E naptól fogva mindennapos vendég lett Bányaváry Jenőyék házánál. (Már csak hagyjuk meg azt a nevet, amit maga választott magának. Abban az időben a társadalmi illem azt hozta magával, hogy aki ily kockáztatott pályára adta magát, idegen nevet vegyen fel; nehogy családját megszégyenítse.)

Az öreg asszonyság őszinte szívességgel fogadta unokája hajdani iskolatársát. Aztán Bányaváry igazán mulatságos fiú volt. Ha ott maraszták ebédre vagy vacsorára, annyi tréfás adomát tudott felhordani, hogy Béni bácsi ki nem jött a nevetésből; még a nagyasszonyt is gyakran megnevetteté. Aztán mennyi szép verset tudott elszavalni! S milyen szépen énekelt gitár mellett! Egész öröm volt vele lenni. Ha pedig komolyan beszélt, s előadta a nehéz küzdelmeket, miket diadalmasan legyőzött pályája kezdetén; s utána a rögtöni szédítő sikert: hogyan lett egyszerre a közönség kegyencévé; mint törpültek el mellette versenytársai! Hogy húzták meg tiszteletére a harangokat Vásárhelyen, s hogy ágyúztak eléje Szegeden! Hogy fogadták egész szekérsorral meg bandériummal, mikor Miskolcra ment; hogy lett egy nap pertu tizenkét mágnással; már annak ha fele igaz volt is, sok volt.

A nagyasszony a szívesen látott vendég kedveért nehányszor az egész színésztársaságot meginvitálta asztalához; sőt egyszer szó volt arról is Béni bácsi részéről, hogy báró Bálvándyt is meghívják velük együtt, mivel olyan nagyon szereti a színészeket; de ez az indítvány mégis a nagyasszony skrupulusai miatt elvettetett.

Jenőyné e három osztályból nem fogadott el senkit a házánál: katonatiszt, pap és mágnás.

Azt tartotta, hogy egy köznemesi házban, ahol eladó leány van, csak olyan embernek lehet bejárása, akiről fel lehet tenni, hogy házasodni akar.

Hát a színész?

No, az egészen más! Az csak eltűrt nemzetiség. Afelől mindenki tudja, hogy csak gráciából fogadtatik el, s maga is érzi a megközelíthetlen magasságot. Az csak olyan, mint a klavírmester. Nem jön férfiszámba.

Pedig Cilike számára csakugyan érdemes lett volna zongora és énektanítót járatni a házhoz, mert olyan szép hangja volt, hogy ritkította párját. De hát minek az? Az ő férje nem lesz orgonista.

Egyszer, mikor éppen a színésztársaság ott volt ebéden, Béni bácsi kiszalasztván a szót a száján, hogy Cilike milyen szépen énekel, a vendég asszonyságok addig könyörögtek neki, míg rávették, hogy énekeljen el egyet azokból a szép nótákból, amiket tud.

A lyánka irult-pirult, vonakodott: "de hát melyiket?"

Béni bácsi olyan jó volt, hogy választott neki.

- Azt, hogy: Von der Alpe tönt das Horn.

- Azt én nem tudom.

- Dehogynem. Bányaváry úrral a múltkor énekelte. Majd kísérni fogja Bányaváry úr.

Bányaváry aztán vette a gitárt, s elkezdé a német dalt; Cilike is csak belejött aztán, s amint egyszer nekibátorodott, oly gyönyörűen, annyi érzéssel, annyi bájjal énekelt, hogy az egész társaság tapsokban tört ki a dal után.

- Kisasszony - monda az igazgató -, nem merek szólani, mert olyan nagy magasztalást találnék mondani, hogy megbántanám vele.

A nagyasszony pedig büszke volt e sikerre.

- Ugyebár, mink is tudunk valamit, aminek még önök is tapsolhatnak?!

Hanem hát, szép Cilike, azért nem kell olyan nagyon elszomorodni, hogy "a havasról szól a kürt!"

... Egyszer aztán eljött az idő, hogy a színtársulat bevégezte játékkörét, s készült az ország másik szögletébe, új hódításokat tenni.

Az utolsó előadás volt hirdetve; az igazgatóné jutalomjátéka.

Legjobban sóhajtozott ennek Béni bácsi, ki a szép igazgatóné iránt plátói ábrándokat érzett. Mármost ő azt sohasem fogja többé látni.

S csak legalább nyár volna, hogy a kertből valami szép virágcsokrot lehetne szedni, mellyel jutalom- és búcsúelőadásán legalább virágnyelven kifejezhetné szíve alluviális rétegeiben elrejtett hódolatát; de íme, tél van.

Voltak azonban a nagyasszonynak hírhedett szép sárga violái, mikért az egész város irigykedett rá. Gyönyörű szép teljes sárga violák, rózsaszínű szegéllyel, mik éppen ez időben nyíltak legjavában; tele volt velök minden ablak, az ott járók bámulatára és irigyletére. Mert a nagyasszony soha senkinek, semmi barátságért, semmi könyörgésre nem adott azokból a féltett violákból; egyedül neki volt szabad azokkal tündökölni az egész városban.

Béni bácsi arra a vakmerő gondolatra vetemedett, hogy e sérthetetlen családi klenódiumot fogja megrabolni, abból köt bukétot, azt ajándékozza az igazgatónénak.

Ki is főzte az egész házbetöréssel járó tervet. Mikor a színházba fognak menni együtt, Béni bácsi akkor fogja észrevenni, hogy otthon feledte a zsebkendőjét, anélkül pedig ő szerencsétlenné van téve; a mama tehát oda fogja adni a szobakulcsot, amit magával vitt; ő visszatér, a sok sárga viola közül mindegyikről lecsippent egy-egy virágot. A csonkított részt az utca felé fordítja, a mama nem fogja észrevehetni a kárt. Azzal aztán egyenesen a színpadra megy. A bukétot átadja, s csak így tér vissza a mamához.

Ez így volt kicsinálva.

Aznap pedig még egy búcsúebédre voltak a színészek előbbkelő tagjai a nagyasszonyhoz híva.

A direktor magas pátosszal köszöné meg mindnyájuk nevében a szíves vendéglátást, mire a nagyasszony biztosítá őket, hogy bármikor jöjjenek is, a házát mindenkor úgy tekintsék, mint otthonukat.

Cilike is olyan jó volt, hogy búcsúdalt énekelt nekik: Isten hozzád, te csendes ház!

A dal végén mindenkinek a szeme könnyes volt. Cilike úgy énekelt, mintha ő érezné azt legjobban, amiről az a dal emlékezik.

Azután búcsút vettek és elmentek.

Kálmán egész lakásáig kísérte barátját, Bányaváryt, s Cilike és a nagyasszony az utcaajtóból utánuk néztek, amíg láthatták őket. Béni bácsi pedig egy tükröt tett az ablakba, abból leskelődött a távozók után.

És azután minden úgy történt, ahogy ő kicsinálta.

A zsebkendő-otthonfeledés, az orozva hazatérés, az orgyilkos viráglevagdalás, a bűnnyomok eltakarása s a rablott virágcsokor orgazdai elhelyezése az imádat tárgyánál, ki azt forró szavakban köszönte meg, s egy meleg kézszorítással jutalmazá.

Jaj, de még ha csak a forró szavaknál és a meleg kézszorításnál maradt volna!

De annál többet is tett. Amit már Béni bácsi sem kívánt tőle.

Azt tette, hogy mikor a színpadra kilépett, a szép sárga violacsokor oda volt tűzve a keblére.

"Hüh, lelkem ifjasszony! - mondá magában Béni bácsi. - Mit csinált! Nem azért adtam én magának a sárga violabukétot, hogy kihozza ide a pikétre! A mama meglátja, s menten ráismer, hogy az az ő violáiból való, mert másnak az egész városban nincs olyan. Már szemügyre vette! Jaj, csak közel ne lépne a lámpáshoz, hogy észre ne vehetné! Bárcsak letenné már azt a bukétot."

Hanem az bizony végigjátszotta a sárga violabukéttal az egész felvonást. Nem is értett abból a felvonásból semmit Béni bácsi; mert mind a nagy veszedelmen járt az esze, mely most mindjárt ki fog tudódni, s hogy miként vágja ki abból magát.

Aminthogy az első felvonás után oda is furakodott a mamája mellé kémlelődni, hogy sejt-e az valamit; s miután mindenki elmondaná a maga észrevételeit az eddig tapasztaltak felől, ő is közrebocsátá a magáét:

- De milyen természetes formájú csinált virágbukétokat viselnek ezek a színésznők!

S nagy szíve könnyebbségére szolgált látnia az elbámulást mamája arcán, ki sehogy sem bírta felfogni, hogy ilyen kritikát is lehessen mondani egy új darabról.

Nem vett észre a mama semmit!

Az utolsó felvonás is véget ért azonban, mely után az összes színtársulat dalkart képezve eléneklé búcsúdal gyanánt a Jer, vidám csónakost, ami a közönségnek olyan kedvenc dala volt már, hogy a vége felé az egész publikum együtt éneklé velük a "Fidelim, Lillám!" refrénjét. Végül pedig az igazgató, teljes magyar vitézi ornátusban, tartott egy beszédet a távozni készülő közönséghez, melyben megköszöné az eddigi szíves pártolást, szívébe eltemetni vállalkozott minden jelenlevőt, s mely kétségtelenül igen szép beszéd volt, csakhogy kissé hosszú volt; úgyhogy a közönség szépen hazatakarodott, s a szónok még mindig beszélt; a színészek is Ievetkőztek már, az igazgató egyedül maradt a színpadon, de az epilógnak mégsem volt vége; míg a művészi önkívületből Rák bácsinak ily prózai szava nem rántá le a földre: "Aztán direktor úr, ha elvégezte, itt lesz a kulcs, zárja be a szálát; mert már én is hazamegyek."

Ily fényes diadallal végződött a játékkör K* városában abbonnement suspenduvel.

Az utcán minden ember "Fidelim, Lillám"-at énekelte. Béni bácsi olyan furcsát érzett a szíve körül. Boldog volt! Az ő bukétja a végdalnál ismét szerepelt, s a mama nem látszott ráismerni a violákra; "Fidelim, Lillám!" - csengett a fülébe az egész vacsora alatt. Még a szolgálók is azt énekelték odakinn a konyhában. Sőt mikor már lefeküdt, akkor is felébreszté egy-egy kocsmából hazatérő polgártárs éneke: "Fidelim, Lillám!" Már azt várta, hogy a bakter is azt fogja az éneke végén a "dicsértessék a Jézus Krisztus!" helyett fohászkodni, hogy "Fidelim, Lillám!" S aztán igen szépeket álmodott. És igen későre ébredett fel.

Még tán akkor sem ébredt volna fel, ha a nagyasszony hangját nem hallotta volna.

Hanem ez már nem a "Fidelim, Lillám"-at énekelte! De nem ám.

- Isten átkozta nyomorult komédiásai! Veszett volna el a mélységes poklokra az egész rongyhad!

No! Most rájöttek a sárgaviola-tolvajlásra. Gondolá Béni bácsi, s bebújt dunnája alá, mint valami erősségbe.

A nagyasszony jött nagy fúriával a szobába, messze kicsapva maga előtt az ajtót.

De nagy meglepetéssel vevé észre Béni bácsi, hogy a félelmesen dobogó léptek nem az ő ágyához közelítenek, hanem Kálmán öcsém íróasztalához, ki ott már reggel óta studérozik, kockáztatva, hogy csont nő az agyvelejében.

S amint aztán Béni bácsi félve kikukkantott az ágyfő felett, úgy látta, hogy a mama nem egy virágcserepet tart a kezében, hanem egy felbontott levelet. A nagyasszony arca, mely rendesen piros volt, most szederjes színt váltott a haragtól.

- Olvasd! Olvasd ezt! - rivallt Kálmánra, eléje vetve a nyitott levelet.

Kálmán elolvasta azt, s szomorúan csüggeszté le fejét.

Búcsúlevél volt az - Cilikétől.

A kedvenc leány elment a teátristákkal, színpadi princesznek, színész mátkájának, művészet mártírjának, családja száműzöttének. Azt írta meg nagynénjének abban a levélben.

Senkinek sem szólt. Semmit sem vitt el magával, mint a rajta való ruháját, úgy szökött el a háztól.

Ha utánagondolt a nagyasszony, lehetetlen volt, hogy sírva ne fakadjon, hogy zokogva ne vesse magát a bőrpamlagra.

- Meg vagyok gyalázva! Világ csúfjává téve. Meg vagyok ölve, el vagyok temetve!

Béni bácsi erre megijedt nagyon; felugrott az ágyból, hosszú fehér alsóruhában, mint egy napvilágra kiszorult kísértet, odarohant mamájához.

- Mama! Édesz mama! Az isztenért. Ne haljon meg! Cilike! Hozza frisszen az opodeldokot!

- Eredj a gutába az opodeldokoddal! - kiált rá a nagyasszony, a nagy sírásból még nagyobb méregbe hozva. - Ne ordíts a Cili után. Nem tudod még, hogy megszökött a komédiásokkal.

Ettől a szótól megint úgy megijedt aztán Béni bácsi, hogy rögtön elkezdett öltözködni, s mindent visszájáról szedett fel magára.

Kálmán elmélázott mélyen. Olyan nagyon fájt neki valami, még maga sem tudta, mi. Az-e, hogy az a leány, ki gyermekjátszótársa volt, kit úgy szeretett látni, ily szótlanul itt hagyta a házat? Az-e, hogy a jó barát csábította őt el? Az-e, hogy minő viharteljes élet fog várni a leányra most? Vagy talán az, hogy amire bátorsága volt a gyönge teremtésnek: odavetni magát a nemzeti művészet első égő áldozatai közé; ahhoz neki, a költőnek még elég szíve nincsen? Az már választott; ő pedig még habozik, és készül magas állású úrnak!

A nagyasszony ráütött kezével az asztalon kiterített törvénykönyvre.

- Hallod-e te! Van-e ebben a könyvben valami paragrafus, mely az ilyen megsértésért bosszút áll, igazságot szolgáltat?

- Nincs - felelt Kálmán.

- No, hát a mennydörgő mennykő csapjon az ilyen törvénykönyvbe.

S minthogy a mennydörgő mennykő nem volt elég serény e feladat teljesítésében, felkapá a nagyasszony maga azt a könyvet, s úgy vágta a földhöz, hogy a fenn tisztelt magas úr sem tette volna különben.

Kálmán lehajolt a földre, hogy széthullott könyve leveleit összeszedegesse.

Erre a nagyasszony odarohant Béni bácsihoz, kinek ma a csizma éppen nagyon nehezen akart fölmenni a lábára.

- Te! Te már ember vagy. Vármegye tisztviselője vagy. Ott ülsz a törvényszéknél. Neked kötelességed utánuk menni és visszahozni őket!

- Nekem! - hebegé Béni bácsi, s aztán csak hogy megkaphatta a taplósipkáját, a félig felhúzott csizmával kotródott menten kifelé a hátulsó ajtón a szobából.

A rémületet arc még soha jobban ki nem fejezte.

A nagyasszony elkezdett kacagni rajta. Két öklét összeszorítva fenyegetőzött és kacagott; majd a szíve szakadt meg, úgy kacagott.

Azután elült a pamlagra, s elcsendesíté magát. Hallgatott sokáig, és bámult maga elé mereven.

Kálmán azzal foglalkozott, hogy a széthullott könyv lapjait ismét rendbe szedegesse. Nagyanyja félretekintett rá nehányszor.

- Összeszedted már a könyvedet? - kérdé aztán egyszer.

- Igen.

- Soká kell még készülnöd belőle?

- Már készen vagyok.

- Mikor indulsz a vizsgát letenni?

- Holnap, ha akarod.

- Jól van. Ezt szeretem. Ne légy már itthon. Ha a vizsgát letetted, elmégy patvariára Korczához, ha azt elvégezted, jurátusnak a főispánhoz. Azután leteszed az ügyvédi vizsgát, s Pesten maradsz. Haza nem szükség jönnöd többé. Ha én látni akarlak, majd fölkereslek. Azután választhatsz pályát magadnak, amilyet akarsz. Lehetsz úr, lehetsz lump. Adok pénzt az egyikhez úgy, mint a másikhoz. Csak kettő nem lehetsz az én akaratommal: komédiás vagy poéta. Nem beszélek róluk többet: sem a leányról, sem csábítójáról. El vannak nálam felejtve. Ha a neveiket hallom, azt mondom rá: ki volt az? Nem hallottam hírét! Nekem semmi közöm hozzájuk többé. Élhetnek, halhatnak miattam. De neked megtiltom, hogy velük, akár a hímével, akár a nőstényével valaha szóba állj. Pedig koldulni fognak egykor. De ha én megtudom, hogy te valamelyiket, mikor az éhhalállal kínlódik, attól egy alamizsna falattal megváltottad, vagy egy beteg porontyát megszántad a bölcsőben, vagy egy elejtett szóval védelmére keltél, ahol gyalázni hallottad, ki vagy tiltva a házamból örökre. Nézz szét. Amim van, kilenctized részét magam kerestem. Uraság, gazdagság, amit rád hagyok. Szegény ügyefogyott Béni bátyádnak nem adsz belőle egyebet, mint holtig való ellátást. Ha tekintélyes, világra való ember leszesz, éltemben kezedre adom minden vagyonomat, s ha korhely leszesz, ha elprédálod öröködet, hagyom azt tenni; bírói zár alá nem tétetlek; hanem ha lealázod magadat azokhoz az emberekhez valaha, eltaszítlak és el hagylak veszni, ha éhen, hát éhen! Én adott szavadat, fogadásodat nem kérem, én nem esküdtetlek. De te tudod jól, hogy amit én fogadok, azt megtartom. Erre emlékezzél!

