A BOLDOG SZERELEM

Zengett már az ország a hírhedett költő nevétől.

Ország? Miféle ország?

A középosztály, aki kabátban jár, abból is, ami városban lakik, abból is, ami magyar, ez a költő közönsége.

A falu népe nem tud még róla semmit, a szalonok népe éppen annyit. Ott még hideg van.

Nem kell tőle félni, hogy a magasztaló hír valami szemrehányást szórt volna azoknak arcába, kik őt elfeledték: nem hat az fel odáig.

Olyan könnyen elfeledték, mint egy elrepült kanárimadarat.

Ő még tartogatta az arcképet; de az arckép rég nem emlékezett már őreá.

A szép madonnaarc sok országot bejárt azóta, s megtudta magáról azt, hogy szép. Öntudatára jött annak, hogy mindenütt hódít. A sors nagyon jól tett Kálmánnal, amidőn nem adta neki e kincset. Ó, az ilyen megmérhetlen értékű szépség bírása nem annak való, ki szerelme tárgyát féltve őrzi, ki a tánctermek szegleteibe húzódva, szemeivel kíséri istennőjét, s arcmozdulataira figyel; ki gondolatait találgatja, ki lelkét odaadja neki, ki ruhája suhogására tűzbe jön, ki egy mosolyától boldog lesz, s azt a mosolyt irigyli mástól; ki annyit követel, amennyit maga odaád; kinek ez a kincs az egész világ.

Jobb volt neki őt elveszteni.

Katinka azt mondta egykor neki: "én ismerem a magam nemét!" Ismerte ő Dorotheát is. Olyan kedély befolyása alatt, aminő Kálmáné volt, nem maradhatott az tizenhét éves korán túl: a következő évek még arckifejezését is átváltoztatták; a szende, megnyúlt vonások tündöklő telt idomokká alakultak. Ez nem volt többé az ő ideálja.

A Decséry család nem is sokat időzött olyan közel Kálmánhoz, hogy véletlenül hintajával az utcán elgázoltathassa, többnyire Bécsben laktak.

Vége volt már a rövid ideig tartott szenvelgésnek: az idillel együtt feledve lett a magyar beszéd és költői zsengék. A grófkisasszony nem írt többé verseket, s a főispán minden generális gyűlésen, melyre Bécsből lerándult, egymás hírét elhomályosító nevezetes nyelvtani bukfencekkel örvendezteté meg a tekintetes karokat és rendeket.

Bálvándy volt az az ember, ki Kálmán helyét betölté. Az a férfi, aki a nőknek tetszik. Mert tud előttük ragyogni, és meg nem hódol nekik. Ő az ideál. Szép, délceg alak, a testi ügyesség, edzett egészség, életkedv mellett örökké derült kedély, büszke és bátor, bőkezű és szerencsés. A szívében ugyan üresség van, mint a Szaharában, de ez - férfierény! Ezt szeretik a nők.

Aztán - prózai indokok is vannak.

A Decséry főispán családja nagy birtokú; de birtokaik egy része majorátus, legnagyobb része csak fiágat illet: a leány maga szerény násztárgy volna, ha az öreg apa kegye nem biztosítaná afelől, hogy roppant szerzeményéből egymillió készpénzt fog neki hagyományozni, ha kedve szerint megy férjhez; mégpedig százezert azonnal a menyegző napján leszámlál a boldog vőlegény kezébe.

És erre a százezer forintra és később az egész millióra igen nagy szüksége volt Bálvándynak. Roppant birtokaihoz, mik három megyében feküdtek, igen sok adóssága is volt: azok között szorongató adósságok is, amiket csak nagy uzsorával lehetett rábírni, hogy aludjanak tovább.

Ez volt az ő érdeke Dorothea körül, nem a szép arc.

Viszont a Decséryeknek is volt érdekük a bárót megnyerni.

Először is az a német uralkodó herceg, ki három év előtt Dorotheáért őrjöngött, s aki nem lett volna rossz vőlegény, hirtelen beleszeretett egy énekesnőbe, s azt elvette. Azután Bálvándy igen nagy úr volt - tudták ugyan, hogy adóssága is sok van, de egymillió mindent helyrehozhat. És végül még egy körülmény volt, mely mellette szólt. A politikai kombináció.

Kancellárváltozás volt: a bécsi kormány erősebbre akarta fogni a zablát a duzzogó vármegyék szájában, s a főispánoknak kiadatott a rendelet, hogy minden lehetőt és lehetetlent elkövessenek az ellenzéki szellem korlátolására.

Bálvándynak három megyében volt birtoka, s aszerint, amint azon megyének szelleme irányadó volt, alkalmazkodott ő is. Ha például Pozsonyban volt: ott olyan jó kormánypárti ókonzervatív úrként viselte magát, mint akárki más. A megyében és városban akkor ez volt az áramlat. "Csak nem fogok valamennyi mágnás barátommal végigduellálni, hogy ellenük beszéljek!" - Ha pedig azon megyében jelent meg, ahol Decséry volt a főispán, ott meg olyan véres szájú kurucnak mutatta be magát, amilyennel csak valaha főispánokat ijesztgettek. "Csak nem fogok valamennyi jó pajtásommal összepofozkodni, hogy ellenük lépjek fel!" - Ung megyében pedig megtette, hogy fellépett mint nemzetiségi izgató. Ha Pozsonyban volt, eljárt a jezsuiták predikációira a pietista grófnőkkel; ha Decséry székvárosában volt, ott papkergető protestáns volt; ha pedig Ungba került, ott kezet csókolt az orosz pópának, s járta a búcsút levett kalappal a szűrös emberekkel együtt.

S miután mindez olyan könnyen ment nála, igen természetes volt az okoskodás Decséry főispán részéről, hogy ha ez az ember családi kötelékekkel az ő érdekeihez lesz fűzve, hát akkor ennek legkisebb maga megerőtetése nélkül sikerülend azt a szerepet, amit Pozsonyban játszik, az ő vármegyéjébe is áthozni. Sőt talán még az országgyűlésen is lehet majd számítani a szavazatára.

Mert az országgyűlésen úgy szokott eleget tenni minden kötelezettségének a báró, hogy egyszer tartott liberális szónoklatot konzervatív befejezéssel, máskor konzervatív szónoklatot liberális befejezéssel, nehéz idők alkalmával pedig mindig az "absentium ablegatus" ült a helyén. Akkorra talált valami ürügyet elutazhatni valamerre.

Ha tehát ezt az embert meg lehetne állandósítani, az egy lépés volna a Decséry grófoknak a hercegi cím elnyerésére.

Csak a főszemély nem volt még meghódítva: az öreg Decséry. Mert ő itt a főszemély, miután az övé a pénz.

Az öreg úrnak pedig mindig van pénze és sok pénze. Százezer forint nélkül az ő háza soha nincs. És az a pénz mind az unokáinak van szánva. Csakhogy az öreg úrnak sokkal több kedve van a százezrein és millióin jószágot venni az unokája számára, mint férjet. Azazhogy attól függ, hogy milyen lesz a férj. És e tekintetben az öreg úr makacs volt. Neki Jenőy Kálmán nagyon megnyerte a tetszését. Nagy hibának tartotta, hogy ez kiesett családja kegyéből. Azt ugyan ő sem helyeselte, hogy Kálmán ilyen excentrikus pályát választott, s magas összeköttetéseit oly egyszerre félbeszakította, hanem azt hitte, hogy nem tart ez sokáig. Minden fiatalembernek el kell járni a maga bolondját: hát ennek ez a bolondja. Hadd poétázza ki magát; nem kell útjába állni, majd megunja rövid időn, s aztán megint rendes ember lesz belőle. Milyen ritka erény ennél a fiatalembernél a takarékosság, a munkásság s az otthonmaradási ösztön. Az ilyen embernek, ha egy leányt odaadnak egymillióval, a fiaira tízmilliót fog hagyni. Ilyen szemekkel látta ő Kálmánt maga előtt, s hallani sem akart másról. Ő azt állította, hogy eszére fog az még térni. Ő nem tesz le róla, hogy az ajándékba adott két garasáért visszaadhassa neki a milliót.

De ha a leány nem szereti már?

Ej, csak még egyszer meglássa őt magyar magántáncát eljárni, ismét belebolondul; Kálmánnak csak még egyszer szét kell rúgni sarkantyús lábaival vágytársai között, s azok úgy fognak jobbra-balra hullani, mint ahogy elhullottak az ő vetélytársai, mikor a hercegnőnek udvarolt. Nemhiába adta őneki ajándékba emlékezetes aranyóráját. Az az óra még ütni fog!

Hanem egyszer aztán hírül hozták az öreg úrnak, hogy az öreg Jenőyné megharagudott az unokájára a csavargó életpályáért, kitagadta a szerzeményéből, s majorátust csinált belőle Béni fia számára, Kálmánra nem néz egyéb, mint a csekély nagyapai birtok; az is csak a nagyanyja halála után.

Ez nagyon leszállította az érdemeit. Így bajos dolog őt tovább is szeretni.

Az öreg úr nem restellt e tárgyban személyesen elmenni Korcza úrhoz, és tudakozódni a történtek után. Pedig nemigen szokott különben falusi kastélyából kimozdulni. A hercegnő és unokái jártak tetszés szerint a világban, amerre dolguk volt; ő nem kísérte őket sehova.

Amit aztán Korcza úrtól megtudott, az egészen elrontotta a kedvét.

"Pedig olyan derék fiatalember volt!"

Ezen hangulatban kereste őt fel aztán Bálvándy, decséri kastélyában, hova kedvetlenül hazautazott. Az idő jól volt választva a látogatáshoz:

Ócska már az az adoma, melyben a fösvény nagyapó előtt a gavallér kérő mint takarékos ifjú mutatta be magát, hogy beszélgetés közben két gyertya közül elfújt egyet, hiszen egynél is megérthetik egymást; hogy az eldobott fidibuszt felvette újrahasználás végett, s hogy a cselédeknek kétkrajcárosokat osztott borravalóul; hanem azért Decséry grófnál is sikerült annak alkalmazása. Bálvándy minden embert meg tudott ragadni a gyöngéinél fogva. A nagyanya előtt pazarló volt, ragyogott, a nagyapa előtt józan volt és takarékos.

Elmondta az öreg úrnak, hogy most adta el valamennyi angol paripáját, amik igen nagy tőkepénzt képviseltek. Az angol lovak ellen különös haragja volt az öreg úrnak: nem ment a fejébe, hogyan ülhet valaki tízezer forintos lóra, hogy foghat be egyszerre húszezer forintot a hintaja elé, mikor a saját nevelésű csikaja, ami egy garasába sem került, éppen oda elviszi, ahova az angol paripa, sokkal szebb is, nem olyan sovány, s télire megnő a szőre, nem fázik meg olyan könnyen.

S miért adja el Bálvándy az angol paripáit? Mert a jövő évet utazásban akarja eltölteni. Miféle utazásban? Menyegzői utazásban. Kit akar elvenni? Ekkor aztán rájöttek a tulajdonképpeni tárgyra. Az öreg Decséry nem mondott mindjárt igent. Azt felelte, hogy őneki ebbe a dologba semmi beleszólása. Amit a hercegnő és a főispán parancsolnak, az történik meg; ő csak olyan ötödik kerék a szekérben, olyan eső után köpönyeg, olyan pictus masculus, akivel csak akkor tudatnak valamit, amikor már megtörtént. Hanem azért Bálvándy azzal a nyugodt hittel hagyhatta el a kastélyát, hogyha az öreg úr maga nem fog is felfáradni Bécsbe a menyegzőre, de az ígért nászhozomány bizonyosan ott fog lenni. Később a hercegnő maga is leutazott Decsérre unokájával együtt az öreg úrhoz, s ez alkalommal a családfő nagy húzódozva bár, de csak mégis kezükbe adta az ígért százezer forintot. A többit aszerint fogják megkapni, ahogy az elsővel bánni tudnak.

Egyéb akadály nem állt az összekelés útjában.

Kálmán? - Szegény Kálmán! Ki gondolt még őrá?

 

Egy reggel ragyogó képpel, szétborzolt hajjal, visszájáról felkötött nyakravalóval rohan be Kálmánhoz Bányaváry, nyakába borul, megöleli, megcsókolja; s aztán e szókat rebegi:

- Barátom! Apa vagyok!

Csak olyan színpadi pátosszal ne mondta volna.

Kálmán kérdő tekintetet vetett rá.

Bányaváry pedig elérté a tekintet kérdését.

Büszke önérzet sugárzott arcáról.

- Fiú!

Ez volt a felelet.

Micsoda öröm, micsoda büszkeség, micsoda kérkedés, micsoda szerencseelismerés van abban a szóban! Hogy villannak meg a szemek, hogy gömbölyödik ki az arc, hogy tágul a mell annál a szónál: "fiú"! - Míg ha azt kellene mondani, hogy "csak leány", milyen halk volna a hang, hogy vonna egyet a váll, hogy sütné le az ember a szemeit, hogy húzná hosszúra a képét.

Hanem hát "fiú"!!! - s annak mármost híres-nevezetes keresztapa és keresztanya kell!

- Cilikém téged választott keresztapának.

Kálmán örömmel elfogadta a választást.

- A keresztanya-választást pedig rám bízta. Én Csollánné asszonyságot választottam. Nincs ellene valami kifogásod?

- Semmi. Nagy tisztelője vagyok.

- Akkor hát szaladok hozzá, őt is felkérni.

- Őnagysága még ilyenkor öltözőasztalánál lesz.

- Ó, elfogad ő engem ott is - monda Bányaváry hebehurgyán, aztán megbánta, hogy ezt kiszalasztá a száján, sietett a magyarázattal. - Tudod, a színésznek kivételes állapota van: azt nem tekintik úgy, mint más embert.

Azzal futott tovább. A konyhában megölelte a vén szolgálót, a műhelyben Tseresnyés mestert, mindeniknek eldicsekedett vele, hogy neki fia van, s miután még az utcán is minden elöl-utól talált ismerősét a falhoz szorongatta, s addig odább nem eresztette, amíg nem gratuláltak neki ahhoz a hírül esett szerencséhez, hogy neki fia van, végre eljutott Csollánné asszonysághoz.

Katinka a keresztelős háznál találkozott össze Kálmánnal.

Kedélyesen felkacagott, mikor kezét nyújtá neki.

- Eszerint mégiscsak mint "egy pár" megyünk együtt a templomba!

- Mégpedig akik az egyházi törvény szerint lelki rokonságba keveredtek - foIytatá Kálmán.

Katinka Cilikéhez lépett aztán, kinek arcán a földi bájak legédesebbike ragyogott, az anyai öröm. A delnő kezébe vette a kisgyermeket.

- Ah, minő szép szemei vannak "már"!

(Ez tán sohase látott még kisgyermeket, s azt hihette, hogy annak is kilencednapra nyílik ki a szeme, mint a kismacskának.)

A templomban egy kocsin ment a keresztapa a keresztanyával, a kisgyermeket együtt tartották a keresztvízre, s a neveiket egymás mellé írták be az anyakönyvbe.

Kálmánnak mindez nem okozott meleget többé.

A keresztelői lakomán a szép delnőnek pajkos jókedve volt; hanem elméncségei, úgy látszik, hogy még otthon készültek, s itt az alkalmazásban sehogy sem akartak sikerülni. Ő Kálmánt búsongó, levert tekintettel vélte maga előtt látni, annak pedig nagyon jó kedve volt, s semmi erőtetettség nem látszott a jókedvében.

"Megállj! Majd mindjárt megtalálom én nálad azt, ahol fáj!"

A keresztanya gondoskodott a lakoma pompáját nevelő cukorcsecsebecsékről. Aztán a cukorfurcsaságok között voltak olyanok, melyek kegyeletes emlékeket foglaltak magukban, aranyakat rejtő dobozkák a keresztelő lelkész s a szülésznő számára, kinek-kinek ráírva a neve.

Kálmánnak jutott egy finom pálmarostból fonott kosárka cukorvirágokkal. Katinka maga adta azt át neki, kérve, hogy tekintse meg, mi van a virágok alatt.

Kálmán fölemelte a kosárkából a virágokat, s talált azok alatt egy aranynyomatú fényezett papírjegyecskét. Azok az aranybetűk tudatták a Decséry és Bálvándy családok minden főrangú ismerőivel, hogy e két család a házassági frigy által mai napon boldog összeköttetésre lép egymással. Ma esküdtek Bálvándy és Dorothea grófnő.

