AZ ELSŐ INTÉS

Régi monda, hogy egy sokleányos apának az volt az első kérdése a kérőbe jövő ifjúhoz: "Volt-e már uramöcsém korhely?" Ha e furcsa interpellációra az illető neheztelő visszautasítással viszonza: "Dehogy voltam!" - az apa így szólt: "Akkor ezután lesz ön korhely!" - s nem adta neki a leányát. Hanem ha a fiatal kérő egészen őszintén vállat vont, s bevallá, hogy biz ő élte világát, akkor szóba állt vele, s engedte a házasságról beszélni.

Az a hit, hogy minden embernek ki kell járni egyszer a bolondját. Aki nem végzi el hajasan, arra majd rákerül a sor kopaszan.

Ez a nézete volt Jenőyné öreg asszonyságnak is. Restellte nagyon, hogy a Béni negyvenöt esztendős koráig ilyen alamuszi; bizonyosan az ötvenes években jön rá a szeleburdiság korszaka. Szinte örült neki, mikor tudomására jött, hogy Kálmán unokája elkezd egy idő óta korhely lenni.

Ha Korcza úr meg nem írta volna is, megírta az egymás után jelentkező sok apró hitelező.

Most már nem lehetett Kálmán ellen panasza.

Nem poétázott többé, nem komédiázott, nem pajtáskodott rongyos emberekkel, gavallér lett. A dolgot hagyta másnak, mintha kicserélték volna. Naphosszat a szép asszony után volt, azt kísérte a táncvigalmakba, estélyekre, azt őrizte a színházban. (Csak német színház volt a világon.)

Ha írt nagyanyjának, most már nem volt olyan kevés szavú, beszédes lett; leírta, minő mulatságokon, minő előkelő uraságokkal ismerkedett meg, minő fényes úrhölgyekkel mulatott. Ez az igazi út a magasra! Többet ér a nagy befolyású urakkal pertu lenni, a magas úrhölgyek által pártfogoltatni, mint az egész bibliotékát a fejébe szedni.

Az öreg asszonyság a legjobb kedvvel fizeté ki Kálmán adósságait. Jobb most, mint később.

Azt is megtudta, hogy Kálmán egy szép hölgynek udvarol. Szerencse, hogy nem veheti el. Így majd elmúlik az magától.

Korcza úr is hagyta a fiatalságot a szelek mentében repülni, s egy idő óta nem bízott rá olyan dolgot, minél múlhatatlanul megkívántatott az, hogy el ne legyen felejtve. Szerencsére nyári időszak volt, olyankor kevés az irodai teendő. Ha úriszékre kellett is eltávozni a városból, egyedül ment a hajdúval. Ilyenkor aztán a gazdasszonynak volt drága dolga, mert Kálmánt napestig nem látta; azt tehette a konyhapénzzel, amit akart.

Kálmán holdjává szegődött a ragyogó csillagnak; az volt az ő Vénusza. Tőle kölcsönözte világosságát; ha az elfordult tőle, sötéten maradt.

Úgy őrzötte, úgy féltette titkát, és amellett olyan vak volt, hogy nem vette észre, hogy azt a titkot csak az nem tudja, aki kettőjüket sohasem látta.

Bálban sohasem táncolt vele, színházban soha nem mutatta magát Katinka páholyában; hanem aztán oda volt hozzá láncolva szemének örök visszasugárzásával; tán ha egy férfi kettőjük között elhaladt, éreznie kellett a villanyütést, melyet a megszakított villanyfolyam okozott, s szükségképpen észrevennie az eleven Volta-oszlopot.

És midőn közelében lehetett, nem féltve titkát a világ szemétől; minő forró napjai az első örömnek! Az ifjúi remegés, hogy hátha megsérti őt imádatával! A bocsánatkérő boldogság. Mint aki a sorstól egy mérhetetlen kincset kapott, s aztán nem meri azt egyszerre elfogadni, csak fillérenkint kéreget ki belőle.

Mikor a szép hölgy, kerevetén végignyúlva, ő pedig lábainál ülve egy arasznyi magas furcsa kis karszékben, abban az olympi gyönyörben részesíték egymást, hogy Kálmán regényt olvasott Katinka előtt, az pedig hallgatta.

Persze, német regényt. Hol vette volna a magyart? Talán Erbiát. - Csokonai, Gvadányi csak férfiaknak való olvasmányok.

Tehát Kálmán áldotta a németeket, amiért módot szolgáltatnak egy fiatal ábrándozónak, hogy a világ végeig mindennap olvashasson fel valamit a maga hölgyének.

S eközben tapasztalá, hogy a hölgy jobban szereti őt még a papagájánál is. - Különben e papagáj iránt csak hálát kellett éreznie, mert az mindennap ezzel a szóval fogadta: "Kedves Kálmán!" - amire nem taníthatta őt más, mint Katinka maga. Ez vigyázatlanság! Hátha megtudja az ellenfél? A Szentszék be fogja követelni a papagájt, s annak a tanúvallomását protokollumba veszi! (Amint hogy ez eset meg is történt valami huszonöt évvel később a haditörvényszéken, mely egy papagájt forma szerint kivallatott a gazdája ellen; s csak a papagáj makacs hallgatásán múlt, hogy vallomása gazdájának fejébe nem került.)

Hanem az az örökös félelem, tartózkodás, az a féltése a lopott kincseknek, elviselhetetlen kezd lenni utoljára.

Kálmánnak annyiszor nyelve hegyén volt már, hogy elmondja Katinkának azt a zsibói ház történetét. De nem érzett elég erőt soha, hogy így szóljon neki:

"Vesd el magadtól ezt a pompás házat; nézd: itt az én szívem ahelyett, lakjál abban!"

Pedig abban a sok jeles regényben, amiket előtte felolvas, akárhány eset fordul elő ehhez hasonló.

Hogy az ember megvásárolja a boldogságát a vagyonával. Aztán nem kincs-e maga a férfi, aki azt mondja?

Az egész világ az övé: annyit foglalhat el belőle, amennyit akar. Nőhet olyan nagyra, ameddig az ég tart. - S prózában olvasva is bír elég beccsel. Van egy gazdag nagyanyja, akitől örökölni fog.

Elég buzdító oka lehetne rá, hogy az eladó ház történetét ott Zsibón megmagyarázza neki.

És aztán ne legyen többé okunk félni a boldogságtól.

Hanem amíg egyik napról a másikra halogatta e merész felvilágosítást, egyszer a szép hölgy lepte meg őt ezzel a szóval:

- Tudja ön, mit gondoltam? Mához egy hétre elutazom Ostendébe, fürdőkbe.

Kálmán úgy érezte, mintha a fejét beléütötte volna a plafonba.

- Milyen szép volna, ha ön is elkísérne oda - szólt a hölgy, lágy bársony kezével Kálmán mutatóujját megszorítva. - Távol minden ismerős arctól; nem kísérve leskelődő tekintetektől, szabadon járhatnánk az ég alatt, a tengerparton, kar karba öltve, s úsznánk ugyanabban a hullámban.

Kálmán már úszott.

- Én elmegyek önnel Ostendébe.

- Ugyebár? Ó, be kedves! - kacagott Katinka, és nyakába borult. - Együtt fogunk utazni. Én már kigondoltam, ön mint titkárom jön velem.

Itt már ismét Kálmán büszkesége volt érintve.

- Nem, asszonyom, ha első találkozásunkkor nem fogadtam el ezt az állást: ma sem fogadom el. Én mint egyenrangú ember akarom magamat tekinteni.

Katinka kacagott. Ez tetszett neki.

- De hisz az nagyon sok pénzbe kerül.

- Az az én gondom.

A kevély ördög!

A szép hölgy hagyta futni a vadat ezzel az oldalába lőtt nyíllal.

Kálmán ki volt forgatva minden szférájából.

A legutolsó cseppecskéjét józan eszének is elmosta az a hullám, melyben együtt úsznak a szirének és a vízbe fúló szerelmesek.

Legelső bolondsága volt: Katinkának megírni levélben a zsibói ház történetét.

Második meg az volt, hogy elhatározta rá magát, hogy azon eszközhöz fog folyamodni, amit rajta kívül sok mások elég jól ismernek és használnak már. Felkeresi Kalendert.

Ez a Kalender pedig nem valami százesztendős naptár, melyben igen bölcs gazdasági tanácsok s beteljesülő időjóslatok foglaltatnak, hanem egy jeles tőzsér, aki előkelő családok ifjait (és véneit is) ki szokta segíteni a bajból. Hogy miként? Azt mindjárt meglátjuk.

Kalender urat milliomosnak nevezik. Hogyan lesz az ember milliomossá?

Annál nincs egyszerűbb mesterség a világon.

Ha azt én mondanám, mindenki kinevetne vele. Úgyde nem én mondtam, hanem Széchenyi István, az a csodálatos ember, aki egy pisztolylövéstől nem halt meg, hanem feltámadt, s örökkön él.

Tehát Széchenyi István mondta azt, hogy semmi sem könnyebb mesterség, mint milliomossá lenni. Nem kell hozzá egyéb, mint - három szoba.

A középső szobában ül az a valaki, akiről predesztinálva van, hogy milliomossá legyen. Mikor a jobb oldali szobába kihívják: ott vár reá egy hollandi vagy belgiumi bankár. Panaszkodik neki, hogy nem tudta a pénzét hova elhelyezni. Az otthoni bankok két percentet fizetnek. Így nem lehet megélni. A mi emberünk száraz képet fintorít a panaszokhoz. Biz itt Magyarországon pedig nehéz a pénzt elhelyezni. Bizonytalanok a birtokviszonyok, a pörlekedés nehéz, szigorú törvények meghatározzák a hatszázalékos kamatlábat, végre nagy számítások után megegyezik a hollandussal, hogy egypár milliót elfogad tőle négy-percentnyi kamatfizetéssel. Azt viszi a közép szobájába. Ekkor kocogtatnak a bal oldali szobaajtón. Jön egy magyar földesúr. Hüh, be izzad az üstöke. Harminclépésnyiről meglátszik az arcán, hogy meg van szorulva. Elmondja: hogy pénz kellene neki - igen rövid időre. Tízszeres biztosítékot nyújt. Előnyös szerzemény kínálkozik számára. Vagy pedig építésbe fogott. Vagy a jószágát akarja felszerelni. Az igazi helyét a pénznek dehogy mondaná meg. Azt pedig a mi emberünk hogyne tudná. A mi emberünk begombolja magát, fanyalogva válaszol, hogy a pénz most igen szűk s igen nagy az ára. Ó, azt a földesúr igen jól tudja, kész is valamivel nagyobb kamatot fizetni a törvényesnél: az igen természetes dolog. Végre aztán megegyeznek tisztességes harmincpercentes kamatban. A mi emberünk átmegy a középső szobába, kihozza a pénzt, megírják a szerződést, s minden rendben van.

Így lesz az ember milliomossá.

Eddig a nagy ember adomája.

Hanem fennmarad ám egy nehézség! Azt természetesen nem lehet kiírni a kötelezvénybe, hogy harmincas kamat fizettetik utána, mert azáltal a hitelező a tőkéjét veszítené el; ezen csak úgy lehet segíteni, hogy a kötelezvénybe akkora tőkét írnak be, mely a kölcsönadottat ötszörösen meghaladja. Ez igen egyszerű kalkulus. A kötelezvényeken azonban két tanúnak is kell lenni (még akkor váltótörvény nem volt Magyarországon), s azoknak hittel be kell bizonyítani, hogy látták a pénz lefizetését a kötelezvényben megírt magasságig. Ez hogy megyen végbe?

Mindjárt meglátjuk.

A bal oldali szoba ajtaján kocogtatnak. Gavallér jő Kalender úrhoz.

- Ah, Jenőy úr, hozta isten!

Ó, Kalender úr ismer minden főt, mely az aranyozott ifjúság gőzkörében egyszer megjelent. Pontos tudomásai vannak minden fiatalembernek szenvedélyeiről, bohóságairól, remélt örökségéről; mikor látja őket lovagolni, kocsikázni az utcán: ő tudja, hova vágtatnak.

El tudná előre mondani Kálmánnak, miért jött. Mennyi pénz kell neki? Mire akarja elprédálni? Mit gondol a visszafizetésről?

Kálmán szorongva foglal helyet a tőzsérrel szemben.

Nagy munka az első ezer forintot kölcsönkérni! - Ezer forintot, mikor még az ember ezer krajcárt sem tud munkával keresni.

- Uram! - szól vízbehaló hangon. - Nekem szükségem volna pénzre.

- Sok pénzre?

- Nagyon sokra. Kellene ezer forint.

- Az nem sok - szólt Kalender úr egész atyai biztató hangon.

- Annyira volna szükségem - folytatá Kálmán, nekibátorodva -, őszinte fogok lenni. Nekem ez a pénz utazásra kellene. Nagyanyám gazdag, de e célra nem ád. Nem érti, hogy mi szüksége van egy fiatalembernek a külföldet megismerni.

- Én értem - mondta Kalender úr, s még nem is mosolygott hozzá, pedig ő már tudta, hogy mi szüksége van Kálmánnak a külföldön tapasztalatokat szerezni.

- Én még csak húszéves vagyok; négy év múlva leszek teljes korú. Addig semmivel nem rendelkezem. Akkor megfizetek, hamarább nem. Ön felszámíthatja nekem, mit kockáztat nálam, ha addig meg találok halni. De ha élve maradok, bizonyosan megfizetek.

- Jól van - monda Kalender úr. - Én szoktam ilyen kockáztatásokba vágni. Én merek önnek arra a szakállára kölcsönözni, ami még csak azután fog kinőni. Nem is ezer forintot, hanem tízezret.

Kálmán maga is megijedt ettől a szótól.

- De uram, én nem kívánok olyan sokat.

- Én pedig nem adok kevesebbet. Én ismerem önnek a viszonyait. Van nálam tízezer forintig hitele. Több nincs. Előre megmondom. Nem akarom, hogy ön tízszer jöjjön hozzám, egyszerre ki akarom adni, amennyivel megemberelem. S aztán énrám többet ne járjon.

A sok pénz biztatása elszédítette fejét.

- Hát jól van - mondta, de a fogai vacogtak, s tagadták, hogy jól van -, fölveszem a tízezer forintot.

- Átadjam mindjárt?

- Nem bánom.

Kalender úr átment a középső szobájába, s onnan egy nagy acéllakatra járó tárcával tért vissza.

- Tehát legelőbb is leszámlálom ön elé az összeget, azután megírjuk a kötelezvényt, hatos kamattal. Én többet nem veszek. Az írnokom és könyvvivőm előttemezik mint tanúk, akik előtt az összeget még egyszer meg fogja számlálni, hogy élő szemmel lássák.

Kálmánnak a szemei kápráztak, mikor azokat a rekeszeket meglátta nyílni a záros tárcában, mik a mesés kincseket rejték magukban. Kalender úr három nagy csomagot lökött ki belőlük, közönyösen.

- Ez a csomag itt ezer forintot tesz ötforintos bankjegyekben.

- Ha ön megszámlálta, én megnyugszom benne - szólt Kálmán gavalléros nagylelkűséggel.

- De kérem: megszámláljuk. Pénzt olvasatlan nem szabad elfogadni.

Kalender úr kényszeríté Kálmánt, hogy egyenkint szedje sorba reszkető kezekkel mind a kétszáz darab bankjegyet. Kálmánnak megizzadt a homloka ebben a munkában.

- Ez a második csomag szinte ezer forint - sorsjegyekben.

- Sorsjegyekben? Hát mit csináljak én sorsjegyekkel? Soha életemben sem lutriztam.

- Az igen egyszerű dolog. Elviszi ön a legelső pénzváltóhoz, s az igen csekély rabattért beváltja önnek készpénzre. Tessék megszámlálni.

- Sohase számlálom én - szólt Kálmán bosszúsan; most már jól értve, hogy a második ezer forinton legalább húsz százalékot kell veszítenie.

Kalender úr hát nem is erőtette.

Felmarkolta a harmadik csomagot.

- És itt van azután további nyolcezer forint.

- Hát ezek micsodák? - kérdé rámeresztve a szemeit Kálmán.

- Értékpapírok - biztosítá őt. - Hadik-féle parciálisok.

Kálmán mérgében elnevette magát.

- Uram, ne tartson engem bolonddá. Magam is akták között nevelkedtem! Tudom, mik azok a Hadik-parciálisok. A nagy uradalom, melyre ki voltak bocsátva, csőd alá került; ötven esztendeig nem lesz a pörnek vége, s a részvényeket senki sem váltja be. Ön ezeket a drága értékpapírokat valahol fontszámra vette meg egy antikváriusnál. Ez a nyolcezer forint megér nyolc garast, többet nem.

Kalender úr is nevetett. Csúnya fekete fogú nevetés volt.

- Ön elmés fiatalember! De hát arra nem gondolt ön, hogy ennek a valóságos kétezer forintnak ráadás is kell. "Cuvág", mint a mészárosok mondják. Egy kis csont és mócsing a húshoz, hogy kiüsse a fontot.

Most értette már Kálmán a dolgot. Kalender úrnak a szobája csakugyan tele volt olyan kárba veszett értékpapírokkal, miket tized-, huszadárban, papírosértékben elkótyavetyéltek. Ezeket aztán arra szokta használni, hogy mikor jött valami tékozló fiú pénzt felvenni, négyötöd részben szolgált neki ilyen jó "mócsing"-gal; a két tanú, ki a kötelezvényt aláírta, egész jó lélekkel bizonyíthatná, hogy az átvett összeg annyi volt; a hitelező is megesküdhetett rá, s még maga az adós sem tagadhatta.

Kálmán szépen vette a kalapját, s azt mondta, hogy köszöni alássan a barátságot.

