Szerafin jól mulat!

Ezt tartá felőle minden ismerőse, aki csak valami legkisebb hírét hallotta. És valóban a szép delnőnek nehéz lett volna hírét nem hallani, annyira a világ szeme előtt járt.

Ünnepelt szépség volt, nyílt termeket tartott, magas összeköttetések előkelő köröket vontak össze körüle; s azok az elmés, kedélyes delnő közelében nagy kárpótlást leltek leereszkedésükért.

A Fertőy családnál sohasem feküsznek le hajnal előtt. Akkor oszlik szét a vidám társaság.

Minden keresztülutazó művész, katonai és polgári celebritás tud mesélni e társaságok vidám szelleméről; hanem arról az egyről nem tud senki mesélni, hogy hol van az a Kalifornia, amelynek bányái e hangadó életmód költségeit fedezik?

Ezt maga a férj sem tudta.

Fertőy annyit tudott, hogy a világ azt hiszi, miszerint ő nagyon felelősség nélkül kezel olyan pénztárakat, amik nem az övéi; meg holmi vasúttársaságokról, s több afféle, amiket nem jó emlegetni, hanem annyit meg a maga részéről bizonyosan tudott, hogy ha van is a közvéleménynek e tekintetben némi igaza, az mindenesetre téves felfogás, mintha Szerafinnek ez úton jutnának a módszerek a divatkirálynői szerephez, mert ő sohasem szokta tárcáját nejénél feledni.

Szerafin anyja halála után örökölt ugyan szép vagyont, melyet falusi földesúr vagy városi boltos tőkének nevezett volna, de a tudvalevő fényűzéshez az nem lehetett elég.

Igaz, hogy gazdag udvarlók is voltak a nő körül, s csaknem kétségtelen, hogy azoknak valamelyike ruinálja magát Szerafin kedvéért; csakhogy azt nem bírta Fertőy soha kitudni, vajon melyik az a sok közül.

Pedig milyen hévvel üldözte ezt a felfedezést! Nem azért, mintha tán sértett becsérzete a csábító vérére szomjazott volna, hanem azzal a praktikus utógondolattal, hogy a bőkezű imádót ne a nő ruinálja "egyedül".

Hanem Szerafin oly művésznő volt az életben! Fertőy és a világi mendemonda vizslái sohasem hajtottak az igazi nyomon. Szerafin az emberek szeme láttára mindig oly udvarlókat vont maga körül, azokat halmozá el látható kegyeivel, akikért sohasem kellend lelkével beszámolni. Egyszer aztán a nyomozott imádó elutazott vagy megházasodott, vagy egészen elmaradt a háztól, s a kergetők a puszta közepén találták magukat: katangkórót fogva nyúl helyett.

Fertőy jól tudta azt az egyet, hogy az csak játék, ő ismerte nejét legjobban. Afelől is kevés kétsége volt, hogy az igazi senki sem más, mint herceg Volozov. Hisz ő maga húzta tűbe azt a fonalat, hanem azután a fonalat nem tudta többé kezébe kapni.

Ő maga volt a kísértő, ki a tetőről megmutatta a vidék szépségeit, hanem azután bosszúsan tapasztalá, hogy a ravasz görög megcsalja magát a sátánt; titokban elfoglalja a szép vidéket, s a szenzálról utólagosan semmit sem akar tudni.

A herceg inkább kerülte, mint látogatta a házat, s ha megjelent is Szerafin estélyein, a nők mulattatása helyett inkább a férfiakkal kártyázott, s még ott is azt a gorombaságot követte el, hogy a házigazda pénzét elnyerte. Így nem tesznek azok, akik a háziasszonyba szerelmesek.

