Nem! - Evelina!

Ugyan legfőbb ideje volt, hogy Iván hazakerüljön a kőszéntárnájába.

Azalatt, míg ő Pesten segített tolni a szelet, nagy dolgok történtek a Bonda-völgyben.

Legelőször is az ő gyártelepétől egy futamodásnyira óriási új épületek támadtak, varázslatos gyorsasággal, mint ahogy szoktak épületek emelkedni, amiknél nem kérdik, mi mibe kerül, csak azt, hogy mikorra legyen készen, akármi áron.

A részvények még ki sem voltak bocsátva, s már beleépített a konzorcium a vállalatba egymillió forintot.

Mindenütt lázas gyorsaság: itt egy téglavető dolgozik gőzerőre, amott egy sodronyvasút szállít épületanyagot az emelkedő falakhoz; egész agyaghalmok állnak már kihordott földmunkálat után; a kémények már füstölögnek, a tetőket már cserepezik. Egy egész utca épül itten! Egy új város.

Rauné úr nem írt Ivánnak az építkezésekről semmit.

Még egyebet is elhallgatott Rauné úr a távollévő előtt.

Azt, hogy a tárnában megszületett az a harmadik ijesztő szellem, mely vetekedik vihederrel és zuhatarral; a "sztrájk".

A munkások egy része el akart menni az új tárnába, amit elneveztek "úri telepnek". Ott felényivel magasabb munkabért ígérnek, mint amit Iván fizet.

De bizony maga Rauné úr is felmondott s kinyilatkoztatá, hogy a részvényes társulatnál kínált igazgatói állomást sokkal előnyösebbnek találja magára nézve.

Természetes dolog, hogy ő maga volt az, aki Iván munkásai közül kiszemelve a leghasznavehetőbbeket, azokat nagy munkabér ígéretével elcsábította a részvénytársulat szolgálatába.

Most látta át Iván, milyen oktalanságot követett el, amikor az ő kedves barátja által idehozott felügyelőt befogadta a tárnájába.

Ilyen a tudós ember!

Azt kutatja, ha addig él is, hogy micsoda állatok éltek a kőszénben ezelőtt százezernyi esztendőkkel; hanem arra nem jön rá, hogy konkurensét nem jó odaereszteni a kőszene közé.

Azt pedig a legegyügyűbb árendás is tudta volna, hogy amint az ő kedves barátja Félix azt mondja, hogy ő itt a szomszéd uradalom kőszenét kiaknázni részvénytársulatot alakít, azonnal pakolja fel mellé rögtön Rauné urat is: "Nekem, barátom, itt többé lélegzetet venni sem maradsz!"

Hisz az ellenségét avatta be üzleti titkaiba!

No hiszen tapasztalá, hogy az nem tartózkodott a legjobban hasznát venni e titoknak.

Iván, megtudva a fenyegető bajt, összehívta munkásait s azt mondta nekik:

"Bajtársak! Itt van egy új vállalat, mely nektek olyan nagy munkabért ígér, amit csak veszteség mellett adhat meg. Az én tárnámon eddig nyereség volt. Én tehát felajánlom nektek, hogy eddigi munkabéreteken felül osztozzunk jövőre a nyereségen is. Amit keresünk, felezzük meg. Esztendő végén elétek teszem a számadásaimat. Saját küldöttségetek megvizsgálja azt, s ki-ki megszolgált bére és munkaaránya szerint megkapja belőle az osztalékát. Ha ebbe beleegyeztek, folytatjuk a munkát. Ha azonban jobbnak találjátok a részvénytárnához a magas napi díj kedvéért átmenni, én nem fogom magamat a versenyzésben egy sok millióval rendelkező társulat mellett tönkretenni, hanem eladom nekik a tárnámat, s akkor azután bizonyosak lehettek felőle, hogy mihelyt egy kézben lesz a két tárna, a munkabért le fogják megint szállítani. Azoknak, akik híven megmaradnak velem, egész életükre ajánlom ezt az alkut. Ennek a tárnának a haszna mindenkor felezve lesz a munkások és tulajdonos között, amíg én vagyok a tulajdonos."

Ezt az ajánlatot sokan megértették, s ezt a részvénytársulat nem csinálhatta utána. Több felénél a munkásoknak szerződött Ivánnal, hogy megmarad és nem hagyja el az őstelepet. Egy nagy csapat azonban felbuzdítva bérenc izgatók által, átcsapott az úri telephez.

A híven maradtaknak azután sok bosszantást kellett kiállni az elszakadtak részéről. Azontúl egy vasárnap sem múlt el verekedés nélkül a két tárna munkásai között.

Nemsokára tapasztalá Iván, hogy hatalmas versenytársa már talált ki valamit az ő sakkhúzása ellenében.

Egyenként tudósíták szokott vevői, akiknek szén, nyersvas és rúdvas szállítmányokat szokott küldeni, miszerint a bondavári részvénytárna és kohó ötven percenttel olcsóbbért kínálja nekik a terményeket; jövőre tehát tőle is csak ilyen áron fogadhatnak el valamit.

Ötven százalékkal magasabb munkabér, ötven százalékkal olcsóbb ára az előállított terméknek; ez annyit tesz, mint ingyen dolgozni.

Raunénak kezében voltak Iván üzleti összeköttetései; azt tehette megrontására, amit akart.

Iván még erre sem veszté el bátorságát. Visszaírt minden eddig üzletemberének, hogy sem a szenet, sem a vasat egy fél fillérrel sem fogja alább adni, ha mind a nyakán marad is.

Ennek azután az lett a következése, hogy a termelt szén és vas mind ott gyűlt halomra a félszerekben és raktárakban, alig fordult meg egy szekér a bondavölgyi fekete úton. Tárna és kohó magának dolgozott.

Ez azután igen rossz kilátás volt a híven maradott munkásokra nézve. A szomszéd tárnabeli társak eleget csúfolták őket emiatt. Hol lesz a nyereség? Osztozhatnak majd a vasrudakon, meg a nyers szénen.

Iván megnyugtatta őket. Az év végén el fog minden kelni jó áron. Elvesztegetni nem szabad semmit. Ha a másik tárna teszi, tegye; ő nem megy utána.

Mikor a gyártelep nagyszerű építkezései készen voltak, az igazgatóság fényes ünnepélyt rendezett a vállalat felszentelésére.

Távol Bécs városából lejöttek a fő-fő részvényes uraságok, igazgató bizottmányi tagok és elnökök a megnyitási ünnepélyre.

A gyártelep óriási raktárának tereme nagyszerű étteremmé lett feldíszítve, az ablakok virággirlandokkal körülfűzve, a mellékasztalok a munkások számára, a főasztal az úri vendégek számára megterítve.

Előre el lett híresztelve, hogy maga a herceg is le fog jönni. Őt választotta meg a konzorcium a vállalat tiszteletbeli elnökévé. A hercegek, mint tudva van, legjobban értenek az iparvállalatokhoz, s különösen Tibald herceg kitűnő nagy talentummal bír a spekulációra és számításra. Ő maga egymillió forint árú részvényt írt alá. Azt a milliót Kaulman kölcsönözte neki, azt a milliót a bondavári uradalomra táblázták be. Az a millió természetesen nem létezett sehol.

Az ünnepélyt templomi szertartás előzte meg, melyen, mint előre ki volt híresztelve, a nagyhírű Sámuel apát tartotta a szent misemondást. Úgy is illik. Mert ilyen magas rangú vendégek előtt csak nem pontificálhat egy olyan jámbor, együgyű falusi plébános, mint Mahók tisztelendő uram.

A vendégek csupa merő üveges hintókon érkeznek a templomhoz a bondavári kastélyból, hova az előző napon megszálltak. A herceg címeres batárja jön legelöl. Hátul két lakáj aranyos ruhában, elöl fehér parókás kocsis, háromszögletű kalappal. A lakájok sietnek a hintó ajtaját kinyitni. S abból legelőbb leszáll egy finom öregúr, ezüst fehér hajjal, simára borotvált nyájas, szelíd arccal, úri tekintettel, s ugyanaz kezét nyújtja a hintóból kiszállásra egy bársonyban, csipkében pompázó úrhölgynek, kit a legcsaládiasabb nyájasság kifejezésével segít a földre lelépni.

A hintóból lelépéskor a delnőnek kitűnnek világos lila atlasz topánkái s fényes selyemharisnyája.

"Milyen nagy uraság lehet ez!" - mondja magában a bámészkodó tömeg, mely a templom előtt ácsorog s kalaplevéve várja az uraságokat.

Csak egy darócruhás alak kiált fel megriadva, midőn a deli hölgyet leszállni látja: "Evila!"

Szaffrán Péter az.

A delnő meghallotta a bámulat kiáltását s mosolyogva fordítá arcát arrafelé:

"Nem! - Evelina!"

S azzal fellebegett a templom lépcsőin, előkelő gráciával.

Evelinát a hiúság hozta e helyre.

Meg akarta mutatni a selyemharisnyáit azoknak az embereknek, akik látták őt facipőben és mezítláb.

A parasztleány hiúsága volt az.

Nem kevélység, csak hiúság. Nem akarta ő lenézni egykori társait, akart velük jót tenni, pénzt osztani közöttük, hálára, tiszteletre kötelezni őket; s különösen azoknak, akik őhozzá jók voltak, meg akarta mutatni, hogy ő most, midőn ilyen nagy uraságra jutott, nem feledte el az irántuk való háladatosságot; óhajtja őket boldogítani.

Evelina előre örült a találkozásnak hajdani vőlegényével. Az már valószínűleg rég vigasztalta magát; talán már felesége is van. Egy kis pénzajándék azt igen boldoggá fogja tenni.

Arra is számított, hogy Ivánnal is fog találkozni. Annak is be fogja bizonyítani, hogy milyen hálával emlékezik rá s milyen hatalma van e háláját tettekkel is bebizonyítani. Annak már ajándékokat nem oszthat ugyan, de tudathatja vele, milyen veszély fenyegeti kis telepét a hatalmas konzorcium részéről s felajánlhatja mindenben döntő befolyását a társulatnál Iván javára, ha az ki akarna egyezni az óriás ellenféllel, ki őt agyon szándékozik nyomni.

Mindenkivel akart tenni valami jót. Hogy azután mondják az emberek: "Ah, de felvitte Isten a dolgát! De jó szíve van! De megismeri szegény barátait most is!"

A jóltevés hiúsága hozta ide.

Azt is kicsinálta ő szépen, hogy Berenddel összejöhessen. A környék tekintélyei, földbirtokosai a herceg nevében lettek meghíva a megnyitási ünnepélyre és lakomára. Egy ilyen meghívást visszautasítani lehetetlen. Bár ugyan Sámuel apát, mikor Evelina példálózgatott előtte, hogy nem látogatja-e meg Berendet, mint tudós kollégáját, hogy talán magával hozhatná a lakomára, azt felelte rá, hogy nincs a világnak olyan kincse, amiért ő Berend Iván barátjához azzal a szép szóval nyisson be, hogy gyerünk a bondavári főurak szalonjába. Ő tudta, miért mondta.

Amint Szaffrán Péter az előtte elsuhanó tünemény után bámult, valaki a vállára ütött hátulról. Kaulman Félix volt az.

Péter arcát első percben az ijedtség, azután a düh sápasztá el ez alak láttára.

Az pedig úri fölénnyel mosolygott le rá, mint akivel egykori kapitális tréfa emléke tartja összeköttetésben.

Jó napot, fiú! Azután a vendégségre te is feljöjj!

Szaffrán Péter végigbámult az előtte elhaladó uraságokon, s mikor mind bementek a templomba, ő is utánuk ment.

