A színészek eltávozása után másnap már ott volt Kálmánnál Biróczy.

- Nagyanyád küldött hozzád. Óhajt látni.

- Tudom miért. Kegyébe akar fogadni ismét, hogy Bányaváriéktól így és ily örökre megváltam. Biróczy! Ügyvédi talentumod iránt teljes elismeréssel vagyok. Te kényszerítettél engem, húgomat, Bányaváryt, hogy így elszakadjunk még a helytől is, ahol valaha találkozhatnánk, hogy még a kívánság is kihaljon belőlünk egymást valaha látni. Ez neked sikerült. S te akkor azt gondoltad magadban: megmentem ezáltal védencem vagyonát, ami végveszélyben forog (hiszen én is ismerem a válóperét), amidőn egy harmadik által elkergettetem azt a színészt, akiért magát az egész világ előtt kompromittálni készült; s egyúttal ezt a harmadikat is szerencsés emberré teszem; mert nagyanyja azáltal kibékül vele. Jó ügyvéd vagy, jó barát vagy; elismerem; szorítsd meg a kezemet, ölelj meg; hanem aztán eredj innen, s ne jöjj hozzám többé; pszicholognak rossz vagy. Én nagyanyámhoz nem megyek többé.

- Ah! Ezt csakugyan nem adja ki az én lélektanom. Te, a gyermek, haragtartó akarsz lenni egy öreg nő, nagyanyád ellenében.

- Nem, Biróczy. Szeretem őt és tisztelem. De arra az útra, amelyen én elindultam, ne jöjjön velem senki, csak azok, kik ugyanazt a célt akarják elérni, amit én, és szenvedni azt, amit én. Én elképzelem, hogy nagyanyám mit akar nekem mondani. Egyszer már hallottam tőle. "Légy úr!" Átadja, ha egyebet nem, apai örökömet, s a becsületes megélhetésre az is elég. Nem fogadhatnám el azt. Nevezz bolondnak: talán az vagyok. Nekem nem kell az ajánlott jólét. Ha csak az kellett volna, most lehetnék boldog, hírneves rangbeli ember. Lehetne családi boldogságom, előkelő hivatalom, körülem pompa, előttem fényes jövendő. Minderről lemondtam; belementem abba a pusztába, ami kietlenebb puszta, mint amelyen egy barátunk Ázsiában bujdokol. Ő a régi nemzetet, én a jövő nemzetet keresem. Hiszed, hogy most egy falusi tekintetes úr mindennapi terített asztaláért fele utamról e pusztából visszatérek. Nem, barátom. Nem fordít engem innen vissza sem nyomor, sem csalódások, sem fáradalom. Akarok szegény lenni és dolgozni abban a munkában, amiért a legrosszabb napszámot fizetik. Vagyunk többen, kik erre egyesültünk. Mindnyájan látjuk magunk előtt az utat, s nem ijedünk vissza tőle. Tudjuk, hogy nélkülözés, nyomor vár ránk, hogy a siker, a jutalom jeltelen sírjainkra sem fog már találni; és tudjuk jól, hogy össze kell roskadnunk alatta. Mégsem térünk ki az útból. A nyomor szövetségesünk nekünk, s a szenvedés adja az erőt. A költő, a lángész, ha egyszer falura kivette magát, elveszett az irodalomnak. És én már nem volnék élő ember anélkül. Úgy vagyok vele, mint az arzenikumevő: ha abbahagyja a méregevést, meghal. Ha egy napom van, amelyen nem dolgoztam, szerencsétlen vagyok. Ezt a pusztaságot az én lelkem mindennap betölti. Abban a paradicsomban, ahová te hívsz, meg kellene őrülnöm. Hogy én most adjam át magamat egy olyan boldog életnek, melynek mindennapi feladata puskával a vállon cserkészni az erdőt, szép hölgyek szemébe bókokat mondani, cimborákkal reggelig poharazni, kártyaasztal mellett lesni a vakszerencsét! Hisz ez rám nézve a kétségbeesés örökké létele volna! Hagyjatok engemet magamra.

- Nem addig, amíg szofizmáidra nem felelek. Nagyanyáddal kibékülésed nem térít ki utadból; csak eszközt ád annak sikeresebb folytatásához. Nem lehetsz-e író tovább is, ha vagyonod lesz?

- Nem! Én ismerem magamat s magamról az egész fajtámat. Legjobb műveim azok, amiket megírni az éhség kényszerített. Sokszor ellankadtam volna, ha az nem üldöz, hogy holnapra kenyér kell! A boldogság szelíd poétákat teremt. A csapások, a csalódások, az egyedülhagyatás a költő étere. A jólét zsír és faggyú neki. Én szeretem azt a világot, amelyben senkim sincsen. Hagyjatok egyedül. Jól érzem magamat: nem kívánok senkit és semmit. Lehet, hogy szenvedek, lehet, hogy szegény vagyok; de a természet olyan gondos, hogy a mellbeteget megfosztja attól a tudattól, hogy melle romlott, s az írót a tudattól, hogy szegény. Bajtárs! Eredj vissza. És többé hozzám ne jöjj.

Biróczy csüggedten ment vissza Korcza úrhoz, ezzel a szóval:

- Megbuktam! Vegye ön vissza az asszonyait!

Azoknak ugyan ne is került légyen többé szemeik elé Biróczy. Maguktól is rajta mentek Korcza úrra, rimánkodni, hogy már csak mégis vegye vissza ismét a pöreiket, ez a sánta (tettek hozzá többféle epithetont) mindent elront.

Még a nagyasszony csak hagyján, de ahogy Csollánné szidta!

A szép delnő nem bírta neki elfelejteni Bányaváry elűzetését. Ő valóban rajongott ezért a színészért, s dühös volt az ügyvédére, amiért megakadályozta, hogy Bányaváry miatt vagyonát elveszítse.

A megtorlás e szenvedélyének kijátszásáért legközelebb találta Kálmánt.

Katinka bérbe fogadta Aszályit, hogy mint a kullancs, mint a fűnyűg, ragaszkodjék bele Kálmánba. Segélyezte, hogy egy lapot adjon ki (ez volt az első szubvencionált lap Magyarországon), melynek azon mellékfeladata mellett, hogy a léhaságot, ürességet, könnyű erkölcsöt, asszonyi és férfiúi hiúságot, s a pongyola irályt meghonosítani segítsen, az volt a főkötelessége, hogy mindent, amit Kálmán bárhova írt, irgalom nélkül s az igazságérzetnek minden nyoma nélkül lerántson; egész írói jellemét nevetségessé, gyűlöletessé tegye, utána leskelődjék, a hatalmasok előtt mint lázítót, a közönség előtt mint árulót denunciálja, barátait ellene uszítsa; legérzékenyebb sebeiről a hegedést felszakítsa. A bosszúálló asszonynak jó volt ez az eszköz, s Aszályi jó volt ilyen eszköznek.

Volt közönség, amelynek ez mindig tetszett.

Hanem volt azután egy kicsiny csoport, aki e dögvész ellenében a szent ihlet chrysmáját kente homlokára; a költészet apostolainak nevezhetjük őket. Egyformán lelkesülve mind egy magasztos eszméért, egyformán elszánva fáradni jutalmul és ott halni meg a szellemek csataterén. Mind szent nevek még most is előttünk. Hőseink, kik a honfoglalókkal egy sorban állnak. Egyedül fennmaradt nemességünk családfájának törzsökei.

Ah! Minő munka volt az, amit ők akkor véghezvittek.

Magyar folyóiratot adni ki, közönség nélkül, kiadó nélkül! Jó szerencse, hogy egy áldott nyomdász vállalkozott rá, hitelbe nyomtatni a lapot s az előfizetéseket felszedni.

Csekély közönségnek írtak. Három-négyszáz előfizető jelentkezett. Hogy is lehetett volna kívánni, hogy olyan folyóiratnak nagy közönsége legyen, mely nem ad divatképeket, mely nem közöl napi pletykákat, mely nem hízelkedik a magas köröknek, mely nem foglalkozik érdekes botrányokkal, mely nem politizál, mely egyedül nagy és nemes eszmékkel akar hatni.

De mégis hatott.

De mégis mozdult tőle a föld! Minden mag, amit ez a szent csoport elvetett, pálmának nőtt fel azóta; s a forrás, amit Mózes-vesszejük a sziklából fakasztott, ma terhes gályákat hord.

Dolgoztak éjjelt nappallá téve, s nem jutott munkájuknak sem díj, sem dicsőség.

Országgyűlés, vármegyék, inszurrekció, Tudós Társaság összevéve nem mozdított ez országon annyit, mint az a nehány megszentelt nevű ember.

S minő apró kövek állták útjokat akkor! Most csak kövek: de akkor Csimborasszók!

A szerkesztő maga volt a korrektor, s Kálmán nemcsak novellákat és esztétikai értekezéseket írt, hanem a lapborítékokat is csirizelte Tseresnyés uram segítségével, s felírta rájuk a levélcímzetet. Azonkívül a lap netaláni deficitjeért is magára vállalta a kezességet.

Ez volt azután a hic Rhodus, hic salta!

Mikor az első esztendei zárszámadáskor azzal a felfedezéssel lepte meg a nyomdász, hogy nemhogy haszon maradt volna a lapon, de száz egész forint a hiány a költségvetésből, ami akként támadt, hogy egy dolgot kifeledtek az előleges budgetből, tudniillik, hogy amit cenzor úr őméltósága kitörülget a lapból, ahelyett aztán friss szedés kell, s ez éven át felmegy száz forintra. A cenzor okozta költségekre nem gondoltak ők, az impraktikus poéták!

Most ez hát bizony a vállalatot terheli.

A nyomdász ugyan megkapja a maga száz forintját az új előfizetésekből, hanem mármost az új negyedévi bevétel annyival kevesebb lesz; pedig az előfizetők is nemhogy szaporodtak volna, de sőt inkább azon körülménynél fogva, hogy a múlt ősz nagyon esős volt, s a kukorica megpenészedett, még tíz percent el is maradt belőlük. Így aztán lehet még egy évig az új előfizetéssel dugni be a likat, folytatni a vállalatot, de akkor bizony baj lesz. S nemcsak baj lesz, hanem szégyen is lesz.

Kálmánt nagyon bántotta ez a veszteség; azonkívül Tseresnyés uramnak is hátralékban volt már egy negyedévi angáriával, s kezdte megtanulni, hogy az ugyan nagyon elősegíti a poétát a költésben, ha éhezik és fázik; hanem ha még tetejébe adósságok terhe is nyomja, s azt tudja, hogy amit most erre az üres papírra írni fog, annak az árával már régen tartozik valakinek, az nagyon megbénítja a karját.

Tseresnyés uram kitalálni látszott Kálmán töprengéseinek okát.

Egy napon azt mondta neki:

- Nagy jó uram. Ön egészen elfelejti, amit tanult, értem a festés tudományát. Szabad volna-e önt felkérnem, hogy fessen le engemet - illő honoráriumért?

Kálmán mosolygott az ajánlaton; éppen akkor betűcsömör volt a derekában. Sajátságos betegség az: ismerik, akik folytonosan foglalkoznak irodalmi munkássággal: hogy egy-egy időre úgy megutálja az ember a betűt, úgy undorodik a tintától, s ha a haláltól válthatná is meg magát vele, vagy ha aranyakat ígérnének is minden sorért, nem volna képes egy gondolatot leírni. Ilyenkor hasztalan minden erőltetés, nem jön ki a tollból az első szó, ha kijön, úgy megharagszik rá az ember, hogy rögtön kitörli.

Egy éppen ilyen betűutáló napon (amilyen minden írónak van, még aki úgy megszokta is a folytonos munkát, mint az arzenikumevő a maga méregadagját) jött elő Tseresnyés uram a maga ajánlatával.

- Igaza van, mester - mondá Kálmán -, még ma veszek vásznat és festéket, próbáljunk más mesterséget is.

És azután úgy tapasztalá Kálmán, hogy nagyon jó az, ha az ember kétféle mesterséget tud. Nappal festhet, éjjel írhat. Azalatt, amíg fest, megpihen az írástól; s amíg ír, addig megpihen a festéstől. Folyvást pihen. A festés közben visszakapja a kedvét az íráshoz s az írás közben a festéshez. Folyvást mulat.

Tseresnyés uram arcképe nagyszerűen ütött ki. Olyan volt ezüstgombos magyar dolmányában, hogy szinte megszólalt. A vén szolgáló, mikor Kálmán kifordult a szobájából, belopódzott a képet megbámulni, s megcsókolta a drágalátos arcot; persze hogy egy akkora darab a szájához ragadt belőle, mert még nedves volt a festék. Sebaj! Kálmán helyreigazította a csók nyomát megint.

Mikor készen volt az arckép, Tseresnyés uram azt mondá:

- Erre tehát lehajlik egy negyedév.

Értette alatta az esedékes húsz forintot.

- Ez bizony nem is rossz kereset - monda Kálmán -, emellett még könnyen el lehetne irodalmaskodni.

- Úgy lesz - veté rá Tseresnyés uram. S azonnal kifüggeszté a műhelyében az arcképet, hogy láthassa minden ember, aki csizmát rendel, s kapjon kedvet utána.

Csakhogy igen sok embernek van szüksége csizmára, akinek nincs szüksége arcképre. A második szobában dolgozó mesterembernek nemigen akart jönni munkarendelője.

Egy napon mégis került egy hal a varsába. Wasztl volt az, ki Tseresnyés uramnál rendelt meg magának kordovány csizmát, s ott meglátta azt a képet. Ej, az neki nagyon megtetszett. - Mibe került? - Tseresnyés uram azt hazudta, hogy ötven forintba. Kegyes célokra a hazugság meg van engedve.

Wasztl pedig az az ember volt, aki ilyen luxust megengedhetett magának. Egy gazdag fűszerkereskedőnét vett el, s most már emeletes háza van. Hanem azért Tseresnyés uram, ki Wasztlt még hentesinas korából ismerte, csak most is "te Wasztli"-nak híja őt, az pedig viszont Tseresnyés uramat "majszter bácsi"-nak, s az egész városban senkit sem tart tekintélynek, csak Tseresnyés uramat.

Tehát Wasztl azt mondta az ötven forintra, hogy az még nem is sok. - Hol a piktor?

El is dobta rögtön a kezéből a fordítófát s a térdéről a lábszíjat Tseresnyés uram, s vitte Wasztlt a mentezsinórjánál fogva a konyhán keresztül a másik szobába, ahol Kálmán atelier-je volt felütve, s e szókkal mutatá be ragadományát: "Itt a kuncsaft!"

- Hát Wasztli! Kit akarsz lefektetni? Magadat vagy az asszonyodat?

Wasztl önelégülten mosolygott.

- Már majd csak magamat. Az asszonyom le van már festve fiatalabb korából. Nem sajnálom magamért az ötven forintot.

Kálmánnak kellemesen hangzott ez a szó (a fél deficit törlesztése!).

- Hanem én egészen akarnám magamat lefestetni, hallja az úr, ahogy állok.

- Ne félj, lefest téged ez az úr mindenestül, még a sarkantyús csizmádat is odafesti, meg a zsinóros mentédet is.

- De sőt inkább egészen mente nélkül és csizma nélkül akarnám magamat lefestetni.

- Mi a kánya? - monda Tseresnyés uram, elbámulva. - Pőrén egy szál vászonban?

- Sőt egészen anélkül; csupán egy nagy zöld levélkoszorúval körös-körül, ahol kell.

- Tréfálsz te, Wasztli.

- Nem én.

Tseresnyés uram nem kérdte másodszor Wasztlitól, hogy tréfál-e, mert attól tartott, hogy meg találja Wasztlit verni; hanem Kálmánhoz fordult.

- De hát szokás ez a bolond pozitúra?

- Ó, igen! - nyugtatá meg Kálmán. - Sőt külföldön az ilyen szép kifejlett herkulesi termet lefestéséért, természetes mivoltában, a festők szoktak fizetni. Sőt ez rá nézve valódi becses tanulmányt fog képezni.

Tseresnyés uram csak a fejét rázta.

- De hát mi a hét kőnek teneked az ilyen förtelmes figura, Wasztli? Hisz azt kidobja a feleséged a szobából.

- Hát hiszen nem is viszem én azt a szobába.

- Hanem eldugod a padlásra?

- Dehogy dugom a padlásra! A mi specerájboltunknak a cége: "A Vademberhez", kell nekem ez a kép boltcímernek az utcára, hadd csudáljon ott engem minden ember!

Tseresnyés uramban felforrt a harag e hármas szemtelenségre.

- Micsoda? Hát te azt hiszed, hogy ez az úr olyan piktor, aki boltcímereket fest? Ma veres oroszlánt fest, holnap fehér elefántot fest, holnapután téged fest le vadembernek? Annak köszönd; hogy nincs itt a szobában a fordítófa, mert majd megtanítanálak én téged mindjárt becsületre. Pusztulj, takarodj, ide ne jöjj többé a házhoz!

Tseresnyés uram nagy haragjában megkapta két kézzel Wasztl gallérját, úgy tolta ki az udvarra. A nagy mahumed ember csak nevetett és könyörgött: "De hát legalább a csizmámat adja ide majszter bácsi, amiért idejöttem."

- Csizmát sem adok többé; ha vadember vagy, járj mezítláb!

Tseresnyés uram egész felindulással ment vissza Kálmánhoz.

- A neveletlen ember! S még szóba álltunk vele.

- De pedig kár volt elkergetni - monda Kálmán -, mert pénzt hozott volna a házhoz, s a munka egyre megy.

- Ej! Egy művésznek nem szabad bizonyos fokon alul leszállni.

- De hisz ön maga mondta, hogy addig nem lesz belőlünk semmi, amíg szégyeneljük a bőrkötényt.

Tseresnyés uram úgy meg volt szorítva ez emlékeztetés által, hogy ki kellett fordítania keble minden titkos gondolatjait.

- Igaz, azt mondtam. Nem szabad szégyenelnünk a bőrkötényt és semmiféle becsületes munkát, nekünk, többieknek. De ön nem jön velünk egy kategóriába. Mikor Abdolonymus király maga kényszerült az eke szarvát megfogni, az az egész országára nézve volt szégyen. Mikor Dobzse László király kontóra nem kapott húst a mészárszékből, az egész Magyarországnak volt gyalázat. Ha ön megalázza magát, mi vagyunk megalázva, mi, többiek, kik önt tiszteljük, bámuljuk, és én inkább két órával dolgozom többet naponkint, mint hogy engemet az irigyeink azzal gúnyoljanak, hogy "Ahol van ni! A ti nagy emberetek boltcímereket fest!" Nem, azt meg nem engedem. Tudok én annál az ön számára okosabb foglalkozást. Van itt egy műárus, aki képekkel is kereskedik. Fessen ön tájképeket. Azokat az én ismerősöm bizonnyal megveszi. Vannak gazdag polgárok, akik szeretik a szobájukban a szép tájképeket, azoknak a képeknek lesz kelete bizonnyal.

Kálmán rá hagyta magát beszéltetni a csizmadiától, hogy tájképeket fessen.

Két gyönyörű művet tett vászonra: az egyik volt egy sík alföldi puszta, tiszta, derült nyári éggel, a távolban a gémeskút, közepén egy alacsony ház, virágcserép takarta ablakokkal, az eresz alatt a kukoricafonatok, a padlásablakban a paprikafüzérek, a ház előtt parasztszekér, útra készen, az egész képen áldott melegség ömlik el, minő egy csendes nyári délest varázsmelege a pusztán. A másik kép szinte a pusztatáj volt éjjel. A háttérben az elsötétült falusi lak, csak egy ablakában ég a mécses; a szérűn három férfialak fekszik, lábaiknál egy komondor, a hold előtt egy fekete felhő vonul el, ezüstszegélyű, s a távol Tisza kanyarulatai csillognak a visszfényben a ködös láthatáron.

Kálmán maga meg volt elégedve a két művel. Tseresnyés uram azt mondta, hogy nagyszerűek; de eszébe jutott Apelles csizmadiája, s nem mondá el, hogy van egy nagy hibájuk a képeknek: az, hogy a közönség nem érti meg őket.

Azért csak elvitte azokat, köpenyege alá takarva a műárushoz.

Hej! De szomorúan hozta őket vissza.