Kálmán odament nagyanyjához, annak kezét ajkához emelé s megcsókolá, s azután e szókat suttogá:

- Még ma elmegyek...

Egy hét múlva már ott volt Kálmán Korcza úrnak tintaszagtól keserű-savanyú irodájában.

A legelső, aki megérkeztekor agyba-főbe ölelte, Biróczy volt. Mondta neki, hogy már várták; a principális kapta nemcsak az ő ajánlkozó levelét, hanem a nagymamáét is, amely pedig ugyancsak meg volt bélelve; száz forint volt benne.

Még nem beszélhették ki magukat, amidőn Korcza úr is megérkezett. Az aztán még jobban örült Kálmán megérkeztének.

- Hahá, domine frater! - kiálta, mind a két kezével vállára veregetve. - Hát megérkezett? Megérkezett? Letette az exament?

Kálmán sietett a kivívott testimoniumot előadni zsebéből.

- Tudom, tudom: "eminens ex omnibus". Mintha látnám. Pataki bizonyítvány?

- Igenis.

- Volt ott?

Kálmán szörnyű sértett arcot csinált erre. Ez mégis nagy megbántás mind Patakra, mind őrá nézve.

Korcza kinevette a neheztelésével.

- Jól van, jól, domine frater (ez már nem "audiat"), nem kell mindjárt megapprehendálni. Patvaristának semmiért sem szabad megapprehendálni. Mindegy az nekem, akárhogy tanult, akármennyit tud: nálam semmi egyéb dolga nem lesz, mint reggel addig aludni, ameddig tetszik; a haját szépen felfrizíroztatni, délben az ebédhez rendesen compareálni, délután elmenni biliárdozni; este teátrumba vagy a Nagy Gárdistához, lesz külön szoba, külön kapukulcs; csakhogy éjjel ne danoljon, mikor hazajön, s a fejét be ne veresse, ha a mészároslegényekkel összeverekszik. A pénze itt áll nálam; csak parancsoljon vele, s diktálja fel, hogy mire kellett. A nagymama küld, amennyi kell. Aztán ha megkíván valami írásfélét, csak szóljon, majd keresek ki valamit; ha pedig meg találja unni, csak adja oda az "audiat"-nak, az majd lekörmöli helyette. A hajdúm fogja kiszolgálni: hanem azt már kérem, hogy le ne itassa mindennap.

Kálmán hagyta ezt a szép instrukciót mind a fejére kiönteni, s nem tett ellenészrevételeket: ismerte már a principális furcsa szokásait.

Hanem aztán ő is megismertette azt a maga szokásaival.

Először is ő volt legelső felkelni a háznál, s mire a hajdú felébredt, ruháját, szobáját maga kitakarította; s mire a principális az irodába került, ő már régen ott ült az íróasztalnál, és dolgozott. Nem is járt se mulatni, se korhelykedni; ült egész nap otthon.

Élvezte az egyedüllételt.

Ez az első foka az uraságnak, mikor az ember kivívta az életben, hogy saját szobája legyen.

A második aztán az, mikor saját kenyere van.

Végre elérte Kálmán azt a boldogságot, ami után oly régen vágyott, hogy van egy kis félreeső odúja, kertre néző ablakkal; ahol senki sem gondoz rá, nem lesi, nem becézi, ahol átadhatja magát annak a gyönyörnek, amit gazdag kedélyeknek az egyedüllét nyújt.

Mikor üres ideje van, mikor az irodai munka elfogyott: ő hátramehet kis szobájába, bezárkózhatik, előveheti ládája fenekéről rejtegetett kincseit, az átokkal tiltott verseket, elolvashatja őket fennhangon, deklamálhat, lelkesülhet, könnyezhetik: senki sem látja meg. Írhat újat. Drámát, vígjátékot. Mennydöröghet magas pátosz hangján; kacaghat a humoros helyzeteknél: nem leskelődik utána senki, aki azt kérdené: megbolondultál-e?

Majd megint, mikor a művészi vágyak veszik elő: rajzónja, festékei jelennek meg az asztalon. És fest ábrándos tájképeket, szörnyű jeleneteket saját drámáihoz, fantasztikus alakokat: miket nagyon szégyenlene, ha valaki meglátná. El is titkolja jól. Mikor szobája nyitva van, semmi nyoma festéknek, képnek, írásnak; a kard is a maga helyén, mintha nem is harcolt volna azelőtt egy órával Csák Máté kezében Róbert Károly ellen!

Senki sem sejti az ő titkos gyönyöreit!

Az irodában oly prózai szorgalommal másolja az okiratokat, mint egy gép. Teszi magát, mintha azok a pörök őt nagyon érdekelnék. Eljár Korcza úrral, ki nagy uradalomnak jogigazgatója, az urbarialis törvényszékekre, s oly szorgalommal vezeti azoknak jegyzőkönyveit, mintha őt érdekelnék legjobban azok az aprólékos nagy bajai az egymás közt veszekedő két parasztnak, amiknek a vége rendesen az, hogy egy se kap semmit. Vannak azután megint másforma perek, amikben mind a két paraszt kap valamit: mogyorót - a fáját.

Az ilyen pereket nemigen szerette Kálmán, mert neki kellett rendesen a deresnél jelen lenni és számlálni a kiszolgáltatott adagokat, ami nem az ő kedélyéhez való mulatság volt.

Egyszer megsokallta az igazságszolgáltatásnak e nemét Kálmán, s mikor az úritörvényszéken a krimináliákra került a sor, megmondá Korcza úrnak, hogy ő már hazamegy, s majd elküldi maga helyett Biróczyt. Hanem akkor éppen nagy szükség volt rá, mert jegyzőkönyvet senki sem tudott olyan jól fogalmazni, mint ő. Korcza úr tehát azzal biztatá, hagy ne menjen el, holnap érkezik haza a tiszttartónak a leánya, aki egy olyan gyönyörű teremtés, aminőt még sohasem látott; aztán mindennap a tiszttartónál szoktak ebédelni, vacsorálni. Erre a kecsegtetésre hát csak ott maradt még egy nap, s csinált jegyzőkönyvet estétől reggelig, s dirigálta a streich-terzettet, vocal-solo kísérettel reggeltől délig - hanem a szép tiszttartóleány nem érkezett meg.

S ezzel a biztatással még néhány napig ott tartották: a szép tiszttartóleány még akkor sem érkezett meg; valószínűleg nem is volt a világon; hanem aztán Korcza úr jutalmul az ötödik napon egy papírba tekert csomagot nyújta át titokban a dominus fraternek, mint "diurnumot", mit az szerénykedett elvenni; de a principális csak a markába nyomta: "Megérdemlette, domine frater, azért a közrend és törvény érdekében elnyűtt sok mogyorófáért."

Mikor aztán Kálmán megnézte, hogy mi van a papirosban, talált benne öt szem mogyorót. Tehát ötnapi hivatalos fáradságáért kapott öt szem mogyorót meg egy biztatást, hogy majd látni fog egy szép leányt. Mai világban azt a diurnumot kevesellnék.

De hiszen Kálmán nem volt szorulva az akcidenciákra. Korcza úrnál ott hevert az első hónapra küldött száz forintja. S még egy húszast sem kért ki belőle. Korcza úr gondolá: még hazulról van neki pénze, s jól tud vele gazdálkodni.

Hanem egyszer egy jogi perben hirtelen sok pöriratot kellett lemásolni, melyre az illető fél rászánt húsz bankóforintokat, csak hogy másnap reggelig meglegyen. Korcza úr elmondá e körülményt patvaristáinak, s azt ajánlá nekik, hogy majd a királyi táblától ideszólít egypár írnokot, hogy segítsenek a leírásban. Nagyon meglepte azután, mikor Kálmántól azt hallá, hogy majd leírják azt ők maguk ketten Sándorral, nem kell osztozó. Le is írták az okmányokat reggelig, s a húsz forinton megosztoztak.

Ekkor kezdte a joggyakornokát közelebbről ismerni Korcza úr.

Mindjárt közölte tapasztalatát a nagyasszonnyal.

Minek következtében azután nemsokára kapott Kálmán hazulról egy ötpecsétes levelet, melyben volt száz forint meg ezek a sorok:

Te kevély Kámbizes!

Csak nem akarsz ahhoz a pénzhez nyúlni, amit Korczának küldtem számodra, hogy ne kelljen kérned, számot adnod róla és megköszönnöd. No, hát itt küldöm most egyenesen a kezedbe. Ne adj róla számot; ne köszönd meg.

Alázatos szegény nagyanyád
Erzsébet

Kálmán mit csinált ezzel a pénzzel?

Nagyanyjának csak a virágoskertjében volt még öröme. Tavasszal már kezdődött a tulipánidény, az ő büszkesége eddig. De tavaly óta, hogy a főispán kertében meglátta a szép Wellingtonokat, azokat a magasra növő tulipánokat, miknek szirma rózsaszínű, zöld szegéllyel s sötét csokoládészín és sárga csíkokkal, azóta egészen elromlott a kedve. Azokat pedig csak Harlemből lehet kapni, s darabja öt forint. Ily tömérdek pénzt a nagyasszony a maga gyönyörűségére ki nem ád.

Kálmán meg akarta lepni nagyanyját. Hogy a meglepetés annál tökéletesebb legyen, a megszerzett húsz darab tulipánhagymát Béni bácsinak küldé, azzal az utasítással, hogy a Wellingtonokat titokban ültesse el a mama tulipános virágágyába.

Béni bácsi értette az ilyen tréfát, hiszen olyan jó gyerek volt szegény. Egyszer, mikor nagy eső volt, nem félhetett, hogy a mama meglepi a kertben; maga lement oda, s húsz régi, egyszerű tulipánhagymát kiásott az ágyból, s helyébe kaparta a Wellingtonokat. S nehogy a kiszedett hagymákról rájöjjenek a kegyes csalásra, kenyeret szelt le hozzá s megette őket kenyérrel a becsületes jó ember. Egy kis német hast kapott tőle, hanem elmúlt az magától.

Milyen nagy volt aztán a mulatsága, mikor egyszer csak látta a nagyasszony az idegen pompás Wellingtonokat kinyílni, amikről semmi tudomása nem volt.

Persze Béni bácsi csak kacagott és táncolt, mikor vallatóra fogták, hogy mint kerültek ezek oda.

A legközelebbi havi pénzét aztán a következő sorok kíséretében kapta Kálmán:

Te csúf ember!

Azt gondolod, nem kitaláltam, hogy ez is a te mesterséged volt? (Ide egyiptomi hieroglifképpen egy gondosan megszáraztatott és lenyomtatott tulipánszirom volt közberagasztva a Wellington kelyhéből.) Hej, de kevély vagy! Az apádtól maradt rád. Az meg tőlem örökölte. Hanem azért haragszom rád - szerető nagyanyád

Erzsébet

A haragos levelek aztán sohasem maradtak el; telve büszkeséggel, telve szeretettel, megtömve gorombasággal és pénzzel.

Kálmán válaszai pedig annál rövidebbek voltak. Egyszerű köszönet. Nem tudott hízelkedni.

S valami titkolnivalója volt.

Minden gondos szülő, ki a nagyvárosba ereszti fiát, gondosan lelkére szokta kötni, hogy óvja magát a csábító szép hölgyektől. Hány óvja magát aztán? Bizonyos, hogy egy sem vallja meg.

Kálmánt pedig mindennap meglátogatták a legcsábítóbbak, a legveszélyesebbek a hölgyek között, s éjfeleken túl élveztették vele az olympi gyönyört, melyet nem jó megismerni emberi idegeknek: a múzsák.

Kálmán lázadó volt nagyanyja parancsai ellen. Ezt titokban kellett tartania. Még principálisa is csak úgy véletlenül jött rá egyszer-másszor a poétázásra. Szorgalma az irodában példaszerű volt. Hanem ügyességéről a pörös dolgok elintézésében nem lehetett hasonlót mondani. Korcza úr föltette magában, hogy majd ebbe is beleoktatja. - Amint Biróczynak a gyakornoki ideje letelt, s feljebb szállt királyi táblai jegyzőnek, Korcza úr annak a teendőit is Kálmánra bízta. Az ő dolga volt azontúl a látogató klienseket elfogadni, azoknak pöreik mibenlétéről fölvilágosításokat adni, következőleg pöreiket tanulmányozni, kívánságaikat kihallgatni s azokról főnökét értesíteni; az átadott pénzeket átvenni, nyugtatványozni; azokról naplót vezetni, ami fiatalemberre nézve a legveszedelmesebb próba. Azután versírás és számadás, az két különböző dolog. Nappal prókátor, este poéta? Ez nem megy. Valamelyiknek meg kell bukni.

Egy reggel Korcza úrnak személyes információra kellett menni valamennyi septemvirhez; délig megtartott a munka, annálfogva a teendők egész sorozatát elszámlálta eléje, miket Kálmán sorba följegyzett naplójába.

- Igaz! - szólt Korcza úr, még egyszer visszatérve az ajtóból. - Majd elfeledtem. Ha az a molnár el talál jönni, Tóthnak hívják, akiről már beszéltem, hogy valami erőszakoskodási esete van Decséry gróf ellenében, hát már kiegyeztem vele a gróf nevében. Tóth fizet húsz forintot, én pedig csapatok rá huszonötöt, s azzal kvittek vagyunk. Hát ha idejön azalatt, csak abszolválja, domine frater. A hajdú lássa el az embert oda hátul a fakamrában; de maga ott legyen, mert különben megteszi a paraszt, hogy egy üres zsákot fog maga helyett püföltetni, s ő jajgat hozzá. Hanem addig el ne eressze, míg meg nem fizet; ha le nem teszi a bírságot, tartsa csukva a fakamrában, míg hazajövök. Ha pedig fizet, adjon neki a pénzről nyugtatványt; viszont a huszonöt botokról Tóth adjon nyugtatványt, hogy megkapta. Értette? De aztán valami poétaság ne jöjjön ki belőle.

Korcza úrnál ez volt a megbántás legmagasabb mértéke, ha valamire azt mondta, hogy poétaság!

Alig ment el Korcza úr hazulról, Kálmán még jóformán hozzá sem fogott a napi munkához, midőn a kettős ajtó külsőjén elkezd valaki kocogtatni, azután a két ajtó között nagy cihelődés támad, valaki erősen zsúrolja a talpát, köhécsel, mint mikor az alázatos paraszt készül bekopogtatni, s nagy ceremóniát csinál hozzá.

- Szabad már, no! - kiált eléje Kálmán türelmetlenül.

Azzal lassan felnyílik az ajtó; egy halványkék posztóruhás alak, fontos talpú csizmában, fején a szürkés hosszú haj nagy görbe fésűvel hátrafelé simítva, oldalán posztószél tarisznya, megkísérti, hogyan lehetne felényi ajtónyitáson beférni, mint amekkorát a termete elfoglal, míg végre csakugyan megengedi magának, hogy átfeszüljön a megnagyobbított nyíláson, s akkor aztán elkezd hálálkodni, mindenféle jó reggeleket kívánva a nemzetes ifjú úrnak, míg végre kisüti, hogy itthon van-e a tekintetes fiskális úr.

- Nincs itthon. Mi tetszik?

A kopott dolmányú alaknak olyan hamis alázatossággal mosolygó képe van, mintha mindig valami tréfán törné a fejét, amiről maga semmit sem akar tudni. Ott megáll az ajtóban, s nagy jámborul elkezdi:

- Hát kérem alássan, én vagyok az a Tóth.

- Á! Tudom. Kontra Decséry. Fizetni jött?

- Igenis, fizetni jöttem.

- Meg kapni valamit?

- Igenis, kapok valamit.

- Hát hallja, kedves földim, engem az egész dolog elintézésével megbízott a főnököm. Kendnek huszonöt botot kellene kapni.

- Huszonöt botot, ugye? Kérem alássan. Ó, köszönöm alássan.

- No, az egyezség szerint. Hanem hát én azt abszurdumnak találom kiszolgáltatni, s elégnek tartom: ha kend nyugtatványozza előttem, hogy megkapta.

- Hogy megkaptam a nehéz botokat? Értem, igenis. És hát nem kell megkapnom? Ó, milyen kegyes a nemzetes patvarista úr.

- No, hát itt a kész nyugtatvány! Tud kend írni?

- Valami keveset.

- Hát csak firkantsa alá frissen. Mert ha haza talál jőni a főnököm, az nem fogja ilyen simán elereszteni.

- Ejnye, hát ugyan siessünk vele.

A kopott ember odament az íróasztalhoz, s igen szép gömbölyű betűkkel aláírta a nevét annak a nyugtatványnak, melyben elismeri, hogy mai napon az egyezményes mogyorósújtásokat fogyatkozás nélkül a szó minden értelmében felvette.

