X. fejezet

TRA-LA-LA VÁROSA

Felhő és Dagi a Jávorszarvas bár előtt találkozott. Felhő arca elégedett volt, és szaporán lépkedett. Ezzel szemben Dagi letörten kullogott.

- Hová, hová? - szólította meg Felhő.

- Itt egyen meg a fene, ha tudom - hangzott a komor válasz. - Bárcsak tudnám. Nincs nekem hová menni. Két óra hosszat huszonegyeztem, de semmi izgalom. Aztán rablórömit játszottam Skiff Mitchellel sörben, és most már annyira unatkozom, hogy itt kóválygok az utcán, hátha látok valami érdekeset: egy kutyaheccet, egy kis verekedést vagy akármit.

- Hát én mutathatok neked valami jobbat - mondta Felhő.

- Most?

- Persze.

- Hova megyünk?

- Át a folyón, benézünk az öreg Dwight Sandersonhoz.

- Sose hallottam róla - mondta Dagi elkedvetlenedve. - Még sose hallottam olyat, hogy valaki a folyó túlpartján lakjon. Mi a fenének lakik az ott? Teljesen meghülyült?

- Árul valamit - nevetett Felhő.

- Kutyákat? Aranybányát? Dohányt? Gumicsizmát?

Felhő csak a fejét rázta.

- Gyere velem, és megtudod. Megveszem tőle spekulációra, és ha akarsz, beszállhatsz a felével.

- Te, nehogy azt mondd, hogy tojást akarsz venni! - kiáltott fel Dagi ijedten.

- Gyere csak velem - mondta Felhő. - Amíg átérünk a jégen, még tízszer találgathatsz.

Az utca végében leereszkedtek a magas partról, és kijutottak a jéggel borított Yukonhoz. Háromnegyed mérföldnyire, pontosan szemben velük ötven méter magasan emelkedett a meredek és sziklás túlpart. Alig kitaposott csapás kanyargott, kígyózott feléje az összetörede­zett, ágaskodó jégtáblák között. Dagi Felhő nyomában baktatott, és azon törte a fejét, hogy vajon mit árulhat Dwight Sanderson.

- Rénszarvas? Rézbánya vagy téglaégető? Medvebőrök vagy valami másfajta bőr? Lutri? Krumpliföld?

- Meleg - bátorította Felhő. - De még annál is jobb.

- Két krumpliföld. Sajtgyár? Jávorszarvas-tenyészet?

- Nem is olyan rossz, Dagi. Alig ezer mérföldre van.

- Kőfejtő?

- Ez se rosszabb, mint a krumpliföld és a jávorszarvas-tenyészet.

- Megállj. Hadd gondolkozom. Még van egy dobásom. - Percek teltek el. - Ide figyelj, Felhő. Többet nem találgatok. Ha az a dolog, amit te most venni akarsz, lehet krumpliföld és jávorszarvas-tenyészet, sőt kőfejtő is, akkor abbahagyom. És addig, amíg nem látom, nem is szállok be. Szóval, mi az?

- Idejében megtudod. Látod azt a füstölgő kéményt? Ott lakik az öreg Dwight Sanderson. Van egy egész városnyi telke.

- És még mije van?

- Ez minden - nevetett Felhő. - Meg persze a reumája.

- Te - és Dagi kinyúlt, és megállította a barátját -, csak nem akarod azt mondani, hogy meg akarsz venni egy városnyi telket ezen az isten háta mögötti helyen?!

- Ez volt a tizedik dobásod, és nyertél. Gyere tovább.

- Várj egy percig - kérlelte Dagi. - Nézz már rá; csupa szikla meg lejtő, hegy-völgy az egész. Hol épülhetne itt város?

- Mit tudom én?

- Szóval nem városnak akarod megvenni?

- Dwight Sanderson városnak árulja. Gyere már. Meg kell másznunk ezt a kaptatót.

A lejtő meredek volt, és csak szűk csapás kanyargott rajta felfelé, mint valami roppant Jákob lajtorjája. Dagi a meredek szakadékok, éles kanyarok láttán csak nyögött és sóhajtozott.

- Képzelj ide egy várost. Annyi lapos hely nincs, mint egy levélbélyeg. Sanderson a folyó rossz oldalát választotta. Minden szállítás a túloldalon folyik. Most nézd meg Dawsont. Annyi a hely, hogy még negyvenezren elférnek. Felhő, tudom, hogy nem városnak veszed. Az isten szerelmére, minek akarod te ezt megvenni?

- Természetesen azért, hogy eladjam.

- De más nem lesz olyan bolond, mint te meg az öreg Sanderson.

- Talán másképp bolondok, Dagi. Megveszem ezt a földet, felparcellázom, és eladom egy csomó épeszű embernek. Akik most odaát laknak Dawsonban.

- Mai napig rajtunk nevet egész Dawson a tojások miatt. Újra egy kis szórakozást akarsz szerezni nekik?

- Hát persze.

- Pokoli drága mulatság lesz. A tojásnál segítettem neked egy kis örömet szerezni Dawsonnak, de a rám eső röhej majdnem kilencezer dolláromba került.

- Rendben van. Ha ebben is segítesz, ígérem, hogy visszakapod az utolsó fillérig, amit a tojáson vesztettél.

- Na jó, benne vagyok. Aztán legalább újra nevethetnek rajtam. Mit kér érte az öreg Sanderson? Pár százast?

- Tízezret. De meg kell kapnom ötért.

- Bárcsak pap lennék - sóhajtott fel Dagi buzgón.

- Minek?

- Mert akkor elmondanám a legprímább, legékesebb szentbeszédet arra a textusra, amit biztos te is ismersz: a félkegyelmű és az ő pénze.

- Bújj be! - kiáltott az öreg Sanderson ingerülten, mikor az ajtaján kopogtattak. Belépve ott találták az öreget, amint éppen guggolva kávét tört egy lisztes zsák darabjai között.

- Mit akartok? - kérdezte nyersen, és a kávét beleöntötte egy csuporba, ami ott állt a tűzön.

- Üzletről akarunk beszélni - felelte Felhő. - Ha jól tudom, magának errefelé van egy városnyi telke. Mit kér érte?

- Tízezret - hangzott a válasz. - És most, hogy hallottátok, röhögjetek, és menjetek a fenébe. Arra az ajtó. Volt szerencsém.

- De én nem nevetek. Tudok egy egész csomó vidámabb dolgot, mint fölmászni ide a maga sziklájára. Meg akarom venni azt a telket.

- Szóval meg akarod venni? Örülök, hogy végre értelmes beszédet hallok. - Az öreg Sanderson átjött a szobán, leült látogatóival szemben, kezét az asztalra fektette, de fél szemmel mindig a kávét figyelte. - Megmondtam az árát, de nem szégyellem még egyszer kimondani: tízezer. Most aztán nevettek vagy veszitek, nekem mindegy.

Hogy kimutassa, mennyire nem érdekli a dolog, bütykös ujjával dobolni kezdett az asztalon, a kávésedényt bámulta, és dúdolt hozzá:

- Tra-la-la, tra-la-li, tra-la-li, tra-la-la!

- Ide figyeljen, Mr. Sanderson - mondta Felhő -, ez a telek nem ér meg tízezret. Ha megérne tízezret, megérne százezret is. És ha nem ér meg százezret de maga is tudja, hogy nem ér annyit -, akkor nem ér tíz centet se.

Sanderson csak dobolt az ujjaival, és dünnyögött - Tra-la-la, tra-la-li -, amíg a kávé ki nem futott az edényből. Leöntötte kis hideg vízzel, félrehúzta a meleg tűzhely egyik oldalára, aztán újra elfoglalta helyét az asztalnál.

- Te mennyit kínálsz? - kérdezte Felhőt.

- Ötezret.

Dagi felmordult.

Újra dobolás és tralalázás következett.

- Nem is vagy bolond - szólalt meg Sanderson hirtelen. - Azt mondtad, ha nem ér meg százezret, akkor nem ér meg tíz centet se. Aztán ötezret ajánlasz érte. Hát akkor megér százezret.

- Maga húsz centet se tud belőle kiszedni - válaszolta Felhő hevesen. - Ha itt rohad meg, akkor sem.

- Majd te elmagyarázod a módját.

- Magyarázza az ördög.

- Akkor, úgy látszik, itt fogok megrohadni - jelentette ki Sanderson, mint aki a maga részéről befejezte a beszélgetést.

Többet nem vett tudomást vendégeiről, és tovább tett-vett, mintha ott se lennének. Megmelegített egy lábas babot, egy lángost, megterített és nekilátott.

- Köszönjük - morogta Dagi. - Cseppet sem vagyunk éhesek. Ettünk, mielőtt eljöttünk.

- Mutassa a papírjait - szólalt meg végül Felhő.

Sanderson matatott egy kicsit az ágy fejénél, és egy kötet dokumentumot lökött eléjük.

- Ebben nincs semmi hiba - mondta. - Az a hosszú, a nagy pecsétekkel, egyenesen Ottawából jött. Ennek semmi köze a területi kormányzathoz. A kanadai kormány helyezett a terület birtokába.

- Hány telket adott el az alatt a két év alatt, amióta a magáé? - érdeklődött Dagi.

- Mi közöd hozzá? - mordult rá Sanderson. - Semmiféle törvény nem tiltja, hogy valaki egyedül éljen a birtokán, ha úgy tartja kedve.

- Adok érte ötezret - mondta Felhő.

Sanderson a fejét rázta.

- Bizony isten, nem tudom, melyikük a nagyobb bolond - elmélkedett magában Dagi. - Gyere ki egy percre, Felhő. Akarok valamit súgni neked.

Felhő engedett.

- Az még sose jutott eszedbe - kérdezte Dagi kinn a hóban -, hogy van itt ennek a birtoknak a két oldalán szikla elég, ami senkié, és amit lefoglalhatnál magadnak?

- Az nekem nem jó - válaszolta Felhő.

- Miért nem?

- Csodálkozol, ugye, hogy miért pont ezt akarom megvenni?

- Persze - helyeselt Dagi.

- Éppen erről van szó - folytatta Felhő diadalmasan. - Ha te csodálkozol rajta, más is csodálkozni fog rajta. És ha egyszer csodálkoznak, jönnek is majd rohanvást. A csodálkozá­soddal magad igazolod a lélektani megalapozottságot. Olyan meglepetést szerzek Dawsonnak, ami majd elfelejteti velük, hogy milyen jót mulattak a tojáson. Menjünk be.

- Helló - mondta Sanderson, mikor újra beléptek. - Már azt hittem, többet nem látlak benneteket.

- Mi az utolsó ára? - kérdezte Felhő.

- Húszezer.

- Adok érte tízet.

- Rendben. A tiéd. Úgyis ennyit akartam kapni érte. Mikor adod a port?

- Holnap, a Northwest Bankban. De ezért a tízezerért még két dolgot akar ok. Először is, mihelyst megkapja a pénzt, leköltözik Negyven Mérföldre, és ott is marad a tél végéig.

- Ez egyszerű. Mi a másik?

- Huszonötezret fizetek magának, de maga abból tizenötezret visszaad nekem.

- Benne vagyok. - Sanderson Dagihoz fordult. - Mindenki azt mondta, bolond vagyok, mikor átköltöztem erre a partra, és elfoglaltam ezt a területet - nevetett kajánul. - Tízezer dolláros bolond vagyok, mi?

- Klondike-ban annyi a bolond, néhánynak igazán lehet egy kis szerencséje, nem igaz? - Ennyi telt ki Dagiból.


Másnap reggel megtörtént Dwight Sanderson birtokának törvényes átírása, "amely ezentúl neveztessék Tra-La-La városának", amint azt Felhő a közjegyzői okiratban lefektette. Ugyancsak másnap a Northwest Bankban a pénztáros kimért Felhő aranyából huszonötezer dollárt, talán fél tucat véletlenül arra vetődő szemlélődő jelenlétében, akik jól megfigyelhették a mérést, az összeget, és azt is, hogy ki veszi át.


Egy aranyásó táborban bárkinek bármilyen szokatlan cselekedete, legyen az csupán jávor­szarvas-vadászat vagy pusztán egy séta sötétedés után, megnézni a sarki fényt, jele lehet valamely titkos aranyleletnek. Mikor kitudódott, hogy olyan közismert személyiség, mint Felhő Bellew, huszonötezer dollárt fizetett az öreg Sandersonnak, Dawson tudni akarta, hogy miért fizetett ki ekkora összeget. Mi olyanja lehetett az isten háta mögötti birtokán tengődő Dwight Sandersonnak, ami megért huszonötezret? Egész Dawson ezen törte a fejét lázasan.

Alkonyatra már mindenki tudta, hogy több tucat férfi könnyű menetfelszerelést állított össze, amit különböző, útba eső vendéglőkben rejtettek el a főutcán. Felhőnek minden lépését figyelő szemek ügyelték. Hogy mennyire komolyan vették, mutatta hogy egyetlen barátja se mert érdeklődni a Dwight Sandersonnal kötött üzletéről. Dagi is hasonló megfigyelés alatt volt, és vele is ugyanolyan kíméletes barátsággal bántak.

- Úgy érzem magam, mintha embert öltem volna, vagy fekete himlőm lenne; úgy figyelnek, és mintha félnének megszólítani - mesélte Dagi Felhőnek, mikor véletlenül összefutottak a Jávorszarvas előtt. - Nézd csak Bill Saltmant, ott a túloldalon, eszi a fene, hogy idenézzen, mégis az utat bámulja. Azt hihetnéd, nem is tudja, hogy a világon vagyunk. De fogadok veled, Felhő, egy pohár bármibe, hogy ha most gyorsan megkerüljük a sarkot, és aztán a következő sarkon visszafordulunk, ott fog loholni a nyomunkban.

Ki is próbálták a trükköt, és amikor a második sarkon megfordultak, valóban szembe találták magúkat Saltmannel, aki hosszú, nyújtott léptekkel ügetett utánuk.

- Helló, Bill - köszöntötte Felhő, - Hová, hová?

- Helló. Csak éppen sétálgatok - válaszolta Saltman. - Sétálgatok egy kicsit. Szép az idő, nem igaz?


Mikor aznap este Dagi a kutyákat etette, egész biztos volt benne, hogy legalább egy tucat szempár lesi a sötétből. És mikor ahelyett, hogy szabadjára engedte volna a kutyákat, hogy kóboroljanak kedvükre az éjszakában, rövid pórázra kötötte őket, tudta, hogy ezzel újabb okot szolgáltatott Dawsonnak az izgalomra.

Terv szerint Felhő aznap a városban vacsorázott, és aztán szórakozni indult. Ahol megjelent, azonnal ő került az érdeklődés középpontjába, ő meg szándékosan egyik helyről a másikra ment. Ha betette a lábát egy étterembe, az azonnal megtelt emberekkel, és ugyanúgy ki is ürült távozása után. Ha zsetonokat vásárolt valamelyik álmos rulettasztalnál, öt perc leforgása alatt tucatnyi játékos volt körülötte. Lucille Arralon is megbosszulta magát egy kicsit avval, hogy az Operából éppen akkor sétált ki, amikor ő lépett a színpadra, hogy elénekelje legnépszerűbb dalát. Három perc alatt a közönség kétharmada távozott Felhő után.

Éjjel egykor végigsétált a szokatlanul népes főutcán, aztán elindult hegynek föl a házuk felé. Ha megállt a lejtőn, jól hallhatta maga mögött a hóban ropogó mokasszinos lépteket.

Egy óra hosszat sötétben volt a ház, aztán gyertyát gyújtott, és annyi idő múlva, amennyi elég egy embernek, hogy felöltözzék, Dagival kinyitották az ajtót, és kezdték felszerszámozni a kutyákat. Ahogy a házból kiszűrődő fény rájuk esett, halk fütty hallatszott valahonnan a közelből. A fütty lenn a domboldalon megismétlődött.

- Hallgasd csak - kuncogott Felhő. - Ezek felváltva figyeltek minket, és most üzennek le a városba. Fogadok, hogy most vagy negyven ember gurul ki az ágyából, és ugrik a nadrágjába odalenn.

- Hát nem bolondok? - vihogott Dagi. - Te, Felhő, semmi értelme gürcölni. Az a pali, aki manapság a kezével dolgozik, az... az egy pali. A világ tele van, csurig van bolondokkal, akik alig várják, hogy valaki megszabadítsa őket a pénzüktől. És még azt akarom mondani, mielőtt elindulunk lefelé, hogy ha még mindig hajlandó vagy bevenni, beszállnék a felével.

A szán könnyen volt rakva; csak hálózsák és némi eleség volt rajta. Kis tekercs acélkábel kandikált elő alig észrevehetően egy elemózsiás zsák alól, és a szán fenekén, félig elrejtve, mindjárt a szíjak mellett egy feszítővas feküdt. Dagi még egyszer megsimogatta a kábelt, és még utoljára hatásosan eligazította a feszítővasat.