Katinka égő kárörömmel leste Kálmán arcának elváltoztát. El fog-e szomorodni? Ki fog-e csordulni szeméből a könny? Vagy tettetni fogja, hogy nem fáj, és ügyetlenül? Vagy bort fog inni rá, s mámorba fojtja igazi érzelmeit?

Egyiket sem érte el vele. Kálmán nyugodtan monda:

- Régen tudom ezt. S én azt hiszem, hogy boldog pár lesz belőlük. Bálvándy igen derék férfi, ki egy nőt boldogítani tud.

Katinka ajkába harapott.

És Kálmán még olyan tréfás volt, hogy nyájasan nyújtá neki a kosárkát.

- Nem tart meg a virágok közül egyet emlékül, szép nagysád?

Ez megsebesíthetlen ember. - Vagy pedig valami titka van; de mi?

Hol van neki az érzékeny része?

Most a cukorsüteményeket tartó ezüsttálcát talapjáról leemelve, onnan egy iratot vett elő Katinka, s azt szétbontva odanyújtá Bányavárynak.

- Ez pedig az én kedves komáim számára hozott keresztelői ajándék.

Bányaváry elolvasta az iratot, kiejté a kezéből, térdre esett Katinka előtt, megcsókolta a kezét, megint felkapta az iratot; odatartá Kálmán elé: "nézd", a pap elé: "nézze!" - odafutott vele Cilikéhez: "olvasd!" Egyiknek sem engedett ennyi időt, hogy egy sort is elolvashassanak belőle; végre felugrott vele egy székre, s onnan a magasból olvasta el maga az irat tartalmát.

Nádor őfensége különös kegyelmét tudatá ez irat Bányaváryval, melynek folytán a magyar színésztársulatnak megengedtetik ezentúl hetenkint egyszer egy este előadást tartani a pompás pesti német színházban.

Hah, micsoda öröm volt az! Bányaváry kívül-belül összecsókolá a drága iratot, Cilike vánkosaiba rejté zokogó arcát. Ez volt az ő vágyaiknak netovábbja, az ő álmaik legmerészebbike. Hogy milyen nagy ez emberek öröme, azt Kálmán arcáról láthatá legjobban a delnő. És amidőn Kálmán megszorítá kezét, s melegen súgá: "Köszönöm ezt önnek! Ez az ön műve volt!" - akkor kitalálta Kálmán titkát. - Ez örül Cilike boldogságának.

 

Ezekben a napokban meglátogatta Korcza urat Jenőyné nagyasszony.

Az asszonyság igen szigorú tekintettel jött, Béni urat is magával hozva, ki ezúttal csak a jobb lábára sántított a tyúkszemei miatt. Korcza úrnak az arca pedig még mozgékonyabb volt, mint egyébkor, amint a nagyasszonyt meglátta. Fekete tubákkal bosszantotta az orrát, hogy annál mérgesebb legyen.

- Tessék helyet foglalni.

A nagyasszony leült a pamlagra, Béni állva akart maradni, míg a mama rá nem rivallt: "Ülj le, ha mondják!"

Akkor aztán Korcza urat szólítá meg.

- Nos, fiskális úr, készen van-e már az, amivel megbíztam?

- Még most nincs készen.

- Hát mikor lesz meg?

- Hogy mikor lesz meg? - ismétlé a kérdést Korcza úr.

- Igenis, mikor lesz meg?

- Hát mi lesz meg?

- Ejnye! Zebedeus áldottát! Most meg már azt kérdi, hogy mi lesz meg?

- No igen, a nagyasszonynak annyiféle processzusa van nálam, hogy azt sem tudom, melyiket sürgeti.

- Én nem sürgetek egy processzust sem. Ön tudja jól, hogy mit sürgetek. Egy dologért járok önhöz, jól tudja. Azt mikor készíti el már? Erre feleljen nekem kereken és egyenesen.

- No, hát felelek erre a kérdésére a nagyasszonynak kereken is, egyenesen is, s ha kívánja, triangulariter és hexaéder alakban és minden geometriai forma szerint. Az a dolog az én kezem által soha és semmiképpen nem lesz meg.

A nagyasszony elszörnyedve állt fel helyéről, mire Béni bácsi is hirtelen felpattant.

- S miért nem?

- Azért nem, mert én nem fogok a nagyasszonynak abban a hóbortjában segítségére lenni, hogy az egyik gyermekét, a jót, a lángeszűt kitagadja, azt, aki nekem csak egy évig volt fiam, s mégis úgy szerettem, mint a magamét, s ennek a másiknak meg majorátust csináljon. Száradjon el a kezem, ha én ebben a munkában a nagyasszonynak egy körömvakarintással is segítségére leszek.

A nagyasszony is felfortyant erre a szóra.

- Akkor keresek magamnak más ügyvédet.

- Keressen a nagyasszony.

- Elviszem öntől minden peremet - azonnal!

Erre a fenyegetésre nem is szólt semmit Korcza úr, csak kinyitotta a szekrényét, kinyalábolt belőle egy csomó összekötött aktát, s anélkül, hogy azt mondaná, hogy "tessék": odafektette a poros iratokat Béni bácsi ölelő karjai közé, ki csak bámult, mint a sült hal, amint az összehordott pörcsomagok egyre magasabbra kezdtek nőni nyalábjában, úgyhogy a legfelsőt már az állával kellett neki leszorítani, hogy a többiről le ne csússzék.

A nagyasszony pedig következetes akart maradni a maga haragjával és büszkeségével.

- Jól van, elviszek rögtön mindent más ügyvédhez. Van még prókátor Pesten elég! Elviszem az úr adjunktusához, annak adom. Hogy hívják azt a sántát?

- A sántának a neve Biróczy. Lakik az Öt pacsirta utcában, Nro 50. Csak tessék hozzá menni az egész cókmókjával. Úgyis egy másik asszonynak a processzusait is most adtam át neki. Nem akarok többet asszonnyal bajlódni, se széppel, se csúnyával.

- Engem a csúnya asszonyok közé számít az úr, ugye?

- Nemcsak a csúnyák közé, hanem a rosszak közé, a rossz-szívű, rosszindulatú, kegyetlen asszonyok közé. Most már megtudta tőlem a nagyasszony, amit még eddig nem tudott, s mármost nem bánom, tegyen, amit akar; lökje ki az unokáját, a nemes, derék, lángeszű ifjút a szemétre: abból ott is gyöngy lesz; ezt a hosszú állú mamlaszt meg tegye majorescójává, vegyen neki grófságot, hogy legyen neki még két szarvával több, öltöztesse fel aranyba, s mutogassa pénzért, mint mexikói vadkirályt, vigye fel Bécsbe, vetessen el vele valami kifestett vén banyát, hogy legyen aki ebédnél felköti neki a nyakába a hangedlit.

Még többet is mondott volna ebből a fogásból Korcza úr, ha a nagyasszony meg nem lódítja Béni urat, ki csak állt ott, és kíváncsi volt meghallani, hogy mit tud még az a kis ember felőle. Aztán csak mennie kellett azzal a sok ölébe rakott írással.

- Még elhallgattad volna, hogy ócsárol szemtül szemedbe! - agyarkodott rá a nagyasszony, mikor a kapu alá kijutottak.

- De édesz mama, hiszen igazat mondott; mert nekem csakugyan nagyon nagy állam van.

Hanem aztán meggyűlt a baja Béni bácsinak azzal az átkozott sok írással az ölében. Nem voltak hozzákészülve, hogy szekérrel jöttek volna; ebben a városrészben pedig Szent Fiákernek semmi állomása nincsen; annálfogva gyalog kellett cepekedni a terhes aktákkal egész az Öt pacsirta utcáig; a nagyasszony ugyan maga is átvett néhány percsomagot, hogy Béni bácsin könnyítsen; de azért mégis annyi maradt annál, hogy nem bírt vele. Egy-egy engedetlen csomag, mint az angolna, kicsúszott a többi közül, mikor azt fel akarta venni, a többi mind utána esett, a szél szétterítgette a leveleket, utcagyerekek kergették a messze repült írást. A nagyasszony dühös volt, mint az oroszlán, mikor Biróczy lakására elértek.

Este összetalálkozott Korcza úr Biróczyval.

- Volt önnél a nagyasszony?

- Volt.

- Elfogadta ön az ügyét?

- El.

Korcza úr nagyot bámult, s megtaszítá két kezével Biróczy két vállát.

- Maga? Kálmán testi-lelki jó barátja? S elvállalja az ő exheredációjának ügyvitelét? - Azután vállat vont. - Különben igaza van. Ha ön el nem vállalja, elvállalja más. Van Pesten háromszáz prókátor. Ha az ember úgy veszi fel a dolgot... Jó barát ide, jó barát oda!

Korcza úr nagyon fintorgatta az orrát.

- De ne tessék pedig úgy venni fel a dolgot. Éppen azért, mert jó barátja vagyok Kálmánnak, vállaltam el ez ügyet. A hivatalos okiratba sikerült egy záradékot becsúsztatnom, mely éppen beletalált a nagyasszony esze járásába, s egészen megnyerte a kedvét; s ez a záradék így szól: "Ha pedig Kálmán unokám felhagyna azon baráti viszonnyal, mellyel most az itt levő színésztársaság iránt viseltetik, ha elválnék Bányaváry uramtól, és azt magától elhagyná, akkor Benjámin fiam tartozzék a neki átadott majorátus jövedelmének felét Kálmánnak átengedni."

Korcza úr egyet rántott a fél bajuszán.

- "Nesze semmi: fogd meg jól!" Ez a záradék nagyon sokat érne, ha - meg ha. Mert hiszen emberi ésszel számítva úgy lehet okoskodni, ahogy ön tette, hogy egyszer valamikor csak nem lesz Kálmán ezekhez a fatális komédiásokhoz hozzávarrva, s akkor bekövetkezik a "ha". Ámde nagy kérdés, hogy Kálmán a mellett az izgatott életmód mellett, amelyet ő folytat, az emberi erő fölötti munkásság mellett, annyi szenvedés, nélkülözés közepett nem hal-e meg addig, amíg...

- Amíg Bányaváry barátsága félbeszakad?

- Nem. Amíg Béni a neki hagyott majorátussal tökéletesen tönkre nem jut. Mert arra leharapom az ujjamat, hogy amint a nagyasszony Bénit belehelyezi a birtokába, az anélkül, hogy valaha egy jó lovat tartott volna, vagy valami urat játszott volna, a legrövidebb idő alatt tönkremegy csupa élhetetlenségből; s mi haszna akkor Kálmánnak a híres záradékból?

- No, én meg hát azt mondom önnek, s erre én is leharapom az ujjamat, mégpedig a lábam ujját, hogy nem vetek neki fél évet, hogy Kálmán el fogja magától űzni ezeket az ő barátait, legelöl Bányaváryt magát.

- Ah, hisz ön úgy beszél, mint egy próféta!

- Hát csak hadd legyek próféta. Fél évig ne beszéljünk egymással erről a dologról. Addig különben sem igen jövünk majd össze, mert én hosszú útra megyek, ki Bécsbe és Párizsba.

- Mi a gutát? Csak úgy mulatságból?

- De egyrészt Béni bácsit kísérem, akit a nagyasszony kiküld világot látni.

- Ah! A tinót Bécsbe hajtják, hogy visszajöjjön mint tulok. S ön a pásztor?

- Meg még más kliensemnek a dolgában is járok.

- Párizsba?

- Oda is.

- Ecce! Én sohasem vittem annyira, hogy olyan kliensem lett volna, akinek Párizsig megy a kauzája.

- Hja, van annak, aki érti magát.

- Fungum! - Szólt fittyet vetve Korcza úr a tovabicegő kollégának, s aztán nagyon megdicsérte az ott maradt társaság előtt a távozót. - Jeles ész! Még azt is megtanulta tőlem, amit magam sem tudok.

 

Egy meredek kapaszkodónál a brünni országúton két posta gyorskocsi érte utol egymást, ott aztán, amíg a lovak lépésben vontatták föl a kocsikat a hegyhátra, az utasok tetszés szerint leszálltak, és gyalog ballagtak a szép őszi fűvel benőtt gyalogúton.

Az első kocsiból egy daliás termetű férfi szállt ki, karját nyújtva az utána kilibbenő úrhölgynek, kinek arcát kék selyemfátyol födte, a második kocsiból pedig egy nehézkesen tappogó zömök úriember mászott alá a lépcsőkön, lábai posztó félcipőkbe dugva, nyakára széles nagykendő körítve, mely hosszú állát is befoglalta. Az utóbbi, miután útitársát hasztalan biztatta, hogy szálljon ki az is, kénytelen volt rászánni magát, hogy egyedül ballagjon a kocsi mellett, de fenntartva azt az elővigyázatot, hogy fél kezével a kocsiajtó kilincsét folyvást fogva tartsa, nehogy egyszer a postillon azt a perfidiát kövesse el, hogy megvagdalja a lovakat, en carrière elnyargaljon, s őt itthagyja a morva erdők közepett.

Hanem amint az utóbbi úr az első kocsiból leszállt urat megpillantotta, egyszerre megváltoztatta szándékát, elhagyta a saját kocsiját, s ahogy tyúkszemei és a botosok engedték, kitárt karokkal sietett a másik úr felé lelkendezve: "á, báró Bálvándy!"

Hanem aztán visszahökkent, mikor a fiatal hölgyet is megpillantá, ki amannak a karjába kapaszkodott.

A daliás úr pedig szívélyesen nyújtá neki kezét.

- Szervusz, Béni bácsi! - S aztán sietett őt megismertetni nejével, a grófnővel.

Ettől fogva aztán Béni bácsi őt is állandóul grófnak címezte, mert azt a gorombaságot csak nem követhette el, hogy egy grófnőnek a férjét báró úrnak sértegesse.

- Hát hová, Béni bácsi?

- Párizsba! - kiálta Béni bácsi dicsekedő arccal, mintha az volna Brünnhöz a legközelebbi állomás.

- Ah, az dicső! Hát akkor együtt megyünk.

- Maguk is Párizsba mennek?

Ejnye de megörült Béni bácsi ennek a szónak.

- Vigyenek engem is magukkal a maguk kocsiján! - könyörgött gyermekes hangon. - Van ott még hely elég. A szobaleány kisasszony átülhet az én helyemre. Nem leszek én alkalmatlan.

A báró valamit súgott a hölgy fülébe - mire az azt mondta, hogy "yes".

- Hát jól van, Béni bácsi, jöjjön velünk.

- Mert tudják, az édes mama küldött velem kísérőnek egy fiskálist, de én attól félek.

- Miért fél tőle?

- Azért, mert sánta.

- Mert sánta?

- Az ám. Aztán ha zsiványok találnak bennünket megtámadni az erdőben, ez a sánta meg nem védelmez, ellenben tudja, hogy hol van elrejtve a pénzem, s elárulja, ha megijesztik.

A fiatal házaspár nagyon jól mulatta magát Béni bácsinak ez alapos félelmén, s el lett határozva, hogy magukhoz ültetik őt a saját gyorskocsijukra. Ez az egész útra kész mulatságtárgy lesz. Azért a szobalyánnak sem kell kiszorulni a kocsiból; elférnek négyen is.

Béni bácsi tehát csak elébb még visszaszaladt a hátulsó kocsihoz; azazhogy csak mondta, hogy szalad, de inkább megállt s megvárta, míg a kocsi helyébe jön, akkor azután megmagyarázta a sánta fiskálisnak, hogy őt milyen véletlen szerencse érte, hogy Bálvándy grófékkal utazhatik egy szekéren.

Biróczy is úgy találta, hogy az nagy szerencse; hanem ott azután nem szabad ám sem pipázni, sem elaludni a kocsiban.

- No, majd hát tubákolni fogok, hogy el ne aludjam.

- Az bizony jó lesz.

Még egyre volt kíváncsi Béni bácsi.

- Vajon ugyanaz a grófkisasszony az, akit Kálmánnak el kellett volna venni?

- Egészen az.

- Ejnye de bolondul tette Kálmán öcsém, hogy nem vette el.

(Akkor te nem volnál majoresco, szamár! - mondá magában Biróczy.) Aztán a nyakába akasztotta Béni bácsinak az oldaltáskáját, hogy mármost vigyázzon rá maga, mert abban van a passzusa, s azt majd előkérik.

A hegyhátra érve aztán beültették Bálvándyék magukhoz a vén gyereket, akin igen jól mulatott egész Hohenstadtig a grófnő, ahol éjszakára megszálltak, amidőn Biróczy ismét átvette védencét.

