Hiába mondják nekünk, válasszátok külön a magányéletet a közélettől; tudjatok érzelmesek lenni, mint a német, praktikusok, mint az angol, elmések, mint a francia - költők azok, anélkül hogy politizálnának. Írjatok úgy, hogy az elmondott mese ne legyen feltűnően magyar történet, tele a közélet lármájával; hogy tudja azt élvezni akármi nemzet szülötte is, egyszóval: ne írjatok mindig irányregényt.

Nem lehet szót fogadnunk; lehetetlen az.

Nálunk minden életregény, minden családi dráma annyira össze van nőve a nemzet közéletével, az általános bú és öröm, a történelmet alkotó közemelkedés és süllyedés minden egyes életregény alakulására oly határozott befolyással bírt mindenkor, hogy ez alaphangot semmi költő nem mellőzheti, anélkül hogy élethűtelen vagy éppen frivol ne legyen.

Kérdezzétek meg a családi szakadások okait - közélet viszályaira fognak visszavezetni.

Kérdezzétek meg nagy jellemek kiemelkedését, elbukását - politikai katasztrófokat fogtok találni.

Kérdezzétek meg a feldúlt életpályák viszontagságait, kérdezzétek meg az elszegényült falvak urát - a közélet kuszált viharaira utalnak vissza.

Tudakoljátok az özvegyek könnyeit, miért hullanak, az árvák sóhajait, hová repülnek; azok mind-mind országos bajokhoz fognak elvezetni.

S ha rokonszenv után vágyó kebletek egy ideálért sóhajt, férfi vagy nő eszménykép legyen az, ott is fogjátok érezni, hogy aki csupán az ábrándozónak volt ideálja, az csak félig töltötte be a szívet, s egész embernek azt ismerjük el, aki nemcsak magának élt.

Saját légkörünk ez. Ezt leheljük ki, ezt leheljük be, mint éltetőt, mint fojtót; ez keserít, ez édesít, mint a gyümölcsöt a hegyi lég, melytől a szőlő édesebb lesz, a torma pedig keserűbb, mint a csendes lapályi kertben.

Nálunk mindenki benne él a közéletben; a munkás ettől várja jobb sorsát, a kereskedő üzlete felvirágzását; a tudománynak ez ad vállára szárnyat vagy lábára láncot; a jellem ebben edződik acéllá vagy olvad salakká; ennek saját kultusza van, saját dogmái, saját költészete és különösen saját divatjai.

Ki ne tudná, csak másfél évtized alatt hány politikai eszme vált uralkodó divattá közöttünk; hány áldozatot és mily nagyokat vitt magával, akiknél az több volt, mint divat, s akik hívek maradtak még akkor is eszméikhez, midőn azok már kimentek a divatból?

E korszakot igyekezett visszatüntetni regényem, melynek bizonyosan számos hibái között első helyet foglalhat az, hogy több munkája volt benne az emlékezetnek, mint a képzelmi erőnek.

Ismerős alakokat egyébiránt ne keressen e regényben az olvasó. A fényképezés szép tudomány, de nem művészet. Az életírás a historikus feladata, nem a költőé. Regényem nem élő személyeket, hanem a kort igyekezett híven visszaadni.

Pest, augusztus 18-án, 1862.

Jókai Mór

Van egy híres városunk, melyről, dacára annak, hogy most kicsiny és szegény, egy időben a legtöbb telegramot hordták szét a világot összekötő sodronyok; melynek azonban jó híre nem egyúttal jó szerencséje is.

Azon időben, hogy történetkénk kezdődik, még több része volt a boldogságban, mint a dicsőségben; vasárnaponkint a vidékről bevetődő utas igen jó fogalmakat szerezhetett magának a lakosság jólétéről, midőn a templomokból kijövő köznépet végignézte: csupa ezüstgombos férfiak, aranyfüggős, selyemruhás asszonyok, némelyik kék dolmánynak ezüst vitézlánc egyik vállátul a másikig, nagy római fejes csatokkal, a sötétkék dolmányok gombjai csiga alakúak, a világoskékeké laposak áttört munkával, a fekete ruháké filigrán; amazok a hajósok és molnárok, ezek a honoráciorok, közöttök a tanácsbeliek és táblabírák kardot is kötnek fel, sarkantyús csizmát húznak ünnepnapon, és az mind ezüst; gomb, lánc, sarkantyú és kardhüvely, valódi, igazi ezüst, nem hazudott, nem kínaezüst; és a piacokon ami pénz forog, az mind pengő, fényes új húszas és tallér, és abban a földszinti házakban is mindenkinek van ezüstje. Valódi ezüst korszak; nem a fényes, kérkedő arany idő, de az valódi, szilárd, komoly ezüst időszak, amiről csak Ovid meséiben olvasni még valamit.

(Most már ott is "lurida terribiles miscent aconita novercae".)

Egyik, a főtérre vivő utcáján ez ezüstös városkának, ilyen ünnepnap délelőttén két urasági hintót is lehete látni, amint a templom felől jőve, két átelleni kapun begördültek. Az egyik hintónak magas kalapos kocsisa, inasa volt, ezüst hajtókás kék egyenruhában; a másiknak pörge kalapos kocsisa és veres zsinóros huszárja.

Mikor a kapuk ismét bezárultak a hintók után, azokon is volt mit tanulmányozni. Az egyik kapu sárgára volt festve, s egy óriási kétfejű sas terjedt egyik sarkától a másikig, a sas két csőrében egy fehér szalagot tartott, s arra a szalagra nagy kék betűkkel volt felírva e két szó: "SALVA GUARDIA."

Az átelleni kapu pedig sötétzöldre volt festve, közepén nagy nemzeti címerrel, a görbült keresztes koronával s afölé fehér-veres lapidár betűkkel írva e szavak: "NEMES TELEK."

Ezek a freskók pedig kívül a kapun nem csupán díszítményül vannak odafestve, nem is azért különböztetik meg a házakat a többi mellettök levő épületektől, hogy tulajdonosaik ködös időben hazataláljanak, hanem ezeknek mélyebb közjogi jelentőségük volt valaha.

Ez a szó "nemes telek" vagy mint még II. Leopold idejéből hagyva maradt: "Salva guardia" azt jelenti, hogy ezen a kapun városi hatóságnak be nem szabad tenni a lábát, sem azért, hogy katonát bekvártélyozzon, sem azért, hogy házadót beszedjen, sem, hogy benne akármiféle bírói ítéletet végrehajtani segítsen; mert ez nemesi kúria, városi hatóságtul, adózástul, bekvártélyozástul ment; közvetlen a megyei közigazgatás alatt áll; nem a város, de a vármegye földén épült, következőleg ezen a telken szabad lakni zsidónak, szabad kocsmát nyitni, húst kimérni; amiért is az olyan háznak, melynek kapuját ily hatalmas címer szárnyai védelmezik, kétszerte több az évbére, mint más szomszédaiké.

Az emutett két ház azonban se zsidólakás, se kocsma, se mészárszék nem volt, hanem azokban tulajdon birtokosaik laktak, ami gyaníttatja gazdagságukat, mert az olyan háznak a levegője drágább.

Az, aki a sarokházban lakik, egy gazdag terménykereskedő özvegye, nagyságos Holdváryné asszonyság és családja; a honcímeresben pedig tekintetes Hargitay János úr, szintén becses családjával.

A két átellenes kapunak, ha nyíltak is, megvoltak a maguk külön sajátságai. A sárga kapun többnyire katonatisztek jártak ki és be, kik azon időben szolgálaton kívül nem viseltek egyenruhát, hanem jártak divatos fekete frakkban, magas tetejű kalappal, esős időben fekete karbonári köpönyegben, s csupán egészen simára borotvált arcaikkal különbözteték meg magukat a polgáriaktól, csak egy félhold alakú arcszakállt hagyva meg szabály szerint.

A zöld kapunál pedig azon nyalka ifjaknak volt jelenésük, kiket azon időben patvaristáknak és "vármegye urainak" szoktak nevezni; fiatal serkedő bajusszal ajkaikon, büszke öntelt kedéllyel hamvas arcukon, s ha néha-néha egy-egy tökéletes kiborotvált arc is közelített a zöld kapu felé, hogy az oroszlánfej fogai közt levő kopogtatót megemelje, s vele éppen oda, ahol a hármas zöld halomra a kereszt tövén a korona van festve, hármat kocogtasson, úgy az nagyon rossz szem lett volna, mely az első tekintetre fel nem ismerte volna benne, hogy az se nem pap, se nem katona, hanem színész.

Mind a két család bizonyos előhangot viselt a város egyik része előtt. Mind a két családnak volt egy hajadon leánya, ki az illető táncvigalmakban és társas körökben a bálkirálynői rangot tudva és öntudatlanul viselte.

Ilyenformán a két szomszéd kapu két tökéletesen organizált pártot képviselt, melynek voltak kortesvezérei és nyers tömegei, zászlói, előharcosai, csatái, győzelmei és veszteségei, sőt még az akkori korlátolt divatlapirodalmi üzlet mellett is külön moniteurjei; mindkét félnek meglevén a maga vidéki levelezői rangra emelt tollfogható embere, aki a "Pesti Divatlap" és "Honderü" hasábjain az illető magán- és közvigalmakat, műkedvelői előadásokat, az azokban működők bájait és toalettjét nagy buzgalommal leírja, nem kímélvén a magasztalást saját ügyfelétől s az oldalvágásokat az ellenfél számára.

Ahogy e divatlapi adatok nyomán meggyőződésre lehet jutni, úgy tűnik ki, hogy a sárga kapu pártja volt győzedelmesebb a fényes táncvigalmak, a kedélyes piknikek, s a feledhetlen emlékű házi estélyek csatamezején; míg a zöld kapu pártját találjuk diadalra jutottnak, midőn vándorszínészek pártolása, műkedvelői előadások, jótékony sorsjátékok s egyéb hazafias mulatságok kerültek szőnyegre.

Ezen vívmányokat ugyan mind a két fél ismét telhetőleg törekedett ellencáfolatokkal gyöngíteni, hanem a komoly és pártatlan szemlélő előtt meghamisíthatlan tény marad az, hogy midőn ** herceg, ki a portugalli királlyal rokon, itt keresztülutazott, a tiszteletére rendezett dalidóban Holdváry Szerafin kisasszonnyal nyitotta meg a táncot, s emlékül egy szép opálgyűrűt is ajándékozott neki, melynek kövében egy természetes kereszt volt alakulva; míg másfelől az is históriailag megállapított tény marad, hogy midőn a védegylet esztendeje volt, Hargitayné asszonyságnak a város szépeit kivétel nélkül sikerült odaterrorizálni, hogy a védegyleti vigalomban honi kelmékben jelenjenek meg.

Hanem az újabb időkben a zöld kapu egyszerre jelentékeny veszteséggel volt kénytelen visszavonulni, mely annyival leverőbb lehetett a hívekre, miután egészen véletlenül jött. A katasztróf onnan eredt, hogy Hargitayné asszonyság egy ízben, mindenre kiterjedő figyelme mellett, azon felfedezésre jött, hogy a városban tényleg létező koldusok szabályszerűleg mind, azonban szabálytalanul elütő variációkban rongyosok - s miután azt emberi ésszel megakadályozni nem lehet, hogy koldusok legyenek a világon, mert ha a most meglevőket ma rögtön felszülné valami hatalom másvalami állásba, holnap újak lépnének az elhagyott állomásokba, eszerint az emberbaráti részvétek törekvései egyedül oda összpontosulhatnak, hogy a nyomorúságba némi organizáció hozassék be; úgy vélekedvén Hargitayné asszonyság, hogy ha a koldusok számára egyenruhát varratnának, az mind rájok nézve sokkal ildomosabb volna, mind pedig a közönségnek lehetővé tenné a megkülönböztetést, hogy ki az igazi koldus és ki a kontár.

Az eszme igen helyes volt, a terv kivitelére szokásos és kedvezékeny eszköz egy műkedvelői előadás rendezése, melynek tiszta jövedelme a jótékony célra fordíttassék.

A hasonló nehézségű vállalat akadályai szerencsésen leküzdettek. Sikerült egy színdarabot felfedezni, melyben minden részvevő tagnak olyan szerepe legyen, amilyent óhajt; a szerepek kiosztattak, betanultattak, az olvasó-, igazító-, emlék-, díszlet- és jelmezpróbák megtartattak, az előadás napja is ki volt már tűzve, midőn éppen a határidő előtt egy nappal maga a fő indítványozó és rendező, maga a zöld kapu parancsnoknéja kijelenté, hogy leánya, Judit kisasszony nem fog fellépni. S hogy minden további rábeszéléstől, szabódástól, magyarázástól megmeneküljön, még aznap el is utazott családostul falura, elszántan mindaddig vissza nem térni, míg az ebből támadt zaj le nem csendesül. Járjanak miatta a koldusok ezentúl is szokott jelmezekben.

Ez elhatározás elég rejtélyes; azonban semmi titok sincs olyan mélyen elásva, hogy azt a szomszédok fel ne kutassák.

Egy arab példabeszéd azt mondja: "Ha meg akarod ismerni magadat, vessz össze a szomszédaiddal, majd azok aztán elmondják, hogy milyen ember vagy."

Ha tehát okvetlen meg kell tudnunk, mi történik Hargitayék házánál, menjünk a szomszéd házba, ott majd mindent elmondanak felőlük.

A sárga kapus házban éppen víg dinnyeszüret van; válogatott társaság együtt, ennyit tudnunk szabad; és már most, miután az ablakvasra felkapaszkodnunk nem illik, hogy onnan leskelődjünk be, mi látni és hallani való van a házban; húzzunk szépen szalmaszín kesztyűt, s várjuk meg azt az ismerős barátunkat, aki amott jön az utcaszögleten, ő is ide tart, s majd az bevezet bennünket, mint tisztes látogatókat illik.

Egy kissé ugyan meg fogjuk ezzel a barátunkkal járni, mert ő nagyon szórakozott ember, s majd csak az előszobában fogja észrevenni, hogy kesztyűit otthon feledte, s azzal homlokára üt, visszafordul, azt mondja, valamit otthon felejtett, s hazamegy kesztyűt húzni, minket pedig ott hágy az előszobában az inasok között, kik az uraságok után hozott mantille-okat tartják karjaikon, s nagyot nevetnek a hirtelen jött és eltávozott vendégen.

- Hát ezt a csodabogarat mi lelte, hogy úgy visszaszaladt? - kérdi János, Blum Perflexné inasa. Nehogy pedig valaki azt gondolja, hogy ez a Perflex valami szittya keresztnév, se azt ne ítélje, hogy tán mint "perplexitás"-ra célzó gúnynév használtatik, meg kell magyaráznunk, hogy ez ettől jön: "Verpflegs-Komissar", ami "ellátási biztost" jelent; a lakosság által azonban rövideden csak "Perflex" cím alatt van inaugurálva.

- Bizonyosan most vette észre, hogy nem ide akart jönni, hanem a szomszédba - felel rá Jóska, Baraczkyék lakája, nagy kötött fehér kesztyűjében nyújtogatva az öt ujját, mintha szűk volna neki.

- De isz oda ugyan többet be nem megy; hiszen ki van tiltva a háztul.

- Óh, persze! Én a szobaleánytul tudom, hogy jegyben is jár a kisasszonnyal.

- No én meg a huszártul tudom, akinek ki van adva a rendelet, hogy ha Lávay jön, azt kell neki mindig mondani, hogy senki sincs otthon.

A vitát félbeszakítja Venci megjelenése (ez a házi inas), ki a belső szobából jön ki, ahonnan nagy hahotahang tör elő; magának Vencinek is oly vidám mosolyra van nyitva a szája, hogy mind a két sor foga kilátszik, éppen mint Blaubart agyoncsiklandott feleségének a viaszbáb-bódéban; egy nagy tálcát hoz ki feldarabolt dinnyehéjakkal, messzire eltartva magától, hogy piros ruháját be ne fenje.

- Min röhögnek odabenn? - kérdi a Perflexné inasa.

Venci erre a kérdésre egyszerre elhagyja a mosolygást, s komoly arcot ölt; oly rögtöni átmenettel, hogy az ember alig ismer rá, mint lehetett amaz iménti keresztbe nyúlt pofából egyszerre ez a hosszú, meredt szemű ábrázat. Vencinek ugyanis az a megbecsülhetetlen nagy erénye van, hogy soha, még tréfából sem szokott igazat mondani; ami aranyat érő tulajdon, ha applikálva látjuk egy belső cselédnél, akitől társai azt kérdik, mit csinálnak odabenn.

Most ugyan azt kérdik: mit nevetnek? de kérdhetnék máskor azt: mit suttognak? mit sóhajtanak? mit sírnak? mit pörölnek? s ugyan már minek mondaná ő meg ezeknek a parasztoknak az igazat? Egy perc alatt talált ki a számukra valamit.

- Hát hogyne röhögnének, mikor az a kékhajtókás cserepár tiszt azt kérdezte tőlem, mikor a görögdinnyét körülhordtam: "Ugyebár, ez tök mazsolaszőlővel?"

Gondolja magában Venci: nektek ez is jó.

Jó is, mert nagyon nevetnek rajta; Venci velük.

- Hát ti min "mosolyogtatok" idekinn? Behallatszott.

- Azon, hogy Lávay úr az elébb benyitott, belépett, meg kilépett, s avval elszaladt, azt mondta visszajön.

- Hó! - kiált Vencel, egyszerre megint hosszúra kapva a pofáját - ezt meg kell mondanom odabenn; hisz éppen őrajta nevetnek.

Azzal a terembe tér, s nehány perc múlva visszajön.

- No mármost nevessünk tovább, hanem az uraság azt izeni, hogy idekinn szabad nevetni akármilyen nagyon, de nem fennhangon. Tehát rajta.

Venci próbát tesz le belőle, hogyan lehet kacagni, eksztázisba jönni, felnyitott állkapcával hanyatt dűlni a nevetés miatt - egy hang nélkül, amitől a többi cselédség majd szétesik, aki nem szokta még meg nevetni - némán.

A figyelmeztető bejelentés azonban úgy látszik, hogy használt, mert odabenn a teremben minden elcsendesült, alig hangzik annyi nesz, mintha valaki egy-egy pompás kantalupot befalás közben magasztalna.

Lávay úr, ki nehány perc múlva kesztyűsen tér vissza, semmi nyomát sem találja az arcokon, hogy az ő balesetein mulattak. Az inasok az előszobában sietnek pálcáját átvenni, s hüledezve bámulják annak fogantyúján a furcsa faragványokat, míg Venci ismerős mosolygással nyitja meg előtte a terem ajtaját.

Odabenn mindenki örvendetes meglepetést mutat megjelentén, Szerafin kisasszony eléje lebben, s kezét nyújtja neki, egy valóban finom, selyempuha kezecskét, szép rózsaszín körmökkel, s közel hajolva hozzá, hogy szép szőke fürtei szinte arcához érnek, elbűvölő mosollyal üdvözli.

- Hozta isten. Már kétkedtem önben, hogy nem jön el.

- Éppen azt feledtem honn, amiért jönnöm kellett - szólt az ifjú ember, egy aranymetszésű könyvecskét nyújtva át Szerafinnek.

- Ah, amit ön ígért: Pusztafi költeményei. Köszönöm.

- Lávay úr megint oly későn jött - szól az ozsonnaasztal végéről egy női hang úrias szenvelgéssel. A szót emelő asszonyságról nehéz volna kitalálni, hogy az Szerafin mamája, annyira elütnek egymástól. A mama alacsony, kerek termetű, fekete hajjal, apró fekete szemekkel; minden embonpoint-ja mellett látszik rajta, hogy még nem mondott le minden igényéről a szépnek tartáshoz, amit divatos toalettje s csodálatos fantasie alkotta frizurája is bizonyítanak. Szerafin kisasszony pedig nyúlánk, szilfidi alak, halványpiros arc, villámló kék szemek, szellemdús metszésű száj, finom áll, szarkasztikus szemöldök és proteuszi alakulásra képes hang.

- Lávay úr mindig elkésik tőlünk - ismétlődik panaszos hangon a szemrehányás, mire Lávay úr egy hang mentséget sem képes felhozni, s annálfogva nagyon ügyetlen alakot mutatna a jól összeismerkedett társaság közepett, ha Szerafin ki nem segítené.

- Kérem. Lávay ezúttal az én vendégem, nem mamáé. Nem is lesz hozzá szerencséje a társaságnak, mert én elviszem magammal; nekünk van valami fontos értekezésünk.

- Ah! - hangzik erre a gunyoros félkacaj minden ajkról.

- Ugyan kérem - szól előre voltigírozva egy fiatal főhadnagy -, régi ez a viszony, Szerafin kisasszony?

- Azt önnek ugyan nincs oka megkérdezni; de ha tudni akarja, hát nagyon régi. Gyermekkorunktól kezdődik.

- Úgy, Lávay úr nagyon fiatal ember.

- Aha - cseng közbe egy hölgyi hang -, higgye el, főhadnagy úr, hogy ők együtt jártak iskolába.

Ez Blumné szava; a legkedvesebb rágalmazóé a két víz közötti téren.

- Amennyiben én tanítottam Szerafin kisasszonyt olvasni - siete a magyarázattal Lávay.

- Valaha olvasni, most szavalni - jegyzi meg rá hamis mosolygással Blumné asszonyság.