Gondosan ügyelve rá, hogy minél kisebb zajt csapjanak, lehajtattak a hegyről, és leérve a síkra, északnak fordultak a főutcán, a fűrészmalom irányába, kifelé a városból. Senkit se láttak, mégis, amikor irányt változtattak, mögülük, a csillagfényes sötétségből, fütty hallatszott. Elhagyták a fűrészmalmot és a kórházat, és jó iramban futottak egy negyed mérföldet. Aztán megfordultak, és visszaindultak az úton, amit csak az imént tettek meg. Alig haladtak száz métert, amikor csaknem beleütköztek öt sebesen lépkedő férfiba. Mindegyikük menetfelszere­lés alatt görnyedt. Egyikük megállította Felhő vezetékkutyáját, és a többiek is köréje gyülekeztek.

- Nem találkoztatok egy ellenkező irányba haladó szánnal?

- Nem - válaszolt Felhő. - Te vagy az, Bill?

- A fene egye meg! - kiáltott fel Bill Saltman őszinte meglepetésében. - Felhő!

- Mit keresel te erre éjnek évadján? - érdeklődött Felhő. - Sétálgatsz?

Még mielőtt Bill Saltman válaszolhatott volna, hét rohanó férfi csatlakozott a csoporthoz. Ezeket még többen követték, és a lábak alatt megcsikorduló hó jelezte, hogy nemsokára mások is érkeznek.

- A barátaid kicsodák? - kérdezte Felhő. - Hová lesz a séta?

Saltman pipára gyújtott, és nem válaszolt. A csel nagyon is átlátszó volt, nem lehetett félreérteni. A gyufa lángja azért kellett, hogy fényénél megnézhesse a szánt. Felhő észrevette, hogy valamennyi szempár a kábelre és a feszítővasra szegeződik. És akkor kialudt a gyufa.

- Valami pletykát hallottam... csak szóbeszéd az egész - motyogta Saltman ügyetlenül titkolózva.

- Bevehetnétek minket is Dagival - mondta Felhő.

Valaki a hátul állók közül gúnyosan felvihogott.

- Ti hova indultatok? - kérdezte Saltman.

- Ki vagy te? - szegült szembe vele Felhő. - Közbiztonsági bizottmány?

- Csak éppen érdeklődtem, csak érdeklődtem - felelte Saltman.

- De még mennyire, hogy érdeklődünk! - kiáltott közbe egy másik hang a sötétségből.

- Kíváncsi vagyok, melyikünk van hülyébb helyzetben? - szúrt közbe Dagi.

A tömeg idegesen felnevetett.

- Gyerünk, Dagi, induljunk tovább - mondta Felhő, és a kutyák közé csapott.

A tömeg fölzárkózott, és elindult utánuk.

- Nem vagytok ti valami tévedésben? - gúnyolódott velük Dagi. - Mikor találkoztunk, még mentetek, most meg jöttök, pedig nem voltatok sehol. Elvesztettétek a térképet?

- Eredj a pokolba - nyájaskodott Saltman. - Akkor megyünk, akkor jövünk, amikor nekünk tetszik. És nem használunk térképet.

Elöl Felhő, Dagi hátul, a szán végigsiklott a főutcán, vagy hatvan ember kíséretében, akik mind menetfelszerelést vittek a hátukon. Hajnali három volt.

Félóra múlva újra a hegyen voltak, a kutyákról újra lekerült a szerszám, és a ház ajtajában hatvan ember ácsorgott mogorván.

- Jó éjszakát, fiúk - szólt oda nekik Felhő, és behúzta maga mögött az ajtót.

Öt perc múlva már a gyertyát is elfújták, de még egy félóra sem telt el, és Dagi és Felhő csendbon fölkeltek, és a sötétben újra nekiálltak felszerszámozni a kutyákat.

- Helló, Felhő! - szólt Saltman, és közelebb lépett, annyira, hogy alakja kivált a sötétből.

- Látom, nem tudlak lerázni, Bill - válaszolta Felhő vígan. - Hol vannak a barátaid?

- Elmentek inni egyet. Engem itt hagytak, hogy tartsam rajtad a szememet, és én tartom is. Mi van itt a levegőben, Felhő? Úgyse tudsz lerázni minket, úgyhogy akár be is vehetnél. Mindannyian a barátaid vagyunk. Te is tudod.

- Van, amikor az ember beveheti a barátait, van, amikor nem - tért ki Felhő a válasz elől. - És ez itt, Bill, az az eset, amikor nem veheti be. Úgyhogy jobb, ha te is inkább elmész aludni. Jó éjszakát.

- Nem lesz itt semmiféle jó éjszaka, Felhő. Nem ismersz te minket. Tőlünk nem szabadulsz.

Felhő sóhajtott.

- Hát, Bill, csak csináld, ha olyan nagyon akarod. Gyere, Dagi, nem ácsoroghatunk itt tovább.

Mikor a szán elindult, Saltman éleset füttyentett, és utánuk eredt. A domboldalról és a síkságról sorra érkeztek a válaszfüttyök az őrszemektől. Dagi a szánon ült, Felhő és Saltman pedig egymás mellett baktattak.

- Ide figyelj, Bill - szólalt meg Felhő. - Teszek neked egy ajánlatot. Nem akarsz egyedül beszállni ebbe a dologba?

Saltman nem habozott a válasszal.

- És ejtsem az egész bandát? Nem, uram. Valamennyien beszállunk.

- Akkor te leszel az első! - kiáltotta el magát Felhő, oldalt ugrott, és hirtelen mozdulatával az út menti mély hóba taszította Saltmant.

Dagi a kutyák közé vágott, és délnek rántotta a szánt, arra az útra, amely Dawson szélén, a lankán elszórt házak között vezetett. Saltman és Felhő összecsimpaszkodva henteregtek a hóban. Felhő előnyösebb helyzetben volt, de Saltman huszonöt kilónyi, utakon edzett izommal volt nehezebb nála, és minduntalan fölébe kerekedett. Időnként sikerült ellenfelét két vállra fektetnie, ilyenkor Felhő nyugodtan feküdt, és pihent. De akárhányszor Saltman megpróbált felemelkedni, hogy elmenjen, Felhő utánanyúlt, belekapaszkodott, aminek mindig újabb összeakaszkodás, birkózás lett a vége.

- Nem szabadulsz - lihegett Saltman tíz perc múlva, míg Felhő mellére telepedett lovagló­ülésben. - Mindig legyűrlek.

- Pont ez a célom - lihegte válaszképpen Felhő. - Mit gondolsz, Dagi közben meddig jut?

Saltman vad kísérletet tett arra, hogy kiszabadítsa magát, de kudarcot vallott. Felhő megragadta a bokáját, és Saltman arcra bukott. A hegy lábától izgatott, sürgető füttyök hallatszottak. Saltman felült, és éleset füttyentett válaszképpen, de ekkor Felhő megragadta, hátára hengerítette, rátelepedett a mellére, rátérdelt a felső karjára, kezével pedig Saltman vállát szorította a hóba. Saltman társai ebben a helyzetben találtak rá. Felhő nevetett, és felkelt.

- Szép jó estét, fiúk - és megindult lefelé a hegyről, sarkában a hatvan bőszült, vadul elszánt aranyásóval.

Észak felé fordult, elhagyta a fűrészmalmot, a kórházat, itt rátért a folyó jegén vezető csapásra, ezen elment egész a Szarvasirha-hegy lábánál emelkedő meredek sziklafalig. Megkerülte az indián falut, lement a Szarvasirha-patak torkolatáig, és itt szembefordult üldözőivel.

- Elegem van belőletek - mondta, jól tettetve, hogy dühös.

- Remélem, nem erőltetted túl magad? - tudakolta Saltman udvariasan.

- Dehogy, dehogy - morogta Felhő, még jobban adva a dühöngőt, miközben átvágott közöttük, és visszaindult Dawson felé. Kétszer is megpróbált átkelni a folyó járatlan jégtorlaszain, azok hatvanan még mindig eltökélten a nyomában, de mind a kétszer feladta, és visszatért a dawsoni partra. Végigcammogott a főutcán, átkelt a Klondike jegén Klondike Citybe, aztán vissza Dawsonba. Reggel nyolckor, amikor szürkült már az ég alja, az egész társaságot elvezette Slavovitch vendéglőjébe, ahol ugyancsak kelendőek lettek az asztalok.

- Jó éjszakát, uraim - mondta, aztán kifizette a számlát, és elindult felfelé a hegyre. A reggeli fényben már nem követték, hanem megelégedtek azzal, hogy figyelték, amíg föl nem ért a házig.


Felhő két napig őgyelgett a városban, és minden léptét éberen ügyelték. Dagi, szánostul, kutyástul, eltűnt. Se azok, akik a Yukonon érkeztek, akár lentről, akár fentről, se azok, akik Bonanzából, Eldorádóból vagy Klondike-ból jöttek, nem látták semerre. Maradt tehát Felhő, aki előbb-utóbb egészen biztosan megpróbált kapcsolatot teremteni társával; Felhő került az érdeklődés középpontjába. Második este nem hagyta el a házat, a sötétség beálltával eloltotta a lámpát, és beállította az órát hajnali kettőre. A kint vigyázó őr hallotta csöngeni az órát, ezért mikor félóra múlva Felhő kilépett a házból, nem hatvan ember várakozott rá, hanem legalább háromszáz. Lobogó sarki fény világította be a tájat, és Felhő hatalmas kíséretével levonult a városba, és belépett a Jávorszarvasba. A termet azonnal zsúfolásig megtöltötte az izgatott és felbosszantott tömeg. Mind italt rendeltek, és négy kimerítő órán át figyelték Felhő és öreg barátja, Breck römipartiját. Reggel hat óra után Felhő, anélkül, hogy bárkit is megismert vagy figyelemre méltatott volna, komor, gyűlölködő ábrázattal távozott a Jávorszarvasból, és végigment a főutcán. Háromszázan követték rendezetlen sorokban, és csúfondárosan kiáltoztak utána.

- Jó éjszakát, emberek - szólt hozzájuk keserűen Felhő a Yukon-parton, ahol az út lejteni kezdett. - Most megreggelizem, aztán lefekszem.

Azok háromszázan kiáltozták, hogy vele maradnak, és követték is át a befagyott folyón, a Tra-La-La felé vezető úton. Hétkor reggel felvezette a csapatot a cikcakkos ösvényen, keresztül a lejtőn, amely Dwight Sanderson házához vezetett. A pergamenpapír ablakon át gyertyafény derengett, és a kéményből füst kunkorgott elő. Dagi kitárta az ajtót.

- Kerülj beljebb, Felhő - üdvözölte. - Kész a reggeli. A barátaid kicsodák?

Felhő a küszöbön hátrafordult. - Jó éjszakát, uraim. Remélem, jól szórakoztak!

- Állj meg egy percre, Felhő! - kiáltott utána Bill Saltman csalódott hangon. - Beszélni akarok veled.

- Csak rajta - válaszolt Felhő szívélyesen.

- Azt mondd meg: miért fizettél huszonötezret az öreg Sandersonnak?

- Bill, ez rosszul esik nekem - felelte Felhő. - Az ember feljön ide a nyaralójába, és akkor jössz te meg a bandád, és keresztkérdéseket tesztek fel az embernek, amikor pedig én csak békére, nyugalomra és reggelire vágyom. Mi másért vesz az ember vidéken házat, mint hogy békét és nyugalmat találjon?

- Nem válaszoltál a kérdésemre - ragaszkodott a témához Bill Saltman.

- És nem is fogok, Bill. Ez szigorúan az én magánügyem Dwight Sandersonnal. Még valamire kíváncsi vagy?

- És a feszítővas meg az acélhuzal, ami a szánodon volt a múltkor éjjel?

- Ahhoz neked az égadta világon semmi közöd nincs, Bill.

Az ajtó becsukódott, és a háromszáz ember tanácstalanul zúgolódó csoportokba oszlott.

- Te, Saltman - szólalt meg egyikük -, azt mondtad, hogy vezetni fogsz minket.

- Én? Egy szóval se - válaszolt Saltman mogorván. - Azt mondtam, hogy majd Felhő elvezet minket.

- És most mi van?

- Én se tudok többet, mint ti. Mindannyian tudjuk, hogy Felhőnek valahol van valamije. Másképp miért fizetett volna huszonötezret Sandersonnak? Hogy nem ezért a rühes földdarabért, az az egy biztos.

- És most mit csinálunk? - kérdezte valaki lesújtva.

- Én elmegyek reggelizni - jelentette be Vadvíz Charley vidáman. - Ez alkalommal zsákutcába vezettél minket, Bill.

- Mondtam már, hogy én nem - tiltakozott Saltman. - Felhő vezetett minket. És akárhogyan is, de mi van azzal a huszonötezerrel?

Fél kilenckor, mikor már egészen kivilágosodott, Dagi óvatosan kinyitotta az ajtót, és kikukucskált a résen.

- A mindenit! - kiáltott fel. - Ezek mind visszabandukoltak Dawsonba. Azt hittem, letáboroznak itt.

- Nyugalom. Visszasomfordálnak ezek még - nyugtatta Felhő. - Ha jól gyanítom, fél Dawson itt lesz, még mielőtt elkészülnénk. Na gyere, segíts. Dolgunk van.

Egy óra múlva szemügyre vették fáradozásuk eredményét: egy csörlőt a kunyhó sarkában, rajta végtelen kötél, amely megkerülve két görgőt, visszatért önmagába.

Felhő minden erőfeszítés nélkül tudta hajtani a csörlőt, a kötél pedig csikorgott és nyekergett.

- Most menj ki, Dagi, és hallgasd meg kintről, hogy hangzik.

Dagi a csukott ajtó előtt hallgatózva terhet vontató csörlő hangját hallotta, és azon kapta magát, hogy önkéntelenül is a tárna mélységét találgatja, ahonnan a terhet felvontatják. Most szünet következett, és Dagi lelki szemeivel szinte látta, amint a vödör nekiverődik a csörlőnek. Aztán hallotta, hogy gyorsan eresztik lefelé a vödröt, és a tompa puffanást, ahogy a vödör a tárna fenekébe ütközve hirtelen megállapodik. Örömtől ragyogva kitárta az ajtót.

- Majdnem bedűltem én is! - kiáltotta. - Most mi jön?

Most az következett, hogy egy tucat szánrakomány sziklát hordtak a házba. És még sok minden egyéb is következett ezen a rendkívül zsúfolt napon.

- Vidd át a kutyákat ma este Dawsonba - igazította el Dagit Felhő vacsora után. - Hagyd őket Brecknél. Majd ő vigyáz rájuk. Figyelni fogják, hogy mit csinálsz, úgy, hogy Brecket kérd meg, hogy menjen el az A. & C. áruházba, és vásárolja meg tőlük az egész robbanóanyagukat - úgy sincs több, mint pár száz kiló raktáron. Még arra is kérd meg Brecket, hogy rendeljen a kovácsnál fél tucat kemény fejű sziklafurdancsot. És add meg Brecknek ennek a teleknek a helyszínrajzát, hogy holnap bejegyeztethesse az Aranyügyi Kormánybiztosságon. És végül tíz órakor legyél a főutcán, és figyeld, hogy mi történik.

Aznap este Dagi a főutcán lődörögve, pontosan tudatában a sok kíváncsi szemnek, fülét hegyezve, távolról halk robbanást hallott. Harminc másodperc múlva hallatszott a következő, ez már elég erős volt ahhoz, hogy más járókelők figyelmét is felkeltse. Aztán jött a harmadik, és ez már olyan nagy volt, hogy megcsörrentek az ablakok, és mindenki az utcára rohant.

- Öröm volt nézni, hogy megrázta őket - hírnökölte Dagi kifulladva, mikor egy óra múlva megérkezett a kunyhóba. Megragadta Felhő kezét. - Ezt látnod kellett volna. Rúgtál te már hangyabolyba? Hát Dawson most pont olyan. A főutca zúgott és nyüzsgött, mikor végighajtottam rajta. Holnap már nem lehet látni Tra-La-Lát az emberektől. Ha egypáran nem kapaszkodnak máris fölfelé, akkor nem ismerem az aranyásókat.

Dagi kipiszkálta a mohatömítést a gerendák közül, és kémlelőnyílásokat csinált a kunyhó falán minden irányba. Aztán elfújta a gyertyát.

- Most - suttogta egy félóra múlva.

Felhő lassan tekert egyet a csörlőn, hosszú szünetet tartott, aztán egy homokkal rakott bádogvödör után nyúlt, és az előző nap behordott kőhalomhoz súrolva megcsikordította. Cigarettára gyújtott, de úgy, hogy a gyufa lángját tenyerébe rejtette.

- Hárman vannak - suttogta Dagi. - Kár, hogy nem látod őket. Te, amikor a vödörrel azt a zajt csaptad, te, hát ezek beleremegtek. Az egyik most az ablakhoz ment, és megpróbál belesni.

- Ezt rendszeresen kell csinálnunk - súgta Felhő. - Negyedóránként felhúzunk egy vödörrel. És közben...

Zsákba göngyölt reszelőjét végighúzta az egyik kövön.

- Gyönyörű, gyönyörű - vonyított fel Dagi nagy kéjjel. A kémlelőnyílástól hangtalanul odakúszott Felhőhöz. - Összedugták a fejüket. Szinte hallom, mit beszélnek.

És ettől kezdve hajnali négyig negyedóránként felhúzták a nyikorgó, magában forgó csörlőn a semmit. Akkor aztán látogatóik eltávoztak, és Felhő meg Dagi lefeküdtek aludni.

