VÖRÖS RÉBÉK

 

"Vörös Rébék általment a
   Keskeny pallón s elrepült -"[*]
Tollászkodni, már mint varju,
   Egy jegenyefára űlt.
      Akinek azt mondja: kár!
      Nagy baj éri és nagy kár:
         Hess, madár!

Ő volt az, ki addig főzte
   Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
   Cifra lányát, a Terát.
      De most bezzeg bánja már,
      Váltig hajtja: kár volt, kár!
         Hess, madár!

Pörge Dani most őbenne
   Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja, kibuktatja
   Orrával a küszöbön.
      Pedig titkon oda jár,
      Szép asszonynak mondja: kár!
         Hess, madár!

Cifra asszony színes szóra
   Tetteti, hogy mit se hajt:
"Kend meg köztünk ne csináljon
   Háborodást, házi bajt,
      Nem vagyok én csapodár."
      Rebi néni mondja: kár!
         Hess, madár!

Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
   Piros kendőt s egyebet:
"Nesze, lyányom? e mézes bor
   Erősítse a szived:
      Szépnek úgy nem tenni kár!"
      - "Hadd jöjjön hát a kasznár."
         Hess, madár!

Háborúság, házi patvar
   Attól kezdve van elég;
De nem hallik a szomszédba:
   Pörge Dani tűri még.
      A bölcső is ott van már:
      Künn egy varju mondja: kár!
         Hess, madár!

"Asszony, ördög! vidd apádnak
   Haza ezt a gyermeket -
Ne! a varjut (hol a puskám?)
   Útra meglövöm neked."
      Varju azt se mondja: kár!
      El sem is rebbenti már:
         "Hess, madár!

Híre terjed a helységben:.
   "Tudjátok, mi az eset?
Pörge Dani egy varjút lőtt
   S Rebi néni leesett!"
      Rebi lelke nem vón' kár:
      De, mint varju, visszajár
         Hess, madár!

Gyilkost a törvény nyomozza;
   Szegény Dani mit tegyen?
Útnak indul, bujdosásnak,
   Keskeny pallón átmegyen.
      Szembe jött rá a kasznár.
      Varju elkiáltja: kár!
         Hess, madár!

Keskeny a palló kettőnek:
   Nem térhet ki a Dani;
Egy billentés: lent a vízben
   Nagyot csobban valami.
      Sok eső volt: mély az ár.
      Varju látja, mondja: kár!
         Hess, madár!

Bujdosónak kín az élte;
   Reszket, ha levél zörög:
Felvont sárkányt vesz kezébe,
   Hajtja éh: "megállj, görög!"
      Varjú mind' kiséri: "kár!...
      Fennakadsz te, szép betyár!"
         "Hess, madár!"

"Most ebédre, hollók, varjak
   Seregestül, aki van!
De szemét ne bántsa senki:
   Azzal elbánok magam."
      Fekete volt; mint bogár:
      Asszony ott sír: "mégis kár!
         Hess, madár!"

Vörös Rébék általment a
   Keskeny pallón: most repűl;
Egy varjúból a másikba
   Száll a lelke, vég ne'kül
      S kinek ő azt mondja: kár!
      Nagy baj éri és nagy kár.
         Hess, madár!

(1877 szept. 26)

[*] E két sor népmondai töredék. - A. J.


INTÉS

 

Jó költőktül azt tanultam
   S adom intésül neked:
Sose fáradj, sok cifrával
   Elborítni éneked!

Szólj erővel, és nevezd meg
   Ön nevén a gyermeket;
Szólj gyöngéden, hol az illik, -
   S ne keríts nagy feneket.

Olykor egy-két szó is jobban
   Helyre üti a szeget,
Mint az olyan, ki beléhord
   Földet, poklot és eget,
   S ordít, amíg elreked.