Ott letérdepelt egy szentkép előtt a templom legsötétebb zugában s két összekulcsolt kezét a falnak támasztva s arcát karjai alá dugva, egy fogadást tett, egy rettentő, nehéz fogadást. Akik látták, azt hitték, bűneit bánja és imádkozik. Azután felkelt, nem várta be a fényes szertartás végét, kisietett a templomból, vad tekintetet vetve háta mögé, ha nem kiáltanak-e utána a szentképek, mind ujjaikkal felé mutatva: "Fogjátok el! Kössétek meg!"

A szent szertartás után a gyártelep megtekintésére vonult az úri társaság. A fenyőgallyakból emelt diadalívnél a munkások küldöttsége fogadta az uraságokat s azoknak vezérszónoka tartott volna nekik valami ékes beszédet, ha bele nem sült volna. Hanem egy fehér ruhás lánykákból álló csoportozat egészen szerencsés volt a betanult verset elzengedezhetni; egyik kisleány Evelinának pompás virágcsokrot nyújtott át.

Evelina megcsókolta a gyermeket s azt kérdezte tőle: "Hát Micike, ismersz-e még?"

Dehogy ismerte! Rá sem mert nézni Evelinára, olyan szép volt.

A telep épületeit, a gyárakat, a kohókat, a hámort, a tárnát, a szénizzasztót Rauné úr, az igazgató mutogatá meg az uraságoknak, kik azután jól elfáradva érkezének vissza az étteremmé alakított raktári helyiségbe, ahol két cigánybanda fogadta őket, természetesen a "Rákóczi-induló"-val.

Eljött biz erre az ünnepélyre hívott és hívatlan; úr, paraszt, pap és cigány.

Hanem az érkezettek között Ivánt nem találta Evelina.

Még csak mentegető levelet sem küldött. Ismét a fekete ing van rajta, nem tud bókokat hazudni, ahol azoknak ellenkezőjét érzi. Goromba ember.

Pedig talán van is rá oka?

Mikor a medve bőrére isznak előre, a medvének legalább hadd legyen joga nem lenni jelen azon az áldomáson.

Hanem ott volt Szaffrán Peti.

Még az a kitüntetés érte, hogy a munkások asztalánál első helyre ültették. Hiszen vendég volt közöttük. Többen nem jöttek át a bondavölgyi tárnából, egyedül ő.

A vendégség késő estig tartott. Urak és munkások igen vígan voltak.

A lakoma vége felé odahívatta Félix magához Szaffrán Pétert.

Bemutatta őt a hercegnek.

- Ez az a derék munkás, akiről beszéltem excellenciádnak.

Szaffrán érzé, hogy arcába szökik vére s halántékainak tódul.

- Nos, jó fiú, hát hogy éled világodat, amióta nem láttuk egymást? - szólt Félix. - Félsz-e még a doktortól olyan nagyon? No, itt adok neked egy kis flastromot. Gyógyítsd meg az ijedtségedet vele! - S azzal kivett tárcájából egy újdonat százforintost s odanyomta Péter markába. - Ne nekem, a nagyságos asszonynak csókolj kezet.

Szaffrán Péter szót fogadott s kezet csókolt Evelinának, arra a szép gyöngeviolaszín kesztyűjére.

Lám, milyen jó, engedelmes fiú lett az emberevőből.

- A nagyságos asszony neked igen jóakaród - folytatá Félix. - Az ő szavára őexcellenciája, a kegyelmes herceg, méltóztatott elrendelni, hogy tégedet a részvényestelephez mint tárnafelügyelőt alkalmazzunk, ezer forint évi fizetéssel. Mit szólsz ehhez, fiú?

Mit szólt volna? Azt tette, hogy kezet csókolt a kegyelmes hercegnek is.

- No! És most már üríts velem egy poharat! - szólt magas leereszkedéssel Kaulman úr, teletöltve habzó pezsgővel egy serleget Szaffrán Péter számára. - "Éljen a mi legkegyelmesebb elnökünk, őexcellenciája, a herceg!"

- S éljen a legszebb asszony! - tevé hozzá a herceg udvariasan, mielőtt a tósztra felsivalkodott volna a hegedűtus s azután mind a négyen összeüték poharaikat: Szaffrán Péter, a herceg, a bankár s a szép hölgy.

A parasztság el volt bájolva e jelenettől. Hogy koccintanak poharat véghetetlen nagyságú főurak egy halinadarócós munkással. Ezek igazán szeretik a népet.

Szaffrán Péter pedig azt találgatta magában, hogy e két úr közül, akiknek egyike jobb, másika bal felől foglalt helyet a szép úrhölgy mellett, vajon melyik lehet a férje s a másik mije lehet neki akkor?

Kiüríté a poharat, de attól sem tudta azt meg jobban.

Az ünnepélyt nagyszerű tűzijáték rekesztette be. Az elpattogó röppentyűk aranysziporkái arra szálltak el Iván tárnája fölött.

Másnap reggel Szaffrán Péter beállít Ivánhoz és jelenti, hogy átszegődött az úri tárnába.

Iván keserűen mondá: "Te is?"

- No hát eredj!

Szaffrán még sápadtabb volt, mint máskor. Várta, hogy Iván szemrehányásokat tegyen neki s miután hiába várta, mert Iván egy szót sem szólt neki többet, kitört belőle, amit mondani akart.

- Miért kiáltotta ön "akkor" arra az emberre, hogy "doktor!"

- Mert az. Doctor philosophiae.

Szaffrán fenyegetőleg emelé fel az ujját.

- Azért mégis hiba volt, hogy az úr akkor azt kiáltotta, hogy: "doktor!"

Azzal megfordult és köszönés nélkül eltávozott.

Iván lelkiereje bizony nagy próbán ment keresztül.

A legjobb emberei hagyogatták el. Hatalmas kolosszális tőkepénzek hömpölyögtek kis házikója felé, hogy azt elseperjék; cserben hagyta minden régi üzlettársa, ügyfele. Erős szív kellett hozzá, hogy meg ne szökjék abból a kis kormos házikóból s ott ne hagyja diadalmas ellenfeleinek hálátlanul fizető telepét.

De maradt e nagy leveretés közepett egy igaz, változatlan jó barátja, aki nem hagyta kétségbeesni: a kétszer kettő.

Az megmondta neki, hogy mi ez, amit lát?

"Iparűzők társulata ez?" - Nem: börzelovagoké.

"Nemzetgazdászattal foglalkoznak ezek?" - Nem: szerencsejátékot űznek.

"Gyártelep ez itten?" - Nem: Bábel tornya.

Kétszer kettő: négy. És örökké csak négy.

És ha minden császár kiadja patensét és ukázát, hogy kétszer kettő ezentúl öt legyen, ha minden pápa kiadja bulláját, hogy kétszer kettőt ötnek higgyék és ha minden pénzkirály ötnek fogja is számítani a kétszer kettőt, az azért mégis örökké négy marad.

Ez a nagyszerű részvényvállalat e rettenetes igazság ellenére akar dolgozni. A legkönnyelműbb pazarlással épít, szerez, alapít, szerződtet, vásárol, elád; mind, mind a kétszer kettő ellenére. Nincs ennek az a célja, hogy a jövendő haszonért dolgozzék, hanem a pillanatnyi, a rögtöni sikerért.

"Én túl fogom ezeket a halhatatlanokat élni!"

* * *

Az esztendő végén még egy meglepetés várt az üzletvilágra.

A bondavári részvények már kezdtek megállapodni a 35 és 40 között. Pedig közelgett a második részlet befizetése.

Ilyenkor visszafelé szokott menni minden "fiatal papiros".

Csanta uram éppen azon gondolkozott: most éppen legjobb ideje lesz a részvényein túladni s az ezüstöt hazakaparintani.

Azonban ekkor kap Spitzhasetól egy titkos tudósítást, hogy őrizkedjék eladni valamit. Ma állította össze az igazgatóság a múlt két hónapról a mérleget, s a legközelebbi közgyűlésen azzal fogja meglepni a részvényeseket, hogy 20 százalék nyereséget oszt ki, amire a részvények rögtön gyorsan fognak ismét emelkedni. E titoknak vegye hasznát.

S valóban ez a meglepetés érte az üzletvilágot. A bondavári gyártelep megindulása első két haváról oly fényes nyereséget tudott kimutatni, hogy az igazgatósági tantième-eken kívül minden részvényre hat forint osztalék jutott, ami két hónapra a befizetett 35 százalék után hallatlan nyeremény.

Iván hahotával kacagott, mikor ezt olvasta.

Ő tudta legjobban, hogy minő nyereséggel dolgozik az a gyártelep. Hanem hát az igen könnyű művészet olyan leltárt állítani össze, hogy a pénztárban lévő összeg mint tiszta nyereség figurálhasson. A sok jámbor részvényes mit tudja azt? Az igazgatóság tagjai jól tudják azt, hanem hiszen ők látják, hogy mit cselekszenek. Amit ki-ki letéteményezett részvényekben a társulatnál, ha egészen odavesz is, a többi részvényen kizsákmányolták a maguk hasznát, s a publikum hadd sírjon.

Hiszen a börze területén nincs kihirdetve a statárium.

Tehát Csanta uram nem adta el a részvényeit, befizette a második részletet is ezüstben s örült a nyereségének és áldotta Spitzhaset, aki meggátolta őt abban, hogy eladja a papírjait 35-ért, mikor egy hét múlva 45-re felemelkedtek.

Iván pedig nyugodt kedéllyel nézte a pokoli handabandát:

"Vajon meddig tart ez a tréfa?"





A halina-tisztelet

Különös találkozása volt a csillagzatoknak, hogy amidőn Iván azt mondá magában: "Vajon meddig tart még ez a tréfa?" ugyanakkor Waldemár herceg is azt kérdezé a diadalában ragyogó Kaulmantól a börzén:

- Mit gondol ön, meddig tart még ez a komédia?

- A harmadik felvonás még hátra van! - felelé a bankár.

- Igen, a harmadik részletfizetés. Akkor levegőbe röpítem önöket.

- Én is ott leszek!

A kontremine nem bírta kitalálni, mi terve lehet még Kaulmannak? Hogy valamihez készül, az bizonyos. Nem tudta azt más, csak Sámuel apát és Tibald herceg.

Ez a harmadik felvonás a bondavári vasút!

Nehéz feladat! Az állambölcsek haragban vannak Magyarországgal s haragjukban semmi vasutat sem akarnak neki engedélyezni; még az országutait sem kavicsoltatják, hadd legyen sivataggá, hadd legyen belőle egy darab Ázsia!

És nincsen-e elég dolguk a haragra? Az ő kedvenc állameszméjük megtörik ennek a kemény fajnak a nyakasságán.

Aki csak posztóban jár Magyarországon, mind ellenök demonstrál. Az összes tisztviselői kar, az ország középosztálya, az intelligencia, inkább egyhangúlag letette tisztjét, semhogy a bécsi állambölcs kiméráját létesíteni segítse. Jól van! Fogadtak helyette másik csoportot; vendég akad terített asztalhoz mindig. Az sem ért semmit. A fogadott hivatalnokcsoport besöpörte a fizetést, gratulált, beneventált, felesküdött, zsebét megtömte, de az állameszméért nem tett semmit.

Az eltávozottak s az újon szerzettek között csak az volt a különbség, hogy azok nyíltan megmondták, hogy nem akarnak tenni semmit, ezek pedig mutatták, hogy igyekeznek valamit tenni, de nem lehet; tolnák előre a dolgot, de ha nem megy.

A posztóviselő osztálynál nem kapni meg, amit keresnek az állambölcsek.