A nappali világosságnál Dagi szemügyre vette a lábnyomokat.

- Az egyik Hosszú Bill Saltman volt - állapította meg. - Ide nézz, mekkora ez a lábnyom.

Felhő a folyó felé nézett.

- Készülj fel vendégek fogadására. Ketten most jönnek át a jégen.

- Hű! Azt várd ki, amíg Breck bejelenti az igényét kilenckor. Ezresével fognak átjönni a jégen.

- És minden anyaszülte az aranyérre fogja fenni a fogát - nevetett Felhő. - Végre meglelték a klondike-i aranymezők szívét.

Dagi, aki felkapaszkodott egy meredek szikla tetejére, fél szemét behunyva vizsgálgatta a szelvényt, amit kihasítottak maguknak.

- Hát ez tényleg úgy fest, mint egy telér - mondta. - Egy szakértő még azt is meg tudná állapítani, hogyan folytatódik tovább a hó alatt. Ennek mindenki be fog dőlni. Az elejét beborítja az a földomlás, de látod azokat a kibukkanó rétegeket? Fent olyan, mint a valódi, csak éppen nem az.


Mikor az a két ember, aki az előbb átkelt a jégen, felmászott a cikcakkos ösvényen, a kunyhót zárva találták. Bill Saltman, aki az élen jött, csendesen az ajtót hoz lopózott, hallgatózott, aztán odaintette Vadvíz Charleyt is. Bentről nehéz terhet húzó csörlő nyikorgása hallatszott. Várakoztak egy keveset, aztán hallották, hogyan eresztik lefelé a vödröt, és hogy a vödör hozzáverődik a kőzethez. Egy óra alatt ez négyszer ismétlődött. Akkor Vadvíz bekopogott az ajtón. Fentről titokzatos eredetű neszek hallatszottak, aztán csend lett, aztán újabb titokzatos neszeket hallottak, és öt perc múlva Felhő lihegve kinyitotta az ajtót, de csak néhány centire, és kikémlelt. Arca és inge kőporral volt borítva. Gyanúsan szívélyesen üdvözölte őket.

- Várjatok egy percig - tette hozzá. - Mindjárt jövök.

Kesztyűt húzott, kibújt a résen, és ott állt látogatói előtt, kinn a hóban. Éles szemmel azonnal észrevették, hogy inge a vállán fakó a portól, és hogy munkanadrágja térdéről csak sietve, felületesen tisztította le a sarat.

- Minek köszönhetem a korai látogatást? - kérdezte. - Mi szél hozott erre? Vadászni mentek?

- Már rá is akadtunk a vadra, Felhő - mondta bizalmaskodva Vadvíz. - Most már akár magad is elmondhatod. Van itt neked valamid.

- Ha megint tojást keresel, akkor... - kezdte Felhő.

- Hagyd ezt, Felhő. Üzletről beszélek.

- Szóval telket akarsz venni idefönn? - fecsegett tovább Felhő. - Lesz itt egypár kitűnő házhely, de egyelőre nem eladó. Még nem parcelláztuk fel a területet. Nézz fel erre a jövő héten, Vadvíz, és ha békét és nyugalmat akarsz, és tényleg fel akarsz költözni ide, mutatok majd egypár kiváló házhelyet. Jövő hétre már meglesz a parcellázás. Viszlát. Szívesen beinvitálnálak titeket, de Dagi... hát ti is tudjátok, milyen. Ismerhetitek, milyen különc. Azt mondja, azért jött ide hogy békét és nyugalmat találjon, és most alszik. És én a világért sem akarnám felébreszteni.

Amíg búcsúzkodott, melegen rázta a kezüket. Beszélt, rázta a kezüket, közben belépett a házba, és behúzta maga mögött az ajtót.

Azok egymásra néztek, és jelentőségteljesen bólintottak.

- Láttad a nadrágja térdét? - suttogta Saltman rekedten.

- Persze. És a vállát. Aknában csúszkált. - Beszéd közben Vadvíz szeme végigsiklott a hóval borított hasadékon, amíg valami olyat nem pillantott meg, hogy füttyentenie kellett. - Nézz csak oda, Bill. Látod? Mi az, ha nem egy kutatóakna? Nézz csak végig rajta: jól látszik, hol taposták le a havat. Ha az ott a szélén nem peremkőzet, akkor én még nem láttam peremkőzetet. Ez telér, és kész.

- És azt nézd meg, mekkora! - kiáltott Saltman. - Ezeknek aztán van itt valamijük.

- Nézz csak le oda a hegyomlásra - látod azokat a sziklákat, amik kiállnak belőle? A hegyomlás mögött van a telér szája.

- És most vess egy pillantást a jégre - javasolta Saltman. - Legalább fél Dawson, nem gondolod?

Vadvíz odanézett, és látta, hogy a csapás feketéllik a néptől egészen a távoli dawsoni partig, ahonnan szakadatlan sorban tovább özönlöttek az emberek.

- Mielőtt ideérnek, én azért még belepislantok egyet abba a kutatóaknába - mondta, hátat fordított, és gyors léptekkel megindult felfelé a hasadékban.

De kivágódott a kunyhó ajtaja, és kilépett rajta két lakója.

- Hé! - kiáltott Felhő. - Hova mész?

- Kiválasztok magamnak egy telket! - kiáltotta vissza Vadvíz. - Nézz le a folyóra. Egész Dawson idetart, hogy telket vegyen, de mi megelőzzük őket a válogatásban. Igaz, Bill?

- Naná - helyeselt Saltman. - Úgy fest a dolog, hogy ugyancsak kapós lesz a telek ebben a villanegyedben.

- Amerre te mész, arra nincs eladó telek - felelte Felhő. - Jobb felé és arra a sziklák felé még van szabad házhely. Ez a szelvény, a folyótól a tetőig, már le van foglalva. Úgyhogy fordulj vissza.

- Mi is azt a helyet szemeltük ki - vitázott Saltman.

- Nem számít - mondta élesen Felhő.

- És az ellen van valami kifogásod, hogy erre sétálgatok? - kötözködött tovább Saltman.

- Határozottan. Kissé unom már az állandó sétálásodat. Gyere le onnan.

- Ott sétálok, ahol kedvem tartja - vetette oda Saltman. - Gyere, Vadvíz.

- Figyelmeztetlek benneteket, hogy az magánterület - volt Felhő utolsó szava.

- Csigavér, mi csak sétálgatunk - felelte erre vidáman Saltman, hátat fordított, és megindult fölfelé.

- Hé! Állj meg, Bill, vagy kilyukasztalak! - mennydörögte Dagi, és két Colt negyvennégyest fogott rájuk. - Még egy lépés, és tizenegy lyukat ütök abba a rohadt, büdös irhátokba. Értem?

Saltman döbbenten megállt.

- Megértette - súgta Dagi Felhőnek. - Ha továbbmegy, jól nézek ki. Nem lőhetek bele. Most mit csináljak?

Saltman maga jött segítségére.

- Nézd, Dagi, hallgass az okos szóra - kérlelte.

- Gyere le, akkor majd beszélünk okosan - fojtotta belé a szót Dagi.

És még mindig okosan beszéltek, mikor a menet eleje felbukkant a cikcakkos ösvényen, és feléjük tartott.

- Nem beszélhetsz illetéktelen behatolásról, ha valaki telket néz egy városban - vitatkozott Vadvíz, de Dagi így vágott vissza:

- Városban is van magánterület, és ez itt az. Erről van szó. És most újra elmondom neked: az ott nem eladó.

- Most meg kell egy kicsit biztatnunk a dolgot - súgta Felhő Daginak. - Mert ha ezek itt elszabadulnak...

- Ha azt hiszed, hogy ezeket vissza lehet tartani, akkor kötélből vannak az idegeid - morogta vissza Dagi. - Már legalább kétezren vannak, és még jönnek. Minden pillanatban áttörhetik azt a vonalat.

Az elsők a repedés széléig rohantak, ahol Dagi feltartóztatta őket. A tömeggel együtt érkezett egy fél tucat lovas csendőr is egy tiszttel. Felhő fojtott hangon beszélt a tiszthez.

- Dawsonból még mindig özönlik a nép - mondta. - Nemsokára ötezren lesznek. A baj majd akkor kezdődik, ha elkezdik lefoglalni a parcellákat. Ezeket a parcellákat ma reggel lefoglalták, és most már nem lehet velük szabadon rendelkezni.

- Rendben - mondta a hadnagy. - Összeszedem az embereimet. Itt nem lehet semmiféle rendzavarás, és nem is lesz. De jobb lenne, ha maga is szólna hozzájuk.

- Itt valami tévedés lesz, fiúk - kezdte Felhő emelt hangon. - Még nem vagyunk készen az árusításra. Még nincsenek kijelölve az utcák. Jövő héten nyitjuk meg ünnepélyesen a vásárt.

Türelmetlenség és felháborodás kitörő hangzavara szakította félbe szavait.

- Nem házhelyet akarunk! - kiáltotta egy fiatal aranyásó. - Minket nem az érdekel, ami a föld fölött van. Azért jöttünk, ami a föld alatt van.

- Hogy mi van a föld alatt, azt nem tudjuk - válaszolta Felhő. - Csak azt tudjuk, hogy idefönn remek házhelyek vannak.

- Úgy ám - erősítette Dagi is. - Remek a kilátás, és isteni nyugalom van. Ezrével jönnek ide azok, akik szeretik. Itt van az egész Yukon-medencében a legnépszerűbb magány.

Újra türelmetlen kiáltozás hallatszott, és Saltman, aki mostanáig a későbben érkezőkkel tárgyalt, előrelépett. -

- Azért jöttük, hogy szelvényt foglaljunk - kezdte. - Tudjuk jól, hogy mit csináltál: bejegyeztettél egy sor szelvényt, és ezzel kettévágtad az egész várost a földomlás és a kanyon vonalában. Csakhogy rosszul számítottál. Két bejegyzés egyszerűen hamisítvány. Ki az Seth Bierce? Még soha senki nem hallott róla. És van egy bejegyzés Harry Maxwell néven is. Harry Maxwell nincs itt. Lent van Seattle-ben. Még tavaly ősszel lement. Ez a két szelvény újrafoglalható.

- Úgy gondolom, hogy képviselhetem őt, nem? - érdeklődött Felhő.

- Azt már nem - válaszolta Saltman. - Ha van meghatalmazásod, mutasd. De akárhogy is van, ez a két szelvény szabad. Gyerünk, emberek!

Saltman átlépte a vonalat, és épp hátrafordult, hogy biztassa a mögötte állókat, amikor a hadnagy hangja megállította az előrelendülő hullámot.

- Állj! Maga is tudja, hogy nem teheti.

- Nem-e? - mondta Bill Saltman. - A törvény azt mondja, hogy a hamis bejegyzés újrafoglal­ható. Nem igaz?

- Úgy van, Bill! Ne hagyd magad! - ujjongott a tömeg a vonal másik, biztonságos oldalán.

- Ez a törvény, vagy nem? - erőszakoskodott a hadnaggyal Saltman.

- Lehet, hogy ez a törvény - hangzott a magabiztos válasz -, de én nem engedek egy ötezres tömeget nekirohanni két szelvénynek. Abból lázadás lenne, és mi azért vagyunk itt, hogy ne legyen lázadás. Itt, most, ezen a helyen az Északnyugati Lovascsendőrség a törvény. Aki átlépi a vonalat, lelövöm. Saltman, lépjen vissza.

Saltman vonakodva engedelmeskedett. De a szétszóródott tömegen baljós nyugtalanság kezdett eluralkodni. Felhőnek a hideg futkározott a hátán, de felállt.

- Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Ha ragaszkodtok hozzá, eladok nektek két házhelyet, száz dollárért darabját, és aztán, ha megvolt a felmérés, kisorsoljuk a többit. - Felemelt kézzel lecsillapította a kitörni készülő felháborodást. - Senki se mozduljon. Ha megindultok, százakat fognak letaszítani a szikláról. A helyzet veszélyes.

- Akkor se fogod elsikkasztani - hallatszott egy hang. - Nem házhelyet akarunk. Újrafoglalni akarunk.

- De hiszen csak két vitás telek van - érvelt Felhő. - Ha azt a kettőt újrafoglalják, mi lesz azokkal, akiknek nem jutott?

Inge ujjával megtörölte homlokát, mire azonnal egy újabb hang kiáltott:

- Engedj be minket; jusson mindenkinek egyenlően!

Akik helyeslően üvöltöttek, nem vették észre, hogy ezt a javaslatot Breck tett, akivel Felhő megbeszélte, hogy akkor kiáltson közben, amikor ő megtörüli a homlokát.

- Ne vacakolj már annyit, hanem csinálj részvénytársaságot az egész városból - folytatta Breck. - És add hozzá a bányajogokat is.

- De a bányajognak semmi értelme, mondtam már - tiltakozott Felhő.

- Akkor is. Majd mi kipróbáljuk.

- Hát ha kényszerítetek... - mondta Felhő. - Bárcsak maradtatok volna a folyó másik partján.

A tömeg hatalmas ordítással egyezett bele, és majdnem magával sodorta Felhőt. De Saltman és mások, akik az első sorokban álltak, akadékoskodtak.

- Bill Saltman meg Vadvíz nem akarják, hogy ti is benne legyetek - tájékoztatta Felhő a tömeget. - Most ki a sikkasztó, mi?

Saltman és Vadvíz azonnal elvesztette minden népszerűségét.

- És most hogyan csináljuk? - kérdezte Felhő. - Dagit és engem megillet az ellenőrző többség, mi fedeztük fel a helyet.

- Helyes! - kiáltották sokan. - Úgy igazságos. - A részvények háromötöde lesz a miénk, köztetek pedig szétosztjuk a maradék kétötödöt - mondta Felhő. - És fizetni fogtok a részvényekért.

- Tíz cent egy dollár! - kiáltotta valaki.

- Tíz cent egy dollár, ez kezdéshez elég lesz. Ti megveszitek a részvények kétötödét, ha darabja száz dollár, akkor fizettek egyért tíz dollárt. Ennél olcsóbban nem adhatom. Körülbelül ötezren vagytok, ami ötezer részvényt jelent - Felhő fennhangon számolt. - És ötezer az kétötöde a tizenkétezer-ötszáznak. Ezért tehát a Tra-La-La Város Részvénytársaság alaptőkéje egymillió-kétszázötvenezer dollár, mivel tizenkétezer-ötszáz részvény van, darabja száz dollárért, amiből ötezret ti vesztek meg, emberek, egyenként tíz dollárért. És most már nem érdekel, hogy tetszik-e ez így nektek, vagy nem. És valamennyiőtöket tanúnak hívlak, hogy akaratom ellenére ti kényszerítetek.

A tömeg jóváhagyásával bizottságot választottak, hogy hamarjában összeüssék a Tra-La-La Város Részvénytársaságot. Azt a javaslatot, hogy majd holnap Dawsonban kiosztják a részvényeket, elvetették, attól tartván, hogy akkor Dawsonnak az a része is jelentkezne részvényért, amely nem is vett részt a menetelésben, így tehát a bizottság a hegyomlás lábánál, a jégen rakott tűz mellett, minden aranyásónak az aranyban lefizetett és a Dawsonból hozatott tizenkét aranymérleg egyikén annak rendje-módja szerint lemért tíz dollárja ellenében nyugtát adott.


Hajnalra befejezték a munkát, és Tra-La-La elnéptelenedett. Csak Dagi és Felhő vacsorázott a kunyhóban, és közben a négyezer-nyolcszázhetvennégy részvényes listáját olvasgatták, és a negyvennyolcezer-hétszáznegyven dollárt tartalmazó zsákokat nézegették nagyokat kuncogva.

- De a nagyja még hátra van - aggodalmaskodott Dagi.

- El fog jönni - nyugtatta meg Felhő magabiztosan. - Született hazárdjátékos. Mihelyst Breck megsúgja neki a tippet, nincs, ami visszatartsa.

Egy óra múlva kopogtattak az ajtón, és Vadvíz lépett be rajta Saltmannel. Sebesen pásztázó szemük a gondosan letakargatott csörlőn állapodott meg.

- Mi van akkor, ha teszem azt, én akarok venni még ezerkétszáz részvényt? - vitázott Vadvíz félóra múlva. - Az a ma eladott ötezerrel együtt is még csak hatezer-kétszáz részvény. Neked meg Daginak pedig hatezer-háromszáz részvényetek van. Még mindig tiétek lenne az ellenőrző pakett.

- Mit akarsz csinálni annyi telekkel? - érdeklődött Dagi.

- Azt te jobban tudod nálam - replikázott Vadvíz. - És köztünk maradjon - a pokrócokkal letakart csörlőre nézett -, igazán jóképű kis városka ez itt.

- De Bill is akar venni még - húzódozott Felhő. - És mi igazán nem adhatunk el többet ötszáznál.

- Te mennyit akarsz befektetni? - kérdezte Vadvíz Saltmantől.

- Ötezret. Többet nem tudtam összekaparni.

