Tehát már most mind a kettő meg van halva.

Az egyik él még, a föld felett jár; de azért mégis halott, és semmi joga az élethez többé: egy eltemetett ember. Kötelessége elrejtőzni, hallgatni, tűrni, mint a halottaknak, még följárási ideje is az éjfél, mint a kísérteteké.

A másik pedig - már a ravatalon fekszik.

A jó emberek, kiknek házához jött Judit, mindent elkövettek, hogy őt életre hozzák ismét, s hogy másnap estig minden kísérlet hasztalan maradt, a halál fehér színe örökkévalónak látszott az arcon, akkor felöltöztették halotti ruhába, koporsót csináltattak neki, s meghúzatták a harangokat, holnap el fogják temetni.

Tehát itt a minden élet titkának megfejtője, a halál.

Aki maga olyan titok, melynek mélyét emberi gondolat még meg nem járta.

Az anyag bölcsei, akik mindent kimagyaráztak már a kémiából, kifejtették, hogy az életerő semmi más, mint vegytani alakulásfolyam, s a halál semmi más, mint hogy egy lomha tömeg új fermentációnak adatik át, semmi más, mint hogy a borból ecet lesz. Hanem egyet nem fejtettek meg a bölcsek... Hogy lesz az ecetből újra bor?!

A vér megállt már, a szív nem dobog; az idegnek nincsen akarata többé; az anyag nem érez, a teher a földre vágyik, a por rokonai közé siet... de hátha az ezredik, a százezredik még akkor gondolkozik!? Mi az, óh, bölcsei a mindenható anyagnak, midőn a tudomány semmi mozzanatát sem fedezheti fel az éltet magyarázó vegytani működésnek, midőn az anyag már bevégzé halálát, s odabenn valami még mindig él. Valami, ami nem "lél", hanem "lélek". Valami, aminek lakhelyét hiába kerestétek: a főben, a szívben, a vér melegében van-e, a homlokban, a gerinci agyban tartja-e szállását? valami, ami akkor is jelen tud lenni, amidőn az egész porhüvely lakálytalan és rideg; melynek van öntudata, eszmélete, akarata, vágya és félelme, midőn az idegekhez semmi köze többé!?

Magyarázzátok meg, hogyan lehet az, hogy egy halott, kinek minden vércseppje jég, még hallja azt, amiről fölötte beszélnek; hallja, midőn az öltöztető asszonyok suttogják: "Milyen szép halott, hogy illik homlokára a mirtusz", és a mirtuszlevelek szúrását már nem érzi homlokán; hallja, midőn mondják: "Jegygyűrűjét vonjuk le ujjáról, hogy majd ha egyszer férje visszajő, átadhassuk neki", és nem érzi, mikor azt lehúzták. Hallja a virrasztók énekét, hallja a gyászharangszót, a látogatók érzékeny suttogását egymás között; hallja, hogy a függönyöket leeresztik az ablakon, hogy ne süssön arcára a nap, és a napsugárt nem érzi arcán, nem tudnak felőle szemei.

És mindent tud, ami elmúlt, és ami eljövendő.

Van eszmélete visszagondolni az időre, mely még napokra és órákra volt elosztva; a szép földi időre, melyben éj és nappal váltogatják egymást; van gondolatja arról, akit szeretett, akit oltalmazott, akiért meghalt. És van gondolatja arról, hogy ez a szerelem, ez az oltalom a halállal együtt mind le fog szállni a földbe, és senki sem veheti azt fel onnan.

Még holtan is szeret és félt, még akkor sem az rettegéseinek központja, hogy nemsokára le fogják zárni egy fabörtönbe, leeresztik mély föld alá, hat lábnyi agyagot temetnek feje fölé, és ő hallani fogja a hulló hantoknak mind jobban-jobban enyészetes döngését; és azután körül fogja venni a föld alatti mély csend, és e halálos hosszú éjben még azután sokáig fogja hallgatni, hogy túrnak a föld alatti sírvájó vakondok koporsója körül, s ha napok múlva idegeinek dermedése fölenged, ha fölébred, hogy fogja e rettentő egyedüllétben a koporsó deszkái között imádni a halált, mint örök szabadítót.

Még ekkor sem arra gondolt.

Hanem avval a gondolattal küzdött, hogy íme eltávozott a férj, elmenekült a széles világba, ő pedig magával hozta azt a levelet, mely annak életét megmentené. De azt a kis levélkét senki sem fogja megtalálhatni, mert az jól el van rejtve. Bevarrva halcsont közé a viselt öltöny vállfűzőjébe. Ki jönne ott valaha rá? Ki találhatná azt ki? Hogyan juthatna az az üldözött kezébe?

A halott homloka hideg volt, és e homlokon belül a kétségbeesés élt.

Ezt magyarázzátok meg bölcsei a mindenttudó anyagnak!

Az óra nyolcat vert, a halottlátogatók jó éjszakát kívántak.

A házigazda azt mondta háznépének, hogy csak menjenek aludni, ő majd fennmarad virrasztani a halott mellett.

A háziasszony ígérte, hogy fog beküldeni bort. Az éjszaka hosszú, a szoba hideg, a halott közelléte még hidegebb. A gazda ráhagyta, hogy jó lesz.

Az óra ismét ütött, kilenc volt.

A házajtóban kardcsörtetés hangzott, mely egész a szobaajtóig jött. Valaki belépett sarkantyús csizmával.

A házigazda megszólítá:

- Jó estét őrmester úr. Látja, halottunk van.

- Látom - szólt egy ismeretlen hang. - Alkalmasint annak az úrnak a felesége, aki innen megugrott.

- Nem tudom - felelt a házigazda -, sem azt az urat, sem ezt az asszonyságot nem ismerem.

- Jól teszi, ha azt mondja - felelt a káplár. - Ne is beszéljünk erről többet.

- Ne ám. Tessék egy pohár bor inkább.

- Köszönöm. Az úr egészségére!

Egy szék recsegése hallatszott. A csendőr altiszt leült.

- Valóban nem tudtam, hogy vendégem valami veszedelmes ember - szólt a házigazda.

- Bizony veszedelmes - állítá a csendőr. - Jó volt rá nézve, hogy eleve megugrott.

- Baja lett volna neki, ha megcsípik?

- Nagyon kereskednek utána.

- Tehát még tovább is fogják nyomozni?

- Amíg csak meg nem kaphatják. Első osztályú szökevény.

- Micsoda az az első osztályú szökevény?

- No, olyan ember, akinek a fejéért nem adnék egy fületlen pitykét.

- Tessék még egy pohárral, őrmester úr.

- Köszönöm, a biz elkel. Mikor az ember egész nap az erdőt járja, ilyen időben.

- Tetszett már valami nyomot felfedezni?

- Óh, igen. A kondások az erdőn beszélték, hogy látták a megillanás óta, még nem lehet nagyon messze.

- Talán futás közben meg is lőnék?

- Sajnálnám a magam részéről, mert én nem örömest teszem, de ránézve aligha ez nem volna a kisebbik baj.

- A kisebbik?

- Azt gyanítom, hogy az odvas kőben van egy barlang, abban tartózkodhatik, egyébiránt ezt csak köztünk mondtam, nehogy elmondja valakinek.

- Óh, dehogy szólok. Tessék még egy pohárral, őrmester úr.

- Köszönöm, de már inkább fekünni mennék.

- Hol fog hálni az éjszaka? Szobáját a szegény halott számára kellett elfoglalnunk.

- Nem tesz semmit. Majd fölfekszem a padlásra, ott a szénában is jól alhatom.

- Jó éjszakát, őrmester úr.

- Nyugodalmas jó éjszakát.

- Nekem nem lesz, én a halott mellett virrasztok.

- Hideg mulatság. Én inkább a férjére vadászok. Holnap újra kezdődik. Isten őrizz.

A puskaagy csörrenése hangzott, amint azt a földről felvették, az ajtó nyikorgott, a padlás lépcsői recsegtek, azután a padlás deszkáin hangzottak a lépések, amint a fegyveres vitéz helyet keresett magának; végre letelepült alunni. Éppen a halott feje fölött választó fekhelyét.

És a halott mindezt jól hallá.

És az rettenetes volt gondolatnak!

A kárhozatot úgy festi az írás, mint sírás és fogcsikorgatás kínját; óh, de mi ez a kétségbeeséshez, melynek nincsen szava, nincsen mozdulata. Hisz a fájdalom adta őrültségben, mely öngyilkossá teszen, még van valami emberi, de a tébolyodás, melynek ajka zárt, melynek minden rémlelke egy mozdulatlan testbe van elátkozva, ez valami démoni!

Nem mozdíthatni meg egy izmot, nem kiálthatni el egy hangot és viselni az égre lázadó szellemet odabenn, mely egy jégtetembe van lezárva!

- Üldözik őt, és én nem segíthetek rajta... Kergetik, és én nem kiálthatom el, íme itt van az oltalom, ő védve van!... Élete egy szavamba kerülne, és nyelvem nem tud megmozdulni... Halott vagyok... Elevenen tesznek a sírba... Nem fogom őt látni soha... Nem fogja megtudni, mit tettem érte... Meg fog halni kétségbeesve, mint ahogy meghalok én, tagadva az istent... Óh, anyám, anyám!... A te átkod rettenetes!... A te hideg kezed messzire elér!... Óh, miért nem követtelek le a víz fenekére... Az a halál nem volt oly irtózatos, mint ez. Halva vagyok, és mégis élek, hallok, tudok, rettegek... Óh, isten! isten!... Nem segítesz-e rajtam többé?... Örökké a benned való hit tartott fenn... most hagysz-e el halálom órájában?... Engeded-e, hogy átmenjek egy másik világba azzal a gondolattal, hogy nincs isten sem itt, sem amott...

...Egy tompa zuhanás verte föl az éji csendet, mintha a nyitott ablakon át valaki beugrott volna a szobába.

Erre a virrasztó férfi felriadó kiáltása hangzott.

- Szentháromság egy úristen!...

Valaki odarohant a ravatalhoz; Judit hallá, de nem érzé a csókokat, amik kezére, arcára hullottak, és a zokogást, mely nevét hangoztató.

"Judit! Juditom."

És a halott megismeré férje hangját.

Mint a galvánütés, úgy futotta be a hang egyszerre minden idegét.

A halottak örömöt is éreznek.

- Az istenért, hogy jössz te vissza? - suttogá a házigazda. - Itt a házban a csendőrök.

- Meghallottam a kondásoktól az erdőben, hogy nőm megjött, és itt halt meg - szólt Béla, és szavait olyan közelről vélte hallani az örök álomra szunnyadt; bizonyosan oda tette fejét az ő vánkosára.

- Szegény. Így rendelte az ég.

- De nem rendelte! - riadt bele vadul a férj. - Az nem igaz.

- Csendesen. Az égre! Te veszélybe döntöd magadat. Ha itt találnak! A csendőr itt alszik a fejünk felett, ha fölébred, el vagy veszve. Csókold meg egyszer és fuss!

A férj azzal felelt, hogy halottja arcát százszor csókolá össze, és ott maradt.

- Uram! Barátom! - unszolá őt a házigazda. - Távozzál, mentsd meg magadat; az erdő körül van véve; az odvas kőbe ne menj, az már fel van fedezve; siess északnak, arra még szabad az út. A holttal ne törődjél többé; ő már boldog. Ő már nem érez semmit.

- Hagyj nekem nyugtot. Ne törődjél velem. Én holt ember vagyok így is, úgy is. Mi az én életem ezután? De az nem igaz. Ő nem halhatott meg. Hát ilyenek-e a halottak? Így mosolyog-e azoknak az arcuk? Nem igaz, nem igaz.

- Bár ne volna igaz.

- Hívattál-e orvost? Megengedte-e, hogy eltemessék?

- Itt volt, és megengedte.

- Bolond volt, nem értett hozzá. Mit törődnek ezek azzal, hiszen nem az övék! Nem nekik fáj.

- De az istenért! Mit akarsz itt most?

- Mit akarok? Meg akarom gátolni, hogy őt eltemessék. Mit bánom én, akármi történik velem. Tépjenek széjjel! De amíg egy ízem él, nem fogom engedni, hogy Juditot eltemessék. Ő él! Nézzed! Mint mosolyog! Nem, nem! Aki őt a föld alá akarná tenni, az engemet is oda tegyen vele.

Óh, ami kezdete az üdvnek, Judit e percben érezé azt.

A férj, a hű szerető, visszajött, a halálos veszélytől nem rettegve, hogy nejét a legirtózatosabb végtől megszabadítsa. Hiszen csak azok, akik ennyire szeretnek, mondhatják azt: "Én nem hiszek a halálnak! álom ez! fölébredésre vár. E jégtetem nem a földé még; az enyim és én nem adom oda. Mondjatok bolondnak, mondjatok eszelősnek, de én nem engedem rázárni a koporsó födelét, s megölöm, aki hozzája nyúl."

Óh, e szavaknak melegét érzi a lélek az éktelen éj fagyain keresztül!

- Megállj! - szólt Béla. - Látni fogod, hogy én nem vagyok őrült. Judit gyakran szenvedett szívgörcsökben. Olyankor nem volt más gyógyszere, mint hogy keblére leheltem, és lélegzetem melegétől, és talán szerelmem forróságától rögtön elmúlt a baj. Neki fel kell éledni attól újra.

Óh, mily édes volt e szavak zengése az elrejtőzött léleknek! Judit valami jóltevő zsibbadást érze, mely a lélek öntudatát kezdé kábítani; mentől jobban hanyatlott a gondolat ereje, az állati élet érzete, akként vett magának erőt; csak egy gondolatja volt még, nem is gondolat tán; ösztön, érzelem, megdicsőülés; e gondolat a lelki béke kútforrása: "Isten mindenütt jelen van."

Azután nem tudott magáról többé semmit.

A férj, mint egy őrjöngő feküdt arcával neje márvány keblén, s hosszú lélegzetével iparkodék azt átmelegíteni, a másik kétkedő férfi oly szánakozva tekinte le rá: "Mi hasztalan küzdelem ez a halál ellen!"

- Nézzed, nézzed; nem veszed-e észre, hogy arca pirul?

A gazda fejét rázta, nem lehetett azon észrevenni semmit.

- Hozz egy tükröt, tartsd szája elé. Nem lesz-e homályos?

A tükrön nem hagyott nyomot semmi lélegzetvétel.

A férj folytatá a kétségbeesett kísérletet.

- Hagyj engem. Ne szólj hozzám. Ne szakíts félbe. Az elébb, ha tovább folytatom, már sikerül... Hiszen már az érverését hallották füleim.

S folytatá az őrült munkát: átleheli saját életét kedvese keblébe.

- Nézzed! Nem látod?

- Mit?

- Mit? Azt a verítékgyöngyöt homlokán.

A kérdezett azt felelte, hogy nem lát semmit. Hiszen saját szemei is kápráztak már. Ez észvesztő jelenet, hol egy háborodott lélek, mert a sors végzetében nem akar megnyugodni, a föltámadást készül erőszakolni, eltölté borzadállyal az egyszerű embert. Reszketett.

Pedig a hideg verítékgyöngy a márvány homlokon valóban ott volt.

- Mégsem látsz semmit? - kérdé Béla vad tűztől villogó szemekkel.

- Nem. Semmit.

Abban a pillanatban a hulla felnyitá nagy, fekete szemét, s mereven rábámult a tagadó szó kiejtőjére.

Az hörgő ijedelem fuldoklásával rogyott térdre... Minden jó lélek dicséri az urat!

A hulla merően nézett maga elé felnyitott nagy, fekete szemeivel.

Nem az élet öntudó tekintése volt az, hanem egy halottnak kőmerev nézése, mellyel élőket ijeszt.

- Látod! Látod! Ő él! - rebegé magánkívül a férj. A másik férfi pedig eltakarta arcát, és reszketett, és gondolá:

- Nem él, hanem "kísért"!

S valóban olyan volt e jelenet, mintha az őrült szerelem csendes halottját kísértetté változtatta volna át.

Egy fehér alabástrom arc és két fekete, mozdulatlan szem!

Béla nem irtózott tőle. Odahajolt a kísértő rém arcára, és megcsókolta annak ajkát.

- Mit cselekszel? - Ne kísérts istent!

Óh, e fehér arcra, fekete szemekre irtózat volt tekinteni, őrjöngés annak száját csókkal illetni!

És íme a csók után - csendesen lezárta ismét hosszú selyemszálas szempilláit a halott, és halvány pír kezdett átderengni arcán.

És amint kezei össze voltak téve keblén, selyemszalaggal egymáshoz fűzve, lassan összekulcsoló ujjait, mint akik imádkoznak.

Béla őrjöngő nevetéssel mutatott rá; diadaltól hevült arcán a könny és halántékain a veríték csorgott alá. Óh, ez rettenetes harc volt. Ez Jákob éjszakai küzdelme volt istennel a pusztában! Isten engedte, hogy az "ember" győzzön.

