VI. fejezet

VERSENYFUTÁS A HÁRMAS SZÁMHOZ

- Rajta, felvenni azt az estélyi ancúgot!

Dagi tettetett rosszallással szemlélte társát, Felhő pedig, aki hiába próbálta kisimítani a gyűrődéseket frissen felöltött nadrágjából, bosszankodott.

- Hogy hívják a nőt?

- Nincs semmiféle nő a dologban, barátocskám. Ha tudni akarod, Bowie ezredeshez vagyok hivatalos vacsorára. Te pedig irigykedsz, mert én a jobb társaságba járok, és téged nem hívtak meg.

- Gondolom, mindenkin mokasszin lesz.

- De nők is lesznek, Dagi. Igazi nőkkel fogok egy asztalnál vacsorázni: Mrs. Bowie és még mások is, az ezredes mondta.

- A mokasszin egyiknek se fogja elrontani az étvágyát - fűzte hozzá Dagi. - Kíváncsi vagyok, mit akar tőled az ezredes.

- El se tudom képzelni, hacsak nem hallott róla, hogy megtaláltam a Meglepetés-tavat. A lecsapolás egy vagyonba kerül, és Guggenheimék invesztálni akarnak.

Amióta M. Guggenheim és Fiai beruházási bankjának magas fizetésű szakértője és képviselője lett, Bowie ezredes Dawson egyik legnagyszerűbb házát lakta. Felhő végül is az ő házában találkozott a dawsoni társadalom elitjével - nem afféle csákánynyél-milliomosok, hanem egy olyan bányaváros krémje, amelynek lakossága a világ minden részéből rekrutálódott; olyan emberek, mint Warburton Jones, író és felfedező; Consadine kapitány az Északnyugati Lovascsendőrségtől; Haskell, az Északnyugati Terület aranyügyi kormánybiztosa; és Von Schroeder báró, nemzetközi párbajhős és egy császár kegyence. És itt találkozott az estélyi ruhában tündöklő Joy Gastell-lel is, akit eddig mindig csak úton látott, szőrmekabátban, mokasszinban. A vacsoránál őmellette találta magát.

- Sose hittem volna, hogy itt a Klondike-ban ilyen keleti fényűzés is létezik - vallotta meg Felhő. - Nézze csak Von Schroedert. Ő valóban szmokingot visel, és Consadine-on is kemény ingmell van. De megfigyeltem, hegy ugyanakkor mokasszint hord. Hogy tetszik magának az én felszerelésem? - És vállait mozgatva illegetni kezdte magát, hogy Joy tetszését megnyerje.

- Mintha megerősödött volna, amióta átjött a hágón - nevetett a lány.

- Rossz. Találgasson még.

- Valaki másé?

- Nyert. Az A. & C. Társaság egyik hivatalnokától vettem.

- Szégyen, hogy a hivatalnokoknak ilyen keskeny válluk legyen - szánakozott Joy. - De még nem mondta, hogy mi a véleménye az én felszerelésemről.

- Túl sokáig voltam úton. Már majdnem elfelejtettem, hogy a nőknek válluk és karjuk is van. Holnap reggel majd úgy járok, mint a barátom; fölébredek, és azt fogom hinni, hogy csak álom volt az egész. Utoljára az Indián Asszony-völgyben találkoztunk...

- És ott csak indián asszony voltam magam is - vágott közbe Joy.

- Nem ezt akartam mondani. Az jutott eszembe, hogy ott az Indián Asszony völgyében jöttem rá, hogy magának lába is van.

- És én sosem fogom elfelejteni, hogy maga mentette meg - mondta a lány. - Azóta szeretnék magával találkozni, hogy megköszönjem.

- Maga kérte meg az ezredest, hogy meghívjon?

- Nem, Mrs. Bowie. És most itt van az alkalom. Mindenki beszél. Figyeljen csak. Tudja, hol van a Mono-patak völgye?

- Tudom.

- Kiderült, hogy nagyon gazdag lelőhely. A parcellák értékét egyenként több mint egymillióra becsülik. Csak a napokban fedezték fel.

- Emlékszem a menetre.

- A látóhatár széléig felparcellázták az egész völgyet, de még a mellékteléreket is. És mégis, a fő mederben, az első Lelőhelytől lefelé, a Hármas Szám még nincs bejegyezve. A völgy olyan messze van Dawsontól, hogy a kormánybiztos a foglalás és a telekkönyvi bejegyzés között hatvan napot engedélyezett. Minden parcellát bejegyeztek már, kivéve a Hármas Számot. Cyrus Johnson foglalta le. De ez volt minden. Johnson eltűnt, és hat nap múlva lejár a határidő. Aki lefoglalja és elsőnek ér Dawsonba, hogy bejegyeztesse, azé.

- Egymillió dollár - mormogta Felhő.

- Gilchrist, akinek a parcellája szomszédos vele, egyetlen serpenyőnyi mederhomokból hatszáz dollárt vett ki. Már a bőre alatt is pénz van. És a túloldali szomszédos terület még gazdagabb. Biztosan tudom.

- Hogyhogy erről nem tud mindenki? - kérdezte Felhő hitetlenkedve.

- Most kezd terjedni csak a híre. Sokáig titokban tartották, és csak most szivárgott ki. Huszonnégy órán belül jócskán felmegy a jó kutyafogatok ára. Mihelyst vége a vacsorának, tűnjön el észrevétlenül, és olyan sebesen, ahogy csak tud.

- Hogy én... öö... hogy mondta?

- Még az este kutyákra kell szert tennie. Én két falkáról tudok. Az egyik Hansoné, hat nagy hudsoni kutya, négyszázra tartja darabját. Ma este még ez a legmagasabb ár, de holnap már több lesz. A másik Szitka Charley nyolc malemutja, amiért háromezer-ötszázat kér. Holnap már szemközt kacagja, aki ötezret kínál érte. És itt van még a maga saját falkája. És össze kell vásárolnia még jó néhány más falkát is. Ez a maga dolga ma este. A legjobbakat vegye. Ez a verseny legalább annyira a kutyákon áll, mint az embereken. Száztíz mérföld az egész és minél gyakrabban kell majd fogatot váltania.

- Maga azt akarja, hogy ezen a versenyen én is induljak? - kérdezte Felhő hitetlenkedve. - Nem gondolja, hogy ez hazárdjáték?

- Sportfogadás, ha így tetszik - torkolta le a leány. - Versenyfutás egymillióért, és az ország legkeményebb kutyaszánhajtói neveztek be a mezőnybe. Egyelőre még nincsenek versenyben, de holnap ilyenkor már benne lesznek, és a kutya annyit fog érni, amennyit csak a leggazdagabb ember fizethet meg. A Nagy Olaf itt van a városban. A múlt hónapban jött fel Circle Cityből. Ha ő is indul, ő lesz a legveszedelmesebb vetélytársa. Arizona Bill a másik. Hivatásos fuvaros és postakocsis volt évekig.

- És maga úgy képzeli, hogy én leszek a versenyben a meglepetés.

- Pontosan. Tulajdonképpen maga még mindig csicsakó. Még mind a négy évszakot se látta. Senki se fogja észrevenni magát, amíg nincs a célegyenesben is az élen. Ne felejtse, soha nem bocsátom meg magamnak azt a viccet, amit az Indián Asszony-völgyi menetelésnél a rovására elkövettem, hacsak meg nem nyeri azt a monói parcellát. És ha valaki képes rá, hogy megnyerje ezt a versenyt a veteránok előtt, akkor maga az.

- Kicsoda? - kérdezte közbe Consadine kapitány az asztal másik oldaláról.

- Nagy Olaf - válaszolta Joy. - Éppen arról meséltem Mr. Bellew-nak, micsoda utazó ő.

- Magácskának teljesen igaza van - dörgött a kapitány hangja. - Nagy Olaf a Yukon legnagyobb utazója. Havon és jégen még Belzebúb ellenében is rá fogadnék. 1895-ben ő hozta meg a kormány postáját, miután az előző két futár megfagyott a Csilkuton, a harmadik pedig vízbe fulladt a Harminc Mérföldnél.


Felhő ráérősen utazott a Mono-patak felé, mert félt, hogy kutyái kifáradnak még a nagy verseny előtt. Megismerkedett az út minden mérföldjével, és kijelölte váltótáborait. Annyian neveztek be erre a versenyre, hogy a száztíz mérföldes út csaknem végig csupa tábor volt. Váltóállomások voltak az út egész hosszában. Von Schroedernek, aki pusztán sportból vágott neki az útnak, nem kevesebb, mint tizenegy falkája volt: tízmérföldenként új falka. Arizona Bill kénytelen volt beérni nyolccal. Nagy Olafnak hét falkája volt, ugyanannyi, mint Felhőnek. Több mint negyvenen vettek részt a versenyben. Még az Arany Északon sem volt mindennap egymillió dollár egy kutyaverseny díja. Átkutatták az egész országot kutyafalkák után, és az őrült spekuláció megduplázta, megnégyszerezte az árakat.

A Hármas Szám a Lelőhely alatt volt, tíz mérföldnyire a Mono-patak torkolatától. A fennmaradó száz mérföldet a Yukon befagyott hátán kellett lefutni. Magán a Hármas Számon ötven sátor és több mint háromszáz kutya volt. A régi karók, amelyeket még Cyrus Johnson faragott és jelölt meg hatvan nappal előbb, álltak még, és most mindenki újra és újra megjelölte a parcella határait, úgyhogy a nagy kutyaversenyt hely- és akadályverseny előzte meg. Mindenkinek újra meg kellett jelölnie a parcellát, és ez azt jelentette, hogy mindenkinek le kellett tűznie két középkarót, és egyet-egyet a négy sarokra, azaz mindenkinek kétszer át kellett vágni az egész parcellán, mielőtt a kutyáival visszaindulhatott volna Dawsonba.

Ráadásul nem is lehetett eléje vágni a többieknek. Amíg az óra péntek éjjel el nem ütötte a tizenkettőt, a parcella zárolva volt; amíg az óra el nem ütötte az éjfélt, senki egyetlen karót sem üthetett le. Ez volt a dawsoni aranyügyi kormánybiztos rendelkezése, és Consadine kapitány egy szakasz lovas csendőrt küldött, hogy be is tartsák. Viták voltak a csillagászati idő és a rendőrségi idő közti eltérésről, de Consadine kijelentette, hogy a rendőrségi idő számít, sőt Pollock hadnagy órája az, ami számít.

A Monóhoz vezető csapás a patakmeder mentén haladt, alig fél méter széles volt, és úgy festett, mint valami barázda, mivel a hónapok alatt lehullott hó falat emelt mindkét szélén. A kérdés az volt, hogyan indulhat ilyen keskeny úton a több mint negyven szán és a háromszáz kutya.

- Huhh! - szólt Dagi. - Ez lesz itten a legrohadtabb kavarodás, ami csak létezett valaha. Nem látok más kiutat, Felhő, mint hogy teljes gőzzel neki, és áttörni rajta. Ha az egész völgy csupa jég lenne, se férne el egy tucat szán se egymás mellett. Van egy olyan érzésem, hogy nagy halom roncs lesz itt, mielőtt még széthúzódna a mezőny. És ha valamelyik az utunkba kerül, hagyd csak rám a bunyót.

Felhő bokszállásba helyezkedett, és magabiztosan felnevetett.

- Nem, te csak ne csinálj semmit! - kiáltott a társa. - Akármi történik, te ne üss. Törött ujjakkal nem lehet kutyákat hajtani száz mérföldön át.

Felhő lassan bólintott.

- Igazad van, Dagi. Nem kockáztathatok.

- És ne felejtsd el - folytatta Dagi -, hogy az első tíz mérföldön minden lökdösődés az én dolgom, és te csak annyit csinálsz, amennyit muszáj. Átszórlak a Yukonon. Utána már minden rajtad áll meg a kutyákon. Schroeder első falkája negyedmérföldnyire van lenn a völgyben, és zöld lámpával jeleznek neki. Mi vörös fényt fogunk használni.

A nappal tiszta volt és hideg, de felhőtakaró keletkezett az égbolton, és a leszálló este meleg volt, sötét, és havat ígért. A hőmérő huszonhat fok hideget mutatott, és a klondike-i télben ez nagy melegnek számított.

Öt perccel éjfél előtt Felhő otthagyta Dagit a kutyákkal ötszáz méternyire a patakvölgyben, és csatlakozott a versenyzőkhöz. Negyvenöten várták a verseny startját, amit azért az egymillió dollárért indítottak, amit Cyrus Johnson hagyott ott a fagyott hordalékban. Minden embernél hat karó és egy súlyos fakalapács.

Pollock hadnagy nagy medvebőr kabátjában tűzfénynél az óráját figyelte. Még egy perc volt hátra éjfélig.

- Elkészülni - mondta, és jobb kezével revolvert emelve figyelte a másodpercmutatót.

Negyvenöt csuklyát vetettek hátra, kilencven kézről húzták le a kesztyűt, és negyvenöt pár mokasszin tapadt erősen a letaposott hóra. Negyvenöt karót szúrtak a hóba, és ugyanannyi fakalapácsot emeltek a levegőbe.

Eldördült a lövés. Cyrus Johnson joga a milliójához elévült, és lezuhantak a fakalapácsok.

Felhő leverte karóját, és már indult is a vezető tucattal. A sarkokon tüzet gyújtottak, mindegyiknél csendőr állt, kezében lista, amelyről kipipálták a versenyzők neveit. Mindenkinek a nevét kellett kiáltania, és megmutatni az arcát. Senki nem foglalhatott valaki másnak a megbízásából, amíg az igazi versenyző már lenn volt valahol a völgyben.

Az első sarkon Von Schroeder szúrta le a karóját a Felhőé mellé. A fakalapácsok egyszerre sújtottak. Amíg kalapáltak, hátulról még többen érkeztek, tolakodva, lökdösődve. Ahogy Felhő átnyomakodott a tömegen, és odakiáltotta nevét a csendőrnek, látta, amint az egyik aranyásó meglöki a bárót, aki belehemperedett a hóba. De Felhő nem várt. Még mindig voltak előtte mások. A távolodó tűz fényénél felbukkant előtte Nagy Olaf széles háta, és a délnyugati sarokban már egymás mellé verték le karóikat.

Nem volt könnyű ez a bemelegítő akadályverseny sem. A parcella szélei csaknem mérföldnyi távolságra voltak egymástól, és nagyobbik része az egyenetlen felszínű, hóval borított laposon feküdt. Körülötte mindenfelé emberek gáncsolták egymást és estek el, és maga Felhő is többször orra bukott, beverve térdét, tenyerét. Egyszer Nagy Olaf közvetlen előtte bukott fel, hogy ő is ráesett.

A felső középkarót a part mellett verték le, aztán a versenyzők leugráltak a partról, át a befagyott patakmedren és fel a túlpartra. Itt történt, hogy amint Felhő felfelé kapaszkodott, egy kéz ragadta meg a bokáját, és visszarántotta. A távolban pislákoló tűz fényénél lehetetlen volt megállapítani, ki követte el ezt a viccet. De Arizona Bill, aki hasonlóképpen járt, felemelkedett, és öklével a támadó arcába csapott. Felhő, mialatt feltápászkodott, látta is, meg hallotta is, de mielőtt még újra előrerugaszkodhatott volna a part felé, egy ököl a hóba sújtotta. Talpra küszködte magát, kikereste az embert, és horogütéssel állon csapta, de azután eszébe jutott Dagi figyelmeztetése, és visszahúzódott. A következő pillanatban a térdéhez ütődött egy guruló test, és ő ismét a földre került.

Kis ízelítő volt ez abból, hogy mi történik majd, ha elérik a szánokat. Falkában rajzottak felfelé a partra, és egész falkákat rángattak vissza türelmetlen társaik. Ütések zuhogtak, és szitkok szálltak azok ziháló mellkasából, akikben még volt annyi szusz. Felöklelve, letaposva tapogatózott Felhő a hóban elveszett karói után. Végül sikerült előkászálódnia a kavarodás­ból, és most arrébb rohamozta meg a partot. Mások is ezt tették, és az volt a szerencséje, hogy annyian megelőzték az északnyugati sarokért folyó versenyben.

Elérve a negyedik sarkot előrebukott, és mikor esés közben letenyerelt, elvesztette utolsó karóját. Öt percig tapogatózott a sötétben, amíg megtalálta. Egész idő alatt ziháló emberek futottak el mellette, de az utolsó saroktól a völgyig kezdte lehagyni azokat, akiknek sok volt az egymérföldes futás. A völgyben elszabadult a pokol. Tucatnyi szán egymás hegyén-hátán, felborulva, legalább száz kutya marakodott. Körülöttük emberek viaskodtak, szétválasztották az összekeveredett állatokat, vagy furkósbottal kergették félre őket.

Leugrott a partról, túl az eldugult átjárón, és itt, a szánút letaposott haván már jobban tudott futni. A szűk csapás mentén kitaposott benyílókban szánok és emberek várták a futókat, akik még mindig valahol hátul voltak. Hátulról kutyák nyüszítése és rohanása hallatszott, és Felhőnek alig volt ideje, hogy félreugorjon a mély hóba. Szán száguldott el mellette, egy térdelő alakot tudott kivenni rajta, aki úgy ordított, mint egy őrült. Alig haladt el mellette, egy összeütközés már meg is állította. Egy várakozó szán felizgatott kutyáit feldühítették a mellettük elrobogó állatok, elszabadultak, és rájuk vetették magukat.

Felhő félreugrott. Meglátta Von Schroeder zöld lámpását, és mindjárt utána a vörös fényt, amely az ő falkáját jelezte.

- Gyerünk, Felhő! Gyerünk! - hallotta Dagi izgatott kiáltását.

- Jövök! - lihegte.

A vörös fénynél látta, hogy a havat feltúrták és letaposták, ebből és társa zihálásából azonnal tudta, hogy verekedés volt. A szánhoz botorkált, és abban a pillanatban, hogy rázuhant, Dagi megcserdítette ostorát, és felrikkantott:

- Húzzatok, ördögök! Húzzatok!

A kutyák nekiugrottak, és a szán hirtelen előrerándult. Nagy állatok voltak, Hanson díjnyertes hudsoni kutyái - ezeket választotta Felhő az első szakaszra, amely magába foglalta a Mono-völgy tíz mérföldjét, az útrövidítés nehéz terepét a torkolati laposon és a yukoni szakasz első tíz mérföldjét.

- Hányan vannak előttünk? - kérdezte.

- Pofa be, tartogasd a szuflád - válaszolt Dagi. - Hé, ti ördögök! Húzzátok meg! Húzzátok!

Dagi a szán mögött futott, rövidre fogva a kantárt. Felhő nem is látta, a szánt se látta egészen, amin elnyúlva feküdt. A tüzeket a szán farában égve hagyták, és azok most olyan sebesen szakították át a sötétség falát, amilyen gyorsan csak bírták a kutyák a vágtát.