Béni bácsi nem titkolá, hogy leginkább azért szeret itten, mert nagyon fél a zsiványoktól. Moor Károlyból tudja, hogy a cseh erdők tele vannak rablókkal, sőt etnográfiai ismeretei folytán, miket vásárok alkalmával ponyvára festett gyilkos történetekből öregbített, nagyon jól tudja, hogy az a bizonyos Schinderhannes itt ezen a környéken űzi borzalmas útonállásait. Ő ugyan nem fél, mert az aranyai úgy el vannak dugva, bevarrva valahová, hogy azokra senki rá nem talál, a többi pénze pedig váltókban van. Látott-e már Bálvándy váltót? Megmagyarázta neki, hogy milyen az. Majd arra is rávitte a feje, hogy a grófnőnek szépeket mondjon; egy lélegzet alatt gratulált neki, hogy ilyen derék emberhez ment nőül, és sajnálta, hogy nem tisztelheti sógorasszonyának. Megismertette az édes mamája szokásaival, s tudatta vele, hogy most ő a majorátus birtokosa, melyet mamája alkotott, midőn Kálmánt kitagadta; ha a jószíve engedte volna, amennyi esze volt, még azt is megtette volna, hogy az ifjú házasok előtt Kálmán mostani állapotját elbeszélje, de olyankor mindig elszorult a torka a jó öreg fiúnak, mikor eszébe jutott, hogy ő most Kálmán öccsének a részét is maga eszi meg az ebédnél, s valahányszor egy bifszteket kettévágott, a kisebbik felét mindig otthagyta a tányérján.

Bálvándy tökéletes mulatságot tudott csinálni a bohó fiúból, örökös félelmével, gyámoltalan naivságával, jószívű ostobaságával. Dorothea grófnő maga is kegyeskedett vele tréfálni, mit az igen nagyra vett, s este mindent elmondott Biróczynak, akivel egy szobába került össze hálni.

- De hát nem veszi maga észre - szólt neki a goromba Biróczy -, hogy ezek az urak magából bolondot űznek?

Azért azután komolyan megneheztelt Biróczyra; kikérte magának, hogy ő irányában ily kifejezéseket ne használjon, mert azt nem tűri el senkitől.

Olyan kedves volt, mikor megharagudott, az egész képe olyan lett, mintha vörösrépaléből álló tenger színe alól bukott volna fel vele.

És tartotta a haragot. Prágába érve külön szobát nyittatott magának, s kereken megmondta Biróczynak, hogy őneki ne legyen mindenütt a sarkában, mert ő nem gyerek. A vendéglőkben mindig Bálvándyék társaságában étkezett, s evett olyan furcsaságokat, aminőket azok hozattak.

Berlinben pedig egészen felmondta a barátságot Biróczynak.

- Mit kísér engem az úr mindenüvé? Menjen az úr vissza Pestre. Eltalálok én már Párizsba más társaságban is. Nem kell az én hátam mögé hajdú. Mit kísér engem, mint a hajdú? Én már írtam a mamának levelet, hogy nekem a maga kísérete nem kell. A mamától kaptam is rá választ, itt van, magának szól, olvassa; ebben tudatja magával, hogy ne strázsáljon engem mindig; én azt tehetem, amit akarok, oda mehetek, ahova akarok. Hát engem ne kísérjen mindenüvé, mint a hajdú.

Biróczy pedig egész hidegvérrel azt mondá neki, elvéve tőle a nagyasszony által neki írt levelet:

- Én nem kísérem magát; én is megyek oda, hova nekem tetszik. Én megyek oda, ahol nekem dolgom van.

- De én most éppen Homburgba megyek!

Béni bácsi csak kipattant vele, hogy miért akarja lerázni a nyakáról Biróczyt.

- Hát akkor nekem is Homburgban van dolgom.

Béni bácsit nem valami gonosz szenvedély ösztökélte, hogy Bálvándyékkal a homburgi fürdőt is útba ejtse; de mivel kedves barátja olyan sok csuda dolgot beszélt előtte az ottani játékbankról, szörnyű kíváncsi lett meglátni, hogyan nyerik el az emberek azt a tömérdek sok pénzt. Ő maga ugyan részt nem fog venni a játékban, az ő aranyai jól be vannak varrva, nem is tudni, hová; a többi pénze pedig váltókban van, de szeretné látni, hogy miképpen játszik más. A báró is fog játszani, s a grófnő is azt mondta, hogy ő is próbál szerencsét. Ez nemes szenvedély.

Hanem hát az alkalmatlan Biróczy csak oda is utána ment, s az is beszemtelenkedett a pompás játékterembe.

Az első este mindjárt csoda dolgokat látott Béni bácsi. Látta Dorothea grófnőt mosolygó arccal elveszteni száz louis d'ort a ruletten, még csak a szempillája sem rezzent meg aközben; Béni bácsi pedig majd odaejtette a fejét a zöldasztalra bámulatában.

Még nagyszerűbb volt a rouge et noir asztal melletti élménye: ott Bálvándy vonta magára a közfigyelmet. Milyen hidegvérrel mondá: "mille francs", és tette az aranytekercset a vörös lapra, megnyerte a tételt, rajta hagyta a vörös lapon. A tét megnégyszereződött, lett belőle nyolcezer, tizenhatezer, harminckétezer frank, akkor a fekete jött ki, a krupié behúzta az egészet. - Béni bácsi majdhogy sírva nem fakadt. S Bálvándy akárhányszor ismétlé azt a bravúrt. Béni bácsi, mikor nőni látta azt a káprázatos halmazt aranytekercsekből, úgy szeretett volna közbekiáltani: "vigye el ön már! húzza már be!" - Elgondolta magában, hogyha őelőtte egyszer úgy heverne már harminckétezer frank, dehogy kockáztatná tovább, megtömné vele a zsebeit, extra postát fogadna, s úgy elhajtana innen, hogy soha többé nem látná őtet Homburg. Egyszer meg aztán azt a manővert csinálta Bálvándy, hogy négyszer rajta hagyta egymás után a tételét a veresen, akkor átment vele a feketére, ott megint négyszer egymás után nyert, és parolit tartott; hatvannégyezer frankot nyert, azt azután beseperte, s azt mondta, hogy ez vacsora előtt elég lesz.

Béni bácsi most kezdte még csak bámulni Bálvándyt. Hisz ez nagy ember. Nemhiába felé is van fordulva minden lornyett, kivált azoké a szép kisasszonyoké, akik franciául beszélnek, és szinte játszanak. Vajon mind grófnők azok?

Vacsora után (melynél, közbevetőleg mondva, Béni bácsi osztrigát is evett, s pezsgőt ivott rá, a báró vendégelte meg) újra visszamentek a rouge et noir asztalhoz.

De már ezúttal tökéletesen kilelte a hideg Béni bácsit, úgy megfázott és megizzadt Bálvándy játékának nézésébe. Hej, ha őneki bátorsága volna egyet azok közül a dugaszba eltett aranyak közül kifejteni s szinte feltenni a báró kártyájára. De hátha el találná veszteni. Mert az volna jó, ha az ember bizonyosan tudná, hogy nyer; akkor nem volna olyan nagy vétek a kártyázás.

Nem nézhette tovább ezt a dolgot. Bálvándy egész halmaz aranyat vesztett, s megint garmadával seperte vissza. Ez a látvány lunátikussá tette Béni bácsit. Hazament szobájába, és lefeküdt azzal a meggyőződéssel, hogy Bálvándy reggelig szétrobbantja a bankot. De világért sem tudott elaludni; akárhogy lehunyta a szemét, mindig maga előtt látta azt a fényes termet, azokkal az aranyéhes emberi vadakkal; megterítve előttük a zöld etető, amin úgy szórják az aranyat, mint otthon a kukoricát. Ha pedig elaludt, azt álmodta, hogy ő maga is nyakig ül az aranyban: egyszer meg szétgurul minden arany, s akkor egy ingben, mezítláb marad ott.

Reggel összetalálkozott megint Biróczyval. Kegyes volt őt észrevenni.

- No! Ugye látta, a báró micsoda szerencsés ember. Egyszer már nyert annyi aranyat, hogy az volt egy mázsa.

- A bizony - monda Biróczy - elvesztett az éjjel vagy harmadfélszázezer frankot.

Itt megállt a lélegzetvétel Béni bácsi torkában. Ez olyan nagy dolog, hogy egyszeri hallásra meg sem érti az ember.

Kétszázötvenezer frankot elveszteni. Mit csinálna ő, ha az őrajta esett volna meg? Azt csinálná, hogy borotválkozás előtt felszína egy nagy csomó burnótot az orrába, hogy mikor a nyakán van a borotva, hirtelen nagyot tüsszentsen, s azzal a feje odaessék maga elé. Vajon Bálvándy mi módon fogja magát elölni?

De hátha nem is igaz az egész dolog? Ez a sánta fiskális csak őtet akarja itten most bosszantani. Lehet is annyi pénzt elveszíteni! Hisz az már tolvajság volna!

Persze hogy nem igaz egy szó sem az egészből! Hisz itt jön a báró éppen a szobájából, a comtesse-szel a karján, s olyan jókedvük van mind a kettőjüknek, amilyen nem lehetne valakinek, aki a múlt éjjel harmadfélszázezer frankot veszített. Még Béni bácsit is meghíják a reggelizéshez, a báró szarvasgomba-pástétomot hozat, és sherryt iszik hozzá. No bizony, aki kétszázötvenezer frankot elveszített, az nem eszik szarvasgomba-pástétomot, nem iszik hozzá sherryt, nem tréfál Béni bácsival, nem szorongatja titokban a grófnő szép kezeit. Annak nem ilyen piros az arca, annak nem ragyognak így a szemei; az nem ád aranyat borravalóul a pincérnek. Mesebeszéd, amit az a fiskális vele el akart hitetni.

Béni bácsi a világért meg nem merte volna kérdezni más embertől, hogy igaz-e, amit a fiskális mondott.

Pedig biz az igazat mondott.

Hanem Homburgban egy napig sem időztek tovább Bálvándyék. És így Béni bácsi is ment velük tovább. Elég is abból ennyi! Egyszer megpróbálni a szerencsét, zsebre tenni, amit a jó sors adott, s aztán képpel sem fordulni a játékbarlang felé; ez a legokosabb princípium. Béni bácsi meg volt felőle győződve, hogy Bálvándy hozza magával a fél mázsa aranyat, amit az ő szeme láttára elnyert. Vajon hová tud ennyi pénzt majd eldugni, hogy az úton el ne lopják?

De egyúttal azt is tapasztalá, hogy a sánta fiskális mindenütt velük egy úton jár; mintha ő volna az a proverbialis "poena pede claudo", aki a bűn üldözésére ki van küldetve.

Reménylé, hogy Párizsban majd csak nyomát fogja veszíteni. Nem az; ott is mindig a gallérjához volt varrva: ahova ők beszálltak, ott telepedett le az is; ahova ők mulatni mentek, megjelent az is; márpedig Béni bácsi elég megvetően bánt vele, rá sem nézett. Ha még azt sem érti el, ugyan vastag bőre van.

A báróék pedig rendkívül nyájasak voltak az öreg fiú iránt: valóban kényeztették, mint egy gyermeket. Csupa öröm volt velük együtt látni Párizst. A báró többször volt már itten, egész rendszerrel tudta sorba venni az élvezeteket, színházak, báltermek untig adtak Béni bácsinak gyönyörködnivalót. Az tetszett neki különösen, hogy a báró és a grófnő nem tesznek úgy, mint más unalmas házaspárok, kik egymástól számon kérik: hová mégy? hol jártál? hanem az egyik keresi a mulatságot itt, a másik amott: egyszer megint összekerülnek, s meg vannak a napjukkal elégedve. Például azalatt, míg a grófnő a théâtre français-ban ismerősöket fogad el páholyában, azalatt Bálvándy a foyer-ben keresi a lenge öltözetű ismerősöket, meg elviszi magával Béni bácsit a Closerie des Lilasban, ahol oly barátságos tekintetű leánykák mosolyognak az emberre, s az Béni bácsi keblének olyan jólesik. Ha mondjuk, Béni bácsi keblének, értjük alatta csak a szívét, nem pedig a tárcáját: mert annak ez a mulatság nem esik olyan jól. A dugaszban elhozott aranyak bizony olyan gyorsan elrepültek tőle, mintha Rinaldo kezébe jutottak volna útközben. De sebaj, arra valók a váltók. Azokat mindig pénzzé lehet tenni. De mi úton-módon lesz abból a váltóból pénz, ez nem ment Béni bácsi fejébe sehogy. Mert tudta ő azt, hiszen törvénytudós volt, hogy ha az ember egy másik ismerős embernek pénzt ád, attól kötelezvényt vesz, két tanú aláírja magát, hogy az ő szeme láttára számlálták le a pénzt, három ezüsthúszast értve egy forintban, az írásra ütnek három pecsétet, azután a tőkét fél évvel elébb felmondják: hát az az egyik ember annak a másik embernek tartozik azt a pénzt ugyanazon penészes húszasokban visszafizetni; s ha nem fizet, húszesztendős processzus vallja kárát; de hogy valaki Ázsia széléről idejöjjön Párizsba, egy akkora papirossal, mint két fidibusz; amin se tanú, se pecsét: azt megmutassa egy idegen embernek, akit sohase látott, s arra az az idegen ember belenyúljon a fiókjába, s a Pesten lefizetett ezüstöt kifizesse neki igazi louis d'orokban, ez a mesék közé tartozott előtte. Vajon nem fogja az a bankár őt egyenesen kinevetni ezzel a kívánsággal? Nem löki ki az ajtón? Vagy éppen talán még be is csukatja? A sánta fiskálishoz pedig nem akart fordulni, tehát mégiscsak rá kellett szánnia magát, hogy egy bérkocsit fogadjon, s annak meghagyja, hogy erre az írásban mutatott helyre szállítsa el őt rögtön, és vissza is hozza. Az a bankár címzete volt.

Béni bácsi eljutott szerencsésen a francia bankár üzletszobájába, s ott előmutatta a váltóját, ugyan fogva az egyik fülét, nehogy az az ember ott a rácson belül kikapja a kezéből, s hirtelen lenyelje.

Az az ember a rácson belül megnézte az aláírásokat, s azt mondta, hogy minden rendben van: aranyban tetszik-e a pénz vagy bankjegyekben?

Béni bácsi előrebocsátotta, hogy vele németül beszéljenek, s aztán bölcsen felét aranyban, felét bankjegyekben kérte ki a pénznek.

A bankár pénztárnoka aztán udvariasan felkérte, hogy szíveskedjék a váltóra ráírni a zsiróját, mikor a pénzt átveszi. Akkor az volt a szokás: nem tudom, most is az-e.

Béni bácsi ettől a szótól nagyon megijedt. Mit írjon ő? "Zsirót." Micsoda állat az? Nem lehet a valami jó. Neki még otthon keményen meghagyta a mama, hogy semminemű papirosnak alá ne írja nevét külföldön. Ő nem írja le a nevét sehova.

Akkor viheti a váltóját vissza, nem kap pénzt.

Béni bácsi kétségbeesetten hajtatott vissza szállására. Pedig már alig volt annyi pénze, hogy a fiákert kifizesse. Most mit csináljon, ha a váltójára nem adnak pénzt? Éhen kell meghalnia ez idegen országban, és gyalog hazamenni Magyarországba, ennyi tyúkszemmel. Felkereste patrónusát, Bálvándyt, s előadta neki, hogy micsoda veszedelemben van. Már akkor pertu voltak, s kedves barátomnak hítták egymást.

- Mit csináljak, kedves barátom?

Bálvándy hasztalan tartott neki egész előadást a váltók természetéről, a "zsiró" nem ment Béni fejébe. Ő inkább meghal éhen, de alá nem írja a nevét semmi váltónak.

- Hát add ide, majd aláírom én az enyimet - mondta Bálvándy -, s arra aztán kiveheted a pénzt a bankártól, miután a pesti bankár saját rendeletére állította ki a váltót.

Ezt nem értette aztán még csak Béni bácsi!

Dehogy engedte, hogy Bálvándy az ő váltójára írja a nevét: hátha elrontja vele az egész váltót, s aztán igazán nem kap érte semmit.

- No, hát add ide, kifizetem én a váltód értékét! - monda a báró, aztán majd bekasszálom magam. - Mennyiről szól? - Ötezer frank. Itt az ötezer frankod.

Azzal nem messze ment, csak a chatouille-jáig; azt kellett felnyitnia. Belemarkolt, kivett öt darab ezeres bankjegyet, s odaveté az asztalra. Ez a pénz: hol a váltó?

