Dies Irae!

Egy borongós őszi napon Iván a hámorától jött vissza gyalog a tárnájához. S útközben elgondolkozott magában.

"Cudar világ biz ez."

Nem a bölcseké a kenyér, nem az erőseké a diadal.

Éppen úgy, mint bölcs Salamon korában. Minden hátrafelé megy.

Egyik rossz év a másikat követi.

A természet is mostoha az ember iránt.

A nép éhezik és kenyeret koldul.

S azután mikor kapott, elfelejti azt, aki adta.

A tudatlanság legnagyobb ellenségünk.

Nagyúri birtokok elpusztulnak, anélkül, hogy birtokosaik valaha egy följegyzésre méltó jótettet hagytak volna az országon, a nemzeten, a közügyön. Minden terhe a jelennek és jövőnek egy szűk számú, kizsarolt osztályon fekszik.

Sem a nagyúr, sem a köznép nem található otthon.

Íme már ez a zsíros condra arról tanácskozik a malom alatt, hogy kit válasszon küldöttének a Reichsrathba.

S Szaffrán Peti, mióta Bécsből hazajött, szóba sem áll a régi ismerőseivel: úgy megnövelték a taréját.

A bolondoké a világ.

Merni sem tud már senki.

Csak sóhajtozik a bús honfi, csak énekli a "Szózat"-ot, csak búsul a pohár mellett, csak fenyegetőzik; de merni nem tud többé.

Elveszett minden erő. Nincs egyetlen férfi az országban.

Hát asszony van? Igenis, nőnemű emberek.

Ott az egyik. Aki odaveti magát annak az embernek, aki őt rágalmazta, csak azért, hogy magas megvetését kifejezhesse ezzel a lenézett nyomorult irányában, aki őt védelmezte.

Hát a másik?

A hercegek kegyence, az egész világ csalogatója.

Az úrnőtől a parasztleányig nincsen semmi; mind a kettő szívtelenség.

S a föld alatt sincs jobb világ. A tárnában napok óta viheder jár. Olyan sűrűen jön a könlég, hogy nem lehet benne dolgozni.

Bárcsak a fejére szakadna egyszer az egész, mikor odalenn van!

A fekete tájképhez való gondolatok.

Amint Iván a hámortól levezető úton a szélső munkásházak előtt elhaladt, a legutolsónak az ajtaján egy munkást látott kibotorkázni. Az az ajtó egy pálinkásbolt ajtaja.

A munkás háttal volt neki fordulva, nem ismerhetett rá. Látszott, hogy erőlteti az egyenes járást, hogy léptei ne ingadozzanak.

- Ki lehet az, aki ilyen korán reggel már tántorogva jön ki a korcsmából? - gondolá Iván, s meg akarva tudni, melyik munkása lehet az, utána sietett, hogy szemközt láthassa.

Mikor utolérte, bámulva ismert rá. Ez Szaffrán Péter.

Ivánnak felöltött ez a dolog. Emlékezett rá, hogy Szaffrán felfogadta Evila eltűnésének napján, hogy soha több pálinkát inni nem fog.

Azt is tudta, hogy Szaffrán megtartá fogadását.

De arra is emlékezett, hogy ugyanakkor olyasmit is ejtett ki, hogy még egyszer fog pálinkát inni s valami rejtélyes fenyegetést is kötött e mondatához.

Hát hadd igyék! Az ő dolga.

De minek jön ide, Iván telepére, pálinkát inni? Nem kap eleget a saját gyártelepe butikjaiban?

Hátha neki ez tetszik.

Iván üdvözlé a férfit.

- Jó reggelt, Péter!

Az üdvözlött nem fogadta a köszöntést, hanem ahelyett merőn, vadul a szemébe bámult, mint egy veszni készülő kutya, mely embert nem ismer többé. Ajkait összeszorítá és orrcimpái széttágultak; a sipka le volt szemöldére húzva.

Iván meg akart tőle valamit tudni.

- Jár-e a ti tárnáitokban is a viheder? - kérdezé tőle.

A megszólított erre sem felelt semmit, hanem feltolta a sipkáját homlokára s szemeit kerekre felnyitva, odahajolt hozzá egészen közel, s akkor némán szétnyitva száját, rálehelt a kérdezőre. S azzal semmit sem szólva, elfordult tőle és ment tovább a részvénytárna felé vivő úton.

Ivánnak valami borzadály futott végig egész testén, mikor ez a rálehelt pálinkaillat érte arcát. Ez különben sem kellemetes szag.

Utánanézett, egy helyben állva, a távozónak, ki, amint húsz lépésnyi távolságban volt Ivántól, ott még egyszer visszafordítá fejét, hogy ugyanazt a fenyegető, veszésnek indult arcot megmutassa neki; ajkait felhúzta, mint a fenyegető eb, hogy ritka fehér fogsora s széles vörös ínye kilátszott azok közül.

Ez arc láttára Iván zsebébe nyúlt és egy percre az a gondolat villant át lelkén, amint revolverének agya kezébe akadt, hogy ha ő most ezt az embert úgy főbe lőné, hogy rögtön hanyatt essék, valami Istennek tetsző jó dolgot követne el vele. Iván egy idő óta revolverrel volt kénytelen járni, mert a szomszéd tárna munkásai azzal fenyegették, hogy egyszer, mikor magányosan jár, belelökik valamelyik szénüregbe, ha másként el nem tudják pusztítani; s a durva, felbőszített, idegen elemekkel összekevert hadtól minden kitelik.

Hanem azután csak hagyta menni Szaffrán Pétert. Ő is megfordult, s ment a tárnája felé, a légszivattyúgépet megvizsgálni.

A tárnában három hetedrész volt az arány a könlég és a levegő között. Annálfogva Iván megtiltotta e napra a föld alatti munkálatot, előbb ki kell szivattyúzni a vészterhes gázokat.

A munkásokat mind a külső szén eltakarításához rendelte, a tárnánál nem maradtak mások, mint akiknek a szivattyúkemencék körül volt dolguk.

Iván maga egész késő estig ott volt felügyelni.

Este hazabocsátotta munkásait: éjjeli munka ma nem lesz.

Maga is jókor házikójába vonult.

Csúnya, ködös, borongós idő volt, s az ragad az ember kedélyére. Az ember együtt szenved a természettel.

Ha az ég melankolikus, az ember is az. Hát még mikor a föld is betegeskedik. Ez itt alattuk már napok óta lázban van. A kőszén halálos gázokat izzad s bűzhödt lélegzetével megmérgezi a levegőt: féregtől, penésztől hull le minden gyümölcs, üszög lepi meg a gabonát, s métely pusztít az állatok közt. Az ember maga is gornyadozik.

Iván egész nap érezte azt a névtelen borzadályt, mely egyszer-egyszer végigfutotta testét.

Kellemetlen világ!

Mikor magára maradt puszta lakában, még jobban elővette ez a fagyos érzés. Lúdbőrzött minden tagja. Nyugtalan volt.

Kedvetlen volt minden gondolatja, akárhová fordította.

Ha saját anyagi viszonyaira gondolt, ha hazája ügyeire, ha jó barátokra, ha szép asszonyokra, egyik nagyobb undort keltett, mint a másik.

A tudomány sem vigasztalá. A vak tapogatózása az a sötétben.

A munka nem ízlett. Ez pedig a legrosszabb kórjel.

Még ha étel, ital nem esik jól, ha az álom nem kell, ha a szép nő szava nem melegít: hagyján; de mikor már a munka nem ízlik, az már nagy nyavalya.

Nem kellett testének, lelkének se álom, se ébrenlét.

Lefeküdt, csak azért, hogy feküdjék. Lehunyta a szemeit, csak azért, hogy ne nézzen velük.

S azután a lehunyt szemek előtt megnépesült a világ. Eszébe jutott mindenféle a múltból.

Emlékező undorral - mert az undornak van legjobb emlékezete - gondolt Szaffrán Péter pálinkaszagú leheletére, s ez az undor visszavezette az egykor mondott szavaihoz a munkásnak:

"Nem iszom több pálinkát ez életben soha. De még egyszer iszom. Amikor megérzi ön rajtam, hogy pálinkát ittam, vagy meglát a korcsmából kijönni, aznap maradjon otthon a házában; mert azon a napon nem tudhatja senki, miért, mi módon, és mi által hal meg?"

De hát mi bajom nekem a te részegségeddel? Te aludjál otthon, én is aluszom itthon.

Hanem a kísértet sehogy sem akart otthon aludni. Minden módon azt akarta, hogy Ivánnal egy ágyon aludjék.

Amint Iván kissé elszenderedett, már érezte azt a kellemetlen bűzt az arcán s látta lehunyt szemein át amannak feléje hajló arcát, amint vérben forgó szemeit rámereszti s felhúzott ajkai, összeszorított fogai közül rálehel.

Úgy erőlködött őt ledobni magáról.

Egyszerre, mintha az ítéletnapi rombolás szava dördülne meg, egy rettentő pukkanás ébreszté fel Ivánt előálmából.

Olyan jól felébreszté, hogy ágyából is kidobta: a földön szedte fel magát.

Az első gondolatja ez volt: "A zuhatar szétzúzta a tárnámat!"

Még csak ez a csapás kellene a fejére, hogy semmivé legyen téve!

Kirohant az ajtón a szabadba.

Künn koromsötét éj volt és siket csendesség, minő a fülzúgás siketsége.

Azt sem tudta, merre forduljon? Kiáltson-e? Kinek kiáltson? Van-e még élőlény ebben a völgyben? Meghalt-e és eltemetve minden? Vagy él, de meg van némulva minden ember, miként ő maga?

Mi volt ez? Honnan jött ez a dördület, mely után még most is reszket a föld, még most is zúg a levegő?

A következő perc feleletet hozott.

A szuroksötét éjszakában egyszerre vakító lángoszlop emelkedik ki a részvénytárna épületei közül, s pillanat múlva egy még nagyobb robbanás hangzik az előbbinél, melytől a házak minden ablaka bezúzva csörömpöl össze s a megrázott kémények hullanak alá a tetőkre; míg az iszonyú légnyomás Ivánt ajtajához visszataszítja.

S az alvilági fénynél ott látja Iván saját tárnája előtt munkásait térden állani, az iszonyat, a rémület kifejezéseivel tűzvilágította arcaikon. A közeli házak küszöbein nők, gyermekek alakjai; a rémület első rohamától mozdulatlanná téve.

Az egész völgy egy beomlott vulkán kráteréhez hasonlít. Gomorrához, midőn a Holt-tenger alá a tűzesőbe elsüllyed.

A rettenetes láng felcsap a felhők magaslatáig s mennydörögni tanítja az egeket, amilyen mennydörgést zivatar utánozni nem fog soha.

S két perc múlva vége van a lángnak; az egész táj ismét pokolsötét lesz, csak a részvénytárna fölött terjeng még valami vékony fehér felhő.

- A szomszéd tárna felrobbant! - kiáltá a kétségbeesés ordításával Iván, mintha nem hinné, hogy a pokolbeli csattanás úgyis felébresztett mindenkit, akit halva nem hagyott. - Segítségre emberek!

Nem jutott most már eszébe, hogy "cudar a világ", hogy "ellenségei az emberek", csak azt tudta, hogy egy irtóztató, szavakkal ki nem fejezhető szerencsétlenség történt a föld alatt, akárkié legyen az a föld.

- Segítségre, emberek! - ordítá még egyszer s a lármaharanghoz rohant és elkezdte azt rángatni teljes erejéből.