Máskor legalább meg volt ellensúlyozásul a selyem- és bársonyviselő osztály; a díszmente és a reverenda, a főúr és a pap. Most azok is távol maradnak.

A prímás remonstrál, a püspökök reprezentálnak, a grófok, a volt főispánok Pesten vannak s debachálnak, még talán konspirálnak is.

"Flectere si nequeo superos..."

Forduljunk a halina-daróchoz.

A halina, mint tudjuk, a legsilányabb neme a szűrdarócnak, melyet csak a legszegényebb népfajok képviselnek.

Ez a halina-daróc nagy kedveltségnek örvendett ez idő szerint a császári székvárosban.

Nem mintha a divathölgyek bolondul neki vetették volna magukat a halinaszövetnek, hogy ezentúl abból varrassák saut-en-canot-jaikat, hanem mivel annak a viselői egy egész padot ültek tele a birodalom törvényhozó testületében. Galícia küldte őket.

No és? Van önnek valami kifogása ellene? Demokraták vagyunk-e még? Mit?

Óh, kérem alássan. Persze, hogy demokraták vagyunk. Egy szavam sincs ellene; sőt inkább azt akartam mondani, hogy az valami zseniális gondolat volt, a halinát beültetni a törvényhozó testületbe. Annak a viselői kétségkívül igen tiszta lelkű, becsületes emberek. Ha vezérpüspökük ásít, ők is ásítanak, ha az feláll, ők is felállnak, ha a fejét vakargatja, ők is vakarják a magukét, ami elvszilárdságot tanúsít. A nyelvet, melyen a tanácskozás foly, nem értik ugyan, de ezzel azon megbecsülhetetlen előny van összekötve, hogy nem is tartanak hosszú szónoklatokat, s a viták folyamát közbeszólásokkal nem zavarják. Valami mély ismereteket a törvényhozás, alkotmánykérdés, reformügyek és büdzsétételek dolgában nem hoztak ugyan magukkal, de éppen ezen paradicsomi egyszerűségük érdemli, hogy legnagyobb bizalom kövesse eljárásukat; mert senki sem gyanúsíthatja őket azzal, hogy azért szavaznak a kormánnyal, mert hivatalt akarnak kapni.

Még egyszer ismételjük, hogy a feltalálónak becsületére válik a halinazekének bevezetése a törvényt és alkotmányt gyarapító testület kebelébe.

Pedig hát Magyarországon is viselik a halinát sokan. S száz egynéhány szék üresen áll számukra a schottenthori törvényhozó palotában.

Csak egy médium hiányzik. A papok.

Mert ezek a magyarországi papok oly barbárok, oly műveletlenek, hogy még most is elébbvalónak tartják a régi Rákóczi-korabeli hagyományokhoz való ragaszkodást, mint az újabbkori civilizáció vívmányainak elfogadását.

Mikor még egy olyan kicsi-pici ember is, mint Mahók plébános, azzal a válasszal küldi vissza a miniszter intimatumát, melyet a katedrából kellett volna kihirdetnie a nép előtt, hogy ő nem falu baktere. Ha hirdetni akarnak valamit, ott a piac, ott a kisbíró, ott a dob: dobolják ki a nép előtt; de az ő templomában kurrensek nem olvastatnak fel!

Ezt a kemény nyakú papságot is meg kell törni!

* * *

- Itt az idő a tettre! - mondá Kaulman Félix Sámuel apátnak. "Itt az idő a tettre!" - mondá Sámuel apát önmagának.

A prímás Bécsben járt. A prímás nem kapott elfogadtatást. A prímás kegyvesztésbe esett. Az erdélyi püspök egyházi hivatalától felmentetett. A magyarországi klérus ellen fenve van a kard. S Damoklesz kardjának fonala ellen készül az elszakító olló!

A bondavári vasút "gradus ad Parnassum."

Ha az sikerül: a Kaulman-ház a Pereirákkal és Stroussbergekkel áll egy sorban.

És akkor létesíthető a magyar egyházi birtokokra kötendő pápai kölcsön.

Mindent egy csapással!

A rangot a világban, a hatalmat az országban, a befolyást a császárságban, a sikert az üzletpiacon, s a diadalt az egyházi uralomban.

Sámuel apát hozzáfogott fennhéjázó szerepéhez.

Első feladat volt Magyarországról is behozni a halinadarócot a birodalmi törvényhozó testületbe, s cserébe megkapni érte a bondavári vasutat, a püspöki címet s a széket a felsőházban.

Tenyerén feküdt mind a három.

A legnagyobb emberek csak sakkfigurák voltak, akiket mozgatnia kellett tetszése szerint: a kormányférfi, a börzekirály és a szép asszony!

* * *

Egy szombati napon meglátogatta Ivánt Rauné úr. Elmondta röviden látogatásának célját. A Bonda-völgy lakóinak több szomszéd faluból azon óhajtásuk van, hogy a bécsi kormányhoz és birodalmi tanácshoz folyamodjanak vidékük elhanyagolt közlekedési ügyének jobb állapotba helyezése végett. Ez a dolog Ivánt is éppen úgy érdekli, mint a többit, annálfogva engedje meg, hogy az ő munkásai is részt vegyenek a holnap tartandó népgyűlésen.

Iván kereken megtagadta az engedélyt.

- Kivételes törvények alatt élünk. Azok tiltják a politikai gyülekezeteket. Ez pedig olyan színezetű lesz. Én a felsőbb tilalmat szem előtt tartom.

Azért másnap végbement a népgyűlés, melyen Sámuel apát tartott felbuzdító beszédet a gyülekezet előtt. Alakja maga is tekintélyadó volt, előadása érthető és megragadó.

A tárgy oly világosan közérdekű, hogy annak ellentmondani nem lehetett. S hogy a gyanú szikrája még csak tápanyagot se kaphasson, ez a megfordított népszerűségre jutott szó: "Reichsrath" sehol elő nem fordult a beszédében.

Egyhangúlag el lett fogadva, hogy egy tizenkét tagból álló küldöttség választassék a nép által, mely felmenjen Bécsbe s a nép kívánalmait előadja. Az ugyan jó lesz.

Sámuel apát megnevezé a tizenkét választandót s azokra a körülállók rákiáltják az "éljen"-t.

A bondavári részvénytársulat szívességéből minden megválasztott küldöttségi tag egész úti ellátást kap, azonfelül új szűrt, kalapot és csizmát.

Tizenkét új szűrhöz lehet tizenkét vállalkozót is találni, aki azt felvegye.

Nem volt az könnyű munka! Mert a halina gyanakodó.

Nem szereti az úri komázást. Az ajándékról meg éppen azt tartja, hogy annak nagyon meg kell adni az árát. Ha kaputos ember lett volna az indítványtevő, sok ellentmondásra talált volna, de pap volt: előkelő pap. Annak a nyomában el lehet menni. Attól nem lehet tartani, hogy valami olyan helyre viszi a deputációt, ahol valami terhet kell elvállalni s egyszer csak azt hallják, hogy el kell hagyni házat, telket. Miért? Azért, mert ekkor meg ekkor tizenkét ember fennjárt Bécsben s ott elköltötte az egész népség földi és mennybeli jussát az ördögnek, vagy kinek?

A pap nem viszi őket a jégre.

De azért mégis lelkére köték a tizenkét új szűrnek, hogy odafenn egytől egyik mind eltagadja, hogy írni tud, semmi írásra a körmük vakarintását rá ne tegyék! S különösen ha afelől találnak tudakozódni tőlük, hogy kinek mennyi földje, hány legényfia van idehaza, arra őrizkedjenek egyenes feleletet adni.

A küldöttség közé természetesen Szaffrán Péter is be lett választva. Őrá különös szükség volt Bécsben.

Másnap mindjárt útnak indult a küldöttség az apát úr vezérlete mellett. Harmadnap pedig idézték Ivánt a legközelebbi hadkerület katonai parancsnoka elé.

A katonai parancsnok tudtára adá, hogy Berend úr fel van adva. Az összalkotmány ellen lázít, a birodalmi tanácsot a nép előtt ócsárolja, a népet, különösen saját munkásait visszatartja a hűségi nyilatkozatoktól, a magas kormány tagjait piszkolja, s titkos társulatokban vesz részt.

Hogy mindezt őrizkedjék a jövőre tenni, mert különben megindíttatik ellene a vizsgálat, s annak szomorú vége lehet. Most az egyszer még a puszta ijedtséggel elbocsáttatik.

Iván tudta jól, hogy honnan jön ez a feladás.

Még csak az a csapás kellene üzletének, hogy az egyedüli igazgató és kezelő fő egy rövid évre - vizsgálati fogságba - elzárassék. Azután majd kiderül az ártatlansága, s szabadon bocsáttatik; hanem azalatt az egész iparüzlete teljesen tönkremegy.

Az volt a szerencséje Ivánnak, hogy az auditor feleséges ember volt, s annak a felesége lakott abban a szobában, mely elővizsgálati foglyok szállásául volt rendelve, s az asszonyság éppen gyermekágyat feküdt. Így inkább hazaeresztették, mint hogy a szobát elvegyék a beteg asszonyságtól; amit úgy hiszem, mindenki helyeselni fog.

* * *

Ah, az valódi ünnep volt, mikor a tizenkét új halina szűr a Bonda-völgyből a metropoliszban megjelent.

Itt vannak ők! A magyarok. A föld népének romlatlan kedélyű gyermekei. Küldöttség a birodalmi tanácshoz.

Elismerése a februári alkotmánynak. Az első úttörők.

Háromszoros "magas éljen" nekik.

Minden hírlap tele volt üdvözlésükkel. A politikai lapok komoly vezércikkeket hoztak e nevezetes jelenségről.

Az államférfiak külön audiencián fogadták őket, nevökben az apát úr tartott ékes beszédet, beleszővén abba az országnak jelen megrekedt állapotját, melyből a nép menekülni óhajt s az igaz jóltevőket kezdi felismerni a tétlenségre kárhoztató hitegetőktől.

Különösen hangsúlyozta a népnek e józan felismerését az apát úr, mikor az irányadó excellencia elé került.

Az irányadó excellencia kegyteljesen szorítá meg az apát úr kezét s biztosítá róla, hogy az X-i püspökség nemsokára meg fog ürülni s betöltésénél gond lesz rá, hogy a leghívebb prelátus jusson oda.

A küldöttség tagjaival is váltott nyájas szavakat az excellencia, mely nyájas beszélgetéssel, egyik sem értvén a másik nyelvét, kölcsönösen meg voltak elégedve.

Sőt midőn az apát úrtól megtudá, hogy a küldöttek között legkitűnőbb egyéniség Szaffrán Péter, ezzel még kezet is szorított az excellenciás úr s azon reményét fejezte ki, hogy a birodalmi tanács holnapi ülésén látni fogja őket a karzaton. Most még "csak" a karzaton!

Péter meg is ígérte, hogy elmennek. Ő egyedül értette, hogy mit beszélnek hozzá. Tudott németül, sőt franciául is. Hajós korában ragadt rá.

Hanem arra nem felelt semmit a miniszter úr, hogy a Bonda-völgyi vasútengedéllyel mi lesz? Pedig ez a fő kérdés.

A magas audienciák után következnek a népszerű ovációk. Három illusztrált lap szerkesztői szólíták fel a küldöttséget, hogy engedjék magukat lefényképeztetni újságjaik számára, azokban az új "festői" szűrökben. Ez érdekes csoportozatok lehető legrövidebb idő alatt megjelentek minden műárus kirakatában s csődítettek maguk körül bámuló közönséget.