Pedig Volozov az! Ezt senki sem hiszi, de Fertőy tudja. Éppen e kerülgetése minden feltűnőnek, ami őt gyanújában megerősíti. Csak egy gyönge selyemszál akadna a kezébe ebből a gubancból, arról ő az egészet szépen legombolyítaná saját motollájára, úgy, hogy a pillebáb pusztán maradna ott magában; hanem hát ez lehetetlen, Szerafin csélcsap; ma csupa tűzláng egy új arc iránt, holnap olyan hozzá, mint a jég, s holnapután egy rég elfeledett s újra megtalált ismerőssel ábrándozik, míg egyszerre átcsap az ízlése megint oly alanti régiókba, hogy minden ember elszörnyed rajta, hogy azután egy pillanat múlva ismét a bűnbánat dicsfényében a családi hűség enyhe légkörébe emelkedjék. És Fertőy nagyon jól tudja, hogy mindez csak komédia, komédia az önfeledt szenvedély, a meghasonlás, a viszontlátási szcénák, a bizarr fantáziák és a hitvesi megtérés; ez mind készakarva rendezett alakoskodás, színjáték, mely egy mélyebb titok elrejtésére van kigondolva, minek nyomára akadni nem lehet.

Márpedig e titkot felfedezni napról napra égetőbb kérdés kezdett lenni rá nézve. Voltak különös szorongató helyzetek, amik mindig fenyegetőbb alakot kezdtek ölteni. Holmi deficitek, miknek eredetét felfedezni akarták kíváncsi emberek. Ezen alkalmatlan emberek elébb-utóbb rá fognak jutni, hogy az írott és meglevő összegek közötti viszony nem "rím", csak "asszonánc". E baj kiegyenlítésére okvetlenül szükséges volna vagy egy nagylelkű, de még nagyobb erszényű pártfogó, ki a felismert házibarát minőségében kénytelen volna elismerni azt a jogviszonyt, mely szerint a más szobájához mellékkulcsot tartani együtt jár a saját ládájáhozi mellékkulcs átengedésével, vagy pedig a Hargitay-féle örökséget kellene valahára birtokba keríteni.

Ez utóbbira nézve az a baj forog fenn, hogy a kérdéses végrendelet a megyeház elégésekor csakugyan ottveszett, a megmentett okiratok között semmi nyomára sem akadhatni, anélkül pedig bírói ítélet a legjobb akarat mellett sem eszközölhető. Bárzsing, az ügyvivő, ugyan azt replikázta, hogy a végrendeletnek meg kell lenni, s ígérte, hogy annak hollétét fel fogja fedezni, s evégre határidő is tűzetett ki a bíróság által, a per alatti birtokok jövedelme az időre hivatalos zár alatt tartatván.

Bárzsing meg is mondá Fertőynek, hol lehetne az elveszett végrendeletet megkapni. Tökéletesen beszélt. Csak ki kellett Fertőynek a kezét nyújtani utána, hogy felvegye. Hanem az út és mód, melyen ezt el lehete érni, mégis olyannemű volt, hogy Fertőy egy kicsit fázott tőle, s elsőséget adott azon gondolatnak, hogy felesége titkos imádóját lepje meg egy kis kényszerített kölcsön tervezetével.

Hanem ehhez egy kulcs kellett.

Legelébb is annak a kis rózsafa szekrénynek a kulcsa, melybe Szerafin naplóját el szokta zárni.

Hogy Szerafinnek egy gondosan vezetett naplója van, azt Fertőy tudta.

Szerafin sohasem vonul hálószobájába hamarább, mint mikor már virradni kezd; akkor sem záratja be ablaktábláit, csupán a vékony csipkefüggönyök szűrik meg a beható napvilágot. Csak napfénynél tud aludni. "Bizarr bolondság!" - mondja rá minden ember.

Mikor aztán fölkel, rendesen délfelé van az idő, akkor, mielőtt reggeli piperéjéhez fogna, íróasztalához ül, kinyitja szekrénykéjét, s teleír egy lapot vagy kettőt naplójából.

Mennyire féltett titoknak kell e naplóban lenni, az onnan is gyanítható, mert Szerafin angol kulcsot tart a szekrénykéhez, mely minden idegen betörés ellen biztosít.

Tehát ezt a kulcsot kellett Fertőynek minél előbb megszerezni.

A kulcsot Szerafin mindig magával hordta, s sohasem szokta valahol felejteni. Egy kis acéllánc volt a kezén, azon függött a kulcs, ékszernek is nézhette, akinek tetszett.