- Óh, Lávay úr híres szavaló! - E magasztalással egy magas, daliás alakú férfi tör elő, kinek sima arca, kicsire borotvált bajuszkái, szépen előresimított hajfürtjei, miket vendéghaj gyanúja terhel, egészen ifjatag tekintetet igyekeznek adni. Ez Fertőy Boldizsár. - Nagyon híres szavaló! A minap a vármegyegyűlésen ahogy szónokolt, bizonyomra, Anschütz nem szavalt volna jobban.

Ez aztán a tűszúrás! Egy megyei szónokot színészhez hasonlítani.

Már erre egy mély gordonkahang is megszólal. Ez Kolbay bácsi, nyugalmazott őrnagy. Magas, szikár vénlegény; ki most is azon divatot viseli mind kívül, mind belül, amivel nyolcszáztizenhatban elmaradt, folyvást ugyanazt a meggyszín huszárruhát, magas szárú csizmát, pedig nem tudja már maga se fel-, se lehúzni; azt a feszes lószőr nyakörvet, mely fejét egyenesre tartja; bajuszát, üstökét most is úgy kiviaszkolja, hogy ég felé áll mind a három; s a históriával is ott állt meg, ahol a bécsi kongresszuson a fejedelmek tiszteletére rendezett tűzijáték rakétái elpattogtak. E napon túl nincs történet, nincs eszme, nincs divat rá nézve; ott megállt vele a világ.

- Bizzon, öccsém urram - szól az öreg, még most is kettősre véve minden mássalhangzót, mint mikor még eszkadront kommandírozott -, csak az imént volt, hogy maga még mint kis diák nekem az egzámentben egzercíciumot hozott, s most már a vármegye dolgát is megegzercírozza. Tudja-e még, mikor úgy félt a vén zsidótul a szomszédban, hogy vérét veszi a gyerekeknek, s ihol van ni; ma már a zsidó-emancipációrul beszél!

Az öreg úr rokokó észrevétele általános tetszésben részesül; maga Lávay is mosolyog rajta. Fiatal kedély nehezen érti azt meg, hogy mi a sértő.

Az elébbeni főhadnagyhoz most egy kapitány is csatlakozik, egy izmos vállú, idegen szabású férfi, erősen ragyavert, veres arccal, de kinek szemeiből csupa ügyetlen jószívűség néz ki.

- Mutasson be hát bennünket egymásnak - sürgeti Szerafin kisasszonyt az első.

- "Zeleji Róbert főhadnagy", "Artmann kapitány", "Lávay Béla".

Zeleji és Lávay erre kezet szorítanak, míg a kapitány, ki leveses kanállal pusztít egy tányérba halmozott ananászfagylaltot, jókedvű megjegyzéssel mond:

- Ah! ez a név nekem kedves; nekem is van egy kedves rokonom, akinek neve Bella, hanem az leány.

Újabb kacaj a jövevény rovására.

- Pedig én nem is tudom, hogyan jutott öcsém uram a Béla névhez - pattog a hadastyán. - Tudtomra Albertnek keresztelték.

- Magyarul Béla annyi, mint Albert - viszonza Lávay.

Szerafin erre karjába ölti kezét.

- Menjünk innen, ezek itt önnek mind ellenségei; egyik elvenné évei számát, másik jó hírét, harmadik nevét, negyedik férfi címét - ha lehetne.

- Engemet is e rablók közé ért? - kérdi Zeleji.

- Ön is elvenne tőle valamit, de amit éppen nem lehet fegyveres kézzel elvenni.

- Ez sok egy főhadnagyi szívnek! - kiálta fel Artmann százados részvéttel fordulva Zelejihez.

- S nekünk nem szabad e konspiráció titkaiba beavatkoznunk? - interpellálta Blumné Szerafint.

- Óh, miért ne? Szegény cselszövő volna az, aki minden kérdésre kétféle válasszal ne volna készen. E napokban fogja városunkat meglátogatni Pusztafi; arról értekezünk, hogyan kellene őt fogadnunk.

- Ki az a Pusztafi? - kérdé Kolbay őrnagy inkvizítori arccal.

- Sajnos, hogy azt a nevet magyar ember nem ismeri; ő jelenleg a magyar nemzet legelső költője.

- Ah! Hát versíró? Mint izé volt: az a Csokonai. Ismertem, az is nagy korhely volt; az is járt itt, mert itt szeretik a poétákat, a poéták meg a jó bort, s Neszmély ide közel fekszik. Hát legjobb is, ha Pusztafi fráter akkor kutyagol le ide, mikor a nádor keresztül fog utazni, akkor valami hasznát is vehetjük. Írhat mindjárt valami köszöntő verset, valami szép akrosztichont, ami elöl-hátul nagybetűvel megy ki, ha tud.

Lávay arca, mely eddig egészen közönyös volt, e szóra át kezde melegülni.

- Alig hiszem, hogy tudjon hozzá - szólt mosolyogva -, mert Pusztafi - republikánus.

- Micshoda? - kiálta fel a hadastyán magas pátosszal. Rephublikhánush! S szabadon jár az ilyen dühös állath? Nem tartják azt kötve?

- Hiszen, kérem - magyarázó Lávay -, ez csak teória. Ez csak belső meggyőződés. Olyan, mint ha valaki racionalista; azért nem szűnt meg keresztény lenni.

- De én kikérem az ilyen teóriákat! Tréfáljon, bolondozzon ilyenekkel a francia; nekünk nem valók. És én azt mondom, hogy úgy kerüljön valaha szemem elejbe az az ember, hogy...

- Valami nagyot ne mondjon, Kolbay bácsi - vágott szavába Szerafin -, mert pár nap múlva itt lesz, s akkor hozzánk is eljön.

- No - akkor én nem leszek itten.

- Az már más.

- Azért is itt fogok lenni!

Az ifjúság aztán nevetett az öregúr zélusán, csak Lávay nem, amiért ki is kapott az öregúrtól.

- Mikor minden ember nevet, csak öcsém uram nem nevet olyankor soha. Nem jó jel! Nagyon mély dolgokon töri a fejét. Nem szeretem az ilyen embert. Nem ott jár az esze, ahol másé. Pedig nem jó öcsém uramnak az a republikánus társaság, higgye el nekem. Már a szívére veszedelmet hozott általa, még a fejére is azt hozhat.

- Jerünk innen - suttogá Szerafin Bélához -, ne hallgasson rájuk! - s átsétált vele a mellékterembe, ott leültek egy causeuse-re, míg velük átellenben egy karszéken Charlotte foglalt helyet, ki nyomban követte a távozókat.

Ez a Charlotte igen kellemes teremtés. A ház örök éber felvigyázója. Társalkodónő, ki Szerafint sehol el nem hagyja, s amíg az ébren van, szemeit le nem hunyja mellette.

És arra nagy szüksége van, hogy szemeit ébren tartsa, mert különben a jó kisasszony már húsz év óta nagyon süket; egy hangnak ő nem hallója; azért ő ugyan minden társaságban részt vesz, megfigyeli a beszélők arcán, miről lehet szó, s versenyt kacag a nevetőkkel a mondottakon, amikből ő egy szót sem hallott.

Amellett a horgacsoló tű soha el nem hagyja kezét. Akármilyen társaság van a háznál, ő ott ül az ablakmélyedésben, ahonnan mindenkire lehet látni, és horgacsol végtelen nagy mennyiségű csipkét és függönyt és egyéb haszontalanságot.

Felőle tehát Szerafin akármit beszélhet, de azért az illemnek elég van téve a világ előtt, Szerafin soha sincsen egyedül.

Charlotte őrködik fölötte; s ha szavait nem hallhatja, figyel arcvonásaira, kitud mindent szemeiből, s ahány ifjúval beszél Szerafin, Charlotte mindannyiról nagy jóslatot tesz, s mikor Blumnéval összetalálkozik, sejtelmes örvendéssel mondja neki: "Te Lina (ő mindenkit tegez a háznál), én rájöttem, meglásd: ez az X. fogja elvenni Szerafint." Persze másnap Y. Z. Q. stb. jön a kándidáltak sorába, s Charlotte mindannyiszor meg van győződve sejtelmei helyessége felől.

Lávayt is a jelöltek sorába tartozik. Igaz ugyan, hogy félig-meddig a szomszéd házhoz van lekötelezve, de Szerafinnak csak egy mosolyába kerül őt idehódítani. Nem első eset ez.

Szerafin, amint a mellékteremben Lávay mellett helyet foglalt, megragadó az ifjú kezét, s mélyen szemeibe tekintett. S akkor így szólt:

- El fogja ön nekem azt mind hinni, amit önnek mondok?

- Föltétlenül.

- El fogja ön azt hinni ellenségeinek, amit azok jó barátairól beszélnek?

- Nekem most nincsenek jó barátaim.

- Én megígértem önnek, hogy ki fogom tudni, s őszintén elmondom önnek, mi okozza, hogy önt Hargitayék oly egyszerre szándékosan kerülni igyekeznek. Nem találta ön még ki?

- Túljár minden képzelődésemen.

- Nincsenek költséges szenvedélyei?

- Kegyed tudja, hogy még csak nem is szivarozom, s semmi kártyához sem értek.

- Nincs vagyoni zavarban?

- Anyám él, tehát saját vagyonom nincs, de terheim sincsenek; s előttem az élet, s velem a munkakedv.

- Nem jöhettek régibb viszonyára?

- Az nem volt soha.

- Ez rossz bók nekem - szólt nevetve Szerafin -, ki annyit játszottam önnel, míg kicsi voltam, s akkor mindig azzal fenyegetett, hogy ha makacs leszek, nem vesz el feleségül.

- Ah, Szerafin - szólt borultan Lávay. - Ön sohasem szeretett senkit.

Szerafin e találó szemrehányásra szomorúan hajtá le szép fejét.

- Talán mégis: - az atyámat.

- Mert már meghalt.

- Azért, mert?... No de ön ne haljon meg, inkább beszéljünk másról. Tehát minthogy ön nem találja ki, mit vétett, én megmondom. Az ön viszonya Judittal gyógyíthatlanul szét van tépve azon beszéd által, melyet ön a múlt megyegyűlésen tartott a jobbágyfelszabadítás kérdésében.

- Ah!

- Nem olyan képtelenség ez, mint amilyennek látszik. Én magam is ott voltam, láthatott a hölgykarzaton, s elmondom, mi hatással volt az ön beszéde rám. Én, aki megszoktam az ön nyájas, biztató arcát, amit soha haragra nem bírt semmi gerjeszteni, és láttam azt átváltozni szemlátomást egy indulatra gerjedt, villogó tekintetté, ön ismeretes lágy hangját valami előttem soha nem álmodott dörgéssé, mely fenyegetve, magával ragadva beszélt eddig ismeretlen, soha kimondani nem mert tárgyakról, a nemzet tízmilliónyi mostoha gyermekeiről, a rettenetes népfenségről - a vér visszafutott ereimből, minden idegemet hideg borzongás futotta el; nézze, még most is hogy reszketek, mikor visszagondolok rá. Ah, ön irtózatos volt akkor! S ami beszéde után keletkezett, az a hevült zaj, amiből nem lehetett kivenni: ellentmondás vagy lelkesülés zűrhangja-e. S mikor az lecsendesült, az a hűlt elképedés a komolyabb férfiak arcán, mintha megannyi halott ülne ott körül, néma és halovány. Ön vékony piros nyakkendőt viselt, s úgy tetszett abban a percben, mintha egy ember állna ott, akinek a feje már le van vágva s ismét helyére téve.

- Önnek erős képzelme van, Szerafin, de ez nyilvános élet, s mi köze ennek az én magánéletemhez?

- Mindjárt meg fogja ön érteni. Hargitayné, mint ön is jól ismeri, nagyon fogékony idegekkel bír, s ami egyszer idegeire hatott, az nála annyi, mint másnál a meggyőződés. Az bizonyos, hogy önt mindig szívesen látták a háznál, mint látogatót, mint udvarlót - mint kérőt. Az ismerős világ általánosan igen kedvezőleg nyilatkozott az ön tehetségei felől. Ön brochure-öket írt közjogi kérdésekről, ön törvényes ügyekben plaidírozott; magas állású urak azt mondták: ez magasra viendi, ez nagy kapacitás; még alkancellár is lehet. Mikor ön beszédét végezte, egyik magas állású úr, ki éppen önnek brochure-jét lapozgatá a "hazai börtönök reformjáról", e szókkal nyújtá vissza azt Hargitaynak, ki mellette ült: "Úgy látszik, hogy gondoskodott Cicero a maga házáról."

- Az élc elég jó.

- Egy másik úr egy harmadik úrnak átszólt az asztalon keresztül: "Hiszed-e még, hogy magas hivatása van?" "Igen magas" - felelt amaz, s hüvelykujját állkapcája alá dugva, azt a bizonyos mozdulatot tevé, amiről tudja ön, hogy mit szoktak jelezni. Ezt nemcsak hallotta Hargitay, de a karzatról neje is jól látá a jelentős mozdulatot. Aznap délután ez a Fertőy, ki a nőnek unokatestvére, odament hozzájuk, s titokban elmondá nekik, miszerint ő megtudta, hogy "illető" helyről rögtön sürgöny küldetett a kancelláriához önnek denunciációjával. Valószínűleg ő maga volt az az "illető". Kitelik tőle. Mindezek után Hargitay egész meggyőződéssel azt mondá önrül neje előtt: "Ott fogja végezni, ahol Martinovics."

- De hisz ezek mind igen gyermekes beszédek.

- Meglehet, hogy azok. De Hargitaynéra nézve egész klimakterikus természetváltozást idéztek elő. Azon az éjszakán nem hagyott senkit aludni a háznál. Szegény Juditnak volt mit hallgatni tőle. "Egy ilyen emberhez akarsz te nőül menni? Akinek már feje felett függ a pallos. Aki fel akarja forgatni az egész országot, szerencsétlenné tenni milliom embert. Aki a szűrös embert ráuszítja a kabátosra, akinek a nevét úgy fogják átkozni, mint Dózsa Györgyét. Ezt a nevet akarod-e viselni? Szégyent, gyalázatot és nyomorúságot? S ha sorsa eléri, egy kivégzett neje akarsz-e lenni? S ha gyermekeid lesznek, azt akarod-e, hogy azokra ujjal mutogassanak: íme ezek egy elítélt ivadékai." Ön látja, hogy még a szavakat is tudom, amiket beszéltek. Jó kútforrásaim vannak. Hargitayné szobaleánya elmondta Blumné inasának, az elbeszélte az asszonyának; Blumné pedig most mulattatta vele éppen a társaságot, egy perccel ön megérkezte előtt.

- És Judit? Mit szólt ő?

- Ő hallgatott.

- Azt okosan tevé. Ahogy jött, úgy el fog múlni.

- Ne higgye ön; itt nem csupán Hargitayné idegei lázadtak fel ön ellen. Maga a férj is ellene fordult. Nekem ahhoz értő emberek mondták, hogy Hargitay vagyonának legnagyobb részét úrbériségekben bírja, s az a kő, amit ön mozgat, az ő házuknak összeomlását okozza.

- Ejh. Nem értenek engem. Hiszen nem kíván senki magánáldozatot. Ez országos ügy; az áldozatot a nemzet összegének kell hozni, a magánvagyon helyrepótlása mellett.

- Ehhez én nem értek. - Kedves Béla! Ha ön valakit megsértett, jóváteheti, megkövetheti, megverekedhetik, megint jó barátok lesznek; ha szeretőjéhez hűtelen volt, újra behízelegheti magát, bocsánatot nyerhet; de ha valakit megijesztett, azt soha többet nem kapacitálhatja afelől, hogy ne féljen öntül. Az ön ügye teljesen el van rontva Hargitayéknál. Még többet is tudok. El van náluk határozva, hogy Juditot minél előbb férjhez fogják adni - máshoz.

- Igen?

- S találja ki, kihez. Gondoljon ki valami nagyon képtelent, valami igen furcsát.

- Nem gondolok semmit, mert nem lesz belőle semmi.

- Bárzsing úrhoz akarják adni.

- Haha. (Ez nem volt nevetés, hanem csak annak a hangja, az arc megmaradt szomorúnak.)

- Ennek is megvan az oka. Hargitay mindamellett is, hogy ahol önérdeke kívánja, jónak véli konzervatívnak lenni, azért a világ előtt nem örömest mond le a liberális celebritás híréről, amit a megyei életben szerzett. Midőn tehát önnek, a megyei fiatalság vezérének renunciál, egyúttal gondja van rá, hogy e csorbát eklatáns cserével üsse helyre. Mint ön tudja, Bárzsing nem nemes eredetű. Ő ugyan szereti a nevét arisztokrát "gh"-val írni, míg ön ősi "y"-át régen felváltotta a köznépien "i"-vel; hanem azért a híre meglesz, hogy a büszke Hargitay egy polgár - sőt pór eredetű ifjút választott vejének.

- De hiszen Judit... (Tovább nem mondta Lávay).

- ...Hogy Judit ezt az embert megveti,... azt akarta ön mondani. Óh, kedves Béla, higgye el, hogy ha már nővé kell lenni, akkor nagyon előnyös alak egy olyan férj, akit meg lehet vetni.

- Ah, Szerafin, ön maga sem tudja, mit mond!

- Hogy rútul rágalmazok egy lyányt, akit ön szeret, hogy titkokat fedezek fel ön előtt, mik önre nézve lehetlenné teszik a szomszéd ajtón valaha belépni. Nagyon jól tudom, hogy ezt teszem. És talán azt is tudom, hogy miért teszem.

Ez a legjobb modorban történt alkalom adás volt egy ajánlkozó pillanat megragadására, de Béla úgy látszik az az ember, aki előtt ha egy hölgy elejti a legyezőjét, hát csak engedi neki, hogy vegye föl, ahogy elejtette.

Szerafint a hallgatás egy percre annyira kivette nyugalmából, hogy Béla vállára tevé kezét, s hevesen szólt:

- Ön most mélyen gondolkozik valamin; és én azt mondom önnek, hogy az lehetetlen, mert... ez a vers hexameterekben van írva, amiket én nem tudok szavalni.

Béla bámulva riadt fel ez utóbbi szavakra, amiknek semmi összefüggésük sem volt a beszélgetés előbbi tárgyával, a csak azután érté meg a fordulatot, midőn háta mögött a fiatal hadnagy hangja megszólalt, ki tréfásan leskelődve dugá be a fejét az ajtón.

- Nem szabad az önök konspirációját kihallgatni?

Szerafinnek már akkor a nyitott költeményfüzér volt kezében, melyet hirtelen összecsapott, s naiv ijedtséggel kiálta fel.

- Nem, nem, nem. Önnek nem szabad megtudni, melyik az! Nézze Lávay, ez az alattomos ember kileste, hogy melyik költeményét akarom Pusztafinak eljöttére betanulni.

Róbert mennyre-földre esküdött, hogy ő nem hallotta, egy szót sem tudott meg belőle.

Nyílt, őszinte sima arcán úgy meglátszott, hogy nem is tudna hazudni, ha akarna sem.

A tárgyat többé nem lehetett folytatni. Béla is átment a társasághoz, mely már azalatt zongorához és whistasztalhoz kezde oszlani; látta, hogy mindenütt abbahagyják a beszélgetést, ahova közeledik; nem sokat búcsúzott: itt legjobb mulatság lesz, ha elmegy.

Szerafin még egy percre találkozott vele, s kezet szorítva szóla:

- Holnap többet mondhatok.

Alig tette be maga után az utolsó ajtót, midőn a hahota újra kezdődött.

Venci inas egy tálcán poharakkal lépett ki a teremből.

- Min nyerítenek már megint odabenn? - kérdé Blumné inasa.

- Azt nevetik - felele Venci -, hogy a cserepár kapitány, amint a vizes poharat elvette, azt kérdezte tőlem: "Ez kutya víz?" Én feleltem rá: "Nem, ez csak kút-víz."

Tessék rajta az előszobában mosolyogni.

Odabenn pedig ismét és hangosabban folyt a tréfás mendemonda a kiadott vőlegényről, ki a zöld asztal mellett eldikciózta magátul a menyasszonyát.

Szerafin most azt követte, hogy védelme alá vevé a nevetséges alakokat, amire aztán mindenki előállt azzal, amit ellenük tudott. Ez igen jó manőver; ha egy társaságban valami távollevőt unisono szidnak, s te azt akarod, hogy még jobban rágalmazzák, kelj védelmére.

Szerafin azután elég jól mulatott, engedve magát naivul faggatni Róbert által a betanulandó vers miatt, végre azt a nagyszerű engedményt tevé neki, hogy válasszon hát ő valamit Pusztafi versei közül; amelyik neki fog tetszeni, azt tanulja be.

Róbert boldog volt, hogy ez rábízatott. Szerafin is boldog volt, hogy nem kell az egész hosszú verseskönyvet végigolvasnia, hogy belőle válogasson. Nők, kiknek sok saját eszméjük van, nem szeretnek olvasni.

Mikor a társaság oszlófélben volt, Fertőy úr félszemüvegével rég fixírozva Szerafint és udvarlóit, s eközben Blumnénak mondva útféli bókokat, e kérdést kockáztatá hozzá:

- Mit hisz nagysád, melyik lesz a kettő közül Szerafin férje: Lávay vagy Róbert?