Perc múlva jöttek minden oldalról felriadt munkásai, mindenik azzal a kiáltással: "A szomszéd tárna felrobbant!" Mintha volna valaki, aki azt nem tudná.

Azután egy hosszú néma perc következett. A tárnamunkások, lámpáikkal kezeikben, körülfogták Ivánt, s kérdően néztek arcára, mit fog mondani.

- Meg kell őket mentenünk! - ez volt Iván első szava hozzájuk.

Óh! be eltalálta mindannyinak gondolatját.

Azokat, akik a föld alá temetve vannak (talán még élnek?), meg kell menteni azoknak, kik az Isten ege alatt maradtak. Nincs itt most ellenség, csak ember és ember.

- Gyorsan elő kell hozni a légszivattyút, a merítővedreket! - osztá ki a parancsokat Iván. - Minden ember lássa el magát szájtakaróval! Vegyétek a faltörő szereket, hozzatok kötelet, lábtót és kaucsuktömlőket. Ne maradjon itt más, csak az asszonyok. Előre!

Ő maga egy nagy feszítő vasrudat kapott vállára s alig véve magára valami rossz öltönyt, sietett munkásainak utat törni a részvénytárna felé.

Az új birtokosok erősen körülpalánkolták birtokukat, hogy Iván szekerei ne járhassanak rajta keresztül.

A kapukon nagy betűkkel volt hirdetve: "Ezen kapun engedély nélkül bemenni szigorúan tiltatik!"

Nagyon jártak most az engedély után!

Amint a kapu be volt zárva, Iván nekifeszíté a vasrudat, egyet reccsentek a pántok s a kapu feltárult.

Az emberek nem várták, míg a lovakat befogják a gépek szekereibe, maguk fogóztak azokba s tízen tolták, húzták azokat úton, út nélkül, kémény irányában, merre közelebb volt.

Mint egy futó lidérctábor, olyan volt végigvonulásuk az éjszakában, amint mindegyiknek övébe volt akasztva a lámpája.

Nem sokára lett számukra kivilágítás. A részvénytárna melletti vashámor egyik boltozata beomlott az erős rázkódástól s az izzó kohók tűzfénye egyszerre végigvöröslött a tájon.

A munkások szétszaladtak mellőle; folyhatott az olvadt vas, amerre akart.

Egy rémületes kép bontakozott ki a tárnához érkezők előtt e tűzvilágítás mellett.

Az akna fölötti gömbölyű szivattyúkemencék nem voltak sehol, tégláikkal ezer ölnyire terítve a mező.

Az emelőgép, mely öntöttvasból volt, felfordítva feküdt, messze előbbi helyétől s a toronyszerű épületnek csak egy fala állt, arról csüggtek alá a kiszakított vaspántok. S a közel fekvő nagy épületek tetőiről lehántva minden cserép.

A tárna északi torkolata pedig be volt omolva. A pompás faragott kövekből épült portálé, mintha egy elhagyott kőbánya torkolata lett volna, egymáson hevert.

Kövek, gerendák, vasrudak, szén és terméskő csodamódon összekeverve, mintha egy vulkán köpte volna oda.

És az a rettenetes sírás!

Száz meg száz asszony és gyermek. Talán ugyanannyi özvegy és árva?

A férjek, az apák ott a lábaik alatt vannak eltemetve. És ők nem tudnak rajtuk segíteni.

Egypár férfi, inkább oktalanságból, mint bátorságból, megkísérlé egymás után behatolni az összeomlott tárnaszádába.

A kitóduló gáz leütötte őket lábaikról, társaik nagy életveszéllyel vonszolják ki őket most éppen csáklyákkal, horgos kötelekkel.

Egy már oda van kifektetve a gyepre. Kezeiket tördelő tehetetlen asszonyok állják körül.

Iván, amint odaérkezett, azonnal elkezdett intézkedni.

- Nem kell a tárnaszádához közelíteni oktalanul! Várjon mindenki, míg visszajövök!

Az igazgatósági épületbe sietett. Nem jutott eszébe, hogy fogadást tett, soha nem beszélni több Raunéval.

Hanem Raunét nem találta otthon. Az éppen a szomszéd városban volt; ott a vasúti vállalkozók adtak bankettet a nagy alagút elkészülésének örömére. Neki ott kellett lenni.

Csupán a másodmérnököt találta helyben. Az szemközt jött rá.

Átkozott flegmatikus ember volt.

Azzal vigasztalta magát, hogy megtörténik ez külföldön is. Az ilyen katasztrófákat már ott számításba sem veszik.

- Újra kell építeni a portalékat, újra felpóckolni a tárnasikátorokat s talán másutt kezdeni a túrzást. Ez sok pénzbe fog kerülni. Voilà tout!

- Hány ember dolgozott odalenn? - kérdezé tőle Iván.

- Most csak valami százötven.

- Csak? Hát azokkal, mit gondol ön, mi lesz?

- Hja, biz azokat nehéz lesz megszabadítani, mert éppen most dolgoztak azon az átjáraton, mely az északi tárnát a keleti tárnával összeköti, hogy a ventilláció tökéletesítve legyen.

- És így más bejárat nincs a tárnába, csak amelyik összeomlott?

- De a keleti tárna is összeomlott! Annak a lángja volt az, ami az aknán kicsapott. Látta ön?

- Megfoghatatlan volt előttem, hogyan jöhetett több percnyi időköz után az utóbbi robbanás az előbbi után?

- Annak igen természetes magyarázata van. Az áttörendő aknafal már olyan vékony volt, hogy azt az északi tárna robbanása bedönthette. Akkor kétségtelenül nem a lángtól, mert ez már ellobbant, hanem az erős légnyomástól (az is hőséget fejt ki) gyulladt meg a keleti tárnában a gáz, s minthogy az omló szén felé nem törhetett ki, az akna torkán lövellt fel. Ez olyan, mint mikor a puska csövébe homok megy s a lőpor inkább a puskacsövet szakítja szét, semhogy a homokot taszítaná ki.

Ezt olyan hidegvérrel magyarázta meg a mérnök Ivánnak, mint akit ebből az egész afférból semmi sem illet egyéb, mint hogy már most egészen új portálémintákat kell majd neki rajzolni.

- Hogy az eltemetett munkásokat megszabadíthassuk, legelőbb a gázt kellene az üreg torkából kiszivattyúzni, hogy a romok elhordásához lehessen kezdeni. Hol az önök szivattyúgépe?

- Ott van ni! - szólt a mérnök a levegőbe mutatva -, ha még le nem esett.

- S hordozható szivattyújuk nincs?

- Annak szükségét nem látta be senki.

- Jó! Itt az enyém. Alkalmazzuk azt.

- Csak azt szeretném tudni, hogyan? Ha rézcsöve van a szivattyúnak, az a zegzugos romok közé be nem tolható, ha kaucsuktömlője van, az elhajlik.

- Azt embereknek kell oda bevinni.

- Embernek? - szólt a mérnök, ajkaival prüszkölve. - Nézzen ön oda. Most húzzák ki a harmadik embert halottan, aki bolond fejjel a romok közé rohant.

- No, még azok sem haltak meg! Majd életre hozzuk őket.

- De azért nem hiszem, hogy ön ma estig valakit találjon, aki a tömlő végét bevigye ötven lépésnyire a romok közé.

- Már találtam is! Majd megteszem magam.

A mérnök vállat vont. Nem tartóztatta.

Iván visszament embereihez; kik azalatt munkához rendezkedtek. Félrehívta a legvénebb tárnamunkást.

- Pálom! Valakinek be kell menni a tárnatorokba a légszivattyú tömlőjével.

- Jó! Húzzunk sorsot!

- Nem húzunk sorsot. Én magam megyek. Ti mind családapák vagytok. Feleségetek, gyermekeitek otthon; nekem senkim. Mennyi ideig tartja ki az ember lélekzetvétel nélkül a tárnában a gáz között?

- Míg az ér százat üt.

- Jól van! Adjátok ide a tömlőt. Kössetek egy kötelet a derekamra s eresszétek azt könnyen utánam. Ha a tömlőt nem húzom többé magam után, akkor vonjátok vissza csendesen a kötelet; de csendesen, hogy ha el találtam esni, a fejemet össze ne zúzzátok a heves visszarántással.

Iván ezalatt leoldotta derekáról a gyapotövet s belemártotta azt egy veder borecetbe s azután kicsavarva, körülkötötte vele az arcát, hogy szája és orra el volt takarva vele.

Azután hóna alá igazította a kötél hevederét, vállára vette a tömlő végét s megindult a romok közé.

A vén munkás utánadörmögte:

- Számláld a perceket, uram! Ötven oda, ötven vissza.

Iván eltűnt az omladékok között.

A munkások levették kalapjaikat s kezeiket összekulcsolták.

A vén munkás jobbjával bal keze csuklóját fogva, számlálta az érütéseket.

Már túl van az ötvenen, a tömlő még folyvást húzódott odább.

Már a hatvan, már a hetven járta, a tömlő még egyre húzódott. Iván még egyre beljebb nyomult a halálos légbe.

A vén munkás homlokáról a hideg verejték csorgott alá.

Már nyolcvan, már kilencven, már száz perc!

Sohasem fogjuk őt látni többé.

Ekkor megállt a tömlő.

Most a kötelet kezdték vontatni.

Az lankadt volt. Nem húzott terhet. Ő jön visszafelé.

Még mindig jön, még mindig lankadt a kötél. Most egyszerre megfeszül. Vigyázva húzzad! Újra lankad a kötél. A vén munkás a százhatvanadik percet számlálja. Akkor kapaszkodik ki Iván a tárnaszádából, a boltozat leesett zárkövére támaszkodva, de már azt átlépni nincs ereje; s amint egyszerre odarohannak hozzá, szédülten bukik munkásainak karjai közé. Arca sápadt, mint aki halállal küzd.

- Nincs semmi baj! - rebegi magához térve, amint arcát a friss lég éri, amint homlokát ecettel megdörzsölik. - Ah! Odabenn rettenetes lég van. Mit kell kiállani azoknak, akik odabenn rekedtek!

És nem jutott neki eszébe, hogy: "Itt vagytok most nyomorultak, kik hálátlanul elhagytatok, kik vesztemre összeesküdtetek, kik híveimet üldöztétek, ki utánam árulkodtatok, kik orozva elölni akartatok, kik követségbe jártatok, követet küldeni készültetek tulajdon szülőföldetek ellenségeihez! Itt vagytok most a bosszúálló anyaföld sötétségébe eltemetve!" Hanem az jutott eszébe: "Mennyit kell szenvedniök nekik a föld alatt! Szabadítsuk meg őket!"

Amint a légszivattyúgép működésbe jött, hozzá lehetett kezdeni a munkához.

Most is nehéz küzdelem volt az, de lehetséges.

Iván felosztotta az embereket szakma szerint.

A romok széthordásánál egy óránál tovább egy ember nem dolgozhatik.

Mindenki bekötve tartsa egész arcát. Amint valamelyik szédelegni kezd, társai rögtön kapják meg s állva vigyék el onnan.

Mire megvirradt, a beomlott portálé el volt takarítva. Hanem az üreg torkába nem világíthatott be a nap.

Az agyagpala boltozat egyik oldalon végig le volt szakadva úgy, hogy Ivánnak, midőn a tömlőt oda bevitte, alig lehetett annyi szabad tere, hogy testével keresztülfúrhatta magát a résen. Ahol pedig a tömlő végét elhagyta, ott egészen le volt szakadva a boltozat.

Emberfölötti vállalkozás volt az, ami hetek munkája lett volna, azt most napok alatt végrehajtani. Pedig tenni kellett!