- Mondtam, uram, hogy ezer forintot kérek. "Ezt" a tízezer forintot nem használhatom.

Kalender úr ismét nevetett; nem volt megsértve, visszahányta a nagy tárcába a csomagait.

- Tehát ezúttal nem egyezhettünk meg - szólt szívélyes nyájassággal a távozóhoz. - Egyébiránt mindenkor szolgálatjára állok.

- Köszönöm.

Kálmán bizony nagyon kedvetlenül ment el a tőzsértől. Olyan naiv volt, hogy még neheztelnivalót is talált az ajánlatban.

Föltenni róla, hogy ő ilyen könnyelmű ember! Tékozló fiú!

Valami tervet főzött ki agyában. Ami vágyait is kielégítse, az eszközöket is megszerezze hozzá.

Csak két nővel kellene boldogulnia: Katinkával és az öreganyjával.

Ó, te nagy poéta!

Az egy tőzsérrel nem bírtál boldogulni, s majd, azt hiszed, hogy két asszonyon kifogsz.

Egyenesen Katinkához ment. Már fél nap óta nem látta. Nagy idő!

Szabad bejárata volt már hozzá minden időben; számára sohasem volt a delnő se beteg, se távol, se piperénél. Nem is szokta már kérdezni az inast, hogy bemehet-e.

Hanem amint a lovagvesszejét az előszobában letette az asztalra, úgy látta, hogy ott már fekszik valami. Egy másik lovagvessző.

"Hm. Ez bizony egy lovagvessző - mondta magában. - No, hát legyen kettő!"

S azzal a magáét keresztbe tette rája.

Már a szalonba áthallotta csengeni Katinka kacagását. Olyan gyönyörteljes hang volt az, mint a fülemile csattogása! - Magában senki sem kacag.

Mikor benyitott a szobájába, Katinka a kereveten ült, két kezét feje fölé téve, s úgy kacagott, karjaira hajtva fürtös szép fejét; a lábainál pedig, a furcsa kis rokokó székben ült báró Bálvándy.

Ugyanabban a kis furcsa székben, amelyben Kálmán szokott mindennap felolvasni a szép hölgy előtt.

A báró valami tréfás világi eseményt regélhetett az úrhölgynek, aminek az olyan nagyon kacagott.

Kálmán eddig azt hitte, hogy a szép hölgy csak olyankor tud ilyen szépen kacagni, mikor ő mesél neki valamit.

Amint őt meglátták, a szép hölgy azért nem szakította félbe kacagását, hanem Bálvándy felugrott helyéről, s baráti öleléssel szaladt Kálmán elé.

- Szervusz, pajtás!

Kálmán ezt egy kicsit furcsának találta. Mi szükség és mi illem egy idegen helyen egy harmadik embernek egy vendégül belépőt ily familiariter fogadni?

Hát még azután mi szükség annak a harmadik embernek abba a kis guggolóba visszaülni, amelyben ez az idegen ember szokott otthon lenni?

A harmadik ember észrevette, hogy ez a második ember nagyon szeretné megtudni, hogy az első ember min nevetett olyan nagyot.

Mindjárt bocsátott közre egy vidám anekdotát.

- Éppen most mesélem őnagyságának a legutóbbi látogatásunkat, a mi közös barátunknál, Bertók úrnál. A legutóbbi tréfa óta úgy megharagudott minden jó pajtására, hogy bezárkózott a kastélyába, senkinek ki nem nyitotta az ajtót, sőt még az ablakait is berakatta téglával félig. Mi aztán valami tíz vidám cimborával elmentünk hozzá látogatni. Hogy csaljuk ki az odújából? Éppen délutáni álmát alhatta. A kastélya fölött van egy domb, azon van egy szélmalom. Láthattad, Kálmán, mikor ott jártál. A malom előtt volt egy felállított új malomkő, eléje téve egy gerenda, hogy le ne guruljon; mi a malomkövet szépen nekiirányoztuk a kastélynak, s aztán elvettük a gerendát. Nosza, az elszabadult malomkő rohant alá, mint a lavina, s olyat ütött a kastély oldalán, hogy annak minden porcikája megmozdult. Berti azt hitte, hogy a föld esett ki a sarkából, s hajadonfőtt szaladt ki az udvarra. Akkor aztán szép nyájasan eléje mentünk levett kalappal: "Alázatos szolgája! Csak egy kicsit be akartunk koppintani, hogy itthon van-e a gazda?"

Kálmán Katinka arcára figyelt. Nevetett biz az elhagyott férje anekdotáin is, de csak nem olyan nevetés volt az, mint az elébbeni.

A fiatal jogtudós irigységből valami komoly tárgyra akarta átvinni a beszédet. Észrevette, hogy Bálvándy fekete kesztyűt visel.

- Kit gyászolsz? Valakid meghalt?

E tragikus kérdéssel vélte az általános jókedvet elronthatni.

Azzal járta csak meg.

Interpellációjára Bálvándy arca egyszerre komoly vonásokra nyúlt meg, szájszegleteit lehúzta, szemeivel siránk pillogást mutatott, azután elővette fehér zsebkendőjét, s annak szegleteivel megtörülgetve szemét, reszkető gyászhangon rebegé:

- Szegény nagynéném halt meg. Rám hagyta a kordicai uradalmát; Isten nyugosztalja meg szegényt.

Katinka felkacagott e paródián. Most már aztán úgy nevetett, mint az imént. - Oly bohókás is volt ez a Bálvándy, mikor a gyermekes szepegést mímelte.

- Éppen arra kértem most őnagyságát, hogy mához egy hétre a boldogultnak rekviemén több régi tisztelőivel együtt a franciskánusok templomában megjelenni kegyeskedjék.

Kálmán kérdőleg tekinte Katinkára. Mához egy hétre már Ostendében kellene lenni. A hölgy nem felelt semmit.

- Mához két hétre pedig - folytatá ugyanazon gyászos hangból Bálvándy - a kordicai statutio fog végbemenni; a megboldogult hagyományába ünnepélyesen be fognak iktatni; egybekötve hajtóvadászattal, teátrális előadásokkal és templomszenteléssel. Ez ünnepélyre is reménykedem nagysádat meghívhatni alázatos audiencián élőszóval. Kálmán barátomat majd nagy pecsétes levéllel fogom meginvitálni.

"Híjad, híjad! - mondá magában Kálmán. - Hol leszünk mi már akkor?"

Katinka egy megtagadó szót sem ejtett, ellenkezőleg, igen érdekesnek találta bővebben megtudni mindent a statutio részletei felől.

- Hát aztán mi van azon a jószágon?

- Húsz rongyos falu meg egy pompás új templom, mit a megboldogult építtetett.

- Hát aztán hova szállásolja ön el a vendégeket?

- Nagyszerű sátorok lesznek építve az erdőben deszkából.

- Hát a színészek hol fognak játszani?

- Nagyszerű teátrum lesz a számukra építve deszkából.

- Hát a bált hol tartják meg?

- Nagyszerű redut lesz deszkából.

- Hahaha! Deszka-nagyszerűség!

- No, majd meglássa nagysád, hogy olyan pompát, olyan mulatságot nem látott a világ, amióta József császár az erdőben mulatott. Majd megmutatom én, hogyan lehet az erdő közepén mulatni.

Katinka egy szóval sem mondta, hogy nem fogja meglátni.

Kálmánt bosszantotta az, hogy Katinka olyan nagyon érdeklődik, hogy úgy el tudja magát foglalni Bálvándyval. Eszébe jutottak mindazok a rágalmak, amiket a válóperben olvasott Katinka és Bálvándy személyeire vonatkozólag.

És őhozzá egy szava sincsen mostan Katinkának. Még csak meg sem kínálja, hogy üljön hát le.

Elkeseredésében odament a papagájhoz. Az legalább meg szokta őt mindig szólítani gyöngéd, hízelkedő szóval.

Most is megszólította. - Azt mondta neki: "Te szamár!"

Kálmán föltette magában, hogy addig nem megy el innen, míg Bálvándy nem távozik. Akkor pedig egy percig sem fog tovább itt maradni; hanem együtt távozik vele.

Az a terve, amit az elébb kigondolt, össze volt morzsolva és a szegletbe vetve. Érezte szívében nőni a dacot. Polip volt az.

Katinka megelőzte mind a kettőjüket. Kiadta nekik az utat.

- No, már most menjenek. Készülnöm kell a színházba.

A hősök kalapjaik után nyúltak.

Katinka egyszerre nyújtá mind a kettőnek kezeit a csókolásra.

Kálmán érezé a gyöngéd szorítást kezén, s arra gondolt: vajon a másikét is nem szorította-e meg?

Mikor az utcán elvált Bálvándytól, a báró fölényt gyakorló szívélyességgel monda Kálmánnak:

- Aztán holnap találkozunk a szép asszonynál, s két hét múlva a kordicai vadászaton.

Kálmán egy rózsaszínű álom közepett járt, s a rózsaszínben az árnyék mindenben vér. Két egymásnak ellenmondó szín, két egymással rokon ellentét.

Most már a féltést is meg kellett ismernie. Attól aztán egészen elbódult, mint aki kétféle bort ivott: édeset meg keserűt.

Teljes jogot érzett hozzá, hogy ezt a másik férfit gyűlölje. Mint jogtudós föltehette volna magának azt a kérdést, hogy miből áll ez a teljes jog a gyűlölködésre. Ketten vitatkoznak egy tárgy fölött. De ha jogos szerzeményről van szó, akkor Bálvándy a primus acquisitor, ő pedig csak usurpator. Ez nem helyes jogcím. Két tolvaj gyűlölsége az, aki egy lopott tárgyon összeveszett.

Ez bizony "exlex" állapot!

Ilyen esetben félredobják a peres felek a törvényt, s maguk csinálnak maguknak törvényszéket.

Kálmán folytatta a rózsaszínű álmot véres árnyaival.

Úgy lesz.

Holnap ismét találkoznak a szép asszonynál, ott azt fogja mondani Bálvándynak:

"Uram! Nem megyünk mi a Kárpátokba vadászni. Annál én egy szebb vadászatot tudok, ahol csak ketten leszünk, én és te. Mind a ketten vadász és vad egyszerre. Amelyikünk aztán a »hallali«-ra trombitál, az vigye a diadaldíjat, amerre akarja: én Ostendébe, te a Kárpátok közé."

Igen bizony, de Ostendéhez pénz kell, s megint itt vagyunk az akadálynál. A rózsaszínű álom álmodója repülni szeretne, aztán nem bírja a lábait emelni. Ólomból vannak.

Az agya meg lángolt.

Azon vette észre magát, hogy egyszer csak Kalender úr szobájában van.

Az ember sokszor álmodik ilyet: egyik hely a másikra átváltozik. A vidék jött helyébe.

- Ah, Jenőy úr, ismét látjuk egymást! - üdvözlé őt Kalender úr, kezeit dörzsölgetve. - Miben lehetek szolgálatjára?

Kálmán egy ideig nézett, nézett abba a mély kútba, melyből saját elváltozott arca tekinte rá vissza. Egyszer aztán csak beleugrott.

- Felveszem azt a pénzt - rebegé fuldokolva.

- Rendelkezésére áll most is - szólt a bankár, előhúzva fiókjából a tárcát. Még el sem zárta azt helyére. Tudta, hogy visszajönnek érte. - Tetszik még egyszer megszámlálni?

- Elég, ha az imént megszámláltuk.

- Hm, hm. No jó. Tehát aláírja ön a kötelezvényt?

- Aláírom.

Kalender úr csengetett, mire az ügyletszobából egy kopott ruhás fiatalember jelent meg szájában keresztülfogott tollal.

- Mauler! - szólt a tőzsér. - Híja ön át Pacsnikot is, s aztán számlálják le ezt az összeget a nagyságos úrnak, s előttemezzék a kötelezvényét.

Mauler és Pacsnik urak ügyleti komolysággal odaszámlálták az asztalra a tízezer forintot. Megvan. Négyötöd része értékpapír. Hogy miféle értékpapír? Ahhoz a tanúknak semmi köze.

Azok, végezve dolgukat, megint visszavonulnak; hanem azt észreveheti Kálmán, hogy az iroda üvegajtajának függönyön át folyton figyelve leskelődik valaki. No, hogyha netalántán egyszer egy kétségbeesett kölcsönkérőnek eszébe jutna egy hatalmas ökölcsapással Kalender úr fejére kvittelni le a tartozását, s aztán odábbállani a záros tárcával. Lám a minap is megtörtént vele, hogy egy fiatal adósa kikapta a kezéből a kötelezvényét, s mielőtt megakadályozhatta volna, megrágta azt, és lenyelte.

- Nohát, ez megvolna - szólt Kalender úr, kezét az összekötött pénzcsomagokra téve. - Hanem most még egy kicsiny kis formalitás van hátra. Mint mondom, csak formalitás.

- Mi legyen az? Essünk át rajta.

- Uraságod még nem nagykorú, mint maga is mondá, de magam is látom. Törvényeinkből mind a ketten tudjuk, hogy a kiskorúságban fölvett adósságát az ember a nagykorúság előtt revokálhatja. Szabad neki megbánni tettét. Ő megbánhatja, hogy pénzt vett fel, s akkor aztán a hitelező bánja meg, hogy adott; mert nem kap semmit. Erre szoktunk egy bizonyos praeservativát használni. Tessék ide leülni mellém. Tréfaság az egész. A kiskorú adósa azon atyja, anyja vagy nagynénje nevében, kitől örökségét várja, egy levelet ír hozzám, melyben biztosíttatom, hogy az összeg az illető által nekem meg fog téríttetni.

Kálmán ijedten ugrott fel Kalender úr mellől. Alig talált kifejezéseket arra, amit mondjon.

- Mit? Én? Nagyanyám nevére levelet hamisítsak?

- No, csak ne fortyanjon ön fel. Semmi baj sincs belőle. Ezt így szokta mindenki. És még soha nem volt eset rá, hogy valami baj lett volna miatta. Ez nagyon természetes. A fiatalember, mikor nagykorúvá lesz, tehetné azt, hogy tőlem vett tartozását törvényesen megsemmisítse; de sohasem teszi, mert akkor kényszerítene engem, hogy viszont a jótálló levéllel jelenjek meg, s azt már nem nézi el a kiskorúaknak a törvény; tehát inkább beváltja nálam a tartozását, s akkor visszakapja a kényes természetű levelet is.

Kálmán csak elszörnyedt.

- Eszerint mindaz a fiatalember, aki öntől pénzt kapott, önnek a házából már úgy jött ki, mint hamisító.

- Nono, csak ne heveskedjék ön.

Kálmán nem is heveskedett, csak a zsebébe dugta a kötelezvényét, s azzal azt mondta, hogy "alászolgája".

- Még egyszer vissza fog ön hozzám jönni.

- Soha ide! - mondá Kálmán, s kalapot ragadva sietett ki az ajtón.

Lázat kapott attól a gondolattól, hogy valaki képes lehessen őróla akkora fokát a süllyedésnek föltehetni.

Pedig hát mégiscsak vissza kellett egyszer még térnie.

Amire az volt oka, hogy csak a tornácban vette észre, hogy a saját kalapja helyett a tőzsérét kapta fel, s az nyakig esett a fejébe, amint föltette. Már ezért mégiscsak vissza kellett térnie.

A bankár nevetve fogadta.

- Mondtam, ugye, hogy visszajön még ön egyszer?

- A kalapomért - szólt röviden Kálmán.

Azután nagyon meg volt lepetve, amint a kalapjában benne találta a számára rendelt összecsomagolt pénzt.

- Hát mi ez?

- Az ön pénze. No, ne haragudjék hát. Csak próbára akartam önt tenni. Mert kétféle gentlemanek vannak a világon. Olyanok, akiknek a szájokban van a becsületszó, s olyanok, akiknek a szívükben van. Most már ismerem önt. Nem kívánok öntől olyan levelet. Itt a pénze.

Kálmán megdicsérve érezte magát. Még büszke akart lenni.

- Ez már más szó!

Most tehát ő is elővonta zsebéből a visszavett kötelezvényt, s átnyújtá azt Kalender úrnak.

Kalender úr pedig azt tette a kötelezvénnyel, hogy a mindig égő szeszlámpánál meggyújtotta az egyik sarkát, s az égő papírt bevetette a kandallóba.

- Így, uram! Ön olyan kevély a becsületére. Az derék dolog. Én elégettem önnek a kötelezvényét; ezáltal önnek az adóssága becsületbeli tartozássá vált. Most már biztosítva vagyok. Jöhetne önnek úri kedve a kötelezvényét törvényesen visszavonni; de nem jöhet kedve a becsületszavára kapott tőkét megtagadni. Mármost alásszolgája.

Kálmán most már igazán felmagasztalva érzé magát.

Íme, azon fennkölt jellemek sorába számíttatik, akiknek meg van engedve, hogy egy lekötött becsületszóra vagyonukat tönkretegyék, s fizessenek a lekötött szóért vagy pénzzel, vagy a fejükön keresztülröpített golyóval.

Szédítő magaslat ez egy fiatal főnek!

És mármost itt a kezében a hatalom szenvedélyét, büszkeségét diadalra vezethetni. - Versenyezhet most már azzal a másik "úrral".

Természetesen legelébb is hazasietett, hogy a kapott pénzt biztos helyre elzárja. A sorsjegyek átváltásával ráér majd - azután.

Amint hazaért, már a folyosón várta Jutka asszony.

- No, csak siessen! Ugyan régen várja már itt valaki a kerti szobában.

- Kicsoda? - kérdé Kálmán.

- Ej, hát ki no? - szólt gonoszkodva a szakácsné. - Egy gyönyörűséges szép asszony.

Kálmánnak nagyot dobbant a szíve. Talán "ő"? Talán utána jött, hogy megengesztelje. Kitelik tőle az.