Hanem egyszer Szerafin súlyosan megbetegült, fejgörcsei eszméletlen állapotba hozták, akkor Fertőy egy éjjel, hitvesi részvéttel egyedül ajánlkozott virrasztani a beteg ágya mellett, s midőn látta, hogy az nem ismer rá, megtapintá üterét, az száztizenhatot ütött egy perc alatt, a száztizenhatodiknál sikerült a láncot lekapcsolni a beteg nő kezéről. Szerafin nem vette azt észre.

Akkor aztán kinyitotta Fertőy a szekrénykét.

Kezében volt a rejtélyes napló, kitárultak előtte annak jól őrzött titkai, amikből annyi előnyt ígért magának. A nő forró fekhelyén zilált hajjal feküdt, és hagymázosan fantáziált; a férj pedig kényelmesen végigdűlt a karszékben, és olvasá neje titkait.

A napló így kezdődött:

"Álmaim naplója."

"Kettős életet élek: egyiket mikor ébren vagyok, másikat mikor alszom, amaz víg, tréfával, örömmel, élvezettel tele; emez szomorú, ijesztő, siralmas."

"Amazt utálom, megvetem; emettől irtózom."

"A nap mindennap más, változó; az álom mindennap ugyanaz."

"Mindennap Róberttel álmodom."

"Ahogy kettészakadt közöttünk az élet, úgy folytatja azt tovább az álom."

"Állandóul, állandóul megjelen; soha egy nap sem maradt még ki."

"Sokáig kerülgettem ezt a rémet, el akartam magammal hitetni, hogy ez csak álom; de ma már mindennapos ez a lét, érzem, hogy ez valami abból, ami az életen túl van."

"Ezentúl mindennap fel fogom jegyezni, amit felőle álmodom, mert hiszen ez életemnek igazi története, és amaz az álom."

"Ma Róberttel a mezőn jártam, paraszt földmívesek voltunk. Ő így rejté el magát a világ elől, s én követtem őt a szalmás viskóba.

Nem volt mit ennünk, csak fekete kenyér. Jólesett.

Nekem ki kellett mennem Róberttel a mezőre veteménygyökereket ásni.

Mikor tele lett a zsák, Róbert feladta a vállamra, hogy vigyem haza. Százszor összeroskadtam a teher alatt, míg hazáig értem.

Otthon ebédet kellett főznöm a hazahozott veteményből; amint a gyökereket válogattam, egy kettős gyökér akadt a kezembe, melynek egészen más színe volt, mint a többinek.

Odakinn az ablak alatt a parasztasszonyok daloltak: »Ki az urát nem szereti: Kopotnyikot főzzön neki.«

Én úgy haragudtam Róbertre, amiért ilyen szegény lett. A kettős gyökeret is közé főztem a többinek.

Róbert azután hazajött és evett.

Evés után elkezdett olyan csodálatosan nevetni. Azt kérdezte: »Mit főztél nekem?«

Én lábaihoz borultam sírva, és könyörögtem, hogy ne haljon meg.

Ő pedig nevetett, s én láttam, hogy meghal.

Olyan borzasztó volt, midőn arca elkékült, és még egyre nevetett; olyan nehéz volt ölemben tartanom.

És én hiába könyörögtem neki, hogy ha meghalt, ne nevessen így, s ha él, ne legyen ily nehéz; ő csak nevetett, és húzott le magával a földre, míg együtt lezuhantam vele, és fölébredtem.

Milyen jó, hogy napvilág van körülem; ha most sötét volna, meg kellene tébolyodnom."

"Ma kisgyermekek voltunk; iskolába jártunk, Róbert és én. Én csínyt tettem, s Róbert magára vállalta azt.

Én úgy örültem neki, hogy nem engem bántanak, hanem őtet.

De mikor aztán arccal lefektették a földre, hogy megverjék, akkor úgy fájt a szívem, majd megszakadt.

Róbert nem sírt, amíg verték, hallgatott.

És mikor azt mondták neki, hogy keljen fel, ott maradt, meg volt halva.

Én még akkor sem mertem megvallani, hogy én vagyok a bűnös.