(1877 szept. 29)


PÁRVIADAL

 

Paulo majora canamus

Asszonyért nem méltó vívni,
   Mert, ha tiszta, nincs is ok;
Ha nem az már, olyanért meg
   Egy lövet port szánni sok.
      Amit erről álmodám,
      Az sem tréfa-dolog ám:
   Elmesélem, hogy más ember
      Hadd okuljon a csodán.

Meneláosz hősöm neve;
   Róla írt volt már Homér,
S amit ő írt, nem is adnám
   Ezer ilyen álomér'; -
      De az álom, ész ne'kül,
      Mindent össze-vissza csűr,
   Hogy jelen, mult és jövő közt
      Semmi hézag, semmi űr.

Meneláosz nője szép volt,
   Ám nevezzük így: Helén,
De Paris után bolondult,
   (Csak a várost értem én):
      Drága köntös, pipere,
      Csalta onnan: "jöjj! gyere!"
   Addig csalta, egyszer arra
      Fordult férje szekere.

S minthogy ott nem a "jó erkölcs
   És isteni félelem"
Uralkodnak: hanem olló,
   Csipke, rojt, cafrang, selyem:
      És ott mindez eladó:
      Minden asszony "mutató";
   Ezer nézi: nő, ruháját,
      Magát utca-koptató.

Nő birál, csodál, irígyel,
   Tanul, gunyol és nevet,
Férfi angyalt-mit fecseg, de
   Gondol aztán egyebet.
      S ki ne vágynék a deli
      Szép Parisnak tetszeni?
   Nőben épen megfordítva
      Voln' természet-elleni.

Hát Helén ne tudná, hogy - mint
   Köntös farkán por, szemet,
Úgy tapad rá sok rejtett vágy,
   Úgy vonszol minden szemet?
      "Hadd söpörjön! hisz selyem;
      Hadd tapadjon! leverem!"
   A királylány így von "arany-
      Folyosót"[*] - azt képzelem.

S már az útca sem elég tág:
   Hadd nyiljék meg a szalon;
Idehordva szőr-, selyem-rongy,
   Üveg, forgács, drága lom.
      S minden, amit nézni kell;
      Miben ész s kéz remekel,
   Hogy divatnő csóka-fészkét
      "Fényesnek" tüntesse fel.

Meneláosz e zsibvásárt
   Győzi kinccsel - hisz király;
Ő is beáll "műértőnek";
   Rendel, választ és birál;
      Lássa meg, ha jő, Paris,
      Hogy izlése volt, van is:
   Mikor nőjét választotta,
      S most egyéb dologban is.

Már kitűzve a hét' napja,
   Nap' órája-ideje,
Amikor Parist "fogadja
   Monsieur Ménélas s neje."
      Pontban (illőt késve) jő
      A madame és monsieur;
   (Mert az is van: hol Paris jár.
      Hogy' maradna el a nő?)

Bók, köszöntés megtörténik
   Mindkét részről comme il faut,
S megindul a nyelv-ballet tánc.
   Lábujjhegyen jár a szó;
      A társalgás kellemes,
      Fürge, finom, szellemes;
   Drága szőnyeg: a fonája
      Sem lehet más, mint nemes.

Másszor őket látja "otthon"
   Vendégül monsieur s madame; -
És ez így foly, váltva, mindig
   (Ha ugyan jól álmodám)
      Így foly télen, tavaszon,
      Ameddig tart a saison;
   Meneláosz mondja végre:
      "Közelebb elútazom."

De "királyok" szándokát is
   "Boldog isten birja" lám!
Meneláosz homlokában,
   Kétfelől, az oldalán,
      Támad olyan valami,
      - Röstelem is mondani -
   Mint bakőznek, ha tavaszra
      "Címert" készül hajtani.

Üt szeget mindjár' fejébe,
   Tompán bámul, hogy mi a?
Majd gyanít, sejt, elborítja
   Sötét melancholia.
      Érzi, hogy nő két kis ág,
      De tükörből mit se lát;
   Ő nem látja, csak tapintja -
      Nem tudom, más? a világ?