- Amelyik hamarább fog nyilatkozni - viszonzá a kis termetű, eleven asszonyság, ki olyan apró és mozgékony volt, mint egy kanárimadár, és éppen olyan kifogyhatatlan a beszédben, mint az; már csak azt nem tudni, vajon a kanárimadarak is folyvást a szomszédaikat rágalmazzák-e, mikor oly nekitüzesedve fecsegnek.

- S a második - megmarad házibarátnak - szólt gonoszul hunyorítva Fertőy.

- Meg a harmadik - viszonzá még gonoszabbul Blumné.

Szerafin észrevette, hogy róla beszélnek, s amint Fertőy eltávozott, előfogta Blumnét.

- Ti az imént engem rágalmaztatok Fertőyvel.

- Igen. Azon tanakodtunk, melyik lesz a kettő közül férjed.

- Hát csak kettő van a választói urnában?

- Értettük Lávayt és Róbertet.

- Az pedig egyik sem lesz.

- Ah! És miért nem?

- Az egyik azért nem, mert az valakit mást nagyon szeret; a másik pedig azért nem, mert engemet szeret nagyon.

- Hát az nem jó?

- Aki nagyon szeret, mint udvarló, abból szerelemféltő férj lesz; az pedig nagy szerencsétlenség.

- Kivált nálad.

- Megengedj, én még csak teóriából szólok; a tan alkalmazásáról te többet tudhatsz praxis után.

Blumné kedélyesen nevetett rajta, hogy úgy elevenére találtak. Ő nem szokott érte haragudni, ha visszavágták, még inkább szerette azt, mint a jó vívómester, ha tanítványától egy egészségeset kap a plasztronjára.

- De hát ha az első nem, a második sem, ki lesz, a harmadik?

Szerafin könnyelműen vállat vonított.

- Leghamarabb Fertőy maga.

Blumné kétszer is összecsapta kis macskaláb-kezeit.

- Ah! ah! Hisz azt te ki nem állhatod.

- Nos aztán?

- Én sem állhatom ki.

- Te ne is menj hozzá.

- De az egész világon senki sem állhatja ki.

Szerafin néhány percig hallgatva nézett Blumné szemeibe, mintha magával tanakodnék, szóljon-e neki többet, vagy sem.

- Én pedig ismerek valakit, aki nagyon kiállhatja.

Blumné nagy szemekkel meredt Szerafinre, mint aki előtt most világosodik valami.

- Te attul tartasz, hogy anyádat találja nőül venni.

- Az nagy szerencsétlenség volna ránk nézve, mert egy év alatt tönkretenné.

- De hogyha magad mégy hozzá, akkor meg téged tehet tönkre.

- Azt hiszed? - szólt Szerafin hideg kevélységgel nézve le a parányi asszonykára, ki karjába kapaszkodva, magas frizurájával sem ért fel válláig. - Akkor te nem ismersz még engem.

Blumné sokáig csóválgatta még, hogy elváltak is, nyugtalan fejecskéjét, számtalan rezgő fürteivel, s minthogy már az úton nem volt kivel beszélnie, szemeivel, arcvonásaival beszélt láthatatlan társaságoknak, amik figyelmesen hallgatták újabb észleleteit, s egypárszor mondta a kísérő inasnak: "Mért nem hoztál melegebb sált, János? Úgy fázom."

Úgy fázott, ha arra gondolt, hogy: "Nem ismersz még te engem!"

Lávay másnap a gőzhajókiállításnál találkozott Holdváryékkal. Az asszonyság, Szerafin és Zeleji történetesen ott sétáltak. Kisvárosban a gőzhajó megérkezése is esemény, s arra várni a mulatságok sorába tartozik, különösen ily alkalommal, midőn a holnap leendő nagy ünnepélyre sok vidéki ismerős érkezése várható.

A kiszállás helye különben is igen kellemes kis tanya; egy kis sziget hegyén, melyet nyúlánk olasz jegenyék szegélyeznek körül, a váróterem és környéke vidám zöld bignoniákkal van körülárnyékolva, a gyep késő nyáron is üde és süppedező, az árkok még tele virággal.

Jelenleg éppen szokatlan mozgalom van körül; itt gúlákat emelnek zöld jegenyegallyakból; amott diadalkapu készül fenyőágból, dália vitézkötéssel; azt már senki sem kérdi, hogy mi lesz itt, mert mindenki tudja, s ha nem tudná, ott vannak az üdviratok, a kronosztichonok háromszínű betűkből kirakva, amik megmagyarázzák, hogy holnapra magas vendéget várnak itten: a nádort, az ország első hivatalnokát, kinek neve még azon időkből népszerű, midőn négyéves korában az alcsuti parasztgyerekekkel együtt játszott, s fekete kenyeret evett.

Most természetesen minden ember csak az ünnepély előkészületeiről beszél. E tárgy színe alatt Szerafin értesítheti Lávayt Hargitayék dolgai felől.

- Az egész programot tudom már. Hargitayék tegnap este megérkeztek; Hargitay fogja a kiszállásnál a nádort üdvözölni. Nagy diadal lesz a családra nézve. Egészen el fogja feledtetni a műkedvelői előadás kárbamentét. Nem elég, hogy Hargitay maga a kiszálló híd előtt addig fog beneventálhatni a nádor előtt, míg a villásreggelit ebéddé érleli, azonkívül még Hargitayné terve szerint, a város delnői, az ő vezérlete alatt, ünnepi öltözetekben, a dobogóhíd gyalogjáróján fogják várni a menetet baldachin alatt, s a nádornak valaki koszorút fog átnyújtani. Az alkalmasint Judit lesz. Minket ünnepélyesen kihagytak e jelenésből.

- Az nem jó gondolat - szólt Lávay -, hisz a rohanó néptömeg összetöri ott az asszonyokat.

- Afelől is gondoskodva van: a híd mindkét végén egy-egy megyei hajdú fog állni, kivont karddal és panyókás mentében; azt okvetlenül respektálni fogja a felséges nép, kivált ha a tollas forgóját is feltűzi. Hát önnek mi szerep jutott?

- A nézőé. Szó volt róla, hogy a fáklyászenénél én szónokoljak, hanem tegnap lemondtam róla.

- Nagyon lekötelezte vele az illetőket, akik három nap óta tanakodtak rajta, hogy adják önnek tudtára, miszerint jónak látták valami érett elméjű öregurat szólítani fel e célra.

- Úgy? Tehát még jobb.

A gőzös azalatt kikötött, tenger sokaság érkezett rajta; úti öltönyeikben izzadó férfiak, asszonyok, megrakodva kézitáskákkal, bőrtokos díszkardokkal, kik mind ismerőik, rokonaik után nézelődtek. Ilyenkor pedig nehéz valakit megismerni.

- Nem látja ön még Pusztafit? - kérdé Szerafin Lávaytól.

- Ott jön ni! - mutatott ez felé, s hirtelen otthagyva úri társaságát, az érkező elé sietett.

A költő magas, izmos alak, barna, szabadon zilált fürtökkel, kicsiny bajusszal s nálunk szokatlan spanyol kecskeszakállal. Viselete: sűrű gombos dolmány, zsinóros felöltővel, magyar nadrág és rojtos csizma, feltűrt karimájú kalap. Egészen 1861-iki divat. Csak a nyakkendő hiányzik nyakáról, melyet szabadon hagy a kétfelé hajtott fehér inggallér. Íránk pedig abban az esztendőben 1847-et, s viseltünk frakkot, pantallont és fényes kürtőkalapot, s annálfogva nagyon megnéztük az olyan embert, ki viseletében tizennégy évvel megelőzte a divatot.

Mielőtt kezét nyújtotta volna eléje siető barátjának, ezt kérdé tőle:

- Lemondtál-e a holnap esti dikciózásrul?

- Le.

- No, akkor szervusz. Itt a kezem. Ha azt mondod "nem", fordulok rögtön vissza, s megyek odább Győrig.

- Jer, hadd mutassalak be Holdváryéknak.

Pusztafi oly büszkén, mintha az egész néptömeg őrá várt volna, lépdelt el a félig kész diadalívek alatt, s valóságos leereszkedéssel nyújtott kezet azoknak sorba, akiknek bemutatták.

Mikor Zeleji nevét hallá említtetni s rátekinte, örvendve kiálta fel:

- Hiszen mi régi ismerősök vagyunk!

- Nekem is úgy tetszik - szólt a főhadnagy tétovázva.

- Mikor katonák voltunk, Linzben, együtt csaptunk fel; te, úgy látom, sokra vitted, engem obsitoltak, mint közlegényt.

- Csakhogy neked akkor más neved volt.

- Apám megtiltotta viselni, mert korhely életre adtam magamat, poétává lettem. Most aztán ő kért, hogy hadd viselje ő is azt, amit magam szereztem.

- Azt elhiszem, te már tábornok vagy.

Szerafin, ki figyelmesen nézte a két beszélő arcát, e megjegyzést tevé Lávayhoz:

- Nem veszi ön észre, mennyire hasonlít Pusztafi arca Zelejiéhez? Ha az elébbinek le volna borotválva bajusza, szakálla, vagy ha egyszer mind a kettő körszakállt növelne, össze lehetne őket téveszteni.

Pusztafi egész az udvariatlanságig el volt foglalva véletlenül feltalált, új ismerősével, úgy, hogy végre Holdvárynénak kellett őt visszavonni a társaság valódi centrumához.

- Pusztafi úr, holnap délben a mi vendégünk fog lenni, ezt már megígérte Lávay.

- Tehát nagysádtok sem vesznek részt a holnapi hivatalos vendégségben? - szólt Pusztafi elragadtatva. - Csakhogy találok valakit ebben a városban, aki nem töri magát meghívójegyek után a bankettre.

Lávay szerette volna barátjának a száját betömni; törték biz ezek magukat illendően, de a Hargitay-család levén a rendező, minden siker nélkül.

A férfiak azután hazáig kísérték a delnőket, a kapunál elváltak Zelejitől, kinek a várba kellett mennie, s Pusztafi Lávayt karjára öltve, ennek házához tért vissza.

Az első beköszöntés után Béla dolgozószobájába térve, Pusztafi szivarra gyújta, s így szólt:

- Hát te fiú, szerelmes vagy? No az elég rosszkor jön; nem szerelmes embereknek való időket látok, pajtás; nagy küzdés fog ránk várni s hamarább is, mint gondoljuk. Ahogy a választások készülnek az új országgyűlésre, azt látom, hogy élethalálharc lesz belőle. Azt már tudod, hogy mit mondott Batthyány Lajos a nádornak, mikor azt kérdezte tőle: minő reményei vannak a jövő országgyűlésre. "Megverjük a pecsovicsokat, fenséges uram, hogy csak úgy zúg!" És olyan időben nem jó, ha valaki a szívével van elfoglalva.

- Te mint költő tudhatod, hogy ennek nincs ellenszere.

- Van; ki kell elégíteni a szerelmet, akkor aztán nem ő uralkodik mifelettünk. Házas emberekkel már lehet beszélni, de a mátkások, kivált a boldogtalanul szeretők, nem valók semmire, mind a Dunába hajigálni őket, ha maguktól nem ugranak.

- No nekem nem sok biztatás kell hozzá.

- Mikor én beszélek, öcsém, akkor te hallgass. Én nem azért jöttem ide, hogy a ti diadalkapuitokat sorra nézzem, s kisasszonyaitoknak hogyléte felől tudakozódjam, hanem hogy valami elhatározó dolgot cselekedjünk. Neked rég Pesten kellene lenned; barátaink egyre tudakozódnak felőled, hova lettél; s én minden percben attul rettegek, hogy egyszer csak kineveznek valami urodalmi ügyésznek, s akkor aztán itt dicsőülsz meg az Úrban. Most tehát azért jöttem, hogy viszlek.

- Nehéz leszek!

- Az álomjáró is nehéz, mégis elviszi a hold. Holdadnál fogva viszlek. Neked el kell venned azt a lányt, aztán azzal vége legyen a privát ábrándozásnak. Azután nagyobb ábrándok parancsolnak velünk.

- Szülői elutasítottak.

- Azokat hát hagyd ott. A leány szeret, erről bizonyos vagy.

- Mint halálomról.

- Akkor vedd el szülői ellenére.

- Tenni fogom, de elébb vagyoni önállást kell magamnak biztosítanom.

- Kedves öcsém, ha valaki a szívét akarja kielégíteni, az eszik burgonyát és boldog. Ha pedig a gyomrát dédelgeti inkább, akkor a szívnek jut a burgonyatáp. Ha teneked arra van első dolgod, hogy nőd dáma legyen, s szükséget ne lásson, akkor azt tanácslom, hogy van a Kétsas utcában egy özvegy szappanosné, annak van három leánya, mind a három csúf és ostoba, de mindegyik kap százezer forintot; légy szemes és - vedd el az anyjukat, akkor mind a háromszázezer a tied: ha azonban azt akarod, hogy nőd legyen, ki egykor, ha kell, a bujdosás kenyerét is megossza veled, akkor, ha mind való az, amit kedvesedről leveleidben írtál, vedd el, ha mezítláb jön is, meglátod, hogy a jég hátán is megélsz. Óh, a szerelem sok embert kényszerített már életrevalóvá lenni.

- Óh, hidd el, hogy én minden nélkülözésre s minden munkára kész vagyok, de nincs bátorságom tőle megkérdezni, hogy elbír-e hasonló nagy elhatározást.

- Azt előre tudtam, hogy "neked" nem lesz erre bátorságod, azért - megkérdeztem én.

- Hogyan?

- Ismersz itt valami Bárzsing nevű fiatal embert?

Lávay arca tűzveres lett e névnél. Minek hozza ez most azt elő?

- Tudom, hogy kicsoda.

- Dehogy tudod! Én tudom. Te sohasem tudsz semmit, hacsak én nem mondom; azt már tanuld meg. Te azt hiszed, hogy ez valami prókátor. Pedig dehogy az; ez egy titkos drámaíró. Most ott járt Pesten, a nyakamon ült két nap, felolvasott két gyilkos drámát; hiába mondtam neki, hogy szamárságok, eszeveszettségek: nem használt; harmadik nap egy vígjátékot hozott hozzám, attól kilelt a hideg. No ez nem a te dolgod. Hanem hát én ettől a szamártól tudakozódtam felőled meg Juditod felől; a bivaly elmondott minden elmondhatót. Láttam, hogy ő maga is szerelmes bele, a bolond; utolsó nap aztán az ostobát odarendeltem magamhoz, s azt mondtam neki: "Hallja maga vadtulok..."

- Ezt csak nem mondtad neki?

- De mit vágsz a szavamba? Persze hogy ezt mondtam. Hát szoktam én válogatni a titulusokban? Tán megtekintetesurazzak valakit, aki három napig veszettkutya harapta drámákat olvas fel előttem? Nagy bizalmasságnak vette ez azt a részemről. Hát azt mondtam neki: Maga engemet három napig gyilkolt drámáival, én most megteszem a kedvéért, hogy elviszem azokat a drámabíráló választmánynak, s megmondom, hogy fűtsenek be velük. (Ezt ő élcnek vette! "köszöni".) Hanem hát ön is tegyen már most velem egy szívességet. Tudja, hogy én az összes költeményeimet szándékozom kiadni. Könyvárus az ilyesmire nem vállalkozik, hacsak azt is le nem kötöm, hogy mindennap eljárok a csizmáját kitakarítani; én tehát magam indulok el az útonállás azon nemére, amit előfizettetésnek hívnak. E célra szükségem van nagy befolyású hazafiakra, akik nem restellik a szaladgálást, s egykönnyen le nem hagyják magukat rázatni a megtámadott áldozat nyakáról; még sikeresebb működésük van azonban ez üzletnél a lelkes honleányoknak, kik udvarlóikat egyenkint elfogdossák, s dicsőségüknek tartják, hogy ha megtöltve küldhetik vissza az ívet. Ily magasztos lénynek tűnik fel énelőttem az említett honleány. A bikfic esküdött becsületére, hogy ezt eltaláltam. Nohát: legyen szíves tőlem egy ilyen gyűjtőívet elvinni hozzá, majd én egy szép megtisztelő levelet is írok mellé, amelyben alázatosan megkérem, hogy terjessze ki rám becses pártfogását.

- Te? - kérdé Béla elcsodálkozva.

- Igen, én. Megítélheted hozzád való atyai szeretetem nagyságát, ha elgondolod, hogy teérted cselekvém azt a rettenetes önmegtagadást, hogy én könyörögtem Therszitésznek, hogy fogja pártomat Pénelopédnél.

- Énértem?

- De ugyan hallgass. Ahelyett hogy mindig belebeszélsz a szavamba - ami tekintve fiatalságodat (legalább két évvel ifjabb vagy), nem is illik; - jobb volna, ha gyufáról gondoskodnál. Borzasztó az olyan ember, aki nem pipázik! Egy gyufát nem lelni az egész háznál! Nohát. A fiatal behemót kitárta keblét, hogy parancsoljak vele, ő elvisz mindent. És aztán írtam ott őelőtte (folyvást állt a kalappal kezében, amíg írtam) Juditodhoz egy levelet, mely szóról szóra ekképp hangzik:

"Igen tisztelt honleány!

Egy fiatal ember, kit én mindenekfelett szeretek, mert egyedüli barátom: s ki nekem azért egyedüli barátom, mert mindenekfelett becsülöm, oly szerencsés, hogy kegyed jegygyűrűjét viselheti. Mennyire szeretheti kegyedet, azt onnan lehet megmérnem, hogy mióta kegyedhez közel van, még rólam is elfelejtkezett. Én annál többet emlékeztem őrá. Ma megtudtam ez embertől, ki levelemet kegyednek kézbesíti, hogy az, kiben barátom lelke jobb felére talált, szülői önkény s politikai meghasonlás miatt azon sorsnak megy eléje, hogy elszakítva azon szellemtől, mely önnel rokon, összeköttetésbe lépjen egyikével azon állatoknak, amik a természet játékából emberi alakot nyertek. - Én, ki mindennemű zsarnokságnak esküdt ellensége vagyok, a szülői önkényt sem veszem ki a többiek sorából; s ha a szülők, kiknek az isteni jog királyi hatalmat adott gyermekeik felett, ezt tirannizmussá engedik fajulni, én a lázítás és pártütés jogát emelem fel ellenük; s ha az írás szavai azt mondják: »Tiszteljed atyádat és anyádat, hogy hosszú életed legyen e földön«, én azt mondom: »Tiszteld fiadat és leányodat, hogy boldog életed legyen az égben«. Mert rosszul gondoskodott mennybeli üdvéről az apa, ki poklot készített itt lenn gyermekének. Szerelem nélküli élet a pokol. Kegyednek menekülni kell. Minden, amit ember elveszíthet: ismerők nyájassága, rokonok részvéte, vagyon nyugalma, világi állás, még a kényes hír is semmi az elvesztett szerelem boldogságához. Nem kérdem kegyedtől, van-e ereje megtennie azt, amire felhívom: elmondom azt egyszerűen. Nehány nap múlva nagy ünnepély lesz, bizonyos körút alkalmával, kegyetek lakóhelyén. Este ünnepélyes kivilágítás. A programot ismerem. Én elmegyek barátomhoz, mint felkért násznagya. A kivilágítás alatt a főtéren találkozni fogunk. Kegyed azon férfival fog járni, kit szülői új vőlegényeül tűztek ki. Az utcákon ilyenkor nagy néptömeg tolong; könnyű lesz nehány lépésnyire megelőzni a kísérő rokonokat, kik kegyedet úgyis biztos kíséretben hiendik. Ha én azon embernek nehány szót fogok mondani, ő ott hagyja kegyedet, és hozzám jön. E pillanatban barátom, kegyed híve, ott terem; kegyed karjába fűzi kezét, a néptömeg a közeledő vándornak éljenez, minden tekintet az ő arcán fog függni; kegyetek egy mellékutcán a Duna-partra sietnek; ott vár egy csónak készen, az átszállítja az átelleni faluba. A lelkész iskolatársunk volt; készen vár tanúival, s egy óra alatt kegyetek isten és ember előtt férj és nő leendnek.

Ha kegyed ez ajánlott tervet helybenhagyja és elfogadni kész, akkor tudassa azt velem ekképp:

Mondja a levél elolvasása után azon embernek: »Sajnálom, a gyűjtést nem fogadhatom el; nem érek rá, nem vagyok oly helyzetben; magam aláírok egy példányt«, s azzal küldje vissza hozzám, ki itt leszek, a nevével aláírt ívet. Ha pedig nem találja helyesnek e tervemet, akkor dobja el az ívet, vagy ne tegyen vele semmit. Semmi válasz is érthető leend."

Ezt a levelet rábíztam a bikficre, hogy adja kézhez, s ő azt bizonnyal kézhez fogja adni.

Béla hüledezve tekinte barátjára, mint ki nem tudja, hogy tréfa-e ez vagy valóság.

- Te most bohóckodol?

- Szoktam. Tudod. - Aha! Kaptam valahára mégis egy gyufát a kályha vállán. - Azzal szépen időt engedve, szivarra gyújtott és leült. - Nos, hát hogy tetszik az intrikám?

- Komolyan beszélsz?

- Úgy hiszem, hogy nincs álarc a képemen.

- De hisz ez képtelen bolondság tőled.

