Nehány hónapig tartott az a divat, amikor gyönyörű szép tollakat viselt minden ember a kalapján; ki fehéret, ki feketét, sokan rózsaszínűt is; ők ugyan azt hitték, hogy az veres. Valódi verseny volt, kinek van szebb, hullámzóbb tollbokrétája. Ami pedig a nemzetiszín szalagcsillagokat illeti, azokban valódi fényűzés fejlődött ki, a kokárdák most már bársonyból is készültek, középen ezüst országcímerrel; kezdték őket csillag alakúra is idomítani, nagy kerülettel, hogy messziről olyat mutasson, mint egy mediatizált herceg rendjele; sőt mikor az erdélyi unió kimondatott, akkor még a veres-fehér-zöld mellé a kék és aranyszín is fölvétetett a kokárdába; ami már csakugyan elég ragyogó volt.

Hanem azután úgy nyár vége felé kezdett úgy látszani, hogy a toll nem teszi azt a jó szolgálatot, amit az ember várna tőle; sem az a toll, mely a kalapokat ékesíti, sem az a toll, mellyel a mérges vezércikkeket írják, sem az a toll, melynek fosztott pelyhein olyan szépeket lehet álmodni. Másfelé hajlik a divat, a fiatalság kezd tollas föveg helyett apró zsinóros sipkákat viselni.

Éppen a toborzó zenéje vonul végig Judit ablaka alatt, melyet egy csapat újonc fiatalság követ; azok között sokakat megismer Béla barátai, pályatársai közül. Ügyvédek, orvosok, tanult férfiak.

A postakihordó érkezése idézte el az ablakból. Két levelet hozott; egyet számára, másikat nagynénjének. Judit mindkettőn megismerte Fertőy írását. Nagynénje levelét átvitte annak szobájába, a magáéval visszatért.

Midőn felbontá a levelet, valami kimagyarázhatlan undort érzett ezen betűk iránt, amik mind olyan szépen, olyan kalligráfi igyekezettel vannak írva, mintha képmásai akarnának lenni írójuk kifestett, kiborotvált arcának; külszépséggel takarva a tartalom rosszaságát.

Úgy volt.

"Kedves unokahúgom! - szólt a levél. - Ön feledni látszik, hogy alólírott önnek nagybátyja, s ön szülőinek halála után, mint természet szerint legközelebb álló rokon, törvényesen helybenhagyott gyámja. Ön, felhasználva a mostani izgalmas időket, olyan pályát választott, gyámi engedélyt nem kérve, nem várva, mely önt emancipálni látszik. Emancipálni tudniillik a világ véleménye, a szokásos követelések és egyéb ódon világnézetek alól, miknek más viszonyok között élő hölgyek alá szoktak vetve lenni; melyek azonban a színvilág istennőit nem sokat zsenírozzák. Színésznőknél nem szokták azt kérdezni, nem is igen szokás különbséget tenni: ki a lány, ki nő. Ez nem vétetik ott szigorúan. Azonban vannak kellemetlen emberek, kiket a törvény gyámapáknak nevez, s hasonló alkalmatlan kérdezősködésekre följogosít. Emlékezni fog rá kegyed talán, hogy e hét folytán leend azon szomorú nap évfordulója, melyen kegyed szerencsétlen szülői egy nap egyszerre oly gyászos halállal kimúltak. Kegyed megboldogult édesatyjától egy végrendelet van letéve a megye levéltárában, melynek borítékára a megdicsőült e szavakat írta: »Halálom után egy év múlva felbontandó.« Kegyed tudja e végrendelet tartalmát, mert boldogult húgom közlé azt önnel. Sejtelemszerű aggodalomból, melynek látnoki szavait a következett idők igazolták, megtiltják önnek szüléi családi összeköttetésre lépni egy férfival, kinek fején a fátum keze nyugszik; s azon esetre, ha nejévé lenne annak, vagyonaikból kirekesztették. Kegyed igen ügyes és furfangos módját találta ki e végrendelet kijátszásának. Kegyed azt mondá: »Nem választom sem az egyiket, sem a másikat; leszek színésznő, s megtartom mind a kettőt, a vagyont is és kedvesemet is.« Hasonló ott még csak nem is felötlő; ha az embernek tetszik, még viselheti is a világ előtt, a színlapon, valakinek a nevét, anélkül, hogy törvény és oltár tudnának valamit felőle. Ez igen csinos manőver, csakhogy más embernek is van esze. Kegyednél Lávay Béla úr mindennapos; kegyedhez a színpadra feljár, egymást tegezik, karöltve járnak stb. A világ előtt nincs titok. Már most én, ezennel hivatalos komolysággal szólítom fel kegyedet, hogy nekem mától számítandó négy nap alatt válaszoljon e kérdésemre: »Neje-e kegyed Lávaynak vagy nem? És ha nem az, akarja-e őt magától eltávolítani vagy nem?« Ha kegyed Lávay Bélához sem nőül menni, sem tőle elválni nem akar, akkor határozottan tudatom kegyeddel, hogy én, mint gyám és végrendeleti végrehajtó, tudni fogom kötelességemet, hogy egy botránynak, mely családilag közel érint, törvényes úton végét vessem!"

Judit lelke le volt zúzva e sorok alatt!

Mily alacsony rágalom!

Mi kegyetlen ármány!

Tehát ez a színpadi fénykör? - Minden virágbimbónak szabad megnyílni a napsugárra; minden leánynak szabad titkon sóhajtani; minden szívnek szabad ábrándozni; de ha egy színésznő teszi azt, az becstelen! Ha egy szolgáló beszél a kapuban egy ifjú legénnyel, azt mondják rá: "ez menyasszonya"; ha egy színésznő teszi ezt, azt mondják rá: "szeretője".

Mit tegyen? Kihez meneküljön?

Megmutassa-e e levelet Bélának? Soha!

Kedvesét bosszúra ingerelné, veszélynek tenné ki és ami legfőbb, figyelmeztetné arra, hogy a világ mit beszél felőlük, hogy azt jóvá kell tenni. Ah, ez lehetetlen. Ez nem azon büszke átlátszó lélekhez férő gondolat. - És mégis - Fertőy fenyegetését bevárni nem lehet! Nem szabad! Ki adhat jó tanácsot itt?

Nagynénje jött ki a szomszéd szobából. Látszott arcán, hogy valami kellemetlen mondanivalója van, nem tudja, hogy kezdjen hozzá.

- Kedves Judit - szólt végre valami szóra akadva -, ma reggel találtam a számodra valami pompás, egészen neked való szállást.

- Igen, kegyed keresett nekem szállást?

- Tudod, ez neked nagyon szűk, és a második emeleten van; nagyon is egyszerű; te már előkelő színésznő vagy, megillet, hogy csinos szálláson légy.

Judit lesüté szemeit és elhallgatott.

Ez a másik levél hatása. Fertőy nagynénjének is írt, s fenyegetéseivel megijeszté. Az most el akarja őt magától távolítani, hogy a botrányba bele ne keveredjék.

Tehát ennyire meg van már rágva jó hírneve? Tehát ennyibe kerül egy nyájas mosoly, egy kézszorítás? - És ő ezt mind nem mondhatja meg neki.

De hát elhagyja-e őt? Meghagyja-e cselédének, hogy mikor jönni fog, mondja neki, nincs számára itthon senki?

E kérdésre nem volt idő választ adni, mert Béla éppen nyitotta az ajtót.

És mikor Judit őt maga előtt látta - éppen olyan nyájasan mosolygott rá, éppen oly forrón szorítá meg kezét, mint mikor még nem tudta azt, hogy mi ennek az ára.

- Ráérsz-e velem jönni? - kérdé Lávay.

- Veled menni (és eszébe jutott: együtt menni veled az utcán; azt mondják, szeretőd vagyok). Igen, hová akarsz?

- Sétakocsizásra.

- Kocsin? Néném is velünk jön?

Az sietett felelni: nem ér rá.

- Tehát egyedül. (És azt is százan fogják látni, és mindenki azt fogja mondani: ím, valóban úgy van az!)

- Megyek veled.

Judit hirtelen kalapját, sálját vette; nagynénjének köszönt, ki azt igen hidegen viszonzá; azzal Béla karjába fogózott, és ment vele.

Béla felsegíté őt a bérkocsiba, mely az ajtó előtt várt, s azután odaült mellé.

- Tudod, hová! - szólt a kocsisnak. A hintó robogott. Judit még csak kalapja fátyolát sem húzta le arcára.

Béla kedvese keze után nyúlt, az nem húzta vissza kezét.

Hanem gondolta magában:

Ha a te szíved az enyimnek valóban igazán megfelelő fele, ha a te lelked az én lelkemmel valóban, igazán egy, úgy az én kezemen keresztül és a te kezeden át, meg kell azt tudnia a te szívednek, a te lelkednek, amire én most gondolok; és ha te azt a gondolatot érzed, ami énnekem úgy fáj, lehetetlen, hogy a te szemedből ki ne csorduljon a könny.

És amint ekkor görcsösen megszorítá kedvese kezét, és hirtelen szemébe nézett, annak valóban két könnycsepp volt szemében.

De az nem a fájdalom könnye volt, mosolygott hozzá:

- Juditom, én szerelmem; tudod-e, hova megyünk most? - szólt hozzá megindult hangon.

- Hová?

- A templomba megyünk - esküdni.

Perc múlva ott állt a kocsi a templom előtt.

Tehát csakugyan van az, hogy egyik lélek a másiknak feleletet ád?

A templomajtóban várt Pusztafi s a kis orvossegéd, ki ama nevezetes napon Juditnak esernyőjével szolgált. Ők voltak a szertartás tanúi.

Rövid volt az, és kevés zajjal járt. Rajtuk kívül nem is volt más a templomban e szokatlan órában, mint a lelkész, az egyházfi s egy templomlépcsőt lakó koldusasszony.

És az Isten!

Ki hinné azt, mennyi poézis van az élet prózájában!

Mikor az ifjú nőt a menyegzőről hazaviszi a férj kicsiny szállására, s karját válla körül fűzve, szerény gazdagságát megmutogatja neki: "Ez itt a konyha, ez az éléstár, itt e szekrényben állanak az asztali szerek, amott az edények; ez a zsámolyka karszéked alatt, ez a szőnyeg ágyad előtt; ez íróasztalnál dolgozom én, arcképeddel szemben - ezek a virágok, amiket szeretsz - ezek a könyvek, amikkel mulatsz - ablakod kertre nyílik. Itthon vagyunk."

Mindég "mi" és sohasem "én", sohasem "te".

A boldog kettős lét, a "fejedelmi többes" kezdődik, a magányos tulajdonnév megszűnt.

És mind e prózai csekélységen keresztül megtalálja a lélek kimeríthetlen költészetét; a legotrombább cserépedény arról beszél, mennyire szeretett az a férfi, akinek ilyenre is volt gondja, aki a viharos országdöntő idők közepett lemondott a férfiak kiváltságairól, mik megengedik, hogy ők ne értsenek semmihez, ami a házi kör prózáját illeti; ki minden apróságot beszerzett, hogy midőn kedvesének azt mondja: "itthon vagyunk", akkor az gondot, hiányt ne találjon sehol.

Judit egy kis médaillont viselt keblében, annak egyik felén egy férfi, másikán egy nő arcképe volt.

A férfi Béla volt, a nő édesanyja.

Midőn Béla nem láthatá, Judit kivette kebléből a kis keretet, s elébb megcsókolá Béla, azután anyja képét, s magában így szólt hozzá:

"Anyám, lásd, én boldog vagyok."

Béla menyegzői lakomát is rendezett; kevesen voltak hozzá. Pusztafit hívta el s a kis orvost, kiről már tudjuk, hogy Glanz Melchiornak híják, igen jó magyar fiú onnan a Szepességből; azután Gyöngyinét és senkit egyebet.

Gyöngyiné azt állította, hogy ő ezt az egész dolgot igen jól tudta már előre Béla csodálatos bevásárlásaiból, s éppen arra célzott ma reggel az új szállással. Judit érezé, hogy ez nem igaz; de olyan ügyesen volt előadva, s a nagynéne különben olyan ártatlan jó lélek volt, hogy át kellett neki engedni azt az "arany hidat, melyen a legyőzött ellenfél menekülni akar". - - -

- - - Még a kis pacsirta is ott van az ablakban, mely ugyanazt a népdalt fütyörészi, melyet az otthon levő. Mennyit kellett Bélának vesződnie, míg betanította rá. Hogy ilyen komoly ember nem restell azzal bajlódni.

Ugyanaz a népdalt fütyülő madárka ébreszti fel reggel Juditot álmából, mely otthon szokta, a hajnalsugár éppen úgy szűrődik át az ákászokon, mint az otthoni kerti ablakon át; csak az álmok - azok voltak boldogabbak.

Judit fölébredve új élete első álmából, ajkához szorítá a kis médaillont, a két arcképpel, és suttogá:

"Anyám, lásd, én boldog vagyok."

Későnek kell az időnek lenni, mert Béla már nincs honn, vagy nagyon korán kelt, azt gondolta, hogy kedvesét még meg fogja lepni ébresztő csókjával, ha visszajő. Mint lesz meglepetve maga, ha már őt szemközt jönni találja!

Judit sietve felöltözött, s csendesen benyitott férje dolgozószobájába.

Ott senki sem volt már, hanem a gyertya égett még íróasztalán. Azt úgy feledte.

Judit oda sietett, hogy a gyertyát eloltsa, s megdöbbenve pillanta meg egy levelet az íróasztalon, melynek címlapján e szót olvasá:

"Juditomnak."

Nem tudta mire vélni ezt. Reszkető kézzel feltörte a pecsétet, és olvasott.

"Kedves szerettem!

Te nem sejtéd, hogy amidőn utolszor megcsókoltál, az búcsúcsókod volt. Én tégedet megcsaltalak. Azt fogadtam, hogy nem hagylak el soha, s íme egy nap még le sem telt, már megszegém eskümet. A trombitaszó, mely reggeli álmodból felkölt, nekem indulást parancsol; én társaimmal együtt a táborba megyek. Mentségem nincs: azt te fogsz keresni számomra. Meg akartam várni menyegzőnk napját, míg a gyászév letelt, de a vérszomjú idő nem vár. Tegnap volt az utolsó nap. Ezért a hóbortnak látszó sietség. Ma indulni kell. A néven, mit neked adtam, nem szabad semmi foltnak lenni; én megyek. Te várni fogsz rám és szeretsz. - Isten veled, s az én örök szerelmem. Bélád."

Judit visszament e levéllel szobájába, s levetve magát özvegy fekhelyére, sírt, sírt sokáig, mint sírhat egy asszony.

Ágya fölött függött férjének arcképe, kis kerek rámában, azt levette és összecsókolá; könny hullott-e rá több, mint csók; ki számlálhatta meg?

És azután összekulcsolt kezeit ölébe nyugtatva, sokáig elmerengett, azon képre nézve, és lassan letörlé szeméből a könnyeket, és amint a kép olyan bizalmasan nézett vissza rá, mint aki nem kerüli a ránéző tekintetét, szép fejével csendesen ingatva, suttogá hozzá:

"Jól tetted; helyesen cselekedtél."

És amint virágállványát a repkény körülfutotta, abból egy indát letört, összefonta koszorúnak, az arckép körül fűzte, s így akasztá azt ismét ágya fölé.

Egy nő, kinek férje a menyegzőéj hajnalhasadtával trombitaszó után elment a halál mezejére!

Azután megerősíté szívét, és átment újra férje dolgozószobájába, s leült annak íróasztalához, melyen a gyertya még mindig égett. Ott felvette a tollat, melyet Béla otthagyott, s két levelet írt.

Az egyiket Bélához, nem sok volt benne, tán csak ennyi: "Szeretlek, imádlak, lelkem mindenütt veled jár."

A másik levél szólt Fertőynek.

"Uram!

Levelére válaszolok. Én Lávay Bélának törvényes hitvese vagyok. Vagyonommal tehet ön, amit akar, de jó híremhez megtiltom önnek nyúlni. Ez utolsó szavam önhöz az életben, melyre válaszát nem várom, s nem fogadom el.

Lávay Béláné."

Így.

Mindkét levelet borítékba tette, mindkettőre felírta a címet, és lepecsételte. Még a Bélának szólót nem is tudta, hogy hová intézze.

És azután felegyenesedett, nagyot lélegzett, ragyogó nagy sötét szemeivel büszkén tekintve a magasba, mint aki érzi, hogy most már nem egy, hanem két ember nehéz sorsának a súlya nehezedik női vállaira, és talán mondta magában: "Anyám, boldog vagyok!"

A gyertya az íróasztalon még azután is égve maradt. Ő is úgy feledte-e, vagy tán gondolá: "Amit te meggyújtottál, azt én nem olthatom el."

Hiszitek, hogy ilyen dolgok nem történtek a világon? Hogy az nem történhetett meg, hogy vőlegények az esküvő napja után elhagyták ifjú szerelmüket, és mentek egyenesen az ágyúdörgés után?

Aki kétkedik, jöjjön el, én elvezethetem még azokhoz a sírokhoz is, ahol ilyen emberek nyugosznak.