Még azt is megnéztem, mikor a koporsóban feküdt. Olyan szép kis fehér halott volt.

Úgy haragudtam rá, hogy minek tesz így, mikor ez nekem olyan rosszul esik.

És ezután kimentem játszani a többiekhez.

Még álmamban is milyen rossz szívem van!"

"Egy ostromlott várban voltunk együtt.

Egyedül voltunk már csak, én és ő; a többit megölte a láz és a golyók.

Csak egy ágyú szólt még, a mienk. Annak én voltam a tüzérje. Szolgálnom kellett, mert már az asszonyok is elhulltak mind.

Féltem, iszonyodtam a csatától; de ha ő rám tekintett, attól még jobban meg voltam igézve.

Akartam, de nem mertem mondani: »Róbert, csak ketten vagyunk már, mire az ellenállás. Adjuk meg magunkat; írjuk alá a békét. Látod, mégis szép élni! Te tudhatod azt legjobban, aki annyiszor meghaltál, és mégsem akarsz halva maradni, mindannyiszor fölébredsz. Jer, tűzzük ki a fehér zászlót. Nézd, ingfodromat letépem, ez jó lesz.«

Róbert nem válaszolt, csak járt-kelt előttem alá s fel, a gránátok sivítottak körülünk jobbra-balra; egy sem találta. Egyszer megállt előttem, hátával éppen az ágyú nyílásának támaszkodva.

Egy ádáz gondolat villant át lelkemen.

Ez a fantom engem mily régóta gyötör; mily állhatatosan kínoz.

Ha most a kanócot lebocsátanám a lőlyukra, egy lobbanás, egy pukkanás, s ő szerteszét volna szórva. Örökre megmenekülnék tőle, sohase jönne többé vissza.

Valami úgy kényszerített, hogy tegyem meg. Háttal volt felém fordulva, nem láthatta, mit cselekszem. Dühös voltam rá. Akartam, hogy ne lássam többé. A kanócot lebocsátottam a lőlyukra. Szememet eltakartam, hogy ne lássam. A föld megrendült alattam, s én éreztem a meleg véresőt, amint nyakamat és vállaimat elborította.

Azután lassan felnyitottam szemeimet, s Róbert még akkor is előttem állt, csakhogy a fejét hátrafordította, s úgy nézett rám vissza hidegen; csakhogy a szívén keresztül lehetett látni, amint a golyó átfúródott rajta.

Óh, milyen nehéz volt ebből az álomból fölébrednem!"

"Mintha a cári palotában lettünk volna Moszkvában.

Róbertet elhurcolták Szibériába.

Egy szökevény, ki onnan visszatért, hozta hírét, hogy Róbert él, és ott dolgozik az uralhegyi ólombányákban.

Én útra keltem, és utaztam mindaddig, míg azokat a különös hegyes kupolájú tornyokat el nem értem, amiket annyiszor láttam lerajzolva, s mikről oly elevenen tudtam álmodni.

Nem kellett vezető, odataláltam magamban.

Nagy harangok zúgtak siketítő zajjal. Azt mondták: »A cár születése napja van ma.«

Be akartam surranni a néptömeg között a palota kapuján; egy őrt álló kozák észrevett, s rám kiáltott. Nem értettem mit mond, s menekülni akartam előle. Lándzsája hegyével utánam nyúlt, s elérte vele a vállamat, de meg nem tudott szúrni. Úgy érzettem a vas hidegségét.

Nagy széles márványlépcsőkön, szűk, összeszorult folyosókon át haladtam, utoljára egy csodálatos gerenda-tömkelegbe tévelyedtem bele, melyből nem tudtam kiigazodni. Mintha sok állvány volna egymás mellé rakva, azokon egy padozat, szőnyegekkel leterítve; végre egy szűk oldalajtóhoz jutottam el, azon benyitottam, s előttem állt egy roppant táncterem.

A cári palota táncterme volt az, száz csillár által kivilágítva.