No, de ugyan szépen rá hagyta magát szedni. Mikor nagy szívdobogással nyitná a kis hálószoba ajtaját, szemközt jön rá sánta Biróczy.

Ez volt az a gyönyörűséges szép asszonyság.

Kálmán bizony örült is, nem is, hogy ezt a rég látott bajtársát most újra láthatja. Éppenséggel nem őróla gondolkozott most. Biróczy pedig faunarcának egész nyájasságával igyekezett kifejezni azt az örömet, amit magával hozott. Úgy megszorongatta barátja kezét, úgy dörzsölgette, alig akarta elereszteni.

- Örvendetes hírt hoztam neked.

- No, mi az?

- Decséry főispán izenetével jövök. A főispán hazamegy uradalmába a törvényszünet alatt, s téged óhajt ezalatt magához venni.

- No, és mi örvendetes van rám nézve ebben?

- Hát hogyne volna ez rád nézve örvendetes hír? Te kívántál jurátus lenni mellette.

- De nem falun kezdeni a jurateriát.

- Te! Ott nagyon jól mulatnak. Válogatott társaság jön össze. Pompás vidék, kastély és angolkert.

- De miután én se kertész nem vagyok, se vadász, mit csináljak én azzal az egész kerttel?

- Hát itt Pesten mit csinálsz az egész holt idény alatt, hacsak mindennap a Kerepesi úti állatheccbe nem mégy, s vasárnaponkint a Nagy Gárdistánál a mészároslegényekkel nem akarsz verekedni vagy a Saukopfnál feketerigókat fogni.

- Nem szeretek falun, no!

- Egyébiránt pompás könyvtára is van a grófnak, ritka kéziratgyűjteménnyel, amiből te becses dolgokat tudnál kikeresni.

- Nem kánikulára való mulatság.

- De hallod-e, lesz ott egyéb mulatság is. Az öreg hercegnő éppen most hozza haza Bécsből, az apácáktól az unokáját. Valami angyali arc. Láttam az arcképét elefántcsontra festve. És nekünk alkalmunk lesz együtt utazni velük, egy hintóban. A hercegnő maga óhajtja, hogy vele menjünk, akkor nem fél úgy az alföldi pusztán keresztülutazni. Te bizonyosan a szép comtesse-szel ülnél vizaví.

No, ez meg már éppen olyan dolog volt, mint mikor a gyomorfájós embernek drága jó ételekről beszélnek. Hiszen most is egy szép arcnak a betege.

- Nem is mehetnék ily hirtelen. Korcza úrnál nem hagyhatom itt a dolgot, nem vehetek egyszerre búcsút a kapufélfájától.

- Korcza úr ugyan holnap délre itthon lesz, s akkor elbúcsúzhatol az ő szépséges orcájától. Helyetted pedig már naponkint jár az irodájába egy kancellista, aki a dolgokat végzi: csodálom, hogy két hét óta nem találkoztál vele.

Kálmán most már haragba jött.

- No, de hagyj nekem békét a te főispánoddal, hercegasszonyoddal és comtesse-eddel. Én most nem utazom velük, még a mennyországba sem.

- No jól van. Ma látom, hogy bal lábbal keltél fel az ágyból. Tehát aludjál rá egyet. Holnap estére megint eljövök hozzád. Azok várnak három napig.

- Szívesen látlak, ha itthon kaphatsz. De kár az excellenciás úrhölgyeknek a rám való várakozásban csak egy szemernyit is elnyelni a pesti porból, mert én most nem utazhatom.

- Beteg vagy?

- Igenis: beteg vagyok.

- No, majd holnap meglátogatlak, talán akkorra meggyógyulsz. Talán a szép comtesse-nek az arcával fogsz álmodni.

Kálmán bezárta az ajtaját, amint Biróczy magára hagyta, s ki nem jött a szobájából aznap.

Elővette a leveleket, miket a szép asszony írt hozzá, újra meg újra elolvasta azokat. Szítta magába cseppenkint azt a mámorító mérget, mely a lelket az élő emberben különválasztja a testtől. Kereste bennük a vigasztalást, s ha azt megtalálta, kereste az elkeseredést, s egyiktől jobban megrészegült, mint a másiktól.

Késő volt már az éj, mikor aludni ment.

Az a reménye volt, hogy őróla fog álmodni.

S nem az ismeretlen comtesse-szel, akiről Biróczy beszélt.

Az álom pedig olyan tündér, akinek a szeszélyeit nem lehet előre kitalálni.

Megjelent Jenőy álmaiban egy női arc; de az nem volt sem az ismerős, sem az ismeretlen.

Ki volt hát?

Egy arc, olyan fényes, mintha Isten volna; olyan nagyszerű, mintha ország volna; mosolygása olyan meleg, mintha a nap volna; könnyhullása olyan forró, mintha vér volna; ha szemeit lehunyja, mintha a meghalás volna; ha ismét fölnyitja: mintha a föltámadás volna; némasága mintha beszéd volna; ránézése mintha hívás volna; gyászfátyola mintha az örök éjszaka volna; két szemcsillaga mintha két világ volna; megjelenése oly véghetetlen, elmúlása oly elviselhetetlen; egész alakja oly kínzó, oly vonzó, oly keblére záró! - Az egész álom mintha nyolcszáz év története volna.

Vajon kinek a képe lehet az?

Kálmán nehéz verítékből izzadtan ébredt fel. És még azután is, még ébren is, még fölöltözötten is sokáig nyomta a keblét ez a megnevezhetetlen látás. Alig bírta azt elszórni magáról.

Eh mit? Álom!

Álom azt jelenti, hogy aludtunk.

Jenőy úr föltette magában, hogy haladni fog azon az úton, amelyen megindult. Ne adjon őneki tanácsot senki. Se ébrenlétében, se álmában.

Pedig még mindig álmodott.

Folytatta a rózsaszínű álmot a vérszínű árnyékokkal.

Jenőy úr azzal a föltett szándékkal hagyta el lakását, hogy ahol találkozni fog Bálvándyval, ott összevész vele. Ez lesz a legelső dolga.

Találkozott is vele nagy hamar; de nem veszhetett belé. Bálvándy lóháton jött rá szemközt.

Sajátságos megalázó helyzet az életben! Lovon járó emberrel találkozni gyalogjáró embernek. Azt mindenki meglátja, szemével kíséri, annak már a lova kopogása az ablakhoz csalja a szép hölgyet, az fél testtel kiválik az egész nép közül. Skandalum!

Miután lovas embert gyalog elfogni képtelenség, megint csak hazament. Ott várt rá egy másik lovas ember. Egy huszár. De az csak gyalog érkezett.

Jenőy úr alig ismert rá a gimbes-gombas nyalka vitézben régi jó pajtására, Csuka Ferkóra.

Hanem azért Csuka Ferkó most is pertu volt régi pajtásával s nem nézte azt, hogy ő huszár, ez pedig csak "diga" (ez a "civil" címe a katonáknál), s hogy ő már maga keresi a kenyerét, ez pedig még csak puffra él, s hogy ő már valami, mert első waldhornista az ezrednél, ez pedig még csak úrfi s egyéb semmi.

Ugyan összevissza szorongatta Jenőy úrnak a kezeit.

No, Jenőy úr is örült egy kicsit, hogy a régi bajtárst újra láthatja. Megtudta tőle, hogy most szabadsággal utazik haza, s Pestet útjába ejté.

De annak még tovább is ragyogott az arca. Egyéb örülnivalója is volt, mint az első viszontlátás.

- Olvastad-e már a Tudományos Gyűjteményt? - kérdezé Jenőy úrtól.

Jenőy úr magas bámulással nézett a szemébe. Tudományos Gyűjtemény? Mikor éppen azon gondolkozik, hogy lovat vegyen.

- Hát hogy jutsz te a Tudományos Gyűjteményhez?

- Ó, nekem megvan. Prenumerálok rá. Telik a lénungból. Délutánonkint összejön a cég körülöttem a rajtsulban, s én felolvasok nekik belőle.

- Hisz én is járatom - monda Jenőy.

(Észre sem vette, hogy már hazudni is tud. Az ember kicsiben kezdi.)

- Hát akkor olvastad a legutolsó számát.

- Nem. Még nem vágtam fel.

- Nem vágtad fel? - szólt elbámulva a trombitás. - No, az enyim itt van felvágva: olvasd el belőle.

- Mit?

- Hát azt a nekünk szóló levelet.

- Nekünk szóló levelet?

- Hisz a címlapon is fel van már jegyezve.

- Úgy, igaz!

- Valld meg, Kálmán, nem is láttad te azt a Tudományos Gyűjteményt.

Jenőy úr elvörösödött. Haragudott érte, hogy így rajtakapták. Aztán mi köze őneki az egész unalmas irkafirkához?

- Látod, pedig azt a levelet jól lesz elolvasnod; mert azt utazó barátunk írja hozzánk, Barkó Pali, a kirgizek sivatagából; régi krónikaíró pajtásainak. Tudod még, mikor azt a krónikát írtuk?

Kálmán lelkében egyszerre elborult; mint mikor a nap elé tavaszi felhőt kerget a szél.

- Itt hagyom nálad, olvasd el - szólt Csuka Feri -, s majd délután visszajövök érte, ha nem találnálak, majd küldd el Biróczyhoz, annál vagyok szállva; az osztja meg velem az ágyát, mint hajdan a puszta kunyhóban, az üres kád alatt. Tudod, te is ott voltál.

A trombitás letette Kálmán asztalára a gondosan papírba takargatott füzetet, s azután még egyszer jól megszorongatva kezét, eltávozott, kemény, verbungos sarkantyúpengős léptekkel mérve végig a folyosót.

Kálmán úrfi érzelmeiben valami zűrhang maradt vissza. Röstellte azt, hogy íme, ez a lószagú katona figyelemmel kíséri azt, amivel már ő nem is törődik; ez megvonja szájától a falatot, az édes pipát, hogy sovány Iénungjából az egyetlen tudományos folyóiratot megszerezhesse; ez fáradságos katonai munkája után, mikor a lovát megtisztította, mikor a zenekarból megszabadult, még összegyűjti pajtásait, s olvas fel nekik abból, amit a magyar tudomány adhat. És ő, akinek elő kellene járni, mert nála van a láng, mely világít, most a legutolsónak a háta mögött veszi fel azt, amit az neki kölcsön, használat végett itt hagyott.

Tehát csak fölvette azt, és elolvasta.

Egy fiatal magyar tudós levelei voltak azok, itthon maradt barátaihoz címezve; miket a Tudományos Gyűjtemény szerkesztősége közrebocsátott.

És azután, amint Kálmán beletévedt ebbe a rengetegbe, el is veszté benne magát egészen.

Amit olvasott, egész lelkét foglyul ejté.

Egy merész, vasakaratú ifjú férfinak élményei voltak azok, ki egyedül, segélytelenül, utasítatlanul nekiindult a kietlen világnak, melyet európai utazó be nem járt soha, hogy nemzete hátrahagyott nyomdokait kövesse, hogy népét oly szerzeményekkel gazdagítsa, miről azt a nagyvilág majd megemlegeti.

Hős az! Oroszlánszívű Richárd; annak a szívével, annak a kardja nélkül; az argonauták társa, az aranygyapjú díja nélkül. Kolumbus vágyával, karthágói Hanno tűzlelkével, Mózes, ki rab népének a szabadság Kánaánját keresi; egy őrült, kinek tébolyodása tudomány; egy próféta, kit az Úr kettős tüzes nyelvei megszálltak.

Minő egyszerűség, minő igazság a leírásokban. Semmi frázis, semmi pátosz: a meggyőző, szemmel látott való.

Ha leírja, hogy a kopár földön hált: nem mondja, hogy az kemény volt; ha hófuvat eltemette, nem mondja, hogy hideg volt; ha nap nap után nem talált emberi hajlékot, nem mondja, hogy éhezett; ha vad rablónépek megüldözék, nem mondja, hogy félt; ha sebeket kapott, ha megkötözték, ha megsütögették, nem mondja, hogy fájt; ha nem találta azt, amit elérni akart, nem mondja, hogy csalatkozott; ha a fáradságtól, a vészektől, az akadályoktól legyőzve összeroskadt, nem mondja, hogy kétségbeesett - újra fölveszi magát, s halad mélyebben az ismeretlen világba. És amit leír, az csak a tudomány. A vendégszeretetlen szikláról, a homoksivatagról csak a geolog beszél; a sok hallatlan nevű vad nép szidalmaiból a philolog alkot összehasonlító tanulmányt. - Így beszélnek a dzungárok, így a burjätek, így a vogulok. Mikor lázt kapott közöttük, tanulmányozta ősi szokásaikat, hogyan gyógyítanak! Volt hely, ahol megszerették, kínálták édes otthonnal, édesebb szerelemmel; nem maradt ott, ment tovább, merre küldve volt. Átvándorolt lehetlen hegyláncokon, s leírta az embernyomtalan havasok flóráját. Szolgált tatár úrnál rabszolgaként, s vágott ólmot a Koliván-tónál mint elfogott szökevény rab; hált menekülő zsiványokkal együtt a fehér skorpiók barlangjában, s leírta mint természettudós a bányát, a skorpiót s a zsiványt; kiböjtölte egy faodúba elbújva az altáji medvét, s lerajzolta a medvét. Belevesztette a viharlepte tóba minden öltözetét, de megmentette táskájában minden iratait. És amikor a legelső civilizált emberrel összeakadt, az egy orosz volt. S a barbár orosz megtudva, minő kincseket gyűjtött a vándor hosszú útjában, kétezer rubelt kínált neki érte, ha ezeket átadja a szentpétervári tudományos akadémia etnográfiai osztályának. S a még barbárabb magyar nem adta azt az orosznak, hanem megkérte a barbár oroszt, hogy keressen ki a mappán délnyugat felé egy kicsiny várost, aminek a neve Pest, annak van egy kicsiny tudományos lapja: küldje el ezeket a leveleket annak ingyen. S a barbár orosz elküldte azokat Pestre. A barbár magyar nem vette el értük a kétezer rubelt, s a barbár orosz nem tartotta meg azokat ingyen. Így kerültek a levelek haza.

Mi vitte az írójukat tova, mi hozta a leveleket haza? Ó, ha azt nem értenéd meg!

Az a véghetetlen szerelem, aminek számára nincsen név a földön! Amiről énekelnek a zsoltárok a babiloni vizek mellett; amitől elhervad az izlandi lakó a szárazföldön; amitől lángra gyullad a hideg német, s a forró francia megőrül - s csak te nem éreznéd meg?

Csak te nem tudnád, hogy ki az az imádandó hölgy, aki álmodban megjelen; arca olyan fényes, mintha Isten volna; olyan nagyszerű, mintha ország volna; mosolygása olyan meleg, mintha a nap volna; könnyhullása olyan forró, mintha vér volna; ha szemeit lehunyja, mintha meghalás volna; ha ismét felnyitja, mintha föltámadás volna; némasága mintha beszéd volna; ránézése mintha hívás volna; gyászfátyola mintha örök éjszaka volna; két szemcsillaga mintha két világ volna; megjelenése oly véghetetlen, elmúlása oly elviselhetetlen; egész alakja oly kínzó, oly vonzó, oly keblére záró!

Csak te nem tudnád, hogy ki az? Te! A költő!



AZ ELEFÁNTCSONTRA FESTETT KÉP

Kálmánnak első dolga volt Kalender úrra rajtarontani, annak a tegnap kapott csomagot pénz és nem pénz tartalommal markába nyomorítani: "itt van, tessék; a becsületszavamat pedig viszem vissza" - s aztán nem várni, hogy az érdemes úr mit felel rá, hanem szaladni a sárkány barlangjából, mint akit a lidérc kerget.

Onnan azután sietett Biróczyhoz. Úgy esett be hozzá, mint aki most úszta át a Dunát, s maga is örül neki, hogy nem veszett bele.

- No, itt vagyok! Parancsolj velem. Vigy, ahová akarsz.

Biróczy igazi örömmel szorítá barátját kebelére. Ő tudta, hogy honnan menekült az most meg.

Aközben megérkezett a trombitás is. Hát még az hogy örült a viszonttalálkozásnak! Nem titkolá előtte, hogy "egészen más vagy most, mint reggel voltál!"

Ismét a régi vagy!

Délben a három fiú együtt ebédelt a Griffben, Kálmánt nem bocsáták el többé kezeik közül. Délután pedig egyenesen Korcza úrnak szolgáltatták ki. Nem lehetett neki többé elveszni. Korcza úr pedig, amint megérté Biróczytól a helyzetet, rögtön gálába csapta magát, s vitte Kálmánt a hercegnőhöz, hogy bemutassa őt neki; egyúttal, mint a Decséry család jószágigazgatójának, magának is volt közlendője a hercegjóasszonnyal.

- Én leszek a dominus frater tolmácsa; dominus frater pedig az enyim, s ha valahol belerekedek a német szóba, rántson ki.

A német diskursus Korcza úrnak gyönge oldala volt; Decséryéknél pedig az a családi idióma a gondolatoknak egymással való közlésére. Magyarul csak a nagyapa beszél: a főispán is vagdal hozzá, ha rászorul; de erősen idegen kiejtéssel s törve a szót. Az ifjabb családtagok éppen nem ismerősek a magyar nyelvvel.

A Decséry-palota Pest városnak azon részében épült, ahol még akkor csak kertészlakok álltak; kettős szárnyú egyemeletes épület; nyílt, vasrácsos udvarral s hátul nagy kerttel. Még akkor nagyon poros út vezetett odáig. S aki nem bérkocsin ment - (pedig hát arra ki pazarolná a pénzét?) -, annak a kapuhoz érve elő kellett vennie a zsebkendőjét s leverni a csizmáiról a port. A sárga csizmát már nem viselték; a fénymáz fel volt találva, s a csizmát bizony le kellett porolni, mielőtt a kastély keményfa lépcsőin felhaladt volna az ember.