A házigazda áhítattal ragadá meg Béla kezét, s ajkához szorítá azt.

- Csodát míveltél. Az erős szerelem halottakat támaszt fel.

- Most szólítsd nődet, vigyétek őt e hűvös szobából, és ápoljátok.

- Bízd ránk. Őrizni fogjuk, mint isten ajándékát.

- Küldj az orvosért.

- Magam megyek érte, nem bízom másra. Lovaim pihentek. Reggelre itt leszek vele. Te pedig most siess, és menekülj. Nem jó itt lenned tovább.

- Elmegyek. De elébb esküdjél meg a közöttünk jelenlevő istenre, hogy nőmnek gondját fogod viselni, hogy bármily halottnak látszassék is, soha el nem hagyod őt temetni, míg én meg nem érkezem hozzá. Esküdjél meg!

- Esküszöm. E rettenetes éj emléke biztosít, hogy el nem felejtem, amit fogadtam. De most siess.

- Egy csókot még, Judit!

És a csóknak nem akart vége szakadni.

"Siess, siess!" A csendőr fölébredt a zajra odafenn, neszt fogott, gyanúsnak találta a zajt, megindult; a nyikorgó lépcsőkön hangzanak léptei. Közelít. Óh, siess, siess!

Csak midőn az ajtó előtt hangzottak a léptek, midőn a csendőr a zárva talált ajtón kezdett zörgetni, akkor szökött ki Béla az ablakon.

A belépő csendőr gyanúsan kérdezé:

- Ki volt itt? Mi történt?

- Nézze ön. A halott magához tért - szól rámutatva a gazda. - Segítsen a koporsót átemelni a meleg szobába.

A hadfi lelke meg volt hatva; elhagyta, amiért jött, megfogta lábtul a koporsót, a házigazda fejtül emelte azt, s kivitték együtt a halottas házból.

Félóra múlva útban volt a derék házigazda a székváros felé, hol az orvos lakott. Fele úton szemközt találkozott az orvossal, s midőn megállítá, hogy tudassa vele az esetet, bámulva tapasztalá, hogy az orvos már mindenről értesülve van, s éppen oda indult. Valami fiatalember verte föl álmából még kora hajnal előtt. Leírta, milyen volt.

Az Béla lehetett. De hogy gyalog, a hegyeken keresztül, hogy bírta órákkal megelőzni házigazdáját, ki szekéren járt gyors hajtással, azt magyarázzák meg azok, akik valaha nagyon szerettek.

Judit a halálos dermedésből életre térve, nehéz ideglázba esett; hetekig szenvedett, és többnyire magánkívül volt; mire a kór megfordult, midőn eszmélete, életereje visszatért, már akkor Bélának híre sem járt sehol az országban.

Éppen száznyolcvan nap múlt el Zeleji Róbert halála után, hogy Szerafin Fertőyhez nőül ment.

Ő egyébiránt mindent megtett, amit tőle várnunk lehetett.

Mikor a segesvári csatának híre jött, s vele együtt a Róbert haláláróli monda, százféle változataival, szerteszét révedezett, akkor Szerafin kétségbe volt esve, meg akarta magát ölni, mérget készült bevenni; talán be is vette; talán nem is volt méreg. Aztán el akart indulni, hogy fölkeresi őt a világban; hanem még akkor a híd nem volt újra fölépítve.

Még azután is sokáig, több hétig rémületes volt, ahogy szenvedett, kivált, hogy bizonyos hírt nem kapott Róbert felől, kinek később csendes szemrehányásokat is tett magában, hogy ha él, miért nem tudat magáról semmit, ha pedig meghalt, miért nem adja tudtul álmában. (Ez óhajtását később megbánhatta nagyon.)

A világ új fordultával sok régi dologból ismét új lett. A régi ház felépült hamvaiból, s a régi vendégek ismét ellátogattak termeibe. Nem ugyanazok, kik a közelebb múlt időkben, hanem egészen mások. A többek között Fertőy is.

Fertőy ekkor nagy úr volt. Biz én nem is tudom már, micsoda. Annak az uraságnak a nevét sem örökítette a história.

Fertőy igen kedves ember lett a háznál, éppen, mint azelőtt; elfeledték neki, hogy mikor a legszomorúbb napokban menekülni akartak a városból, ő volt az, aki azt izente nekik, hogy csak tessék "mulatni" ezután is ott, ahol eddig.

Holdváry mama sem kívánt többé napernyőket ilyen meg amolyan nagy emberek vállpereccsontjából készült fogantyúkkal, sőt inkább egyszerre igen okos asszony lett megint; leszámítva azt a csekély hajlamot, hogy inkább szeretett volna maga Fertőyhez nőül menni, mint a leányát nekiadni.

Ez adott is némi kis feszültségre alkalmat, aminek helyenkinti nyilatkozatait csak az érthette, aki a dologba be volt avatva.

Például, azt senki sem foghatta meg, miért emlegeti Holdváry mama Szerafin előtt annyiszor a szegény Róbertet; miért magasztalja oly sóhajtozva; miért mondja minden reggel: "Ma Róbertről álmodtam; meglásd, nemsokára csak itt toppan előttünk. Óh, szegény Róbert! Bizonyosan visszaveszik abba a charge-ba, amelyikben átlépett, mert olyan kitűnő tiszt volt. Ne búsulj Szerafin, ne búsulj."

Hanem aki a családi viszonyok kulcsával bírt, az már aztán tudta, hogy ez a vigasztalás arra való, hogy Szerafin ne gondolja magát egyhirtelen özvegynek és szabadnak.

Szerafin nem szokott az anyjával feleselni.

Egy napon aztán Fertőy azzal a lesújtó hírrel lepte meg az asszonyságokat, hogy most már bizonyost mondhat Zeleji Róbert halála felől. Soknemű összeköttetései folytán sikerült kitudakolnia Erdélyben azt a három embert, akik Róbertet a csata helyén megtalálták és eltemették; itt van mind a háromnak (hiteles szászföldi polgártársak) autentikus vallomása, ők kutatták ki a zsebeit, meglelték a tárcájában a nevét; a nevét följegyezték, a tárcáját megtarták maguknak érdemlett jutalmul; a személyleírás is összevágó, a három tanú kész akármikor esküt is letenni vallomása mellett, ami egyébiránt szükségtelen. És így már most kétségtelen, hogy Róbert valóban meghalt.

Hiszen valóban meghalt! De a temetésről csak a felhők tudnak, akik az áldozat füstjét magukba felvették, s azok nem árulják el azt senkinek.

Az egyedüli ember, ki őt valóban látta meghalni, elvérzeni, lángokban, füstben, párában elrepülni, aki el tudna vezetni a körülzöldült hamvvederhez, mely Róbert hamvait rejti: Pusztafi, a költő, nem került azon éj óta elő.

Hová lett? Őt is elsöpörte-e a harci vihar? Valahol megölték tán az erdőben bujdokoltában. Talán azon sírok egyikébe hányták, amiknek lakói nincsenek megnevezve. Talán elfogták a muszkák, s magukkal vitték, ki tudja hová? Vagy talán legrövidebb úton börtönbe jutott? Kinek lett volna rá gondja?

Egyszóval eltűnt, elenyészett; nem is fogunk tán róla hallani hamarább, mint mikor itt lesz az idő jó éjt kívánni, s bezárni az egész hihetetlen történetet.

Hanem hát azért a gyászhírt szabad volt bizonyosnak venni, senki sem kételkedhetett annak valóságában.

Erre aztán az egész család mély gyászt öltött, s mennyire meg volt hatva a veszteség érzésétől, azt csak azon egy esetből is meg lehet ítélni, miszerint Holdváry mama a helybeli szabójának felmondott, mivel az oly ügyetlen volt, hogy a gyászruhákat fekete atlasz-szalagokkal díszíté föl, holott tudnia kellett volna, hogy a fekete atlasz csak háromnegyedrész gyászhoz való, az egész mély gyászt bársonyszalag díszítmény fejezi ki.

Szerafinnek igen jól illett a fekete özvegyi mez; az eleven arcokat különösen érdekessé tudja varázsolni a provizórius szomorúság.

De valóban igazságtalanok volnánk hozzá, ha eltitkolnók, hogy a szép asszony szenvedett. Nagyon szenvedett. Mikor senki sem láthatta, nagyon sokat sírt, s voltak pillanatai, amikben szíve szerint óhajtotta, hogy bár halhatna meg szívszakadásban, ne élne tovább ezen a világon, melyben senkit sem szeret többé.

Csakhogy különböző a betegségek természete. Ugyanaz a fájdalom, ami annál a másik asszonynál idült betegséggé fajul el, ennél mint hevenyláz tör elő, életveszélyes lefolyással, aggodalmas válsággal; hanem - azután kigyógyul belőle az ember.

Vajon "egészen" kigyógyulhat-e?

Erre csak a kérdező orvosnak felelnének meg talán.

Hiszen egy kitömött mókusra is visszaemlékezik az ember, amivel játszani szeretett.

Az is meglehet, hogy szerette Róbertet Szerafin. Nőknél semmi sem lehetetlen.

Hanem azért mégis megtörtént az, hogy Róbert halála után száznyolcvan napra férjhez ment Fertőyhez.

Egy-két ember megszólta érte, hogy biz az még korán volt, hogy mégis jobban utána kellett volna járni a férj halálának, s megvárni, míg végképp elhangzik a halálharang utolsó kondulásának ringása, azután kezdeni rá a nászzenét. Olyan vakmerők is voltak, kik otthon bizalmas négy fal között még azt is orrolták, hogy mint lehetett Zeleji Róbert után mindjárt éppen annak ellenlábasához fordulni, hisz Zeleji és Fertőy két pólus! Hanem az utcára senki sem vitt ki hasonló érzelmeket; Fertőy és ifjú neje, ha végigkocsikáztak az utcán, minden ember ismerős mosolygással emelt kalapot előttük. Kisvárosban nagyon megsüvegelik, aki kocsiban jár. Fertőy rossz kedvétől pedig jó volt félni.

A régi baráti körök tehát újra feltalálták egymást: Blumné megint a várban lakott, megint Perflexnének hítták, s Szerafin gyakran elkocsikázott hozzá, néha férjével, néha mamájával, többször egyedül is.

Ott benn a várban igen szép séták esnek; a bombamentes kazamaták teteje gyöppel van fedve; az egyik szögleten kis kínai mulatóka van felállítva; ezen a gyepes magaslaton sokat sétált Szerafin csevegő barátnéjával, abban a kínai mulatókában sokat nevettek együtt mindenféle napi bohóságon.

Arra talán egyik sem gondolt, hogy a szép zöld pázsit alatt, mely lábaik alatt hajladozik, egy ölnyivel alább tömör boltozat következik, annak oldalai öles vastagságú falak, e falakon keskeny ágyúlőrések szolgálnak ablakul, s az ablakon mindenféle emberek néznek ki a távol napfény után, s ezek az emberek ott nagyon jól hallják, mikor a fejük fölött olyan jóízűen kacag valaki.

Aki látott már ilyen ágyúlőréseket belül, emlékezni fog rá, hogy azok egy inkább széles, mint magas kürtőnyílásból állanak, ostrom idején álló lövegekkel vannak felszerelve, miket kerekes támlányokon gördíthetni előre, hátra, más időben pedig mint raktárak használtatnak gabona és lisztneműek számára, néha aztán a sáncfoglyokat is itt tartják, s ilyenkor a lőrések külső nyílását, a belső kettős keresztvason kívül, még sodronyráccsal is el szokás látni.

Szerafin tehát gyakran sétált Blumnéval a szép áprilisi verőfényen a rácsos lőrések előtt; az őrtálló katonák nem szóltak nekik, látták, hagy a házhoz tartozandók.

Egy napfényes délután ismét nagyon jó kedve volt a két asszonyságnak.

Szerafin meggyszín piros kázsmér ruhát viselt pálma szegélyzettel. Blumné efölött tréfált.

- A pálmák, hiába, mindenütt diadal jelei. Volozov nem győzhetetlen többé.

Volozov? Új név! Még ezzel is meg kell-e ismerkednünk?

Szerafin kacagott.

- Bizony, ha Volozov úgy állja a tüzet férfiak ellenében is, mint a nők előtt, akkor nem tudom, hogy jutott a Vlagyimir-rendhez?

- A herceg egészen itt veszett. Pedig már egy árva szotnyája sincs az országban.

- Te, talán nem is volt?

- De bizony vitéz katona, sebet is kapott.

- Borotválkozás közben.

- Ej, ej, Szerafin, az nem jó jel, ha egy fiatal nő egy fiatal férfit rágalmaz.

- Miért?

- Annak a jele, hogy védelmezi magát ellene.

- Óh, ha! Az Fertőy dolga, a feleségét férfiak ellen védelmezni.

- De 'jsz az, barátném, meg nem véd. Nem mondom, hogy valami közönséges ember ellen nem, de hercegek ellenében azt tartja a törökökkel, hogy "egyedül istennél az oltalom".

- Ne rágalmazd a férjemet, kérlek - szólt Szerafin azzal a hamiskás komolysággal, mely az iróniát csak azért rejté, hogy kitüntesse. - Tudod, hogy minő gyöngéd viszony áll fenn közöttünk.

- Óh, tudom! Néha még együtt is szoktatok ebédelni.

- De hidd el, ő igen jó ember.

- Volozov is azt mondja.

- Már hogy tudná azt Volozov? Hiszen még sohasem is látta.

- Hisz éppen azért mondja, hogy jó ember.

- Ah, az nem áll; a herceg mindig Fertőyt keresi.

- S különös szerencsétlensége van őt sohasem találni, hanem helyette mindig tégedet.

- Ejh! hogy a te rossz nyelvednek ezúttal ne legyen igaza, hát Volozov két nap múlva csakugyan elutazik.

- Óh, azt tudom, hanem csak Varsóig.

- Mit tesz az a "csak"?

- Azt teszi, hogy ott könnyű rátalálni.

- Kinek? Csak nem engem értesz tán?

- Nem. Fertőyt értem.

Szerafin azt tartotta, hogy ez már a határa annak, amit tréfának szokás nevezni, s hangos nevetéssel ütötte el a dolgot.

E percben ismét egyike előtt haladtak el ama rácsos lőréseknek.

- Nézd, milyen hamisak ezek a rabok - szól Blumné, más tárgyra fordítva a beszédet -, hogy dugja ki valamelyik az ujját ott a sodrony között.

Szerafin futólag odatekintett; valóban egy kidugott ujj látszott mozogni a rostélyon kívül.

- Ha az őr meglátná, majd a körmére koppantana - jegyzé meg Blumné tovasétáltában.

- Vajon miért teszi azt? - kérdé kíváncsian Szerafin.

- Szokták. Többször láttam. A férjem azt mondja, azért teszik, hogy figyelmeztessék a járókelőket, hogy ott foglyok vannak.

- S mit használ az nekik?

- Hát akadhat néha olyan érzékeny lélek, aki egy kis irónt és papírtekercset, vagy egypár forintost dug be nekik a rácson, mikor a katona nem látja.

- Talán te is tetted már?

- Nem biz én. A pénz, tudod, nálam nemigen hányja-veti magát, írószereket pedig tilos nekik adni, mert valami kárt tehetnének vele.

- Micsoda kárt? Nem tudnám. Én odamegyek.

- Azt ne tedd. Ha a várparancsnok megtudja, megtiltja az itt sétálást.

- Hát hiszen csak egypár forintot akarok neki beadni, azt miről tudhatnák meg?

- Ejh. Ne tégy ilyeneket. Hagyd őket magukra.

- Hátha valaki, aki bennünket ismer; valami ismerősünk a "múlt" tavaszról.

A két nő ennél a szónál összenézett, s most már Blumné nem mondta Szerafinnek, hogy ne adjon be valamit a rostélyon. Úgy egy kis öt pengő forintos bankjegyecskét összehajtogatva. Milyen jóleshetik az valakinek, aki most tizenhét krajcárt kap naponkint, s aki talán húsz pengős bokrétát nyújtott valaha a két hölgy közül valamelyiknek, mikor táncvigalom volt.

Csak éppen azt várták meg, míg a fegyveres őr ismét elhalad, és háttal fordul.

Akkor aztán megindultak ők is az őr nyomában, egypárszor végigsétáltak mögötte jobbra-balra nehány ölnyi távolságban tőle, s mindannyiszor láthatták, hogy az az egy ujj előtűnik a rács közül.

Egyszer aztán Szerafin hátramaradt, míg Blumné folytatta a sétát az őr mögött, hogy az a ruhasuhogásról azt higgye, mintha mind a ketten nyomában járnának, s azalatt Szerafin hirtelen odasuhant a vasrácsos ablakhoz.

A pénzjegyet összegöngyölítve kezében tartá, hogy majd azt hirtelen be fogja dugni a sodrony rostalyukai között.