- Gondoltam, hogy így fogsz megszeppenni; azért nem is kérdeztem tőled előre, beleegyezel-e. Ez a kérdés: szereted-e őt? Igen vagy nem? Szeret-e ő téged? Igen vagy nem? Ha mindkétszer igen, akkor ő a tied, te az övé. Ha nem adják, elveszed erővel.

- Mit gondolsz? - kiálta fellázadt kedéllyel Béla.

- Mit gondolok? - szólt hangosan Pusztafi. - Azt gondolom, hogy te egy hájnak induló táblabíró vagy, akinek annyi bátorságod sincs, mint a tyúknak az úszáshoz; s még én arról képzelődöm, hogy a te arcod mennyire hasonlít Saint-Justéhez? S még én tégedet kedves Saint-Justömnek szoktalak címezgetni? Vagy te Saint-Just? Vagy bizony citoyen Picotin!

Béla e gúnynévre felpattant.

- Azt kétszer se mondd!

- Az vagy, Picotin; nem Saint-Just.

Azt természetesen igen kevés ember fogja tudni, hogy citoyen Picotin valami francia regénybeli jámbor szűcsmester, ki a tigrisek farkát is meg meri cibálni, mikor tudniillik a bőrük le van húzva. A két jó barátnak még olvasmánya is annyira ugyanegy volt, hogy az ilyen célzatok egészen megjárták kettőjük közötti forgandó értéknek.

A fatális Picotin név még mélyebb meghasonlásra adhatott volna okot, ha Béla anyja maga rájuk nem nyit, ebédelni híva a perlekedőket, e kategorikus intéssel:

- Hagyjátok már abba a trécselést; a derelye mind elázik!

- Aminél nagyobb szerencsétlenség soha ne érje ezt a házat! - szólt tréfás áhítattal Pusztafi.

Mint ösztönünk súgja, az égiek nem értik e tárgyban a tréfát; a költő áldása nem fogott azon a házon.

Béla anyja azon jó régi világbeli asszonyok közé tartozott, akik még a konyhát tartották dolgozószobájuknak, s aki büszkén elmondhatá magáról, hogy azon ingeknek, melyet fia visel, minden lenszálát az ő kezei fonták. Mennyi áldást viselhetett az magán. Hisz amilyen hosszan eltart egy pászma vékony fonala, míg az orsónkint megtelik, olyan hosszan gondolkozott az özvegyasszony egyetlenegy fiáról és sohasem másról, mint őróla.

Gagyogó kisgyermek volt még akkor Béla, mikor atyját eltemették; azóta folyvást viselte az anya az özvegyi gyászruhát, mindig feketét, s nagy engedélyt vélt magának tenni, ha forró nyáron olyan ruhát váltott, melyen szürke pontok is voltak a fekete alaphoz.

Kicsiny korában Béla is nagyon anyás gyerek volt, félénk, otthon ülő kisfiú; hanem hát biz ez megváltozik, ha a fiúk megnőnek, s a jó öregek nem akarják azt megérteni.

Az öreg Lávayné most is azt képzeli, hogy fiacskája most is az a szófogadó gyermek, aki meg szokta kérdeni, szabad-e valami gyümölcshöz hozzányúlni; s ha anyja azt mondja rá: "éretlen", nem veszi el.

Egyébiránt büszke rá, s meg van győződve felőle, hogy Bélánál sem szebb, sem okosabb, sem erősebb ifjú a földön nem létezik.

Hisz ő tudja azt, mert mikor kicsiny volt, ő mosdatta piros arcáját, ő fésülte selyem haját, ő tudja legjobban, milyen szép kisfiú volt az ő Bélája.

Az is nagy örömére vált, mikor látta, mennyire túltesz fiacskája többi társain a testgyakorlatban; magánál nagyobbakat is földhöz üt.

Hát még tudományára mily büszke volt. Béla mindig első volt a tanosztályban. Mikor más gyerek még szótagolt, ő már olvasni tudott; hogy dicsérték, mikor nagyobb lett, latin gyakorlataiért. Hát még a szép írásáért! Hát mikor az első jutalmat kapta! Hát mikor iskoláit végzé, s hazajött az egyetemről. Hogy dicsekedett a jó özvegy fiacskája fényes bizonyítványaival! Az pedig éppen diadalnap volt, midőn a cenzúrát letette, s praeclarumos oklevelét a megyeházánál ünnepélyesen kihirdették.

Mennyit gondolkozott ő ezen, mennyit örült ő ennek! Mikor kerekes rokkája mellett ülve puritán szobájában senkitől nem hallva énekelgeté magányosan a zsoltár ájtatos verseit, s míg fiacskája a fővárosban élt, azalatt kevesebb cselédet tartott, s jobbnak találta a rántott levest, s kávé helyett azt reggelizett, hogy Béla úri módon élhessen.

Hanem hát a fiak megnőnek, s az anyák öröme aggodalommá válik bennök. Deliségükért elszeretik őket a lyányok anyjuktól; s nagy kérdés, fog-e olyanra találni, aki őt úgy szeresse, mint anyja szerette. Bátorságuk, erejük arra viszi, hogy legénykedjenek; a szegény anya egyszer csak azt veszi észre, hogy fiacskája egy behegedt sebhellyel homlokán jön haza, mit párbajban kapott, s még dicsekszik vele, mert ő meg hármat adott ellenfelének egyért: - de hátha megölték volna?

"Legalább takarnád el a hajaddal, ne látná minden ember!"

És mikor végre a kisfiú nagy ember lesz, s miként egykor közvizsgákon, most is kiáll a közélet nagy egzamenébe, s elkezd beszélni dolgokat, mikre a hallgatók egy része éljent riad, más elretten, és "feszítsd meg"-et kiált, óh, mind dobog akkor a szegény özvegyasszony szíve! Óh, milyen kár, hogy a gyermekek oly nagyra megnőnek! Óh, milyen jó volna, ha mindig olyan kicsinyek tudnának maradni!

Lávayné most is maga látott az ebéd után; mind az jön az asztalra, amit fia legjobban szeret; drága jó ételek: Pusztafi nem győzi magasztalni, s mindegyikhez kétszer lát hozzá. A háziasszony mégsem fogy ki a kínálkozásból; baja, hogy mért nem vesz háromszor!! Hát Béla, ki semmiből sem eszik igazán, csak szótlanul nézi tányérját, s ha a jó öreg erőszakkal rakja elé legízletesb falatjait, ott feledi azokat, s még azt mondja, hogy nem éhes.

- Beteg vagy? Valami bajod van?

- Semmi sincs. Eleget eszem.

- Óh, arra mondják, hogy eleget evett, aki már meghalt. De bizony valami bajod van. Vagy nem szereted már az itthoni ételt? Ugye nem szereted. Pesten jobbat kapni. Mondja csak Pusztafi úr, nekem nem vallja meg, mivel szokott Béla élni Pesten. Én is meg tudom ám azt készíteni, ha nem tudom, hát megtanulom; előteremtem a világ végéről is; ha itt nem kapható.

A jó öreg ajkai síráshoz közel rebegtek elkeseredésében; Béla engesztelőleg nyújtá kezét anyja keze után.

- Minden nagyon jó, ami itthon van, anyám; csak az én ínyem rossz.

- Az nem igaz. Nem az ínyed rossz, hanem bánatod van, amit előlem titkolsz. Ugyebár Pusztafi úr; neki valami nagy baja van. Előttem titkolja.

- Semmi baja sincs Bélának, higgye el kegyed - szóla nyers szarkazmussal Pusztafi. - Az az egész, hogy most huszonkét esztendős; most jönnek a bölcsességfogai, s a kisgyerekek olyankor, mikor foguk jön, nyűgösködni szoktak.

Az öreg asszonyság pedig nem értett semmiféle élcet, kivált ha Béláról volt szó.

- Óh, az én Bélámnak már nincs szüksége bölcsességfogakra. Inkább az a baja, hogy több esze van, mint másnak. Ezért üldözik, ezért irigykednek rá. Tudok én jól mindent, azért, hogy sehova sem megyek a háztól. Mert ha valami rosszat tud valaki mondani, amivel megkeseríthet, azzal helyembe jön. Előre tudom már, mikor a barátnéim látogatnak, hogy ezek azért jönnek, mert van valami mendemondájuk Béla felől. Elmondták nekem, hogy az urak hogy megharagudtak a beszédeért, amit a gyűlésen tartott; amiben azt mondta, hogy a parasztot fel kell szabadítani az urak alól. Pedig hiszen hát igaza volt. Én nem voltam ott, de tudom bizonyosan, hogy helyesen beszélt.

- Remekül beszélt! - bizonyítá Pusztafi hevesen. - Ha nem úgy szólt volna, akkor kellene kegyednek pirulni miatta.

- No ugye? - kapott rajta Lávayné. - Lám, hogy mégis akadok valakire, aki azt mondja, hogy helyesen beszélt. Pedig volt ám sok úri barátja, aki azelőtt helyét sem találta, és aki most azt mondja, hogy már ezentúl kancellistájának sem veszik be sehova az én Bélámat.

- Hahaha! - kacagott Pusztafi. - Nem is annak indult.

- Akik azelőtt alig lehettek el nála nélkül, ha egy nap meg nem látogatta őket, most eltagadják magukat előtte. Olyanok, akik szép szavakkal csábították; még az is, aki jegygyűrűjét viselte.

- Kérem, édesanyám, ne szóljunk erről - szólt Béla kedvetlenül -, különben még kevesebbet fogok enni.

- No, no; ne vedd ezt szívedre, édes fiam. Nem akartalak én keseríteni. Tudom én, hogy nem ő az oka, hanem gőgös szüléi; mindig mondtam én azt neked: nem jó nekünk nagyobb szerencsére várnunk, mint amekkora minket megillet.

- Mit, szerencse? - pattant fel e szóra Pusztafi. - Tartsa magát az a hölgy szerencsésnek, kit Béla hajlamával megtisztel. Béla egy fejjel mindig magasabb fog lenni, mint más.

- Óh, én örülni fogok rajta, hogy nem lesz egy fejjel kisebb - szólt aggó célzással a jó öreg.

- De hát anyám is... - mondá fájó szemrehányással Béla.

- No, no, fiam, hiszen nem akartalak én keseríteni. Csak úgy mondtam, mert tudod, ezek a bolond emberek most mind azt hajtják, hogy te kockára tetted a fejedet. De az nem igaz, én tudom, hogy nem igaz.

- Ah, nem kell a kisvárosi pletykahordókra hallgatni - szólt közbe haragosan felkönyökölve az asztalra Pusztafi. - Béla túl esik azon, hogy neki árthassanak.

- Én is azt mondom. Hiszen én is mindig azt beszélem fiamnak. Mit keresed te ezeknek a barátságát? Mit jársz utánuk? Mint epeszted velük magadat? Nem szorultál te rájuk, nem fogsz te közöttük igaz emberre akadni. Ne búsulj, édes fiam; van nekünk kis falusi jószágunk, kimegyünk oda; te jó gazda vagy, én takarékos, megélünk a magunk szegény telkén, mint megéltek őseid, kik közül egy sem halt meg a nyolcvan éven alul. Bár szegény édesapád is maradt volna ottan! Ő is ilyen buzgó volt, mint te. Ő is a közügyek szolgálatára adta magát, s harmincéves korában már bevégezte az életet.

A jámbor özvegynek önkénytelen könny gyűle szemébe ez emléknél; e könnyragyogáson keresztül oly féltve, oly szeretve nézett fiára, hogy Pusztafi nem bírta e tekintet fájó varázsát kiállani, s asztalt bontott; pedig még hátra volt a sok csemege, a sok befőtt, aszalt gyümölcs, miket az özvegy egész éven át készítget fia számára; mert hiszen csak őérte készül az mind.

Béla is fölkelt, megcsókolta anyja kezét és arcát; a jó öreg átölelte, s csendesen suttogá: "Ne felejtsd el szegény anyádat."

Pusztafi derültebb hangulatot akart adni a társalgásnak.

- Ne kényeztesse kegyed olyan nagyon ezt a fiút. Tessék elhinni, hogy felét sem érdemli meg.

- De mikor énnekem nincs kit kényeztetni más. Aztán mikor meglátom, mintha mindig szegény édesatyja állana előttem: ugyanaz a magas homlok, azok a szelíd szemek, még a hangja is, még a lépéseinek a kopogása is ugyanaz. Még az ellenségei is ugyanazok.

- Ah, azoktól ne féltse őt kegyed. Béla férfi, ki ellenségeinek meg tud felelni.

- Óh, azt szeretném is látni! Ha valaki az én fiamat bántaná! Azért, hogy én olyan könnyen sírok, nem kell azt hinni, hogy gyönge vagyok. Tessék csak megkérdezni Fertőy uramat, mikor a lelkem férjem életében egyszer idejött gorombáskodni, mert a számadásaiban kimutatta a csempészkedést; szegény boldogultam igen csendes ember, hanem én, mikor láttam, hogy nem tud olyan gorombán beszélni, mint amaz, no kikaptam ám a guzsalyszárat a rokka mellől, s nekiálltam Fertőynek: "Eltakarodjék innen az úr mindjárt, mert úgy a hátához verem egybe ezt a rokkanyelet, ahogy még soha rokkanyéllel megverve nem volt!" El is eblábolt őkelme, alig találta ijedtében a kilincset az ajtón.

Az özvegy arca egészen nekipirult az emlékezetnek; ami ismét derült kedvet hozott a társaságba. A jó asszonyság aztán egészen jó humorba jött: rábízta Pusztafira, hogy mondja meg mindenütt, amerre csak jár, még Pesten is: "hogy az én fiamat úgy bántsa valaki, hogy én megverem!"

- Most tudom már, hogy szivarozni szeretne, hát küldöm a kávét a Béla szobájába.

Lávayné maga ment azt elkészíteni.

Amint az ifjak egyedül maradtak Béla szobájában, Pusztafi komoly tekintettel szólt Bélához.

- Kedves öcsém, most már bánom, hogy azt a levelet elküldtem attól az ostoba fickótól.

- Miért?

- Azért, mert úgy látom, hogy neked nemcsak szeretőd van a szíveden, hanem - még jobban az anyád. Látod, mikor én magam az én százszor elátkozott, de mindig imádott pályámra indultam, engem is így marasztott, így biztatott egy soha-soha vissza nem álmodható édes, szerelmes anyai hang; s ha akkor engem valaki arra ösztönzött volna, hogy ne hallgassak e szóra, annak én most halálos ellensége volnék, de minthogy senki sem tette azt, mint saját magam, tehát nem is üldözhetem.

E pillanatban a kutyák ugatni kezdtek az udvaron, s Béla sietett az ajtóhoz, mert valaki ugyancsak védelmezte magát a kemény támadás ellen.

- Ah, Bárzsing! Te vagy az, akit a kutyák fel akarnak falni?

- Az ördög vigye el! - kiálta az érkező háttal nyomulva be az ajtón s két kis mérges kuvasz ellen botjával védve magát. - Mindig meg akarnak enni, mikor ide jövök. Ah, alásszolgája!

Ekkor aztán szemközt fordult. Magas, sárga képű, ifjú ember volt, sűrű veres szeplőkkel arcán, melyet savószínű szakáll és bajusz tarkított; szemei vízkékek és kiülők, ajkai szélesek és duzzadtak, jellegtelen színű haja vasárnap és ünnepélyes alkalmakkor fodrász remekeül van kidolgozva; az egész alak messziről hirdeti jöttét kiállhatlan parfümillatával. A jeles ifjú nagyon jól válogatta arcához a színeket, midőn salátazöld magyarkát öltött fel, melynek bő nyitott ujjából rózsaszín selyembélés hajnallott elő, hozzá meggyszín bársonymellényt, s bár nem illik bizonyos öltönyrészekről beszélnünk, de azt a jó ötletét csakugyan örökre kár volna elhallgatnunk, hogy ő azon posztó szélét, amiből inexpressible-je készült, s amire az illető gyár cége szokott felírva lenni: "Eredeti honi készítmény, 1846-ban", kívül a pantallonjára varratta hosszában csík helyett, hogy azt messziről olvashassa minden ember.

- Hozta isten! - szólt kacagva Pusztafi a beretirálóhoz. - Majd úgy járt ön, mint Krétai Miló.

- Ördög vigye el a kutyáidat - lármázott ez, még nem térve magához az ijedtségből, Bélára. - Mondtam már, hogy egyszer zsírban főtt spongyát adok nekik, ha jobban nem szoktatod. Lehetetlen, hogy külön nem dresszíroznád arra, hogy rám rohanjanak. - Ekkor aztán kissé magához térve, Pusztafihoz fordult, s ünnepélyes állást véve, változtatott hangon így kezde szónokolni: "Mélyen tisztelt hazafi!"

- A mennykőbe, "barátja az erénynek", csak nem akar ön dikciót tartani?

(Tudni kell pedig, hogy akkoriban ez a megszólítás: "barátja az erénynek", nagyon divatozott a "Fiatal Magyarországnál", különösen oly emberek irányában használtatva, akiknek nem akarja az ember azt mondani, hogy "én barátom!")

- Tisztelt hazafi! Igenis, én a fiatalság küldötte vagyok, s városunk nevében önnek, mint országos hírű, nagy férfiúnak, a holnapi nagy díszlakomára meghívó jegyet vagyok szerencsés átnyújtani.

Pusztafi ki se engedte a kérdéses jegyet bontani a szép aranyos papirosból.

- No hát csak legyen olyan szerencsés, barátja az erénynek, vigye vissza azt a jegyet, s mondja meg a nemes fiatalságnak, hogy majd ha lesz valahol csizmadia-lakozás, melyet az "én kedvemért" rendeznek, oda el fogok menni. S már most beszéljünk másról. Átadtam már a bíráló választmánynak az ön drámáit.

Tudja jól, hogy ezért a tárgyért elhagy lakomát, követséget és dikciót.

- Igenis? Kinél vannak már?

- Vörösmarty már olvasta.

- S mit mondott rájuk?

- A vígjátékra azt mondta, hogy "csinos kis vígjáték".

(Azt persze nem tudhatta az egész világ, hogy koszorús költőnknek szavajárása volt, ha valami nagyon hiábavaló költői operatumot kapott kezei közé, azt ezzel a kis langyos epithetonnal keresztelni meg: "csinos kis".)

- Igen! - riada ragyogó szemmel Bárzsing úr, s szinte megölelte Pusztafit. - Hát a drámára?

- Arról meg azt mondta, hogy "ugyan mérges kis dráma".

Az aztán megint nem volt mindenkinek az orrára kötve, hogy mikor a kedélyes költőkritikus valami költői műre azt mondta, hogy "mérges kis jószág", annak valami nagyon borzasztó terménynek kellett lenni.

- Te nem is mondanád az embernek, hogy drámákat írsz! - feddé tréfásan Béla Bárzsing urat.

- Hm. Nem lehetünk mindnyájan egy dologban jelesek. Te a szónoki pályán aratsz babérokat. - Itt maga is megrettent Bárzsing úr saját mondásától; Lávay e szóra nagyon leráncolta szemöldeit; még ingerkedésnek találja venni! Miért is jónak látá Bárzsing úr hízelkedő hangra fordítani beszédét. - Látod, kedves barátom, miért is léptél vissza a holnapi szónoklattól? Úgy sajnáltuk valamennyien. Még okát sem adtad. Csak egyszerűen bejelentéd, hogy nem szónokolsz.

Pusztafi aggodalmasan tekinte Bélára; ő ismerte emberét: tudta, hogy ez a kérdés a "provokatőr" cselvetése: vajon mit fog rá felelni, hogy magát se meg ne alázza, se el ne árulja.

- Hát kedves Náci - szólt könnyű vérrel Béla -, én bizony egyszerűen azért mondtam le, mert Pusztafi érkeztét megtudva, természetesnek találtam, hogy vendégemet és barátomat el nem hagyhatom.

Pusztafi azt dörmögte rá, hogy "bravó". Ez már diplomatának született fickó: nem is hazudik, de igazat sem mond; sért, de rajta nem kapatja magát.

- Hanem hát beszéljünk okosabb dolgokról, barátja az erénynek; mit csinált ön a levelemmel, amit önre bíztam. Ez ám a fődolog. Én eljártam az ön ügyében; hát ön az enyimben mit tett.

- Ezer milliom bocsánatot kérek, tisztelt hazafi, mindekkoráig nem adhattam át, mert nem voltak itthon.

Hála istennek! - gondolá magában Pusztafi, s azzal neheztelve vágott Bárzsing úr szavába.

- No ha eddig nem adta át, akkor ezután ne tegye.

- De kérem alássan - szabódék megszeppenve a nemzetiszínű ifjú -, nem voltak itthon; nem is tudtam, hol vannak.

- Üres mentség. Tegnap este megjöttek már.

- De, de, én nem mehettem hozzájuk, mert tizenkét óráig nem lehet látogatóba menni. Íme most egyenesen oda indulok; nálam van a levél is, az ív is.

- Adja vissza mind a kettőt. Adja vissza. Különben is nem akarom a kisasszonyt terhelni vele. Béla öcsém, ugyebár, te is helytelennek tartod, hogy egy költő ajánló levelet küldjön előfizetési ívei mellé?

Pusztafi e szóknál jelentékeny tekintettel nézett Bélára.

Béla íróasztalának támaszkodott, karjait összefonva. Pusztafi feleletet várt kérdésére.

Béla azt felelte: "Nem".