A hercegnő kevés cselédet hordott magával; nagyon takarékos volt. Mikor pesti kastélyában megszállt, a házmester feleségét rendelé fel szobaleányul; egyetlen inasa volt az előszobában, ebből állt az egész cselédség. Azonkívül rendelkezésére állt a jurátus, kinek egy földszinti szobában volt a lakhelye.

Korcza urat és védencét nagy várakoztatás nélkül bebocsátá az inas a hercegnőhöz, ki gazdálkodásból egyetlen szobát tartott elfoglalva keresztülutaztában. Többet fűteni költségbe került volna; pedig a vastag, nyirkos falazatú kastély termei, örökké csukott redőnyeikkel, csak derék nyáron melegszenek be maguktól.

Itt a kis szobában fogadta el a tisztelgőket a hercegasszony. Korcza urat régen ismeré már, s Jenőyt hallotta emlegetni. Nem voltak előtte ismeretlenek. Ott volt az unokája is, kit szinte bemutatott.

A hercegnő kövér, elhízott asszonyság volt, erősén fehér arcszínnel s csigákba szedett szürke hajfürtökkel. Tekintete méltóságot és jóságot sugárzott, meglátszott rajta a vágy, mindig jót tehetni, csak pénzbe ne kerüljön. Minden szónál nagy nehéz lélegzetet szokott venni, úgyhogy az ember megsajnálta, mikor beszélt: azt kellett hinni, hogy az neki igen nagy fáradságba kerül.

A hercegnő csókolásra nyújtá az uraknak félkesztyűbe álcázott kezét, s könnyű kézmozdulattal inte unokája felé: "Dorothea grófnő", hogy annak is meghajtsák magukat.

Valóban hercegi bátorság kell hozzá, hogy valaki a leányát Magyarországon Dorottyának merje keresztelni, ahol Csokonai gúnyhőskölteménye e nevet oly csihéssé tette; ámde híhatnák a grófnőt akár Meduszának vagy Hekaténak, azért ő ezzel a névvel is bámulatra méltó szépség volna.

Mintha elefántcsontra volna festve; halavány arc, alig látszó incarnattal, körülfogva aranyfényű, dúsgazdag hajfürtökkel, miknek pompáját az egyszerű fonadék csak neveli. Szemöldei és szempillái csaknem feketék; alattuk nagy kék szemek: nem azok az unalmas búzavirágszín kékek, hanem a mély tengerszem kékségéből valók.

Hát az ajkak? Azok a parányi, rózsaszínű csigák. Vajon mire használja őket? Vajon azok a madonnaarcok szoktak-e enni? Vagy ajkaikon át is csak égi malaszttal élnek?

De bizony beszélni is használja e finom ajkakat, s midőn Kálmán azt kérdi tőle:

- Comtesse, wie lange werden Sie in Pesth verbleiben?

Szelíd mosolygással felel:

- Morgen reisen wir ensemble!

"Ensemble!" Milyen bűbájos szó! Lehet-e ennél gyönyörteljesebb szó a világon?

Erről azután rájött a beszéd arra a tárgyra, hogy nem fél-e a grófnő az alföldi pusztákon utazni, nem tartja-e kellemetlennek a hosszú út fáradalmait? És erre mind az volt a válasz, hogy hiszen "ensemble" utazunk; ott lesz az, aki bennünket véd és ápol.

Kálmán el volt ragadtatva e csodaszép ajkak minden szavától, mely gyönyörében csak Korcza úr háborította meg koronkint, ki is a hercegnővel folytatott párbeszédben minden lépten belerekedt, s akkor aztán egy "wie heiszt man?" interpellációval fordult Kálmánhoz segélyért. Nagy munka volt az neki! A hercegnő ama bizonyos kereszt ügyében akart ügyvédétől utasításokat nyerni, s nagy önuralkodásába került nem kacagni a szeme közé, mikor ilyeneket mond neki Korcza úr egész komolysággal: "man musz dasz Kruczifix neu versakramentiren lassen" (értsd: "újra beszenteltetni").

Mikor aztán a hercegnő felkeléssel jelt ád a továbbmehetésre, Korcza úr olyan jól érzi magát, mint a rossz diák, aki az examenből megszabadult; Kálmán pedig egészen fel van magasztalva.

Ez az "ensemble" szó ezekről a szép ajkakról egy új világot nyitott meg előtte. Mint ahogy a szegény bűnös lélek előtt az angyal hívására megnyílik a mennyország.

Mikor a lépcsőkön lehaladva Korcza úrtól búcsút vett, kétszer is megcsókolta principálisa arcáját; pedig biz az nem arra való volt. Könnyei hullottak, mikor megköszöné neki iránta tanúsított szívességeit; aminek azután Korcza úr úgy nevetett, hogy neki is csupa könny lett tőle a szeme.

- Jó fiú volt, fráter! - monda, megölelgetve Kálmánt. - Nagyon szerettem frátert. Csak a főispánnak is kedvében járjon. Az nagyon sokat fog tehetni önért. Eddig is nagyon szeretik. No, csak haladjon előre. Ha legközelebb találkozunk, én legyek az, aki önnek alázatosan fog könyörögni kegyes gráciájáért.

A fiskális aztán átadta Kálmánt Biróczy kezeibe. A kis sánta meg a trombitás egész éjjel nem hagyták őt magára. De pedig már fölösleges volt a strázsálás. Fogva volt ő jobban minden börtönnél, bilincsnél, egy kimondott szónak varázsával, elmerülve, elsüllyedve tengerszem kékségű szép szemek örvényében.

Az a másik asszony el volt feledve nála!

Másnap korán hajnalban előjárt a nagy utazóbatár, mely elé négy postalovat fogott be a császári egyenruhás postakocsis; a jurátusoknak segíteni illett a felmálházásnál. Az ódivatú ablakos hintónak hátulja, teteje felcsatolt bőröndökkel, dobozokkal lett megrakva; olyan volt az, mint egy bárka, mely az özönvizet megúszni készül.

Reggel négy óra volt, mikor a hercegnő és Dorothea a kastély emeletéből alájöttek. Az inas cepelte utánuk útitáskáikat. Kálmán és Biróczy a hintó ajtajánál vártak reájuk. Kálmán fringia kardját tartotta kezében, Biróczy nagy ostentatióval engedett felöltönye zsebéből két pisztolyagyat előtolakodni. Biztató előkészületek egy alföldi utazáshoz azokban az időkben.

A hercegnő jó reggelt kívánt nekik; megkérdé, hogy reggeliztek-e már; nem bánta, akármit felelnek rá. Kálmán serényen nyújtá eléje kezét, hogy a hintóba felsegítse a kettős lépcsőfokon; azután a comtesse lebbent fel, a hátulsó ülésben nagyanyja mellett helyet foglalva. Következett Biróczy, szemközt jutva a hercegnővel az első ülésben, míg Kálmánnak a negyedik üres hely kínálkozott, ahol térd térdet ért Dorothea grófnővel.

Az inas becsapta az üveges ajtót; a postakocsis belefújt a trombitába, s a nehéz bárka megindult a város sorompója felé, kegyetleneket zökkenve a primitív alkotású kövezeten.

Szép tájai vannak a szívnek! Csakhogy változik bennök a világítás. Egyszer a hold ábrándos ezüstje dereng fölöttük, másszor az éjjeli égés tűzfénye, néha az életadó meleg nap.

A rózsaszínű álomnak vége volt. Kálmán nem érzé többé sem a szenvedélyt, sem a féltést, sem a gyönyör emlékét, sem a kínt: álom volt rá nézve az egész. Gonosz álom, melyre azt mondjuk: jó, hogy csak álom volt!

Ami szívének világát bearanyozta most, az volt a nap. Maga az életadó nap, egy szűzi halovány arc!

Milyen boldogság egy ilyen bárkában utazni, mely mindenkit olyan közel hoz egymáshoz; naphosszant kényszerülve vannak szemközt ülni: minden új tárgya az útnak alkalmat ad új beszédet kezdeni. Kálmán magában azt kívángatta, hogy bárcsak valami regényes, kalandos veszedelem támadna valahonnan, amiből ő vitézül kiszabadíthatná útitársnőit. Fájdalom, a sors oly mostoha volt, hogy ezt a kívánságát teljesítetlen hagyta. Nem támadták meg rablók a hintót; nem ragadták el szilaj paripák; nem borult föl vele a tiszarévi komp; s így nem adatott meg neki az alkalom, hogy vitézlő harcban megvívhasson s habok árjában megúszhasson bámulatának tárgya előtt. Annál több alkalma akadt kitüntethetni szolgálatkészségét az állomásoknál, midőn az előfogatot kellett kisarkallni; bírákkal, kocsisokkal perlekedni, vendéglősöket tiszta szobák, tiszta víz s más egyéb lehetetlenségek előállítására kényszeríteni. Ezekben Kálmán szokatlan erélyt fejtett ki: Biróczy nagy bámulatára.

- Sohasem hittem volna, hogy te pörölni is tudsz! Hja, mihez nem tud az ember, ha a nap rásüt?

Délután egy végtelen sík, unalmas rónán döcögött végig a bárka. Az idő meleg volt. Kálmán egy ideig magyarázta a comtesse-nek a délibáb tengerében úszó szigeteket, tündérmeséket gondolva ki hozzá, egyszer aztán azt vette észre, hogy az elefántcsontra festett szentkép a tündérmeséken elaludt.

A hercegnő régen tette azt. Az egész úton mindig szunyókált.

Egyszer aztán Dorothea is hátrahajtá szép fejét a hintó puha támlányára, s elszenderült.

Kálmán ott maradt "egyedül", néma bámulatát az átszellemülésig kielégíteni.

Belenézhetett a napba!

Most látta még csak, minő földöntúli tüneménnyel van találkozása. A halvány tündérarc ragyogni látszott a körüle ömlő glóriától. Egy elszabadult hajfürt néhány szála csiklandani látszott arcáját: ó, hogy azon segíteni nem volt szabad! A parányi nyitva feledt ajk valamit látszott suttogni álmában: ó, hogy azt meghallani nem lehetett!

A hintó gördült a szikfüves pázsiton, lekerülve a döcögős országútról a gyepesült kerékvágásba, az előfogat csengettyűje egykedvűen csilingelt; a távolban a bölömbika búgása hangzott a nádasokból. A két hölgy aludt, a két jurátus pedig ébren volt.

- Vigilasne? - szólalt meg Biróczy.

- Non. Mortuus sum.

- Sub spe resurrectionis...

(Ez a párbeszéd magyarul így hangzik: "Ébren vagy-e?" - "Nem. Meghaltam." - "A feltámadás reményében...")

Miért beszéltek latinul?

Azért, hogy ha a hölgyek mégis nem találnának aludni!

Talán olyasmi volt a tárgya beszélgetésüknek, amit a hölgyeknek nem kellett megérteni?

Körülbelül.

Biróczy folytatá latinul.

- Boldog konstelláció a tied.

- Perihélium. (Napközel.)

- Az enyim eklipszis. (Mikor a hold eltakarja a napot.)

Ezen mosolyogtak egy kicsit.

Kálmán folytatta bámulatát az "alvó nap" iránt.

- Quanta species!... - sóhajtá fel Biróczy.

Ezért aztán kapott Jenőy könyökétől egy oldaldöfést.

Amit mondott, az Phaedrusnak egy meséjében van; annyit tesz, hogy "minő szépség!" - hanem azután következik még egy mondás, ami már gorombaság:"... sed cerebrum non habet." (De nincs veleje.) Kálmán emlékezett a folytatásra, s ezért a megtorló könyöktaszítás Biróczy bordái közé.

Biróczy tréfásan mentegetőzék.

- Azért mondám, mert nem tud magyarul.

- Majd megtanul.

- Ki tanítja meg?

- Én!

- Magasan áll.

- Nőni fogok, míg elérem.

Hanem e vakmerő mondásnál egyszer elakadt a szó Kálmán ajkán. Elhűlt egy látománytól. Az pedig nem volt valami ijesztő látás. - Amint e szót kimondá, az elefántcsontra festett szentkép arcáin könnyű pír hajnallott által. Talán hallá? Talán érté? Tán attól pirult el? - Ha úgy volna?

Kálmánt megnémítá e bűvös-bájos látvány; csábultan inte Biróczynak, hogy ne beszéljen tovább; a figyelmeztetésre nem is volt több szükség, mert egy zökkenése a bárkának egy árkon keresztülugortában, egyszerre fölébreszté mind a két hölgyet; a hercegnő Uram Jézust kiáltott ijedtében, Dorothea pedig felnyitá a szemeit, és mosolygott. Mint ahogy mosolyognak, akik valami kedves álomból ébrednek föl. Kálmánnak olyan jólesett, hogy ő mosolyog. S a szép szemek aztán ismét lecsukódtak, mintha hívnák vissza a félbeszakadt álmot.

Hanem a hercegnő nem hagyott többé semmi ilynemű tündéreknek való élvezeteket meghonosulni a közös bárkában. Elkezdett beszédes lenni, s minden szavát Kálmánhoz intézte. Meg akarta tőle tudni a távol és közel látszó tornyok városainak neveit; az útfélen elmaradozó kórók neveit, a légben elrepülő madarak neveit; megismertette magát családjával; s miután kikérdezte az ifjút a földrajzból, a természetrajzból és heraldikából, sorba vette a bölcsészetet, a történelmet, a magasabb államtudományokat, s azokból úgy megegzaminálta, akár egy professzor. Kálmánnak volt egyéb dolga, mint az elefántcsontra festett szentképre áhítatoskodni.

S ez aztán így tartott, míg csak a decséri kastély kapuján be nem hajtattak. Kálmánnak az volt a kötelessége, ami a malomnak, mikor a zsilipet felnyitják mögötte: őrölt.

A kastély udvarán már cseléd- és tisztviselősereg fogadta az érkezőket. Alkonyat volt. A főispán maga a tornácig lejött anyját és leányát elfogadni. Volt egy feszes szava Kálmán számára is; utasító, hogy majd a kulcsár el fogja vezetni szobájába. Egy széles márványlépcsőn eltűnt Kálmán elől az idáig bámult tünemény, őt pedig Biróczyval együtt a kulcsár felvezeté egy mellékcsigalépcsőn a jurátusok lakosztályába, mely egy roppant teremből három kis szobára volt vékony keresztfalakkal felosztva; a szobák ablakai egy rengeteg parkra nyíltak, melynek százados hársfái éppen akkor rakva voltak virággal, mintha aranyból volnának lombjaik; s a nyitott ablakokon át beszűrődő esti lég mintha mézzel volna terhes.

- Nos, hát megbántad-e, hogy idejöttél? - kérdi Biróczy barátjától.

Egy hosszú, forró kézszorítás volt rá a felelet.

Ezen az estén nem látta többé Kálmán a grófnőt. A hölgyek fáradtak voltak, a fiatal jurátusoknak szobájokba szolgáltatta fel a szakács az úri estebédet.

Ah, ez aztán más állapot volt, mint Korcza úrnál patvaristának lenni. Decséry főispán jurátusai már úgy élnek, mint gróf úrfiak. A cselédség is szokva van hozzá, hogy azokat az ifjakat, akik ily jogapródi minőségben a házhoz kerülnek, úgy tekintse, mint akikből évek múlva mind nagyságos és méltóságos s ki tudja, tán még excellenciás urak is lesznek.

Kálmán úgy aludta át első álmát ebben a kastélyban, mint aki az igazi boldogság küszöbén belépett.

Másnap a reggelihez már áthívták a jurátusokat a grófi étterembe. Tíz órakor reggeliztek, ősmagyar szokás szerint, melyet az akkori francia divat véletlenül utolért. Jelen volt az öreg gróf is; most is ugyanazon kék kabátban, s alázatos fejhajtással üdvözlé Kálmán barátunkat; ki nem bírt arcának parancsolni, hogy el ne vörösödjék, mikor az a fatális "két garas" eszébe jut. Szinte jólesett néki, hogy annál az első találkozásnál Dorothea nem volt ott; az ő szemei nem láthatták ügyetlen elpirulását. Később pedig nagyon szerette volna megtudni, miért nincs ő is itt. Talán rosszul lett? De nem lehetett kérdezősködnie.

A reggeli után a főispán szépen kezet csókolt a hercegnőnek. Ugyanazt tette az öreg gróf is és az öreg jószágigazgató, s azután a két ifjú is. Az látnivaló volt, hogy ennél a háznál a hercegnő parancsol.

Kálmán ugyan hozzá volt szokva, hogy olyan asszonyságot lásson, aki parancsolni tud; hanem ez még a nagymamánál is jobban ért hozzá. A hercegnő parancsolatja nem zajos, nem heveskedő; egy tekintet elég tőle, hogy a halandó tudja: álljon-e vagy menjen?

- Direktor úr - mondta az öreg gróf -, ha a hercegnőnek úgy tetszenék; hogy ma a családi gyűlésben elnököljön, szíveskedjék uraságod az iratokat előkészíteni.

- Már az archívum asztalán állnak - felelt az igazgató.

- Meg voltam felőle győződve - mondá az öreg gróf nagy tisztességgel.

Azzal ismét a hercegnőhöz fordult:

- Kit kíván a hercegnő a két juratus tabulae regiae notarius közül a családi tanácskozmányhoz vonni mint jegyzőt? A másik ifjú úr hadd menne addig sétálni a parkba. Talán Biróczy urat?

- Nem - szólt a hercegnő -, Jenőy úr jön velünk.

Nagy kitüntetés volt.