- Nem értenek a mostani emberek az ilyen képekhez! - szólt, kibontva gondosan betakargató nagy kendőjéből a becses műveket. - Az ostoba műárus, mekkorát nevetett neki, mikor meglátta a képeket. Hogy hát micsoda ez? Egy sík puszta, amin semmi sincsen, még csak egy bokor sincs? Hát ez landschaft akar lenni. Ha valaki landschaftot akar festeni, azon kell lenni kősziklának, zöld, sárga és veres levelű fáknak, vízesésnek, melyben meztelen nimfák fürdenek, a hegytetőn régimódi várnak, a vár tornyában órának, hogy oda igazi órát lehessen betétetni, mely üt és muzsikál. Az ilyenre aztán akad vevő. - Ha pedig éjszakai tájképet akar valaki festeni, ne kímélje az effektust, a hold süssön istenigazában, a felhők között legyen villámlás, a távolban legyen egy égő ház, s annak a fényénél legyen valami gyilkos verekedés. Ezt majd megveszik - talán. Hanem ha rögtön akar ön fizetendő munkát kapni, hát akkor vannak a műárusnál mindenféle fancsali képek; ő azt mondja, németalföldi iskola, nagy hollandus sipkás Magdolnák és pulideres Pilátusok. Azokat a műárus lemásoltatja, de ott kell nála dolgozni, hogy meg ne lássák; mert azokat a képeket ő aztán felakasztatja egy húsfüstölő kürtőjébe, s mikor jó füstösek, akkor eladja őket régiséggyűjtő magyar főuraknak. Ilyen munka kapható azonnal.

Kálmán földhöz vágta az ecsetjét, s azt mondá Tseresnyés uramnak:

- Uram! Megtanulhatnám-e én még a csizmadia mesterségét? Beállok önhöz inasnak!...

Tseresnyés uram nagyon komolyan csóválta a fejét erre a kifakadásra. Nem tetszett neki, hogy az ő mesterségét mint utolsó menedéket nézze valaki. Szép tudomány az, aki igazán érti!

- Csak maradjon mindenikük a maga mesterségénél. Ami halad, az nem marad. Napjára várjuk a vásárt. Megjön az ideje annak is. Ami a csizmákat illeti, azoknak most lesz itt az ideje. Jön a szolnoki vásár: itt van ötven pár készen a kamrában felaggatva, azokkal lerándulok Szolnokba; lesz pénzünk elég. S ha nekem lesz, önnek is lesz; majd visszakapom én azt öntől, mikor meg nekem lesz rá nagyobb szükségem. Egyszer a csizmadia segíti ki a hínárból a művészt, másszor meg a művész a csizmadiát. Hát nem jó lesz-e így?

Kálmán megszorítá jó öreg házigazdája kérges tenyerét, s aztán csak fölvette ismét a rajzónt, s hozzáfogott, hogy egy olyan muzsikáló órához való tájképet vázoljon. Amíg festett, szépen kidolgozhatta a fejében azt az elbeszélést, amit majd az éjjel fog leírni a lapja számára.

Haj, az a lap pedig csak nem akart felvirágozni. Dicsérte azt minden ember. Remek dolgok, nagy eszmék jönnek benne, elismerék; hanem elő nem fizettek rá. A munkatársak, kik annyi lángészt, annyi tanulmányt, annyi merész kezdeményezést halmoztak benne össze, mind ingyen dolgoztak: kenyérkereső óráikból, éjjeleik nyugalmából vonva el a drága időt. S már az évnegyed is a vége felé közelgett, s újra fenyegetőleg tornyosodott a láthatáron a deficit: Csimborasszó akkor, száz és még nem tudom, hány forint! Honnan azt előteremteni? Kálmán feje főtt abban nagyon.

- Ne ráncolja ön úgy össze a homlokát! Itt jön már a szolnoki vásár; jó lesz minden!

Aztán három nappal a szolnoki vásár előtt, mikor Tseresnyés uram éppen adogatná le a kamarában felaggatott csizmákat az öreg szolgálónak, ki azokat a nagy vásáros ládában műértőleg elhelyezgeté, a bicegő szalmaszék kicsúszott alóla, ő leesett, s kificamította a lábát bokában.

A borbély, aki helyretette a lábát, azt mondá, hogy ez veszedelmes ficam: egy hétig nem szabad felkelni vele az ágyból, s három hétig nem állhat a páciens a lábára.

- Szervusz neked, szolnoki vásár! - sóhajta fel Tseresnyés uram, sztoikus nyugalommal.

Ez a csapás egészen felzavart minden emberi számítást.

Mi haszna a sok csizma a kamarában, ha nem lehet vásárra menni, Pesten minden ember cipőben jár; itt nem veszik azt a ráncos torkú, fontos talpú, hatalmas hegyes orrú jószágot; másra meg nem lehet bízni a drága portékát. Biz elmúlt a szolnoki vásár anélkül, hogy Tseresnyés uram csizmái jelen lehettek volna rajta.

És ez aztán nagy baj volt. Minden nap egy nap; a vén cseléd egy nap azt jelenté, hogy az egyetlen utolsó legény is elvitte a vándorlókönyvét, mert szűknek találta a kosztot; másik nap azt jelenté, hogy Jenőy tensur nem akar többé feketekávét inni ebéd után, azt mondja, hogy az nem jót tesz a mellének. Pedig bizonyos, hogy csak ez tartja benne a lelket, mert alig nevezhető az evése evésnek.

Tseresnyés uramnak ez a szó nagyon keservessé tette az ágyban fekve maradást. Nagyot mordult, de nem szólt semmit.

- Pedig - monda a vén cseléd - ma is láttam az utcán Béni urat a nagy fejével két szép almáspejen kocsikázni ki a Városligetbe.

Erre megszólalt Tseresnyés uram:

- Láthattad Béni urat kocsikázni; de az eleibe nem szükséges az a szó, hogy "pedig". Mert az kötszó, s Béni úr paripáinak Kálmán úr feketekávéjával semmi összeköttetése. Hanem nyisd fel az almáriomot, vedd ki onnan az ezüstgombos mentémet, vidd el a zálogházba, ha fölkelek, majd kiváltom; s Kálmán úrnak feketekávéja legyen minden ebéd után; mert az neki szükséges.

Az öreg cseléd kivette a tisztes ezüstgombos mentét, s kivitte az egyik ajtón, a másikon pedig visszahozta; dehogy adta azt a zálogházba: volt egypár megtakarított forintocskája magának; azt szedegette elő, hogy se gazda, se vendég ne vegye észre a szükséget a háznál.

A gazda nem is vette észre, hanem a költő gyanakodó, álomlátó, nekromanta. Kálmán egy reggel azt mondá magában: elmegyek, lefestem azt a boltcímert.

Akárhogy megharagszik is Tseresnyés uram, ő felkeresi a maga vademberét. Ugyan furcsa volna egy művésztől, ha már e demokrata életmódra adta magát, ha még válogatna a tárgyakban, mikor ötven forintot kínálgatnak a kezébe.

Tehát keressük fel a Fidzsi-szigetet.

Haj, de úgy tapasztalá, hogy amíg ő késedelmezett, azalatt valami szerencsésebb Magellán már felfödözte a Fidzsi-szigetet, s Wasztl fűszeres boltja előtt immár egy akkora festett vadember ijesztgeti a járókelőket, amekkora csak egy másfél öles vászonra felfér, amire valaki nem sajnált öt forint ára festéket felmázolni. Igaz ugyan, hogy a vadembernek mind a két lábán kifelé voltak a lábhüvelykujjai, nem befelé, mint másnak; hanem hiszen éppen ez a derék a vadembernél!

Kálmánnak tehát ez az utolsó reménysége is vízzé vált. Szomorúan fordult vissza: Hogy még a festett vadember is így le tudja az embert verni!

Mikor aztán a két kezét a két üres zsebébe beledugva, tovaőgyelgett az utcán, akkor kezdé magában érezni, hogy mi az az ember, aki már semmi sem, csak egy lump, egy rongy!

Akinek semmije sincs, csak a rajta levő rongy!

De hát akinek belül, e rongyok alatt kincsei vannak, aki érzi magában, hogy lángész lakja szívét, agya tanulmányokkal terhelt, ujjai hegyében teremtő művészet, és mégis rongy! Semmi sem, csak rongy!

A kincseket, a lángészt, a tudományt, a művészetet nem látja senki, csak azt látja, ami kívül van: a rongyot...

Tseresnyés uram mintha érezte volna, hogy Kálmán miben töri a fejét; olyan nyugtalanul viselte magát a fekhelyén.

- Felkelek - dörmögött ingerülten. - Nem maradok tovább fekve. Nincs már a lábamnak semmi baja. Mankóval fogok járni.

És nem hagyta magát lebeszéltetni, hogy kis hálófülkéjéből ki ne sántikáljon, megnézni, mi történik a műhelyben.

Haj, bizony ott szomorú dolgot látott; a legények mind elpusztultak onnan, amíg ő beteg volt, egyedül maradt ott az inas. No, majd visszajönnek, vigasztalá magát. De még a műhelyajtó is be van zárva; munkaadók sem jönnek már.

Azért is hogy jönnek! Éppen most dörömböz valaki az ajtón. - Nyisd ki, gyerek! - "Valami pajkos suhanc lesz, aki megveri az ajtót s odább szalad."

Azért is, hogy nem pajkos suhanc, mert az Tóth Máté uram maga, aki belép a műhelybe, hátratolva izzadt homlokáról a poros kalapot.

- Isten jó nap, mester uram! - köszönt be ismerős kedvvel a földész. - Hát nem jött el a szolnoki vásárra...

- Nem ám. Akkor kellett éppen kificamodni ennek a rossz lábnak. Inkább törött volna el; de utána egy héttel.

- De most már semmi baj sincs, ugye? Lehet járni rajta? Csizmát is húzhat rá.

- No, azt húzhatok rá, akár ötven párt, mert mind a nyakamon maradt, hogy nem vihettem a vásárra.

- Hát hisz az jó. Éppen azért jöttem mester uramhoz, hogyha nem hozta el a csizmákat, hát én jövök értük, s viszem mind; kell már a sok cselédnek.

- Micsoda? - szólt elbámulva Tseresnyés uram. - Hát Tóth uram nem vett mástól csizmát, hogy engem a szolnoki vásáron nem talált?

- Már hogy vettem volna? Mikor harminc esztendő óta a mester csizmájában járok, magam, cselédeim! Hiszen kiátkozna minden béresem a világból, ha nem Tseresnyés uram bőrét viselné, magam meg okvetlenül megsántulnék a más csizmájában. Nem ért ahhoz minden ember! Tudomány az, pedig nagy: hogy olyan legyen a csizma, mintha az embernek a lábára volna öntve, s úgy járjon benne egész nap, hogy meg ne érezze. Azt mondják, hogy a csizma csak csizma! Dehogy csizma! Nekem az olyan csizma nem csizma, amelyiket mindennap sámfázni kell; hol a sarkamat szorítja, hol a szegek ütnek át a kérgen, hol a talpa görbül meg, hogy úgy jár benne az ember, mint a macska a dióhéjban, utoljára félremegy a sarka; ha megázik, kitörik az oldala, s aki azt akarja, hogy fel ne törje a talpát, a vállára akasztva viselje a bot végén. Nekem az ilyen csizma nem csizma, s amelyik csizmadia ilyen habdákat csinál, az jobban tette volna, ha beáll kispapnak, s lett volna inkább kanonok. Azért én, ha Amerikában laknám is, oda is magam után hordatnám a mester csizmáit, mert azok aztán az igaziak!

E csizmográfiai értekezés nagyon felemelte Tseresnyés uram kedélyét. Mind igaz az! Azonfölül indokolta Tóth uram Pestre jövetelét még azzal is, hogy valami háromszáz mázsa gyapjúcskát kellett felszállítania a kereskedőkhöz, aminek most vette fel az árát: hanem ez csak mellékes dolog, főtárgy a csizma.

Tseresnyés uram tehát vevé a kamrakulcsot, s elindult sántikálva a kamrába. - De ördögöt sántikált. Egészen elfeledkezett róla hiszen nincs az ő lábának már semmi baja. Hogy bolonddá tette a borbély! Még mankóra szorította volna.

Tóth uram behívta az utcán lézengő kocsisait, s kihordatta velük a kamrából a megvett csizmákat a szekérre. Akkor aztán nem bánta, ha egy pohár törkölypálinkára betérnek a tisztaszobába, ahol egyúttal fizetni is fog.

Tseresnyés uram megjegyzé, hogy most a tisztaszoba ki van adva egy fiatal úrnak; de az most nincs itthon, bemehetnek tőle: különben is igen jó ember.

Hát amint Tóth Máté uram belép a tisztaszobába, s meglátja ott azt a felakasztott két tájképet, meglepetve mutat az egyikre:

- Nini! Hisz ez az én házam!

- S ez Tóth uram háza volna?

- A biz ez; még azok a lovak is az én lovaim, s az a gyerek ott a szekéren, a meg az én fiam. Hát az a másik kép?

- No, már azokra az emberekre csak nem ismer Tóth uram, akik ott a szérűn alusznak?

- Hátha azokra is ráismerek? Aztán ki pingálta ezeket a képeket?

- Az én lakóm. Hiába mondanám a nevét. Nem ismeri azt Tóth uram.

Tóth Máté ravaszul hunyorított a fél szemével.

- Jól van hát no; én nem ismerem. Aztán mi végre vannak ezek a képek pingálva?

- Hát csak arra a végre, hogyha valaki megvenné őket.

- Teszem, hogy én is megvehetném azokat, amint akárki más? De nézd csak, még a tarka macska is ott van a folyosón!

- Megveheti biz ezeket Tóth uram is; ha megadja az árát.

- S mi légyen az ára?

- Száz forintért vesztegetik.

- Még nem is sok. Megadom érte. Hej, hogy megörül neki az anyjuk.

Tseresnyés uram nem akart hinni szemeinek és füleinek. Soha Tóth Máté uram hiábavalóságokra egy garast ki nem adott, s most száz forintot nem sokall két képért.

De nem is százat, hanem kettőt húzott ki Tóth uram a bugyillárisból.

- Én csak százat mondtam - vonakodék a mester.

- No igen: egyért egy, a kettőért kettő; s én mind a kettőt viszem; már tudniillik, ha eladó. Én ugyan azt a piktort nem ismerem, hanem a házamra ráismerek; itt a pénz: a két kép az enyim.

Tseresnyés uram meggyőződött róla, hogy: de már ez nem tréfa.

- De már most meg kell hát ismerkedni Tóth uramnak a képek festőjével is; maradjon itt nálam ebédre, akkorra az is hazajön.

Tóth uramnak nem kellett több marasztás: ő biz itt marad; úgyis valami hiba van az egyik képen, amit meg kell a festőnek mondania.

Íme, ez is Apelles csizmadiája! - gondolá magában Tseresnyés uram.

- Már ugyan mi hiba lenne ezen a képen?

- Hja, azt maga nem érti, mester - szólt alattomos mosolygással Tóth uram -, mert maga csak csizmadia; de a piktor majd megérti. Az a hiba, hogy ezen a képen a házam ajtaja be van csukva. Azt akarom megmondani a piktornak, hogy annak a háznak az ajtaja nincsen becsukva... Majd megérti azt az a piktor.

Tseresnyés uram tehát leültette a vendégét, hogy várja meg az ebédet s a piktor hazatértét. Hogy az idő unalmassá ne váljék, s az ebédet is könnyebben várhassák, Tóth uram behozatta a szekérről a tarisznyát meg a kulacsot. A tarisznyában volt sonka, fehér cipó, a kulacsban vörös bor. Jól esik azzal ebéd előtt az éhséget szelídíteni. Hozzá is láttak mind a ketten.

Eközben Tóth Máté uram mindent apróra megbámult, amit a szobában talált: a festőállványt, a palétát, a hosszú nyelű ecseteket. Tseresnyés uramnak nagy dolgába került lebeszélni, hogy a palétára kinyomott olajfestékeket meg ne kóstolja; jó lehet az kenyérre kenve; pedig úgysem kóstolta volna meg: csak kötődött a mesterrel. - Egyszer aztán megakad a szeme egy nagy csomag nyomtatványon, ami fel volt halmozva egy szögletbe.

- Hát ez mi az isten csodája, ez a sok?

- Mivelhogy az én lakóm nemcsak festő, hanem író is, egy folyóiratot ád ki, amelyből bizonyára többet nyomatott, mint amennyi elkelt, hát a többi most itt van.

- S mi lesz ezekből?

- Majd talán a sajtos megveszi fontszámra.

- S mi legyen abban a nyomtatásban?

Tseresnyés uram kapott a kérdésen; előhúzott egy csomót az ottveszett nyomtatványokból, föltette a pápaszemét, s elkezdett Tóth uramnak felolvasni egyet-mást belőle.

Tóth Máté uramnak egyik jobban tetszett, mint a másik. Tetszett neki, hogy a versek olyan szépek, hogy mindenki megérti, s a próza meg olyan szép, mintha vers volna. Mennyi új dolog van benne, mennyi tanulság! Napestig elhallgatná az ember.

Tseresnyés uram pedig kész volt napestig tartani a felolvasást.

Az ebéd ideje úgyis elmúlt, Kálmán nem jött haza; azt pedig se gazda, se vendég, se szakácsné a világért meg nem engedték volna, hogy az ő hazatérte előtt tálaltassék fel a leves; sőt meg kell várni az ebéddel, ha minden étel elromlik is.

S az idő csak telt. Hol a gazda szelt egy darabot a sonkából, hol a vendég. Ha az egyik letette a nyomtatványt, fölvette a másik, s az olvasott belőle; Tóth uram egyre jobban belehevült a kötött és kötetlen költeményekbe.

Utoljára elfogyott a sonka, kenyér, kiürült a kulacsból a bor; gazda és vendég azon vették észre, hogy beesteledett. S ők jóllaktak anélkül, hogy az ebédet felhozták volna.

Akkor aztán Tóth Máté uram fölkerekedett.

- De már tovább nem várom a maga lakóját; az bizonyosan elmaradt másutt ebéden. S nekem még ma el kell indulnom a szekerekkel; hanem hát egyet mondok. Mi az ára egy ilyen csomó nyomtatásnak?

- Biz az négy forint.

- Csak? No hát én ezt az egész határ papirost mind megveszem csomónkint négy forintjával, s hazaviszem magammal. Nagyon szép dolgok vannak ebben.

- Igen, de mit csinál Tóth uram negyven példány folyóirattal, amiben negyvenszer vannak meg ugyanazok a dolgok?

- Nem kell miatta aggódni! Furfangos a paraszt! Hát tudja, mester, az én házam útban esik, megfordul nálam évenkint száz utazó úr is, aki csak beszáll hozzám, mintha vendégfogadó volnék; mikor aztán szívesen láttam, akkor elhálálkodik, s szeretné tudni, hogy mivel tartozik! Semmivel sem, az a felelet. Magyar vendégszeretetből láttuk el. Hát ezentúl minden embernek, aki hozzám beszáll, arra a kérdésre, hogy mivel tartozik, a markába nyomok egy példányt ebből a nyomtatásból: itt van, uram, ezért adsz négy forintot, aztán Isten áldjon meg. Mind emberére akad ez egy szálig; amit magamnak tartok meg: a leányom estenkint olvasni fogja előttem.

Tseresnyés uramnak egy szó kifogása nem lehetett a praktikus felfogása ellen az előfizető-vadászatnak - lesből; azért átvette Tóth Máté uramtól a kárba veszett példányok árát tiszta lelkiismerettel, s kihordatta a csomagokat a szekerére.

Gondolta magában: de már vége felé közelít a világ; soha Tóth Máté uram egy ötgarasos naptárnál egyéb nyomtatásba pénzt bele nem ölt, most szekérderékkel vásárol be papirost.

Kálmán még akkor sem jött haza.

Tóth Máté uram még egyszer visszatért a mesterhez.

- Mester, aztán annak a piktornak el ne felejtse megmondani, hogy hiba van a képen: az én házamnak az ajtaja nyitva van ám! De megálljon, még mást is mondok. A gyapjút drágábban adtam el hatszáz forinttal, mint a feleségem mondta. Ezt a pénzt itthagyom, s megrendelek érte egy képet annál a piktornál. Én ugyan nem tudom, hogy ő ki légyen, nem is gyaníthatom, de az ilyen piktor nagy furfangos. Kitalál mindent. No hát fesse le nekem az a piktor azért a hatszáz forintért az én házamat belülről; úgy, ahogy egy szobában ülünk egy asztalnál: a feleségem meg én, meg a nagyfiam és a nagyleányom, meg a kisfiam, meg a kisleányom; aztán magát is fesse oda a piktor az asztal mellé; tudja. Furcsa kép lesz abból. Hanem hát csak mondja meg neki; majd megérti az azt.