Béni bácsi reszketve gombolá be a mesés nagyságú összeget, s szörnyen bámult, mikor a báró becsengette a vendéglői szolgát, ráírta az ő váltójára a saját nevét, átadta az idegen cselédnek, elküldte vele a bankárhoz, s tíz perc múlva az idegen szolga már itt is volt azzal a pénzzel, éppen olyan bankjegyekben, s átadta azt a bárónak anélkül, hogy elvesztett volna belőle valamit.

Béni bácsi el volt kábítva e könnyű pénzzelbánás igézete által. Ez a Bálvándy nagyszerű ember!

E naptól fogva nem volt Béni bácsinak más óhajtása, mint hogy vajha ő egyszer visszaszolgálhatná Bálványnak ezt a nagy baráti szívességet, s hasonló fényes úri könnyűvérűséget tanúsíthatna irányában. Ez óhajtását több ízben ki is fejezé előtte. Bálvándy megköszönte, nem volt rá szüksége.

Hanem egy nap mégis akadt ilyen szerencsés alkalom.

- Kedves barátom - monda Bálvándy -, hirtelen fel kell vennem egy kis összeget, magam vagyok a váltón az elfogadó, s hiányzik róla egy zsiróm. Tehát ha azt a szívességet meg akarnád tenni.

Hogyne akarta volna Béni bácsi? De örült neki nagyon, hogy Bálvándyval egy papírra írhatja a nevét. Azt már megtanulta tőle, hogy az a váltóra írt "zsiró" semmi bajt nem okoz: az csak olyan, mintha egy szerelmeslevélnek írná alá magát az ember; azt akárki megteheti, akárkinek szívességből; az csak holmi kereskedői formalitás. Hogyne írta volna oda a nevét, ha egyéb nem kívántatik tőle. Azt sem nézte meg, mennyi az összeg, mikor van a lejárat. Minek a rendeltetésére kell fizetni? Nem az ő gondja az.

És aztán el is felejtette az egész dolgot, s beletelt két hónap, hogy az eszébe sem jutott.

Ezt a két hónapot folytonos tanulmányozások közt tölté. Tanulmányozta a szép grisette-eket, s tanult tőlük franciául beszélni.

Csak az az egy feszélyezte, hogy ez a sánta fiskális mindenütt az útjába ténfereg.

Egy reggel aztán, mikor éppen a teájához törögette fel a lágy tojásokat Béni bácsi, beállít hozzá egy soha nem látott úr, s azt kérdi tőle, hogy van-e kedve azért, hogy ezt a hosszú cédulát megmutatja neki, most rögtön hetvenötezer frankot kifizetni.

Béni bácsi értett már annyit franciául, hogy ezt a dolgot semmiképpen meg ne értse. Hogy ő fizessen hetvenötezer frankot azért a céduláért? Sohse látott ő hetvenötezer frankot életében.

A kellemetlen úr azt kérdezte tőle, hogy nem az ő névaláírása-e ez a bemutatott hosszú fidibuszon?

Most emlékezett már rá Béni bácsi.

- Hja, kedves mosziő, ez csak zsiró, ezt úgy hívják, hogy zsiró, én itten csak zsiró vagyok. A pénzzel Bálvándy báró tartozik, a gazda Bálvándy, a gazdag Decséry comtesse férje! Tudja?

A kellemetlen mosziő biztosítá Béni urat, hogy tudja ő ezt jól, de miután az akceptáns nem fizetett a határidőre, tehát a zsirón van a sor; annak kell fizetni hetvenötezer frankot. Ha pedig nem fizet, akkor méltóztassék ezt a másik két urat, aki az ajtóban áll, követni a bérkocsiig és onnan tovább: mert a személyfogság ellene is éppen úgy megadatott, mint az akceptáns ellen.

Béni bácsi erre a szóra elfelejtett franciául, ríva fakadt, és diákul beszélt.

- Tamen ego nihil feci: iste Bálvándy omne fecit. Ego nihil scio; iste Bálvándy scit...

De biz annak a mosziőnek "scio" - "non scio" - "feci" - "non feci" mindegy volt, még egyszer megkérdezte Béni bácsitól, fizet-e. No, ha nem, hát azzal átadta az ajtóban álló két mosziőnek, akiknek mindegyike egy két láb hosszú ólmos bottal volt ellátva; azok Béni bácsira feladták a felső-kabátját, fejébe nyomták a kalapját, s azzal karon fogva vitték le a bérkocsiig, ott mind a ketten beültek hozzá, egyik melléje, másik szemközt, s szörnyen vigyáztak rá, hogy meg ne ugorjék.

- Hová visznek, kérem? - rebegé Béni bácsi.

- A Clichybe - felelé az egyik kérlelhetetlen.

Béni bácsi pedig elgondolta magában, hogy ezekből a párizsi börtönökből az ember egyenesen a guillotine alá kerül; hallotta elmeséltetni a septembrisatio történetét, s nem adott volna ebben az órában a fejéért egy fületlen gombot.

Egészen kikocsikáztatták a városból, behajtattak vele egy rideg, kevés ablakkal kifelé szolgáló épület udvarára: az a Clichy. Ott aztán átadták a porkolábnak, megmondták a numeróját, s a foglár bevezette őt egy hosszú folyosón át egy szobába, ahol már volt akkor egy másik úr is.

Az a másik úr volt báró Bálvándy.

A báró nagyon bosszús volt, a bajusza sem volt ma kipödörve, sem a haja felfodorítva; hanem amidőn meglátta Béni bácsit, azzal a kétségbeeséstől elkékült ábrázattal bebukni az ajtaján, amint az zokogva a nyakába borult, és azon kezdte a könyörgését, hogy ne hagyja őt elveszni: akkor nem állhatta meg, hogy el ne kacagja magát, s azontúl megtartotta a régi kedélyét.

- Minek íratta velem alá azt a zsirót? - bömbölt Béni, gyerek módra.

Bálvándy pedig nevetett.

- Hát azért, öreg fiú, hogy ha idekerülök, ne üljek itt magamban, légy itt te is, hogy együtt elmulathassunk. No, hát nem szeretsz ott lenni, ahol én vagyok?

Béni bácsi kénytelen volt erre a szóra belenevetni a sírása közepébe, hanem aztán azt kérdezé súgva:

- De nem visznek bennünket innen a guillotine-ra?! Vagy nem deportálnak Algírba?

- Bizony nem tudom én - monda Bálvándy, kapva a tréfán.

Béni bácsi kegyetlenül felsóhajtott.

- No ne búsulj - biztatá őt Bálvándy -, ha vesszük észre, hogy baj van, egy éjjel leöljük az őreinket, s az ablakból leereszkedünk lepedőkön.

De ez ellen meg határozottan tiltakozott Béni bácsi; ő nem gyilkol, és még kevésbé ereszkedik le kötélen az ablakból, inkább áttéteti magát innen más szobába; de ilyen merényletnek bűntársa nem lesz.

- No ne félj semmit, öreg fiú - biztatá Bálvándy -, tréfa az egész, egypár nap alatt kiszabadulunk innen; megesik az ilyesmi sok gentlemanen. Ez gentlelike tréfa. Már odaizentem a jegyzőhöz, hogy küldje ide a hitelezőmet. Valami ostoba filiszter lehet. Két szóval kiegyenlítem vele a dolgot. Addig pedig reggelizzünk egyet. Mindjárt hozza a foglár a reggelit.

No iszen volt Béni bácsinak kedve a reggelihez, kivált amilyennek ő képzelte a tömlöcben kiszolgáltatott früstököt; ahogy azt a vármegyeháznál látta otthon. Az ám prófunt meg cibereleves! Közben egy kis mogyorófa is. (Vajon nem csapják-e meg itt az embert?)

De aztán elbámult, mikor meglátta, hogy a foglár egész pompás luncheont terít fel a fogolynak. Szarvasgomba-pástétom is van és sherry.

Jaj, ha ez még itt is szarvasgomba-pástétommal és sherryvel él, akkor mégis aligha igaza nem lesz annak a sánta Biróczynak. Hej, csak ő azt a sánta Biróczyt el ne cserélte volna ezzel a báróval soha. Most már egészen felteszi róla, hogy ez minden este el tud veszteni kétszázötvenezer frankot. Így azután persze hogy a nagymogul maga is az adósok börtönébe jut. Csak az a sánta Biróczy jönne még elő egyszer!

Dehogy tudott Béni egy falatot is enni, akárhogy kínálta a báró.

A foglár jelenté kis idő múlva, hogy eljött az ügyvéd, aki az elfogatási parancsot kieszközölte ellenük.

Hadd jöjjön be!

Sánta Biróczy lépett be az ajtón.

Béni bácsi repült a megszabadító angyal elé, átkarolta, összecsókolta, kedves Biróczy bácsinak nevezte: "látja, mivé lettem, szabadítson meg innen".

Biróczy pedig azon igyekezett, hogy saját magát kiszabadítsa Béni bácsi karjai közül, s aztán igen hidegvérrel monda neki:

- Nem kellett volna önnek ide iparkodni; de mármost ha itt van, hát üljön le csendesen, fogja a fejét a kezébe, s várja el, hogy mit végezek én ezzel a másik úrral itten.

- Ah, tehát ön az, aki engemet elzáratott? - kérdé Bálvándy, egyik lábát a másikra vetve s fogait piszkálva: amiért megint viszont Biróczy az egyik lábát egy szék támláján keresztültette, s úgy diskuráltak egymással.

- Igenis, én vagyok az ön váltótulajdonosának a megbízottja.

- Röviden! Mennyibe kerül, hogy innen kiszabaduljak rögtön?

(- De velem együtt! - kiálta közbe Béni bácsi!)

- Ön tudni fogja. Hetvenötezer frank a váltóadósság.

- Azt tudom. De most pénzem nincs. Birtokaim jövedelme tízszer annyira megy, mint ez a tartozás. Én azonban nem várhatok addig, míg igazgatóim a pénzt utánam küldik. Ön ismeri helyzetemet. Nekem ki kell szabadulnom még ma. Elég lesz-e, ha az ön megbízójának kötelezvényt adok százötvenezer frankról, amit jószágaimra rögtön betábláztathat?

- Nem kell neki kötelezvény. A pénz kell neki, vagy fogva marad ön.

- De mikor kétszer annyit ígérek teljes biztosíték mellett. Száz percent nyereséget.

- Nem kell neki semmi nyereség.

- De hát ki az ördög az a hitelező?

- Egy asszony.

- Hogy híják?

- Sátory Csollán Katalin.

- Ahá! - kiálta fel Bálvándy, s most már felugrott a székéről. - De már így értem a dolgot. Ön Csollánné megbízásából kísért engem, ugye, mindenüvé?

- Alighanem.

- Most már tisztában vagyok. Ez hát asszonyi bosszú. Lássa ön, egyszer éppen így jártunk mi együtt azzal a szép asszonnyal gyöngéd utazáson, éppen így elvesztettem Homburgban a pénzemet, éppen így kerültem a Clichybe: akkor ez az asszony engem kiváltott innen, megszabadított a hitelezőimtől; én pedig juxot csináltam belőle, hogy akkor itt hagyjam a faképnél, s megszökjem tőle. Most megkaptam a tromfot. Ugyebár ez így volt kicsinálva, hogy ön utánam járjon, a váltóimat összevásárolja, aztán a mézeshetek kellő közepett megragadja a galléromat, s elcsukasson a feleségem mellől? Erről ismerek arra a szép asszonyra. Bosszúálló istennő!

Biróczy fejének bólintásaival hagyá helybe Bálvándy mondatait. Béni bácsi pedig messze feltátotta a száját az utolérhetlen magyarázatára a siralmas történetnek; amibe belekeveredni az ő nagy fejének ugyan semmi oka sem volt.

- No mármost, Béni pajtás - szólt nevetve Bálvándy -, csak vessük meg az ágyunkat idebenn, s tegyük magunkat egész kényelembe, mert az, aki most bennünket egy lepkefogóval elcsípett, innen ugyan addig ki nem ereszt, míg a feleségem otthon pénzt nem kerít, s vagy ő engem, vagy téged az anyád innen valahogy ki nem vált.

Ez volt pedig az a szó, amitől Béni bácsi újra sírva fakadt.

- Jaj! A mama! Az édes mama, ha megtudja, hogy a fia tömlöcbe került, idegen országban! Kedves édes jó Biróczy. Ne hagyjon itt. Maradjon itt velem. Siessen haza. Mondjon el mindent a mamának, de ne szóljon neki semmit arról, hogy hol vagyok. Vigyenek haza, ne hagyjanak itten! Adják át a majorátust Kálmán öcsémnek; aztán jöjjön az ide, üljön a helyembe: én meg hadd megyek haza a kis szobába, ahol a taplósipkám áll. Nem kell nekem ez a Párizs!

Aztán elővette a köhögés és prüsszögés, hogy nem tudott tovább beszélni.

Biróczy pedig megmondá az ultimátumot a bárónak.

- A jegyzőnél le van téve a meghatalmazás. Amikor tetszeni fog önnek fizetni, az átveendi; én még ma utazom vissza Pestre.

- "Re quasi optime gesta!"

- Igenis. Legjobban végezve az ügyet.

- Tisztelem a szép kliensnőjét.

 

Mikor Biróczy Pestre visszaérkezett, első dolga volt Csollánnéhoz elmenni. A szép delnő arca ragyogott a diadaltól, mikor megtudta, hogy terve milyen tökéletesen sikerül. Ismerte ő Bálvándyt jól, tudta, hogy az vesztegetni fog, adósságokba keveredik; bizonyos volt felőle, hogy mézesheteibe egy ilyen tréfás epizódot sikerülend bejátszania.

- Hah! - monda, szép fogait összeszorítva s két kicsi öklét egymáshoz ütve. - "Az egyik" már megkapta, amit kellett.

Biróczy felnézett sovány múmiaképével a dactól piruló istennői arcba és gondolta magában: "én tudom, hogy ki az a másik".

Biróczyval egyidejűleg érkezett Pestre Dorothea grófnő is.

Katinka megtudta, hogy a grófnő keservesen kikelt őellene a társaságokban, gonosz asszonynak nevezte, amiért a férjét az adósok börtönébe záratta.

- Haha! - kacagott fel Katinka. - De hát még akkor milyen gonosz leszek, amikor kiszabadítom!

Ismerte Katinka a viszonyokat jól. Akár előre megmondhatta volna, hogy mit fog az öreg Decséry mondani az ő kedves unokájának, mikor az sírva panaszolja el neki nagy szerencsétlenségét, hogy nászútjáról egyedül kellett visszatérnie, férje ott maradt a Clichyben.

"Nagyon jó helyen van ott. Csak hadd maradjon ott."

Ez volt az öreg véleménye és nem más. Semmi könyörgés nem volt képes megindítani, hogy pénzesládáját megnyissa vejeurának kiszabadítására.

A hercegnő pedig nagyon restellte a dolgot, mert az ő műve volt Dorotheának Bálvándyval végbement házassága, de annyi pénze senkinek sem volt. Kölcsönt kellett keresni. Egy mentő gondolata támadt. Felkészült az útra Dorotheával együtt, s megtették a hosszú utat télvíz idején Bécstől az alföldi pusztáig, ahol Tóth Máté uram lakott.

A parasztcsalád, ó, milyen nagy örömben volt, mikor úri vendégeit szegény házában elfogadhatá. - Csak most tudták meg, hogy Dorothea már asszony. Jaj de milyen sápadt!

A hercegnő aztán elmondta őszintén, hogy unokája szenved, mert férjének adósságai vannak, miket ki kell fizetni; de nagyatyjától nem akarnak kérni, inkább idegentől vesznek fel kölcsön; ezért fordultak Tóth uramhoz.

A jámbor földműves pedig azt hitte, hogy a világon minden ember oda jut el, ahova elindult: és így nem is képzelt egyebet, mint hogy Dorothea Kálmánhoz ment nőül, akivel olyan nagyon szerették egymást; a nagyasszony, a Jenőyné, bizonyosan zsugoriskodik, nem ád nekik pénzt, s most amiatt zavarban vannak. Annálfogva a legnagyobb szívességgel biztosítá az úrhölgyeket, hogy a legjobb helyre jöttek hozzá; az utolsó garasát is kész volna odaadni Dorothea grófnő férjeért, csak parancsoljanak vele. Ez pedig nagy mondás volt, mert Tóth Máté uramnak csak egy raktárát kellett megnyitnia, ha rongyos hetvenötezer frankot ki akart rázni a dolmányujjából. A felesége is biztatta, hogy bizony csak adjon, amennyit kívánnak.

A hercegnő teljes biztosítékot ígért; nemcsak ő és unokája fogják aláírni a kötelezvényt, hanem maga a báró is.

- Miféle báró? - kérdé megdöbbenve Tóth Máté uram.