A félig kidugott ujj a hölgy közeledtére egész a harmadik ízig előtűnt a rostélyok közül, s azon a harmadik ízen meglátta Szerafin azt az opálgyűrűt, a természetes kereszttel közepén, melyet Róbertnek adott eljegyzéskor.

Szerafin egy rémületeset sikoltott, és ájultan rogyott össze.

Ha Szerafin akkor, midőn magához tért otthon puha ágyban fekve, orvosoktól körülvéve, elég lélekerővel bírt volna nem titkolni el egy rettentő gondolatot, mely egész valóját betölté s ha nem iszonyodott volna attól az eszmétől, hogy megtudjon valamit, ami kétséges, lehet igaz, lehet tévedés; ha nem hallgatta volna el azt az álomrontó sejtelmet, aminek hatása alatt idegei reszkettek, mintha láz gyötörné, nagyon sok fájdalomtól megkímélte volna magát, amit később ki kellett szenvednie.

Ha Szerafin nem iszonyodott volna szemébe nézni egy rémnek, mely őrült óriásként magasult fel képzelete előtt, nagyon sok rossz álomtól megszabadult volna. Mert vannak üldöző gondolatok, amiket a felkeléstől a lefekvésig el lehet némítani; de akkor, midőn más boldog számára csend van, azok előjőnek, és megkezdik rendszer nélküli kínzásaikat, s a lélek nem menekülhet előlük az álomlét boldog országaiba; oda is követik.

Ha Szerafin csak egy szóval is megmondja az okát valakinek, hogy miért sikoltott oly rémülten, midőn amaz ablakhoz lépett, s őszinte kérdést tesz aziránt, hogy ki van odabenn, akinek az ujján Róbert gyűrűjét megismeré, hát akkor megtudott volna ilyenforma történetet.

Pusztafi azon a napon, hogy a mocsárból kimenekült, véletlenül egy csoport határőrre bukkant, midőn a havasokon keresztül akart vágni: azok elfogták, s elvitték Aradra.

Nehány hónappal elébb is volt már ott, tulajdonképpen a vár első átadásakor, s a helyiségekkel jól ismeretes volt.

Az a helyiség, amelybe került, több hónapig szalonnás raktárul használtatott; úr változtával valami iroda szorult bele, annak a szemetje látszott a szögletekben felhalmozva most is, összeaprított, tépett és gyűrt papírrakás mivoltában.

A szoba minden szegletében voltak olyan kis ökölnyi lyukacskák, amik nem éppen szükségesek ugyan, de már szokásosak ilyen helyeken; a patkányok lyukai.

A szalonna-korszak idejében a patkányoknak persze jó dolguk volt. A papiros-korszakban ezt aztán annál jobban megsínylették.

Ablaka nem volt az alkalmatosságnak, hanem az ajtó fölött volt egy nyílás, melyen át egy homályos folyosóról világosságot kapott; már amennyit éppen kaphatott.

A bútorzat állt egy asztalból, egy tábori ágyból és egy székből. Egyéb utenziliák egy korsóra és egy bádog gyertyatartóra szorítkoztak, melybe faggyúgyertya volt téve.

Pusztafi, ki idáig gyalog jött, s még hozott is valamit a lábán, el volt fáradva, s rögtön ledűlt a tábori ágyra.

Hanem ott nem maradhatott soká, mert ott rögtön nekiállt egy patkány a lábbelijének, s kezdte róla a talpat lefejtegetni. Ígérkezett még több is hozzá.

Pusztafi kénytelen volt azt tenni, hogy az asztalra feküdjék, ahová már nem mehetnek utána; s miután az asztalon feküdt, a gyertyát a szalmaszékre kellett letennie.

Onnan aztán azzal a nyugalommal nézte, hogy mi történik körülötte tovább, amit csak azok ismernek, akik már voltak abban a helyzetben, hogy mindent elvesztettek, s most nyugodtan várják, hogy ki vehetne még rajtuk valamit.

A zörgés, motozás a papiroshalomban, az aprózott futó léptek, a visítás, cincogás a szögletekben, a kaparás a falon, az asztallábak dühös rágása, mindig növekvő mérvben jelenté, hogy a mélyben lakók nincsenek megelégedve a változással.

Pusztafi hagyta őket dühösködni.

Egyszer egy kihízott őspatkány azt a mesterkedést követte el, hogy a szalmaszék lábán felmászott, s a szék karjára leült, és onnan pislogott az égő gyertyába. Nem mintha abban valami nagyon gyönyörködött volna, hanem mert abban a véleményben volt, hogy milyen jó volna ahelyett, hogy ez a gyertya itt csak haszontalan világosságot terjeszt, zsíros tartalmával egy szegény éhező családnak egy napra való szerencséjét megalapítani. De hogyan hozzányúlni, mikor a gyertya ég?

A patkány leszállt a szék karjáról, körülszaglászta a gyertyát, felnyalogatta a tartórul a faggyúpettyeket. Vágyait ez még jobban megerősíté. Felágaskodott hozzá; a lángnál elpörzsölte a bajuszát meg a szemöldökét. Azon aztán dühbe jött; derékon kapta az egész szál gyertyát, s tartóstól együtt lerántotta a székről a földre, s iramodott vele, dacára az égő kanócnak, a szeglet felé.

Pusztafi mindezt egy összetört ember flegmájával nézte csendesen.

A patkány belevitte az égő gyertyát a papírhalmazba; a papiros meggyúlt. Pusztafinak ott volt mellette a korsó tele vízzel - a kezét sem mozdította utána. Nézte, hogy gyullad meg apródonkint a papírhalmaz, arról a tábori ágy, arról aztán majd a többi.

Hanem amint a füst kezdett kitódulni az ajtó fölötti résen, jött ijedve porkoláb és ordinánc; nyitották az ajtót, s kérdezték, mi baj.

Pusztafi elmondta, ami történt.

- Miért nem oltotta ön el a tüzet? - kérdé a porkoláb.

- Az nem az én kötelességem - felelt az hanyatt fekve és meg sem mozdulva helyéből.

- De hisz ön is itt éghetett volna.

- Az nem az én gondom.

A porkoláb fejet csóvált, morgolódott; végül az ordináncon gyakorolta hatalmát, azt hagyva hátra, hogy takarítsa ki a szobából azt a sok papírlomot.

Az ordináncot Vencelnek hítták, fiatal linzi fiú volt, csinált virágot viselt a lapos kék sipkája mellett.

Vencel azalatt, míg a pörkölt hulladékot takarította, elébb fütyölt, aztán dalolt, egyikére azon népdaloknak gyújtva rá, melyet atyánkfiai "gassenhauer" névvel tisztelnek meg. Talán azért dalolt olyan vígan, hogy annak az asztalon elnyúlt komor embernek egy kis jókedvet csináljon.

A gassenhauer tartalma ilyenforma volt: "Engem megver a bor, én megverem a korcsmárost, a kocsmáros megveri a feleségét. Didldumdáj. A kocsmárosné szeret engem, én szeretem a bort, a bor meg szereti a kocsmárost. Didldáj."

Háromszor is eldanolta, és meg volt vele elégedve; legalább úgy mosolygott arra a mogorva emberre ott az asztalon.

- Hallod-e, Vencel barátom - szólítá meg őt Pusztafi, két kezét vánkosul rakva tarkója alá. - Te ugyebár valósággal is szereted a bort?

- Csak volna.

- Én tudnék neked sok bort és igen jó bort szerezni, ha rám hallgatnál.

- Nem szabad ám valami rosszat tenni.

- Ne félj. Semmi rosszat sem kívánok érte. Csupán csak egy üzenetet kellene megírni egy szép asszonynak, amiben senkinek sem lesz semmi kára. Az a szép asszony K...ban lakik; a férje elesett a csatában; azt kellene neki megírni, hogy férjhez mehet már megint.

- No, azt meg lehetne tenni. Hát aztán hol volna a borravaló?

- Nálam bizony nincs; azt láthatod, hogy én pénzzel nem járok; hanem tudlak utasítani olyan helyre, hol igen jó borokat lehet kapni ingyen.

- Lopni?

- Nem lopni, csak felvenni a föld alól, ahol el vannak ásva. Ott az senki jószága úgyis.

- Hát hol van az?

- Ráutasítlak, hanem elébb ígérd meg, és add esküszavadat, hogy ezt az izenetet postára teszed fel; adj egy szeletet abból a sok rossz papírból.

Vencel adott neki egy darab nyiradékot.

Pusztafi ráírta, hogy ő is érthesse, németül e szavakat "Zeleji Róbertnénak K...ban. Önnek férje elesett S... alatt, Pusztafi temette el; gyűrűje nála van."

- El tudod-e olvasni?

- El.

- No hát tedd fel ezt a postára, s a címre küldd el.

- Jó. Hisz azért csak nem lesz semmi bajom.

- Ne félj. Hisz ez családi ügy. Mármost hát láss jutalmad után. A borokat palackokban mi ástuk el a II. kazamáta alatti pincének egyik szegletébe, mikor egy hónap előtt itt tanyáztunk.

- Hisz ez éppen a II. kazamáta.

- Nem tudtam. Tehát ide figyelj. A lépcső mellett mindjárt, ahogy lemégy, balra van két hosszú ászokfa. Amint a külsőt felemeled, annak az aljára veres olajfestékkel van festve egy karika. Ott azon a helyen kezdd el a földet felvájni. Majd nemsokára találsz egy rézpitykét, azt mikor fel akarod venni, észreveszed, hogy egy vékony lánc jön fel utána; a vékony lánc - egy vastagabb láncot húz fel maga után, s mikor azt megkaptad, csak húzzad erősen; egy ajtó fog fölemelkedni, s azon ajtó alatt megtalálod azokat a jó borokat és pálinkákat, miket mi egy időben oda elrejtettünk, azt gondolva, hogy jó lesz, ha majd visszajövünk értük.

- No, majd meglátom, ha igaz, az úrnak is hozok belőle.

- Köszönöm Vencel. Hanem hát elébb add fel postára azt a kis izenetet.

- Feladom uram, amit én magamra vállalok.

- De arra kérlek, édes szép Vencel, hogy elébb járj el a postára, azután igyekezzél az elásott kincs után, mert félek, hogy majd azután elfelejted.

- Esküszöm, uram, hogy nem felejtem el.

- De mégis kérlek igen szépen, hagyd utoljára a borkeresést.

- Jól van, uram. Meglesz.

Vencel ezalatt összetakarította a papírszemetet, s kiseperte az ajtón.

- Hová tegyem a gyertyát, hogy megint el ne vigyék a patkányok?

- Csak vidd ki magaddal; én alunni fogok.

- De az ám a rend, hogy idebenn gyertyának kell égni.

- Hát akkor akaszd a kilincsre. Jó éjszakát.

Vencel is jó éjt kívánt, az ajtót újra bezárták; Pusztafi behunyta szemeit, a víg fickó végig énekelt a folyosón: "Engem szeret a kocsmárosnő, én szeretem a bort, a bor meg szereti a kocsmárost." (Hogy miért szerette a bor a kocsmárost, annak bizony nehéz volna hirtelen okát adni.)

Vencel pedig gondolá magában, hogy ha az ember gyakorlatilag fogja fel a kérdést, csakugyan elébbvaló a teendők sorozatában a borok felfedezése, mint annak az izenetnek postára vitele. A rossz hírnek szabad egy éjszakát késni, a jó bornak pedig kár csak egy óráig is heverni.

Csak az az egy nehézsége volt a kivitelben, hogy ahhoz a pincéhez neki nem volt bejárása, mert az egy tábori sütő felügyelete alatt állt, ki ott tartotta a lisztet.

Nem volt tehát más expediens, mint a kijáró sütőlegény ismeretségét felhasználni, azzal őszintén közölni a titkot, megtartva a helyiség leírását rejtélynek, s a közös zsákmányt megfelezni vele jópajtásilag.

Úgy tett tehát.

Hubert, a sütőlegény, igen kapacitálható ifjú volt; a pince azon osztályának kulcsa nála állt; a takarodó után a két reményteljes fiatalember leosont a kazamáta alatti pince lépcsőin, s akadálytalanul megérkezett a Pusztafi által leírt helyre.

Amint az első ászokfát fölemelték, a veres jegyre csakugyan ráakadtak; most már teljes bizalmuk volt Pusztafi felfedezéséhez.

Egy lisztkeverő lapáttal, meg egy tűzhelyi vaslapockával elkezdték a földet félrehárítani azon a helyen, s csakhamar ráakadtak a megígért rézgombra is.

A gomb fülén ott volt a vékony lánc, a vékony lánc felhúzta a vastag láncot, s amint abba egyesült erővel belekapaszkodtak, felnyílt lábaik előtt egy vasajtó, mely tán hat négyszöglábnyi lehetett.

A látvány felülmúlta a várakozást. Egy üreg nyílt meg szemeik előtt, telides-tele minden alakú boros palackokkal.

A legelsőnek, melyet kiemelések, rövid úton nyaka szegetett, s tartalma tettleges vizsgálat alá véteték. Fejedelmi bor volt! Valami muskotályféle. Bezzeg nem olyan bor, amelyik a kocsmárost szereti: ezzel ugyan még semmi kocsmárosnak se volt semmiféle liaisonja, mert ez úgy jelent meg, ahogy valami magyar dinaszta pincéjéből kiszabadíták.

- Hallod-e, Hubert, itt ne igyunk sokat, mert könnyen lecsípjük magunkat. Pincében inni nem jó, tapasztalásból mondhatom. Hanem vigyünk fel magunkkal annyit, amennyi magunknak elég, a többit pedig takarjuk le ismét, s aztán majd apródonkint rájárogathatunk.

Hubert helyeselte ez indítványt.

Az volt csak a kérdés, hogy mit válogassanak ki. A megkezdett muskotályhoz még igen jól illett egy karcsú derekú ménesi, villogó, mint a gránát. Következett a válogatás, a mindenféle égetett szeszekből. A választás egy fekete üvegű ürömlére s egy öblös hasú arrakra esett. Volt ott más is elég rosztopcsin, curacao, allash, maraschino; műértőkre nézve varázserejű hangok. Valóban mesés kincs olyan emberre nézve, aki ezeket meg tudja becsülni.

Amint Vencel adogatná fel a palackokat egyenkint Hubertnek, egyszerre egy szép cifra papirosos cinklappal borított üveg nyaka akad a kezébe, melyet amint fölemelt, egyszerre nagy hirtelen visszabocsátott megint a helyére.

Az a palack, mely különben nem volt nagyobb egy közönséges pezsgősüvegnél, legalább is nyolc fontnyi súlyosnak tetszett, amint fölemelte.

Vencel igen gyors eszű fiú volt, s ilyenforma eszmejárás gombolyodott le gondolatmotolláján:

"Olyan bor, melyből egy üvegre való nyolc fontot akar nyomni, nem lehet a világon."

"Ekkora súllyal ilyen kis termet mellett semmi sem szokott bírni, mint az arany."

"Ebbe a palackba arany van eltéve."

"Most lehet már érteni, miért volt a többi is ilyen nagy gonddal elrejtve."

"Hanem ennek a palacknak a tartalmát csakugyan nagy bolondság volna Huberttal megosztani, miután a szerződés úgysem szól egyébre, mint csak borra."

Ezt gondolhatta magában Vencel, amidőn azt az indítványt tevé bajtársának, hogy elég lesz a kiszedett palackok száma ez alkalomra; ő csak vigye fel azokat; azalatt majd Vencel magára vállalja a rejtekajtó helyretevését, s az egész újbóli betakarását. Addig ő rejtse el a palackokat a felső bolt alatti dercés ládába.

Hubert ezt egész okos indítványnak találva, az eddig napfényre szánt palackokat köpönyege alá rejté, s felballagott a pince lépcsőin.

Mikor a pinceajtót betette maga mögött, Vencel megvárta elébb, míg a nagy dercés láda nyikorgását hallja, s csak akkor nyúlt a rejtélyes tartalmú palack után.

Hogy ez a vártatás Hubertra nézve nagyon okosan történt, azt a következmény majd mindjárt igazolni fogja.

A nehéz palack átlátszatlan üvegből volt, nem lehete látni, mi van benne.

Vencel azonban iskolázott fiú volt, s annyit tudott, hogy az arany minden földi anyag között a legtöbb súllyal bír; ez tehát nem lehet egyéb, mint arany.

Felnyitni az üveget dugójánál, s egyenkint kirázogatni belőle az aranypénzeket, nagy idővesztéssel és gyanút keltő zajjal járna. Szükségtelen is volna ily találmánynál az üveget kímélni. Ő tehát röviden fog vele elbánni, hogy hirtelen hozzájusson a tartalmához; megfogja majd az üveget a nyakánál, hozzáüti a csizmája sarkához, az kétfelé esik, az arany kihull; ő zsebre rakja azt, s Hubertnak referál, hogy biz egy palack pálinka eltörött, tartalma elment a föld alá.