Iván munkásai tovább folytatták a beomlott tárnaszádának kibontását, amiben nagyon kevés segítséget kaptak a részvénytárna részéről.

Kisült, hogy a felrobbanás éppen azon időszakban történt, amidőn a munkásokat felváltják.

Midőn bányagázban kell dolgozni, négyszer váltakoznak.

Ez éppen az éjféli csere idejében történt. Egy része a munkásoknak éppen akkor bocsátkozott le az aknanyíláson; azok már az égben vannak!

Más rész útban volt kifelé, azokat a robbanás s az omló tárna agyontaposta. Hanem egy rész valószínűen a lerakodó helyen maradhatott, ahol sem a láng, sem a romok nem érhették, azok most ott élnek eltemetve.

Tehát idekünn alig maradt húsz-harminc férfi tárnamunkás.

A hámor munkásait pedig a hámor igazgatója kereken megtagadta a tárnabontásra odakölcsönözni. Neki minden kohójában olvad az érc, ha nem ügyeltet rá kellően, csupa "medvét" fog velük.

(Medvének hívják a kohászok az olyan vastömeget, mely hibás olvasztás miatt nem jött ki a kohóból s melyet azután mint kárbaveszett tömeget, kemencéstől együtt ki kell lökni.)

Pedig a hámor munkája sürgetős. A vasúti síneknek napjára el kell készülni, különben óriási bánatpénzek fizettetnek.

Tehát Ivánnak munkásaival csaknem egyedül kellett végeztetni a szeretet munkáját. Csupán az asszonyok voltak kezére. Azok segítettek férjeik szabadítóinak.

S az nehéz munka volt.

Az omladozó folyosótetőt minden félölnyire alárakott gerendákkal kellett felpócolni s amint egyszer nyílást törtek az omladványban, egy új ellenséggel találkoztak.

A robbanás után a tárnát ellepte a víz.

Most még a vízszivattyúkat is működésbe kellett hozni. Ahova azzal nem lehetett férni, merítő vedrekkel kényszerültek kiadogatni a fekete iszapot.

Térdig bűzös iszapban állva, dögletes légtől körülvéve, felülről szüntelen hulló omladéktól fenyegetve, haladtak nyomról nyomra mélyebben a föld alá a derék munkások.

Délután hazaérkezett Rauné úr is.

A legjobb mulatság közepette tudta meg a rémhírt. De ugyan dühös is volt.

Odajött a tárna elé s átkozta a bennveszett munkásokat.

"A gazemberek! Egymillió kárt okoztak a társulatnak! Bár döglöttek volna ott meg valamennyien! Mit vesződnek a megszabadításukkal! Vesszenek ott! A részeg gazemberek!"

A dolgozó emberek nem feleseltek vele. Először azért nem, mert nem értek rá, másodszor mivel mindegyiknek be volt kötve a szája. A tárnanyitás nagyon csendes munka.

Hanem egyszer azután találkozott egy munkással Rauné úr, aki, mikor legjobban átkozódott s szidta az elsíroltakat, egészen odaállt eléje és merően a szeme közé nézett.

Az is éppen olyan iszapos, szénnel befent alak volt, mint a többi. Arca éppen úgy, mint a többinek, kendővel szeméig bekötve, azon felül korommal belepve, hanem a szemeiről azért ráismert.

Aki egyszer ezekbe a szemekbe nézett, sohasem felejtette el azoknak tekintetét. Azok Iván szemei voltak.

Rauné úr elhallgatott rögtön s elkotródott onnan mérnökével együtt, s hagyta azontúl Ivánt működni, ahogy neki tetszik.

Négy nap, négy éjjel szakadatlanul folyt az erőfeszítő munka.

A derék emberek leküzdöttek minden akadályt, utat törtek a szabad tárnáig.

Iván ez idő alatt nem evett asztal mellett, s nem hált ágyban. Ott falatozott, mikor ráért, a legközelebbi kövön, s aludt egy-egy órát, mikor elnyomta az álom, akárhol, ahol útban nem volt. Egy órára sem távozott el a tárnától.

Negyedik napon találták meg a munkások a legelső embert.

Embert? Dehogy! Egy tömeget a falhoz tapasztva. Valaha hús volt és csont.

Néhány öllel odább feküdt a földön egy másik ember, akinek nem lehetett megtalálni a fejét.

Azután találtak egy gyalogszekeret, midőn a szenet tolják kifelé, darabokra szaggatva, forgácsai egy emberi hullát szurkáltak összevissza.

És azután ismeretlenné perzselt alakokat. Azokat már a láng is érte.

Egy helyen tizenöt embert sajtolt egy csoportban össze egy leszakadt palakőréteg, száz mázsányi súlyú. Azokat ott kellett hagyni. Napokig fog tartani, míg azt a követ szétdarabolhatják.

Most a még talán élőket felkutatni sürgős az idő.

Mindenütt, a tárna minden folyosóján lehetett találni halottakat; de az még mind nem adta ki az elveszettek számát.

A részvénytárna munkásai azt mondták Ivánnak, hogy ha valahol lehetnek élve megmaradtak, az csak a lerakodóhelyen lehet, ahol munka kezdete előtt iszákjaikat le szokták tenni s munka után ismét előkeresni.

Hanem a folyosókban oly rombolás történt, hogy maguk az ott jártas munkások is alig tudták magukat tájékozni; néhol kitörte a robbanás a közfalakat, másutt betemette a bejáratokat, vagy átszakított két egymás fölött levő folyosót. Kutatni kellett még a jártasnak is, hogy merre a tájékozó főutca?

Végre úgy tetszett Ivánnak, mintha egy nagy halom kőszén- és palakőtördelék alól halk nyöszörgés ütné meg a füleit.

- Itt kezdjünk el ásni! - mondá munkásainak.

Az omladékot félre kezdték hárítani s amint az eltisztult, a részvénytárna munkásai kezdték tájékozni magukat.

"Igen! Itt van az ajtó, mely a lerakodóterembe vezet!"

A légnyomás bizonyosan becsapta az ajtót, az oldalfalat rádöntötte s betakarta vele, s míg egyszerre eltemette a bennlévőket, egyúttal megvédte őket az agyonperzseltetéstől.

Úgy volt!

A nyöszörgés, a segélyhívás egyre hallhatóbb lett az omladványon keresztül, már látható lett az ajtó, s amint azt sarkaiból kiemelték, Iván volt az első, ki lámpájával bevilágított a sötétségbe.

Nem hangzott eléje örömkiáltás. Nem rohantak térdeit átölelni kárhozatból kimentett alakok. Az élet végküzdelmének torzalakjai feküdtek ott.

Száznál többen.

Még mindannyi élt! De minő élet! Kiaszva az éhségtől és szomjtól. Elfojtva a bányalégtől. Megtörve a kétségbeeséstől. Száz emberi csontváz emelé fel lankadt kezeit, bágyadt fejét a besütő világosságra. A hajnalcsillag volt az a sírban. A csontház mozdult meg a feltámadás szavára.

És egy szívreszkettető nyöszörgés, melyben már semmi emberi hang nincsen, hangzott fel száz ajakról, hogy annak, aki azt hallotta, egész életére volt elborzadnivalója tőle.

Ezek a robbanás percében iderekedtek. A légnyomás egyszerre kioltá lámpáikat s világot gyújtaniok őrültség lett volna. Azóta itt vannak a sötétségben eltemetve.

Veszedelmüket szaporítá az, hogy az elboríttatás után nemsokára kezdték észrevenni, hogy a víz lassanként szivárog abba a terembe, mely nekik menedékül és csontházul szolgál. A terem fél öllel mélyebben fekszik, mint a folyosó.

Akkor a sötétben elkezdtek a terem deszkáiból és cölöpeiből emelvényt alkotni. Erre az emelvényre kapaszkodtak fel mindannyian. Ott várták a sokszoros halált. Az éhség, a bányalég vagy az emelkedő víz hozta halált.

Mikor a szabadítók rájuk nyiták az ajtót, a víz már éppen a küszöbig ért, s az emelvény padlatát nedvesíté.

Iván intézkedésére csendben, rendben szállíták ki a nyomorultakat síri fekhelyükből. Azok nem tolakodtak előre. Mindegyik feküdt veszteg a maga helyén, s várt, míg rákerül a sor.

Nagyon csendes emberekké tette őket az a halottak próbája.

Némelyik a szemeit sem bírta már felnyitni; de Iván úgy találta, hogy még mindannyi él s az emberi természet csodatevő!

Ezek tehát meg voltak szabadítva.

De még ezzel nem volt bevégezve a munka.

Hátha még az áttörésnél is lehetnek elsírolt emberek?

Azután az iránt is bizonyságot kell szerezni, vajon csakugyan úgy történt-e, ahogy a mérnök feltételezé, hogy az első robbanás bevégezte a két tárna közti áttörést, s most ebből amabba is át lehet menni, ami nagyon megkönnyítené a szabadítók munkáját a keleti tárna áldozataira nézve.

Az áttörési alagút szájánál ott feküdt egy ismeretlenségig összeégett alak.

Kezében volt még akkor is a Davy-lámpája kinyitva.

Tehát ez volt az az átkozott, aki a rémtettet elkövette!

Tehát csakugyan emberi őrültség gondolta ki e pokoli rombolást!

A hulla ismerhetetlen volt. Öltönyei leégtek róla. Hanem a bőrövén volt egy acéltokocska. Abban a tokban találtak egy aranyórát, melynek lapjára zománccal egy szép hölgy mellképe volt feste.

Iván Evelinára ismert e képben.

És a kép mellett volt egy százforintos bankjegy, erősen megbarnítva az izzó lemeztől, de meg nem égve.

E bankjegy hátuljára ez volt írva:

"Kaptam ma egy éve, visszafizetem ma."

Borzasztó visszafizetés volt!

* * *

Iván most már értette az egész összefüggést e rémítő ember tettei és szavai között, kit az emberevés emléke ily óriási embergyilkolásig üldözött.

A fenyegetőzés menyasszonyának elszöktetésekor.

A hirtelen elvállalt szolgálatot a részvénytárnában.

Az utolsó pálinkaivást. És azt a vészjósló leheletet Iván arcára.

Ez egy antikrisztusi jellem volt.

Egy emberi testbe öltözött démon, ki feláldozza önmagát, hogy bosszút álljon mindenkin, aki őt megbántotta, meglopta, kinevette, kigúnyolta, lenézte, bolonddá tette, tósztokkal megtisztelte, gazdagságával inzultálta, pompájával ingerelte, együgyűségét orránál hurcolta!

Hogy fognak utána esni valamennyien, hogy rúgta ki alóluk a talpkövet s hogy fognak zuhanni az ő sírjára egymás után: pap, bankár, tőzsér, diplomata, miniszter és komédiásnő! Ennek már nincs mit tanulni a pokolban!

* * *

Iván gondolatokba mélyedve állt a hulla fölött, és e percben az eget érte fejével. Pedig a föld alatt volt.

Az ő szívében is dúltak ezek az indulatok mind!

Őt is meglopták, megrabolták, kinevették, gazdagságukkal agyonnyomták, szíve közepébe mérges gyilkokkal szúrtak ugyanazok az emberek, akikre ez a másik önté ki a bosszú mérgét!

És ő most ellenségei életét, vagyonát siet megmenteni.

Nem csak az emberéletet, hanem őszintén az emberi vagyont is.

Hisz az a roppant kincs, ami itt a föld alatt hever, nem csupán ellenségei kincse, hanem az emberiségé is; az állam gazdagságának, az ipar emelkedésének titkos tárháza ez.

És még egy nagy félelme volt.