Ha ez idő tájon az ember a Duna mentében utazott, a faluvégeken láthatott szűrdolmányos embereket, amint egyenes sorba állítva, fapuskával kezeikben, hadgyakorlatokat tartottak, szűrdolmányos vezető parancsszavára lépve, fordulva, célozva, mint az igazi katonák:

"Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!"

Ha a hídon átment a városba, melyet kétoldalt vár vesz körül, minden utcán világoskék dolmányos, csákós csapatrendekkel találkozott; azoknak már igazi puskáik voltak, de régiek, még hagyományos kohókkal ellátva; azok is hadgyakorlatra jártak:

"Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!"

Az iskolák udvarain is sorakozott gyermekcsapatok tartottak hadgyakorlatokat, az öregek mintájára, pálcapuskákkal, papírcsákós vezérekkel. Minden ember, apa, nagyapa, fiú és unoka ebben az egyben töri most magát: "Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!"

A csendes, nyugalmas város képe egészen felfordult. Az asszonyok szónokolnak, a férfiak fegyvert csörtetnek, a szekeresgazdák ágyúk elé gyakorolják lovaikat.

Csak Kolbay őrnagy maradt a régi.

Ugyanaz a huszárdolmány, ugyanaz a feszes nyakörv, ugyanaz a világnézet egészíti ki most is.

Oly feszesen ballag végig most is az utcán, pálca nélkül, mert azt katonának szégyen volna viselni, kivált huszárnak; nem néz sem jobbra, sem balra, nem ügyel a mellette elhaladó nemzetőri csapatokra, mintha nem is léteznének rá nézve; csak néha-néha, mikor egy-egy korlátfára akad, mely most nemzetiszínűre van festve, csóválja meg a fejét; azt is tán csak azért, mert a festés új még és ragad.

Az öregúr nem vitáz senkivel, enged mindenkit tenni és beszélni; nem áll útjába az árnak, azért, hogy nem úszik vele, őtet sem bántja senki.

Amint így csendesen ballag, a falhoz húzódva, hogy valakibe bele ne botoljék, egy csörtető alak jön rá szemközt. Zöld dolmányos, széles lángveres prémmel körös-körül, könyökig aranysujtás, tele aranyzsinórral, paszománttal; zöld csákóján rettenetes sastoll. Az ember alig ismerne rá Bárzsing barátunkra.

Kardja is van, és az szörnyen figyelmezteti az utcát végighaladtára; egyébiránt két pisztoly van dugva az övébe.

Nem messze ide van Lávayné háza; az öreg asszonyság kijött a kapun, utána nézni a csörtető lovagnak, mert érdemes azt megnézni nagyon. Látja, hogy összetalálkozik a szemközt jövő hadastyánnal, s hallja, hogy egy kis idő múlva nagy lárma támad a két találkozó között; elébb csak mintha feleselnének, azután egyre gorombább hangon megy a beszéd, végre Kolbay mérgesen eltaszítja maga elől Bárzsingot, s jön errefelé, amaz meg odább megy, ököllel fenyegetve az öreget vissza-visszafordultában.

A hadastyán nagy dohogva jött végig az utcán. Csak magában beszélt, de mégis mintha valakihez intézné szavait.

- Nézd el, nézd, a semmirevaló tacskóját! Így bánni énvelem.

- Mi történt, vitéz őrnagy uram? - szólítja meg az előtte elhaladót az öreg asszonyság.

- Mi? Ah! Maga az, édes lelkem? Adjon isten! Ilyen adta semmiházia! Hallotta ezt?

- Hallottam, hogy lármáztak nagyon. Mi baja volt azzal a harkálymadárral?

- Hahaha! Igaza van. Egészen olyan, mint a harkálymadár. Képzelje, lelkem, én jövök szép csendesen a fal mellett, ez a kardcsörtető elém toppan, s a vállamra üt, s még azt mondja "Szervusz öreg!" - "Szervusz öreg? Én?" - mondék neki. - Édes amice, nem őrizénk mi együtt négylábú csürhét soha. Erre azt mondja nekem - katonák tegezni szokták egymást. "Az ám, igazi katonák, de hát maga micsoda?" Hogy ő tábori alélelmezési biztos. "Úgy? Hát prófuntkomisszárius? No hát isten hírével. Lásson dolga után." Erre megfog, s azt mondja: de nem addig van az, hanem, hogy énnekem kötelességem, mint más hazafinak, szolgálatot tenni; tehát csak vegyem fel a mangalétát, s éjszakára menjek patrolra, mint más, holnapra pedig sáncásni robotra, ki a monostorra. Hénh! Phatrolra mhenni! Héhn? Jubilátus huszármajor! Mangalétát fogni, gyalog katonasorba állni és dob után menni, aki lóháton végeztem be a francia hadjáratot! S én, tősgyökeres nemesember, robotra menni, utat csinálni! De nem mondtam neki semmit, csupán csak annyit mondtam, hogy "Eb ura a fakó!" Erre ő felförmedt, hogy most itt ő parancsol, hogy majd megmutatja ő, hogy az ily vén reakcionáriusokkal, mint én, hogyan kell bánni. Hogy ő engem vasra veret, felakasztat! Hengem felakasztat! Ejnye kutya láncos! Én se voltam aztán rest, eltaszítottam előlem, csak úgy kalimpázott. Még ő engem vasra veret! Csak ne szeretném úgy ezt a várost! Ma elmennék innen, soha vissza nem jönnék többet. De nem tudok már megválni innen; úgy megszoktam ezt a rossz kövezetet, ezeket a rágalmazó embereket, azokat a nagy jegenyefákat ott a szigetben; pedig azt beszélik, hogy azokat is ki fogják vágni palizádáknak.

- Hiszen, ha kell nekik, hát csak vigyék - szólt kegyes megnyugvással a jó öregasszony -, az én kertemből már eddig is kivágtak minden mogyorófa-bokrot, azt mondtak, puskaport csinálnak belőle. Az ember ilyenkor mindenét odaadja.

- Már azt látom. Csodálatos világ. Minden ember odaadja mindenét. Kis megtakargatott ezüstjét, még a gyermekét is. Kegyed is odaadta egyetlen fiát.

- Mégpedig menyegzője után való napon. Az isten rendelte így.

- Hiszen ha katona akart lenni, azt nem hibáztatom, magam is az lettem; de legalább szólt volna nekem. Én berekommendáltam volna hajdani ezredemhez, sok jó ismerősöm van ott. Lett volna legalább kadét. De egyenesen közlegény! Szörnyűség! Ott egypár esztendő alatt hadnagyságra vihette volna, transzferáltathatta volna magát ide, vagy kvietálhatott volna ranggal, ha a felesége nem akar vele egyik garnizonból a másikba utazni; de pusztán közlegénynek ex propriis, az már nagyon sok.

- Ha az isten azt mérte ránk!

- Jól van, édes lelkem. Áldja meg az isten. Lássa, hogy megcsúfoltak! Jó étvágyat kívánok; - hogy még vasra veret! Engem!

Hazáig dohogott a mogorva öregúr végig az utcán: "Még engem vasra veretni!"

Lávayné pedig befordult az utcáról az udvarra; odabenn nagy csetepaté támadt; a két fehércseléd véres verekedést kezdett a konyhában valami nemzeti nóta felett, amit az egyik kicsúfolt; alig lehetett őket lecsillapítani.

- Boldogságos isten - évődék a tisztes asszonyság a harc lecsendesülte után -, mi lesz már a világból! Tegnap a hízó kergette meg az üszőborjút, a héten egyik kanári megölte a másikat a kalickában, s ma már a fehércselédek kezdenek el verekedni. Mindenütt háború; minden verekedni akar. Még a fiam is elment a háborúba!... Az én Béla fiam elment katonának. Pedig én nem arra neveltem.

Azzal nagyot fohászkodott, leült asztalkája mellé, elővette az "Áhítatosság óráit", és úgy tapasztalá, hogy nem tud olvasni belőlük, a betűk összefolynak szemeiben. Összefolynak szemeinek könnyeiben.

"Teremtő úr isten! Mit hoz a te haragod még a mi fejünkre?"

Bárzsing úr pedig csörtetett a vár felé.

A város és az ó fellegvár sáncai közt terül egy kis sétány, melyet kevélységből angolkertnek is neveznek; ennek a közepén van egy gömbölyű emelvény, melyen hajdani boldog időkben a katonai zenekar szokott estenként játszani a közönség mulattatására. Divat volt olyankor itten sétálni. Nappal dajkák és pesztonkák választák azt bakancsos idillek ábrándozó helyéül.

Ma azonban szokatlanul népes volt az angolkert, s a zenekar tribünjén igen élénk társalgás folyt javában, midőn Bárzsing odaérkezett.

Tudta jól, hogy miről foly a szó. Éppen azért sietett oda.

Egy csoport nemzetőrtiszt, kiknek csapatjai a belső várban feküdtek, tartott haditanácsot valami igen fontos ügy felett.

A jelenvoltak mind igen derék férfiak és lelkes hazafiak, bizonyosan bátor katonák is voltak. Feladatuk volt a várban lenni, mely, mint tudjuk, az ország legelső erősségének van elismerve.

És ők bizonyára azzal a szándékkal telepedtek meg abban, hogy ha kell, vérüket is odaadják annak védelmére.

Hanem hogy vannak különféle nemei a vér odaadásnak, s azoknak nem minden nemét szereti minden ember.

Aztán meg, hogy az ilyen várakat nem építik olyan komforttal, hogy aki otthon kényelmes lakhelyét elhagyja, azt mindjárt megint feltalálhassa bennük.

A legelső éjszakán, mikor az ember lefekszik, még jól el sem aludt, már jönnek követelni a véréből egy kicsit. Nem éppen sokat, hanem egyszerre csak egy cseppet, aztán meg a másodikat, a harmadikat.

Az ember csatával álmodik, felébred, puskát ragad; senki sincs. Megint lefekszik. Megint előjönnek a vérét követelni. Egy-két cseppet. Az ember azt álmodja, hogy elfogták, kínpadra vonták, sütögetik; vonaglani kezd, rugdalódzik, ledobja magát a tábori ágyról; egész teste hólyagos. Gyertyát gyújt. Az átkozott ellenség nincs sehol.

Hanem amint lefekszik, megint ott vannak rajta.

Ki ez a gonosz ellenség? Óh, az a nagy városok, várak és kaszárnyák átka, az amerikai plága, amit még Mózes nem ismert, különben bizonyosan besorozta volna az egyiptomi csapások közé: a poloska.

A honfi csak akkor vette észre, mit kapott e várban, mikor már benne volt. Megmérhetetlen mennyiségű átkozott csimazt.

Kisvárosok polgárai még nem ismerik ezt a fenevadat; azért az irtózat nagysága a legelső találkozásnál, melyet magunk is osztunk.

Ama gyülekezet tehát nem egyébről tanácskozott, mint arról, hogy ez az állás és különösen a fekvés ezekben a várbeli pavilonokban tarthatatlan.

Egy sztentorhangú óriás, őrnagyi gallérral, deklamált a zenekar pulpitusa előtt.

- Uraim! Fegyver élétől mi nem irtózunk, rohanunk ha kell az ágyútűzbe; de csípetni, maratni magunkat nem engedhetjük. Jöjjenek ránk százezer szuronnyal, de ne százezer gombostűvel! Mi önkényt ajánlkoztunk a hazáért harcolni, de nem a hazáért vakarózni. Azt követelheti tőlünk a nemzet, hogy meghaljunk, de azt nem, hogy ne aludjunk. Én még, amióta itt vagyunk, nem aludtam egyebet, mint a múlt vasárnap a prédikáció alatt. Hisz így tisztán megvesz az ember! Mit használ minden haditudomány, mit használ minden hősi bátorság, ha egy orozva támadó undok ellenségnek áldozatul esnek a daliák. Leónidasz küzdött egymillió perzsa ellen, s híres felőle, de nem egymillió csimaz ellen, mint mi; Zrínyi Miklós védhette Szigetvárt kétszázezer török ellen, mert nem volt neki kétszázezer poloskája odabenn. Uraim! Az utoljára is mindegy, akár a várban benn, akár a városban kinn lakunk. Kötelességeinket azért híven teljesítjük. Itt és ott szükség van reánk, s mikor az óra ütni fog, az bizonyára mindnyájunkat helyén fog találni!

A szónokot erősen megéljenezték. Bárzsing legjobban.

Az volt még csak a vita tárgya, hogy kinek kelljen bejelenteni azt a határozatot, miszerint szükségtelen a tiszteknek odáig vinni az önfeláldozást, hogy a legénységgel együtt benn a várban háljanak, miután a városban kinn szállásolva is éppen úgy közel érik a várat, mikor szükség van rá: vajon a várkormányzónak jelentessék-e be az vagy a hadügyminiszternek?

Határozatba ment, hogy a hadügyminiszternek teendő a felterjesztés.

Addig is pedig, utólagos jóváhagyás reményében, elhatároztatik, hogy ideiglenesen a városban történik az érzékenyebb polgártársak elszállásoltatása. Bárzsing maga négy tiszttársat ajánlkozott szállásán elhelyezni, ami általános elismeréssel fogadtaték.

Innen aztán ballagott Bárzsing úr be a várba.

A várkapunál kék egyenruhás nemzetőr állt az őrsön, nagy, tizenhat fontos kohós puskával, ami majd letörte a vállát, s úgy elbámult a cifra egyenruhára, hogy tisztelkedni is elfelejtett neki, amiért Bárzsing úr le is hordta istenesen.

Az első udvaron egy csoport mindenféle öltözetű embert lehetett hadsorba állítva látni, kiket egy kék mándlis férfi tanogatott katonai gyakorlatokra.

Voltak azok között szűrdolmányos parasztlegény, kékbeli polgárember, kabátos kereskedőlegény, szürke molnármester, diák, csizmadialegény és más egyéb vegyest.

A vezénylő férfi maga az ötven felé látszott járni az időben; sovány, de izmos alkata munkával élő embert gyaníttatott benne; ezúttal helyzetéhez illő komolyság uralgott barázdás orcáján. Szakaszát tanította be.

Mert ámbátor legjobb regula az a haditudományban, hogy "mikor eléred, üsd", mégis úgy látszik, hogy szükséges tudni az embernek, hogy merre lépjen, hogyan forduljon jobbra, balra, s a puskáját (mikor van) miként tartsa, hogy botránykozást ne okozzon vele.

Ilyen időben azt is hamar megtanulja az ember. Nincs az a kovácslegény, pedig azok lépnek legrosszabbul, akinek ha Kapor András uram megmutatja, hogyan kell, egyszer-kétszer, meg ne tanulja. Pedig ő sem volt katona, soha, múlt héten tanulta meg az egész tudományt egy Dommiguel-káplártól; most már ő a mester.

Van ugyan a szakaszában egy rossz béreslegény, aki nem tud különbséget tenni a jobb és bal lába közt; azt azután azzal tette csúffá, hogy az egyik lábára szénát, a másikra szalmát köttetett, s akként kommandírozza: "Szénás lábad, szalmás lábad!"

Tehát éppen, amidőn Bárzsing úr becsörtetett a várudvarra, Kapor András uram nagy munkában volt a tanítványaival, folyton kiabálva rájuk:

- Egy kettő, egy kettő! Jobbra nézz! Balra nézz! Jobbra kanyarodj! Állj! Indulj! Egy kettő, egy kettő! Szénás lábad, szalmás lábad! Ne lépj ki a sorból, te lakatos!

Bárzsing úr, mint afféle felsőbbség, magas megelégedéssel nézte az evolúciókat, s megvárta, míg Kapor uram a szakaszával ismét visszaérkezik valami rohamból, mert vele versenyt futni nem akart.

- Álljon meg egy szóra, Kapor uram.

- Őrmester, őrmester. Szolgálatjára - mondá az, süvegéhez emelve kezét katonásan.

- Hát csak gyakorolja rekrutáit?

- Igenis, igenis, így lévén.

Kapor uramnak nagy kedve volt örökösen participiumokat használni.

- Valamire akartam Kapor uramat felszólítani.

- Parancsolatjára állván.

- Megvannak a lovai Kapor uramnak ugye?

- Igenis, meglévén, most is követ hordván az erődítésekhez.

- Én szeretnék Tatára utazni.

Kapor uram kinyújtott puskája végével a távol kéklő neszmélyi hegyek felé mutatott.

- Arra lévén.

- Nem vihetne el engemet a szekerével Kapor uram?

- Kész lévén.

- Hát mikor állhatna elő a lovakkal?

- Tíz hónap és tizenöt nap múlva.

- Megbolondult az úr?

- Nem úgy lévén.

- Tréfálni akar velem, vagy mit? Elfelejtkezett a tartozott fegyelemről?

- Sőt éppen a fegyelemre emlékezvén. Mert hogy hat hét előtt felajánlkozván egy esztendőre önkéntesnek ide a várba; én azt a várat parolám ellenére tíz hónapig és tizenöt napig el nem hagyhatván és addig senki fiát a szekeremmel nem fuvarozván.