- Hát báró Bálvándy, Dorothea férje.

- Báró - Bálvándy - a grófnő - férje? - ismétlé apróra szaggatva a mondást Tóth Máté uram, s nagyon hosszúra nyúlt egyszerre a képe, míg feleségének a szemei úgy tettek, mintha tormareszelésből kerültek volna elő.

- S mennyi volna az, amire szüksége volna? - kérdé fanyar hangon Tóth Máté uram.

- Hetvenötezer frank.

Tóth Máté uram aztán a vállába húzta nyakát nagy alázatosan.

- Hol venne annyi pénzt egy ilyen szegény parasztember, mint én? - S elkezdett aztán paraszt módra panaszkodni, hogy nincs ára semminek, nem tudnak eladni se búzát, se ökröt; gyapjú, kender mind a nyakán veszett, marhadög is volt; kénytelen lesz jármos ökröket vásárolni; míg utoljára az kerekedett ki belőle, hogy neki magának is kölcsön kellene valahol felvenni pénzt, csak kapna valahol. Egyszóval nagy lett egyszerre a háznál a nyomorúság.

Vették-e észre a változás okát az úrhölgyek? Annyi bizonyos, hogy üres kézzel tértek vissza Bécsbe.

Semmivel sem nagyobb szerencsével járták be a világot Bálvándy jószágigazgatói. Hitelintézetek, takarékpénztárak akkor nem voltak az országban. A bécsi bank magyarországi földbirtokra nem hitelezett, nem is tehette, hiányos telekkönyvezés miatt; hisz fel sem voltak mérve a nagy jószágkomplexumok. Magánhitelező pedig ijedten csapta be a ládáját, mikor azt a szót hallotta, hogy a kölcsönveendő pénz egy, az adósok börtönében ülő főúr kiszabadítására kerestetik. Ez átkozott rossz invesztíció. Azzal a biztatással nehéz valakitől pénzt kiénekelni, hogy majd az ő pénzével egy második hitelező fog kielégíttetni; sohasem tudhatja, hogy akad-e majd egy harmadik hitelező, akinek a pénzével meg majd őtet fogják kielégíteni. Az idei termények pedig már rég el voltak adva, semmi kilátás, hogy három-négy hónapnál hamarább a hetvenötezer frankot előteremthessék. Milyen roppant idő a mézeshetek korszakába beleékelve!

Még az a lehetőség lett volna, ha az öreg Jenőyné nagyasszony elbúsulja magát, s hogy Béni fiát hazakapja, kifizeti a fatális tartozást Csollánnénak, s aztán ő egyezkedik ki Bálvándyval.

Biróczy azonban feléje sem ment Jenőynének Párizsból hazatérve; s mikor a nagyasszony rajtarontott, s követelte, hogy hova tette az ő fiát, még Biróczynak állt feljebb: előmutatta a nagyasszony saját levelét, melyben meghagyja neki, hogy eressze Bénit a maga esze után. Ő hát Berlinen túl nem is törődött vele; ő azután Csollánné megbízásából, annak a költségén utazott. Ő nem tehet arról, ha Benjámin úr Bálvándy báró dolgába beleártotta magát. Most már ülhet ott, amíg Bálvándyt kiváltják.

- De hisz ez iszonyú szégyen, gyalázat! - sopánkodék a nagyasszony.

- Dehogy az. Dicsőség. Ha hazajön, híres ember lesz belőle.

- Menjen a pokolba! Sok-e az a pénz, amiért be vannak csukva?

- Bagatell! Hetvenötezer frank.

- Hüh! Hetvenötezer micsoda? Hisz az egy egész domíniumnak az ára.

- Azt hiszem, hogy ha a nagyasszony a garmadi birtokát eladná, azért kapna annyit, s kiválthatná Bénit vele.

- Ej mit? Azt nem adhatom el; az ősi birtok; az Kálmánnak az öröksége, ha egyszer én meghalok.

- De mit törődik a nagyasszony Kálmánnal? Hamarább meghal az, mint a nagyasszony

- Maga infámis ember! Éles késeket forgat meg a szívemben.

- Én csak prókátor vagyok, aki tanácsot ád. Eladhatja bátran a nagyasszony Kálmán ősi birtokát, s kiválthatja rajta Béni fiát.

Jenőyné dühbe jött erre a jó tanácsra: tudta, hogy csupa keserű gúny van abban. Összehurkolta a hímzett tarisznyáját, mintha a szívét is belehurkolná, s megindult az ajtó felé. Mikor aztán fogta a kilincset, azt mondá Biróczynak:

- Azért sem váltom meg egyiket is! Aki bolond, legyen bolond. Az egyik haljon meg hát éhen, a másik a tömlöcben; maga pedig, sánta ördög - a kötélen!

Azzal becsapta maga után az ajtót.

Biróczy pedig azontúl minden harmadnap kapott egy levelet Párizsból, Béni bácsitól: maszatos, cirmos, pacás leveleket, kétszer összegyűrt, spanyolviaszkkal elégetett, ferde leveleket, girbegurba sorokkal beírt leveleket; később fáin papirosra írt, nefelejcsfüzérekkel körülvett, csipkés szegletű szerelmesleveleket, amikben könyörög, hogy szabadítsa ki őtet e siralmas fogságából, mert ő nem állja ki tovább, ő felakasztja magát. Ezeket a leveleket mind elküldözte Biróczy a nagyasszonynak.

Talán maga Bálvándy sem volt türelmetlenebb szűk szállásán. Pedig az is próbát tett leveleivel mindenütt: írt nejének, ipának, napának, az öreg Decsérynek, tiszttartóinak, Kalender úrnak, Biróczynak; legkisebb siker nélkül. Senki sem segített rajta.

Mikor aztán már nagyon sokáig tartott ez a rossz mulatság; mikor már elmúlt két hónap, három hónap; akkor egyet gondolt Bálvándy, s még egy levél írására szánta el magát.

Az a levél szólt Katinkának.

Tíz nap múlva e levél elküldése után aztán itthon volt Bálvándy.

Hanem azontúl, hogy visszaérkezett, mindig nagyon ki voltak sírva a szemei Dorothea grófnőnek.



A JÉG HÁTÁN

Dicső úttörői a magyar múzsának, kik "akkor" átjártatok a Duna jegén a művészet oltárán áldozni! (Igazán áldozni.)

Otthonotok nem volt; saját háza még nem volt Magyarország fővárosában a magyar színészetnek. Idegen művészet háza fogadott be zsellérül, idegen színigazgató engedett át számotokra kegyelemből egy napot egy héten: a legrosszabb, a legsoványabb napot: a pénteket.

Üveges hintó sem várt rátok, mely Budáról áthordjon Pestre; de meg Lánchíd sem volt, melyen a hintó átjöhetett volna, a hajóhidat kiszedték a jég elől; s mikor visszatértek, otthon nem várt rátok meleg szoba, meleg étel.

És ti mégis törtétek az utat: átjártatok a zajló Dunán, ingó lélekvesztőn, később a jég hátán, fagyban, hóban, gyalog, éhezve, fázva, pirulva a szégyentől és pirulva a dicsőségtől és pirulva a hideg téli széltől.

És az újságok nem voltak tele keserves panaszaitokkal!

Késő éjjel, hosszú előadás után, mikor már minden lélek alszik, még a város olajlámpái is, akkor látják (kik látják? a partőr és a csillagok), hogy botorkál hosszú zilált sorban egy csoport didergő ember a ropogó havon, keresztül a Duna jégburkolatán, némelyik pálcája végére akasztva batyuját, mások párosával cipelve fedett kosaraikat. A hideg éjszakai szél vígan seper végig a sík jégmezőn, s arcaikba veri a sziporkázó havat. - Királyok és királynék azok, kik a hónuk alatt viszik koronájukat s batyuban bíborpalástjukat.

A szél eltakarja nyomaikat hóval, s másnap (- és negyven év múlva) nem tudja senki, hogy ők itt jártak.

És mégis itt jártak! És örömmel várták a keserves péntek napot, hogy mint egy tolvajbanda, mely nemzetének dicsőséget lopni jön; mint cigánycsapat, mely lyukas becsületünket foldozni bandukol, hogy új lelkesedéssel léphessenek föl az idegen ház fényes termében, s bizonyságot tegyenek róla, hogy még "él a magyar".

És mily fényes bizonyságot!

Mindenki sajnálta őket. Igenis, sajnálta; ez volt az érzés. Hogy kell ilyen szép tehetségeknek a szűk, ismeretlen ködös világban dicstelen elveszni! Ha más nemzet művészei volnának, világra szólna a hírük, pompában, kényelemben élnének.

Jöttek hozzájuk idegen színigazgatók, kik csábító ajánlatokat tettek nekik, hívták őket Bécsbe, Drezdába, Majlandba gazdagon biztosított szerződések mellett. És volt tehetségük hozzá, hogy bármely más nemzet nyelvén képezhessék tovább magukat, mert megtették kérkedésből, mint színlapjaikon olvasható, "hogy lássa a világ, mit tud a magyar"; hogy játszottak Pécsett németül, Ráckeviben szerbül, Bukurestben románul egypár darabot, nemzeti fraternizáláskor; tehát elmehettek volna, nyitva volt előttük a világ minden ajtaja.

De a szívük volt ide nőve ebbe a földbe, az nem eresztette őket; gazdagság, dicsőség csábjai nem bírták azt innen kitépni; részvétlenség, mostoha viszonyok, szenvedések nem bírták kiszárasztani innen.

És ők minden pénteken áthozták kopott palástjaikat és fényes tehetségeiket a jég hátán az "idegen" Pestre.

Egy pénteki napon Aszályi sorba futkározta az előadásra átjött magyar színészek és színésznők öltözőszobáit, meghívogatta őket ma estére előadás után egy kis vacsorára Csollánné őnagyságához.

Mi volt Aszályi Csollánnénál? Lótó-futó, mindenes, titkár. A színészekre nézve pedig kritikus, ingyenjegy, potyacimbora.

Az ilyen meghíváson az illetők természetesen hogy kaptak. Az bizony éppen nem lesz rossz, az előadás után ahelyett, hogy az ember nekiindulna bujdosni a jégen keresztül haza Budáig a fűtetlen farkasordítóba, s keresni az üres fiókot, hogy kerül-e ki még belőle valami szalámimaradék, bizony, ahelyett beleülni az üveges hintóba, elkocsikázni az úri lakásba, hozzáülni a pompás lakomához, s reggelig elpoharazgatni, sőt még talán egy kis "parázs" ferbliben némi útiköltséget is beszerezni a könnyűvérű uraságoktól. - Mindannyian csókolták a kezeit a nagyságos asszonynak: nem fognak elmaradni.

Csak Cilike köszönte meg szépen a nagyon megtisztelő meghívást: ő nem mehet el a lakomára, neki haza kell sietni, mert kisfia magában van otthon a dajkával. Ez valóban eléggé érvényes indok. Hanem Bányaváry csak menjen oda és mulasson. Majd őtet elkíséri a színházi szolga, ki a színpadi ruháját kosarastul utána viszi.

Cilike különben is hozzá volt már ehhez szokva; gyakran ment egyedül haza Budára. Bányaváry ilyenkor elmaradt Csollánné teaestélyén; de Cilike annak is örült, hogy odajár: az tisztes társaság; onnan férje mindig józanul kerül haza, tartja fogadását, bort nem iszik, csupán teát; az pedig ártatlan dolog.

Tehát Cilike egészen megnyugodott abban, hogy majd egyedül fog hazamenni a szolga kíséretében. Aszályi nem is igen erőltette tovább.

Éppen Jenőy Kálmánnak egy új darabját adták, ő maga is megjelent a színpadon; őt is meghívta Aszályi Csollánnéhoz, amire Kálmán azt felelte, hogy ha lehet, elmegy.

De hát nem lehetett.

Mert az történt, hogy az idő erős déli szél mellett nagyon meglágyult volt, tavasz felé kezdett már járni, a Dunán a jég nagyon meggyengült, szekerek már több nap óta nem járták, s még hozzá az egész előadás alatt szakadt az eső, ami a jeget még jobban felporhanyítá; amiből az lett, hogy mikor Cilike az előadás után öltözőszobájából kilépett, s a színházi szolgát felkérte, hogy a kosárba kötött ruháit hozza át utána Budára, az kereken kimondá, hogy ő biz az apja üdvösségéért sem megy ma át Budára, mert a jég csupa korhadt már, s neki csak egy nyaka van, azt pedig nem kockáztatja. Nem is állt tovább szóba senkivel, hanem valamelyik búvó ajtón át megszökött, Cilikét magára hagyva, hogy keressen, ahol akar magának Budára kísérőt.

A szegény asszony meg volt ijedve. A színpad üres volt már; a színészek mind elsiettek a vidám lakomára, Bányaváry is; csak a lámpaoltogató volt még jelen, az pedig azt a tanácsot adta neki, hogy legjobb lesz, ha ő is utánuk megy. Csollánné bérkocsija még itt vár. Hogy is menne ily cudar időben neki a Duna jegének, ahol senki sem kószál már.

De Cilikének pedig haza kellett menni, mert kisfia otthon volt.

Künn sötét volt, az eső esett; az órák tizenegyet vertek; és ő el volt szánva, hogy egyedül is átmegy Budára. Ó, egy anyának a bátorsága olyan nagy, mint a nőfarkasé, mikor gyermekét félti. Mit annak az éjszaka, a vihar, a rémek?

Nekiindult, hogy megy haza egyedül.

Mikor aztán az előcsarnokba kiért, egy oszlop mögül egy férfialak lépett eléje.

Kálmán volt.

- Megvártalak. Tudtam, hogy senki sem lesz, aki hazakísérjen ebben az időben. Te pedig okvetlen haza akarsz menni. Hát nyújtsd a karodat, s kapaszkodjál belém.

Ó, mint meg volt nyugasztalva szegény asszony!

Hát mégis van egy lélek a földön, aki az ő lelkével együtt gondolkozik, aki óhajtásait kitalálja, akinek a karjára támaszkodhatik, aki őt szereti: egy testvér...

Átfonta Kálmán karját, hozzásimult, hogy egy esernyő alatt jobban védve legyenek; rebegett neki valami olyast, hogy "áldjon meg az Isten!", s azzal nekiindultak a zimankós zápornak egyedül.

Magyarország két ragyogó géniusza.

A Duna-partra érve, a partőr figyelmezteté őket, hogy a jégen járni már életveszélyes dolog; minden órán várják, hogy megindul.

- Nekem át kell mennem! Nekem kisgyermekem van odaát! - kiálta szenvedélyesen a nő, s magával ragadta kísérőjét.

Könnyen volt öltözve, lábain vékony brünell cipők (a gumi felcipők még akkor nem voltak feltalálva), s az idő és az út nem volt ez öltözethez való.

A szél szemközt vágta nekik a záport, s az esernyőt hasznavehetetlenné tette, a jég fölött már néhol magasan állt a víz, s nem lehetett tudni, lék-e az ott vagy esővíztócsa. A sötétben semmi lámpafény nem világítá meg a veszélyes utat, úgy kellett nyomot nyom után keresve előrebotorkálniok.

Egy helyen már meg volt repedve a jégburkolat, s alulról fölfelé tolt jégtáblák torlaszolták el az utat. Kálmán karjára vett Cilikét, így emelte át a jégtorlaszon.

Továbbhatoltak.

A nő öltönye, lábai csuromvíz voltak már, s ekkor megállt az eső, megfordult a szél, megint csípős hideg kezdett lenni; az ázott öltöny csonttá fagyott rajtok.

A budai parton már nagy szakadások voltak a jégen, s ott keresztbe tett deszkák szolgáltak átjáróul.

A vékony jégtábla úgy hajlott lépteik alatt, úgy ropogott, mikor végighaladtak rajta.

Ó, gyermekem, ó kisfiam! - rebegé magában az anya.

Ne remegjetek! Ha az a jég olyan vékony volna, mint a papír, nem szakadna az le: a ti fejeteket egy-egy csillag őrzi, mely nem hagy elsüllyedni!

A budai partnál el volt már válva a jég a parttól, hanem egy csónak volt kikötve, eshető életveszélyben mentőszerül; azt a csónakot Kálmán odahúzta a jég széléhez esernyője fogantyújával, s azon keresztül kijutottak a partra.

Onnan aztán sietve mentek a színésznő lakásáig. A sietségben az a jó volt, hogy a rájuk fagyott öltöny ismét átmelegedett.

Szerencsére elérkeztek haza. "Nincs semmi baj?" - kérdé Cilike még a bezárt ajtón át a cselédtől, ki a kapunyitásra elősietett.