Nem merte azt senkinek mondani, mert ha közölné gondolatját munkásaival, akik eddig minden vészen keresztül követték, egyszerre visszafordulnának és futva igyekeznénk a szabad légre feljutni.

A Davy-lámpák sodronyhengere színültig van telve vörös lánggal, ami azt hirdeti, hogy még mindig egyharmadrész a könlég a tárnában, csak kétharmad az éltető lég: a többi halálgőz.

De már a bányagáztól nem félnek. Ennek a rettenetes szellemnek fényárasztó szemeibe megszokták bátran belenézni. Még akkor is, midőn szétroncsolt áldozatainak tetemeit rakják a hordágyra.

De van egy másik szellem, aki lehunyt szemmel jön. Azzal nem mer találkozni senki. Az a szénlég a bányában.

Annak a jelenléte rettenetes!

Midőn az alagút áttöréséhez értek, csakugyan úgy találták, ahogy a mérnök előre mondta.

A közfalat kirúgta a robbanás s most csak ennek az omladékait kellett elhárítani, hogy a keleti tárnával meg legyen nyitva az összeköttetés. A feladatot teljesítő munkások egyike sem bírta sokáig az ott dolgozást.

Néhány percnyi munka után egymásután visszatértek s köhécselésről panaszkodtak, s hogy a lámpa azon a helyen rosszul ég.

A folyosón még az egész hengert félelmesen megtölti a lámpa lángja s az omladéknál már csak pislog. Ez még félelmesebb.

A legutóbb visszajött munkás azt mondá, hogy amint egy nagy széndarabot megmozdított, oly kellemetlen szag hatott át szájtakaróján, hogy nem bírta kiállani. Hasonlított az a szag a romlott savanyú káposzta bűzéhez.

A vén munkások már tudták, hogy mi az a káposztabűz a tárnában.

Az öreg Pál figyelmezteté Ivánt, ki maga ment oda vizsgálódni, hogy őrizkedjék lélekzetet venni szájkendőjén keresztül, s sietve jöjjön vissza.

Iván fogta a vasrudat és a lámpát s lélekzetét visszatartva, odasietett a romtörés felé.

Két kézre fogott vasrúdjával teljes erejéből meglökte a széntömeget, mire az nagy robajjal omlott be túlfelől.

Akkor a rúd kecskekörme közé csiptetve lámpája fogantyúját, betolta azt a támadt résen.

A lámpa egyszerre elaludt.

S amint a sötétségből a résen áttekintett Iván, borzadva, látta, hogy a túlsó tárnában valami vöröses izzó fény dereng, mely az egész folyosót végigvilágítja.

Tudta jól, mi az.

Olyan jól tudta, hogy rémültében otthagyta a vasrudat is, s sietve futott onnan, ahogy bírt.

- A keleti tárna ég! - mondá elrémülten a munkásoknak.

Azok egy szót sem szóltak többet, hanem megkapták Iván karjait kétfelől s sietve vonszolták el magukkal, nehogy hátul maradjon.

Ami utánuk jön, az a rémséges bűz, az nem a rettenetes viheder többé, aki fenyeget s összezúz, ha felgerjesztik haragját, hanem az alattomos széngáz, mely a tárnaégésből fejlődik, mely nem hagy magával dacolni, nem becsüli a bátor szívet, s akit egyszer megfojtott, életre nem engedi dörzsölni, vagy visszaimádkozni többé. Ez elől futni kell.

Percek múlva üres volt a tárna.

Mikor a napvilágra kiértek, ahol a tömérdek asszony, gyermek örömsírása, vagy jajveszékelése vevé körül a kiszabadult élőhalottakat, feltalálta Iván a mérnököt.

Iván most már letépte szájáról a kendőt.

- No uram, most már megmondhatom önnek, hogy mi van odabenn! A végpusztulás. A keleti tárna ég! Több nap óta kell neki égni, mert az egész folyosót izzani láttam. E látmányt soha el nem felejtem. Ez nem emberi gonoszság műve, nem Isten csapása többé, hanem egyenesen a felügyelők hanyagsága. Azt ön, mint nagy fizikus, tudni fogja, hogy a kőszéntárna az által gyullad ki, ha a kénkovacsos kőszéntörmeléket, ami hasznavehetetlen, halomra hagyják gyűlni. Az ott megfülled, s amint szabad lég éri, magától kigyullad. Az önök tárnái teli vannak ily tűzélesztő szeméttel. És már most jó éjszakát önöknek is, nekem is! A tárnatüzet el nem oltja senki. Ismeri ön a duttweileri égő hegyet? Százhúsz éve, hogy kigyulladt benne a kőszén. Még most is ég. Itt lesz neki a párja. Jó éjszakát, uram!

A mérnök vállat vont. Mit tartozik ez őrá?

Iván elhagyta munkásaival együtt az istenverte telepet.

Hát az ő telepe mivé lett azóta? Saját jószágára nem is gondolt négy nap és négy éj óta...





Du sublime au ridicule

Aki meg akarja érteni e mondat jelentését: "A magasztos a nevetségestől csak egy lépésnyire van", játsszék a börzén. Ott majd megtanítják rá.

Ma olyan voltál, mint egy "kis isten", holnap olyan leszel, mint egy "kis kutya".

Ma mind a hatvan "agent de change" rekedtté kiabálja magát vállalataid nevével a "corbeille"kerek sorompója mellett; ma minden börzefejedelem meglátja, hogy ott vagy a "parquetten" s lesik az arcodon, víg vagy-e, nincs-e valami rejtett árny az arcod ragyogásában. Ma, mikor az egy órát üti s megszólal a börze harangja, tódul utánad a coulissier-k serege, az agent de change-ok messziről mutogatják eléd "carnetjeiket", telijegyezve javadra kötött "affaire"-ekkel. Ma a coulisse népe egymás hátára teszi papírjait, úgy jegyzi irónnal részvényeidre tett fogadásait. Ma minden kéz mutogatja a "pointage"-t ujjaival a levegőben, emelkedésed tanúját. Ma elállják a passage de l'Opéra átjáratait a tömegek, akik nevedre spekulálnak. Ma dühösen kiabálják papírjaidra: "je prends! je vends!", kötik rájuk a szerződéseket "fin courant"-ra, "fin prochain"-re. "En liquid!" Még a börzén kívül is, honnan a "szépnem" ki van zárva, mert asszonynak nem szabad a börzén játszani törvény rendeleténél fogva, tehát játszanak a börze kerítésén kívül, ezernyi pénzvágyó kapzsi némber lesi a carnetes bizományost, ki a vasrácson keresztül kiáltja ki a "bourse des femmes"-nak, hogy állnak a részvényeid. S a sétány túlsó oldalán a nagy úrhölgyek, kik szégyenlenek közel jönni, de nem szégyenlenek játszani, kihajolnak hintóik ablakán, megtudni, mit nyertek "rajtad". Ez ma van.

Holnap pedig nem vagy sehol.

A nevedet kitörli mindenki a jegyzőkönyvéből. A parketten azt látják, hogy nem vagy "ott", s arról tudja minden ember, hogy nem vagy a világon.

Még a vénasszonyok is a börzerácson kívül, tudják már, hogy nem vagy többé. Ember sem vagy, senki sem vagy. Üres hely vagy.

* * *

A Kaulman-cég a diadal tetőpontján ragyogott.

Félix úr és kebelbarátja, az apát, egy délutáni szieszta alkalmával, az illatos latakia füstfellegébe burkolózva építék fényes fellegváraikat.

- Holnap lesz feltéve a börzén a magyar egyházi javak pápai kölcsöne - mondá Félix.

- Holnap kapom meg a kinevezést Bécsből, az erdélyi püspöki székbe - szólt Sámuel apát.

- A pénzkirályok milliókig érdeklik magukat kölcsönünkben.

- A pápa áldását adta hozzá, s a bíbornokkalap már fejem fölött libeg.

- A legitimista pénzfejedelmek neheztelnek érte, hogy egy asszony, aki nevemet viseli, a színpadon van. Ez a szent kölcsönt alterálhatja.

- Könnyű elválnod tőle.

- Semmi szükségem rá többé. Holnap felvilágosítom őt helyzetéről.

- Azt mondják, hogy Waldemár herceg Párizsba érkezett.

- Úgy beszélik, hogy a szép asszony után.

- Hátha pénzügyi míveletünket akarja zavarni?

- Arra semmi tehetsége többé. Mióta a bondavári részvényvállalatnál és vasútnál olyan érzékeny vereséget szenvedett, el fog hallgatni a kontremin hosszú időre.

- Tehát csak Evelináért járna Párizsban?

- Belé van bolondulva egészen. Azt mondják, ha Evelina utazik, mindenütt utána jár, s ahol Evelina megszállt egy fogadóban, Waldemár megvesztegeti a pincéreket, hogy abba az ágyba fekhessék bele, amelyből ő kikelt, s a fürdőintézet szolgáját, hogy abban a kádban, abban a vízben fürödhessék meg, mely előbb Evelinát fogadta be.

- Különös bolond! S az asszony pedig ki nem állhatja őt.

- Az az ő kára.

- Tibald herceg bajosan fogja sokáig vinni.

- Ahogy én megkísértém pénzügyeit rendezni, alig viheti két esztendeig hitelezői összehívása nélkül.

- Ha ugyan valamivel korábban az újdonsült vő meg nem indítja ellene a bírói gond alá vétetést.

- Volt már róla szó, mikor eljöttünk Bécsből.

- Nem fog az a bondavári ügyekre visszahatással lenni?

- Semmivel sem. A részvényeiért hitelezett tőke éppen a bondavári uradalomra van betáblázva, mely tiszta. Óh, a bondavári vállalat gyémántsziklára van építve.

A távirdahivataltól sürgönyöket hoztak a két úrnak. Kaulman házához voltak címezve az apát úr levelei is, miket bécsi tudósítóitól kellett kapnia.

- "Lupus in fabula!" - szólt, az első sürgönyt feltörve Kaulman s odanyújtva azt Sámuel apátnak.

Az apát ezt olvasá belőle:

"B. Tibald herceg ellen a bírói gond alá vétel törvényesen elrendeltetett."

- Szegény Evelina! Ezzel ő járta meg! - mondá cinikus humorral Félix.

A pap is feltörte a magáét s egy perc alatt végigolvasta.

- Ezzel meg "én!"

A sürgönyt átnyújtá Félixnek.

Abban e sor állt:

"A miniszterek mind leköszöntek. A császár elfogadta. A rendszer változik."

Adieu püspöki infula! Adieu kardinálkalap! Adieu reichsrathi bársony karszék!

A harmadik sürgöny felbontásánál összedugták fejeiket, hogy egyszerre olvassák azt.

Abban pedig ez volt tudatva:

"A bondavári tárna felrobbant. Az egész tárna ég."

- Ezzel pedig mind a ketten! - rebegé Félix, kihullatva kezéből a távsürgönyt.

A három csapás úgy jött egymás után, mint a háromágú mennykő!

Ez a legutóbbi a legnehezebb volt.

Ha ezt Waldemár herceg megtudja, a kontremin minden tűzaknája egyszerre lángba borul.

Valamit kellene tenni a veszély elhárítására, de gyorsan.

Mit?

Csak a nagy egyházi kölcsön kiírásáig lehetne időt nyerni, azután ily apróság, mint holmi Bonda-völgyi vállalat, számba sem jönne többé.

De hogyan elhallgattatni az ellenfélt?

El lett határozva, hogy Evelinával beszéljen még ma a pap.

S Waldemár herceggel Kaulman.

...A ragyogó arcok milyen nagyon elsötétültek!