Hogy milyen őrült vakmerőséget gondola ki ezzel a fiatalember, azt a következő perc bebizonyítá.

Abban az üvegben nem volt arany, hanem durr-higany.

Ha valakinek kétségei volnának az iránt, hogy a durr-higannyal mennyire lehet tréfát űzni, annak röviden elmondjuk, hogy a durr-higany azon szer, mellyel a gyutacsokat készítik; az a fehérsávos por, mely azon kis rézkupakok fenekén szokott lenni, amikkel a lőfegyvereket elsütik. Ez a vegytani készítmény általában azzal a szokással bír, hogy legkisebb ütésre, néha csak a papírról leseprő toll zsúrlására is ellobban, s romboló ereje körülbelül százötvenszerte nagyobb ugyanannyi súlyú lőporénál.

Tehát nyolc fontnyi durr-higany fellobbanása körülbelül annyi hatású, mint ha valaki tizenkét mázsa lőporba vetne kanócot.

Ami ezentúl történt, azt Vencel nem beszélte el senkinek; azt Hubert szavai nyomán tudjuk, ki azon pillanatban, hogy a lelt palackokat a derce közé bedugdosta, egy földrendítő pukkanás által álló helyéből a dercés ládába vágatott, onnan ládástul együtt a levegőbe felrepült, s hüvelyestül együtt a Maros túlsó partjára esett le. Szerencséje volt a tömérdek korpa, mely megőrizte attól, hogy agyonzúzza magát. Ott rátaláltak a lelt palackokkal egyben.

Hanem annak az utolsó palacknak a hatása rettenetes volt! Tizenegy szoba repült a levegőbe. A várparancsnok, ki a lobbanásra szobája ajtaján kirohant, küszöbén túl egy romokkal telt mélységbe zuhant, s ott halálra zúzta magát, a kazamáták fel voltak dúlva, a sáncok összeszaggatva; ezer ölnyire az egész környék beszórva töredék kövekkel, téglákkal.

Vencelt a pince falán lelték meg. Egy odamázolt tömeg volt; minden csontja oly apróra törve, mintha mozsárban sulykolták volna szét.

Pusztafi mintegy csoda által menekült meg. Őt is felvetette a robbanás, de nem messze egy zsuppasztagra hajította le; azonkívül, hogy haja és szakálla mind leperzselődött, semmi baja sem történt.

Hanem azért mégis elszállíták másnap több gyanús fogollyal együtt.

Így jutott a k...-i kazamátákba.

Ő volt az, ki miután hiába törekedett holt barátja izenetét Szerafinnel tudatni, midőn ott látta őt sétálni ablaka előtt, kinyújtott ujjával iparkodott tudtára adni, amit az oly aggódva kívánt megtudni.

És Szerafin efelől sohasem szerzett magának biztos tudomást.

Nem is kérdezősködött, mert félt, hogy válaszul azt is nyerheti: "A gyűrű viselője első, korán elfeledett férjed, Róbert."

Kolbay őrnagy életrendébe némi kis változatosságot hozott az új időszak. Olyan napok fordultak elő, amikben az öregúr azt hitte, hogy lám, őneki is lehet valami hasznát venni.

Ez az üdvös foglalkozás abból állt, hogy naponkint fellátogatott a várba; megtudta, nem hoztak-e új foglyokat; azokhoz könnyű volt neki bejutni. Azután eljárt azoknak az apró kívánalmaikban egyik hivataltól a másikhoz, porkolábtól a várparancsnokig; mindenkinél otthonos volt. Az egyik fogolynak az a kívánsága volt, hogy olvashasson, adjanak neki könyveket; a másik többször óhajtott volna szabad levegőn járni. Némelyiket a felesége kívánta meglátogatni, más meg egy kis borocskát kért beküldetni, kinek meg nedves volt a szállása; ezeknek a megbízásait ő mind rendre szedte, s azokban telhetőleg eljárt. Minden egyes embernek elmondta a velük érintkező felügyelő hatalmak előtt egész élettörténetét, családi összeköttetéseit, jellemét; mindent a legjobb oldalról fogva fel, és aztán nagy volt az öröme, mikor egy-egy súlyosan fenyítettnek kieszközölhette, hogy beszélhet a feleségével, vagy olvashat könyveket, vagy hogy éppen tintát és papírt is kap.

Már úgy is csúfolták a szegény öreget, hogy "a rabok apja".

Délben, este pedig, mikor hazafelé ment a várból, rendesen bekocogtatott az öreg Lávayné útbaeső ablakán: itthon van-e nagyasszonyom? Ne sírjon mindig. A fiának még semmi baja.

Az öreg asszonyság azután olyankor ki szokta nyitni az ablakát, s elbeszélgettek, rendesen ugyanerről a tárgyról. Kolbay biztosítá a kegyes özvegyet, hogy Bélának még semmi baja, mert őneki rögtön megmondanák, akármely részében az országnak lenne is elfogva.

- De hátha meghalt? - ez volt a jó asszonyság legnagyobb kétsége. - Ha élne, csak tudósítana.

- Nehéz ám most levelet írni, kivált bujdosó embernek.

- De hogy a felesége sem ír.

- Az pedig derék asszony! Mért nem megy hozzá maga nagyasszonyom, hogy beszélne vele?

- Pest ezer mérföld most. Útlevéllel kell járni, azt zsandárnak mutogatni, policájra felküldeni, oda személyesen érte menni, magának a nevét aláírni; száz emberrel ungorkodni. Nem ilyen öreg asszonynak való az már.

Erre aztán nagyot köszörült a torkán Kolbay, s nem mondott se jót, se rosszat, hanem odább ment.

S ez a beszéd másnap is így folyt, mindennap ugyanarról a tárgyról, s mindennap veresebbre sírt szemmel jelent meg az özvegy az ablaknál, s mindennap erősebben állítá, hogy Bélának halva kell lenni, mert mégsem tudat magáról, s mindennap keserűbbé vált panasza az ifjú asszony ellen, ki nem tudatja vele, él-e vagy meghalt Béla.

Az öreg katona csak vigasztalta azért mindennap, s védelmezte az ifjú asszonyt.

Egy délben szokatlan gyorsasággal s egészen felhevült állapotban látták az utcán végigsietni a hadastyánt. Úgy tetszék, mintha egy szekeret akart volna utolérni, mely előtte döcögött, s a hepehupás kövezeten egy halom rőzsével megrakodottan bizony nem is igen gyorsan haladhatott, de amelyet Kolbay úr köszvényes lábainak mégis elég dolog lett volna megkeríteni.

Nem is foghatta el hamarább a szekeret, mint mikor az Lávayné kapuján behajtott, s az udvaron megállapodva, a szekér gazdája, Kapor uram, elkezdé arról a rőzsekötegeket lehajigálni.

Kolbay odatopogott a szekérhez, s belekapaszkodott a lőcsbe, mintha nem akarná odább ereszteni.

- Frissen, frissen Kapor András uram! Hányja le hirtelen azokat a rőzséket, s aztán vigyen engem fuvarba rögtön.

- Adjon isten - felelt András gazda a nem is mondott "jó nap"-ra, s egykedvűen hányta le a rőzsekévéket. - De bizony még egyet kellene fordulnom a szigetbe a nagyasszonynak.

- Azt hagyja máskorra; most velem kell jönni.

- Aztán hová?

- Majd megmondom akkor; csak siessen.

- De mennyi időre, kérem?

- Nem tudom, nem tudom! Mit tudom! Talán fél napra, talán egy napra, talán egy hétre, amíg utol nem értem azt az embert!

- Kit akar utolérni őrnagy uram? - szólalt közbe az öreg asszonyság hangja, ki már negyedszer kívánt szerencsés jó napot a hadastyánnak az oszlopos folyosóról, de amit az egyszer sem hallott.

- Ah! Adjon isten édes lelkem. Csakhogy egyszer megkaphattam azt az embert.

- Kit kapott meg?

- Hát képzelje azt a hallatlan vakmerőséget. Most ment itt végig az utcán, fényes nappal, kocsin. Ezekkel az élő szemeimmel láttam. Tulajdon szemeimmel láttam, különben nem hinném.

- Kicsoda? - kérdé repeső hangon Lávayné, egy percre az a gondolatja támadt, hogy talán az ő fia.

- De hinné-e valaki azt a botor merészséget. Éppen ebbe a városba merni jönni! Fényes nappal! A maga tulajdon ábrázatával! Igaz, hogy ki volt borotválva az álla, de az ilyen pofára ráismer az ember, ha kifordítja is.

Lávayné elszomorodott. Itt nem Béláról van szó.

- De hát kit látott már, őrnagy uram?

- Hát kit mást, mint azt a gézengúz Bárzsingot; aki tavaly itt ezen a helyen, itt éppen ezen az utcán engem azzal fenyegetett, hogy vasra veret. Engem! Kolbay őrnagyot! Hiszen kegyed előtt történt, nagyasszonyom maga is hallotta. De csakhogy elém került egyszer.

- Hát most mit akar vele, őrnagy úr?

- Utána megyek, és elcsípem a gézengúzt.

- Az őrnagy úr maga?

- Én magam. Sohasem tettem senkivel. Mentettem, védelmeztem, magam is elősegítettem a menekülésben a szegény, szerencsétlen elbukottakat; de ennek nyakát fogom törni.

- Ejh, hagyja el őrnagy úr, nem kegyedhez méltó munka az.

- Tudom, nagyon jól tudom. Az "őrnagy" haragudni fog érte; de tartozom vele a bennem levő ördögnek; annak emberhús kell ma. Azt az embert én meg akarom enni!

- Ugyan, édes őrnagy úr, nem érdemes az az ember arra, hogy ilyen derék úr haragudjék rá.

- No, no, asszonyom; egy szóval se fárassza magát. Én láttam azt az embert. Még rám mosolygott. Mintha kutyába se venne. Nem ugorhatott meg előlem. Még nem lehet messze. De - utána hajtatok. De - megkergetem, ha Liliputig szalad is. De - elcsípem, és visszahozom, azt már fogadom.

- S hát aztán mit csinál vele, őrnagy úr?

- Mit csinálok? Mith cshinálokh! Kurrrtha vasssra verrretem! Kurrrtha vasssra! Ahhogy ő akkarrt engem, engem vassra verretni, öregh emberrth! Kóstolja meg ő, hogy milyen az a kurta vas! Kapor uram! Siessen azokkal a kévékkel, megyünk embervadászni!

No majd meglássuk, hogy mit hoz vissza ebből a hajtásból a haragos vadász.

Kolbay még arra sem akart várni, míg Kapor uram hazamegy a szekerével, pedig annak sokféle baja volt még; a tarisznyát is el kellett volna készíteni az útra, ha azt sem tudja az ember, meddig tart; a gubája is jó volna, ha itt volna; aztán meg kiváltképpen ülést is kellene csinálni a saroglyában, mert így csak nem ülhet fel bele valaki, ahogy a rőzsét hozta a szekéren.

- Nem, nem; egy percnyi haladékot sem. Menjünk rögtön, még utolérjük. Nincs szükség egyéb ülésre, mint egy kéve zsúpra, azt pedig ád a nagyasszony.

- Nem adok biz én - felelt meg hirtelen Lávayné.

- Nem ád? Nekem egy kéve zsúpot?

- Nem én egy szalmaszálat sem. Valakinek az üldözésére nem adok semmi segítséget.

- Igen! de Bárzsing! - Bárzsingh!

- Én tudom legjobban, hogy ki az a Bárzsing. Ellenségem nekem is, a fiamnak is, de azt én nem kérdem. Most csak azt tudom, hogy ő szalad; ön pedig uram kergetni akarja, s nem adok zsúpot.

- De hisz maga rettenetes asszony.

- Azt régen tudják felőlem.

- Hát igazán: nem ad nekem valami ülésnek valót?

- Máskor, ha tetszik, sáfrányt, de most szalmát sem.

- De hátha én megharagszom?

- Majd visszaharagszik - monda a jó öreg asszonyság, s igazán nem adott szalmát.

- Pedig azért mégis elmegyek. Felülök a kocsis mellé a deszkára.

- Ne menjen drága jó uram - biztatá őt Lávayné -, bizony meglássa, hogy nem lesz istenáldás ezen a jártán; valami éri az úton. Nem kegyednek való ez. Kegyed olyan jó ember különben.

- De ma rrrossz akarok lenni! - pattant ki az öregúr, s nagy indulatosan felkapaszkodott a ferhécen keresztül az első saraglyába, s helyet szorított magának Kapor uram mellett. - Hajtson kend szaporán.

Lávayné fejcsóválva ment vissza a szobájába, Kolbay pedig hajtatott sebesen a hídig; mely merényletnek értelmét csak az foghatja fel, aki ismeri egy József császár idejében lerakott, s azóta nem renovált kövezet minőségét, amit még a bombák is felszaggattak, s meggondolja, mit tesz az: rázós parasztszekéren végighajtatni rajta, köszvénytől merev tagokkal, egy szál pucér deszkán ülve s a lőcsbe kapaszkodva.

- Csak kend hajtson sebesebben!

A hídnál kérdezősködni kezde a vámosoktól, nem láttak-e egy zöldre festett bricskát ezen hajtatni, szürke köpönyeges, veres galléros ember ült rajta. - Látták. Félórával ezelőtt hajtatott arra a véki puszta felé.

Fél óra! Ezt még be lehet érni. Csak sebesen előre!

Ahol a Zsitva-hídnál lekanyarodik az út Vék felé, egypár ács dolgozott a hídkarfákat javítva; azokat is megszólítá, nem láttak-e egy zöld bricskát ezen hajtatni, szürke köpönyeges utazóval.

Azok is látták. Egy jó negyed óra előtt ment át a hídon.

Tehát már egy negyedórával közelebb volna a háta mögött.

Tovább a Zsitva rekesztéseinél halászokkal találkozott; azokat is interpellálta a zöld bricska és tartalma felől. Éppen nehány perc előtt hajtatott ezen; ha az a fűzfás ott nem volna, meglátszanék, amint porzik az úton.

- No András, most már se kocsit, se lovat, se ostort ne kíméljen kegyelmed. Sarkában vagyunk; fogjuk a gallérját. No, ezt nem adom százezer forintért! Nem százezer forintért. Most már nem menekül meg tőlem.

Amint a fűzfásból kiértek, már meglátszott a közelben a kis telep, melyen Magyarország leghíresebb dohánya terem. Kevés rendetlen házbul áll az, jegenyefákkal körülvéve.

Tudnunk kell pedig legelébb is, hogy e kis dohánytelepen magának Kolbay őrnagynak is volt egy kis őseitől maradt részbirtoka, melynek haszonbére abból állt, hogy az a becsületes tót ember, aki az egészet használta, tartozott az öregurat egypár mázsa dohánnyal ellátni, amit ő évről évre el is szívogatott, s elosztogatott.

Ezt a szívélyes patriarkális viszonyt ugyan egy kissé megrigázta a dolgok újabb rende, mint sokan érteni fogják, a haszonbért bizonyos epochán túl természetben nem lehete többé kiadni, s a haszonbér készpénzül behajtása maradt nagyon problematikus kilátásban.

Kolbay valahányszor a véki birtokára gondolt, mindig nagyon kedvetlen hangulatba hozta vele a kedélyét.

Tehát amint a sokszor emlegetett helységbe bevágtat döcögő szekerén, szemközt jön rá a kerülő. Azt megállítja. Persze a sokat emlegetett zöld bricska a kérdés.

- Itt van, pán velkomozsnye: a bíró háza előtt áll éppen.

- Rajta van egy szürke köpönyeges ember?

- Már nincs rajta, mert leszállt, egy másik úrral, akinek pápaszem volt az orrán, s aki tud tótul. Csakhogy ahelyett, hogy "dobre", azt mondja, hogy "dobzse".

- Hát aztán hová lettek?

- Igenis. Hát magukkal parancsolták a bírót, meg két esküdtet, s egyenesen a pán velkomozsnye földeire mentek ki együtt.

- Mit csinálnak ott?

- Megkövetem: a földet eszik.

- Bolond kend?

- Nem én, kérem alássan. Láttam jól; a nyelvük hegyére veszik a földet, megforgatják a szájukban, s aztán megint kiköpik. Valami babona lesz az: talán a földi bolhát űzik el, hogy ne menjen a dohányra.

- Ez az ember részeg! Hajtson kegyelmed András gazda.

Kolbay mégis el nem tudta gondolni, voltaképpen mi hozhatta Bárzsingot erre a helyre?

Amint a faluházához ért, csudálkozva tapasztalá, hogy a zöld bricska már visszafelé van fordítva; az nem akar tovább menekülni.

Kolbay még a köszvényt is elfelejté térdeiben, úgy iparkodott mentül előbb leszállni a szekérről. Egypár szájtátó ember volt a faluháza előtt, egyet felszólított, hogy vezesse őt azon emberek után, akik ezen a kocsin jöttek.