- Micsoda? - te azt hiszed, hogy az rendén van, ha én gyűjtőívemet ajánló levél kíséretében küldöm Hargitay kisasszonyhoz.

Béla nyugodtan felelt rá: "Igen".

Pusztafi még egyszer, közelebb lépve hozzá, komolyan kérdezé:

- S te felelsz nekem azért, ami ebből következni talál?

- Felelek.

- Óh, ne tessék semmitől tartani - hadart közbe badaron Bárzsing vitéz -, nem lesz annak semmi rossz következménye. Azt csak tessék rám bízni. Ah, Judit kisasszony nem olyan nő.

Gondolta magában: ezt most bizonyosan Lávay beszélte le arról, hogy Juditnak írjon; bizonyosan jól leszólta előtte volt menyasszonyát. Ez is jó lesz egy kőnek Béla ellen a Hargitay háznál.

- Akkor hát nem bánom, vigye el, barátja az erénynek, küldeményemet azon derék lyánykához, s hozza majd hírül, hogy elfogadta-e azt, vagy nem.

- E pillanatban itt leszek! Azaz, hogy: három órától négyig terminusom van: végrendeletet csinálunk valahol. Megengedi kegyed, nagyon tisztelt hazafi.

- Óh, igen szívesen, csak csináltasson kegyed végrendeletet, amennyit akar.

- Hanem négy órára pontban itt leszek. Addig is ajánlom magamat. Béla, kérlek, füttyents a kutyáidnak, hogy ne rohanjanak utánam. Az elébb az egyik az inamba kapott, szerencse, hogy honi posztó a ruhám, nem ment át a foga.

- Melyik volt az? - kérdé részvétteljesen Pusztafi.

- Az a vörös, a Cicke. Hahaha, magamat ajánlom.

Pusztafi aztán azalatt, míg Béla kieszkortálta személyesen Bárzsing vitézt a kapuig, behítta a szobába Cickét, adott neki cukrot, megsimogatta, megcirógatta a fejét: "Óh, te okos, te kedves állat, te derék emberismerő bölcs!"

Béla perc múlva visszatért. A két ifjú pályatárs a nyílt ajtóban találkozott. Mindkettő egyszerre nyújtá egymásnak kezét.

- Te sorsod kockáját elvetetted - szólt Pusztafi.

- Isten kezében van az és Juditéban - felelt Béla igaz áhítattal.

- Irigylésre méltó ember - szólt Pusztafi, felsóhajtva -, ki még istenében s kedvesében bízik.

Bárzsing úr sietett Hargitayékhoz; - amennyire ugyan az éjjel esett zápor engedé a sietséget olyan városban, hol sár idején a látogatóba menő dandynek tojástáncot kell járni a hepehupás kövezeten, ha sártalan orrú csizmával akar eljutni céljához; még akkor a gumi felcipők - seligen Angedenkens - melyek magukat később emblemai hírre küzdték fel, Amerikából importálva nem levén.

A zöld kapus háznál nem ugattak a kutyák az emberre, sőt egész az előszobáig el lehete jutni Bárzsingnak anélkül, hogy valakivel találkozott volna. Az előszoba is egészen üres volt; a huszár bizonyosan a tekintetes úrnál van elfoglalva, a szobaleány pedig az úrhölgyek körül lesz.

Bárzsing úr zavarba jött. Mit csinál ilyenkor a "jó társasághoz szokott ifjú"? Ő ugyan könyv nélkül megtanulta ezt a jeles "étude"-öt, melyben 333 rendszabály adatik elő, hogy aki azokat mind megtartja, az a "világban jártas férfi" nevére érdemes. 4-ik § ugyan körülírja: "ha a jó társasághoz" szokott ifjú egy úri házhoz érkezik látogatóba, az inastól megkérdezi: itthon van-e a házi asszonyság és a kisasszony? Ha a kisasszony csak maga volna itthon, akkor nem jelenteti be magát, hanem csak látogatójegyét adja át, az illető szegleten behajtva; ha azonban az inas azt mondja, hogy az asszonyság is itthon van, az azt jelenti, hogy látogatásokat elfogad, akkor megmondja a nevét, s míg az inas bejelenti, azalatt még egyszer körülnézi magát, nincsen-e valamije rendetlenségben. Az inas visszatértével pálcáját átadja neki, de a kalapját magával viszi...

Igen, de a dicső könyv nem ad semminemű utasítást arra az esetre, ha egy csepp inast sem talál az ember az előszobában. Mit csináljon ekkor? Várjon-e ott egy óra hosszat, s azalatt untában a kávémalomban hagyott kávét megőrölje? Torokköszörüléssel vagy lábdobogással adjon-e jelt, hogy valaki van a szobában; vagy pedig visszaforduljon és elmenjen?

Kivált mikor a mellékteremnek azon ajtaja, mely a hölgyek szobájához vezet, nyitva van, s az ember kénytelen hallani idekinn, hogy Hargitayné asszonyság élesen csengő hangjával nagyon pöröl valakire. És mikor az a valaki nem más, mint a kisasszony maga.

Bárzsing úr abban a nézetben volt, hogy a "jó társasághoz szokott ifjú" ilyenkor hallgatózni szokott.

És itt ismét megjegyzendő, hogy ez tizenöt év előtt történt, amikor még az ajtókon való hallgatózás nem volt diplomáciai rangra autorizálva, s amikor bizonyos lehetett volna az az újságíró, ki tudósítását ekként kezdené: "A titkos értekezlet részleteiből hiteles tudósítónk nyomán közöljük", hogy az olvasó így kiáltott volna fel: "Nézd a szemtelent! Még hallgatózott!"

Bárzsing úr bizony hallgatózott. Egyedül volt, senkitől sem szégyellhette magát. Hogy a beszéd tárgya odabenn egyre érdekesebb kezdett lenni, még a fülét is az ajtóhoz tartotta.

A tekintetes asszony Judit kisasszonyt dorgálá.

"...most van az utolsó óra: ha meg nem gondolod magadat, meglátod, mi fog következni. Sem én, sem atyád bele nem egyezünk soha, hogy hozzá menj. Atyád engesztelhetlen iránta. Te azt nem érted, miért, mert az politika. Atyád e megye legszabadelvűbb férfia. Tudod, milyen fáklyászenét kapott, mikor az adminisztrátori rendszert olyan hatalmasan megtámadta! Hát még, mikor a vegyes házasságok ügyében kikelt! Megyéről megyére hordták, mint Balogh Jánost vagy hajdan Forintost, hogy mindenütt szónokoljon. Az úrbéri kérdésekben is nem atyád volt-e az, aki az »örökváltság« elve mellett küzdött? Nem magasztalták-e ezért? És most idejön egy ilyen tacskó és megszégyeníti. Túl akar rajta tenni! Egy olyan emberen, mint atyád! - Ő kiáll és ellármázza, hogy nem »örökváltság«, hanem rögtöni megszüntetése az »úrbér«-nek! Tudod-e, hogy ez mit jelent? Ez revolúció! S tudod-e, hogy mi lesz abból, aki revolúciót csinál? Azt lenyakazzák! - Már most mit csináljon az atyád? Ha opponál neki, azt fogják mondani: pecsovics. Úgy jár, mint Nagy Pál; tegnapelőtt még bálványa a nemzetnek, ma lábtörlője. Egy perc alatt elvesztheti népszerűségét, s abba ő belehal. Gondold meg, ha egyszer az találna vele történni, ami a honti követtel Pesten a Szép utcában történt. Mindjárt főbe lőné magát."

Judit kisasszony felelt néha egy-egy szót, de azt oly halkan tevé, hogy nem lehetett meghallani.

Hargitayné segített a dolgon, mert leánya szavait oly hangosan ismétlé, hogy Bárzsing úr is megérthette.

"...azt mondod, hogy hiszen igaza van. De megköszönöm én az ilyen igazságot! Ha ez megtörténik, akkor minekünk aztán csak »Szállj le Balázs a hintóbul!«"

"...mit mondasz? Hogy hát akkor járni fogunk gyalog? - De még a puha kenyeret is kiejtjük kezünkből!"

"...hogy teneked a száraz kenyér is jó? De az egész ország birtokos nemessége nem kérdi azt tetőled. Nem is bízták rád; - szerencsére. Sem pedig hiblihubli ifjú uraimékra. Az ilyen emberekkel vége van minden összeköttetésünknek. Hogy mi is becsültük Lávayt, az bizonyos; de ő az oka, hogy rossz társaságba keveredett. - Micsoda rossz társaságba? Bizonyosan rossz társaságba! Tán nem tudja minden ember, hogy ki az a Pusztafi, meg annak a ligája? Költő? Igen, de milyen költő! Lázító, országháborító, akit más országban régen láncra kötöttek volna. Ha őneki az ilyen emberek jobban tetszenek, akkor maradjon neki. Atyád elég szépen tudtára adta. Megkínálta, hogy ** hercegnél biztos állomásba segíti; nem ő utasította-e azt vissza? Pedig atyádnak csak egy szavába került Bárzsingot oda beültetni. Most már késő a megtérés; ő elzárta maga elől az ajtókat, s neked ki kell őt verned a fejedből. Azt tudod, hogy atyád nagyon szigorú ember: amit ő kimond, azt meg nem másítja soha. Ma három órára jön el hozzá a bátyám meg Bárzsing, végrendeletét elkészíteni. Tudod jól, hogy e végrendeletben úgy meg lesz kötve a kezed, hogy ha akaratunk ellen mennél férjhez, még holtunk után is utolérjen a büntetés. Én nem akartam, hogy ennyire menjen a dolog, de atyád akarata változhatatlan. Ismerheted, mert hiszen ráütött a természeted; éppen olyan makacs vagy, mint ő; de meglátod, hogy megbánod!"

Itt most hosszasabb válasz érkezett Judit kisasszony részéről, de ismét oly halk, alányomott hangon, hogy Bárzsing úr egy szót sem vehetett ki belőle, pedig úgy odatapadt a kulcslyukhoz, hogy észre sem vevé, midőn az előszobába Márton huszár bejött egy nyaláb porcelántányérral, s a hallgatózó úrfinak kedélyes üdvözletül jót csapott a hátára e szókkal:

"Jó napot Jankó!"

Bárzsing úr ijedten tekinte hátra.

- Ezer bocsánat - enyelge Márton, a kacskaringós bajuszú hajdú -, azt gondoltam, a Perflexék inasa. - Mindjárt bejelentem a tensurat.

A tensúr pedig kénytelen volt zsebre dugni a hátbaütést s a naiv quiproquot; miután olyan helyzetben hagyta magát meglepetni, aminőben szerencséjének tarthatja, ha csak inasnak és nem szobalyánnak nézték.

Márton hajdú egy perc múlva visszajött: "Tessék besétálni."

Pedig ez nem látogatásokhoz alkalmas pillanat!

De már be kelle menni Bárzsing úrnak, mert Márton kitárta előtte az ajtót, s nemsokára be is csukta mögötte.

Ő bement, Márton kinn maradt; az utóbbi azt a pantomímiai mulatságot szerezve magának, hogy a belépett után tekintve, két öklével úgy tett, mintha valami képzelt alaknak a gallérját megragadná, azután egyet rántana rajta, olyanformán, mint akit az ajtón dobnak ki; ott megint meggondolná magát, s az ablakon hajítaná ki, nagyot ütve utána az öklével. E jelentékeny némajáték után indult Márton tányért törülgetni.

A terembe lépő Bárzsing nagy szorongást érze magában, ha elgondolá, hogy most egy kisírt szemű társaság elé kell kerülnie; azonban meglepetésére úgy találta, hogy a hallott beszédeknek semmi köze sincsen az arcok kedélyével: Hargitayné asszonyság a legnyájasabb mosollyal siet eléje, míg Judit kisasszony szenv nélküli közönnyel áll egy asztal előtt, mely fejékekkel van tele.

- Jöjjön csak, jöjjön, kedves Bárzsing. Magának jó ízlése van az ilyenekben. Azon perelek éppen a leányommal, tán ki is hallatszott az előszobába, hogy mit tegyen holnap a fejére, a bevonulás alkalmával. Ő nem akar sehogy az én ízlésemre térni; meglássuk, Bárzsing úr melyikünknek ad igazat.

Ott pedig nagy mód volt a válogatásban: az asztalon hevert egy koszorú, apró halavány rózsákból, egy antik diadém, gyémántos rezgőkkel, egy füzér gyöngyökből és nefelejcsekből és egy mirtuszgally.

Hargitayné mindegyik díszítményt egyenkint felpróbálta leánya fejére: nézze ezt! nézze emezt!

Judit engedett magával mindent kísérleni csendesen; hosszúdad halavány arcát, szabályos szép vonásaival, nagy fekete szemeivel, sűrű szemöldíveivel csak egyszer sem fordítva a tükör felé.

Bárzsingnak valóban elég oka volt zavarban lenni az ítélet kimondásával.

A rózsakoszorúval fején úgy tűnt fel - mint egy menyasszony.

A diadémmal olyan volt - mint egy királyné.

A gyöngyfüzérrel - miként egy istenasszony.

S a mirtusszal olyan szép volt - miként egy szép halott.

Bárzsing úr azzal vélt nyomdokába léphetni bölcs Salamonnak, ha a szépségeket nyalábra fogja, s úgy oldá meg a kérdést, hogy a legszebb lesz, ha a gyöngyfüzért meg a rózsakoszorút a diadém körül fonják, s azt teszi fel úgy a kisasszony.

Hargitayné bosszús szemrehányással tekinte rá, mintha mondaná: te filkó! nem tudtad már még azt a mirtuszt is odamarkolni?

Judit hideg mosollyal nyúlt a mirtusz után; az volt az ő választotta. Ezt azután ő maga illesztette éjsötét hajfürtei közé, s amint ekkor szemeit egy percre égnek emelé, s önkénytelen felsóhajtott, akkor úgy tűnt elő, mint egy idvezült, ki már repül a levegőkön keresztül.

- Tehát e mellett maradok.

Hargitayné vállat vonított. Minthogy mindenki ellenzi, tehát azért...

Bárzsing szükségesnek találta e csendes bukás után szilárdabb tért keresni talpainak, s az volt a Pusztafi által rábízott ügy.

Az ajtón át hallottakból ugyan annyit sejthetett, hogy Pusztafi ennél a háznál nem a legkedvesebben hangzó név, de minthogy azért mégis elég országosan hangzó, bizonyos lehetett felőle, hogy ily celebritás megbízása még Hargitayné előtt is megtiszteltetésnek fog vétetni.

- Tisztelt nagysád; Pesten jártomban Pusztafi, ki régi ismerősöm, kért fel, hogy ismerve nagysád honleányi buzgalmát, hozzam el nagysádhoz egy előfizetési ívét, egy általa saját kezűleg írt ajánlólevele mellett. Az ilyesmit nem lehet megtagadni.

S azzal nagy mecénási elhatározással vevé ki kebléből a Pusztafi által Judithoz írt levelet, melyet Judit elébb anyjának nyújtott át feltöretlenül.

- Csak tartsd meg magadnak, ha hozzád volt bizodalma. Ha nekem akart volna írni, nekem írt volna. Úgy látszik, rólad többet tesz fel.

Hargitayné komolyan sértve érezte magát, hogy ő, ki annyira hírhedett lett a megyében előfizetőfogdosási talentumairól, most egy poéta által így mellőztetik.

Judit tehát felnyitá a levelet, s olvasni kezdé azt.

Még csak a levélpapír hegyén sem lehetett észrevenni, hogy kezei reszketnének azalatt, amíg olvas.

Csak egy percre állt meg, hogy a levélből kitekintsen, s egy öldöklő pillantást vessen Bárzsingra. Ez ott lehetett, ahol arról van szó, hogy ehhez akarják nőül adni.

Mikor pedig végigolvasta, akkor fogta a levelet s hideg, megvető ajkpittyesztéssel széttépte, és a virágkosárba hajította azt.

- Mondja meg Pusztafi úrnak, hogy én ilyen megbízásokkal nem foglalkozom; sem kedvem, sem alkalmam hozzá.

- De azért mégis nem kellett volna levelét összetépned - feddé őt anyja.

- Nem kedves emlék előttem, ami Pusztafi névvel van összekötve.

Ezt az elébb hallottak után ugyan természetesnek kelle találni.

- Ami magamat illet: én szívesen aláírok egy példányra.

Azzal íróasztalához sietett; nevét határozott, kemény betűkkel az ívre írta, s tárcájából egy ezüst kétforintost kivéve az ívvel együtt odanyújtá Bárzsingnak.

Bárzsing úr átlátta, hogy most rossz humorban találta a kisasszonyt, s kezdett tudakozódni a tekintetes úr felől.

- Férjem már várja kegyedet - biztosítá őt Hargitayné asszonyság. - Valami szívességre akarja kérni.

- Igenis? - kérdezé ez ostoba ártatlansággal; pedig tudta jól, hogy miért jött. - Akkor hát nem alkalmatlankodom nagysádtoknak; sietek át hozzá. Magamat alázatosan ajánlom.

- Hiszen ebédre lesz önhöz szerencsénk.

- Ha nagysádtok parancsolják; csókolom kegyes kezeiket.

Azzal Bárzsing úr, megemlékezvén a "jó társasághoz szokott ifjú" rendszabályainak 39-ik §-usára, mely így szól: "Eltávozáskor kalapot bal kézzel hátratartani, fenntartott arccal meghajolva hátrafelé lépni, hogy egész az ajtóig jutván, mindig szemben maradjon a háziasszonnyal, kitől búcsúzik" - ehhez tartá magát; a fatális törvénykönyv azonban elfelede utasítást adni azon esetre, hogy mi történjék a jó társasághoz szokott ifjúval, ha a háta mögött egy ottomán talál lenni a szoba közepén; minélfogva Bárzsing úr sarkaival megakadván az említett maliciózus bútorban, azon szépen hanyatt esett, a kalapját palacsintává nyomta, s csak e tréfás meglepetés után jutott el a szárnyajtóhoz, melynek két kilincse közül mindenáron azt akarta elfordítani, amelyik nem fordul. Az a hiányos társalgási könyv erről sem mond egy szót sem!

Hargitay úr dolgozószobája az épület másik szárnyán volt. A többi termek fényűzéséhez képest túlságosan egyszerű szobácska; ugyanazon festett bútorokkal, miket még fiatal, nőtlen ügyvéd korában szerzett, s miket azóta a hagyományos pipafüst szép barnára avított. A szekrényekben csupa törvénykönyvek, országgyűlési naplók, protokollumok, közjogi gyűjtemények, tisztességes, barna bőrbe kötött fóliánsok, az oroszlánylábú íróasztalon mogorva vén ólomkalamáris, belemártott írótollakkal, miknek zászlós végei azon gyanú nyomait viselik, mintha azokkal rosszul szelelő pipaszopókák bajain is szoktak volna segíteni. A megrakott pipatartó az íróasztal végében áll, antik ezüstkupakos tajtékokkal s a medvefejű dohánydöbözzel. A falakon egypár kőrajzú kép: Balogh János és Wesselényi Miklós karöltve; Mátyás király koszorús fővel; a nádorok arcképei egy táblán; egy tarka, illuminált kép, mely Zrínyi Miklós kirontását ábrázolja; s végre egy függönytől félig eltakarva egy régi ritka kép, melyen Nádasdy lefejezése látszik. Valaha ez a kép elébb állt, most már függöny alá került. A falon függ egy nagy ezüst fringia; annak a vasát is nehezen lehete már a rozsda miatt kihúzni a hüvelyéből.

A megviselt fekete bőrpamlagon ülve találjuk Hargitay és Fertőy urakat, Bárzsing úr megérkeztekor, kik mindketten nyájasan kezet szorítanak vele. Vártak már rá. Ő menti magát, hogy az asszonyságoknál kívánt elébb tisztelkedni. Az helyes.

- Mármost tehát lássunk a dologhoz - szól Hargitay, a pipát sem véve ki szájából. Pedig a dolog, mihez látni akar, végrendeletének dolga.

Hargitay arca első tekintetre elárulja azt, ami. Az ő arcának nincs semmi titka. Hogy dölyfös, hogy türelmetlen, bocsánatot soha nem ismerő, érdemeire hiú, népszerűségére féltékeny, a hatalmasokkal szemben dacos, alárendeltei irányában zsarnok, azt kopasz homloka kondor üstökétől kezdve lenyomott tokája kettős barázdájáig hirdeti arcán minden vonás: a kicsattanásig piros kőkemény orcák, a felkunkorodó bajusz; a duzzadt, de szép metszésű ajkak és a villogó büszke szemek, két sötét szemöld ernyője alatt. Igazolja azt a kemény hang, a parancs- és ellentmondásban rekedtté és pattogóvá idomult beszédmód, melyen a legközönyösebb tárgy is úgy hangzik, mintha mérges vita volna.

- Tehát uraim, fogjunk hozzá. Itt a végrendelet készen. Ti ketten tudjátok meg, mi van benne, mert tudnotok kell; majd a másik három csak kívül írja rá a coramizálást.

Fertőy édeskés hangon szólt közbe.

- De édes bátyám; megbocsásson, én mégis nem állhatom meg, hogy elhallgassam. Kedves bátyám még legjobb életkorában van, minek ilyenkor még végrendeletre gondolni.