- No, ezen átesett kend. Mármost csak fizesse kend még le azt a kis pénzt; aztán elmehet isten hírével.

A kopott ember csak ravaszul mosolygott az állát simogatva.

- De már azzal a kis pénzzel majd csak megvárom a fiskális urat.

Kálmán mérgesen csapta le a tollat kezéből, amivel éppen nyugtatványt akart írni a húsz forintról. Ez mégis nagy parasztság. Húsz forintot nem merni az ő kezébe letenni.

- No, hát ha meg akarja kend várni a fiskális urat, akkor menjen ki, a hajdú be fogja zárni a fakamrába, míg a fiskális úr hazajön; ez a parancsolat. Ott várhat kend délig.

- Köszönöm kegyes jóakaratát.

Kálmán csengetett a hajdúnak; az elvezette a kopott embert a kapott utasítás szerint. Mármost hadd izzadjon ott a fakamrában délig, ha olyan pimasz.

Hanem Korcza úr jóval hamarább hazajött délnél, valami szükséges iratokért.

Kálmán jelenté neki, hogy itt volt a Tóth; megkapta, ami neki dukált, itt a nyugtatvány róla.

Korcza úr bele sem nézett az írásba, azt mondta: jól van.

- Hanem a pénzt nem akarta másnak lefizetni, mint a fiskális úrnak. Annálfogva becsukattam addig a fakamrába, míg haza tetszik jönni.

- Nagyon jól tette. Hát csak hozassa elő a hajdúval frissen, mert még vissza kell sietnem. Várnak őméltóságaik. Azokat egy rossz paraszt miatt nem várakoztathatom.

A hajdú nagy hirtelen előtermett a kopott emberrel, ki ismét csak oly mosolyogva és alázatosan lépett be a szobába; de akinek láttára Korcza úr ijedtében felrúgta a háta mögött őgyelgő karszéket.

- Ezt csapatta meg, domine frater! Tyűh! Kutya-kutyánszki! Hisz ez nem Tóth, a molnár, hanem Tóth, a hódmezővásárhelyi compossessor!

Korcza úr az üstökéhez kapkodott, s fél lábon táncolt dühében, ijedtében.

- Kutya-kutyánszki! Lába-labánszki!

S végre kiterjesztett karokkal rohant Tóth nyakába, azt kérlelgetve ölelvén összevissza: "Ne haragudjék, kedves, édes Tóth uram. Lássa! (szólt szörnyű megvetéssel mutatva Kálmánra.) - Ilyen a poéta."

Tóth uram csak mosolygott. Kálmán pedig igen okosan képzelte magát védelmezni, ha fölfedezi, hogy hiszen nem csapatta ő meg Tóth uramat, csak éppen nyugtatványt vett az "elvben" kiszolgáltatott botokról.

- Micsoda? - kiálta Korcza úr, mérgesen csapva a botnyugtatványra. - Hisz ez a védelem rosszabb a vádnál! Eszerint ez a nyugtatvány egy falsum! Domine frater eszerint bevallja, hogy egyhuzomban hamisított, csempészett, és egy kézre játszott az ellenféllel.

Kálmánnak csak nyitva maradt szeme-szája; ennyi kriminális bűnt fedezve fel magában.

Hanem akkor már közbelépett Tóth uram.

- Ne tessék zsörtölődni - mondta, Korcza úr kezét megfogva. A nyugtatvány igazat mond. Itt a bizonyság; szóljon a hajdú. Megkaptam-e a huszonötöt?

- Igenis meg - bizonyítá a hajdú. - Mikor kijött nemzetes Tóth uram, azt mondá nekem: "Jöjjön kend velem a fakamrába, János, s hozza a pálcáját. Én most odabenn aláírtam egy nyugtatványt huszonöt botról; ha én azt meg nem kapom, vagy nekem lesz miatta bajom, vagy annak a becsületes patvarista úrnak. Hát csak adja kend ki; de ne üssön kend nagyon, mert ha felkelek, olyan olvasatlan huszonötöt verek kendre a saját botjával, hogy ötvenről adhat quietánciát." Ekképpen történt.

Korcza úr elkezdett kínjában fütyülni, s a tarkóját meg a tomporát ütögette a tenyereivel.

- Jajajajajajajaj! S még becsukatja a fakamrába! Tóth Máté uramat Tóth Mátyás helyett! Tudja-e, domine frater, hogy ez a leggazdagabb úr egész Csongrád vármegyében?

Kálmán meg akarta mutatni, hogy a szóbeli perlekedésre is készült, s előadá védelmét.

- Én kérdeztem az illustrissimétől, mikor bejött, hogy gróf Decséryvel való ügyben jött-e. Azt mondta: "igen". Fizetni jött-e? Azt mondta: "igen". Kapnia kell-e valamit? Azt mondta: "igen". Kérdeztem, huszonötöt kell-e kapnia. Azt mondta: "köszöni szépen".

Erre mind a hárman nevetni kezdtek: kliens, principális és hajdú.

Tökéletes igaza volt a poétának.

Korcza úr diákra fordította a szidást; úgy tett, mintha Kálmánt szidná.

- Sed bene ipsi contigit. Quare portat tales braccas cucuricinas? Vellem, quod accepisset quinquaginta solidos!

Ami magyarul annyit tesz, hogy: úgy kell neki, bár ötvenet kapott volna keményül, minek jár kukorica nadrágban!

Aztán folytatta magyarul.

- Persze hogy a gróf Decséry-féle ügyben jött Tóth uram; persze hogy fizetni jött; persze hogy kapni jött valamit. Üljön le, domine frater, az asztalhoz, s segítsen a pénzt megszámlálni. Tessék, Tóth uram.

Tóth uram tehát előbbre lépett, s mosolygó hunyorgással vont elő a szeredásából egy szatyinggal átkötött nagy csomagot, odahelyezve azt Kálmán elé.

- Ennek kétezer darab ötforintosnak kell lenni.

- Számlálja meg, domine frater.

Kálmán sorba rakogatta a bankókat egymás hátára. Milyen nagy határ pénz. Megvan! A principális átvette, s ő is megszámlálta újra.

Ekkor Tóth uram egy másik csomagot vett elő a posztószél tarisznyából.

- Ennek meg ezer darab tízforintosnak kell lenni.

Az is hasonló mustrán ment keresztül.

Aztán még egy harmadik meg egy negyedik, megint ötödik és így tovább következő csomag került elő a zsíros iszákból, megannyi tízezer forintok egy felmarkolásra. Mikor már a tizedik csomót számlálta Kálmán, aggódva tekintett a bűvös szeredásra, vajon adja-e még. - De már lappadni kezd.

A következő csomagot ezzel a szóval kotorászta elő a kopott ember:

- Itt van pedig ötszáz darab százas.

Ötvenezer forint.

Kálmán izzadt a pénzszámlálásban. Újonc embernek nagy hőséget okoz az, mikor nagy bankjegyek futnak végig az ujja hegyén.

Ez is megvolt. No, az excellenciás urak ugyan várhattak Korcza úr visszatértére.

- No, még ez a kevés. Ez már az utolsó csomó. Harminc darab ezeres.

Attól izzadt még csak Kálmánnak az üstöke.

S mekkora volt a diadala, mikor kétszer is végigszámlálva a veszedelmes nagy bankókat, a felfedező heuréka hangján kiálthatá:

Ez nem harminc, hanem harmincegy darab!

Tóth uram nemhogy meg lett volna lepetve e felkiáltás által, sőt inkább ravasz, előre kigondolt mosolygással mondá rá:

- Igenis. Tudom. Annak a fölösleges ezeresnek van valami története. Ha nem sajnálja a tekintetes úr meghallgatni, elmondom. Én ezen lefizetett summáért megvettem gróf Decséry úr őkegyelmességének azon pusztáját, mely az én másik két pusztám között feküdt, hogy onnan könnyebben gazdálkodhassam az egész birtokom fölött. Annálfogva az ottani lakásba szándékozom beleköltözködni. Hanem hát megvallom, hogy egy dolgot nem vettem észre, csak mikor a feleségemmel megvizsgáltuk a vett birtokot. Hiába: az asszonynak csak hamisabb szeme van; mindjárt meglátta. Hát a lakás kapujával szemben van egy domb, azon a dombon egy négyszegletű kerítés, annak a közepében egy márványkő feszület, amelyet a Decséry grófok állíttattak oda. Tetszik tudni: én kálvinista vagyok. Engem ugyan nem bánt a más vallása, s én a plébánusnak is köszönni szoktam az utcán. Hanem hát tetszik tudni, hogy az asszonyféle milyen portéka. Annak nem lehet befogni a száját. Amint az asszonyom meglátta ott a feszületet, elkezdett darálni, hogy az őneki oda nem kell! És mindenféléket beszélt. Tetszik tudni, nagyon szabad szája van az asszonynak. A feszületet úgy híja, hogy "a fanyelű szent", ami elég csúnyaság tőle. Elégszer megszidtam érte, de nem fog rajta. Mármost találja ezt egyszer valami idegen meghallani, még feladnak, még becsuknak érte mind a kettőnket, s aztán ülhetünk a tömlöcben nagy méltán. Hát én arra könyörögném a tekintetes fiskális úrnak, venné rá az eladó gróf urakat, vinnék el a jószágomról a maguk jószágára azt a tiszteletreméltó szentképet. Jobb lenne az mind a hármunkra nézve.

- Hja, kedves nagyuram, Tóth uram! - mondta Korcza úr. - Ez nehéz állapot lesz. Az servitus. Az együtt jár a jószággal. Azt bizony nem tudom, hogyan lehetne onnan elmozdítani. Ahhoz nagyhéten búcsújárók szoktak seregleni, meg búzaszenteléskor, aztán körösztjáró héten...

- Még processzió is! - szörnyedt el Tóth uram.

- Aztán az az egész domb szentelt föld. Ha a keresztet el akarják vinni onnan; a dombot is el kell hordatni. S hol van az eladott jószághoz a Decséry-uradalom? Négynapi járó föld. Hisz ez pogány pénzbe kerülne a grófnak!

- Hát hisz arra való ez a harmincegyedik ezres! - szólt hunyorogva Tóth uram. - Ezer forintból csak kikerül a költség. Ennyivel fizetek többet a vételáron kívül, ha a gróf urak olyan kegyesek lesznek a maguk körösztjét elvitetni tőlem. Elég köröszt már énnekem az a nyelves asszony.

- No, jól van. Én megpróbálom - mondta Korcza úr fontoskodó képpel. - De az nehéz dolog, nagyon nehéz dolog; nem ígérhetek semmi bizonyosat.

- No, csak tegye meg a tekintetes úr. Nem leszek ám érte háladatlan.

- Megpróbálom. Tessék ma estére visszajönni. Addig is, domine frater Kálmán, fogalmazzon egy ügyvédi meghatalmazást e tárgyban, s Tóth uram írja alá. Én pedig megírom a nyugtatványt erről a kis pénzről.

Ez volt tehát az a "kis pénz", amit Kálmán nyugtájára nem akart átadni Tóth uram. Tóth uramnak igaza volt. A fiskális nyugtáját aztán megköszönte.

Kálmánnak is motyogott valami köszönetfélét, de ez nem is nézett felé. Restellte az egész történetet.

Tóth uram aztán nagy hálálkodások után odábbállt; Korcza úr a pénzcsomagokat elzárta egy vasas ládába, aminek a nagy kulcsai egy szarvasbőr zacskóban álltak, azokat megint elzárta a szekrényébe, a szekrénye kulcsát aztán végre bedugta az íróasztala nyitott fiókjába. Ilyenformán aztán, mintha el se zárta volna a pénzt. Csak környezetének folytonos becsületessége őrizte, hogy mindennap ki nem rabolták.

Akkor aztán szaladt a félbehagyott információt folytatni.

Amint principálisa eltávozott, akkor kezdett csak Kálmán papirosaiból felnézni. A legelső tárgy, ami szemét megszúrta, egy papirosba takart valami volt az asztalán. Valami lapos gömbölyű, amilyen a pénz szokott lenni. Ezt bizonyosan Tóth uram tette ide a nagy hálálkodás közben, mint fáradsági díjt a patvarista számára.

Kálmán felbontá, mi az. Egy kétgarasos volt.

Hogy felugrott a helyéből mérgesen!

Hiszen az is nagy bosszúság, ha az embernek egy tallért ajándékoznak, mikor nem hajlandó azt elfogadni, de pláne egy kétgarasost! Egy vastag veres rézpénzt!

Hogy nem ütheti a hátához!

Tréfálni akart a gazdag paraszt, vagy igazán két garasra becsülte Kálmán hivatalos karakterét?

Ez már mégis nagy bosszúság!

Most már hova szaladjon utána?

Hanem hiszen majd visszajön estére! Addig hadd álljon ott a kétgarasos.

Amint efölötti rossz kedvében nagy mérgesen lépdel végig a kis szobában, egyszer csak halk kopogást hall az ajtón.

- Szabad!

A kopogtatás ismétlődik.

- Szabad már!

Meg újra kopogtatnak.

- Ejnye, ki az már?

Odasiet, feltárja az ajtót. Ki az, aki nem tud bejönni? Egy alázatos, összetöpörödött öreg emberke áll az ajtóban; egész termetét egy hajdan kék, most már fakó, hétgallérú köpönyeg fedi. Kalapját jó előre levette, és a kezében tartja. Kopasz fejének haja szálai hátulról előrehúzva takargatják mostohául a deficitet. Arcának soványsága azt látszik hirdetni, hogy íme egy ember, aki mások irgalomkenyerén éldegél. Alázatos modora mindenben megegyez külső megjelenésével. Még a bajusza is oly kurtára van nyírva, s csak az orra előtt van egy kis darabon, mintha az is bocsánatot kérne, hogy bajusznak bátorkodott születni.

Az alázatos kis emberke szerény meghunyászkodással mondja:

- Alázatos szegény szolgája az úrnak.

Kálmán okulva a legközelebbi felsülésén, gondoskodott róla, hogy ezentúl minden kopott külsejű látogatóval a legnyájasabban bánjék, s annálfogva még annál is szerényebben viszonozza:

- Legalázatosabb szegény szolgája uraságodnak! Mit tetszik parancsolni?

A szerény emberke fél tenyerét ajkáig emelve, suttogá szemérmesen:

- Lehetne-e szerencsém a tekintetes fiskális úrhoz?

Kálmán pedig mind a két tenyerét mentegető mozdulatra emelve, suttogá még szerényebben:

- Nagyon sajnálom, de most nincsen idehaza.

A szerény látogató erre valódi ínséges szupplikáló hangon könyörge:

- S mikor lehetnék szerencsés itthon találhatni, kérem alázatossággal?

- Bizony nem tudom az idejét megmondani, kérem alázatossággal.

A kis kopott ember azalatt folyvást a kezében tartá a kalapját, s a nyitott ajtó küszöbén állt.

- Egyébiránt mit kíván uraságod a principálisomtól? - kérdé tőle Kálmán, mert már be szerette volna csukni az ajtót.

A szerény emberke alázatosan félregörbítve nyakát s két tenyerét egymás fölött simogatva nyögé ki:

- Egy kis pénzecskét, kérem alázatossággal.

No, biz ezt Kálmán is hamarább kitalálhatta volna. Az első rátekintésre kivehette, hogy ez is egyike azoknak a kóbor kéregetőknek, akik mindennap benyitogatnak Korcza úr irodájába; először munkát kérve, s minthogy az nincs, egy kis segítségért esedezve, s akiket Korcza vagy kikerget, vagy kielégít egypár krajcárral, ahogy éppen kedvében találják.

Nosza eszébe jutott az elkárhozott kétgarasos.

Menten sietett az íróasztalához, s aztán nagylelkű pártfogói arccal jött vissza az öreg úrhoz.

No, hát itt van egy kis pénz, öreg uracskám - szólt markába nyomva a két garast, mármost az isten áldja meg békével.

Az öreg nagy háladatossággal fogadta az emberbaráti adományt.

- Köszönöm alázatossággal a tekintetes ifjú úr gráciáját. Az isten adjon érte ezer annyit; magamat kegyes jóakaratába ajánlom. Alázatos szegény szolgája.

Még a becsukott ajtón kívül is hálálkodott. Kálmán utánanézett az ablakon. Az öreg úr még az utcán is levette a kalapját előtte, mikor az ablakban megpillantá.

Kálmán azután leült a hivatalos munkáját folytatni.

Egy óra múlva visszakerült Korcza úr; még a folyosón elkezdett kiabálni a hajdúnak, hogy tudassa a szakácsnéval, hogy ma úri vendég lesz itt ebéden.

- Nem keresett valaki azalatt? - kérdezé azután Kálmántól, amint benyitott.

- Valami kéregető. Elutasítottam - felelt Kálmán, fel sem nézve az írásból.

Korcza úr át sem öltözött, mikor hazaérkezett, sőt még a kopott bőrsipkája helyett is a hímzettet nyomta a fejébe.

Kis idő múlva megint hangzott az a gyanús kopogtatás az ajtón, háromszor egymás után, s a sok "szabad! tessék! herein!" biztatásra végre ki is nyílt az ajtó, s nagy alázatosan tolakodott be rajta az iménti kopott öreg úr.