Csak tapintja, tapogatja,
   Amint homloka fölé
Széles körben felkanyarul,
   Mint a lombár ököré.
      Dühös érte: "nem türöm!
      Monsieur Parist megölöm!
   Ezt az izét a fejemről
      Az ő testén letöröm!"

Most tíz évi harc - - Bocsáss meg,
   Homér apánk szelleme!
Azt nekem leénekelni
   Másik tíz év kellene:
      Hol leszek én akkor ám!...
      Hadd fuvom el, szaporán;
   Csak jól végződjék az affaire.
      Mindegy, későn, vagy korán.

Küldené hát bajsegédit,
   Ez rövid harc és modern,
(Bárha még majom korunkból
   Maradt józan elve fenn:
      Tegyenek az okosok
      Fejjel úgy, mint a - kosok:[**]
   Akkor a szűz becsületről
      Tisztul minden seb, mocsok.)

Küldené, mondom, segédit,
   De bizonyitéka nincs,
(Van bizony, de hogy' szerezte,
   Földerítve még a' nincs.)
      Szerencsére jő Paris;
      Összenéz a két "hamis",
   Össze is mosolyg: de hátul
      Suhog a szíj, csattan is.

Meglevén a "casus belli"
   (Ez művelt kor divatja,
Méltó az ős "majom-elvhez")
   Szentesítve a csata.
      Kupak-tanács egyre tart;
      Kérdik: pisztoly-é, vagy kard?
   Meneláosz nagyot gondol
      És sötéten mondja: - szarv!

Ez bolond!... álomnak is... de
   Kérem:"aegri somnia",
Már csak így kell e kalandnak
   Valahogy lefolynia;
      S ha Paris vagy embere
      (Nincs hasonló fegyvere)
   Kifogást tesz: vívjon karddal;
      Mit törődöm én vele!

Kinek szarvat ád az isten,
   Vívni ösztönt is nyere;
A komort[***] is hajtja mindjár'
   Tülkölődzés ingere.
      Meneláosz vére forr,
      S mint Nabuchodonozor
   Áll ki, ahogy meg volt szabva
      Az idő s hely: hol? mikor?

De Paris nejét küldé csak -
   (Hisz' Homér is dalolá:
Hogy' szaladt meg a csatából,
   Egyenest az ágy alá;)
      Szívességből a madame
      Megteszi, de kölcsön ám,
   Holmi apró elnézésért,
      A multban, és ezután.

Úgy láttam, mint most... azaz jól
   Láttam szembehunyva is,
Vörös plaidban s parasollal
   Hogy állt ki madame Paris.
      A királyt riasztja: hők!
      Az dühében vágtat, bőg:
   S ne vón' ott a Vendôme-oszlop
      Megsiratnák, drága nők!

Madame oly ügyes ugrással
   Terem az oszlop mögé,
Hogy Meneláosz úr annak
   Törzsökén szarvát szegé.
      "Becsületem mentve!" mond,
      "Enyim a vivó porond!" -
   S haza indul és Helént is
      Haza viszi - a bolond!

De azért tört szarva könnyen,
   Mert alul nő új kis ág;
Mind' tapintja, s hallgatódzik:
   Mit szól már most a világ?
      A világ - üt gúnykacajt,
      Pletykaszót pletykára hajt; -
   Szép Helén meg könnyü szívvel
      Mondja el a - "kutyabajt"!

(1877 okt. 4)

[*] A népmesében. - A. J.

[**] Lásd a szerecsen párbajt leírva s rajzolva valamelyik
képeslapban. - A. J.

[***] Így nevezik a fiatal bikát vagy bikás ökörtinót. - A. J.


TETEMRE HÍVÁS

 

A radványi sötét erdőben
   Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
   "Ime, bizonyság Isten előtt:
   Gyilkos erőszak ölte meg őt!"

Kastélyába vitette föl atyja,
   Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
   Vérben, ahogy volt, nap nap után
   Hever egyszerű ravatalán.