Tseresnyés uramnak még a pápaszeme is elbámult a markába tett sok pénzre s a lelkére kötött megbízásokra. A millennium közeledik! Jön az üstökös bizonnyal. A zsíros parasztból mecénás lesz; Kálmán gondjait átveszi, akinek soha nem volt képekre, betűkre gondja.

Így rendelte a mindenható Úristen, akinek csudálatosak az ő utai.

Csak hát jőne már Jenőy úr haza.

Az ebéd egészen elromlott már, a szakácsné hiába szaladgál ki az utcaajtóba lesni, hogy jön-e már; mert az nem jön.

Bujdosik a pusztában. - Milyen nagy puszta egy nagyváros! Végigjárja az utcákat. Mind oly puszták! Tele emberekkel, kik őt nem ismerik többé.

Elmegy a palota előtt, melyben a szép madonnakép lakott: tán most is ott lakik. Az ablakon át zongoraszó hangzik le; talán az játszik ott. Milyen pusztaság van ott őrá nézve!

Végigbolyong a szép delnő háza előtt, melyhez annyi szívdobogás vonzotta egykor, az ablakokból nyíló virágok hajladoznak alá. Milyen pusztaság ez!

Elsompolyog a ház előtt, melyben olyan nagy úr volt egykor; hol fényes estélyeket adott; melynek kapuja, redőnyei most be vannak csukva; ott nagyanyja lakik; milyen pusztaság ez!

Végigmegy a kávéházak előtt, mikben a tűzvérű fiatalság egykor lelkesítő szónoklataira hallgatott. Új nemzedék tölti azokat most be, mely a főuraknak bókol. Milyen pusztaság ez!

Megkerüli a fényes színházat, mely diadalainak tanúja volt egykor, s melynek oldalán még most is ott sárgul egy régi magyar színlap rongyos töredéke, eltakarva új falragaszoktól. Milyen pusztaság ez!

Végigtámolyog a Duna-parton, s átbámul Budára; hol egykor őt fogadta a legfensőbb úr valamennyi urak között. Milyen pusztaság az!

És e pusztaságban ő egyedül bolyong: az "egyedül idegen": a magyar író, a magyar művész.

A késő est veti vissza a szűk utcába, melyben lakik. Nem jut eszébe, hogy délelőtt van-e vagy délután, csak a sötétség mondja neki, hogy este van.

Az utcaajtó be van már zárva, mint szokott korán zárva lenni; csak a műhelyajtó van még nyitva, onnan hat ki egy vékony fénysugár.

Kálmán lopódzva közeledik az ajtóhoz, mint aki tudja már magáról, hogy ő semmi sem már többé, csak egy rongy.

Leskelődik és hallgatózik.

A műhely közepén, a tőke mellett ül a csizmadia; de előtte nem fekszik a munka, hanem a zsoltár.

A csendes zugban áhítattól fennkölt arccal énekli:

"Szeretem és áldom az Úristent! Mert meghallgatá az én kérésemet... Melyért imádom őtet örökké!"

Senki sem fog azon csodálkozni nálunk, hogy ilyen heterogén elemek egy sorban említtetnek. Kivált a régi időkben sokszor össze voltak ezek bonyolulva.

** megyében, melynek Decséry volt a főispánja, ősidőktől fogva nem volt konzervatív párt soha. Éppen azért a tens rendeknek, minthogy semmi ellenmondójuk nem volt, igen csendesek voltak a gyűléseik, higgadtak a tanácskozmányaik, s legillendőbb hangon fogalmazvák a határozataik. A főispán - szóló - volt a gyűlésben a kormánypárt, de ő mint elnök csak nem veszekedhetett az egész kongregációval, s ha tette, válogatott stílusával mindig nagy derültség volt a hatás, melyet gerjesztenie sikerült. Különben pedig igen derék főispán volt.

Egyszer aztán a bécsi udvari kancelláriában azt határozták el, hogy minden megyében, ahol még nincs, meg kell alakítani a konzervatív kormánypártot: a főispánok azért vannak a világon, hogy ezt tegyék.

Decsérynek is kiadatott ez a rendelet, ami neki aztán nem kis főfájást okozott. Honnan vegyen ő ** megyében konzervatíveket? Bár legalább vetőmagot küldtek volna neki hozzá. Pedig ha nem teszi, királyi komisszáriussal fenyegetik a vármegyét.

Nagyon erős szövetséges volna e célra a veje, Bálvándy; akire a leánya férjhez adásakor egyenesen számított is; de a párizsi fatalitás miatt éppen az ellenkezője történt meg annak, amire számított. Hogy a Decséry család gazdag nábobjai addig késedelmeskedtek az adósok börtönébe került vő kiváltásával, amíg az magához a szép üldözőhöz fordult, s attól meg is nyerte a szabadságát, abból két nagy baj származott, egy családi baj meg egy politikai veszedelem.

A családi baj még hagyján; hogy tudniillik a kiszabadulás után Bálvándy nagyon is sokat tett a Csollánné iránti háladatosság kifejezésére, s nemcsak a pénzt, hanem más, nem pénzbeli tartozásokat is sietett neki lefizetni, s sokkal inkább igyekezett a szép szalmaözveggyel elfeledtetni Kálmánt, mint saját feleségével; hát ez bizony elég nagy baj Dorothea grófnőre nézve, hanem utoljára is csak az ő magánbaja, de sokkal nagyobb kár az, hogy a mulasztás miatt Bálvándy az egész Decséry családra úgy megneheztelt, hogy se ipát, se napát azóta meg nem látogatta, a főispánnal éppen csak a megyegyűléseken szokott találkozni, ott is csak azért, hogy a főúrnak "malleus"-a legyen.

Malleusnak nevezik a kalapácsot - diákul. A zöldasztal mellett aztán ez a titulusa egy olyan hatalmas vagy főrangú vagy eszes vagy kitűnően goromba szónoknak, ki egy másik szintoly minőségű celebritásnak apróra megtörésében találja hivatását; ki, amint ellenfele megszólal, siet magát utána feljegyeztetni, s a retorika minden eszközeivel agyonkalapálja az "előtte szólót". Ezért a "kalapács" cím.

Ehhez pedig háromszoros hivatása volt Bálvándynak, mert főrangú is volt, eszes is volt, goromba is volt.

Ezt tehát nem szerette a főispán. Egyszer meg is mondta gyűlés után a vejének, hogy nem illik közel atyafiaknak ilyen csúnyául bánni egymással: de arra Bálvándy azt felelte neki, hogy "Kein Bruder in der Politik".

Konzervatív pártot pedig kellett csinálni ** megyének, akárhogyan.

Hiszen lehet "akárhogyan". Van ott egy sereg prelátus, egynehány főúri gazdatiszt, akadnak községeikkel nem egyező jegyzők, egy csomó hivatalvadász fiatalember, talán egy kis sértett hiúság is szolgáltat némi kontingenst, és legvégül ideparancsolhatók más megyékből olyan hű barátok, akik ebben a megyében is bírnak fekvő vagyonnal, hogy a publikus téren tegyék meg a maguk kötelességét. Ily elemekből aztán csak megalakul, ha nem is egy tábor, de legalább egy falanx, mely bolond kedvét találja abban, hogy az egész vármegye minden szellemi ütlegeit felszedje a hátára minden gyűlés alkalmával.

Ezen eljárásból származott azon eset, hogy Jenőy Benjámin úr is megkapta az intést, miszerint nem azért hagyatott helyben legmagasabb helyeken majorescóvá tétele, hogy otthon ápolja a tyúkszemeit, hanem hogyha úgy kívántatik, a kellő időben jelenjen meg ** megyében, s segítsen a józan pártot nagybecsű személyével öregbíteni. E felhívásnak eleget is tett, s a nagyasszony kíséretében átköltözött az iváncsi uradalmába, ahonnan aztán szorgalmasan feljárt a székvárosba megyegyűlésekre és pártértekezletekre, szörnyen elbízva magát, hogy jutott valahára egy olyan társaságba, ahol az ő tanácsát is kikérik, s okos dolognak tartják azt, amit ő beszél.

Az ekként megalakult pártnak szüksége volt egy fényes manifesztációra, mellyel lételét a világ előtt tanúsítsa, s erre egy igen jó alkalom lett rendezve.

Volt akkor a szomszéd testvérországnak egy nemigen népszerű hercegi kormányzója, kinek missziója lett volna a magyarországi megyéket beutazgatni a főispánok kíséretében, s a nyerendő ovációkban az új politikai rendszert inaugurálni.

Kezdetett a diadalkörút éppen ** megyével. A herceg jött is a főispánnal, a megye határán kellett őt a józan párt küldöttségének elfogadni.

A küldöttség csak megvan; de hát ki fogadja el?

Hiszen van a pártnak egy püspöke is, aki nagy ékesenszóló, az ugyan elfogadhatná őhercegségét, ami a szónoklatot illeti; de miután az elfogadás alatt nemcsak szép retorikai trópusokat értünk, hanem egyúttal az egész frekvenciának úri módon való megvendégelését is, az pedig úgy belekerül kétezer forintba, mint egy krajcárba; s miután a püspökök már akkor is tudták, hogy kétezer forint olyan isten adománya, amit halálos vétek az ablakon kidobni, annálfogva a kitűnő szónok azzal mentette ki magát e megtisztelő bizalom alól, hogy őneki nagy vértolulásai vannak, amik nem engedik meg a hosszas szónoklatot. Egy másik úrnak nem voltak ugyan vértolulásai, de őszintén megvallva, nincs elég helyisége annyi úri vendég ellátására. Egy harmadik úrnak meg lett volna elég módja az utóbbira, de az meg a szónoklattartástól irtózik annyira, hogy készebb itthagyni a vármegyét, mint speechelni. Addig-addig tagadta ki magát minden ember e tisztességből, míg utoljára valakinek eszébe jutott felkiáltani: hát hisz itt van Béni bácsi! - Igazság! Itt van Béni bácsi! - kiálta fel aztán az egész értekezlet egyhangúlag: hisz már ennél jobbat nem is kaphattak volna.

Béni bácsi csak nevetett eleinte; aztán kezdett nagyon felfuvalkodni arra a gondolatra, hogy íme ő legyen egy ilyen tekintélyes férfiakból álló testület vezetője. Egy kicsit szabódott, egy kicsit kérette magát; de elvégre belenyugodott e megtiszteltetésbe, és rá hagyta magára nyomni a díszes szerepet, ami senkinek sem kellett.

Csak azután, mikor a domíniumába hazakocsikázva nagy fennyen elkezdett dicsekedni Andrásnak, a libériás hajdúnak a nagy dicsőségről, ami őket érte, világosítá fel róla a vén cseléd, hogy ez nekik nagyon sokba fog kerülni; ellátni az egész vendégsereget, urát, hajdúját, kocsisát. Hát még a hosszú diák szónoklat!

E két feladat csakugyan nagyon lehűtötte Béni bácsi kedvét. Ej, azt a megtiszteltetést nem lett volna szabad addig elfogadni, míg a mamától meg nem kérdezte, hogy hát ő mit szól hozzá. Mert hátha mármost a mama azt találja mondani, hogy ő bizony nem ad ebédet annak az egész siserehadnak! No, az lesz a szép dolog.

Béni bácsi maga meg sem merte volna vallani ezt az édes mamának, ha a becsületes, jószívű András per sundám-bundám elő nem hozta volna otthon a nagyasszony előtt, minő dicsőség érte a famíliáját.

A majoresco dobogó szívvel leste, hogy mit fog a mama erre mondani.

Hát mit mondott volna? Magánkívül volt örömében, hogy végtére is az ő kedves magzatját ilyen nagy tisztelet éri! De bizony elszánta magát, hogy a hercegi kíséretet hercegi módon fogja ellátni. Kerüljön, amibe kerül. Béni bácsinak újdonatúj magyar díszruhát rendeltetett Pestről Klasszy Vencel klasszikus ollója alól, s hozzá ezüstös csójtárt a díszparipa számára.

No még azt is! Hogy Béni bácsinak lóhátról kell beneventálni a herceget: holott ő soha lovon nem ült.

És végtére a latin szónoklat! Azt ugyan elkészítette számára a helybeli tiszteletes, s Béni bácsi tanulta azt éjjel-nappal, s egyszer-egyszer már volt is abban a hitben, hogy tudja azt könyv nélkül; de mindamellett is, mikor a végzetes nap reggelén felöltöztették abba az aranyos mentébe, paszomántos aranysarkantyús csizmába, mikor feltolták arra a cifra lóra, mikor a kísérő hajdú eszébe juttatta, hogy a beszéde ezen kezdődik: "excelsissime princeps! " - hát akkor nem tudta Béni bácsi, hogy mi szorítja olyan nagyon a lábát: a cifra csizma-e, vagy a ló, vagy a diák dikció; s eleven sejtelme volt róla, hogy valaki le fogja dobni a hátáról, vagy a ló, vagy az oráció, vagy a herceg.

Azonban elvégre is ilyen veszedelem nem végződik olyan komolyan, mint az ember képzeli magában. Béni bácsi kitett magáért hatalmasan, odalovagolt az érkező herceg kocsijához, akit midőn meglátott, s azt látta, hogy az nem olyan herceg, amilyent ő "Angelo, Padia zsarnokában" szokott látni, hanem egy hosszú képű német, kurta gallérú porköpenyegben, úgy megkonfundálódott, hogy az egész latin szónoklatból egy ige sem jutott eszébe. Hasztalan súgta odahátul András, hogy "excelsissime princeps!". Ő bizony ahelyett azon kezdé, hogy:

"Alásszolgája!"

És folytatá azzal a praktikus üdvözlettel, hogy: "köszönteti az édesz mama, szívesen látja egy kisz vacorára."

A herceg nagyot nevetett, a bandérium iszonyú viváttal ütötte el a dolgot; a herceg mellett ülő főispán bosszúsan adott jelt a kocsisnak indulásra, s azzal robogott hintó és bandérium a Jenőy-kastély felé, Béni bácsit is vitte a lova nyargalvást, úgyhogy senki sem érte utol, még András sem: s ennélfogva hamarább hazaért, mint az egész bandérium, sőt hamarább hazaért, mint a lova, amennyiben a veranda előtt keresztülbukott a lónak a fején, s így fél ló hosszával megelőzte magát az angol telivért.

Nagy baja nem történt, csakhogy éppen a térdein kirepedt a karmazsin öltözet, de viszont az a haszon lett a mutációból, hogy az udvarára érkező herceget, most már a zsebéből előhúzott igazi latin szónoklattal fogadhatá, mely ezúttal, gyalog lévén s fogván a két fülét, az olvasáskor nem dobhatta le a hátáról.

A hivatalos lapban aztán csakugyan ennek a szónoklatnak a szövege jelent meg, nem azé a másiké. Pedig az sokkal jobb volt: mert igaz volt. A nagyasszony olyan ebéddel fogadta a herceget és kíséretét, hogy csakugyan vacsora lett belőle, ahogy Béni bácsi ígérte; s e lakoma alatt Béni bácsi, dacára a szűk magyar öltözetnek, annyit bevett a mindenféle jóból, hogy vége felé per "uram-bátyám" kezdte traktálni a herceget. Az excelsissime nagyon is jól mulatta magát vele, sőt egyszer meg is kérdé tőle, hogy hát ő nem házas-e még; mire Béni bácsi azt felelte, hogy "non, sum adhuc virgo" (nem, még hajadon vagyok) - ami általános derültséget gerjesztett: a herceg eltette azt magának örök emlékeül.

A nagyasszony el volt ragadtatva örömében, hogy az ő fia így tud komázni grófokkal és hercegekkel.

Voltak azonban, akik ezt a parádét nem nézték olyan kegyes szemmel, s a megye székvárosában mindenki duzzogott miatta.

Ilyenkor szokták azt mondani, hogy "oportet, ut fiant scandala". (Szükséges, hogy legyenek botrányok.)

Csakhogy amilyen nagyon szereti minden ember a skandalumot, ha már megtörtént, annyira kevés azoknak a száma, akik a botrány megcsinálására is rászánják magukat.

Pedig valami olyan szelíd macskazene forma nagyon elkelt volna a főméltóságok megérkezése estéjén a székvárosban.

Hiszen valami nagyvárosban emiatt nemigen jön az ember zavarba, ott megvan a hozzávaló materiale nagyhamar, csak síp kell és repedt serpenyő; ember akad elég; hanem egy olyan provinciális székvárosban az nem megy olyan könnyen: ott minden ember ismeri egymást; s az inast és diákot hamar fülön csípi a majszter és a professzor; felnőtt ember pedig restell az utcán nyávogni és rikoltozni.

Hanem hát annak is kitaláltatott a módja.

Amíg Béni bácsi a megye egyik határán igyekezett a Jenőy család becsületét helyrehozni, melyet a Kálmán öcs annyira kompromittált: azalatt a megye másik határán közeledett valami harminc szekér, megrakva a borsodi és hevesi kortesek legválogatottabb példányaival. Bálvándy szedte őket össze, s vitte magával a harmadik vármegyébe demonstrálni. Belekerül a tréfa nehány ezer forintjába; hanem megérdemli az a rávesztegetett pénzt. Majd elbánnak ezek a főispán úrral, akivel a saját megyebeli nemessége csak simán szokott enyelegni. Ezek majd csinálnak skandalumot; ha csak arra van szükség.

Az alkotmányos kéjutazó társaságnak útjába esett Csollán Berti birtoka is. Ők most is igen jó pajtások voltak Bálvándyval. Csollán Berti eljárt Bálvándyhoz, mikor a városba ment, s ott ebédelt az asztalánál, mulattatva Dorothea grófnőt bundaszagú eredetiségekkel, s a kölcsönös tréfálásnak nem volt se vége, se hossza a két úr között.

Mikor Csollán Berti megtudta, hogy Bálvándy a szomszéd vármegyéből hoz korteshadat ** megyébe, maga ajánlkozott neki: "aztán szívesen látom az egész társaságot délre a pusztámon".

Ez nem volt megvetendő ajánlat; egy nap ingyen tartani ki valami nyolcvan lovat és másfélszáz jól evő és még jobban ivó embert.

Bálvándy tehát kiadta a rendeletet a kolomposainak (ő maga elég óvatos volt, nem jőni érintkezésbe a truppjával), hogy a Tiszán túl a legelső állomást majd Gödénylakon tartják: oda várja őket Csollán Berti délre.

Meg is érkeztek rendén, be is kötözték a lovaikat az istállóba; s aztán bementek Bertihez tisztelegni a kastélyba.

Ó, Berti igen szívesen fogadta őket, eldiskurált velük, röhögött az élceken; eközben pedig jócskán elmúlt a dél, míg elvégre egy öreg kortes bátorságot vett magának meginterpellálni a szíves házigazdát, hogy jön-e már az az ebéd, mert majd ők nagyon elkésnek, pedig még ma messze el kell menniök.

- Micsoda ebéd? - kérdi Berti elbámulva.

- Hát hiszen ide tetszett bennünket hívni délre.

- Híttalak ám délre, de nem ebédre. Ki mondja azt, hogy délben enni kell? Lám a gólya sem eszik, mikor delel.

A nemesurak azt hitték, hogy ez csak valami tréfa; s szétnéztek a háznál, hogy kit és mit kaphatnának meg; - mert hiszen, ha egypár tinó vagy egynehány birka van az akolban, abból majd nagy hirtelen ebéd lesz, ha lerántják a bőrét. De nem találtak ők Berti házánál sem egy cselédet, sem semmi megehető hússal bíró állatot, sem egy krumplit, sem egy harapás kenyeret; Berti mindent, ami mozdítható és megehető, elszállított előlük a megelőző napon a tiszai szigetre.

Keresték aztán az éhes hadak, hogy megverik; de akkorra Berti úgy elinalt, hogy a porát se láthatták.

A dühbe jött nép fel akarta gyújtani a házát; de a kolomposok elcsitították őket: "drágán fogja Bertók ezt az ebédet megfizetni".

Úgy kellett aztán nekik étlen-szomjan az esteli állomásukig elvergődni.