"Semmi baj, a kicsike alszik."

Akkor aztán meg volt vigasztalva egészen.

- Isten veled! - szólt Kálmán, mikor Cilikét már jó helyen tudta. - Én sietek vissza.

- Vissza? - rebegé Cilike. - Ugyanazon borzasztó úton? Ah, én nem eresztelek.

- Pedig vissza kell mennem.

- Nem. Nem! Én nem eresztelek. Szerencsétlenség ér. Halálos beteg fogsz lenni. Maradj itt nálunk.

- Nem maradok itt nálatok, nem ér semmi szerencsétlenség: visszamegyek.

És azzal beerőteté Cilikét az ajtón, s maga sietett vissza a Dunához.

A szél egészen megfordult, s erős északi széllé vált: a jég elindulását ez szokta siettetni.

Szerencsére a budai parton senki sem őrködött, aki az olyan embereket elfogdossa, akik a halálveszedelemmel dacolni akarnak.

A mentőcsónak még mindig ott lebegett a vízen, annak az ormáról át lehetett szökni az ingó jéglapra, s aztán vissza ugyanazon az úton, melyen idáig jött.

Egy pislogó lámpa a pesti parton adott irányt, hogy merre menjen. Kettős oka volt sietni.

Mikor a pesti partra felkapaszkodott, három gyorsan egymásután következő villanás riasztotta fel az éji sötétséget, s azután három dördülés az éji csendet.

A gellérti ágyúk villámai és dördülései voltak azok, mik a jég megindulását jelzék.

A Margitsziget táján egy fehér vonal támadt a barna jéglap fölött, mely egyre tovább terjedt, s tompa harsogó moraj emelkedett a távolból.

Nemsokára aztán a pesti parton is hangzott a három ágyúlövés, annak jeléül, hogy itt is kezd indulni a jég.

Kálmán futott haza, ha egy óranegyedet késik, a mozgó jégtáblák közül kell kimenekülnie.

Amint hazaért, hirtelen levetette átázott ruháit, s átöltözött Csollánné estélyéhez.

Ízetlenség lett volna tőle a meghívást el nem fogadni. Miért is kerülte volna e nőt? Hiszen nem szerette már.

Katinka termei azon időkben mindig nyitva voltak a hazai tudósok és művészek számára. Nem is pusztán szeszély volt az tőle.

Mikor Kálmán megérkezett, már a vendégek mind együtt voltak. Már a teázáson át is estek; csak a vacsora volt még hátra.

Katinka is szívélyesen fogadta az utoljára érkezőt, s nem kérdezte tőle, hogy hol késett olyan sokáig.

- Most még csak Bálvándy van oda - mondá Aszályi, ki udvarmester, kukta, felszelő és kulcsár volt Katinkánál.

- Arra nem várunk - mondá Katinka.

- De hisz az nem is jön ma el. Az jó helyen van most! - monda Aszályi, és Kálmán szemébe vigyorgott.

Hát hiszen hogyne lehetne jó helyen Bálvándy? - gondolá magában Kálmán, hanem azért mégis oly valami sértőnek, oly valami kiállhatatlannak találta ezt a vigyorgást Aszályi pofáján, hogy nem tudott menekülni attól a gondolattól, hogy őneki ezt a vigyorgást onnan valami drasztikus módon kellene letörölni.

No de azután igen jól mulatott minden ember. Jött a pompás vacsora, melynél Aszályi, ki bortöltögető, tósztmondó, anekdotaregélő volt Katinkánál, az egész társaságot derült kedélyben tudta tartani.

Egy-egy jó cimbora sajnálta nagyon, hogy Bálvándy mért nincs itten most.

- Dejsz az jó helyen van! - felelt mindannyiszor Aszályi, s hunyorgatással jelezé, hogy ő meg is tudná nevezni azt a nagyon jó helyet.

Kálmán azt gondolta, hogy mindez az ő bosszantására mondatik, s fel sem vette.

Ő csak arra gondolt, hogy milyen jó volt neki a jégen visszajönni; ha most odaát rekedt volna, még Cilike nevét rágalmazhatták volna őmiatta.

Ismét lőttek a budai várfok ágyúiból; az étterem ablakai reszkettek bele.

A mulató társaság közül valaki azt mondta: most indul a jég.

Más azt felelte rá: ugyan jó, hogy mi nem vagyunk rajta.

De hát arra, aki pár óra előtt a jégen keresztülfutott, hogy kisgyermekénél lehessen, senki sem gondol?

No, az bizonyosan jó helyen van már.

Kálmán Bányaváry arcára figyelt. Az nem ivott bort: állhatatos volt. Hanem amellett ragyogott a jókedvtől.

Vacsora után a színészek összeálltak kvartettet énekelni. Majd a háziúrnő ült le zongorája mellé, s művészi játékával elragadá a társaságot. Aszályi a társaság nevében unszolni kezdé Bányaváryt; hogy énekeljen el valami szép szonátát. Az rá hagyta magát venni, s eléneklé az Erlkönig dalát; Katinka kísérte énekét a zongorán.

És Kálmán gondolta magában; Cilike most tán éppen ezt a dalt dúdolja kisgyermeke bölcsője felett: a szél dörömbözése az ablakon a kíséret hozzá.

Kálmán el nem távozott a teremből, mikor a vendégek nagy része a kártyázószobákba vonult vissza, s két arcot kísért mindég figyelemmel. S mentül tovább figyelt rájuk, annál jobban összeszorult a szíve.

Később táncolni kezdtek, zongoraszónál. Katinka a jókedvű színésznőkkel versenyt táncolt. Kálmánnak békét hagytak. Valaki elhíresztelte róla, hogy mellbeteg.

A reggel is együtt találta a mulatozókat.

Még akkor is jutott eszébe valakinek felsóhajtani Bálvándy után. De hisz az most nem jöhet.

Reggel Katinkának az az ötlete támadt, hogy ki kellene kocsikázni a Duna-partra, megnézni a zajló jeget. Rögtön bérkocsikat hozatott Aszályival, ki lovászmester, forspontbiztos volt nála, s az egész vendégsereggel kihajtatott a Duna-partra. Kálmán oda is elment velük.

A Duna zajlása nagyszerű volt. Egész jégtorlatok rohantak sebesen a megdagadt ár fölött, s ropogva omlottak egymásba, házmagasra feltolulva.

- Vajon Cilike hazajutott-e az éjjel? - kérdé a bámulat közepett egy kíváncsi szubrett.

- Ó, az bizonyosan otthon van - vigasztalá meg Bányaváry.

És még egyszer eszébe jutott valakinek előhozni, hogy az a Bálvándy mért nincs most itt.

- De hisz az most nem jöhet ide! - monda Aszályi furfangos arccal.

Egyik partról a másikra átmenni még gondolatnak is képtelenség volt. Katinka azt a szeretetreméltó indítványt tette kedves vendégeinek, hogy mármost őmiatta mindannyian ideát rekedtek: tehát menjenek vissza az ő házához, s maradjanak ott addig, amíg a Dunán ismét át lehet kelni; mely kedves indítvány közlelkesedéssel fogadtatott, csupán Kálmán köszönte meg azt a maga részéről: neki Pesten van itthon, ő hazamehet. Haza is ment, senki sem tartóztatta.

Amint azonban a Váci utcán végighaladt, szemközt találkozott Bálvándyval. Azért, hogy kedvesét nőül vette, nem kerülte őt ki Kálmán, sőt mint régi ismerőssel minden találkozásnál szóba állt vele.

- Az éjjel sokat emlegettünk Csollánnénál - monda Kálmán. - Mért nem jöttél el?

Bálvándy vállat vont.

- Én nem tudtam semmit róla, hogy Csollánnénál társaság van; engem nem hítt oda senki.

Kálmán elbámult; nem értette a talányt; kezet szorítottak, s mentek egyik fel, másik alá.



A TEAIVÁSTÓL

Megint kitavaszodott szépen. Amit onnan lehetett leginkább megtudni, hogy a Csigában hónapos retket árultak már.

Ez a Csiga egy szegletház a Sebestyén tér egyik oldalán. Aki nem restell oda elfáradni, most is olyannak fogja találni, amilyen volt ezelőtt negyven évvel. Alacsony emeletű ház, szűk folyosókkal, falépcsőkkel. A mostani és az akkori Csiga között csak az a különbség, hogy akkoriban itt volt a fővárosi írók, tudósok és művészek gyűlhelye.

Abban az időben még kedélyes emberek voltak a magyar szellemi bajnokok: keresték egymás társaságát, s tudtak együtt mulatni.

Itt ismerkedtek meg egymással az irodalom későbbi nagyszerű matadorai; itt olvasták fel egymás előtt költeményeiket; itt beszéltek egymásnak vakmerő reményeikről, s szövetkeztek nehéz vállalatokra: minők voltak például egy szépirodalmi zsebkönyv kiadása, acélmetszetekkel! Óriási merénylet akkor!

Kálmán is gyakran megfordult e kedélyes körben, s az ifjabb nemzedék vezérének tekinté, amiért az öreg urak nehezteltek is rá egy kissé.

Nem tartották tudósnak. Megrótták érte, hogy olyan sokat dolgozik. A nagy hatást, melyet a közönségre gyakorolt színdarabjaival, népszerűség-hajhászásnak nevezték. A higgadtabb kedélyek aggódtak szabadelvű iránya miatt. Olyan írók, kik hivatalt viseltek vagy arra aspiráltak, igyekeztek tőle távol állni. Egypár íróban, ki Kálmán szelleme által túlszárnyalva érezte magát, a költői ér kritikai aranyérré fajult el. Az irodalom grófjai és hercegei pedig, akik a Magyar Tudományos Akadémiát szervezték, úgy tettek, mintha sohasem hallották volna a nevét.

De Kálmánt mindez nem bántotta. Ő költő volt Isten kegyelméből, és gyönyörét találta abban, hogy az legyen.

A Csiga rendes látogatói közé tartozott Biróczy is, ki a jogtudományi szakban figyelemreméltó értekezéseket közlött, s vakmerő volt a hazai jogelveket bírálgatni.

És aztán, akit a napnak minden órájában itt lehetett találni: Aszályi.

Ez is az irodalomhoz tartozott. Írt álnevű bírálatokat, szerkesztett naptárt egy kövér nyomdásznak, s csinált népies verseket, melyek rendkívül rosszak voltak, rendkívül nagy kelendőségnek örvendtek, s a kiadó által rendkívül olcsón díjaztattak.

Hanem azért Aszályi tele volt dicsekedéssel fényes honoráriumokról; - hanem azért mindenkitől kért legalább egy forintot kölcsön; - hanem azért mindenki szerette nagyon.

Ez úgy látszik, mintha egy láncolat volna: csupa ellentétes paradoxonokból.

Aszályi a nagyúri körökben is "bennfentes" volt; minden pesti uraságnak és asszonyságnak a házától összeszedte a pletykákat, s ha nem kapott, csinált maga; és azokat oly mulattatóan tudta előadni.

S ahol a pletykákat legszívesebben hallják, az nem a kávénénikékből, hanem a tudósokból álló kör. Nincs olyan háladatos termőfölde a mendemondának, mint amelyet tudósok és művészek taposnak.

Ezért a Csigában Aszályit sokkal szívesebben látja minden ember, mint Jenőyt; ámbár az elsőbbiről mindenki azt mondja, hogy haszontalan ember; "nekem is tartozik egy forintommal", "nekem meg kettővel" - aztán mindig hazudik: de azt mulatságosan adja elő. Jenőy pedig oly zárkózott, oly fásult - talán önhitt is?

Egyszer már magának Kálmánnak is feltűnt, hogy amint ő belép a pályatársak mulatótermébe, a jelenlevő vidám társaságnak, mintha egyszerre megette volna a csibe a kenyerét, úgy félbeszakad a jókedve; Aszályi, ki fennhangon mesélt valamit, egyszerre elhallgat, s aztán kotródik hátrafelé.

Nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa emiatt Biróczyt.

- Hogyan lehet az, hogy amint én ide belépek, az egész társaság hangos jó kedve egyszerre elhallgat?

- Meg akarod tudni az okát? Már régen vártam, hogy ezt kérdezd - mondta Biróczy. - Akkor ülj le velem ide a szögletbe.

Kálmán azon idő óta, hogy Biróczy elvállalta nagyanyjának az ügyeit, többek között az ő kizáratását is az örökségből, egész tüntetésig vitte a Biróczy iránti barátkozást. Büszke volt egy kedvetlen arcvonással is azt mutatni, hogy őrá vagyonának elvesztése hatással van.

- Nagyon kérlek! - mondta, leülve Biróczy mellé egy ablakmélyedésbe.

- No, hát halld meg az egészet. Emlékezel arra az éjre, mikor a Dunán megindult jég két napig itt tartóztatta a budai színészeket s azok között Bányaváryt is, a sógorodat?

- Azt az éjt mi együtt töltöttük - sietett Kálmán felelni.

- Igen. Csollánnénál. Emlékszel rá, hogy valaki fölemlítette akkor, miért nincs itt báró Bálvándy? S arra a mi barátunk, Aszályi azt felelte: "De hisz az jó helyen van!" - Emlékezel arra a mosolyra, amivel akkor rád tekintett?

- Emlékezem.

- No, hát tudd meg, hogy attól fogva mostanáig ez a mi "közös barátunk" azt híreszteli, hogy báró Bálvándy azon az éjszakán, késő előadás után egyedül karon fogva kísérte át húgodat, Bányavárynét Budára; s míg férje a pesti parton rekedt, azalatt ő a budain maradt. Ez volt az a "jó helyen van az!"

Kálmán egy szót sem várt többet; felugrott helyéről, s halványan, mint egy szobor, odalépett a társaság közé, s egyenesen Aszályi előtt állt meg.

- Hallja ön! - mondta neki reszkető hangon, és egész teste úgy reszketett, mint a hangja. - Ön azt állította, hogy azon az éjszakán, melyen a Duna jege megindult, húgomat, Bányavárynét báró Bálvándyval látta karöltve Budára átmenni...

Aszályi sarokba volt szorítva. Itt nem volt más menekülés, mint orcátlannak lenni.

- Igenis. Állítom, mert láttam - monda merész daccal. - Ott voltam Csollánné bérkocsijában, hogy Bányavárynét elvigyem az estélyre. Ott ült a kocsis mellett Csollánné inasa is; az is látta, amit én. Bányaváryné kijött a csarnokból, akkor az oszlop mögül előlépett egy férfi, aki reá várt, s együtt mentek karöltve a Duna jegére. Kétszer is szemükbe néztem. A nő húgod volt, a férfi pedig Bálvándy báró...

- Az a férfi én magam voltam, te gazember! - kiálta Kálmán, s azzal egy olyan pofont adott a rágalmazónak, egy olyan hatalmas, csattanós, igazságos pofont, hogy az éppen elég volt utolsó szavához szankciónak.

A pofonütött rohant - nem elégtételt venni -, hanem a tükörhöz, mintha szemeivel akarna meggyőződni, hogy csakugyan pirosabb-e az ő képének az egyik fele, mint a másik. S csak azután jutott eszébe dühösködni, hogy "ez vért kíván!" - mikor már meggyőződött róla, hogy Jenőy felcsapta a kalapját a fejére és elhagyta a termet. Akkor aztán körülnézett, hogy kit válasszon a társaságból szekundánsának. S miután kiszemelte a legbékésebb öreg tudóst, kinek emlékezetes híre marad azon jóakaratú törekvéséről, miszerint minden hajdankori perzsa és asszíriai császár nevét a magyarból származtatta le, akképpen bizonyítván be, hogy az egész világ a magyaroktól eredt; tehát azt a jó öreg urat rohanta meg Aszályi azzal a felhívással, hogy legyen őneki a véres bosszú munkájában párbajsegéde; de mire a békeszerető öreg tudós csak annyit mondott, hogy "Nabukodonozor". - Ami tudvalevőleg e magyar szótól származik: "nebolondozzonazúr".

Kálmánnak csak egy kollégája ment utána: Biróczy. Úgy sietett, de mégsem érhette utol a sánta lábaival; úgy kellett utána kiabálni, hogy várja meg. Kálmán aztán megállt és bevárta.

- Jól tettem, hogy egy pofont adtam neki? - kérdé Biróczytól.

- Nem jól tetted. Kettőt kellett volna neki adnod.

- Fogsz segédem lenni az ezután történendőkben?

- Segéded? Csak nem hiszed tán, hogy az a fickó téged párbajra kihív? Amikor ez verekedni fog, akkor én kengyelfutó leszek a török szultánnál. Te ebbe a házba ez életben többé be nem lépsz.