A fényes udvaroncsereg, a feszes egyenruhák, a gyémántokkal rakott delnők; a prémes kaftánok az ó-nemesek vállain; a feszes ceremónia-mester, ki a csoportokat rendezi; a katonai zenekar, mely valami ünnepélyes indulót játszik; a háttérben a trón magas lépcsőjével, melyen az óriás termetű cár ül a cárnő mellett; mintha most is szemem előtt állna, fülembe zajongana mind.

Amint én megjelentem, mindenki utat nyitott előttem, hogy mehessek a cárig.

Rajtam fekete ruha volt, a többin mind színes, aranyos, hímzetes.

Eljutottam egész a trón lépcsőjeig.

A cár intett, hogy szóljak, mit akarok.

És én akkor kétségbeesve vettem észre, hogy elfelejtettem a férfi nevét, akiért könyörögni jöttem, el a helyet, ahol fogva van, és az okot, amiért elfogták. Hasztalan erőködtem azt eszembe juttatni, elmém megtagadta a szolgálatot; ott álltam, és nem tudtam mit mondani. Akartam szólni oroszul, és azt is elfelejtettem; pedig álmom elején azt hittem, hogy tudok. Sírni akartam: azt talán megértik; hanem a zene közbezendült; táncra húztak. És akkor egy skarlátvörösbe öltözött férfi lépett oda mellém, és fölkért egy keringőre. Én kezet adtam neki, és elfelejtettem mindent.

Repültünk, keringtünk a hosszú termen végig, s amint a terem oldalai tükrökkel voltak ellepve, én mindenütt láttam magamat a tükrökben. Az oly borzasztó volt. Egy skarlátvörös táncos és egy fekete ruhás táncosné egymás körül forogva. Pokolbeli vízió!

Nekem az a gondolatom volt, hogy az én táncosom a hóhér..."

"Ma a tegnapi álmom folytatását láttam.

Ugyanazon úton jöttem vissza a fényes teremből, melyen át odajutottam.

Ugyanazon rejtélyes állványtömkeleg gerendái közé tévelyedtem, mely most is le volt nehéz szőnyeggel takarva.

Most már megtudtam, hogy mi az a sok gerendaalkotvány ott.

Az volt a vérpad.

A kijárás minden végén alabárdosok álltak ókori páncélöltözetben; nem mehettem sehova. Elbújtam az állványt borító szőnyegek alá.

És azután hallottam katonai csapatlépteket, dobpörgést, lánccsörrenést; felemeltem a szőnyeg egyik szegélyét, és kileskelődtem alóla.

A termet szurokfáklyák világíták meg.

A veres fáklyafénynél egy csoport láncra vert fogoly jött elő a sötét végtelenségből.

A foglyok egyenkint lépdeltek fel az emelvényre, mely alatt rejtve voltam, s azután egyet sem láttam azok közül többet, aki egyszer oda felment; hanem hallottam mindannyiszor egy nehéz csappanást, mintha valami éles vas vágna be kemény tőkébe; azután hallottam valamit elgurulni fejem fölött, és egy csendes zuhanást, melynek utóhangjai feszült vonaglások voltak.

Én ezt hallgattam mind csendesen. Szívem úgy dobogott, hogy dobogását mindezeken keresztül hallottam.

Egyszer a legutolsó a foglyok sorában lépett elő. Ráismertem. Róbert volt. Sohasem láttam ilyen szépnek. Ugyanazon mente volt rajta, melyben az oltár előtt állt velem.

Szemét nem engedte bekötni. Most is olyan villogó tekintete volt, mint akkor.

És nekem nem jutott eszembe, hogy kirohanjak rejtekemből, és a kegyetlenek lábaihoz vessem magamat, és sikoltozzak: »kegyelem! kegyelem!« Inkább elrejtém magam a függöny alá, és eltakartam arcomat, és bedugtam füleimet, hogy ne lássak, ne halljak semmit. De mégis láttam, mégis hallottam. Hallottam szívem elfojthatlan dobogását, és láttam a rettenetes sötétséget, melynek arca van az álmodó előtt; a feketeség, a semmi él, mozog, nő, közelít!

És egyszer valami meleg kezdett el nyakamra csepegni onnan felülről. Éreztem, hogy az vér.