Azzal Kapor András uram hirtelen féljobbot csinált, egy irtózatos "Vigyázz!"-t ordított a szakaszára, s azzal "Szurony szegezz! Rohamra!" úgy elszelelt Bárzsing úr elől, hogy az alig győzte őt szemével kísérni.

A víhatatlan vár őrsége akkoriban igen kevés rendes katonaságból állt, egy zászlóalj nemzetőrség is rendeltetett oda, mely nagyobb rész a városi lakosságból alakult. Békés polgárok vállukra vették a puskát és satöbbi.

Hanem ez a várba fészkelt egy zászlóalj pár hónap alatt csodálatosan megszaporodott, anélkül, hogy világosan észre lehetett volna venni. Ez így történt.

Egy-egy szakasz minden reggel kivonult szép polgári zeneszóval hadgyakorlatokra, majd a folyampartra, majd a közbeeső szigetnek. Az ilyen hadgyakorlatnak rendesen sok bámulója szokott lenni.

Az ilyen bámulókat aztán Kapor uram meg a többi jókedvű hazafiak visszatérőben körülfogták: Komám uram, sógor uram, jöjjön kegyelmed velünk, odabenn van a víg élet.

A zászlóaljparancsnok el nem tudta gondolni, hogyan lehet az, hogy minden felállításkor hosszabb lesz a had sora? Az emberek teremnek a földből.

Komám uram, bátyám uram, sógor uram innen-onnan kétezred magával ült már a várban, egészen elfoglalta az első számú üres pavilont, amit ők nagy kevélyen "Babilon"-nak kereszteltek el. Hogy ki ide tartozó, ki nem, azt a világért sem lehetett volna kitudni.

Különben igen csendes és rendtartó emberek voltak, csakhogy nem akartak semmi áron hazatalálni. Tartották magukat a katonaregulához.

A sereg zöme és java a "Tolnai" utcai hajósokból, a "Malomrévi" molnárokból s a "Megyercsi" utcai, "Rozmaring" utcai földrészekből telt ki, kiket itt "szekeresgazdáknak" neveznek, s akik között Kapor András uram volt az orákulum.

Bárzsing úr eltűnt a térről, Kapor uram izzadt tovább; megmásíthatlan határozata levén tizenkétórai harangütésig gyakorolni alattvalóit a hadtudomány rudimentáiban.

Lakatos koma egy megállapodás percében bátorkodott illően sipkájához emelve kezét megjegyezni, hogy a kálvinista toronyban ugyan már elütötte ám a tizenkettőt éppen mostan. Kapor András uram pedig igen nagyhitű katolikus vala, s annálfogva azt felelé, hogy a kálvinista toronynak semmi szólója abba, hogy mikor van dél; azt majd mások fogják eldönteni.

A Szent János-egyház tornyában szinte kondult a harang. Ez mondja meg az igazat.

Számlálták: - hát ez meg tizenhármat ütött.

No annyi óra nincsen. Ez már nem lehet igaz. Kondult végre az öreg harang a Szent András-egyház tornyában. Ez a hiteles!

Utána számláltak: - az tizennégyet ütött.

Megdöbbenve néztek össze: ez nem délharangszó, nem óraütés, ez tűzilárma!

Egy hirtelen magasra felkanyarodó füstoszlop bizonyítá, hogy a harangok igazat mondanak, s hat ágyúlövés a vár fokáról felelt a riadóra, míg künn a városban és benn a várban egyszerre megpördültek a dobok. Veszély van!

A dobszóra a katona és nemzetőr fegyverbe állt, a várudvaron egymás mellé sorakozott; a tisztek csapatjaik élén jártak, keltek; Kapor András uram is lecsatolta állára csataszíját, s legénységének megparancsolá, hogy kemény töltéseket eresztvén a csőbe, puskáját le ne tegye kezéből, s helyéből meg ne mozduljon.

A sáncon állt egy őr, ki a városra onnan lelátott, s az alant a várudvaron állókat koronként tudósítá a vész haladásáról.

- A tűz a Megyercsi utcában ütött ki!

Ott Kapor András uram háza van, otthon felesége, kisfiai, sok lábasjószág az akolban; asszony, gyerek vajon tud-e menekülni? Drága jószág hogyan pusztul el mind?

Kapor uram csendesen sóhajta, puskájára támaszkodva: "Az Úr adta, az Úr elvette; áldassék szent neve érette."

Az őr kiálta ismét.

- A szél a városnak fordítja a tüzet! Isten irgalmazz!

Nehány perc múlva a tüzes pernye a várudvaron állók fejeire szállingózott. Saját házaiknak hamva volt az. A sorban állók nyugtalankodni kezdtek: "Házunk, családunk; mindenünk?"

Kapor uram észrevette a nyüzsgést, s hidegvérrel monda:

- Aki azonban helyét elhagyván, az főbe lövettetvén.

Senki sem mozdult többet.

Az őr percről percre rémesebb tudósításokat üvölte alá.

- Már két utca ég! - Most három helyen gyulladt ki egyszerre! - Már a város közepén a tűz! - A tábori kórház is kigyulladt. - A kórházról átcsapott a tűz a megyeházára! A tűz erre fordul. A várat borítják el a sziporkák.

- Fel a Babilon tetejére, legénység! - vezényle Kapor András uram, s nehány pillanat múlva az őrség fele a vár laktetőin volt, azokat oltalmazta.

A vártetőről borzasztó volt a városra nézni! Egy tenger volt az, melynek hullámja láng. A szél viharrá nőtt már, s forgó tölcsérré kavarta a zsarátnakot; a füst, a láng közepéből, mint rémes fáklyák emelkedtek ki a templomok, a kolostorok, a városház tornyai; hat torony egyszerre. Csak a hetedik állt még sértetlen, és hangoztatá egyre szomorú kondulásait. A szép város háromnegyed része égett egy óra alatt, s a bőszült láng a széles Duna egyik partjáról a másikra csapott át, elbontva az összekötő hidakat, s felgyújtva a szemközt álló falut.

És e pokoli látványhoz az iszonyat zűrzaja, melyet ezernyi ezer kétségbeesett ajk sírása, segélykiáltása, ijedelme támaszt; s amit a pattogó tűzrobaj elnémítani nem bír, sem a tomboló vihar hahotája túl nem ordít.

És azok, akik ebben legtöbbet veszthettek, akiknek ezt nézni legfájdalmasabb volt, azok fenn álltak a vár palotái tetején, s azokat védték az elözönlő zsarátnokhullás közepett, és nem hallották azt, hogy ki az, aki otthon oly hangosan sír.

Kapor András uram a pavilon tetőgerincén ülve, mint egy paripán, sorozgatá magában: "Most a megyeháza ég; most a városháza gyúlt ki; most a szentegyházba kapott bele; most mind a két torony lángol; most az egész Duna-sor végig, a hajók, a malmok a Dunán úsznak égve mind. Koldusokká leszünk, én is, más is, valamennyien. De azért kötelességünkről meg nem feledkeztünk. Talán valamikor támadni fog valaki, aki ezért rólunk megemlékezik."

És amíg nézte a siralmas nagy pusztulást, még csak a szemöldöke sem mozdult meg bele.

A várban és városban erre a napra nem következett éjszaka. A terjedő láng helyettesíté a lemenő napot, s egy mérföldnyi kerületben nappal volt az égő tornyok fáklyavilágától; csillag nem tudott keresztültörni a lángvörös ég bíborán, csak a félhold csónakja látszott, mintha vértengerben úsznék.

E rém világította környéken, a Duna túlsó partján vágtat egy négylovas szekér az almási hegyek felé. Egyike azoknak, amiket "gyors parasztok" nevezet alatt ismert a vasúttalan hajdankor.

A szekér hátuljában egy köpönyegbe burkolt férfi ül, ki azalatt, míg a négy paripa tüsszögve vágtat előre a kavicsos országúton, kezével a saroglyába fogózva, szüntelenül a háta mögött elmaradó égő városra néz. A tűz arcába világít, s oly rossz, oly ádáz vonásokat világít meg azon, hogy alig merjük ráfogni, hogy ez ismerősünk, hogy ezt már láttuk valaha. A rémlátványra meredő szemek mintha maguk is vérben fénylenének, s a távolról lobogó fény és árny mintha arcának vonaglása volna.

Néha önkénytelenül összeborzad, s mintha fáznék, összehúzza magán szélben repkedő köpönyegét; azután megint mintha a távoli tűz pokoli hőségét érezné mérföldnyi messzeségben, izzadni kezd, s lehány magáról mindent.

Tanyák, szántóföldek, hidak elmaradoznak az útfélen, ő nem néz előre soha; mindig csak hátra: a lobogó tornyokra, a gomolygó aranyvörös füstfelhőkre, az izzó égre és a vérszínű folyamra, melynek tükre egész a távozóig elviszi az égő város visszfényét.

Ettől a látványtól nem bír megmenekülni, pedig úgy látszik, mintha arcvonásainak torzképe enyhülne, amint a rémvilágítás távolodik, s a tájat mindjobban elfoglalja az éjsötét és a hold.

- Állj! Ki vagy? - hangzik egyszerre a lovak előtt.

Az utazó összerezzenve fordul meg ülésében, s arca, mely most a holdfénnyel szembe fordul, olyan sápadt, mint a halál. Az előbbi vörös fényből nem maradt rajta más, csak a sűrű vörös szeplők.

Most ráismerhetünk: ez Bárzsing.

Az almási nemzetőri előőrs az, mely szekerét feltartóztatá.

Olyan világ volt ez, amikor minden falu végén megkérdezték minden embertől, mi járatban van.

Bárzsing reszkető kezével alig bírta nagy kipkapkodva előkeresni igazoló okleveleit. Mondta, hogy eresszék gyorsan odább, mert ő futár, Pestre küldetik. A legszélső háznál útlevelét láttamozták; kérdezték tőle, mi történt a városban, nem felelt, fogai vacogtak, csak a kezével mutatott hátra: láthatják.

Azután új lovakat fogtak a szekér elé, az ostor pattogott, a szekér robogott tovább.

Jött egy mély út, hegyes vidék; az égő város nem látszott már; az utas vissza-visszanézett még, a lángoló tornyokat nem találta háta mögött; nem jöhettek azok utána, a csillámló folyam nem futott vele versenyt, mindenütt utána hordva a tűz világát; hanem egy felhő, egy vérveres felhő nem akart elmaradni feje fölül soha; az együtt járt, együtt repült vele; abban meglátta mindazt, amit eltakartak hegyek, erdők; hisz ez olyan iszonyat volt, ami az égre van festve.

Egész éjjel kísérte ez a felhő.

Reggel esős, borongós idő támadt, a zápor egyhangú szürkére festette a tájat.

Reggelre egy kis tóparti város fogadója előtt szállt le Bárzsing. Ott kifizette fuvarosát, s iszákját kezébe véve, fölment a fogadóba.

Nem is tudakozódott; tudta már a szoba számát, ahova be kell nyitnia.

Abban a szobában volt Fertőy.

- Ah, ön megérkezett? - szólt nyájasan közelítve a mindig mosolygó úr. - Hogy van?

- Fázom és rosszul vagyok - válaszolt dideregve Bárzsing.

- Igyék egy kis rumot, az helyrehozza.

Bárzsing nem kínáltatta magát kétszer; csakhogy a rumtól még rekedtebb lett a hangja.

- Hát mi újság otthon?

Az "otthon" szóra Bárzsing riadtan tekinte szét.

- Nem látszott ide az éjjel? A város ég...

- Csak a város? - kérdé a mosolygó úr.

- Az egész város; a templomok, kórházak mind tűzben, lángban állnak, alig maradt meg egy negyedrésze az egésznek.

- Hm. Ha a szél megfordul, még az is eléghet.

Bárzsing jónak látta még egyszer hozzá folyamodni a rumos palackhoz.

- Tehát ott most nagy az ijedtség, ugye? - tudakozódék kíváncsian Fertőy.

- Óh...

- Oltásra természetesen a nagy viharban gondolni sem lehetett. A hídon jött ön keresztül?

- Óh, dehogy jöttem; hisz az is ég. Csónakon hozattam át magamat.

E szóra Fertőy nem mosolygott, a fogait szítta.

- Az úri ismerősök mit csinálnak?

- Hát sírnak és jajveszékelnek. Senkinek sincs ilyenkor gondja a másikra. Lávaynét láttam, amint az égő házból elfutott, egy kosár búzát vitt az ölében az ezüstneműi helyett.

- Ah! - szólt Fertőy ismét mosolyogva. - Az az asszony engem egyszer megbántott. Azt kérdezte tőlem, mi okon szólok bele a város dolgába, mikor nem vagyok ott birtokos. Most jólesik neki.

- Holdvárynét ájulva vitték a Rozália térre, ahova nem jutott el a tűz, Szerafin kisasszonyt is láttam futni kalap nélkül.

- Hm. Kíváncsi vagyok a toalettjére. Olyankor nemigen ügyelhet az ember erre.

- A megyeházát sokáig oltalmazták, de végre mégsem bírták megmenteni.

- Ah! Már most hol fognak majd dikciózni a tekintetes karok és rendek?

A harmadik pohár rumnál maga Bárzsing úr is tréfásan kezdte venni a dolgot.

- A többek között a Hargitay-ház is porrá égett.

Fertőy arcán a mosoly most már gúnyvigyorgássá fokozódott.

- Ez Judit húgocskám baja. Ön tudja, barátom, hogy az öregúr végrendeletében, ahol ő minden vagyonából kizárja, a házat oly feltétellel hagyta meg neki, hogy abban végső ínség esetére maga lakhassék. Ez volt egyetlen, utolsó birtoka.

- Tehát Judit kisasszony?

- Már nem kisasszony. Férjhez ment - szólt Fertőy kivonva zsebéből Judit levelét s átnyújtva azt Bárzsingnak, hogy olvassa el.

Bárzsing arca haragvörös lett e sorok olvasásakor; ő még mindig remélte, hogy Juditot kényszeríteni fogja a végrendelet kedveséről lemondani s őt fogadni el férjül. Az előzmények Bárzsing úr kedvét éppen nem rontották el.

Mikor letette a levelet az asztalra, azt gondolta magában: tehát úgy kell neki! Legyen tehát koldus, legyen üldözött, legyen szerencsétlen; teljék be rajta a keserűség pohara.

- Már most tehát nincs mit tennünk, mint a végrendelet fölnyitását szorgalmaznunk - szólt fogait összeszorítva, úgy szűrve a levegőt azokon keresztül.

- Meg is tettem már az intézkedéseket - biztosítá barátja urát nagy nyugalommal Fertőy -, a végrendelet át van adva a tiszti ügyésznek, s holnap fel fog nyittatni.

- Holnap? De hisz a város pusztulása...?

- Mi akadályozza önt, az én nevemben jelen lenni a felnyitásnál? Annyi hely csak lesz a városban, ahol ezt végre lehet hajtani.

- De a tűz, uram!

- Mi bajom nekem az önök tüzével.

- Az, hogy ha a megye levéltárában volt a végrendelet, tehát az ott el is égett!

Fertőy most már nem mosolygott.

A tél is eljött, és a leégett város még nem volt fölépítve.

Nem olyan tél volt ez, mint a többiek szoktak lenni. Ez olyan tél volt, amikor százezer ember meg a másik százezer ember okvetlenül szükségesnek tartotta az országot keresztül-kasul beutazni, nagy társaságban, gyalog és lóháton; éjjel künn aludni a fagyon s ágyat vetni a hóba, követ és árokpartot keresni feje alá vánkosnak; míg a nőnemen levő százezrek abban találták a farsangi divatot, hogy vászonszöveteket szedtek szét szálankint mentül apróbbra tépegetve.

Táncvigalmak helyett egészen más összejövetelekről volt szokás beszélni, s nem zeneszó volt, hanem egészen más moraj, ami a kebleket hevíté.

De nem akarom én leírni a férfiak fényes dolgát; regényt írok: divatokat. Nők történetét, kik küzdöttek erősebb ellenséggel, mint a férfiak; kik küzdöttek azután is, hogy amazok elnyugodtak, kik küzdöttek a sorssal. A história férfiaké, a nőknél hadd beszéljen a regény.

Hiszen én csak divatokat írok. Férfiak divatjait. Óh, milyen változandó a nők ízlése, színben, ruhában, kelmében, fejékben, hajfodrozatban! Mi tegnap kapós volt, holnap eldobva hever. Amit az egyik farsang imádott, a másik farsang már csak álarcnak viseli, s tavalyi viseletéért az utcán járót kinevetik. Ilyenek a nők a maguk divatjával. Hát a férfiak divatja? Melyik állandóbb, melyik változandóbb? A jelmez-e vagy a jellem?

... A leégett város romjainak még a télen sem volt tetejük. Hát a lakosok hol laktak? Bizony azoknak nagyon erős okuk volt a négy víz közül el nem mehetni: benn voltak a városban. Nem a romok között, miknek nem volt tetejük; azért nem, mert ez olyan esztendő volt, mikor csillagok járnak az égen, olyan csillagok, melyek le is szoktak esni; ilyen futócsillag nagyon sok esett be a tetőtlen házak szobáiba azon a télen.