- Öcsémuram. Tudhatja azt jól, hogy én nem vagyok kapacitálható. Nagyobb dolgokban, országos ügyekben sem szoktam meggyőződésemet változtatni. Amit kimondtam, azt kimondtam. Én nem vagyok szélvitorla, amit minden fuvallat más irányba csavarint. Én szilárd ember vagyok. Ami pedig önnek azon ellenvetését illeti (nyilvános pályámon megszoktam semmi ellenvetést sem hagyni cáfolatlan), miszerint én még sokáig élhetek, meg kell önnek jegyeznem, hogy apám, nagyapám, minden ősöm rögtöni halállal halt meg. Az én családomban nem szoktak csendesen, ágyban fekve várni a halálra; egy perc, egy fuvallat és megtörtént!

Mennyire büszke volt a haragos férfi arra, hogy az ő családjának ily kiváltságos állása van a halál nemeire nézve.

Azután ünnepélyes hangon folytatá:

- Ámde ha félszázados élet állana is még előttem, még akkor is meg kellene tennem, amire magamat elhatározám: azért, hogy példa adassék az "ifjú óriásoknak", mint törjenek az ősi jogok bajnokai ellen. Majd ha híre fog futamodni annak, hogy Hargitay János elég szilárd és elhatározott volt kitépni szívéből azt az embert, akit eddig szeretett, azért, mert az eddigi sarkalatos elvek ellen szavat emelt; s ha tulajdon gyermeke is utána akart szakadni, kitépte azt is; átlátandják akkor, milyen vas dandárral leend dolguk s eszükre térnek. Én hiszem, hogy e végrendeletem súlya nem fogja leányomat érni. Ismerem Lávay karakterét. Ha ő megtudandja, hogy én Juditot kitagadom azon esetben, ha őhozzá fog menni nőül; félbeszakítandja a viszonyt; nem azért, mintha félne Juditot szegényül elvenni, hanem mert sokkal nemeslelkűbb, mint hogy azt a nőt, akit szeretett, egész vagyonával szegényebbé s szülői haragjával gazdagabbá akarja tenni. Én nem gyűlölöm e fiatalembert, de meg akarom mutatni, hogy van erőm őt megtörni, hogy eszére térítem; s ha ő vakmerő volt engem nyílt tusára hívni fel, én őt ujjamnak egy mozdításával lesújtom a porba.

Bárzsing úr el volt ragadtatva e szónoklat által. Ilyen szépen az országgyűlésen is aligha beszélnek.

- No úgy megnyugszom kedves bátyám akaratában - szólt nyájas részvéttel Fertőy -, ha az egész úgyis csak pro forma történik; hiszen időközben majd Judit húgocskámat is jobb gondolatokra téríthetjük.

- Tehát - szólt Hargitay felvéve íróasztaláról a hosszú okiratot -, tessék megérteni az e tárgyra vonatkozó pontot:

"...Ha pedig Judit leányom, mindezen szeretetteljes szülői gondoskodásaim dacára, az én kinyilatkoztatott akaratom ellenére választana férjet, és ahhoz nőül menne, minden birtokomban, mely szerzeményem és melyről rendelkezni hatalmamban állott, az én kedves sógoromat, Fertői Fertőy Boldizsárt helyezem be általános örökösül, s említett Judit leányomat mindenből merően és egyenesen kizárom és kitagadom; hogy pedig e részben mit jelentsen e szó: »kinyilatkoztatott akaratom«, aziránt felvilágosítást nyújtand azon levelem, melyet párban iderekesztek, másolatát tekintetes Bárzsing Vilmos hites ügyvéd úrra bízván kézbesítés végett az illetőnek."

A levél ekként hangzik:

Kívül:

"Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Füzitői Lávay Béla úrnak; hites ügyvédnek, teljes tisztelettel, Helyben."

Belül:

"Tekintetes úr!

Fontos és változhatatlan indokoknál fogva kényszerítve érzem magamat azon viszonyt, mely eddigelé ön és Judit leányom közt létezett, felbontani, az eljegyzést ünnepélyesen megsemmisítvén és minden egyéb ebből származó következtetést elutasítván. Kelt stb. Hargitay János m. k."

Az eredeti levél már le volt pecsételve, azt tehát Bárzsing úrnak nyújtá a szilárd akaratú úr, s megszorítá a fiatalember kezét.

- Remélem, hogy ön kellemesnek találandja e küldetését, s önön függ, hogy ennek teljes sikere legyen.

Ez már csak érthető beszéd.

- Rögtön sietni fogok az átadásával.

- No, nem oly sürgetős. Halaszthatja ebéd utánra.

- De megígértem, hogy négy órára ott leszek. Pusztafinak ígértem.

- Pusztafinak?! - kiálta fel megorrolva Hargitay. - Ön is azon emberrel tart?

- Kérem alássan, egy alkalmatlan ügy. Pesten elfogott, hogy egy előfizetési ívét hozzam el Judit kisasszonynak; most ismét megkapott, hogy mit végeztem már; én át is adtam Judit kisasszonynak, aki a gyűjtést nem fogadta el, de maga aláírt két forintot, azt szeretném neki elvinni; mert tetszik tudni, nagyon goromba ember, ha valaki nem tartja meg a szavát.

- Óh, tehát megint irodalmi koldulás! És Pusztafi Lávaynál van szállva? No azért ne fáradjon ön oda; tegye az ívet egy üres borítékba, írja rá a címet, mellékelje a hat húszast, majd a hajdú el fogja azt neki vinni.

Rögtön csengetett is Mártonnak a büszke hazafi, s elmondta, hogy mint járjon el.

Bárzsing nem tudott hozzájutni, hogy ellenvetéseket tehessen.

- Hagyja csak, így lesz ez legjobb.

Azután még három hazafi jött a társasághoz; azok is mind igen derék liberális férfiak voltak; mert hisz e megyében csak két párt volt ismeretes: egy "igen" liberális és egy "még annál is" liberálisabb.

Ezek jelenlétében rövid szertartással megtörtént a végrendelet lepecsételése, melyre aztán kívül mind az öten felírták, hogy ez a boríték Hargitay János végrendeletét tartalmazza, s azt Fertőy úrnak átadák, hogy a megye levéltárába megőrzés végett letegye.

Ezalatt Márton huszár visszakerült a küldetésből.

- Nos, megkaptad azt az urat? - kérdé tőle Hargitay, pipáját szája szegletébe vágva.

- Igenis, tekintetes uram; úgy megörült neki, mikor a levelet kibontotta, s ami benne volt, meglátta, majd megcsókolt; azt mondta, hogy tiszteli a tekintetes Bárzsing urat, köszöni igen-igen nagyon.

- No ennek ugyan jóleshetett az a két forint! - döcögött kacagásformán Hargitay.

- Nem mondhatnám - szólt Márton huszár -, mert a kétforintost, ami mellé volt adva, a markomba nyomta borravalónak.

- Akkor hát nem tudom, minek örült olyan nagyon - szólt vállvonítva a büszke honfi, s nem is törődött e kérdéssel többet, hanem egy hatalmas fúvással Vezúv-kitörést csinálva pipája maradék sziporkáiból, állványára helyezé örök társalkodóját, s felhívta vendégeit, hogy már most az asszonyhoz jöjjenek át, itt levén az ebéd ideje; közel négy óra már.

Az ebéd pompás volt, vidám beszéddel fűszerezett; a beszéd tárgya kizárólag a holnapi nagy ünnepély. Az ifjú urak elmondták, hogy lesznek holnap öltözve, milyen bársonymentében, milyen hattyúprémes zekében, milyen kalpaggal fognak a hintó mellett lovagolni. Hargitay is ejtegetett kegyesen egy-egy körmönfont mondatot holnap tartandó beszédjéből. A pompás ebédben, a pompás beszédben csak Judit nem vett részt. Kenyéren kívül nem evett semmit, és nem szólt semmibe.

Fertőy szeretett volna neki jókedvet csinálni. "Hát kegyed szép húgocskám, mit fog holnap beszélni a nádor előtt?"

- Semmit.

- De ha őfensége szólítja meg kegyedet, akkor mégis kell rá válaszolnia.

- Akkor tudok egy szép köszöntőt; a legszebb ez, amit mondani lehet; az, amivel Vörösmarty Szép Ilonkájában köszönti fel az ismeretlen vadász Mátyás királyt.

A társaságban magán Hargitayn kívül, ki Vörösmartyt nagyon szerette, senki sem tudta, mi az a Szép Ilonka, s mi az a vadász-tószt, a válasz tehát nem tett semmi hatást.

Ebéd végeztével Hargitay egy percre Judithoz közeledett:

- Egész ebéd alatt nem ettél. Bajod van?

- Meg akarom szokni az éhezést - szólt vissza a leány.

Egy percre mind a ketten egymás szemébe néztek. Olyan volt ez, mint mikor a villámló égre a sötét tenger tükre visszavillámlik.

Másnap reggel az utcák be voltak hintve zöld fűvel a hídtól a megyeházig; a házak oldalai fellombozva jegenyeágakkal, az ablakokban megjelentek a nemzetiszín zászlók, a tornyok minden ablakából széles lobogók repkedtek a derült légben: úgy látszott, mintha az egész város repülni készülne.

És az utcákon az ünnepi zaj; vasárnapi öltözetű nép, ezüstgombos, ezüstláncos férfiak, selyemruhás polgárnők, közbe egy-egy daliás alak, panyókára vetett mentével, fityegő csákóval, hosszan engedve maga után csörömpölni ezüstös kardját; egy-egy csoport nemesi bandérium, lóháton, mely hadnagya vezetése alatt a közeli falvakból jő, kék mentékben, tarsolyos kardokkal; török muzsikával haladó polgári díszőrség; a becsületes céhek pompás zászlóikkal, miknek egyikét nyolc férfi válla emelte nyolc rúdon, a középső rúddal maga a céhmester tartá az egyensúlyt; az iskolák növendékei hosszú orgonasípsorban és a mindenféle látni-tudni vágyó tarka néptömeg mindenütt, mely minden utcát ellepett, amerre a díszmenetnek jönni kellett.

A Duna a váron felül két ágra szakad, s egy kis szigetet képez; a városból e szigetre állóhíd vezet, melynek szokás szerint két osztálya van: egy a szekerek, más a gyalogjárók számára.

A gyaloghíd ezúttal el van mindkét oldalán zárva a válogatlan tömeg előtt; a kordont két-két városi és megyei drabant képezi a két bejárásnál, és most még, midőn a nép csendes hangulatban van, s a kék dolmány az uralkodó szín, tökéletes sikerrel. A szűrös, inges és mezítlábos még most a szigetpartokon ácsorog, s a nagy jegenyék soraira kapaszkodott fel; onnan várja a látandókat.

A gyaloghíd közepén van egy tágasabb tér, melynek hátuljában látható rendes napokon szent Nepomuk János szobra; e rendkívüli napon pedig ugyanaz előtt egy mennyezet van emelve s gyönyörűen feldíszítve virágfüzérekkel, zászlókkal és szalagokkal azon úrhölgyek számára, kik a lovagias ifjú nádornak bejövetelekor elmés feliratú babérkoszorút fognak átnyújtani. Tehát a gyaloghíd azért van elzárva, hogy a néptömeg e díszes csoportozatot az ünnepjárat hevélyében meg ne bolygassa.

Az ünnepély programjában a múlt éjjel az a változtatás történt, hogy Hargitay nem a kiszálláskor üdvözlendi a magas vendéget, hanem a megyeházába lépte után. Amott rövid szavakkal a városi küldöttség fogadja.

A sziget hegyén, ahonnan nagyon keveset lehet látni az egész ünnepélyből, áll egy vén, száz évesnél öregebb, terepély fűzfa, az alatt van egy kis pad.

Ezen a helyen, ahova mai nap bizonyosan senki sem fog tévelyedni, találjuk Pusztafit és Lávayt. A távol emberi zaj, mint egy méhköpű zúgása, hallatszik idáig; senki sem zavarja a beszélgetőket.

- Látod, fiú - szól Pusztafi -, nincs olyan helyzet, aminek okos ember hasznát ne tudja venni. Itt van most e diadalút; egyik dicsőséget nyer belőle, más hivatalokat; te menyasszonyt. És az a leány valóban megérdemli, hogy nőd legyen. Elteszem emlékeim közé névaláírását; még a keze sem reszketett. Hát a tied nem reszket-e? No ezt szeretem. Ne gondolj a jövővel; a bátor szív előtt meghunyászkodik az, s csak a gyávákat üldözi, mint az ugató eb. Csak olyan soká ne volna az este. Kivált az a nehány óra, míg a processzió tart, igen hosszú lesz nekem.

- Nem jössz velem?

- Azt jól tudod.

- Hát kívánod, hogy veled maradjak?

- Sőt ellenkezőleg, követelem, hogy kedvesed közelében légy, mert én úgy érzem, valami baj történik vele. Tudod, hogy én minden ilyen ünnepélynél úgy érzem magamat, mint a macska földinduláskor. Vigyázz rá!

- Az igaz, hogy képtelen gondolat volt a hídra állítani a tribünt; de te mit fogsz addig csinálni?

- Itt maradok a sziget végén, beleülök egy csónakba, és csendesen horgászom. Hanem megállj. Még úgyis korán az idő; nincs mért sietned. Szeretném hallani, mivel akartad felköszönteni a magas vendéget? Úgysem fogja senki meghallani kárba veszett dikciódat; legalább halljam én.

- Jól van. Halld meg. Körülbelül így szóltam volna hozzá: "Uram, azon városba léptél, melyre nézve e hon földe egyedül mostoha anya. Nyolcvanöt év előtt a földindulás rommá döntötte ezt: a romok alapjaira új város épült. Ötvenkét év előtt az árvíz pusztította el; a pusztaságnak újra lakói lettek. Harminc éve tűz emésztette meg; hamvaiból ismét újra támadt. Húsz év óta a várerődítés egész negyedét rontá le s tette legelővé, a város odábbment, és újra fölépült. E kis tér lakóit minden csapás üldözé, maga az alattuk álló föld is. És íme e házsorok, e templomok beszélnek és mondják, hogy e nép még csapásaiban is szereti, imádja és nem hagyja el szülötteföldét. Uram, e csodás honszerelem bűvkörébe lépj be, és maradj meg abban, mert aki azon belül van, az mindvégig sérthetetlen!"

Pusztafi meglökte tenyerével barátja vállát.

- Eredj, te balga! Nagyon jó, hogy el nem mondtad. Hiszen ez szép.

Egy ágyúdördülés a túlparti hegytetőn jelenté, hogy a gőzös, mely a magas vendéget hozza, már látható.

Lávay sietett a hídra jutni, melyhez már akkor fegyveres hadsorok tartották hozzájárulhatóvá az utat. A gyaloghídon is annyi volt már a szabadalmazott néző, hogy munkájába került a baldachin közelébe juthatni; ahol azután Márton huszárral összetalálkozva, e kellemes társaságban megmaradt.

Márton huszár nagy tisztelője és pártfogója volt a kiadott vőlegénynek. Ő egyedül maradt változatlan irántai érzelmeiben, politikai hitvallása dacára; pedig hiszen ő volt legérzékenyebbül sértve általa; mert ha a paraszt is úrrá lesz, hát akkor a szegény hajdúk hivatala hová alacsonyul le!

Hanem azért Márton huszár nem szűnt meg egykori kegyencét pártfogolni.

- Csak ide álljon mellém a tensúr; majd én helyet csinálok - szólt protektori arccal. - Innen legjobban lehet látni a zászló mellől.

Tudniillik, hogy nem a díszmenetet lehet legjobban látni, hanem a kisasszonyt, ki pompás díszöltözetben a többi delnők között a tribünön áll.

- Bizony gyönyörű teremtés! - mond Márton hajdú. Bal szomszédja azt a bársonyruhás lovagot érti, aki akkor vágtat végig a hídon, s azt mondja rá: "Az ám"; pedig Márton a jobb oldalra beszélt, s egészen másra gondolt.

Halkan súgva folytatja Bélához:

- Tegnap este a kisasszony fekete kenyeret hozatott magának a cselédektől, azt mondta, hogy már ezután olyanhoz akar szokni.

Lávay szemei meg nem tudtak válni Judit szilfidi termetétől.

- Ide nem nézne egy világért, pedig tudja, hogy valaki közel van - dörmög Márton.

Most újra három lövés hallatszik a szigeten és arra hat dördülés egymás után a várfokon, és újra ágyú ágyú után; van olyan ember is, aki megszámlálja, hányat lőnek.

A városban minden harang megszólal, a tornyok üdvkiáltása túlzengi az emberi viadalt, mely ezernyi ezer szóval köszönti a lobogós zászlókkal érkező gőzhajót; minden hangzik a földtől a jegenyék tetejéig és a háztetőkig; s az örömviadal úgy hömpölyög odább-odább, amint a sziget felől a díszmenet közelebb húzódik.

Mennyi pompa! Mennyi igaz lelkesülés!

A diadalívek alatt egyenkint tünedeznek elő a polgárőrség csapatjai, elöl a tábori zenekarral, mely a Hunyady-indulót harsogtatja, azt a dalt, melynek refrénje ez: "Éljen soká a hon, éljen a király!" Utánuk a lovas nemesi bandérium, melynek zenekara skarlát ruhás cigánytrombitások csapatja fehér lovakon; mind szép rendben vonulnak végig a hídon, büszke, harcias tartással. És azután következnek az úrlovagok, pompás sujtásos paripákon, aranysujtásos bársonyöltözetben; kócsagos, forgós kalpagokkal, villogó szablyákkal, miknek aranyos tokja a fényes kengyelhez verődik. És ennyi deli lovag közepett, aranyos díszhintóban maga a nádor, egy szép, daliás arcú férfi, élte ifjú korában; magas homloka, szelíd szemei, hosszúdad arca, szép, magyaros, szénfekete bajusza s egész tekintetének férfias nyájassága olyan önkénytelen vonják felé minden szem tekintetét.

Ki tehetne az ellen, ha ennyi ember töri magát a hintó közelébe juthatni; egy örvendetes "éljent" kiálthatni az ország legelső választott tisztviselőjének, s elfoghatni egyet azon szíves mosolygások közül, mikkel az a nép üdvözletét viszonozza?

A nádori hintó körül tóduló néptömeg, amint a széles útról a keskeny hídra ért, egyszerre összeszorult. Itt már erősen meg is szaporodott azokkal az elemekkel, mik eddig a jegenyéket tarták megszállva, s amiknek meggyőződésük az, hogy amikor ilyen jó nap van, akkor minden polgárnak kötelessége semmi szóra sem hallgatni.

A két megyei hajdú a gyaloghíd végén nyilván gyönge oltalom volt e közeledő ár ellenében. Amint azt minden ember előre láthatta, ahogy a díszhintó a hídra ért, az örömujjongó tömeg egy perc alatt elfoglalta a gyaloghidat, az ellenálló őrséget elkapva, mint a vihar a kaszált füvet. Nehány percig lehete még látni a néptömeg közül kiemelkedni egypár küzködő tollbokrétát és fenyegetőleg fölemelt kardot. Azok is eltűntek nemsokára, a csákókat és kardokat bizonyosan belökték a vízbe.

Azontúl nem állt semmi az útban. Aki a gyaloghídon volt, azt a közeledő ár mind tömte jobban a tribün felé.

- Tensuram, itt baj lesz! - dörmögé Márton huszár Bélához fordulva.

- Az bizonyos. Mármost segítsünk, ahogy lehet. Adja ide Márton a kezét; ketten tán visszatarthatjuk a népet csak annyi ideig, míg a nádor az asszonyoktól átveszi a koszorút, mert azután egy perc múlva úgy össze fogják törni ezt a vékony sorompót, mint a pozdorját, de legalább azalatt a hölgyek csendesen eljuthatnak a híd túlsó végéig, s ott hintaikba ülhetnek.

- Jó lesz, tensuram.

Azzal még egypár becsületes hajóslegény segítségével megkísérték azt a feladatot, ezernyi rohanó alakból tömörült emberoszlop nyomását egy négyszögölnyi területen, ellenvetett vállakkal visszatartóztatni, amely nehány percre sikerülhetett, de amint sűrűbb lett a rájuk nehezülő tömeg, akként kelle nyomrul nyomra engedniök.

A hölgyek pedig a baldachin szárnyaitól takarva, nem látták ezt az egész veszélyt, csupán az örömzajt hallották belőle, az érkező nádor arcán függött figyelmük.

S e terhes pillanatban Hargitaynénak, ki leánya oldalán állt, az az ötlete jött, hogy egy egyszerű "sokáig élj" kiáltás helyett valami szép rigmust mondjon a nyújtott koszorú mellé.

Már ekkor Lávayt és Mártont egész a tribünig szorította az ellenállhatlan néphatalom, s a korlátok recsegni kezdtek.

Hargitayné nem látott, nem hallott abból semmit. Ünnepélyes hangon kezdé:

- Mélyen tisztelt...

Abban a percben egy rögtöni roppanás hallatszott, rá egy rövid, egy borzasztó ordítás, minő száz meg száz megölt ember utolsó jajkiáltása...

A gyaloghíd a túlteher alatt harminc ölnyi hosszúságban egyszerre leszakadt, s hölgyeivel, zászlóival, szentképével együtt a Duna közepébe zuhant.

A következő percben nem látszott a víz tükrén más, mint uratlan fövegek, fenn libegő díszkoszorúk és lemaradt zászlók. A többi a víz alatt volt.

Azok között Béla és Judit.