Hát most egy asszony mosolygásának selyemszálán függ-e a férfiak minden dicsősége?





Két gyermek

Evelina sajátságos divat idején érkezett Párizsba.

Akkor volt ez, amikor Eugenia császárné letette a krinolint s monsignore Chigi, a pápai nuncius kedvéért meghagyta udvarhölgyeinek, hogy az elfogadáson mindannyian nyakig érő ruhákban jelenjenek meg.

A rossznyelvű világ és megromlott hírlapirodalom azt a megjegyzést tevé rá, hogy ez nem is igen volt kedvére a magas nuncius úrnak.

A krinolinletevés epochális dátuma még ugyan nincsen a naptárban a vörös betűs napok közé jegyezve, hanem arra mindnyájan emlékezünk, hogy ez esemény valódi üdvös forradalmat (hogy ne mondjam: restaurációt) idézett elő az egész hölgyvilágban.

Sötét színű ruhák, felül nyakig felmenők, alul szűkek, feszesek, jelentek meg a közhelyeken; fekete ékszerek, nagy láncok, olvasószerű kőszén-gyöngysorok, kereszttel a végükön jöttek divatba.

És a külső divattal a belső kosztüm is összhangzásba hozatott. A jó ízlés templomba járt, prédikációt hallgatott. A hölgyközönség tanult eleganciával fohászkodni és imádságos könyvbe sütni le szép szemeit.

A bűnbánat s a világ romlottsága feletti elszomorodás még intenzívebb hatású tényekben is nyilatkozott.

Az elegáns úrhölgyek elkezdtek kegyes adakozásokat gyűjteni magasztos célokra, minők a Szentszék védelmére toborzott lelkesült vitézek felpénze, elítélt igazhitű kegyes újságírók pénzbírságának helyrepótlása, székhelyeikből az istentelenek által kizavart buzgó főpapok prófétai ellátása, mely magasztos célokra a leghírhedettebb szépségei a szalonoknak és színpadoknak nemcsak ismerőik körében gyűjtötték a szeretet adományait, hanem annyira vitték a kegyességet és alázatosságot, hogy kiálltak a templomok ajtaiba persellyel s a templomlátogató közönségtől szedték be a kegyeletes filléreket.

Kaulman úr soha kedvezőbb időszakot nem választhatott volna Sámuel apát nagyszerű tervének realizálására.

S ezen kedélyszínezete a párizsi divatvilágnak Evelina lelkületével egészen összetalálkozott.

Párizsba érkezte után néhány napra nyomorék testvére meghalt. Valami híres orvos olyan műtétet vitt rajta véghez, amitől meggyógyult örökre.

Evelinát nagyon elszomorítá e veszteség. Úgy érezte, hogy most már senkije sincs, akiért éljen.

A meghalt nyomorék kopott mankóit ott tartotta budoárjában, kétfelől a pipereasztalhoz támasztva, s minden héten kétszer kikocsizott a temetőbe, friss koszorúkat vinni sírkeresztjére.

Őt tehát egészen szíve szerint ragadta magával ez a vezeklési divat.

Sokkal örömestebb énekelte a templomban Mozartot és Händelt, mint az operaházban Verdit.

Sőt egyszer arra is elhatározta magát, hogy egy kegyes hangversenyt rendez saját szalonjában magas belépti díj mellett, melynek jövedelméből valami nagyon kegyes cél fog előmozdítást szenvedni. Talán valami zuávcsapat, vagy más afféle. Bizonyosan nem tudom. Majd kiderül, hogy miért nem tudom.

Mikor legjobban töri a fejét a program készítésén, berohan hozzá minden bejelentés nélkül, nagy szeleburdisággal az ő régi kedvenc bohó pajtása, Árpád.

Evelina rögtön lecsapta a tollat kezéből, eléje futott kacagva és átölelte.

- Ah, maga nagy bohó! Hát hol veszi magát itt egyszerre?

- Járok a mesterségem után - szólt Árpád nevetve. - Nézem, hová tehetném le a cimbalmomat, hogy egy koncertet adhassak.

- Soha jobbkor! Mintha csak híva lett volna. De hát hogy akadt rám?

- No ugyan nagy mesterség önre ráakadni! Ha a színlapon meg nem találnám a nevét, meg kellene látnom a St. Eustace affichejein.

- Hát hallott már engem?

- Mind a két helyen. A színpadon is, meg a templomban is. Hanem mondhatom, hogy ez utóbbi helyen nagyon drága az entrée. Amíg az operában megkaptam önt tizenkét frankért, a templomajtóból el nem eresztett az a pénzbeszedő hercegasszony húsz frankon alul.

- Óh maga nagy bolond! Hogy engem megkapott tizenkét frankért! Már micsoda kifejezés az? Majd megkapom én magát mindjárt! Mennyiért kapható?

- Az a kérdés, hogy mire?

- No nézd a kis csacsit! Hisz csak nem kávédarálásra akarom elfogni? Mennyiért zongorázik egy este?

- Önnek egy szép kézszorításért, másnak ötszáz frank szabott ár.

- De hátha jótékony célról van szó?

- Arra sem ingyen, sem pénzért!

- Nono! Micsoda beszéd ez. Maga cinikus ember! Hát senki iránt sem érez részvétet? A szegényekért nem tenne semmit?

- Nekem van egy szegény asszonyom, akinek én mindennel tartozom: az az anyám. Minden garas, amit másnak adok, a világ legigazságtalanabbul kifosztott szegényétől van elvéve: az anyámtól. Adja vissza a világ az anyámnak azt, amit tőle elraboltak s én a világnak adom mindazt, amivel bírok. Addig mindenem az anyámé.

- No, maga anyámasszony katonája. Hát megkapja az ötszáz frankot, hanem valami szép szent szimfóniákat kell zongoráznia. Liszt miséjét, vagy Händel oratóriumát.

- Mit? Talán bizony valami római zuávtoborzó koncert készül?

- No, igen! Én rendezem.

- Én abból nem eszem.

- De hát miért nem?

- Miért? Azért, mert én Garibaldi ellen nem muzsikálok.

- Óh! Maga hallatlan ostoba gyerek! Hogy nem muzsikál Garibaldi ellen!

- Nem! Nem! - tüzelt a fiú, s hogy nagyobb nyomatékot adjon ellenkezésének, felszakította mellényét a keblén s azt kétfelé nyitva, odamutatta Evelinának.

- Látja ezt?

Vörös ing volt azon.

Evelina féktelenül nevetett azon.

- E bizony vörösinges lett! Még megérem, hogy maga is elmegy garibaldistának.

- El is mentem volna régen, ha az anyámat nem nézném.

- Hát ha azután ellőnék a kezét, akkor mit csinálna?

- Beállnék valami úrhölgyhöz házikoldusnak. Valaki csak eltartana.

Ekkor Evelina egyszerre sírva fakadt.

Árpád el nem tudta gondolni, hogy mi lelte.

Odament hozzá, kérlelte, vigasztalta, kérdezte, hogy megbántotta-e valamivel, míg végre kizokogta a hölgy:

- Lássa, a szegény Jánoska meghalt. Itt vannak az asztalom mellett a mankócskái.

- No, azt igazán sajnálom. Sok derült órát töltöttünk szegény fiúval.

- Ugye, ön is szerette? Lássa, nekem olyan üres most a világ, hogy nem hallom mankói kopogását a lépcsőimen. Nem tudom, hogy miért élek még. Úgy szeretnék valami olyan emberért élni, aki nem tud magával jól tenni, csak ha én ápolom. Képzelek magamnak valami festőt, aki elvesztette szemevilágát, valami zenészt, aki elvesztette jobb kezét, valami nagy politikai hőst, akit üldöznek s nem hagyhatja el a szobát, s akinek én volnék mindene, jóltevője, kenyérkeresője. Menjen ön Garibaldihoz!

És azután nevetett ő is.

- De hát beszéljen arról, hallott engemet énekelni? Nos, mit szól hozzá?

- Ha úgy tudna ön énekelni az ördögöknek is, mint az angyaloknak tud, akkor ön igen nagy művésznő volna.

- De mit ért ön az ördögök alatt?

- No, azt tudni fogja ön pater Anselme prédikációiból, hogy a színház az ördögök zsinagógája.

- No!... óh! Ön goromba paraszt! Hát nem tudja, hogy én színésznő vagyok?

- Ezer bocsánat! Én azt hittem, hogy ön nappal apáca-fejedelemasszony s csak este színésznő. Hallja! Ez nem volna rossz hivatal.

- Menjen! Maga nagy bolond! Hát miért tart engem apáca-fejedelemnőnek?

- Nem annak van-e öltözve?

- Én csak a vezekléshez vagyok öltözve. Ön is istentagadó! Gúnyt űz a kegyességből!

- Nem én, madame! Sőt elismerem, hogy szürke és fekete selyemben járni nagy vezeklés, lesütött szemmel kokettírozni nagy bűnbánat, húszfrankos tengeri rákot enni nagy böjtölés. Én még azt is elhiszem, amit a párizsi nőkről híresztel a kegyes világ, hogy azért viselik most a magas ruhákat, mert a középkori divat szerint ők is végigkorbácsolják a hátaikat a flagellummal bűnbánatból s annak a nyomait takargatják.

- Ah! Az nem igaz! Azt nem tesszük! - tiltakozott Evelina.

- Én nem tudom. A világ azt beszéli. Ez nagyságtok titka.

- De nem igaz! - heveskedék Evelina. - Mi nem korbácsoljuk a hátunkat. Nézzen ön bár ide!

S azzal lehajolva Árpád előtt, felemelte hímzett gallérkáját, hogy az odaláthasson, egész öntudatlan szeleskedéssel. Árpád pedig elpirult, s nem nézett oda. Valóságos gyermek mind a kettő!

Árpád azután kalapját vette s tréfásan mondá Evelinának:

- No, csak énekeljen ön össze egy csoport zuávot Merode úrnak, majd mi meg Garibaldival széjjelmuzsikáljuk őket.

Azzal otthagyva jegyét lakása címével Evelinánál, eltávozott a szeleburdi.

A másik szeleburdi csinálta tovább a kegyes programot.





Immaculata

Ez a női-sztrájk Párizsban már kissé sokáig tartott.

Mi, akik élveztünk már betűszedői sztrájkot, sütőlegények sztrájkját, tudjuk, milyen nehéz kiállni ilyen munkamegszüntetést olyan tárgyak körül, amik a mindennapi élvezetekhez tartoznak.

Hát még ha a nők csinálnak sztrájkot!

Parbleu!

Az ilyen dologgal tréfálni Párizsban veszedelmes.

Száz évvel ezelőtt abbé Páris divatba hozta az élvezetek megtagadását s a testsanyargatást, s lassankint úgy elterjedt a szent rángatózás dühe, hogy mindenütt, minden szép asszony és leány, ahelyett, hogy a kedvese után látott volna, a temetőbe járt magát korbácsolni; a secourista nők hasábfákkal verették magukat és kiáltozták hozzá: "Ah, mi jó ez! Ah, mi üdvös!"

Végre a királynak el kellett záratni a temetőket s megtiltani a szent rángatózást, mire a konvulzionerek ezt a bonmot-t írták:

"De par le Roi, défense à Dieu,
  De faire miracle en ce lieu."

(A király nevében megtiltatik az Úristennek ezen a helyen csodát tenni.)

Utoljára sem bírt neki véget vetni sem király, sem parlamenti tanács, hanem végét vetette egy új divat.

Áldott legyen, aki a chignont feltalálta, s más dolgot adott a szép hölgyek fejének, mint a magasztosért rajongni, különben még a krinolin bukása után az egész világon elterjedt volna a hölgyek aszkétai konvulziója.