Kálmán bosszúsan csapta le a tollát, s már a nyelve hegyén volt, hogy azt kiáltsa Korcza úrnak: "már megint itt van!" - de Korcza úr átváltozása elég jókor elvágta az útját.

A mindig pökhendi arc, mellyel Korcza a világot fogadta, egyszerre udvariassá változott a belépő láttára, ugrott a székéről, futott az érkező elé, útközben bókokat csapva kurta mazurka-lépésben.

- Á! Alázatos szolgája excellenciádnak!

Excellenciádnak!

Kálmánnak elakadt a lélegzete.

Ő ezt az excellenciás urat éppen most expediálta ki az ajtón egy sustákkal!

Az excellenciás úr pedig minden bókot kétszeresen visszaadott; egyszer Korcza úrnak, másodszor Kálmánnak hajtva meg magát, finom, de mindig alázatos nyájassággal.

- Frissen, domine frater! - kiálta Korcza úr. - Segítsen levetni őexcellenciája köpenyegét.

- Ó, kérem alássan, meg nem engedhetem - tiltakozék az excellencia. - S nem engedte, hogy valaki szolgálatot tegyen körülötte. Maga leölté a köpenyét, azt összehajtva letette egy székre, s maradt egy szál kabátban, mely szinte olyan kék volt, mint a köpönyeg, szinte olyan kopott és bársonygallérú, állig begombolva; úgyhogy a gyémánt keresztnek, melyet nyakában viselt, csak a belső hegye látszott ki rajta.

- Méltóztassék ide a pamlagra leülni excellenciádnak! Kálmán fráter; adjon egy zsámolyt őexcellenciája lába alá.

- Ó, köszönöm alássan; meg nem engedhetem. Egészen jól van így. Csak hadd folytassa a munkáját a generosse domine Kálmán.

Kálmán szeretett volna kiszaladni a szobából; de nem lehetett. Korcza úr inte neki, hogy maradjon; szükség lesz rá.

Mintha tövisekre ültették volna le!

- Vártam már excellenciádra - mondta Korcza úr. - Lesz szerencsém ebéden itt tisztelhetni.

- Ó, enyém lesz a szerencse.

- Tóth Máté elhozta a pénzt. Pontos volt. Méltóztassék azt rögtön átvenni.

Tóth Máté! Akkor ez hát Decséry gróf!

Most szerette volna már aztán Kálmán a fejét a falba verni! Hisz ez a kopott öreg úr, akinek ő két garast ajándékozott, az apja annak a főispánnak, akihez őneki majd jurátusnak kell menni. No, ez szép első találkozás volt. Égett még a füle hegye is.

S őexcellenciája mindezt nem látszott észrevenni.

Korcza úr előadta az átvett pénzt; a gróf összeszámlálta azt, s azután még negyven darab ezerest tett hozzá, úgy adta vissza az ügyvédnek, ő is egy jószágot vásárolt azon, melynek rögtön le kellett tenni az árát.

Ez volt az a "kis pénz", amiért az ügyvéd urat kereste.

Kálmán az ökle hegyével kommantgatá a homlokát, s mondogatta magának: "Ó, te poéta! Ó, te bukfejes! Nem volt elég egy nap egy bakot lőnöd, még rá is kellett dupláznod?"

A pénzszámlálás, a nyugták és ellennyugták kicserélése délig elfoglalták az időt; akkor aztán Korcza úr félreinté Kálmánt, s suttogva adá neki az utasításokat, hogy patvarista kötelességéhez képest minő, hová eldugott palackokat hozzon fel ez alkalommal a pincéből. Maga nyitogassa fel, és szedegesse ki a dugóit.

Kálmán ugyancsak haragudott magára. Kedve lett volna ma nem adni magának ebédet. Alig akart előkerülni a pincéből.

Aztán azt a nagy hirkust még csak jóvá sem lehet tenni semmiképpen!

Mire visszakerült a palackokkal, már akkor a két úr az ebédnél ült: a levest el is költötték. Az ajtón keresztül hallhatá, hogy nagyon kacagnak valamin.

Amint belépett az ajtón, egyszerre elhagyták a kacagást. Világos, hogy a két garasnak nevettek.

A gróf ugyan egyszerre oly komoly szelídségbe hozta arcvonásait, hogy azokon semmi gúnyt nem fedezhetett fel; hanem Korcza úrnak idő kellett hozzá, ha egyszer az nevetésre kuszálta képe ráncait, míg azokat megint más konfigurációba bírja összerendezni.

Az egész ebéd fölött valahányszor Korcza úr rápillantott Kálmánra, minden tekintetéből kiolvashatta a "két garas" fatális esetét.

Alig várta, hogy vége legyen az ebédnek, s aztán osonhasson valamerre.

De pedig nem adatott meg neki az elosonhatás; amint felkeltek az asztaltól, Korcza úr megfogta Kálmánt fejénél fogva, ez volt nála a bevezetési formaság, s odaállítá őexcellenciája elé, e szavakkal mutatva őt be:

- A főispán úr őexcellenciájának leendő jurátusa.

- Van szerencsém - mondá őexcellenciája. - Sok jót hallottam uramöcsém felől beszéltetni. Szép készültségű, jó erkölcsű ifjú. Nagyon örülök, hogy a fiamhoz jő jurátusnak. Nekem is volt már szerencsém egyszer találkozni. (No most!) Jó szívéről akkor is meggyőződtem. Hanem azt jegyzem meg uramöcsémnek, hogy ha minden koldusnak két garasával fogja osztogatni a pénzt, akkor ön sohasem lesz gazdag ember.

Korcza úr röhögött, mint valami erdei manó: őexcellenciája is mosolygott nagy szelíden. Hanem azért a két garast csak nem adta vissza.

Ebéd után rendesen minden ember más ember, mint ebéd előtt. Ezt a százesztendős naptár is bizonyítja. A terített asztal kiegyenlíti az emberek között a rang-, kor- és pártkülönbségeket.

Ebéd után a patvaristának szabad a principálisa anekdotáin nevetni. Ha jó nevető publikumot szolgáltat magában, még kedves embernek is fogják mondani.

A nyájas, alázatos excellenciás úr is kivetkőzik az eddigi feszes hernyóbáb hüvelyéből, s a feketekávé és pipa mellett átalakul a régiekre visszaszállongó lepkévé.

Diákul beszélnek.

Decséry gróf Tacitus válogatott nyelvén; Korcza úr annál keresetlenebb konyhalatinsággal.

Ó, milyen jólesik mind a kettőnek, hogy kibeszélheti magát az édes anyanyelvén! Azon a nyelven, amelyben nevelkedett; amelyen gondolkozik, amelyen éjjel álmában beszél, amelyen az Úristent megszólítja és viszont megérti; amely a királynak és a nemesembernek a nyelve; amely megkülönbözteti az urat a paraszttól, a férfit az asszonytól; amely a "Corpus Juris" és a privilégiumok nyelve; a holtak és az örökké élők nyelve: a világnyelv, mely előtt minden nemzet meghajol, s a "senki" nyelve, mely senkit meg nem aláz.

Korcza úr csak akkor volt beszédes, akkor volt közlékeny, ha diákul beszélhetett, s Decséry gróf tündökölt, ékesen szóló lett, úr volt, ha latinra fordult a beszéd; magyarul csak alázatosan tudott megszólalni. Ha latinul szól hozzá Kálmán első találkozásukkor, bizonyosan nem kerül a két garasra a sor.

No, de miután ez a tréfa olyan jó hangulatba hozta az urakat, Kálmán is engedelmet kért, hogy szinte latin idiómában előadja azt az előzményt, mely a fatális két garast az asztalára hozta.

Kiderült, hogy ebéd után őneki is sokkal jobb előadása van, mint ebéd előtt.

Őexcellenciája nem győzte tarka zsebkendőjével törülgetni a szemeit, oly pompás derültségben tartá az a tréfás quidproquo, amibe Tóth Máté uram Kálmán félreértése folytán került.

- Ad vocem! - mondta a gróf, kiverve pipáját. - Azzal a Tóth Mátéval még énnekem valami végeznivalóm volna.

- Parancsoljon velem excellenciád - mondta Korcza úr; ismét nyújtva a dohánydöbözt az illatos vidéki dohánnyal.

- A neki eladott jószágomon van valami tárgy, amit szeretnék tőle visszanyerni.

Korcza úr futott fidibuszért. Kálmán látta, hogy irónnal a vékony papírszeletre valamit firkant a principális a gróf háta mögött.

- Kálmán fráter! Gyújtsa meg őexcellenciája pipáját.

Kálmán a neki nyújtott fidibuszon e szót olvasá: "taceat!" (hallgasson!)

- Mi legyen az a tárgy? - kérdezé Korcza úr.

- Egy kőfeszület.

- Egy kőfeszület? - Korcza úr úgy tett, mintha hasonló tárgynak hírét sem hallotta volna.

- Igen; egy fogadási emlékkereszt, melyet nagyatyám állíttatott oda, midőn a pusztát donációba kapta. Én bizony egészen megfeledkeztem róla, mert már húsz éve nem voltam azon a pusztán; hanem nőm, a hercegnő annál jobban emlékezik rá, s most egészen fel van háborodva miatta, hogy a családi szent ereklye a jószággal együtt egy skizmatikus paraszt birtokába került; és semmiképpen meg nem akarja engedni, hogy az a kereszt kálvinista kézen maradjon.

Korcza úr füstfellegeket fújt a pipájából, s nézett a maga alkotta ködbe.

Hja! Ez pedig nehéz dolog! - monda farizeus képpel. - A szerződésben minden ingatlan át van adva; a keresztet pedig sem lábas, sem ingó-bingó jószágnak nem lehet nevezni: az oda van építve.

Kálmán kezdte érteni Korcza urat; az meg akarja menteni Tóth Máté számára annak az ezer forintját. - Dehogy értette! A poéta!

- De talán ideadná azt Tóth Máté uram szép szerével? Hisz ő semmi hasznát sem veszi.

- De igenis veszi hasznát. Azon szent ereklye egyúttal búcsújáróhely; a pusztán levő csapszéknek főfőconsumensei éppen a búcsújárók. A kereszt eltávolítása által Tóth Máté a regálejában fog nagy csorbulást szenvedni.

- Hát tudja mit, fiskális úr; egyezzék ki azzal a becsületes emberrel. Én nem merek a hercegasszony szeme elé kerülni a nélkül a kereszt nélkül. Tudja, hogy e tekintetben milyen szigorú nézetei vannak; s megszoktam már, hogy minden kedvét teljesítsem. Átadok önnek e célra egyezer forintot. Talán ennyivel megelégszik?

- Már nem tudom. Meg fogom kísérteni - mondta Korcza úr; otthagyva heverni az asztalon az előkerült ezerest. - Hanem egytől óvom excellenciádat; nehogy személyesen érintkezzék ezzel a paraszttal; mert a paraszt nagyon furfangos! Ha észreveszi, hogy excellenciád micsoda pretium affectionist helyez abban az ereklyében, hogy a kegyelmes asszony azt minden áron vissza akarja szerezni, majd tízszer annyival sem elégszik meg. Ó, azt csak én tudom, milyen furfangos a paraszt!

A gróf tehát ráhagyta Korcza úrra, hogy kerülje körül azt a furfangos parasztot, s ígérte, hogy kedvező siker esetén ő sem lesz háladatlan e nagy szívességeért.

Kálmán most már többet kezdett érteni.

A diskurzust és negociátiót félbeszakítá azon jelenet, hogy az ajtón benyitott Tóth Máté uram. Most már minden bejelentés és alázatos kocogtatás nélkül. Hja, ő is ebéd után volt már, s olyankor Tóth Máté uram is más ember.

Szemei ragyogtak, s fél bajusza ki volt pödörve, a másik fél csurgóra állt.

- Jelentem alássan, megjöttem.

Őexcellenciája fel is kerekedett mindjárt, s igyekezett mentül távolabbra retirálni Tóth Máté uram elől; nehogy abba a kellemetlen helyzetbe jusson, hogy valami szót kelljen váltani személyesen azzal az emberrel, akinek a jószágát eladta. Háttal ment kifelé a pipázószobából az irodába, ahová Kálmán kikísérte. Korcza urat nem engedte maga után jőni; csak maradjon, végezzen azzal a furfangos paraszttal! Őexcellenciáját az irodában szépen felöltözteté Kálmán a hétgallérú köpönyegbe; az ócska redőnyös hintó a vén szürke négyessel már ott várt a kapu előtt; őexcellenciája hetvennégy éve dacára könnyedén szökött fel a magas hintóba, s még egyszer biztosítá Kálmánt afelől, hogy alázatos szegény szolgája marad.

Mire Kálmán visszatért az irodába, már akkorra Korcza úr készen is volt az egyezményi irattal, melynek értelmében a kérdéses kőkeresztet Tóth Máté uram Decséry grófnak visszaadja; az pedig saját költségén elhordatja azt onnan.

- Nehéz dolog volt ezt kicsinálni! - mondta Korcza úr, vállára veregetve az örömtől tündöklő Tóth Máté uramnak.

- De meg is szolgálom az úrnak - monda a boldoggá tett férfiú -, mihelyt hazamegyek. Küldök az úrnak egy süldő malacot.

S azzal ő is sietett a fakó szekerére felkapni, melyet három szilaj mén vitt hegyen-völgyön odább.

Mikor aztán Korcza úr és patvaristája egyedül maradtak, az ügyvéd így szólt patvaristájához:

- No, domine frater! Vegye elő naplóját, s írja be sub rubro "sportulák, accidentiák": "a szent kereszt ügyéért Decséry gróftól 1000 forint, Tóth Mátétól 1000 frt".

Kálmán összeharapta az ajkait; Korcza úr észrevette nemtetszését.

- Hát maga mit tenne ez esetben?

Én? Visszaadnám az egyiknek is az ezer forintját, a másiknak is az ezer forintját, s kívánnám tőlük a honoráriumot.

- S akkor aztán kapna a paraszttól egy süldő malacot; a gróftól pedig azt a kétgarasost, amit a patvaristája adott neki. Ó, maga poéta!

Biz úgy volt az. Tóth Máté uram megküldé a malacot; de biz az is csak olyan nyársra való malac volt. A gróf pedig oly módon fejezé ki Korcza úr fáradozásáért való háladatosságát, hogy a hercegnő saját kezű köszönőlevelét küldé el neki, saját kezűleg címezett borítékban - hanem a két garas nem volt hozzá mellékelve. A levelet pedig el sem olvasta Korcza úr, mert németül volt írva, s valahányszor német levelet kellett neki elolvasni, mindig úgy érezte magát, mintha új, szűk csizmát kellene kijárnia.

Korcza úr a legközelebbi törvényszünet első napján így szólt patvaristájához:

- Domine frater! Én holnap elutazom Bécsbe, a hajdún kívül senkit sem viszek magammal; mához két hétre pontosan visszajövök. Azalatt magára marad a háztartás minden gondja. Itt a két hétre való konyhapénz; csak úgy kell főzetni, mintha itthon volnék. Ha ezalatt jőnek a kliensek, fogadja el őket, hallgassa ki, s vezessen a dolgaikról diáriumot. Hogy pedig a hosszú idő alatt meg ne unja magát, itt a pertár kulcsai, vegye elő sorba a percsomagokat, s olvasgassa azokat végig. Az egyik szekrényben vannak a polgári perek, másikban a bűnvádi perek; a harmadik szekrény kulcsát még nem adom oda, abban vannak a válóperek. Vegye ön sorba a csomagokat, s csináljon belőlük magának kivonatot, olyformán, mintha referálni akarna a törvényszéknél. Amelyik még folyamatban van, ahhoz írja meg saját belátása szerint a következő replikát, duplikát vagy triplikát. S mindezeket nekem, ha majd visszajövök, terjessze elő.

Az ilyen megbízások Korcza úr fő-fő tréfái közé tartoztak; oda szokta ő adni a pertára kulcsait, mikor maga törvényszünet alatt kéjutazásra rándult, mindig a patvaristájának, mert sokszor megesett, hogy az ellenfél ügyvéde követelte azoknak kiadatását; hanem tíz közül kilenc esetben az történt, hogy a patvarista azt mondta magában erre a megtiszteltetésre, hogy "Dehogynem! Majd én itt neked beleülök a te dohos aktáidba, s csinálom a kivonatot a nagy bolond processzusokból, s kanyarítok replikákat, amikre az ördög se kért! De alig várom, hogy kihúzd a lábadat az ajtón! Kereshet aztán, aki meg akar találni, a Hét Választónál, a biliárd mellett!"

Tíz közül kilenc bizony ezt mondta magában, s ha mondta, bizony meg is tette.

Hanem néha akadt egy olyan tizedik fajta ember is, aki belefeküdt a rábízott periratokba, mint az új fűszeresinas a mandulába és mazsolaszőlőbe, s aki aztán Korcza urat hazatértekor egész halom kivonattal és replikatöredékkel örvendeztette meg. Azokat a munkálatokat ugyan Korcza úr mind egy betűig hallatlan hiábavalóságoknak nyilatkoztatta rendesen; hanem magáért a tényért erősen felmagasztalá az audiatot. "Magából lesz prókátor; látszik, hogy van kedve hozzá!"