Az iszonyat fölébresztett... De szívem dobogását még akkor is hallottam. S a vércseppek melegét éreztem nyakamon."

"Óh, mint irtózom az elalvástól.

Reggel fekszem le, mikor már világosodik. Az egész éjszakát bolond víg társaságban töltöm. Kábító italokba fojtom lelkemet. Imádkozom, mielőtt lefekünném. Hasztalan, minden hasztalan.

A rém eljön, és együtt él velem.

Az éjjel komáromi kis szobánkban voltunk. Én már ágyamban feküdtem, ő ágyam szélén ült, és kezemet kezében tartá. Azt mondta, hogy ma itt fog alunni.

Nekem úgy tetszett, mintha meg kellett volna tőle kérdeznem: »Hogy akarsz te az én vánkosaimon alunni, mikor te már meg vagy halva?« De nem mertem ezt mondani neki.

Olyan nyájas volt, megsimogatta homlokomat. Azután lehajtá fejét a vánkosra mellém.

Fehér zubbony volt rajta és a nyakán piros nyakravaló. Én azt kérdeztem tőle: »Ha alunni akarsz, miért nem veted le nyakkendődet?«

Erre ő mosolyogva azt mondá: »Nem lehet, mert ez tartja a fejemet a nyakammal össze, ha leoldanám, leesnék.«

És azzal felém fordult, és meg akart ölelni.

Én irtózva távoztam előle, ágyam túlsó szélébe húzva magamat; ő pedig egyre mosolyogva közeledett felém, és kért, hogy csókoljam meg.

Felsikoltottam. Ágyam előtt feküdtem a szőnyegen, ott ébredtem fel.

Óh, én istenem, örökké fog-e ez tartani?..."

Fertőy borzadva tette le neje naplóját.

Fásult önzése mellett babonás volt; sok ember van így, ki istent nem hisz, de kopogó szellemeket lát.

Amit keresett, azt nem találta meg: az álomlátó nem jegyzé föl nappali élményeit. Semmi szó naplójában szeretőkről.

Most már értette Fertőy, miért történt vele a minap az, hogy amidőn nejét íróasztala mellett meglepte, Szerafin mellett még egy szék volt. Ő le akart arra a székre ülni, Szerafin nem engedte.

- Ne üljön oda.

- Miért ne?

- Mert... (Itt elnevette magát). Hozzon magának másikat.

Az elmaradt indokolást most már ki tudta egészíteni: "mert már azon valaki ül!"

Fertőy visszatette helyére a naplót, s bezárta a szekrénykét.

Most még a kulcsot kellett Szerafin kezére visszacsatolni.

Félve közelített nejéhez.

Ha lett volna valaki, aki hallja, kacagott volna ezen a gondolaton, így pedig hideg borzadály járta át tőle, hogy íme ő egy nőt vett hitvesül, akivel akár ébren, akár alva, egy megholt férj árnya jár, kel és fekszik; az áll előttük, ha egymáshoz közelítenek, az tart hideget szíveik között.

A beteg nyugtalanul aludt, nehéz álma volt.

Fertőy kitalálni hitte a lázbeteg álmát. A rettenetes vetélytárs volt jelen, kire féltékenynek lenni nem jutott eszébe. Valóban reszketett a keze, midőn az acélláncot a hófehér kézcsuklóra visszacsatolta.

Amint a hideg lánc érte az alvó kezét, hirtelen megszakadt lélegzete; arcán iszonyat, megfélemlés verítékes vonaglása küzdött, ajkai felnyíltak; érthetetlenül nyögött, s midőn a lánc kezére volt kapcsolva, hirtelen elkapta azt férje kezéből, s felsikoltott: "ne bánts, hóhér!"

Azután megfordult, s csendesebben aludt tovább.

Vajon mit fog erről az álomról írni naplójába?

Fertőy nem maradt ott tovább: csengetett a komornának, s rábízta, hogy maradjon Szerafin mellett reggelig. Ő maga szobájába sietett.

Szerafin azután igen csendesen szunnyadt, s másik éjjel már az urak báljában táncolt.