Hanem volt egy kis mező a város szegletében, melyet a hullócsillagok nem értek el; úgy híják, hogy cigánymező. Azért, mivel ezen a téren van a szegény cigányok gunyhósora. Egy csoport sárból rakott putri. Mit? Putri? Palota! Aki ilyenhez juthatott! Hisz az ilyenben kemence van és tűzhely, sőt ablaka is, amin ki lehet látni. Azonban annyi ezer ember egy sor nádasviskóban el nem fér; aki nem fér, úgy segít magán, megvásárol szomszédjaival társaságban egyet azon vásáros bódék közül, miket bécsi és pesti kereskedők szoktak használni országos vásárok alkalmával, azt felállítja a partos oldalra, s elhelyezi benne magát.

Egy ilyen vásári sátorban lakott az öreg Lávayné és a Holdváry család együtt.

Hja bizony, együtt! A nagy boldogság napjaiban nemigen gondoltak arra, hogy talán meg is kellene egymást látogatni. A nagyúri család piknikjei meglehettek anélkül, hogy az öreg asszonyságot meghívják bennük részt venni, hanem aztán mikor mind a ketten kijutottak az utcára, azt mondták egymásnak: építsünk egy kunyhót, s lakjunk benne együtt.

És ott elfértek szépen.

A fasátor közepén el volt rekesztve deszkával; a belseje volt a hálószoba. A külső rekesztékben állt egy vas takaréktűzhely, mely valamelyik háznál épen maradt; arról melegedett az egész tanya.

Cseléd nélkül el lehetett lenni. Volt kezes, lábas ember az utcán elég, aki annak a helyét pótolta. Lávayné maga főzött, a kunyhó mögött volt egy kis szárnyék, ott állt egyetlen tehene, azt maga megfejte, s csinált reggelit az egész társaságnak.

Holdváryné nem sokat volt útban; ő a nagy szerencsétlenség óta csak sírni tudott és alunni. Ha fekünni hagyták, egy helyen maradt, és nem kívánkozott sehova.

Szerafin kisasszony pedig segített a főzésnél Lávaynénak.

Hogyan? Szerafin kisasszony főz? Szerafin a tűzhely mellett? Valóban ott; szép fehér kezei össze is vannak égetve és leforrázva számtalan helyen, mint kell lenni olyannál, aki ezt most tanulja.

Sok bajába is került az öreg asszonyságnak, míg ifjú segédjét a rántáskészítés titkába beavathatta; de sok lisztet összecsomósított azalatt!

"Bizony, édes kincsem, az nem cotillonfigura!" - szokta ilyenkor dorgálni tréfásan, s ha a kisasszony azalatt, míg ő kinn járt a zöldséget tisztítani, ott benn ki hagyta futni a húslevest, hogy az öreg asszonyság csak a nagy süstörgésre szaladt már be, akkor volt mit hallani Szerafinnek zongorahangjegyekről, francia regényekről és tájképfestésről, mint amelyek miatt mindig bátran el-kifuthat az embernek a levese a fazékból.

Az öreg asszonyság odakünn folyton zsörtölődött; Holdváry mama benn a rekesztékben fekhelyéről meg nem mozdulva, folyvást nyögött és panaszkodott, válogatott bajokat találva ki magának, mintha a valódi nem volna elég: "Te Szerafin, nekem a lábam kőbül van; te Szerafin, ez az ágy mindig feljebb emelkedik alattam; te Szerafin, én azt álmodtam, hogy ha bejönnek a városba, az asszonyokat összefogják, s előre küldik a várfalnak, hogy őket lőjék, ha lőnek; nem jó volna, ha nekem elébb elvágnád a nyakamat azzal a késsel, amivel most a laskát metéled?"

Szerafin pedig a kereszttűz közepett folyvást derült, és kifogyhatatlan volt az elmés ötletekből. Az igaz, hogy ha a főzésben nem nagy segítségére volt is Lávaynénak, de tréfás kedélyével annál inkább felderíté.

Mert semmi sem olyan tréfás dolog, mint a nyomorúság.

Milyen kacagásra méltó dolog az, mikor az ember a poharát reggel fel akarja emelni az asztalról, s akkor veszi észre, hogy oda van fagyva; mikor a cipőjét felhúzza, s egy kis kerek lyukat talál az orrán, melyet az éjjel az egér rágott rajta! Mennyit lehet ezen sorba nevetni! Hozzá gondolva még, hogy ez az egyetlen cipő a világon, mely a kárvallottat tulajdonosának ismeri. Vagy mikor sok a vendég, s kanál hiányában Szerafinnak a nagy levesmerő kanállal kell enni.

Óh, hát még vendégek is vannak?

Természetesen. Sok az ismerős, aki kénytelen azt az életet követni, hogy sorba járja a kunyhótanyákat, s ma itt, holnap ott marasztalják meg ebédre. Azonkívül meg két rendes zsellérje is van a vendégszerető szállásnak, mégpedig férfiak; igaz, hogy házas emberek, kik valahonnan a vidékről, bizonyos okoknál fogva, jónak látták idebenn szorulni; egyiket szolgabíró úrnak, másikat fiskális úrnak híják; egyik Lávayné, másik Holdváryné rokona. Nem volt testüknek, lelküknek hová lenni, hát aztán Lávayné mindjárt ott marasztotta őket. "Van itt még uramöcsémék számára hely elég: itt hálhatnak a konyhában; legalább megőriznek bennünket."

Fiskális úr, szolgabíró úr nem is valami haszontalan emberek. Fiskális úr reggelenkint maga elmegy a várba, ahol húst, lisztet osztogatnak, lenézeget a Vághoz, s ott halat rekvirál, azt asszonynénjének hazahordja, ellátva a konyhát; szolgabíró úr meg mindennap, este, mikor sötétedik, nyakába keríti a köpönyegét, s a köpönyeg alatt fát, szénát cipel haza; a széna éjszakára jó fekhelynek, nappal pedig szükséges a tehén számára, s mikor aztán mind együtt vannak, mikor leültek a felfordított deszkaszekrényekre, a földre, a leterített gubára, akkor olyan jókat nevetnek mindezen, mintha ez a legderekabb adoma volna.

Nem is volna Lávaynénak egyéb gondja, csak az az egy, ami minden víg tréfa után egy-egy visszatérő sóhajban helyét visszaköveteli: "Csak a Bélám köztünk volna!"

"Csak ő volna még itt!"

Persze akkor paradicsom volna a négy deszkafal ürege; akkor olyan tökéletes volna ez a világi boldogság, hogy az ember alig találna még valami kívánni valót.

Hanem hát azt most ki tudja, hol jár? Ki tudja, hogy él-e? Ki tudja, mi sorsba jutott? Tele a világ veszedelemmel. Az ember csak abban válogathat, melyikbe menjen bele inkább; s nem abban, hogy melyiket kerülje jobban.

Pedig hát most ő is itt lehetne köztünk. Ne ment volna el hírt keresni a világba; ne szeretett volna olyant, akit nem hagytak neki szeretni; ne kényszerítette volna a sorsát.

Kivált mikor a napi munka után kifáradva, egyedül maradnak még ébren, ő és Szerafin, mikor Lávayné első és utolsó gondolatjára visszatérve, fel-felsóhajt: "szegény Bélám!" olyankor olyan szemrehányólag néz Szerafin szemébe könnylepte szemével, mintha azt akarná neki mondani: "És mindennek te vagy a legnagyobb oka! Miért nem tudtad őt magadhoz fűzni? Hiszen én is óhajtottam volna azt, hogy téged szeressen. Most a te férjed volna, és együtt lennénk."

És azután olyan jólesik szívének, ha Szerafin e néma szemrehányást megértette, s mikor fekünni mentek, a gyertyát kioltották, minden elcsendesült, a csendben imádkozni jó, elrebegi magában szívtől szakadt imáját, hogy az isten őrizze meg, védje meg, vezesse mindenütt kedves fiát, lelkének drága kincsét; azután halkan elsóhajtja az "ámen"-t; és akkor a sötétben egy másik halk fohász utána mondja az "ámen"-t, mintha tudná, hogy ő miért imádkozott.

Hírt hallani a távollevők felől ez idők divatja szerint ismét igen nehezen lehetett. Posta nem járt. Azon idők mása volt ez, aminőkben a székely népdal a "felhőben tollászkodó hollóra bízza" az ő izenetét.

Ha mégis aztán valahogy nagy időközökben be tudott jutni valaki, nagy furfanggal és csodálatos mesterségekkel, egy-egy futár onnan kívülről, az valódi eseményt képezett a város lakóinak életében. Arról két hétig beszéltek. Mi hírt hozott? Mi van a parton túl? Ki él? Ki halt meg? Látta-e ezt, beszélt-e azzal? Az ilyen embereknek volt nagy kelete. Utána jártak, felkeresték, magukkal vitték, kérték, hogy beszéljen. Esküvetlen elhitték minden szavát. E ritka hírgalambokat rendesen Lávayné is meg szokta vendégelni fagunyhójában.

Messze földről érkezett jövevény nagyon céltalanul tenné, ha valami kérdésre azt felelné, hogy nem tud ebben semmit.

Ez nem is szokott megtörténni. Mikor az első hírgalambot kérdezé az öreg asszonyság, hogy ismeri-e az ő Béla fiát, de hát hogyne ismerte volna! Nem tudná-e megmondani, hogy merre van? Hogyne tudta volna! Jó helyen van, benn ül Eszék várában, semmi baja, el van látva; ott ugyan veszedelem nem érheti. A jó öreg asszonyság ebben nagyon megnyugodott.

Pár hét múlva jött a másik hírgalamb. Az is olyan jól ismerte Lávay Bélát, mint a tulajdon testvérét, nemrég találkozott vele. Odafenn jár Selmec tájékán. Biz a sokat fázik, és fárad, hanem jó társaságban van.

Ez véletlenül igazat mondott. Nem tehetett róla, tudtán kívül történt meg rajta.

Megint néhány hét múlva egy újabb futár azt állította egész bizonyossággal, hogy Lávay Béla jelenleg Erdélyben van, ami annál valószínűbb, mert Pusztafi is ott van; ők pedig elválhatlanok. Pusztafi pedig mindenesetre ott van, mert onnan már csatadalt is írt.

Az öreg asszonyság aztán sóhajtva monda: "Bárcsak a Béla ne volna egyszerre három helyen, hanem inkább itthon!"

Másnapra fordult már az idő, midőn egyszer ismét híre futamodék, hogy futár érkezett a várba, csodálatos úton-módon. Ez a futár Bárzsing úr.

- No, ettől nem kérdezősködöm Béla felől - szólt elkedvetlenülten Lávayné, mikor a nevét meghallotta -, mert ez mindig hazudik; ez bizonyosan azt mondaná a fiam felől, hogy ellőtték a lábát, vagy elfogták valahol, csak azért, hogy engemet keserítsen vele.

Öcsémuram a fiskális aztán megbiztatá: "Várjon asszonynéném, majd felkeresem én, engem nem ismer, nem tudja, ki vagyok én, majd kikérdezem."

Szolgabíró öcsémuram mellé állt legale testimoniumnak, hogy ő is vele megy, aztán majd hírül hozzák, amit kitudnak belőle.

Mint a kívánság, lépett be a sátorba éppen a kis pletykahordó Blumné, kinek férje a várban most is régi hivatalát viseli, csakhogy az újabb divat szerint nem híják többé Perflexnek, hanem élelmezési biztosnak. Azért jött, hogy elhíja magához, várbeli szállására Szerafint délutáni ozsonnára, amikor a most jött futár, Bárzsing úr is ott lesz, s első forrásból hallatja majd hírül hozott csodadolgait.

Lávayné is nagyon kérte Szerafint, hogy csak menjen el Blumnéhoz a várba, hisz az idő kellemes, s a gombai töltésen, négy töltésen végig lehet sétálni anélkül, hogy az ember ama hulló csillagoktól eléretnék, amik nappal is csak hullanak. Aztán Holdváry mama is megengedte, csak azon az egyen aggódva, hogy hátha azalatt elfoglalják a várost, s Szerafin a várban reked, ki fogja utánavinni a fehérneműit?

Maga Szerafin is óhajtott tudakozódni Bárzsingtól.

Délután tehát Blumné ismét eljött Szerafinért, öcsémuramék kíséretül vele mentek; az öreg asszonyság kiült a sátorajtóba, s a szép meleg márciusi napfényen várta visszatértüket.

Nagyon is hamar visszajöttek, mintha űzve lettek volna. A figyelő anya szemeit nem kerülheté ki az izgatott felhangoltság, melyet Szerafin arca elárult, valamint a levert kedély nyoma az öcsémuramék arcain, kikből nagyon rossz komédiás lett volna. Nem tudtak semmi tettetéshez.

- Nos hát? - kérdezé megragadva a szolgabíró kezét. - Mi hír Béláról?

A jó gömbölyű arcú férfiú szörnyen elvörösödött e kérdésre. Zavarba jött; bizonyosan arra gondolt, hogy ő, a legale testimonium, hogy mondjon ki valamit, aminek ellenkezőjéről van értesítve.

- De hát mit hallottak Béláról? Mondják meg hát, az isten is áldja meg.

Fiskális öcsém inkább vállalkozott a válaszadásra; hiszen neki a kegyes szándékú elferdítések diplomatice meg vannak engedve.

- Él és egészséges a Béla, asszonynéném.

A jó öreg asszonyság többet akart volna megtudni fiáról; úgy leste a kedvetlenül hullatott szót.

- De hát hol van? Nem történt-e valami veszedelem?

- Nem, ó, nem; az nem történt - sietett egyszerre felelni mind a két öcsémuram; a nagy sietségről észre lehetett venni, hogy valamit titkolnak, el akarnak simítani, félrevinni a beszédet.

- De ha nem érte semmi baj, miért nem beszélnek róla többet? - Tán csak nem tett valami szégyenelni való dolgot? Tán csak nem lett - gyáva!?

Olyan megható volt az öregasszonynak ez a kérdése, ki úgy remegett egyetlen fia életéért, most egyszerre lángoló orcával kérdezé azt, hogy fia tán csak nem volt gyáva.

A két öcsémuram szepegve nézett össze, és nem tudott hirtelen mit felelni.

- Nos; szóljanak; mit beszélt az az ember fiamról?

Fiskális úr ismét vállalkozott valami exceptívával leütni a főkérdést, s nagy vállmozgatással eléállt, hogy no azt nem mondta Bárzsing, hogy Béla, mint katona, éppen gyáva lett volna. Ezt a szót, mint katona, különösen megnyomta.

Az öreg asszonyság szemei megteltek könnyel. Látta, hogy őtet valamivel ámítják; most Szerafin megszánta, és kitört azzal, amit eddig visszatartogatott.

- Ejh, uraim, ne hímez-hámozzanak önök. Lávay Bélát gonoszul rágalmazta egy egész társaság előtt Bárzsing. Azt beszélte felőle, hogy áruló.

Mit? Áruló? Ez is divat volt akkor. Két ember összeveszett valamin; egymást rögtön elnevezte árulónak.

- Igen, igen; azt beszélte Bárzsing, hogy Béla is azokkal tart, kik az ellenféllel egyetértenek, mert csak színből verekesznek, s csákóik mellett fehér tollat viselnek, kik grófi címerekre vágynak, a radikális és republikánus tiszttársakat maguk közül elüldözik, hogy ki is van adva a rendelet a kormánytól, hogy mindannyian tiszti bojtjuktól megfosztassanak, s haditörvényszék elé legyenek állítva. Ezt beszélte Bárzsing, cifrán illusztrálva, s hogy nem először mondhatta már el a városban, onnan láthattam, mert a jelenlevők még csak új dolognak sem találták, amit mondott. Minthogy önök nem merték Bélát védelmezni, utoljára is én voltam kénytelen Bárzsingot helyreutasítani: "Hallja Bárzsing, maga igen szépen be tud valakit feketíteni, hanem azért, mert jelenleg itt ebben a városban senkije sincs Lávaynak, aki védelmére szembe álljon, nem tanácslom, hogy az anyjával összetalálkozzék, mert ha az megtudja, hogy maga az ő fiáról ilyeneket beszél, hát az magát megveri..."

Lávayné megszorította Szerafin kezét.

- Ezt jól mondta, Szerafin. Ez igazán volt mondva. Hol van most az az ember?

Szolgabíró öcsémuram meghökkent.

- Mit akar vele asszonynéném?

- Mit, mit? - rebegé az öreg asszonyság; miközben hevenyén szedte fel ócska selyemkalapját, zöld merinó köpönyegét. - Mit akarok vele? Hogy mit akarok vele ugyé? - mondogatá csendesen. - Meg akarom lőni azt az embert! - tört ki aztán egyszerre, az anyai düh szikrázó hevével, s feltárva azt az ócska tisztes zöld köpenyt, annak belső zsebéből két pisztoly agyát mutatta elő.

Mire a két férfi bámulatából magához ocsúdott, a csodálatraméltó nő már kinn volt az utcán, és sebesen haladt a város felé.

Utána futottak, hogy lecsendesítsék. Nagy haraggal visszautasította őket.