Állata őrzeni négy alabárdost:
   "Lélek ez ajtón se be, se ki..."
"Hátha az anyja, szép huga már most
   Jönne siratni?" - "Vissza neki;
   Jaj, ki parancsom, élve, szegi!"

Fojtva, teremről rejti teremre
   Halk zokogását asszonyi bú. -
Maga, pecséttel, "hívja tetemre"
   Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
   Legyen a seb vérzése tanú.

A palotát fedi fekete posztó,
   Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
   Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
   Sárga viaszfényt nyughelye kap.

"Jöjjenek ellenségi, ha voltak!"
   Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
   Állva fejénél az, vagy emez:
   "Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez."

"Hát ki?..." riad fel Bárczi sötéten,
   "Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!... bárha pecsétem
   Váddal az önnön szívemig ér:
   Mindenki gyanús nekem, aki él!"

"Jöjjenek úgy hát ifju baráti!"
   Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe' látni,
   S nem harc mezején elomlania.
   Erre se vérzik Bárczi fia.

"Jöjjön az udvar! apraja, nagyja...
   Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!"
Megkönnyezetlen senki se hagyja,
   Kedves urára szánva tekint.
   Nem fakad a seb könnyre megint.

"Jöjjön az anyja! hajadon húga!"
   Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
   Mindre nem érez semmit a holt:
   Marad a tört vér - fekete folt.

"Jöjjön utolszor szép szeretője,
   Titkos arája, Kund Abigél!"
Jő; - szeme villan s tapad a tőrre,
   Arca szobor lett, lába gyökér.
   - Sebből pirosan buzog a vér.

Könnye se perdűl, jajja se hallik,
   Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!...
   Döbbenet által a szív ere fagy:
   "Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!"

Kétszeri mondást - mint lebüvölten -
   Hallgat el, aztán így rebegi:
"Bárczi Benőt én meg nem öltem
   Tanum az Ég, s minden seregi!
   Hanem e tőrt én adtam neki.

Bírta szivem' már hű szerelemre -
   Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval "igenre",
   Mert ha nem: ő kivégzi magát.
   Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!"

S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
   Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
   S vércse-visongással rohan el.
   Vetni kezet rá senki se mer.

Odakinn lefut a nyilt utca során,
   Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: "Egyszer volt egy leány,
   Ki csak úgy játszott a legénnyel,
   Mint macska szokott az egérrel!"

(1877 okt. 27)


ALMANACH 1878-RA

 

Itt van tehát: megjött az Új év,
   Mint biztató előlegem;
Háromszázhatvanöt nap-éjre
   Halvány reményszínt[*] hoz nekem;
Bár majd, ha eljön a valódi,
   Nem lesz, mint most, ruhája zöld;
Inkább hiszem, hogy a küszöbnél
   Fejér, halotti leplet ölt.

Légy üdvöz, Év, e zöld burokban!
   Elfogadom a jóslatot,
És köszönöm, hogy a jövőre
   Kilátásom' tovább nyitod:
Hisz' egy időtül fogva nálam
   Látás, kilátás oly rövid!...
Ha meg nem érném: gondolatban
   Hadd élvezem át örömid.

Mindjárt az első nap rohammal
   Köszönt boldog-boldogtalan;
Oly ünnep ez (no! nem panaszlom),
   Midőn szív s tárca nyitva van;
S egy "szellemdús" játék (amelynek
   Nem kellett nagy heuréka)
A pénz-pazarláshoz időd' is
   Ellopja: a "b. u. é. k."

Aztán jön a farsang, - az árvíz
   Mátyás körül, mely "tört jeget";
Szegény kiöntött ürge-népség
   Verdesi jajjal az eget;
Mi táncolunk a szenvedőkért,
   Bőven fogunk pazarlani:
S ha nem csordúl - százezreinkből
   Csöppen nekik is valami.

Aztán jön, amely "gólyafőt mos"
   A híres márciusi hó,
Ha "Gergely megrázza szakállát" -
   No meg böjt, exekúció.
E hó egy napját űltem én is
   Már két közép embernyomig:
"Simplicius" napján születtem:
   "Simplex" maradtam holtomig.