Az étteremből átmentek az archívumba, melynek ódon faragványú tölgyfa szekrényei az ős család levéltárát őrzék, s ott egy hosszú zöld posztóval bevont asztal mellett helyet foglaltak. A hercegnő elnökölt, s bal felől helyet mutatott Kálmánnak.

A direktor kibontá az iratcsomagot, s egy dokumentumot kihúzva belőle, elkezdé azt fennhangon olvasni. Latin okmány volt.

Kálmán nem hallgatta azt az okmányt, hanem rettegésteljesen tekinte a hercegnő arcára: "vajon érti ez ezt?"

Mikor az okmány fel volt olvasva, a hercegnő inte, hogy ő akar beszélni.

És aztán megszólalt a legválasztékosabb klasszikus latinsággal, amilyenen csak valaha férfiak beszéltek, szólt a tárgyhoz nagy bölcsességgel és éles felfogással.

Kálmán azt érzé, hogy forog vele az egész hosszú asztal körös-körül. Szeretett volna elsüllyedni a föld mélységes kebelébe.

Azonban ezúttal a föld alá elsüllyedni Kálmánnak nemcsak nem lehetett, de nem is volt szabad; éppen olyan tárgy forogván a családi tanácskozmány szőnyegén, amelynek előzményeit éppen ő ismeré legjobban; az a bizonyos revindikált kereszt.

Hazakerült már, fel is volt állítva; tiszteletére egy kápolna emelve, mindkettő ünnepélyes beszenteltetésre vár. Elébb azonban tanácsot kell tartani afölött, hogy biztosítva van-e kellő törvényes eljárással az utókor számára e visszavívott ereklye; nehogy a hitetlenek beleköthessenek, s e tárgyban Kálmánhoz többrendbeli kérdés intéztetett, mikre meg kellett felelnie.

Mindenki latinul beszélt hozzá.

E tekintetben csak a főispán tett kivételt, kinek igen rossz előadása volt; s ha elkezdett latinul beszélni, mikor elakadt, ott átcsapott a németbe, s folytatta németül, míg abba is elakadt, s aztán ismét visszament a diákba.

Kálmán pedig átkozta magába még azt is, aki legelőször diák grammatikát árult Magyarországon.

Még csak az az egy menedékgondolatja volt, hogy talán mégis aludtak a hölgyek akkor, amikor ő a hintóban Biróczyval beszélgetett, s nem hallották, miről volt szó. Mert ha meghallották, akkor meg is értették.

Ettől a menedékétől is meg lett hát fosztva.

Mikor a családi tanácskozmánynak vége volt, a hercegnő feloszlatá a gyűlést. Kálmánnak pedig inte, hogy maradjon ott.

Kálmán titkolni akarta remegését, de arca elárulá. Nem bírta szemeit a hercegnőhöz fölemelni.

Mikor aztán a férfiak eltávoztak, a hercegnő lassú, nyomatékos hangon mondá latinul Kálmánnak.

- Non semper, qui oculos clausos habent, dormitant. (Nem mindig alusznak, akiknek szemük hunyva van.)

Kálmán arca lángba borult e szóra.

Erre a hercegnő azt mondta neki:

- Jól van.

És aztán nem beszélt hozzá többé latinul.

- Jól van. Legyen úgy, ahogy ön mondta. "Fel akarok hozzá nőni!" Tehát nőjön ön! Ez olyan devise, amit az ír a címere fölé, akinek ereje van hozzá.

Most azután fel merte emelni szemeit Kálmán.

- Lássa ön; én az olyan embereket, akiknek erős akaratuk van, szeretem. A merészség nemesség. Elmondok önnek egy történetet, amit talán hallott is már. A mostani kancellár fiatal köznemes korában nagybátyja házánál volt, mikor ahhoz úri vendégek érkeztek, s nagybátyja éppen vásárra akart utazni. A vendégek sajnálták, hogy visszatartják a háziurat a szándékolt útból, s az ifjú unokaöcs ajánlkozott, hogy majd ő lesz házigazda nagybátyja helyett; mire az öreg úr magas méltósággal mondá: "ohó, öcsém, addig még sokat kell nőnöd, amíg az én vendégeimet elfogadni érdemes leendsz". Az ifjonc pedig azt felelte: "Éspedig lesz idő, amikor a király vendégeit is én fogadom el." És felnőtt odáig; ahol ezt elérte. Most Magyarország kancellárja, s minden zászlósúr meghajolva lép be hozzá. Látja ön maga előtt ezt az utat? Nyitva van mindenki előtt. Csak szív kell hozzá és ész. Önről sokat beszéltek már nekem. Beszéltessen ön magáról még többet. Én figyelni fogok önre. Amennyit nyer ön a világ előtt, annyit nyer én előttem. Én csak kétféle embert látok meg: urat és szolgát. Önön van, hogy milyen alakban tegye magát előttem láthatóvá. Minden más alakban láthatatlan lesz ön előttem. Ebben a légkörben nem játszanak regényt; senkinek sincs alkalma hozzá. Itt csak fényleni szabad: vagy egyenruha, vagy az ész sikere által. Önben van ész, akarat és erő; használja fel. Gondoljon ön arra, hogy én emlékezem önnek szavaira, s tán tapasztalni fogja, midőn nagy lépcsők előtt áll, hogy egy láthatatlan kéz önnek karja alá nyúl, és emelkedni segíti.

Kálmán annyira meg volt hatva, hogy megcsókolta a hercegnő kezét, pedig talán etikett ellen is volt.

Felelni nem tudott semmit annyi jóságra. Nem is volt szükség, mert a hercegnő még tovább is elhalmozá kegyeivel.

- Önök egymás közt beszélve hibául számíták be Dorotheának, hogy magyarul nem tud. Ennek az oka egészen a viszonyokban van. Miért tanulta volna ezt a nyelvet? Hogy megértse, amit a parasztok egymás közt beszélnek. Erre semmi szüksége, mert velük nem érintkezik. Tanácstermeinkben csak a latin nyelvet hallja. Társaságban, közéletben, az udvarnál németül beszélnek. A külföldön francia a társalgás. Énekelni olaszul tanult. Ha olvasni akar, német, angol, francia könyvtár áll előtte. Mire használja a magyar nyelvet? Nincs semmi, amit megtanuljon általa. Csokonai erotikumait nem adhatom a leányom kezébe. Amit eddig magyar költők írtak, az mind férfiaknak való. Leányokra nem számítottak. De hát én mégis igazat adok önnek. A leányokból egyszer nők lesznek, s egy magyar férjre nézve orcapirító az, ha neje nem tudja az ő nyelvét. S meglehet, hogy Dorothea magyar férj neje lesz. Ön azt mondta, hogy meg fogja őt tanítani magyarul. Nem bánom. Adjon neki naponkint egyórai oktatást a magyar nyelvtanból.

Kálmán azt hitte, hogy az üdvösség kapuja előtt áll. Nagy önuralkodásra volt szüksége, hogy el ne árulja e percben azt a gyönyört, ami szívét betölti. Némán meghajtá magát, s miután a hercegnő inte neki, szótlanul eltávozott.

Szobájába érkezve szerencsének vette, hogy Biróczyval nem találkozott. Ez érzelemmámorban egyedül akart maradni. Ezer fennhéjázó terv született agyában, s valamennyinek a végén, mint a Jákob lajtorjája magasán, ott ragyogott az az elefántcsontra festett drága szentkép, akit el kell érnie, ha még olyan magasan van is.

Fényes ábrándjaiból csak az ebédre hívás zavarta fel.

Most már egész biztossággal lépett be a főúri terembe. Azt hitte, otthon van abban.

A grófi ebédterem nagy társaság számára volt alkalmazva. A főispán megszoká, hogy mindig hosszú asztal legyen előtte, körülülve vendégektől vagy családtagoktól; kevesedmagával nem szeretett ebédelni. Ha mást nem, vándorszínészeket, utazó diákokat fogatott el az úton, azokkal pótolta ki az üres helyeket, s egy írnokának állandó hadkészletben kelle magát tartania, hogyha történetesen az asztalnál tizenhárman ülnek, a fatális számot tizennégyre emelni segítsen.

Maga a család és hozzátartozói is nagy számot adtak ki.

Az asztalfőt elfoglalta a hercegnő; mellette ült az öreg úr jobbról, balról a főispán, az öreg úr mellett Dorothea grófnő, az ő kegyence, amellett Zuzanne kisasszony, a hercegnő társalkodónéja; a főispánon túl a három kis grófocska: tíz-, nyolc- és hatéves úrfiak; mellettük pater Demsus, a fölkent fejű nevelő, azokkal szemben azután a két jurátus, Kálmán Zuzanne mellett, az asztal végén pedig monsieur Henry: a francia táncmester. Ezúttal éppen tizenketten voltak.

Ez a monsieur Henry pedig szerecsen volt.

A legtökéletesebb néger arc, lapos orral, vastag ajkkal, eleven szemekkel, kondor gyapjúhajjal.

Hanem azért ő volt a társaságnak a lelke.

Amint pater Demsus elmondá az asztaláldást, melyet a többi családtagok állva és kezeiket összetéve hallgatának végig, monsieur Henry vágta a legájtatosabb képet, s oly nagyot fohászkodott, amilyent csak egy igazi francia igazhivő fohászkodhatik, s amint az ámen kimondatott, olyan jókedvvel vágta le magát a karszékbe, s kapott a kanálhoz, amilyenre csak egy igazi francia képes.

Kálmán is utánamondta az áment. S úgy tetszék, mintha azon a hosszú fényes Jákob lajtorjáján ez lett volna az első hágcsófok. - Még sohasem imádkozott életében latinul. Most először.

Akkor aztán megeredt M. Henry esprit-je, s tartotta élcekkel és adomákkal mindvégig a társaságot.

Kálmánnak pedig nem voltak fülei a táncmester élcei számára, csupán szemei: Dorotheát lopva bámulgatni, aki viszont fel nem emelé a szemeit soha a tányéráról, s fejét félre nem fordítá az egész ebéd alatt.

M. Henry pedig több ízben intézé szavait "monsieur Clamant"-hoz, ahogy ő Kálmánt címezte (sose tudta senkinek a nevét megtanulni), de attól feleletet nem kapott. Kálmán arisztokrata volt már. - Ebéd után pedig Biróczyval kisétálván a parkba, a sánta Asmodeus ilyen észrevételekkel gazdagítá Kálmán ismereteit:

- Hallod-e, én már ezt az egész házat kiismertem. Itt a legnagyobb úr, akié minden, az öreg Decséry; de az senkinek sem parancsol. Ennek parancsol a fia, a főispán. A hercegnő, az parancsol mind a kettőnek. A hercegnőnek parancsol föltétlenül pater Demsus, a nevelő. Őnevelőségére nagy befolyást látszik gyakorolni Zuzanne kisasszony - s viszont Zuzanne kisasszony ennek a franciába ojtott négernek a praestigiuma alatt látszik állani. Azért, ha ennél a háznál előre akarsz menni, azt tanácsolom, hogy járj a kedvébe ennek a szerecsennek.

Kálmán azt felelte neki rá, hogy "nagy bolond vagy!" s hátba ütötte jól ezért a bolond tanácsadásért.



A MESSZELÁTÓ CSALÁD

Könnyű a regényírónak, mert ez azt írhatja, ami neki tetszik; de nehéz a történetírónak, mert ennek azt kell írnia, ami igaz. A mai realisztikus korban pedig már azzal sem elégszenek meg, ha valamit hiteles okiratokkal megerősítve bizonyítunk, hogy valósággal megtörtént; még azt is megkívánják, hogy felvilágosítást adjunk róla, miszerint az a mechanika, kémia és elektromagnetizmus szabályai szerint lehetséges is volt, hogy megtörtént legyen.

A régimódi spiritus familiarisok nem segítenek ki többé. A "véletlen" nem fogadtatik el a forgalomban, s a "szerelem" megengedtetik ugyan, de a genezisére nézve alapos indokolást vár.

Az a kérdés, hogy mi oka lehetett a Decséry családnak a "véletlen" és a "szerelem" csillagképleteinek a maga egét megnyitni.

Hogy Kálmán gazdag család örököse, az nem elég indok. A Decséryek mégis ötszörte gazdagabbak, és rangjuk magasabb.

Kezdjünk az analízishez.

A Decséry grófok egy "messzelátó" családot képeztek.

A "messzelátás" ezúttal magasabb értelme a spekulációnak.

A messzelátás, vagy mondjuk, hogy spekuláció, saját bennszületett ösztönt és tehetségeket kíván. Akibe ez beleszületett, az annak minden körülményben hasznát veszi.

A Decséry családnak minden tagja: örege, kicsinye ilyen messzelátási tehetséggel van megáldva (talán még Dorotheát vegyük ki).

Már a kicsi grófoknál is megvan az. A majoresco igen ájtatos, imádkozni szerető fiú, ki mindennap ott ministrál a családi kápolnában, mikor pater Demsus misézik, és áhítattal viseli a csipkés choral inget a veres zubbony felett. A másodszülött gyönge, félénk gyermek, ki megijed a puskalövéstől, s kit a legkisebb szülött is megtépáz, mihelyt a nevelő szeme nincsen rajta; a legkisebb gróf egy mérges verekedő kis myrmidon, ki mind a két bátyjánál vitézebb, s tűzzel és késsel játszik.

Hanem azért mind a hárman tudják már és előre beszélik, hogy a legkisebb, amelyik olyan mérges és vitéz: az lesz pap. Lesz belőle püspök. A másodszülött, az a félénk: az lesz katona. Lesz belőle generális. A legelső, az az ájtatoskodó pedig: a jövendő főispán. Már ilyen kicsiny korukban tudnak a hajlamaik ellen való pályára spekulálni.

Az öreg apa nevezetes acquisitor. Ő uradalmakra spekulál. Óriási vagyont szerzett össze ezen az úton. Elád, cserél, újra vásárol, zálogba vesz, aukciót ád, virtualitásokat vásárol, impetrál, kiváltogat; commassál, ismeri az egész országban létező nagy földbirtokosok helyzeteit, előre kiszámítja, mikor kerül egyik-másik nagy domínium kéz alatti eladásra, subhastatióra; előre készen tartja a pénzt, hogy mindenkit megelőzhessen.

A főispán messzelátása aztán egészen más irányú. Neki magasabb spekulációi vannak; nem domíniumokra, de egész országra terjednek ki: s ebben anyja, a hercegnő a vezetője.

Van egy magyar szó: nexus.

Ez a nexus az egyedüli nagyhatalom a világon.

Uralkodók sainte alliance-a, pártok, hivatalnoksereg, titkos társulatok, ligák, jezsuiták, szabadkőműves páholyok, mind elhalványulnak e hatalmas szó előtt: nexus.

Ott ül a bírói székben, ott szavaz az urnánál, ott suttog a budoárban, ott szónokol a hordó tetején, ott tanácskozik a zöldasztalnál, ott lovagol a hadsereg előtt, ott nyitja az audienciatermek ajtajait, ott informál a minisztereknél, ott táncol az udvari bálokban, ott vezeti a menyasszonyt az oltár elé; szerez mindent, amit ember vágya kíván: pénzt, rangot, hivatalt, szerelmet, érdemjeleket, kedvező ítéletet, népszerűséget; s kisegít minden bajból - ez a nexus.

Ennek a nexuscsinálásnak a titkával bírt a hercegnő s őutána fia, a főispán.

Összeköttetéseik hálózata magában foglalt minden számításba vehető kört a császári és nádori udvartól kezdve a megyei zöldasztalokig.

Egyik intézménye a nexuscsinálásnak volt a családnál a jurátusi rendszer.

A jurátus valami mitológiai személy volt, akinek a létezését még majd utoljára el sem hiszik.

A húszéves fiatal jogtudósgyereket egyszerre megteszik olyan nagy úrrá, akinek szabad volt kardot viselni az utcán, szabad volt belépni a királyi kúria titkos tanácskozásainak zárt ajtaján, s feljegyezni az előadottakat; aki leülhetett a királyi személynök asztalához, s táncolt az udvari bálok grófnőivel; akinek bizonyságtétele egymagában annyit ért a törvény előtt, mint a szolgabíróé és esküdté együtt, akinek joga volt pecsétes levéllel berontani a nemesi udvarra, s annak birtokosát evokálni, megcitálni, admoneálni, inhibeálni, s szükség esetén a pecsétes levelet annak a kapujára hivatalosan kiszegezni; sőt akinek még az 1723-dik 50. tc. országos fizetést is rendelt; s akinek mindezekért kemény esküvést kellett letennie, hogy méltóságát híven viselendi, s a nagy titkokat, miket megtud, el nem árulandja.

Ez így tartott egy esztendeig.

Akkor aztán letette a cenzúrát, megkapta a diplomát, s azzal vége volt a dicsőségnek, letetették a kardját, becsapták az orra előtt a kúria tanácstermének ajtaját, eltették a székét a királyi személynök asztalától, megszűnt a méltóság, a fizetés és a dicsőség, s mehetett vissza megint szegény ördögnek, akinek ugyan szépen kell könyörögnie, hogy az emberekkel sűrűn benőtt világban neki is szorítsanak egy kis helyet.

Tehát ilyen ideiglenes nagyságokat szokott maga mellé szedni Decséry főispán kettőt-hármat, néha többet is; akiket aztán másik évben megint mások váltottak fel.

Neki mint főispánnak ugyan szokásosabb lett volna a sok jurátus helyett egy titkárt tartani, s alacsony gondolkodású emberek azzal rágalmazták, hogy azért követi ezt a rendszert, mert a titkárnak fizetést kellene adni, a jurátusnak pedig csak ellátás kell; hanem ez tévedés volt. A főispánban és az egész családjában volt ugyan nagy adag takarékosság; de a jurátusi rendszer őnála messzebb látó terv volt.