* * *

Sámuel apát úr felkeresé Evelinát.

Óh, Párizsban semmi különöset nem talál abban senki, hogy az abbék látogassák a színésznőket.

Az apát úr régi jó barát mind a két háznál. Már tudniillik mind a férj, mind a nő házánál.

Evelina azzal fogadta őt, hogy megmutatta neki a programját a kegyes célú hangversenyre, melyet szalonjában akar rendezni.

Az apát úr nagy érdekeltséget mutatott e program iránt.

- No már nézze - szólt neki Evelina bosszúsan -, milyen jó lett volna ide e közé az énekrész és gordonka közé annak az ostoba Árpád kölyöknek a zongoraszáma, de nem akar eljönni!

- Hát Árpád itt van?

- Itt ám! Most szaladt el tőlem. A futóbolond. Pedig olyan szépen kértem, hogy vegyen részt a hangversenyemben. Azután a fiszharmonikán ő tudná legjobban kísérni az én "Stabat Mater"-emet. De nem hallgatott rám. Meg van bolondulva. Eretnek lett.

A pap nagyot nevetett rajta s nevetés közben valamit gondolt ki.

Ez az asszony nagyon örömest beszél arról az Árpád kölyökről. Az Árpád kölyök kezd már húszéves lenni. Evelina közel a tizenkilenchez.

A gyermekeknek kell valami mulatság "is", hogy a komoly és nehezebb dolgokra készen legyenek. Nem jó lenne-e Waldemárt megcukrozni Árpáddal?

- No, hát én kicsinálom kegyednek, hogy Belényi Árpád itt fog zongorázni a hangversenyén, a "Stabat Mater"-t is fogja kísérni fiszharmonikával, hanem azután mit ád nekem ezért?

- Óh, nem teszi az azt. Ismerem én. Nagy buksi az! Ha valamit feltett abban a kakadu fejében! Azután ha "én" nem bírtam vele!

Evelina meg volt győződve szemeinek varázshatalmáról.

- No én rá fogom venni. De mit kapok érte? - erőlteté a pap.

- Mivel akarja rávenni? - kérdé Evelina. (Még mindig nem felelt arra, hogy mit ád érte.)

- Azt majd meglátom. Például azzal, hogy ha itt fog játszani, akkor a császárné termeiben is fog játszhatni, s ezzel az egész szezonra meg lesz alapítva a szerencséje. A művészember fel tudja fogni az ilyesmit. Azután meg egy kis pénzféle.

- Ah, hisz azt én is kínáltam neki. Ötszáz frankot.

- No, az meglehet, hogy amit ötszáz frank meg nem tett egy fiatalembernél, egy szép hölgy által kínálva, megteszi száz Napóleon-arany egy öreg asszonyságnál, egy pap által küldve. Árpád anyjával kell megegyezni, amit azután az öregasszonyság elhatározott, azt a fiúnak meg kell tenni. Ismerem én a viszonyokat.

- Ejnye, ön csakugyan okos ember, apát úr! Erre én a magam eszétől rá nem jöttem volna. Persze, hogy nem a tacskóval kellett volna alkudnom, hanem az anyjával. Tehát ön magára vállalja ezt! No ha ezt megteszi, akkor kérjen tőlem akármit!

Az asszonynak oly derült kedve volt, hogy mindent lehetett nála merni.

A pap mert.

- Tehát amit én kérek kegyedtől, az egy meghívójegy a jótékony hangversenyébe.

- Óh, akár tizet! - kiálta Evelina örömmel.

- De a meghívás névre szól s azt ön maga írja fel.

- Mondja ön tollam alá, kinek írjam e meghívást?

Evelina reszketett a kedélyizgalomtól, midőn íróasztala fiókját kihúzta s egy meghívójegyet maga elé tett.

- Nos? A név?

- Sondershain Waldemár herceg.

Evelina e névre úgy belevágta a tollat az asztalba, hogy a hegyével megállt benne s felugrott hevesen.

- Nem!

Az apát úr kacagott rajta.

- Ah, be jól illik önnek ez a harag! Törjön össze, kérem, még egynehány tollat.

- Sondershain hercegnek nem adok meghívót - szólt Evelina, s durcásan veté le magát a pamlagára.

- Kellemetlen embernek találja kegyed a herceget?

- Kiállhatatlannak.

- S azt képzeli kegyed, hogy a világnak csupa Belényi Árpádokból kell állani?

Evelina felpattant s mérgesen tépte szét az egész programot.

- No hát maradjon Árpád is odahaza, az anyja szoknyája mögött! Nem kell sem ő, sem más, sem az egész hangverseny! Vége van. Nem tudok róla semmit.

S a kandallóba dobta a széttépett papirost.

Ekkor a pap is fölkelt helyéről s megfogta az izgatott delnő kezét.

- Csillapítsa le indulatait asszonyom. Én egy igen komoly ügyben jöttem önhöz, mely érdekli önt, önnek a férjét s - nem titkolom el - engemet magamat is; oly nagyon érdekel mind a hármunkat, hogy azt merem mondani: életkérdés, mely ha ellenünkre fordul, önnek a férje száműzve van Amerikába, én száműzve vagyok a kolostoromba, ön, nem tudom hová.

A nő megdöbbenve foglalt helyet.

- Legelőször is kezdjük önnek a dolgán. Azt tudni fogja ön, hogy Tibald herceg, miután ön Maximilián utcai palotáját, ami önnek volt ajándékozva, egyszerűen visszaadta, az ön számára egymillió forintnyi névértékű bondavári részvényeket letéteményezett.

- Egy szót sem tudok róla! - mondá Evelina elbámulva.

- No, ez azt bizonyítja, hogy ön nem vesződött azzal az unalmaskodással, hogy megkérdezze Kaulman úrtól, miből kerül ki e fejedelmi háztartás, a pompás előfogat, a tömérdek cselédség, télikert s a többi?

- Én azt hittem - szólt a nő zavarodottan -, hogy színpadi fizetésem és Kaulman úr...

Egy gúnymosoly a pap ajkain kettévágta szavait. A pap folytatá:

- Mindennek vége! Ma érkezett távirat szerint a herceg ellen veje bírói gondnokságot kért s azt megadták neki. A gondnokság kétségtelenül lefoglalja az ön javára letéteményezett bondavári részvényeket is.

- Hát foglalja le! - szólt a nő könnyelműen.

- No, ezért még lehetne perelni. De most jön a nagyobbik baj. Egy másik távirat szerint a bondavári tárna a múlt héten a zuhatar által légbe röpíttetett.

Már erre felsikoltott Evelina:

- Berend úré is?

A pap bámulva nézett rá s folytatá a nő arcára figyelve:

- Az nem! De a részvénytárna egészen. S amint a távirat tudósít, azonfelül a tárna ki is gyulladt s eloltása lehetetlen.

A pap azt olvasá a nő égnek emelt szemeiből, mély fohászából, hogy: "Hála Istennek! Csak hogy Berendnek nem történt baja!"

- Most ebből egy igen nagy veszedelem támad - folytatá az apát. - Ön talán hallott róla valamit, hogy Kaulman a pénzvilágban mily fényes hírre emelkedett a bondavári ügylet által. Milliók vannak reális értékben befektetve és tízannyi milliók ideális értékben, mint börzejáték tárgyai, függnek a levegőben. Egy ilyen katasztrófa, mely meglehet, hogy még kiheverhető, meglehet, hogy a tárnatüzet elolthatják, de mostanra elégséges fegyver az ellenfél kezében, hogy Kaulmant megbuktassa. A fellobbant tárna egyúttal a kontremin tűzaknája is. Egy pénzkirálynak nem azokban a milliókban fekszik az értéke, amiket vasládája őriz, hanem azokban a milliárdokban, amik számára az idegenek fiókjában nyitva állanak: a hitelében. Egy csattanó esés és mindezek fiókok becsapódnak előle és még az is, ami zár alatt volt nála, elolvad; ha csak el nem fut annyival, amennyit a két kezével kimarkolhatott a saját pénztárából. Kaulman most ebben a helyzetben van. Ma százmilliót tart feléje kínálva minden kéz, holnap - egy kiáltás! - s ugyanannyi kéz zörget a kapuján visszakérni azt, amit rábízott. Ezt a kiáltást megtenni, vagy meg nem tenni, most egy emberen függ. Ez az ember Sondershain Waldemár herceg. Ő itt van. Ma érkezett meg. Valószínű, hogy titkos ügynökeitől előbb megtudta a bondavári balesetet, mint Kaulmant tudósíták ottani igazgatói, kik talán elfojtani hitték a veszélyt. Sondershain herceg kezében van Kaulman sorsa és nem titkolom, az enyém is. Egy roppant, fél világra szóló tény mozdító ereje voltam. Holnap kellene a párizsi és brüsszeli pénzpiacokon feltétetni a Kaulman által intézett egyházi kölcsönnek, mely talán a világtörténetnek adhatna új fordulatot. Ha Waldemár herceg felhasználja a bondavári katasztrófát s közbekiált, elenyészett az egész, mint az álom. Ha ő megjelen a börzén s azt kiáltja: "Kaulman-féle részvények parin alól hatvan!" akkor el vagyunk veszve. Ha ő hallgat, a nagyszerű terv fényesen sikerül s akkor a bondavári kicsiny malőr olyan apró dologgá zsugorodik össze, hogy a világpiacon senki sem veszi észre. Érti-e ön most már, hogy minő varázshatalom van most önnek egyetlen szavában, hogy mit tehet ön, ha Waldemár hercegnek egy szót mond?

Evelina csak némán ingatta fejét s mutatóujját ajkára tevé. A hallgatás nemtőjének képe.

- Micsoda? Ön nem akarná ezt megtenni? - szólt az apát úr szent haragra gerjedve. - Ön nem gondol arra, hogy egy magas cél elérése egyetlen szavába kerül? Ön engedné a Szentszéket összeomlani, az Angyalvárra a hitetlenek vörös zászlóját a levert kereszt helyébe tűzetni, a szenteket helyeikből ledobatni, csupán egy asszonyi szeszély miatt?

Evelina széttárta két karját, mintha küzdelemre menne egy kínzó óriással s elszántan kiálta fel:

- Nem szólhatok azzal az emberrel!

Sámuel apátot most már bosszantotta ez a szeszélyeskedés. Feltette magában, hogy ha rá nem veheti az asszonyt, legalább érzékenyen meg fogja sérteni.

Azért vette a kalapját s azt háta mögé tett kezébe fogva, hideg gúnnyal mondá Evelinának:

- Én meg nem foghatom önnek az ellenszenvét. Hisz Sondershain herceg semmi tekintetben sincs hátrányban azon férfiak között, akiket ön eddig magánál elfogadott.

E megbántásra hevesen megragadá Evelina a pap kezét s a szív visszatartózhatatlan önfeledtségével mondá neki e szókat:

- Uram! Én még leány vagyok!

A pap bámulva tekinte rá.

Az égő arc, melyet bánatpirulva fordíta félre a hölgy, a szűz szemlesütés, a gyermekzokogás esküdött mellette, hogy igazat mondott.

A pap nagyot sóhajtott.

Egész nagyságát, egész dicsőségét köddé foszlani érezte e szó előtt.

Hisz ez nagyobb eszme az Angyalvárnál!

Egy nő, a "talon rouge"-zsal a lábán s a mirtusszal a fején.

A kurtizán és az immaculata.

És a pap érté a "Spinx"-talány nyitját legjobban.

A pap kiütve érezte magát pályaköréből e szó által.