Kálmán keserűen bólintott fejével.

- Ő pedig már holnap itt lesz; föl lesz kötve a karja a nyakába; el fogja mondani, hogyan vívott veled párbajt, ő téged kímélt, mert a nemzetet nem akarta ily nagy embertől megfosztani, a te golyód pedig keresztülment az ő karján. A tudós elhisz mindent, ami nem absztrakt teória, s egynek sem fog eszébe jutni, hogy a kapott sebet látni akarja. A végső esetben megteszi egy kétkrajcáros hólyaghúzó tapasz, s a fickó mint vitéz ember fog parádézni, te pedig többé nem jössz ide őt megcáfolni.

- Nem.

- Azonban ne beszéljünk mármost a fickóról. Hanem kérdezzük azt, hogy miért híresztelte ő ezt a rágalmat. Mert ingyen senki sem tesz rosszat. Mi haszna volt neki e rágalomból? Ennek a történetnek valami genezise van.

- Nem találok rá.

- Vesd össze a körülményeket. A fickó jól látta, hogy te voltál az, aki húgodat a jégen átvezetted. Közbevetőleg: az derék vállalat volt tőled, az ingó jégen oda és visszairamodni, s még az estélyen is megjelenni, mintha csak a hajadat fodroztattad volna azalatt. De erről majd máskor beszéljünk. A fickó tehát tudta, hogy te voltál a kísérő, és mégis Bálvándyt híresztelé annak; híresztelé pedig olyan nyíltan, hogy várnia kellett, hogy az neked is füledbe megy. S erre az esetre olyan bizonyos lehetett arról az egy pofonról, hogy akár öt forintot vehetett volna rá fel a zálogházban. Kellett neki ez? Alig hiszem. Tehát valakinek másnak kellett.

Kálmán egyszerre megállt, mintha egy nagy kő állt volna eléje, amin nem tud átlépni.

- Mit tudsz?

- Hallgass rám, s ne hadonázz az utcán. Eredj át szép csendesen Budára, és keresd fel Bányavárynét, attól majd megkapod a felvilágosítást.

- Hát ő kitől tudja azt?

- Tőlem.

- Hallod-e? Mi érdeked van neked e dologban, hogy beleártod magadat?

- Érdekem? Úgy! Igaz. Hiszen én magam mondtam, hogy érdek nélkül semmi sem történik a világban. Nekem magamnak ugyan nincsen. Hanem hát én prókátor vagyok, s van egy kliensem, akinek az érdeke bír engem mozgásra.

- Ki az?

- Azt is megtudod, ha Bányavárynéval beszélsz. Csak eredj át hozzá egyenesen, de most mindjárt és sietve; mert ha hirtelenében nem szólsz vele, meglehet, hogy aztán sohasem beszélsz vele az életben.

- Te megrémítesz!

- Rémülj meg, ahogy csak tudsz; hidd a legrosszabbat, amit csak képzelsz, s aztán siess, ahogy csak bírsz.

Kálmán nem vesztett több pillanatot a szóbeszédre; hanem futott a csónakhoz, mely hamarább átszállítá Budára, mintha a hídra lekerült volna.

Amíg Kálmán átjutott Budára, agyában mint egy elátkozott kaleidoszkóp képletei, váltakoztak a talány tényezői. Mindazokat, akiket gyűlölt és szeretett, mindenképpen iparkodott egymás mellé, egymással szemközt helyezni, összevetette az érdekeket, a szenvedélyeket, a lehetségest és a képtelent; de nem bírt világot deríteni maga körül. Mikor Cilikéhez belépett, azt úti bőröndjeinek bemálházásával foglalkozva találta.

- Mi ez? - kérdé Kálmán szorongó kebellel.

- Én utazom - monda a nő, kinek arca piros volt a fáradságtól és szemei a sírástól.

- Hová? - kérdezé Kálmán.

- Nagy a világ... - ez volt rá a felelet.

Kálmán hevesen ragadá meg kezét.

- Cili! Mi történt veled?

- A legrosszabb, ami történhetett.

- Szólj világosan, mert elvesztem az eszemet!

Ekkor aztán odaomlott a keblére a nő, megeredtek a könnyei, fuldokolva zokogá: "ő nem szeret engem többé!"

- Kicsoda? Bányaváry?

- Ő mást szeret.

- Kit?

- Azt az asszonyt!

És ahogy a könnyeken keresztül szikráztak a szemei Kálmán szemeit keresve; ahogy arca lángvörössé pirult: e tekintetből meg kellett értenie Kálmánnak, hogy ki "az az asszony?"

"Csollánné?"

Cilike a sértett szűzérzet undorával fordítá félre arcát. Ez volt az igenlő válasz.

- Őrült az az ember?

- Én bolond - szólt a nő, arcára tapasztva kezeit -, aki örültem annak, hogy kigyógyítottam őt egyik szenvedélyéből! Hiszen mikor mindennap ittasan jött haza, rút volt, de az enyim volt. Szégyenlettem magamat miatta; de szeretett! Most már józan; de másé. A borcimborák csak pénzét rabolták el, a teaestélyek a szívét. Ő most már szép, deli és boldog. Én pedig el vagyok temetve.

- De hisz az lehetetlen; te csalatkozhatol - vigasztalá őt Kálmán; pedig saját maga előtt egész világosságban áll már az egész talány. Annak az asszonynak az egész cselszövevénye. Ezért kellett Cilike felől ezt a rágalmat elhíresztelni, hogy ő Bálvándy kedvese; hogy a férj annál jobban elidegenedjék tőle. Hisz az ilyesmi oly valószínű. Bálvándy bolondja a színészvilágnak - s minden szép művésznőnek udvarol. Tudja azt felőle minden ember.

Cilike letörlé könnyeit, egy hosszas keserveset sóhajtott, s aztán nyugodt hangon beszélt.

- Amit tőlem hallottál, az való. És nem az a legszomorúbb benne, ami az én fájdalmam. Én azt eltűröm valahogy. Azt mondják: ez a mi sorsunk; színészházaspárok nem vénülnek meg együtt. De a késen, amellyel így megszúrtak, még méreg is van, s az már megöl. Ó, miért jöttél most hozzám? Mért akarod ezt tőlem meghallani? Eredj innen; és hagyj engem innen futni! Holnap úgyis meghallod, mindenki beszélni fogja az utcán.

A nő kétségbeesetten veté magát arccal a kerevetre; de már nem tudott sírni.

- Az Istenért! Mi az? Mondd meg nekem! - könyörgött Kálmán, odahajolva fölé s gyöngéden kényszerítve a vonagló nőt, hogy üljön melléje és tegye forró homlokát vállára.

- Tehát tudd meg éntőlem azt, amiért sohasem fogsz megbocsátani se nekem, amért megmondtam, se magadnak, amért megkérdezted. Te ismerted azt az embert, aki veled együtt mint gyermek lángoló hazaszeretetből követett el olyan vétket, amiért életpályájáról letaszították; te ismerted azt az embert, aki azután rajongó szenvedéllyel lépett az életutak legáldatlanabbjára, és szerzett ott babérkoszorút, töviskoszorút, és viselte mind a kettőt büszkén; te ismerted azt az embert, ki szülőid csöndes hajlékából, ahol csak a boldog nyugalom lakott, a család kedvencét elvitte magával, s aztán jártak együtt, és osztoztak nyomorban és dicsőségben, és nem gondoltak a visszatérésre soha; te ismerted azt az embert, akivel kezet fogva megindultál dacolni az egész világgal; összetűzni a nagyurak hatalmával, meghódítani a gúnyolódó közönyt, felébreszteni egy alvó országot; akiért eltaszítottak pártfogóid, kitagadott nagyanyád, elhagyott kedvesed; te ismerted azt az embert, aki ama felejthetlen napon, ott a havasi csúcson úgy beszélt hozzád, mint egy nemzeti szent! - Ez az ember most egy szép asszony szép szemeiért elfelejt bennünket, elhagyja hazáját, s elmegy külföldre idegen nemzet művészének...

Kálmán karjai aláhanyatlottak, elbámult maga elé, halkan susogva.

- Ez csak egy rossz álom.

- Ó, ez nem álom. Ez bizonyos, való. Azon nő ügyvédje beszélte el azt nekem. Bányaváry gyakran említé, mennyi fény, mennyi jutalom várna rá, ha nem e nyomorult kis nemzet lángelméje volna; minő fényes ígéretek, minő csábító meghívások érkeznek hozzá a világ minden részéből; és ő annyiféle nyelven volna képes játszani! Most aztán kezembe van adva az egész dicsvágy kulcsa. Az a mi barátunk, aki nekem azt elmondta, fölfedezte előttem, hogy a csábító meghívások amaz asszony cselszövényei. Ő kötött szerződést egy külföldi színigazgatóval, hogy az Bányavárynak nagyszerű összegeket ajánljon fel szerződési díjul, miket amaz asszony megkétszerezve térítend meg az impresszáriónak. S aztán ő maga is azon külföldi városban fog letelepedni. Az ügyvéd azt mondá, hogy neki ezt védencnője érdekében kell megakadályoznia; mert ily botlás válóperét az ő kárára fogja eldönteni. És Bányaváry el fog hagyni minket, és menni fog annak a szép asszonynak a szemei után külföldre, s átesküszik idegen oltárhoz, idegen istenhez.

Most azután Kálmánon volt a sor, hogy elkezdjen zokogni, ahogy csak egy lelke mélyében megsértett férfi zokoghat, aki egy egész élet összesalakzott keserűségeinek enged kitörést túlterhelt szívéből.

Ó, milyen félelemgerjesztő zokogás volt az!

Egyszerre elfojtá aztán; vége volt. Felállt; megszorítá Cili kezét. Azután megölelték egymást. Kálmán megcsókolá a nő homlokát, s ez ölelésben, e csókban ez volt mondva: "mi soha többé nem látjuk egymást!..."

Kálmán mint egy álomjáró ment ki az utcára. Gondolatainak rémtáborától nem látta maga körül a külvilágot. Alig tudta, hogyan ért haza. S minek ment haza?

"Hogy mit teszek? - Azt nem tudom. Reggel leütöttem egy embert; estig még megölhetek egy másikat. - De kit? - Talán magamat, hogy olyan bolond voltam, hogy éppen én vittem őt azon asszonyhoz, akitől magam annyira irtóztam? - Ah, a szép vadásznő nemcsak a vadállatot tudja szíven lőni."

Azt gondolta, hogy a szép asszonynak fog levelet írni.

Hozzákezdett.

"Asszonyom! - Ó, milyen kegyetlen, rossz-szívű démon ön! Hogy kikereste azt az egyetlen fájó részt a szívemben, amelyen halálra sebezhető vagyok. Amikor már magamnak nem fáj többé semmi csapás, semmi veszteség: akkor megöli ön azokat, akiket szerettem. Ön megismerte az oltárt, amely előtt térdeplek, s letépi róla az oltárképet. Önnek nem elég, hogy bennünket élve eltemessen; még a neveinket is meg akarja mérgezni az utókor előtt. Van-e önnek istene? Van-e önnek hazája? Van-e önben emberi szív? Nincs! Aki önt megismeri, az istentagadóvá lesz, s megundorodik a szerelemtől. Átkozott legyen a pillanat, amelyben önnek pokoli szép szemeibe beletekinték. Éljen ön addig, amíg fájni fog önnek az élet! Éljen ön addig, míg a világ mosolygása gúnykacajjá válik önnel szemközt!"

S amikor aztán annyit összeírt, akkor széttépte az egész levelet.

"Ó, én kábult eszem! Mire nem tanácsolnál még? Hogy felfokozzam ennek az asszonynak a gyönyörét azáltal, hogy az áldozatnak kínordítását hallatom vele. S azután mi nekem ez asszony? Mi jogom nekem őhozzá? Miért tegyek én őneki szemrehányást? Hát nincs-e velem szemben egy férfi?"

Kálmán tűzbe dobta a levél rongyait, s sietett a színházhoz.

Péntek volt, ismét a magyar színtársulat készült a nagyvárosi színházban előadáshoz, odasietett, ott meg kellett találnia azt, akivel beszéde van.

Nem is ügyelt az emberekre, akikkel az utcán találkozott, pedig az ilyen híres embert sokan ismerik, s mutogatják egymásnak. Ha ügyelt volna rájuk, észrevette volna, hogy minden ember bizonyos respektussal kotródik félre az útjából. Reggel óta nagy híre futamodott már annak a monumentális pofnak, amivel a rágalmazót elcsendesíté.

A színháznál tudták meg azt leghamarább; nagyon természetesen. És ott örültek neki legjobban. Aj, de nagy az öröm Izraelben, mikor egy kritikust felpofoznak! Az egy közös jutalomjáték az egész társaság számára. Azt az esetet mindenki úgy adja tovább, mint egy közös ellenségen vett diadalt. Aztán hogy tódítják! Hányat bukfencezett utána a feltisztelt? Hogy esett az asztal alá?

Annálfogva valahány színésszel, kardalnokkal, színfalhordóval találkozott Kálmán, akitől Bányaváry után tudakozódott, az mind sajátszerű vigyorintással tekintett először az arcába, másodszor a kezében levő pásztorfogantyús, görcsös, vadszőlővenyige botra, ami akkori divatpálca volt. Gondolta mindenki: ennek a botnak még ma valami dolga - de lesz!

Oda igazították Kálmánt az ügyvezetői szobába, hogy ott fogja találni Bányaváryt.

Egyedül találta.

Bányaváry is értesülve volt már a Csigában történt jelenetről, s emiatt zavarban érezte magát Kálmánnal szemben. Azt neki kellett volna megtenni rég, amit Kálmán tett; mert ezt a Bálvándyról költött mendemondát ő is hallotta, de még csak nejének sem szólt miatta. Az olyan vállalatnál, amilyenben ő törte a fejét, még nagy lelki könnyebbségül szolgál a férjnek, ha a nejét is hasonlóval rágalmazzák. Annálfogva most nem tudta, hogy milyen képpel fogadja kedves barátját.

No, ebből a zavarából nagyon hamar kisegítette őt Kálmán.

Egyenesen eléje lépett, s így szólítá meg:

- Te Borcsay!

Borcsay! Az igazi név hallatára mindjárt elsápadt a színész, és sejtette, hogy mi következik most.

- Te Borcsay! Én ma megtudtam azt; hogy te el akarod hagyni nődet, és el akarod hagyni a magyar színészetet. Nődet egy szebb asszonyért, hazádat egy nagyobb hazáért. Azt, hogy nődhöz hűtlen lettél, végezd el tenszíveddel, ha van szíved - hanem azért, hogy nemzeted ügyéhez hűtlen akarsz lenni, velem lesz számadásod. Én nem könyörgöm, nem rimánkodom előtted; hanem azt mondom neked, hogyha te hűtlen lész ahhoz az oltárhoz, melynek jó és balsorsban hűséget esküdtünk, én tégedet megöllek. Leütlek orozva hátulról; leütlek a legelső kővel, ami a kezembe akad; leütlek minden lélekfurdalás nélkül.

Bányaváry saját szavait hallotta visszhangzani, amiket az Oltárkövön Kálmánnak mondott. És egyszerre visszatért rá a szíve. Furcsa vándorló szív volt az; hol otthon volt, hol másutt volt - úgy kellett hazahívogatni.

- Isten ugyse: igazad van - mondta Kálmánnak -, agyonüthetsz; megérdemlem. Komisz, alávaló fráter vagyok. Mondhatnám ugyan mentségemre, hogy elkeserített a nőm hűtlenségéről költött hír, s bosszú vezette félrelépésemet; de nem érdemli az a silány fickó, aki e percig voltam, hogy az a másik ember, aki ezentúl leszek, az ő mentségére egy szót elvesztegessen. Gyalázatos, silány ember voltam. Igazad van. Nézz ide.

Azzal elővonta belső zsebéből a külföldi impresszárióval kötött szerződését, s megmutatta azt Kálmánnak - és azután négy darabra szakította azt, és a háta mögé vetette.

- Vége van, és nem lesz többé...

S azután érzékenyülten nyújtá kezét Kálmánnak.

De Kálmán nem viszonzá azt.

- Te nem nyújtasz nekem kezet?

- Se én neked, se te énnekem! Amíg csak Csollán Berti piszkos tenyereit szorongatták kezeink, addig kölcsönös kézszorításunktól nem lett egymás keze szennyes; de most mind a kettő az lesz. Mi nem vagyunk sem barátok, sem rokonok többé, csupán két adós és két hitelező, akik egymásnak mindenükkel tartoznak, az utolsó leheletükig. Szólj: tartozom-e én még neked valamivel?