- Menjenek önök vissza. Lássanak utána, hogy ki ne fusson a lábasból a tej. Ha nem voltak önök férfiak, mikor kellett volna, az leszek én. Nincs szükségem segítségükre. Feltalálom azt az embert magam is. Nem repül ki innen a víz közül.

A két engesztelő hüledezve maradozott el a felingerült asszonyságtól, ki zajos szavával már az őrjáratok figyelmét kezdte magára vonni.

Utoljára is csak messziről merték kísérni, abban bízva, hogy hat óra után úgysem eresztenek be többé semmi idegent a várba.

A leégett házak között hevenyészett tetőzettel egy kávéházat szereltek fel, mely az ostromágyúk lőtávolán kívül esett. Ez volt az akkori egyetlen gyűlhelye a bennszülötteknek és bevándorlottaknak. Az öreg asszonyság a sötét romutcákon keresztül egyenesen a kávéháznak tartott.

A két kísérő látta jól, amint tétovázás nélkül belépett a kávéház ajtaján.

A tisztes agg nő, ki soha egy kávéház belsejét nem látta még, személyesen beront egy idegen férfiakkal, katonákkal tömött házba, hogy ott egy ellenségét fölkeresse, s rajta elégtételt vegyen. Máskor a világ minden kincse rá nem bírta volna, hogy egy reggelit elfogyasztani betérjen olyan helyre.

A nagy zaj és nagy pipafüst között annyi ismeretlen, bámuló arc láttára másnak is elveszne a szemefénye. Lávaynénak idő kellett hozzá, míg egy pincért elfoghatott az emberi tömkelegben, aki tizennégy tele poharat visz csudálatosan egyensúlyozott piramidba rakva.

- Nem ismeri ön Bárzsing urat?

- Óh, igen. Most ment be a kártyázószobába.

- Ugyan édes lelkem, menjen be hozzá, és mondja meg neki, hogy itt van Lávayné, szíveskedjék egy szóra kijönni hozzám, vagy ha restellné a fáradságot, hát majd én utána megyek.

Nehány perc múlva vigyorogva jött vissza a pincér Lávaynéhoz, ki egy szegletben a falhoz támaszkodva várt rá.

- Ugyan kérem - szólt a pincér fütyörészéshez kezdve, s ezúttal tizenkét üres poharat egyensúlyozva kezében -, nem adósa az asszonyságnak Bárzsing úr?

- Nem. Miért?

- Mert amint azt mondtam neki, hogy Lávayné asszonyság óhajt vele beszélni, mindjárt felugrott az asztaltól; azt bízta rám, hogy mondjam, már ő a várba ment; s azzal kieblábolt a kisajtón. Nem hiszem, hogy utolérje az asszonyság.

A pincér és nehány körülálló nevetett a tréfán. Lávayné a másik percben már kinn volt az utcán, s sietett a vár felé vezető úton.

Ő, aki harmincévi itt laktában sohasem volt a várnak tájékára, aki sohasem beszélt katonával, éjszaka be akar rontani a várba.

Alkony volt már, a sötét fasorok között nehéz volt megismerni az alakokat; de Lávayné mégis megkülönböztetett annyi járókelő egyenruha között egy vörösprémes mentét. Ez a harkálymadár! Jól látta, hogy a várkapun bement. De utol nem bírta érni.

Mikor a várkapuhoz ért, az őr útját állta.

- Ki az? Mit akar?

- Asszony vagyok, pedig öreg. Be akarok menni a várba.

- Nem lehet már.

- De nekem be "kell" mennem.

Ez oly határozottan volt mondva, hogy az őr nem állhatott ellent annak, hogy az öreg asszonyság a bejárat boltíve alá be ne hatoljon, ott már többen állták útját.

- Hová akar asszonyság? - tréfálózának vele. - Tán katonának akar felcsapni?

- A várkormányzóval akarok szólni rögtön - szólt ő hirtelen feltalálva magát.

Erre már egy tizedes vált ki a többi közül, ki tisztelettel hajtá meg magát előtte, s ígérte, hogy elvezeti odáig.

A pavilon ajtajánál ez is magára hagyta; rábízta, hogy tudakozódjék tovább az őröktől, mert neki a vártát elhagyni nem szabad.

A várkormányzó kapujában álló őrök nem tudtak magyarul. Bihari román újonc volt mind a kettő. Lávayné nem tudta velök megértetni, hogy mit akar.

Ott azután leült a kőpadra, elhatározva, hogy várni fog, ha kell reggelig is, míg valakire talál, aki megértse.

Nagy sokára közelített egy fiatal tiszt, kinek háromszínű szalag volt keresztülkötve a mellén. Ez bámulva kérdené az agg nőtől: mit akar, és hogyan került ide?

- Nevem öreg Lávayné. A várkormányzóval akarok beszélni.

- Rögtön?

- Ebben a pillanatban.

- Valami országos ügyben?

- Igenis, abban.

- Akkor tessék velem jönni.

A fiatal tiszt gyanakodó tekintettel vezeté az ismeretlen alakot hosszú, homályosan világított folyosókon, nagy, visszhangos, kikövezett udvarokon keresztül, míg végre egy sötét, dohánybűzös előszobába nyitott, ahol egypár közlegény heverészett tábori ágyakon. Azonkívül egy szalmaszék is volt a szobában, meg egy festetlen asztal.

Itt a segédtiszt hátrahagyá Lávaynét.

Néhány perc múlva visszajött, s nyers rövidséggel tudtára adá, hogy a várkormányzónak sok sürgetős dolga van.

- Jól van - monda az öregasszony -, várni fogok, míg elvégzi. - S azzal leült a rongyos szalmaszékre, lekönyökölt a faggyúpettyes asztalra rendületlen elszántsággal.

A segédtiszt visszafordult, s mérgesen becsapta maga után az ajtót.

Nemsokára aztán megint visszatért.

- Igen sürgetős a kegyed közlendője?

- Olyan sürgetős, hogy egy pillanatnyi haladékot sem tűr.

- És fontos tárgy?

- A legfontosabb, ami az életben előfordul.

- Akkor jöjjön kegyed velem; a várkormányzó úr szíveskedik nehány pillanatra kijönni belső szobáiból.

Ismét egy ajtó nyílt meg Lávayné előtt. Most már tisztább szobába lépett, bár azt is jellemzé a bútorzat nagy egyszerűsége. Látszott, hogy katonák számára volt eredetileg berendezve, akikkel állva szokás beszélni.

A harmadik teremből hangos férfibeszéd zajlott át arra a pillanatra, míg az ajtót nyitották, csukták. Azután sarkantyús lépések kopogtak, s kilépett a várkormányzó.

Egy igen nyájas képű férfi, határozottan kifejlett orral, amilyen orrokról I. Napóleon azt a históriai mondást örökíté, hogy ezeknek a hűsége megdönthetetlen.

- Mit kíván ön nekem mondani, asszonyom? - szólt a várkormányzó, közellépve az előtte idegen nőhöz. - Miért akar velem beszélni?

- Rövid szavam van kormányzó úrhoz - felelt nyugodtan az agg nő -, önnek egy futárja érkezett ma a várba, ki itt hazug híreket terjeszt.

- Nos? Például.

- Azt híreszteli, hogy az én fiam, ki a felső táborban szolgál, áruló. Fiam neve Lávay Béla.

A várkormányzó kissé neheztelni kezdett.

- De asszonyom, kegyed azt izente nekem, hogy valami országos ügyről akar velem szólni.

- Azt hiszem, uram, hogy a katonai becsület mindig országos ügy volt.

Hogy jött az egyszerű, jámbor agg nő ajkára ez a mondás? Mely idegen szellem ébredt fel szívében ekkor, ki neki e szókat sugallta, azt ő maga sem tudta volna magának megmagyarázni soha. Vannak rendkívüli helyzetek, mikben a pillanat nagyobbá teszi az embert.

A várkormányzó most már meglepetve kínálta Lávaynét udvariasan, hogy üljön le.

- Köszönöm, nem pihenek, míg azt, amiért idejöttem, be nem végezém. Én csendes, békés asszonyember vagyok; odúmból soha senki sem lát kimozdulni. Hogy éjnek éjszakáján egyedül a várba jöttem, abból láthatja kormányzó úr, milyen iszonyúnak kell a sérelemnek lenni, mely engem felháborított és idejönni kényszerített.

A várkormányzó jó nevelésű férfiú volt, tudta méltánylani az öreg asszonyság bánatát.

- Jól van, én holnap mindjárt vizsgálatot fogok rendelni e tárgyban.

- Óh, uram, nem vizsgálatért jöttem én és nem holnapi dolgokért; ma, még ma kell annak megtörténni.

- De minek? Mit akar tehát kegyed?

- Mit? Elégtételt akarok! Elégtételt, ahogy azt adni és venni mai világban szokás. Az ilyen bántásra nem lehet egyet alunni és azután felelni rá. A rágalmazó itt van a várban, láttam bejönni, azért jöttem kormányzó úrhoz, hogy parancsolja őt elé.

- Az könnyű; éppen itt van nálam a mellékteremben.

Azzal inte segédjének, hogy hívja ki Bárzsingot a mellékszobából.

A kilépő ifjú óriás csodálatosan nemértő taglejtésekkel iparkodott mutatni, hogy ő ez asszonyság jelenléte dolgában nem tudja tájékozni magát.

- Uram! - szól hozzá fordulva a parancsnok. - Ismeri ön ez asszonyságot?

- N... nemigen ismerem. Mit akar ez az asszonyság?

Lávayné oda lépett hozzá közel.

- Ez asszony meg akarja az urat gátolni abban, hogy a fia hírnevét megölje. Az úr egy hajdankori jó barátját, bizonyos Lávay Bélát azzal vádolja úton-útfélen, hogy az hazaáruló. Az úr tudja azt jól, hogy ezt a szót mai nap könnyen elhiszik. Miután a városban, hol fiamnak annyi régi jó barátja él, senki sem akadt, ki e rágalom ellen szót emeljen - mert hiszen nem is tartozik senki az ellenkezőt hinni valakiről -, tehát kénytelen vagyok én magam fiam védelmére önnel szembeszállni.

Bárzsing úr ki akart bújni e jelenet alól, s nagy röviden félbeszakítá Lávaynét.

- Én e helyet sokkal jobban tisztelem, mint hogy asszonyságoddal feleselésbe ereszkedjem.

- Nem feleselésről lesz szó, uram - felelt szilárdul Lávayné. - Katonadolog ez; éppen ide tartozik. Rágalom ellen most más védelem nincsen, hírlapok nem járnak, hogy azokban vághatná valaki a szemébe; törvényszék nincs; maga nem jöhet a sértett. Én elégtételt kérek öntől - fegyverrel.

De már erre mindenki kacagni kezdett. Ez nagyon határos a komikummal. Egy öreg, meghajlott termetű asszonyság, régi divatú zöld köpönyegben, ócska selyemkalapban, azzal a szándékkal, hogy ő párbajt víjon egy délceg fiatal férfival.

Lávayné pedig nem akarta észrevenni a tréfás hatást, hanem csendesen kivont egy fehér zsebkendőt köpenye alól, s annak egyik szegletét megfogva, az egészet hosszában leereszté.

- Ne mondja ön azt uram, hogy asszony vagyok, asszonnyal nem szokás verekedni; a kutyának is szabad védni a kölykét, s mikor ön az asszonyok fegyverét, a pletykát használta eszközül, lemondott a büszkeségről, ami a férfit az asszonynál különbbé teszi. Azt se mondja, hogy öreg vagyok, rosszak a szemeim, nem tudok már célozni. Itt ez a zsebkendő: ennek az egyik végét fogom én, a másikat fogja ön. Innen aztán lőhetünk egymásra.

Azzal kivette a két pisztolyt a zöld merinó köpeny zsebéből, s letette szépen az asztalra.

A férfiak most már nem nevettek rajta többé.

Az agg nő nyugodtan törülte félre azt a nehány ősz hajszált, mely kalapja alól homlokára tévedt, s egy ős vértanú magasztosságával arcán állt a bámulók előtt.

- Én beszámoltam lelkemmel istenem előtt - szólt szenvedélytelen hangon. - Nem sokat ígérek az életből magamnak; mindent elvesztettem már. Férjem rég halott, házam por és hamu, fiam földönfutó, csak a becsület van még meg; azt nem adom oda. Ön egyenesen a mellemnek szegezheti a fegyvert, nem fogok reszketni tőle; - én pedig nem fogom önt megölni, óh, nem, az ön halálának terhét nem akarom lelkemen vinni az úr elé; - hanem a lábának fogom szegezni a pisztolyt és ellövöm az úrnak a lábát, hogy ne járhassa be az országot a fiam rágalmazásával.

Ha beszéde elején tökéletes férfi volt Lávayné, a végén aztán tökéletes nő lett. Mikor azzal fenyegette Bárzsingot, hogy ellövi a lábát, egészen kitört belőle az asszonyi harag, s midőn az egyik pisztolyt kezébe vette, megesküdhetett rá akárki, hogy bizony meg is fogja tenni.

Ily tragikomikus helyzetben csakugyan nem forgott még Bárzsing úr. Ez akár tréfa, akár valóság, mindenképpen kellemetlen. Jó szelleme egy jó expedienst küldött e percben számára. Mi lenne az egészet eltagadni?

Tehát egyszerre csak elváltoztatá eddigi arcát, s familiáris nyájassággal monda:

- De kedves asszonynéném, én nem beszéltem ilyesmit Béláról soha.

Lávayné bámulva nézett rá.

- Az úr nem nevezte Bélát árulónak?

- Soha életemben. Sőt mindig igen derék, dicső hazafinak mondtam mindenütt.

- Hallották uraságtok ezt? Jól van, adja ön ezt rögtön írásban.

- Igen szívesen.

Bárzsing rögtön fogta az asztalon heverő tollat, beleverte a tintatartóba, s papirost rántott elő.

- Majd én mondani fogom, hogy mit írjon! - szólt Lávayné, csendesen visszarakva zöld köpenye zsebébe a mordályokat. - Tessék írni: "Én - a nevét - bizonyítom, hogy Lávay Béla derék, becsületes hazafi és jó katona, s aki ezzel ellenkezőt állítana, az hazug, alávaló, semmirekellő..."

Bárzsing úr mégis megsokallta az egymás után következő epithetonokat.

- Nem tetszik? - kérdé Lávayné a köpenyegzsebbe nyúlva.

"Semmirekellő."

- "Rágalmazó." Így; tessék aláírni; a tisztelt urak lesznek olyan jók, hogy ezt, mint tanúk, előttemezik.

Azután csendesen összehajtogatta az írást, eltette keblébe a fehér zsebkendőbe takargatva.

- Mármost ki vagyok elégítve. Bocsánatot kérek a parancsnok úrtól az alkalmatlankodásért. Ami itt történt, az közöttünk marad.

A parancsnok szívélyesen megszorítá az öreg asszonyság kezét:

- Asszonyom, ha önnek a fia is "ilyen katona", akkor gratulálok hozzá önnek is meg nekünk is.

Azzal segédjét utasítá, hogy menjen kíséretül az asszonysággal annak lakásáig. Ő maga a legutolsó ajtóig kikísérte Lávaynét.

Bárzsing úr tréfára akarta venni a dolgot a parancsnok előtt.

- Őrült ám ez az asszony; valahogy le kellett őt rázni a nyakunkról.

Hanem a parancsnok azt mondta neki, hogy nagyon jó volna, ha rögtön, még ebben az órában iparkodnék felhasználni a sötétséget, hogy a várost szépszerével elhagyja.

Késő idő volt már, mire Lávayné a közös gunyhóhoz visszaérkezett. Azok otthon egészen kétségbe voltak esve hosszas kimaradása miatt. Hol járt az istenért?

- Benn voltam a várban.

Alig akarták elhinni.

- Hogy elhiggyék, íme itt a bizonysága.

Azzal kivette kebléből a begöngyölt iratot, odaadta, hogy olvassák sorba.

Míg azok szörnyűködve ismét és ismét átolvasták a csalhatatlan jellemző okiratot, azalatt az öreg asszonyság leült kerekes rokkája mellé; egy szál faggyúgyertya mellett elkezdett csendesen szálat eregetni, halkan dönögve a zsoltár énekét: "Az Úr az én erősségem."

Ki gondolta, ki hitte volna, hogy egy asszony, akit sohasem látott senki másként, mint otthon csendesen ülve rokkája mellett, olvasva ájtatos könyvét, kertében gyomlálgatva virágait, fésülgetve kisfia szöghaját, utcán alázatos fővel járva, templomban könnyes szemmel énekelve; az egy sötét éjjeli órában képes legyen halálos fegyverrel kezében kierőszakolni valamit, ami nélkül pedig annyi ember el tud lenni a világon.

Ilyen az idők divatja!

Az öreg asszonyság pedig mindez eseményekről sohasem szólt senkinek semmit, csak fonogatott, csak főzögetett a közös gunyhócskában, s hallgatta a mások dicsekedéseit. - Ha a jelenvoltak valamelyike később el nem beszélte volna, talán meg sem tudta volna senki, hogy történt ez.