A birodalmi tanács másnapi ülésén egy egész első pad lett számukra a karzaton fenntartva; ahol sorban helyet foglaltak a kedves vendégek, kikönyökölve a mellvédre s alálógatva gombakalapjaikat.

Az irányadó excellencia másfél óráig nyúló beszédet tartott a kedvükért s megszámlálták a cseh dissenterek, hogy ötvenkétszer nézett fel a karzatra beszéd közben, hogy minő hatást tett reájuk.

Egy elaludt s leejtette a kalapját. Az a kalap viszont egy, a képviselő padokon alvó tagot felébresztett. Ezt az eseményt, mint pompás calembourt cifrázta ki három napig az összes birodalmi sajtó, míg végre az illusztrált élclapok martalékába jutott. Repülő szavak indíttattak meg a rovásukra, amiket sohasem mondtak.

De végigvárták az egész ülést. Derék emberek.

Kárpótlásul e szenvedésért és jutalmul a kitartó állhatatosságért, a törvényhozók vezérkapacitásai pompás bankettet rendeztek számukra a hotel Munschban, ahol Szaffrán Pétert az a tisztelet érte, hogy az asztalfőn, mindjárt az apát úr jobbján foglalhatott helyet; s azon a helyen mindenki által apróra megbámultatott.

A lelkesült tósztokból, miket a kitűnő szónokok, a doktor urak, a Reichsrathok és Geheimrathok szemébe mondtak németül, megérté Szaffrán Péter, hogy őbenne tiszteli mindenki a Bonda-völgyi közönség által rövid időn felküldendő Reichsrathot, a speratív kollégát, a presumtív törvényhozót. Azokból a suttogásokból pedig, amiket a háta mögött francia nyelven ejtettek el, azt tudá meg, hogy a jelenlévők úgy mutogatják be őt egymásnak, mint azt a nevezetes fickót, aki vőlegénye volt az isteni Evelinának, akit elszöktetett tőle Kaulman.

Szaffrán Péter úgy tett, mintha nem hallaná sem azt, amit lelkesült szóval a szemébe, sem azt, amit gúnyos nevetéssel a háta mögött mondanak.

Hanem magában arra gondolt: "Ha ezek az uraságok itten tudnák azt, hogy én már egyszer emberhúst ettem!"

A bankett vége felé a nagy tudós tekintélyes doktor urak összecsókolóztak derék vendégeikkel, s a késő éjszaka választotta el a szerelmeseket egymástól. Másnap valamennyi Bonda-völgyi polgártársnak kóválygott a feje a sok bevett jótól, amihez ők nem voltak szokva.

Pedig még hátra volt a sok parádé. Meg kellett jelenni a császári várlakban és letenni a tisztelet és hódolat adóját a legmagasabb trón zsámolya elé. A szegény halina előtt a legmagasabb kapuk is megnyíltak.

Másik nap a pompás katonai parádét kellett végignézniök. Mennyi ágyú! Mennyi lovasság! Milyen irtóztató szuronyerdő!

Megint másik nap, vasárnap következett; akkor sorba járták a templomokat. Minő templomok azok! Az ember el sem meri azokban mondani azt a közönséges parasztimádságot, amit odahaza tanult. Van is hozzávaló ének, orgonahang! Itt már csak gazdag az Úristen! Hogy szégyellheti magát a paraszt, hogy falun olyan szegény!

Délután meg népünnep volt. Hejh! Ott volt még látnivaló! Csodaállatok, kötéltáncolók, bűvészek, versenyfutók, légbe emelkedő gömbök. És azután sör, amennyi kell. Fizeti az apát úr.

Mégsem volt vége. Meg kellett nézni a császárváros minden nevezetes bámulnivalóját: képtárait, ritkasággyűjteményeit, fegyvertárát, ágyúöntödéjét, kincseit és drágaságait, hogy legyen fogalma a halinának, minő pompa, hatalom, dicsőség, gazdagság, fenség és uralom az, mely most vele kezet szorít, az ő szegénységével, pusztaságával, tudatlanságával, tehetetlenségével és alázatosságával.

A halina pedig szeretett volna már otthon lenni és nagyot nyújtózni a saját asztalánál, egy tál főtt burgonya mellett.

Az utolsó estén elvitték őket a színházba.

Nem a Burg-színházba, az nem nekik való, hanem a Treumann-félébe.

Ott adnak most olyan nekik való darabot, amin nevetni lehet sokat, bámulni még többet. A darab csupa ének meg tánc, meg furcsaság. S ami legnagyobb furcsaság benne, az, hogy a címszerepet a szép Evelina játssza benne: Kaulmanné. Vajon rá fog-e ismerni Szaffrán Peti?

Evelinát nem lehetett egyenesen az operához szerződtetni, mert ott még az olasz staggione tartott; de amint annak vége lesz, kilátásba lett helyezve, hogy szerződtetni fog; egyenesen kiköttetvén, hogy előbb más alsóbbrendű színpadon gyakorolja magát, amíg leszokik a lámpalázról.

Így került, mint vendég, a Treumann-színház deszkáira.

Saját természetes bájai igézettel voltak a közönségre s már ez idő szerint úgy beszéltek róla, mint kitűnőségről s ami az arany fiatalságot illeti, az meg éppen bomlott utána.

A darab, amelyet ez este a halina tiszteletére előadtak, egyike Offenbach ledérebb dalműveinek, melyben a színpad hölgyei kevés titkolnivalót tartanak a közönség előtt.

A Quirites gyönyörködik és tombol az élvezettől.

Hanem a halina nem jól mulatta magát.

Nem volt tetszésére a sok cincogás és kornyikálás, a balett és a lenge öltözetű nimfák, a kacér taglejtések, a csábos mosolygások, a merész kirúgások, s a kurta rokolyák.

Hisz a szegény ember leánya is felgyürkőzik, mikor dologban van, mikor a pataknál mos; de az akkor dolgozik. Ki néz oda? Ki gondol rá?

Nem a lovagrend jelszava, hanem a szűrös embereké igazán a "honny soit, qui mal y pense".

Úgy tetszett a halinának, mintha neki kellene itt magát szégyenleni a szereplők és nézők helyett.

Hát még mikor Evelina előjött!

Tündérnő volt, mitológiai istenasszony, felhőkbe, aranyozott, napsütötte felhőkbe öltözve; s a felhőknek nyílásai voltak, amiken keresztül világlott... no igen: az ég.

Péternek mintha forró láz futott volna végig a testén.

Hát az egész világnak szabad abba az égbe benézni?

Mikor a tárnában dolgoztak is, féltő irigységgel nézte sokszor, mint látszanak ki e szép lábszárak a feltűzött ruha alól; de a leánynak nem volta akkor tudata arról, hogy lábszárain mit nézhetnek, s a dolgozóknál, "honny soit, qui mal y pense!"

Most pedig már tud kacérkodni, mosolyogni, csábítani, ezer ember bámulatára!

Azt Péter nem vette számba, hogy ez csak színpad; s hogy ezek a tündérek, kik itt most játszanak, a színpadon kívül mind igen erényes hölgyek és szófogadó leányok. Ez csak művészet.

A halinaszűrös volt vőlegény undort és elkeseredést érzett.

Játékból ölelkezni, játékból szerelmet vallani, csábítani, enyelegni!

Azután rá van ez a hölgy arra szorulva, hogy magából ily szégyent csináljon?

Vagy nem szégyen ez, hanem dicsőség?

Úgy van, dicsőség! A páholyokból koszorúzápor özönlik lábaihoz, alig tud elszökellni a virágeső között. Ez dicsőség!

A taps fölveszi a házat. Ez tisztelet. Nem olyan tisztelet, amilyet embernek adnak, nem is olyan, amilyennel a szenteket üdvözlik, hanem valami idegen neme az imádásnak. A Bálvány imádása ez. S a nőnek tetszik, hogy ő Bálvány.

Így értelmezte a dolgot Szaffrán Péter, s semmivel sem lett általa szívesebb indulatra hangolva Evelina iránt.

Csak az vigasztalta, hogy társai közül egy sem ismert rá a színpadi csábalakban a hajdani szénhordóleányra.

Péter keserűséget és undort vitt magával a színházból.

Mikor előadás után a hotelben összetalálkozott az apát úrral, azt mondá neki:

- Mikor megyünk már haza?

- Meguntad magadat, Péter?

- Meg!

- No, csak még légy türelemmel. Holnap még egy helyen kell tisztelkednünk. Egy szép asszonyságnál.

- De hát mire valók vagyunk mi ott?

- Csak te járj el mindenüvé, s ne kérd, miért? Ha sikert óhajtunk, minden eszközt elő kell vennünk. Egy asszonyság pártfogását kell még kikérnünk, akinek egy szava többet ér az irányadó excellenciás úrnál, mint a mi egész litániánk.

- Jó, hát még oda is elmenjünk.





A két imádó

Másnap tizenegy órakor ismét bérkocsiba pakolta híveit Sámuel apát s vitte az utolsó instanciára: a nagy befolyású úrhölgyhöz, akinek egy szava többet tesz a fő-főexcellencia előtt, mint minden papnak és orátornak körmönfont szónoklata.

Egy pompás palota előtt állottak meg. Skarlátbundás, medvebőrsüveges portás húzta meg előttük a csengettyűt, s a kapu alól kettős márványoszlop-soron át haladtak végig a lépcsőzetig. Az is fehér márványból volt, kettős szőnyeggel bevonva. Milyen boldog volna otthon az iskolamester, ha ebből a szép vastag pokrócból kaphatna egy télikabátra valót!

A lépcsők mellvédein olyan szép szobrok vannak felállítva, hogy szegény ember szinte kezet csókolhatna nekik.

Fűtve van az egész tornác, s üveggel fedve udvar és lépcsőház, hogy a szép virágok a drága porceláncserepekben meg ne gémberedjenek.

Az előszobában ezüst vállszalagos inasok fogadják a tisztelgőket, kiknek a lélekzetük is eláll, mikor az elfogadóterembe bebocsátják őket.

Itt nem látni falat; drága virágos selyemmel van behúzva minden, gazdag, aranyozott cifraságok tartják a függönyöket s a selyem tetejébe meg pompás festmények vannak akasztva, aranyos rámákban. Az ablakok felső része üvegfestmény, mint a gazdag templomokban, s átellenben a világossággal egy nagy, fehér márványkandalló, melyen csodálatos óra ketyeg, tüneményes mozgó tündérszoborral a tetején. A bútorzat mahagónifából; a boltozatról, melyre gyönyörűség felnézni, olyan szép aranyozott freskók vannak odafestve, százkarú csillár függ le, ezernyi üvegprizmával. Lehet itt fény, ha azt mind meggyújtják!

A jámbor küldöttség még jól körül sem bámulhatta itt magát, midőn a másik teremből előjött egy finom fekete frakkos úr, fehér nyakkendővel, s aki ha nem nagyságos úr, hát akkor legalábbis komornyik, s az jelenté az uraságoknak, hogy lépjenek át a másik terembe, az úrnő kész az elfogadásukra.

Ajtó nem volt itt semmi szobán, csupán nehéz damasztfüggönyök, mint otthon a templomi zászló.

Ez a másik terem pedig még csodálatosabb volt. Vadgalambszín selyemmel szőnyegezve a falak, tetőtől a padlóig eresztett tükrök virágos porcelán rámákban, a tükrök közt faragott konzolokon táncoló fehér márványnimfák; a padlat puha szőnyeggel takarva, mintha mohos gyepen járna a láb; a kandalló fekete márvány, ezüst rácsozattal; a bútorok a versailles-i mintára utánozva, sèvres-i porcelánból székek, asztalok lábai, karjai finom virágfüzérekből, csábító nőalakokból idomítva; egy-egy műremek mindegyik; s a közép- és mellékasztalokon tarka-barka japáni köcsögök és vedrek. Egy ablakban csodálatos tengeri növények üvegvederben, aranyhalakkal.