Egypár bűzös árkon és nádkerítés résein áttörve, végre egy szilvásba értek, mely éppen Kolbay sajátja volt, de ahol ő ugyan sohasem járt; ott az aszalóban hallatszottak az ismeretes hangok, Bárzsing beszélt még valakivel.

Kolbay nagy óvatossággal került az aszaló mögé, nehogy észrevétessék ez ember által, s az még eleve megillanjon. Sikerült is elállnia az ajtót. Ott állt Bárzsing az aszaló padja előtt egész természeti nagyságában, s egy plajbásszal, melynek egyik vége kék, másik veres, jegyezgetett valamit egy hosszú papirosra.

Kolbay egy bosszúálló kerubin lángoló orcájával toppant be az aszalóba.

- Itt van ön tehát, Bárzsing uram!

Bárzsing úr a véletlen betoppanás által valóban meg volt lepetve, de örvendetesen meglepetve.

- Ah! Ez nagyon derék; mintha csak kívánságra jött volna uraságod. Ugyan jó, hogy itt van.

Kolbay visszahökkent. Mit örül ez annak, hogy én itt vagyok?

- Egészen à propos tetszik érkezni. Éppen uraságod ügyével foglalkozunk. De ugyan hogy is vallhatta be uraságod az itteni földeit III-ik osztályúaknak, mikor ezek I-ső osztályú dohányföldek?

Az öregurat annyira kivette ez a váratlan riposzt a sodrából, hogy nem tudott rá mit felelni.

- Igen, igen - bizonyítá az a másik úr. - Hibásan tetszett a bevallást intézni; harmadik osztályban vallván a birtokát, s ehhez vallották azután a többi tulajdonosok is a magukét.

Azután megint Bárzsing vette át a szót.

- Pedig ez hát dohánytermesztő föld lévén, úgy vétetik, mint kerti föld.

Arra megint a másik úr folytatta.

- Mert ámbátor hogy ez homok, de megbecsülhetetlen jó homok: valódi humusz. Televény tartalmú termékeny homok.

- Aminek a jövedelmi átalaga évenkint legkevesebb 120 pengőre tehető.

- S igen természetes, hogy e földeket aszerint kell tehát bemesszolni.

Kolbay pedig mind azon gondolkodott, hogy hiszen nem a dohányföldemnek a minéműségét megtudni vágtattam én ide utánad lóhalálában, hanem hogy elővegyelek, hol jártál, mit tettél ezelőtt egy esztendővel. Végre kitört belőle az indulat.

- De hát micsoda az úr? - riadt rá Bárzsingra, a mutatóujja hegyével megbökve a jeles ifjú vállát, amitől ez majd beesett az aszaló kemencébe.

- Kérem, kérem - sietett felelni az a másik úr -, Bárzsing úr hivatalos minőségben katasztrális-bizottsági-reklamacionális-törvényszéki segédbiztos.

Kolbay csak elámult.

Hisz még a cserebogárnak is két esztendő kell, amíg földi pajorból repülő rovarrá átváltozik.

- Megbocsásson, uram - szólt aztán Bárzsing úr, tekintetadó pozitúrába téve magát s két kezét a pantallon zsebébe s egyet-egyet emelkedve a sarkán. - Én tudom, minő tisztelettel tartozom ön korábbi érdemeinek, azokról soha nem fogok megfeledkezni; de amidőn a státus érdekei kívánják, mellőzni kényszeríttetem minden személyes tekinteteket. Ezt előre kell bocsátanom.

Most megint a másik úr szólt. Ennek már nem voltak ismeretei a hadastyán korábbi érdemeiről, annálfogva ez szarkasztikus változatokban forgatta ellene a fegyvert.

- Hja, mert azt "az urak" nem akarják átlátni; hogy sok kicsinyből lesznek a milliók; ha minden ember eltagadja a birtokát egy osztállyal a valódinál hátrább, abból az államnak millió és millió vesztesége fog lenni.

Bárzsing szólt:

- Melynek ellenőrzése minekünk, bár kellemetlen, de mulaszthatlan kötelességünk, s annak lelkiismeretes megtartására eskünk és becsületszavunk által vagyunk kötelezve.

A másik úr szólt:

- Különben bátor vagyok megjegyezni, hogy a fassió benyújtmányi ívén világosan ki van nyomtatva, hogy az illető bevallók maguk is adataikat esküvel egyértékűnek tekintendik.

Bárzsing szólt:

- Én ugyan hajlandó vagyok uraságod mentségére felhozni, hogy talán maga sem tudta földeinek minőségét, s csupán tévedésből írt bevallásába a valóságtól eltérő adatokat.

Megint a másik szólt:

- Ámbátor az évenkinti haszonbérből kiszámíthatta volna, hogy birtoka mely osztályba tartozik.

Most Bárzsing kenetteljes hangon szólt:

- Mert tessék elhinni, őrnagy úr, annyi rosszakarattal, annyi malíciával, annyi alattomossággal kell találkoznunk ezen a téren, hogy nem csoda, ha az ember utoljára az egész nemzet irányában elkeseredik. Sohasem sejtettem volna annyi ravasz titkolózást, alattomos egykézre játszást, tettetést, az állam megrövidítésére célzott hamiskodást, az üdvös intézmények meghiúsítására törekvést, a hatósági közegek szántszándékos félrevezetését, mint mennyit jelenleg a magyar népben, de kivált a volt kiváltságolt osztálynál tapasztalok.

- Még azoknál is - sietett közbekiáltani a másik úr -, akik különben állásuknál fogva gyámolítani, elősegíteni volnának hivatva az üdvös intézményeket. - Nyilván az öregre célzott e váddal.

- De nem! - szólt Bárzsing, a másikat csitítva. - Én az őrnagy urat szándékossággal nem vádolom. Régóta ismerem, mint igazi derék, lojális férfit.

- Ókonzervatív lojális? - tréfálózék az a másik úr.

- Aki minden bizonnyal átlátandja tévedését, s mindig kész hűséggel iparkodand a támasztott hibát helyrehozni.

- Amely szívességgel egyébiránt, intra parenthesim, kénytelen is leend.

Kolbay csak hagyta magát egyik kézből a másikba dobatni. Csak hallgatta, némán, mozdulatlanul, hogy tartanak neki leckét hűségből, lojalitásból, állam iránti kötelességekből, olyan emberek, mint Bárzsing; hogy vádolják csalfasággal, alattomos rászedéssel, a közjó megrövidítésével, hamis bevallással, őt mind egész nemzetestül együtt, olyan emberek, mint Bárzsing; hogy vádolják, hogy védelmezik, hogy gyanúsítják, hogy mentegetik, hogy vallatják, hogy konvinkálják, hogy gúnyolják, hogy dicsérik, és összesen milyen semminek veszik az olyan embert, mint ő, az olyan emberek, mint Bárzsing.

Csak állta és nem szólt rá semmit. Csupán az öreg Lávayné jutott sokszor eszébe. "Megmondta az a kriminális asszony, hogy megver az isten ebben az utamban; ugyan megvert."

Csak nézte, hogy írnak előtte rovatokba mindenféle ákombákot, hogy kötik össze ismét csomagokba az aszaló hídjára kirakott hosszú iratokat; hogy indulnak meg, anélkül, hogy őt üdvözölnék, s járnak végtül végig a földeken; felmarkolva, megszaglászva, megkóstolva a porondot; hogy veszik jegyzőkönyvbe a parasztok beszédeit, hogy határozzák meg, mennyi rész televény lehet ezen a földön, melyet hetvenhét ősapjának vére öntözött, aki mind katona volt, és soha egy háborúból is seb nélkül haza nem jött; és akik között ő már a legutolsó.

És akkor még inkább érezte, milyen szomorú dolga van egy olyan vén csontnak, aki már régen meghalt, rég kimaradt a századból; csakhogy elfeledte magát eltemettetni, és most itt maradt hazajáró léleknek, egy kísértet hússal és vérrel.

Hanem ettől a naptól fogva nem ment fel többet a várba.

Dolnay bárónő egyike volt a legünnepeltebb honleányoknak.

Ez a szó sem régi eredetű; hajdanában a honfiak elvégezték a haza minden dolgát, most azonban vagy annyira megszaporodtak a haza viszontagságai, vagy annyira elfáradtak a férfiak, hogy a leányágnak is osztozni kellett a küzdelmekben, s azt sokan példás igyekezettel teljesíték is.

Dolnay bárónő is egyike volt azoknak, kiket az emlékezet hálásan fog szájról szájra adni, kinek kastélya egy időben valódi sebesültek kaszárnyája volt, ki később menekültek rejtegetője, bujdosók táplálója, államfoglyok vigasztalója lett, s amit azok odabenn apró faragványocskákat készítettek, hogy hosszú idejük teljék, azzal Dolnayné házról házra eljárt más gazdag úrnőket is megadóztatva, eladván nekik mesés áron e kis faemlékeket, s a foglyok kényelmesebb ellátására fordítva az így szerzett összeget. Magának is fele jövedelme ilyen célokra fogyott el.

A bárónőt százan meg százan áldják most is, és ez áldásokat meg is érdemelte, mert valóban honleány volt.

És ha egy honleánynak van valami hibája, ez az, hogy ő "leány".

Egyszer csak Dolnay bárónő férjhez ment Volozov muszka herceghez.

Isten látja lelkemet, nem azért szólom meg, hogy muszkához ment; mert hiszen a herceg igen derék, mívelt ember volt; nem azoknak a torzonborz hetmanoknak az előképe, akiket a világ minden bolond lapja karikatúrában örökít, hanem éppen a szabadelvű Oroszország új ivadéka; Herzen és Bakurain titkos jó barátja, aki együttműködött ugyan a magyarországi campagne-ban, hanem azért tele van e noble nemzet iránti szimpátiákkal; hanem csupán az a kifogásom e házasság ellen, hogy a bárónő ötvenhárom, a herceg pedig harminchárom éves volt.

Azért Volozovné tovább is nagy honleány maradt, bár az ilyen célokra kevesebb anyagi költséget fordíthatott, hanem bőven pótolták azt a herceg szabadelvű szavai, amiknek közrebocsátásában nem is volt fukar.

Félév múlva férjhezmenetele után a hercegnő meghalt.

Akkor már olyan törvények voltak, melyek az ősök szerzette földet nem kötötték a család nevéhez; minden egyes ember rendelkezhetett kénye szerint a rábízott darabjával az országnak. A hercegnő férjének hagyományozta minden vagyonát.

Ezt ismét nem szemrehányásképpen említem fel. A herceg, mint ezt mindenki beszélte, azért, hogy magyar honfivá lehessen, kénytelen volt elébb denaturalizáltatni magát, s ennek folytán lemondani oroszországi roppant terjedelmű birtokairól, amik ezer, vagy tán éppen kétezer, ha nem háromezer négyszögmérföldre terjedtek; s amikben két vagy három millió jobbágya lakott, akiknek darabját szabadságában állt száz rubelével eladni; s amely jószágért évenkint tíz-húsz millió rubel jövedelmet húzott. - Hogy egész pontossággal így vannak-e a számok, azt én bizonyosan nem állíthatom, de nekem így beszélték jól értesült körökben, s én most olyan kedvemben vagyok, hogy mindent elhiszek, csak parancsoljanak velem.

Tehát a hercegre nézve valódi áldozat és nagylelkűség volt egy magyarországi rongyos uradalom birtokát elfogadni, mely alig tesz húszezer holdacskát.

A birtokba iktatásnál Fertőy volt a végrehajtó hatalom.

Ebben sincs semmi különösebben megjegyezni való.

A hercegnek még neje életében volt két "nièce"-e a kastélyban, akik igen vidám és kitűnő míveltségű hercegasszonykák voltak.

Hogy minő családi leszármazásnál fogva voltak a herceggel unokahúgaságban, azzal bizony hirtelen nem szolgálhatok, s miután azt nem várhatni tőlem, hogy most rögtön minden korlátozó körülményen keresztültörve Moszkauba fogok utazni, ott a Kremlben előkérem a nemességi aranykönyvet, s fölkerestetem, minő családi ágon függnek össze Olga és Feodora hercegkisasszonyok a Volozov hercegi családtörzzsel, tehát legjobb lesz, ha megnyugszunk abban, hogy Olga és Feodora úrhölgyek csakugyan a herceg "nièce"-i.

Mind a kettő hercegi szépség. Egyik szőke, telt idomú, piros életszínű alak, másik barna, halovány és karcsú.

Olga és Feodora hercegnők a beiktatás után meglátogatták Fertőynét, s meghívták kastélyukba, s úgy illett, hogy Szerafin a meghívást elfogadja, s a látogatást visszaadja.

Íme tehát Varsóig sem kellett menni!

De ne rágalmazzunk senkit idejekorán. Hiszen Fertőy is mindig együtt járt nejével, s a herceg igen nemes keblű férfi volt, ki még a hatodik hónapban is borsos kelméből készült kabátot viselt, megholt nejét gyászolva, s valódi kultuszt csinált a megboldogult emlékezetéből.

Hanem ezért vendégeinek szabadságukban állott magukat mulatni kényük-kedvük szerint.

Aminthogy Fertőy nagyon is gyakran ellátogatott a hercegi kastélyba, s hosszasabb időre is ott felejtette nemcsak a feleségét, hanem még saját magát is.

A herceg igen szép ember volt, valódi női szépség férfiúvá travesztálva.

Deli termet, finom, sima arc, nagy, kék szemek, dúsgazdag, szőke haj, szép metszésű száj, ahogy Adoniszokat festenek.

Szépségéről ő, maga is teljes öntudattal bírt, s azt úgy ápolta, mint a bibliai sáfár a rábízott talentumot, aminek jól felhasználásáról számot kellend adnia, mikor az idők teljessége eljő.

Az egész világ beszélt már róla, hogy Szerafin és a herceg között valami szívbeli viszony létezik, mégpedig a férj elnézésével. Pedig még akkor talán nem is volt igaz. A világ rossz nyelve megelőzi az embernek a rossz gondolatját.

Fertőyék sokat időztek a herceg kastélyában.

Néha megtörtént, hogy a herceg és Fertőy elmentek vadászni, s olyankor Olga, Feodora és Szerafin egyedül maradtak.

Az különös volt! Szerafin nem érezte magát jól a két hercegnő társaságában; valami ellenszenvet, valami delejes ingerültséget érzett magában, midőn velük egyedül maradt; nem tudott magának számot adni róla, miért.

Olyankor, mihelyt szerét ejtheté, megszökött tőlük, lement a kertbe, valami regényt vitt magával, leült valamelyik "bosquet"-ba, s hagyta magát keresni, és olvasott, és ábrándozott, míg Olga és Feodora rá nem találtak, s kacagva vissza nem vitték a kastélyba a szökevényt.

Vagy pedig óraszámra elnézte, hogy dolgozik a kertész a virágágyak között; ültetgeti a rabatokat, metéli a fattyúhajtásokat, s ojtogatja az egzotikus virágokat nagy gonddal és figyelemmel.

A kertész is egyike volt azon cselédeknek, kikről a meghalt hercegnő hagyatékilag kikötötte, hogy azokat a szolgálatból soha elbocsátani nem szabad, s fizetésüket hozzányúlhatlan hitbizományban biztosítá.

Fiatal legény volt még, alig 25-26 éves; simára borotvált arcú, valószínűleg német eredetű, nem is beszélt más nyelven; lapos sipka, hosszú ernyővel volt a fején, s zöld blúzt viselt.

Szerafin olyan sokáig elnézegette azt az embert, hogy mit dolgozik, s kérdezgeté tőle, mi ennek a virágnak a neve, mi amazé. A kertész felelgetett neki mindenre köteles készséggel.

Egyszer, mikor az öntöző napszámosok jó tova mentek, Szerafin megszólítá a kertészt.

- Hogy híják önt?

- Friedrich.

- Kedves Friedrich, legyen olyan jó, szakítsa le nekem azt a halavány sárga rózsát, én félek, hogy a kezemet megszúrom.

- A sárga rózsának nincs tövise.

- Hát akkor leszakítom magam.

Szerafin leszakítá a rózsát, a kertész dolgához látott.

- Kedves Friedrich, ennek a "lángvirágnak" mért nincsen szaga? Én Olaszországban illatosokat találtam.

- Itt elvesztik az illatot, saját hazájukban van nekik.

- Hát ön nem tudja, hogyan lehet a virágot ismét illatossá tenni? Jöjjön ide, majd én megmondom.

A kertész közelebb lépett.

- Figyeljen rám.

Szerafin eddig németül beszélt a kertésszel, most magyarul szólt hozzá, lassan, alig hallhatóan:

- Ön, barátom, rosszul van álcázva...

A kertész ijedten tekinte rá.

- Önre már két ember ráismert; az egyik én vagyok, a másik Fertőy... Ön Lávay Béla...

A megszólított szoborrá merevült e név kimondására.