Ápril minden nedvet kiszáraszt,
   Májusba' jőnek a fagyok; -
S ha sáska, féreg, rozsda nem járt,
   S a június szépen ragyog
S a július "meg nem szorítja":
   Még a vetés bőven terem;
Örvend az úr, - hát még az asszony!
   Lesz csipke több is, meg selyem.

Míg a paraszt izzad, mi gazdák
   Fürdőre járunk, hűsleni,
A repce-, gyapju- s más előleg
   A csorbát szépen kifeni;
Nem, mint apáink sűltek, - itthon
   Töltvén egész mélő nyarat,
S nézték a vén béres hogyan vet
   S a tót napszámos hogy' arat.

Szeptember - ah! szüret már nem lesz:
   Vagy: lesz szüret, ha bor nem is:
Történeti jogát megőrzi
   Híven az iszom-eszem is;
Különbség az, hogy míg apáink
   Egy canga birkán "laktanak":
Nekünk cukor kell, sütve, főzve,
   Pezsgő bor, osztrigák, halak.

Így, ber, megint ber fogytig-untig
   S "brrr!" míg az esztendő lefut;
Miközben egy nap a halottak
   Fényűzésére is kijut,
Midőn gyertyával, zöld levéllel
   S virággal megvendégelik,
S kitesz halottjáért az élő,
   Mutatva dúsan, hogy: "telik!"

Majd a karácsony hozza végűl
   Az apró szívek örömét;
De a "bubus" már nagy szakértő,
   Bírálva hordja meg szemét,
S ha nem drágát hozott az angyal
   Ajak lepittyed és befagy;
Biz', édes Jézuskám, te is már
   A luxus terjesztője vagy!

(1877 nov. 4)

[*] Az akadémiai Almanach borítéka rendesen halványzöld. - A. J.


HAJA, HAJA, HAGYMA-HAJA...

 

Haja, haja, hagyma-haja,
Sír a leány: mi a baja?
Kicsi a lyány mint egy bögre:
Nagy szerelem teszi tönkre.

"Veszett is vón' hagyma földbe':
Nem könnyezne szemem tőle!
Veszett vón' az úrfi Pesten:
Nem verne így az úristen!"

(1877 nov. 7)


DAL FOGYTÁN

 

Függ már szögén a hárfa; -
Kapcsos könyvem bezárva
   Mint egy koporsó.
Ujjam nehéz a húron,
A verset únva írom:
   Ez tán utolsó.

Mi haszna is, mi haszna
Kél egyhangú panaszra
   Belőlem a dal?
Még majd szememre lobban:
"Közöld, ha ily bajod van,
   Az orvosoddal!..."

(1877 nov. 29)


A KÉP-MUTOGATÓ

 

Énekes história

Debreceni sokadalom!
Nézz e képre, halld meg dalom:
Szomorú történet esett,
- Kin sok jámbor szív megesett -
   E szomorú időben;
Arrul szerzék ez új verset
   Ebben az esztendőben.

Első képem azt mutatja:
Grófkisasszonyt feddi atyja,
Mér fejére súlyos átkot,
Hogyha az íródeákot
   Még tovább is szíveli,
Kihez a sáros cipőjét
   Sem méltó megtörleni.

Im haragra lobban arca,
Ősi dölyfe, mély kudarca!
A leány, mint szőke harmat,
Reszket, elfoly; - ajka hallgat,
   Vagy, ha mond is, ennyit mond:
Válni nem tud, de meghalhat,
   Ősz fején úgy nem lesz gond.

Második kép: hogy az atyja
A deákot felhivatja.
Ime, ott áll; büszke, délceg;
Viseletén semmi félszeg;
   De szegény - csak köznemes,
Grófkisasszony szép kezére
   Már ezért sem érdemes.