Felhő érezte, hogy befordulva egy láthatatlan kanyarba, a szán ráfut valakire. Elölről állatok vicsorítása, férfiak átkozódása hallatszott. Felhő két nagy ordasa teljes sebességgel belerohant a torlaszba. A Mono-völgyi éjszaka izgalma a kutyákat, ezeket a félig megszelídített farkasokat vad harcra serkentette. A gyeplő nélkül hajtott klondike-i kutyákat csak kiáltozással lehetett visszafogni, úgyhogy nem volt mód megállítani a völgy szűk falai között kavargó csatát. Hátulról szán szán után rohant bele a kavarodásba. Azokat, akik már csaknem kiszabadították falkájukat, ismét elárasztották a kutyák újabb falkái: minden állat jól táplált, kipihent, harcra kész.

- Kirángatni, szétcsapni, keresztülrontani! - ordította Dagi társa fülébe. - Vigyázz a kezedre! Te csak húzd ki a kutyákat, és hagyd rám a bunyót!

Arra, ami a következő félórában történt, Felhő sohasem tudott egészen pontosan visszaemlé­kezni. Mikor a végén kimerülten, lihegve feltápászkodott, ajkából egy ökölcsapástól vér szivárgott, válla egy fütykös ütésétől sajgott, lábán egy kutyaharapásból vér csordogált, és viharkabátjának mindkét ujja cafatokban lifegett. Segített Daginak újra befogni a kutyákat, még mintegy félálomban, amíg mögöttük egyre dúlt a harc. Az egyik kutyát, amelyik már döglődött, kivágták a hámból, és a sötétségben tapogatózva összebogozták a szakadt istrángot.

- Most feküdj le, és fújd ki magad - parancsolta Dagi.

A sötétségben a kutyák lankadatlan erővel száguldottak végig a Mono-patak völgyén, át a hosszú levágott útszakaszon, le a Yukonhoz. Ott, ahol az út a fő csapáshoz csatlakozik, valaki tüzet gyújtott. Dagi itt elbúcsúzott Felhőtől. A tűz fényénél, ahogy a szán utánaröppent a száguldó kutyáknak, Dagi botladozva, sántikálva belesüppedt a hóba, és odakiáltotta még utolsó bátorítását; fél szeme csukva, körülötte monokli, keze csupa seb, és az egyik karján kutyaagyar tépte sebből ömlött a vér.

- Hányan vannak előttem? - kérdezte Felhő, miközben fáradt hudsoni kutyáit otthagyva átugrott az első váltóállomásban várakozó szánra.

- Tizenegyet számláltam - kiáltotta utána az ember, mert Felhő már száguldott is tovább.

A következő útszakasz tizenöt mérföldje már a Fehér-folyó torkolatáig tart. A Fehér-folyó és a Hatvan Mérföld közti huszonöt mérföldet két szakaszra osztotta a jégtorlaszok miatt, és két legsúlyosabb, legszívósabb falkáját állította ide.

Felhő egész hosszában végigfeküdt a szánon, arcát leszorította, és két kézzel kapaszkodott. Akárhányszor a kutyák a legnagyobb sebességnél lassabban húztak, feltérdelt, rikoltozva biztatta őket, és fél kezével erősen megkapaszkodva közébük vágott az ostorával. Bár ez volt a leggyengébb falkája, mégis két szánt hagyott el, még mielőtt elérte a Fehér-folyót. Itt, amikor a folyó befagyott, torlasz keletkezett, és így a fél mérfölddel lejjebb összegyűlt víz simán fagyott be. Ezen a sima szakaszon a versenyzők szinte röptében tudtak szánt cserélni.

A torlasz fölött és kint a sima jégen hangosan kiáltozva robogott végig:

- Billy! Billy!

Billy meghallotta, és válaszolt is, és a jégen gyújtott tüzek fényénél Felhő látta, hogy egy szán vágódik be oldalról, és felzárkózik hozzá. Pihent kutyái lehagyták az övéit. Ahogy a szánok egymás felé közeledtek, Felhő átugrott az új szánra, Billy pedig azonnal legurult róla a hóba.

- Hol van a Nagy Olaf? - kiáltotta Felhő.

- Az élen! - válaszolta Billy; és a tüzek ismét elmaradtak mögötte, és Felhő repült, át a sötétség falán.

A váltóállomás torlaszain, ahol az út felmeredő jégtáblák káoszában vezetett, Felhő lecsusszant szánja elején, és pányvával a kezében, vezetékkutyája mögött taposva, lehagyott három szánt. Hallotta, hogy vágják ki kutyáikat az istrángból, és hogyan javítják a hámot azok, akik balul jártak.

A Hatvan Mérföldig tartó rövid szakasz jégtorlaszai közt két további falkát hagyott el. Egyik kutyája kificamította a vállát, nem tudott lépést tartani, de a fogat tovább vonszolta őt is. A többi kutya dühödten esett neki, és Felhő kénytelen volt korbácsa súlyos, vastagabbik végével elverni őket onnan. Miközben a sebesült állatot kiszabadította, vinnyogó kutyák nyüszítését és egy ismerős hangot hallott a háta mögül. Von Schroeder volt az. Felhő kiáltásával figyelmeztette, és a báró szánja elejére kuporodva, állatait nógatva vagy hat méterrel mellette suhant el. Oly áthatolhatatlan volt a sötétség, hogy csak hallotta, de nem látta elhaladni maga mellett.

A Hatvan Mérföld-i kereskedelmi állomás melletti sima jégen Felhő lehagyott két újabb fogatot. Mind az imént cseréltek szánt, és öt percig váll váll mellett rohantak, mind a szán orrában térdeltek, ostorcsapásokat és szitkokat záporoztatva a megveszett kutyák közé. De Felhő már kitanulmányozta ezt az útszakaszt, és most a tüzek fényében halványan előtűnő, magasra nőtt parti fenyőfát kereste szemével. Az alatt a fenyő alatt nemcsak pusztán sötétség volt: ott hirtelen véget ért a sima út, és amint azt előzőleg megfigyelte, egyetlen szán szélességére szűkült össze. Felhő előrehajolt, megragadta a pányvát, és ugráló szánját előrehúzta egész a vezetékkutyához. Megfogta az állatot hátsó lábainál, és előrebuktatta. Az állat, hörögve dühében, megpróbált belemarni, de a többiek magukkal vonszolták. A kutya teste elégséges féknek bizonyult, és a másik két falka, még mindig fej fej mellett, belerobbant a sötétségbe.

Felhő hallotta a recsegést-ropogást, az ordítozást, amikor egymásnak ütköztek, és azonnal elengedte a kutyát, előreugrott a szán orrába, de jobbra hajtotta falkáját, bele a puha hóba, ahol a megfeszülő állatok nyakig süppedtek. Kimerítő munka volt, de kikerülte az egymásba gabalyodott falkákat, és mögöttük újra elérte a keményre taposott csapást.

Túl a Hatvan Mérföld váltóállomásán, Felhő második leggyengébb falkáját hajtotta, és bár az út jó volt, ezt a szakaszt mégis csupán tizenöt rövid mérföldre szabta. Még két váltás, és Dawsonban van, a telekkönyvi hivatalnál, és Felhő erre a két utolsó szakaszra legjobb állatait válogatta össze. Maga Szitka Charley várt rá nyolc malemutjával, hogy húsz mérföldet repítsék, és a célegyenesre, az utolsó tizenöt mérföldes iramodásra ott volt a saját falkája, az a falka, amelyet már egész télen hajtott, amelyet a Meglepetés-tó felkutatására vitt magával.

Azok ketten, akiket egymásba gabalyodva otthagyott Hatvan Mérföldnél, nem tudták már megelőzni, viszont az ő szánja sem tudott befogni egyet sem abból a háromból, ami még előtte volt. Állatai húztak, de nem volt bennük elég kitartás, és nem voltak elég gyorsak, és csak nagy biztatásra tartották a legnagyobb sebességet. Felhő nem tehetett mást, hasra feküdt és fogózkodott. Néha-néha kibukkant a sötétségből, belefutott egy lobogó tűz fénykörébe; szőrmébe burkolózó, várakozó férfiakat látott felszerszámozott kutyák mellett állni, aztán újra belezuhant a sötétségbe. Mérföldeken át száguldott, és nem hallott mást, mint a szántalpak éles csikordulását a hóban. Már szinte öntudatlanul kapaszkodott meg, amikor a szán hirtelen előreugrott, vagy a kanyarokban farolás közben oldalra dűlve félig a levegőbe emelkedett.

Amikor fáradt kutyáit kicserélte Szitka Charley nyolc friss malemutjára, már derengett a reggel. Könnyebb állatok, mint a hudsoniak, gyorsabbak is náluk, és a farkasok fáradhatatlan­ságával futnak. Szitka Charley utánakiáltotta az előtte haladó szánok sorrendjét: Nagy Olaf vezet, Arizona Bill a második és Von Schroeder a harmadik - az ország legjobb hajtói.

Ahogy a nappali világosság erősödött, Felhő egy szánt pillantott meg maga előtt. Félóra múlva Felhő vezérkutyája már szorosan a nyomában volt. Hajtója hátrafordult, és Felhő csak akkor ismerte fel Arizona Billt. Von Schroeder tehát előretört. A puha hóban taposott út keskeny volt, és így Felhő kénytelen volt még félóra hosszat mögötte maradni. Aztán egy jégtorlaszra futottak, és utána széles sima szakasz következett. Felhő térden állva, ostorát suhogtatva, rikoltozva felzárkózott Arizona Bill mellé; azután előretört.

Bill lassan hátramaradt, és mire megpillantotta a következő váltóállomást, már fél mérföldnyire volt Felhő mögött. Előtte, szorosan egymás mellett, Von Schroeder és Nagy Olaf. Most már jól látta őket. Felhő feltérdelt, és elcsigázott kutyáit vad vágtába hajszolta. Egész közel férkőzött Von Schroeder szánjának farához, és a három szán egyszerre ugrott előre a torlasz utáni sima szakaszra, ahol már sok ember és kutya várakozott. Dawson tizenöt mérföldnyire volt.

Von Schroeder, tízmérföldes szakaszaival, öt mérföldnyire innen váltott utoljára, és csak öt mérfölddel arrább vált legközelebb. Továbbhajtott, kutyáit a legnagyobb sebességen tartva. Nagy Olaf és Felhő röptében váltottak, és pihent kutyáik azonnal behozták a báró imént szerzett előnyét. Nagy Olaf elhúzott a báró mellett, és Felhő a szűk csapásban követte.

Von Schroedertől, aki most már lemaradt, nem kellett tartania, de ott haladt előtte az ország legnagyobb kutyahajtója. Lehagyni lehetetlennek tűnt. Felhő újra és újra előrekergette vezérkutyáját a másik szán farához, de Nagy Olaf mindig elhúzott. Egyelőre beérte hát azzal, hogy nem tágított Olaf nyomából, és kitartott mögötte rendíthetetlenül. Még tart a verseny; tizenöt mérföldön még sok minden történhet.

És három mérföldre Dawsontól történt is. Felhő meglepetésére Nagy Olaf felemelkedett, és korbáccsal, szitokkal nekikezdett, hogy kipréselje kutyáiból utolsó csepp erejüket is. Ezt a rohamot az utolsó száz méterre kellett volna tartogatni. Bármennyire is gyilkosság volt, Felhő követte. Falkája kitűnő volt. Nem akadt falka a Yukonon, amelyik keményebben dolgozott nála, vagy jobban tartották volna.

Felrohantak egy kisebb torlaszra, és kivágódtak az alatta elterülő sima jégre. Nagy Olaf alig tizenöt méterrel volt előtte. Abban a pillanatban egy szán vágódott be oldalról, és feléje tartott, és Felhő most már megértette Nagy Olaf rettenetes hajszáját. Előnyt próbált szerezni a váltáshoz. Ez a pihent falka, amelyik arra várt, hogy végigragadja az utolsó szakaszon, ez volt Olaf meglepetése.

Felhő kétségbeesetten igyekezett megelőzni. Végsőkig sarkallva kutyáit, behozta a tizenöt métert. Biztatással, korbáccsal oldalra húzott, és addig maradt a szélen, amíg vezérkutyája Nagy Olaf vezérkutyája mellé nem ugrott. A másik oldalon, velük egy vonalban vágtatott a váltószán. Ilyen óriási sebességnél Nagy Olaf nem merte megkísérelni az ugrást. Ha elvéti és leesik, Felhő előretör, és a verseny elveszett számára.

Nagy Olaf megpróbált előreugratni, és nagyszerűen is hajtott, Felhő vezérkutyája mégis egyre ott lihegett Nagy Olaf vezérkutyája mellett. A három szán fél mérföldön át fej fej mellett nyargalt, meg-megugorva a hóbuckákon. Már a sima szakasz vége felé közeledtek, amikor Nagy Olaf megkísérelte az ugrást. A repülő szánok egy-más felé faroltak, Olaf ugrott, már térdelt is, és korbáccsal, kiáltozással hajszolta új kutyáit. A sima szakasz szűk csapássá keskenyedett, Olaf előreugratta kutyáit, és alig méteres előnnyel ráhajtott.

Végén csattan az ostor - és Nagy Olaf nem tudta lerázni Felhőt. Egyetlen falka sem állta volna ezt a gyilkos iramot azok közül, amiket az éjjel hajtott, egyetlenegy sem bírta volna a versenyt a pihent kutyákkal - kivéve ezt az egyet. Ám az iram valóban gyilkos volt, és amikor a Klondike City-i szikla alatti kanyarba értek, Felhő már érezte, hogy kutyáit lassan elhagyja az erejük. Alig észrevehetően lemaradtak, és Olaf méterről méterre egyre jobban elhúzott, amíg végül már vagy húsz méterrel vezetett.

A jégen összegyülekezett Klondike City-i lakosok nagy éljenzésben törtek ki. A Klondike itt ömlött a Yukonba, és félmérfölddel arrébb, a Klondike túlsó partján állott Dawson. Most őrjöngő éljenzés tört ki, és Felhő hirtelen egy száguldva közeledő szánt pillantott meg. Megismerte a nagyszerű állatokat: Joy Gastell kutyái voltak, és Joy hajtotta őket. A mókusprém kabátka csuklyáját hátravetette. Kesztyűjét eldobta, puszta kézzel kapaszkodott, és korbácsolta kutyáit.

- Ugorjon! - kiáltotta a lány, mikor vezérkutyája már a Felhőére vicsorgott.

Felhő Joy háta mögé pattant. A szán beleremegett, de a lány biztosan térdelt, és tovább suhogtatta ostorát.

- Hé! Te! Húzd meg! Csuk! Csuk! - és a kutyák nyüszítettek és csaholtak a vágytól, hogy lehagyják Nagy Olafot.

És aztán, amikor a vezérkutya elérte Nagy Olaf szánjának farát, és méterről méterre egyre jobban felzárkózott mellé, a dawsoni parton ujjongó hatalmas tömeg eszét vesztette. És a tömeg valóban hatalmas volt, mert az aranyásók eldobálták szerszámaikat, és mind bejöttek, hogy lássák a verseny végét, és a holtverseny a száztíz mérföld végén minden őrjöngést igazolt.

- Leugrom! - kiáltotta Joy hátra, a válla fölött.

Felhő tiltakozni próbált.

- Vigyázzon a lejtős kanyarban, ott a parton, félúton - figyelmeztette Joy.

Négy méterre egymástól robogott a két falka. Nagy Olaf korbáccsal és hanggal egy percig még tartotta előnyét. Aztán lassan, centinként, Joy vezérkutyája előretört.

- Készüljön! - kiáltotta Joy Felhőnek - Egy perc múlva ugrok. Fogja a korbácsot.

És amint Felhő előrenyújtotta kezét, hogy megragadja a korbácsot, meghallották Nagy Olaf figyelmeztető üvöltését, de már későn. Vezérkutyája feldühödve azon, hogy lehagyták, támadásba lendült. Agyarait Joy vezérkutyájának véknyába mélyesztette. A két vetélkedő falka egymás torkának esett. A szánok rárohantak a verekedő vadállatokra, és felborultak. Felhő feltápászkodott, és megpróbálta Joyt is felsegíteni. De a lány könnyekkel a szemében ellökte magától.

- Menjen!

Nagy Olaf még mindig nem adta fel a versenyt: ott rohant tizenöt méterrel előtte. Felhő engedelmeskedett, és mikor elérték a dawsoni part alját, már sarkában volt a másiknak.

A főutcán öt saroknyira volt a telekkönyvi hivatal. Az utca zsúfolva volt, mintha ünnep lenne. Nem volt könnyű beérni óriás vetélytársát, és amikor beérte, nem tudta lehagyni. Fej fej mellett rohantak végig a szűk folyosón a hajrázó tömeg tömör sorfala között. Görcsös erőfeszítéssel hol egyikük, hol másikuk szerzett néhány centiméter előnyt, hogy a következő pillanatban már el is veszítse.

Az előbb gyilkos iramban hajszolták kutyáikat, de most maguk se futottak lassabban, hiszen egymillió dollár volt a tét. Felhő ezen az utolsó tébolyult szakaszon csak azon gondolkozott, hogy ennyi ember van Klondike-ban.

Egyszer csak azon vette észre magát, hogy lemarad, és Nagy Olaf egy teljes lépéssel eléje ugrott. Felhő úgy érezte, kiugrik a szíve, miközben lábát már nem is érzékelte. Tudta, hogy szinte repülnek alatta, de hogy mitől, azt nem tudta, mint ahogy azt se tudta, hogyan volt képes még jobban megfeszíteni inait, hogy újra óriás vetélytársa mellé vigyék.

Feltűnt előttük a telekkönyvi hivatal nyitott ajtaja. Mindkét férfi utolsó, hasztalan erőfeszítést tett. De egyikük se tudott elhúzni a másik mellett, váll váll mellett érték el a kaput, egymásba ütköztek, és elterültek az iroda padlóján.

Felültek, de túlságosan is kimerültek voltak ahhoz, hogy felálljanak. Nagy Olaf, akiről dőlt a verejték, és keservesen kapkodott lélegzet után, karjával a levegőt kaszálta, és hiába próbált megszólalni. Aztán félreérthetetlen gesztussal kinyújtotta kezét, Felhő elfogadta, és kezet ráztak.

- Holtverseny - hallotta Felhő a telekkönyvvezető halk és távoli hangját, mintegy álomban. - Csak azt tudom megmondani, hogy mind a ketten nyertek. Meg kell hogy osztozzanak a parcellán. Önök társak lettek.

Újra kezet ráztak, és ezzel megpecsételték a döntést. Nagy Olaf erőlködve előrehajolt, de csak köpni tudott. Végül kinyögte.

- Te nyavalyás csicsakó - nyögte, de hangjában álmélkodás volt. - Nem tudom, hogy csináltad, de megcsináltad.

Odakinn zajosan tolongott a hatalmas tömeg, sokall betódultak az irodába is. Olaf és Felhő megpróbált feltápászkodni, és kölcsönösen talpra segítették egymást. Felhő érezte, hogy elgyengülnek a lábai, és részegen botorkált. Nagy Olaf feléje támolygott.

- Te. Az a lány... átkozottul nagyszerű egy lány, mi?

- Átkozottul nagyszerű egy lány - felelte mély meggyőződéssel Felhő.