Hogy Bálvándy ezért majd nem marad adósa Bertinek, arra bizton számíthat.

Azon a napon, amelyen Decséry főispán magas vendégével a székvárosba megérkezett, még akkor fogadva a hivatalosak és káptalanok üdvözlő küldöttségeit; amint beesteledett, s minden tisztességes ember álomnak ereszté fejét: egyszerre csak éktelen ordítás veri fel az éjszakai csendet. Olyan lárma, amilyent ebben a városban sohasem hallottak. Tapasztaltabbak macskazene név alatt ismerik azt.

A förtelmes zaj a főispán lakását választá célpontjául.

Senki sem tudta elképzelni, kik ezek a rettenetes tisztelgők, honnan jöttek, mi a nevük. Közéjük menni nem tanácsos, sötét is van; de hasztalan megy oda kémlelődni akárki is, mert azok vadidegen ábrázatok; egy lelket sem lehet közülük felismerni.

Hanem ez azért a macskazenére nézve mindegy; ezt elég förtelmesen fújják.

Valami gúnydalt énekelnek a főispán ellen, melynek mosdatlan verseit, mint a zsoltár szövegét az előénekes, úgy kiáltja ki valami rekedt hang.

Ha arra a hangra rá lehetne ismerni!

Most egy nevet kezdenek kiabálni.

- Fújjad, Csollán! Mondd, Csollán! Hová lett a főispán?

A vers után elmondja a helyeket, ahol a főispánt megilleti az időzés: s azok között a pokol még a legilledelmesebb hely.

S újra rárivallják nagy röhögés között:

- Fújjad Csollán! Mondd, Csollán!

Az irgalmatlan ordításnak csak a késő éjszaka vetett véget. Hajnal előtt már a vendégszerepét bevégzett korteshad ismét útban volt hazafelé; otthagyva ** megye székvárosában a macskazene iszonyú következményeit.

A herceg rögtön visszautazott a maga országába. Decséryt felhívták Bécsbe; ** megyének királyi biztost küldtek a fejére, s a székvárosban történt hallatlan botrány megtorlása "delegatum judiciumra" bízatott: annak lett a feladata kikutatni, kik voltak e perduellis botrány okozói, s ki volt annak a vezetője.

"Csollán Berti!"

Ez a név hangzott mindenütt. Őtet idézték meg legelőször. Hasztalan protestált, hogy ő otthon ült e három nap alatt Gödénylakon. Száz tanú állt elő ellene megesküdni, hogy ő volt az, aki előénekelt ama híres macskazenében. Az alibit meg nem tudja bebizonyítani, mert egy nap minden cselédjét elküldte a háztól, két nap meg a nádasban lappangott, félve a rászedett kortesek bosszújától. Olyan bizonyos lehet róla, hogy egy esztendőre becsukják a vármegye házához, mintha már kezében volna az ítélet.

Ez aztán kapitális tréfa volt Bálvándytól. Decsérynek macskazenét adni, s Csollán Bertit csukatni be érte.

Sietett is mindenki elismerését kifejezni Bálvándynak, aki csak közel férhetett hozzá. Lakásán folytonos ünnepély volt, s az ünnepélyek társalgási tárgya természetesen a politikai események.

S e dinomdánomnál, hol a mulatság savát-borsát a Decséry főispánt ért kudarcok képezték, kellett vinni a háziasszonyi szerepet - Decséry Dorothea grófnőnek. Hallania kellett a keserű élceket, látni a kárörömöt saját férje és vendégei arcán mindennap. Mikor azt a híres macskazenét adták a főispánnak, akkor neki éppen egy víg táncestély fényénél kellett szégyentől égő arcát mosolyra kényszeríteni, és hallgatni az egymás után érkező vendégektől, hogy mi történik most az utcán.

És Dorothea tudta jól, hogy azt a botrányt férje rendezte.

Dorothea egyebeket is tudott már arról a férfiúról, aki az asszonyoknak ideálja.

Hanem a nők sokat eltűrnek: megbocsátanak.

A férj csapodárságát meg tudják bocsátani szerelemből, vagy megfizetnek érte hasonló pénzzel.

Hanem egy dolgot ritka nő bocsát meg: azt, ha a férj az ő szülőit bántalmazza.

A Decséry családnál különösen nagy volt a ragaszkodásuk a családtagoknak egymáshoz. Dorothea bálványozta atyját, s azt a legtökéletesebb embernek tartotta a világon. Mint családapa Decséry igen jó ember volt, s Dorothea nem emlékezett rá, hogy valaha szülői házánál egy könnyet ejtett volna; őt atyja oly nagyon szerette.

Mit tudott ő arról, hogy mi az a pártgyűlölet; hogy mikor valakire azt mondják, hogy "országos gazember!" - ez csak egy politikai műszó, mely jellemet nem sért. Mind a két fél használja azt. Hiszen honszeretetből teszik.

És azután visszagondolt arra az emberre, aki tudott hazát szeretni anélkül, hogy gyűlölt volna; aki hordta szívében a szabadság eszméit, adott nekik lángszavakat, lett mártírjuk; hanem annak a családjához, akit szeretett, csak tisztelettel közelített mindig. Haj, ez az ember még most sem ejt ki tollából egyetlen keserű szót sem a Decséry család ellen, pedig hivatása volna, hogy azt tegye, pedig divat volna, s publikumot csinálna vele magának. És ha azt tenné, igazolva volna érte, mert ők eltaszították őt maguktól. De az nem szól ellenük soha.

Dorothea járatta magának mind a két lapot, amelybe Kálmán írt, és amelybe Aszályi piszkolt. Folyvást figyelemmel kísérte mind a kettőt, és mindig jobban kezdte bámulni azt az embert, aki a sors csapásai alatt meg nem görnyedt, folyvást magasabbra emelkedik. Aszályi piszkolódásaiból pedig megtudta azt, hogy minő sorsa van Jenőynek. A silány polémiának egyik elengedhetetlen érve az, ha a megtámadottnak szegénységét szemére vetheti; ha elmondhatja, hogy az ellenfél lapjának nincsenek előfizetői, csak teng; a szerkesztők, munkatársak koplalnak; a főmunkatárs, hogy éhen meg ne haljon, kénytelen a mázoláshoz fogni; zsidó szatócsokat meg csizmadiákat festeget öt forintért.

Ó, minő kínpad ezt olvasni Dorotheának.

Azt is jólesik a silány polémiaírónak kihíresztelni, hogy az ellenfél nagybeteg, vért köhög, halálos mellbetegségben van. Ezt ha megtudja a publikum, nem mer majd a lapjára a jövő félévben előfizetni: hátha a két forintja ott vész.

És Dorothea tudja jól, hogy a beteg költőnek nincs senkije, aki gondot viselne rá, hogy el van hagyva saját családjától is. És mégsem átkozza azokat, akik őt elvetették.

És Dorothea szíve minden bántalmat kettősen érez; egyszer magáért, másodszor az elhagyottért.

Ah, az egész lelkével az övé volt! De követelte, hogy úgy szeressék, amilyenné önmagát teremté. Ez a másik - senkié sem; nem is kívánja, hogy szeressék.

Az szeret még most is; midőn kedvesével együtt mindenét elveszté. Emez meghidegült; mert nejének csak szívét kapta meg, de kincseit még nem.

Ah, amaz őrzi még most is bizonyosan a nefelejcseket!

Nemcsak a nő, a férj is érezte azt jól, hogy ők terhére vannak egymásnak; de a hölgynek akarta engedni az előjogot, hogy ezt előbb kimondja.

A Decséry főispánon elkövetett megsértés napján túl nem lehetett ennek haladni. Másnap Dorothea így szólt férjéhez:

- Uram, én el akarok innen utazni.

- Bécsbe kíván ön menni szülőihez?

- Nem. Erdélybe óhajtok menni.

- S meddig óhajt ott maradni?

- Hat hétig.

Bálvándy nem is kérdezte nejétől, hogy mit akar csinálni Erdélyben; olyan jól értették egymást.

- Együtt fogunk utazni, ugyebár? - kérdezé hideg udvariassággal.

- Remélem. Legalább oda.

- Vissza külön? Hanem erre nézve egy dolog szükséges, hogy külön jöhessünk vissza. Mind a kettőnknek protestánsokká kell lennünk.

- S ez öntől nagy áldozat lesz; miután hatalmas püspök nagybátyja haragját vonja magára vele.

- "Azután" majd visszatérek az ortodox hitre megint; ön szinte azt teheti; hogy családját kiengesztelje.

- Az az én magánügyem.

- Ismeri ön bizonyos zsibói háznak a történetét, mely annyiszor változtatja gazdáját?

- Ismerem.

- Tehát kívánja, hogy azt a házat megvegyem?

- Le fog vele kötelezni.

Bálvándy kész volt szép nejét lekötelezni azáltal, hogy miután Európát, Afrikát beutazta őt kísérve, hogy kezét elnyerje, még egy kis utat megtegyen érte Kolozsvárig, hogy elválhasson tőle.

Olyan rövid idő elég volt, hogy kiszeressenek egymásból, hogy egymást meggyűlöljék.

Bálvándy nem nézhetett Dorothea grófnőre anélkül, hogy annak szemeiben azt ne lássa, hogy az most egy távol levő alakot lát őrajta túl; s ha olyan közel lépett hozzá, hogy arcát érinté, látta a megdöbbenő tekinteten, hogy most kettőjük közül egy láthatatlan alakot riasztott el. Minden gondolatja a nőnek az elhagyott szeretőé, s ezek a gondolatok kinn ülnek a homlokon.

A próza is belejátszott a kedvetlenség melankolikus zűrhangjába. Bálvándy nagyon rá volt szedve pénzbeli számításai által. Az öreg Decséry az első könnyelműen elpazarolt százezer forint után semmit sem akart adni unokája férjének. Várjanak az ő haláláig. A bosszantó dac után, mellyel Bálvándy a főispánt visszatromfolá, még arra is számíthatott, hogy Dorothea grófnő öröksége a végrendeletben úgy körül lesz vaskerítéssel foglalva, hogy abba a férje be ne léphessen; sőt kitelik tőlük, hogy Dorothea egészen ki lesz zárva az úri vagyonból.

Bálvándynak nyűg volt már az összeköttetés, s örült rajta, hogy a nő volt az első, ki az erdélyi hat hetet indítványba tette.

Dorothea csak Kolozsvárról írta meg szülőinek, hogy Bálvándytól elvál.

A családi tanácsban nagy lett emiatt a zavar.

Dorothea indokait lehetetlen volt nem helyeselni: nem élhet oly férjjel, aki atyját s az egész Decséry családot oly világraszóló sérelmekkel illeté - de az eszközök, melyek e válást lehetségesítik, minden Decséryt kétségbe ejtettek. A leghívebb katolikus családnak egy tagja kitér hitéből, és protestánssá lesz. Minő gyász ez az egész családfára! Pedig más útja az elválásnak nincsen. És az után ha elvált is férjétől, csak protestáns úrhoz mehet nőül; s így örökre el van veszve a családra nézve.

Decséryék azt hitték, mikor Jenőy Kálmán volt a kegyben, hogy az fog áttérni Dorothea kedvéért, és íme megfordítva történik: tulajdon családjuk tagja lesz apostata. Ez keserűbb döfés volt még a politikai bukásnál is. S el kell tűrni, nem lehetett segíteni rajta.

Azzal vigasztalták csak magukat, hogy hiszen ha egyszer elvált Dorothea, visszatérhet ismét az elhagyott oltárhoz, ami olyan egyértelmű leend az örök zárdaszűzi élettel, mert férjhez nem mehet, mint katholika; s ez örömtelen ifjúság lesz rá nézve; de a család ősi hagyománya csorbítatlanul megmarad; a Decséry családból sohasem volt felségáruló, rebellis, emigráns és protestáns vagy ilyennek neje.

Milyen nagy volt azután a család felháborodása, midőn a válóper lejártával a konzisztórium ítéletével együtt Dorothea grófnőnek azon határozott nyilatkozata is megérkezett, hogy ő megmarad annak, amivé kitért.

Ez megfoghatatlan makacsság! Rokonait akarja-e halálra keseríteni vele?

A legöregebb Decséryt ez a hír úgy lesújtotta, hogy többet ki nem lépett a szobájából.

Dorotheával azonnal tudatta a család, hogy ez elhatározása után semmi részt nem fog kapni a vagyonból, azon százezer forinton kívül, amit Bálvándyhoz vitt hozományul, s amit az vissza tartozott neki adni elválásukkor.

Dorothea pedig arra gondolt, hogy van Pesten egy beteg költő, ki valahol elhagyatva fekszik kórágyán. Annak még talán vissza lehetne adni az életet.

Csakhogy mindez késő volt már.

A tizenkét év határa közeledett már, melyet az egykori krónikások maguk elé tűztek, hogy akkor Magyarország fővárosában ismét összejönnek.

És adjuk meg nekik az igazat: bizonyára valamennyien vissza is emlékeztek erre a fogadásukra.

Kettő bujdosni volt közülük: Barkó Pali és Borcsay. Az előbbi világhírű orientalista abban az időben: az angol Geographical Society és a Club of Travellers tagja, az angol kormány pártfogoltja és Tibet előkelő tudósa. A másik volt Borcsay Mihály, művészi nevén Bányaváry. Hárman pedig Pesten laktak: Jenőy Kálmán, Biróczy Sándor és Csuka Feri.

Az akkori hírlapoknak kevés gondjuk volt ugyan még személyi hírekre; hanem Jenőy Kálmán mégis sokkal nevezetesebb alak volt már azon időben, mintsem el lehetett volna hallgatni róla azt a hírt, hogy veszélyesen beteg. Megtudta ezt Biróczy is és Bányaváry.

Biróczy Triesztben volt egy kereskedelmi per fölvétele végett. Bányaváryék társasága pedig Miskolcon tanyázott. - Biróczy, amint ügyvédi föladatát bevégezte, sietni szándékozott haza, Pestre; Bányaváry pedig úgy intézkedett, hogy Miskolcról egész társaságával idején átköltözik Egerbe, hogy Pesthez közelebb legyen. S onnan aztán az emlékezetes határnapon feleségestül átmehet Pestre; dacára Kálmán tilalmának, ki azt mondá neki: "te nem jöhetsz hozzám, mert meghaltál". Már előre ki is csinálta magában az élces beköszöntőt, melyben halottaiból feltámadását bejelenti Kálmánnak. - Csuka Ferinek nem kellett utazni, ő most is házfelügyelő volt a Decséry-palotában.

Ekkor aztán a sors egy fekete keresztet húzott az egész számításon végig. Legelső volt Biróczy, aki e gyászkereszt ágában fennakadt.

Mikor Triesztből a horvát határszélre ért, fegyveres határőrök fogták körül kocsiját, s azt mondták, hogy szálljon le; itt fog maradni negyven napig vesztegzár alatt.

- Ki parancsolta így?

Egy nevet mondtak neki, melyet akkor hallott először Európa: "a kolera".

E láthatatlan rém, melynek minden lépése egy temető, akkor járta be először e világrészt. A népirtó angyal, kinek elég a kimondott nevétől megrettenni és meghalni. A csodálatos pusztító, aki békét hagy annak, aki szeme közé nevet, s átlép azon, aki dacol vele: nem bántja.

Az országok határain kordont húztak ellene keresztül-kasul; hanem a fekete vonalakon a halál angyala átment, csak az emberek akadtak fenn rajtuk.

Bíróczy a horvátországi zárvonalnál akadt fenn.

Felső-Magyarországon már dühöngött a vész; Zemplénből, Abaújból a döghalál borzalmával együtt közeledett a kitört pórlázadás iszonyata.

Ekkor kerekedett fel Bányaváry csapatjával együtt, hogy Miskolcról átköltözzék Egerbe.

Miskolci ismerőseik váltig marasztották, hogy ne menjenek. Jó emberük volt a városbíró is, a városi orvos is. Az első tréfás kedélyű, bátor szívű ember volt, ki csak nevetett azon, hogy valaki meg tudjon halni dinnyétől, uborkától; nagyon biztatta a színészeket, hogy ne menjenek innen sehová; folytassák előadásaikat, mindennap vígjátékot adjanak, hadd felejtse félelmét a gyönge szívű nép; mulassanak, mint eddig az Avason. Az orvos pedig tudományosan bebizonyítá, hogy ide a kolera nem fog eljönni, mert az a hegyes vidéket kikerüli - de Bányaváry csak menni akart, neki más okai voltak Pesthez közelebb jutni, mint a járványtóli félelem.

A jó ismerősök aztán elkísérték őket egészen a város végéig; ott nagy áldomással búcsút vettek tőlük, s útnak eresztették.

Első nap eljutottak Mezőkeresztesig. Már ott is vették észre, hogy nemigen nagy vendégszeretet tárja eléjük a kapukat. Mindenféle alkalmatlan emberek nagyon követelik tőlük az útlevelet. Soha pedig ember emlékezetére útlevéllel nem utazott ez ideig senki jó Magyarországon. Hanem azután, mikor Eger alá megérkeztek, ahol az a jó vörös bor terem, ahol a színészeket mindig olyan jól fogadják, minden ház nyitva előttük: ott egyszerre körülfogták a város határán az érkező truppot puskás és vasvillás emberek, le sem hagytak szállni senkit a szekérről, hanem minden pereputtyostul behajtották őket a városi bitangmarhák rekeszébe, s hivatalosan tudtokra adák, hogy onnan be nem bocsáttatnak a városba, amíg a kétheti vesztegzárt ki nem állják.

Bányaváry könyörgött, rimánkodott, protestált, nemesi levelére hivatkozott; mind nem használt semmit. A kordon kérlelhetetlen volt. Az éjszakát ott kellett tölteniök a marharekeszben.

Reggelig annyi gráciát nyertek, hogy a bikarekeszből kibocsátották őket azzal a föltétellel, hogy menjenek vissza oda, ahonnan jöttek.

Szörnyű áldások között újra útnak eredett a karaván vissza Miskolcra.

Negyednap estéjére kerültek ismét az Avas közelébe.

Már az nagyon gyanús dolog volt, hogy az út két oldalán az árkot hosszában megrakva találták dinnyével, uborkával. Itt valami országos razzia ment végbe a dinnyeföldek ellen, melynek valamennyi a "cucumis" és "pepo" fajhoz tartozó kopasz fej irgalom nélkül áldozatul esett.

A város sorompójához érve aztán tökéletes lett a meglepetés.

Ahonnan négy nap előtt áldomással bocsáták el őket, most szuronyszegzett puskák meredtek eléjük.

"Vissza! Ide nem szabad bejőni!"

Bányaváryék nem ismertek rá a négy nap előtti jó barátokra. Azok polgárőrségi egyenruháikban, csákósan, kardosan álltak a sorompónál. A városbíró kegyetlen tekintetű arccal osztá parancsait, s a városi orvos egy nagy nádpálcával a kezében tiltakozott minden jövevény bebocsáttatása ellen.

Bányaváry megkísérté hivatkozni a négy nap előtti barátságra; de senki sem akart már arról tudni: "Vissza! Ide be nem hozzátok a kolerát! Már a szomszéd Zsolcán van!"

- De hiszen mi az ellenkező irányból jövünk! Eger délnek esik!

De nem lehetett azokat a geográfiával kiengesztelni, maradtak a visszautasításnál. A színészekre az a sors várt, hogy amint egy városból kimozdultak, többé semmi városba be ne mehessenek. Ki voltak lökve a szabad ég alá.

Ez már Bányavárynak sok volt! Elkeseredésében fölébredt benne egy adag Coriolanus; s miként Cajus Marcus Corioliban, akként rántott ő is kardot, s kivont szablyával rohant neki a sorompónak - elszántan truppja jóvoltáért feláldozni hősleg életét. Szerencsére a szuronyszegzett puskák okos emberek kezében voltak, akik midőn látták, hogy valaki rohan a szuronynak, ügyeltek rá, hogy meg ne szúrja benne magát, s így Bányaváry vitézül elfoglalta a sorompót, felnyitotta karavánja előtt, s diadallal vezette azt be az elfoglalt városba. Utoljára aztán az őrállók is nevetésre vették a dolgot, s azt mondták, hogy csak tréfáltak velük. Kivéve az orvost, aki dühösködött, hogy ő most már nem áll jót a város életéért. - Annyira megváltoztatta előbbi véleményét a rémület, mely mint árnyék vonul a kolera előtt.