De egy tekintésre meg sem látta mindezt a szegény falusi ember, mert amint a sok tükör elé lépett, azt hitte, nyilván még három másik szűrös deputáció nyomul a terem másik három oldalán be, ugyanannyi aranykeresztes apát úrral az élén.

De ami a csodálkozását mindenkinek egyszerre magára vonta, az volt az eléjük jövő úrhölgy.

Valami jelenésszerű szépség. Nyakig érő hullámos violaszín selyem ruhája drága csipkékkel díszítve, gazdag fekete haja fürtökben omlott hátrafelé és két vállára; arca oly szép, oly elragadó, oly méltóságteljes, hogy lehetetlen volt kiállni a tekintetét.

Hanem azért Szaffrán Péter csak ráismert itt is. Megint ő! Itt is ő! Ni, mily tiszteletteljes bókkal közeledik felé az apát úr, hogy hajtja meg magát előtte, mily komoly nekifohászkodással mondja el kicirkalmazott szónoklatát, ajánlva a bondavári nép ügyét a nagyságos asszony pártfogásába. Mire a nagyságos asszony kegyteljesen, malaszttal viszonz, ígérve minden közbenjárást, ami tőle telik, buzgóságán nem fog múlni. És hozzátette a végén: "Hiszen magam is a Bonda-völgy szülötte vagyok".

E szónál egy kérdező pillantást vetett rá a halinás deputáció, s aztán megfelelt magának: "Bizonyosan a bondavári főurak egyik leánya, vagy úrnője".

Csak Szaffrán évődött magában. "De hát mi vagy te? Tegnap este felhőruhában énekelsz, ugrálsz, bohóskodol, mutogatod szépségeidet a förtelmes városi csőcseléknek, mely még távcsővel néz rád, mikor a kalapját kellene a szeme elé tartani, hogy ne lásson; ma meg deputációt fogadsz el, s komoly instanciát hallgatsz ki és pártfogást ígérsz szupplikáló papi fejedelemnek? Komoly dolog volt-e az, amit tegnap este játszottál? Vagy ez is csak komédia, amit most a pappal és velünk játszol?"

Ennél a kétségnél eszébe jutottak Szaffránnak a távol tenger vademberei a Fidzsi-szigeten, kiket ottjártában kinevetett az ő tudatlanságukért. Hogy bámult a hottentotta, mikor azt látta, hogy a fehér ember lehúzza a kezéről a bőrt s alatta van még egy másik bőr.

Ilyen hottentotta-butának érezte magát Szaffrán.

Csakhogy itt az egész bőrről volt szó.

Az apát úr, mint ki nagyon meg volt elégedve a küldetés eredményével, jelt adott a hátul lévőknek a kisomfordálásra, s hódolatteljesen hajtá meg magát a delnő előtt.

A delnő ekkor valamit súgott az apátnak s hátramaradt.

Az apát megfogta Szaffrán Peti kezét, és azt mondá neki halkan:

- Te Péter, maradj itt. A nagyságos asszony néhány szót akar veled szólni.

Szaffrán azt hivé, hogy a vére a feje tetején löki magát keresztül.

Szédelegve fordult vissza az ajtó félrevont függönye alól.

És Evelina, mikor a többiek távoztak, odasietett eléje.

Nem volt már az a csúf kesztyű a kezén, Szaffrán érezheté kezének bársonyát, midőn az ő durva tenyerét megszorítá vele s újra megismerheté a hangot, melyet annyiszor hallott, a pajkos, a kedélyes fecsegés hangját.

- No, Péter! Hát annyit sem mondanál, hogy: "Isten jó nap!" - szólt Evelina hátbaütögetve kétszer-háromszor az ámulót. - Hát haragszol még rám, Péter? No látod, ne haragudjál. Maradj itt nálam ebéden; azután megigyuk a békepoharat együtt!

Azzal karja alá ölté kezét s megveregeté Péter pofáját finom fehér kezecskéjével, amin nem látszott meg, hogy valaha munkától volt érdes.

* * *

Evelina, ígéretéhez híven, mindennap meg szokta mondani Tibald hercegnek, ha valakit szalonjában el akart fogadni, hogy nincs-e ellene valami kifogása?

A herceg mindig megmondá neki atyai véleményét.

Hiszen vannak igazi tisztelői a művészetnek s vannak tisztességes gentlemanek (legalább meglehet, hogy vannak), kiket minden későbbi veszélyre való kilátás nélkül elfogadhat a szalonjában egy delnő, aki nem a férje házában lakik.

A herceg maga is szerette a vidám társaságot, s ha ízlése szerint volt az összeválasztva, jól mulatott közte, Evelina végezvén a honőröket.

Erre a napra két új elfogadandót jelzett a hercegnek Evelina.

Az egyik volt Szaffrán Peti.

A herceg elmosolyodott rá.

- Jól van. Szegény fiú! Vendégelje ön meg. Az annak jól fog esni.

Ez nem veszedelmes ember.

A másik ő irányadó excellenciája.

De már erre felütötte a fejét a herceg.

- De hát hogy kerül önhöz ez az excellenciás úr?

- Nos? Talán asszonygyűlölő volna?

- Ellenkezőleg. Őexcellenciája nagy gonosztevő, csakhogy nem szereti ezt nyilván vinni. Ilyen gyöngeségekkel nagy embereknek, kik a sors kerekeit forgatják, szabad ugyan bírni, de nem szabad azt elárulni. Ilyen magas úr minden ürügy nélkül egy szép művésznő szalonjába nem vezettetheti be magát úgy, mint egy habitüé a zsokéklubból.

- Hát hiszen van rá ürügye. Én kértem tőle a találkozást.

- Ön kérte tőle?

- Azaz hogy azt kértem, hogy mikor fogadhatna el kihallgatáson, s ő arra azt üzente titkárjától, hogy inkább maga jön el hozzám.

- De hát mit akar ön e kihallgatással?

- Félix parancsolta.

- Úgy? Kaulman úr? És mi végett?

- Ezen okmány aláíratása végett.

Evelina egy összehajtogatott iratot mutatott a hercegnek. A herceg beletekintett s bámulva rázta a fejét.

- S őexcellenciája tudja azt, hogy erről a tárgyról akar ön vele beszélni?

- Dehogy tudja! - kacagott fel Evelina. - Mikor a titkárja által tudakozódtatott nálam, hogy mi tárgyban akarok vele szólni, azt mondtam neki, hogy az operaházhoz való szerződtetésem tárgyában. Arra rögtön visszaüzent, hogy eljön. Erről a tárgyról, ami itt a kezemben van, semmit sem tud.

- Kaulman úr adta önnek ezt a tanácsot?

- Ő adta.

- Jól van. Kaulman úr egy raffinírozott imposztor. Hanem azért tegye ön, amit mondott. Kaulman úr csalatkozni fog, ha azt hiszi, hogy ilyen nagy vadat ilyen selyemhálóval meg lehet fogni. Hát csak fogadja el ön magas látogatóját. Önt már most nem féltem őexcellenciájától, hanem ezt az írást, ezt már most féltem, hogy valami baj éri.

* * *

Tehát Evelina Szaffrán Péter karja alá dugta szép fehér kezét s átvezette őt egy másik szobába; az meg csupa ezüsttel volt rakva. Onnan megint egy valahára csukott ajtón át egy negyedik szobába, mely szőnyeg helyett művészi faragványú fatáblázattal volt fedve, a plafon is gerendázattal ellátva, a gerendák mind cifrára faragva, alácsüngő hegyes csigákkal, az ablakok függönyeit szárnyas amourettek tarták, a falhoz hasonszínű fából faragva, a bútorok ódon alakú mesterművek, remek kariatidákkal, a vésművészet csodái, az óra kétszáz éves régiség, áttört óraházban, feljövő nappal, holddal és csillagrendszerrel; s amit elkomorít a faburkolat a szobán, azt felderítik a falakba illesztett porcelánfestményű gömbölyű tájképek; a három ablak is ilyen tájképet mutat fel, csakhogy azok átlátszók s egy negyedik ablak, éppen olyan gömbölyű rámával, mint a képek, a szomszéd téli kertre szolgál; a belenéző mintha egy japáni virányt látna maga előtt, tele kaméliákkal, azaleákkal és hortenziákkal. A gerendázatról csillár helyett egy virágveder függ alá s abból élő folyondárok futnak fel a gerendákig, onnan ismét lecsüggve s összevissza tekerőzve zöld leveleikkel, piros virágfürtjeikkel a rokokóízlés halfarkú, kétszarvú emberalakjain.

Itt leülteté Evelina a kerevetre az asztalhoz Szaffrán Petit. Ő maga odaült mellé, egy karszékbe.

Nem volt senki a szobában, csak ők ketten.

- Látod, Péter! - szólt Evelina, a darócruhás férfi karjára téve kezét. - Az Isten akarta úgy, hogy én akkor tetőled elváljak. Nehezemre esett az nekem, hidd el, mert már háromszor ki voltunk hirdetve. De hát nem kellett volna bántanod a szegény Jánoskámat. Engem is megvertél. Jól van, erről ne beszéljünk. Az nem fájt nekem. Azért én nem haragudtam terád. Te azt nem is tudod, hogy mikor vissza nem jöttél, én utánad mentem, hogy felkeresselek, éjjel a sötét erdőn keresztül, egész a völgyi csárdáig. Ott meglestelek az ablakon. Láttalak, hogy táncoltál a Cifra Mancival. Meg is csókoltad. Akkor haragudtam meg rád.

Péter a fogait csikorgatta. Érzé, hogy meg van fogva, meg van kötözve. Még ő a hibás! Nem is védheti magát. Nem mondhatja azt, hogy ami szabad a férfinak, az nem szabad az asszonynak! Ha ilyenért a tisztességes, jámbor embernek szemrehányást tesz otthon a felesége, annak csak meg tud felelni; jól végigveri, az a felelet; de hogy lehet egy ilyen úri asszonyt megcáfolni, akinek nem markolhat az ember a hajába, hogy addig cibálhatná, míg elismeri, hogy nincs igaza.

- No, de ezen már túl vagyunk! - szólt vidám enyelgéssel Evelina. - Látod, az Isten jóra fordította ezt a dolgot. Neked örökös keserűséged lett volna velem, mert én szeretek ellentmondani, dacolni, féltékenykedni; most pedig azt teheted, amit akarsz. Nekem pedig, lásd, milyen uraság a sorsom. Annyi emberrel jót tehetek! Mindennap húsz szegénynek tálalnak a házamnál. Sok panaszos embernek az ügyét-baját elvégzem a nagy uraknál egy jó szóval. Egész völgyeteknek jótevője lehetek. Olyan nagy dolgokat vihetek véghez, hogy ezren meg ezren megáldanak érte. Hát rosszul van-e, hogy így van?

Evelina feleletet várt. Szaffrán Peti látta, hogy be kell végre bizonyítania, hogy nem némult meg.

- És mindez a nagy gazdagság a bondavári kőszénből kerül ki?

Evelina mélyen elpirult. Mit feleljen e kérdésre?

- Nem egészen. De magam is keresek a művészetemmel. Látod, egy föllépésemért a színpadon kapok ötszáz forintot.

"Ötszáz forint!" - gondolá magában Péter; a bizony szép pénz. Már ez sokat megmagyaráz. Azért a díjért ugyan kissé több ruhát is vehetne magára az asszonyember; de hátha ez a fővárosi csőcselék így jobban szereti. Ez tehát mégiscsak dolog. Jobban is jövedelmez, mint a szénhordás. Ehhez is fel kell kötözködni. De hát a "munka tisztesség!"