Kétszázharminc ember bukott egyszerre a letört híddal a víz alá.

Ott, a diadal mámorában, az ünnepély fénykörében, a nádor szeme láttára, alig egy ölnyire hintaja kerekeitől zuhantak a hullámsírba; az ünnepelt még láthatta a koszorús angyalfőket maga előtt, még hallhatta a zengő éljenkiáltást, és egy perc múlva a koszorúk úsztak a víz színén, és a fájdalom ezerszavú ordítása tölté be a levegőt.

Óh, milyen ünnepély volt ez!

Midőn a zászlós diadalíveken át rohant a jajgató néptömeg minden irányba kábult rémülettel, aranyos, bársonyos lovagok hogy vágtattak, fövegvesztve, észvesztve, s kiáltoztak nejeik, gyermekeik után! A szép fegyveres polgárőrség hogy riadt szerte, mint egy fölvert tábor, s mindenki a part hosszában, mely még akkor zászlókkal volt fölékesítve.

- Siessenek önök a dereglyékhez - kiálta a nádor kíséretéhez; ő maga leugrott a hintajából. Egy ember, kinek neje szeme láttára bukott le a vízbe, utána akart rohanni; a nádor ragadta meg és tartóztatá vissza, magával vonszolva a félőrültet: "A dereglyékhez, a dereglyékhez! A gőzöshöz kell futtatni, hogy kerüljön a folyamon fel! A halászok jöjjenek hálóikkal! A hajókhoz minden ember."

Akik közel voltak és hallották a parancsokat, vágtattak azokat teljesíteni; a távolabb álló tömeg hullámzott előre-hátra, mint kinek jó tanács nem jut eszébe. Egy csoport, mely jó előre haladt a város utcáin, még diadalmas zenével nyomul előre. Egy lovas utoléri őket. Egy szót mond nekik, arra a zene töredezetten megszakad, a csapat felbomlik, s zenész és ünnepjáró fut visszafelé a folyamhoz... Óh, milyen ünnep ez!

Hargitay János ezalatt a választott bizottmány élén várta az ünnepélyes percet, melyben a nép hódolatát az oly forrón óhajtva várt vendég színe előtt tolmácsolhatja.

Ma elragadóan fog szónokolni, mert valóban érzi is azt, amit mond. A nemzeti büszkeség, az ősi honszerelem és a ragaszkodó hűség szavai azok. Ki tudja, mi lesz, ha ezek mind kimennek a divatból? Ma bizonnyal ezeknek a napja leend!

Nem Hargitay János, hanem azon elvek, miket ő képvisel, tartják ma diadalnapjukat.

Le is van írva a szép dialektikával alkotott szónoklat, s Hargitay még egy pillanatot vet belé, midőn a monostori első ágyúszó eldördül.

"Amíg én élek, amíg e test össze nem roskad, addig ez eszmék, e szavak is élni fognak."

És bizonyára Hargitay arcán az élet maga sugárzik. Ilyen tekintet az, mely nem fél a holnap szelétől, mely nem mondja a jövendőkre: "ha élünk."

Daliás zsinóros köntöse még tíz évvel fiatalabbnak mutatja; a mai nap eszméi elsimítottak homlokáról minden ráncot; annyival is ifjabb. Egész magatartása azzal dicsekszik, hogy ez a nap ma az ő számára virradt.

Ismét lőnek; az ágyúdördülés megzörrenti az ablakokat. Hargitay János magában számítgatja a tőle távol történtek folyamát. Most megérkezett a gőzös. Most történik meg az elfogadás. Most megszólalnak a harangok. A menet az első diadalkapun jött át. A nép üdvkiáltása megzendül, az induló zenéje közbehangzik; most érkeztek a hídra fel. A zeneszó, az éljenriadás mind jobban kivehető a part felől. Most egyszerre valami nagy, erős kiáltás hangzik; nagyobb, élesebb, áthatóbb az eddigi morajnál: az emberen úgy végigborzong valami. Azután egyszerre csendesség lesz, csak a közeledő zene s a harangszó marad meg.

Hargitay azt számítja, hogy most áll neje és gyermeke a magas vendég előtt, ki kegyteljes mosolyát árasztja reájuk.

Ekkor egyszerre félbeszakad a zene, megáll a harangszó.

És egy perc múlva elkezdik a harangokat félreverni.

Mint nagy vész idején, midőn mindenkinek menteni, menekülni kell, minden toronyban, minden harang, vékonyan, vastagon, szomorúan elkezd kongani: "Vész, vész, vész!"

A toronyból jól láthaták a borzasztó baleseményt.

"Mi történhetett ott?" - kérdezék egymástól az elsápadt férfiak ott az ünnepélyes termekben; - "Tűz ütött-e ki?"

A magas épület ablakaiból semmi irányban sem lehetett tüzet látni, és a harangok mégis egyre mondták: "Vész, vész, vész!"

Nemsokára az újratámadó népzaj is hirdette azt.

Ah, az egészen más zaj volt, mint az elébbeni. Nem az a kitartó zengés, mely egyetlen "éljen" szónak szájról szájra kelő ismétléséből támad; hanem egy zűrzavaros zsivaj, mely nő, de nem közeledik, melynek hallása nem melegít, hanem összeborzaszt.

És senki sem jő onnan, hírt hozni. Az utcákon minden ablak tele várakozó főkkel, akik sápadtan kérdik a járókelőktől: mi történt? Senki sem tud felelni; aki most jár az utcán, az mind a városból siet kifelé a partra, s maga sem tudja, mi vár rá.

Csak nagy későre fut végig az utcán egy öregasszony, kezeit tördelve, ez már a part felől jő, s lázhidegtől rázott hangon rebegi: "Óh, Jézus Máriám! Óh, Jézus Máriám!"

Ez a városházához siet, a tiszti sebésznek hírül adni, hogy siessen műszereivel a szerencsétleneken segíteni; saját nejét is éppen most fogták ki holtan.

Hargitay János lekiáltott a futó asszonyra a megyeház ablakából: "Mi történt?"

Óh, hiszen minden ablakból kérdezték ezt már a jámbortól, de ő nem hallott most semmi kérdést, s nem felelt semmi mást, csak: "Óh, Jézus Máriám!"

Amint ennek lélekborzogató sikongásai elhangzottak a Városház téren, akkor kezdett egy csapat férfi nagy zajjal jönni a megyeház felé, kiket minden ablaknál megállítottak, s nagysokára bontakozott ki a lassan húzódó tömegből egy vágtató lovas; egyike a megyei lovas huszároknak, kik a rendtartás végett voltak kiküldve. A huszár ruhája csupa por, arca csupa vér volt, mint akit egyszer lovastul a porba gázolt a vakon rohanó néptömeg. Csákója sem volt a fején, úgy vágtatott hajadonfővel a megyeház kapujáig; nagy nehezen bírta elszilajult lovát visszatartani.

- Mit történt?! Szólj! Beszélj! - kiálta le a lovától hánykodtatott lovasra Hargitay.

Az rá sem ért a kérdezőre feltekinteni, mert talán nem mondta volna neki, ha megismeri.

- Leszakadt a dobogóhíd; az asszonyságok mind a Dunába vesztek!...

Hargitay János, mint ki haláldöfést kapott, elordította magát.

- Mind a két Juditom!! (Nejét is Juditnak hítták.)

És erre szép piros életvidám arca elkezdett mosolyogni, elkezdett még pirosabb lenni, mindig ragyogóbb, mindig mosolygóbb lett. Nehány pillanatig nem lehete tudni, megőrül-e vagy meghal. Hanem azután egyszerre elmúlt minden mosolygás, a piros arcszín szederjesre vált, a szép délceg alak aranyzsinóros, nyusztos díszöltözetében, ezüst markolatú kardjával kezében, álló helyében összeroskadt; előbb térdével, azután karjával, azután homlokával koccantva a márványpallót.

Csakugyan igaza volt. Az ő ősei mind szemközt állva szokták meglátni a halált. Most már ő is közöttük van.

S ha halottai valóban megindultak a túlvilág felé, ő gyorsabb volt náluk: - megelőzte őket.

De vajon útban vannak-e?

Amint a gyaloghíd korhadt mestergerendája kettéroppant, az alázuhanó szakasznak egyik fele minden rajta levőkkel egyben a hídlábak alá esett, míg a másik rész pántjainál fogva fennakadva, arról csak a rajta levő népcsoport hömpölygött alá; nehány karfa utánuk esett; akit ott talált, azt összezúzta.

Nehány, az örökkévalósághoz számított perc múlva, több ölnyire a hídon alul fölmerült az alászakadt hídrész a víz alól.

Minő látvány volt az!

Száznál több nő és férfi, egy kuszált gubanccá keveredve, mint egy holt kéreg, melyet a zivatar ágastul letört, egymásba és a karfába kétségbeesetten kapaszkodva; néhol egy-egy életért esengő kéz, melynek feje a gerendák alá szorult, emelkedik ki a víz alól; ájult női alakok lebomlott haját libegteti hosszan a hullám.

És egy jajkiáltás nem hallatszik; a rémület mindannyinak elvette szavát. Halálos kábulatban engedi magát az egész embertömeg, lélekvesztő tutaján, a víztől csendesen alávitetni.

Ezeket megmenteni könnyű! De hát akik a híd túlsó töredékéről mentő darab fa nélkül omlottak alá egy gomolyba keveredve, mely egymást nyomta, tulajdon esése terhével, le, le egész a Duna mély fenekéig, ahol a kagylók teremnek!

E szerencsétlen tömeg között voltak Hargitay két Juditja, a nő és a leány s az elutasított szerető, Béla.

Abban a percben, midőn az ijesztő recsegés közepett az egész tömeg hidastul együtt roskadni kezdett, Judit lelkének ez az egy betöltő gondolatja volt: "Ah, tehát meghalunk!"

Ez tehát megoldása a fájdalmas kérdésnek: meghalni. Nem ijeszté őt meg a pillanat rémképe, egész lelke tele volt azzal régóta. Sokat gondolt ő egy ilyen percre; sokat képzelte ő magában: milyen érzés lehet az, mikor az ember egy magas helyről az ismeretlen hullámsírba leugrik? milyen lehet oda alant? sokáig tarthat-e? nagy fájdalom lehet-e az? feljön-e a lélek a buborékokkal? elébb megszakad-e a szív, mint a fő gondolkodni képes? s rég meg volt barátkozva e hideg, bántalmas gondolattal; csupán az tartotta vissza, hogy azt tenni mégis gyávaság volna. De íme a sors maga akarja most. Tehát így történik az legjobban.

E keserű nyugalomban egészen megtartá öntudatát, még akkor is, midőn a következő percben a hullám összecsapott feje fölött.

Szemeit le nem tudta hunyni a víz alatt.

És az rettenetes volt!

Látni maga mellett, körüle, alatta, fölötte, ismerős arcokat, a halál kétségbeesett agóniájával, némelyik mereven kidülledt szemekkel, duzzadt arccal szállt csendesen, mint légben a pehely, másik eltorzult arccal, összehúzott szemekkel vonaglott, tehetetlen erőködéssel kapkodva mentő tárgyak után. Legiszonyúbb volt két ismerős barátnéjának alakja, kik egymást szorosan átölelve lebegtek alá; amint a fenn delelő nyári nap keresztülsütött a víz átlátszó tömegén, oly zöldnek látszott körüle minden arc és alak.

És még e száz meg száz arc és alak élt! Még mozgott, még hánykódott, még vonaglott az átkozott zöld elem híg világában; még a kezek nyúltak egymás után, még az ajkak kiáltásra nyíltak, még a szemek forogtak üregeikben... és az már a halál országa volt.

Judit látta, és meg nem érezte, hogy ez a halál. Még nem nyitotta fel ajkát. Nem érzett egyebet, mint azt a nehéz nyomást a mellen, amit a víz tömege okoz.

S eközben úgy érzé, mintha csendesen emelkednék fölfelé: tán éppen azáltal, hogy elhagyta magát. A feje fölötti zöld tömeg mindig világosabb kezdett lenni, s már látni kezdé, amint fölötte azok az apró halacskák rajzanak, mik ezrivel úszkálnak a víz színén, a nap melegében fürödve s leskelődve a lég bogarkái után.

A nap odafenn, mint egy tűzgolyó nagyított képe látszott a vízen keresztül, s a millió felszálló buborékban megtört sugáritól szivárvány dicskör képződött itt alant.

E szivárványos glóriából egyszerre mintha egy égből alásuhanó alak szállana le hozzá! Kedvesének arca volt az!

Midőn ez arc megjelent a leány előtt, midőn e mentő kéz megragadta karját, midőn egy perc múlva szétváltak a habok feje körül, midőn szemei megpillanták az isten szép világát, midőn egy szabad lehelettel átszívhatá az áldott levegőt, és midőn arca kedvese vállára borult, ah, akkor az a gondolatja támadt, hogy az élet nagyon szép.

Megmenekülni! Éppen annak erős karja által mentetni meg a halálból, akiért meg akart halni! Ez az érzés, ez az eszme egy percig üdvözültté tette. Csak egy percig.

A következő percben ismét egy gondolat villant át agyán, ami rokon a kárhozattal.

- Hát az anyám!

S mintha rögtön válasz jönne e kérdésre onnan a hullámsírok országából, hirtelen a vizek alól egy erőszakos kéz ragadta meg a lábát...

Judit zsibbadni érzé minden idegét. Nem gondolt egyébre, mint hogy íme azon kéz, mely tiltva állt közte és szerelme között, most még a sírok mélyéből is felnyúl hozzá, megragadva gyermekét, midőn azt kedvese az életnek és az élet hosszú rejtelmeinek rabolja vissza; ez a hideg erőszakos kéz nem engedi azt megtörténni, hanem leviszi őt ismét magával, le a csendes, a nyugodalmas halálba.

Judit nem ellenkezett vele; csendesen összetevé mellén kezeit, és szemeit most már lehunyta. Perc múlva érzé, hogy ismét elborítá fejét a hullám.

A másik pillanatban Béla karja újra felragadta őt, de az erőszakos kéz folyvást tartotta alant, és nem bocsátotta el.

Érzé, minő erőfeszítésébe kerül kedvesének, hogy ily küzdelem mellett a haboknak ura maradhasson. Mondá neki: "Hagyj el, menekülj magad!" Nem volt az szó, csak gondolat volt, ő azt képzelte, hogy beszél, vagy azt, hogy kedvese tán gondolatját is meghallja.

Az erőszakos kéz pedig folyvást vonszolta lefelé.

Többször volt már fejével a víz alatt, mint fölötte. Eszmélete kezdé elhagyni. Valami siket zúgást érzett füleiben, mely agyát elkábította; az a pillanat volt ez, midőn a test és a lélek már különválva élnek; a lélek még eszmél, gondolkozik, de az idegek más úrnak fogadják szavát; a lélek nyugodt már, de a test halálküzdelemben vonaglik, reszket és harcol semmivélétele ellen.

S a halálba vivő kéz nem akarta elereszteni.

Az öntudat elhagyta egészen; nem eszmélt semmire már; ekkor a vele küzdő alak ott lent haláldühében kínosan megharapta lábát.

E fájdalomra önkénytelenül összevonaglott a test, egy erőszakos rándulással felveté magát: e rándulástól az üldöző elmaradt tőle, s többé nem fogódzott belé; - akárki volt, az már halott...

És most Judit idegeit megszállta amaz öntudaton kívüli erőszak, minő a kínos halállal küzdőket szokta meglepni. Nem volt már semmi gondolatja. Kedvesét, ki őt eddig karjánál fogva emelte és vitte fáradságosan úszva a hullámok között, hirtelen átölelé, mindkét karját dermedt erőszakkal fonta vállai körül, átkulcsolta karjait, magával vonta a víz alá, és ajkaival annak ajkait keresve föl, egy végső halálos csókkal, öleléssel képtelenné tette azt a mozdulásra, a lélegzetvevésre; így együtt és egyszerre szállt a két alak a vízfenékre, s két lélek fel az égbe...

- Hahó! Béla! Ide! - hangzott egy ismerős hang a vizek fölött. Egy csónak sikamlott a habokon végig, csak egy férfi ült abban. Az volt Pusztafi.

E csónakban leste ő a halakat horogra; míg mások az ünnepély zaját növelni siettek, ő volt a legelső, ki a vész helyére sietett.

- Ide Béla! Ide!

Már messziről megismerte barátját, amint az küzdve dolgozott a hullámok között, s megfeszített erővel sietett segélyükre. Béla nem hallotta már szavát; az őrült ölelés őt is vesztébe ragadta.

De a költő nem hagyja elveszni azt, akit szeret.

Csáklyával kezében addig kereste őket, míg rájuk talált. A lyánka akkor is ölelve tartá kedvesét, nem lehete őket egymástól elválasztani.

A költő kiemelte őket erős karjaival, mint két gyermeket a bölcsőbül, s azután lefekteté őket a menyasszonyi ágyba: a csónak fenekére.

A két, egymáshoz tapadó főt odavette az ölébe, lesimítá homlokaikról az összecsapzott hajfürtöket; a leány fején még akkor is ott volt a zöld mirtuszkoszorú. Most már egészen illett hozzá.

Egyik sem adott semmi életjelt, mozdulatlanul feküdtek egymás mellett.

A folyam túlsó partján nagy volt a riadal; csónakok, dereglyék kezdtek elindulni, a hídtöredék menekülteit csendesen vitte alá a hullám, a szigetpart csendes volt. Arra kormányzá Pusztafi a csónakot, szemeit le nem véve az ölében fekvő két hideg, elkékült arcról.

"Most már egymáséi vagytok."

Egyébiránt a legszebb idő kedvezett az ünnepélynek, a nap forrón sütött, az ég derült volt, az elszórt fű illatozott az utcákon.

Pusztafi valahol a belváros egyik háromemeletes házában lakik. Természetesen a harmadik emeleten; azért, mint mondani szokta, mert negyedik már nincs.

Egy előszoba, melyben inasa lakik, egy dolgozószoba és egy hálókamra képezik lakosztályát.

Bútorzata igen egyszerű, csupán könyvtára képviseli a fényűzést, mikben az angol, francia és német klasszikusok remekei mind pompás díszkötésekben állnak. Falain acélmetszetű arcképek; de nem azok, amiket minden háznál szokás találni a magyar földön; nem azon jó bajuszos, szakállas arcok, kik kardot kötöttek fel, amikor az arcfestőnek ültek, s a markolatra tették kezeiket, annak jeléül, hogy ha még magátul akarna is kijönni hüvelyéből az a fegyver, hogy valakinek megártson, ők nem engednék, visszatolnák.

Ez acélmetszetek itt körül mind idegen szabású arcok, simára borotvált képek, állig kötött fehér tászlis nyakkendőkkel, ódivatú frakkokban. Nem egy falusi ismerője a költőnek, ki hozzá látogatóba feljött, mondá magában első körültekintésre: "ugyan minek tartja itt ezt a sok németet?", s csak azután borzongott a háta, mikor közelebbről megnézte azokat, s az aláírásokat olvasá; - az a ráncoktól áterelt, epés, gunyoros arc, melynek két inggalléra meztelen nyakán kétfelé van vetve: Marat; az a fennyen fölemelt fő, masszív vonásaival, nyílt tekintetével, faltörő homlokával: Danton; az a cicomás alak: Robespierre; az a fiatal, gyermeteg tekintetű tojásdad arc: a rettenetes Saint-Just, s az a szellemdús női arc, ógörög hajdíszével: madame Roland. Aki pedig íróasztala előtt függ, az a kopasz tarkójú kedélyes arc: az Béranger. Íróasztalán kedvenc olvasmánya, a girondisták története van kitárva.

A költő íróasztala előtt ül; szobája ablaktáblái bezárva, gyertyái csonkig leégve. Előtte egy megkezdett költemény, melynek címe:

"Cassius"

"Tell"

"Desmoulin"

"Hát a negyedik ki lesz?"

Fel-felkel, egyet jár nyugtalanul szobáján végig, egy tallérnyi emlékpénzt hajigálva s tenyerével elkapkodva; azután ismét leül és ír tovább.

Félig kész már a költemény, de a vége nem tud megszületni. Nincs, nincs eszme, ami oda való volna. Elolvassa, amit írt már: "nyomorúság!" dörmögi magában; azután széttépi az egészet, összegyűri markában, s a kemence mögé veti. Ő így szokott törülni munkáiban.

Az ajtót nyikorgatja az inas.

- No mi baj? - kérdi Pusztafi félretolva a reteszt.

- Két asszonyság akar bejönni.

- Hozzám? Éjszaka?

- Szép éjszaka - dörmögé a vén cseléd -, tizenegy óra már délnek.

Azzal kinyitotta az ablaktáblákat. Esős, kedvetlen márciusi nap volt, nemigen lehetett észrevenni, mikor virradt meg.

- Hát csak bocsássa be a hölgyeket, ha okvetlen látni akarnak.

- Nem tetszik előbb felöltözni?

- Hiszen le sem vetkőztem tegnap óta.

- Legalább csizmát húzhatna mást, mert ez igen sáros.

- Az egész világ sáros, mért ne lehetnék én is?

Voltak kedvetlen órái, amikben a cinizmusig ment nála a hiúság hiánya.

Nehány perc múlva hölgyruha-suhogás hallatszott ajtaja előtt s egy gyöngéd koccintás ajtaján.

- Szabad!