Bányaváry azonban kiadá rendeletben a színészeinek, hogy senki meg ne próbáljon halni közülük kolerában; mert akkor a többit agyonverik.

Szerencséjükre másnap, mikor a kolera kiütött, Zsolca felől jött be. De még nagyobb szerencséjük, hogy az egész halálvész alatt egyetlen színésznek sem lett semmi baja, pedig dúskáltak a drága sok dinnyében s gyümölcsben, amit más halandó ember megfogni sem mert. Fél is a színész valamitől!

Hanem egy napon mégis beteg lett valaki - és az éppen Cilike volt. Valószínűleg meghűlt, és görcsöket kapott. Ő titkolni akarta baját, de Bányaváry meg volt miatta rettenve, és sietett az orvost elhívni. Már akkor nagy volt a halálozás a városban; és nem volt ellene gyógyszer sem kertben, sem patikában, sem imádságoskönyvben.

Az orvos nagy későre érkezett el Bányaváryékhoz. Nem lépett volna be egy világért a szobába, csak félig kinyitotta az ajtót s a küszöbben megállva, egy pálcát tartott maga elé, annak hasított végébe volt csiptetve egy szelet füstölgő papiros, melyet meggyújtva, úgy forgatott maga előtt, mint egy szélmalmot, hogy a vészes miazmát elhárítsa magától. Nem is kérdezte Cilitől, mi baj, csak ránézett az arcára, s azzal a háta mögött tintával, papírral ácsorgó kancellistához visszafordulva, diktálta hivatalosan: "Írja amice: Kolera, 132: nem lehet rajta segíteni." Azzal betette az ajtót, megtörülte az arcát kámforos, ecetes zsebkendőjével, és odább ment.

Másnap halva volt - az orvos; Cilike pedig kialudta magát, és fölkelt épen.

- - - Ketten tehát már nem lesznek ott a találkozón Kálmánnal: Biróczy és Borcsay...

A halálvész rémhíre Pestet is felzavarta. A magas uraságok előre kivonultak jószágaikra: dögvész idején veszélyes dolognak tartatik nagyvárosban lenni; a törvényszékek, dikasztériumok szünetet tartottak; nem maradt Pesten más, csak a könnyűvérű fiatalság, a német színészek és a helyőrség.

Azazhogy maradt biz itt más ember is; hanem Csollánné számára nem maradt más.

Katinka azt vette a fejébe, hogy ő ezekben az időkben ugyanazt a szerepet fogja eljátszani, amit Boccaccio Dekameronjának hősnői a flórenci halálvész idején. Mindennap víg társaság volt nála, összegyűjtötte maga körül azokat a szeretetreméltó könnyű kedélyű nőket, akiknek víg szeszélye az övével találkozott; azután a mulatni szerető ifjakat, a mulattatni tudó színészeket s a mindkettőben kitűnő katonatiszteket. Itt azután kigúnyolták a halált.

Minden délután késő estig kihallatszott az utcára Csollánné kertjéből a cigányzene, víg kacaj és pohárcsörgés. A halál tán fel sem meri ütni a fejét, ahol ilyen vígan vannak.

Egy reggel aztán jött a rémhír, hogy itt a kolera! Az első halott fekszik a ravatalon.

Hol?

Itt, a Csollánné házával átellenben; a Decséry-palotában.

Ki az?

A házfelügyelő, Csuka Ferenc. Tegnap még erős, izmos férfi.

Hogy eltűnt egyszerre az egész flórenci társaság!

Este már nem volt zene, kacaj, pohárcsörgés a kertben. Estig tizenkét halottat számlált a város.

Akkor aztán menekült a városból, aki csak mehetett; a fiatalság haza családjaihoz, a német színészek fel Grácba, Bécsbe. Még a helyőrség is kivonatott a városból, s a tisztek is eltűntek. Áthelyezték őket Vácra, Gödöllőre.

Katinka egyedül maradt.

Egyedül maga és kedvenc állatjai: a fertelmes tekenősbéka, a még fertelmesebb majom s a legfertelmesebb Aszályi. Az csak nem futott el sehova. Biztatta magát azzal, hogy a csalányba nem üt a mennykő. Az csak megjelent mindennap Katinkánál, s hízelgett a háziasszonynak, vagy ha az rossz kedélyben volt, a papagájnak; melynek egy idő óta az a szenvedélye volt, hogy minden tollát kitépte a csőrével, s mint egy kopasztott lidérc ült a támláján; azóta nem is beszélt, csak mikor Aszályit meglátta, olyankor mondott annyit, hogy "filou"; amit Aszályi, nem francia, de görög nyelven értvén, a legfinomabb hízelkedésnek vett.

Tehát Katinka unta magát nagyon.

Mikor ennyire egyedül maradt egyszerre, akkor kezdte meglepni azon gondolat, hogy senkije sincs. És hogy egyedül neki nincs hová elmenekülnie a városból.

Ekkor eszébe jutott valami. Hátha mégis?

Éppen azon időben tudta meg, hogy Bálvándy elvált a nejétől.

Még egy lépés, s egészen közel lehetnek egymáshoz.

Hiúsága azt hízelgé fülébe, hogy az elválásra semmi más nem ösztönözheté Bálvándyt, mint egykori szerelmének s fogságból kiszabadítójának emléke.

Ehhez a hiú reményhez menekült. A magány, a félelem, az unalom rávette, hogy levelet írjon Bálvándynak, aki akkor Aradon volt. A levélben fölszólítá Bálvándyt, hogy adja el neki azt a bizonyos zsibói házat; most már ő is el van szánva, a köteléket széttépi, mely őt egy gyűlölt férj foglyává teszi. És azután nem álland közöttük semmi akadály; hogy örökre egymásé lehessenek. Siessen Pestre, hol őt tárt karok várják.

Ezt a levelet nem lehetett a postára bízni. Abban az időben nagy fátumuk volt a leveleknek; a postán vasvillával keresztüllyuggatták, megfüstölték valamennyit, a gyanúsokat fel is bontották, elolvasták, úgy pecsételték le újra. Katinka tehát Aszályit készítette fel az útra, rábízva a levelet, hogy vigye el azt maga személyesen Bálvándynak.

Aszályi éppen ilyen küldetésekhez való ember volt, amiknél kilátás van nagyon sok gorombaságon keresztülmenni és mindannyiért jól megfizettetni. Ilyenben pedig bőven volt része annak, aki ez első kolera idejében négy vármegye és három városi municipium határán keresztülutazott.

Megérkezett szerencsésen Aradra; ott azt tudta meg, hogy Bálvándy kinn időzik magyaráti kolnájában. Az a kolna igen szép emeletes mulatókastély volt a nagy szőlő közepett; csakhogy még most messze volt a szüret: oda Bálvándy aligha vonult egyébért, mint a kolerától féltében, hogy a külvilágtól egészen elzárja magát.

De Aszályi híven utána kocsikázott oda is a szép asszony levelével.

Amint a kolna udvarára megérkezik, s az eléje siető ispánnak megmondja, hogy ő Pestről jött, az le sem hagyja szállni a szekérről, hanem odakiált a szőlőmunkások közé valamit Decebal nyelvén, mire négy markos oláh legény előugrik, lekapják Aszályit a szekérről kezénél-lábánál fogva; hasztalan kiabál, nem értik a nyelvét, meg ha értik, sem hajtanak rá; levetkőztetik tetőtül talpig, s egy kád vízbe ott a kolna folyosóján beledugják, megbuktatják. Aszályi, amint a víz a szájába megy, borzadva érzi; hogy az ecetes víz; odavagyok - gondolja magában -, hisz ezek emberevők; elébb pácba tesznek, hogy puhább legyen a húsom. Könyörög nekik, hogy ne egyék meg! Azok intenek neki, hogy csak várjon; ne nyugtalankodjék, még több is jön, aközben pedig fogják a nyakát, hogy el ne szaladhasson. Mikor aztán jól kiszívatták a bőrit az ecetes vízzel, akkor jön egy ötödik kannibál, egy irtóztató nagy serpenyő izzó parázzsal. Már megsütnek! - gondolja magában Aszályi, s elkezd görögül könyörögni az oláhoknak, azt hiszi, hogy a görög hitűek azt csak megértik. Azok pedig a legnagyobb komolysággal kiemelik az ecetes vízből, kezénél-lábánál fogva a parázs fölé tartják, a parázsra köménymagot és fenyőmagot hintenek, s Aszályit úgy felfüstölik rajta, mint valami kassai sonkát.

Akkor aztán nyájasabb arcok jelennek meg a belső házból; inas és komornyik; hoznak Aszályi számára újdonatúj ruhákat, felöltöztetik tetőtől talpig kényelmes úri gyapotszövetekbe, amik illatoznak az otkolontul, s akkor azt mondják neki, hogy hozta isten, tessék besétálni; a báró úr odabenn van.

Aszályi alig tudott magához térni első rémületéből.

- No ez, mondhatom, hogy furcsa neme a vendéglátásnak - sopánkodék Bálvándy elé kerülve, kinek iszonyú kámfor- és otkolonszag tölté be a szobáját.

A báró nevetett.

- Egy kis prezervatíva, kedves barátom, hogy valaki ide ne hozza magával a kolerát, ha már olyan kedves akart lenni, hogy ebben a veszedelmes időben hozzám vendégül szálljon. Mármost kezet szoríthatunk. Hát mondja csak: micsoda fátum hozta önt ide?

- Őnagysága Csollánné levelével jövök - szólt bizalmas mosolygással Aszályi.

- Még levél is! - szólt bosszúsan Bálvándy. - Mi az ördögért küldöz most nekem levelet? Hát nem tudta önre bízni az izenetét, ha már ide küldte? A levél legjobban elhordja a miazmát. Hej, komornyik! Valaki keresse elő a teins úr zsebéből azt a levelet, aztán kéngyertyafüst fölé kell tartani meg klórmészbe mártani, úgy hozni be. Amelyik a levelet megfogta, be ne jöjjön a szobámba.

Az ekként megfertőztelenített levelet azután a komornyik felszakítá, s Aszályi egyfelől egy csípővassal, másfelől a komornyik egy papirosnyíró ollóval fülön csípvén, kétfelé terjeszték, hogy olvassa a báró úr.

A levél igen válogatott nyelven lehetett írva, azt elhihetjük, hanem a klórmésznek, amin keresztülment, az a sajátsága van, hogy a tintának elveszi a színét, minden három szó közül kettő volt csak olvasható, ami az eszmék szépségét egészen lerontá. A lényegét az indítványnak azonban mégiscsak megérté belőle a báró.

Hanem egészen furcsa kedvében találta most ez a levél. Házassági rózsakötelékről beszélni annak, aki éppen most tépett le magáról egyet, amit messziről a legkedvesebbnek hitt, éppen annyi, mintha szilvával kínálnának valakit, akit éppen a hideg lel. S akit éppen a szép madonnaarctól lel a hideg; s aki a világélvező szép delnőt már olyan nagyon ismeri! - S méghozzá az általános kedélytelenség, amit a kolera félelme terjeszt.

Amíg a szép madonnaarcot bírta, addig megvolt az inger a szép szemeket fölkeresni; de amióta utolszor látta könnyezni elvált neje szelíd szemeit, fájt neki, ha visszagondolt rájuk, s untatá amazoknak a ragyogása. Dorotheát nagyon sajnálta, midőn végképpen elveszté, s éppen oly mértékben fanyalodott el attól a gondolattól, hogy már most Katinkát nyerje meg végképp.

Valami bolondos ötlete támadt a szép hölgy levele nyomán.

Bálvándy ahhoz az iskolához tartozott, melyet Csollán Berti alapított meg. Egy ilyen tréfás csíntevőnek, ha valami bolond ötlete támadt, az azt elmondatlan vagy végrehajtatlan nem hagyta, ha mindjárt a legjobb barátja, szeretője, felesége, ipa, napa, király őfelsége, vagy maga az Úr Jézus, vagy a saját bevert feje szenvedett légyen is miatta. Annak meg kellett történni.

Különben is tartozott Bálvándy még Katinkának egy ilyen csintalansággal viszonzásul a párizsi letartóztatásért. Azt nem feledhette el, mert az egész fordulat családi életében, a válópörig, mind ezen az egy feltréfáltatáson alapult. A Katinkának hozott udvarlás azóta csak a Decséry család iránti bosszú volt, felhangolva mindennapi érzéki vágyaktól; most, hogy a Decséryék ismét idegenek lettek rá nézve, Katinka számára nem maradt szívében más, mint az unottság; még lejjebb hangolva az érzéktompító félelemtől, mely a dögvész árnyában mindenüvé elterjedt.

Tehát ez a bolondos ötlet azon kezdődött, hogy azt mondá Aszályinak:

- Jól van, édes barátom; a szép asszony meg akarja tőlem venni azt a bizonyos zsibói házat. Ön sejti talán, hogy miért?

- Igen. Hogy hat hét alatt véget vessen a válóperének Erdélyben.

- Kitalálta. A ház iránt majd megegyezünk. A többiről pedig, ami a levélben foglaltatik, majd beszéljünk ebéd után.

Bálvándy gondoskodott róla, hogy pompásan megvendégelje tisztelt látogatóját. Magyaráti pincéje híres volt, s Aszályi nem volt idegen a jó bortól. Ebéd alatt Bruderschaftot ittak, ki tudja, hányadszor. Aszályi azon emberek sorába tartozott, akivel az ember pertu van, ameddig a bor gőze ki nem megy a fejéből; de másnap már megint csak újrakezdi vele a kendezést.

Aszályi különben is beszédes volt, a bor még jobban fel szokta nyitni a száját. És az a tulajdonsága volt, hogy akármiről beszélt, az mind olyan tárgy volt, amit jobb lett volna elhallgatni. Hiányzott nála az érzék, megtalálni az időt, a helyet, az embert az elmondandó anekdotához.

Ezúttal arról historizált Bálvándy előtt, hogy Katinka milyen jól mulatott a kolera előtt mindenféle urak, úrfiak, válogatott svalizsértisztek társaságában, s hogy a kolera hírére hogy futott szét valamennyi; s hogy unja most magát a szép asszony. Az ám!

- De hát tudod-e, hogy mit ír nekem most a levelében? - szakítá félbe a vidám pletykázást Bálvándy.

- El akar válni Bertóktul, azt tudom, de rögtön.

- És férjhez akar menni rögtön.

- Ah!

- Ugyan ne tedd magad, te ravasz kópé; hiszen jobban tudod, mint én. Hiszen tehozzád fog menni.

- Énhozzám? - hebegé Aszályi, s letette az ajkához emelt poharat. - Ne tessék tréfálni!

- Te meg ne fintoríts ilyen pilátusképeket! Hiszen itt a levélben megírta az egész dolgot nekem.

Azzal kivette zsebéből Katinka levelét, s a többit eltakarva, csak a végsorokat engedé Aszályinak olvasni.

"Szóljon ön Aszályinak őszintén: ő nekem egyedül hívem."

Aszályinak a szeme elmeredt e szók olvastára.

- Az mégis hihetetlen! Hiszen igaz, hogy Katinka szentem mindig igen nyájas szokott lenni hozzám, sokszor kitüntet gyöngédségeivel, gyakran teázunk egyedül este; sőt megengedi, hogy toalettjénél jelen legyek, legtitkosabb ügyeibe is beavat; de ezt a szerencsét mégsem értem.

- Dehogy nem érted! Bruder! Gondold meg csak, ő most elválik a férjétől; itt marad név nélkül, se leány, se asszony. A világban pedig azután is élni akar; mulatni és minden társaságban részt venni, mint eddig. Ehhez férj kell.

- Ahám! Egyszóval palást! - röhögött Aszályi.

- Hát igen: palást! - kísérte őt Bálvándy kolerikus nevetéssel.

- Olyan férj, aki nem haragszik meg semmiért! Hahaha! S arra én lennék éppen jó, hahaha!

Erre Bálvándy nagyon komoly arcot öltött.

- Azt nem tudhatod, kedves barátom. Az asszonyok szeszélyei kiismerhetetlenek. Ez a nő annyira beléd lehet bolondulva, hogy a kedvedért képes lenne elmenni Pátyodra rektornénak.

- De már akkor inkább én megyek Pestre hozzá nagyságos úrnak.

Bálvándy ezt még praktikusabb életmaximának találta.

- Kedves barátom, őszinte akarok hozzád lenni: Tudhatod, hiszen nyílt titok volt, hogy én Katinkának legbensőbb tisztelői közé tartoztam. Az voltam rá nézve, ami az apa a leányához.

- Ühüm - köhintett bele cinikus ostobasággal Aszályi.

- Ő is nagyon ragaszkodott hozzám. E mostani levelében azért közli velem elhatározását, hogy mint aki sorsa iránt mindenkor nagyon érdeklődtem, nyilvánítsam efelől nézetemet. Hát én, hogy meggyőzzelek őszinte jóakaratom felől, sok szót nem szaporítok; hanem cselekszem. Először a zsibói házat átengedem Katinkának ingyen, azután pedig átadom neked a chatouille-t, ebben vannak Katinkának minden hozzám írt levelei: ezeket általad visszaküldöm neki mind; a legutolsót kivéve. Értesz-e már engemet?

Aszályi mindent értett; részeg volt; nyakába borult kedves barátjának, nyakon, fülön csókolta azt, és sírt. - Melodrámai jelenet volt.

Bálvándy aztán sietteté, hogy ne tartsa magát itten fel tovább; siessen boldog lenni, feladatta rá az előbbi ruháit, feltette a szekérre, s elszállítatta vissza Aradra, ahová Aszályi csak este későn érkezett meg.

Akkorra már kipárolgott a fejéből a bor, s akkor kezdett el csak gondolkozni róla, hogy tulajdonképpen kicsoda is ő, és mit visz most magával a köpönyegzsebében. Az, akit magában tisztel, a leendő férje egy nagyon szabad szellemű úrhölgynek, s az, amit zsebében visz, az egy csomag gyöngéd levelezés, melyet leendő nejének egykori és talán még visszakerülendő benső tisztelője küld éppen őáltala vissza.

Egy percig járt az a gondolat Aszályi fejében, hogy ezt a csomagot behajítsa a Marosba, s aztán maga beálljon katonának, hanem csak egy percig, a másik percben jobb tanáccsal szolgált a gyomor.

Ej, mit? Nem olyan elviselhetetlen szerencsétlenség az. Egy szép asszony, aki nem tehet róla, hogy ezelőtt tizenkét esztendővel is szép volt. A hűség, ártatlanság egészen relatív fogalmak. Az asszonyban ez csak pretium affectionis. Fődolog az, hogy gazdag asszony. Akkor bezzeg nem kellene öt forintért kalendáriumtölteléket írni, nem kellene a télikabátot nyáron német szóra adni, valamennyi vendéglőben sorban kontózni, s mikor az ember az egyik utca végéről a másikra akar menni, a várost körülkerülni, hogy a hitelezői minden boltajtóban el ne fogják. Akkor az embernek volna saját háza, kocsija és cselédje, akin tekintélyét gyakorolja.

Igaz, hogy biz ez csak "palást". - "Palást" biz ez; de meleg van alatta.

Aszályi sorsával kibékülten érkezett vissza Katinkához. Már akkor a szép úrnő kétségbe volt esve a magány, az unalom és a rémület miatt.

Mindennap harminc halottat vittek el ablaka alatt: Már a kertre nyíló szobába költözött át, hogy ne lássa a sok temetést, s ne hallja a sok énekszót.

Azért nem is lehet csodálni, ha Aszályit megérkeztekor a legnagyobb örömmel fogadta. Ó, be kedves embere volt neki! Egyszerre felderült az arca. Nevetett, mint egy gyermek.

Mondja el, szerencsésen járt-e.

Aszályi kedélyes akart lenni, s elmondta mindazt, ami vele történt. Katinka kitörő kacajjal fogadá a bepácoltatási történetet, mit Aszályi elmondatlan nem hagyott volna egy világért.

Ott azután komolyságra fogta a dolgot Aszályi, ahol a Bálvándyval folytatott párbeszéd következett. Ünnepélyes lett és gyöngéd.

- "Barátunk" mindent eImondott nekem: ahogy nagysád kívánta hozzáírt levelében. Nemeslelkűen beleegyezett mindenbe.

- No! És? - kiálta fel ragyogó arccal Katinka.

- A zsibói házat ajándékba engedi által nagysádnak; hat hét múlva nagysád szabad lehet. Azután pedig - itt nagy lélegzetet vett Aszályi.