Ő kiszemelte magának az ország fiatalai közül azokat, akik ész vagy birtok szerint nagy reményekre jogosítottak, s azokkal úri házában úgy bánt, mint saját gyermekeivel. Nem! Jobban, mint emezekkel. S az ifjú kedély háládatos. A legelső benyomások örökké megmaradnak benne.

Mikor az év beteltén egy jurátus megvált a grófi háztól, öntudatlanul vitte magával azt a láthatatlan, de elszakíthatatlan fonalat, amely őt kötve tartja hozzá.

Aztán a főispán jurátusai nem mentek vissza szegény ördögöknek, kik könyörögnek egy kis helyért a világban. Tapasztalhatták, hogy amint kiléptek a világba, mindjárt találtak ott valami üres helyet a maguk számára, s az a hely egyre tágult, emelkedett.

Ilyenformán lassankint minden körbe elhatoltak a láthatlan fonalak, mik a Decséry-háznál folynak össze: az ő pártfogoltjai, lekötelezettjei mindenütt jelen voltak; befolyása alá és fölfelé mindenüvé elterjedt, s ha Decséry hercegnő valamire azt mondta: ennek így kell lenni, az bizonyosan úgy is történt meg.

Ekkor keletkezett valami, ami még eddig nem volt. Valami új, egészen névtelen dolog.

Nincs is a szótárban, mi az.

Hát például mi az: hogy mikor a csendes megyei gyűlésen a főispán szépen kihirdetteti a pátenst, egyszer csak az asztal túlsó végén feláll valaki, s azt mondja, hogy a pátenst kihirdetni törvény szerint nem szabad?

Vagy hát az micsoda, hogy mikor a főispán a megye határán megjelen holmi újoncozás és adóügy végett, ott egy marcona alakokból álló deputáció várja, az első alak így mutatja be magát: "én Varjú vagyok", a második így szól: "én Farkas vagyok", a harmadik azt mondja: "én Medve vagyok", s hasztalan szabódik a megrettent főúr, hogy "kérem, én emberekhez jöttem, nem vadállatokhoz"; azok tartanak neki egy olyan értekezést törvényességről és alkotmányosságról, hogy a főúr a kannibálok között szeretne inkább lenni.

És hát az micsoda, mikor fiatal, pelyhes állú ifjoncok elkezdenek titkos gyülekezeteket tartani, s vajúdásba hozzák merész, teremtő lélekkel a megvénült világot?

Valami mozog a porban... a Spitzbergák "élő iszapja" dagad, s új alkotásra készül.

A világ olyanná alakul, amilyenné a fiatalságot nevelik.

Húsz esztendő elég egy metamorfózisra, mely egy egész országot átváltoztat. De hátha ez a szív, mely az ifjú kebel adománya, kitör a fölötte terülő tengeren keresztül, s egy új világot tol fel a hullámok közül, Neptun dacára?

Jenőy Kálmán vezérfénye volt az akkori fiatalságnak.

Ez oldja meg a Decséry-házhoz jutását, ez az első fogadtatást.

Ha engedi magát vezettetni a magasra, vezetni fogják odáig, ahol a cél ragyog, ha nem engedi, eldobják, s ott hagyják fekünni a földön.

Meglássuk hát, el lehet-e fogni a meteort egy lepkefogóval.

Ha Kálmán az egekben képzelte, úgy Biróczy nagyon is a földön érezte magát ennél a háznál. Talált olyasmire, ami egy kezdő jogtudósra nézve megbecsülhetetlen, két veszekedő társra. Az egyik volt pater Demsus, a másik monsieur Henry.

Monsieur Henrynak délelőtt volt üres az ideje, amikor pater Demsus a kis grófokat mindenféle tudományokban oktatta; pater Demsus pedig egészen facér volt az esti órákban, amik monsieur Henryt foglalták el a tánctanítással, délelőtt tehát a szerecsen, délután a nevelő jelent meg a kertre nyíló szobában Biróczyval disputálni. A szerecsen veszekedett vele a nemzetisége miatt, a pap a vallása miatt: az egyik szidta a magyart, a másik a kálvinistát. Volt pedig egy órája a délutánnak, amikor a nevelő is felszabadult meg a táncmester is; amidőn a kis grófokat a lovászmester elvitte lovagolni; éppen azon órában ment Kálmán is Dorothea grófnőnek a magyar nyelvtant előadni; ekkor aztán mind a két úr egyesülten rajtarontott az egyedül maradt szkíta hitetlenre, s akkor aztán veszekedtek kedvükre mind a hárman, hogy mikor Kálmán visszaérkezett hozzájuk, csak úgy csorgott az izzadság a homlokukon. És ezt egész gyönyörrel folytatták így mindennap.

A téma mindennap újból ajánlkozott.

A Decséry-palota valódi úrlak volt. Volt annak pompás könyvtára, régiségmúzeuma, képgyűjteménye, miket a gróf főispán maga szokott minden vendégének megmutogatni, s néha olyan kedvében volt, hogy behívta a gyermekeket nevelőikkel, a jurátusokat, s magára vevén a múzeumőri szerepet, sorba magyarázgatá a becses gyűjtemények ritkaságait.

Könyvtára egy egész termet foglalt el, melynek felső részét körülfutó karzaton lehetett végigtekinteni. Mind drága bőrbe kötött könyvek voltak a tudományok minden ágából, minden élő és holt nemzet nyelvén, a legrégibb literatúrától a legújabbig. Pompás díszkiadások, miknek ára ezerekbe megy; csupán fejedelmi könyvtárak számára való ritkaságok; szem elől rejtegetett magányos művek; óriási kötegek rézkapcsos sarkakkal; hirhedett térképgyűjtemények; és mindezek szépen rendezve, gyönyörű szembeötlő osztályozással; a barna bőr ezüstnyomású sarokkal a vallási tartalmú könyvek; a fehér disznóbőr aranynyomással a régi klasszikusok, a sárga borjúbőr veres címsarokkal a történelmi és jogi könyvek, a veres maroken a szépliteratúra. Egy osztály a kínai és japáni könyvek számára, alatta a török és arab vegyest, csillagászat, történelem és regék.

Mikor mindezeket végigmutogatta a gróf a bámuló ifjúságnak, monsieur Henry azt a maliciózus kérdést ejté el:

- Hát a magyar literatúra osztálya melyik?

A gróf odamutatott egy szekrényre, melyben hosszú sor kötegek álltak egymás mellett; felül a szekrényre írva: "Hungarica".

- Ah, hisz ez mind latinul van! Hát igazi magyar nyelven írott könyvek nincsenek?

A gróf odamutatott egy szegletre; a karzatra felvezető lépcső alatt volt egy zug; abba volt becsomoszolva egy nyaláb mindenféle nyomtatvány, be sem kötve, fel sem vágva. Az volt minden.

Ezen a napon Kálmán, mikor visszatért a magyarleckéről, teljes veszekedésben találta monsieur Henryt Biróczyval.

A szerecsen azt mondta:

- A magyar csak kalendáriumot csinálni való.

Biróczy azt kívánta Kálmántól, hogy ezért a blaszfémiáért segítsen megdöngetni a monsieurt; Kálmán ehelyett nyugodtan azt mondá:

- Vous avez raison, monsieur. Még ahhoz is mástól kérjük a csillagászi kiszámítást.

Máskor megint a régiségtárát mutatta meg nekik a gróf. Az is pompás gyűjtemény volt: egész kincshalmaz; mű- és szakértelemmel osztályozva, fegyverek, ékszerek, poharak, edények, régi pénzek, ó emlékek. A gróf nagy archeológ volt. Minden tárgynak ismerte a korát, a készítőjét, a lelhelyét s egykori tulajdonosát.

Monsieur Henry aztán egyre ostromolta a grófot ilyenforma kérdésekkel:

- Magyar munka ez a Bethlen Kata nyaklánca?

- Nem, ez velencei mű.

- Hát ez a csüngős ékszer, amit Dusán menyasszonya viselt?

- Ez pedig szerb munka. A cifrázatai mutatják.

- Hát ezek az abrudbányai kőfaragványok?

- Ezek római emlékek.

- De ez a cifra buzogány csak magyar termény?

- Nem, ez cseh maradvány.

- Ezeknek a huszárkardoknak a készítője csak magyar volt?

- Nem, rajta a neve: Fringia.

- Ezt a szép hólyagos billikomot ki készítette Báthorynak?

- Brassói szász.

- Ezek a Tiszában talált rézkardok a magyarok fegyverei voltak?

- Nem. A kvádok harcoltak azokkal.

- De legalább ezek a kőbalták.

- Azok a kőkor ismeretlen bennszülötteinek emlékei.

- Nincs a régi érmek között a híres Rákóczi fejedelemnek egy emlékpénze?

- Itt van egy, rézből.

- De hisz erre is latinul van írva: pro libertate.

Ezen a napon aztán volt Kálmánnak mit hallgatni a nagy kakasviadalon monsieur Henry és Biróczy között.

- A magyar nem való másra, mint gubát és kulacsot készíteni.

Kálmán ezért a szóért sem hasította ketté a szerecsent, hanem szomorúan mondta:

- Vous avez raison, monsieur: ezen a földön marad emléke a szarmatának, a kvádnak, marahánnak, a rómainak, az avarnak, a csehnek, a németnek; de annak a népnek, mely ezt a földet olyan nagyon szerette, semmi emléke nem marad itt.

Megint másik nap a képtár miatt vesztek össze az antagonisták: a szerecsen azt állította, hogy a magyar piktor csak tulipántos ládát festeni való.

A Decséryek istállóiban gyűjteménye állt az angol, arab, normann paripáknak. Henry magyar ló után is hiába tudakozódott.

- Magyar ló csak forspontnak való.

Az egész gazdaságot cseh és szász gazdatisztek kezelték; a néger-francia hiába kérdezősködött egy magyar ispán után.

- A magyar csak úrnak vagy parasztnak való.

Gyakran ellátogattak a Decséry-kastélyba a szomszédban állomásozó ezredek főtisztei, vidám, mulatságos férfiak.

Monsieur Henry hamar ismeretséget kötött velök. Tudakolá, itt születtek-e. - Jamais!

- A magyar vitéz csak közkatonának való.

És mindezekért a nyilatkozataiért Kálmán nem sietett a szerecsent mosdatni; hanem ráhagyta, hogy "vous avez raison". Eddig úgy van.

- Csupán egy dolgotok van, magyaroknak - monda egy este a néger, mikor már Biróczy is elnémult a nibelungi harcban, s ezt az egyet úgy elhanyagoljátok, pedig az egész világot meghódíthatnátok vele. Ez a minden szépet és nagyszerűt magában egyesítő, eszményi, elragadó - magyar magántánc.

Biróczy féktelenül felkacagott rá.

- Szénégetőnek tőkén a szeme!

- De én komolyan beszélek.

- No, hát taníts meg engem a magyar szólóra, szerecsen; hadd hódítom meg vele a világot - hencegett a kis sánta.

- Ó, önt is igen szívesen: s ami a hódítást illeti, az tökéletes lesz, mert a komikumnak is van hódító ereje. Hanem akit önnél szívesebben tanítanék meg rá, az monsieur Zseni (így szokta kiejteni Jenőy nevét). Önnél nem veszne kárba a fáradságom. No, gondolja meg, monsieur Clamant, naponkint egy órát adhatok ilyenkor, mikor üres időm van, a grófok lovagolnak. Nem kell érte fizetés. Majd ha ön nagy úr lesz, akkor meghálálja azt nekem. Mert higgye el ön, hogy amit minden iskolában tanult, nem fogja annyira hasznát venni, mint annak a magyar eszményi magántáncnak, amire én megtanítom. A feje nem fogja önt olyan magasra felvinni, mint a két lába hegyei; ha énreám bízza azokat.

Kálmán tenyerébe csapott a szerecsennek.

- Jó. Én megtanulom öntől a magyar magántáncot.

Biróczy maliciózus vigyorgással súgá Kálmán fülébe:

- Te pajtás, nagyon is jól meg találtad fogadni az én bolond tanácsomat.

Monsieur Henry kész volt az órát is meghatározni, amikor Kálmánnak e nagy tudományt be fogja tanítani: délután négytől ötig.

- Ah, nem lehet, akkor éppen én adok órát a magyar nyelvből a grófnőnek.

- Eh, mit tanulnak azon? Csak galuskás szájú parasztok beszélik. Hagyjon ön fel ezzel a vesződséggel.

Kálmán olyat nézett erre a szóra a szerecsenre, hogy az megértheté ebből a tekintetből a választ: "Hát egy egész mennyországért tele olyan fekete angyalokkal, mint te vagy!"

A néger-francia nevetett, s aztán azt mondá:

- No, hát tanuljunk este, mikor mindenki lefeküdt a háznál, a kerti pavilon termében.

Így jó lesz.

De nem vesztett volna el egyet is azokból a drága magyar nyelvtani órákból Kálmán!

De még csak egy másodpercet sem. Mikor felment a hercegnő szobájába leckét adni, az órája rendesen korábban járt, mint a kastély órái, s mikor vége volt a leckének, bizonyozott, hogy azok mind nagyon sietnek.

Ó, az olympi gyönyörűség volt.

Egymás mellett ülhetni a bálványozott gyermekkel; egy könyvbe nézhetni vele és mondani ugyanazon szavakat.

Lesni ajkain a megszülető igét, tanítni ez ajkakat, miként idomuljanak, hogy a határozott magyar magánhangzókat helyesen kiejtsék. Kényszeríteni a lesütött szép szemeket, hogy szemébe nézzenek, s találják ki gondolatait.

És aztán látni az elpiruló mosolyt, midőn hibát követett el az ajk, s az elégült ragyogást, midőn helyesen talált.

Kálmán úgy érezte, midőn a grófkisasszony szeretetreméltó írásgyakorlataiban kiigazította az imádandó hibákat, midőn egy kifeledt betűt közébe szúrhatott az ő betűinek, mintha ez is a gyönyörteljes érintkezések egyike volna, mikben a - nap és hold találkozik.

Hát az nem volt-e valódi diadal, midőn a tanítvány a feladott penzumot egy szó hiba nélkül dicsekedve mondta fel? A tantárgy vagy a tanító diadala? Hogy figyelmeztetéseit emlékében tartotta? Hogy azt a hibát, amiért egyszer megigazította, úgy igyekezett többé el nem követni? Hogy úgy engedelmeskedett? Hogy úgy óhajtott még többet megtudni? Hogy olyan szépnek találta mindazt, amit tanult? Hogy később nem volt már neki elég, amit tanítója bízott rá; hévvel sietett volna előbbre, már magától érteni, már szavalni akart, már kényszerítette magát, hogy az új nyelven beszéljen tanítójával? Már meglepetésekre készült.

Nem egy neme-e ez a szerelemvallomásnak?

Kálmán pedig szerelmes volt a tantárgyba is meg a tanítványba is.

A legkomolyabb illem határai között folytak le a tanórák. A kis íróasztallal szemközt ült a hercegnő maga az egész lecke alatt, és kötött.

Rettenetesek a nők, amint ez a négy öklelő szurony egyre vacog a kezeik között, s aztán máshová is vigyáznak. Ez a legéberebb előőrs. Ha a franciák minden táboruk szélére egy kötő asszonyt ültettek volna, sohasem lepték volna meg őket a németek.

Semmi gyanús szó nem mondatott és nem íratott le. Kálmán száját már egyszer megégette az a tapasztalás, hogy a nők mindent kitalálnak. De bárgyúság is lett volna szavakkal beszélni ott, ahol a lelkek suttogása hallik.

Valóban szerelem volt az!

Talán ez magyarázza meg azt is, hogy Kálmán oly igyekezettel tanulta viszont a maga részéről éjfélekig a kerti pavilonban, egyedül bezárkózva a négerrel, a magyar magántáncot.

De ez valóban eszményi szép tánc volt. Tűz és méltóság; nemes mozdulatok és délceg plasztika, erő és kellem egyesült benne: művészet és rászületett hivatás kellett hozzá. Ah, akik azt most a színpadról látják, fogalmuk sincsen felőle, az úri termekből pedig eltűnt egészen. Még én emlékszem a korra, amelyben hódított. Az utolsó magántáncot a komáromi főispáni beiktatás ünnepi táncvigalmán láttam, s aki azt a fényes úri néptől bámulva, pompás nemzeti viseletében, egyes-egyedül kilépve a sima parkettre, oly óriási taps mellett járta, az akkori ifjúság büszkesége volt, Pázmándy Dénes, tíz évvel később Magyarország első képviselőházának elnöke, születésére: úr, Istenétől: ész, magától: jellem. - Az ilyen látványban csak nagyurak rendezte országos ünnepélyek részesültek valaha. Most már el vannak feledve.

Monsieur Henry el volt ragadtatva Kálmán előmenetelétől.

- Született táncos! Valódi zseni! Az ilyen tánccal tavernicussá lesz az ember. Ne legyek becsületes ember, ha a jövő farsangon monsieur Clamant nem fog az udvari bálban táncolni, s ha nem mint kamarás jön onnan vissza.

Kálmán maga is érezte azt. A délceg tánclépés nagy előny! Szegény tudós ember, akinek feje egy egész könyvtár, de táncolni nem tanították, mikor felöltözik abba a magyar díszruhába, hogy a méltóságos és fenséges urak előtt megjelenjék, milyen mizerábilis figura az ottan, hogy botlik el a saját lábában, hogy görbül meg a nyaka, hátul hagyva a messze elálló aranyos prémgallért, hogy botorkál, hogy ütközik mindenkibe, hogy reszket az ina, hogy csuklanak el térdei, hogy felejti el mindazt, amit tud, hogy némul meg és hebeg ostobaságokat, mikor megszólítják, és mindez azért, mert a lábait elmulasztotta kiképezni; míg az a másik délceg alak, kinek minden mozdulata festői minta: jön, lát és hódít, és okosan beszél; mert helyén van a lába.