A rendkívüli idők minden álló tárgyat kiforgattak sarkaikból. Akinek semmi köze nem volt is a csaták sorsához, a politikai élet nagy rendületeihez, benne élt azoknak szokatlan gőzkörében, mint mikor a tizenhatodik századbeli üstökös három napra elborította sörényével a földet, hogy az egész földteke úszott benne, s minden lélegző tárgy, ember, állat és virág egy idegen égitest légkörét szívta.

Sajátságos légkör volt az!

Némely embert útnak indított: egy hónap alatt négy városban is megtelepített, megint odább utaztatott; - másikat meg úgy a helyhez ragasztott, hogy még csak sétálni sem mehetett máshova.

Szeretőket összehozott, gyorsan egyesített, még gyorsabban szétválasztott, menyasszonyból egy nap alatt özvegyasszonyt csinált, újra férjhez adta. - Másutt meg egymást rég szerető szíveket úgy elválasztott, hogy még csak hírt sem hallottak egymásról.

Új életpályát osztogatott az embereknek: ügyvédből tett hadbírót, bíróból tett hadszerelőt, az orvost megtette sebésznek, mérnökből csinált utászt; korhely embereket rehabilitált, nagy fényes celebritásokat elfelejtett emberekké sorozott be.

A gazdag nélkülözni tanult; jövedelméhez nem nyúlhatott, azok a holdon is túl voltak; - más meg annyi pénzhez jutott, alig tudta, hogy adjon túl hirtelen rajta.

Hát még akinek valami sürgetős elintézni, végezni, megtudni, végrehajtani valója volt! Az, aki a parancsot adta, egészen más világba tartozó ember volt, mint akinek azt végre kelle hajtani. Ha mehetett vele, ahova kellett, ott új hatóságot talált, ki nem akarta ismerni, s ha még odább járt, segített magán, mire visszajött, akkor megint más hatóság volt már ott, aki meg az új álláspontot nem fogta fel.

Ha keresett egy bírót, akire múlhatatlan szüksége lett volna, megtudta, hogy az most jó helyen van, mintha csak talppal állna feléje a föld túlsó oldalán, s néha megtörténhetett, hogy ha keresett egy okmányt valami levéltárban, azt is megtudta, hogy az egész levéltár utazik, szekérre rakva egyik határból a másikba; talán utol lehet érni, talán nem. Vagy pedig egy bizonyos helyen megvan ugyan, ha még megvan; annak a helynek csak az egy baja, hogy szüntelen tűzzel járnak körülötte, s hozzájutni éppen olyan könnyű a levegőn keresztül madár képében, mint a föld alatt vakand alakjában.

Egy ilyen keserű foglalkozás gyönyörűségei jutottak Fertőynek, amidőn unokahúga, Judit öröksége után akarta kinyújtani kezét.

A gyümölcs az ő számára érett meg, csakhogy nem lehetett hozzáférni.

A végrendelet sorsáról nem lehetett semmi felvilágosításhoz jutni.

Vajon elégett-e a nagy tűz katasztrófja alatt? Vagy valaki megmentette talán? Efelől kellett volna bizonyos tudomást szerezni; hanem ez volt éppen a minden lehetetlenséggel határos feladat.

Fertőy maga nem mehetett a körülzárolt városba.

Bárzsing barátját sikerült rábeszélnie, hogy mint futár küldesse be magát, s akkor aztán tudakozódjék a végrendelet felől.

Bárzsing úr ez idő szerint éppen azon rejtelmes életmódot követte, mely nagyon kevés zajjal, annál több izgalommal és változatossággal jár, amit nagyon bőkezűleg szoktak jutalmazni, ha sikerül, annál rövidebben büntetni rajtavesztés esetében.

Igen régi axióma a hadviselés tudományában, hogy a legjobb tábori kém az, aki mind a két félnek szolgál. Hogy melyiknek szolgál jobban, az az ő titka. Talán mind a kettőnek egyformán. Ez háborún kívül békés időben is így van.

Bárzsing úr az országos ügyek mellett magánvállalatokat is intézett, s szállítmányosoknak szívesen szolgált, illendő percentekért, szükséges tudakozásokkal és értesítésekkel.

Akármiket mesélt légyen is Bárzsing a veszélyek felől, amik útját állták, amíg az ostromzárlaton keresztül a hírhedett várba bejutott, annyi bizonyos volt, hogy soha neki se jövet, se menet, egy hajaszála sem szokott meggörbülni.

Amit azonban a városban ki bírt nyomozni az akkori pusztulás idejében, az nagyon kevés vigasztalót tartalmazott Fertőy úrra nézve.

Rátalált ugyan a régi levéltárnokra, aki faluról szinte beszorult a cigánymezői sátorutcába, de annak a tudósítása kevesebb megnyugtatására szolgált az elébbi tudatlanságnál.

A nagy gyulladás alatt némely fontosabb okmányokat a levéltárban hirtelen egy vasládába pakoltak; azt lepecsételvén egy fiatal tiszti ügyész még a tűzveszedelem hevében dereglyére tétetve, elszállíttatá Neszmélyre; onnan a visszavonulás alkalmával ő is odább vonult, a ládát is magával vitte.

Hová lett azután, mi lett az iratokkal, arról kinek volna most tudomása? Meglehet, hogy valahol utat vesztett, és álnév alatt elrejtőzött, az is meglehet, hogy együtt ment a ki tudja merre járó hadakkal, s nem lehetetlen, hogy ha nagyon szorították, hátrahagyta a vasládát, s ami benne volt, azt szélnek is eregették már; talán eláshatta valahol valami árokba, vagy beledobta a Dunába; de az is meglehet, hogy még folyvást őrzi, s valaha vissza is fogja hozni; hanem az is a valószínűségek közé tartozik, hogy a megmentett iratok között éppen nincs jelen a keresett végrendelet.

Ez a bizonytalan tudósítás rosszabb volt a legrosszabb bizonyosságnál.

Mert ha elégett a végrendelet, okos ember még tudhatott magán segíteni; de hátha megvan. Ki tud ennek nyomára akadni?

Bárzsing úr ezen az úton nem nyomozhatta tovább a keresett iratot: ha annak gondviselője a felső hadsereggel kalandoz, ő oda utána nem megy. Voltak igen érvényes okai, amik tanácsosabbnak mutatták e hadtesttől jó nagy lőtávolban maradnia.

Egyszer összetalálkozott Bárzsing Debrecenben egy régi ismerősével, de akinek a nevét nem tudta.

Egyike volt ez is a "közvélemény asztala" rendes ülnökeinek.

Így neveztek egy kerek asztalt az Úri utcai kávéházban, melyet reggelenkint költők, lapszerkesztők, kritikusok, ügyvédi és orvosi celebritások szoktak körülülni. Ez asztal mellett olvasta fel Pusztafi leglángolóbb költeményeit, amik soha nyomtatásban meg nem jelenhettek; itt beszéltek Louis Blancról, Michelet-ről, a népfenség tanairól; itt mondott egy fiatalember nagyon dobogó szívvel elragadó beszédeket; ide jöttek alispánok, országgyűlési szónokok, későbbi miniszterek, reggelijöket elkölteni; itt folyt a művészi vita esténkint klasszicizmus és romanticizmus fölött; innen indult ki a taps és pissz - előbb csak a színpad, azután a szónokszék, végre a csatatér hőseinek és áldozatainak; innen hangzott el a legelső szó, mely után a legelső tett következett; ezért ama kerek asztalt elnevezték ama sokat igénylő névvel: a közvélemény asztala. Azon kornak sok tragikuma és komikuma kezdődött ez asztal mellett.

Akik ott mindennap találkozni szoktak, személy szerint természetesen nagyon ismerhették egymást, anélkül hogy neveik után kölcsönösen tudakozódtak volna. Bizonyos neme a kollegialitásnak támadt időjártával közöttük.

A részvevők valódi megalakult testületnek tartották magukat, s tevékeny ifjúi hevük által a contrapondiumot vélték képezni a tudós akadémiával szemben.

Tehát Bárzsing úr is, bárcsak vidéki és levelező tag minőségben, itt ismerkedék meg egy kicsi, sánta ifjúval, ki a közvélemény asztalánál rendes ülnökséggel bírt, kit a többiek doktornak neveztek, igen jó fiúnak tartottak, s ki merész szocialista volt, és amikor szerét tehette, a vegytan befolyását a nemzetgazdászatra élénken magyarázgatá a táblakör hallgatóinak.

Mi is kétszer találkoztunk már e kis bicegő alakkal; egyszer, midőn amaz emlékezetes napon Juditnak esernyőjét kölcsönözte, másodszor, mint tanúval Judit és Béla menyegzőjén. Ez a mi Glanz Melchior barátunk.

Igazán barátunknak nevezhetjük, mert derék ember. Tört testben egyenes lélek.

Mire jó az életben egy sánta ember, akit gyermekkorában a dajka elejtett, s kinek ez egyszeri esés miatt az egész életet nyomorékul kell végigbicegnie?

Mikor más gyermekek elmennek játszani, neki félre kell ülnie és nézni társait, hogy múlatnak; az ő lába sánta. - Mikor az ifjú szív hevesen kezd tombolni az áradozó érzéstől, társai járnak a nő szerelme után: neki otthon kell maradni, belőle nem lesz se táncos, se szívhódító; az ő lába sánta. - És mikor a tettek mezeje nyitva, mikor a férfi karja, szíve gyűlöli az álmot, mikor a trombita megszólal, a többiek sietnek a hívogató szóra, előttük a dicsőség fényes útja: neki pedig otthon kell maradni, belőle nem lehet harcos - hisz az ő lába sánta.

De hát éppen nem lehetne-e a sánta embernek semmi hasznát venni a világon?

Nem tehette-e a mostoha természet, hogy amit megtagadott a lábától, azt kipótolta az agyában? Nem adhatott-e neki lábak helyett szárnyakat, lángészt?

Hát Tamerlán nem volt-e a sánta, s nem harcolt-e sánta lábbal a fél világ ellen? Hát Byron lord nem volt-e sánta, s nem harcolt-e magokkal az istenekkel?

Ki volt a világ forgatva a sarkaiból; minden ember mással küzdött, mint amiben gyakorolta magát. Melchior olyan elhagyatottnak érezte magát a nagy év elején; mikor reggelenkint csak egyedül ült kétszer-fehér kávéjánál a közvélemény asztala mellett, amelyhez néha egy-egy olyan arc is telepedett le, aminek látása őt menten hazakergette.

Egyetlen öröme abban telt, ha délutánonként ellátogatott Judithoz, s elmondhatta neki, miket olvasott össze a hírlapokból.

Judit régóta nem hallott már Béla felől semmit. Ennek természetes okai voltak.

Melchior látta a szép ifjú arcot napról napra halaványabbá lenni. Egy napon azt mondta neki:

- Tisztelt asszonyom, kegyed beteg, miért nem gyógyíttatja magát.

- Az én bajom számára nem terem ír.

- De én tudom, hogy terem, azt is, hogy hol! El is megyek érte, s elhozom számára. A kegyed betegségének gyógyszere Béla lábnyomain terem. Én elmegyek Bélát fölkeresni, s hozok kegyednek izenetet tőle.

Judit mosolygott e szóra, s Melchior ezért az egy mosolygásért elment volna a holdba is.

Készíttetett magának egy mankót, mely belül üres volt, azzal járt fel s alá, s mikor már hozzászoktak ismerői, hogy őt mankón járva lássák, el-eltűnt a városból.

Hetek múlva aztán megint visszatért. Micsoda helyeket járt be azalatt, mit végzett, mi dolga volt, azzal nem dicsekedett senkinek. Szakmája volt a szemészet; azt adta ürügyül, ha kérdezték, hogy vidékre volt beteghez híva, akinek szürke hályogot kellett a szeméről levenni.

A szürke hályogot nagyon sokszor kellett műtőzni.

Judit azután nem volt többé oly halovány. Bélától még írott leveleket is kapott. Azok is mind a sánta ember mankójában jöttek.

Tehát egyszer Bárzsing úr összetalálkozik Melchiorral a debreceni fajárdán, amit akkor még pallónak neveztek.

- Áh, jó napot citoyen, hát hol veszi itt magát.

Melchior egy fogadj istennel szabadulni akart tőle, de Bárzsing úrban olyan nagy volt a viszontlátás öröme, hogy nem eresztette, karjába kapaszkodott, s ment mindenfelé, amerre Melchiornak útja volt, azon szín alatt, hogy majd vezeti.

- Erdélybe vagyok híva egy nagy úrhoz - mesélt előtte Melchior -, azért jöttem ide útlevélért.

- Óh, azt majd eszközlök én ki önnek. Meddig marad ott?

- Amikor műtételemnek sikeréről bizonyos leszek.

- S innen ismét vissza fog menni Pestre? Milyen világ van ott? Beszéljen valamit.

Melchior éles szeme átlátta, hogy túlságos tartózkodás csak gyanút kelt, azért inkább azt tette, hogy igen nagy nyíltsággal mesélt Bárzsingnak mindenféle újdonságokat titok fejében, amiknek egy részét a hírlapokból is lehetett tudni, másik részét pedig éppen csak akkor gondolta ki.

Bárzsing nem hagyott neki békét, míg szállására nem vonszolta. Akkoriban úgyis nehéz volt egy éjszakára helyet találni a kálvinista Jeruzsálemben, ahova a jövevény fejét lehajtsa: úgy tele volt már minden zug hírneves férfiakkal és hozzátartozóikkal.

- Mit tud, citoyen, a közvélemény asztalának tagjairól, a régi jó pajtásokról? Hová lett Pusztafi, merre ment Lávay, hová lett a kis dadogó?

Melchior elmondta róluk, amit tudott, és amit nem tudott.

- Ön többször is volt már itt, nemde? Jól van, jól van, tudom: ez titok; nem mondom senkinek. De mikor Pesten megismerkedtünk, akkor még ön nem viselt mankót.

- Lábbajom azóta inkább kifejlett.

- Tudom: elhiszem. Mankóval könnyebb járni. De milyen könnyű ez a mankó. Mintha belül üres volna. Egy ilyen üres mankóval jó szolgálatokat lehetne tenni. Elférnének benne mindenféle tudósítások, egész lerajzolt térképek, ugyebár. Hehehe! No én nem tudok semmit. Nem szóltam semmit.

Melchior úgy tett, mint akinek a rejtett szavát kitalálták. Elnevette magát.

- Biz ebben elfér akármennyi.

- És erre senki sem jöhet rá.

Ezen azután nevettek mind a ketten.

Ez őszinteségre mindjárt azt ajánlotta Bárzsing Melchiornak, hogy tegezzék egymást.

- Te nagy kópé vagy. Te nemcsak Erdélyben jársz, hanem más mindenfelé is. Nem voltál még a felső táborban?

- Óh, akárhányszor.

- Ugyan kérlek, nem láttál ott valami komáromi táblabírót, aki egy lepecsételt vasas ládával a szekerén jár mindenütt a főhadiszállással együtt?

Melchior gondolkozott egy kicsit, azután azt felelte, hogy látta biz azt.

- Ugyan kérlek igen nagyon. Egy igen jó szolgálatot tehetnél nekem. Ha még egyszer oda fogsz menni, járj utána, tudakozd meg szépszerével attól a táblabírótól, vajon a megyeház leégésekor megmentett iratok közt, miket magával hord, ott van-e bizonyos végrendelet, amit egy bizonyos Hargitay tett le a levéltárban.

Melchiort elfutotta a méreg erre a szóra. Hisz ő rég be volt avatva e végrendelet titkába, amit Bárzsing nem sejthetett. Egyszerre félbeszakított minden barátságot.

- Uram; adja vissza a mankómat. Köszönöm a szállást; de én önnek semmi olyan cselszövényben nem szolgálok, ami Lávay Béla és neje ellen van intézve.

Azzal kikapta Bárzsing kezéből a mankóját, s otthagyta a saját bámulatának martalékát, ki sehogy sem tudta elképzelni, mint lehessen az, hogy valakinek a gondolatában is olvassanak.

Bárzsing utánanézett az ablakon az eltávozó sántának, s öklével fenyegetőzött utána: "Megbánod te még ezt!"

Melchior még azon éjjel elhagyta Debrecent.

A hadtudomány akadémikus tudósai előtt legfontosabb probléma az, hogy két különböző ponton működő barátságos hadvezér hogyan közölhesse terveit egy nem barátságos harmadik számára készítendő meglepetések felől.

Az emberi furfang sokat kitalált e nemben, anélkül hogy módszereit kimerítette volna.

Tamerlán izeneteit Ázsia egyik végéről a másikra az izenetvivő simára borotvált fejére íratta fel; a hosszú útban kinőtt a leborotvált haj, s eltakarta az írást; mikor helybe ért a követ, ismét lenyírták a fejét, s elolvasták róla az izenetet. Tepelenti Ali Janinából főtt tojásokra vegytani tintával írt tudósításokat szövetségeseinek; kívül nem látszott meg a tojáson semmi, de a kemény héj feltörésével a belső hártyán állt az egész írás. Az is históriai dolog, hogy S. orosz tábornok Szilisztria ostroma alatt még a kopogó szellemek akkor nagyon divatozó expedienséhez is folyamodott hadműködési titkos értesülések végett.