VII. fejezet

EGY KIS EMBER

- Jobb szeretném, ha nem lennél olyan nyughatatlan - aggodalmaskodott Dagi. - Én semmi jót nem várok attól a ménkű gleccsertől. Nem lenne szabad annak egyedül nekimenni.

Felhő vidáman felnevetett, és a völgy fölé magasodó csúcsra nézett.

- Augusztus van, és már két hónapja rövidülnek a napok. Te ismered a kvarcot, én nem. Én felviszem a kaját, te meg követed a telért. Viszlát. Holnap estére itt vagyok.

Hátat fordított, és elindult felfelé.

- Van egy rossz érzésem, hogy valami történni fog - bizonygatta konokul Dagi.

De Felhő felelet helyett újra csak nevetett. Végigment a kis völgyön, néha megtörülte izzadó homlokát. Lába málnabokrok és az árnyékos helyeken foltokban megmaradó jég mellett burjánzó dús páfrányok között taposott.

Kora tavasszal Dagival ketten újra feljöttek a Stewarton, és nekivágtak a Meglepetés-tó elképesztően zűrzavaros vidékének. Egész tavaszt és a nyár felét eredménytelen kóborlással töltötték, amíg végül, mikor már csaknem visszafordultak, megpillantották ezt a döbbenetes, arannyal bélelt tavat, amely már bányászok generációit csábította és bolondította. Mikor letáboroztak a régi faházban, abban, amelyet Felhő első ittjártakor fedezett fel, három dologra jöttek rá; először: a tó medrét vastagon borítják a hatalmas aranyrögök; másodszor: a sekélyebb helyeken ugyan le lehet szállni az aranyért, de a víz hőmérséklete ember számára kibírhatatlan; és végül: hogy a tó lecsapolása túlságosan is nagy feladat két ember számára egy amúgy is rövid nyár rövidebbik felében. A rögök durva felszínéből ítélve úgy gondolták, hogy valahonnan a közelből görgethette ide a folyó, és ezért cseppet sem csüggedve nekivágtak, hogy megkeressék, honnan származik az arany. Átmásztak a tó déli partján komorló nagy gleccseren, és bevették magukat az apró völgyek és kanyonok útvesztőjébe, melyek mind a tóba vezették vagy vezetik most is vizüket.

A völgy, amelyen most Felhő lefelé ereszkedett, fokozatosan szélesedett, mint minden más völgy, ám a végénél magas, meredeken lezuhanó sziklafalak közé szorult, és hirtelen egy keresztfal állta útját. Ennek a keresztfalnak a lábánál, széttöredezett sziklák összevisszaságá­ban tűnt el a folyócska, nyilván a föld alatt találva rá a kivezető útra. A keresztfalat megmászva, maga alatt a tavat pillantotta meg Felhő. Nem volt kék, mint a többi hegyi tó, amiket eddig látott. Pávazöld színe sekélységét jelezte. Éppen sekélysége tette elképzelhetővé a lecsapolást. Körben hegyek emelkedtek, jégsebezte csúcsok és szirtfokok, groteszk formák és csoportok. Egymás hegyén-hátán volt minden, rendszertelenül - geológiai lidércnyomás. Inkább hasonlított egy kozmikus méretű ércre, mint a földfelszín egy darabjára. Sok volt a gleccser, és miközben szemlélődött, a nagyobbak közül az egyik, az északi parton, nagy robajjal és loccsanással beleszakadt a vízbe. A tó túlsó partján, látszólag alig fél mérföldnyire, de mint Felhő is jól tudta, valójában öt mérföldnyi távolságban, a lucfenyőcsoportot látta és a faházat. Hogy biztos legyen benne, újra megnézte, és újra tisztán látta, hogy füst száll fel a kéményből. Valaki más is meglepte magát azzal, hogy megtalálta a Meglepetés-tavat.

A déli sziklafal tetejéről Felhő egy virággal borított, méhzümmögéssel bódító völgyecskébe ereszkedett alá, amely egészen úgy viselkedett, ahogy az rendes völgyhöz illik, legalábbis abból a szempontból, hogy annak rendje és módja szerint beletorkollott a tóba. A baj a hosszánál kezdődött: alig volt száz méter; végén háromszáz méteres meredek szikla, amelyről lassan ereszkedő párafüggöny mögött vízesés bukott a mélybe.

A völgyben, egy kiszögellés fölött, a meleg napsütésben megint csak lustán szállingózó füstre lett figyelmes. Megkerülve a sarkot, halk, fémes kopácsolást hallott, és valaki a kopácsolás ritmusára vidáman fütyörészett. Aztán egy alacsony emberkét vett észre, aki jancsiszögeket vert a térde között tartott, talpával felfelé fordított cipőbe,

- Helló! - üdvözölte az idegen. - Éppen jókor egy kis falatozáshoz. Van ott kávé az ibrikben, hideg lepényt is találsz, és szárított hús is akad még.

- Ez aztán a bőség - mondta Felhő, és leült. - Egy ideje elég szűk koszton élek, de odaát a faházban van kaja elég.

- A túlsó parton? Épp oda készültem.

- Úgy látszik, lassan benépesül a Meglepetés-tó - csóválta a fejét Felhő, miközben töltött magának a kávéskannából.

- Meglepetés-tó! Viccelsz, ugye? - Megdöbbenése az arcára volt írva.

Felhő nevetett.

- Mindenki így van vele. Látod azt a magas sziklaperemet, arra, túl, északnyugat felé? Én onnan láttam meg először. Figyelmeztetés semmi. Egyszer csak előttem az egész tó. Már le is mondtam róla, hogy megtalálom.

- Én pont így jártam - bólintott a másik. - Visszaúton vagyok, és úgy számoltam, hogy már tegnap elérem a Stewartot, aztán egyszer csak belebotlok ebbe a tóba. Ha ez a Meglepetés-tó, akkor merre van a Stewart? És merre jártam én mostanáig? És te hogy kerültél ide? Mi a te neved?

- Bellew. Kit Bellew.

- Ó, hát akkor én ismerlek téged! - Felragyogott a szeme, kivirult az arca, és azonnal lelkesen nyújtotta kezét Felhőnek. - Ha meg lennél borotválva, megismertelek volna. Láttalak a Jávorszarvasban rulettezni. Engem Carsonnak hívnak, Andy Carson. Örülök, hogy így összetalálkoztunk.

Fürge, fekete szemű, sovány, de szívós emberke volt. - Szóval ez a Meglepetés-tó? - motyogta hitetlenkedve.

- Persze hogy az.

- És az alja arannyal van parkettázva?

- Bizony. Akad egy kevés. - Felhő a zsebébe nyúlt, és előhúzott fél tucat aranyrögöt. - Ilyesmi van ott lenn. Csak le kell menni érte a fenékre, ha akarod, akár csukott szemmel, és összekotorhatsz egy marékra valót. De aztán fuss vagy fél mérföldet, hogy újra meginduljon a vérkeringésed.

- Hát lehagytál - dohogott Carson, de látszott rajta, hogy nagyot csalódott. - Na mindegy, már az is megérte, hogy ezt is láttam.

- Megérte? - kiáltott fel Felhő. - Ha egyszer lejutunk a fenékre, Rockefeller hozzánk képest kismiska.

- De hiszen mind a tied - vetette ellen Carson.

- Oda se neki, barátom. Értsd már meg, hogy a bányászat történetében ilyen aranytelepet még nem találtak. Hogy hozzáférjünk, szükség lesz itt rád is, rám is, a komámra is, meg minden barátunkra. Az egész Bonanza meg az Eldorádó völgy együtt nincs olyan gazdag, mint egy negyed hektár odalenn. Az egyetlen probléma kiszárítani a tavat. Eltarthat egy vagy két évig is, és rámehet minden pénzünk, de meg lehet csinálni. Benne vagy?

- Hogy benne vagyok-e? Máris annyira milliomosnak érzem magam, hogy szinte félek átmászni azon a nagy gleccseren. Most már igazán nem engedhetem meg magamnak, hogy kitörjem a nyakamat. Bárcsak lenne több jancsiszögem. Épp akkor vertem be az utolsót, amikor jöttél. Te hogy állsz vele? Hadd látom.

Felhő felemelte a lábát.

- Ezt már annyira lejártad, hogy olyan, mint egy korcsolyapálya! - kiáltott fel Carson. - Te aztán túrázhattál eleget. Várj egy percet, kiszedek néhányat a magaméból.

Felhő nem hallgatott rá.

- Van énnekem húsz kötelem elrejtve ott, ahol átjöttünk a jégen. A komámmal ketten használtuk idefelé jövet. Avval gyerekjáték lesz.

Nehéz, izzasztó kapaszkodás volt. A nap vakítóan tűzött a jég felszínére, és ők ketten gőzölgő pórusokkal ziháltak a kimerültségtől. Volt hely, amit számtalan hasadék szelt át, úgyhogy egyórai megerőltető és veszélyes munkával sem tudtak száz méternél többet haladni. Délután kettőkor Felhő pihenőt javasolt egy jégbe ágyazott tavacska partján.

- Próbáljuk ki, milyen az a szárított hús - mondta. - Nem voltam valami bőségesen ellátva, és most már összeverődnek a térdeim. De a nehezén túl vagyunk. Még háromszáz méter, és elérjük a sziklát, aztán már könnyű az út, kivéve egypár ronda hasadékot, és van egy különösen nehéz, de az már levezet egészen a vízig. Törékeny jéghíd vezet át rajta, de Dagit meg engem elbírt.

- Én könnyebb vagyok nálad húsz kilóval - mondta Carson félóra múlva, mikor befejezték az evest. - Engedj engem előre.

A hasadék szélén álltak. Hatalmas volt és nagyon régi, teljes harminc méter széles, és pereme nem volt éles, mint a friss repedéseké, hanem domború, időkoptatta. Csak ezen az egy helyen hidalta át hatalmas tömegnyomástól megkeményedett, félig eljegesedett hó. Ennek a hótömegnek se látták az alját, hát még a hasadéknak. A morzsolódó, olvadozó híd állandóan összeroskadással fenyegetett. Jól látszott, honnan törtek le darabok nemrégiben, és amíg figyelték, addig is lezuhant róla egy féltonnás hótömb.

- Hát ez jól néz ki - állapította meg Carson is, és gondterhelten csóválta a fejét. - És most, hogy milliomos lettem, még sokkal rosszabb.

- Meg kell próbálnunk - mondta Felhő. - Már majdnem a végén vagyunk. Nem táborozhatunk le itt a jégen éjszakára. És aztán más út úgy sincs. Földerítettünk Dagival egy egész mérföldet felfelé. Bár az is igaz, hogy amikor mi keltünk át rajta, még jobb állapotban volt.

- Egyszerre egy, és én megyek előre. - Carson átvette a kötéltekercset Felhőtől. - Majd ereszd utánam. Én viszem a kötelet és a csákányt. Add a kezed, segíts leereszkedni.

Lassan és óvatosan leereszkedett a hídra, megvetette rajta a lábát, és utolsó előkészületeket tett a veszedelmes átkelésre. Egész felszerelése a hátán volt. Nyaka és válla köré csavarta a kötelet, egyik végét pedig csuklójához erősítette.

- Ebben a pillanatban hajlandó lennék a millióim jó részét odaadni egy hídépítő csapatnak - mondta, de vidám, csúfondáros mosolya meghazudtolta szavait. - Minden rendben; egész jó macska lennék.

Csákányával és a hosszú bottal, amit hegymászó bot gyanánt használt, úgy egyensúlyozott, mint valami kötéltáncos. Egyik lábát próbálkozva előretolta, visszahúzta, és láthatóan erőlködött, hogy bátorságot gyűjtsön a következő lépéshez.

- Most azt kívánom, ne lenne egy vasam se. Ha ezt a milliomosságot megúszom, soha többé nem leszek milliomos. Kényelmetlen foglalkozás.

- Jól csinálod - bátorította Felhő. - Én már egyszer átmentem rajta. Jobb lett volna, ha engem engedsz előre.

- És akkor most még húsz kilóval rosszabb lenne a híd - feleselt az apró emberke. - Nincs velem semmi baj. Megy ez, ide süss - és előretolta lábát, óvatosan, de könnyedén megtámasz­totta, amíg a másik lábát is előre nem húzta. Nagyon vigyázva és óvatosan folytatta útját, amíg a híd kétharmadáig nem ért. Itt megállt, és vizsgálgatni kezdte a hasadékot, amin át kell kelnie, és aminek az alján már egy újabb repedés is keletkezett. Felhő, aki figyelte, látta, hogy oldalra néz, sőt magába a hasadékba is lepillant, és azt is látta, hogy enyhén meginog.

- Nézz felfelé! - parancsolt rá élesen Felhő. - Most! Indulj tovább!

Az apró emberke engedelmeskedett, és az út hátralevő részén többet már nem bizonytalanko­dott. A túlsó part napolvasztotta lejtős széle csúszós volt ugyan, de nem volt meredek. Carson felkapaszkodott rajta a keskeny peremre, körbepillantott, és leült.

- Te jössz! - kiáltotta át. - Csak gyere, és ne nézz le. Ez segített át engem is. Csak gyere szépen, ez minden. De siess már. Elég rohadt ez az egész.

Hegymászó botjával egyensúlyozva, Felhő nekivágott az útnak. A híd már a végét járta. Lába alatt mozgást észlelt, mintha megremegett volna a hótömeg, aztán rázkódást érzett, mit egyetlen éles csattanás követett. A háta mögött valami történt. Ha máshonnan nem, már Carson feszült arckifejezéséből is láthatta. Lentről halkan és elmosódottan csörgedezés hallatszott, és Felhő szeme akaratlanul is letévedt a csillogó mélybe. De azonnal újra fel is rántotta a fejét. Túl a híd kétharmadán, elérkezett az új hasadékhoz. A naptól még alig érintett repedés éles peremén jól látszott, hogy mennyire friss. Megemelte lábát, hogy átlépjen rajta, amikor a hasadék szélei éles roppanások és pattogás közepette távolodni kezdtek egymástól. Megnyújtva a lépést, sietve átugrott rajta, de cipőtalpán a kopott jancsiszögek megcsúsztak a repedés túlsó peremén. Arcra esett, és egyenest lecsúszott, bele a hasadékba; lábai szabadon himbálóztak a levegőben, mellét pedig a hegymászó bot tartotta, amit esés közben sikerült keresztbe fordítania.

Legelőször is a felgyorsuló vérkeringés okozta hányingert érezte; első gondolata pedig a meglepetés volt, hogy nem esett tovább. Mögötte pattogott és remegett az egész hótömeg, és vele együtt rezgett az ő hegymászó botja is. Alulról, a gleccser szívéből, leszakadó tonnák tompa, kongó robaja. És a híd, túlsó támaszától megfosztva, közepén kettéroppanva, még mindig tartott, bár az a szakasz, melyen már átjött, húszfokos szögben dőlt a mélység felé. Látta Carsont, amint a hasadék peremére kuporodva, lábát az olvadozó jégnek vetve, sebesen tekeri lefelé a kötelet válláról.

- Várj! - ordította. - Ne mozdulj, mert akkor lezuhan az egész szakramentum!

Gyors pillantással felmérte a távolságot, levette nyakáról a selyemkendőt, és a kötél végéhez kötötte, aztán a zsebéből elővett még egy selyemkendőt, és avval is meghosszabbította. A szánszíjakból és rövid, sodort nyers marhabőrdarabokból összekötözött kötél könnyű volt és erős. Mindjárt az első dobás jól sikerült, és Felhő elérte a kötél végét. Kézzel húzódzkodva akart kimászni a repedésből. Carson, aki a kötél másik végét a dereka köré tekerte, megállította.

- Tekerd te is a derekad köré - utasította.

- Ha leesem, téged is magammal rántalak - vetette ellen Felhő.

De a kis ember nem tágított.

- Fogd be a szád - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - A hangodtól is megindulhat ez az egész hétszentség.

- De ha egyszer elindulok, akkor... - kezdte Felhő.

- Pofa be. Nem mész sehova. Csináld, amit mondok. Úgy, a vállad alá. Szorítsd meg. Most! Indulás! Indulj már, de csak könnyedén. Én szedem a kötelet. Csak gyere mindig. Úgy, úgy. Könnyedén. Könnyedén.

Felhő még mindig vagy négy méterre volt, amikor a híd összeomlása megkezdődött; hangtalanul, meg-meglódulva, egyre meredekebb szögben dűlt befelé.

- Gyorsan! - kiáltotta Carson, és sebesen szedte a sietve kúszó Felhő előtt a kötelet.

Mikor a híd végképp beomlott, Felhő a hasadék jégfalába markolt, testét pedig a leszakadó híd darabjai a mélység felé rántották. Carson terpeszülésben nagyot rántott a kötélen. Erőfeszítése Felhőt a falhoz szorította, de ő maga kibillent helyéről. Mint a macska, úgy bukott előre, és lefelé csúsztában vadul kapkodott valami kapaszkodó után a sima jégen. Alatta, tizenkét méternyi feszes kötél végén Felhő kapkodott éppoly vadul, de amikor a mélyből felrobajlott a lezuhanó hótömeg, mindketten lélegzethez jutottak. Elsőnek Carson tudott megkapaszkodni, és Felhő után tudta ereszteni a kötelet, hogy az is meg tudjon állni.

Mindketten egy-egy keskeny beszögellésben álltak, de Felhőé annyira szűk volt, hogy bármennyire is igyekezett összehúzódzkodni és a falhoz lapulni, lecsúszott volna, ha nem segíti a kötél. Egy merőlegesen kiszögellő jégdarabon állt, úgyhogy nem láthatta, mi van alatta. Percekig tartott, amíg számba vették a helyzetet, és gyorsan haladtak előre a nedves és csúszós jéghez tapadás művészetében. Az apró emberke szólalt meg először.

- Hé! - mondta. Aztán, egy perc múlva: - Ha beljebb tudnád magad ásni, és egy percre meglazítanád a kötelet, meg tudnék fordulni. Próbáld csak meg.

Felhő megpróbálta, aztán újra ránehezedett a kötélre.

- Meg tudom csinálni - mondta. - Szólj, ha kész vagy. És csináld minél gyorsabban.

- Egy méterrel lejjebb jól meg tudom vetni a sarkamat - mondta Carson. - Egy percig se fog tartani. Kész vagy?

- Csináld.

Nem volt könnyű dolog lejjebb csúszni egy méterrel, megfordulni és újra leülni; de a Felhő dolga még nehezebb volt: hozzálapulni a falhoz, megmaradni egy olyan helyzetben, amely percről percre egyre jobban igénybe vette izmait. Már érezte, hogy megcsúszik, amikor a kötél újra megfeszült, és ahogy felnézett, társa arcát pillantotta meg. Megfigyelte, hogy Carson arca fakó és sárga, mint mikor a napsütötte bőrből kiszáll a vér. Eszébe jutott, vajon ő hogy festhet most. De amikor meglátta, hogy Carson a kése tokját babrálja, már tudta, hogy itt a vég. A kis ember el fogja vágni a kötelet.

- Ne t-t-t-örődj v-v-v-elem - vacogta a kis ember. - Nem vagyok ám begyulladva. Csak az idegeim, a fene beléjük. M-m-m-mindjárt rendbe jövök.