- Vadvíz - folytatta Felhő kelletlenül húzódozva -, ha nem ismernélek olyan jól, nem adnék el neked egyetlen megveszekedett kötvényt se. Dagi meg én igazán nem adhatunk el többet, mint ötszáz darabot, azt is csak ötven dollárért darabját. Ez az utolsó szavam, és ha nem tetszik, akkor jó éjszakát. Bill megkap belőle százat, te pedig megkaphatod a fennmaradó négyszázat.

Másnap kitört Dawsonban a nevetés. Már egész korán kezdődött, alighogy megvirradt. Felhő egy hirdetményt szegezett ki az A. & C. áruház melletti hirdetőtáblára. Emberek állták körül, olvasták és átkuncogtak a válla felett, mielőtt még beverte volna az utolsó szöget. Hamarosan százan tolakodtak a tábla körül, többségük nem is tudott elég közel férkőzni ahhoz, hogy elolvassa. Akkor közfelkiáltással kikiáltót választottak, és attól kezdve aznap még nagyon sok embert jelöltek ki a többiek, hogy olvassa hangosan a hirdetményt, amit Felhő Bellew szegezett ki. Sokan többször is végighallgatták a felolvasást, hogy megjegyezzek a jó zsíros tételeket, melyek a következő sorrendben követték egymást:

A Tra-La-La Város Részvénytársaság ezen hirdetőtábláján közli évi rendes elszámolását. Ez az első és utolsó.

Bevételek és kiadások

4874 részvény, à $ 10,00

$ 48 740,00

Dwight Sandersonnak, Tra-La-La városának helyéért

$ 10 000,00

Egyéb alkalmi kiadások, nevezetesen: puskapor, fúrók, csörlő, okmánybélyeg stb.

$ 1 000,00

Dawson város kórházának

$ 37 740,00

Összesen

$ 48 740,00


(Bármely részvénytulajdonos, aki nem ért egyet azzal, hogy tíz dollárját a dawsoni kórháznak adományoztuk, visszakaphatja pénzét, ha kérvénnyel fordul ez ügyben Vadvíz Charleyhoz, vagy ha ez nem jár sikerrel, úgy forduljon kérvényével Felhő Bellew-hoz.)

Bill Saltmantől 100 darab külön vásárolt részvényért, à $ 50,00

$ 5 000,00

Vadvíz Charleytól 400 darab külön vásárolt részvényért, à $ 50,00

$ 20 000,00

Összesen

$ 25 000,00

Bill Saltmannek a menetelés elindításában kifejtett önkéntes munkájáért

$ 5 000,00

Dawson város kórházának

$ 3 000,00

Felhő Bellew-nak és Dagadt Jacknek a tojásügyletből származó anyagi és erkölcsi tartozás fejében

$ 17 000,00

Összesen

$ 25 000,00


(Elszámolással tartozik a cég még a fennmaradó 7126 részvény sorsáról, melyek Felhő Bellew és Dagadt Jack tulajdonát képezik, és értékük nulla. Ezen részvények kérésre bérmentve átadatnak bármely lakosnak, aki lakhelyét át kívánja helyezni Tra-La-La városának nyugodt magányába.)

(Megjegyzés: Tra-La-La városában nyugalom és magány folyamatosan garantálva.)

Felhő Bellew, elnök
Dagadt Jack, titkár


XI. fejezet

MINDEN ASSZONYOK LEGCSODÁLATOSABBIKA

Felhő megfordította gőzölgő, pálcára tűzött mokasszinját a tábortűz előtt.

- Holnapig pihennünk kell, és a kutyáknak is mokasszinokat kell készítenünk - állapította meg. - Ez a fagyott hó teljesen kikészíti a lábukat.

- Valahogy mégiscsak arrább kellene mennünk - ellenkezett Dagi. - Ahhoz nem elég a kajánk, hogy visszaforduljunk vele, és most már sürgősen meg kell találnunk azt a keribucsapást vagy azokat a "fehér indiánokat", különben a kutyáinkat fogjuk enni, akár kisebesedik a lábuk, akár nem. Különben is, ki látott már valaha fehér indiánt? Mendemonda az egész. Egyáltalán, hogy lehet egy indián fehér? Felhő, holnap odább kell állnunk. Egy fia vad nincs ebben az egész országban. Te is tudod, hogy már egy hete nem láttunk egyetlen nyúlnyomot se. Ki kell jutnunk erről a halott vidékről valami olyan helyre, ahol egy kis hús is szaladgál.

- Egynapi pihenő után, mokasszinos lábbal annál jobban fogják bírni - nyugtatta Felhő. - Ha egyszer valamelyik alacsony hegyháton leszünk, majd nézz körül a környéken. Most már minden órában kiérhetünk a síkságra. Azt mondta La Perle, erre keressük.

- Ugyan! Annak már tíz éve, hogy La Perle erre járt, és különben is félőrült volt az éhségtől, és azt se tudta, hogy mit látott, mit se. Maga mondta, hogy ő fehér indiánokat nem is látott soha - az az egész az Anton meséje volt, ő pedig beadta a kulcsot még két évvel azelőtt, hogy te meg én idejöttünk északra. De azért holnap körülnézek. Hátha találok egy jávorszarvast. Na, most pedig tegyük el magunkat holnapra, rendben?

A délelőttöt Felhő a táborban töltötte, varrogatta a kutyamokasszinokat, és a hámokat javította. Délben ebédet főzött két személyre, megette a maga részét, és várni kezdte Dagit. Egy óra múlva felcsatolta hótalpait, és megindult társa nyomain. A nyomok a folyómederben vezettek, keresztül egy szűk kanyonon, amely hirtelen jávorszarvascsapássá szélesedett. De ősz óta, amióta az első hó leesett, nem járt erre vad. Dagi hótalpának nyomai átszelték a mezőt, és fölfelé vezettek az alacsony partra. A gerincen Felhő megállt. A nyomok a kis vízválasztó túlsó oldalán újra lefelé vezettek. A meder első lucfenyői egy mérföldnyire álltak, és nyilvánvaló volt, hogy Dagi útja is közöttük vezetett tovább. Felhő az órájára nézett, eszébe jutott a közelgő sötétség, a kutyák, a tábor, és bár nem szívesen, de úgy döntött, hogy nem megy tovább. De mielőtt visszaindult volna, még hosszan elnézett a távolba. A Sziklás-hegység havas gerince végigvonult a keleti horizont egész hosszában. Az egész hegylánc, vonulat vonulat után, északkelet felé tartott, mintha csak szándékosan zárná el az utat a felé a sík föld felé, amelyről La Perle beszélt. Mintha összeesküdtek volna a hegyek, hogy visszakergetik nyugatra, a Yukonhoz, azt, aki át akar törni. Felhő azon gondolkozott, hogy a múltban vajon hány olyan utazót késztetett visszafordulásra ez a kép, aki, csakúgy, mint ő, erről az oldalról közelítette meg. La Perle nem fordult vissza, de ő a Sziklás-hegység keleti lejtője felől érkezett.

Éjfélig táplálta a tüzet, hogy segítsen Daginak tájékozódni. Másnap felszedett táborral, befogott kutyákkal várta a hajnalt, és az első fénysugárnál megkezdte a keresést. A szűk kanyonban vezetékkutyája fülét hegyezte, és szűkölni kezdett. És akkor Felhő meglátta a közeledő indiánokat, szám szerint hatot. Csak egészen könnyű málhájuk volt, kutya nélkül utaztak, minden ember a hátán vitte a legszükségesebb útifelszerelést. Ahogy körülvették Felhőt, megkezdődött a meglepetések sorozata. Hogy őt keresték, az nyilvánvaló volt. Arra is hamar rájött, hogy valami számára teljesen ismeretlen indián nyelven beszélnek. Nem voltak fehér indiánok, bár jóval magasabbak és testesebbek voltak, mint a Yukon-medence indiánjai. Ötüknek ősrégi, hosszú csövű mordálya volt, olyan, amilyet még a Hurison Öböl Társaság árult valamikor, de a hatodik kezében Felhő felismerte Dagi Winchesterét.

Avval nem is vesztegették az idejüket, hogy foglyul ejtsék. Minthogy maga fegyvertelen volt, Felhőnek nem volt más választása, mint megadni magát. A szán rakományát szétosztották hátizsákjaik között, és Felhőnek is adtak egy csomagot, mely a saját és Dagi hálózsákjából állt. A kutyákat kifogták és amikor Felhő tiltakozott az ellen, az egyik indián jelbeszéddel mutatta, hogy az út nem alkalmas szánnak. Felhő meghajolt a megfellebbezhetetlen előtt, elrejtette a szánt a folyóparton a hóban, aztán elindult foglyul ejtőivel. Északnak keltek át a dombháton, és a felé a kis lucfenyőerdő felé folytatván útjukat, amelyet Felhő már előző délután felfedezett. Tizenkét mérföldön át a folyómedret követték, de mikor az nyugat felé fordult, elhagyták, és egyenesen keletnek haladtak tovább, egy kis mellékfolyó medrében.

Az első éjszakát egy olyan táborhelyen töltötték, amelyet akkor már napok óta használtak. Itt nagy mennyiségű szárított lazac és hús volt elrejtve, amit az indiánok hozzácsomagoltak málhájukhoz. A táborból számos hótalp nyoma vezetett. Dagi foglyul ejtőié - állapította meg Felhő; és még sötétedés előtt sikerült is kikeresnie a többi közül Dagi keskenyebb hótalpainak nyomát. Jelbeszéddel megkérdezte az indiánokat, és azok igenlően bólintottak, majd észak felé mutattak.

A következő napokban állandóan északnak tartottak; az egymásra dobált, ég felé meredő csúcsok összevisszaságában kanyargó, tekergő ösvény mindig csak észak felé vezetett. A havas pusztaságban minduntalan úgy tetszett, hegyek zárják el a további utat, de az ösvény addig kígyózott, amíg meg nem találta az alacsony hágókat, és kikerülte a magasabb, áthághatatlan vonulatokat. A hó erre mélyebb volt, mint az alacsonyabban fekvő völgyekben, és minden lépésért meg kellett dolgozni a hótalpakkal. Ráadásul Felhő foglyul ejtői, csupa fiatal férfi, egészen könnyű felszerelésükkel nagyon gyorsan haladtak; és ő önkéntelenül is büszkeséget érzett, hogy milyen könnyen lépést tud tartani velük. Azokat gyermekkoruk óta edzették, szoktatták a hótalphoz, mégsem okozott az átkelés neki sem nagyobb nehézséget, mint nekik.

Hat nap múlva átkeltek a nagy hágón, mely önmagában is elég félelmetes volt, és megrakott szánnal járhatatlan, de alacsonyabb, mint a hegyek, melyeken átvágott. Újabb ötnapi vándorlás a tekervényes ösvényen, hegynek fel, hegyről le, és megérkeztek arra a sík, alig dombos vidékre, amit tíz évvel ezelőtt La Perle felfedezett. Felhő első pillantásra megismerte. Maróan hideg nap volt, negyven fok zérus alatt, és a levegő annyira tiszta volt, hogy majdnem száz mérföldre is el lehetett hatni. Ameddig a szem ellátott, sík volt a táj. Messze keleten a Sziklás-hegység hóborította sáncai meredeztek az égnek. Délnek és északnak meg-megszakadó borókaerdők húzódtak. És ebben a hatalmas bugyorban terült el az az ország, melyen La Perle tíz éve átkelt - most hó takarta, de az év más szakában bizonyára gazdag vadban ez a nyáron mosolygós, erdő és virág borította vidék.

Egy széles folyóvölgyben haladtukban, hóborította fűzfák és kopasz nyárfák között menetelve, átvágva egy sűrű fenyőligeten, még dél előtt nagy táborhelyre bukkantak, amit csak az imént hagytak el az előttük járók. Felhő négy-ötszázra becsülte a kialudt tüzek számát, ami több ezres népességű tábort jelentett. Annyira friss volt a csapás, és a nagy tömeg oly alaposan letaposta, hogy Felhő elrablói levetették hótalpaikat, és mokasszinban mentek tovább, jóval gyorsabban, mint addig. Vad jelenlétéről tanúskodó jelek tünedeztek fel, és egyre szaporodtak, együtt a farkas és a hiúz nyomaival. Egyszerre az egyik indián megelégedetten kiáltott fel, és egy hóval borított tisztásra mutatott, amely tele volt szórva fehérre rágott keribukoponyával; és körülöttük a havat úgy letaposták és feltúrták, mintha egész hadsereg verekedett volna ott. És Felhő tudta, hogy a vadászok nagy keribumészárlást tartottak a legutóbbi hófúvás óta.

Már alkonyodott, de az indiánok semmi jelét nem adták annak, hogy táborverésre készülnének. Tovább meneteltek a mélyülő sötétségben. A fénylő csillagokat zöldes fényfátyolba vonta a fel-felvillanó sarki fény. Felhő fülüket hegyező és izgatottan vinnyogó kutyái hallották meg először a tábor zajait. Aztán az emberek is meghallották a távolság torzította hangokat, de ez nem valami tompa fülnek kellemes zúgás volt, hanem vad, magas hangok lüktetése, meg-megszakítva még élesebb hangoktól: farkaskutyák farkaséhoz hasonló üvöltése, a nyugtalanság és fájdalom sikoltása, telve a reménytelen lázadás gyászával. A fiatal indiánok megszaporázták a lépést. A már tizenkét kimerítő órája taposó lábak még gyorsabban kezdtek taposni, annyira, hogy az már félig futás volt, félig ügetés. A fenyők közül egyszerre csak számtalan tűz fényébe érkeztek, és a zaj is hirtelen felerősödött körülöttük. Hatalmas tábor feküdt előttük.

Miközben a vadásztábor szabálytalan utcáiban furakodtak előre, a tömeg özönlött feléjük, hogy üdvözölje őket, és aztán továbbhömpölygött velük - kiáltozás, üdvözlések és válaszok, tréfák és választréfák, Felhő idegen kutyáira rárontó, dühösen vakkantó farkaskutyák, asszonyok pörölése, nevetés, gyerekek hüppögése, csecsemők sírása, kiújuló fájdalmukban felnyögő betegek -, egy primitív, félvad nép táborának hangzavara.

Felhő őrzői karókkal, puskatussal visszakergették a támadó kutyákat, Felhő kutyái pedig annyi ellenségtől fenyegetve, csaholva, vicsorogva behúzódtak emberi oltalmazóik lába közé, és onnan borzolták szőrüket fenyegetően.

Nyílt tűz előtt álltak meg az összetaposott hóban. A tűz mellett Dagi és két indián guggolt, keribuhúst sütögetve. Jöttükre három másik fiatal indián is felült szőrmével letakart fenyőágakból rögtönzött fekhelyén.

Dagi arcára kiült a régi, ismerős vigyor.

- Téged mikor kaptak el? - kérdezte.

- Másnap, hogy te elmentél.

- Hm - mondta Dagi, és a szeme vidáman csillogott. - Én egész jól megvagyok. Ez itt a legénytábor. - És körbemutatott a tűzre, a hóra helyezett fenyőgallyágyakra, keribubőrökre és fűzfaágból és borókagallyakból font szélfogókra. - És ezek itt a legények. - A tűz körül guggoló fiatal férfiakra mutatott, és néhány torokhangot hallatott az ő nyelvükön, mire azok elismerően kivillantották a fogukat, és megcsillant a szemük. - Nagyon örülnek, hogy találkoztak veled, Felhő. Ülj le, szárogasd meg a mokasszinodat, én meg majd főzök valami kaját neked is. Már egész jól értem a nyelvüket, mi? Jobb lesz, ha te is megtanulod, mert úgy fest a dolog, hogy sokáig maradunk ezeknél a népeknél. Van itt még egy fehér ember. Hat éve kapták el a Nagy-Rabszolga-tónál, Danny McCan névre hallgat. Elvett feleségül egy indián asszonyt. Van már két kölyke is, de mihelyst mód nyílik rá, elszelel. Látod azt a kis tüzet, ott jobbra? Az az ő tábora.

Nyilván ez volt Felhő kijelölt tartózkodási helye, ugyanis foglyul ejtői, hátrahagyva Felhőt és kutyáit, továbbmentek befelé a táborba. Amíg Felhő a lábbelijével foglalkozott, és a keribuhúsból falatozott, Dagi főzött, és tovább mesélt.

- Ez aztán jó kis kutyaszorító, Felhő, figyelj csak rám. És jól rá kell verni, ha le akarunk lépni. Ezek itt valódi indiánok, vadak, mint a nagykönyvben. Ők ugyan nem fehérek, de a főnökük az igen. Úgy beszél, mintha forró kása lenne a szájában és ha nem telivér skót, akkor én még nem láttam skótot. Ő a nagyfőnöke az egész pereputtynak. Amit ő mond, az van. Erre az ember mindjárt az elején rájön. Danny McCan már hat éve próbál meglépni. Rendes fiú a Danny, de nincs elég mersze. Tudja az utat - vadászat közben találta meg -, nyugatra van attól, amerre te meg én jöttünk. De egyedül nem mert nekivágni. De így hármasban már szépen leléphetünk. A Pofaszakáll is egész rendes, ha éppen nem dilizik.

- Ki az a Pofaszakáll? - érdeklődött Felhő két falat közben.