Kezdett Szaffrán Péter enyhülni.

- No, hát ne csinálj olyan haragos képet! - szelidíté őt Evelina. - Ha hazamégy, mondd el, hogy beszéltél velem, együtt voltunk. Ha valakinek otthon nálatok valami baja van, csak egy sort írjatok nekem, amint lehet, mindjárt segítek rajta. Azután te házasodjál meg, ha még nem nősültél, ott van a Panna, az szép, derék lány, nekem jó barátnőm volt; vagy az Anica, az mindig járt utánad, jó asszony lesz belőle. Csak a Mancit ne vedd el, kérlek, azzal nem lennél boldog. Azután ha megházasodol, itt van, nézd, a jövendő mátkádnak küldök egy pár fülönfüggőt, egy nyakláncot, meg egy mellboglárt, menyasszonyi ajándékul; neked meg emlékül adom ezt az órát; a lapjára, nézd az én képem van festve. Azután rólam megemlékezzetek, mikor boldogok lesztek.

Mikor Evelina e szót mondta s az ajándékokat Péter zsebeibe tömte, könnybe lábadtak a szemei s ajkai körül görcs vonaglott; Péter azt látta ebből, hogy ebben a nagy fényben nem lakik boldogság.

Valami gondolat kezdte olvasztani szívében a jeget. Nem a kapott drágaságok, nem a menyasszonyi ajándékok. Nem eszik azokból semmiféle menyasszony! Akár aranyból vannak, akár ólomból volnának, mindegy ez rájuk nézve; nem látja meg azokat soha senki! Hanem arra gondolt, hogy hadd legyen hát minden úgy jól, ahogy van.

Szaffrán keveset szokott fennhangon beszélni, magában annál többet.

"Jó szíved van, adakozó vagy. Tele marokkal osztod az aranyat. Látod, ha azt akarnád, hogy megáldjalak, nem kellene hozzá semmi arany. Adhatnál nekem egy csókot. Mi neked egy csók? Alamizsna. Egy csók, amiből annyi van! Amit még a festett képű komédiásnak is adsz a színpadon!"

Szegény bohó! Nem tudta, hogy azok csak kasírozott csókok, miket a színpadon adnak, valamint kasírozott torták, amikből esznek. Az mind papirosból van.

Péter azt hitte, hogy ettől az egy csóktól lecsillapulna minden szomja, minden éhe. Pedig rettenetes vágyat érzett: embereket apróra megrágni. Mindazokat, akik szemébe áldomásoztak, a háta mögött nevetgőztek, kincseikkel dicsekedtek, szépségeiket fitogtatták, dicsőségükkel parádéztak és azokat, akik amazoknak a beszédein elaludtak, akik ugrándozásaikat szemüvegezték, és a papot, ki őket idehozta, és idehozott társait, kik tátott szájjal bámulnak az újkapura, úgy szerette volna fogai alatt összemorzsolni! Úgy égett a pokla a szomjtól.

Mindezt a kínt elmulasztaná egy csók.

"Egyedül vagyunk, egymás szeretői voltunk, mi volna benne lehetetlen?"

De nem tudta, hogyan kezdjen hozzá, hogy ezt megmondja neki.

- Hát most együtt ebédelünk, Péter! - monda nyájasan a hölgy. - Hej, képzelem, hogy meguntad már azt a sok úri kotyvalékot, amivel itt Bécsben naponként traktálnak. Hát megállj, ma én főzök számodra. A te kedvenc ételedet, amiért annyiszor megdicsértél; azt mondtad, senki sem tudja azt olyan jól csinálni, mint én. Készítek neked haricskapuliszkát.

Szaffrán Peti képe galvanikus mosolyra vonult el. - A kedvenc étel nevére-e, vagy arra, hogy a nagyságos asszony még most is tudja azt készíteni és az ő számára?

De vajon hogy kezd hozzá? Hiszen itt nincs se tűzhely, se bogrács!

- Mindjárt lesz minden! - szólt gyermeteg élénkséggel Evelina -, csak öltönyt váltok, ez nem főznivaló.

Azzal egy benyílóba suhant s két perc múlva már visszajött átöltözve. (A színésznők jól tudják azt.) Fehér hímzett pongyola volt rajta, fején csipke főkötő.

Nem hítt magával segítségül semmi cselédet, maga felterítette az abroszt az ódon tölgyfa asztalra; rátette az ezüst bográcsot, mely alatt ezüst katlanban lobogott az égő borszesz, annál megforralta a vizet; azután felgyűrte otthonkája bő ujját könyökig s gyöngéd rózsaszín markával eregette bele a forró lébe a barna haricskalisztet, nagy ezüst kalánnal kevergetve azt folytonosan, míg sűrűvé dagadt. Akkor azután megfogta az ezüstbogrács két fogantyúját, kifordítá az egész drága főzeményt egy mázas cseréptálba; igenis, egy cseréptálba, ráöntötte a langytejszínt s elővett két fakanalat, az egyiket odaadta Péternek, a másikat magának tartotta.

- Együnk egy tálból, Péter!

És ettek egy tálból fakanállal, haricskapuliszkát.

Péter azon vette észre, hogy szeméből valami forró hull a kezére. Talán könny!

Olyan jó is volt az a haricskapuliszka.

Bécs városának minden szakácsa egymáshoz verné a fejét, mégsem tudná azt úgy elkészíteni.

Bor nem volt, sem pohár az asztalon. Parasztember nem iszik evés alatt.

Hanem mikor jó sort ettek a tálból, Evelina előhúzta az asztal függönye alól a cserépkorsót s megkínálta vele Pétert, előbb maga húzván belőle egy kortyot tisztesség szerint.

- Igyál, Péter! Ezt is szereted te!

Méhsör volt benne. Péter kedvenc itala. Ártatlan hűsítőszer. Péter azt hitte, hogy azt neki kötelessége az utolsó cseppig kiinni.

Mindent eloltott az odabelől. Az egész lánggal égő pokol kialudt tőle.

"Igen! Úgy lesz! - mondogatá magában. - Visszamegyek a templomba, ahol azt a szörnyű fogadást tettem: visszaimádkozom a szenttül kezébe tett esküvésemet. Nem bántok senkit, nem állok bosszút semmiért. Hadd zöldüljön a szép fű a mezőn! Te pedig ragyogj tovább aranyban, selyemben, nagy urak mosolygásában: nem haragszom rád tovább. Elfeledem azért a napért, amelyen fogadtál, azt a napot, amelyen elhagytál. Hanem adj most még egy csókot. Hadd ne emlékezzem azután egyébre, csak erre az egy csókra!"

A delnő arca oly nyájasan ragyogó volt, ajkai olyan pirosak, oly hízelkedők, szemei oly epedők; olyan volt hímzett fehér köntösében, mint a kívánság; és Péter mégsem tudta, hogyan kezdjen hozzá, hogy megmondja neki ezt a nagy szót: "Adj hát eldobott vőlegényednek először és utoljára egy csókot!"

S addig-addig keresgette a nyitját a nehéz szónak, míg egyszer sebesen felnyitják az ajtót s berohan a komornyik és jelenti, hogy itt van az excellenciás úr!

No most, Péter, Isten hozzád! Siess innen! Nem kapsz már se csókot, se puliszkát többet. Ki sem kísérhet a nagyságos asszony, mert sietnie kell újra átöltözni. Majd a rejtekajtón kitol szépen a komornyik, ott egy inas majd levezet a hátulsó lépcsőn, s majd kiereszt a kiskapun s kicsuk egy ismeretlen utcába, ahol még sohasem voltál: onnan azután, míg hazatalálsz a szállodába, gondolkozhatol rajta, mit mondanál a szép asszonynak, ha még egyszer egy óra hosszat egyedül volnál vele a gömbölyű ablakos szobában?

Szaffrán Péter az öklével verte a homlokát, s fogait csikorgatta, mikor az utcára lekerült.

Az alvilág égő folyamai tomboltak ereiben! A kénköves folyamok, mikben az elkárhozottak lelkei kínlódnak!

"Ne zöldüljön hát a fű azon a mezőn!"

Mikor feljött ebbe a nagy Babilonba, csak a bosszút és szerelemféltést hozta fel magával. Most megszerezte hozzájuk még a gyűlöletet, az undort, az irigységet, a szégyendühöt és a politikai fanatizmust. Szép társaság, ha egy helyre kerül!





Ahol a gyémánt nem fog

Hogy mit beszélt az excellenciás úr a szép asszonnyal ez óhajtott találkozáson azt hitelesen nem mondhatjuk meg, mert sztenográfunk nem volt jelen.

Bizonyosan magasztalta művészi tehetségeit, ígérte magas pártfogását; s mivel hogy a világon semmi sincs ingyen, s amint a herceg bizonyos tekintetben őexcellenciáját nagy gonosztevőnek nyilvánítá, valószínűleg példálózott a pártfogásért járandó foglalóra.

Mire viszont Evelina, mint okos asszony, elébb "feketével fehérre" téve akart látni bizonyos vívmányokat, s eléhúzá fiókjából azt a bizonyos írást.

Arról a bizonyos írásról őexcellenciája valószínűleg azt hitte, hogy az az operaházhoz való kinevezési dekrétumért folyamodás, s lehető, hogy vidám mosolygással mondá: miszerint az annyi már, mintha alá volna írva.

Több, mint valószínű pedig, hogy amint azután a kétfelé nyitott írásba belepillantott, azonnal a hivatalos ráncokba húzódott magas ábrázatja, levén abban nem színházi históriáról, hanem a Bonda-völgyi vasút engedélyéről szó.

Hogy akkor azután mindjárt felkelt a szép asszony mellől őexcellenciája s minden szépelgési kedve megsavanyodván, elkezdett neki beszélni elháríthatlan akadályokról, nagy ellenzésről a birodalmi tanácsban, még nagyobb ellenállásról az urak házában, ahol Sondershain herceg eget-földet megmozdít a bondavári vasút engedélyeztetése ellen; politikai feltételekről, a pénzpiac nehézségeiről, az állam túlterheltetéséről, stratégiai szempontokról, territoriális nehézségekről s több effélékről, amik miatt lehetetlen, vagy legalább mostanában nem lehető a bondavári vasút engedélyezése állami kamatbiztosítás mellett.

S hogy azután nagy hamar vette a kalapját őexcellenciája s otthagyta a szép asszonyt, ez már tény.

S hogy midőn a lépcsőn végighaladt fanyar képpel, magában ilyesmit mondott: "Tudtam volna csak, hogy nem a színésznő, hanem a bankár felesége akar velem beszélni, majd jöttem volna ide!" Ez pszichológice dedukálható.

Az meg már éppen histórikum, hogy mikor a bérkocsiba beült, annak úgy becsapta az ajtaját, hogy az üvege kitörött.

* * *

Tibald herceg palotájában ezalatt igazgató tanácsi ülés volt. A harmadik részletfizetés elrendelése forgott szóban. A legkritikusabb műtét a közönség erszényén.

Erre kellett volna nagyon a bondavári vasút.

Kaulman múlhatlannak hitte, hogy egy hét alatt meglesz rá az engedély. A Bonda-völgyi deputáció nagyon jó szenzációt gerjesztett.

Azután van még egy hatalmas pártfogója a konzorciumnak, aki az excellenciáknál mindent kivihet, még a vasutat is.

Az elnök finom, nagyúri ábrázatja egy vonással sem árulta el, hogy ő ismeri ezt a bizonyos titkos pártfogót.