- Nos, nos? - sürgeté Katinka türelmetlenül.

- Itt küldi nagysádnak hozzáírt leveleit.

- Leveleimet? - kérdé Katinka fülig elvörösödve. - Minek?

- Annak jeléül, hogy mindenbe beleegyezik.

- Beleegyezik? - Katinka bámulni kezdett.

- Ő helyesli nagysád elhatározását, és azontúl semmi sem áll boldogságunk útjában.

Aszályi e nyilatkozatnál szétterjeszté karjait, mint a keresztre feszített Molay Jákob a Templáriusok című tragédiában, s eksztázisra torzított pofával mosolygott az úrhölgyre.

Katinka most fogta csak fel, minő kegyetlen tréfának tették áldozatává.

Első dühében a lovaglókorbácsa után kapott; hanem hirtelen eszéhez tért, s a csengettyűhúzót rántotta meg.

Aszályi még akkor is úgy állt, mint Molay Jákob a keresztfán, mikor a komornyik belépett a csengetésre.

Katinka így szólt a cselédhez:

- Ezt az embert ha még egyszer idejön, ki kell dobni az ajtón.

Kálmán pedig egyedül feküdt kórágyán. Egyedül a népefogyott fővárosban, ismeretlen szűk tanyáján betegen.

Betegsége nem az uralkodó mirigy volt. Ez a rút, arctorzító ragály elkerüli azokat, akikre már egy szelídebb nemtő szárnyai vetnek betakaró árnyat.

Kálmán mellbeteg volt. Ez a költők és művészek és szeretők kiváltságos betegsége. Az a sápadt arcú nemtő, aki elébb barátságot köt áldozatával, lassan, szelíden készíti el a túlvilágra; ha látja, hogy fél a sírtól, halasztást enged neki, még egy tavaszt; azalatt megbarátkoztatja a zöld fűvel, mely alatt olyan édes az álom; engedi reményleni az utolsó óráig; minden érzékét felfokozza, lelkét megszépíti; gondolatainak erőt ád, tollának varázst, ecsetjének teremtő ihletet, szerelme fájdalmainak boldog édességet; és aztán szépen, csendesen, mosolygó arccal elaltatja.

Ez a költők, művészek és szeretők kiváltságos halála; kik meghalnak, mert alkottak, mert szerettek..

A mellbetegek nem félnek az egyedülléttől.

Lelkük távolbalátó: meg tudják látni azokat, akiket szeretnek; meg tudják álmodni azoknak a gondolatjait, akik nincsenek jelen.

Csak ketten ápolják a beteget: az iparos házigazda és vén cselédje; a költő beszél nekik csodaálmokat, mikkel azokat vigasztalja. Azt mondják rá: igaz, úgy van az.

Hogy nem jön a nagyanya, unokáját végnapjaiban meglátogatni!

Ő akar jőni; de nem lehet. A halálharangszó zúg minden faluban, s az visszariasztja. Az egész országban dúl az epemirigy. Ő maga nem fél attól, de fia kétségbe van esve. Szegény Béni bácsi! Hogy mosdik mindennap hússzor erős borecetben, hogy visel elöl-hátul nyakába kötve kámforos zacskókat, hogy issza féltében az erős pálinkafélét, hogy meszelteti ki szobáit klórmésszel naponkint, hogy imádkozik ötször napjában, hogy mond le pipájáról, kedvenc ételeiről, s kényszerű böjttel sanyargatja testét. Anyja bizonyosan nyugtalankodik Pesten maradt unokája miatt; készül is az útra, hogy eljöjjön érte, elvigye magával a vészes légkörből; de olyankor kétségbeesetten borul nyakába a vén gyerek: mamám, ne hagyjon itt magamra; mamám; én meghalok itt egyedül, mamám, ne menjen Pestre; ne hozza ide a kolerát. S az öreg asszony szíve megesik gyámoltalan vén gyermekén, s elodázza jövetelét: majd holnap!

A beteg látnoki képzelme így mondja el ezt.

Hát arról a másik nőről mit beszél, kinek arcképe keblét el nem hagyja soha; amit elővesz, mikor egyedül marad, s elmereng vonásain.

Gondol az is őreá? Tudja már, hogy mit vesztett benne? Tudja már, hogy senki sem szerette őt rajta kívül igazán? Jönne már hozzá. És bizonnyal el is fog jönni; hanem az már késő lesz.

A beteg nincs mindig ágyhoz kötve. Néha fölkelhet nappal, s egy vázolt kép alakjain dolgozik tovább. A falusi lak az; csendes otthonias szobájával; a családdal körülült asztal. Csak egy kép nincs még bevégezve rajta; saját alakja. Éjjel pedig eszébe jutnak remek gondolatok, azokat elmondja ápolóinak; a mester leírja azokat papírra.

S akit annyian szerettek, oly egyedül távozik innen!

De nem. Egy napfényes délután örömsugárzó arccal jön be a vén házigazda, hogy előkészítse a kedves meglepetésre ápoltját, s fölsegítse rá tisztesebb ruháját; mert a festéshez a kopottat használta.

- Tudtam én, hogy ez az egy el fog jönni!

Melyik hát az az egy?

Kálmán arcán még pirosabbra gyúltak a halálbetegség rózsái. Melyik jött el hozzá azok közül, akikre ő várt?

- Ez aztán az asszony, aki ilyenkor be mer jönni a kolerás Pestbe, hogy kedves betegét meglátogassa!

Melyik asszony? Az anya vagy a régi eszménykép?

Kocognak: szabad-e? S kinyílik az ajtó. Betekint rajta két mosolytól, részvéttől ragyogó arc. Nem is egy; de kettő.

Tóth Máténé asszonyom az s Erzsike leánya.

Ah! Nem a nagyanya, nem az eszménykép; a hajdani cselédleány, a durva paraszt családja érkezett meg.

Sára asszony betegvígasztaló kedélyességgel siet oda Kálmánhoz, egészséges két tenyerébe fogja annak átlátszó kezét.

- Ej, lám! Nézze meg az ember! Hisz mi azt olvastuk az újságból, hogy maga nagybeteg; pedig hát olyan jó színben van, mint a szakasztott rózsa. "Szaladj mindjárt, feleség! - azt mondja az uram. - Hozzátok el abból a dögletes Pestből." No, hála istennek! Csak hogy fenn találjuk. Ugye nincsen semmi baja?

Azzal odaölelte keblére Kálmánt. Dehogy van már baja.

- No, hát ölelje meg ezt a leányt is. Úgy ni! Azért hoztam ám magammal, hogy segítsen, ha egymagam el nem tudnám innen vinni. Mert hát azért jöttünk ám ide, hogy elvigyük magunkkal. Tseresnyés uramat is elvisszük magunkkal; bezárjuk a házat, vissza sem eresztjük egyiket is, amíg el nem múlik ez a veszedelem. Magát pedig, kedves Kálmán úrfi, azután sem eresztjük el magunktól. Ott marad mivelünk. Majd meglátja, milyen egészséges lesz ottan! A friss tejtől, az illatos méztől, a tiszta levegőtől hogy meggyógyul ottan! Aztán meg a mi szeretetünktől... Lesz ott magának szép csendes lakása, ahol elfestegetheti azokat a megszólaló szép képeit, s írhatja azokat a gyönyörűséges költeményeit, még a madár sem háborítja ott. Ugye, hogy eljön mivelünk?

Kálmán csak szomorúan ingatta szép eszmeterhes fejét; de szólni nem tudott, el volt a szíve szorulva egészen.

- Szólj hát neki te, leányom, kérd te őtet; tálán a te szavadra majd jobban hallgat.

A parasztleány (egész alakja csupa élet, egész arca csupa szemérem) odaborult gyöngéden Kálmán keblére, hallhatá szívének egészséges dobbanását, a leány átkarolva őt, azt mondá neki:

- Legyen ön a mi fiunk!...

Kálmán lelke felszabadult a test gyengesége alól. Könny helyett mosoly jött szemébe. Megcsókolta a piruló leányka homlokát ihletten.

- Az Isten áldjon meg téged a te jóságodért, kedves szép húgom, amiért bátyádnak fogadtál engem. Ez a te szavad volt, aminek utoljára örültem a világon. Ami bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik; s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani. Ide festem majd e képre saját arcomat is közétek - s aztán mindig otthon leszek. Hanem ez az én roskatag alakom itt marad ezen a helyen, és itt sem sokáig marad már.

A leány megtalálta bátorságát; nem hagyta magát visszariasztani.

- Lássa, mi most olyan egyedül vagyunk ebben a félelmes időben. Pista bátyánk sincs a háznál.

- Hol van ő?

- Elvitték katonának Galíciába. Híttuk haza ebben a nagy zűrzavarban; de azt írta, hogy nem jöhet: az őrállónak nem lehet elhagyni a helyét.

- Látod, kedves jó húgom, én is ilyen harcos vagyok; én is őrt állok a legveszélyesebb vártán. Nekem sem szabad elhagynom a helyemet. Az Isten hazasegíti majd bátyádat: engemet is elsegít valahová; s mi mind olyan boldogok leszünk, ahogy megérdemeltük.

Már itt aztán Sára asszony nem állhatta meg, hogy hangos zokogásra ne fakadjon: amidőn aztán Tseresnyés uram meginté, hogy a zokogással ne ingereljék a beteget, mert az ilyen szenvedők nagyon makacsak és bosszankodók. Ha erőtetik, csak a baját súlyosítják vele.

Pedig Sára asszony csak mégis megkísérté még egyszer, hogy Kálmánt rábeszélje: milyen jó helyet készítettek neki a kocsiban, puha vánkosokból, jó sarjúszénából; úgy elvinnék, mint a szedett szőlőt; édes savóval itatnák - attól sokan meggyógyultak már ilyen betegségből, s késő vénséget értek. Kálmán tagadólag inte.

- Én Istenem! - sóhajta Sára asszony. - Mikor az ölemben hordtam, mint kisgyermeket, milyen jó gyermek volt akkor!

Aztán mikor látta, hogy már csak el kell menni, búcsút vett Kálmántól Erzsikével együtt; de a konyhában állomást tartottak. Mint akik arra is készen voltak, hogy Kálmán nem lesz rávehető, hogy velük elmenjen; telehozták a szekérderekat mindenféle házi jóval: főzelék, friss vaj, tojás, aszalt gyümölcs került elő a szekérből, s mit a halálvész alatt mind nem lehetett kapni Pesten. Sára asszony maga nekigyürkőzött a főzésnek; gyönge csirkét ölt, megmutatá a vén cselédnek, hogyan kell finom becsináltat készíteni abból, amilyenhez a Kálmán úrfi volt szokva a nagyanyja házánál; lassan beszéltek, hogy a szó be ne halljék; meg ne tudja a beteg, hogy ők mégis itt vannak; s csak azután, hogy a vén cseléd kihozta az edényt Kálmán szobájából, s elmondá, hogy a beteg igen jóízűen vacsorált, alig hagyott meg valamit a finom becsináltból, akkor ültek fel a szekerükre, lelkére kötve a mesternek, hogy őket tudósítsa aztán Kálmán hogylétéről, és a szolgálónak, hogy nagyon sűrűre ne csinálja a rántást a becsinálthoz.

A kolera egyre aratott, a kaszált rend meglátszott odakinn a három temetőben. Ez a három sírkert volt a váci úti, kerepesi és ferencvárosi.

Kálmán betegségében látszólag javulás állt be; - a végbefejezés előpostája. A szenvedő úgy érzi ilyenkor, mintha egészen magához tért volna. Fájdalmai megszűnnek, keble megmenekül szorongásaitól, fel tud kelni, s vágyik ki a szabadba. - Jótékony nemtő, ki az élet álarcát teszed fel, mikor a halált hozod!

Hanem Kálmán filozof volt és természetbúvár. Őt a halálangyal nem ámíthatá el. Tudta jól, hogy ez a végnek a kezdete. Készen volt rá régen. - Műveit befejezé, nem hagyott félben semmit: irodalmi műveit átnézte, kijavítá, nagy festményén megtette az utolsó ecsetvonást, s akkor azt mondá Tseresnyés uramnak:

- No mármost gyerünk el szállást nézni!

Szállást nézni? Hová?

Szép nyári napok jártak, hosszú, csendes, verőfényes alkonyattal. Kálmán jó házigazdája karjába kapaszkodva elindult szállást nézni, a vén cseléd kísérte őket.

Végigmentek a hosszú országúton. Túl a házsorokon terül a váci temető: abba tértek be, körüljárták. Ott pompás síremlékek sorakoztak egymás mellé, gondosan ápolt halmok, emléklapok. Mikor azokat bejárták, Kálmán azt mondá gazdájának:

- Ez nagyon is pompás szállás nekem.

Onnan aztán hazamentek. Kálmán aludt reggelig csendesen, mint aki egészen meg van gyógyulva.

Másnap megint azt mondá házigazdájának:

- Menjünk szállást keresni másfelé.

Elmentek aztán hárman a kerepesi temetőbe, sivatag homoktéreken keresztül. Ott már sem pompa, sem hűs árnyék nem volt. Kálmánnak mégsem tetszett a szállás.

- Ez nagyon közel van a városhoz.

S azzal hazatértek ismét.

Harmadnap a beteg költő arca rózsásabb volt, mint valaha, szemei ragyogtak, és minden idege új életre látszott kelni.

- Menjünk szállást keresni.

E délután elvitte kísérőit magával messze ki a marhalegelőn, vásárálláson, káposztaföldeken túl, a ferencvárosi temetőig. Az már jó csendes szállás.

A ferencvárosi sírkert közepén volt egy emelkedett halom, azon egy kőfeszület.

- Ez jó hely itt - monda Kálmán. - De még ez is nagyon közel van.

S azzal kiszámlált kétszáz lépést a kőkereszttől keletnek, egész a temető árkáig; ott megállapodott.

- Itt lesz nagyon jó. De még ez is nagyon közel van.

Azután odahívatta a sírásót, s kialkudott vele ott azon a helyen egy sírnak való területet, ki is fizette neki az árát.

Akkor visszamentek a kőkereszthez, a költő leült a feszület talapzatára, az iparos és cselédje odatelepedtek a lábaihoz.

A főváros alantabb fekve terült a távolban, a nyári aranyos porködben elmosódva. Néztek rá, és nagyot hallgattak.

- Miért mondá ön - szólt megtörve a hallgatást Tseresnyés mester -, hogy még ez is közel van?

- Mert nem akarom, hogy álmomban háborgassanak - felelt Kálmán.

- Ó, uram! Ki háborgatna bennünket e csöndes helyen?

- Ki? - szólt Kálmán, és égő arcát a sápadt ég felé emelte.

- Azok, akik ezután születnek. Ez a hely itt egykor város fog lenni, és porainkat összekeverik a paloták vakolatával. Igen, igen! Ez a nagy homokpuszta itt körülünk paloták hosszú sorával lesz beépítve. Száz meg száz iparűző gyár kéménye fogja fekete füstjével szőni fölénk a szemfödelet, s gépeinek zúgása fogja képezni a föld szívdobogását, mely bennünket ébren lenni készt. Terjeszkedni fog az égsark minden része felé a kővé vált élet, s a sírokat beépítik utcasorokkal! Az elvetett magból cédrusfa lesz! A hosszú Dunapartot fejedelmi házsorok koszorúzzák, s azok között a tudomány, művészet, ipar, kereskedelem monumentumai! A köztereken a hírhedett ősök ércszobrai fogják hirdetni múltunkat. A királyi Duna tükrét állóhidak ölelik át, ércből, kőből: örök építmények. Gőzhajók seregei lepik el folyamunkat, miket csak hírükből ismerünk még most, s vasutak hosszú vonalai fognak összetalálkozni városunk alatt, mikről még most csak külországok beszélnek. És lesz népünk, amely hazájának örül, mely nevének díszére munkál, lesznek nagy embereink, kiket a világ bámulni fog, lesznek hőseink, dicső szellemeink, kikben újjászületünk, lesz életünk, melynek szűk lesz ez a város; leszünk nemzet, mint még sohse voltunk, és az utókor írójának nem kell költeni, hanem csak a valót leírni, hogy dicsőítse hazáját. Nézzétek, ott emelkednek az aranyos ködben - a palotasorok - a fényes alakok - a félistenek - a panteon - az akadémia - a diadalra siető nemzeti seregek, lobogó zászlóikkal, a koszorús szobrok - az örök világosság: a népek szabadsága!

(Ó, én uram, istenem, légy irgalmas szegénynek - könyörge a vén cseléd -, mily szörnyű lázálmai vannak!)

(Hallgass, némber!... - inté az iparos. - A próféta beszél!... Ő látja azt mind, amiket mond!... )

Mikor a temetőbül hazamentek, Kálmán azt mondta, hogy oly könnyűnek érzi magát, mintha a föld nem is volna a lába alatt, mikor jár. Nem volt szüksége vezetője karjára támaszkodni. Előresietett.

Mikor az országúton megálltak pihenni, egy szegletkőre leült, tekintetével merengve a széles hosszú utcán, mely üres volt és nesztelen:

- Nézzétek - szólt kigyulladt arccal -, amilyen hosszú a tér, olyan tele van néppel; mint egy hullámzó fekete folyam, úgy mozdul előre a százezernyi fő. Mi úszik ott középett? Egy ravatal. Mik lobognak körülötte? Háromszínű zászlók, fátyollal bevonva. Kétfelül a két palotasor ablakai, erkélyei tele bűbájos hölgyarcokkal. Mi hull? Eső? Nem: könny! Mit visznek ott a fáklyafénynél? A nemzet szállítja nagy halottainak hamvait a panteonba. Mit énekel az a százezer ember? "Nincs itt többé, hanem feltámadott!" Halljátok ezt a zúgást? Látjátok ezt a katafalkot? Látjátok, hogy emelkedik minden az ég felé? A házak, a népek, a szellemek? Látjátok?

...A hosszú országúton egy kötélverő fonta, háttal haladva előre, hosszú zsinegeit, s a legkülönb palota volt az egész utcában a Két Pisztoly csárda.

Másnap nem bírt Kálmán az ágyból fölkelni. Tagjai levonták, idegei ki voltak merülve.

Ápolóival sem beszélt már, egész délelőtt szótalan volt. Csak délután kezdett el nyugtalan lenni. Minden órában megkérdezte, hogy senki sem jött-e. Mintha várt volna valakit.

"Senki."

Ki jöhetne most tehozzád, elhagyott ember, az elhagyott városból?

Mentül alább hanyatlott a nap, nyugtalansága annál inkább növekedett. Mindig az ajtót nézte: senki sem jön-e?

"Senki."

Az alkonyodó nap már égetőn kezdett besütni ablakán, hogy a függönyt eléje kellett húzni.

Kálmán kérő tekintettel nézett az ablakra. Elérték néma kérését, félrehúzták a függönyt, kinyiták az ablakot, hadd jöjjön be friss lég és meleg napsugár.

Olyan volt már az arca e napsugárban, mint az aranyozott alabástrom.

Most zörget valaki az utcaajtón. Kimegy a cseléd, megnézi, ki az.

A posta hozott egy levelet Jenőy Kálmánnak.

Kálmán kezébe veszi azt, s amint a címiraton meglátja az ismerős vonásokat, valami túlvilági mosoly dereng át arcán. Int, hogy nyissák fel a pecsétet.

A felnyitott levelet kezébe fogja és olvassa.

Kedves, örökké szeretett Kálmánom.

Ha megbocsáthatsz szenvedéseidért, miket én okoztam, úgy irgalmasabb léssz irántam, mint az Isten; ki oly súlyosan büntet engem envétkemért. Engedj reményt, hogy vétkemet jóvá tehessem. Mindent eldobtam magamtól, ami valaha hozzám tartozott, hogy téged visszanyerhesselek. Egyetlen imám van, hogy te boldog légy, s ha én adhatok valamit boldogságodhoz, az egyetlen üdvöm lesz a földön. Lelkemet kínozza a hír, hogy te beteg vagy. Sietek hozzád; de feltartóztat az országos vész, vesztegzár alatt vagyok. Levelemet küldöm előre, hogy mondja el helyettem, mennyire szeretlek; mennyire szenvedek! Ó, várj reám, és fogadj megbocsátva!