Hisz olyan jól hitte magát elrejtve egy következetesen játszott szerep mögött; ki ismerhetett volna rá e helyzetben, ez alakban, ha nem annak a szeme, aki szeret és annak a szeme, aki gyűlöl?

- Jöjjön utánam az üvegházba - súgá neki Szerafin. Az ifjú gépileg követte.

Itt az egymásra hajló délszaki növények zöld árnyékában, senkitől észre nem véve, elvetett minden tartózkodást a nő és lett - nő.

Megragadá az ifjú kezét, mely barna volt és kérges a munkától, s mielőtt az akadályozhatta volna, összecsókolá e kezet, és sírt.

- Óh, e kéznek alacsony munkát végezni most! A földet vájni e kéznek, mely az eget lehozni volt hivatva!

- Óh, asszonyom - szólt az ifjú -, a földmunka a legédesebb, s a zöld levél a legjobb barát.

- De önnek nem lehet tovább itt maradni - sietett Szerafin beszélni, csipkekendőjével hirtelen letörülve könnyeit. - Én láttam Fertőy arcát, midőn az sokáig önre függeszté szemeit. Akkor gyanakodott. Egyszer azután hirtelen hátratekintett önre: akkor ráismert. Én figyeltem rá, és tudom jól, hogy önt megismeré. Csak az akadályozta eddig, hogy önnek nem árthatott, mivel a herceg magával vitte vadászni; de ha bevárja őt, akkor ön veszve van.

- Köszönöm, asszonyom, de én mindenre kész vagyok.

- Mindenre?

- Igen. - És e szónál hegyesre köszörült kést vont ki kebléből Béla, s megmutatta az élét Szerafinnek. - Mielőtt elfognának, én szabad embert csináltam magamból.

- Az istenért, minő eszméket hord ön magával! Éles késsel fekszik le, mint esküdt hitvestárssal, és a halált hordja szíve fölött. Ezen meg lehetne őrülni.

- Óh, nem, asszonyom; ettől a gondolattól egy istennek érzi az ember magát. Az nagyon nagy úr, aki azt tudja magáról, hogy akkor halhat meg, amikor akar.

- Nem, nem, nem; az nem igaz. Gyáva emberek dolga az, a bátor küzd. Valaha engemet fog elérni ez a sors, mert én asszony vagyok, gyönge és gyáva; de ön férfi. Adja ön nekem ezt a kést.

- Mit érdekli önt, asszonyom, az én életemnek rövidebb vagy hosszabb volta?

- Ön velem megvetően bánik. És azt hiszi, hogy igaza van. Pedig nincs. Az egész világ kárhoztat, rágalmaz, megítél. És az egész világnak igaza van: csak önnek nincs. Csak önnek nem szabad engem elítélni. Ön jól tudhatja azt, miért nem. Valahányszor rám gázolnak, mint egy sáros kőre, önnek eszébe kellene jutni, hogy "én ebből a kőből gyémántot alakíthattam volna". Én nem szerettem soha életemben senkit - senkit - soha. Ön jól tudja azt, mert gyermekkoromtól fogva ismert. Amit anyám iránt érzék, az félelem volt, ami meghalt Róbertemhez kötött, az végtelen becsülés, s ami jelenlegi férjemhez hozott, az hideg, hiú asszonyi cselszövény. Ki tudja, mi nem lehet még belőlem? A bűnlajstrom még nem egész. De szerettem valakit, szerettem igazán; teljes szívemből és lelkemből; igazán és titokban. Hogy szerettem, onnan igaz, mert sohasem tudta meg senki. Hanem ennek vége.

Bélára fájdalmas hatása volt e jelenetnek, szeretett volna menekülni belőle.

Szerafin megfogta kezét.

- Ne forduljon el tőlem. Bírám akart lenni: hallgassa meg, amit gyónok, s vallomás után ítéljen. Nekem semmi jogom valakinek azt mondani, hogy szeretem, mert annyiszor mondtam azt másnak, midőn nem volt igaz; de van egy gondolat, ami még efelett lesújt, összezúz, az a gondolat, hogy van ezen a világon még egy nő, aki önt jobban, igazabban szereti, mint én, s aki magát oly mértékben tette érdemessé viszonszerelmére, amilyen mértékben én azt eljátszottam. Lássa ön, ez a gondolat az, ami megöl, és ez az, amit el nem hallgathattam. Önnek el kell innen menni, el kell menni - nem azért, mert itt önt elfognák, hiszen van nekem annyi összeköttetésem, hogy önnek sorsán akkor is lehetne fordítani, hanem azért, mert ebben a kastélyban rövid időn önnek a nejét rágalmazni fogják, az cselédszájra kerül, s azt ön is meg fogja hallani.

- Juditot! - kiálta fel lángra gyulladtan Béla.

- Legyen ön csendesen. Méltatlanul rágalmazzák. Én mondom önnek. Egy-egy ízt szakítok le saját szívemből, midőn azt mondom önnek, hogy Juditot ártatlanul szólják. Óh, nekem jólesnék az, ha igaz volna, ha bűnös volna; ha azt mondhatnám, most már választhatsz ismét; de nem igaz; Judit oly tiszta és hű, mint egy angyal. Óh, érzi-e ön azt a rettenetes kínt, hogy ezt nekem kell önnek megmondanom?

- Köszönöm - rebegé Béla, kezét nyújtva a reszkető hölgy elé.

- Lássa ön, milyen bolond vagyok én. Ahelyett, hogy tépném, szaggatnám a fonalakat, amik önt Judithoz fűzik; még összébb kötözni segítek.

- S ki az, aki őt rágalmazza? - tudakozódott mohón Béla.

- Beszéljünk önről; önnek azért kell megszabadítania magát, hogy őt megvédhesse; önnek azért kell élnie, mert egy nő, akit szeret, az ön oltalmára van szorulva. Átadja-e ön már azt a kést?

Béla kivonta kebléből a rejtett vasat, s némán átadta Szerafinnek.

- Lássa ön, ez mégis valami ajándék öntől. Azt mondják ugyan, hogy barátok közt kést ajándékozni nem jó jel, de én azt is elfogadom. Lássa ön, milyen bolond vagyok én. Ahelyett hogy örülnék annak, hogy egy kőkemény szívet, egy hideg, kegyetlen szívet egy még keményebb, még hidegebb vas átszegez, hogy ne legyen se enyim, se másé, ahelyett a vas és a szív közé állok. Tehetek-e róla? De most hallgassa ön meg, mi tervet gondoltam ki, hogy ön megmeneküljön, és nejével újra szabadon találkozhassék.

Most már elfordítá Szerafin tekintetét Béla arcáról; addig ő szegzé szemeit annak lecsüggesztett arcára, de midőn Juditról, a vele találkozás reményéről kezdett előtte beszélni, akkor az öröm fénye élénkíté az ifjú tekintetét, akkor vágyva leste a szót Szerafin ajkairól, amik beszéd közben oly szépek voltak, s Szerafinnek ez az öröm úgy fájt; ő okozta azt, de nem akarta látni.

- Tehát hallgassa meg tervemet; igen egyszerű az, és könnyen létesíthető. Nem messze innen a hamvasi pusztán lakik egy jó barátném, gr. Szélaknayné. A grófné özvegy; egyetlen fia van. Engem nemrég felkért, hogy nincsen-e ismerőseim között valaki, akit nevelőül ajánlhatnék fia mellé. A nevelőnek magyarnak kell lenni, s angolul és franciául érteni. Amint ilyenhez juthatnak, rögtön utazni fognak külföldre. Ahogy én ma reggel önt ez álruhában felismertem, első dolgom volt a grófnénak levelet írni, melyben azt írám neki, hogy egy igényeinek megfelelő ifjút fedeztem föl; neve Komáromi Albert: egyik az ön szülöttevárosának neve, a másik németre fordított Béla. Ön még az éjjel általam már előre küldött szekéren elutazik a grófnőhöz, a szekér a faluvégi csárdánál egész napestig befogva várakozik önre. Az ajánlólevél itt van nálam. Két nap múlva a grófné kiutazik Schweizba, s ön ez úton kimenekül az országból. Két hónap múlva azután társalkodónét fog a grófné keresni, ki őt utazásaiban kövesse, s ön egy napon azt fogja látni, hogy Judit is ott lesz ön mellett.

Szerafin egy forró szorítást érzett kezén. Nem viszonozta, nem örült neki, jól tudta ő, hogy ez nem neki szólt.

- És ezután ki fog tehetni róla, ha a nevelő és a társalkodóné egymást megszeretik? - folytatá Szerafin kacagva. - A grófné bizonyosan nem fogja önök szerencséjét akadályozni.

Szerafin most már visszatalált szokott gunyoros hangulatába.

- Tetszik-e önnek a terv?

Béla némán intett, hogy elfogadja.

- S már most "lieber Fritz", szentimentális ideák à part! Mi megint nem ismerjük egymást; ön menjen azáleákat oltogatni s szolgáljon az uraságoknak bouquetokkal, este pedig lásson hozzá, hogy merre van a kerékvágás!

E percben két egymás után következő lövés hallatszott az üvegház közelében.

- Jézusom! - sikolta fel Szerafin, s a rémület önfeledt rettenetében hirtelen Béla keblére borult, két kezével annak fejét takarva el. Mintha öntestével akarná megvédni.

A kívülről hangzó kettős kacaj tanúsítá, hogy a sikoltást odakinn is meghallották, s a tréfa tökéletes.

A herceg és Fertőy tértek vissza a vadászatról, s amint az üvegház felé közelítettek, a kerten és a parkon végighaladva Fertőy felismerte Szerafin hangját. Igen természetesen azt hitték, hogy Olga és Feodora hercegnők is vele vannak, azokkal beszél, s ennélfogva Fertőy egészen vadászos enyelgésnek találta kilőni fegyverét, hogy a delnők hadd jöjjenek egy kis kellemes emócióba.

A sűrű virágcsoportozattól, meg az ablakokra sütő nap miatt nem láthatták, kik vannak jelen.

Mire az urak az ajtóhoz értek, már akkor Szerafin egészen szerepénél volt; szeretetreméltó durcával sietett a nimródok elé, s követelte, hogy ki volt az a szerencsétlen, aki itt lőtt.

A herceg elárulá, hogy Fertőy cselekedte.

- Szerencséje; mert ha a herceg tette volna, meg nem bocsátanám.

- S Fertőynek megbocsátja? - kérdé tréfásan a herceg.

- Óh, ha azt tudom, hogy ő ijesztget, attól nem ijedek meg.

- S valóban megijedt nagysád?

- De hogyne! Ha valaki más lett volna még itt, mint a kertész, okvetlenül odaájultam volna a karjai közé.

(Valakinek másnak talán nem; hanem éppen annak a kertésznek igenis.)

- Tehát csakugyan nincs itt más, mint a kertész? - kérdezé fürkésző tekintettel Fertőy.

- Egy lélek sem - felelt Szerafin. - A kertészeket pedig Moszkauban nem számítják a lelkek közé, ugyebár herceg? Egy-egy virágbokrétát rendeltem meg hármunk számára.

- Óh, szép nagysád, az én kertészemről ne tessék oly lenézőleg beszélni. Nekem őt a megboldogult hercegnő különösen ajánlotta, mint igen jó nevelésű ifjút, aki tanult ember; iskolákat járt.

Szerafin összerezzent; - ez veszélyes tárgyba kezd.

Fertőy gúnyosan nevetett.

A herceg azt hitte, hogy azon nevet, amit ő mondott.

- De bizony, tessék elhinni, egy kertésznek nagyon sok "lateint" kell tudnia. Én világért sem értek annyit, mint ez a jó fiú; pedig nekem "Hofmeisterem" volt, aki annak idejében a tudományokkal gyötrött. Én gyakran bámulom ennek a fiúnak az óriási emlékezőtehetségét. Annyi ezer növényt mind nevéről ismer.

- Ah, az lehetetlen - mondá Fertőy -, talán csak mond, ami eszébe jut.

- Au contraire! Mindennek az igazi nevét adja elő.

- No én meg tudnám egzaminálni, mert én is nagy virágismerő vagyok.

Szerafin rosszat kezdett sejteni. Ő tudta, hogy Fertőy semmilyen sem virágismerőnek. Ez bele akar kötni az ifjú emberbe.

- Tessék megkísérteni! - ajánlá a herceg. - Lieber Friedrich! Hát mutasd meg ennek a nagyságos úrnak, hogy érted a mesterségedet.

Ilyen módon produkálják a nagy urak a kitanított vizsláikat is.

Az úri társaság belépett az üvegházba.

Elöl ment Fertőy, utána Béla, mint kertész, azután a herceg és Szerafin egymás mellett.

Szerafin aggódva nézett Bélára, hanem annak legelső mozdulatánál meg volt nyugtatva; Béla valóban oly ügyesen játszotta szerepét, hogy tapsolni lehetett volna neki érte.

Először is, emberségtudásból, levette a sipkáját, míg az urak feltett föveggel jártak, s akkor látta Szerafin, hogy a homlokán a haj kétfelől úgy van felborotválva, hogy arcjellegének egészen szokatlan kifejezést ad. Amellett éppen úgy tudja nyakába húzni a fejét, mint ahogy kitanult kertészek szokták, akik tán azért tesznek így, hogy a papmacska az inggallérukba ne essék. Amit németül beszél, az oly valóságos "gmoan" dialektus volt, hogy azt ugyan senki sem foghatta rá, mintha valami iskolában tanulta volna. És ami a legismerhetetlenebbé tette: nyájas és alázatos volt. Ilyennek csakugyan nem látták a régi világban.

A legnagyobb készséggel és csoda folyékonysággal recitálta el minden növénynek a nevét, amit csak Fertőy meg akart tudni tőle; ki eleinte csak arra szorítkozott, hogy a latin "us"-ba végződő főnevek mellékneveit szinte "us"-ra igazítgatta ki, s Béla bírt annyi önmérséklettel, hogy nem világosította fel, miszerint a fák és cserjék a diáknál mind a "szép nemhez" tartoznak.

- Nos, ugye, hogy nagy tudomány ez? - szólt diadalmasan a herceg, kinek öröme akkora volt ezen a "sport"-on, mintha borzebe minden borzfiút kihúzott volna a lyukból.

- Igazán! - szólt Fertőy. - Kár neked öcsém Fritz, hogy professzorrá nem lettél, úgyis annyi szamár van most az iskolákban.

- Hát még akkor mennyi lehetett, mikor ön is ott járt - vágott közbe Szerafin.

A herceg nevetett; Fertőynek pedig az a jó szokása volt, hogy mikor szeretett nejétől egy oldaldöfést kapott, azt rendesen nem neki vissza, hanem valakinek másnak adta odább.

- Hát ezt hogy híják itt? - kérdezé hirtelen Bélától, egy virágzó tőre mutatva.

- Ez, kérem alássan, Gloxinia.

- Hát az a másik?

- Ez pedig Zinnia.

- Az hazugság! Ezt már ismerem. Amaz a Zinnia, emez a Gloxinia.

A kertész meghajtotta magát, s nagy önmegadással felelte:

- Ha nagyságod úgy találja, én abban is megnyugszom.

- Hát ez itten micsoda?

- Ez engedelmével cebravirág.

- Hol ennek a hazája?

- Kérem alássan, Madagaszkár szigete.

- Az hazugság. Ezt már én jól tudom. Ez az Antillákról való, másutt nem terem.

A kertész megadta magát: "a bizony meglehet."

- Hát ez micsoda?

- Ficus elastica.

- Volt-e már gyümölcse?

- Kérem ennek nem szokott lenni.

- Az szamár beszéd. Én magam tenyésztettem, s olyan fügék termettek rajta, mint az öklöm. Ostoba beszéd.

- Teringettét! - szólt közbe a herceg. - Ön olyan szépen tud cselédekkel gorombáskodni, mintha pólyás korától fogva mindig orosz muzsikokat rendszabályozott volna.

Most Fertőy oly közel állt Bélához, hogy csaknem az orraik érték egymást.

- Hát lieber Fritz, a sok teória mellett tudod-e, hogyan kell dinnyét ananászba ójtani?

Béla e szóra nem felelt semmit, hanem félrekancsalított a herceg felé, sipkáját hóna alá szorította, mellénye zsebéből kivett egy burnótszelencét, nagyot szippantott belőle, s megint a hercegre nézett, mintha mondaná neki: én ugyan csak egy paraszt vagyok, ez az úr pedig nemes - hanem "ló".

Szerafin rendkívül meg volt elégedve Bélával. Neki nem volt szabad elárulni az emberi általános büszkeséget, hanem azért a meghunyászkodást mégsem annyira vinni, hogy a speciális kertészi büszkeség keresztül ne érezzék rajta, mert az ismét gyanút költött volna.

Valóban oly jól játszott, hogy Fertőyt magát is zavarba hozta; kezdett kétkedni gyanúja alaposságáról. Ez nem Lávay Béla.