- Semmivel. Te mindenedet áldozatul hoztad. Diktáld fel, mivel tartozom én. Én is fizetek. Ha nem teszem, üss agyon.

- Borcsay! Ráemlékezzél, hogy amit most teszünk, az nem komédiajátszás. Én két évig jártam a karbonárik iskolájába, s a szénégetőknél az ilyen embert, mint te vagy, "holt szén"-nek nevezik.

- Ne adj súlyt szavaidnak fenyegetéseiddel. Nagyobb félelem énnekem nőm néma ajkát látni, ki ellen annyit vétettem, s ki soha nem hányta azt szememre.

- Vissza fogsz hozzá térni, és utazol, ahová ő.

- Mikor kívánod?

- Holnap.

- És társaságom?

- Ma tartja utolsó előadását a fővárosban; az éjjel összeszedi sátorfáit, és vándorol tovább.

- S amit eddig építettünk, az mind összeomlik?

- Hadd omoljék! Az én fejemre omlik. Te menekülsz alóla.

- Tehát menekülök.

- És soha Budapestre többet vissza nem térsz.

- Van egy fogadásunk, mely majd ide s tova betelik; hogy tizenkét év lejártával találkozunk itten Pesten.

- Te meghaltál: nem jöhetsz.

- Igaz. Mit kívánsz még tőlem?

- Azt, hogy engemet felejts el!

Azzal megfordult Kálmán, s indult kifelé. - Bányaváry utána sietett, s rimánkodva kérlelé:

- Hát e szóval válsz el tőlem, hát nincs számomra egy vigasztaló tekinteted?

Kálmán visszafordult, s sötéten ránézett.

- Amíg a városban vagy, addig rám emlékezzél! Ha továbbmentél, akkor felejts el!

S akkor sem hagyta a kezét megfogni.

Elhagyta a színházat, anélkül hogy visszanézett volna rá.

Az egész építmény, aminek felrakásában annyit fáradozott, saját öklének egy ütésétől összeomlott, és hullott saját fejére.

Bányaváry rögtön tudatta társaságával, hogy ma lesz utolsó előadásuk Budapesten. Meg voltak elégedve a hírrel. Kívánkoztak már azok is a vidéki húsosfazekak után az "ígéretnek" földéből vissza!

Azután sietett át nejéhez. Hozzálátott, hogy segítsen neki a málházásban; Rómeó jelmezét odapakolva az ő öltönyei közé.

Cilike kérdő bámulattal tekinte rá.

Bányaváry csak annyit mondott e tekintetre:

- Kálmán ott volt nálam. Ma játszunk utolsót. Holnap megyünk mind Miskolcra.

Cilike nem szólt, csak egy-egy eltitkolt könny hullott szemeiből a becsomagolt színpadi cifraságokra.

Bányaváry valóban meg volt térítve. Alapjában nagyon jó volt az ő szíve, csakhogy örökösen felügyelő kellett a szívének. Ha eszébe jutott, hogy mennyire megbántotta angyali jóságú Cilikéjét, sírt, mint a gyermek, s a másik percben már játszott, mint a gyermek.

Estig azt hitte magáról, hogy egészen ki van már békülve saját jobb felével, hogy Cilikét boldoggá tette, és nemes elhatározására kezdett büszke lenni. Egy hatezer forintos szerződést tépett ma széjjel. És mindezt az imádott Cilike s az imádott nemzeti művészet kedvéért tette.

Ha tudta volna, hogy ez a szerződés a szép asszony pénze ára, alább is hangolhatta volna a lemondás fölötti büszkeségét.

Az utolsó előadás jó sikerrel ment végbe. Az igazgató búcsúbeszédet tartott a tisztelt publikumhoz, megköszönve annak azt a rettenetes nagy hazafiúi önfeláldozását, hogy eljárt három óráig mulatni magát egy húszasért.

Azután a nők hazamentek az úthoz készülni és kipihenni magukat, mert reggel korán kell útnak indulni; a férfiak pedig hátramaradtak, hogy még egy búcsúpoharat ürítsenek a Vörös Ökörben régi jó patrónusaikkal. Ezt mindenki igen természetesnek találta.

Cilike is helyeselte, hogy Bányaváry is menjen a társasággal; ne vonja ki magát a többiek közül. Bányaváry erősen esküdött, hogy éjfélen túl nem fog maradni.

Cilike ismét a hívő nő volt, s ő maga biztatta már legjobban a férjét, hogy mulasson, ameddig tetszik, és igyék a többi jó barátokkal.

Szegény asszony! Már örült neki, hogy a férje "csak" iszik.

No de Bányaváry erős volt abban, amit megfogadott; ha ő egyszer megfogadta, hogy nem fog inni egyebet, mint teát, hát akkor azt meg is tartja. Igaz ugyan, hogy a teát olyan erősen megrumozva szokta inni, hogy az bizony puncsnak is beillett; de az mégiscsak egészen másnemű hatással van az emberre, mint a bor vagy a ser. - Neki tehát a búcsúlakomán is különteát szolgáltattak bor helyett, s azt ő nagy tüntetéssel iszogatta; míg társai borospoharakkal koccintottak, ő a füles csészét emelte az áldomáshoz.

Azért derült kedélyben volt. Magával hozta a gitárját is, s mikor a társaság kívánta, egy-egy szép románcot énekelt saját gitárkísérete mellett. Énekelt szerelmi hűségről, s úgy ragyogtak a könnyek a szemében.

Olyan jó fiú volt a jó Bányaváry! - Mindig érezte ő azt, amit beszélt; csak az az egy baja volt, hogy reggel mást érzett, este megint mást; ugyanazon emberi lény iránt mást, ha távol van s nem látja, s mást, mikor közel van, és beszél vele.

Mikor Bányaváry a negyedik csésze teát itta, akkor az jutott eszébe, hogy haj, mennyivel zamatosabb volt az a tea, amit ő máshol szokott inni.

Igaz, a tea sokkal zamatosabb, ha kettecskén isszuk, mintha nagy társaságban. Ez a teának a sajátsága.

S azután nagyon elővette a gondolkozás.

Megnézte az óráját, úgy találta, hogy éjfél felé közeledik az idő; eszébe juttatta magának, hogy mit ígért Cilikének: hogy éjfélre hazakerül. Azért is búcsút vett az egész jó cimboraságtól, kitől örökre, kitől a viszontlátásig, nyakába keríté a karbonáriját, betakarta vele a gitárját, s indult a holdvilágos utcának nehéz szívvel.

Mégiscsak nagy dolog az, mikor az ember tudja, hogy ebben az órában reá két helyen is várnak, az egyik helyről elmaradni.

Igaz, hogy a feleség is derék asszony, szép asszony is; de az a másik hölgy mégiscsak bűvösebb. Az egyik nagy művésznő a színpadon; de odahaza, a férje előtt nem tud komédiázni. Ah, ez a másik éppen ahhoz ért. Aztán az egyik az enyim, a másik pedig a másé, ami az értéknek különböző súlyt ad.

Talán most is ott sétál az orgonabokrok lugasai között - hófehér ruhában, mint egy villi?

Úgy tetszik, mintha az esti szél is orgonafavirág-illatot hordana szerteszét.

Két utcán volt választása végigmenni. Az egyik jó tágas, téres, világos utca, mely egyenesen a hídhoz vezet; a másik egy szűk mellékutca, mely nem éppen a hídnak kanyarodik.

Mikor a szeglet elé ért, elkezdett magában okoskodni.

"Hát illik-e, férfias dolog-e így megszökni, búcsúvétel, köszönés nélkül? Vétek volna-e az, ha még legalább egy utolsó istenhozzádra megjelenne az ember? Nem volna vétek. Az ember a feleségét tiszteli, és azon van, hogy keserűséget ne okozzon neki, szereti is örökké; de a szép hölgy nem kíván örökkévalóságot, annak csak a boldog perc kell. Megszűnik-e az örökkévalóság örökkévalóságnak lenni, ha egy percet kivesznek belőle? Nem szűnik meg. Az ember csak vesz, de nem ád. Platón azt mondta, mikor kérdezték tőle, hogyan szeretheti Phrynét, holott az őt nem szereti?

»Hisz a hal sem szeret engem, de azért én szeretem a halat.« Pedig Platón bölcs volt; ki meri azt mondani, hogy nem volt bölcs? Csalás, hitetlenség lenne-e ez? Nem lenne. Amit megfogadtam, hogy Pestről elmegyek, azt megtartom; hogy Cilivel maradok, magyar komédiás maradok, azt is megtartom. De azt egy szóval sem fogadtam meg, hogy a bűbájos hölggyel többé ne szóljak. Ezt tehát nem tartozom megtartani. És elvégre is minden restellni való dolog csak akkor lesz restellni valóvá, ha kitudódik. Ezt pedig nem tudhatja meg senki; tehát szabad."

Mint tudva van, a teának is megvan a maga részegsége s a maga mámorfilozófiája.

És Bányaváry egyet vetett az oldalán, s besomfordált a szűk utcába, mely nem vezet egyenesen a hídhoz.

Mi, kik már egyszer jártunk ebben az utcában, emlékezni fogunk rá, hogy az abban az időben még csupa nagy telkekből állt, mik nagyrészt deszkapalánkokkal voltak befoglalva. Kivételképpen volt ott két egymással szemközt levő falkerítés, melyeknek kapui két urasági kertbe vezettek. Az egyik volt a Decséry grófoké, a másik Csollán Katinka úrhölgyé. Az úri lakházak homlokzata más népesebb utcákra nyílt mindkettőnél. A hálószobák osztálya pedig mind a két úri lakban a kertre nézett. Innen leste egykor Katinka Kálmánt, amint Dorothea grófnő mellé fölült a hintóba.

Decséry főispán ez időben éppen itt időzött az átelleni kastélyban.

Egy este a főúr behívatta magához a ház felügyelőjét, Csuka Ferit.

- Ugyan, édes Csuka - mondta neki. - Tudja, hogy én milyen rossz alvó vagyok. A legkisebb neszre fölébredek, s akkor aztán hiába fekszem le magamat, jobb, ha felöltözöm magamat. És azután rendesen tizenegy órakor felé idejön az utcába valami német színész vagy medikus vagy diák vagy nem tudom micsoda, marad megállni a másik kertajtó előtt, fogja a gitárt, s elkezdi énekelni. Nagyon szépen énekel, s én hallgatnám hozzá neki örömest, csak nappalkor énekelne. De mindig éjjelkor énekel, és addig hosszú énekel, míg a kertajtón nem beeresztik. Bizonyosan a szobaleánynak csinálja az udvart, szegény fickó. Hanem én mindig az első álmomból ébredek fel, s nem tudok többet megaludni. Ugyan kérem, édes Csuka, legyen olyan jó, szoktassa el valami szép módon ezt a jó embert innen az ablakom alól.

- Ó, majd elszoktatom én azt szép módon - vállalkozott rá Csuka Feri.

- De ne valami goromba módon ám! Nem szeretném, ha megsértene, megbántana, megkeserítene szegényt; hanem egészen szép módon.

- Csak tessék rám bízni. A legszebb módon elszoktatom én azt innen.

Bányaváry tehát nagy szívdobogás közt érkezett el az ismeretes kertajtóig. Valami kopogó szellem odabenn azt mondta neki, hogy de bizony mégis legalább hárommal a tíz parancsolat közül lényeges ellentétbe kell őneki itten jönni.

Hanem a hold olyan szépen ragyogott, s az a jácint- és nárciszillat, melyet a kertfalon áthintett a harmatos szárnyú szellő, olyan ismerős volt már előtte.

"Hiszen utoljára történik!"

"Csak még ma legyen szabad vétkezni; holnap aztán kezdjünk el vezekelni."

"Még ma szabad legyen megittasodni a tündérek számára való gyönyörtől, holnap aztán elkezdünk prózai emberek lenni és mindennapi kenyérrel élni."

Tudni való, hogy minden ember két emberből áll: egy jó emberből meg egy rossz emberből. Ez a kettő küzd egymással: hol az egyik van fölül, hol a másik. Az a kérdés csak, hogy a legutolsó fordulónál a jó ember maradjon fölül. Most este éppen a rossz embernek van fölénye: de reggel bizonyosan a jó ember fog ismét uralkodni, s gondja lesz rá, hogy a rossz embert keserű lelkiismeret-mardosásokkal büntesse meg.

Ha már idáig eljött: innen már nem eresztette tovább a szívdobogása.

Félrecsapta válláról a karbonárit, kebléhez fogta a gitárt, s mint szokás, rázendíté a szerelmi epedések ismeretes dalát, melynek utolsó akkordjaira meg szokott nyílni a paradicsom ajtaja.

"Leise flehen meine Lieder durch die Nacht zu dir..."

De alig vegyült forró ábrándja, szavának meleg lehelete a jácintillatos szellő közé, midőn az átelleni kert ajtaján kiugrik egy lesben álló rémalak, s egyenesen nekiesik hátulról.

Ez persze Csuka Feri volt.

Csuka Feri minden előleges "hogy volt, mint volt?" nélkül kikapta a trubadúr kezéből a gitárt, s olyat vágott vele egyet a fejére, hogy kalapborda, gitárborda mind tönkrehorpadt az összeütközésben; azután egy másikat meg a hátán végig azzal a zengő műszerrel, hogy annak minden húrja lepattant íziben, s a gitár nyaka maradt a markában.

Azzal aztán, mint egy elfoglalt trófeummal fenyegetve, kiálta az iramodó minnesänger után Csuka Feri:

"Wart verfluchter Komediant, werd ich dir geben abscheuliche Lieder singen von Läusen, Flöhen!"

Bányaváry futott, ahogy bírt.

A holdvilág Csuka Ferinek arcába sütött, ő pedig háttal volt neki. Annálfogva ő Csuka Ferit jól megismerte, az pedig csak annyit vett ki a félhomályban, hogy itt van egy borotvált képű énekes, aki németül gajdol, ergo német teátrista; ezt hát szép módjával majd elszoktatja ő innen!

Bányavárynak e percben tehát semmi sem jutott olyan elevenen eszébe, mint Kálmán fenyegetései a Karbonári bosszúval. Azt hitte szentül, hogy most az egész Csittvári krónika titkos társulata őt lesi, őt kergeti, őtet veri agyon, amint szava megszegésén kapja: Biróczy denunciálja, Jenőy elítéli, Csuka Feri exequálja; futott is aztán végig a szűk utcán, s nem várt kevesebbet, mint hogy az utcaszegleten meg Barkó Pali Ázsiából fogja útját állni, s úgy ellazsnakolja valami Kínából hozott bambusznáddal, hogy minden keleti nyelven jajgathat bele; csak akkor mert hátratekinteni, mikor a széles utcára kijutott, melyet hosszában sütött végig a barátságos holdvilág. Ott kezdte csak futását közönséges ostromlépésekké lassítani, de folyvást nagy bölcsen az utca közepén tartva magát, s aggályosan kerülve minden kapumélyedést, melyeknek akármelyikéből ugorhat ki egy összeesküvő karbonári, s rárivallhat: "hát te hol jársz itt most?"

Mikor a német színház téren végigbandukolt, eszébe jutott mindaz, amit a városban átélt: diadalai és keserűségei. És azok a hívek, akik mindkettőben osztoztak vele.

És eszébe jutott, hogy mindaz a siker, amit annyi diadallal, annyi szenvedéssel ők mindannyian kivívtak, most egyszerre hamuvá omlott - egyetlen szép asszony szép szemeinek tüze miatt -, kezdheti újra valaki más.

Ettől aztán nagyon kijózanodott.

"Bizony silány fráter vagy te, kedves barátom" - monda a "jó ember" a "rossz embernek", aki nem kísértette meg magát védelmezni, hanem kiegyengeté összegyűrt kalapja horpadásait, s arcára rántva karbonáriját, tolvajként osont át a hídon; felsietett a szállására, a kapukulccsal nesztelenül nyithatott be lakába. Csend volt itt már.

Cilike hálószobájában éjjeli mécs égett. A szelíd teremtés nyugodtan aludt özvegy fekhelyén; kisgyermeke ott feküdt mellette, s kicsi kezét anyjának szájához tartá fölemelve. - Az álmodó ajka valamit látszott beszélni a kicsi kéznek, amitől az az alvó gyermek úgy nevetett álmában.

... És Bányavárynak nem volt bátorsága megcsókolni az alvó arcot. Azt hitte, hogy a gitár utánajött láthatatlan lábakon, s egy láthatatlan kéz még egyszer a fejéhez fogja azt vágni!

 

Másnap nem volt magyar színészet többé Budapesten.



Hátra Kezdőlap Előre