Szigorún ezt tudtul adja
Grófkisasszony édesatyja, -
S hogy sem esztendő, se' hónap,
Kitelt éve, mehet holnap.
   Messze ám! nagy a világ.
Mélyet bókol, de csak ott áll
   Bátran az iródeák.

"Gróf úr! enyim a leánya,
Szíve, lelke, minden vágya;
Minket senki el nem választ:
Kezét kérem és a választ,
   Ha »igen«, ha »nem« is;
Rangja, fénye, java nem kell:
   Elveszem egy ingben is."

Fagy, ütésre, föl nem enged:
Hogy kidobják: szolgát csenget.
Új kép váltja most a régit:
(Nézni kell a vesszőm végit)
   A leányt mutatja, hogy
Ezt sikoltva: "egy ingben is!"
   Apja lábához lerogy.

A deákkal hajduk bánnak.
Szőke fürtit a leánynak
Apja tekeré kezére,
Mintha nem vón' édes vére,
   S dobja a legény után. -
Hír nincs rólok, hang sincs rólok
   A kastélyban ezután.

Szalma-viskó s falu vége
Ifju párnak menedéke;
Ottan rejtve volna, s boldog,
Ha tudna, vagy birna dolgot:
   Hanem a természet kér,
S már sohajjal végzi a dal:
   "Kis kunyhóban is megfér".[*]

Avagy e kéz finom bőre
Áll-e a mosóteknőre?
Kit arasszal így fogunk át:
E derék, bír durva munkát?...
   Férje könnyebben veszi:
Savanyú tej neki nem kell,
   A fölét ha leeszi. -

Őszi este, kandallónál,
Az öreg gróf ott szunyókál;
Bőg a kémény, künn esik, fú,
Hogy belép egy szolga fiú
   S könnyes szemmel oda súg
"Kapu-rácsnál rongyos nő áll.
   Azt mondja, kisasszonyunk."

"Ha! tépesd le az ebekkel!
Nincs leányom - nem volt - nem kell!"
- Legszomorúbb ez a rajzon,
Ezt ne nézze terhes asszony,
   Mert úgy jár, mint amit lát,
Mint a szegény grófkisasszony
   Mikor üzték a kutyák.

Múlik a tél, esztendő is,
Múlat a gróf, feled ő is;
Nappal verseny és vadászat,
Este keres vídám házat,
   Hol van élénk társaság;
S időt ölni felkerűl ott
   Mindenféle furcsaság.

Asztal-írás ötvenhatban
Vala itt-ott még divatban;
Kisded asztal egyik lába
Iró-eszközt rejt magába:
   A körűl sereglenek
Azzal írnak másvilági
   Láthatatlan szellemek.

Szép ajak mond: "Gróf úr nem mer
Szóba állni a szellemmel."
Gróf mosolygva asztalhoz nyúl,
Csak érinti: asztal indúl,
   Szalad ujja közt az ón,
S a papírra ez van írva:
   Ismert kézzél: "Én, Verón."

Arcát éri hűs fuvallat,
Hátranéz s egy "ah!" szót hallat:
Áll mögötte volt leánya,
Már nem élő, csak az árnya,
   Sápadt, rongyos, - ím, minő!
Karján, alva-é vagy halva?
   Egy idétlen csecsemő.

"Nem emelek súlyos vádat,
Csak elhoztam unokádat;
Teste nyugszik az enyémmel,
Vad erdőben temeték el, -
   Nézd ha élne, szép fiú;
Lelke szunnyad, nem költ még fel,
   Nem volt arra ért korú."

Mint kit rémes álma zaklat,
Gróf néhány szót félbeszaggat;
Kik ezt látják ott körösleg,
Vélik olyan különösnek,
   Szóbeszédnek tere tág;
A gróf elment; - nem is látja
   Többé semmi társaság.

Megy, s bezárja benső zárját
Hivja gyakran holt leányát;
Kulcslyukon kik hallgatóznak,
Csak felét hallják a szónak:
   Amit a gróf maga mond;
Szájról szájra suttogás kél:
   "Csitt... való: a gróf bolond."