Saulust a villám nem térítette meg jobban.

Érezte, hogy mindaz, amit férfi álmodhatik, nagyot, lehetetlent, dicsőségről, magasságról, hatalomról, világ előtti hírről: füst és pára ahhoz a magassághoz, ahonnan most ez asszony őhozzá alábeszélt.

Aki viselte egy férj akaratáért, akinek hűséget esküdött, az áruba vetett divathölgy festékét arcán s meg tudta őrizni alatta a szemérem orcapirulását.

Nem volt szándéka őt e magasságból lerántani többé.

- Evelina! - szólt hozzá szelíd komolysággal. - Amit ön most mondott, azzal ön engem száműzött cellámba. Jól van. Odamegyek. Ön szétriasztá fényes álmaimat világi nagyságról. Jól van! Nem álmodozom többé. Ön azt mondá: "Én még leány vagyok!" Jól van, tehát legyen ön valóban "leány". A francia törvények nem ismernek házasságot, mely nem polgári hatóság előtt köttetett. Önnek a házassága Kaulman Félixszel ez országban érvénytelen és semmis. Ön itt Dirmák Éva leányasszony, semmi más. Ezt megmondhatja ön Kaulman úrnak, hogy tőlem hallotta. Én adtam neki e tanácsot, hogy önnel így tegyen. Most megyek kolostoromba vissza Istennel kibékülni.

"Dirmák Éva" odarogyott térdre a pap lábaihoz s kezét elárasztá csókjaival és megfüröszté könnyeivel.

- Tegye ön fejemre kezét! - zokogá a leány. - Áldjon meg, atyám!

A pap csak messziről emelte feléje kezét.

- Óh, leányom, a te fejed fölött valamely láthatatlan kéz lebeg szüntelenül. Az oltalmazzon meg téged örökké.

A pap eltávozott. Fel sem kereste Kaulmant többé. Jegyet váltott a vasútra s elzárta magát csendes kolostorába.

Nem hallott felőle a világ többé semmit.





Férj és férfi

Félix sietett ezalatt a herceggel találkozni.

Nem várta az esti börze óráját, amikor a parquetten minden ceremónia nélkül szemközt kaphatja, hanem felkereste őt a szállásán.

Waldemár nem hagyta őt sokáig előszobájában várakozni, a fináncfejedelmek is szokták tisztelni egymás rangját, legalább külszínleg.

Dolgozószobájában fogadta a bankárt.

- Ah, a herceg dolgozik? - szólt Kaulman kötelezett nyájassággal, nagyot csodálkozva azon, hogy egy ilyen előkelő rangbeli úr még arra is képes, hogy saját kezűleg felmessen egy füzetet s abban vörös és kék plajbásszal neki megtetsző sorokat húzgáljon alá.

A herceg letette asztalára a kezében tartott röpiratot s megkínálta Félixet, hogy üljön le.

- E percben tudtam meg, hogy a herceg Párizsba érkezett s siettem, hogy első legyek, aki üdvözlésére jön.

- Én is éppen önnel foglalkoztam.

Félix nagyon is értette azt a sajátságos mosolyt, amivel a herceg e szavait kísérte.

- Ezúttal a parlamenter fehér zászlója alatt jövök az ellenség főhadiszállására.

A herceg gondolá: "Tudom, az a zászló egy hímzett zsebkendő, ,E' betűvel a szögletében."

- Nálunknál nagyobb hatalmasságok is kibékültek már - kezdé Félix - s lettek ellenfelekből szövetségesek, ha egy közös érdekben összetalálkozhattak.

- S ilyen közös érdek ránk nézve?

- Az általam tervezett kölcsönügy.

A herceg nem felelt rá semmit, csak egy bántó mosolyt adott rá válaszul, mely a bankárt egészen kihozta hidegvéréből.

- Uram! - szólt Félix, felkelve helyéből, hogy nagyobb emfázissal adhassa elő nézeteit. - A Szentszék javára kötendő kölcsönről van szó! S én tudom jól, hogy ön buzgó katolikus!

- Vajon ki árulhatott el?

- Azonkívül ön született arisztokrata. Ön nem engedheti azt, hogy amíg Magyarországon egy bürokrata miniszter csak úgy egyszerűen zsebre készül dugni az egyház birtokait, azalatt másfelől egy szabadkőműves csőcselék Szent Péter birodalmát ajándékozza a sansculotte canaille-nak, holott mi most egy csapással mindkettőt megakadályozzuk. Ön nemes ember!

- Hát még mi vagyok?

- És - enfin - financier is. Önnek lehetetlen észre nem vennie, hogy ez a mi vállalatunk egyike a legnagyobbszerű, legrentábilisabb vállalatoknak. Ön számítani tudó okos ember.

- Vagyok-e még valami?

Félix nem engedte magát Waldemár hideg szarkazmusa által leveretni, egy merész fordulattal, a legédesebb nyájasság kifejezésével arcán, odanyújtá kezét Waldemár elé.

- És Kaulman Félix házának legkedvesebb barátja.

Kockáztatta, hogy erre a szóra vagy felcsapnak a tenyerébe s elfogadják a barátságot, vagy pofon ütik.

Még rosszabb történt vele az utóbbinál is.

A herceg felvette asztaláról azt a bizonyos röpiratot, amiben az imént kék és vörös irónnal sorokat húzogatott alá.

- No hát, édes katolikus hitfelem, arisztokrata rangtársam, financier compagnonom s legkedvesebb barátom: tekintsen ön bele ebbe a kis röpiratba s találja meg benne adandó válaszomat. Kérem, tegye magát egészen kényelembe nálam.

Azalatt, míg Félix átfutotta a kezébe adott füzetet, Waldemár ráért a körmeit gömbölyűre köszörülni.

Félix letette a füzetet.

- Ez az én biográfiám lenne?

- Mint a címlap is bizonyítja.

- Ezt a herceg maga írta?

- Legalább én diktáltam az adatokat.

- Itt el vannak számlálva mindennemű üzleteim, amikkel állítólag a közönségnek port hintettem a szemébe, egész a bondavári vállalatig, amelyben a tőkepénzesektől álmérleg és költött osztalék által tízmilliót összeszedtem s az most mind veszendőbe megy a kiütött katasztrófa miatt. Ez kegyetlen pamflet.

- Talán nem igaz?

- Igaz! A hercegben hű histórikusomra találtam. Hanem hát hadd folytassam az életírásomat. A tegnap okozott kárt holnap helyrepótolhatom; a rossz üzletet kiegyenlíti a jó. A kis vereséget eltakarja a nagy győzelem. Mit akar a herceg ezzel a röpirattal?

- Abban az órában, amelyben ön kölcsönét felteszi a börzén, kiosztom ezt az iratot a parquetten, a coulisseban s megkezdem a kontremint azzal, hogy az ön részvényeit kitörültetem a jegyzékből.

- Ezt előre tudtam s éppen azért jöttem ide, hogy ennek elejét vegyem.

Kaulman Félix szemeinek sűrű pislogtatásával akarta kifejezni elkeseredését; kezét mellényébe dugta s tompított hangon folytatá:

- Uram! Ha azt akarta ön, hogy szemei előtt haljak meg, célt ért.

Waldemár nagyot kacagott s a vállára csapott Kaulmannak.

- Ugyan kérem, ne komédiázzék ön itt nekem. Nem azért jött ön énhozzám, hogy itt szemem láttára főbe lője magát, hanem azért, hogy nekem valamit eladjon. Ön egy tönkrejutott szédelgő, akinek van még egy utolsó klenódiuma: egy csodaszép fekete karbunkulus, amit ön egy kőszénhalmom közt talált, kiköszörült, sokszor eladott, sokat nyert rajta, most megint visszakerült önhöz; ön tudja jól, hogy én önnek ebbe a kincsébe bele vagyok bolondulva, hogy kész vagyok rá árverezni az egész világ ellen; ezért jött ön ide! No hát értsük meg egymást. Alkuszom. Mi az ára?

A herceg levetette magát karszékébe s most már nem is kínálta Kaulmant, hogy tessék neki is leülni.

Az is felhagyott a pátosszal s visszavette természetes arcát. Ha ugyan szabad nála arcról beszélni.

- Legelőször is ez a brosür! - szólt kezét a röpívre téve.

- Jó! Megkapja ön. Ezer példányban, az eredeti kézirattal együtt. Befűthet vele, ha ugyan meg nem akarja tartani emlékül.

- Másodszor - folytatá Félix -, a herceg lemond a kontreminről, a kölcsön aláírásának három napján ellenem és üzlettársaim ellen semmi manővert nem csinál. Ellenkezőleg, maga fog az első aláírók között nevéhez illő összeggel megjelenni.

- Jó! - mondá a herceg. - Megegyezünk! De hallja ön már most az én módosítványaimat. A kölcsönírás első napján nem teszek ön ellen semmit, de nem is írok alá semmit. A második napon sem bántom önt, de nem is segítem elő. A harmadik napon azután aláírok a kölcsönre egymilliót és azontúl hajtom önnek előre a vállalatait úgy, mintha én volnék önnek a legjobb barátja.

- De miért nem az első napon?

- Majd megmondom önnek, hogy mi történik az első nap alatt. Még ma tudatja ön madame-mal, hogy Tibald herceg bírói zár alá jutott s hogy ő Tibald herceg hotelében többé nem lakhatik. Madame már egyszer nagylelkű volt palotáját mindenestül visszaadni Tibaldnak, másodszor is megteszi s hazamegy férjéhez. A férj a kibékülés napját fényes estéllyel ünnepli meg. Ez estélyre házának legjobb barátját is meghívja. (A herceg itt jelentő mozdulattal tette mutatóujját saját mellére.) Aki ez alkalommal madame-nak be fogja mutatni azon pompás nyári palota tájképét, mely a Como partján úrnőjére vár, kinek nagy szüksége van az olasz légre és a kedélyváltozásra.

- Ön igen gyöngéd ember.

- Még ne dicsérjen, kérem. A második nap arra való, hogy Kaulman Félix úr felvilágosítja madame-ot afelől, miszerint Franciaországban okvetlenül megkívántatik a házasság érvényességére a polgári szerződés. Annálfogva elviszi őt magával a jegyzőhöz s a polgári kötést végrehajtatja.

- De uram! - kiálta fel Kaulman, igazi ijedelemmel arcán s visszahőkölt. - Miért akarja ön ezt?

- Miért! - szólt a herceg s most már ő is felkelt a helyéből, hogy jobban az orra alá beszélhessen áldozatának. - Hát azért, hogy ön, ravasz spekuláns, ne tehesse meg azt, amire számított, hogy elvesz egy országban egy szép arcot s egy másik országban, ahol túladhat rajta, eldobja azt magától. Én akarom, hogy ön el ne vehesse a nevét a madame-tól soha és sehol. Ugye? Negyednap a szemem közé nevetne ön s azt mondaná: "Hisz amit neked adtam, nem is volt az enyém soha!" Nekem a gyémántnak a foglalatja is kell! Én nem engedem azt az ön jegygyűrűjéből kitörni, uram, hanem azzal együtt akarom azt látni.

Kaulman nem titkolhatta el megzavarodását.

- Ezt a szeszélyt nem értem önnél, uram!