- Ő a főfejes, a skót. Holnap majd hívat téged is, és világosan bebizonyítja neked, hogy milyen nyomorult féreg vagy te itt az ő földjén. Ez a terület itt körös-körül mind az ő birtoka. Ezt vésd bele a kobakodba. Ezeket a földeket még senki át nem kutatta, vagy ilyesmi, és mind az övé. Erre majd ő is figyelmeztet. Van vagy húszezer négyzetmérföldnyi vadászterülete, neki magának. Ő a fehér indián, ő meg a szoknya. Juj! Ne nézz rám így. Várj, amíg magad is meglátod. Az aztán a nő, és fehér, mint az apukája - mármint Pofaszakáll. És a keribuk! A saját szememmel láttam. Százezer darab legalább, és vagy tízezer farkas meg vadmacska jár a nyomukban, és mind megél a lemaradozókból. Most kelet felé vonul az egész csorda, és bármelyik nap indulhatunk utánuk mi is. Megesszük a kutyáinkat, és amit nem eszünk meg, azt felfüstöljük, és eltesszük tavaszig, amíg el nem kezdődik a lazacidény. Te, ez a Pofaszakáll, ez úgy ért a keribuhoz meg a lazachoz, mint senki, és ezt én mondom neked.

Reggel a legények körülguggolták a tüzet, és keribuhús reggelijüket fogyasztották. Ahogy megsült a hús, azonnal ették. Felhő felpillantott, és egy alacsony, sovány férfit pillantott meg, aki egy falka előtt lépkedett, tucatnyi indián kíséretében. A férfi bőrruhát hordott, akár az indiánok, de kétségkívül fehér volt. Felhő elroppantott egy forró csontot, és amíg a gőzölgő velőt szopogatta, közeledő házigazdáját figyelte. Bozontos pofaszakálla, füstfoltos, sárgás, ősz haja arca nagy részét eltakarta, de hogy milyen sovány, beesett, mégse tudta egészen elrejteni. Egészségesen ösztövér, állapította meg magában Felhő, táguló orrlikaira és széles mellkasára pillantva.

- Üdvözlöm - szólt a férfi, és lehúzva kesztyűjét, feléje nyújtotta kezét. - A nevem Snass.

- Bellew - válaszolta Felhő, és a kutató fekete szembe nézett.

- Látom, ennivalóval bőven ellátják.

Felhő bólintott, és tovább szopogatta velős csontját. A skót tájszólás valahogy kellemesen érintette.

- Egyszerű koszt. De legalább nem éhezünk gyakran. És sokkal természetesebb, mint a tenyésztett hús, amit a városokban esznek. - Sarkon fordult, de aztán eszébe jutott valami, és a válla fölött visszaszólt:

- Később még találkozunk, Mr. Bellew. A keribucsorda kelet felé vonul, és én előremegyek, hogy kinézzem a táborhelyet. Maguk holnap jönnek utánunk.

Felhő még délelőtt sétálni indult a forgalmas táborban. Nagy csapat vadász tért éppen vissza, és a férfiak eloszlottak tábortüzeikhez. Asszonyok és gyerekek indultak valahová kutya­vontatta üres szánok mellett, más asszonyok és gyerekek pedig a kutyákkal együtt húzták a friss, de máris megfagyott hússal rakott szánokat. Bár már tavaszodott, e mozgalmas jeleneteknek harmincfokos hideg szolgáltatott hátteret. Szőtt anyagot senkin sem lehetett látni. Mindenki szőrmét és puhára cserzett bőrt viselt. Fiúk mentek el Felhő mellett íjjal és csontszakállú nyilakkal teletűzdelt tegezzel; nem egynél látott csontból vagy kőből készült nyúzókést az övébe dugva vagy a nyakába akasztott tokban. A tüzek fölött asszonyok hajladoztak, füstölték a húst. Hátukon csecsemők, akik kerek szemmel bámultak a világba, és közben faggyút szopogattak. Kutyák, egész közeli rokonai a farkasoknak, vicsorgattak Felhőre, dacolva rövid fütykösének fenyegetésével, és szimatolták ennek az új jövevénynek a szagát, akit ezentúl fütyköse jogán be kell fogadniuk.

A tábor szívében Felhő elkerített tábort talált, amelyről úgy gondolta, hogy bizonyára Snassé. Bár minden részlete ideiglenes volt, az egész nagyon is jól volt megépítve. Nagy halom állatbőr és egyéb szükséges felszerelés állt bálákban egy emelvényen, ahol a kutyák már nem érhették el. Hatalmas vászonlap, akkora, mint fél sátor, óvta a széltől és hótól a hálóhelyet. Egyik oldalon selyemsátor állt - az a fajta, amit a felfedezők és a nagyvadvadászok kedvelnek. Felhő még sohasem látott ilyen sátrat, ezért közelebb lépett. Ahogy ott állt és nézegette a sátrat, a lapok szétnyíltak, és egy fiatal nő lépett ki. Olyan gyorsan mozgott, olyan hirtelen tűnt elő, hogy Felhőre úgy hatott, mint egy jelenés.

Állatbőrbe volt öltözve, de csupa olyan bőrbe és szőrmébe, amilyenről Felhő még csak nem is álmodott. Rövid, hátravetett csuklyájú kabátját különös, sápadt-ezüstös fényű szőrméből varrták. Rozmárbőr talpú, rövid szárú csizmája sok-sok hiúz ezüstpöttyös lábából készült. Hosszú szárú kesztyűje, csizmáján a bojt, és egész öltözékén valamennyi állatbőr halvány ezüstként csillogott a fagyban, és ebből az ezüst ragyogásból emelkedett ki karcsú, nemes vonalú nyaka, halvány rózsaszín arca, kék szeme, rózsás kagylóhoz hasonlatos füle, és zúzmarától csillogó gesztenyeszín haja.

Felhő mintegy álomban látta mindezt; aztán magához térve a sapkájához kapott. A csodálkozás a lány szemében mosolyra változott, lehúzta kesztyűjét, és feléje nyújtotta a kezét.

- Üdvözlöm - mondta komolyan, furcsa, kelleme kiejtéssel, amely Felhőnek, akinek füle a táborbeli indián asszonyok recsegő hangjához volt szokva, éppoly ezüstösnek tűnt, mint a lány szőrmeruhája.

Felhő csak félszeg mondatokat tudott eldadogni, amelyek halványan emlékeztettek egykori legjobb társasági modorára.

- Igazán örülök, hogy találkoztunk - folytatta a leány lassan, keresgélve a szavakat, miközben kedvesen mosolygott. - Kérem, ne haragudjon angolságomért, mert rossz - mondta komolyan. - Az apám skót. Az anyám nem él. Ő francia és angol, és egy kicsit indián is. Ő apja volt nagy ember Hudson Öböl Társaságnál. Brrr! Hideg van. - Visszabújt kesztyűjébe, és megdörzsölte elfehéredő rózsaszín fülét. - Menjünk tűzhöz, és beszélgessünk. Az én nevem Labiskwee. Magát hogy hívják?

Így ismerkedett meg Felhő Labiskwee-vel, Snass lányával.


A következő napokban, amíg a vadásztábor a keribukat követte, Felhő sok új dolgot tudott meg. Ezek valódi vad indiánok voltak, ugyanazok, akikkel Anton találkozott, és akiktől meg is szökött hosszú évekkel ezelőtt. Ez már csaknem a legnyugatibb széle volt birodalmuknak. Nyáron elkóboroltak a Jeges-tenger tundrás partjáig is, és kelet felé egészen a Luskwa-folyóig. Hogy a Luskwa miféle folyó, arra nem tudott rájönni Felhő, és sem Labiskwee, sem McCan nem tudta megmondani. Snass néha átcsapott vadászaival a Sziklás-hegységen, a tavakig, a Mackenzie-ig, néha egészen a Barents-tengerig. Legutóbbi ilyen portyáján találta azt a selyemsátrat is, amiben most Labiskwee lakott.

- A Millicent-Adbury-expedícióé volt - magyarázta Snass.

- Emlékszem. Pézsmatulkot kerestek. A mentőexpedíció a nyomukat se lelte.

- Én megtaláltam őket - mondta Snass. - Holtan.

- Ezt a világ még mindig nem tudja. Semmi hír nem szivárgott ki.

- Soha nem szivárog ki semmi - állította Snass magabiztosan.

- Azt akarja mondani, hogy ha élve talált volna rájuk, akkor...

Snass bólintott.

- Tovább élhettek volna, velem és népemmel.

- Antonnak sikerült megszöknie - kötekedett Felhő.

- Nem emlékszem erre a névre. Mikor volt ez?

- Tizennégy, tizenöt éve - felelte Felhő.

- Szóval végül is sikerült átverekednie magát. Tudja, nem voltam benne biztos. Mi Hosszú Fognak hívtuk. Erős ember volt, nagyon erős ember.

- La Perle tíz évvel ezelőtt átjött ide.

Snass a fejét rázta.

- Megtalálta a táboruk nyomát. Akkor nyár volt.

- Ez mindent megmagyaráz - felelte Snass. - Nyáron sok száz mérfölddel északabbra vagyunk.

Felhő minden igyekezete ellenére sem volt képes bármit is megtudni Snass élettörténetéről azokból az időkből, mielőtt idejött volna az északi vadonba. Művelt volt ugyan, de mióta itt élt, nem olvasott se könyvet, se újságot. Nem tudta, mi történik a világban, de nem is volt rá kíváncsi. Hallott már a Yukon-medence aranyásóiról, a klondike-i nagy aranyleletről, de az ő területére még sohasem hatolt be aranyásó. Számára a külvilág nem létezett. És nem is tűrte, hogy emlegessék.

Snass előző életéről Labiskwee sem tudott mondani semmit Felhőnek. Ő már itt született a vadászmezőkön. Anyja az ő születése után még hat évig élt. Gyönyörű asszony volt - az egyetlen fehér nő, akit Labiskwee életében látott. Vágyakozva, sóvárogva ezer és ezer módon újra és újra elmondta, bizonygatva, hogy tud ám ő arról a kinti nagy világról, amire apja rácsapta az ajtót. De amit tudott, az mind titok volt. Korán megtanulta, hogy a külvilágnak már említése is dühbe hozza apját.

Danny McCan mint hírforrás használhatatlan volt. Nem szerette a kalandokat. A vad élet számára rettenetes volt, pedig már kilencedik éve élte. Leitatták, és elrabolták matróznak egy San Franciscó-i bálnavadász hajóra, amelyről Point Barrow-nál három társával együtt megszökött. Kettő meghalt, a harmadik pedig az úton hagyta magára, mikor megpróbáltak átvágni dél felé. Két évig élt az eszkimók között, amíg végre elegendő bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy meg merje kísérelni az áttörést dél felé, és akkor, alig néhány napi járóföldre a Hudson Öböl Társaság egyik kereskedelmi állomásától, Snass fiatal harcosainak egy csoportja elfogta. Alacsony, buta emberke volt, állandóan gyulladásos, könnyező szemmel megverve, és nem tudott se beszélni, se álmodozni másról, mint hogy egyszer visszamegy San Franciscóba.

- Maga az első értelmes ember, akivel itt találkoztam - bókolt Snass Felhőnek egyik este a tűz mellett. - Kivéve az öreg Négy Szeműt. Az indiánok nevezték el így. Szemüveget hordott, és rövidlátó volt. Zoológus professzor volt. Most egy éve, hogy meghalt. A fiatal harcosaim fogták el a Sün-folyó mentén. Elcsavargott az expedíciótól. Nagyon okos volt, de ugyanakkor bolond is. Kóborlás - ez volt a gyengéje. Értett a geológiához és a fémek megmunkálásához is. Odaát a Luskwa mentén, ahol szén is van, berendezett néhány nagyon megbízható kovácsműhelyt. Megjavította puskáinkat, és a fiatalokat is megtanította rá. Tavaly halt meg, és azóta igazán nagyon hiányzik nekünk. Elkóborolt, és egy mérföldnyire a tábortól megfagyott.

Még ugyanaznap este Snass így szólt Felhőhöz:

- Maga is jobban tenné, ha feleséget keresne magának, és saját tüzet rakna. Sokkal kényelmesebben lehetne, mint azokkal a fiatal bakokkal. A leánytüzeket - tudja, ez afféle szüzek ünnepe - csak nyáron, a lazacidényben gyújtják meg, de ha szól, akkor megparancso­lom, hogy gyújtsák meg előbb.

Felhő nevetett, és a fejét rázta.

- Ne felejtse - fejezte be csendesen Snass -, Anton az egyetlen, akinek valaha is sikerült. És ő nagyon szerencsés volt, szokatlanul szerencsés.


- Ahogy kihúzzuk a lábunkat, máris nyakunkon az egész banda - mondta sötéten Dagi.

- Az egész terep egyetlen hatalmas csapda - helyeselt Felhő.

Egy kopasz domb tetejéről szemlélték Snass havas birodalmát. Keletről, nyugatról és délről magas csúcsok és csipkés gerincű hegyvonulatok keretezték a medencét. Észak felé, úgy tűnt, végtelen a síkság, de jól tudták, hogy arrafelé is legalább fél tucat hegyvonulat zárja el az utat.

- Ebben az évszakban még három nap előnyt is adhatok magának - mondta Snass az este Felhőnek. - Tudja, ilyenkor nem rejtheti el a nyomait. Anton is akkor tudott csak elszökni, mikor már nem volt hó. Fiatal harcosaim legalább olyan gyorsak, mint a legjobb fehér, és mellesleg maga törné nekik az utat. Ha már elolvadt a hó, lesz rá gondom, hogy ne legyenek olyan lehetőségei, mint Antonnak voltak. De nem rossz ez az élet itt, és a világ képe hamar elhalványul. Még ma is meglep, ha arra gondolok, hogy milyen könnyű meglenni a világ nélkül.

- Engem csak Danny aggaszt - vallotta be Dagi Felhőnek. - Gyenge legény ő bármilyen úton. De esküszik rá, hogy tudja a kivezető utat nyugat felé, úgyhogy kénytelenek leszünk magunkkal vinni.

- Valamennyien egy cipőben járunk - válaszolta Felhő.

- Te nem. Éppen most hallottam.

- Mit hallottál? Miről beszélsz?

- Te még nem hallottad az újságot?

Felhő nemet intett.

- A legényektől tudom. Ők is most hallották. Ma este lesz, hónapokkal előbb, mint rendesen. Danny felesége mondta el a legényeknek - itt Dagi szünetet tartott a hatás kedvéért. - És a legények elmondták nekem, hogy ma este meggyújtják a szüzek tüzét. Ez az egész. Na, hogy tetszik?

- Nem tudom, hova akarsz kilyukadni, Dagi.

- Nem tudod? Pedig elég világos. Van itt egy szoknya, aki bukik rád, és az a szoknya ma este tüzet gyújt, és azt a szoknyát úgy hívják, hogy Labiskwee. Láttam én is, hogy néz rád, amikor nem figyelsz oda. Eddig még sohasem gyújtott tüzet. Nem akar indiánhoz feleségül menni. És ha most tüzet gyújt, akkor világos, hogy szegény öreg barátomat, Felhőt szemelte ki magának. Hé! Ezt hallgasd meg!

Három vénasszony állt meg félúton Danny és a legények tábora között, és a legöregebb magas fejhangon kántálni kezdett.

A neveket Felhő is felismerte, de a szöveget nem értette, úgyhogy Dagi fordított neki búsan.

- Labiskwee, Snass nagyfőnök leánya, ma este meggyújtja első szűztüzét. Maka, Owitsnak, a Farkasűzőnek leánya...

Vagy tizenkét leány nevét sorolta fel, aztán a hírnökök továbbtotyogtak, hogy a következő tűznél is elmondják.

A fiatal harcosokat, akik fogadalmat tettek, hogy nem szólnak egyetlen leányhoz sem, nem érdekelte a közelgő ceremónia. Hogy ezt ki is mutassák, azonnal megkezdték a felkészülést a vadászútra, amire Snass küldte őket, de eredetileg csak másnap reggel indultak volna. Snass úgy vélte, a vadászok nem jól becsülték fel a keribuk számát, és úgy okoskodott, hogy a csorda valószínűleg kétfelé vált. A fiatal vadászok feladata az volt, hogy cserkésszenek nyugat és észak felé a kettészakadt csorda másik fele után.

Felhő, akit megzavart a hír, hogy Labiskwee meggyújtja tüzét, kijelentette, hagy elkíséri a legényeket. De előbb megbeszélést tartott Dagival és McCannel.

- Harmadnapra odaérsz, Felhő - mondta Dagi. - Mi addig megszerezzük a kutyákat és a felszerelést.

- Egyet ne felejts - figyelmeztette Felhő -, ha valami csúszás van, és nem találkozunk, te csak menj tovább, és keveredj ki a Yukonhoz. Ez a legfontosabb. Ha kijutsz, nyáron gyere vissza értem.

McCan, aki a tűz mellett állt, szemével csendesen egy csipkés gerincű hegylánc felé mutatott, amelynek nyugati vonulata lehúzódott egész a síkságig.

- Az az - mondta. - Van egy kis folyó a déli oldalán. Felmegyünk oda. Harmadnap találkozunk veled. Aznap továbbmegyünk. Akárhol éred is el a folyót, megtalálsz minket - vagy a nyomunkat.