Nem, nem az még: szól, tesz, rendel
Most is mindent értelemmel;
De, ha asztalával írat,
Hogy sebére leljen írat
   És ha lánya megjelen:
Kérdi, kéri, térden állva:
   Engesztelni mit tegyen?

"Nem mondom, hogy »megbocsátok«
Mert nem tőlem függ ez átok;
Míg szivemben élet égett,
Sem táplált az gyűlölséget,
   Megtöré csak fájdalom;
Kérjed Istent; bűnbocsátni
   Nála több az irgalom."

"Monddsza hát, hol nyugszik tested?
Gróf atyád már rég kerestet;
Felrakattam új kápolnád,
Aranyozzák büszke tornyát:
   Ott nyugodjál, gazdagon."
"Oh - hová kopóid űztek -
   Jobb nekem már a vadon!"

Még egy kép jön, az utolsó:
Márványkőbül nagy koporsó;
(Benn egész sort rejt e kripta.)
Címerét most megfordítva
   Vésték rá a kőlapon:
Ez a sírbolt nem lesz nyitva
   Csak az ítéletnapon.

(1877 nov. 25)

[*] "Hiszen két boldog szerelmes
Kis kunyhóban is megfér."
Így végződik Schiller dala (An der Quelle...) SZEMERE
Pál fordításában, mely a század első felében országszerte
zengett érzelgő ifjak és leányok ajkán. - A. J.


HAGYATÉK

 

"Hát csak írni, mindég írni
   A manó se tudja, mit?
Nosza, már a közönség is
   Lásson egyszer valamit!"

Nem akarok több izgalmat:
   Mert - betegnek - izgalom,
Ha olvassák itt is, ott is,
   S bírálgatják új dalom.

Hadd maradjon, mint tizenkét
   Év során belém fagyott!
És ne haljak meg, mint koldus,
   Aki semmit sem hagyott.

(1877 dec. 11)


AISTHESIS

 

Megérzés

Bort vett magának a tudós;
   Van hozzá tudománya,
Van eszköze: felbontja és
   Izenként latra hányja:

Mi benne a szesztartalom,
   Mi a cukor, a mézga?
Festőanyag, csersav, víz, lég
   Mi fínom zagyvaléka?

S minden hogyan másul, vegyül? -
   Eredmény az: midőn begyül
Hozzá néhány cimbora:
   Ihatatlan a bora!

Bor-szedni jár a vén kupec;
   Van néki "borpróbája":
Nem oly tudákos eszköz az,
   Csak nyelve, ínye, szája.

S megismeri a zamatost,
   Véknyat, "testest", kövéret;
Ez vén, "magát megette már",
   Ez fiatal, ez érett.

Hordószagút-mit nem visz el; -
   S ha önkint nem ereszti fel
Hogy sok legyen, szapora:
   Nagyon kapós a bora.

*

A nyelvnek is törvényeit:
   Széppé, jóvá mi tészi:
Nyelvész urak jobban "tudják".
   A költő jobban "érzi".

(1877 dec. 29)

 


FORMAI NYŰG

 

Pongyola járású lovadat fékezd meg erősen:
   S lépni tanul büszkén, tánchoz emelve nyakát.

(1877 dec. 31)


CSAK BOLDOG...

 

Csak boldog, aki háziúrnak
   Öreg napjára felcsapott.
Nem próbáltam, de azt hiszem, hogy
   Ez már kényelmes állapot.
Más dolga sincsen, mint beszedni
   A lakbért, ha jő a negyed.
Aztán pipázni nagy csibukból
   S ütni csapóval a legyet.

Jön egy asszonyság, férje nem tom:
   Tiszt, vagy talán képviselő;
Szállást keres: a háziúr most
   Egy roppant tervet húz elő.

*

Hát felszalad az emeletre,
   Mely gondolom már negyedik,
És onnan az udvar kövére
   Nagyot zuhan: fővel pedig.

(1877 dec.)