- Én értem! S ha akarja, ön is megértheti. Én bolondulok e nő után. S e nő engem ki nem állhat. S én annak tudom az okát, ön pedig nem is sejti azt. Önnek a neje erényes nő! Ön bámul rajta, ugye? Nem az ön érdeme, hogy az, hanem Tibald hercegé. Ezt Tibald megmondta nekem. Megeskette e hölgyet, hogy engem soha el nem fogad. Szegény öreg! Azt hitte, hogy leányát kibékíti velem, ha Evelináról lemondok. Milyen rossz pszichológ volt. Hisz ezzel szenvedélyemet szította csak. Egy bukott nő után nem szaladnék országról országra. Rég elfeledtem volna. De üldözöm, mert elárulták előttem tisztaságának titkát. Én imádom ezt az asszony azért, mert fényes, mert tiszta, mert ragyogó; ez átlátszó ragyogásnak titulus kell, hiteles stigma, ez a titulus az ön neve. Most már tudja ön, hogy mit követelek öntől!

- Herceg, ön pokolbeli ötletekkel bír! Ön hozzá akar engemet köti gyalázatomhoz!

- Gyalázatához? Hát ki hítta önt abba a vásárba, ahol gyalázatot adnak és vesznek? Hát mit kínálok én önnek? Nem azt-e, hogy a Kaulman név magasra becsültessék? Óh! A Kaulman néven egy szennyfoltnak sem szabad maradni. A Kaulman-cég főnöke egy derék respectábilis férfi lesz. Künn a világban a tekintély, a börzén cenzor, szilárd férfi, honn tisztes családfő. Azt azután, hogy künn a világban micsoda, csak mi tudjuk ketten, azt pedig, hogy otthon micsoda, csak mi tudjuk hárman.

Kaulman belső küzdelem hevélyét akarta mutatni.

- Ej, uram, ne dörzsölje ön a szemeit és az arcát! - szólt elfordulva a herceg. - Azért én nem fogom sem azt hinni, hogy ön sír, sem azt, hogy elpirul. Az idő rövid, jobb lesz, ha siet ön azt felhasználni.

Ez biz igaz. Sietni kell. Azért hát Félix úr csak elengedé magának az önhajkitépéssel járó végjelenetét egy a kétségbeeséssel küzdő becsületérzésnek, s bevégzett ténynek véve a kedvező alkut, kezét nyújtá rá Waldemárnak.

Hanem azért Waldemár már csak mégsem szorított vele kezet. Köszönte alássan.

- Csak írja be ön a jegyzőkönyvébe, a többi üzleti kötések közé, nincs ok miért kezet szorítanunk. Az adatokat pontosan tegye fel. Ha én holnap déli egy óráig megkapom öntől a meghívást arra az estélyre, akkor holnap nem jelenek meg a börzén. Ha holnapután déli egy óráig megkapom a hivatalos tudósítást önnek jegyzőjétől a megkötött polgári házasságról, akkor ismét nem megyek fel a börzére. S ha negyednapon déli egy óráig eljön hozzám önnek a megbízottja s hozza azon tudósítást, hogy ön elutazott a brüsszeli piacra ottan vezetni a kölcsön ügyét, s küldi számomra lakosztálya kulcsát, kérve, hogy álljak helyt itten önért, mint üzleti társ, akkor megjelenek a börzén, s fényes diadalra juttatom a kölcsönt. Már most tessék sírni vagy kacagni, de csak ne az én szobámban.





Dirmák Éva

Kaulman úr tehát a legjobban elrendezte dolgát Waldemár herceggel.

A herceg csakugyan bele van bolondulva Evelinába.

Amióta a St.-Eustache-ban hallotta énekelni, még arra is képes volna, hogy kimenjen utána egy pusztába, barlangban lakni és sáskával élni, mint Szent Antonius; csak ő lenne a kísértő lélek!

Kaulman teljes sikerre jutott vele.

A herceg nem fog a kontremin élére állni, nem fogja a bondavári katasztrófát felhasználni, nem dönti meg a Kaulman-ház vállalatait.

Ellenkezőleg, vissza fogja tartóztatni a bécsi tőzsdén a pánikot, mely a baleset híre nyomán támad; fenntartja a papírok árkeletét. Engedi feltétetni a párizsi és brüsszeli börzén az egyházi kölcsönt s maga is ott lesz az aláírók között a lehető legnagyobb összeggel.

És mindez mibe kerül? Semmibe sem! Egy szép asszonynak egy szép szavába.

Még egyszer tegyék meg varázslatukat a fekete gyémántok: Evelina két fekete szeme. Akkor azután bírja, aki legtöbbet adott érte!

Kaulman várt sokáig a pap visszatértére, s azután, hogy hiába várt, csak rászánta magát, hogy maga menjen el nejéhez.

Azt nem találta otthon. A kapus mondá, hogy az asszonyság a színházba ment.

Kaulman elfelejtette megnézni a színlapot, csak most tudta meg, hogy Evelina ma játszik.

Odahajtatott az operaházhoz.

Legelőbb felfutott neje páholyába, melyben akkor a társalkodónőn kívül nem volt senki.

Onnan széttekintett a nézőtéren. A parterren volt klakőr elég, a proszcénium-páholyok egyikében megpillantá Waldemár herceget.

Ah, a herceg jobban tudta, hogy Evelina ma énekel.

Azután lement a foyer-ba, ismerték már mint az asszonyság férjét s bebocsáták Evelina öltözőszobájába.

Evelina jelmezben volt már, s jelenését várta.

Mikor Kaulmant megpillantá, duzmadt képpel fordult félre. Mit zavarja őt most? Mikor hivatását kellene teljesítenie.

- Egy szép jó estét jöttem önnek köszönni, asszonyom!

- Ezt holnap reggelre halaszthatta volna ön.

- Mit? Az estét? Haha!

- Nem azt, hanem a köszöntést. Tudja, hogy minden játék előtt úgy el vagyok fogódva.

- Nem akartam elkésni. Tudja ön, hogy a társaság krémje töri magát az ön jótékony hangversenyének belépti jegyei után. Tett ön a számomra egyet félre? - Félix úr csupa szeretet volt és nyájasság.

- Nem tettem félre.

- Ah! S miért nem? - kérdezé naiv nyafogással.

- Mert nem lesz az egész hangversenyből semmi. Lemondtam róla.

Félix úr arca hosszúra nyúlt egyszerre.

- Nem lenne ön szíves az okát megmondani: miért?

- Majd játék után. Most jelenésemre kell mennem.

Azzal kiment a hölgy az öltözőszobából, s a színfalak közt töltötte az időt, amíg jelenésére került a sor.

Kaulman egy másik színfal közét expropriálta, ahonnan nejére is láthatott, meg a proszcénium-páholyra is.

Evelina nem játszott jól s nem énekelt jól. Trémázott. Nemcsak rosszul intonált, hanem egész kottákat elejtegetett. Észrevehető volt elfogultsága.

Hanem azért a jól rendezett klakk úgy tapsolt neki, majd leszakadt a ház, s Waldemár herceg úgy tapsolt a páholyában, mintha neki fizetnének azért legjobban.

A végária után pedig csoporttal repültek Waldemár páholyából a koszorúk és virágok Evelina lábaihoz.

Evelina egyet sem vett fel belőlük s sietett vissza öltözőjébe.

Kaulman utána ment.

- Miért nem vett fel egyet is a tömérdek szép koszorú közül? - kérdé a hölgytől.

- Mert nem érdemlettem meg őket. Érzem, tudom, hogy igen rosszul énekeltem.

- De legalább a koszorúk hajítójáért kellett volna önnek egyet felvennie.

- Úgy? Ön azt olyan nagyon megkívánja?

- Én?

- No igen! Én azt hiszem, hogy ami koszorúkat kapok, azokat mind ön hajíttatja nekem.

- Óh, nem! Hát nem látta ön? Azok mind egy páholyból jöttek. Nem ismert ön arra, aki abban a páholyban ült?

- Nem néztem oda.

- Az Waldemár herceg.

- Ah! Az, aki önnek olyan nagy ellensége? Aki önt meg akarja buktatni?

- Óh már megtért, egészen megfordult, most a legkedvesebb barátunk.

- Kiknek? Barátunk?

- Mind nekem, mind önnek.

- Én köszönöm! Nem kérem a magam részét.

- Azt pedig nehéz lesz elkülöníteni, madame! Mert nekem már egyszer jó barátom s előtte nyitva a házam.

- De az én házam csukva.

- Már most hát kénytelen vagyok önnek egy kellemetlen felfedezést tenni. Elvégezte ön a szerepét, ugyebár? Nem izgatja fel többé...

- Igen, csak mondja el ön - szólt Evelina, finom krémmel törülve le arcáról a festéket a tükör előtt -, hallgatom.

- Ön nem sokáig fog saját házat tarthatni. Tibald herceg gondnokság alá került, s mint ön sejthette éles eszével, párizsi hoteljét az ő baráti megemlékezésének köszönheté. Ez most megszűnik. Nekem pedig nem engedik a körülményeim, hogy ön számára külön háztartást rendezzek be és így kénytelenek leszünk együtt lakni, s ott azután az a természetes kényszerűség áll be, hogy akik az én szalonomban szívesen látott vendégek, azok önnek is vendégei.

Evelina levetette fényes királynői jelmezét, fejéről a diadémot, karjairól a ragyogó karpereceket.

- S azt hiszi ön - szólt félvállról visszafordulva Kaulmannak -, hogy ha a pompás hotelt el kell hagynom, nem tudok magamnak egy manzárdszobát fogadni Párizsban, amelyiknek ajtaja van, az ajtaján tolózár van, s ha a világ akármicsoda hercegének az orra előtt azt becsukom, hát oda nem jön?

Kaulman a végletre hagyta jönni. Nem erőltetett már nyájasságot arcára.

- Figyelmeztetem önt asszonyom, hogy Franciaországban vannak kellemetlen törvények, amelyek kényszerítik a feleséget arra, hogy törvényes férjénél lakjék, vele utazzék, neki engedelmeskedjék.

Evelina aranyos szandáljait húzta le éppen.

Ránézett azokkal a fekete, átszegező szemekkel Kaulmanra.

- Én pedig figyelmeztetem önt, uram, hogy Franciaországban vannak kellemetlen törvények, amelyek egy francia polgárnak az oltár előtt kötött házasságát, polgári szerződés nélkül, semmisnek és érvénytelennek nyilvánítják.

Kaulman felugrott helyéről, mint a tarantula csípte volna meg.

- Mit mond ön?

Evelina lehúzta az aranyos szattyánszandált a lábáról. S mikor egy alsóruhában, mezítláb ott állt, odaveté a cifra szandált Kaulman lábaihoz.

- Azt, hogy "ez" még az öné, de én: "Dirmák Éva demoiselle" a magamé vagyok.

- Ki mondta ezt önnek? - kérdé elképedve a bankár.

- Ugyanaz, aki önnek azt a tanácsot adta, hogy velem így cselekedjék.

Kaulman szédelegve támaszkodott az asztalnak.

- S most - inte kezével Evelina - tudja ön uram, hogy ez Dirmák kisasszony öltözőszobája!

Kaulman nem mondatta ezt magának másodszor, hanem kapta a kalapját és elszaladt.

Olyan jól nekiindult azután, hogy meg sem állt, míg majd valahol el nem esik.

Veszve volt minden dolga. Semmin sem lehetett segíteni többé.

Úgy volt, ahogy az apát mondá.

Tegnap még sok millió ura volt. Százmilliók kínálkoztak eléje, hogy fogadja; holnap ezer kéz fog utána nyúlni, hogy a meglévőt is atomokra tépje, a milliókat garasokra váltsa.

Nincs más választás, mint vagy főbe lőni magát, vagy belemarkolni a saját pénztárcájába s amennyit magával vihet belőle, futni vele, amerre világ van.

Kaulman az utóbbit választotta, és futott.




Hátra Kezdőlap Előre