Az ilyen ritka species azután mindig kedvence maradt; azt jurátusnak is olyan helyekre ajánlotta be, ahol legtöbb gyakorlata lehetett. S amint ügyvédnek felesküdött, az apróbb pereit ráruházta; úgy vezette bele a magasztos pályába.

Kálmán is ehhez a tizedik fajtához tartozott.

Amint főnöke eltávozott a háztól, bezárkózott annak irodájába, s onnan azután csak enni és aludni jött elő. Egész nap a pöriratokban búvárkodott.

Hanem ezek a pörök őbelőle nem csináltak prókátort.

Érdekelte bennök a lélektani szemlélet, az emberismeret tanulmánya; a magánviszonyok: a históriai bonyolulat: de ezek mind azt taníták neki, hogy őbelőle nem lesz jó ügyvéd.

A költő missziója mindig az igazságot védelmezni; az ügyvéd kötelessége a bűnöst, az igaztalant védelmezni - ha ez a védence; oly melegen, oly eréllyel, oly furfanggal, mint ahogy az védelmezné magát; mert ő a bűnös "alteregó"-ja, s erre esküje, hivatása kötelezi, s ez is becsületes, szent hivatás. Hanem a költői igazságszolgáltatásnak meg kell halni benne.

Aztán minő lélektani tanulmányok ezek az óriási perek.

Testvérek veszekesznek azon a vagyonon, amit jámbor szülők azért kuporgattak össze, hogy gyermekeik boldogok legyenek. Átkot hagytak nekik.

Nagyurak pörlekednek szegény emberek ellen, kik éhezve, nyomorogva költik a pörre az utolsó szántóföldecskéik árát.

Szegény árvákat ravasz rokonok kiforgatnak minden vagyonukból.

Világos követelések elnyújtatnak két emberöltő időn keresztül.

A pörbe fogott fillér megnő tallérrá a végén.

Furfangos szerződések kétséges pontjai miatt nagyurakból koldusok lesznek.

Vagy pedig saját hihetetlen bolondságaik miatt lesznek azokká.

Jőnek emberek, akiknek elemük a veszekedés; s nem élhetnek anélkül, hogy minden velük érintkező halandó ügye bíró elé ne kerüljön.

Határvillongások százesztendős folyamának bíró nem bírja végét vetni.

Márkális, urbáriális perekben torlatot képez a hatalmasabb sérelme a gyöngébbek fölött.

És végül "plus valet favor in judice, quam lex in codice". (Többet ér a bíró kegye, mint a törvény hegye.)

Hát még a bűnvádi perek! Mily iszonyú tanulmány! Mily sötét országa a föld alatti világnak! A hamisítások, végrendelet-sikkasztások, másvilágra küldések bonyolult tragédiái, mik a magasabb mívelt körök selyemfüggönyös ablakai mögött játszattak le: alacsony birtokhajhászvágyak rémeseményei.

És aztán az a nyelv, amin a prókátorok maguk beszélnek egymásról - ott a papíron! Mikor már kifogytak egymás klienseinek földig való ócsárlásában, akkor nekiesnek egymásnak kölcsönösen, mint két gladiátor, aki egymást szétmarcangolja bérért. Méregbe mártott tollal szurkálnak egymás májába. Elmondják, ki mi rosszat tud az ellenfél ügyvédéről. Nem maradhat olyan pici kis bűne titokban, amit valaha gyermekkorában elkövetett, hogy szemére ne vetnék. Ha kisdiák korában szilvát lopott: rásütik, hogy tolvaj; ha egy közönyös levelét megkapták, melyben a dátum ki volt igazítva: rámondják, hogy hamisító, ha szüleit sokat keserítette: kiderítik, hogy apagyilkos; ha a mészárszékben a szolgálójának egy hamis húszast adtak vissza: hamispénzverő a neve; ha liberális nézetei vannak, akkor rebellis; ha a kormányhoz szít, akkor hazaáruló; ha templomba jár, akkor farizeus; ha nem jár, akkor ateista; ha kártyázik, akkor "spiller"; ha nem kártyázik, akkor "schnorrer"; ha van felesége, akkor "hahnrei"; ha nincs felesége, akkor nőcsábító; ha van pénze, akkor uzsorás; ha nincs pénze, akkor csirkefogó; ha szép ember, akkor festi magát; ha nem szép, akkor madárijesztő; ha a kéménye kigyulladt, akkor gyújtogató; ha az orra veres, akkor részeges; s jaj annak, amelyiket egyszer valaha valami iskolából kicsaptak! Bizonyos lehet róla, hogy mindegyik ellenfele azon fogja kezdeni a replikáját, hogy ámbár köztudomású dolog, miszerint az ellenfél érdemes ügyvédjét az iskolából kicsapták stb. - Néha aztán annyira megy a kölcsönös nyájaskodás, hogy a bíró nem állhatja tovább a dolgot, s veszi a veres plajbászt, s "bíróilag" kitörli a gorombáskodásokat; sőt némelykor odáig megy a dolog, hogy egyik félnek "emendát" (nyelvváltságot) kell fizetni; de legtöbbször kölcsönbe esik.

Kálmán mindent megkísértett, amit főnöke rábízott. Csinálta a kivonatokat a hosszú perekből; de azért mégis azon vette észre magát, hogy mikor este, a hosszú napi munka után lefekszik, nem bír aludni; valami nyugtalan vágy, valami határozatlan érzet felkölti; nincs kielégítve, nincs kifáradva; gyönyörei követelnek; s újra papírt, tollat vesz kezébe, és amikből nappal kivonatokat írt, a csodaperekből, éjjel regény- és drámatöredékeket teremt.

Mert ez gyönyör!

Sokszor kérdezik a költőtől: hogy tudsz dolgozni olyan sokat?

"Hiszen nem dolgozom - élvezek!"

Miért dolgozol éjjel-nappal?

"Hiszen ha nem teszem ezt, meghalok!"

Csak egy hiányzott neki még. Az ideál.

Kálmán nem tudta még, hogy mi az az asszony!

Van egy betegség, amiben a szenvedő semmi tárgynak sem látja a színét. Minden fehér és fekete előtte.

Azt hiszem, Ádám apánk lehetett az első ebben a nyavalyában, mielőtt Éva alkotva volt.

Az ember csak akkor tudja meg, hogy milyen színe van a világnak. A nő a szivárvány napja. Azért nem lehet a nő költő. A napból nem látják a szivárványt.

Egy délelőtt hatalmas kopogtatásra riadt fel Kálmán szétterített aktái közül az irodában, s midőn sietett a szokásos "szabad" jelszót elkiáltani, azzal egyidejűleg, egy kategorikus csizmaorr-rúgás az ajtón, kényszeríté az utóbbit gyors felnyílásra, s az iratai közül felmerülő ifjú előtt ott állt egy martiális alak; zöld huszárdolmányban, karmazsin nadrágban, kardosan, kifent bajuszosan és mérgesen.

Mi már ismerjük ezt az alakot. Ez Sátory őrnagy, Csollán Berti sógora - hanem Kálmán még csak ezután fogja megismerni.

A hatalmas férfiú zengő sarkantyús dobbanásokkal járult a fiatalember elé, s mikor odáig ért, hátravetve lószőr kravátlijában nyakát s kardja hegyével megdobbantva a tintapettyes földet, mennydörgé:

- Itthon van-e a fiskális?

Kálmán hivatalos készséggel s amellett egész udvarias mérséklettel viszonza, hogy: "Biz az nincs itthon."

- Hát hol csavarog ilyenkor? - mennydörgé a kardos úr. - Mikor megírtam neki, hogy ma jövök. Mért nem tartja itthon az orrát? Mit hagyja nekem idehaza maga helyett az íródeákját? Ezt a mamlaszt.

Kálmán erélyesen remonstrálni készült e kifejezés ellen.

- Jól van, jól, öcsém! Kiabálhatsz nekem! - némítá el a nagy vitéz. - Olyan süket vagyok én, mint a föld! Akárcsak a kalamárisod lyukára tennéd a szájadat, s abba kiabálnál bele. Beszélhetsz énmiattam, amit akarsz. Akár az apám lelkét szidod, akár válogatott hízelkedésekkel traktálsz, az énnekem mindegy. Én nem hallom. Hanem amit én mondok neked, azt te meghallod. No, hát azt mondom neked, hogy a te principálisod egy gézengúz pernyújtó gazember. Te pedig annak a bimbója vagy, s éppen olyan akasztófa virága lesz belőled, mint amilyen a principálisod.

Kálmán kővé volt meredve erre a csodálatos megtiszteltetésre, s nem tudta, hogy mit feleljen rá.

A süket úr pedig folytatá nagy hangon:

- Beszélj! Beszélj! Tátogathatod énmiattam a szádat, akárcsak a csizmám talpának beszélnél. Mármost én itt leülök a kanapéra, s megvárom, míg a principálisod hazajön. Azt pedig kifordítom akkor a bőréből.

Azzal a kegyetlen úr szétcsapott a pamlagra kiterített pörös okmányok között, s miután rohammal elfoglalt egy pozíciót, abban megerősítette magát, s bal lábát a jobb térdére, arra meg a kardját vetve, várta az ellenséget, aki őtet e pivotbul ki fogja mozdítani.

Kálmán most érzé még csak magát megakadva. Mit csináljon egy ilyen hatalmas emberrel szemben; akinek az az előnye van, hogy huszonnégy fontos gorombaságokkal lövöldöz, míg saját füleit négyhüvelykes vaspáncéllal vértezte fel minden ellenséges löveg ellen.

S még azzal biztat, hogy meg fogja várni, míg a principális hazajön: az pedig Bécsben van, s csak egy hét múlva jön haza.

Kálmán arra a bölcs expediensre jött rá, hogy a süket úrral a maga rendes útján, tudniillik írásban fog correspondálni.

E szándéka kiviteléhez leült íróasztala mellé, s elkezdett egy válaszfeliratot szerkeszteni a betörő jövevényhez, melyben előadta neki mind a tényállást, mind az abból következő corollariumokat; végezendő levén azt egy erélyes tiltakozással minden hasonlatos törvénysértések ellenében.

De nem készülhetett el vele.

Mert alig járt a közepe táján, midőn új ajtónyílást hall, s erre felugrik a pamlagon ülő mérges úr, s elordítja magát.

- Ahán! Itt jön a kópé valahára! Szervusz, fiskus!

Kálmán kíváncsian tekinte hátra, vajon ki lesz az a szerencsétlen, akit a harcias látogató Korcza úr helyett elfogott. S nagyot bámult, mikor meglátta, hogy az bizony Korcza úr maga. - Ő érkezett meg hamarább a kitűzött időnél, egész úti készületestül.

Hanem Korcza úr ismerte már a vendégét.

Csúnya intrikus képet csinált, mikor végignézett rajta, s aztán elkezdte köpönyegét, esernyőjét lerakni egy szegletbe.

A vitéz úr azonban ráment egyenesen, s kravátlimásliját helyreigazítva s mereven hátrafelé egyenesedve mutatá be magát.

- Én vagyok Sátory főstrázsamester, uram!

Kálmán megtudta hát, hogy ki ez az úr.

Most következett, hogy azt is megtudja, hogy hát Korcza úr kicsoda.

A kis vézna fiskális e szóra egész szorosan odaférkőzve a haragos úrhoz, fölemelkedék lábujjhegyein hozzá úgy, hogy a fülét a szájához tarthatá, s azt mondá neki:

- Hán?

A vitéz úr hátrahajtotta a derekát s elbámult.

- Azt mondom, hogy én vagyok Sátory főstrázsamester! Major a huszároknál.

Korcza úr most már egész hozzákészülést engedve magának, hajtá hangtölcsérül alkalmazott tenyerét a bal füléhez s bal szemét összehunyorítva s a szája bal szegletét csúnyául felhúzva, kérdezé:

- Micsoda?

Az őrnagy elszörnyedt e természetkívüli tüneményen. Hogy még egy második ember is lehessen a világon rajta kívül, aki nem hall semmit.

Odatartá aztán a száját a fiskális füléhez, s két tenyerét kétoldalt tartva, hogy a hang másfelé ne illanhasson, ordítá bele a fülébe, ahogy a torkán kifért:

- Sátory major vagyok! Ördög bújjék a süket füledbe.

Korcza úrnak még csak a szempillája sem mozdult.

A vállát vonogatta, s a szétterjesztett tenyereivel mutogatá, hogy az neki még mind kevés.

A vitéz úr kétségbeesve tekingete széjjel. Micsoda fegyver nemével ölje meg mármost ezt az embert?

Megtalálta!

Egy nagy darab kréta hevert az asztalon. Azt felkapta, az ajtóhoz sietett vele, mely barna színűre levén festve, hatalmas nagy betűkkel ezt a kérdést írta fel rá:

- Süket az úr?

Korcza úr aztán kivette a kezéből a krétát, s ugyanazon fegyver nemével ezt lőtte vissza:

- Kissé nagyot hallok.

Az őrnagy kivette a krétát a fiskális kezéből, s írta a kollokvium folytatását az ajtóra.

- Pervesztő úr! Mit csinál Csollánné pere?

Korcza úr előkeresett egy másik darab krétát a fiókból, hogy ne kéregessék el minduntalan ugyanazt a darabot egymástól. Írta aztán a választ.

- Azt, amit a májor úr: nyugszik.

Kérdezett ismét a major.

- Mért nyújtjátok ezt a pert olyan nagyon?

Felelt rá Korcza:

- Mert nyúlik.

Az őrnagy mérgesen firkantott az ajtóra:

- Az alperesi ügyvéd éppen olyan gazember, mint te vagy.

Korcza úr replikázott:

- Magadra mondd, goromba.

Az őrnagy krétagorombasága így folytatódott.

- Egy kézre játszotok mind a ketten.

Korcza úr moderálta magát.

- De nem az úr kezére.

Az őrnagy krétája így fogott.

- Tolvajok, rablók; mikor akarjátok a pert elvégezni?

Még rettenetesebb volt rá a válasz.

- Majd ha az úr meghalt.

És mindez teljes hallgatás mellett mondatott így egymás után krétanyelven. A kérdések és feleletek lassankint megtöltötték az egész ajtót hosszában, úgyhogy az utolsó párbeszédnél már a vitatkozó félnek le kellett térdelni a padlóra, hogy az ajtó aljára írhassa a folytatását a hallatlan csúnya nagy gorombaságoknak. Kálmán, ki a néma veszekedésnek szótlan tanúja volt, minden percben azt várta, hogy amint az egyik ott térdel, s írja a sort az ajtó aljára, a másik egyszer csak felkapja a nádpálcát onnan a szegletből, s olyan sort ver az egyiknek legmagasabban álló részére, ami ilyen helyzetben éppen nem a feje, hogy azt a süket is meghallja. Az őrnagy guggolt éppen az emléktábla előtt, írván:

- Gyilkosok! Méregkeverők! Meg akartok ölni!

Korcza úr nem maradt adós.

- Aki fél a megöletéstől, akassza fel magát.

Az őrnagy dühösen hasalt neki még egyszer a táblának.

- Én titeket összeaprítalak kuty - (de már ez nem fért oda).

Minthogy pedig több sor nem fért már az ajtóra, Korcza úr fogta a krétát s keresztülírta az előbbeni sort a maga palimpsestjével:

- Eb fél az úr rozsdás fringiájától.

Az őrnagy kitalálta a módját a diskurzus folytatásának. Meglelte a nyúllábat az asztalon, letörülte vele az ajtó felső részéről a már elmondottakat, s oly magasan kezdé, hogy nagyon is magasan.

- Én föladlak benneteket a császárnak!

Korcza úr sem volt rest.

- Nem félek én a császártól sem.

De már erre a mondásra megszűnt a némasága a vitéz huszárnak. Földhöz csapta a krétát, s ráütött tenyerével kardjára.

- Micsoda! - ordítá rettentő sebzettoroszlán-hangján. - A császárról merte ezt írni! A császárról! Megyek! Sietek! Megyek a generálishoz, megyek a vicispánhoz! Hozom a prófuszt! Le ne törölje addig onnan az úr azt a blaszfémiát. Le ne merje törülni, míg újra visszajövök. Aztán ott maradjon! Aztán el ne tagadja, hogy az úr írta. Egyszeribe itt leszek a patrollal! De el ne szökjék addig. Jövök a patrollal mindjárt.

S azzal nagy csörömpölve kivágta az ajtót, s vágtatott kifelé, folyvást fenyegetőzve generálissal, auditorral, prófusszal, patrollal, Kriegsgerichttel, míg csak ki nem ért az utcára; hanem aztán amint az utcán végigment, csak mégis meggondolta a dolgot, hogy hát hiszen tulajdonképpen miért is félne valaki a császártól, hiszen nem ijesztget az senkit; meg aztán, hogy akkorra, mire komolyan menne a dolog, régen letörülnék arról az ajtóról azt az írást; azért hát csak nem ment se generálishoz, se vicispánhoz; hanem hazacsörtetett szépen a vendégfogadóba, ott előhívatta hű trombitását, Csuka Ferit: "Gyere, fiam, tedd a trombitádat a fülemre, s fújd el nekem rajta azt a nótát, hogy ne szomorkodj, légy víg; nem lesz az mindég így!"

Azzal aztán végigfeküdt a pamlagon, s hagyta a fülébe trombitáltatni ezt az egyedül vigasztaló hangot.