 


PRÓFÉTA-LOMB

 

Mondja pedig az Úr választott hivének:
Menj, hirdess végromlást a nagy Ninivének. -

(1877)


AZ IDŐK...

 

Az időkben semmi nagyság,
Az ember mind csak pénzes zsák;
Szólni hozzá hasztalan:
Szive nincs, csak szijja van.

(1877 körül)


A NÉMA HÁBORÚ

 

Fáradt szemre álmokat hoz
   Esős idő és ború:
Azt álmodtam én, hogy hangját
   Elveszté a háború.

Sorba, rendbe voltak állva
   Az ellenfél és fele,
Meg van adva ütközetre
   A vezérlők kézjele.

De parancsszó ajkon elfúl,
   Tiszt nem hallja önmagát,
Trombitásnak láthatod csak
   Duzzadt képit és nyakát.

*

Irtóznék el a rettentő
   Vérontástól a világ
S minden korból, új tavaszból
   Nem hullna el a virág.

(1877 után)

 


CIVILIZÁCIÓ

 

Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.

Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csinyt tesz,
Összeűl és - helybehagyja.

(1877 után)


SZENVEDEK ÉN...

 

Szenvedek én egyben-másban,
Vén hurutban, fulladásban,
Rokkant ideggyengeségben,
Félvakságban, siketségben,
S impertinens dicsőségben.

(1877-78)


VAKSÁGBAN

 

Köszönöm, oh Isten, köszönöm azt neked,
Hogy hatvan évemig láthatnám remeked,
Ezt a szép világot...

(1877-78)


A JÓ ÖREG ÚRRÓL

 

Ismertem én - ismerte minden,
   Nem oly rég azt a jó urat,
Ki öreg volt már férfi-renden,
   S vénült korig ifjú maradt;
"Öreg" névvel hódolt eszének
   Az a bizalmas tisztelet,
Mely a szivet nem érzi vénnek,
   S midőn tisztel, inkább szeret.

Egy oly remek könyv mássa volt ő,
   Minőt - évezredben alig -
Nagy bölcs teremt, vagy égi költő;
   Melytől új eszme foganik
Firól-fira az ember-észben,
   Élvezi nem, kor, vegyesen:
Az együgyű is érti részben,
   De a tanult sem teljesen.

"Jó bácsi" már a zsenge kornak,

- - - - - - - - - - - - - - - - -

És a hazafiság - ne lenne
   Méltóbb erény mindannyinál:
Azt mondanám: nagyobb volt benne
   Az ember a hazafinál.

(1877 után)


AZ "ÖREG" HÁZRÓL

 

Illa vetus dominis etiam casa parva duobus,
Vertitur in templum.

Híre pora sincsen már az öreg háznak,
Honnan elindultam földi utazásnak,
Nem is úgy épült, hogy századokig álljon,
Csak rövid tanyául, mint a fecskefészek,
Míg ideje eljön a...

(1877 után)


HOC ERAT IN VOTIS

 

Ez volt vágyam netovábbja,
Hogy ne légyek senki bábja;
Kötelesség vampyr-vádja
   Ne háljon mindig velem:
Gondolám, majd egy kis birtok
Vételére pénzt szorítok,
Ott el-űltetek, s el-irtok;
   Új erőért, mívelem.

A csatából, bár nyomorral,
Fél-kézláb, de ép gyomorral
   Hazatérni - győzelem.

S bárha nem lesz rajta kastély,
Kenyerében sem kakastéj;
Sőt kopasz nyár, zord havas tél
   Több mint tavasz és zefir:
Semmi légvár! semmi ábránd,
Mi a jelenből tovább ránt,
S űzve tarka szép szivárványt
   Mindig a jövőbe sír!
Boldog az, kit a ma-hozta
Örömétől meg nem foszta
   Sem a holnap, sem a hír.

Nézni - oh, mint egykor régen -
Ami szép van földön, égen;
Boldog első gyermekségem
   Otthonos vidékeit; -

(1878 körül)