Felhő figyelte az emberkét, aki hétrét görnyedt, válla a térde között, félszegen reszketett, egyik kezével a kötelet feszítette, a másikkal pedig kis gödröket kapált, faragott sarkának a jégbe.

- Carson - zihálta Felhő. - Te aztán legény vagy a talpadon.

Ijesztő és szánalmas vigyor volt a válasz.

- Sose bírtam a mélységet - vallotta be Carson. - Mindig kikészít. Nem haragszol, ha egy percre eleresztem, amíg kitisztul a fejem? Akkor aztán kimélyítem a sarkam helyét, hogy fel tudjalak húzni.

Felhő szíve átforrósodott.

- Ide figyelj, Carson. Itt nincs más hátra, el kell vágni a kötelet. Te engem sose fogsz tudni felhúzni, és annak semmi értelme, hogy mind a ketten itt maradjunk. Intézd el a késeddel.

- Pofa be - hangzott a sértett válasz. - Ki itt a főnök?

És Felhő nem tehetett mást, mint hogy megállapította, hogy a düh jót tesz társa idegeinek. Számára az volt a legidegtépőbb, hogy ott kellett állnia a jéghez tapadva, és semmi egyebet nem tehetett, mint hogy igyekezett nem leesni.

Egy hörgés és egy gyors kiáltás: - Kapaszkodj! - rázta fel. Arcát a jéghez szorította, és óriási erőfeszítéssel megpróbált a falhoz tapadni, érezte, hogy a kötél meglazul és tudta, hogy Carson csúszik feléje. Nem mert addig fölpillantani, amíg nem érezte, hogy a kötél újra megfeszül, és ebből tudta, hogy a másiknak újra sikerült megvetnie a lábát.

- Hű, hát ez meleg helyzet volt - vacogta Carson. - Több mint egy métert csúsztam. Várj egy kicsit. Új lyukakat kell túrnom. Ha ez a rohadt jég nem olvadna annyira, minden rendben lenne.

Bal kezével a kötelet tartotta, éppen csak annyira, hogy Felhő ne csússzon le, jobb kezével pedig a jeget vágta, döfködte. Tíz perc telt el így.

- Tudod, mit csináltam?! - kiáltott le neki Carson. - Sarok- és kézkapaszkodókat csináltam neked is a magamé mellett. Én húzom a kötelet, te meg csak gyere, de ne túl gyorsan, és közben kapaszkodj erősen. Először is: én tartalak a kötéllel, te meg kászálódj ki a batyudból. Érted?

Felhő bólintott, és végtelen óvatossággal kicsatolta csomagja szíjait. Aztán vállát mozgatva kibújt belőle, és Carson látta, amint a zsák lecsúszik a kiszögellés peremén, és aztán eltűnik a repedésben.

- Most én is megszabadulok az enyémtől - kiáltotta le. - Te csak maradj nyugodtan és várj!

Öt perc múlva megkezdődött a küszködés felfelé. Felhő nyirkos kezét ruhaujjába törülve, foggal-körömmel kapaszkodva megindult felfelé. Hasalt és csüngött és ragadt és tapadt, a kötél segítségével tartotta magát és haladt előre. Egyedül egy lépést se tudott volna tenni. Az út harmadán, ahol a kapaszkodó meredekebb lett, és a jég nem volt annyira lekoptatva, érezte, hogy a kötél lazul. Egyre lassabban és lassabban haladt. Itt nem volt hely, hogy megálljon és megpihenjen. Legkétségbeesettebb erőfeszítése ellenére is megakadt, és érezte, hogy kezd visszacsúszni.

- Csúszom! - kiáltotta fel.

- Én is - válaszolta Carson fogcsikorgatva.

- Akkor ereszd el.

Felhő érezte, hogy a kötél egy utolsó, hiábavaló erőfeszítéssel még egyszer megfeszül, aztán egyre gyorsabban csúszott, elhaladt előző helye mellett, és a kiszögellés felett még egyszer megpillantotta Carsont, amint hanyatt fekve, kézzel-lábbal kapálózott, hogy leküzdje a lefelé húzó erőt. Felhő meglepetésére a kiszögellés után nem zuhanás következett. Végigcsúszott egy meredek szakaszon, de a kötél nem engedte lezuhanni, a lejtő is enyhült, végül pedig megállapodott egy újabb kiszögellés szélén. Carson, aki behúzódott Felhő előbbi helyére, innen nem volt látható.

- Hé! - hallotta Carson vacogását. - Hé!

Egy darabig csend volt, aztán Felhő érezte, hogy megrándul a kötél.

- Mit csinálsz? - kiáltott fel neki.

- Csinálok még kéz- és lábtartókat - hangzott a reszketeg válasz. - Várj csak. Egy szempillantás alatt felhúzlak. Rám se hederíts. Csak éppen izgatott vagyok. De nincs semmi bajom. Csak várj még egy kicsit, majd meglátod.

- Olvad a jég, és előbb-utóbb te is lecsúszol utánam. Nem tehetsz mást, mint hogy levágsz. Semmi értelme, hogy mind a ketten lezuhanjunk. Érted? Te vagy a legkisebb nagy ember a világon, de többet te se tehetsz. Vágd el a kötelet.

- Fogd be a szád. Most olyan mély lyukakat vágok, hogy egy lovat is kibírnak.

- Már elég soká tartottál - sürgette tovább Felhő. - Egész idő alatt te is csak lejjebb csúsztál.

- Egész idő alatt csak azt tanultam, hogy kell ezt csinálni. Addig tartlak, amíg ki nem mászunk innen. Érted? Tudta az isten, mit csinál, amikor könnyűsúlyúnak teremtett. De most aztán pofa be. Nem érek rá.

Csendben teltek a percek. Felhő hallotta a kés fémes koccanását, és olykor jégdarabkák hullottak le hozzá a kiszögellésről. Megszomjazott, ezért kézzel-lábbal kapaszkodva jégtör­melé­ket vett a szájába, és megolvasztotta.

Hörgést hallott, ami kétségbeesett ordításba csapott át, és abban a percben érezte, hogy meglazul a kötél is, ezért rögtön belekapaszkodott a falba. De a kötél azonnal újra megfeszült. Fölpillantott a meredek jégfalra, egy percig kidülledt szemmel nézett fölfelé, aztán meglátta a kést, először csak a hegyét, aztán látta, hogy csúszik lassan lefelé a kiszögellésről, és aztán esik le, őrá. Az arcát tartotta alá, megrándult a húsba szúró fájdalomtól, még jobban odaszorította az arcát, aztán érezte, hogy a kés végül is megállapodik.

- Kétbalkezes vagyok - hallotta föntről Carson kesergését.

- Fel a fejjel, elkaptam! - válaszolta Felhő.

- Hurrá! Várjál! Van egy csomó spárga a zsebemben. Leeresztem neked, te meg felküldöd vele a kést.

Felhő nem felelt. Egy sor gondolat rohanta meg egyszerre.

- Megy a spárga! Szólj, ha megvan.

A madzag végére nehezéknek rákötözött zsebkés lefelé himbálózott a jégfal mentén. Felhő elkapta, foga és egyik keze segítségével gyorsan kinyitotta a nagyobb pengét, és megbizonyo­sodott felőle, hogy éles-e. Aztán rákötözte a madzag végére a másik kést.

- Húzhatod! - szólt fel.

Meredt szemmel figyelte a kés útját felfelé. De mást is látott: egy apró emberkét, aki félt, de kitartott; reszketett és vacogott és szédült, de legyőzte szorongását és kimerültségét, és hősként viselkedett. Amióta Dagival találkozott, még nem szeretett meg ennyire gyorsan senkit. Íme, egy igazi húsevő, igazi jó barát, aki nagylelkű az élete árán is; olyan szilárd jellem, hogy halálos félelmében sem ingott meg. Felhő hideg fejjel átgondolta a helyzetet. Mindketten lefelé csúsznak a gleccser szíve felé, mégpedig megállás nélkül, és a kis embert az ő nagyobb súlya húzza magával. Az apró emberke egyedül úgy tapad a jégre, mint a légy. Ha egyedül van, megmenekülhet.

- Kétszerre foglak kihúzni - érkezett a hang felülről.

Carson szörnyű erőfeszítése, hogy reményt és vidámságot erőltessen a hangjára, hozzásegí­tette Felhőt a döntéshez.

- Figyelj rám - mondta határozott hangon. - Azt a kést azért küldtem fel neked, hogy ki tudj mászni innen. Érted? Én a zsebkéssel elvágom a kötelet. Vagy kettő, vagy egy.

- Kettő vagy egy sem - jött a komor, de reszkető válasz. - Ha még egy percig tartod magad...

- Már túlságosan is sokáig tartottam magam!

- Várj! - süvöltötte le Carson. - Ezt nem teheted! Adj még egy esélyt, hogy kihúzhassalak. Meglátod, megbirkózunk vele. Akkora kapaszkodókat vájok, hogy kibírnak majd egy házat csűröstül!

Felhő nem válaszolt. Lassan és óvatosan, egész lenyűgözve a látványtól, addig nyiszálta a zsebkéssel a kötelet, amíg a három szál közül az egyik elpattant és kettévált.

- Mit csinálsz? - kiáltotta Carson kétségbeesve. - Mondom, hogy vagy kettő, vagy egy sem! Ki fogunk jutni innen. Várj! Az isten szerelmére!

És Felhő, a szemétől tíz centire libegő elvágott szálra bámulva, már tudta, mi a félelem. Nem akart meghalni; visszariadt az alatta csillogó szakadéktól, és riadt agya előrángatta belőle a felkínált haladék keltette szánalmas optimizmust. A rettegés vette rá, hogy megalkudjon.

- Rendben van! - kiáltotta fel. - Várok. Csinálj, amit tudsz. De, Carson, ha mind a ketten csúszni kezdünk, elvágom.

- Rá se gondolj. Ha egyszer megindulunk, felfelé indulunk. Én olyan vagyok, mint a ragasztószalag. Ha kétszer ilyen meredek lenne is, megmaradnék rajta. Az egyik saroknak már egész jó lyukat vájtam. Most pedig hagyj dolgozni.

Teltek a lassú percek. Felhő teljesen lefoglalta magát beszakadt körmével. Reggel levághatta volna - már akkor is fájt -, és elszánta magát, hogy ha egyszer kikerül ebből a jégrepedésből, azonnal le kell vágnia. Aztán nagyon közelről kezdte vizsgálgatni beszakadt körmét, és most egész új fényben látta. Egy perc múlva, vagy legfeljebb percek múlva, ez a beszakadt köröm, ez az ujj, mely oly jól használható és oly ügyesen van a többihez illesztve, meglehet, már csak egy összezúzott holttest része. Reszketését megpróbálta annak rovására írni, hogy ruhája az olvadó jégből teleszívta magát vízzel, de a szíve mélyén tudta, hogy ez nem igaz.

Zihálás, nyögés és a kötél hirtelen meglazulása figyelmeztette. Csúszni kezdett. Előbb csak nagyon lassan. A kötél újra megfeszült, de ő csak csúszott tovább. Carson nem tudta már tovább tartani, és vele csúszott. Lába már űrt érzett, és tudta, hogy most jön a zuhanás. És azt is tudta, hogy még egy perc, és zuhanó teste maga után rántja Carsont is.

Vakon, elszántan a kötélre tette a kést, még látta, hogy a szálak kettéválnak, érezte, hogy gyorsabban csúszik, aztán lezuhant.

Hogy utána mi történt, azt nem tudta. Nem vesztette el az eszméletét, csak éppen túl gyorsan és váratlanul történt. Ahelyett, hogy halálra zúzta volna magát, lába csaknem azonnal vízbe toccsant, és ahogy beleült, hűsítően loccsant az arcába. Az első gondolata az volt, hogy a szakadék nem is olyan mély, mint képzelte, és hogy lám épségben leérkezett az aljára. De ebből a hitéből hamar ki kellett ábrándulnia. A szemközti fal még mindig három-négy méterre volt tőle. Egy medencében feküdt, amelyet egy kiugró jégpadba vájt bele a fönti kiszögellésről, négy méter magasságból ide lecsurranó olvadó jég. Ahol ő ült benne, a víz fél méternél mélyebb volt, és a medence csurig tele. A perem fölött kikémlelt, és lenézett a több száz méter mélyen tátongó szakadékba, az alján végigzúgó gleccserpatakra.

- Miért tetted?! - hallotta Carsont keseregni odafenn.

- Hé! Ide figyelj! - kiáltott fel neki. - Tökéletes biztonságban vagyok, és nyakig ülök valami medence vizében. Itt vannak a csomagjaink is. Mindjárt rájuk ülök. Van itt hely még egy fél tucat embernek rajtam kívül. Ha csúszol, maradj közel a falhoz, és akkor itt lyukadsz ki. De most azonnal kezdj kapaszkodni, és próbálj meg kijutni innen. Menj a házhoz. Van ott valaki. Az előbb füstöt láttam. Keríts egy kötelet vagy bármi egyebet, amit kötélnek lehet használni, aztán gyere vissza, és halássz ki innen.

- Biztos? - hallatszott Carson hitetlenkedő hangja.

- Isten bizony. De most már menj, mert különben olyan náthát szedek össze, hogy nem élem túl.

Felhő azzal próbálta magát melegíteni, hogy a cipője sarkával csatornát vágott a jégperembe. Mikorra sikerült lecsapolnia az utolsó csepp vizet is, Carson elmosódó kiáltása jelezte, hogy elérte a szakadék szélét.

Ezután Felhő azzal foglalatoskodott, hogy a ruháját szárogatta. A késő délutáni nap melegen sütött le rá, ezért kicsavarta ruhadarabjait, és szétteregette. Gyufásdoboza vízhatlan volt, és sikerült annyi dohányt és cigarettapapírt is megszárogatnia, hogy cigarettát sodorhasson.

Két óra múlva éppen meztelenül csücsült a két batyu tetején és cigarettázott, mikor félreismerhetetlen hangot hallott felülről.

- Ó, Felhő, Felhő!

- Joy Gastell! - kiáltotta vissza. - Maga honnan pottyant ide?

- A maga faházából. Megsebesült?

- Egy horzsolásom sincs!

- Apa már ereszti a kötelet lefelé. Látja már?

- Igen, megvan - válaszolta. - Kérem, várjon néhány percig.

- Valami baj van?

- Csak öltözködöm!

- Öltözködik?!

- Igen. Úszkáltam egy kicsit. Nna! Mehetünk? Húzd meg!

Elsőnek a két csomagot küldte fel, miért is Joy alaposan megszidta, aztán másodszorra felment maga is. Míg apja és Carson a kötél feltekercselésével foglalatoskodtak, Joy izzó szemmel nézett Felhőre.

- Hogyan volt rá képes, hogy elvágja azt a kötelet? Carson elmondta. Feláldozta magát, hogy őt mentse.

- Szó sincs róla - füllentette Felhő. - Egész idő alatt láttam odalent ezt a kis úszómedencét.


VIII. fejezet

A NAGY TOJÁSSPEKULÁCIÓ

Rákövetkező télen, egy csikorgóan hideg reggelen az A. & C. Társaság nagy dawsoni boltjában Lucille Arral, aki a rövidárupultnál állt, odabiccentett Felhő Bellew-nak. A kereskedősegéd éppen felfedező úton volt a raktárban, és Felhő tüstént engedelmeskedett a nő hívásának.

Nem volt férfi Dawsonban, akinek ne hízelgett volna, hogy Lucille Arral, annak a kis színtársulatnak a szubrettje, amely esténként a helybéli Palace Operában lépett fel, figyelemre méltatja.

- Minden halott itt - panaszkodott Felhőnek nyűgösködve. - Már hetek óta nem volt egyetlen menetelés se. Skiff Mitchell álarcosbálját is elhalasztották. Alig van aranypor forgalomban. És két teljes hete nem jött már posta odakintről. Ez az egész város bebújt a barlangjába, és most téli álmát alussza. Valamit tennünk kell. Kell már valami élet - és mi ketten hozhatnánk ide egy kis életet. Csak mi ketten. Szakítottam Vadvíz Charley-val, azt tudja, ugye?

Felhő lelki szemeivel már látta magát, amint a hideg sarki holdfényben, sivár hósivatag kellős közepén a fent említett Vadvíz Charley szaporán és akkurátusan szitává lövi.

- Én nem arra gondoltam, amire maga, köszönöm szépen - pirongatta a nő nevetve. - Ígérem magának, Mr. Felhő Bellew, nem fogok magába szeretni, és ha maga belém merészelne szeretni, akkor majd Vadvíz ellátja a baját. Hiszen tudja maga is, hogy milyen. Mellesleg én... most én őszinte leszek magához. Vadvíz csak azt hiszi, hogy szakítottam vele.

- Hát szakított vele, vagy nem szakított vele?

- Maradjon kettőnk között, nem szakítottam! Csak csináltam a zrít, mintha szakítottam volna. Megérdemelte.

- És nekem mi közöm van hozzá? Nekem milyen szerepet szánt, trójai faló leszek vagy palimadár?

- Egyik sem. Maga kinevetteti Vadvizet, megnevetteti Dawsont, és mindenekelőtt egy kicsit ráncba szedjük őkelmét. Rászolgált. Túl nagy legény. Csak azért, mert már azt se tudja, hány aranybányája van...

- És azért, mert a legcsinosabb nő Alaszkában a menyasszonya - vetette közbe Felhő.

- Igen, azért is, köszönöm. Szóval azért még nem kell neki legénykednie. Tegnap este végleg felbontottam az eljegyzésünket, és most járja a várost, és csinálja a cirkuszt, hogy összetörtem a szívét. Na és most érkeztünk a lényeghez. Én szeretem a tojást.

- Hát a tojásnak meg mi köze van ehhez? - érdeklődött Felhő.

- Majd mindjárt megtudja, csak figyeljen. Szóval én szeretem a tojást. És Dawsonba csak korlátozott mennyiségben hoznak be tojást.

- Persze. Ezt én is tudom. A Slavovitch vendéglőjében van a legtöbb. Sonkás rántotta egy tojásból három dollár. Sonkás rántotta két tojásból öt dollár. Az annyi mint két dollár egy tojás; kiskereskedői áron. Csak a nagymenők és az Arralok és a Vadvizek engedhetik meg maguknak.

- Ő is szereti a tojást - folytatta Lucille Arral. - De nem ez az érdekes. Én szeretem a tojást. Minden délelőtt tizenegykor Slavovitchnál reggelizem. És mindig két tojást eszem. - A hatás kedvéért itt szünetet tartott. - És most képzelje el, csak képzelje, mi van akkor, ha valaki felvásárolja az összes tojást.

Miss Arral várakozásteljesen nézett rá, de Felhő csak bambán bámult.

- Nem érti? - kérdezte a lány.

- Folytassa - felelte Felhő. - Feladom. Mi a megfejtés?

- Jaj, de buta! Hiszen maga is ismeri Vadvizet. Ha látja, hogy elepedek a tojásért, és én aztán igazán tudok epekedni, mit tesz erre ő?

- Na mit?