Korcza úr pedig diadalmas kézdörzsöléssel járta a pulykatáncot a megtartott csatatéren.

- Lássa, domine frater - monda Kálmánnak -, az ilyent is meg kell szokni a prókátorembernek.

Kálmán csodálkozva rázta fejét.

- Nem értem ezt az egész dolgot.

- Hja, biz ez furfangos eset. Egyike azoknak a furesa bonyodalmaknak, amikben mindenik félnek igaza van.

- Tehát az őrnagynak igaza van?

- Tökéletes igaza van.

- És nekünk?

- Nekünk is igazunk van.

- Az lehetetlen.

- Majd megmagyarázom ezt önnek egyszer, s akkor meg fogja érteni. De most még nem látom idejét. Sietek vissza. Gyorsparasztokkal jöttem, s azok csak éppen lovat váltanak; sietek vissza a Fehér Farkashoz. Látom, hogy ön szorgalmasan tanulmányozgatja a percsomagokat. No, majd ha hazajövök, megnézem, hogy mit dolgozott. Most csak azért szaladtam haza, hogy önnek kiadjak egy pert abból a szekrényből, amit zár alatt hagytam: mert kitelik ettől a hóbortos embertől, hogy az ellenfél ügyvédét is megrohanja e perért, s az engem kompromittálna, ha a pert bírói parancs adatná elő velem. Itt van, átadom önnek, ha érte jönnek, térítvény mellett szolgáltassa ki. Ez a Csollán-Sátory-féle válóper. Tudja ön, válópereket zárva szoktunk tartani. Azokban olyan családi titkok foglaltatnak, miket a hallgatás pecsétje őriz. Ilyeneket egy ügyvéd sem ád gyakornokai kezébe. Én oda merem azt önnek adni: ön komoly ember. Ha akarja, elolvashatja, ha nem olvassa el, még jobban teszi. De ha hozzáfog ön az olvasásához, akkor azt a tanácsot adom: ne olvassa azzal a kíváncsisággal, amivel egy fiatalember egy szép asszony dolgait megtudni hevül, hanem a jogtudós hidegvérével, ki egy kétséges ügyben az igazságot fürkészi; s ha kedve talál önnek támadni, hogy véleményt mondjon benne: nem bánom, kísértse meg akár az alpörös, akár a felpörös védelmi állását elfoglalni. Írjon benne tetszés szerint védbeszédet. De akkor ismét azt tanácsolom: ne a lobbanékony ifjú fantáziájától engedje magát elragadtatni; hanem vezesse tollát az óvatos ügyvéd paragrafusismerete. Itt szabad rabulistának is lenni. Majd meglátom, a két ügyvéd intenciójából rájön-e a dolog velejére.

- Nem fogok belenézni - monda Kálmán.

- No, ezt legjobban teszi. Ámbátor Tamás vagyok benne.

Korcza úr nem is időzött tovább. Sietnie kellett vissza Bécsbe, hol nagy perek megújítása s bonyolult kancelláriai ügyek kívánták jelenlétét. A bérkocsi ott várta már az ajtó előtt, mely Budára átvigye a Fehér Farkashoz.

Kálmán ismét egyedül maradt a háznál.

De a szép asszony perével csak nem mert egy szobában megmaradni. Azt bezárta az irodába, s maga elvonult kis kerti szobájába, ott elővette félbenmaradt költeményeit: jertek, múzsák, jertek, ti szűz szellemek, oltalmazzatok meg!

Másnap korán reggel bezárkózott az irodába Kálmán azzal a feltett szándékkal, hogy ma sokat fog dolgozni. Az iroda egyik ajtaja a folyosóra nyílt, a másik a többi lakosztályhoz vezetett, melyeken át egész a konyháig fenn volt tartva a szabad közlekedés, azon célból, hogy mikor Jutka asszonynak valami jelentenivalója van, azt megtehesse.

Jutka asszony volt a szakácsné.

Jutka asszony nem tudott sem írni, sem olvasni; sem a számok összeadásához nem értett.

Minden reggel kapott Jutka asszony konyhapénzre két húszast, ha a principális úr és a hajdú is otthon voltak; ha pedig maga volt a patvarista, akkor kapott egy húszast. Boldog világ volt az. Korcza úr abban a hitben élt, hogy Jutka asszony ebből az egy húszasból nemcsak elegendő húst, tojást, és zöldséget vásárol be, hanem félre is dug belőle. Ennek ellenőrzése végett Jutka asszonynak minden reggel, mikor a piacról hazaérkezett, a patvarista előtt élőszóval el kellett számolni, mit vett és minő áron, abból az egy és illetőleg két húszasból; mennyit hozott belőle haza. Azt nem cselekedte soha, hogy visszahozzon belőle - és hogy meg ne károsodjék, gondja volt rá minden fogyasztási cikknek egypár krajcárral feljebb tenni a tarifáját; úgyhogy mikor a patvarista összeszámította a sorozatot, rendesen az jött ki belőle, hogy Jutka asszony az egy húszasból, mely áll 50 váltókrajcárból, képes volt 55 váltókrajcárt kiadni. Ezen aztán mind a ketten elcsodálkoztak egy kicsit - s azután csak megnyugodtak benne.

Mikor tehát Kálmán a benyíló ajtó felől nagy papucscsattogást hall közeledni, már tudja, hogy most Jutka asszonytól kap hivatalos vizitet.

Ezúttal azonban Jutka asszony nem lép be az ajtón, csak a fejét dugja be, meg az egyik kezét, azzal integet nagy titkosan, hogy jöjjön csak hamar.

- Mi baj, mi kell?

- Csak jöjjön hamar - suttog Jutka asszony. - Egy szép asszonyság van itten.

- Hol?

- Hát hol? Itt a vizitszobában.

- Hogy jött oda?

- Én eresztettem be.

- De hát minek eresztette be?

- Hát hiszen ismerem, sokat jár ide. Gazdag kliens!

- Miért nem mondta neki, hogy nincs itthon Korcza úr?

- Mondtam neki. Hogy csak az ifjú úr van itthon. Arra azt mondta, hogy az mindegy. Beszélni akar valami dologban sürgetősen.

- Ejnye! - évelődék Kálmán, hogy mármost félbe kell hagynia a dolgot. - Mindjárt megyek.

Egy kicsit körülnézte magát a tükörben (valljuk meg, a fiatalember egy kicsit hiú), aztán ment a díszterembe, az asszonysággal értekezni.

Mekkorát dobbant a szíve, amint a hívatlan látogatót megpillantá.

Katinka volt. A szép asszony, azokkal az igéző szemekkel.

Annak a rejtélyes pörnek a védencnője, amire még eddig igazán rá sem mert nézni: sem a pörre, sem a védencnőre.

- Ah! ön a fiskális patvaristája? - szólt a delnő kacagó hangon, amint Kálmánt meglátta. - Ej, nem is mondta az öreg úr, hogy ön itt van. Nem szép öntől, hogy nem látogatott meg azóta.

Kálmán vörös lett, mint a rák, a nagyon kegyes megemlékezés miatt.

- Nálam minden héten van táncestély, s ott a fiatal táncosokat mindig szívesen látjuk.

Ez egy kicsit lehűtötte. Mint táncost! Hiszen csak hivatalos funkciókról van szó. Valami olyat mondott rá, hogy ha megengedtetik, hát majd él szabadságával.

- Önt most is dolgában háborítottam? Megbocsásson. Valamit meg akartam tudni a peremből.

Azzal a hölgy odaült az asztal mellé egy karszékre, s lekönyökölt, és maga elé bámult.

Kálmán most volt még csak kegyetlenül megakadva. Talán még másféle pere is van őnagyságának.

- Miféle perét méltóztatott érteni nagyságod?

A hölgy erre a kérdésre vidáman felveté fejét.

- Hála istennek, csak egyféle perem van a világon. A válóperem.

No ez szép kelepce.

Kálmán elhatározta magát, hogy valami kegyes csalásban fog keresni kibújó ajtót.

- Én úgy tudom - szólt szemeit lesütve -, hogy ez a főnökömnél el szokott zárva lenni.

A hölgy egymásba csapta a két keze tíz ujját, s elkezdett dévajul kacagni.

- Hahaha, milyen rosszul tud ön füllenteni! Hiszen az ellenfelem ügyvédétől tudom, hogy a pert Korcza úr kinn hagyta a gyakornokánál, attól elvétetheti. De ugyan mondja meg, miért akart ön most nekem hazudni.

Kálmán erre nagyobb zavarba jött. Ezek a kacagó szemek megverték, mint egy gyermeket vesszővel.

- Igaz - vallá meg -, a per kezemben van; de főnököm azt bizonyos utasítások között bízta rám, s ez utasítások között nincsen az, hogy nagysádnak megmutassam e pert.

- Hogyan? Ön maga olvashatja, ami engem érdekel, én pedig nem?

- Én bele sem pillantottam abba.

- Azt nekem hiába mondja, mert nem hiszem. No, ne is esküdjék rá, mert nem hiszem. Ön olvasta, tudja már, mi van benne. És én is meg akarom tudni!

- Becsületemre mondom, nem olvastam belőle semmit.

- Annál jobb, akkor együtt fogjuk azt olvasni. No, én akarom! - A hölgy dacosan dobbantott lábával. - Az én lelkemre megy ez a játék. Akarom tudni, hogyan játsszák!

Olyan jól illett neki a parancsolás.

- Menjen, no, hozza ide azt a pert!

Kálmán úgy érezte, hogy az a bűvalak szédítve lódítja őt maga körül; ámolyogva ment parancsára a végzetes perért.

Katinka nyugtalan mohósággal kapta azt el tőle, s sietve oldá fel a percsomagot őrző hurkokat; kitárva az asztalon a mindenféle alakú irományt, s asszonyi szokás szerint hátulján kezdve az olvasást.

Azazhogy az olvasásból nem lett semmi.

Durcásan csapta össze az egész paksamétát.

- Hisz ez diákul van.

Kálmán megnyertnek vélte a játszmát.

- Hát persze, diákul van.

- De hát én ebből most hogy értek meg valamit?

- Azt én nem tudom.

A hölgy bosszúsan csettentett nyeIvével.

- Ön nem is tud semmit.

Azután megkísérté, hogy hátha megtudna belőle mégis valamit, tán egyes szavakat. Nem ment semmire.

Akkor összetette a kezeit, s olyan bánatos hangon könyörgött Kálmánnak.

- De lássa ön, legyen olyan jó, fordítsa le nekem, olvassa el magyarul csak a vád- és védiratot. Hiszen nekem fog az fájni, nem önnek.

- Én nem merem magamra vállalni a felelősséget érte.

A hölgy suttogva monda neki, s megfogta kezét:

- Én nem fogom soha senkinek megmondani azt, hogy ön nekem felolvasott belőle.

Kálmán úgy érzé, hogy ez a hölgy képes lesz őt rábeszélni, hogy most menjenek el valahova valakit megölni, azt titokban elásni, sohasem fogja őt elárulni. Most mindjárt bűntársa lesz.

Van benne valami csábító: egy szép hölgy bűntársa lenni. Kálmánnak valami ravaszság jutott eszébe. Hiszen okos embernek arra való e tudománya, hogy amíg latinból magyarra valamit lefordít, azalatt ne csak ruhát, de kezet, lábat is mást adjon a történetnek. Hiszen teheti ő azt, hogy megkímélje a szép delnőt az arcpirulástól.

Előkereste tehát legelőször is a felperesi vádlevelet, s elkezdett annak tartalmán keresztülbukdácsolni. Igazán bukdácsolt. A sok botrányos kifejezés közül alig tudott száraz lábbal kimenekülni.

A delnő figyelve hallgatá az ellene felhozott vádakat, fél lábát az asztal zsámolyára nyugtatá s két kezét fölemelt térde körül kulcsolá. Egyszer csak felpattant.

- Ah, ön engem csal! Ön nem azt oIvassa magyarul, ami diákul ott van. - Azzal odalépett Kálmán mögé s vállán keresztülhajolva, kísérte finom rózsás ujjával az olvasott sort: Mit tesz ez a szó? Hát ez a másik mit tesz? Hát itt egy név van; amit ön el sem mondott. Mi van ezzel összeköttetésben?

Utoljára Kálmán megbosszankodott; azt mondta, hogy: tessék hát leülni a karszékbe, majd elolvas mindent úgy, ahogy van.

Pedig azután kegyetlen dolgok voltak írva. Kálmán érzé, hogy arca ég, midőn azokat olvassa: a vádlott előtt, az angyalarcú szép hölgy előtt.

Hát a szép hölgy mit csinált, mikor a vádat végighallgatta? Nagyot ásított. Ásított, mint egy szép tigris, liliomfehér két fogsorát mutatva.

Kálmán csodálkozva és remegve tekinte a szép ásító nőre, ki unja magát, mikor azt hallja, hogy mily szörnyen rágalmazzák.

Neki keblét szoríták össze a titkok, miket a vádirat feltárt előtte, s megtudta azokból, hogy a bűbájos nő férjét odahagyta a menyegző éjszakáján; s ki volt mondva a gyanú, hogy a hűtlen megszökés oka báró Bálvándy volt.

Kálmánnak a szíve arcába kergette a vért e név hallatára, s a hölgy - hangosan ásított.

A felolvasó letette maga elé a vádiratot, s kérdőleg nézett a hölgyre. Tán véleményét várta.

- Unalmas és ostoba beszédek - kiálta az fel, hirtelen felvillanyozva. - Olvassa ön fel, mit felelt mindezekre Korcza úr. Hogy védelmezett?

Ó, Korcza úr replikája remeke volt az ügyvédi művészetnek, szándékosan mondtam művészetet, nem tudományt; mert törvénytudós lehet sok ember, de aki e tudományt plasztikai alakításra tudja használni, aki azzal festeni tud, aki abból architektonikai remeket tud építeni, az már művész; s aki éppen hegedülni is tud rajta, az már virtuóz!

Száraz volt az a replika, és unalmas az elaltatásig; de amellett oly furfangos, oly bonyodalmas, hogy mire annak az elejétől a végéig ért az olvasó, nem tudta, merre van dél, merre észak. Elővette az elkövetett formahibákat, mik okot adnak a per leszállítására, megtette a kifogásokat az ellenfél tanúi ellen; belekötött azoknak erkölcsi múltjába, a vádlóhoz való viszonyába, érdekeltségébe, nem józan állapotjába. Kívánt ellentanúkat előidéztetni, kiknek tartózkodási helyét kitudni ötvenkét vármegyének dolgot ád; szembeállította az egymást megcáfoló nyilatkozatokat; bebizonyította, hogy ami reggel volt, az este volt, s ami nappal volt, az éjjel volt. Kiderítette a lehetetlenségeket, a világos alibit, excipiált a testimonium contra pudicitiam ellen; megragadt makacsul egy teljesen sötétségben maradott egyórai időközt, melyről semmi tanúbizonyság nem szólt, s abban megfészkelve magát, onnan szétrombolá az ostromló fél minden ütegeit; elővette az összes környezetet, mely bele volt keveredve e pörbe, azt oly kegyetlenül megfésülte, hogy egy jó szál hajat nem hagyott rajtuk. Végre meghurcolta az olvasót a Corpus Juris minden valamiképpen idevonatkozó paragrafusain keresztül úgy, hogy az teljesen meg lehetett nyugodva afelől, hogy ezeken kívül a Tripartitumban nem maradt semmi.

Hanem...

Két dolgot szorgalmasan kikerült a replika: a nő jellemének a védelmét s a férj jellemének a vádolását.

Pedig négy egész sűrűen teleírt ívre terjedt Korcza úr védirata.

A hosszú felolvasásnak az a hatása lett a szép védencnőre, hogy türelmetlenül fölkelt ülhelyéből, s elkezdett alá s fel járkálni a szobában, kezeit összetéve háta mögött.

- Nincs több hozzá? - kérdezé aztán, mikor Kálmán elvégezte a felolvasást.

- Eddig van.

Katinka odalépett az ifjú elé, s kezét azon szék támlájára nyugtatva, amelyen Kálmán ült, szemébe mélyeszté mély tűzű szemeit.

- Mit szól ön ehhez a védirathoz?

Kálmán zavarodottan felelt:

- Főnököm műve.

- De azért szabad önnek véleményt mondani felőle. Mondja meg, hogy tetszik önnek! Titokban fogom tartani, amit mond.

Kálmán úgy találta, hogy a tortúrázó szép szemek szent inkvizíciója előtt vallani kell bűnös fejének. Ki kell mondania a herézisben találtatást.

- Megvallom, hogy én nélkülözök benne valamit.

- Mit?

- Ami életet ád embernek és betűnek, a melegséget.

- Ugyebár?

A hölgy szemei úgy ragyogtak e kérdésnél, hogy a szegény élő parázson pirított lélek még többet is vallott tőle.

- Aki szeretni és gyűlölni tud, az másként írna e tárgyról.

A delnő kitalálta, hogy van valaki, aki másként tudna írni erről a tárgyról. Gyöngéden érinté Kálmán vállát ujjai hegyével, és suttogva mondá:

- Írjon ön egy másik védiratot nekem. Olyant, aminőt ön gondol; hogy élet van benne és meleg. Senki sem tudja meg kívülem soha.