De harmadnap Felhő nem mehetett a folyóhoz. A legények megváltoztatták az útirányt, és amíg Dagi és McCan kutyáikkal felfelé baktattak a folyómederben, Felhő az indiánokkal hatvan mérföldnyire északnyugatra éppen meglelte a második keribucsorda nyomait. Több nap múlva, a havazás félhomályában visszaérkeztek a nagy táborba. Egy tűz mellett ülő indián asszony abbahagyta siránkozását, és Felhőre rohant. Éles hangon, keserű, dühös tekintettel átkozta, és közben egy csendesen nyugvó, szőrmébe burkolt alakra mutogatott, amely még most is azonmód feküdt ott a szánon, ahogy behúzták.

Felhő csak találgathatta, mi történt, és ahogy McCan táborhelye felé közeledett, felkészült még egy átkozódásra. Ehelyett McCant magát pillantotta meg, amint buzgón vágott egy nagy darab keribuhúst.

- Én nem vagyok harcias ember - mentegetőzött panaszosan. - Dagi meglépett, bár a nyomában vannak. Pokoli verekedést rendezett. De azért őt is el fogják kapni. Semmi esélye sincs. Kettőt eltalált, de azok meglesznek valahogy. A harmadikat pont telibe trafálta.

- Tudom - válaszolta Felhő. - Éppen most találkoztam az özvegyével.

- Az öreg Snass beszélni szeretne veled - tette még hozzá McCan. - Ez a parancsa. Mihelyst visszajössz, menj a táborba. Én nem köptem. Te nem tudsz semmiről. Ezt tartsd az eszedben. Dagi meg én magunk rendeztük az egészet.

Snass tüzénél Felhő Labiskwee-vel találkozott. Oly puha, gyengéd tekintettel nézett rá, hogy Felhő egész megijedt tőle.

- Örülök, hogy maga nem szökött - mondta. Tudja, én... - tétovázott, de nem sírta el magát. Szeme mindent elárult. - Meggyújtottam a tüzemet, és természetesen a maga kedvéért gyújtottam meg. Én a világon mindenkinél jobban szeretem magát. Jobban, mint az apámat. Nagyon különös érzés.

Felhőnek ilyet még soha senki nem mondott, és most nem tudta, mit csináljon. Még jobban megnehezítette a helyzetét, hogy ez nem egyszerűen ajánlat volt. Labiskwee tovább csacsogott, kidalolta magából szerelme boldog terhét, és közben Felhő alig tudta türtőztetni magát, hogy valahogy meg ne sértse az igazsággal. Pedig most, a kezdet kezdetén, itt volt a nagy lehetőség.

És akkor a hulló hópelyhek fátylán át Snass lépett oda a tűzhöz, és ezzel odavolt Felhő lehetősége.

- Jó estét - morogta Snass nyersen. - A barátja jól megkeverte a dolgokat. Örülök, hogy magának több esze volt.

- Elmondhatná, hogy egyáltalán mi történt.

Füstfoltos szakállából elővillanó fehér foga egyáltalán nem volt kellemes látvány.

- Hogyne, elmondom. A barátja megölte egyik emberemet. McCan, az a nyamvadt féreg, az első lövésnél lelépett. Ő már soha többet nem fog szökni. De a vadászaim nyomában vannak a barátjának, és el is fogják kapni. Sosem éri el a Yukon-medencét. Ami magát illeti, mától kezdve az én tüzemnél alszik. Vége a kószálásnak a fiatalokkal. Majd én magán tartom a szememet.

Felhő új helyzete Snass tüzénél rendkívül kínos volt. Többet látta Labiskwee-t, mint valaha. Bája és ártatlansága, szerelmes nyíltsága szörnyű volt Felhőnek. Minden pillantása megannyi szerelmes simogatás. Tucatszor is elhatározta, hogy most elmondja neki Joy Gastellt, de ugyanannyiszor rá kellett döbbennie, hogy gyáva megtenni.


- Figyelj rám - mondta McCan. - Itt a tavaszi olvadás, most keményedik a hó felszíne. Itt az idő az utazásra, kivéve persze a hegyi viharokat. Én aztán ismerem. Senki mással nem vágnék neki, csak veled.

- De te nem tudsz nekivágni semminek - vetette ellen Felhő. - Nem tudsz te lépést tartani senkivel. Olyan puha a gerinced, mint az olvadt velő. Ha megyek, egyedül megyek. De halványul a világ, és lehet, hogy soha többé nem megyek sehová. Ízlik a keribuhús, és különben is nemsokára megjön a nyár és vele a lazac.

Snass így szólt hozzá:

- A barátja meghalt. Nem az én vadászaim ölték meg. Az első kora tavaszi viharban találtak rá a holttestére a hegyekben. Senki sem menekülhet.

Labiskwee így szólt hozzá:

- Figyeltelek. Zavar ül a szemedben, az arcodon. Ó, én ismerem az arcodat. Kis forradás van a nyakadon mindjárt a füled alatt. Ha boldog vagy, akkor felfelé görbül szájad sarka. Ha szomorú dolgokra gondolsz, lefelé görbül. Hát olyan jó az a világ, hogy még te is vágyódsz utána? - Sóhajtott, és a fejét rázta. - Ha mindig itt éltél volna, akkor is ennyire vágyódnál utána? Vissza akarsz szökni a világba?

Felhőnek nem jött szó az ajkára, de szája széle mindent elárult.

Percek teltek el csendben, míg Labiskwee láthatóan vívódott, Felhő pedig magát átkozta gyávaságáért, hogy képtelen elmondani az igazságot a világ után érzett vágyáról, közben pedig szorosan összeszorította ajkát, hogy ki ne csússzon rajta a vallomás annak a másik leánynak a létéről.

Labiskwee újra sóhajtott.

- Rendben van. Jobban szeretlek, semhogy félnék apám haragjától, pedig haragjában szörnyűbb, mint a hegyi viharok. Tőled megtanultam, milyen az igazi szerelem. Ez a szerelem próbája. Segíteni foglak, hogy megszökhess, vissza a világba.

Felhő csendben ébredt, meg sem mozdult. Meleg, kicsi ujjak simították végig arcát, és szorultak rá ajkára. Aztán fagycsípett szőrme csiklandozta bőrét, és egyetlen szót leheltek a fülébe: - Jöjj. - Óvatosan felült, és hallgatózott. A tábor sok száz farkaskutyája éjjeli dalát vonyította, de a kórus zajában is hallotta a közelében Snass könnyű, ütemes lélegzését.

Labiskwee megrántotta Felhő ruhaujját, és ő ebből tudta, hogy arra kéri: kövesse. Kézbe vette mokasszinját, harisnyáját, és kikúszott a hóba. A parázs halványuló izzásánál a lány intett, hogy vegye fel cipőjét, és amíg ő engedelmeskedett, Labiskwee visszaosont a sátorlap mögé, ahol Snass aludt.

Éjjel egy felé járt az idő, és meglehetősen meleg volt, alig öt-hat fok fagypont alatt. Labiskwee visszatért hozzá, és végigvezette az alvó tábor sötét útjain. Bármilyen óvatosan is lépkedtek, a jég meg-megroppant a lábuk alatt, de a zajt elnyelte a kutyák üvöltése. Túlságosan is elfoglalta őket a koncertjük, semhogy akár csak rá is vakkantottak volna arra a férfira és nőre, aki elment mellettük.

- Most már beszélhetünk - mondta Labiskwee, mikor már az utolsó tüzet is fél mérfölddel maguk mögött hagyták.

És csak most, a csillagok fényében vette észre Felhő, hogy Labiskwee magával hozta az ő hótalpait, egy puskát, két töltényövet és még hálózsákját is.

- Mindent előkészítettem - mondta a lány, és boldogan felkacagott. - Két napja csinálom a rejtekhelyet. Van ott hús, liszt és sítalpak, azzal lehet a keményre fagyott havon a leggyorsabban haladni, és ha be is szakad a hó, a háló fenntart. Ó, én igazán értek a téli utazáshoz, és meglátod, nagyon gyorsan fogunk haladni.

Felhőbe bennszorult a szó. Hogy Labiskwee megrendezte menekülését, magában is elég nagy meglepetés volt, ám hogy maga is vele készült szökni, több volt, mint amire felkészült. Felhő képtelen volt gondolkozni, de gyengéden sorra kivette a csomagokat Labiskwee kezéből. Átkarolta, magához húzta a lányt, és látta, hogy tűnik tova a fényes világ, a napsütötte tájak.

- Most visszamegyünk, Labiskwee - mondta. - Te a feleségem leszel, és itt fogunk élni a Keribuk Népe közt.

- Nem! Nem! - tiltakozott Labiskwee. - Sokat gondolkoztam. Újra csak vágyódnál a világ után, és hosszú éjjeleken át emésztenéd magad. Aki onnan jött, mind vágyódik vissza. Átkelünk a hóborította hegyeken, és dél felé fordulunk.

- Vissza kell mennünk - sürgette Felhő.

- Tovább kell mennünk, a rejtekhelyhez - mondta határozottan a lány. - Még három mérföld innen. Gyere.

Nagy volt a kísértés, hogy elmondja neki a másik nőt, odalenn délen, de újra magába fojtotta a szót. - Nagyon rossz lenne neked, ha most visszamennénk - mondta a lány. - Én, én csak egy vadóc vagyok, és nagyon félek a világtól, de téged még jobban féltelek. Jobban szeretlek, mint bárki mást ezen a világon. Jobban szeretlek, mint magamat. Az indián nyelv nem jó nyelv. Az angol nyelv se jó nyelv. Amit a szívemben érzek irántad, olyan tisztán, mint milliónyi csillag fénye, arra nincs szó. Hogyan is mondhatnám el?

Felhő nem tudott tovább ellenállni. Előző nap megolvadt a hó felszíne, és most az éjjel keményre fagyott, úgyhogy gyorsan siklottak hótalpaikon.

- Itt a fák között, itt van a rejtekhely - mondta Labiskwee.

De a következő pillanatban döbbenten ragadta meg Felhő karját. Kis tűz lobogott vidáman a fák között, és mellette ott kuporgott McCan.

- Sejtettem, hogy nélkülem akartok szökni - magyarázta McCan, és összehúzott szeme ravaszul csillogott. - Úgyhogy figyelni kezdtem a leányzót, és amikor láttam, hogy kaját meg sítalpakat is dugdos ide, már tudtam a dolgomat. Kihoztam az én sítalpamat is, meg a hóhálómat meg kaját is. Hogy tüzet gyújtottam? Nem volt semmi kockázat. Az egész tábor horkol, és hideg volt várakozni. Most mindjárt indulunk?

- Kutya vagy, McCan - sziszegte Labiskwee, és szeme vadul csillogott. - Tudom, az jár az eszedben, hogy felébreszted a tábort, ha nem viszünk magunkkal. Jól van. Magunkkal kell hogy vigyünk. De ismered apámat. Én is olyan vagyok, mint ő. Te is kiveszed a részed a munkából. Engedelmeskedni fogsz. És ha valami aljasságot forgatsz a fejedben, akkor jobb lett volna neked, ha el sem indulsz.

McCan Labiskwee-re nézett, és kis disznószemében gyűlölet és megalázkodás volt, míg a lány szemében a harag gyengéd fénnyé változott, ahogy Felhőre fordította tekintetét.

- Jól mondtam? - kérdezte.


A nappal a dombvonulat lábánál találta őket, amely elválasztotta a síkságot és a hegyeket. McCan reggelit javasolt, de nem álltak meg. Amíg a délutáni enyheség meg nem nehezítette az előrehaladást, nem is ettek.

A hegycsúcsok egyre közelebb voltak, és a folyó, amelynek fagyos medrében haladtak, mind mélyebb kanyonokat vágott magának. Megritkultak a tavasz jelei is, bár az egyik kanyonban több helyen is találtak szabadon tajtékzó vizet, és kétszer is láttak már-már rügyező törpefűzfát.

Labiskwee elmagyarázta Felhőnek mindazt, amit a környékről tudott, és hogy hogyan akarja félrevezetni üldözőiket. A katlanból két kivezető út is nyílik, egy nyugatra és egy délre. Snass valószínűleg elküldte fiatal harcosait mindkét irányba. De dél felé van még egy út. Igaz, hogy csak félig hatol be a hegyek közé és aztán nyugatnak fordul, átszel három hágót, és beletorkollik a rendes útba. Ha a harcosok nem találnak nyomokat a rendes úton, azonnal visszafordulnak, abban a hiszemben, hogy a menekülők az északi utat választották, és eszükbe sem jut, hogy valaki a nehezebb és hosszabb kerülő úton is próbálkozhat.

Hátrapillantva McCanre, Labiskwee fojtott hangon így szólt Felhőhöz: - Eszik. Ez nem jó.

Felhő is hátranézett. Az ír titokban keribufaggyút eszegetett a zsebéből.

- Két étkezés közt nincs evés, McCan - parancsolt rá. - Amerre megyünk, nincs vad, és a kaját kezdettől fogva egyenlően adagoljuk.

Egy órára annyira megolvadt a fagyos hófelszín, hogy beszakadt a sítalpak alatt, és még két óra sem volt, mikor már a hótalpak is áttörték a havat. Tábort vertek, és megették az első adag húst. Felhő számba vette a készletet. McCan csomagja csalódást okozott. Annyi ezüstrókaprémet gyömöszölt tarisznyája fenekére, hogy alig maradt hely a tetején a húsnak.

- Nem tudtam, hogy mennyi - magyarázkodott McCan. - Sötétben csomagoltam. De ez jó pénzt ér. És annyi a lőszerünk, hogy lőhetünk vadat eleget.

- A farkasok esznek majd belőled eleget - legyintett Felhő lemondóan, és Labiskwee szemében harag villant.

Gondos beosztással elég egy hónapra, állapította meg Felhő és Labiskwee. Felhő szétosztotta a súlyt. Végül engedett Labiskwee unszolásának, és az ő csomagjába is rakott a húsból.

Másnap a folyó egész elsekélyesedett egy széles völgyben, és a laposon már nagyon ropogott a lábuk alatt a fagyos hófelszín, mikor végre elérték a lejtő keményebb havát.

- Ha tíz percet késünk, nem jutunk keresztül a völgyön - mondta Felhő, mikor a gerincen megpihentek, hogy kifújják magukat. - Legalább háromszáz métert kapaszkodtunk.

De Labiskwee szó nélkül lemutatott a völgybe, a fák közé. A síkon szétszóródva öt kis fekete pont mozgott nagyon lassan.

- A harcosok - mondta.

- Kötésig gázolnak - mondta Felhő. - Ma már nem érik el a kemény havat. Több óra előnyünk van. Gyerünk, McCan. Nyomás. Amíg menni tudunk, nem eszünk.

McCan felnyögött, de nem volt több keribufaggyú a zsebében. Kutyagolt utánuk a sor végén.

Abban a magasságban fekvő völgyben, amely a hágó után következett, a hó egészen délután háromig szilárd maradt, de addigra már elérték a völgy túlsó oldalát, ahová a hegy árnyékot vetett, és ahol a felszín ezért már újra kezdett megfagyni. Csak egyszer álltak meg, hogy elővegyék McCan zsákjából a keribufaggyút, és menet közben eszegették. Szétmállott a szájukban, és enyhítette a gyomrukat mardosó éhséget.

Az ég is beborult, és a hosszú alkonyi félhomály után leszállt a teljes sötétség. Egy törpefenyő­ligetben tábort vertek. McCan vinnyogott, és szinte nem is tudott magáról. A napi menet valóban kimerítő volt, de ő kilencéves sarkvidéki tapasztalata ellenére havat evett, és most kicserepesedett ajkakkal és égő torokkal vergődött. A tűz mellé kúszott és nyögött, amíg a másik kettő felverte a tábort.

Labiskwee fáradhatatlan volt, és Felhő csak csodálta kitartását és lelkierejét. Jókedve nem volt erőltetett. Mindig tartogatott Felhő számára egy mosolyt, és akárhányszor módja volt rá, gyengéden megcirógatta kezét. De akárhányszor McCanre tévedt pillantása, arca kemény és könyörtelen lett, szeme jegesen villant.

Az éjszaka szelet és havat hozott, és másnap vakon gyürkőztek a hóviharral nem vették észre, hogy a csapás bekanyarodik egy kis mellékfolyó völgyébe, aztán nyugat felé megy tovább, átszelve a dombhátat. Két napig bolyongtak, elvesztve az utat, átkeltek hágókon, és maguk mögött hagyták a tavaszt, és újra felkapaszkodtak a tél birodalmába.

- Már elvesztették a nyomunkat, miért ne pihenhetnénk egy napig? - könyörgött McCan.

De nem engedélyeztek maguknak pihenőt. Felhő és Labiskwee jól ismerték a veszélyt. Eltévedtek a magas hegyek között, és vadnak nyomát se látták. Nap nap után küszködtek a könyörtelen tájjal, mely tekervényes kanyonokba és völgyekbe kényszerítene őket, amelyek csak ritkán vezettek nyugat felé. Ha egyszer betették lábukat egy ilyen kanyonba, nem tehettek mást, mint követték az irányát, akármerre is vezetett, mert a kétoldalt emelkedő jeges sziklafal megmászhatatlan volt. A küzdelem és a hideg felemésztett minden energiát, ráadásul az élelemadagokat is csökkenteniük kellett.