- Fölkutatja azt, aki felvásárolta a tojást. És megveszi valamennyi tojást, kerüljön bármibe. Képzelje csak el: tizenegykor belépek Slavovitchhoz. Vadvíz a szomszéd asztalnál ül. Mást nem is csinál egész nap, csak ül Slavovitchnál. "Két tojásból rántottát" - mondom én a pincérnek. "Sajnálom, Miss Arral, a tojás elfogyott." És akkor megszólal Vadvíz, azon a nagy medvehangján, és azt mondja: "Pincér, hat lágy tojást, pohárban." És erre azt mondja a pincér: "Igen, uram" - és már hozza is a tojásokat. Csak képzelje el ezt a jelenetet: Vadvíz rám sandít, én meg úgy nézek, mint egy sértett jégcsap, és hívom a pincért. "Sajnálom, Miss Arral - mondja -, de azok a tojások Mr. Vadvíz tulajdonát képezik. Tudja, Miss, megvette mindet." Következő kép: Vadvíz diadalmaskodik, de mindent megtesz, hogy közömbösnek látsszon, és közben befalja a hat tojást. Következő jelenet: maga Slavovitch hoz nekem két tojásból rántottát, és azt mondja: "Mr. Vadvíz tisztelteti a kisasszonyt." Mit tehetek én erre? Mi mást tehetnék, természetesen rámosolygok Vadvízre, aztán fölállunk és elmegyünk, természetesen, és neki megéri, még ha tíz dollárt is fizettetnek vele a tojás darabjáért.

- Csak folytassa, folytassa - sürgette Felhő. Hol jövök itt én, mikor húzzák rám a vizes lepedőt? - Nem húznak magára semmiféle vizes lepedőt. Maga el fog menni a tojásszállít­mánnyal a központi raktárba. Maga fogja felvásárolni a tojásokat. Kezdje azonnal, már ma. Megkaphatja három dollárért darabját, és úgyszólván azonnal továbbadhatja Vadvíznek. És akkor mindenki Vadvízen fog nevetni. És akkor ő sem lesz már olyan nagylegény. És Dawson is felébred a nagy hahotára.


- Hé! Dagi! - kiáltott át Felhő a főutca túlsó oldalára társának, aki szokott hanyag, de gyors járásával ott cammogott végig az úton, és a hóna alól egy befagyott tartalmú üveg állt ki jól láthatóan. Felhő átment hozzá a túloldalra.

- Hol jártál egész délelőtt? Már mindenhol kerestelek.

- Orvosnál voltam - felelte Dagi, és előhúzta hóna alól az üveget. - Sallynak valami baja van. Tegnap este etetéskor észrevettem, hogy csomókban hullik a szőr a farkából meg az oldaláról. Az orvos azt mondja, hogy...

- Ez most nem érdekes! - vágott közbe Felhő türelmetlenül.

- Hogy nem érdekes? - kérdezte Dagi neheztelő hangon. - Ebben a rohadt hidegben Sally teljesen megkopaszodik! Az a kutya beteg, én mondom neked. A doktor meg azt mondja, hogy...

- Sally várhat. Figyelj rám...

- De Sally nem várhat. Ez állatkínzás. Fagyást kap. Egyáltalán, mi ütött beléd?!

- Azt akarom, hogy menj, és vegyél tojást nekem...

- Persze, és rózsavizet is, meg babahintőport. Csak egy szavadba kerül. És szegény Sally meg úgy vedlik, hogy az már kész botrány! Ide figyelj, Felhő, ha kitört rajtad a nagyzási hóbort, hát csak menj, és vedd meg te magadnak a tojásokat. Nekem jó lesz a bab meg a szalonna is.

- Én is fogok venni, de szeretném, ha segítenél nekem. Most fogd be a szád, Dagi, mert most én tettem le a garast. Azonnal elmész Slavovitchhoz. Fizess neki akár három dollárt is darabjáért, de vedd meg tőle mind, amije csak van.

- Három dollár! - hördült fel Dagi. - Épp tegnap hallottam, hogy hétszáz darab a készlete! Kétezerszáz dollár tyúkgyümölcsre! Te, Felhő, nem kellene neked is elmenned az orvoshoz? Majd ő ír neked valamit. És az első recept csak harminc gramm aranyporba kerül nála. Na, viszlát. Megyek a dolgomra.

Már éppen indult, mikor Felhő a vállánál fogva visszapenderítette.

- Felhő, én tényleg mindent megtennék neked - tiltakozott Dagi nagyon komolyan. - Ha meg lennél fázva, és két törött karral feküdnél, én ott ülnék az ágyad szélén éjjel-nappal, és törülgetném az orrodat. De itt egyen meg a fene, ha akár a te, akár valami más két lábon járó teremtmény kedvéért elherdálok kettőezer-egyszáz csengő dollárt tyúkgyümölcsre.

- Dagi, üzletről van szó. Föl akarok vásárolni minden áldott darab tojást egész Dawsonban, az egész Klondike-ban, egész Alaszkában. Segítened kell. Most nincs rá idő, hogy elmondjam az egész történetet. Majd később azt is elmondom, de most az a dolgunk, hogy megszerezzük a tojásokat. Most pedig iszkiri Slavovitchhoz, és vedd meg tőle mind, amennyije csak van.

- De mit mondjak neki? Azt úgyis fogja tudni, hogy nem én akarom mindet megenni.

- Ne mondj neki semmit. Pénz beszél. Főzve két dollárért adja darabját. Ígérj neki hármat a nyersért, de csak akkor, ha megfogadja, hogy senkinek sem mondja el, hogy neked adta el. Ha kíváncsiskodni kezd, mondd azt neki, hogy tyúkfarmot akarsz csinálni. A lényeg, hogy megszerezd a tojást. Aztán menj tovább; szagolj ki minden tojást Dawsonban, és vásárold össze. Érted? Vedd meg mind! Abban a kis boltban, szemben Slavovitchcsal, is van egypár. Azt is vedd meg! Én átmegyek Klondike Citybe. Van ott egy sánta vénember, aki teljesen tönkrement, és van hat tucat tojása. Egész télen tartogatta, mert arra várt, hogy felmenjen az ára. Abból a pénzből akarja fedezni a visszautat Seattle-be. De most már siess. És azt mondják, hogy annak az asszonykának a fűrészmalmon túl, tudod, aki mokasszinokat csinál, annak is van egypár tucat.

- Rendben van, ha mondod, Felhő. De nekem úgy tűnik, hogy Slavovitch lesz a legnehezebb. Lekötöm nála, amije van, aztán megyek, és először a szétszórt többit szedem össze.

- Rendben. Siess. Este majd elmondom az egész haditervet.

De Dagi meglóbálta az üveget.

- De előbb elmegyek, és megdoktorolom Sallyt. Addig várhatnak a tojások. Ha mostanáig nem ették meg mindet, akkor addig, amíg én ellátok egy szegény beteg kutyát, aki nemegyszer megmentette az életed meg az enyémet is, most már nem fogják megenni.


Soha ilyen gyorsan nem vásároltak fel még semmit. Három napon belül Dawson valamennyi tojása, néhány tucat kivételével, Dagi és Felhő kezében volt. Kettejük közül Felhő volt az engedékenyebb a vásárlásban. Pirulás nélkül beismerte, hogy a Klondike City-i öregembernek öt dollárt fizetett a hetvenkét tojás darabjáért. A tojások többségét Dagi szedte össze, és bizony keményen alkudozott. Annak az asszonynak, aki mokasszinokat csinált, csak két dollárt fizetett darabjáért, és arra volt a legbüszkébb, hogy Slavovitchcsal is egész jól járt, akitől kétszázötven tojást vásárolt két és fél dollárjával. Azért viszont nagyon fújt, hogy az a kis étkezde, szemben Slavovitchcsal, két dollár hetvenöt centre tartotta a maga koszos százharmincnégy tojását.

Az a néhány tucat, amit nem sikerült még összevásárolniuk, két személy kezében volt. Az egyik, akivel Dagi tárgyalt, egy indián asszony volt, aki faházban lakott, a domboldalon, a kórház mögött.

- Még ma megszerzem a tojást - jelentette ki Dagi másnap reggel. - Te mosogass el addig, Felhő. Szempillantás alatt itt vagyok, ha ugyan fel nem robbanok a dühtől. Máskor mást ne ossz rám, csak férfiakat. Ezek az átkozott nők... elszomorító, hogy hogy tudnak alkudni. Nincs más hátra, meg kell venni. Az ember azt hinné, aranyból van valamennyi tojás.

Mikor aznap délután Felhő hazaérkezett, Dagi éppen a földön guggolt, és gyanúsan közönyös arccal kenőcsöt dörzsölt Sally farkára.

- Na, mi újság? - kérdezte Dagi hanyagul néhány perc múlva.

- Semmi - felelte Felhő. - Mire jutottál az indián asszonnyal?

Dagi diadalmasan az asztalon álló, tojással teli vödör felé biccentett.

- Én a végén már tíz dollárt ígértem - vallotta be Felhő. - És akkor a fickó megmondta, hogy már eladta a tojást. Ez bizony csúnyán néz ki. Van még valaki a piacon. Az a huszonnyolc tojás még bajt hozhat ránk. Tudod, egy ilyen felvásárlás sikere attól függ, hogy az ember meg tud-e szerezni minden egyes darabot...

Dagi erre abbahagyta a kutyaápolást, és társára meredt. Egyszerre megváltozott a viselkedése: határozottsággal palástolt izgalom lett úrrá rajta. Becsukta a kenőcsös tégelyt, lassan és alaposan beletörülte a kezét Sally szőrébe, fölállt, átment a másik sarokba, megnézte a hőmérőt, aztán újra visszajött. Halk, színtelen hangon szólalt meg, eltúlzott udvariassággal.

- Lennél szíves még egyszer elismételni, hány tojást nem adott el neked az az ember? - kérdezte.

- Huszonnyolcat.

- Hm - tűnődött Dagi, és elgondolkodva biccentett, annak jeléül, hogy tudomásul vette. - Nos, akkor lennél szíves azokat a csodálatos szemeidet arra az asztalon álló vödörre fordítani. Látod?

Felhő bólintott.

- Csak egy dolgot szeretnék mondani neked, egyetlenegyet. Pontosan, hajszálpontosan, nem több és nem kevesebb, mint huszonnyolc tojás van benne, és minden egyes átkozott darab pontosan hét nagy, kerek, kemény dollárba került. A szivar, akivel alkudoztál, egy nagy darab indián. Igaz?

Felhő bólintott.

- A fél arcát leszaggatta a szürke medve. Igaz? Kutyakereskedő, stimmt? Sebhelyes Jimnek hívják. Így van, nem igaz? Érted már, miről van szó?

- Azt akarod mondani, hogy egymásra...

- Hogy egymásra licitáltunk. Világos. Az az indián asszony az ő felesége, és a házuk a hegyoldalban van a kórház mögött. Megkaphattam volna a tojást kettőért is, ha te nem avatkozol bele.

- És én is megkaphattam volna - nevetett Felhő -, ha te nem ártod bele magad, a fene egyen meg! De nem számít. Mindent felvásároltunk. Ez itt a lényeg.


Ezután Dagi egy óra hosszat küszködött egy ceruzacsonkkal egy hároméves újság lapszélén, és minél tovább, írt, és minél olvashatatlanabbak lettek a számok, ő annál jobban felderült.

- Így állunk - mondta végül. - Tetszik, mi? Azt elhiszem. Mondom a végösszeget. Kettőnknek ebben a pillanatban pontosan kilencszázhetvenhárom darab tojás van a birtokunkban. Egész pontosan kétezer-hétszázhatvan dollárunkba került, tizenhat dollárral számítva harminc gramm aranyport, és nem számítva az időt. És most figyelj rám. Ha Vadvíznél el tudunk érni tíz dollárt a tojás darabjáért, akkor tisztán, nettó, meg minden, hatezer-kilencszázhetven dollárt nyerünk az üzleten. Ez aztán a könyvelés. Ha valaki erre jár és érdeklődik, csak küldd hozzám.

Aznap éjjel tizenegykor Felhő már mélyen aludt, mikor Dagi, akinek a szőrmekabátjából kemény fagy lehelete csapta meg, felébresztette.

- Hallgasd meg a jó hírt. Voltam Slavovitchnál. Vagy inkább Slavovitch volt nálam, ugyanis ő jött oda hozzám. Azt mondja nekem: "Dagi, beszélni akarok veled a tojásról. Nem szóltam róla senkinek se, ahogy ígértem. Senki se tud róla, hogy neked adtam el. De ha spekulálni akarsz vele, akkor mondhatok neked egy jó hírt." És el is mondta. Na, mit gondolsz, Felhő, mi volt az a jó hír?

- Gyerünk. Ki vele.

- Hihetetlenül hangzik, de a jó újság Vadvíz Charley. Ő akar tojást venni. Elment Slavovitchhoz, és öt dollárt kínál neki darabjáért, és felmegy nyolcig is. De Slavovitchnál nincs már egy darab se. A végén azt mondta Vadvíz Slavovitchnak, hogy szétveri a fejét, ha rájön, hogy valahova eldugta a tojást. Slavovitch kénytelen volt megmondani neki, hogy eladta az egész készletet, de hogy ki a vevő, az titok. Slavovitch azt mondja, engedjük meg, hogy elmondja Vadvíznek, hogy ki vette meg a tojást. "Dagi - azt mondja nekem -, Vadvíz rohanni fog hozzád. Kiszedhetsz belőle nyolc dollárt is." "Nyolc dollárt? Az öreganyádat! - mondom én. - Ad ő azért még tízet is." Szóval azt mondom Slavovitchnak, hogy még meggondolom, és majd holnap reggel megmondom neki. Persze megüzenjük vele Vadvíznek. Rendben?

- Persze. Holnap reggel az első dolgunk lesz értesíteni Slavovitchot. És üzend meg vele Vadvíznek, hogy te meg én társak vagyunk az üzletben.

Öt perc múlva Dagi újra felébresztette Felhőt.

- Te! Felhő! Felhő!

- Mi az?

- Egy fityinggel se kevesebbért, mint tízért darabját. Érted?

- Persze, persze, jól van - motyogta Felhő álmosan.


Másnap délben, fenn a házban Dagi kirakott az asztalra egy tál babot, egy kanna kávét, egy doboz kétszersültet, egy bádogdobozban vajat, egy konzervdoboz sűrített tejszínt, fatálon gőzölgő jávorszarvashúst és szalonnát, egy tál aszalt barackot, és elkiáltotta magát:

- Kész a kaja! De előbb még kukkants ki Sallyre.

Felhő félretette a hevedert, amin éppen öltögetett valamit, kinyitotta az ajtót, és látta, hogy Sally lelkesen üldözi a szomszéd kunyhóhoz tartozó kutyákat. De látott ezenkívül még valami mást is, ami miatt gyorsan becsapta az ajtót, és a tűzhelyhez ugrott. A serpenyőt, amely még forró volt a jávorszarvashústól és szalonnától, visszatette a tűzre. Nagy darab vajat vágott a serpenyőbe, aztán egy tojás után nyúlt, feltörte, és sercegve a serpenyőbe ejtette. Mikor a második tojásért nyúlt, Dagi izgatottan megragadta a karját.

- Hé, mit csinálsz? - kérdezte.

- Tükörtojást sütök - közölte vele Felhő, és lerázva magáról Dagi kezét, feltörte a második tojást is.

- Mi az, beteg vagy? - kérdezte Dagi izgatottan, mikor Felhő már a harmadik tojást törte fel, és közben könyökével ügyesen hátrataszította barátját. - Vagy teljesen megkótyagosodtál? Ez már harminc dollár értékű tojás volt!

- Lesz ez még hatvan is - volt a válasz, miközben Felhő feltörte a negyediket is. - Menj már az utamból, Dagi. Vadvíz jön felfelé a hegyre, öt perc múlva itt van.

Dagi megkönnyebbülten fellélegzett, és leült az asztalhoz. Mire felhangzott a várt kopogás, már Felhő is ott ült az asztalnál, mindegyikük előtt tányér, rajta három tükörtojás.

- Bújj be! - kiáltotta Felhő.

Vadvíz Charley egy tagbaszakadt ifjú óriás, alig valamivel a két méter alatt, a súlya pedig legalább kilencven kiló, belépett az ajtón, és kezet rázott velük.

- Ülj le, és harapj te is egyet, Vadvíz - invitálta Dagi. - Felhő, süss már neki is egypár tojást. Fogadni mernék, hogy már jó régen nem kajált tojást.

Felhő három tojást ütött bele a még forró serpenyőbe, és néhány perc múltán vendégük elé helyezte, aki olyan különös és feszült arckifejezéssel meredt a tükörtojásra, hogy Dagi később bevallotta, attól félt, hogy mindjárt zsebre vágja, és magával viszi.

- Ami az evést illeti, azok a nagyfejűek odalenn az Államokban se pipálnak le bennünket, mi? - mondta Dagi kárörvendő tekintettel. - Itt vagy például te meg én meg Felhő, elfogyasztunk kilencven dollár ára tojást, és a szemünk se rebben.

Vadvíz úgy bámult a gyorsan eltűnő tojásokra, mint aki kővé vált.

- Egyél már te is - biztatta Felhő.

- Nem... nem ér ez többet tíz dollárnál - mondta Vadvíz lassan.

Dagi elfogadta a kihívást.

- Minden annyit ér, amennyit kapni lehet érte, nem igaz? - kérdezte.

- Igen, de...

- Semmi de. Megmondom, mennyit tudunk érte kapni. Tízet darabjáért, úgy, ahogy mondom. Mi vagyunk a tojáströszt, én meg Felhő, ezt ne felejtsd el. Ha mi azt mondjuk, hogy darabja tíz, akkor az annyi. - Kétszersülttel törülgette tisztára tányérját. - Tudnék még enni egypárat - sóhajtott, aztán vett magának a babból.

- Így nem lehet tojást enni - háborgott Vadvíz. - Ez... ez így nincs rendjén.

- Felhő meg én egyszerűen bolondulunk a tojásért - mentegetőzött Dagi.

Vadvíz kedvetlenül megette az adagját, és tétován bámult a két barátra.

- Fiúk, megtennétek nekem egy szívességet? - kezdte puhatolózóan. - Adjatok nekem vagy kölcsönözzetek, vagy adjatok el nekem egy tucat tojást.

- Hát persze - felelte Felhő. - Magam is tudom, milyen az, ha valaki tojásra vágyik. De azért olyan szegények nem vagyunk, hogy pénzt kellene elfogadnunk a vendégszeretetünkért. Egy filléredbe se fog kerülni... - Ennél a pontnál egy erős rúgás az asztal alatt tudtára adta, hogy Dagi kezd ideges lenni. - Tucatot mondtál, Vadvíz?

Vadvíz bólintott.

- Menj, Dagi - folytatta Felhő. - Süsd meg neki. Én igazán együttérzek veled. Voltam úgy én is, hogy meg tudtam volna enni egy tucatot is egyszerre, úgy, ahogy kijön a tyúkból.

De Vadvíz megfogta a sürgölődő Dagi karját, és magyarázkodni kezdett.

- Nem sütve szeretném. Héjastul.