Két hölgy lépett be; egy fiatal és egy éltes.

- Ah! kegyed az? - kiálta öröm hangján Pusztafi, az ifjú hölgynek kezét nyújtva. - Ennek igazán örülök.

Hargitay Judit volt az.

- Én babonás vagyok - szólt Pusztafi a hölgyeket pamlagához vezetve -, s attól föltételezem, milyen lesz egész napom, hogy kedves vagy gyűlöletes arccal találkozom-e legelőször. Ma tehát epochális jó napomnak kell lenni!

- Megbocsát ön, hogy idejét és eszméit rablom? - szólt Judit, megszorítva a költő kezét.

- Úgy nagyon értéktelen tárgyak rablására adta magát kegyed.

- Bemutatom önnek nagynénémet, Gyöngyi Saroltát.

A kis eleven asszonyság, ki évei dacára igen sok kellem birtokában érzé magát, valami szellemdús bók alkalmazására szánta el magát, melyet arcából észrevéve a költő, sietett útját vágni e készületnek, egyenesen a tárgyhoz látva.

- Miben lehetek kegyednek szolgálatára?

- Jó tanácsával.

- Azt előre adhatok, mielőtt a tárgyat hallottam volna. Amit kegyed akar - az helyes.

- Én színésznő akarok lenni.

Pusztafi kegyetlenül összeráncolta szemöldeit. Mondta magában: no ennek ugyan kár volt "in bianco" aláírni a kívánságát.

- Ön megbánta, hogy előre helyeslé akaratomat?

- Kegyed valóban igen jó rendőrséget tart szép szemeiben.

- S kegyed igen rossz titkárt arcvonásaiban. Szándékom nem nyerte meg tetszését.

- Óh, miért nem? - szólt a költő iróniával. - A pálya ellen semmi kifogásom. Hisz az polgári állására nézve egy fokkal följebb áll az enyimnél, fényére nézve végtelenül fölülmúlja azt, s ami a szenvedély kielégítését illeti, minden alkotó művészet között egyedül ez ád a teremtés pillanatában valódi gyönyört; hanem óhajtanám előbb tudni, számot vetett-e kegyed magával és tehetségeivel; tudja-e, átmérlegelte-e, mi kell minden egy színésznő pályafutásához.

A jó nagynéne sietett mindjárt a válaszadással ily kényes kérdésben megelőzni Juditot. Hisz ő csak nem dicsekedhetik saját talentumaival.

- Óh, Pusztafi úr, ha hallaná egyszer, ahogy kegyed költeményeit szavalja Judit! Az a hang, az az érzés...

- Kérem, kérem... - csitítá őt Pusztafi. - Nem hangról, nem érzésről kérdezősködöm én. Azok olyan dolgok, amik nélkül az első föllépés után megbukik az ember; s aztán kigyógyul belőle. Azt kérdeztem, tud kegyed mosni, vasalni; tud varrni, főzni. Mert ez a fődolog. A színpadi királynék civillistája nálunk nem olyan nagy, hogy abból minisztériumot tarthassanak; a királynénak mikor nagy szerepe van, reggel még sötéttel fel kell neszezni, hogy szobáját kitakarítsa, mert bejáró cselédje még akkor alszik. Akkor a királyné megfőzi reggelijét, s azalatt ráér szerepét megtanulni, hogy nyolc órára készen legyen, mikor próbára kell menni. Tizenegykor a királyné hazajön, tüzet rak, rántást készít, mert a vendéglői háztartás sokba kerül, s a bejáró cseléd ehhez nem ért; főzés közben szerepe főbb momentumait átgondolja, s azután iparkodik az ebéden mentül előbb átesni, amin segít az, hogy igen rövid. Azután előkeresi öltönyeit, mik estére szükségesek, egyikre új díszítményt kell varrni, másikat korszakhoz idomítani, némelyiket ki is kell vasalni. A királyné ezalatt beleélheti magát szerepe lelkületébe. Azután következik a dicsőség. A királynét taps és diadalzaj fogadja, felvonás után háromszor kihíják, a királyné sóhajtva gondol rá, bárcsak ne hínák ki annyit, hogy kapuzárás előtt meghalhatna a harmadik felvonásban; ne kellene két garast fizetni a házmesternek. - Nos tehát tud kegyed mindezekhez?

- Akarok tudni, tehát fogok tudni.

- Erős szavak. Hanem azt is jó lesz kegyednek előre látni, hogy a múzsák, apjukkal Apollóval egyben, már Arachne és Marsyas idejében is irigyek voltak. Vetélytársairól ma is lehúzatja a bőrt Apolló. Vannak kellemetlen, kiállhatlan, háladatlan szerepek, miket innen is, onnan is a rendező fejéhez vernek, míg utoljára olyan kézbe akadnak, mely azokat megtartja. A királyné nem lehet mindig királyné, hanem holnap uszályt visz magánál kisebbek után. Kedvetlenül lép gyűlölt deszkáira, s vándorol más által elhagyott helyekre; játszik dajkákat, öregasszonyokat, tréfás fecsegőket, mik lelkével ellenkeznek. Mit csinál ilyenkor? Tűr és hallgat és elnézi, milyen szépen el lehet temetni az embert elevenen. Vagy pedig nem tűr, hanem intrikázik: fog magának újságírókat, akik jajgassanak helyette, ez kevésbe kerül, egy szép szó, egy mosolygás elég, hanem aztán keveset is használ; többet ér, ha két versenyző párt közül valamelyikhez szegődik vagy mind a kettőhöz; egyik primadonnát a másik ellen izgatja, egy korifeust vagy kettőt meghódít, talán a rendezőt is, miért ne az igazgatót magát vagy éppen az egész hétfejű sárkányt? Hisz ezzel a híre egy cseppet sem lesz rosszabb. Vagy ha éppen nagy és gyors sikert akar aratni, valami magas személyes protekció... Kegyed elpirul: bocsánat, nem mondom tovább, csupán általánosságban beszéltem. Kegyed tud tűrni...

- Tűrni és igyekezet által kitűnni.

- És már most mondja meg kegyed, mi oka van ez elhatározásra?

- Azon akartam kezdeni. Kegyed nem engedett engem meghalni, midőn én akartam. Visszahozott az életre, midőn már a halálban célt értem, mármost lássa, mire mehet egy nővel, ki életét intézni akarja. Amint ama rettentő nap után eszméletemet visszanyertem, azt kérdezém: "hol van atyám, hol van anyám?" a körülállók nem feleltek, elfordultak, szemeiket törülték. Kinn az udvaron énekeltek, imádkoztak; a toronyban zúgtak a harangok, akkor temették mind a kettőt. Hallottam jól, mikor a két halottas szekér végiggördült a kövezeten, s azután a gyászkíséret párosával végiglépdelt az ablak alatt. Én még halva sem láthattam őket. Megváltak tőlem haraggal; elátkozó kezükkel fejemen; ha van egy gondolatom, mely sokszor visszatér, s melyet azzal próbálgatok legyőzni, ha egész borzalmát kiaknázom, ez az; most is azt hiszem, hogy aki ama rossz napon megragadott a víz alatt, anyám volt - és én eltaszítottam őt magamtól -, és ő meghalt - és én megmenekültem. Hogy élek, hogy őrült nem levék ez iszonyú óra után, azt hiteti el velem, hogy a sors valami küldetést bízott rám. Lehet ez tőlem nevetséges rajongás, de én úgy vagyok meggyőződve. A gyászév leteltével, úgy ígértem Bélának, hogy nejévé leszek. Abban az órában, amidőn ez megtörténik, semmim sincs, mint saját magam. Szülőimnek egy végrendeletük maradt, melyet ők elijesztésemre írtak, nem sejtve, hogy a holnapi nap már az örökkévalóság napja. A fenyegető végintézet a megye levéltárában van, s én akkor, midőn Bélának kezemet nyújtom, a szegénységet viszem a házához. Szegénynek lenni még nem baj, s attól ő sem irtózik, én sem; ő munkája után szerényen él, s én e szerény sorssal beelégszem. De annyi rajtam beteljesült szerencsétlenség már látnokká tett. Amivel szülőim, ismerőim fenyegettek, hogy Bélát azon elvek, amikért küzd, egykor földönfutóvá teszik, hogy valaha üldözött lesz, talán fogoly, talán száműzött, az bennem mind hitté vált. De nem azt érték el vele, amit akartak. Nem riasztottak el, sőt inkább most már elválhatlanná tették sorsomat az övétől. Neki szüksége lesz valakire, ki őt kétségei közt buzdítsa, ki balsorsában védje, ki, ha rászorul, oltalmazza, és ha veszni indul, megszabadítsa. Ezért kell nekem életpálya, melyet magam teremtek magam előtt, s melyen függetlenül nézhetek a sors elé, ha az kedvét találja egy nővel küzdeni.

- "Óh, nő, nagy a te szerelmed!" - kiálta elragadtatással a költő, s kezét nyújtá a leánynak. - Ily akarat ellenében az én szavam csak lehelet.

- Azt vártam öntől, hogy nem fog lebeszélni. Tanácsát aziránt jöttem kérni, hogy mi gyakorlati kezdete van e szándéknak. Kihez és hová kell fordulnom?

Pusztafi egy percig gondolkozott, azután hirtelen felállt.

- Egy eszmém van. Ismeri kegyed a legjobb, a legelső magyar szomorújátékot?

- Ismerem. De amit én tartok annak, az be van tiltva.

- Akkor ugyanaz, amit én gondolok. Tanulja be kegyed. Mire készen lesz vele, azon világ lesz, amikor nem leendnek betiltott színművek.

- Akkor az ilyen világnak holnap kellene kezdődni.

- Ki tudhatja azt? Holnap fölkeresem kegyedet. Hol van szállva?

- Rokonomnál, a Hatvani utcában, átellenben a Landerer nyomdával.

- Fel fogom kegyedet keresni.

- De kérem, Bélának szót se erről.

- Akkor jó lesz, ha nem mutatja kegyed magát az utcán, mert ha ő megtudja, hogy itt van, akkor titkát nem fogja előtte megőrizhetni.

- Isten önnel a viszontlátásig.

Pusztafi kikísérte vendégeit a lépcsőkig, ott kezet szorított velük, azután visszatért szobájába - és Madame Roland arcképe előtt megállva, azon nagyon sokáig elmerengett.

Ismét egy komor, esős márciusi reggel következett.

Az utcákon nagy volt a sár, az ég egészen nekikeseredve. Akinek múlhatlan dolga nincs odakinn, nem kívánkozik el hazulról. Judit nagyon alkalmasnak találta az időt arra, hogy a Pusztafi által feladott drámai szerepet betanulja. Az éjjel is azzal foglalkozott, s most már csak egyes részletein kellett tanulmányoznia.

A könyvvel a kezében ott ült az ablaknál. Egészen elmélyedt a képzelemtől elevenné tett kor nagy csoportozataiban, miket egy óriás lélek masszív alakokban teremte újra.

Egyszer csak úgy tetszék neki, mintha e zsibongás, mely Jeruzsálemi Endre trónját, mint háborodott tenger csapkodta körül, valóban hallható volna... Ez nem a felidézett szellemektől jő, ez nem képzelet, ez való. Az utcákon hallik az a moraj, mely mintha folytatása volna Petur bán szavainak.

Ha annyira el nem lett volna mélyedve tanulmányában, ha érdemesnek tartotta volna az ablakon át hivalkodva nézegetni, rég észre kellett volna vennie, hogy egy óranegyed óta, dacára a permetező esőnek, egyes férfitömegek vonulnak végig az utcán nagy sietséggel, mint kiknek valami bizonyos céljuk van, de az nagyon sietős, nemsokára ugyanazon tömegek újakkal szaporodva jönnek vissza a Hatvani utcán végig.

A tompa moraj, az ismeretlen zúgás egyre közeledik; Judit látta a néptömeget mind közelebb húzódni, s nem tudta kitalálni, hogy mi az. Nem örömzaj, nem tisztelgés, nem harag, nem ijedelem moraja; mi tehát?

A tömeg nagy része fiatalemberekből áll.

Judit lakásával szemben állt egy háromemeletes ház, melynek első emeletét a nemzeti kaszinó tartá kibérelve, a földszintet pedig egyike az ismert nevű nyomdáknak foglalta el.

Ez a ház volt ama nap történetének középpontja.

Ez a nap volt a szabad sajtó történetének első napja.

Akiknek nagyon jó emlékezetük van, még talán révedezik előttük, hogy ez a nap március tizenötödike volt.

Valószínűleg nagyon régen el van az már feledve.

Ezen a napon két nevet emlegetett nagyon a közönség: Pusztafi és Lávay Béla neveit. Milyen régen elhangzottak már azok is, mindazzal együtt, ami akkor történt.

Kérem: hiszen mi nem történetet írunk, hanem regényt és divatokat.

Tehát e napon divat volt mindenkinek az utcán lenni.

Az ilyen napoknak pedig nincs megállapított programjuk, amikből az ember előre tudhatná, hogy nézőjáték lesz-e a vége vagy tragédia.

A legnagyobb tolongásban találkozott Pusztafi Judittal. Neki természetesen mindenütt ott kellett lennie, ahol Béla jár.

Pusztafi arra gondolt, hogy az a szegény gyermek nem lesz itt jó helyen; tán Bélát is féltette, hogy ha Juditot meglátja, lelke elveszti csataképességét. Hirtelen odament hozzá, és behívta egy kapu alá.

- Hol jár kegyed itt?

- Ahol önök.

- De kegyednek ma másutt kellene lenni. Nem emlékezik rá? Tegnap abban egyeztünk meg, hogy kegyed egy tragédiában akarja első színi kísérletét tenni, mely még tegnap be volt tiltva. Ma már nincs betiltva. Lássa, nekem még arra is gondom volt. Beszéltem az igazgatóval. A próbán kegyedre várnak. Ne gondolkozzék soká. Látja, hogy ma olyan nap van, amiben minden óra egy esztendő. Ma minden lehetséges, még a képtelenség is. Jöjjön velem a színházhoz, hadd mutassam be az igazgatónak.

Az eső esett. Judit esernyő nélkül szaladgált az utcán. Pusztafi egy kis sánta emberkét fogott el az utcán, aki esernyővel haladt előre.

- Álljon meg kedves polgártársam. Mi neve önnek?

- Glanz Melchior, alászolgálja, orvossegéd a Rókus-kórháznál.

- No, hát adja ide az esernyőjét. Az én nevem meg Pusztafi.

- Óh, kérem. Ezer örömmel. Van szerencsém. Ki ne ismerné önt? Kérem. Méltóztassék.

- A színháznál meg fogja kapni.

- Óh, nem sietős.

A kis sánta ismeretlen átadta esernyőjét, s tovább bicegett kezeit dörzsölve örömében, hogy ilyen szerencse érte ma. Pusztafi pedig sietett a színházhoz Judittal, kinek minden íze remegett, mentül közelebb értek azon bűvös szentélyhez, mely annyi fiatal kebelnek áhított Olympja, a nemzeti színházhoz.

Judit kényszerülve volt elfogadni a helyzetet, melyet önmaga kívánt. Megkezdeni az új életet azokon a deszkákon, mik a világot képviselik, midőn ott künn maga a külvilág is új életet kezdett; lelkével játszani akkor, midőn a külesemények is játszottak azzal.

Délutánra az utcai zaj áthúzódott Budára.

Mi történhetik ott, afelől semmi hír sem érkezett át.

Sokan a színháztól, akik a próbán szerepüket végezték, siettek a többiek után, és mind odamaradt, egy sem jött vissza.

És Judit kénytelen volt ideát maradni. Hanem maga kívánta ezt a helyzetet. Most hát benne volt; most helyt kellett állnia abban.

Délután hat óra volt már, és Budáról még semmi hír.

A színházban ezalatt folytak az előkészületek az esteli előadáshoz a maguk megszokott rendén.

Ideát nem tudott egyebet a közönség, mint hogy a délig összetódult néptömeg nemzeti zászlókkal átvonult Budára, s ott történik most valami - és hogy semmi se hiányozzék a nevezetes nap élvezeteiből, estére olyan drámát fognak előadni, mely tíz év óta be volt tiltva, s hogy abban egy új művésznő fog fellépni, akiről csodadolgokat beszélnek.

Csak maga az, kinek ez este első színi kísérletét kelle tartani, tudta, hogy minő kétséges dráma folyik most odaát, aminek kimenetelétől függ, hogy koszorút fognak-e ma este lábaihoz hajítani vagy kedvese fejét.

Már ki volt világítva a színház, már gyülekezett a közönség, és még semmi hír a testvérvárosból.

Juditnak szerepére kellett gondolni. Arra a szerepre, mely tele van fájdalmas vonatkozásokkal egy lázadó iránt; melynek minden szava visszaragadja lelkét a mai izgatott nap eseményeihez.

És ilyen állapotban játszani, először, fényes közönség előtt!

Már csengettek az öltözőszobák előtt; a színfalak között már gyülekezni kezdtek a fényes paszomántos, históriai orrokkal ellátott férfialakok. Judit letevé szerepét, felvette aranyos palástját, feltette fejére a diadémot, kilépett a megvilágított térre, a palotát ábrázoló papirosok közé, s úgy szeretett volna letépni magáról palástot, fényes öltönyt, s szétszórt hajakkal rohanni végig sáros utcákon, s a hangzatos jambusok helyett végigsikoltani: "Ne bántsátok, ne bántsátok őt!"

Óh, milyen nagyon meg fog bukni! - Már elsőt csengetnek a színfalak gépészeinek.

- Judit! Itt vagyok - szól egy hang az álfal mögül elősietve.

- Béla! - sikolt fel a leány, s abban a pillanatban feledve van jelmez, színpad, körülálló nép; a leány szeretője keblére omlik.

Tett volna-e nő másképpen?

Az ifjú arcán lehetett olvasni a diadalt. Nem kellett kérdezni, hogy mit történt; aki ránézett, tudta már.

Egy pillanat múlva úgyis kiragadták Bélát Judit karjaiból, s látnia kellett, hogy a festett királyok históriai orraikkal, s az álgyémántos hercegnők mind sorba ugyanazt követik el vele, amit ő egy perc előtt; hisz ez olyan nap volt, amikor húszezer ember csókolta egymást összevissza, aki sohasem látta egymást. Nyomban ott volt Pusztafi is, azzal is hasonló dolgok történtek.

Az ügyelő azonban másodszor csöngetett, a hősöknek iramodni kellett a színpadról; a függöny felgördült.

A színház tömve volt már; mindenki elégülten, jókedvvel jött. E diadalmámorral telt közönség előtt lépett fel Judit a színpadra, ő maga legbüszkébb, legfölmagasztaltabb az örömtől.

De tetszett is!

A fölvonás vége felé több volt már a taps odalenn, mint idefenn a beszéd, felvonás végeztével kihítták Juditot vagy hatszor; azután a többit külön és mind valamennyit együtt. Azután az sem volt elég; a közönség Pusztafi költeményét akarta hallani a színpadról. Valamelyik fényes fejedelemnek vállalkozni kellett, hogy azt impromptu elszavalja; aztán még többet kívánt a közönség; magát Pusztafit akarta látni, meg Lávayt, meg a mai nap szónokait mind. Azok nem ellenkeztek a népakarattal, kijöttek, nagy sárosan, összegyűrt kalapokkal a színpadra; a nép kívánta, hogy beszéljenek; azok nagy rekedten szónokoltak; a közönség kívánta a Rákóczi-indulót, az közbezendült. A színház előadás elején már tele volt, egy óra múlva még egyszer annyian akartak beleférni, ember ember hátán tapsolt, éljenzett, szónokolt, a páholyokból az úri bérlők lenyújtották kezeiket, hogy a földszinten fuldoklókat felvonják magukhoz, és mikor aztán a páholyok is oly tömve voltak, mint a többi helyiség, és mikor a Rákóczi-indulót sem lehete hallani az emberi hangrobajtól, akkor Pusztafi kilépett a súgólyuk elé, s kezét fölemelte.

"Csend!"

Pusztafi szólni akar...

Egy perc alatt elhallgatott mindenki.

- Polgárok! - szólt a mai munkában kissé megkopott hangon Pusztafi. - A mai napot bevégeztük. Térjünk szép rendben haza.

Arra mindenki szépen, csendesen hazament.

S oly nyugodt éj következett a két városra, amit még egy elkésett dalhang sem zavart meg.

De e nyugodt éj Juditot nem tudna elaltatni.

Amint hazatért, amint fekhelyre ledűlt, lámpáját eloltá, szemeit lehunyta, akkor vette észre, hogy hisz a sötétségnek népe van, a csend visszhanggal van tele. Minden a fülébe zúgott, minden a szeme előtt volt. A mai nap képe, hangjai, remegése és kitörő örömei.

Az utcákon hullámzó tömegek ott jártak végtelen tömegben lehunyt szemei előtt, s a hevült zaj kísérte őket; a kétségbeesett rettegés, az elkapó büszkeség dicsőített kedvese miatt; a vakmerő kísérlet a színpadon, a kábító siker, az ezernyi arc és a pillanat ezernyi indulat-változása, mindez élt, lehelt, zajgott lelke előtt. Egy élettörténet volt ez rá nézve, tele katasztrófokkal, mik egy évtizedet betöltenének, s most össze vannak tömve egyetlen napba!

Csoda-e, ha e napnak nem tudott lenni éjszakája?!