- Ó, semmi okom sincs a titkolózásra - mondá Kálmán. - Főnököm azon bizalommal van irántam, hogy a legbonyodalmasabb ügyekben kísérleteket tesz velem, minő védiratot tudnék szerkeszteni; ezen perben is rám hagyta, hogy írjam meg az adatokból akár a vád-, akár a védiratot.

- S ön nem választotta a vádiratot?

- Még nem olvastam a pert.

- Oly közönyös volt iránta?

- Csak tegnap kaptam rendelkezésemre.

- S tegnap óta nem volt rá ideje?

- Nagysád kegyetlen vallatóbíró. Kényszerít kivallanom, hogy rettegtem azt elolvasni.

- Mitől rettegett?

- Rettegtem attól a gondolattól, hogy mocskot lássak szóratni egy olyan alakra, kit előttem csak fény vett eddig körül.

- És most, miután ezen átesett?

- Meg fogom írni a védiratot.

- És megmutatja azt nekem?

- Elébb közölni fogom főnökömmel.

- Köszönöm - szólt a szép hölgy, sálját szorosabban húzva karcsú termete körül, s aztán levetett fél kesztyűjét vonta fel piciny finom kezére, mint ki indulni készül. - Majd meglátom, milyen ügyvédem fog ön lenni! Aztán ha valami felvilágosításra szüksége lesz: keressen föl.

A szép hölgy távozott. Kálmán a főajtón bocsátá ki, s az utcaajtóig kísérte. Jutka asszony a konyhaajtóból leskelődött utána.

- Hej! - nyelveskedék. - Ugyancsak sokáig elinformációzott a téns úr odabenn azzal a szép asszonysággal!

Kálmán sértett érzékenységgel tekinte végig a nyelves cseléden.

- Jobb lesz, ha a konyhapénzről számolunk.

Erre aztán Jutka asszonynak is elment a nyelvelési kedve. Azt hitte már, hogy afölötti örömében már eszébe sem jut az úrfinak megkérdezni, hogy mi az ára a sóskának.

Kálmánnak minden gondolatját lefoglalta ez a jelenet.

Megálmodta már az asszonyt; de még nem ébredt föl rá, hogy mi az.

Úgy akarta képzeletből kitalálni ezt az isteni rejtélyt. Mintha lehetne az! Látni kell azt és érezni és idvezülni és szenvedni érte.

Foglalt magának egy magas álláspontot, amely ifjú kedélyeknek, mikről az ábrándok szűz hamva még nincs letörülve, oly kedvenc régiója: a magasztos, lovagias, angyali felfogást.

Ezt a nőt, ki oly szép, oly kedélyes, oly gyermeteg: méltatlanul rágalmazzák; vádlói undok, ördögi méregkeverők; a bűnök, miket szemére vetnek, csalóka látszat káprázatai; amit véteknek mondanak, az csak szeszély; a botrányok: jogos önvédelme egy üldözöttnek.

Kálmán kifőzte, mint védené ő e hölgyet, ha ügyvéde volna. Fel volt szólítva rá, két oldalról is, hogy tegye azt. Hiszen csak jogászi tanulmány volt.

Elővette azt a pert, végigolvasá nagy figyelemmel. Mikor elkezdte olvasni, akkor reszketett és fázott, mikor végigment rajta, izzadt és égett. Valóságos forróláz volt rá nézve ez a per.

Azután hozzáfogott a védirat készítéséhez. Mikor belekezdett, reszketett és félt, mikor elvégezte, lángolt és kihívta harcra az egész világot.

Ha színbíráló kezébe adták volna a védiratát, s azt mondták volna a kritikusnak, hogy ez monológ egy nagyobbszerű drámából, azt mondta volna rá, hogy remekmű! Lehetetlen, hogy ha ezt meleg hangon, érző kedéllyel, hevülő arccal egy művész előadandja, az egész közönség együtt ne hevüljön, ne sírjon vele, s végül tapsaiban ne fejezze ki rokonszenvét; s ha mégis akad oly intrikus színész, ki mint színpadi bíró a vádlottat ennek dacára is el meri ítélni: bizonyos lehet felőle, hogy a házigazdája rögtön felmondja neki a szállást.

Élénk képzelemmel volt abban rajzolva egy hölgynek szívvilága, ki tele ifjúkori ábrándokkal, gyöngéd érzelmekkel, oktalan szülői intézkedés folytán egy olyan jellemhez köttetik, mely mindennek ellentéte, ami szeretetreméltó. A nő helyzete ékes dialektikával volt feltüntetve, midőn mindenütt szennyet talál, ahol fényt keres; durva bántalmat szerelem helyett ott, hol maga a szerelem is a legdurvább bántalom. Ellentétbe állítva egy belső világ a környező külvilággal. A nő tapasztalatlansága, elhagyottsága, a hozzá legközelebb állók ravaszságával, szándékos gonoszságával. Minden hibának, botlásnak kútfeje egyedül a férj. Kiszámított, előre készített cselszövény maga a nő megszökése a háztól. A férjet terheli a szándékosság gyanúja: több, mint gyanú, a következményekből eredő tapasztalat. Ő maga is örülni látszik annak, hogy neje megszökött tőle. Az indok minderre teljesen világos. És a nő gazdag hozománya. Ekörül fordul meg az egész ördögi cselszövény. A férj az ördög, a nő az angyal.

Kálmán egészen meg volt elégedve védiratával. Alig várhatta Korcza úr hazajövetelét. Nem ment ő azalatt Katinkához értesítéseket hozni magának. Mit kérdezősködött volna tőle? Jobban látott ő ily magasból mindent, mint az saját maga.

(Pedig, barátom, az asszony egyedül az, ami nem alkalmas madártávlati panorámának!)

Korcza úr végre hazaérkezett. Elmondatott magának mindent Kálmánnal, ami távollétében az ügyeket érdeklő történt.

- Hát a Csollánné peréért nem jöttek el?

Kálmán kikerülte, hogy Katinka látogatásáról beszéljen neki, ha nem kérdezi tőle egyenesen. Csak annyit felelt, hogy a per még itt van.

- Olvasta ön?

- Elolvastam.

- No, azt előre mondtam. Hát aztán csinált benne valamit?

- Egy replikát.

- Persze a vádlott mellett?

- Igenis.

- No, azt is előre tudhattam. No, majd vacsora után elolvassuk.

Este volt az idő, Jutka asszony már hívogatta az urakat vacsorálni.

Kálmánt nagyon kezdte bántani a lelkiismeret, mikor a szakácsné behozta a levest; bánta már, hogy elhallgatott valamit a principális előtt. Jutka asszony ki fogja azt pletykázni mindjárt.

Persze hogy kipletykázta.

Alig várta; hogy letegye a tálat az asztalra, már kifúrta az oldalát a titok.

- Ugyan sokat vesztett a ténsúr, hogy nem volt idehaza. Ugyan volt ám szép látogatója: a Csollánné nagyságos asszony. Peres dologban jött a ténsúrhoz, aztán én beeresztettem a vizitszobába. No, csak tudom tán, hogy mi az emberség. Aztán behívtam hozzá az ifjú ténsurat. Annak mondta el, amit mondott. Legalább másfél óráig itt volt. Nem tudom én, mit beszélhetett olyan sokat.

Korcza úr nevetett.

- No, majd megtudom én mindjárt a replikából, hogy mit beszélhetett!

Kálmán a forró levesre fogta, hogy úgy elveresedett, s magában a Sz. Gellért tetejére kívánta annak a megfőzőjét.

Korcza úr aztán az egész vacsora alatt válogatott grimaszokkal tekingetett Kálmánra, anélkül hogy egy szóval magyarázta volna, hogy mit fintorgatja annyit az ábrázatját.

Még csak azt sem tette, hogy megkérdezze, mi hozta hát ide a szép kliensnőt. Amivel Kálmán ugyan meg is lett volna akadva.

Arra nem számított, hogy egy maliciózus tanú még az óranegyedeket is kiszámította, melyeken át e találkozás tartott.

Amint a vacsorától fölkeltek, Korcza úr megtömte selmeci pipáját a jó véki dohánnyal, mit Bécsben olyan súlyosan nélkülözött, s azzal bőrpamlagján végigheveredve, monda Kálmánnak:

- No, domine frater, hozza azt a védiratot, s olvassa fel előttem.

Kálmán végigolvasta azt, s gyakran nézegetett principálisa arcára, mintha mondaná neki: "Ugye, ez nem olyan taplóból faragott száraz történet, mint amilyen a te replikád abban a perben!"

A principális nyugodtan pöfékelve hallgatá.

Mikor aztán vége volt a felolvasásnak, kifújta a pipájából a tüzet, kizavarta belőle a pipaszurkálóval a hamut, kicsavarta a szárából a szopókáját, megfordította a végén a tillanglét, csak azután, hogy mindezzel készen volt, simítá végig Kálmán fejét, visszafelé borzolva a haját, s azt mondá neki:

- Ó, maga poéta!

Kálmán ingerelve volt azáltal, hogy legjobb tulajdonságát gúnyra emlegették, s elszánta magát, hogy azt védelmezni fogja.

- De hát mi vétke az én védiratomnak az, hogy poéta vagyok?

- Igen nagy vétke - felelt Korcza úr, házisipkáját homlokára húzva. - Hiszen ha ön ilyen replikát ád be a védencnője mellett, akkor azt a férjétől menten elválasztják!

Kálmán egyik bámulatból a másikba esett.

- Hát nem az a válóper feladata, hogy a feleket elválasszák?

- Hohohó! De nem ám! Az a feladata alperesi és felperesi ügyvédnek, hogy klienseiket a törvényszék el ne válassza.

- Soha?

- Egy bizonyos ideig. Addig az ideig semmi esetre se! Akárhogy kívánná maga a férj vagy a nő, hogy fel legyen oldva a házasság kötelékei alul, az alperesi fiskálisnak éppen úgy, mint a felperesinek, a maga védence érdekében folyton azon kell fáradoznia, hogy a törvényszék elhatározását megnehezítse, a tárgyalást messze nyújtsa, a kibonyolítást lehetetlenné tegye.

Kálmán rázta a fejét, mint aki nem bírja felfogni a dolgot.

- Gondolkozzék ön a körülményeken egy kicsit - mondá Korcza úr, ravaszul behunyva egyik szemét. - Nemrég tanúja volt domine frater annak a heccnek, mit azzal a huszár őrnaggyal ketten elkövettünk itten. Nem jött ön azóta arra a gondolatra, hogy itt a két perlekedő félen kívül még egy harmadik titkos peres fél is van, akinek érdekében áll, hogy ez a per mentül előbb be legyen fejezve? S ez a harmadik mind a kettőnek közös ellensége.

Kálmán még most sem értett a dologból semmit.

Korcza úr új pipára gyújtott.

- Tehát, domine frater, tudja meg legelébb is azt, amit hogy még eddig nem tudott, az nem a maga hibája. Az ön védencnője egy "praefecta". Ön tudja, hogy mi az? Egy családnak egyetlen gyermeke; ki, hogy a család neve fennmaradjon, atyja által, királyi kegyelem útján s az ország beleegyezésével mindazon jogokban részesíttetett, amiket törvényeink szerint egy férfi élvez. Jószágainak önálló birtokosa; nevét a férje neve előtt viseli, s gyermekei mind a két nevet öröklik. Sátory Katinka már gyermekkorában tudta azt, hogy ő családjának leendő feje; a törvény előtt férfi; akárki lesz férje, arra nézve és az egész világra nézve, úr! Nem úrnő, de úr! Így nevelték. Atyja közel rokon, jó barát és szomszéd birtokos volt Csollán Berti atyjával. Mind a két úr nagy birtokszerző, földéhes, gazdaságban telhetetlen uraság. Egynek-egynek a birtoka rámegy negyvenezer holdra. Ez a két úr, hogy roppant birtokaik még nagyobbak legyenek, azt csinálta ki egymás között, hogy gyermekeiket eljegyzette egymással. Akkor Csollán Berti huszonöt éves volt, Katinka pedig ötéves, Berti délceg, hetyke legény, Katinka vidám, csevegő gyermek. Azt persze senki sem mondta meg előre a családapáknak, hogy tizenöt év múlva Berti egy piszkos, cinikus cimborává fog vénülni, Katinka pedig egy minden gyönyörűségre termett amazon lesz. No, úgy tíz év múltával már kezdett valamit sejteni az öreg Sátory István abból, hogy ezek a nyughatatlan szemek, amiket semmi gouvernante nem képes ellenőrizni, még elronthatják az ő jószágegyesítő plánumát. S ebben a tekintetben uralkodói kérlelhetetlenséggel járt el. Ahogy egy princesszt feláldoznak országos tekinteteknek, összekötve ifjat vénnel, tüzet a jéggel, azért, hogy két országból egy legyen, oly makacsul ragaszkodott az apa a megkötött családi frigyhez, s erőltette mindenképpen a dolgot. Katinkának igen fiatal korában meg volt mondva, hogy máshoz nem mehet nőül, mint Bertihez, ahhoz pedig okvetlen hozzá kell mennie. Katinka pedig ki nem állhatta Bertit soha; amit nem is lehet neki rossz néven venni. Ez volt az oka, hogy a szép leány - dacára heves véralkatának - húszéves koráig nem akart férjhez menni. Pedig őrzése ugyancsak sok bajba került. Mikor az atyja haldoklott, odahívatta magához a leányát, s még egyszer tudatta vele, hogy ha ő meghal is, Bertit kell férjül választania. Megmutatta neki végrendeletét. Az akként volt szerkesztve, hogy Katinka akkor lépjen minden birtokának független rendelkezési jogába, amikor Csollán Bertalan úrral megesküszik. Csollán Bertalan úrhoz menyasszonyi hozományul roppant mennyiségű ezüstöt, készpénzt, gulyákat, méneseket, kondákat, juhnyájakat visz a fiú-leány. De még jobban meg volt kötve a csomó. Az öreg úr tudta azt, hogy van Erdélyben, Zsibón egy kis ház egy hold kerttel; amely kis ház arról nevezetes, hogy minden esztendőben más gazdája van, illetőleg minden esztendőben visszakerül egyszer az eredeti gazdájához. Az új vevő sohasem lakik benne tovább hat hétnél. Ennek a háznak pedig nem az a titka, hogy kísértetek huhognak benne, hanem az, hogy erdélyi törvények szerint hat hét alatt minden protestáns házasfelet elválasztanak; hanem ez idő alatt erdélyi lakosnak vagy birtokosnak kell a váló félnek lenni. Tehát aki komolyan el akar válni, nem kezdi a perét a magyarországi törvényszékek előtt, hanem megveszi a zsibói kis házat, benne ül hat hétig; s mikor elválasztották, a régi gazda visszaveszi tőle egy kis veszteséggel; míg ismét jön egy másik, aki megveszi hat hétre jó nyereséggel. Ezt a zsibói ház történetét Sátory is jól ismerte, s azért azt a megkötést tette végrendeletében, hogy ha netalán valamikor Katinka és Berti törvényesen elválnának, egész szerzemény birtoka szálljon azonnal János testvérére, a huszár őrnagyra; a praefectának maradván csupán az elhagyományozhatlan ősi birtok, tízezer forintnyi jövedelemmel; Berti pedig tartozzék az egész hozományt visszaadni szinte az őrnagynak. Mármost, fráter, kezébe kapta ön a gubancnak a fonalát, ugyebár? A házastársak, azon a napon, amelyen megesküdtek, el is váltak. Az okokat már tudhatja ön a per adataiból. Szabad vitázni afelől pro és kontra, a kettő közül melyik volt a hibásabb, melyik a bűnös. De eközben itt jön a fejünkre a harmadik. A legjobban érdekelt fél. Az őrnagy nagybátyja ősi vagyonrészét még gárdista korában elprédálta, s most egész kravátlija széléig úszik az adósságban. Hitelezői mindenünnen szorongatják. S neki, mint Tantalusnak, úszkál a szája előtt a gazdagság, a kincs, a dynastai nagybirtok. Csak a válópernek lenne vége. Úgy, de a két prókátor a férjnek és az asszonynak a prókátora, olyan furfangos két ravasz csont, hogy nem engedi a pört eldöntésre kerülni, amíg az őrnagy el nem határozza rá magát, hogy meghaljon. Amíg a praefecta el nincs törvényesen választva, addig az őrnagy a praefecta ellen pört nem indíthat a neki testált vagyon végett, s ha meghal az őrnagy, a birtokjog róla megint a praefectára száll vissza. Ebben a circulus vitiosusban keringelünk előre-hátra. Mi válni nem sietünk, az őrnagy meg halni nem siet. Ezért aztán az őrnagy szid bennünket, mint két tolvajt, s fenyeget emberöléssel és császár haragjával; ami rajtunk mind nem fog. Érti ön mármost a dolgot gyökeresen?

- Értem.

- Hogy az őrnagynak is igaza van, meg nekünk is?

- Nekünk nincs.

- Nincs? Hadd halljam még egyszer!

- Nekem egészen más felfogásom van erről.

- Igazán?

- Én most is azt állítom, hogy az én vádiratom jobb, mint a főnökömé.

- Kutyánszki!

- Én ott kezdeném a pert, hogy megvenném azt a zsibói házat.

- S elválasztaná a dominát hat hét alatt a dominusától s hat hónap alatt a domíniumától?