- Mármint úgy, hogy magaddal tudd vinni?

- Igen, erről van szó.

- De hiszen akkor az nem vendégszeretet - tiltakozott Dagi. - Az... az... az kereskedés!

Felhő megértően bólintott.

- Akkor az egészen más, Vadvíz. Azt hittem, most akarod megenni. Tudod, mi spekulálunk ezzel a tojással.

Az a veszedelmes kékség Vadvíz szemében egyre veszedelmesebb lett.

- Megfizetem - mondta élesen. - Mennyi az?

- Egy tucatot nem - felelte Felhő. - Egy tucatot nem adhatunk el. Mi nem kiskereskedők vagyunk, hanem spekulánsok. Nem aprózhatjuk fel piacunkat. Nagy fáradsággal gyorsan mindent fölvásároltunk, és ha egyszer eladunk, akkor vagy az egész készletet adjuk el, vagy semmit.

- Mennyitek van, és mennyit kértek érte?

- Mennyink is van, Dagi? - érdeklődött Felhő.

Dagi köszörülte a torkát, és hangosan számolni kezdett.

- Lássuk csak, kilencszázhetvenháromból a kilenc, az annyi mint kilencszázhatvankettő. És az egész együtt, tízével számolva, kitesz pontosan kilencezer-hatszázhúsz kemény dollárt. Persze, Vadvíz, mi becsületes emberek vagyunk, és a záptojások árát természetesen visszakapod, ha ugyan van közte. Záptojás - ezt az egyet még soha nem láttam itt Klondike-ban. Senki se bolondult meg, hogy ide záptojást hozzon.

- Ez így becsületes - tette hozzá Felhő. - A záptojásokért visszajár a pénz, Vadvíz. Ez a mai ajánlatunk: kilencezer-hatszázhúsz dollár Klondike valamennyi tojásáért.

- Feltornázhatod darabját húszra, és akkor megduplázhatod a pénzedet - vetette fel Dagi.

Vadvíz szomorúan ingatta fejét, és vett magának a babból.

- Túl drága, Dagi. Én csak egypárat akarok. Egypár tucatért megadom a tíz dollárt. A húszat is megadom, de nem vehetem meg az egészet.

- Vagy mind, vagy semmi - hangzott Felhő ultimátuma.

- Ide figyeljetek - mondta Vadvíz őszinteségi rohamában. - Egészen őszinte leszek hozzátok, de ne adjátok tovább. Tudjátok, hogy Miss Arral a menyasszonyom volt. Hát most szakított velem. Ti is tudjátok. Mindenki tudja. Nem akarom megvenni.

- Hűha! - csúfolódott Dagi. - Most már tiszta, miért akarod héjastól. De ezt azért soha nem hittem volna rólad!

- Mit nem hittél volna rólam?

- Ez sötét aljasság, igen, az - mondta tovább Dagi felháborodva. - Nem csodálkoznék rajta, ha valaki kilyuggatna érte, és meg is érdemelnéd. Elnémítod magad, Vadvíz. Olyan közönség még nem volt az Operában, amelyik eltűrné. Csak azért, mert ő művésznő, még nem szégyenítheted meg nyilvánosan, tyúkgyümölccsel!

Egy percig úgy tűnt, hogy Vadvíz most vagy felrobban, vagy megüti a guta. Nyelt egy kortyot a forró kávéból, aztán lassan magához tért.

- Tévedsz, Dagi - mondta hűvösen. - Nem akarom megdobálni tojással. Ember! - kiáltotta növekvő izgatottsággal. - Oda akarom neki adni azt a tojást, tálcán, rántottának - mert ő úgy szereti!

- Tudtam, hogy nem lennél képes ilyen aljasságra! - kiáltott fel a nemes lelkű Dagi.

- Jól van, Dagi - bocsátott meg neki Vadvíz. De beszéljünk az üzletről. Most már tudjátok, hogy miért kell nekem a tojás. Éspedig nagyon.

- Kilencezer-hatszázhúsz dollárért viszed? - kérdezte Dagi.

- Ez színtiszta rablás, semmi más! - jelentette ki Vadvíz ingerülten.

- Ez üzlet - dobta vissza a szót Felhő. - Csak nem képzeled, hogy házalni fogunk a tojással?

- Hallgassatok az okos szóra - könyörgött Vadvíz. - Csak néhány tucatot akarok. Húszat fizetek darabjáért. Mit csináljak a többivel? Elvoltam én ebben az országban évekig is tojás nélkül, és valahogy elleszek nélküle ezután is.

- Ne izgasd fel magad - nyugtatta Dagi. - Ha nem akarod, el van intézve. Mi nem erőszakoljuk rád.

- De akarom! - siránkozott Vadvíz.

- Tudod, hogy mibe kerül: kilencezer-hatszázhúsz dollár. Ha rosszul számoltam, csak szólj, utánaszámolok.

- Szerintem Miss Arral megér ennyit - szúrta közbe Felhő csendesen.

- Hogy megéri! - És Vadvíz felemelkedett ültéből, annyira tűzbe jött. - Többet ér ő Klondike minden aranyánál! - Leült, és nyugodtabban folytatta. - De azért az nincs ínyemre, hogy tízezer dollárt tegyek fel egyetlen reggelijére. Van egy javaslatom. Adjatok nekem kölcsön pár tucat tojást. Én odaadom Slavovitchnak. Ő majd felszolgálja neki hódolatom kíséretében. Már száz éve rám se mosolygott. Ha erre rám mosolyog, megveszem tőletek az egész mindenséget.

- Aláírnál erről egy szerződést? - mondta gyorsan Felhő.

Vadvíz csak hápogott.

- Errefelé a hegyen aztán gyorsan megy az üzlet - morogta dühösen.

- Csak elfogadjuk az ajánlatodat - válaszolta Felhő.

- Jól van, hozzátok a papírt. De gyorsan! - kiabált Vadvíz dühében, hogy megadta magát.

Felhő megírta a szerződőst, amelyben Vadvíz kötelezi magát, hogy minden leszállított tojásért tíz dollárt fizet, azzal a feltétellel, hogy az előre kapott két tucat kibékíti őt Lucille Arrallal.

Vadviz már épp aláírta volna, mikor felemelt kezében megállt a toll.

- Megállj - mondta jelentőségteljesen. - Ha már tojást veszek, csak tojást veszek.

- Nincs egy rossz tojás egész Klondike-ban - morgott Dagi.

- Mindegy, ha rosszat találok közte, visszaadjátok a pénzemet.

- Rendben - hagyta jóvá Felhő. - Így becsületes.

- Ha találsz közte záptojást, azt én eszem meg - jelentette ki Dagi.

Felhő belevette a szerződésbe a szót is, Vadvíz aláírta, és átvette a két tucat próbatojást egy vödörben, felhúzta a kesztyűjét, és kinyitotta az ajtót.

- Viszlát, rablók - morgott rájuk, és bevágta maga mögött az ajtót.


Másnap reggel Felhő tanúja volt a Slavovitchnál lejátszódó színjátéknak. Ő mint Vadvíz vendége, a Lucille Arral melletti asztalnál ült. A jelenet csaknem szó szerint úgy zajlott le, ahogy azt Lucille előre megmondta.

- Még mindig nem találtak tojást? - kérdezte Miss Arral gyászos hangon a pincértől.

- Nem, kisasszony - hangzott a válasz. - Beszélik, hogy valaki felvásárolta az összes tojást Dawsonban. Mr. Slavovitch próbált szerezni néhányat kizárólag kegyednek. De az a fickó, aki felvásárolta, nem akarja adni.

Ennél a pontnál Vadvíz magához intette a tulajt, egyik kezét a vállára tette, a másikkal pedig lehúzta a fejét magához.

- Ide figyeljen, Slavovitch - súgta Vadvíz rekedten -, tegnap este idehoztam magának két tucat tojást. Hol van?

- A páncélszekrényben. Hat kivételével felolvasztottam mind, és bármikor áll rendelkezésére.

- Nem magamnak akarom - suttogta Vadvíz még halkabban. - Csináljon meg kettőt rántottának, és szolgálja fel Miss Arralnak.

- Magam fogom intézni - nyugtatta meg Slavovitch.

- És ne felejtse: hódolatom - fejezte be Vadvíz, és kiengedte a tulajdonos vállát marasztaló szorításából.

Lucille Arral kétségbeesetten szemlélte tányérján a szalonnaszeletet és a konzerv krumplipürét, amikor Slavovitch eléje tette a rántottát.

- Mr. Vadvíz hódolatát küldi - hallotta Lucille.

Felhő magában elismerte, hogy remekül játssza szerepét - hirtelen örömteli pír az arcán, fejét ösztönösen feléjük fordítja, önkéntelen mosolyát csak nagy önuralommal tudja elfojtani, elfordítja arcát, és mond valamit a tulajnak.

Felhő Vadvíz mokasszinos lábának rúgását érezte az asztal alatt.

- Megeszi-e... ez a kérdés: megeszi? - ezt az utóbbit már gyötrődve suttogta.

Oldalra sandítva látták, hogy Lucille tétovázik. Már csaknem eltolta maga elől a tányért, amikor végül engedett a csábításnak.

- Viszem a tojást - mondta Vadvíz Felhőnek. - Áll az alku. Láttad? Láttad?! Már majdnem mosolygott. Én ismerem őt. El van intézve. Holnap is két tojás, és megbocsátott nekem. Ha ő nem lenne itt, most megszorongatnám a kezedet, annyira hálás vagyok neked. Dehogy is vagy te rabló: emberbarát vagy!

Felhő ujjongva tért vissza a hegyre, ahol Dagi teljesen kétségbeesve pasziánszozott. Felhő már régen megtanulta, hogy ha társa kirakosgatja a kártyákat pasziánszhoz, az annak a jele, hogy kifordult sarkából a világ.

- Menj innen, ne is szólj hozzám - fogadta Felhőt.

De aztán hamarosan felengedett, és csak úgy folyt belőle a szó.

- Vadvízzel mindennek vége - panaszolta. - Meglőtték az egész felvásárlást. Holnaptól kezdve minden kocsmában egy dollárért fogják árulni a sherryt tojással. Nincs az az éhező árva gyerek Dawsonban, aki holnap ne tömhetné tele a hasikáját tojással. Mit gondolsz, kivel találkoztam? Egy szivarral, akinek háromezer tojása van, érted ezt? Háromezer tojás, és most hozták frissen Negyven Mérföldből.

- Mesebeszéd - hitetlenkedett Felhő.

- Mese a frászt! Saját szememmel láttam. Gautereaux-nak hívják az ipsét, szörnyű nagy, kék szemű francia-kanadai óriás. Először utánad érdeklődött, aztán félrevont, és egyenesen szíven döfött. A mi fölvásárlásunk adta neki az ötletet. Tudott erről a háromezerről Negyven Mérföldben, és elment és elhozta. "Mutassa" - mondok neki. És megmutatta. A kutyái meg pár indián hajtó ott pihent a kert alján, ahogy éppen befutottak Negyven Mérföldről. És a szánokon szappanos ládák voltak, helyes kicsi szappanos ládák. Az egyiket levettük, és ott, a folyó közepén egy jégtorlasz mögött kinyitottuk. Tojások! Tojások fűrészporban. Felhő, vesztettünk. Hazardíroztunk. Tudod, mit mondott a fickó? Hogy tízével mind a miénk. Tudod, mit csinált, amikor eljöttem a házából? Táblát festett, hogy "Tojás eladó". Azt mondta, délután kettőig elsőbbségünk van, addig tízért megvehetjük darabját. Ha addig nem megyünk át, felrobbantja a piacot. Azt mondta, hogy ő ugyan nem üzletember, de amikor ezt látta - mármint, hogy mi vásárolunk -, azt gondolta, nem lehet rossz dolog.

- Jól van - mondta Felhő vidáman. - Nyugodj már meg. Kettőre idehívom Vadvízt, hogy szállítsa el az áruját. Vedd meg attól a Gautereaux-tól a tojást. Próbálj vele megegyezni, de még ha tízet is fizetsz darabjáért Vadvíz ugyanannyiért átveszi tőlünk. Ha meg tudod kapni olcsóbban, még keresünk is rajta. Na, eredj már. És kettőre itt legyen valamennyi. Vidd a mi kutyáinkat, és kérd kölcsön Bowie ezredes falkáját is.

- Hé, Felhő! - kiáltott Dagi a barátja után, aki lefelé indult a hegyről. - Jobb lesz, ha viszel magaddal esernyőt. Nem lennék meglepve, ha tojások záporoznának az égből, mire visszajössz!

Felhő az M. & G.-nél talált rá Vadvízre, és találkozásuk után viharos félóra következett.

- Egyébként sikerült még egypár tojást vennünk - vetette oda Felhő, miután Vadvíz már beleegyezett, hogy kettőre odahozza az aranyport a házba.

- Látom, ti több szerencsével jártok a tojás után, mint én - vallotta be őszintén Vadvíz. - Mennyi áru van most összesen, és mennyi aranyport hozzak magammal?

Felhő a zsebkönyvét tanulmányozta.

- Dagi számításai szerint most háromezer-kilencszázhatvankét tojásunk van. Ez szorozva tízzel...

- Negyvenezer dollár!!! - bömbölt Vadvíz. - A múltkor azt mondtad, hogy csak valami kilencszáz tojásotok van! Ez rablás! Ezt nem hagyom annyiban!

Felhő előhúzta zsebéből a szerződést, és rámutatott a fizetendő szállításkor kitételre.

- Hogy hány tojást szállítok, arról nem esik említés. Beleegyeztél, hogy minden leszállított tojásért fizetsz tíz dollárt. A tojás megvan, és aláírt szerződés az aláírt szerződés. Egyébként, Vadvíz, erről az újabb rakományról isten bizony nem is tudtunk mostanáig. Csak aztán meg kellett vennünk ezeket is, hogy teljes legyen a felvásárlás.

Vadvíz öt hosszú percig vívódott önmagával torokszorító csendben, aztán kelletlenül, de megadta magát.

- Rosszul vagyok - mondta megtörten. - Az eget is tojásnak látom. Minél előbb, annál jobb. Mielőtt rám dől az egész tojáshegy. Kettőre ott leszek. Na de negyvenezer dollár!

- Csak harminckilencezer-hatszázhúsz - helyesbített Felhő.

- Száz kiló aranypor - dühöngött tovább Vadvíz. - Kutyákkal kell majd felszállítanom.

- Nagyon szívesen kölcsönadjuk a falkánkat, hogy elszállíthasd az árut - mondta Felhő készségesen.

- De hol a fenében fogok én annyi tojást tárolni? Na nem baj: majd megoldom valahogy. De amíg élek, nem eszem több tojást. Undorodom tőle.

Fél kettőkor, két falkával húzatva a szánt felfelé a meredeken, Dagi megérkezett Gautereaux ládáival.

- Majdnem megdupláztuk a hasznunkat - mondta Dagi Felhőnek, miközben egymásra tornyozták a szappanos ládákat a házban. - Lenyomtam az árat nyolc dollárra, ő előbb veszettül átkozódott egy sort franciául, aztán belement. Mármost ez annyi mint két dollár tiszta nyereség tojásonként, nekünk pedig háromezer darab van. Mindet kifizettem. Itt van az elismervény.

Amíg Felhő előszedte az aranymérleget, és előkészült a méréshez, addig Dagi számításainak szentelte magát.

- Megvan a pontos összeg - jelentette ki diadalmasan. - Tizenkétezer-kilencszázhetven dollárt nyerünk a bolton. És még Vadvíz is jól járt. Ő meg megnyeri Miss Arralt. És ráadásul megkapja hozzá az összes tojást is. Ez a tiszta üzlet. Senki se veszít rajta.

- Még Gautereaux is keresett rajta huszonnégyezret - nevetett Felhő -, levonva belőle persze azt, amibe a tojás meg a szállítás került neki. És ha Vadvíz is megszerzi a tojásmonopóliumot, még ő is nyerhet rajta.

Pontosan két órakor Dagi kikukucskált, és megpillantotta a felfelé igyekvő Vadvízt. Frissen, élénken lépett be, mint egy vérbeli üzletember.

- Hozzátok elő azokat a tojásokat, ti kalózok - kezdte. - És ha jót akartok, mától kezdve ki ne ejtsétek előttem azt a szót, hogy tojás. - Levetette nagy medvebőr kabátját, fölakasztotta egy szögre, és leült az asztalhoz.

Az első vásárlások vegyes tojásain kezdték. Mind a hárman számoltak. Mikor elérték a kétszázat, Vadvíz hirtelen nekiütött egy tojást az asztal szélének, és hüvelykujjával ügyesen felnyitotta.

- Hé! Megállj! - tiltakozott Dagi.

- Az enyém, nem? - mondta Vadvíz. - Tíz dollárt fizetek érte, nem? De én nem veszek zsákbamacskát. Ha már egyszer egy tízest tejelek le darabjáért, tudni akarom, mit kapok érte.

- Ha art mondod, hogy rossz, én megeszem - ajánlkozott Dagi gúnyosan.

Vadvíz belenézett, beleszagolt, és a fejét rázta. - Ebből nem eszel, Dagi. Ez a tojás jó. Adj egy fazekat. Ezt én fogom megenni ma vacsorára.

Vadvíz próbaképpen még három jó tojást tört fel, és mindegyiket óvatosan a mellette álló fazékba helyezte.

- Kettővel több, mint számoltad, Dagi - mondta, mikor befejezték a számolást. - Kilencszázhatvannégy és nem hatvankettő.

- Elnézésedet kérem - mentegetőzött udvariasan Dagi. - Nem fogjuk külön felszámítani.

- Gondolom, megengedhetitek magatoknak - fogadta el az ajánlatot Vadvíz zord képpel. - Kilencezer-hatszázhúsz dollár. Kifizetem most mindjárt. Írd meg az elismervényt, Felhő.

- Számoljuk meg a többit is - javasolta Felhő -, és majd fizesd ki egyszerre az egészet.

Vadvíz a fejét rázta.

- Nem kenyerem a számolás. Egy adag, egy fizetés, és akkor nincs tévedés.

Odament a kabátjához, két külső zsebéből elővett egy-egy zsákocska aranyport. A zsákocskák olyan hosszúak voltak, hogy legjobban kolbászra emlékeztettek. Felhő legnagyobb aggodalmára, mire Vadvíz kifizette az első adagot, a zsákokban nem maradt több, mint néhány száz dollár.

Egyik szappanos ládát odavitték az asztalhoz, és megkezdődött a háromezer darab leszámolása. Az első száz végére érvén, Vadvíz egy tojást hozzáütött az asztal széléhez. Nem reccsent. Olyan volt a hangja, mint a márványé.

- Keményre fagyott - jegyezte meg, és még erősebben ütötte az asztalhoz.

Megfordította, és így láthatták, hogy az ütés vonalában a tojáshéj szétporlott.

- Hogy a fenébe ne lenne fagyott, ha egyszer most hozták Negyven Mérföldből - mondta Dagi. - Balta kell ehhez.

- Ide azzal a baltával - mondta Vadvíz.