Most egy pompás akvárium elé értek.

Egy gyönyörű öles átmérőjű márvány vízmedence kristályában a legbujább tenyészetű vízi növények úsztak, s azok között egy pompás nílusi lótusz, mely első, arasznyi nagyságú rózsáját aznap tárta széjjel, mély rózsaszín kelyhét aranysárga hímporbojtjával magosan emelve ki a víz színe fölött, míg tányérnyi sötétzöld levelei veres és sárga erektől márványozva a víz tükrén lebegtek.

E ritka dísznövény az egész társaság figyelmét megragadta. És ez a szép virág volt az, melyet Fertőy jónak talált arra, hogy belőle olyan mérget szíjon, mely ellenfelének igazi alakját visszaadja, ha csakugyan ő az.

- Lássák - szólt a herceg -, ezt én saját magam hoztam a párizsi jardin des plantes-ból tulajdon felügyeletem alatt, és már virágzik.

- Hát ennek mi a neve? - kérdé Fertőy.

- Lótusz! Hát lótusz - sietett egyszerre herceg és kertész megfelelni, mintegy neheztelve azon, hogy lehet valaki, aki egy lótuszt első tekintetre meg nem ismer.

- Tudom, tudom; azt tudom, de hogy nem viseli-e valamely magas úrhölgy nevét?

- Óh, igen - bizonyítá a herceg - mi is a neve? - kérdé Bélához fordulva - Én mindjárt elfelejtem.

- "Reine d'Egypte Semiramide."

- Igaz, igaz; én is így tudom - bizonyítá a herceg.

- Ah, ah, ne tréfáljon velem a herceg - kötödék naiv enyelgés hangján Fertőy. - Tán nem hallottam hírét annak a hírhedett lótusznak, mely önnek akváriumában egy szépasszony nevére van keresztelve.

- No úgy hiszem, Semiramide asszonyság szép lehetett valaha.

- Igen valaha, a triumvirátus idejében; de itt egy mostani asszonyról van szó, akinek kegyelmességed udvarol; jól ismerjük azt.

- Bizony isten nem tudok róla semmit. Ez egy egyiptomi királyné.

- Hiszen királyné az is.

- Királyné? No azt őszintén megvallom, hogy erre a genre-ra a most élők közül nem fordítottam kellő figyelmet, hacsak bálkirálynékról nincsen szó.

- Vagy színpadi királynékról.

- Nono, azzal hagyjon békét, abból semmi sincs. Ezt csak azért mondja ön, hogy bizonyos helyeken diszkreditáljon.

- Nono herceg, én tudom, amit tudok; szólj csak meister Fritz, mi ennek a virágnak az igazi neve? Mikor keresztelte el azt a herceg egy igen-igen szép asszony nevére? Valld ki. Segítsek az emlékezeteden?

Szerafin reszketve látta, hogy Béla ez utóbbi szavaknál elkezd görnyedt állásából kiegyenesedni, arcvonásai visszanyerik eredeti jellegüket, s az utolsó szavaknál annyira elfeledkezik magáról, hogy hirtelen felcsapja a sipkáját a fejére.

Fertőy démoni gúnymosollyal hajolt oda hozzá.

- Nos, meister Fritz, nem úgy híják-e ezt az új szépséget, hogy "reine du théâtre, madame Lávay"...?

Abban a percben az álkertész úgy ütötte öklével arcul a kérdezőt, hogy az hanyatt esett az akváriumba, s váratlan látogatásával minden egyiptomi királynét egyszerre menthetetlenül agyonzúzott, míg Béla hirtelen egy szökéssel keresztülveté magát az üvegház nyitott ablakán.

A herceg e jelenet által fellázasztva hirtelen lekapta válláról puskáját, s arcához emelé a menekvőt gyorsan célba véve.

Egy pillanattal elébb, mint lőhetett volna, Szerafin megragadta kezét, s félrerántotta a fegyver csövét.

A herceg bámult, és újra bámult. Egy paraszt arcul üt minden felfogható ok nélkül egy vele csendesen virágokról beszélgető urat; valaki őt ezért meg akarja büntetni, s a megsértett neje megakadályozza a büntető kezet. Ki értene ebből valamit! A másik percben már eltűnt a gonosztevő a kert bokrai között.

Szerencsére Fertőy maga, azalatt a tenger fenekén járván, nem láthatá Szerafinnek e tettét, s mikor egy perc múlva az akváriumból ismét felmerült, mint egy tengeri isten, hínárral és sásliliommal koszorúzva, s elkezdett a felvilágon prüszkölni és habuckolni, azt a jelenetet a herceg oly tréfásnak találta, hogy efölötti mulatságában mindent elfelejtett, még a Semiramide tönkrejutását is.

Emlékeztek-e még arra a szomorú divatra? Mikor az ember darócruhát öltött, pórköntöst, nem olyat, mint aminőt most viselni divat, selyemutánzatát az abaposztónak, hanem valódi, igazi kocsisruhát, zsírszagút, fontos talpút és a - megfelelő szolgálatot is hozzá. A tudós, a dandy, a hős lovakat vakart.

S ha egy álmezben felismerték, ismét más divatot öltött, más házhoz szegődött, másféle parasztnak adta ki magát.

Ha pedig aztán nagyon elterjedt a híre egy vidéken, akkor kezébe fogta a vándorbotot, és indult országot, világot kerülni. Erdőn, völgyön, gyalogösvényeken, miket kecskék vertek a hegyoldalakba.

Óvakodva leskődött be az útjába került falvakba: minő nép lakik ott? érti-e a nyelvét? nem haragosa-e? nincs-e ottan zsandár? A szélső házaknál szállt, a zsindelyes tetőket kerülte. Erdők mélyéből, odvas fák menedékéből hallgatta a vihar zúgását, szíve dobogását. Vándorolt sötét éjszakákon át, mikor más jó lélek aluszik, s áldotta a vihart, mely fergeteg szárnyával hajtói elől eltakarta.

De mit vihar, mit üldözők neki! mit a kifáradt test aléltsága ahhoz, amit lelkében viselt. Egy elveszett múlt emléke, s egy kínzó jövő réme szeme előtt. Ezek az árnyak, amik még éjszaka sem maradnak el. A lélek vadászkutyái, akik előtte, mögötte ugatnak, kergetik, megmarják, pihenni nem hagyják!

S ha valamelyik futónak ifjú neje volt otthon!

Ifjú nő, kihez a férjnek nem "szabad" közelíteni.

Aztán meddig tart a nők hűsége? Vajon van-e benne valami igaz?

Akik vissza tudnak gondolni azokra az időkre és érzelmekre, amikben az ilyen történetek születtek, aminőket én itt mesélgetek, tudni fogják, hogy olyan tövissel, minőnek hegyét Fertőy Béla szívébe törte, az ember nem megy nyugodalmas nevelői állást keresni arra várva, hogy majd egyszer neje is utána fog szökni külföldre, hanem megkérdi a legelső éjszaka csillagaitól, hogy merre van dél, s egyenesen hazatér.

Beletelt abba két hét, míg olyan messzeségből, kerülő utakon, sokat lappangva, sokszor eltévedve, az ország fővárosába elérkezett. Az utolsó napot már a kerepesi téglavetők agyagvermeiben várta végig.

Szerencséjére esős idő támadt; bőrig átázott, de feltűnés nélkül közévegyülhetett egy csoport napszámosnak, kiket megszólítás nélkül beeresztettek a vámon.

Legelső hely, ahova sietett, volt a színház. Pedig őrizkednie kellett, ott legtöbb ismerőse fordul meg. De lehetetlen az, hogy őt e rongyokban valaki észrevegye.

A kapu előtt ki volt függesztve a színlap, a lámpavilágnál olvasá: "Lávayné jutalomjátéka."

Az eső nem volt hideg többé, teste, lelke forró lett, mint a pokol.

Judit jutalomjátéka lesz ma! Ezért siet annyi ember a színházba ebben a rossz időben, azért robog annyi fényes hintó a kapu elé. És ő minden egyes emberre olyan féltékeny volt, de kivált azokra, akik a hintókon érkeznek!

Ott maradt a szomszéd vendéglő falának támaszkodva, amíg a színmű elkezdődik, és nézte az arcokat, amiket egy percre a lámpák megvilágítottak. Sok ismerőse volt köztük. Azok nem néztek őrá.

Judit már rég itt van és öltözik.

Valami kertészlegény bokrétát visz a kötényével letakarva; azt bizonyosan Juditnak küldi "valaki". Óh, mint szerette volna azt az embert nyakon ragadni, a bokrétát kitépni kezéből s a sárba taposni. Pedig akkor tapasztalta volna, hogy az nem kertészlegény, hanem színházi szolga, nem is bokrétát visz Juditnak, hanem egy pohár sert valamelyik muzsikusnak, aki nem tűrheti odabenn a nagy melegséget.

Nemsokára rákezdték a zenét. Az öreg dob keresztülhallatszik az utcára. Nemsokára kezdődik a játék.

Béla képzelmében maga is ott volt a nézőkkel zsúfolt teremben, s várta a függöny fellebbenését.

A tapsvihar, mely keresztülzengett a falakon, jelenté, hogy Judit kilépett. Mily hosszan tapsolnak eléje. Vajon kik lehetnek azok? Hogy hívják őket név szerint? Mi okért tapsolnak? Mi joguk van hozzá?

Azután csendesség lett, a közönség figyel. Judit játékát, szavalatát senki sem kíséri oly figyelemmel, mint Béla ott künn, ki nem lát, és nem hall belőle semmit. Egy-egy hintóra, mely az utcán végigrobog, úgy tud haragudni: mit háborgatja a "nézők" figyelmét ilyenkor.

És újra zendül a taps. Talán nem is Juditnak már, hanem bizonyára egy másiknak, harmadiknak, ki a lámpanimbuszba lépett, de Béla minden tapsra oly féltékeny azért. A szerelem az, melyet a düh fokoz, s a büszkeség, mely a megaláztatással verseng. Minden taps, melyet a férj hall, azt tudatja vele, hogy az, akit szeret, e percben királynő "és" szolganő, a legfüggetlenebb népnek királynéja, s a legzsarnokabb úrnak szolgája: a közönségé.

Irtóznék odabenn lenni és látni őt most! és mégis úgy óhajtaná azt.

Látni őt, általa látatlanul és fürkészni vonásaiban a valót, akkor, amidőn alakoskodik.

Ha lehetne belépti jegyét kapni úgy, hogy a pénztárhoz ne kellene érte menni, ahol rögtön ráismernének? Hogyan? Talán játék vége felé mégis akad olyan derék ember, aki a színpadi hősök kivégeztetésénél többre becsüli a friss bifszteket, s elhagyja az előadást. Egy ilyen goromba fickótól el lehetne kérni a térti jegyét. Szokás az a színház kapujában.

A harmadik felvonás után jött is már kifelé egypár maraudeur nagy zajongva. Béla összeszorítá öklét, s eléjük akart menni, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy beléjük köt, miért hagyják el ily korán az előadást.

"Nem lehet kiállni, olyan meleg van, nem bírtam elébbre furakodni az ajtószőnyegnél, a onnan nem láttam semmit. Pedig csak azért maradtam Pesten, hogy Lávaynét lássam."

Béla megbocsátott nekik, s ismét visszatámaszkodott a küszöbnek.

Megint jött valaki a színházból. Ez alkalmasint csak az udvaron jött keresztül, mert szivarja égett. Béla azt nem vette észre. Szemére húzta sipkáját, s nagy szégyenkedve megszólítá: "kérném a térti jegyét." A megszólított félreérté a kérelmet, s odaadta neki elhajításra szánt szivarcsutkáját: "Nesze öcsém, légy vele boldog."

Hát odabenn mi játékot adnak?

Egy királynét, ki kedvesét elítéli halálra, mert lázadó volt.

Azt mondták, hogy ez Juditnak mesterszerepe. Mások azt állították, hogy nem fogja elég élethűséggel visszaadni a nő kétségbeesését, midőn a királynő és a szerető küzdenek szívében egymással, ő sokkal inkább királynő fog lenni, mint szerető. Azt is számba kellett venni, hogy nemrég kelt föl súlyos betegségből, kímélnie kell idegeit. Sokan azt is észrevették, hogy Judit jó idő óta nagyon szórakozott; magyarázgatták, ki jobbra, ki balra.

Annyi bizonyos, hogy az ügyelőnek kellett ezúttal is minden apró színpadi kellékre figyelmeztetnie, hogy el ne felejtse majd magával bevinni a színpadra. Itt a méreg, itt a tőr, itt az elhajítani való gyűrű, itt a pecsétes levelek. Mindezeket úgy híják színpadi nyelven, hogy rekvizitumok.

Judit fel volt már öltözve az első felvonásban, midőn az ügyelő ismét bekocogtat szobájába:

- Egy levél.

- Köszönöm. Tegye kérem a többi közé a tálcára.

- De ez nem rekvizitum-levél, kegyednek szól, most hozta a posta. Kívül az van ráírva, hogy "sürgős".

Judit átvette a levelet, s rögtön megismerte az íráson Szerafin kezét.

Odakünn már a zenészek számára csöngettek, de a levél sürgős volt, azt el lehete addig olvasni.

A levél így szólt:

"Kedves Juditom!

Egy balesetről értesítelek, melyet mindeddig titkolnom kelle előtted, mivel azt hittem, hogy még elejét fogom vehetni. Midőn legközelebb Fertőyvel herceg Volozov kastélyában voltunk, annak udvari kertészében ráismertem Béládra."

Judit összerezzent, mintha villanyütés érte volna.

"De nemcsak én ismertem rá, hanem Fertőy is."

Judit reszketve támaszkodott öltözőasztalához.

"Én siettem Fertőyt megelőzni, s beszéltem Béláddal, azt ajánlottam neki, hogy menjen el innen gróf Szélaknaynéhoz, ki őt, mint fia nevelőjét, külföldre kiviendi, s oda azután te is utána mehetsz. Ebbe ő bele is egyezett."

Judit homloka redőkbe vonult. Mi szükség e magas úrnőnek Bélát védelmezni? Tudta, hogy Szélaknay grófné is fiatal.

E felhőárnyékot hamar letörlé arcáról a további sorokból felidézett vihar.

"Fertőy közbejötte megakadályozá e tervet, ki Béláddal szerencsétlenül összeszólalkozva, általa oly módon sértetett meg, aminőt férfi soha meg nem bocsáthat. Béla e jelenet után rögtön eltűnt a kastélyból, senki sem tudta meg, merre; én egyedül sejtém, hogy utasításom szerint Szélaknaynéhoz menekült. A grófnénak írni nem akartam, nehogy levelem valakit nyomára vezessen. Szinte két hét múlt el már ez esemény után, midőn levelet kapok Szélaknaynétól, melyben tudatja velem, hogy az általam ajánlott nevelő még mindig nem érkezett meg hozzá. Tehát Béla nem oda menekült."

Juditnak jólesett azt megtudni. De tovább, tovább!

"Hogy Fertőy nyomozza megsértőjét, azt bizonyosra tudom. Sejtelme ugyanaz, ami az enyim. Ő a férjben neje iránti féltékenységet ébreszte föl; Béla nem fog már sehol megállapodni az országban: ő Pestre fog sietni. A féltés csak egy tárgyat lát, a többire nézve vak. Azért kérve figyelmeztetlek, ne vedd rossz néven egy régi barátnéd jó tanácsát: távozzál el minél hamarább Pestről, jőjj e tájra vendégszerepekre. Egy vidéki városban nem lenne oly veszély Bélára nézve, ha rád találna, mintha Pesten keresne föl. Te legjobban tudhatod, miért. Ott minden ember ismerőse; ott ezer gyanakodó szem kíséri lépteidet, s mindenki jól tudja, hogy az ő lábnyomai a te kapudban fognak végződni..."

Judit nem olvashatott tovább: a világ elsötétült előtte; lerogyott a székre.

Béla üldözve és őhozzá menekülőben; nyomában mindkettőjük esküdt ellensége. Ha elébb feltalálná őt az üldöző, mint nejével találkozhatott? Judit úgy érzé, hogy e gondolat alatt meg kell fulladnia.

- A játék elkezdődött! A kegyed jelenése következik! - hangzott az ajtóban az ügyelő figyelmeztetése.

Ah! Ebben a percben játszani indulni! Kiállni a lámpafény elé ezzel a dúlt arccal; hazudni királynéi dölyföt ezzel a reszketéssel minden tagján; mondani szerepet egy kitörni akaró jajkiáltással nyelvén; művészi indulatokat szenvelegni a kétségbeesés tőrével szívében!

Pedig ennek meg kell lenni. Rab vagy, eredj, a te urad vár.

Judit kitántorgott a színpadra. Hosszú taps fogadta; soha gladiátort méltóbb tapssal nem fogadtak, aki szépen tud a közönség előtt meghalni. Hiszen Juditnak is minden szava lelkének egy-egy elhulló vércseppe volt.