Fertőy felhagyott azzal a tervével, hogy egy gazdag házibarátot üldözzön.

Mióta megtudta, ki van neje hálószobájába elrejtve, mikor az mindenki elől elzárkózik: azóta nem volt kedve vetélytársakat fürkészni.

Pedig az élet prózája fantomokkal ki nem elégíthető. Fertőynek minden áron pénz kellett, számadásokat követeltek tőle.

Még ugyan tekintélye és hitele nagy volt, de tudjuk jól, hogy csak egy akkora hógomolynak kell megindulni, mint egy lejárt váltó, hogy az az egész lavina aláhömpölyögjön, aminek neve "bukás".

Még e szomorú felfedezés reggelén elküldött Bárzsing úrért Fertőy.

A hű tanítvány, ki most már maga kezére működött, s doktornak nevezteté magát, peres felek nagy félelmére, amint a "Tagsatzung"-ok sora engedé, sietett megjelenni nagy befolyású principálisánál, ki őt ezúttal a szokottnál is nyájasabban fogadta.

- Kedves barátom! Úgy találom, hogy jó volna, ha a Hargitay-ügy befejezéséhez komolyan hozzáfognánk. Tessék leülni kérem.

- Óh, köszönöm. Nagyon örülök rajta, hogy óhajtásaink ekként találkoznak. Magam is nagyon sürgetősnek találom az időt.

- Hiszen még a határidő messze van. Nem tetszik egy szivar?

- Igen, de az előkészületek heteket vesznek igénybe. Ugyan esedezem, egy kis tüzet.

- Tehát csakugyan azt hiszi ön, hogy végrendeletünk elégett?

- Hamuvá lett biz az, a megyeház elpusztulásakor.

- Bizonyosságot szerzett ön magának afelől, hogy az többé elő nem kerülhet?

- Kétségtelenül tudom.

- Mert erről biztosítva kell lennünk, azon esetre, ha...

Fertőy nem talált kifejezést a tény megnevezésére.

- Ha az elégett okiratot hamvaiból ismét fel akarjuk támasztani - szólt Bárzsing olyan hidegvérrel ütve le szivarja hamvát a csészébe, mintha semmi egyébről nem volna szó, mint abból ismét szivart állítani elő.

Fertőy némán bólinta rá, de szavát nem adta, hogy helyeselné.

Bárzsing úr azonban ki akarta belőle ezt a szót kapni mindenáron.

- Az egész csupán "pia fraus".

- Igazán "pia"?

- Kétségtelenül. Ha egy soha nem létezett okmány létrehozásáról volna szó, arra egy Bárzsing nem adná tanácsát, azt egy Bárzsing legmélyebb indignációval utasítná vissza magától; azt egy Bárzsing nem késlekednék csalásnak nevezni, de itt egy megvolt, egy létezett okirat reprodukálása forog csupán fenn; mely a mienk volt, mely valóságos jogos igényeket adott kezeinkbe, nem csaltuk ki, nem erőszakoltuk az illetőtől, önkényt hívott meg bennünket, hogy fogadjuk el; az sem a mi hibánk, hogy a gyászos forradalom pusztításai közben az okirat elégett. A gyászos forradalom rendkívüli helyzeteket idézett elő, amik rendkívüli körülményekbe sodorták az embereket, amikben rendkívüli tényeket volt kénytelen elkövetni. Így például, hány ember jött abba a helyzetbe, hogy hamis kötelezvények mellett álhitelezők által csőd alá vétesse a vagyonát, mely konfiskáció alá volt kerülendő? Hát ez nem volt-e pia fraus? S vetette-e a világ szemükre, ha ezt tették?

- A világról ne beszéljünk, kedves barátom, annak megvannak a saját nézetei, kivált ha a kérdés a kormányközegek ellen van intézve. Itt a bíró, akit meg kell nyugtatni.

Fertőy a "bíró" szónál véletlen pátoszból mellére találta tenni kezét, ami Bárzsingot arra a téveszmére vezette, mintha barátja ura a "belső bíró" felől volna aggodalomban.