Felhő hozta a baltát, és Vadvíz a favágók éles szemével és pontos kezével szabályosan kettéhasította a tojást. A tojás belseje minden volt, csak nem kielégítő. Felhő hátán végigszaladt a hideg. Dagi merészebb volt. Az egyik fél tojást az orrához tartotta.

- Szaga rendben - mondta.

- De ahogy kinéz, az egyáltalán nincs rendben - mondta Vadvíz elégedetten. - Különben is, mitől legyen szaga, ha egyszer a szag is beléfagyott a többivel együtt? Várj egy percig.

Serpenyőbe tette a két fél tojást, és a forró tűzhelyre tette. A három férfi tágulva szimatoló orrlyukkal csendben várakozott. Lassan félreismerhetetlen illat kezdett terjengeni a szobában. Vadvíz hallgatott, és Dagi is néma maradt, bár nem voltak kételyei.

- Dobjátok ki! - kiáltotta Felhő levegő után kapkodva.

- Mi értelme? - kérdezte Vadvíz. - Mintát kell vennünk a többiből is.

- De nem ebben a házban. - Felhő köhögött, és legyőzve émelygését, így szólt: - Vágjátok ketté a többit is, és majd ránézésre is meg tudjuk mondani, hogy rossz-e. Dobd ki már, Dagi, dobd ki! Pfuj! És hagyd nyitva az ajtót.

Ládát láda után nyitottak ki, tojást tojás után vágtak ketté; de minden tojás a reménytelen és megváltoztathatatlan rothadás üzenetét hordozta.

- Igazán nem kívánom tőled, hogy megegyed őket, Dagi - gúnyolódott Vadvíz -, de ha nincs ellene kifogásotok, én már itt se vagyok. A szerződésben jó tojásról volt szó. Ha kölcsönadná­tok egy szánt és kutyákat, leszállítom a jó tojásokat, mielőtt megfertőződnek.

Felhő segített megrakni a szánt. Dagi az asztalnál ült, előtte pasziánszhoz kiterített kártyák.

- Te, Felhő, meddig is voltatok egyedül a piacon? - gúnyolódott még egyet Vadvíz búcsúzóul.

Felhő nem válaszolt, és fél szemmel társára pillantva, tovább dobálta a szappanos ládákat ki a hóba.

- Dagi, mennyit is fizettél azért a háromezerért? - érdeklődött Felhő gyengéd hangon.

- Nyolc dollárt, és most menj innen. Ne is szólj hozzám. Én is számolok olyan jól, mint te. Tizenhétezret vesztettünk a bolton. Már rég kiszámoltam, miközben vártuk, mikor kezd bűzleni az első tojás.

Felhő eltűnődött egy darabig, aztán újra megtörte a csendet.

- Figyelj csak, Dagi. Negyvenezer dollár aranyporban, az kerek egy mázsát nyom. Vadvíz pedig szán nélkül jött, és az a két zacskó aranypor a kabátzsebében se volt több tíz kilónál egyenként. A megállapodásunk úgy szólt, hogy fizetendő szállításkor. Nem hozott magával több aranyport, mint amennyi a jó tojások kifizetéséhez kellett. Nem is akarta kifizetni azt a háromezret. Tudta, hogy rossz. De honnan tudta?!

Dagi összeszedte a kártyákat, újra elkezdte kirakosgatni, de a közepén abbahagyta.

- A mindenségit! Egy gyerek is kitalálja. Mi vesztettünk tizenhétezret. Vadvíz nyer tizenhétezret. Annak a Gautereaux-nak az áruja mindig is a Vadvízé volt. Kíváncsi vagy még valamire?

- Igen. A józan ész nevében kérdezlek, hogyhogy nem nézted meg, jók-e azok a tojások, mielőtt kifizetted?

- Éppoly egyszerű, mint az első kérdésed. Vadvíz másodpercekre időzítette a szélhámosságát. Nem értem rá, hogy megvizsgáljam a tojást. Azonnal el kellett szállítanom.


Dagi már a tizenhatodik parti pasziánszot vesztette el egymás után, Felhő épp azon volt, hogy nekikezd a vacsora előkészületeinek, mikor Bowie ezredes kopogott, átadott egy levelet, és már ment is tovább a háza felé.

- Láttad a képét? - dühöngött Dagi. - Majd szétvetette a röhögés. Itt a nagy hahota, de a te rovásodra, Felhő, meg az enyémre. Soha többet nem lesz képünk Dawsonba mutatkozni.

A levelet Vadvíz írta. Felhő felolvasta:

Kedves Felhő és Dagi!

Azért írok, hogy tisztelettel meghívjalak titeket Slavovitchhoz ma vacsorára. Ott lesz Miss Arral és Gautereaux is. Ő meg én társak voltunk odalenn Circle-ben öt évvel ezelőtt. Nagyon rendes fickó, és ő lesz a násznagyom. A tojásokról. Négy évvel ezelőtt hozták ide őket. Már akkor is mind rossz volt. Már akkor is rossz volt mind, mikor elindultak Kaliforniából. Mindig is rosszak voltak. Egy télen át Carlukban álltak, egy télen át Nutlikban, és a múlt télen Negyven Mérföldben, ahol is elraktározták őket. Gondolom, ezen a télen itt fognak állni Dawsonban. Ne tartsátok őket meleg szobában. Lucille azt mondja, mondjam meg, hogy úgy gondolja, te meg ő meg én, mi aztán csináltunk egy kis izgalmat Dawsonban - megér vagy tizenkétezret. Én meg azt mondom, hogy ma este iszunk az egészségetekre, és az úgy is lesz.

Tisztelő barátotok

VV.

- Nos? Van valami mondanivalód? - kérdezte Felhő. - Természetesen elfogadjuk a meghívást, nem igaz?

- Egy dolgot akarok mondani - felelte Dagi. - Vadvíz akkor se fog éhen halni, ha egyszer tönkremegy. Jó színész, átkozottul jó színész. És még egy dolgot akarok mondani: Lucille rosszul számolt. Vadvíz nyert tizenkétezret, ez rendben van, de nyer ő még ennél többet is. Mi ketten megajándékoztuk Klondike valamennyi tojásával: kilencszázhatvannégy darabbal, ebből kettő jóváírva. És ő volt olyan hitvány fráter, hogy azt a négyet is, amit kinyitott, magával vitte a fazékban. És még egy utolsó dolgot is szeretnék mondani. Mi ketten jó aranykutatók és gyakorlott aranyásók vagyunk. De ha üzletről van szó, mi vagyunk a legnagyobb palimadarak, akik valaha is bedőltek ennek a hogyan-legyünk-könnyen-gyorsan-gazdagok szélhámosságnak. És ezek után pedig megyünk a hegyekbe, a szálfaerdők közé. És ha nekem még egyszer tojásról beszélsz, ott abban a pillanatban felmondom a társas viszonyt. Érted?!


IX. fejezet

CULTUS GEORGE AKASZTÁSA

Az út meredeken vezetett felfelé a száncsapástól, mokasszinnyomtól szűz porhóban. Felhő széles és kurta hótalpaival az élen taposta a kecses kis hókristályokat. Ehhez a feladathoz tüdő és izmok kellettek, és Felhő teljes erővel vetette magát bele. Nyomában jött sorban a hat kutya; ziháló lélegzetük párafelhője tanúskodott róla, mennyire erőlködnek, és hogy milyen alacsony a hőmérséklet. A vezetékkutya és a szán között gürcölt Dagi, félig a kormánypóz­nára nehezedve, félig pedig nekifeszülve az istrángnak, mert ő is együtt húzott a kutyákkal. Félóránként helyet cseréltek Felhővel, a havat taposni ugyanis még a kormánypóznánál is fáradságosabb munka volt.

A kutyák is, ők is pihentek voltak. Ám csapást vágni a hágón, tél derekán, kemény munka volt. Ezen a zord szakaszon napi tíz mérföld nagyon tisztes teljesítmény. Jó erőben voltak, mégis esténként kimerülten másztak be hálózsákjukba. Már hatodik napja, hogy eljöttek a Yukon menti Mucluc pezsgő életű táborából. Az ötven mérföld kitaposott utat a Jávorszarvas-folyóig rakott szánnal is megtették két nap alatt. Azután következett a küszködés a másfél méteres érintetlen hóban, ami tulajdonképpen nem is hó volt, hanem fagyott jégkristályok tömege, melyek olyan lazán tapadtak egymáshoz, hogy minden rúgásra a kiömlő kristálycukor sustorgásával repültek szanaszét. Három nap alatt áttörték magukat az első harminc mérföldön a Csetri-patakig, át a számtalan kis hágón, melyek a Szivas-folyóba torkolló kis patakokat választották el egymástól, és most, hogy elhagyták a Kopaszhegyet, a nagy hágó felé tartottak, útjuk a Sün-patak völgyében vezetett tovább, amely a közepe táján éri el a Tej-folyót. Beszélték, hogy a Tej-folyó felső folyásánál rézlelőhelyek vannak. És ez volt az ő úticéljuk - egy egész hegy színrézből, fél mérföldnyire jobbra, felfelé az első patakvölgyön a Tej-folyó után, amely egy mély szurdokvölgyből bukkant elő, és sűrű, erdő között folytatta az útját. Ha meglátják, biztosan felismerik. Félszemű McCarthy nagyon jól leírta nekik. Lehetetlen eltéveszteni, hacsak McCarthy nem hazudott.

Délután átértek a hágón, leereszkedtek egy élesen kanyarodó kanyonban, elhaladtak a Kopaszhegy mellett, és ráfordultak a meredek, fátlan lejtőre, amely a Sün-patak völgyében végződött. Dagi, aki az élen haladt, hirtelen megtorpant. Felhő is visszarántotta a kutyákat. Lentről emberek jöttek felfelé, negyed mérföldnyire is széthúzódó sorban.

- Szivas indiánok. Úgy jönnek, mint egy temetési menet - jegyezte meg Dagi.

- Nincs kutyájuk - mondta Felhő. - Az ám, férfiak húzzák a szánokat.

- Láttad? Az ott elesett! Vannak vagy kétszázan, és valami nincs rendjén velük, Dagi.

- Úgy bukdácsolnak, mint a részegek. Nézd, ott is felbukott egy.

- Egész törzs. Gyerekek is vannak.

Az indiánok a két ember láttán örömteli kiáltozásban törtek ki, és meggyorsították a menetet.

- Ezek aztán jól be vannak csípve - jegyezte meg Dagi. - Oda nézz, csapatostul esnek hasra.

- Nézd csak az arcukat - szólt Felhő. - Éheznek, az a bajuk. Megették a kutyáikat.

- Most mit csinálunk? Elfutunk?

- És hagyjuk itt a kutyákat meg a szánt?

- Ha nem futunk el, akkor minket esznek meg. Éppen elég éhesnek látszanak. Hé, öreg! Mi a baj? Te, ne nézz úgy arra a kutyára. Az nem bográcsba való - értem?

Akik először hozzájuk értek, körülrajzották őket, és valami ismeretlen nyelven jajveszékelni kezdtek. A látvány groteszk volt és rémületes. Kétségkívül éhínség hajtotta idáig őket. Beesett arcukon megfeszült a bőr, és ettől olyanok voltak, mint megannyi halálfej. Egyre többen és többen érkeztek, és mind köréjük tódultak, úgyhogy végül már egészen beszorította őket a vad tömeg. Rongyos bőr- és szőrmeruhájukból hosszú csíkok voltak kihasítva, és mikor Felhő meglátta, hogy az egyik anyja hátára kötött töpörödött arcú gyerek koszos szőrmecsíkot rágcsál és szopogat, azonnal tudta azt is, miért. Egy másik gyerek bőrdarabot harapdált.

- Hé! El innen! Vissza! - ordított Dagi angolul, miután hiába próbálkozott csekélyke indián nyelvtudásával. Férfiak és nők és gyerekek jöttek botladozva és dülöngélve, reszkető lábakkal, tébolyult szemükben gyengeség káprázott, és mohó vágy lángolt. Egy jajveszékelő asszony eltántorgott Dagi mellett, és széttárt karjaival hadonászva a szánra hullott. Egy öregember követte; lihegve, zihálva, remegő ujjakkal próbálta kioldani a szíjakat, hogy az élelmiszeres zsákokhoz férkőzzön. Egy fiatal férfi, meztelen késsel a kezében, nekirohant a szánnak, de Felhő visszapenderítette. Már az egész csapat szorongatta őket, és elkezdődött a küzdelem.

Eleinte csak puszta kézzel lökték, taszították, dobták vissza őket. Aztán már ököllel és a kutyakorbács nyelével verték vissza az éhségtől félőrült tömeget. A háttérben jajveszékelő, siránkozó asszonyok és gyerekek álltak. Itt is, ott is, tucatnyi helyen átvágták a szán szíjait. Férfiak kúsztak a szánhoz, nem törődve a záporozó rúgásokkal és ökölcsapásokkal, és megpróbálták kicibálni az élelmet a zsákokból. Ezeket fel kellett nyalábolni, és úgy visszadobni. Valamennyien olyan gyengék voltak, hogy a leggyengébb ütés is feldöntötte őket. És ezek az emberek meg se kísérelték, hogy valamivel is kárt tegyenek a szánt védelmező férfiakban.

Csak az indiánok teljes erőtlensége mentette meg Dagit és Felhőt attól, hogy legázolják őket. A talpon álló és küzdő indiánok sorfala öt perc alatt átváltozott a havon fetrengő indiánok halmazává; jajgattak és nyöszörögtek, és sírva zagyváltak valamit érthetetlen nyelvükön, és könnyező szemüket az elemózsiás zsákokra meresztették, ami számukra az életet jelentette, és aminek láttán nyáluk csurgott. És közben egyre hangosabb lett az asszonyok és gyerekek jajgatása.

- Hallgassatok! Hallgassatok már! - üvöltött Dagi, aki amúgy is nehezen lélegzett a megerőltetéstől, és befogta a fülét. - Mész onnan, te, mész onnan! - kiáltott fel, és előrepattanva kirúgta a kést egy hason kúszó férfi kezéből, aki azt épp a vezetékkutya torkába akarta döfni.

- Szörnyű - suttogta maga elé Felhő.

- Én is egészen odavagyok - válaszolt Dagi. - És most mihez kezdünk ezekkel a kriptaszöke­vényekkel?

Egy indián kúszott elő, egyetlen ép szemét a szán helyett Felhőre függesztve, és Felhő láthatta rajta, hogy a józan ész küszködik benne. Dagi emlékezett rá, hogy a másik szemét ő verte be. Az indián felkönyökölt a hóban, és beszélni kezdett.

- Én Carluk. Én jó szivas. Én ért fehér ember sok. Én sok éhes. Mind emberek sok éhes. Mind emberek nem ért fehér ember. Én ért. Én eszek kaja most. Mind emberek esz kaja most. Mi vesz kaja. Van sok arany. Nincs kaja. Nyár, lazac nem jön Tej-folyó. Tél, karibu nem jön. Nincs kaja. Én beszél minden ember. Én mond sok fehér ember jön Yukon. Fehér ember sok kaja. Fehér emberek szeret arany. Mi visz arany Yukon. Fehér ember ad kaja. Sok arany. Én tud, fehér ember szeret arany.

Zacskót vett elő az övéből, és aszott ujjaival matatni kezdett a zsinórján.

- Túl nagy zajt csinálnak - tört ki Dagiból az idegesség. - Mondd meg az asszonyoknak, mondd meg a kölyköknek, fogják be a szájukat.

Carluk odafordult, és mondott valamit a jajveszékelő asszonyoknak. Más férfiak is, akik hallották, mit mondott Carluk, szintén felemelték a hangjukat, és az asszonyok lassan elcsendesedtek, és a mellettük álló gyerekeket is megnyugtatták. Carluk most abbahagyta a zsinórral való mutatást, és sokszor egymás után feltartotta az ujjait.

- Azok emberek meghalni - mondta.

És Felhő, aki követte számolását, megtudta, hogy hetvenöten haltak éhen a törzsből.

- Én veszek kaja - mondta Carluk, amikor végre kinyitotta a zacskót, és előhúzott belőle egy nagy, nehéz fémdarabot. Mások is követték példáját, és mindenfelől hasonló fémdarabok tünedeztek fel. Daginak kimeredt a szeme.

- Te nagy Isten! - kiáltott fel. - Réz! Színtiszta vörösréz! És ezek meg azt hiszik, hogy arany!

- Ez arany! - bizonygatta Carluk meggyőződéssel.

- És ők mindent erre építettek - mormolta Felhő. - Nézd csak. Ez a darab legalább húsz kiló. Több száz kiló van náluk, és hurcolták magukkal, akkor is, amikor ahhoz se volt elég erejük, hogy magukat vonszolják. Dagi, kell, hogy enni adjunk nekik.

- Könnyű azt mondani! Egyhónapi kajánk van, az annyi mint harmincszor hat étkezés, azaz összesen száznyolcvan étkezés. És ehhez van kétszáz indián igazi farkasétvággyal. Hogy a fenébe adunk enni mindegyiküknek legalább egyszer?

- Ott van még a kutyaeledel is - felelte Felhő. - Az a száz kiló szárított lazac biztosan kisegít. Meg kell tennünk.

- Hát akkor ugyancsak ronda munka előtt állunk mind a ketten - szólt Dagi. - Mindegyik legalább kétszer olyan ronda, mint a másik. Egyikünknek le kell rohannia Muclucba, hogy valami segítséget hozzon. A másikunknak meg itt kell maradnia, hogy ennek a kórháznak gondját viselje, miközben több mint valószínű, hogy fel fogják zabálni. El ne felejtsd azzal a tökfejeddel, hogy hat napig tartott az ideút; és rakomány nélkül, üresen se lehet megtenni három napnál hamarabb.

Felhő egy percig eltűnődött a megtett mérföldeken.

- Holnap estére ott leszek - jelentette ki.

- Rendben - egyezett bele Dagi vidáman. - Én meg itt maradok eleségnek.

- Magammal viszek egy-egy halat a kutyáknak - magyarázta Felhő -, és egyszeri étkezésre való kaját magamnak.

- Hát ha holnap estére Muclucban akarsz lenni, akkor ugyancsak szükséged lesz rá.

Felhő Carluk útján közölte az indiánokkal a tervet.

- Csináljatok tüzeket, nagy tüzeket, sok tüzet - fejezte be. - Sok fehér ember van Muclucban. Fehér emberek jók. Fehér embereknek sok ételük van. Öt alvás, és visszajövök sok étellel. Ennek az embernek a neve Dagi. Ő itt marad. Minden étel itt marad. Dagi ad ételt. Ő a nagyfőnök - értitek?

Carluk tolmácsolta, amit mondott, és a férfiak sorban bólintottak, vagy torokhanggal jelezték egyetértésüket.