Kálmán kezdte lenézni Biróczyt, mióta ilyen magasra tanult emelkedni (ti. lábujjhegyeire). Biróczy észrevette a lenézést, s azzal állt bosszút Kálmánon, hogy megmutatta neki, miszerint ő a két sánta lábával mindazokat a mesterséges figurákat el tudja járni, mikkel Kálmán olyan nagyra van, s eljárta a szokott délutáni társaság előtt a "harangot", a "bokázót", a "kígyózót", a "hegyezőt", a "topogót", meg ki tudná valamennyinek a nevét, s még magasabbra fel bírta hányni a lábait, mint Kálmán a "harang"-ban, hogy a talpát meg tudta csókolni; utánozta a délceg megállásokat, hogy az megveszni való mulatság volt. Képzeljünk egy majmot Apolló mozdulataival.

Kálmán ilyenkor veres volt, mint a pulyka. Megharagudott a tréfáért. Ha a versét ócsárolták, azt megbocsátá; de ha a táncát paródiázták, azért dühös volt. Elnyögte, ha gúnyolta előtte a néger a magyarnak minden jó tulajdonságát; de aki már még a magyar magántáncot is gúny tárgyává képes volt tenni: az ellen felforrott nemes haragja.



AZ ELSŐ "TE"

Pater Demsus nagyon kedveskedni vélt a családi tanácsban azzal a kegyes indítvánnyal, hogy a keresztszentelési szertartás Péter-Pál napjára tétessék, amidőn az öreg gróf neve napja tartatik. Mint már tudjuk, a Decséry család igen buzgó katolikus volt. Hanem azért ez az indítvány mégsem talált pártolásra. A hercegnő kimondta kereken: "amikor az én Pálomnak a névünnepe van, akkor senkinek másnak ünnepe nem lehet, akkor egyedül az én Pálomnak van neve napja."

A családiasság még a buzgóság fölött is uralkodott; ez még a spekulációnál is erősebb volt a Decséryek közt.

Minden ismerősük tudta felőlük jól, hogy vendéget az év minden napjain szívesen látnak - csak a családi névnapokon nem: akkor zárvák a kapuk, s a portás azt mondja az érkező idegennek, hogy senki sincs itthon. Akkor egyedül szeretnek lenni: éppen csak azoknak a társaságában, akikkel mindennap együtt élnek.

És ez igen megmagyarázható különösség. A családi ünnepélyen nem grófok, hercegnők az emberek, hanem apa, anya és gyermekek. Az öreg excellenciák csakúgy szeretnek szabad folyást engedni örömkönnyeiknek, mint a közönséges emberek, s a kis grófok csakúgy belesülnek a köszöntőbe, s csakúgy összekapnak az ajándékon, mint a szegény ember fiai, s akik egymást szeretik, csakúgy megcsókolják ilyenkor egymást, mint más jámbor ember.

S mindez nem úri dolog; nem idegenek számára való látvány. A névnap a grófi kastélyban zárt kapuk mögötti nap.

Azért azon a napon még a püspököt sem fogadják vendégül. A keresztszentelés marad István király nagy ünnepére.

A Pál-napi ünnepély kezdődik egy ájtatos misén a kastély kápolnájában, a hercegnő maga adja elő az orgonán Haydn gyönyörű szent hangzatait.

A kápolnából egyenesen az öreg apa termébe vonul a család, a hercegnő megcsókolja a férjét, a főispán és az unokák sorba kezet csókolnak neki, s azután magára hagyják. Az öreg úr egy óra hosszat imádkozik egyedül. Akkor kinyitja szobáját, és szabad bejönni.

Elébb a hercegnő és a főispán röviden és halkan sok számos évet kívántak az öreg úrnak, azután jött pater Demsus a három növendékével.

A legnagyobb gróffiú római tibicennek volt öltöztetve, nagy karikára hajtott aranyozott kürttel a vállán, a középső svájci Sennerbubnak, aranyozott kaszával, a legkisebbik velencei gondolierének, aranyozott evezővel a kezében.

A tibicen római nyelven tartott hexameter szónoklatot nagyatyjához, melyből pater Demsus súgásának segélyével közbámulatra szerencsésen partra is jutott. Ugyanazon szónoklatot írásban is átnyújtotta a pater familiasnak. De sem római szóval, sem írásban nem adta okát, hogy mért van a nyakában az a nagy kürt.

A schweizer elmondá németül a kétségkívül igen szép verseket, amikből egy szót sem lehetett hallani, a nagy elérzékenyedés miatt. Az átnyújtott irat bővebb felvilágosítást adott. Hanem afelől az sem mondott semmit, hogy minek az a kasza a kezében.

A gondoliere azonban annál hatalmasabban elpattogtatá a maga verseit Petrarca klasszikus nyelvén, még az evezővel is hadonázott hozzá; hogy csupa megennivaló volt. Hogy minek nála az evező, majd megtudjuk talán később.

Az öreg gróf nagyapói gyönyörűséggel fogadá mind a három felköszöntést. A tibicennek azt mondá: "ago gratias dilectissime domine"; - a svájcinak: "danke für di Güte, mein Herr", - a gondolierenek pedig: "bravissimo, signore".

Ekkor a hercegnő eléje vezette Dorotheát. Ez már nagy volt arra, hogy verseket szavaljon névnapi köszöntőül, nem hozott magával semmi papirost. Fehérbe volt öltözve, elöl gyöngysorokkal kifűzött vállderék simult pálmatermetéhez, s két tömött hajfonadéka rózsaszínű szalagok közé fűzve volt hosszan leeresztve hátul. A szép halavány arc mosolygott.

Az öreg úr két keze közé fogta szép unokája karcsú derekát, úgy nézett az arcába; azután megfordítá, s gyönyörködött hosszú hajtekercseiben, még a piros szalagot is megnézte. Tetszett neki az nagyon.

- No, hát te mit tudsz? - kérdezé ezután tőle a család szokott nyelvén németül.

Arra aztán a fehér liliomszál odaborult a keblére, s már nem mosolygott, de ahelyett elpirult, mintha ahhoz, amit mondani fog, szín is egészen más illenék, s szép csengő hangon mondá nagyapjának magyarul:

- A jó isten tartsa meg nagyapámat sok esztendőig minekünk, és szeressen minket, ahogy mi szeretjük.

Az öreg gróf ajka és szeme nyitva maradt a bámulattól; a meglepetés hihetetlen volt előtte. Elébb nevetni készült, aztán a könny kicsordult szeméből, utoljára mindkét karjával odaszorítá keblére szép unokáját, s szőke fejét összecsókolgatva rebegé:

- Az isten áldjon meg tégedet kedves kis leányom.

A hercegnő tapsolt örömében, a kis gróffiúk bámultak, a szerecsen táncmester azt súgá Biróczynak, hogy így persze sokkal szebben hangzik ez a nyelv, mintha a béresektől hallja az ember. Az öreg gróf pedig azután is csak fogva tartá Dorotheát, s kezdett vele beszélgetni, a lyánka felelt neki mindenre magyarul, okosan, meggondoltan, s amíg magyarul beszélt, folyvást piros volt. (Aminek különben természetes okai vannak.)

A főispán közbeszólt.

- Bizony jobban beszéli a magyarul, mint a nálamnál.

Az öreg gróf ránézett a fiára, s azt mondá:

- Tapasztalom.

A főispán híres vadász volt a nyelvtani bakok meglövésében.

- Hát aztán ki tanított meg téged magyarul? - tudakozá unokájától Pál gróf.

Erre a piros arcú szűz még jobban elpirult, s alig hallhatón suttogá:

- Jenőy úr.

Pál gróf szemei kerekre felnyíltak e névnél.

- Jenőy úr? - szólt Kálmánra szegezve szemeit, s e pillanatban a nagylelkűségnek egy erős rohama támadta meg keblét. Egy szép antik óra volt a zsebében, azt kivonta oly tekintettel, mintha azzal rögtön meg akarná ajándékozni Kálmánt. De miután Kálmán nem mozdult a helyéből, csak ő is meggondolta magát: megnézte az óráján, mennyi az idő, s visszadugta azt a zsebébe. - No, Jenőy, ezt én önnek nagyon köszönöm.

Kálmán nem is kívánt többet.

És ezentúl Pál gróf mindig tegezte unokáját. Első eset volt nála az életben, hogy valakit "te"-nek szólítson.

Mindenkinek titulusa volt előtte: nejét "a hercegnőnek", fiát "a főispánnak" nevezte, ha beszélt velük; kis unokáit "dominusoknak" titulálta; a parasztnak is azt mondta "uram", a tisztviselőnek "tekintetes úr", a cselédségnek "monsieur" és "madame" volt a neve, és soha senkit olyan közel nem eresztett magához, ahonnan azt lehet neki mondani: Te! - Még a hercegnő mopszlijának is azt mondta: "Herr von Kutya".

És most akadt a világon egy emberi lélek, akit az Istennel egyenlőn szólít meg: "te".

Dorothea ezzel a mai nappal sokat nyert a világban. Arról már biztos lehet, hogy őt nem fogják zárda-fejedelemnővé tenni, csak azért, hogy az öccseinek több jusson a vagyonból. És mindez miért? Egy bagatellért.

Kálmán büszke önelégültséggel gondolt rá, hogy íme ezt a mai örömjelenetet mégiscsak az ő ellesett diskurzusa ott a hintóban idézte elő: neki volt érdeme, neki volt igaza. Ezt másoknak is kell tudniok. S ha van igazság a földön, ez nem maradhat el jutalom nélkül.

Lám, hogy ragad a messzelátás ennél a háznál még az idegenre is.

Péter-Pál napja késő estig a kellemes meglepetések napja volt. Mindenki hosszú előkészülettel tervezte e napra, mivel örvendeztesse meg az öreg urat, a főispántól elkezdve a szakácsig, s viszont azután mindenki megkapta a megfelelő ajándékot, aminek osztályozásához éppen annyi leleményesség kellett.

Persze hogy mindennek a hercegnő volt a rendezője, ő adta mindenkinek az eszmét, mivel lepje meg az ünnepeltet; valamint hogy ő gondoskodott a viszonajándékokról is, mik Pál gróf nevében kiosztattak. Mert az köztudomású adat volt, hogy Pál gróf soha senkinek ajándékot nem ád. Fizet, amivel tartozik, pontosan; de ajándék, borravaló az ő markát el nem hagyta még soha. A névnapi viszonajándékok a hercegnő gondoskodásából jőnek.

Este hangverseny fejezé be az ünnepélyt. A hercegnő és a társalkodónő zongoráztak. Pater Demsus szépen tudott fuvolázni, s monsieur Henry hegedült; Dorothea grófnő énekelt.

Azután következett a tabló: az eleven rébusz, fényes lámpavilágítás mellett, melyet képviselt a három férfiunoka.

S ekkor derült aztán ki, hogy kinél mi célra valók a jelvényes eszközök.

A legnagyobb unoka a kerek kürttel egy nagy P betűt képezett; a középső a kaszára támaszkodva egy Á-t, a legkisebb egy gondola végén állva, egy L betűt. Együtt hárman a nagyapa nevét.

Pál gróf nagyon meg volt elégedve a hercegnő gyöngéd ötletével. A hercegnő még most is olyan gyöngéd és szeretetteljes Pál grófhoz, mint volt ötvenkét év előtt. És az nagyon szép.

Pál gróf sokáig gyönyörködött az eleven rébuszban, s végül külön megköszönte mind a három úrnak, hogy szíveskedtek az ő nevét képviselni, kinek-kinek a maga választott nyelvén.

Ez lett volna zárjelenete a családi ünnepélynek, de mielőtt a magas uraságok felkeltek volna ülhelyeikről, előlépett monsieur Henry a hegedűvel és nyirettyűvel a kezében, s megkérte az úri társaságot, hogy még nehány percet áldozzanak fel annak a meglepetésnek, amellyel ő fog kedveskedni.

És erről már a hercegnő sem tudott semmit.

Monsieur Henry az állához szorította a hegedűt, neki akasztotta a nyirettyűt, s egy előjátékkal jelzé a magyar magántánc dallamát. A kíváncsian szétbámuló társaság valahonnan a háttérből Kálmánt látta előlépni. Az ifjú ember testre öntött nyalka nemzeti ruhát viselt, bal keze csípőjére volt téve, jobbjával egyet pödrött bajusza hegyén, s a hegedű jelszavára elkezdé délcegen, büszkén lejteni azt az úrnak való táncot.

Elragadó szép volt, mikor ezt a nemes táncot lejté. Gyönyör volt nézni délceg mozdulatait. Mint a zeneművészről mondják, hogy "érzi" amit játszik, ő is érzé, amit táncolt. Minden léptében kifejezés volt.

Az öreg gróf arcán egyszerre két szokatlan tüzű piros folt kezdett kigyulladni; a feje kiemelkedett vállai közül; fehér haját elöl felborzolá kezével; azután felállt a székről, mellét kifeszíté, fölegyenesedett, szemei villogtak, elkezdte a taktust ütni a tánchoz tenyereivel, ő is utánalejtett a fél vállával a táncolónak, s dobbantott a lábával, mikor büszkén dobbantani kellett, s pengőtlen sarkantyúit, maga sem vette észre, hogy kezdé veregetni sarkaival.

Általános tapsolás rekeszté be a végzett táncot.

Most már Pál gróf maga ment helyébe a pirulva visszavonuló ifjúnak. Megveregeté a vállát, aztán az orcáját.

És azután azt mondta neki, folyvást ragyogó orcával:

- Éppen ezt táncoltam én ezelőtt ötvenkét esztendővel felséges királynénk, Mária Terézia előtt az udvari bálban.

- Ön látta azt, hercegnő, ugyebár?

A hercegnő érzékenyülten inte szempilláival. Talán éppen akkor, talán éppen ezért a táncért szerette meg Decséry Pált. - Veszedelmes egy tánc az.

- Mikor azt a táncot eljártam - folytatá Pál gróf -, őfensége a királyné férje odajött hozzám; fiatal szép gyerek voltam; megveregette az orcámat, azzal kivonta zsebéből ezt a gyöngyökkel rakott órát, s azt mondá nekem: "Viselje ön - ennek a táncnak emlékeül." - Hát most én mondom önnek: viselje ön ezt ennek a táncnak az emlékeül.

Kálmán, ha a bécsi Szent István tornyának az óráját nyomták volna a markába, nem érezte volna azt nehezebbnek, mint ezt, amit most kezébe adtak.

Mindenki oda volt a bámulattól, s e bámulat okát ő maga tudta legjobban megmérni.

Decséry Pál gróf, aki soha senkinek ajándékot nem adott, még csak egy pálcalovat sem vett a tulajdon unokáinak, most megajándékozza ez idekerült fiatalembert családi ereklyéinek legkedvesebbikével; a hármas értékű emlékkel, melyet ő maga is fenséges kezekből kapott, kedves emlékezetű ifjúkori délceg táncáért. S most odaadja azt ennek az ifjúnak, aki éppen olyan deli most, mint ő volt akkor.

És egy pár szem éppen oly rejtett ragyogással tekint rá e percben, mint akkor Pál grófra.

Kit ne szédítene el az ilyen diadal?

Mikor szétoszlott a társaság, a néger azt mondá Kálmánnak:

- Nos, uram, hát mivel megy ön magasra, a fejével-e vagy a lábával?

Biróczy pedig kicsúfolá.

- Bajtárs: neked csak az óráját adta oda az öreg úr, de ha engem meglátott volna táncolni, nekem ideadta volna magát a tornyot.

Az irigység beszélt belőle.

Kálmán könnyen álmodhatott arról, hogy hármat már megnyert a partie-ből; az öreg grófot, a hercegnőt és a szépek szépét. Még a főispán hátravan.

De elkövetkezett az idő, hogy a legnagyobb lépést a családi kegyben mégiscsak - feje segítségével tegye meg.

Marcalis ülés közelgett. A főispán behívatá magához Kálmánt, s akkor elmondá neki, hogy ő bizony nincsen szokva ahhoz, hogy beszédeket fogalmazzon, különösen az előtte nemigen tört útú magyar nyelven; azért rábízza Kálmánra, hogy készítsen valami megnyitóbeszédet a számára, amihez egypár eszmét szolgáltat neki. A beszéd érthető legyen és ne nagyon cifra. Valami furcsa szavak ne legyenek benne: nehogy úgy járjon az ember, mint a múlt megyegyűlésen, amikor az levén a szájába adva, hogy "nagyon kecsegtetem magam", ezt úgy ejté ki, hogy "nagy kecseget etem magam"; erre pedig egy kortes felkiáltott: "kedves egészségére váljék!" A felzendülő bruhahában a főispán aztán kérdezé mellette ülő sógorától: "was hab i gesagt?" - "Du hast gsagt, dasz du an groszen Stierl allein gegessen hast."

Ez aztán a legkényesebb megbízatás, s a titkok legdrágábbika.

Beszédet készíteni egy nagy fő-fő uraságnak, ami annak eszméit kifejezze, ami annak belső énjét mutassa a világ előtt; éspedig úgy, hogy azt a világ soha ki ne találja, hogy ez nem annak az igazi énje.

Ez valóban a legnagyobb bizalmat föltételezi. Bűntársi részvét egy Istennek és embernek tetsző munkában.

Kálmán oly gonddal és figyelemmel felelt meg a feladatnak, mely sokoldalú tehetségéről tanúskodék. Ez a legnehezebb munka, amire költői kedély vállalkozhatik. Beszédet készíteni másnak, olyat, melyben sok szó legyen és kevés eszme, virágok nélkül, gondolatok nélkül, szárazon, diplomatikus tárgykerülgetéssel, üres bombasztokkal és hivatalos applombbal. Ezt is meg tudta csinálni. Kínjába került ugyan: de mit meg nem tesz az embernek az édes esze a zsarnok szívéért?