Ily tudósításokat elvinni, pontosan kézhez juttatni annál becsesebb szolgálat, mennél nagyobbak az akadályok, bonyolultabb a helyzet, égetőbb a veszély, amiken az illetőnek keresztül kell magát színlelni; kivált mikor az ellenfél is ügyes és éber.

A kísérletnek legaggasztóbb esélye az, hogy hátha az izenet éppen az ellenfél kezébe esik! Azért gondoskodni szoktak, hogy még azon esetre is, ha felfedeznék az izenetet, ne tudjanak rajta eligazodni.

Legegyszerűbb ugyan a szóbeli izenet, mert az a hírnök nyelvébe van elrejtve. De hátha ez a nyelv áruló akar lenni! Vannak olyan nagy dolgok, amiket egy ember becsületére bízni nem szabad.

Tehát titkosírást használnak hozzá.

Sokféle neme van a titkosírásnak; csakhogy vannak ismét emberek, akiknek feladatuk azokat megfejteni, s ezek oly ravaszok, oly kitanultak, hogy az eléjük tett titkot addig forgatják, próbálgatják, míg csakugyan rátalálnak a nyitjára.

Minden nyelvben vannak olyan két-három betűs szavak, melyek többször elé szoktak fordulni: "és", "az", "der", "le", "un"; csak egy ilyen magányosan álló szótagocskát kell kitalálni, és a kulcs kézben van!

Hanem van azután egy neme a titkosírásnak, melynek éppen nem lehet a kulcsára akadni: a dolog pedig nagyon egyszerű.

Az ábécé betűi kétszer leíratnak egyenlő távolban, felosztva két külön papírszeletre. Akkor felvesznek egy szót, például ezt: "Helion", s ezt csak a két illetékes helyen tudják.

Ekkor a két alfabetsor egymás alá helyeztetik, olyformán, hogy az izenet első szavánál a "H" betű vétetik "A" helyett, s ily sorban a többi, a második szónál az "E" betű helyettesíti az "A"-t, a harmadiknál az "L" és így minden szónak külön kulcsa van, s egyik a másikra nem vezet; aki az irányadó szót magát nem tudja, az semmi kombinációval nem jut sikerre.

Hadjáratokban sokszor használják ezt, a hírnök és izenet ha kézre kerül is, az legfeljebb a hírnökre nézve baj; az iratból nem okul senki, mert a megoldó szót maga az izenetvivő sem ismeri.

A "Helion" szó segélyével például e betűkből: "nacut zb klbvlblznczju cbkix noa" ki lehet betűzni e sort: "Guyon új várparancsnok útban van"; de a kulcs bírása nélkül az egész értelmetlen betűcsoport marad.

Egy késő márciusi estén döcögős fakó szekér érkezett egyikébe azon Duna-parti helységeknek, melyek a világhírű erőddel átellenben feküsznek. A helység nagyon jó ellenőrség alatt állt.

Egy tapasztalt régi douanier vizsgálta meg a keresztülutazókat, kinek sok évi gyakorlat tanítá meg már mindazon fortélyokat, mik által dugárusok a hatóság árgus tekintetét megcsalni törekszenek. A kettős bőrű uszkárok, miknek felső bőre alatt csipkéket, a bádogcsecsemők, mikben külhoni borszeszt, a kétfenekű hordók, mikben lőport, a duplatalpú csizmák, mikben titkos levelezést szoktak átcsempészni, őelőtte rég nem érvényes találmányok voltak. Keresztüljárt mindenkinek az eszén.

Az útlevélláttamozó hivatal előtt megállt a könnyű ekhós szekér, s belőle egy kis sánta ember kapaszkodott le, ki minden motyóját legnagyobb önbizalommal bocsátá közvizsgálatra; csupán csak fénymázas mankójára látszott különösen féltékenynek lenni.

A vámbiztos átvizsgálta útitáskáit, s nem talált semmi gyanúra méltót. Az utazó mohó készséggel forgatá ki zsebeit, adta át tárcáját, s eközben letámasztá mankóját egy szék mellé.

A vámbiztos szemeinek nagyon kezdett megtetszeni ez a mankó.

Kezébe vette nagy csendesen mosolyogva.

- Milyen könnyű ez a mankó. Mintha csak "üres volna belül".

Azzal élesen tekinte szemüvegein keresztül az utas szemébe.

Az utas Melchior volt.

Egész nyugodtan felelt vissza a kérdezőnek.

- Az ám. Ki van vájva belől.

- S mi célra van ez? - kérdé kegyetlen sandítással a biztos. - Mi van benne?

Melchior bizalmasan súgott a vámos fülébe:

- Csendesen, uram, a pénzemet tartom benne. Akárki rabolna ki az úton, a mankómat csak nem venné el.

A vámos nevetett az elmés ötleten.

- Le lehet ennek a tetejét csavarni, ugyebár.

- Igen ám, még az aljáról is azt a rézszorítót, s azzal az egész mankó mint egy etuis, kétfelé válik.

- Ugyan kérem, mutassa meg.

Melchior kész volt a felhívásnak engedni; lecsavarta a hónalj-vánkost és a rézszorítót a mankóról, s az rögtön kétfelé vált és kihullott belőle - tíz darab százas bankjegy - és egyéb semmi.

A százasok szép újak voltak, keveset törődve.

A vámbiztos nagy bonhomiával monda neki, hogy ez igen jó ötlet a pénzt a mankóban tartani; egyébiránt ő ajánlkozik a tíz darab százast egy ezeresre fölváltani a főpénztárnál, akkor még könnyebben elrejthető lesz.

Melchior megköszönte. "Biz az jó lesz."

A százasok gyanúsak voltak.

Nem arról, mintha hamis gyártmánynak látszanának, hanem, hogy nincsen-e valami a túlsó lapjukra írva. Mert sokszor azt hazudja a papírlap, hogy ő fehér, pedig élet-halál dolgai vannak rá írva láthatlan, észrevehetlen betűkkel; olyan szerrel, mely eltűnik és parancsszóra ismét megjelen.

Vannak azonban a tapasztalt embereknek kémiai reagenseik, amik még az üres lapból is kivallatják a titkot.

Melchiornak az mondatott, hogy várjon addig a vendéglőben, amíg a százasait felváltják; különben is este van már, előfogatot reggelig nem kaphat. Kész volt ráállni.

A vendéglőben szobát nyittatott magának, s ha kitekintett az ablakán, vagy az ajtaján kinézett a folyosóra, s itt is, ott is egy-egy szürke köpönyeges vámőrt látott sétálni, azt is gondolhatta, hogy azok a maguk mulatsága végett töltik ott az időt.

Hiszen egészen nyugodt lehetett; a százasok hátáról nem lehetett semmi gyanús dolgot felfedezni; - mivel azokra valóban semmi sem volt írva.

Igen, de akkor hová tette a rábízott izenetet?

Hová? A fejébe. Megtanulta könyv nélkül.

Egy egész tömött levelet ilyen értelmetlen betűhalmazzal tele: "nacut zb klbolblznczju ebkix noa" elejétül végig megtanult könyv nélkül úgy, hogy egy betű nem hiányzott belőle. Az eredeti levelet aztán elégette.

Ez már aztán erős munka volt.

Hanem hiszen mondtuk, hogy a sánta embernek a fejében adta ki a természet, amit a lábában elvont tőle.

Vacsorálni átment Melchior a közös étterembe. Alig kapott helyet, annyira tele volt minden asztal többnyire fegyveres vendégekkel. Valahogy szorítottak neki mégis egy kis helyet.

Hanem a vacsorálni valóval nagyon szűken voltak. Korábban jött jó étvágyú vendégek meglehetősen elfogyasztának már minden megehetőt. Éppen csak sajt és kenyér közt volt a válogatás.

- Se csirke, se lúd, se más baromfi nincs a háznál? - kérdé Melchior a mentegetőző korcsmárostól.

- Bizony amit reggel hoznak, azt estére rendesen elfogyasztják; semmi sem vesz rajtunk.

- Galambjai sincsenek?

- Galambjaim? - szólt a korcsmáros élesen szemügyre véve a kérdezőt. - Azok is elfogytak a padlásról.

- De hisz itt a szobában is látok vagy hatot a kalitkában.

- Ah, uram, azok drága galambok, pávafarkúak; nem látja? Csak ritkaságnak tartom a szobában.

- Tán bizony "beszélni is tudnak"?

E szóra megemelinté sapkáját a korcsmáros a jövevény előtt, s halk hangon monda:

- Nem adnék belőlük egyet tíz pengőnél alább.

- Én pedig megadom a tíz pengőt, mert éhes vagyok. Teringettét, nekem pecsenye kell.

A többi vendégek egy kicsit nevettek rajta; hanem végre is nem találták valami különösnek. Volt közöttük elég olyan, aki a hadjárat alatt egy tányér puliszkát is fizetett tíz pengővel. Éhes ember jó fizető.

A korcsmáros tartotta a tenyerét az ígért pénzért.

Melchior kivett tárcájából egy összehajtogatott tízpengőst, s átadta neki.

De már ennek az üres lapjára fel volt írva az egész izenet apró irónbetűkkel.

Melchior azalatt írta azt le, míg azt hitték, hogy mosakodik.

A korcsmáros mindjárt kifogott egyet a galambok közül a kalitkából; mégpedig egyet a legszebbek közül, aranycsillámos zöld tollal, legyezős pávafarkkal, hófehér szárnyakkal; szép, okos, nyúlánk fejjel. Milyen kár lesz ezt megölni, nyársra húzni.

- Jó lesz-e ez? - kérdé Melchiortól.

- Csak sietve, mert az éhes gyomor minden szentimentalizmust száműz.

A korcsmáros aztán kivitte a galambot a konyhába; voltak, akik kikísérték, vajon megöli-e azt a szép galambot.

- Van eszem, hogy ezt ne fojtsam meg - nevetett a korcsmáros ravaszul az utána tódulóknak -, ezt felviszem a padlásra, s lehozok a dúcból egy fiókgalambot helyette. Jó lesz az ennek a bolondnak a tíz forintjáért. Nem ismeri meg sülve.

Ez igen természetes ötlet volt; aki hallotta, nem is tehetett mást, mint hogy nevetett rajta.

A korcsmáros aztán felment a padlásra; ott a sötétben a kapott bankjegyet vékony zsineggel átszorítva a galamb szárnya alá kötötte; akkor megsimogatta, megcsókolgatta a kedves állatkát, s tenyerére fektetve kitartotta a házhéj ablakán.

A galamb nehányat bólintott karcsú nyakával, aztán vizsgálódva emelte fel fejét, perc múlva szárnycsattogtatva emelkedett a magasba, s nehányszor körülkóvályogva a légben megtalálta az irányt, s azzal nyílsebesen repült át a folyamon a távol sötétlő város csonka tornyai felé.

A korcsmáros utána nézett, míg fehér szárnyait az est ködében kiveheté, azután elégülten szállt le a gerendáról, s benyúlva kezével a dúcba, kihúzott egy nagy orrú fiókgalambot; azt le is hozta és megsütteté. Mikor készen volt, bevitte Melchiornak.

Már akkor mindenki tudta odabenn a tréfát, hogy a galamb ki van cserélve.

Akadtak gyöngédtelen példálózók, akik felemlegették, hogy mikor a régi nagy urak pávát süttettek, a fejét meg a farkát épen szokták hagyni, hogy azokról megismerhető legyen, nem adott-e fel a szakács pulykát a páva helyett.

Ámbátor, mondának mások, a csalódás nem kár. Aki úgy lakott jól a kakassal, mintha fácánhúst evett volna, arra nézve úgyis mindegy.

A korcsmáros látva, hogy nagyon köztudomású kezd lenni a tréfa, átcsapott a nagylelkűségbe.

Mikor Melchior készen volt a vacsorájával, kivett a zsebéből egy tízpengőst (egy másikat): "No, hogy ne mondja uraságod, hogy ebben a korcsmában rászedték, hát tudja meg, hogy nem a pávafarkú galambot süttettem ám meg, hanem csak egy fiókot, aminek az ára két húszas: itt a tíz pengő forintja."

Mindenki el volt ragadtatva a derék vendéglős becsületessége és lelkiismeretes eljárása fölött.

Már erre Melchiornak is kezet kellett szorítani vele.

Amaz is visszaszorította szívélyesen.

- Tehát az a galamb, "aki beszélni tud", jó helyen van? - kérdé Melchior sokat jelentő hangnyomattal.

- Bizony jó helyen - biztosítá őt a korcsmáros.

Melchior még ott szivarozgatott egy ideig, azután alunni ment, s reggelig ki sem nézett szobájából.

Korán reggel felkeresé a vámbiztos, s mosolygó arccal adta át neki az ezerpengőst.

- Tessék tovább utazni, uram, minden rendben van.

- Örülök rajta - felelt rá Melchior.

Ő tudta, hogy minek örül!

Olyan vagyok, mint a búvár, ki a tenger fenekén jár; odafenn tán a vihar zúg; ég és tenger ölelkezik, mesék óriás szörnyei verik egymást szárnyaikkal, tán a vihar robajába emberi harc is elegyíti szavát; ágyúdörej, árboctörés, gályák összeroppanása, elmerülő hajók lakosságának halálkardala... Idelenn nincs semmi; a búvár szedi a kagylókat, mikben a gyöngyök termenek, jár a tengerfenék állatnövényei között, s tán ha a korallok piros erdejében egy tört horgonyra bukkan elszakadt kötéllel, egy iszapba elsüllyedt ágyút talál, vagy egy halottat lel, kinek arca oly ismerős, akkor gondol csak azokra, amik feje fölött történnek, s tán amire felbukik a víz felszínére, új lélegzetet venni, már akkor se vihar nincs, se csata, sima és csendes minden. Győztes vihar odább vonult, legyőzött tenger elpihent, ami összetört, elsüllyedt...

Megint csak a leégett városban vagyunk: ah, de most nem látjuk annak romjait, tavasz van, virágzanak a fák!

Minden ház kertekkel, fákkal van körül, fehér és rózsaszín virágerdő takarja el a kormos üszköket, zöld fű is sarjadt már a falakon.

És a természet pompája nem volt elég, a kidűlt-bedűlt falak még zászlókkal és májusfákkal is fel vannak díszítve. Tetőtlen épületeken sokszor látni ilyen májusfákat, bevégzett építés örömcégéreül; ezúttal a bevégzett rombolás örömjelei voltak azok; zászlók, virágok kormos falakon, szétrepedt ablakodúkba tűzve, magányosan álló tűzfalakra felvonva, tornyok lecsüggő kapocsvasaiba felaggatva.

Egy kert az egész város képe, az utcák felszántva bombáktul, s bevetve vascserepekkel, a piacok bezöldülve a legszebb zabvetéssel.

Egyik főtéren állt egy régi kétágú akácfa; egy bomba úgy esett a két ága közé, hogy derékig kétfelé repesztette, ott bennszorult, és nem pattant szét. A széthasadt fa úgy nyomorékul is kivirágzott, s valaki a beleékelt bomba nyílásába tűzte éppen a háromszín lobogó nyelét.

A gyermekek felmásztak a viruló fákra s a kormos házfalakra, onnan ujjongtak és daloltak alá.

Egyetlen nagy torony maradt csodára épen, amellől is le volt égve a templom; nagy baj volt feljutni a harangjaihoz, de azért reggel óta harangoztak benne ünnepre, pedig ki tudja, tán nem is ünnepnap volt.

Az utcákon pedig néptömeg hullámzott, mint úrnapján szokott, mikor azokat a díszes zászlókat hordták a céhek, amiken annyi szalag lobogott, ahány leány férjhez ment a városban; amik mind ott égtek el a szép kéttornyú templomban.

És ezen a napon minden ember ismerős volt, és senkinek sem volt semmi panaszkodni valója, s akitől azt kérdezték: mi újság - bizonyosan azt felelte rá: nagyon jó.

Ez volt a felmentő sereg bevonulásának napja.

De ki volna képes álomlátásokat leírni ébren, úgy, ahogy azok álmodva voltak? Az első lovast, ki keresztülvágtatott a hídon, vállán panyókára vetett mentével, egy perc múlva koszorúkkal telefűzve mindkét karja. Azután a harsogó zenekart, mely egy rég várt, rég elfojtott, titokban énekelt dalt harsogtatva vonul végig az utcán; és aztán a dobszóra lépő csapatot, mely ragyogó arccal, rongyolt ruhában halad a romok közt végig; és az apák, anyák, testvérek és szeretők örömét, kik rég látott kedveseikre ismernek; és azt az önfeledt tombolást, őrjöngést, mely minden ház faláról omlik, kiált, aláviharzik az érkezőkre, mint dal, mint üdvrivallás, mint virágzápor, mint könny, mint csók; a képet, mely a napbarnította arcok, a közéjük vegyült ismerők, a lábnyomaikat csókoló hölgyek és a paripák lábai elé boruló hajadonok rettenetes csoportozatából támadt. El a képpel! Ez az őrülésre vezet.