Egy éjjel Felhő dulakodás zajára ébredt. Lihegést és hörgést hallott arról, amerre McCan aludt. Egy rúgással felpiszkálta a tüzet, és fényénél Labiskwee-t pillantotta meg, amint McCan torkát szorongatva egy félig megrágott húscafatot feszített ki a szájából. A lány a csípőjéhez kapott, és kezében megvillant a tőr.

- Labiskwee! - kiáltott rá Felhő.

A tőr megállt a levegőben.

- Hagyd - mondta Felhő, és odalépett hozzá.

Labiskwee reszketett dühében, és egy percnyi tétovázás után tőrt tartó keze visszahanyatlott a tokhoz. Mintha attól félt volna, hogy nem tudja magát türtőztetni, odament a tűzhöz, és fát dobott rá. McCan vinnyogva és vicsorogva ült fel, rettegés és harag tükröződött az arcán, amint rikácsolva magyarázkodott.

- Honnan szerezted? - kérdezte Felhő.

- Motozd meg - mondta Labiskwee.

Most szólt először, és hangja reszketett a dühtől, amit nem is próbált palástolni.

McCan védekezni próbált, de Felhő kegyetlenül megragadta és végigmotozta. Ruhája alól hosszú szelet keribuhúst húzott elő. Labiskwee felsikoltott. Odaugrott McCan csomagjához, és kinyitotta. Hús helyett moha, tűlevél, fadarabok ömlöttek ki belőle - könnyű töltelék, ami elfoglalta a hús helyét, kitömte a csomagot, de súlya alig volt.

Labiskwee ismét a csípőjéhez kapott, és a bűnösre vetette magát, de Felhő lefogta, és erősen tartotta karjában, ahol a lány tehetetlen dühében szipogva megadta magát.

- Nem az élelemről van szó - szipogta. - Rólad van szó, a te életedről. A kutya! Téged eszik, téged!

- Akkor is megélünk - vigasztalta Felhő. - Ezentúl a lisztet fogja vinni. Azt nem eheti meg nyersen, és ha mégis megpróbálja, akkor én ölöm meg, mert a te életed is eszi, nemcsak az enyémet. - Közelebb húzta magához. - Az ölés férfimunka. Nők nem ölnek.

- Ha megöltem volna a kutyát, nem szeretnél? - kérdezte csodálkozva a lány.

- Nem annyira - felelte óvatosan Felhő.

Labiskwee lemondóan sóhajtott.

- Jól van - mondta -, akkor nem ölöm meg.


A fiatal harcosok irgalmatlanul folytatták az üldözést. Csodával határos módon a hóviharban is rátaláltak a nyomra, és makacsul követték tovább. Ha esett a hó, Felhő és Labiskwee a legvalószínűtlenebb irányba fordultak, hogy lerázzák üldözőiket. Keletnek fordultak, bár dél vagy nyugat felé jobb út nyílt; alacsonyabb hágó helyett megmászták a magasabbat. Hogy eltévedtek, az nem számított. De az üldözőket nem tudták lerázni. Néha több napos előnyre is sikerült szert tenniük, az üldözők mégis újra és újra feltünedeztek. Vihar után, mikor minden nyomot elvesztettek, szétszóródtak, mint egy falka kutya, és amelyikük a legfrissebb nyomra lelt, füsttel jelzett a többieknek.

Felhő már régen nem számolta sem a napokat, sem az éjjeleket, a viharokat, a táborokat. A szenvedés és kín őrült lázálmában küzdötték magukat előre; McCan valahol mögöttük botladozott. Fölöttük jeges, kék nyugalmukban kegyetlen csúcsok tornyosodtak. Sötét kanyonokban menekültek, meredek, csupasz sziklafalak tövében, átgázoltak gleccser­völgyeken, messze alattuk befagyott tavak. Egy éjjel, két vihar között, kitörő vulkán fénye ragyogta be az eget valahol a távolban. Soha többet nem látták, eltűnődtek felette, vajon nem álom volt-e csupán.

Új hó hullott a megfagyott régire, megfagyott, majd újabb hó hullott rá ismét. Voltak kanyonok, ahol ötvenméteres hóban gázoltak, huzatos szakadékokban apró, szélcsiszolta, kopasz gleccsereken keltek át. Néma kísértetként kúsztak át fenyegető lavinákon, hogy aztán éjjel kimerült álmukból zuhanó lavinák dörejére riadjanak. Tűz nélküli táborokat vertek messze az erdőhatár fölött, és testükön melengették a fagyott húst, hogy ehető legyen. És Labiskwee végig Labiskwee maradt. Jókedve soha nem tűnt, csak ha McCanre nézett. A zsibbadt fáradtság és a hideg nem csökkentette szemernyit sem túláradó szerelmét.

Mint a macska figyelte az adagok elosztását, és Felhő látta, hogy sajnál minden falatot, amit McCan eszik meg. Egy alkalommal Labiskwee osztotta ki az adagokat. Felhő csak McCan dühös, tiltakozó szóáradatára figyelt fel. Labiskwee nemcsak neki, de saját magának is kisebb adagot adott, mint Felhőnek. Attól kezdve Felhő mindig maga osztotta el az adagokat. Egy éjjel havazott, és reggel belekerültek egy kisebb lavinába, amely száz méteren át magával sodorta őket. Fulladozva, de sértetlenül másztak elő a hóból, de McCan elvesztette a liszteszsákot. Egy második, az előzőnél nagyobb hóomlás végképp és reménytelenül maga alá temette McCan liszttel teli hátizsákját. Ettől kezdve, bár igazán nem tehetett róla, Labiskwee többet nem nézett McCanre, és Felhő tudta, hogy azért, mert nem áll jót magáért.

Reggel volt, a völgyben még kemény a fagy, de az ég már kék, és a nap vakítóan csillant a havon. Széles lejtőn vezetett felfelé az út. Mint halotti világ fáradt kísértetei vánszorogtak. A jeges nyugalmat szellő sem rezdítette. A Sziklás-hegység gerincét csipkéző távoli csúcsok oly közelinek tűntek, mintha alig öt mérföldnyire lennének.

- Valami van a levegőben - suttogta Labiskwee. - Nem érzed?... Itt, ott, mindenhol. Minden olyan különös...

- Valami jeges szorítást érzek, de nem a hidegtől - felelte Felhő. - És nem is az éhségtől van.

- Az agyadban van, a szívedben - helyeselt izgatottan Labiskwee. - Én is ezt érzem.

Negyedóra múlva megálltak, hogy kifújják magukat.

- Már nem látom a csúcsokat - mondta Felhő.

- Egyre sűrűbb a levegő - mondta Labiskwee. - Nehéz a légzés.

- Három napot látok - suttogta rekedten McCan, és megtántorodva síbotjába kapaszkodott.

A valódi nap két oldalán egy-egy álnap tündökölt.

- Már öt van - mondta Labiskwee, és ahogy bámulták, egyre újabb napok tűntek fel az égbolton.

- Úristen! Az ég tele van nappal! - kiáltott fel rémülten McCan.

Ez igaz is volt, mert akármerre néztek, félkörben az égen újabb és újabb napok ragyogtak.

McCan fájdalmában és meglepetésében élesen felsikoltott. - Csíp! - kiáltotta, majd újra üvöltött.

Aztán Labiskwee kiáltott fel, és Felhő is szúrást érzett az arcán; égetett, mint a sav. Olyan volt, mint mikor a sós tengerben úszik az ember, és belészúr a hólyagmedúza éles tüskéje. Annyira élénk volt a hasonlóság, hogy önkéntelenül is arcához kapott, hogy lesöpörje magáról a fullánkot.

És akkor furcsa, fojtott hangú lövés dörrent. Messze lenn a lejtő végében ott álltak sítalpaikon a fiatal harcosok, és sorra elsütötték puskájukat.

- Szóródjatok szét - vezényelte Felhő. - És kapaszkodjatok! Már majdnem a tetőn vagyunk. Legalább negyed mérfölddel vannak alattunk, és ha felérünk a csúcsra, a túlsó lejtőn jó pár mérföldnyi előnyt szerezhetünk.

A lég millió apró szúrással bökte arcukat, és ők szétszóródva a havon kínlódtak felfelé a lejtőn. A tompa lövések kísértetiesen visszhangzottak a fülükben.

- Hála az égnek - zihálta Felhő Labiskwee-nek -, a puskák közül négy elöltöltős, és csak egy Winchester. És a napok is vakítják őket célzás közben. Teljesen meg vannak szédülve. Még ötven méterrel sem közelítettek meg minket.

- Ez mutatja, milyen kedvében van apám - mondta a lány. - Parancsuk van rá, hogy megöljenek minket.

- Milyen furcsa a hangod - mondta Felhő. - Mintha egész messziről beszélnél.

- Takard el a szád! - kiáltott hirtelen Labiskwee. - És ne beszélj. Már tudom, hogy mi ez. Takard el a szád a ruhád ujjával, és ne beszélj.

Elsőnek McCan bukott fel, de nagy nehezen talpra állt. Mielőtt elérték volna a csúcsot, sorra estek el többször is. Izmaik nem engedelmeskedtek akaratuknak, nem tudták, miért, de valami tompa bénultság nehezedett tagjaikra. A tetőről visszapillantva látták, hogyan bukdácsolnak és hullanak a földre a felfelé kapaszkodó fiatal harcosok.

- Nem érnek ide - mondta Labiskwee. - Ez a fehér halál. Még sose láttam, de ráismerek. Öregemberek mesélnek róla. Nemsokára megjön a köd: olyan sűrű, jeges köd, amilyet még nem láttál. Aki látta, nemigen élte túl.

McCan zihált, és levegő után kapkodott.

- Takard el a szádat - parancsolta Felhő.

A mindent elöntő fény felfelé vonzotta Felhő szemét az égbolt napjaira. Hunyorogtak, és mintha lepel ereszkedett volna eléjük. Piciny villódzó lángnyelvekkel volt tele a levegő. A rémisztő köd elnyelte a közeli csúcsokat; elnyelte elszántan közeledő üldözőiket is. McCan lerogyott, ráguggolt sítalpaira, szemét, száját eltakarta karjával.

- Gyerünk tovább - parancsolt rá Felhő. - Nem bírok - nyögte McCan.

Meggörnyedve teste imbolyogni kezdett. Felhő lassan feléje indult. Akarata alig volt képes megmozgatni elnehezült tagjait. De agya teljesen tiszta volt. Csak teste zsibbadt el.

- Hagyd - suttogta rekedten Labiskwee.

De Felhő kitartott, talpra rángatta McCant, és arccal a túloldali lejtő felé fordította. Aztán egy lökéssel megindította, és McCan síbotjaival fékezve, kormányozva előrezúdult, és eltűnt a porhó gyémánt villogásában.

Felhő Labiskwee-re nézett, aki elmosolyodott, de más már nem telt tőle. Felhő intett neki, hogy taszítsa el magát, de Labiskwee, ahelyett, hogy elindult volna, közelebb jött, és mikor talán csak négy méterre voltak egymástól, előrelendültek a jéghideg tűzbe.

Akármennyire is fékezett, Felhőt nehezebb teste túlvitte Labiskwee-n, és sokáig egyedül száguldott lefelé a lejtőn, amíg óriási sebességgel el nem érkezett a fagyott hóval borított fennsíkig. Itt sikerült annyira lefékeznie, hogy Labiskwee beérte, és ezután már újra egymás mellett ereszkedtek, egyre csökkenő sebességgel, amíg végül megálltak a lejtő alján. A zsibbadás egyre jobban elhatalmasodott rajtuk. A legnagyobb erőfeszítés ellenére is csak csigalassúsággal haladtak előre. Utolérték McCant, aki újra csak sítalpain guggolt. Felhő síbotjával magához térítette.

- Most meg kell állnunk - suttogta Labiskwee kínlódva -, különben meghalunk. Be kell burkolóznunk, így mondták az öregek.

Nem vesztegette az időt a csomók kibogozására; késével sorra vagdalta el csomagja szíjait. Felhő is így tett, és még egy utolsó pillantást vetve a tüzes, halálos ködre és az álnapokra, betakargatták magukat szőrmetakaróikkal, és összebújtak. Érezték, hogy egy test keresztülbukik rajtuk, aztán vad köhögési rohamba fúló szitkozódást hallottak, és tudták, hogy McCan az, amint odakúszik hozzájuk, és magára borítja takaróját.

Őket is fojtogatni kezdte a köd, és görcsös, leküzdhetetlen köhögési roham rázta őket. Felhő érezte, hogy emelkedik a hőmérséklete, hogy lázas, és Labiskwee is ugyanettől szenvedett. A köhögési rohamok óráról órára sűrűbben és hevesebben jelentkeztek. Késő délután volt a legrosszabb. Azután már enyhültek a rohamok, és a szünetekben kimerültségükben az álom is elnyomta őket.

De McCan köhögése egyre rosszabbodott. Hörgéséből és ordításából tudták, hogy már nincs eszméleténél. Felhő egyszer kísérletet tett, hogy lelökje magáról a takarót, és segíteni próbáljon rajta, de Labiskwee szorosan hozzásimult.

- Ne - kérlelte. - Ha most előbújsz, az biztos halál. Temesd az arcod a kabátomba, lélegezz nyugodtan, és ne beszélj, látod, ahogy én csinálom.

Elszenderedtek a sötétben, bár enyhülő köhögési rohamaik minduntalan felzavarták a másikat. Úgy éjfél után lehetett Felhő becslése szerint, mikor McCan utoljára köhögött. Azután már csak hosszan, mely állati hangon nyögött.


Felhő arra ébredt, hogy ajkak érintik ajkát. Labiskwee karjában feküdt, feje a leány keblén nyugodott. Labiskwee hangja vidám volt, mint mindig. Az előző esti fojtottság eltűnt belőle.

- Nappal van - mondta, és megemelte a takarót. - Túléltük, és már nem is köhögünk. Nézzünk szét a világban, bár én szívesen így maradnék örökre. Az elmúlt óra csodálatos volt.

- Nem hallom McCant - mondta Felhő. - És mi történt a harcosokkal, hogy végül is nem találtak ránk?

Ledobta magáról a takarót, és egyetlen magányos, közönséges napot látott az égen. Enyhe szellő fújdogált, kicsit csípős a fagytól, de telve melegebb napok ígéretével. A világ ismét természetes volt. McCan hanyatt feküdt, tábortüzektől füstös, mosdatlan arca márvány­keményre fagyott. A látvány cseppet sem hatott Labiskwee-re.

- Oda nézz! - kiáltotta. - Hófajd! Jó jel.

A fiatal harcosoknak nyomuk veszett. Vagy elpusztultak a hágó túlsó oldalán, vagy visszafordultak.

Oly kevés élelmük maradt, hogy századannyit se mertek enni, mint szerettek volna. A következő napokban a néptelen hegyek közt bolyongva eltompult bennük az élet ösztöne, mintegy álomba süllyedt. Felhő néha azon kapta magát, hogy csak bámulja a gyűlöletes, végtelen hóborította csúcsokat, és értelmetlen dünnyögése még mindig ott cseng a fülében. Később, mintha századok teltek volna el közben, újra saját motyogása térítette magához. Többnyire Labiskwee sem volt egészen magánál. Amit csináltak, legtöbbjét önkéntelenül, mintegy félálomban csinálták. Nyugat felé törekedtek, de a hófedte csúcsok, áthághatatlan meredélyek mindig visszavetették őket észak vagy dél felé.

- Dél felé nincs út - mondta Labiskwee. - Az öregek tudják. Nyugat, csak nyugat felé van út.

A fiatal harcosok már nem üldözték őket, de most az éhség szegődött nyomukba.

Azután hirtelen lehűlt a levegő, és hó, nem is hó, hanem homokszemnyi jégkristályok kezdtek hullani. Esett egész nap, egész éjjel, és három nap, három éjjel esett. Lehetetlen volt továbbmenni, amíg a tavaszi nap heve meg nem keményítette a friss hó felszínét, ezért aztán szőrmetakaróikban feküdtek, és még kevesebbet ettek, mert hiszen most pihentek. Oly kicsik voltak az adagok, hogy már semmiféle éhséget nem csillapítottak, annál is kevésbé, mert már nem is a gyomrukat, hanem az agyukat mardosta az éhség.

Labiskwee parányi porciója ízétől őrjöngve, szipogva és gügyögve, boldog kis állati sikkantásokkal öntudatlanul nekiesett a másnapi adagnak, és szájába gyömöszölte az egészet. És akkor Felhőnek megadatott, hogy csodát lásson. Hogy Labiskwee megérezte az étel ízét, magához tért. Kiköpte, és öklével dühösen bűnös szájára ütött.