örökkön-örökké
Dorothea

...Az alkonysugár odasütött a feltárt levélre; s onnan vissza Kálmán arcába. Amíg végigolvasá az édes szavakat, megdicsőült mosoly ragyogta körül dicsfénybe boruló arcát. - Azután lehunyta a szemeit. - És nem is nyitotta fel többé. - Hanem a mosoly, az ott maradt az arcán.

A népirtó angyal még mindig két kézre fogott kaszával aratott. A harangszó egész nap nem hallgatott el a városban.

Tseresnyés uram elfásult arccal állt háza ajtajában. Éppen a protestáns paplakról érkezett vissza, ahol azt adták tudtára, hogy az egyetlen lelkipásztor is ágynak esett; talán meg is hal estig.

Mármost mit mondjon odabenn az ő halottjának? Ki fog téged eltemetni?

Ott megállt a kapujában, a kalapja a hóna alá csapva, ahogy feledte még a paplakon; hajadonfővel jött végig az utcán, s aztán csak bámult maga elé a szemközti zöld mohos tetejű rongyos házakra. Azok nem mondtak neki semmit. Holt tenger volt a fejében.

Egyszer valami mély hang riasztja fel mélázásából, s amint odatekint, egy magas férfi áll előtte, idegen szabású hosszú öltönyben, feje előregörbült, mintha mindig a földön keresne valamit, arcbőre barna és cserzett, mint a pergamen, szakálla két ágra eresztve.

- E házban lakik Jenőy Kálmán? - kérdi az idegen.

Tseresnyés uram elébb végigbámulta a kérdezőt, mintha azon csodálkoznék, hogyan szólalhat meg ily idegen alak magyarul. Aztán megbámulta a hozzá intézett kérdést, hogyan mondhatja azt valaki, hogy "itt lakik-e Jenőy Kálmán?" S aztán ő kérdezte meg az idegentől:

- Kicsoda ön? S miért keresi Jenőy Kálmánt?

Az idegen föld alatti basszus hangon megfelelt rá.

- Az én nevem Barkó Pál. Keresem Jenőy Kálmánt azon fogadás végett, melyet tizenkét év előtt tettünk egymásnak, hogy e napon Pesten összejövünk: öt ifjú jó barát. Én eljöttem Tübetből.

A csizmadia le akarta venni a kalapját e szóra a fejéről; de miután azt nem találta a kopasz tarkóján, lehajolt a jövevény kezéhez, megcsókolta azt, s azt mondá neki:

- Szelim aleikum; hozott az Isten, atyám! Küldve jöttél. Lelkipásztor. Jenőy Kálmán itt lakik, és bizony tereád vár.

Azzal bevezeté a jövevényt a hátulsó szobába, ahol jó barátja várt reá, letakarva szép selyem szemfedővel.

Barkó Pál arcán egy vonás sem mozdult meg. Odaállt a ravatal elé, két kezét egymásba téve, és úgy állt ott mereven; szemeit az alabástrom arcra függesztve.

Mikor aztán sokáig állt ott, és egy szót sem szólt, akkor azt mondá Tseresnyés uram, hogy ő elmegy a sírkő után nézni, melyet már megrendelt; maradjon ott addig a jövevény.

Az nem szólt rá semmit.

Tseresnyés uram elment, vissza is jött; a jövevényt még akkor is azon a helyen találta olyan némán, olyan mozdulatlanul, ahogy otthagyá.

- Atyám! - monda neki. - A sírkő kész. A halottasszekér itt van; hatósági parancs szerint sietni kell az eltakarítással! Mehetünk.

A messzi földről jött látogató szótlanul lépett hátrább, hogy helyet adjon a koporsóvivőknek, akik leszegezték a födelet, s még azután is arra a helyre bámult, mintha a födélen keresztül is barátja márványarcát látná mindig.

Mikor kivitték a koporsót, Tseresnyés uram előhozta a gyászfátyolt, nagy csokrot kötött belőle a maga kalapjára, Barkó Pál hosszú kurdsüvegére s Miska inas sipkájára. Az öreg szolgáló is kapott egy fekete nagykendőt.

Nagy fényűzés nem telt a végtisztességhez, de e tisztesség őszinte volt.

Mikor a koporsót fölemelték a fekete hintóra, Tseresnyés uram a sírkövet is föladatta. Egy négyszögű márványkocka volt az; egyik lapjára ez volt bevésve: "Volt. Nincs. Lesz." A másikra a halott neve és az évszám.

Tseresnyés uram kérdezé Barkó Páltól: jól van-e ez így? Ez némán ingatta fejét; és Tseresnyés uram tudta már Decsy Osmanographiája nyomán, hogy a keleti népeknél ez a tagadó fejcsóválás azt jelenti, hogy, jól van".

Akkor aztán megindult a menet. Négyen voltak hozzá. Tseresnyés uram volt a kántor, Miska inas az énekkar, Barkó Pál a lelkész s a vén szolgáló a zokogó kíséret.

S Tseresnyés uram olyan szépen énekelte a csizmadiainassal együtt a vigasztaló búcsúdalt, mint akármely kántor:

Már elmégyek az örömben: Paradicsomnak kertében, Lelkemnek üdvösségében...

Így hagyta el a haza fővárosát nemzetének legfényesebb költője. Az utcák üresek voltak, senki sem nézett utánuk. Minden ember sietett az ablakát lefüggönyözni, mikor a gyászéneket hallotta közeledni, s a szemközt jövők kitértek előle a szomszéd utcákba. A halál félelmes nagy úr volt akkor.

A ferencvárosi temetőbe vitték a koporsót, ott várt rá a csendes hely a kereszten túl, a part mellett, ahogy ő kiválasztá azt magának. A halotthordók ott leereszték a sírba a drága terhet, s aztán siettek odább; nekik még sok dolguk volt végeznivaló.

A sírásónak is dolga volt más sírnál; kapott rajta, hogy a kísérők magukra vállalták a behantolást.

Előbb imádkozni kellett.

Barkó Pál letűzte bambuszbotját maga elé, arra tette hosszú süvegét, s keresztyéni módon elébb elimádkozá a miatyánkot magyarul, azután perzsául, azután arabul, azután tatárul, utoljára szanszkrit nyelven.

Az ima után a férfi és a gyermek eléneklék az ott marasztaló dalt:

Menj el nyugalom Csendes éjjelébe, A gyászos sírhalom Megnyílt kebelébe. Közanyánk ölébe.

A második versbe már belevegyült a vén cseléd tört hangja is, és Barkó Pál zúgó basszusa.

Hová a világi Bajok nem tódulnak, A test kívánsági Hol mind elnémulnak, Végképpen elmúlnak.

A búskomor dal hangjai elenyésztek a homokpuszta csendjében; felváltotta őket az a rejtelmes dobogás, ami a mélybe aláhulló göröngyök zuhogása.

Mikor a halom készen állt, Tseresnyés uram így szólt Barkó Pálhoz:

- Segíts, uram, a sírkövet felállítani; ti pedig, cselédeim, menjetek haza.

És azután Tseresnyés uram felállítá a sír elé a márványkockát, de nem úgy, ahogy más síremléket szokás, kifelé a névvel, befelé a jelmondattal; hanem úgy, hogy a név aláfelé lett fordítva, lekerült a földbe, felyül maradt e három szó: "Volt. Nincs. Lesz."

Barkó Pál nagyon hevesen ingatta a fejét; keleti szokás szerint azt jelezve, hogy igen jól van.

Mikor az is megvolt, akkor Barkó Pál elővevé övéből a delejtűt, letette a sírkő lapjára; azután bambuszbotjával megmérte, hány sing távolságra van ez a kő a nagy kereszttől a dombon. A bambuszbot felső gombját lesrófolá, s annak az üregéből kínai pergamenpapírt vont elő, s arra ismeretlen ákombákokat rótt fel valami kék irallal; a tekercset megint visszadugta a bot üregébe.

És azután két kezét összefonva sokáig ott állt a nagy kereszt talpkövén, s a maga előtt elterülő városra bámult.

- Mit látsz magad előtt, uram? - kérdé tőle nagy sokára Tseresnyés mester.

- Ninive romjait - felelt az utazó.

Haj! Ugyane helyről három nappal elébb az, aki most ott a négyszögű kő alatt nyugszik, az emelkedő Párizst látta!

Odább indultak.

- Hová megyünk most? - kérdezé Tseresnyés uram a tudós utazótól.

- Te, jó ember, mégy haza a Magyar utcába; én is megyek haza L'Hasszába, a Dhawalagiri hegy alatt.

S azután mentek együtt szótlanul a városon végig; a hosszú országúton végig; a kecskeméti kapun keresztül; ott a Magyar utca sarkánál megálltak mind a ketten, mintha el akarnának válni. Barkó Pál két kezét tenyereivel egymáshoz közel vivén, azokat a Tseresnyés mester felé tartá. Tseresnyés mester tudta jól, hogy ez a keleti üdvözlés módja, s arra az a viszonzás, hogy az üdvözölt viszont szorosan egymáshoz lapítva tenyereit, két kezét a másik két tenyere közé fekteti: "Szálem!"

Ekkor mégis bátorkodott egy kérdést intézni a hírhedett utazóhoz:

- Vannak-e tehát még Magyarországon kívül magyarok?

A tudós gondolkozott sokáig, úgy felelt.

- Még nem találtam meg őket; de én hiszem, hogy vannak.

És azzal ahelyett, hogy elváltak volna egymástól, az utazó tovább kísérte a kézművest a Magyar utcába, lakása kapujáig.

Ott aztán Tseresnyés mester nyújtá neki a kezét kézszorításra.

És akkor viszont az utazó tudta meg, hogy az a jel, amiről a szabadkőművesek ismernek egymásra, kik kézszorítás alatt a középső ujjokat befogják.

Most az utazó kérdezett.

- Hát Magyarországon belül vannak-e még magyarok?

A kézműves gondolkozott sokáig.

- Nem találom őket - de én hiszem, hogy lesznek.

- Szálem!

Azzal egyik ment, másik maradt.

Ugyan pusztán maradt a Magyar utcai kis lak; a jó öreg házigazda egész nap el jár-kel a hátulsó szobában, ahol a költő lakott. Semmit meg nem szabad abban mozdítani a helyéről. Ott hever a toll az asztalon; ott vannak elszórva az ecsetek a festőtábla mellett. Nem szabad senkinek hozzájuk nyúlni.

És idestova nem is lesz senki, akinek tiltani kell, hogy hozzájuk nyúljon.

A temetés utáni napon eljött faluról a Miska gyereknek a mostohaapja; azt mondta, hogy hazaviszi a fiát. Rossz kölyök ugyan, vásott gonosz csont, s otthon csak tehernek van; de már mégis ilyen veszedelmes halálos időben csak nem hagyhatja itt ebben a városban, ha mostohája is.

Nehány nap múlva meg a vén cselédnek még vénebb nénje jött be faluról szamaras kordéval; szegény koldusasszony, kinek magának is alig van mit enni, s kis putriban lakik valami falu végén. De ott csendes a világ; nem halnak az emberek, hát csak elviszi magával a testvérét ebből a fertőzött városból.

Tseresnyés uram tehát maga maradt a háznál, s egyedül beszélgetett a pókkal, ki a szegletben szemfödeleket sző, s fogoly legyeket énekeltet, a halálórabogárral, ki páratlan számokat ver az ágydeszkák között, s a szúval, ki a keményfában perceg.

"Látjátok. A vásott rossz fiúért eljött a mostohaapja, elvitte magával. A vén cselédért eljött a nénje, a koldusasszony, s elvitte magával. Csak ahhoz, aki egyetlen volt az egész országban, nem tudott eljönni se szülő, se szerető asszony. Pedig ez olyan dicső volt! Pedig ők olyan nagy urak!"

A pók, a szú, a halálórabogár elhallgattak, ha ezt meggondolták.

Csak őhozzá nem jöttek el azok!

Naphosszant elüldögél e szobában Tseresnyés mester, s újra meg újra elolvassa Kálmán költeményeit, s úgy beléjük merül, hogy azt sem tudja, e világon van-e.

Azt sem veszi észre, hogy valaki rányitja az ajtót, s egy gyászba öltözött öreg asszonyság jő be, és leül vele szemközt a pamlagra. Az asszonyság előkelő úrhölgy, s ha a lelki gyötrelem úgy meg nem változtatta volna arcát, talán mindjárt rá is ismerne a mester. Azonban bámulva, mint az álmából ébredő, intézi hozzá ezt a kérdést:

- Mi tetszik itt, asszonyom?

A nagyasszony még mindig büszke úrnő: még mindig restellné, ha gyöngeséget árulna el a közrendű ember előtt, tud hangjának parancsolni.

- Hol van Kálmán fiam?

- Az égbe van, nagyasszonyom.

- Hiszem Isten irgalmától, hogy ott van - szólt tompán, elfojtott bánattal az úrhölgy. - Most sírját keresem. Vezessen ön el hozzá.

Erre a szóra egészen fölébredt a mester. Odament az úrhölgy elé, s keményen arcába nézve monda neki:

- Nem vezetem el önt oda, asszonyom.

- Nem? - kérdezé rábámulva Jenőyné.

- Nem.

Az úrhölgy még mindig büszke volt, felkerekedett helyéről, azt mondta, hogy "majd megkérdezem tehát mástól" - s azzal azt sem mondta fia ápolójának, hogy "Isten áldjon"; hanem eltávozott.

Ment a lelkészi hivatalba tudakozódni.

A protestáns lelkész ugyan már felgyógyult; de Jenőy Kálmán temetéséről nem tudott semmit. Talán katolikus szertartással temették el.

Az öreg asszony végigtudakozta a város minden parókiáját. Jenőy Kálmán neve nem fordult elő semmi halotti anyakönyvben.

Ekkor egy gyönge reménysugara támadt, hátha nem is halt meg Kálmán, hanem valahova falura menekült. S halálhíre csak hírlapi vaklárma, ami annyi embert halottnak kürtölt már, akik aztán még késő vénséget értek.

Elment oda, ahol a gyászszertartásokat rendezik. Ott azután megtudott annyit, hogy azon ifjú, aki Tseresnyésnél lakott, valóban el lett temetve; de hogy hová, arról már nem tudnak neki számot adni, mert azok az emberek, kik akkor a gyászhintóval voltak, maguk is meghaltak már. Hiszen nagy idő az! Van már két hete is!

Most sorba vette a temetőket. A sírásóknál tudakozódott. Azok nem tudták nyomra vezetni. Ki tudná, a lezajlott országos zűrzavarban ki hova jutott a frissen kaszált rendben, ha a sírkövek és keresztek meg nem mondják a nevét.

Azok pedig nem mondták meg.

És Tseresnyés mester keserű gyönyörűséggel mondogatá odahaza a kis szobában a póknak, a szúnak, a halálóraverőcnek:

"Keresi most!... Csak hadd keresse... Ott nem talál rá... Majd visszajön, és sírni fog itten!..."

E napokban egy finom levelet is kapott Tseresnyés mester, melynek szélén gyászkerete volt kívül-belül.

Ezt a levelet Dorothea grófné írta a kézművesnek: "Kedves jó úr"-nak címezve őt, szépen s könyörögve előtte nagy alázatosan, hogy ha az elhunyt Jenőy Kálmánnak hagyatéka között megtalálható volna egy elefántcsontra festett női arckép, azt ő drága kincsek árán megváltaná tőle.

"Keresi ő is!" - mondá a mester a néma laktársaknak. Csak hadd keresse.

Írt aztán megnyugtató választ a grófnénak. Ne aggódjék az elefántcsontra festett arckép miatt. Ott nyugszik az az eltemetettnek keblén. Hat láb mélyen a föld alatt: és vele együtt azok a száraz nefelejcsek, mik egy kis fehér szalaggal voltak összekötve; és az a levél, amin utolsó tekintete megtört. Mind együtt feküsznek a költő szívén, s együtt alusznak vele boldogan. Legyen a grófnő megnyugodva.

De hogy hol nyugosznak, azt vele sem tudatta.

És nemsokára megjött ismét a nagyasszony.

Most már nem dölyfösen, hanem alázatosan könyörögve jött.

- Kedves jó uram. Kérem, könyörgök: vezessen el szeretett Kálmánom sírjához engem.

- Nem vezetem el önt oda, asszonyom.

- Uram. Nincs rettenetesebb fájdalom, mint mikor az ember nem tud sírni. Nekem nincsen könnyem. Látja, én nem tudok sírni. De a szívem akar megszakadni.

- Tudom. Jól van úgy.

- Ön iszonyú kegyetlenséget követ el velem.

- Tudom. Úgy akarom. Én láttam, mit szenvedett ő éveken át, most ő már nyugszik; már most szenvedjen ön. Én láttam, hogy küzdött ő az élettel, most küzdjön ön már az ő halála emlékével. Itt e négy fal között vérzett el cseppenkint a rettenetes munkában, hogy nemzetét felébressze. Süketeknek és némáknak beszélt. Következzék el az idő, hogy az egész nép keresse őtet, és legyen az ő sírja is olyan süket és olyan néma. Én nem vezetem el az ő sírjához sem önt, sem a most élő ivadékból senkit; hogy ne állíthassanak fel hamvai fölé kőre vésett hazugságokat. Majd egy jövő ivadék, mely érdemes lesz hozzá, fel fogja őt találni - gondoskodva van arról -, s megdicsőíti hamvait. De én nem mondom meg senkinek soha, hogy hová van eltemetve. Ne háborgasson többé, asszonyom.

Azzal bevonult hálókamrájába a mester, s magára zárta az ajtót, otthagyva egyedül a nagyanyát.

Jenőyné azért nem utoljára tett nála kísérletet. Időközönkint meg-megjelent nála: azt hitte, egyszer tán jobb kedvében találja. Megkísértett nála mindent. Ígért neki sok pénzt, haragjával fenyegette, még sírni is megtanult előtte. Mind hasztalan fáradság volt: azt se pénz, se harag, se könny nem változtatta meg.

Aközben pedig mindent megkísértett az öreg asszony, hogy megtudja, amit keres. Felhívta hírlapok útján mindazokat, akik tudnak felőle valamit, nagy jutalom ígérete mellett. Hiába volt: a vén cseléd s az inasfiú nem olvasnak hírlapot, nem is jöttek vissza Pestre. Talán el is haltak. Olyan olcsón adták azt akkor.

És azután maga mindennap végtül végig járta a temetőket, sorban elolvasva a legkisebb sírkeresztnek feliratát is. Egy sem beszélt az ő Kálmánjáról.

Pedig tízszer is elment mellette.

Tízszer is elolvasá a márványkocka felső lapjára írt három szót: "Volt. Nincs. Lesz." - és nem tudott meg belőle semmit.

És e bolyongásaiban többször találkozott össze egy másik gyászruhás hölggyel, aki még fiatal volt; de akinek madonnaarcán a szenvedés sietteté az idők rombolásit. Az is keresett egy sírt, melyen nincsen név.

Mikor egymást meglátták, félretértek, hogy ne találkozzanak.

Az is sorba olvasta a kőemlékeket, a kis fakereszteket; az is sokszor elment a márványkocka mellett, az is elolvasá sokszor a sejtelmes három igét: "Volt. Nincs. Lesz." De annak megsúgott annyit a szíve, hogy valahányszor a sír mellett elhaladt - szépen bezöldült az már! -, mindannyiszor leszakítson egyet azokból a sírhalmokon otthon lakó sárga virágokból, amik tán a halottak nefelejcsei, s egy percig elgondolkozott rajta, vajon ki lehet az a boldog, akiről azt mondja a kő, hogy "Volt." - "Nincs." és "Lesz."

Tizenharmadik évre keletkezése után, tehát még három évvel meghaladva a trójai háború tartamát, csakugyan eldűlt a Csollánék pere.

Bölcs, minden oldalra kielégítő, salamoni ítéletet hozott az areopág.

A felek között nem lévén bebizonyítva az engesztelhetlen gyűlölet, sem a hűtelenség, sem semmi impedimentum matrimonii nem forogván fenn, a házasság felbontatlan marad, a nő tartozik férjéhez visszamenni, a férj pedig tartozik őt visszafogadni; még pedig az ítélet világos kifejezése szerint: a férj tartozik nejét minden rangjához illő és uraságától kitelő dísszel és fénnyel hazavinni - s azon túl béke legyen a hívek között.

Tehát Menelaosz csakugyan visszakapta a maga Helenáját tizenhárom esztendő múlva.

Csollánné maga sem bánta ezt már.