Kaulman fel sem tehette Evelináról azt az átkozott naivságot, hogy az a hercegnek, ki számára palotát tart, mindenkit bemondjon, akit e palota kiskapuján az ő távollétében magához bebocsát.

Az ilyesmi unikum, ha megtörténik. S éppen Kaulmanon történik meg.

Az ülés alatt egy levelet hoztak Kaulmannak.

Félix megismerte rajta Evelina írását.

Sietve bontotta fel azt.

S azután fanyagolva tette azt le az asztalra.

Olyan képet mutatott hozzá, mint aki megitta az ecetet s el akarja titkolni.

- Mi az? - kérdezé Tibald herceg, önhatalmilag elfoglalva az okmányt.

Az aláíratlan okirat volt az.

Kaulman mérgesen csapta a tollát a papirosra.

- A vasutunkat megint elvitte az ördög!

A herceg mondá magában:

"Hanem az asszony megint megmenekült."

Azután odahajolva Kaulmanhoz, s kezét vállára téve, súgá neki:

- Nem adják azt egy pár szép fekete szemért! Jó barátom!

Spitzhase volt a jegyző a bizottmányban.

E jelenet után kis papírszeletre valamit írt s azt Kaulmannak nyújtá.

Kaulman átolvasta s azután széttépte és vállat vont.

- Ezt bolond nélkül is tudom.

A mai bizottmányi ülés nagyon rossz kedvvel oszlott szét.

A Bonda-völgyi deputáció bohózatának színpadi költsége kétezer forintba került s nem használt semmit.

Az utolsó eszközhöz kell folyamodni.

* * *

Csanta uram szentül el volt szánva, hogy a harmadik részletfizetés kiírásánál de bizony nem fizet be többet. Veszik, ahogy veszik, ő minden részvényét a piacra veti.

A kiírás napján azonban kap egy levelet Spitzhasetól, mely így szól:

"Uram!

Holnap odamegy önhöz Kaulman úr, s minden részvényét átvenni kínálkozik 45 felülfizetéssel. Vigyázzon ön. Bizonyosan mondhatom önnek, hogy a kormány által már aláíratott a Bonda-völgyi vasút engedélye, mely amint létrejön, a részvényeket újabb 20 percenttel egyszerre feljebb fogja szöktetni."

Csanta uram most már úgy hitt Spitzhasenak, mint az orákulumnak.

Ha hitt neki, hát nem is csalódott.

A harmadik részletfizetés kiírása után, mikor a részvények egy kissé meggyökkentek, csak megjelenik ám nála Kaulman uraöccse és kínálgat 45 felülfizetést a részvényeire.

Nem adta neki: állhatatos volt.

Inkább az utolsó hordó ezüstjét is kihengerítette pincéjéből s vitte fel Bécsbe, semhogy egyetlen részvényétől megváljon.

Meg is volt a jutalma érte.

Harmadnapra a befizetés után olvasá a hírlapokban, mily nagyszerűen meg lett szavazva a Bonda-völgyi vasút a birodalmi tanácsban s az urak házában.

Ő legnagyobb excellenciája maga védelmezte az ügyet az alsó- és felsőházban s napnál fényesebben bizonyította, hogy a Bonda-völgyi vasút állami kamatbiztosítását mind a politikai célzatok, mind a pénzpiac jelen kedvező hangulata, mind az állam nemzetgazdászati érdekei, mind a stratégiai szempontok, mind a territorális kedvezmények mindenekfölött ajánlják, s mind a két helyen keresztülment az, alig észrevehető ellenállás mellett. Waldemár herceg lármázott ellene, de senki sem hallgatott rá.

* * *

A Bonda-völgyi konzorcium számadásvizsgáló küldöttsége pedig a legközelebbi vizsgálat alkalmával talált egy ilyen pozíciót a kiadásokban:

"Alapítási költségekre 40 ezer forint."

- Mi az? - kiáltának egyhangúlag.

Kaulman valamit súgott az elnök fülébe. Az azt tovább súgta. Arra a gallérja közé húzta mindenik a fejét, s azt mondta, hogy jól van.

A bondavári részvények a vasútengedély után felmentek 70-re a parin felül. Csanta uram puncsot ivott örömében!

* * *

Evelina találkozott később a Treumann-színház öltöző előcsarnokában az excellenciával.

Őexcellenciája idején látta érvényesíteni a tanúsított protekciót az instáns fél előtt.

- Nos, kedves? Hát kivívtam a bondavári vasutat, ugye?

Evelina mélyen meghajtotta magát előtte. Éppen a gerolsteini hercegnő jelmezében volt.

- Örök hálára lekötelezettje vagyok excellenciádnak. Legközelebb küldök érte negyvenezer csókot.

Miért, miért nem, őexcellenciája a "negyvenezer" szóért nagyon felütötte az orrát, s többet nem udvarolt a gerolsteini hercegnőnek. Hanem Evelina is bizonyos lehetett felőle, hogy akárhogy énekeljen ezután, az udvari operaházhoz dekrétumot kapni nem fog.





A Bonda-völgyi vasút corollariumai

A Bonda-völgyi vasút tehát épül. Waldemár herceg meg van verve, vele együtt az egész contremine. Mert vannak emberek, akiket a jó termés halat meg éhen.

A zsoké-klubban találkozott Waldemár herceg Tibald herceggel s szembeállt vele.

- Te az én ellenségeimnek feje lettél. Te mindent elkövettél, hogy engemet letromfolj.

Én ajánlkoztam neked, hogy pénzügyeidet rendezem, amik nagyon ziláltak: te azt a velem ellenséges lábon álló Kaulman-házra bíztad.

Én unokaleányod kezét kértem, te ideígérted; akkor mindenféle ürügy alatt eltávolítottad Bécsből, s most hallom, hogy valami Salista nevű condottieri kapitánnyal jár jegyben, Pesten.

Nekem fogam volt egy szép menyecskére, azt te, csak hogy nekem ne jusson, a saját palotádba vitted s meghagytad neki, hogy akárkit mást, de engem soha el ne fogadjon.

Te odaadod az egyetlen adósságmentes ősi bondavári uradalmat egy szédelgő kompániának, mely az én fejemre akar felmászni s magad elnökévé leszesz e társaságnak.

Te kimesterkéled, hogy állami kamatbiztosítással engedélyezzenek egy vasutat a te kőszéntársulatodnak, mely vasút két száztólit nem fog behozni.

Te magad sem tudod, hogy milyen magasra felmásztál.

Én téged sajnállak, mert mindig tiszteltelek.

De vigyázz rá, mert ha egyszer azt az emberpiramist, aminek a hegyén állsz, megrúghatom, te esel róla legnagyobbat!...

Azzal otthagyta a herceget.

Tibald herceg a sok kellemetlen mondat közül csak azt fogta fel, hogy Angela Salista őrgrófot választotta férjül.

És neki még csak meg sem írta ezt. Idegentől kellett megtudnia.

* * *

A bondavári vasút tehát épül. A szép asszony két szép fekete gyémántszemeire nincsen többé semmi szükség. El lehet már dobni.

Egy napon felkereste Evelina férjét a lakásán.

Az nagyon örült ennek a szerencsének.

- Uram! Én öntől valamit kérdezni jöttem. Tibald hercegen néhány nap óta valami szokatlan búskomorságot veszek észre. Nem tudja ön annak az okát?

- Nagyon tudom! Unokája, Angela grófnő, férjhez ment, s veje, Salista őrgróf, bírói felügyelet alá kéri venni a herceget oktalan pazarlásai miatt.

- Ez oktalan pazarlások között bizonyosan én is szereplek?

- Önnek éles esze van, Evelina!

- Ennek én véget akarok vetni! A hercegnek még ma megmondom, hogy elhagyom a palotáját. Azért örökké háládatos leszek iránta. Ő nekem jóltevőm volt. Ön is az volt, uram. Önt kellett volna első helyen említenem. Önök engem taníttattak, kiműveltettek. Önöknek köszönöm, hogy érek valamit, még akkor is, ha minden gyémántot leszedek magamról; s tudok kenyeret keresni. Leszek művésznő szakmából. Hanem Bécset el akarom hagyni. Itt nincs kedvem maradni többé.

- Azt jól teszi ön, Evelina. Lássa, mennyire rokonszenveznek szellemeink. Én éppen azt akartam önnek tanácsolni, amit ön most elmondott. Hagyja el ön Bécset, s menjen a színpadra, érvényesítse világra szóló tehetségeit. Én minden kötelességet teljesíteni fogok, amivel önnek, mint férj, tartozom. Én elkísérem önt Párizsba. Átköltözöm ottani házamba s ott etablírozom magamat, hogy önnek segélyére lehessek. Ott szerencsét fog ön csinálni. És azután mindenkor igen jó barátok maradunk.

Evelina, dacára annak, hogy olyan nagyon jól kiismerte ezt az embert, elég gyenge volt elérzékenyülni s azt hinni, hogy mégis igazságtalan lehetett iránta.

Ez mégis sok áldozat, amit ő érte tesz. Hogy a kedvéért átteszi az üzletét Párizsba.

Tudta volna csak, hogy ezt éppen azért teszi, hogy egy napon azt mondhassa neki:

"Madame, ön holnaptól kezdve megint mademoiselle! Így rendelik azt a francia törvények, amik nem ismernek, csak polgári házasságot."

A fekete gyémántok megtették a szolgálatukat, a fekete gyémántok mehetnek vissza, ahonnan jöttek!

És azután a nagy egyházi kölcsön megkötése végett is át is kellett települni Kaulmannak a párizsi házába, mert azzal főleg a francia és belga pénzvilágra kellett számítania.

* * *

A Bonda-völgyi vasút tehát épül. És Sámuel apát fellegvárai is magasulnak.

Ez a vasút neki is út a magasra.

A Kaulman-cég világhírűvé emelkedett e siker által.

Most már világra szóló vállalatba is merészkedhetik. Fejedelmi rangja van már a pénzpiacon.

A börzebárók közül a börzehercegek közé emelkedett. Ha kölcsöne sikerül, a neve börzekirály.

Sámuel apát neve pedig kezd glóriától körülövezve lenni.

Fenn a kormányférfiak azt látják, hogy e hatalmas népszónok erős fegyver lehet a kezükben, ki elvágja majd a népet az úrtól s a tömeget az értő fejek nélkül behozza az álmodozott összbirodalomba.

Lenn a nép úgy bámulja őt, mint magas jóltevőjét, kinek szavai hatalmasak. Tanúbizonyság rá az épülő Bonda-völgyi vasút. Mind a tizenkét halinazeke azt hiszi, hogy azt a vasutat ő hozta szűrujjában haza.

A magyar klérus keletkező lument lát benne.

Rómában a szentszéknek küldött segélyeiért magasztalják. Ha püspökké ki lesz nevezve, ő lesz az első magyar prelátus, ki a bécsi urak házában helyet foglal.

A miniszter bámulni fog, midőn a magyarországi egyházi javak szekularizációjáról való tervét keresztezve találandja egy szent kölcsön terve által ugyanezen javakra, a római állam felemelése céljából.

De hozsánnával fogadja azt majd a francia és belga katolikus pénzvilág; hozsánnával a római kúria; s megmentője nevét aranytáblára fogja írni a szentszék.

És amellett még Magyarországon is úgy fog az feltűnni, mint megmentése az egyházi vagyonnak, mert a hipotékát a kormány nem veheti el soha.

Azután...

A prímás öreg ember, a pápa még öregebb.

Minden kerék rendben van, már a gép beindulhat.