Az elkészített beszéd megnyerte a főispán tetszését; a megyegyűlésen megéljenezték érte. A sógor azt súgta neki: "Mi bajod van ma? Kezdesz okosan beszélni."

Kálmán barátunk a főispánnál is kegybe jutott.

Otthon volt már egészen.



ARIADNÉ

Katinka egész nap várta, hogy Kálmán meglátogatja, s hogy délelőtt nem jött el hozzá, türelmetlen lett, kikocsizott, elhajtatott a kávéház előtt, ahol az aranyos fiatalság ácsorogni szokott, de ott nem látta meg Kálmánt; délután kihajtatott a Városligetbe, összejárta a csalitok ismerős útjait, a csendes kis szigetbe leszállt, ahol együtt szoktak négylevelű lóherét keresni s fűszálakat összekötözni: lesz-e koszorú belőle; de ezúttal se négylevelű lóherét nem talált, se a koszorú ki nem jött, se Kálmánt nem lelte sehol.

Este elment a német színházba, volt dolga a látcsövének, hogy fölfedezze, akit keres, de ott sem látta, mint szokás, páholyával szemközt támaszkodni elválhatlanját.

Akkor aztán haragosan hazament, s megtudva, hogy Kálmán egész nap nem kereste, levelet írt neki, s azt elküldte inasától Kálmán lakására.

Az inas visszajött azzal a szóval, hogy a tensúr ma délután elköltözött Korcza úrtól gróf Decséryék palotájába, s azokkal holnap reggel utazni fog falusi jószágukra.

Katinka összetépte a visszahozott levelet, s kivitette maga elől a vacsorát. Azt mondta, hogy verjék a szakácsnak a fejéhez; rossz minden.

Azok nem verték a szakácsnak fejéhez az ételeket, hanem elköltötték szépen, s nevettek nagyot az úrasszonyukon.

Ó, azt Katinka nagyon jól tudta, hogy őrajta mindenki nevet. Imádói, védőügyvédje és cselédei mind nevetik.

Föltette magában, hogy majd csinál ő mind valamennyinek egy olyan jó tréfát, amin nem fognak nevetni.

Bezárkózott a szobájába, s ott virradt meg felöltözötten a pamlagán.

Lakásának ablakai keletre nyíltak, azokból éppen a Decséry-palota kertjébe lehetett látni, melynek erre az utcára egy magas falkerítése volt, alacsony kijáróajtóval. A kerten túl volt az udvar, melyre szintén be lehetett látni a szomszéd ház emeletéből.

Katinka, amint a hajnalsugár derengett a redőnyökön át, odaült az ablakához, s a szomszéd ház udvarát leste.

Látta, amint a cselédek előhúzzák a kocsiszínből a hintót, amint felpakolják a bőröndöket, azután eléje fogják a lovakat, a kocsis felül.

Ekkor aztán elővette távcsövét.

A kastélyból lejönnek az utazandók. Egy nehéz termetű asszonyság, egy lepkejárású fiatal lyánka, egy sánta ember meg egy karcsú ifjú; ó, erre ráismert minden mozdulatáról.

Először felül a hintóba a termetes úrhölgy, azután a leányka, azután a sánta ember, utoljára "ő". Tehát szemközt jut a leánnyal.

A kocsiajtót becsapják; a kocsis kiereszti az ostorát, a hintó kigördül az udvarról.

Katinka sírt keservesen.

Most már megtanulta, hogy a féltékenység olyan gyógyszer, amit ha a szerelmesnek szép okosan kanalankint adogatnak be, attól még betegebb lesz; de ha egyszerre bolond fővel mind az egész orvosságos üveggel fel találja hajtani - hát meggyógyul tőle.

De hisz ő nem akarta Kálmánt meggyógyítani.

Márpedig itt az ellenméreg jelenlétéről is meggyőződhetett.

Ettől azután nagyon fájt benne valami. Tán a szív? Nem: csak a hiúság.

Az, hogy őtet most kinevetik. Mit gondol Korcza, aki mindent tudott, és Bálvándy, aki büszke lesz rá, hogy puszta megjelenésével így elkergetett egy nálánál kedvesebbet.

Ez a bosszúság bizarr tanácsokat suttogott fülébe.

Aznapra kiadta a rendeletet, hogy senki számára nincsen otthon: beteg.

Pedig azért sem volt beteg, hanem levelet írt; mikor készen volt vele, háromszoros sűrű fátyolt vetett a kalapjára, hogy senki meg ne ismerje az utcán, s maga felvitte a levelet a postára, maga adta fel. Azt ugyan senki ki nem találja, hogy kinek írt ő most levelet.

Három nap nem eresztett senkit a színe elé. Mindig beteg.

Bálvándy pedig mindennap kétszer hagyta ott az előszobájában látogatójegyeit.

A negyedik napon aztán csoda módra meggyógyult, s megengedé, hogy látogatóit bebocsássák.

A legelső volt természetesen Bálvándy.

- Ah, asszonyom! - kiálta a báró. - Az égre! Ne ijesztgesse ön a világot betegsége hírével. Három nap alatt egyebet sem tettem, mint egyik orvost a másik után húztam ki a házából, követelve tőlük, hogy mit csináltak önnel; mi baja van - míg valamelyiktől megtudtam, hogy veszélyes "febris acolomannicus"-ban szenved. Az istenért: gyógyíttassa magát.

- Köszönöm, már meggyógyultam - viszonza mosolyogva a hölgy.

- Allopathice vagy homoeopathice?

- Csak parasztkúrával.

- Tehát sympathetice.

- Nem olyan cifra ennek a neve. Valóságos parasztkúra.

- No, arra kíváncsi vagyok.

- Hát megismertethetem vele. Negyednapja írtam a férjemnek, hogy jöjjön fel Pestre.

- Ah! Kegyed kívánja őt látni?

- Nemcsak látni kívánom, hanem ki akarok vele békülni.

- Mi célból?

- Hát mi egyéb célból, mint azért, hogy azután együtt éljünk, mint tisztességes házastársakhoz illik.

- Mint tisztességes házastársakhoz illik! Ez remek. Kegyed megy őhozzá haza? Vagy ő jön kegyedhez haza?

- Azon majd megegyezünk.

- Ah, ez mennyei tréfa. Katinka nagysámat a gödénylaki birkateleltető szalonban képzelni; minden fantáziát fölülmúl.

- Tudni fogom azt lakhatóvá átidomítani.

- És a gazdáját is?

- Simulni fogunk egymáshoz.

- Megfésüli és megmosdatja minden szombaton este?

- Kérem tisztelettel beszélni róla: ő nekem férjem.

- Hja, azt nem tudtam.

- Még többet is mondok. És én neki neje vagyok.

- Á! Ezt meg még Berti sem tudta.

- No, önök meg fogják látni. Mi mind a ketten hibáztunk, s mi mind a ketten megbocsátunk egymásnak, s azontúl úgy fogunk élni, mint...

- Mint Philemon és Baucis. Kegyedről fölteszek mindent, az asszonyok mindenre képesek. Még arra is, hogy a férjükbe beleszeressenek. De Bertiről nem teszem föl ezt a lehetőséget. Az nem áll kötélnek.

- S hátha már meg is tette volna?

- Micsoda?

- Ma kaptam meg a válaszát, melyben örömmel fogadja meghívásomat; holnapután itt lesz.

- Ha ugyan tizenhat ökörrel keresztül tudja magát vontattatni a poroszlói töltésen.

- Várok rá, míg megjön.

- Én is.

Akkor aztán egy kicsit elnevette magát Katinka; de egyszerre megint komoly, haragos képet öltött.

- Ne haragudjék, nagysád - monda Bálvándy -, én egészen beletalálom magamat kegyednek a kedélyébe. Hiszen nemhiába tanulmányoztam e kimeríthetetlen tudományt annyi hódolattal. Ariadné azt mondja magában: no, ha Thészeuszt elvitte a tenger, én mármost a többit is utána dobálom; ezt a bolond Bálvándyt, akire azért haragszom, mert olyan jó fiú, meg a válópört, amiért majd Korcza úrnak lesz a képe egyszerre hosszú, aztán meg a kedves nagybátyámnak, a huszárőrnagynak, akik mind agyon lesznek rettenve, ha én a férjemmel kibékülök; tehát jövel, Bacchus!

- Kérem, az én férjemet ne csúfolja Bacchusnak.

- Hiszen az isten volt, azért, hogy szerette a bort. No, de én meg Neptunus leszek, aki Thészeuszt visszahozza Naxoszra.

- Már akkor Csollán úr itthon lesz.

- Dehogy lesz! Nem eresztem én azt be Pestre. Eleibe küldök egy csoport Angyal Bandit, visszaszalajtom Gödénylakra, vagy felgyújtom Pesten a Két Kecskét, s akkor ő nem tud hová szállni, s visszafordul.

- Ó, nem fog a Két Kecskébe szállni. Már én gondoskodtam neki szállásról másutt.

- Hol?

- Azt nem mondom meg önnek.

Katinka csakugyan nem hagyta magából kivallatni, hogy hová fogja elrejteni Csollán urat. Hanem hát Pest még most sem London; azon időkben pedig még csak Párizs sem volt. - Könnyű a vendégfogadókat ellenőrzés alatt tartani.

Van az Úri utca torkolata előtt egy ház, mely azt gondolta magában, hogy ő bizony kikönyököl az utcára; s ha gondolta, hát meg is tette. Ez a Fehér Hajó. - Mai nap már senkinek sem megy a fejébe, mi oka lehetett annak a háznak a szegletével keresztbe fordulni a világgal szemközt; hanem történetünk korszaka világosan kimagyarázza azt. Ez a ház vendégfogadó, tárt kapuja egyenesen elnyeli a szemközt jövő utcát; mondván az utazónak: "Hova mennél tovább? Itt az utolsó ház, ide térj be." S a Fehér Hajónak azon időben igaza volt. Túl rajta csak a német színház van még, nagyobb messzeségben a Marokkáner-ház meg a Mocsonyi-palota. A Wurm-udvar helyén náddal felvert mocsár terül, s a távolból háborítatlanul sárgul a ködökön át a Neugebäude vigasztalan tömege.

Tehát a Fehér Hajó a szélső vendéglő a város közepén.

Ide bérelt ki szállást Katinka az ő kedves férjének, mit az el is fogadott, ámbár hajlamai inkább vonzották a Griffhez vagy a Vörös Ökörhöz. De hát csak megtette az asszony kedveért, hogy végighajtatott az egész városon a lókészségével.

Bizony megnézni való útiszerszám volt, amin megtette a parádét. A hintón a sok kovácsigazítástól több már a vaspánt, mint a fanemű, s a fedelén több a lyuk, mint a bőr; az egyik első kereke eltörvén az úton, annak a helyébe kölcsönkért parasztszekér hasonló alkatrésze van rekvirálva. A sárhágója valahol elmaradt az úton, s az ajtaja be van kötözve madzaggal, hogy ki ne nyíljék. De mind nem tesz az semmit; mindegy volna annak, ha új volna is, azért akkor is be volna fecskendve tenyérnyi vastag sárral. A fekete sár Poroszlónál ragadt rá, a sárga sár Hatvan körül, a zöld sarat Cinkota alatt szedte fel, s a veres sarat itt a pesti határban szerezte.

Hanem a négy ló, az már kitett magáért. A rudas egy tizenhat markos gémnyakú szörnyeteg, aki nem szégyenli a zsiráffejét még magasabbra is emelgetni; no, ha ő nem szégyenli, hát szégyenli a nyerges, akit bántani látszik az a gondolat, hogy ő másfél marokkal alacsonyabb a barátjánál, s azért le is sunyja a fejét a két konya fülével csúnyául. Ámbár Csollán Berti véleménye szerint az rendes szabály, hogy a nyerges mindig alacsonyabb legyen valamivel, mint a rudas. A gémnyakú rézderes, a konyafülű pedig szürke volt addig, amíg ki nem verte a szeplő. Hanem mind a kettőnek kitűnő tulajdonságai vannak. A konyafülű szürke rendesen, amint észreveszi, hogy a kocsis fel akar ülni a bakra, nem várja meg, hanem nekiiramodik, majd kikapja alóla a szekeret, s ha az szerencsésen felszökhetett, s nem törte ki a lábát, viszi a szürke árkon-bokron keresztül a bárkát, mentül jobban húzzák a száját, annál jobban harapja a zablát, ragadja a szekeret; az első állomáson aztán kifárad, akkor ugyan elereszti fülit-farkát, nem bánja, akárhogy biztatják az ostorral; azt mondja a másik lónak, no, már most húzz te!

Ekkor következik a gémnyakú mulatsága. Ennek meg az a jó tulajdonsága van, hogy amint rámarad a húzás sorja, megköti magát, megáll egy helyben, nem akar indítani. Üthetik azt mindenféle ütőeszközzel, akkor meg éppen hátrálni kezd meg felrugdal, s ha a kocsis nem akarja a fogát kirúgatni vagy a kocsit az árokba faroltatni, hát kénytelen utoljára is leszállni az ülésből, s zablájánál fogva vezetni a lovat, amíg megindul. S miután ezt a mulatságot tízszer-tizenötször ismételte, akkor aztán belemelegszik a gémnyakú, s kocog előre pompásan, nagyon jó ló aztán; csakhogy bele kell vezetni. Ilyenformán délig húzza a kocsit a szürke, délután a deres, ami legszebb munkafelosztás.

A gyeplüs, az nem húz semmit; az csak táncol. Igen vidám gondolatjai lehetnek az egész úton, mindig táncol, sohasem jár a szerszámban. Nyilván újonc hátasló lehet, akit most fogtak be először. Különben igen szép állat; nemes félvér. Talán abbeli büszkeségből hagyja rá az ostorhegyesre, hogy az húzza az egész kisafát; amit az meg is tesz becsülettel, levén ő szegény hosszú sörényű, hosszú farkú mokány paripa; akivel hogy milyen mostohául bánnak, bizonyítják a szőrébe csimpajkozott bogáncsok és koldusdiók.

Hanem csengettyű, az van mind a négynek a nyakában, úgyhogy előtte-utána megáll bámulatára a nép, mikor végigvágtat a Hatvani meg az Úri utcán, be egyenesen a Fehér Hajó tátott torkába; ahol olyan szerencsésen viszi neki az ügyes kocsis a hátulsó tengelyével a szegletkőnek, hogy Csollán Berti nem is ugrik, de repül ki a hintóból, s úgy mázoltatik a falhoz, hogy lemegy a képéről valami. Talán a bőr? Nem biz a, csak egy kis piszok.

Berti meg se ütődik ezen. Megmondja a kocsisnak, hogy micsoda véleménye van a Krisztusról meg a szentekről, s azzal rendben van minden. Az egyet-mást a hausknecht viszi utána a kocsiról a készen tartott szobába; aki után nyomban megjelenik a pincér, kinek a fél szeme be van kötve, alkalmasint a vasárnapi bálban megütötték, s kérdezi, hogy nem tetszik-e valamit parancsolni.

Bertinek persze az volna a legelső kötelessége, hogy borbélyért küldjön, s emberi formába igazíttassa magát, hogy még ma este felkereshesse a feleségét, aki finnyás úrhölgy. Hanem hát ez marad holnapra.

- Micsoda megnéznivaló van itt most Pesten? - Ez az első kérdése a pincérhez.

- Kabale und Liebe von Schiller, a színházban.

- Nem kell nekem. Nem értek én németül többet, mint azt a szót, hogy "bezahl"; azt is csak ritkán értem. A Schillert pedig csak úgy veszem be, ha bor.

- Azután itt van egy optisches theater.

- Hát az micsoda? Kutyakomédia?

- De az is van. A Kerepesi úton, a Stocker-udvarban van ma is nagy hecc, amit az uraságok nagyon látogatnak.

- Miféle hecc, te félszemű Cupido!

- Hát kutyák meg bikák és bivalyok verekesznek egymással.

- No a kell nekem! Van ott entrée?

- Persze hogy van. Egy tízes a belépés.

- De már oda elmegyek.

Berti rögtön csapta a hóna alá a fokosát, megtömte a dohányzacskóját, s azon sárosan, szurtosan megindult a heccet megnézni, ráijesztgetve a kellnerre, hogy valami el ne vesszen a szobájából, mert akkor azt a másik szemét is kiüti.

Az ajtó küszöbén szemközt találkozott felesége házikisasszonyával, ki annál gazdasszonyi szerepet viselt; e csinos hölgynek csak fél szeme volt, a másikat, mit himlőben vesztett el, egy homlokáról lecsüggő hajfürttel szokta elmaszkírozni.

Ezen kisasszony már várt itt a nagyságos úrra, s kényes természetű izenettel volt megbízva úrnőjétől, amiért is Bertók urat elfogván az ajtóban, bizalmas suttogással monda neki.

- Kérem nagyságos úr, négyszemközött akarnék önnel beszélni.

Dehogy engedte volna el Csollán Berti, ha egyszer valami bolond jutott az eszébe, hogy azt el ne mondja. - Észrevette a küldött hölgy fenn említett fogyatkozását.

- Te kellner! - kiálta a messze futott pincér után. - Gyere csak vissza, hozd ide azt a fél szemedet, ez a kisasszony négyszemközött akar velem beszélni, aztán kettőnknek nincs több háromnál.

A sértett hölgy erre dühbe jött, azt mondta neki: "maga goromba, maga!" S azzal bevágta orra előtt az ajtót, s re infecta, izenete elmondása nélkül visszament az úrnőjéhez. Képzelhetni, hogy miket fog otthon referálni.

Bertók tehát nem ment Katinkához megérkezése estéjén, hanem ment a heccbe.



Hátra Kezdőlap Előre