- Visszaadnám neki a boldogságát.

- Hahhaha! - nevetett térdeit verve tenyereivel Korcza úr. - No, ez szép prókátornak indult, mondhatom. Hm, hm! No, hát hogy annál sikeresebb legyen a replika, itt adok még önnek egy dokumentumot hozzá. Használja fel ezt is. Döntő hatása lesz, mondhatom.

Korcza úr erre előkeresett egy levelet iratai közül. Kálmán a Csollán Berti által Katinkának írt levélre ismert benne. Most már elolvashatá. Őróla volt benne szó. A férjet terhelé az a levél.

Kálmán ismét lesütötte szemeit, s visszagondolt az első találkozásra.

- No és aztán, ha készen lesz önnek a replikája: vigye el, domine frater, s mutassa meg a szép özvegynek. S ha az azt fogja rá mondani, hogy ez az ön replikája jobban tetszik neki, mint az enyém, kiveszem a perből a magam replikáját; helyébe teszem a magáét. Becsületemre mondom.

Kálmán még nem volt húszéves, midőn első replikáját megírta. Két napja hiányzott a huszadik évből.

Ó, visszahozhatatlan boldogságú napjai a XX-as szám betelésének!

Az öröm, mely büszkeséggé válik; a remény, mely valóvá kezd lenni; az álom, mely ébrenlétté alakul; midőn azt mondja a férfi: "Ma vagyok először húszéves!"

(Kivált ha úgy élte világát, hogy nem sietett elébb harmincéves lenni, mielőtt húszévessé lett volna.)

Kálmán ismeretlen vágyaktól hevülve tisztázta le védiratát, melyet a legmagasztosabb eszméről írt: egy megtámadott nőről, aki szép, aki szenved.

Hogy szép, azt látta; hogy szenved, azt szíve mondá.

Mily reszkető kíváncsisággal indult meg hazulról, mikor a kész védiratot a szép hölgynek elvitte. Vajon mit fog rá mondani?

Elszánta magát, hogy a szemei közé fog nézni, és megtudja belőlük, minő hatással voltak indokai. - Nagy elszántság kellett ahhoz!

Katinka még mindig ott lakott, hol legelőször fölkereste Kálmán.

A vállzsinóros inas most már nem fogadta azzal a gyanús szemmel, amivel első megjelenésekor. Most már divaturacs volt, nem kopott diák.

Sőt az eléje siető komornyik ismerős mosolygással tudatá vele, hogy úrnője itthon van számára; csak lépjen be a terembe bejelentéstelen.

Kálmán kissé feszengett: talán mégis zavarni találja az úrnőt?

- Ne féljen semmit, csak menjen bátran. Ha egyszer a komornyik felelősséget vállal érte.

A szép védencnő a budoárban fogadta a fiatal jogtudóst. Délelőtti látogatáshoz volt öltözve, fehér muszlin-köntösben, melynek széles hímzett szegélyei egymásra hajlottak; fején csipke főkötő, mely alul angolos fürtök omlottak vállaira szeszélyesen.

A bájos szalmaözvegy sajátságos mulatsággal volt elfoglalva; budoárja valódi állatsereglet volt. Ott volt egy szürke papagáj, vörös kormánytollakkal; egy rózsaszínű kakadu, piros bóbitával; egy búzavirágszín kanárimadár; egy pitypalatty, egy fehér gerlicepár; azután az emlősök osztályából: egy házi menyét, egy csapat fehér egér, egy pár tengerimalac, egy fekete, egy szürke meg egy veres mókus, egy bolognai selyemszőrű öleb, egy tüskés sül meg egy kapucinusmajom, azután egy ezüstkígyó meg egy geometra teknősbéka meg egy levelibéka és nagyszámú aranyhalak.

A delnő egész paradicsommal vette körül magát, mint hajdan Éva anyánk a bűneset előtt. Azokat az állatjait tanítá és etette. A szürke papagáj kapott tejeskávét, a kakadu gyümölcsöt, a kanári hámozott zabot, a pitypalatty búzát, a gerlice tejben főtt kendermagot, a fülemile hangyatojást, reszelt sárgarépával s vagdalt kemény tojással, a menyét mogyorót, az egérkék főtt tengerit, a szürke mókus gesztenyét, a veres mókus almát, a majom evett mindenből, amit a többieknek adtak, az öleb válogatós volt, fitymált mindent, a sül pedig tejet ivott, s a kígyóval és teknőccel vitatkozott kedvenc étele fölött; a levelibékának legyeket kellett hordani: az ezzel élt.

A papagáj tanult emberi szavakat mondani, a fürj énekelni, a menyét fonni, a kis kutya szolgálni, a mókus játszani, a sül és a teknönc viaskodni, a béka időt jósolni, a majom tudott mindent.

És ez a sok fenevad mind szabadon járt-kelt, mászott, repült a szobában. A szép asszonyt mulattatta ez nagyon.

- Ah! - kiálta, midőn a belépőt meglátta, eléje szaladva vidáman; mintha csak ez az egy hiányzott volna még a paradicsomból. - Valahára eljött!

Madár, barom erre az egy percre szétfutott a szoba minden szegletébe.

- El voltam ez ideig foglalva a védirattal - menté magát Kálmán.

- Talán már készen is van? - szólt csodálkozástól összecsapva kezeit a szép hölgy.

- Elhoztam, hogy nagyságod bírálata alá bocsássam művemet.

- Ah! Az nagyon szép. Az is diákul van?

- Nem. Ezt magyarul írtam.

- Jó, jó. Úgy is megértem.

(Az "úgy is" magyarázatául fel kell fedeznünk, hogy Katinka és Kálmán között a társalgás rendesen németül folyt. A magyar nyelvet az úrhölgyek azon időben csak a paraszt cselédek irányában használák; a szalonok nyelve német volt általánosan, s egy magyar úrnőt magyarul szólítani meg, egyértelmű lett volna azzal, mintha valaki az úrasszonyt szolgálónak nézné el, s a legdurvább gorombaságok közé számíttatott.)

Hanem hát, ha kénytelen lesz vele, magyarul is csak megérti.

Katinka helyet mutatott Kálmánnak a mozaikkal kirakott asztal mellett, melyet óriási virágcserép díszített, s maga letelepedett hozzá a kerevetre.

Kálmán egy költő ihletével s egy jogtudós komolyságával bontá ki a védiratot, s hozzáfogott annak előadásához.

No, szép kis előadás volt!

A gerlicepár belekukurúzott, a fürj közbepitypalattyolt; a kanári annál jobban visított, mentül nagyobb hangot hallott. A majom mogyoróhéjakat hajigált az iratára; a két mókus az egyik pantallószárán felszaladt, a másikon leszaladt; a menyét nekiállt az egyik topánka szalagjának, s azt kezdte kioldozgatni; a sül meg a teknönc bukfencet hánytak a szőnyegen; s utoljára a szürke papagáj odarepült a karszéke támlájára, s nagy bölcsen mondogatá az ő magasröptű költői frázisaira a maga észrevételeit:

"Schau, schau!"

De hisz így lehetetlen kívánni, hogy hatása legyen a felolvasott replikának, ha még olyan szép és remek is az egész.

A delnő hasztalan akart rendet tartani a paradicsomkertben; ha egyik konfidenskedőt elkergette,jött a másik, s mikor azt akarta mutatni, hogy mindjárt megharagszik rájuk, azt nyerte vele, hogy még a bologneser is elkezdett ugatni.

Másként kellett segíteni a dolgon.

- Ugyan jöjjön; üljön ide mellém a pamlagra.

Akkor aztán, hogy mellette ült Kálmán; jobban meg tudta őt óvni az alkalmatlankodóktól; elfogdosta egyenkint a rákapaszkodó állatocskákat, s mind összeszedte az ölébe. A szürke kajdacsot is elfogta lábánál fogva, s odahelyezte a vállára.

A papagáj azonban föltette magában, hogy ezt a pöresetet alaposan fogja tanulmányozni, s miután több rendbeli közbeszólásokkal nem sikerült a felolvasót félbeszakítania, végre gyöngéd, könyörgő hangon szólítá meg: "Kálmán!"

A fiatalember megdöbbenve tekint fel, mikor ez a szárnyas állat nevén szólítá.

A szép hölgy naiv zavarral csitítá a görbe orrú lidércet, ráütve finom mutatóujjával annak ostoba csőrére.

- Hallgat, maga szemtelen!

Persze, a madár a szemtelen.

A papagáj aztán megneheztelt, s elrepült az ablakfüggönyfára.

Legalább Kálmán elolvashatta háborítlanul a replikája végét.

Ez volt a java.

Itt írta le a bírák tudomására védencnője jellemét, szívvilágát, ártatlan kedélyét, szenvedéseit. Itt volt igazi költő.

A szép asszony, hogy jobban érthesse a felolvasottakat, odahajolt föléje, tán hogy az írásban láthasson; karját Kálmán háta mögé tette a kerevet támlájára. Kálmán érzé az arcára hulló fürtök villanyos érintését, s vállával hallotta a hölgy szívének dobogását.

A fölolvasás végén egészen elragadta a Pegazus. Annyira érzette, amit írt, hogy maga is könnyezett bele. Remekelt.

A szép hölgy karja még mindig ott volt a válla körül. Ekkor aztán feltekinte rá, s a szemébe nézett, hogy megtudja tőle a bírálatot.

Katinka szemei is őrajta függtek: a vétkező szép szemek!

A kérdés ez volt: "Nos, mit szólsz hozzá, hogy ily tisztának, ily ártatlannak, ily angyalnak írtalak le?"

- Ez igen szép, nagyon szép, gyönyörű mind - hanem...

Következett a cáfolat.

A cáfolatot ajk mondta ajknak.

Kálmán ezen a napon lett húszéves. Mikor az álom ébrenlétté válik.

Főnökével csak ebéd fölött találkozott. Nagyon gondolkozónak tűnt fel.

Korcza úr pedig a szokottnál is szatirikusabb kedvében volt.

- Nos? Hát? Mit szólt a szép asszony a replikához? - kérdezé Kálmántól, ki maga nem hozta elő a tárgyat.

Kálmán nagyon el volt foglalva azzal, hogy valami húsfélét igen apróra eldaraboljon, amit aztán nem evett meg.

- Azt mondta, hogy igen szép...

- No, az természetes. És egyebet semmit sem mondott a - replikára?

- Azt mondta rá, hogy nagyon szép.

Korcza úr, fél szemét behunyva, gonoszul sandított a másikkal Kálmánra.

- Én pedig tudom, hogy mondott még rá valamit.

Kálmán úgy tett, mint akinek semmi sem fekszik most annyira a szívén, mint a hónapos retket meghámozni.

Korcza úr magában nevetett.

- Én is le szoktam a reteknek a zöldjét vágni a héjával, hanem én nem eszem meg a zöld levelét - szurdalódék tovább.

Kálmán pedig nem akarta magát engedni, hogy a szórakozottságot kiderítsék felőle. Merész volt, mint egy vallatott rab.

- Én a zöldjét szeretem.

- Jó is az - monda Korcza úr -, jó hűsítő. Én ide szoktam ragasztani a halántékomra, úgy kiszíja a forróságot.

Azzal két reteknek a zöldjét, a levágott héj lapjával a két halántékához ragasztotta; olyan volt velük, mint egy kis ördög, akinek zöld leveles szarvai vannak.

- Hát azt mondom én magának, Kálmán öcsém, hogy az a szép asszony mondott még valamit arra a replikára. Azt mondta magának, hogy: mindaz igen szép, hanem - hanem - nem igaz!

Kálmán földre ejté a villáját, ami igen jó alkalom volt rá nézve egy percre az asztal alá eltűnhetni. Mire felszínre került, merész volt, mint egy vallatott rab.

- Nem mondta azt.

- Nem mondta? - ismétlé Korcza úr, különös hangsúlyt adva az utóbbi szónak. - Azért nem szükség borssal enni a paradicsommártást.

- Én így szeretem.

- Hát jól van.

A következő ételig békét hagyott a fiatalembernek. Sietve ettek mind a ketten, mintha egymást kergetnék. Kálmán szaladt elöl. De Korcza úr mégis utolérte, mikor inni akart.

- Kérem, ez az én poharam!

Korcza urat pokoli kedvre deríté az, hogy Kálmán a saját poharát sem ismeri már.

- Nohát, domine frater - szólt, fogpiszkálóját fogai közé dugva -, eszerint az ön replikáját fogjuk az enyim helyett betenni a perbe.

Kálmán most már ijedten tekinte fel rá.

- Ahán! - mondta Korcza úr, egyet intve homlokával, s odakönyökölt az asztalra, azzal a két zöld levelű szarvval mintegy syllogismus cornutusba szorítva a frátert, míg a fogpiszkálóval mint való kígyófullánkkal fenyegette.

- Ahán! No, mármost lássuk: melyik vergődik önben túlsúlyra, a prókátor-e vagy a poéta?

- Nem értem a kérdést.

- Dehogynem. A poéta azt mondja: én védelmezem ez ügyet, mert meg vagyok felőle győződve, hogy a vádlott ártatlan; védelmem tüzes, ragyogó, meggyőző lesz. Ekkor jön a prókátor, s ez azt mondja: a poétának nincs igaza; én tudom jól, hogy a vádlott nem az, kinek ő bemutatja; de mert a védelem a védencre nézve célszerű, mert igen szép és ragyogó, tehát én beiktatom azt, amit a poéta szerkesztett. Ezt mondja a prókátor. Mármost hát mit mond maga, domine frater?

Kálmán igen könnyűszerrel akarta magát kivágni a dilemmából.

- Ej! Hisz az egész csak jogászi stílusgyakorlat volt tőlem, semmi egyéb.

- Á! - kiálta Korcza úr. - Csak jogászi stílusgyakorlat? Csak scriptoristica? No, már ezt szeretem! Tehát csak stúdium volt. Csak exercitium. Az már más. No lássa, az ilyen igyekező fiatalembert szeretem, aki a kötelességén túl is stúdiumot fordít a maga szakmájára. Mármost legyen olyan jó, trancsírozza el azt a kappant.

Amíg a kappant szétszeldelte Kálmán, addig csak békét hagyott neki Korcza úr - a kappan érdekében; hanem amint azzal elkészült, nem volt számára többé irgalom.

- Hát lássa! Ez magától igen szép igyekezet, hogy ilyesmiben gyakorolja magát. Mármost én azt tanácsolnám magának, hogy a stúdium tökéletesítése tekintetéből most állítsa magát az ellenkező szempontra, s írja meg a vádló ügyvéd replikáját.

- Nos, miért ne? - szólt hetvenkedő készséggel Kálmán. - Azt is megkísérthetem.

- Mert az ilyenekben élesedik az ügyvédnek az elméje. Ez éppen olyan tanulmány, mint a sakkjáték. A jó játékosnak nemcsak a saját tervét kell átgondolnia, hanem ugyanakkor azt is ki kell főznie, hogy mit csinálna most, ha az ellenfél volna.

Kálmán már azt hitte, hogy egészen absztrakt térre vonul át az étkezés, ott aztán tág a tér: lehet futni.

- Majd megkísértem.

- No és hogy annál nagyobb erővel foghasson hozzá: majd szolgáltatok én az ön kezébe egy hatalmas okiratot, ami az ellenfél ügyvéde kezében kegyetlen fegyver volna. Én természetesen nem adom oda neki; hanem ön használja fel azt a maga jogászi stílusgyakorlatához. Majd meglátom, mit tud akkor, amikor nem lehet poétázni, nem lehet idealizálni, hanem egy szép asszonyt kegyelem nélkül convincálni a feladat.

Kálmán kíváncsivá volt téve.

Ebéd végeztével elkísérte főnökét az irodába. Ott Korcza úr szekrénye zárt fiókjából előkeresett egy levelet, s odanyújtá neki.

Kálmán a levél külsejéről ráismert arra. Ugyanazon levél volt az, melyet Katinka Kálmán által küldött Korcza úrnak.

- Íme, ez Csollánné asszony levele - szólt Korcza úr -, most vesse ön egybe azt a kettőt. Azt, amelyet Csollán Berti küldött ön által a nejének, s aztán ezt a másikat, amit a nő küldött ön által nekem. Akkor aztán megtalálja ön a punctum salienst.

Gondolt-e arra Korcza úr, hogy mit cselekszik, mikor Katinka levelét Csollán Berti levelével összeolvasásra Kálmán kezébe adja? Tréfának vette-e a dolgot, amely által utoljára is a fiatalemberrel nem történik valami szerencsétlenség? (Elég ideje van még rá, hogy a feje lágya benőjön.) Próbára akarta-e vele tenni? Vagy valami ravasz messze néző szándéka volt vele? Valamit közbe akart ejteni, ami a nevezetes pör bonyodalmait nevelje? Ezekre felelni mostan korán volna. Hanem azt mindjárt előre megmondhatjuk, hogy Kálmán nemcsak az ellenfél ügyvédi akcióját nem készítette el, sőt e napon túl Korcza úrnak más dolgait sem végezte - az körmölhette maga; ha pedig egyszer, kívánságból bekaphatta Kálmánt az irodába, hogy valamit lemásoltasson vele, az oly hibásan lett elvégezve, hogy Korcza úr írhatta újra maga.