És a következő napokban Felhőnek megadatott, hogy még sok csodás dolgot lásson. A nagy hóesés után megjött a szél, amely úgy hordta az apró jégszemcséket, mint a homokot. A szél egy éjjel elhordta a havat, és a szeles, tiszta reggel fényözönében könnyben úszó szemmel, kábult aggyal bámult, és azt hitte, álmodik. Köröskörül hatalmas csúcsok tornyosultak, közöttük kisebb, magányos őrszemek, majd megint titánok gyülekeztek. És minden csúcson az azúr ég előtt hatalmas hózászlók lengtek, lobogtak, mérföldnyi hosszúak, tejszerűek és elmosódottak, repeső fény és árnyék, napsugárban megcsillanó ezüst hólobogók.

- Álmodom, Labískwee - mondta Felhő. - Nézd! Te is velem álmodsz?

- Nem álom - válaszolta a lány. - Erről meséltek nekem az öregek. Most már meleg szelek fognak fújni, és mi élni fogunk, és eljutunk nyugatra.

Felhő lőtt egy hófajdot, és felosztották egymás közt. Egyszer, egy völgyben, ahol már rügyeztek a hóban álló fűzfák, Felhő lőtt egy nyulat. Más alkalommal még egy sovány menyétet is sikerült elejtenie. Ennél több vadat nem is láttak egész idő alatt, csak egyszer húzott el fejük felett fél mérföldnyi magasságban egy csapat vadkacsa nyugatnak, a Yukon felé.

- Az alacsonyabb völgyekben már nyár van - mondta Labiskwee. - És nemsokára nyár lesz itt is.

Labiskwee arca megvékonyodott, nagy fényes szeme még nagyobb és még fényesebb lett, és ha Felhőre nézett, valami vad, nem evilági szépség hatotta át.

Hosszabbak lettek a nappalok, és megsüppedt a hó. Mindennap megolvadt a fagyott kéreg, és minden éjjel keményre fagyott újra; csak kora reggel és késő este folytathatták útjukat, napközben, mikor a hó nem bírta el súlyukat, táborozni voltak kénytelenek. Mikor Felhő hóvakságot kapott, Labiskwee keskeny bőrszíjat kötött derekára, és úgy vezette tovább. És mikor ő nem látott, Felhő ment elöl, derekára kötött szíjjal. Az éhezéstől félig öntudatlanul botorkáltak át az ébredező földön, ahol rajtuk kívül nem volt más élet.

Felhő annyira kimerült, hogy már szinte félt elaludni, olyan rettentőek és keserűek voltak ködös, tébolyult álomvilágának víziói. Mindig evésről álmodott, és az étel mindig már az ajkánál volt, mikor az álmok gonosz rendezője elkapta előle. Titáni lakomákon volt álmában, ahol hatalmas tömegek laktak jól a parázsló kemencékből előkandikáló, egyben megsütött ökrökből, éles késekkel hatalmas szeleteket hasítva a gőzölgő pecsenyéből. Tátott szájjal állt hosszú sorokban felfűzött pulykák alatt, amit fehér kötényes kukták kínáltak. És mindenki vett belőle, csak ő állt ott bénultan, mintha a földhöz láncolták volna. Újra kisfiú volt; felemelt kanállal ült egy hatalmas lábas tejbe áztatott kalács előtt. Félénk teheneket kergetett alpesi legelőkön, és hasztalan próbálta elorozni tejüket; sötét, bűzös tömlöc mélyén patkányokkal verekedett a hulladékért és ételmaradékért. Minden élelem őrület volt számára; hatalmas istállókban bolyongott, ahol kihízott lovak emésztettek állásaikban mérföldes sorokban, és ő hiába kereste a jászolt, ahol a takarmány volt.

Jót csak egyetlenegyszer álmodott. Hajótörést szenvedett, vagy kitették valami szigetre, és ő éhezve tépi le a Csendes-óceán hullámaiban a sziklákra tapadó kagylókat. Aztán kivitte a fövenyre, egész a tavaszi dagályok száraz hordalékáig. A hordalékfából tüzet rakott, és beleágyazta drága zsákmányát. Figyelte, hogy tör elő a gőz a kagylók páncéljából, hogy pattannak szét a zárt héjak, és tárják elő lazacszín húsukat. Most már éppen jó lesz - tudta; és ezúttal nem is volt ott senki, hogy elrántsa előle. Végre, álmodta álmában, végre valóra válik az álom. Most enni fog. De még bizonyosságában is kétkedett, és felkészült rá, hogy víziója amúgy is menthetetlenül elillan, mindaddig, amíg szájában nem érezte a forró, lazacszín, sós húst. Keményen ráharapott. Evett! Megtörtént a csoda! Ez a megrázkódtatás magához térítette. Mikor felébredt, sötét volt, ő hanyatt feküdt, és hallotta magát, hogy örömében aprókat röffen, mint a malac. Állkapcsai mozogtak, fogai húst őröltek. Nem mozdult, és ajka körül hamarosan kicsi ujjakat érzett tapogatózni, köztük apró húscafat. És Labiskwee Felhő karjai közt pityeregve álomba sírta magát, nem annyira azért, mert Felhő mérges volt rá, hanem inkább amiért nem akart többet enni. De Felhő tovább feküdt ébren, és eltűnődött a szerelmen, és azon, milyen csodálatosak is az asszonyok.


Eljött az az idő, amikor minden élelmük elfogyott. A magas csúcsok hátrébb húzódtak, a hágóm alacsonyabbak lettek, és az út ígéretesen megnyílt nyugat felé. De már nem volt erőtartalékuk, és így hamarosan eljött az az idő, mikor este lefeküdtek, és reggel nem tudtak felkelni. Felhő reszkető lábbal felegyenesedett, de összeesett, és négykézláb csúszkálva megpróbált tüzet rakni. De Labiskwee akárhogyan is erőlködött, végső kimerültségében minduntalan visszarogyott a földre. Felhő is melléroskadt, és halvány mosoly jelent meg az arcán, hiszen csak a megszokás rakatta vele a tüzet. Főzniük nem volt mit, és hideg se volt. Langyos szellő motozott a borókák közt, és a tünedező hó alól mindenhonnan láthatatlan csermelyek csobogó zenéje hallatszott.

Labiskwee kábultan feküdt, és lélegzése oly észrevehetetlen volt, hogy Felhő azt hitte, meghalt. Délután mókus pletykálására ébredtek. Maga után húzva a nehéz puskát, Felhő utánagázolt a meglottyant hóban. Négykézláb mászott a mókus irányába, felegyenesedett, aztán orra bukott, de az csak dühösen makogott, és lassan menekült Felhő elől, tantaluszi kínokat okozva üldözőjének. Ahhoz túlságosan gyenge volt, hogy megkockáztasson egy kapáslövést, de a mókus sohasem maradt nyugodtan. Felhő időnként végigterült a latyakban, és felkiáltott gyengeségében. Máskor már csak alig pislákolt benne az élet, és rázuhant a sötétség. Nem tudta, meddig feküdt ájultan, de mikor a lehűlő estében reszketve magához tért, vizes ruhája kezdett hozzáfagyni az újra keményedő latyakhoz. A mókus nem volt sehol, és ő kimerülten visszaküzdötte magát Labiskwee mellé. Annyira ki volt merülve, hogy az éjjelt átaludta, mint a hulla, még álmok se háborgatták.

A nap már fenn volt az égen, a fák közt a tegnapi mókus locsogott, mikor Labiskwee kezének simogatására felébredt.

- Tedd a kezed a szívemre, szerelmem - mondta tiszta, de nagyon távoli, halk hangon a lány. - A szívem a szerelmem, és most a kezedben tartod.

Úgy tűnt, nagyon hosszú idő telt el, amíg újra megszólalt:

- Sose felejtsd el, hogy dél felé nincs út. Ezt a Keribuk Népe nagyon jól tudja. Nyugat... arra van az út... és most már majdnem ott vagy... és te biztosan eljutsz oda.

Felhő visszahullott kábulatába, amely már nagyon közel van a halálhoz. Labiskwee újra felébresztette.

- Tedd az ajkad az ajkamra - mondta. - Úgy akarok meghalni.

- Együtt fogunk meghalni - válaszolta Felhő.

- Nem. - Keze egy finom rezdülése megállította Felhőt. Oly halk volt a hangja, hogy alig hallotta. Keze kabátja csuklyájában kutatott, és egy zacskót húzott elő belőle, amit Felhő kezébe helyezett. - És most a szád, szerelmem. Ajkad az ajkamra, és a kezed a szívemre.

És ebben a hosszú csókban ismét rászállt a sötétség, és mikor újra magához tért, tudta, hogy egyedül van, és azt is tudta, hogy ő is meg fog halni. Hogy meg kell halnia, valami bágyadt boldogságot okozott neki.

Azon kapta magát, hogy keze a zacskón van. Befelé mosolyogva kíváncsiságán, ami kinyittatta vele a zacskót, meghúzta a zsinórt. Vékony kis élelempatak ömlött ki a zacskóból. Labiskwee lopta Labiskwee-től: kenyérdarabkák, amiket még akkor tett félre, mielőtt McCan elvesztette a lisztet, félig megrágott keribudarabok, faggyúmorzsák, a nyúl hátsó csülke, érintetlenül, a menyét hátsó csülke és első csülkének egy része, a hófajd egyik szárnya, vonakodó fogainak nyomaival - szomorú maradványok, tragikus önmegtartóztatások, egy feláldozott élet emlékei, morzsák, amiket egy hihetetlen szerelem lopott el a szörnyű éhség elől.

Felhő tébolyult kacajjal szórta ki az egészet az újra keményedő hóra, aztán újra belezuhant a sötétségbe.

Álmodott. Kiszáradt a Yukon. A medrében, sáros víztócsák, jégkoptatta sziklák közt kóborolt, és hízott aranyrögöket szedegetett. Súlyuk egyre nőtt, már alig bírta, amikor rájött, hogy az aranyat meg lehet enni. És mohón falta az aranyat, Mit is érne az arany, miért is szeretnék annyira az emberek, ha nem lehetne megenni?

Mikor felébredt, sütött a nap. Agya szokatlanul tiszta volt. Szeme sem káprázott már. Az a már megszokott reszketés, amely egész testét kínozta mostanáig, eltűnt. Mintha daloltak volna testének nedvei, mintha megérezték volna a tavaszt. Áldott jóérzés töltötte el egész testét. Oldalra fordult, hogy felkeltse Labiskwee-t, és akkor meglátta, és minden eszébe jutott. Keresni kezdte az élelmet, amit kiszórt a hóra. Nem volt sehol. És már tudta, hogy lázálmában mi volt a Yukon medrének aranyröge. Delíriumában, lázálmában elfogadta az életet Labiskwee életáldozatától, Labiskwee-től, aki kezébe helyezte a szívét.

Maga is meglepődött, milyen könnyedén mozog, meglepte, hogy el tudta vonszolni Labiskwee szőrmébe takargatott testét a patak kiugró homokpartjára, amit fejszéjével meglazított és Labiskwee testére döntött.


Újabb két napig küzdötte magát előre nyugat felé élelem nélkül. Harmadnap egy széles, jégmentes folyó partján álló magányos fenyő alatt összeesett. A folyó, tudta, a Klondike-ba ömlik. A sötétség beállta előtt lecsatolta hátáról csomagját, istenhozzádot mondott ennek a fényes világnak, és begöngyölte magát takaróiba.

Csicsergésre ébredt. Már alkonyodott. A fenyő ágai közt, a feje fölött hófajdok voltak. A mardosó éhség azonnali cselekvésre serkentette, de csak nagyon, nagyon lassan mozdult. Öt perc is beletelt, amíg puskáját vállához tudta emelni, és újabb öt perc, amíg hanyatt fekve, egyenesen fölfelé célozva, meg merte húzni a ravaszt. Messze mellément. Egyetlen madár sem esett le, de nem is repült el egy sem. Álmosan, ostobán tollászkodtak, totyogtak az ágakon. A második lövést válla önkéntelen rándulása rontotta el, mikor meghúzta a ravaszt. Sajgott a válla. Valamikor az elmúlt három nap alatt eleshetett, és megsérthette, bár nem is emlékezett rá.

A hófajdok még mindig nem szálltak fel. Felhő összehajtogatta takaróit, és a jobb hóna alá gyömöszölte mind. Puskája tusát erre a szőrmegöngyölegre fektette, és újra lőtt - egy madár leesett. Mohón utánakapott, és keserűen tapasztalta, hogy csaknem az egész húst szétlőtte. A nagy kaliberű golyó alig hagyott meg egyebet a madárból, mint egy szétzilált tollcsomót. De a hófajdok még mindig nem szálltak fel, és Felhő elhatározta, hogy ezentúl vagy fejet talál, vagy semmit. Csak a fejekre célzott. Újra és újra megtöltötte a tárat. Eltévesztette; aztán talált; és az ostoba hófajdok, amelyek restek voltak repülni, csak úgy záporoztak rá. Kilenc madár volt az ágon és végül a kilencediknek sikerült eltalálnia a fejét. Felhő feküdt a földön, és sírt és nevetett.

Először csak úgy nyersen ette. Aztán pihent és aludt, közben élete magába olvasztotta a madárka életét. Mire felébredt, besötétedett, és Felhő nagyon éhes volt. Elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy tüzet rakjon. És egész hajnalig főzött és evett; rég tétlen fogai porrá ropogtatták a csontokat. Újra aludt, és mire felébredt, újra éjjel volt, és Felhő tovább aludt, amíg újra nappal nem lett.

Meglepetten vette észre, hogy tűzifa pattog a tűzön, és hogy egy megfeketedett kávésedény gőzölög a szélén. A tűz mellett karnyújtásnyira Dagi ült. Csomagolópapírból sodort cigarettát szívott, és figyelmesen szemlélte Felhőt. Felhő ajkai mozogtak, de torka, mintha megbénult volna, és szemében fenyegetően könnyek gyülekeztek. Kinyúlt a cigarettáért, és újra meg újra mélyen leszívta tüdőre.

- Nagyon régóta nem cigarettáztam - mondta végül csendesen, nyugodt hangon. - Nagyon régen.

- Ahogy elnézlek, nem is nagyon ehettél - tette hozzá Dagi mogorván.

Felhő bólintott, és a körös-körül szétszórt tollakra mutatott.

- Egész mostanáig nem nagyon - mondta. - Tudod, nagyon szeretnék egy csésze kávét. Fura íze lesz. És kétszersültet is, meg egy szelet szalonnát.

- És babot? - csábítgatta Dagi.

- Mennyei lenne. Kezdek megint éhes lenni.

Amíg Dagi főzött, és Felhő evett, röviden elmondták egymásnak, mi történt velük, amióta elváltak.

- A Klondike már zajlott - fejezte be Dagi beszámolóját -, és csak arra kellett várnunk, hogy levonuljon a jég. Két csónak - hat ember, mind nagy vagány, te is ismered őket -, meg mindenféle felszerelés. Taszítottuk előre a csónakokat a rudakkal, mentünk egymás után, vittük a vállunkon a csónakokat. De a vízeséseknél elakadtak egy jó hétre. Otthagytam őket, vágjanak csapást a csónakoknak. Volt egy megérzésem, hogy tovább kell jönnöm. Megtöltöttem a batyumat kajával, és nekiindultam. Tudtam, hogy valahol erre fogsz kószálni. Most pedig egypár napig itt maradunk, és felhizlallak egy kicsit.

Felhő a fejét rázta.

- Micsoda? Csak látnád magadat! - tiltakozott Dagi.

Felhő valóban nem volt szép látvány. Arca, már ahol látszott a bőr, fekete, vörös és sebes volt a sorozatos fagyásoktól. Arca beesett volt, olyannyira, hogy aszott húsát a szakáll ellenére is láthatóan majd kibökték a fogai. Homlokán és mélyen ülő szeme körül a bőr feszes volt, mint a dob, és csomós szakálla, ami eredetileg szőke volt, megperzselődött a lángtól, és szennyes volt a tábortüzek füstjétől.

- Mindegy, csomagolj - mondta Felhő.

- De hát olyan gyenge vagy, mint egy csecsemő. Minek ez a nagy sietség?

- Dagi, a legértékesebb dolgot akarom, ami Klondike-ban van, és nem várhatok. Erről van szó. Többet ér, mint egy aranytó vagy egy egész aranyhegy. Többet ér a kalandnál, a húsevésnél, a medveölésnél.

Dagi kidülledő szemmel bámult rá.

- Az isten szerelmére, hát mi az? - kérdezte rekedten. - Megkergültél?

- Nem, teljesen észnél vagyok. Úgy látszik, az embernek éheznie kell egy kicsit, hogy meglásson dolgokat. Olyasmit láttam, amiről nem is álmodtam. Most már tudom, hogy milyen egy igazi - nő. És van egy nő, akit most azonnal látni akarok.

- Na. Ahhoz nem kell semmiféle megérzés, hogy kitaláljam a nevét. Az egész város elment lecsapolni a Meglepetés-tavat, de Joy Gastell nem volt hajlandó velük tartani. Nem mozdult Dawsonból, rám vár, hogy hozlak-e magammal. És esküszik, hogy ha én nem hozlak vissza, akkor ő pénzzé teszi mindenét, fogad egy egész hadsereg puskást, és elmegy velük Keribu-országba, és kiveri azt a halhatatlan szuflát az öreg Snassból meg az egész bandájából. És ha egypár percig még visszatartod a táltos paripáidat, amíg összecsomagolok, én is hajlandó vagyok veled menni.


Hátra Kezdőlap