Mikor az első megkoszorúzott gőzmozdony végigfütyül a Bonda-völgyi vassíneken, Sámuel apát elmondhatja:

"Ez az út Rómába vezet!"

* * *

A Bonda-völgyi vasút tehát épül. Berend Iván saját telepe tönkrejutását jósolhatja magának abban.

Ez országos vasút által az egyleti tárna terményei a világpiacra juthatnak s most már nemcsak az ő csekélységével, de a porosz kőszénnel s az angol vassal fognak versenyezni. Ő már számba sem jön többé. Az óriás a világot lépi hétmérföldes csizmáival.

S amennyire előnyére van a vasút az egyleti tárnának, épp annyi hátrányára van az ő telepének.

Mert a vasútvonalt nem azon a völgyön vitték végig, amelyben az ő tárnája feküdt, s ami legolcsóbb és legtermészetesebb vonal lett volna, hanem inkább hegyet törtek, alagutat fúrtak, hogy őt kikerüljék s az egyleti tárna előtt vihessék el az utat, s ennélfogva Ivánnak félnapi kerülőt kell tennie, hogy a tárnájából a vasútig jusson, mert a részvényes társulat a bondavári uradalom határán át versenytársának az indóházig egyenes utat nem nyit, és így, mire az állomásra szállította terményét, már öt-hat százalékkal többen van az neki, mint a részvényes tárnának.

Tehát ránézve az egy eldöntő csapás.

Azonközben az év vége is közeleg. A tárnamunkásoknak az ígért osztalékot ki kellene fizetni, de sem szénnek, sem vasnak nincs többé kelete. A túlsó társaság olcsóságával minden vevőt elfog.

Azt a mesterséget ugyan Iván is tudja, hogy akinek heverő pénze van, az mondhatja azt, mikor legjobban veszt is, hogy nyert. Ezt úgy hívják műnyelven, hogy: "a saját zsebébe hazudni."

(Pedig rendesen a "más zsebe" bánja azt meg!)

Neki pedig van heverő tőkéje, mert jó gazda volt. Félretett pénze megy pár százezer forintra, s azzal, ha folyvást veszteni fog is, tíz évig kiállhatja a versenyt magával a nagy óriással.

Csakhogy az óriásoknak méghozzá az ujjaik is nagyon ügyesek.

Még az apró mesterfogásoktól sem tartózkodnak.

Mikor a Bonda-völgyi vasút számára szolgáltatandó sínekre csőd lett kihirdetve, Iván gondolta magában: "No, most teszek egy tréfát. A részvénytársulat, tudtom és számításom szerint, hat száztólival olcsóbbért adja a közönségnek a vasat, mint amibe saját magának kerül. Most én adok be a vasúti vállalkozóknak egy ajánlatot, melyben tíz százalékkal olcsóbbért vállalom el a sínek szállítását, mint amibe nekem kerül. Vesztek rajta ötvenezer forintot, de elveszem a szomszédnak a kedvét vele az oktalan árleveréstől."

Ártatlan ember!

Ilyen a tudós ember, aki még azt képzeli, hogy azért van a pecsét a levélen, hogy azt, ami benne van, titokban tartsa s még arról álmodozik, hogy mikor a sok beküldött ajánlattevő levelet felbontják, hát akkor mindjárt, amelyik legelőnyösebb ajánlatot tett, annak átadják a vállalkozást.

Dehogy úgy van!

Azt előre elhatározzák, hogy ki kapja meg a vállalatot.

Mikor azután felbontják az ajánlatokat s kiderül, hogy a pártfogoltnál még olcsóbb áron is vállalkozott valaki, akkor azt mondták a pártfogoltnak: "Itt a toll, itt a papír, írj gyorsan más levelet s tégy még fél percenttel olcsóbb ajánlatot."

Ez köztudomású dolog, csak az olyan emberek nem tudják, mint Iván, akik mindig petrefaktumokat, meg csillagokat vizsgálnak.

A vasúthoz való sínek szállítását a részvényes társulat kapta meg, még 1/4 rész száztólival olcsóbb árak mellett az Iván által ajánlottaknál.

Hanem azért Ivánt még most sem hagyta el a szívóssága. A kétszer kettő még most is mindig négy. S akik az ellen vétenek, azoknak vagy előbb, vagy utóbb, de el kell pusztulniok.

Iván csak azért is folyvást vasúti síneket készíttetett kohójában s rakatta őket halomra félszerei alá. Majd eljön azokra is a vásár!

* * *

A bondavári vasút tehát épül.

Csanta uram árulja a házait X-ben. Az egész házsor eladó.

Azt mondja, hogy felmegy Bécsbe és lesz "Ausschuss!" Nagy fizetés jár vele ingyen.

Minden pénzét papirossá teszi. Nincs mai világban olyan szántóföld, olyan bánya, olyan marha, olyan ház, mint a papiros. Nem kell neki se béres, se trágya, se széna, se zab, se tűzkármentesítés! Hát még az olyan papiros, amitől nemhogy az állam fizetne valaki adót, de még az állam pótolja ki, ha a szegény tőzsér nem kapott utána elég jövedelmet.

Azért az egész házsor eladó. Csak az a szerencséje, hogy X-ben olyan kevés a pénz, hogy az egész város nem volna képes megvenni egy egész utcát.

* * *

A Bonda-völgyi vasút tehát épül. Az egész vonalon folyik a nagy munka. Egy hosszú, végtelen hangyaboly dolgozik, fárad, talyigázik napestig. Földet vágnak, sziklát repesztenek, hegyet fúrnak, töltést emelnek, cölöpöket vernek, köveket faragnak mértföldnyi és mértföldnyi vonalakon végig.

A bondavári tárna sötét szádában egy férfi áll, mozdulatlanul bámulva a munkát. Komor, fenyegető tekintete oda van fagyva e mozgó képhez.

Ez az alak Szaffrán Péter.

Kezében egy nagy darab kőszenet tart.

S midőn a zajos tájról a csendes halott növényre visszatekint, azt látszanak mondani szikrázó szemei:

"És mindennek a dicsőségnek, ennek a gazdagságnak, ennek a hatalomnak Te vagy az alapja, Te vagy a kútfeje, Te vagy az éltető ereje? Te!"

S odavágta a kezében tartott kőszenet a falhoz.





A szegény jó herceg

- Ön azt üzente nekem, hogy valamit akar velem közölni - kérdezé Tibald herceg, midőn ama napon, hogy Evelina férjével beszélt, a szép asszony levelére megjelent nála.

- Én el akarok menni Bécsből.

- Ah! Ez igazán meglepő. És hova?

- Ki a világba. A férjem Párizsba költözik s én alkalmasint vele megyek.

A herceg figyelmesen tekinte a hölgy arcába.

- Megunta ön már mellettem az életet?

- Hiába tagadnám. Én itten rabnő vagyok. Cifra fogságban élek. S még azt sem tudom, hogy mi az élet?

- Nekem adott szavát sajnálja ön? Én feloldom önt az alól. Maradjon itt!

- Arra megint büszke vagyok, valaki iránt hálátlan legyek, akinek jótéteményeit élvezem. Nekem elég tudnom, hogy ebben a palotában ön az úr, az engem önnek rabjává tesz. Én nem akarom, hogy valaki jót tegyen velem többé.

- Ön művésznő akar lenni?

- Az "is".

Evelina szándékosan hangsúlyozta az utolsó szót.

- Becsvágyból?

- Nem. Akkor szorgalmasabb volnék a tanulásban. Élvezni akarom a szabad életet. Lánc nélkül akarok már egyszer járni a világban.

- Az sikamlós út a szép hölgyekre nézve.

- Nem esnek el rajta oly nagyon, hogy fel ne emeltessenek.

- Ki mondta ezt önnek?

- Látom.

- Tehát csak tőlem akar ön szabadulni?

- Igen, igen, igen! - ismétlé háromszor is türelmetlenül Evelina.

- Akkor legjobban teszem, ha mentől hamarább megszabadítom önt kellemetlen társaságomtól - szólt a herceg, kalapját véve s finom iróniával tevé hozzá -, megbocsásson asszonyom az unalmas órákért, amiket önnek egyszer-másszor okoztam.

Evelina dacosan vállat fordított az eltávozónak, s türelmetlenül dobbantott lábával.

A herceg az előszobában vette észre, hogy sétapálcáját nem hagyta odakinn, hanem bevitte magával s ottfelejtette. Kedves pálcája volt. Azt is Evelinától kapta egyszer újévi ajándékul. Nem akarta otthagyni nála.

Visszament érte.

Amint azon szoba ajtajában megjelent, ahol Evelinát hagyta, meglepetve állt meg.

A hölgy háttal volt fordulva az ajtónak.

És azt a pálcát, melyet a herceg keresett, két kezében tartva, hevesen szorítá ajkaihoz kétszer-háromszor és zokogott.

A herceg visszavonult, mint jött, észrevétlenül.

Értett mindent.

A hölgy összeveszett vele, hogy könnyűvé tegye neki a válást s alacsony érzelmeket színlelt, hogy elfeledtesse magát.

De miért teszi ezt?

Másnap azt is megtudta a herceg.

Evelina lakosztályának kulcsait hozta el a komornyik. A hölgy a korán reggeli vonattal elutazott.

A herceg felsietett Evelina szállására, s ott azután megtudta, hogy miért hagyta el őt ez az asszony.

Mindent, amit csak ajándékba kapott a hercegtől, otthagyott. Ékszereit, ezüstjét, csipkéit.

Semmit sem vitt el magával.

A herceg megértette, miért hagyta el őt.

Még sétabotját is ott találta az asztalon, s csak később vette észre, hogy ahol a pálca elefántcsont fogantyúja az arany karikát éri, oda egy vékony hajszál van a nyílásra csavarva, egy szál abból a hosszú selyemhajból, mely főtől sarkig ért le.

Milyen ereje volt ennek az egy szál hajnak!

Evelina előbb érkezett meg Párizsba, mint Kaulman.

Abban egyeztek meg, hogy amíg Kaulman elrendezteti Evelina szállását, hotelben fog lakni.

Pár hét múlva azután felkeresé a hotelben a hölgyet Félix úr s mondá neki:

- Kész a szállása önnek, ha tetszik, odavihetem.

Evelina kocsiba ült Félixszel s elhagyta magát új szállására vitetni.

Az a világváros egyik legdíszesebb részén volt, a Boulevard Sebastopolon, az első emeleten.

Mikor szállásába belépett Evelina, nagyot dobbant a szíve.

Ugyanaz a meggyszín szőnyeges szoba, utána a vadgalambszín selyemmel díszített, a fekete márvány kandallóval, és végül ugyanaz a rokokófaragványos kabinet a kerek porcelánfestményekkel, az egyik ablak a télikertre nyíló, aminő volt a bécsi. Azok a képek, azok az ezüstneműek, az a ruhatár, azok az ékszerládikók, minden, az utolsó, az asztalon feledezett kesztyűig, amit Bécsben elhagyott.

"Szegény jó herceg!" - sóhajta magában a delnő, ölébe csüggesztve összetett kezeit s szemeit elhomályosítá a könny.

És Félix úrnak elég flegmája volt azt kérdezni tőle e pillanatban:

- Nos, hát jól rendeztem be a szállásodat?

..."Szegény jó herceg!"

És ezt bizony sokszor elsóhajtotta még Evelina. Mert attól elkezdve, hogy Párizs legkitűnőbb operaházához rögtön szerződtették, a legelső lábaihoz dobott koszorúig, mindent, de mindent Tibald nagyapó kezei intéztek ott is, ki le nem vette azokat róla többé, attól a szótól, amellyel azt mondta neki: "leányom".




Hátra Kezdőlap Előre