Más toll, más kéz, más lélek, más levegő kell arra, ami ezt érthetővé tudja tenni.

Kezemet idült fájdalom, fejemet lázas szédülés, szívemet sok év hideg gondja, tollamat igen jól ismert tapasztalatok figyelmeztetik, hogy írjunk csendesen, mert a felhevítő dolgok - nem valók beteg embernek.

Tehát el e lázas képpel! Úgyis elmúlt az már régen.

Távol a főutcák zajától, a városnak azon szegletében, melyet a tűz nem hamvasztott el, állt akkor még egy ódon alakzatú ház. Még a francia háború alatt épült, földszintre, mint szokás, hanem a háztető maga van emeletre véve két sor ablakkal. A ház ablakait kiülő vaskosarak védik, s redőnyei le vannak zárva az utca felől. Kapuján alig látható már (tán idő mosta le, vagy segítettek is kaparni) a salva guardia jelvénye. Két oldalán kertek vannak, miknek vén gyümölcsfái a kerítésen át nyújtogatják ki csonka, félig száraz karjaikat, mintha azok is mind rokkantak volnának gazdájukkal együtt.

Ez a ház az öreg Kolbay őrnagyé.

Az öreg most is a régi vén csont. Az ő házát nem ékesíti zászló, mikor a többi mind repülni készül, az ő kapujából nem bámészkodik ki látvágyó nőcseléd, az ő ablakai nyitva sincsenek, még csak kertje fáiról sem hull virág az utcára, mikor e nagy riadal végigmegy a városon. Kapu és ablak zárva marad.

Ez a ház nem égett le a nagy tűzvészben, s Kolbay nem mozdult ki belőle az egész ostrom alatt.

Szomszédai mind otthagyták lakásaikat, mert ezt a részt különösen járták a bombák; ő maga cselédet sem kapott, aki az ottlakás rémeit kiállta volna, de ő ki nem mozdult onnan.

Tizennégy bomba talált be az udvarába és kertébe, a szomszédjába hullottakat nem számította. Egy sem gyújtott, csak a fákban tett kárt. Akik ostromszünetek alatt bámlalódni arra vetődtek, gyakran látták a hadastyánt, amint kertészlábtójára felmászva, nagy nyugalommal fűrészelgeté a bombasértett fák tört csontjait, s kenegette be a sebeket iszapos agyaggal.

Néhány régi ismerőse az átváltozott világból a leghevesebb tüzelések idejében meglátogatta, rá akarva bírni, hogy hagyja el veszélyes lakhelyét, s menjen be velök biztosabb helyre, a várba.

Ezek késő éjjel is ott találták a hadastyánt ablakában könyökölve, amint nézte nagy gyönyörűséggel, hogy szeli keresztül az eget egy-egy olyan tüszkölő csillag, s jön közelebb, mind közelebb, egyszerre aztán hirtelen alácsap, mint az ölyv a martalékra, föld rendül, ég csattan utána.

- Pompásan lőnek. Gyönyörűen lőnek - mondogatá ilyenkor az ablaka alatt megálló ismerősöknek, mert a kaput magának kellett volna kinyitnia, s azt csak nem kívánhatták tőle, de nem is tette volna.

Mikor egy bomba fenn a légben pattant szét, figyelmezteté a vele beszélgetőket, hogy álljanak a túlsó fal mögé, mert a szétrúgott ércdarabok ilyenkor minden irányba repülnek; de ő maga meg sem mozdult az ablakból.

Ha aztán valamelyik elő találta hozni, hogy tán mégis jó volna ránézve, ha elhagyná ezt a magányos bagolyodút, már csak az élet unalmai végett is, a veszélyt nem is számítva, akkor egyszerre félbeszakított minden beszélgetést, s azt mondta:

- Szép tudomány a haditudomány.

És azzal betette az ablak redőnyeit a legjobb ismerőse orra előtt is, s nem állt többet semmi szép szónak.

Így élte végig az ódivat embere az új korszak divatjait is, azoknak fényével és nyomorával, azon a helyen, ahol az utolsó francia háború után lováról leszállt.

Mikor a bevonulási zaj, zúgás lecsendesült, a vártér felől egy fiatal pár közeledett a bezárt ajtajú ház felé: egy szép fiatal hölgy, ifjú katonatiszt karján. A hölgy mindkét kezével kísérője karjába fogózott, s mintegy libegni látszott rajta, mint ugyanannak másik karjára akasztott tarka nagykendője. Meleg volt - kívül is - belül is.

A Kolbay-ház elé érve, a fiatal hölgy finom ujját ajkára téve, csendet intett, s a messze elnyílt kapuhasadékon bekémelt az udvarra; azután megfogta a zörgettyűt az ajtón, s nagyon erősen megkocogtatta vele a hangadó vasat.

De még azután kétszer is be kellett kukucskálnia, s újra kezdenie a zörgetést, míg egy mogorva rekedt hang odabenn az udvaron megszólalt: "No, ki az? mit akar itt?"

- Én vagyok itt, Kolbay bácsi - szólalt meg erre a legcsengőbb, leghamiskásabb hang -, én vagyok itt, Szerafin.

- No az más - dörmögött odabenn jóval szelídülten a fogatlan oroszlán, s kopogó nehéz léptek után nyikorgott a kulcs a zárban, nyikorgott az ajtó sarkaiban, s amint a fiatal hölgy kísérőjével belépett rajta, ismét visszazuhant az; olyan volt már a járása, hogy magától is becsukódjék.

A hadastyán feszülten nézett végig a fiatal katonán, ki barna, vörös zsinóros egyenruhában állt előtte, melynek hajtókáján három aranycsík jelölé az ezredesi rangot.

- Van szerencsém vőlegényemet bemutatni Kolbay bácsinak - szólt rögtöni bevezetéssel Szerafin a feszes öregúrhoz, közelebb simulva hozzá.

- Kérem, kérem - húzódozék ez -, ne nyúljon ahhoz a vállamhoz, mert fáj. A kezemhez se, az is fáj. Tudja már, hogy minden tagom fáj. Régi sebek, amiket ország és fejedelem védelmében kaptam, s amik kiújulnak, kivált "ilyenkor" - tavasszal.

- Nem ismer rá? - kérdé csintalanul mosolyogva Szerafin, s közelebb vonva az ifjú tisztet a hadastyánhoz.

Ez még jobban megtámasztá állát a gőgtartó szőrnyakravalóba, s száraz rövidséggel mondá:

- Nincsen szerencsém.

- Én vagyok Zeleji Róbert - szólalt meg akkor a tiszt maga ismerős nyájassággal.

Kolbay arca csak mozdulatlan maradt, mint a kőoroszláné ott a kúton.

- Nem volt szerencsém.

Itt látni való volt, hogy az ismerkedés nem erőltethető, mert ha még tovább fűzik, a harmadik válasz az fog lenni: "Nem akar lenni szerencsém."

- Bácsikám, én pedig egy igen fontos kéréssel jöttem kegyedhez.

- Hozzám? - kérdé elbámulva a hadastyán. - Kéréssel? Az én kedves szép húgom? Bámulok! Miben szolgálhatnék én, öreg csont valakinek? Mostani világban! Szép leánynak? Akinek vőlegénye van. Ezredes kapitány, amint látom. Ki kérne éntőlem valamit? Tessék besétálni hozzám, ott le is ülhetünk. Halljuk, mit tehetek én a legszebb Szerafinnek. Uram, erre az ajtó.

Róbert mondhatta volna az öregnek: "Hiszen jól tudom én ez ajtók járását, évekig mindennapos voltam a házadnál, itt sakkoztunk együtt óra hosszat", azonban a hadastyán úgy viselkedett iránta, mint akit először lát magánál, udvariasan, de hidegen, és e hidegség is oly epesárga volt.

- Tessék helyet foglalni - szólt az öregúr egy rozzant bőrpamlagra matatva. - Rendetlen a házam, magam vagyok, aki szolgál és takarít; cselédnek nem tetszett ez a hely. Nos Szerafin, legszebb leány a városban, hát mondja, mivel szolgálhat önnek a legvénebb, legostobább öreg csont a világon, ami olyan bolond volt, hogy elfelejtette magát eltemettetni, mikor észrevette, hogy már meghalt...

- Hát édes bácsi, én arra akartam kérni, hogy legyen nekem násznagyom.

- Ah, ah, tehát lakodalom lesz! Táncolni fognak! Sok vendég lesz. Sok vidám újmódi ember; kell oda egy vén paróka is, akin nevessenek a többiek; aki bolondokat mondjon, mikor okosat akar mondani, s tettesse magát süketnek, mikor valami lefőzés érte, s nem tudja azt visszaadni. Hát mulatságba hí engem, ugye galambom; legszebb tündérkisasszony a nap alatt.

- Nem mulatságba, kedves bácsi, arra nincs se helyünk, se időnk. Csak egy rövid szertartásból fog állni az egész. Bácsinak kell képviselni családunkat, mert anyám beteg, s közelebbi rokonaim nincsenek megtalálható állapotban.

- Tehát az asszonyság még mindig beteg?

- Tudja bácsi, hogy minő baja van - monda Szerafin kissé szomorúbban.

- Igen, igen. Nagyon megzavarta az a nagy szerencsétlenség. Lelkére vette nagyon. Még mindig úgy fél, úgy retteg, és nem mer kibújni a kucikból?

- Sőt ennek éppen az ellenkezőjébe csapott át; amióta a vár föl van mentve, valami kegyetlenség szállta meg, ölni és halomra mészároltatni akar. Róbertet azzal unszolja, hogy addig nem egyezik összekelésünkbe, míg neki egy olyan napernyőt nem szerez, melynek a fogantyúja valamely megölt hadvezér vállperecéből készült, s a jó, szelíd Lávaynénak egész nap van vele küzdelme; erővel ki akar rohanni, hogy amint ott a hadifoglyok a sáncépítésnél dolgoznak, a konyhaedényeket a fejükhöz hajigálja. Szegény mama.

Ezen a nagyon nevetni való állapoton könnyezni kezdtek Szerafin szemei.

- Láthatja, Kolbay bácsi, hogy ő szegény nem lehet jelen az esküvőnkön. Azért kérem, legyen olyan jó, és legyen nekem násznagyom.

Az öregúr erre csikorgó térdekkel kelt fel csikorgó karszékéből, s rideg, kenetlen hangon, mely éppen úgy csikorgott, mint minden kulcs, zár, ajtósark, kútágas és szélvitorla a házon, viszonza a nyájas, atyafiságos kérésre.

- Én pedig kegyednek, legszebb s legbájosabb tündérkecsű húgom, nem leszek násznagya a menyegzőjén.

Szerafin tréfásan tartá szemei elé kezét ernyő gyanánt, mintha azt akarná lesni alatta: tréfa-e ez vagy komoly szó.

- Kolbay bácsi nem fog az én násznagyom lenni?

- Nem fogok, mert nem akarok - ismétlé az öregúr házsártosan. - Nem vagyok arra való ember, hogy valamely akcióban részt vegyek, ami ebben az epochában történik, legyen az bár csak egy násznagyság viselése és nem több, egy újkori ezredes lakodalmán. Vén csont vagyok, vén hányt-vetett csont, amilyent láthattatok eleget, kéz-, lábszárcsontokat a régi ráctemető helyén heverni, a gyermekek labdáztak velök, egymást hajigálták, diót, mogyorót törtek velök. A vén csont engedte magát ide-oda dobatni, nem protestált azért, hogy nyugalmából felzavarták, de nem is adott tanácsot a gyerekeknek, hogy ne menjenek a jégre sikánkózni. Ilyen vén csont vagyok én is. Meghaltam, nem érzek semmit, nem mozdulok helyemből se előre, se hátra. - Értek én valamit abból, amik itt történnek körülöttem? Nem; semmit; mint egy napfényre került csontkoponya. Tudom-e én, mi a hűség, mi az árulás, mi a szeretet, mi a gyűlölet, mi a hőstett, mi a szörnytett a mai világban? Én nem tudom azt. Egy múlt századból hazajáró lélek vagyok, akit a felvilágosodott gyermek is kinevet. Egy múmia. Ki ért engem? Ki kérdezi az én tanácsomat? De nem is adnék. Maradok, aki voltam, s új bőrbe nem búvok, akárhogy fújják is fülembe a feltámadás trombitáját.

Szerafin ki hagyta tombolni a rosszkedvű hadastyánt, s remélte kedélyével engedékenységre bírhatni.

- Hiszen, kedves bácsi, nem arra szólítjuk mi fel, hogy üljön lóra és jöjjön a zászló után, hanem hogy mint családunk jelenlegi feje, adja ránk, ha már ennyire vagyunk, áldását.

- Áldást! - csattant fel az öregúr, megrázva merev nyakát. - Hát kell a mai világban áldás is valamire? Szerencsejáték minden, kocka, istenkísértés. Ez a házasság is az, mondjátok: va banque! aztán "vagy hatot, vagy vakot!" Még ceremónia is kell? Még családfő is kell? - Respublika! - Egyik őrmester az egyik oldalon, másik a másik oldalon, s megvan a násznagy. Minek arra az én öreg csontom?

Ez a fordulat már bántotta Szerafint.

- Szóljon már ön is, Róbert, talán ön jobban szívéhez tud szólni.

A fiatal tiszt megfogta az öreg hadastyán kezét, s olyan meleg hangon kérte:

- Tegye ön meg ez áldozatot Szerafin kedvéért.

Az öreg pedáns feszességgel válaszolt:

- Főhadnagy úr! (Ignorálta az ezredesi egyenruhát, ő csak főhadnagyul ismeré.) Ne higgye azt, hogy én tréfás kedvemben vagyok ma. Nálam az enyelgés, tréfálózás napjai nagyon régen elmúltak. Nekem ez az egész úgy tetszik, mintha mind csak álom volna. Várostrom, hulló rakéták, ablakom alatt szétpattogó bombák, síró asszonysereg, csörömpölő hadcsapatok: mind csak álom és álmodás. Azután a diadalünnep, a felzászlózott romok, az ujjongó tömeg: mind álom, ami fejemet elkábítja. Akiket látok, azok is csak mind álomalakok, és amit azoktól hallok, az is mind álom, álom; elmúló álom.

- De az, amit mi mondtunk e percben, az mégsem álom; az, hogy mi szeretjük egymást, és hogy férj és nő fogunk lenni - sietett közbeszólni Róbert.

- Az is álom!

- Ah, bátyám! - szólt neheztelve Szerafin.

- Az is álom. Ti nem szeretitek egymást; és az nem szerelem, mely benneteket összekötött. Ez a fényes álomlátás volt az, mely benneteket összehozott. A leány látott egy ifjút paripán, koszorúkkal elhalmozva, diadalmas hadjáratból visszatérve; az ifjú látott egy leányt a felmentett város küszöbén állva, zászlóját meghajtva előtte, és mind a ketten azt álmodták, hogy egymásba szerettek. Azután a leány beszélt azokról, amiket szenvedett, az ifjú hőstetteiről, amiket kivívott, és azt hitték, hogy nagyon szeretik egymást, pedig az nem igaz, ti nem szeretitek egymást, s majd mikor föl fogtok ébredni, mindennek azt mondja: bánom, hogy álmodtam ezt!

- Bátyám - kiálta fel Szerafin -, mit akart ezzel mondani? Mondja ki világosan.

- Kimondom világosan. Kegyed, tündéri szép húgom, most azt hiszi, hogy halálig szerelmes egy ifjúba, mert az délceg, hírhedett, ragyogó, hős, mert fénybe is borítja azt, akit magához ölel, mert hízeleg önnek, ha majd mondják az utcán: íme, itt megy Zeleji Róbertné, akinek férje ilyen meg ilyen vitéz volt; balladákat írtak róla, népdalokat énekelnek a nevéről! De ha egyszer fordul a kocka, ha a délceg, ragyogó hősből száműzött földönfutó talál lenni, ha el kell tagadni a nevét, el, hogy tud róla valamit, akkor átkozni fogja ön, akit most dicsőít, és a szerencsétlenségben meg fogja őt vetni - és arról tudja meg, hogy az nem volt szerelem!

- Uram! - kiálta fel Szerafin túláradó indulattal, felhevült szívének nem bírva parancsolni. - Ez sok volt. Ön utoljára látott engemet magánál.

- Adná az ég; de nem hiszem, és nem fogok segíthetni rajtunk.

- Jerünk innen, Róbert. Ha engemet szeret, egy üdvözlő szót se!

És azzal a leány hevesen karjára öltve vőlegényét, elhagyta nagybátyja szobáját.

Kolbay nagy csendesen betette a nyitva hagyott ajtót, s halkan motyogta magában nyugodt, mogorva egoizmussal:

- Tehát nem tartozom senkihez a világon.

Zeleji Róbert másnap oltárhoz vezette Szerafint a jelenlevő celebritások ünnepélyes megjelenése mellett; abban az utolsó kápolnában esküdtek meg, mely körül a téli sátrak voltak építve, s amit épen hagyott meg az ostrom. Semmi rokon sem volt jelen. És ők valóban azt hitték akkor, hogy szeretik egymást.