Azok, akik mozogni tudtak, elkúsztak vagy elbotorkáltak, hogy tűzifát szedjenek. Nagy indián tüzeket raktak, annyit, hogy mindenkinek jutott hely mellettük. Dagi, tucatnyi segítséggel körülvéve, egy rövid furkósbottal a kezében, amely igen alkalmas volt arra, hogy mohó ujjak körmére koppintsanak vele, belefogott a főzésbe. Az asszonyok azzal foglalatoskodtak, hogy minden fellelhető alkalmatosságban havat olvasztottak. Elsőnek egy kis szelet szalonnát osztottak ki mindenkinek, azután kapott mindenki egy kanál cukrot, hogy elvegye mardosó éhségük élét. A Dagi köré rakott tüzeken hamarosan bab rotyogott a bográcsokban, ő pedig dühös szemmel ügyelve azokra, akiket vadorzónak nevezett, a világ legvékonyabb palacsintáit sütötte és osztotta szét az indiánok között.

- Hagyd rám ezt a főzőcskét - búcsúzott Felhőtől. - Te csak menj. Ügess és rohanj vissza, ahogy csak bírsz. Két nap alatt odaérhetsz, és további három nap múlva itt lehetsz. Holnap megeszik az utolsó darab halat is, és aztán három napig nuku kaja. Sietni kell, Felhő. Sietni.

Bár a szán rakománya igazán nem volt súlyos - hat darab szárított lazac, egy kiló fagyott szalonna és bab, meg egy hálózsák -, Felhő mégsem tudott gyorsan haladni. Ahelyett, hogy a szánon ülve hajtotta volna a kutyákat, kénytelen volt az utat törni előttük. Minthogy egynapi küszködés már mögötte volt, ő is, a kutyák is elvesztették frisseségüket. Már leszállóban volt a hosszú sarkvidéki alkony, amikor átkelt a hágón, és maga mögött hagyta a Kopaszhegyet.

A lejtőn már gyorsabban haladt; néha még a szánra is fel tudott ugrani, és sikerült kiszorítania a kutyákból egy hat mérföldes kimerítő vágtát. A sötétség egy széles medrű, névtelen patakvölgyben érte. A patakvölgy ezen a helyen széles patkókanyarokban kígyózott át a laposon, de Felhő nem követte a meder vonalát, hanem átvágta a kanyarokat, hogy rövidítse az utat. Mikor beállt a sötétség, Felhő ismét ott volt a mederben, és a csapás után tapogatózott. Egy óra hiábavaló keresgélés után - annál ugyanis bölcsebb volt, semhogy még messzebbre elkóboroljon - tüzet rakott, megetetett a kutyákkal egy-egy félbevágott halat, és kettéosztotta a saját porcióját. Belebújt hálózsákjába, de még mielőtt elaludt volna, rájött, hogy hol tévesztette el az utat. Az utolsó nagy sík földdarab, amin átvágott, már a torkolatánál ágakra szakadó patak ágait választotta el egymástól. Egy mérfölddel eltévesztette a csapást. Most a főágban volt, egy mérföldnyire attól a helytől, ahol Dagi és az ő csapása átszelte a völgyet, és egy kis vízmosásban felkapaszkodott a túlsó alacsony partra.

Pirkadatkor már úton volt, és reggeli nélkül gázolt a hóban visszafelé a mederben, hogy egy mérfölddel feljebb elérje a csapást. És aztán étlen-szomjan, ember és állat, nyolc óra hosszat megállás nélkül meneteltek, átkeltek tucatnyi kis patakon és hágón, végig a Cselle-patak völgyén. Délután négykor, a sűrűsödő sötétségben Felhő elérte a Jávorszarvas-folyó keményre taposott száncsapását. Még ötven mérföld, és útja végére ér. Megállította a kutyákat, tüzet rakott, a kutyák megkapták a maguk fél halát, és ő is felmelegítette és megette a maradék fél kiló babot. Aztán felugrott a szánra, és elrikkantotta magát:

- Húzd meg! - és a kutyák nekifeszültek a hámnak. - Húzzátok meg, eszkimók! - kiáltotta. - Muclucig nincs több kaja. Gyerünk, farkasok! Gyia!


Eljött az éjfél, el is múlt, de az Annie bár nagyterme még tele volt. A kályhákban bömbölő tűz és a szellőztetés teljes hiánya egészségtelenül bemelegítette a hatalmas termet. A megcsörrenő zsetonok és a kockaasztal monoton lármája volt a háttere a kettes-hármas csoportokban ülve vagy álldogálva beszélgető férfiak ugyancsak monoton zsivajának. Az aranymérők szorgal­masan méricskéltek patikamérlegeiken. Arany volt a valuta, és még azért a pohár whiskyért is, amit a bárpultnál ittak meg, azért is náluk kellett fizetni aranyporban.

A ház falát szálfákból rakták, még a kéreg is rajta volt, és a rönkök közötti réseket sarki mohával tömködték be. A táncterembe vezető tárva-nyitva álló ajtón át zongora és hegedű ugrabugra muzsikája szűrődött. Épp az imént húzták ki a kínai lutrit, és a szerencsés nyertes most itta el nyereségét fél tucat cimborája társaságában. A fáraó- és rulettasztalok zsúfoltak voltak és csendesek. A kibicek és a játékosok a pókerasztalok körül csendesek voltak. Egy másik asztalnál komoly és elmélyült Fekete Péter-parti folyt. Csak a kockaasztal volt zajos, mivel az egyik játékos most borította ki teljes lendülettel kockáit a zöld amfiteátrumba, abban a reményben, hogy ezúttal kijön a régóta várt pont. - Na, te négyes, gyere már elő! Gyere, drágaságom! Négyeske, édeske! Azon veszünk malacot! Te, gyere már!

Cultus George, egy jól megtermett indián a terem túlsó végében támasztotta a falat. Civilizált indián volt, már amennyiben úgy élt, ahogy a fehér emberek elképzelik a civilizációt, mégis sértődésben élt hosszú évek óta. Már régen ugyanazt a munkát végezte, mint a fehérek, fehér emberek oldalán, és gyakran jobban is végezte a munkáját, mint a fehérek. Ugyanolyan nadrágot hordott, mint ők, ugyanolyan vastag gyapjúholmit és durva inget. Ő is középen választotta el rövidre nyírt haját, ugyanolyan ételeket evett, mint ők: szalonnát, babot és lisztet: mégis, a kanadai kormány a legnagyobb élvezetet, a whiskyt megtagadta tőle. Cultus George nagykereskedő volt. Bányarészeket adott és vett, és maga is foglalt parcellákat. Részesedést kapott, és részesedést osztott. Mostanában szállítással foglalkozott, és halálra űzte a kutyáit. Egy téli útért Hatvan Mérföldtől Muclucig ötvenhat centet kért kilójáért - a szalonna kilóját pedig hatvanhat centért mérte, amint az szokásos volt. A zacskója telve volt aranyporral. Mégsem volt hajlandó kiszolgálni őt egyetlen csapos se. Csak mindenféle sötét, nem egészen bátorságos és módfelett költséges úton jutott némi italhoz. Ma este különösen szomjas volt, és ezért különösen sértődött. A fehér emberek azt ugyan nagy kegyesen megengedték neki, hogy játékasztalaiknál elveszítse aranyporát, de egy pohár italt sem pénzért, sem szerelemből nem kaphatott bárpultjaiknál.

A zenekar a táncteremben egy utolsó zajos felbuzdulással befejezte a számot, de ez egy cseppet som zavarta azt a három embert, aki a zongora alatt horkolt.

- A párok átvonulnak a bárba! - kiáltotta a kikiáltó, mikor a zene elhallgatott. És a párok át is vonultak a széles ajtón át a nagyterembe - az urak szőrmekabátban és mokasszinban, a hölgyek pedig lenge kis ruhácskában, selyemharisnyában és tánccipellőben -, és ekkor kivágódott a dupla, viharbiztos ajtó, és Felhő Bellew támolygott be holtfáradtan.

Minden szem rátapadt, és a terem lassan elcsendesedett. Megpróbált megszólalni, lehúzta kesztyűjét, és kezével az ötven mérföldes rohanás alatt arcára fagyott párát kezdte olvasztgatni. Bizonytalan léptekkel odament a bárpulthoz, és rákönyökölt.

Csak az az ember a kockaasztalnál borogatta tovább a kockáit rendületlenül. Meg sem fordult, úgy biztatta kockáit: - Négyeske, édeske, gyere már elő! - De a játékmester Felhőre meredő tekintete az ő érdeklődését is felkeltette, kezében megállt a kocka, megfordult, és Felhőre nézett.

- Mi van, Felhő? - kérdezte Matson, az Annie bár tulajdonosa.

Felhő egy utolsó erőfeszítéssel kinyitotta a száját.

- Van kinn egypár kutyám... halálra hajszolva - szólt rekedten. - Valaki lássa el őket, én meg mindjárt elmondom, hogy mi történt.

Tucat rövid mondatban körvonalazta a helyzetet. A kockajátékos, pénzét minduntalan megugró pontjával együtt az asztalon hagyva, Felhőhöz lépett, és ő szólalt meg elsőnek:

- Valamit tennünk kell. Mi a terved? Nyögd már ki.

- Én a következőt gondoltam: könnyű szánokat kell szereznünk, de azonnal. Mondjuk egy olyan ötven-ötven kiló kaja mindegyiken. A hajtó felszerelése, a kutyák eledele kitesz még huszonötöt. De így is tudnak sietni. Mondjuk, hogy elindítunk ezekből a szánokból ötöt azonnal, a legjobb falkákkal, a legjobb hajtókkal. Azonnal indulniuk kell. Legjobb esetben is, mire odaérnek, azok az indiánok már harmadik napja nem esznek egy falatot se. Csak gondolják meg. Legalább egy kiló kaja kell naponta, hogy azok az indiánok továbbjuthassa­nak. Az annyi, mint napi kétszáz kiló, és az öregekkel meg a gyerekekkel öt napnál hamarabb nem tudjuk őket Muclucba hozni. Nos, mit csináltok?

- Gyűjtést rendezünk, hogy összeszedjük a pénzt a kajára - jelentette ki a kockajátékos.

- A kaját én fizetem - kezdte Felhő türelmetlenül.

- Frászt - vágott közbe a másik. - Nem a te dolgod. Mindannyian benne vagyunk. Hozzon valaki egy lavórt. Nem tart egy percig se. Itt van ez kezdetnek.

Zsebéből súlyos aranyzsákot húzott elő, megoldotta a szíját, és mint a vizet, úgy öntötte az aranyport és a kisebb-nagyobb aranyrögöket a lavórba. Egy mellette álló férfi káromkodva fogta meg a kezét, felfelé rántotta a zsák száját, és megállította az arany folyását.

- Megállj te! - kiáltott rá. - Nem vagy egyedül. Engedj oda engem is.

A kockajátékos gúnyosan elvigyorodott.

- Nem menetelés ez, mit vagy olyan fene izgatott?

Az emberek tolakodtak és lökdösődtek, hogy ők is hozzájárulhassanak, és mikor már mindenki adott, Felhő megemelte a lavórt, és szélesen elmosolyodott.

- Ezen elél az egész törzs tél végéig - mondta. - Most jönnek a kutyák. Öt könnyű és nem agyonhajszolt falkára van szükség.

Egy tucat falkát is felajánlottak, és az egész tábor mint valami bizottság, vitatkozott és érveit, elvetett és elfogadott.

- Micsoda? A te szikkadt gebéid? - torkolták le Hosszú Bill Haskellt.

- Húzni, azt tudnak - berzenkedett Bill sértett büszkeséggel.

- Persze hogy tudnak - csitították -, de ítéletnapig se érnének oda. Mindent kiszedett belőlük, hogy idáig elhúzták azt a nehéz rakományt.

Mihelyt egy falkát elfogadtak, gazdája, tucatnyi segéd kíséretében, már indult is, hogy felszerszámozzon, és felkészüljön az útra.

Az egyik falkát azért nem fogadták el, mert aznap este fáradtan érkezett vissza. Az egyik falkatulajdonos, akinek elfogadták a kutyáit, bocsánatkérően mutogatta bekötött csuklóját, ami megakadályozta abban, hogy maga hajtson. Ezt a falkát Felhő vette át, ügyet sem vetve az ellenvetésekre, hogy ő kimerült.

Hosszú Bill Haskell azt bizonygatta, hogy bár a Kövér Olsen falkája príma, Kövér Olsen egy elefánt. Ez mélységesen felháborította Kövér Olsen mind a százhúsz csupa jóindulat kilóját. Dühében sírva fakadt, és addig nem is lehetett lecsillapítani, amíg nem biztosítottak neki egy helyet valamelyik nehéz szánon, ugyanis a kockajátékos kapott az alkalmon, és magának szerezte meg Olsen könnyű falkáját.

Öt falkát fogadtak el, öt falkát szerszámoztak föl, és öt szánt rakodtak, de a gyülekezet egyhangúan csak négy hajtó személyében tudott megegyezni.

- Itt van Cultus George - kiáltott valaki. - Eszi az utat és most friss és kipihent!

Minden tekintet az indián felé fordult, de az ő arca kifejezéstelen maradt, és nem szólt egy árva szót sem.

- Te viszed a szánt - szólt neki Felhő.

A nagydarab indián nem válaszolt. A tömeg nyugtalanul mocorogni kezdett, és kört alkotott a farkasszemet néző Felhő és Cultus George között. Felhő rájött, hogy bármi is következzék most, társai őt választották szószólójuknak. Feldühödött. El sem tudta képzelni, hogy emberi lény, aki látja ezt a lelkesedést, távol tartsa magát tőle. Felhőnek álmában se jutott volna eszébe, hogy az indiánt önző, anyagias gondolkodása tartja vissza.

- Te fogod vinni azt a szánt - mondta Felhő az indiánnak.

- Mit fizetsz? - kérdezte Cultus George.

A tömeg felhördült. Az aranyásók ökölbe szorított kézzel közeledtek.

- Várjatok! - kiáltotta Felhő. - Ide figyelj, George. Itt most senki se fizet senkinek. Mindenki ad, hogy megmentsünk kétszáz indiánt az éhhaláltól. - Itt szünetet tartott.

- Mit fizetsz? - kérdezte Cultus George.

- Várjatok, emberek! Ide hallgass, George. Tisztázzuk csak a dolgot. Láttad, mit csinálnak ezek az emberek: aranyat adtak, kutyákat, szánokat, és hajba kaptak, hogy ki üljön a szánokra. Csak a legjobbak mehetnek az első szánokkal. Büszkének kellene lenned. Valamennyien úgy gondoljuk, hogy első osztályú hajtó vagy. Itt most nem arról van szó, hogy mennyiért, hanem hogy milyen gyorsan.

- Mit fizetsz? - kérdezte újra csak Cultus George.

- Kinyírni! Verd szét a fejét! Mártsuk szurokba! - Ilyen kiáltások hallatszottak a vad hangzavarból.

A vihar közepén rendíthetetlen nyugalommal állt Cultus George, Felhő pedig a legvérmeseb­beket taszigálta vissza, és így kiáltozott:

- Megálljatok! Ki itt a főnök? - Lassan elült a hangzavar. - Hozzatok egy kötelet - tette még hozzá Felhő csendesen.

Cultus George a vállát vonogatta, és arca hitetlenkedő vigyorba merevedett. Ismerte ő ezeket a fehéreket. Elég régóta gürcöl már együtt velük az utakon ahhoz, hogy megismerje őket. Aki megszegi a törvényt, azt mindig megbüntetik. De ő nem szegett meg semmiféle törvényt. Nem ölt, nem lopott, nem is hazudott. Egy olyan se volt a fehér ember törvényei között, amely megtiltotta volna, hogy pénzt kérjen azért, mert elvisz egy rakományt. Mindenki ezt csinálja. Ő se csinál mást, mint a többiek, ahogy tőluk tanulta. Mellesleg, ha arra nem elég jó, hogy igyon velük, akkor arra se lehet elég jó, hogy jótékonykodjon nekik.

Sem Felhő, sem a többe k nem is sejtették, hogy mi jár Cultus George fejében. Nekik egyszerűen csak önző állat volt, számára pedig ők voltak önző állatok.

Mikor meghozták a kötelet, Hosszú Bill Haskell, Kövér Olsen és a kockajátékos ügyetlenül, dühös sietséggel az indián nyakába rakták a hurkot, a kötél szabad végét pedig átvetették a mestergerendán. Tucat férfi megragadta azonnal a kötél himbálózó végét, készen arra, hogy meghúzzák.

Cultus George nem védekezett. Tudta ő jól, mi ez: blöff. A fehérek ügyesen blöffölnek. Talán nem blöfföléssel adnak meg vesznek, kötnek szerződéseket?

- Várjatok - rendelkezett Felhő. - Kössétek meg a kezét. Nekünk itt ne kapaszkodjon.

Még nagyobb blöff, gondolta Cultus George, és szenvtelenül engedte, hogy hátrakössék a kezét.

- Ez az utolsó lehetőséged, George - szólt Felhő. - Elviszed a szánt?

- Mit fizetsz? - kérdezte Cultus George.

Maga is meglepődött, hogy ilyesmire képes, de ugyanakkor felháborodott az indián nyilvánvaló önzésén - és Felhő megadta a jelet. Cultus George sem lepődött meg kevésbé, mikor érezte, hogy megszorul a hurok, és ő felemelkedik a padlóról. Állhatatossága abban a pillanatban megtört. Arcán gyorsan követte egymást meglepetés, rémület és fájdalom.

Felhő izgatottan figyelte. Őt magát még soha nem akasztották, ezért kicsit még kezdőnek érezte magát ebben a mesterségben. Az indián teste vonaglott, összekötözött kezei szét akarták szakítani a kötelet, és torkából a fulladás kellemetlen hangjai hallatszottak. Felhő hirtelen felemelte karját.

- Ereszd meg! - kiáltotta.

Morgolódva a büntetés rövidségén, a kötél végét tartó emberek leeresztették Cultus George-ot a földre. Szeme kidülledt, még bizonytalanul állt a lábán, ide-oda dülöngélt, és keze még mindig a csomót rángatta. Felhő tüstént a kötél és George nyaka közé nyúlt, és egy rántással meglazította a hurkot. Cultus George mellkasa nagyot emelkedett; újra lélegzethez jutott.

- Na, hajlandó vagy elvinni azt a szánt? - kérdezte Felhő.

Cultus George vívódott. Nem volt gyáva ember. Talán ez már a blöff vége, és ha most megadja magát, akkor csinál igazán bolondot. Amíg viaskodott magával, Felhő titokban azon izgult, hogy mi lesz, ha mégis inkább felakasztatja magát.

- Mennyit fizetsz? - kérdezte Cultus George.

Felhő már emelte is a kezét, hogy megadja a jelet.

- Megyek - mondta Cultus George nagyon gyorsan, még mielőtt megfeszült volna a kötél.


- És mikor a mentőexpedíció rám talált - mesélte Dagi az Annie bárban -, az a disznó Cultus George volt az első; megverte Felhő szánját három órával. Különben mindegy volt már nekem, hogy ki jön, mert mikor meghallottam, hogy Cultus George űzi a kutyáit lefelé a hágón, már nagyon ideje volt, hogy megjöjjön valaki, mert azok az átkozott szivasok addigra megették a mokasszinomat, a kesztyűmet, a bőrszíjamat, még a késem tokját is, és az egyik már nagyon éhesen méregetett - merthogy én voltam a legjobban táplált, amint láthatjátok.


Hátra Kezdőlap Előre