Azt mondta mindenki, hogy sohasem játszott még ilyen szépen.

Maga a kritika is elismeré, hogy minden várakozást fölülmúlt. Midőn magában küzd; menteni akarva női szerelmében azt, kit királynői haragjában vérpadra taszított, midőn egy külső és egy belső ember harca tűnik fel ugyanegy arcon, a kegyetlen fagyon keresztüllövellő szívmelegség oly élethűen volt világnak adva.

Akik látták őt abban a jelenetben, amidőn egyedül marad, és töprengve vár küldötteinek visszatérésére, kik az elítélt szerető számára az elkésett kegyelem fehér kendőjét lobogtatják; amint a rémjelenetet lelke előtt az izgult képzelem véres vonással rajzolja, villámtűzzel és pokolfeketével riasztón kifesti, és amidőn megjönnek a hírrel, hogy a kegyelem későn jött, a kedves fő legördült, s midőn a királyné leomlik a porba, koronáját messze elejtve fejéről; ah, akik ezt látták, azt kelle hinniök, hogy ez a művészet remeke; és tapsoltak annak, aki így tudja játszani a nő szenvedését.

Hanem akik látták őt még azután is a földön fekve, midőn a függöny legördült, s látták őt igazi könnyeket zokogni, akik félaléltan emelték fel, s szobájáig vezették megtörten és onnan ismét vissza, hogy a jutalmazó közönség kihívására előjöjjön magát meghajtani, azok sejtették, hogy az több, mint játék!

Az pedig, kinek álomképe az egész játék alatt Judit szemei előtt lebegett, olyan közel volt már. Ott járt alá s fel a színház előtt.

A játék vége felé hintók, bérkocsik érkeznek, s hosszú falanxot állnak a színházzal szemben, uraságokra várva.

Béla gyanakodó szemmel mustrálgatta őket: vajon melyik lesz az, mely Juditot haza fogja szállítani.

Azt ő majd futva fogja követni, s megtudja általa kérdezés nélkül Judit szállását.

Az előadásnak vége lett, a hintók egymás után robogtak a színház csarnoka elé, selyemruhás delnőket, gyalog járni nem tudó urakat szállítva tovább; de az öltözőszobák kijáratához egy sem hajtatott.

Az utolsó bérkocsi is megunta szolgálatait fennhangon ajánlani, s tovarobogott. Az utca a fényes hintófalanxtól megüresült.

És ez Bélának olyan jólesett. Judit nem jár ekvipázson. Óh, az nem a nagy urak kegyence, aki még jutalomjátéka után is gyalog megy haza ebben a sárban.

Azután a színészek kezdtek hazaszállingózni, kik hamarább bevégezték a fényes hercegekből fakó polgárokká való átalakulást.

Béla mohón leste, mit beszélnek az előadásról?

- No ez jó nap volt.

- Maradt ötszáz forint "purum".

- Ez kasszadarab lesz.

Az utca egészen csöndes volt már, midőn utolszor nyílt az öltöző ajtaja, s egy női alak lépett ki rajta, kit Béla a félhomályban is megismert. Megismerte járásáról, meg feje hordozásáról, árnyékáról, lépése hangjáról. Judit volt.

Csak egyedül jött, egy cselédjével, ki jelmezeit vitte előtte, nagy kétfogantyús fehér kosárban.

Az eső folyvást esett; Juditnak magának kellett az esernyőt tartani. Ha egy udvarias férfi volna közelében, nem engedné azt; elvenné tőle az esernyőt, s tartaná fölötte hazáig, hogy meg ne ázzék.

Béla ott állt előtte a küszöbhöz támaszkodva. Judit olyan közel haladt el mellette, hogy ruhájával érinté.

Béla figyelmesen nézett arcába, midőn az a kettős lámpa világába érve, mint egy tünemény átvillant előtte. A szép nemes arcvonásokon méla, mély gondú csüggetegség volt látható. Ez a kép szívébe égette magát annak, aki úgy vágyott azt meglátni.

Judit félre sem tekintett. Bélát észre sem vette.

Béla engedte őt előre haladni, s csak a távolból követte azután, hogy gyanút ne költsön kísérgetésével.

Nem a régi kényelmes belvárosi szállás felé mentek; az özvegy királynénak egy külvárosi sikátor adott most szállást.

Ott egy újon épült ház előtt becsöngettek, s a kapun át eltűntek Béla szemei elől.

Béla még künn maradt, megvigyázni, hogy minő ablakok fognak megvilágosodni. Második emelet, balra. Neki nem volt szabad kérdezősködnie.

Most azonban minden lépését meg kelle gondolni jól, mint aki lopni indul.

Előcsengette a házmestert.

A gyanús háziőr szemei előtt kellett a legelső próbát kiállania.

- A színháztól jövök, én vagyok a szolga. Megtaláltam a tensasszony smaragdgyűrűjét, amit a színpadon elejtett, tudja, mikor elküldi a hírnöktől. Ott volt a kulisszák közt, én találtam meg.

A házmester megnézte a gyűrűt. Valóságos smaragd volt; ugyanazon gyűrű, melyet esküvő napján cserélt Judit Bélával.

- No jól van, adja ide, majd én felviszem.

Béla nevetett.

- Tudja, barátom, nekem is jól fog esni egy kis borravaló, majd csak magam viszem fel. Aztán csak hagyja nyitva az ajtót, mert mindjárt visszajövök.

Arra is kelle gondolni, hogy a házmester észre ne vegye, hogy valaki bejött és itt maradt.

- Nem szükséges; hiszen maga kimehet a kocsmán keresztül; kár is volt nekem csengetni. Ismerősök bejárhatnak a kocsmaajtón át.

A házmester azzal visszament szobájába; Béla óvatosan haladt fel a lépcsőn.

A házicselédet már nehezebb volt e szereppel kijátszani, mert az valószínűleg ismeri a színházi szolgákat.

Azután a folyosóra feljutva, nem is tudta magát többé egész biztonsággal tájékozni, hogy a sok ajtó közül melyik lesz az, amely Judit lakosztályába vezet.

Míg itt töprengett magában, hirtelen kinyílt egy ajtó, s azon keresztül Judit cselédjét látta kilépni, korsóval kezében, ki dalolva ment le a lépcsőn; valószínűleg a kútra sietett, s azalatt az előszoba ajtaját nyitva hagyta.

Béla a lépcsőtornác ajtaja mögé húzta magát, s a cseléd nem vette őt észre.

Amint a kút káváját hallotta zakatolni, hirtelen a nyitva maradt ajtóhoz lépett, s besuhant rajta, mint egy tolvaj.

Az előszobában éjjeli mécs égett; annak világánál három ajtót vehetett észre; az egyik volt egy szőnyegajtó, mely oldalt nyílt az előpitvarból, a másik szemközt levő szárnyajtó volt, a harmadik a konyhába vezetett.

Béla a szőnyegajtó kilincsét próbálta; nem volt zárva; bemehetett rajta.

Az egy alkovenre nyílt, melynek hátterét egy fehér függönyös nyoszolya foglalta el. Az alkovent szőrfüggönyök zárták el egy tágasabb szobától, mely világítva volt.

Béla az alkoven függönyei mögé rejtőzött, miknek szövetén keresztül a túlsó szobába látott.

Nejét látta ott ülni egy terített asztal előtt, melyen szerény estebédje volt feltálalva.

Egy tányér, egy pohár az asztalon; nem várt senkit.

Az étek érintetlen, a pohár üresen állt előtte; a lámpa üvegét nézte merően, és kezeit öléből meg nem mozdította. Úgy ült ott, mint egy halott. Arcán az a végtelenség eszméjének kifejezése, mellyel a reménytelen bánat oly márványszerűvé változtatja az élő tekintetet. A szemek követni akarják a gondolatokat, mik túljárnak a láthatáron.

Az étel elhűlt, megfagyott már; az élő szobor megmozdult, két kezét összeszorítva fölemelte, s két kezében valami csillámlott. Az egy aranyba foglalt mellkép volt.

Béla jól ismerte e mellképet; hiszen ő adta azt Juditnak.

A nő két kezét összetartva, tenyerébe fekteté a kis medaillont, s amint hosszasan nézett reá, tekintete ellágyult, vonásai a rideg bánatból méla keservbe mentek át, szempilláit lezárta a tóduló könny, s ajkai rebegni látszottak, mintha beszélnének ahhoz a képhez, mintha intéseket, szemrehányásokat tennének neki, mintha figyelmeztetnék, kérnék, óvnák, valamitől.

A két kéz mindig közelebb hozta a képecskét a némán rebegő ajkakhoz. Midőn ajkaihoz ért, nem bírt magával többé; zokogva borult le az arcképre, s égő homlokát két kezébe hajtá.

És akkor egy csókot érzett kezén. Egy élő, valódi csókot.

Riadtan tekinte fel: - az arckép állt előtte elevenen.

És az igen jó gondolat volt a nőtől, hogy azon percben saját sikoltását és férje szavát hirtelen egy csókba eltemesse.

E csóknak mennyit kellett megmondani:

"Mennyit vártalak, mennyit szenvedtem érted, mennyit álmodtam rólad, mennyire szeretlek! Mint rettegek érted, mint féltelek, mint oltalmazlak! Mennyire erős vagyok, menynyire gyönge vagyok! Mint örülök, mint borzadok, hogy itt vagy! Mily boldog vagyok, mily kétségbeesett!"

A külső ajtó nyikorgott.

- El, el! A belső szobába.

Judit hirtelen felnyitá egy kis benyíló ajtaját, mely tanulószobájául szolgált, s Bélát elrejté, mielőtt a cseléd belépett volna.

Már akkor estebédje előtt ült ismét, s a sült feldarabolásához kezdett.

A belépő nőcseléd kandian tekinte szét a szobában.

- Nini, már el is ment Tihamér?

- Mi az? - kérdé Judit, s minden önuralkodása dacára elkezdett minden ízében reszketni.

- Hát az a bohó színházi szolga úgy hívatja magát, hogy Tihamér.

- Azt én nem tudtam.

- A házmester mondta, hogy meglelte a tensasszony elejtett gyűrűjét, s azt hozta vissza.

Judit most értette a mese összefüggését.

- Igen, a gyűrűt meghozták, de az nem Tihamér volt, hanem egy napidíjas kisegítő, akit magam sem ismerek.

- Parancsol még a tensasszony valamit?

- Igen, még egy kenyeret hozzon alulról, ma éhes vagyok.

A nőcseléd megbámulta e szónál úrnéját. Hogy ő ma éhes!

Persze: nehéz szerepe volt, sokat dolgozott, megéhezett.

- Még egyre kérem. Hozzon egyúttal egy üveg bort is; az orvos azt tanácsolta, hogy bort igyam, akkor elmúlik az álmatlanságom.

A cseléd mindent elhitt szépen. Vannak asszonyok, akik örömest isszák a bort.

Judit most kapta meg legnehezebb szerepét!

Másnap gyászt öltött, s elhíresztelé, hogy férje meghalt.

Megmutogatta ismerőseinek férje levelét, melyben tőle és az élettől búcsút vesz. Nem akarja viselni a bujdosás átkát tovább; bevégzi azt, amit a sors úgyis bevégzett már. Hulláját majd kivetik a habok valahol a partra.

És Judit játszotta a gyászos özvegy szerepét, és fogadta az együttérzők vigasztalását; sokáig keresteté férjét azokban a partra vetett maradványokban, mikről mai világban a napi közlönyök úgy beszélnek már, mint megszokott újdonságrovatról. Egyszer aztán Tolna körül egy halottban sokan Bélára véltek ismerni; Judit azt saját költségén eltemetteté, sírkövet is emeltetett fölé, de mint sokan már akkor botránkozva vevék észre, sem a temetésre el nem ment, sem későbben a sírt egyszer sem látogatá meg.

Judit arcával gyászolta a halottat, míg szívében boldogul bírta az élőt; s midőn jöttek események, mik mindenkit megreszkettetének, akkor ismét arcán közönyt mutatott; hisz a halottat már nem kell félteni, míg szívében remegett az élő miatt.

Otthon pedig cselédje nem bírt eleget csodálkozni rajta, hogy milyen különösen változtatja meg némely ember természetét a bánat. Amíg Judit nem gyászolt, annyit evett, mint egy gyermek; s amióta gyászol, annyit eszik, mint két ember; bort iszik, sőt még szivarozik is.

Juditnak azt kellett magára fogni, hogy dőzsöl, hogy tobzódik, szivarral, borral él; azért, hogy eltitkolja a rejtve tartott férjt, kinek mindaz szánva volt.

Fiatal özvegy, ki még amellett színésznő is, ha híre futamodik, hogy vigasztalást keres, az hamar felkeresi őt. Judithoz udvarlók közelítettek.

Azokat ridegen elutasítani gyanúgerjesztés lett volna, azokat meg kelle hallgatni és tartani kitérő válaszokkal.

Ahány udvarló érkezik, annyi féltékeny vágytársnő is támad, s a legármányosabb titkosrendőrség a szerencsétlen imádó s a féltékeny nő.

Annyira már mindenki rájött, hogy a szép özvegy valakit szerelmével titokban boldogít. Ahány, annyiféle érdekből iparkodott e titkot felfedezni.

A csalatkozott imádók lassankint arra a felfedezésre is eljutottak, hogy a boldog kiválasztott nem az ő soraikból való. Valaki más lehet az, aki mindnyájuknál hatalmasabb, akivel egyikük sem versenyezhet.

Az vagy mindenkinél szeretetreméltóbb, vagy mindenkinél gazdagabb.

Az elsőt sohasem ismeri el senki vetélytársáról; tehát az utóbbi.

Volozov herceg pedig igen gazdag ember, s mindig eljár a színházba, mikor Judit játszik, s szemcsövét le nem veszi róla félóra hosszat is.

Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fú.

A Volozov hercegrőli mese lassankint elterjedt az egész városban.

A herceg gyakran jár titokban bérkocsin a külvárosi keresztutcákba, ahol négy-öt kicsiny szállást tart; ugyanott egy lefátyolozott úrnő is szokott megjelenni, ki erősen titkolózik kiléte felől; majd az egyik, majd a másik szálláson jönnek össze; kétszer ugyanegy helyen sohasem.

Judit kijátssza minden udvarlóját, csak egymást elosztani tartja őket, és amellett arca életvidám, szemeiben boldogság ragyog; bizonyos óráin túl a napnak senkire nézve sincs honn. E két mondából könnyű egy kört alakítani.

Judit egyszer csak azt vette észre, hogy ismerősei, udvarlói kezdenek elmaradozni tőle. Látott gúnyos arcokat szemközt találkozni. Érzette sebző célzások nyilait pályatársai elvetett mondataiban; rájött, hogy őt egy nagy úr szeretőjének tartják.

És - játszotta remekül azt a szerepet, melynek pirosítója a szégyen.

A gúnypillantást, a sértő célzatokat tudta azzal a dacoló mosollyal fogadni, amivel a bukott angyalok valaha az ég villámaira felelgettek vissza; s amitől lelke tisztaságában irtózott, azt mutogatta úgy, mint dicsekedést.

Hisz mindazok, kik sérték, rágalmazák, gúnnyal illeték, csak a fátyolt segítének sűrűbbre vonni, mely Béla rejtekét eltakarta. A feleség rossz híre volt az angyalszárny a bujdokló férj menedéke fölött.

És aztán - nem volt-e gazdag jutalma érte?

A nap fele a kínos szerepé, a világé, a szégyené volt, a másik fele a szívé, a szeretőé, a vigasztalásé.

Ha a nap egyik felében a pokol dacos izgalmát viselte arcán, a másik felében a menny nyugalmát hordozá szívében; s ha künn minden jókedvű társaság az ő költött kalandjainak meséjén mulatta magát, ő boldog volt abban, ami e mesékből igaz, s kinevette büszkén az egész világot.

Hanem egyben ismét hibázott a nő. Hibázott éppen szerelmének nagysága miatt. Abban, hogy férjének anyját nem tudósítá a valóról.

Szerafin levele óta Judit nem tartá elég oltalomnak Bélára nézve az oly küzdelmesen szerzett védlevelet. Hatalmas ellensége volt Fertőyben, kit Béla halálosan megsértett. Most már nem bízhatta egy darabka papírra férje élet-halál ügyét.

Holt hírét kellett terjesztenie.

Igaz, hogy Bélának öreg anyja is van, kinek kevés napja van már hátra élni, s kegyetlenség azt tenni vele, hogy e rövid napokat is úgy sírja le, úgy vérezzék el könnyein keresztül; de lát-e a nő valakit szerelmesén kívül. Érez-e irgalmat apa, anya iránt, mikor arról van szó, akit szeret?

Az anya hadd sírjon! Ha nem sírna, gyanút költene.

...Hanem a kihullott könny megbosszulja magát azon, aki okozá!