Van egy rettentő nemezis a szép asszonyokra nézve, akik semmi más címet nem igyekeztek megérdemelni, mint azt, hogy "szép asszony". Ez a nemezis pedig az, hogy jön egy idő, amikor csak a cím marad meg. Némely szép asszony olyan hirtelen el tud változni; elég egy év rá, hogy bámulói azt kérdezzék tőle: "talán beteg volt?" Vonásai félremennek, ami báj volt az arcon, az formátlansággá ferdül el; a kacér kacsintás ideges vidrángássá örökül meg; szépítőszerek, kecspótlékok honosulnak meg a pipereasztalon, a tükör nem akar többé hazudni, míg végre egy hűtlenné lett imádó egészen fölébreszti álmából a szépasszonyt.

Katinkát Bálvándy kíméletlen tréfája költé fel e szomorú ébrenlétre.

Ekkor vette észre, hogy kezd a szépsége kimenni a divatból.

Nagy kegyetlenségnek tartják, mikor egy bosszúálló férfi a szeretett hölgyet meglövi pisztollyal, legyilkolja tőrrel, pedig ez még mindig szerelem. Az a minden gyilkolásnál nagyobb kegyetlenség, midőn úgy hagyja ott, hogy mindenki nevet rajta.

Arra pedig számíthatott Csollánné, hogy ami két oly kíméletlen ember kezébe jutott, mint Bálvándy és Aszályi, az rongyokra tépve kerül közforgalomba.

Tapasztalá, hogy a halálvész elmúlta után is kerülik a háza táját. A nevetségessé lett asszonyt jobban kerülik, mint a rossz hírű nőt.

Most már maga sem bánta, hogy ha a válóperében hozott ítéletet a legfőbb törvényszék is megerősíti. Városunott lett. Vágyott a birkabégetés után!

Csupán az iránt kívánta magát biztosíttatni, hogy Csollán úr megszokott komfortját falun se nélkülöztesse vele. Ez az ítéletben körül is volt írva, s egy bizottság kinevezve, mely a nő és férj vagyonát külön szabályozza.

Csollán úr a törvények iránti legmélyebb tisztelettel s a szépnem iránti legbuzgóbb hódolattal veté magát alája az ítéletnek.

Mint kötelességévé volt téve, személyesen jött fel Pestre az asszonyságot hazaszállítani, nagyszámú társzekerekkel, mik a delnő bútorait voltak a Tiszántúlra elcepelendők. Itt Pesten vásárolt számára ezüstfogantyús, tükörablakos nagy utazóbatárt, amibe három lépcsőn kellett felszállni; abba két legszebb lovat fogatott a saját méneséből, s mi legelegánsabb frakkot talált a zsibvásáron, azt vásárolta meg saját magának, és a frakk fölé a legfinomabb felsőkabátot vette meg ugyanott a Kohlmarkton; amely öltöny alig volt még viselve, s vagy egy púpos törpéé lehetett valaha, vagy egy őrültekházába került szabólegény fuserozhatta el, mert a szárnyai oly rövidek voltak, hogy a frakk vége hosszan kilógott alóla, míg az ujjai Bertinek a körme hegyéig értek, úgyhogy mikor ebédhez ült, fel kellett azokat gyűrnie, hogy a kést, villát fel ne szedje velük. Cilinderkalapot pedig a legmagasabbat választá ki, szintén a zsidópiacon: az volt az ő bazárja.

És mikor így teljes parádéban, megpomádézott hajjal, kiviaszkolt bajusszal, kesztyűs kézzel jelent meg Csollán Berti, még sokkal piszkosabbnak tűnt föl, mint mikor nem volt megmosdva és megfésülködve.

Ily készülettel hajtatott hitestársa háza elé Berti. A lovakat fehér parókás kocsis hajtotta háromszegletű kalapban, s hátul a bakon szerecsen inas kapaszkodott a szíjba, veres frakkban. Alapos gyanú van rá, hogy az a fehér paróka juhászkutya szőréből telt ki, s hogy ez a szerecsen kisuvikszolt képű cigánygyerek.

A tizenhárom év utáni törvény parancsolta találkozás méltó volt a tisztes párhoz.

Csollánné asszony ügyvédje, Korcza úr jelenlétében fogadá el érte jövő férjét, aminek az a világos célja volt, hogy Csollán Bertire felügyelet gyakoroltassék az ítélet által rászabott dísz és pompa kifejtése körül.

Nem lehetett ellene kifogás.

Csollán Berti a legilledelmesebb kapriolokkal üdvözlé az asszonyságot, oly dróton rángatott udvariassággal, mintha bakakáplártól tanulta volna a menüett-táncot.

Viszont Katinka nagysám oly szenvelgő édeskedéssel fogadta a megtérő férjet, mint egy fejedelemnő, ki népe javáért elhatározza magát - egy barbár hospodárnak nyújtani kezét.

És Csollán Berti megmutatta, hogy ő kezet is tud csókolni.

S minthogy fejébe vette, hogy ily elegáns úri asszonysággal, akit a törvény neki ítélt, az ítélet megsértése nélkül nem illik másképpen beszélni, mint németül, ez a tudomány pedig őnála igen kevés szóból állt, annálfogva a beköszöntés nemigen ment e többször ismételt szavakon túl: "Kisstihand" - mi az ünnepélyes találkozást kissé nehézkessé tette eleinte, míg közbe nem jött Katinka ölebecskéje, a kis kövér, túlhízott mopszli, mely minden előkészületet megtett, hogy Csollán Bertit megugassa; de nem volt már hozzá hangja, csak pantomimikával mutatta, hogy ugat - melyre aztán Csollán Berti, segítségül véve egész Adelungot, ezt a helyes megjegyzést hallatá:

- Ist die hund fett!

Amin aztán Katinka akkorát nevetett, hogy minden betanult érzelgése kárba veszett bele; s azután arra kérte Bertit, hogy csak beszéljen vele magyarul.

Berti a szabadsággal élve megérteté az asszonysággal, hogy íme, eljött érte, hogy őt ősi kastélyába minden rangjához illő s uraságától kitelő pompával elszállítsa; mely után Korcza úr megmagyarázva neki az ítélet értelmét, s lelkére kötve sok szép erkölcsi tanácsot, átadá egymásnak a hitestársakat. - Ó, milyen boldogok voltak, hogy végtére egymáséi lehettek!

Csollán Berti egy spanyol hidalgó grandezzájával vezeté le a lépcsőkön a nagyságos asszonyt: a hidalgóból csak egy hiányzott: a kalap a fejéről; azt világért föl nem tette volna, hanem vitte a hóna alatt, öblével kifelé fordítva.

Mikor Katinka meglátta a pompás hintót, fehér parókás kocsist és a bakon álló szerecsent, egy kissé megdúzta az orrát. Ez már túlzása a kötelességnek, s egészen tüntetésnek látszik. - Nem vagyunk Bécsben, itt Pesten nagyon megnézik az embert emiatt. Aztán minek a lovak nyakára a csengő?

Azonban ellenvetését egy másik észrevétel alá burkolta.

- Nem ragadnak el bennünket ezek a paripák? - kérdé húzódozva a félelmetes bárkától.

- Kiszti hand, madám, Kutser hüt dich schén, néger pasz auf, nachher brrr!

Berti mindent elmondott, amit a vizslatanítás műszavaiból elprofitírozott, s így rávette az asszonyságot, hogy beüljön a hintóba, aminek az ajtaját ha egyszer betette valaki magára, akkor aztán ki nem tudott belőle jőni, míg valaki más onnan kívülről a fogantyú nyakát ki nem tekerte valahogy. Berti odaült melléje, cilinderét térde közé fogva, mert azt a bárkában föl nem tehette.

A jármű szerencsésen eljutott a Vörös Ökörig, anélkül hogy a vadlovak elragadták volna; ott megállt. Az asszonyság kinézett az ablakon, hogy mi lesz még.

Hát a Vörös Ökör udvarából kihozott egy béres két szép csákós szarvú ökröt, kolomp volt a nyakukban; pompás két tulok volt. Azokat odaakasztotta a lovak elé.

- Mi ez, uram? - kiálta Katinka.

- Still! Komm noch etwas! - csitítá a szerető férj.

S azzal megint egy oláh legény kihozott két derék fekete bivalyt, azoknak meg csörgő volt a nyakukban; ezeket meg az ökrök elé csatolták.

- Ah, uram, hisz ez csúfság! - kiáltott fel a delnő, s ki akart ugrani a kocsiból; de nem lehetett, mert nem bírta az ajtót felnyitni.

- Nix csúfság. Énnekem az ítéletben van meghagyva, hogy minden uraságomtól kitelő pompával szállítsam haza a feleségemet. Én ezzel mind a bírói ítéletnél fogva tartozom. Tudom én, hogy mi az én kötelességem.

E kötelesség betöltésére aztán legvégül még két szép szürke csacsit hozott elő egy cigánygyerek, azokat meg a bivalyok elé kötötték.

Katinka sírt, dühöngött, mérgében kijött minden asszonyi formájából (nincs eszményibb rút, mint egy dühöngő asszony); de menekvésre nem volt mód, s Csollán Berti mindenre csak azt felelte változatlan hidegvérrel, hogy azt őneki a törvény parancsolta ekképp, s ő tudja, hogy mi a kötelessége.

És azzal megindult a csodálatos nyolcasfogat, még pedig neki a Hatvani utcának, végig az Úri utcán, úgy fel a Váci utcára, onnan ki a Kúria elé, s így a kecskeméti kapun át az országútra; a paripák csengettyűje, az ökrök kolompja, a bivalyok csörgője megtette a maga hatását; a béres közbekongatott a két kézre való ostorral, az oláh legény tilinkózott, s az első csacsira felkapott cigánygyerek a postamarsot fújta. Soha ehhez hasonló parádét sem azelőtt, sem azóta ehelyütt publikum nem látott.

Katinka a hintó mélyébe vonta magát, s fátyolát háromszorosan vonta arca elé; de mégis hallania kellett azt a vidám hujjahót, mely kísérte, fogadta minden utcán végig; egy-egy csodakiáltásban hajdani udvarlói valamelyikének szavára vélt ismerni, s lehetetlen volt a nagy zsivajon keresztül föl nem ismernie Aszályi éles rikács hangját, ki mindenütt a kocsihágcsó mellett haladva kísérte a díszmenetet, s röhögve kiáltozott be hozzá. "Alászolgája, drága nagysád! Szerencsés utat kívánok! Alászolgája, alászolgája!"

Katinka minden csepp vérével megérzé a költő átkát:

"Éljen ön addig, amíg nevetségessé fog lenni; ó, be rossz szíve van önnek, asszonyom!"

Negyven év múlt.

Ahogy a költő megálmodá: minden emelkedik az ég felé: házak, népek, szellemek.

Hol a homoksivatag volt, ott most új város terül; a rongyos vityillókban, mik a város közepén itt-ott elmaradtak, nem ismer őseire az újdonszületett palotasor. A Duna tükrében a világ legszebb panorámája bámulja magát. Állóhidak kötik össze a két ifjú várost, ércből, gránitból: rajtuk a világkereskedelem jár keresztül, és alattuk gőzhajók serege hord mulató népet, üzért, utazót, s vontatja a rakott kikötőkbe szállító hajóit. A szigetek kis paradicsomok. A Rákos homokját népkertek, mulatóvirányok árnyékozzák be; a puszta térnek négyszögöle annyit ér most, mint hajdan egy egész hold, s egy hold belőle egy kis uradalom. Mint a szív erei, futnak össze a főváros óriási indóházaiban a világ minden részéből megtérő vasútvonalak. És élet pezsg kívül és belül. Nem koldusbot többé a tudomány és művészet; nem mártírium többé a honszeretet, nem összeesküvés többé a szabadelvűség; nem lázadás többé a népjog; nem barbarizmus többé a nemzetiség. Emelt homlokkal találkozik egymással minden ember, nincs rangkülönbség: mindenki polgár, mindenki nemes, mindenki dolgozik; s minden munka gyarapít.

Négy-öt palotája van már a fővárosban a hazai színművészetnek, s mindannyi versenyez egymással külső-belső ragyogásban.

A szellem bajnokainak száma nem csapat már, hanem tábor - s amit beszélnek, Európa fővárosai visszhangozzák. Nem halott már az eltemetett nemzet; hanem élő, növekedő óriás, ki évek alatt századok mulasztását siet helyrepótolni.

Nem ellenség már a koronás fő, hanem a testhez hozzánőtt agy, ki vele együtt érez, együtt él.

Nem idegen többé a honfi honában: saját nyelvét hallja az ország a trónon, a törvényhozó testületben, a kormányzatban; s a tudósok ünnepe, kik azt mívelik, országos ünnep. A nép s a tudós egymáshoz közeledtek, s megértik egymást.

Felébredt már minden nemzet, s az ébren levők versenyeznek egymással, nem karddal, nem üszökkel: hanem iskolákkal, gyárakkal, szellemi vetélkedéssel.

Harmincnégy nyomda működik a fővárosban, s naponkint százezer hírlapot küld szét a sajtó az ország népeinek minden nyelvén.

Szabad a vallás; nincs többé páriája a lelkiismeretnek.

Gyors az igazságszolgáltatás keze, s a rendet maga a nép közérzülete védi.

A katona is honpolgár, s minden honpolgár jó katona; a nemzeti hadsereg táborozási kísérleteit a hadászok tapsai fogadják.

Nem vakszerencse és istenkísértés többé a földmívelés, hanem tudomány és finomított ipar.

A gyáripar, a képzőművészet a világtárlatokban méltó helyet foglal el az ország számára.

Külföldi tőkepénznek van bizalma elhelyezkedni e hazában, bátor vállalatok termékeny aranykort idéznek elő e földön és e föld alól.

Idegen ha jő fővárosaiba, meglátja múzeumaiban a nép múltját - tanodáiban jövőjét.

Megtízszereződött a főváros lakossága, s emelkedésével nem süllyedtek alá a megyék székvárosai: együtt emelkedtek vele.

Az a vasember ott a József tér közepén bámulva nézi most, hogy mi történik körülötte.

Eppur si muove! - A hazátlan koldusok, a költők, a művészek, a tudósok, a szellem előharcosainak jelszava megy teljesedésbe.

És azokra az előharcosokra nem emlékeznék-e meg a boldogabb kor?

Ó, igen! A boldog nép háládatos. A művelt nép ismeri a kegyeletet.

Panteont építenek, szobrokat emelnek, amikben megdicsőítsék azokat, kik előrementek, s kiknek vezető nyomai után indultak el a milliók - jobb hazát keresni - idehaza.

Hogyne hangzanék azok között Jenőy Kálmán neve?

Az utókor igazságos. Irigység, gyűlölet, megvetés, részvétlenség, bosszúvágy, kevélység - kik éltében üldözői voltak, rég a porban alusznak már; a még élő kortársak is agg emberek már; de az ő alakja örökké ifjú maradt, s a remekműhöz, mely korát megelőzve született, hozzánőtt az új nemzedék, mely elég nagy már, hogy azt megértse, hogy azt bámulni tudja.

Hová lett az a dicső szellem hamva, aki a nagy harcot megkezdé, aki a nagy diadalt megnyerte? Szobrot emeljetek e sír fölé!

De hol van e sír?

De ki tud arra rávezetni?

Rég halva az egyetlen honpolgár, ki őt eltemette, s sírjának titkát magával vitte a sírba. A holtig hű kézműves keserűen elutasított mindenkit, aki titkáért esengett előtte. Azt mondá, hogy nem jó barát, ki barátja temetésére el nem tudott jönni. Ha azzal menték magukat, hogy nem jöhettek a halálvész, a vesztegzár miatt, azt felelé nekik, hogy volt egy ember, kit nem tartott vissza sem halálvész, sem vesztegzár, sem nagy távolság, hogy eljöjjön: de annak a nevét sem mondta meg senkinek. Majd ha eljön az a kor, melyet a költő megálmodott, midőn a sírokat is beépítik palotákkal, akkor majd megtalálják a felfordított kövön a rég keresett nevet. A vén iparos kétszer látott már a város terjedése alatt így beépülni régi temetőket új városrész utcáival: a mostani háromnak is az lesz a sorsa. E hittel temette titkát a sírba.

Csakhogy csalódott.

A későbbi kor jobban kegyeli ősei temetőjét, s az épülő utcák kikerülik a sírkerteket, a költő sírját nem háborgatja senki.

És a hírlapokban nagy értekezés foly afelett: hol lehetnek e drága hamvak eltemetve?

Azokat a nemzeti kegyelet fel akarja venni a por közül, s elszállítani panteonába; a költőjét ércszoborban akarja feltámasztani, s jajszóval kiáltja, hol vagy.

És a halottak oly makacsok, nem felelnek, hagyják magukat keresni.

Ekkor érkezik a Tudományos Akadémiához egy levél Kelet-Ázsia belsejéből, a Himalája hegylánc alól, egy vén tudóstól, kiről már azt hitte mindenki, hogy meghalt.

Barkó Pál még élt, és tudatta, amit olyan nagyon kerestek.

"Menjetek el a ferencvárosi temetőbe: a kőkereszttől a dombon menjetek száztíz singet Kelet-Kelet-Éjszaki irányban; ott találtok egy négyszögű követ, azon e három szó: »Volt. Nincs. Lesz.« E követ emeljétek fel; talapján megtaláljátok, amit kerestek."

Haj! Milyen üdvriadal volt az, mikor a keresett név napfényre került! Haj! Milyen nemzeti pompa volt az, mikor a drága hamvakat aranyozott érckoporsóba áttéve elszállíták pór és por tanyájából a fényes üdvleldébe! Mi hullámzik oly feketén végig e palotasor között? Népár. Mi emelkedik ki oly fényesen abból? Ravatal. Mi lobog körül? Gyásszal bevont diadalzászlók. Mi hull oly melegen az útra? Zápor? Nem. Könny.

Ah, ha e pompát toll le tudná írni.

Minő úri néptömeg! Minő lelkesült szónoklatok!

És midőn a szobrot leleplezik, s az ércalak megjelen az isteni derült ég alatt, egy szabad téren, melyet egy fiatal város épületei fognak keretbe - kezében a lant és az írás, mely örökké él, és arcán a művésztől megörökített fennkölt mosoly: haj milyen üdvkiáltás az! Hogy hangzik az végig utcáról utcára terjedve. A város kiált! Az ország zeng, és szava elhallik az égi szférákig.

Késő alkonyig hullámzik körüle a nép, még mikor a hold feljön is, felváltani a nappalt, s ezüst fényt von a költő alakjára, akkor is tömegek járnak őt megnézni. Csak lassan oszlanak el; mindig kevesebben maradnak ott: az éj nyugalomra int - csend lesz. De mikor már mindenki eltávozott, még egy alak marad ott: egy gyászruhás úrhölgy, agg már és megtörött. Haja hófehér, és vonásaiban hajdani madonnaszépség romjain élő hosszú szenvedés.

Az úrhölgy odatapadva két összekulcsolt kezével a szobor talapzatához, néma bámulattal tekint fel az ércalak fennkölt arcára. Talán virradatig is ott fogja nézni...

... Decséry Dorothea! Te összetörtél; ő pedig örökké ifjú maradt!...

Hát a többiekkel mi történt?

Hová lettek az első szellemi harc többi bajnokai?

A tudósok, a költők, a művészek, kik azon töviseket szedték Jenőy Kálmánnal?

Ki tudja azt?

Talán elhaltak mind.

Talán még van most is, aki él közülök. Talán van tudós, ki most is éjjel-nappal folytatja a munkát, mely nemzetének életet, neki csak szenvedést, nélkülözést ád, amíg él?

Talán még most is lézeng egy-egy hírhedett művész és művésznő közülök, itt-ott, elfeledve, elnyomorodva. Talán azon megtört alakú nő, kit az utcán kopott ruhájáért lenézesz: a hajdani Cilike, s talán az a tántorgó alak, kit utadból félrelöksz: a hajdani Bányaváry - talán azok pályatársaik titkolt jótékonyságából élnek? Talán azt is büszkék elfogadni? Talán el is vesznek egymás után szótalan, nyomorban; mert panaszaikkal nemzetüket megszégyeníteni még most is fájna nekik.

No de minden jó lesz. Ha meghaltak, pompásan eltemetjük őket, s mindegyiknek szobrot emeltetünk.

A föld pedig, melyet ők megmozdítottak, csendesen fordul előre tovább.