- Ah! ah! kedves barátom. Az én lelkiismeretem meg van efelől nyugtatva. Nem az a nehány ezer forint, ami számomra legáltatott, óh, nem. De a holtak végakarata előttem szent. E tény végrehajtásával mi egy megboldogultnak tartozunk, ki azt, mit ember holta után végre nem hajthat, legszilárdabb barátaira vélte bízni. Alhatnám-e én nyugodtan, ha Hargitay végakaratát nem teljesíteném? Minő arccal találkoznám vele egykor a túlvilágon?

Fertőy nem állhatta meg nevetés nélkül. Arra Bárzsing még jobban belejött az emfatikus hangulatba.

- Jól tudja ön, tisztelt barátom, hogy azon végrendelet nem csupán bennünket érdekel, hanem közhasznú intézvényeket is, iskolákat, templomokat, kórházakat és szegényeket. Én e tényben erkölcsi magasságot találok.

E szónál felpattant a karszékből Bárzsing, hogy erkölcsi magassága annyival emelkedettebb legyen.

De mármost Fertőy nagyon is nevetett.

- Nem a lelkiismeretről beszélek én, kedves barátom; az a papok dolga, hanem a világi hatóságokról. Az ilyen tréfának, ha kiderül, nagy az ára.

- Lehetetlen neki kiderülni, ha minden óvatossági rendszabályt meg fogunk tartani. Először is a végrendelet szövegét én fogalmaztam, nálam az eredeti impúrumban megvan. Az egész az én kezem írása, tehát a különbség a múlt és jövendő között semmi.

- De hát az aláírások? Hát a pecsétek?

- Kettőről azt hiszem, hogy biztosítva vagyunk.

- Talán. Nem mondom. De hát a másik három?

- Azok is életben vannak.

- De csak nem akarja ön azokat is beavatni a tervbe?

- Óh, nem. Adhatnak az emberek tudtukon kívül is aláírást és pecsétet.

- Hogyan?

- Megmondom mindjárt. Tisztelt barátom uram felszólítja egy levélben a három távollevő tanút a végrendelet ügyében; körülbelül azt a kérdést intézve hozzájuk, vajon nincs-e tudomásuk róla, hogy az illető okirat annak idejében letétetett-e Bárzsing által, kire bízva volt, a megye levéltárába, nem vétetett-e ki általa onnét ismét ama zivataros időben, mert önnek alapos gyanúja van, hogy Bárzsing ez okirat hollétéről tud, s titkát csak minél drágábban akarja felárvereztetni a hagyományosok és a természetes örökösök által.

Fertőy mosolygott azon, hogy Bárzsing ilyen szépen tud tanácsot adni valakinek, hogy mivel rágalmazza őt saját magát.

- Azok felelni fognak önnek vissza, hogy nem tudnak az egész tárgyról egy szót sem. Azután van itt egy ügyes kéziratmásoló, aki az aláírásokat igen híven le tudja tenni tetszés szerinti üres papírra.

Fertőy elég jól tudta, hogy az az ügyes ember senki más, mint Bárzsing maga; azért mégis elég gonosz volt abbeli aggodalmát kifejezni, hogy vajon nem fél-e, hogy az a bizonyos elárulhatja.

- Óh, afelől egész biztos vagyok! - állítá Bárzsing. (Tudta azt Fertőy jól.) - Azután ami a szükséges pecséteket illeti, ugyanazok szinte rajta lesznek a leveleken. Evégett azokat a borítékon nem szükség összetörni, hanem ollóval szépen felmetszeni. Akkor egy vizes szivaccsal könnyen letörölhetni a pecséthez ragadt papirost, s magát a pecsétet akárhová lehet ismét ragasztani.

- Tökéletes hamisítás biz ez; hanem hát engedjen ön nekem két hetet mindezeknek a meggondolására; akkor majd bővebben beszélünk felőle. Addig én talán kevésbé kockáztatott megoldásra fogok juthatni - amicaliter.

- Hogyan? Remél ön az ifjasszonnyal kiegyezhetni?

- Bizonyos vagyok felőle. Hallotta ön már, hogy Judit húgomnak fiacskája született?

- Ah, hogyne? - kiálta kárörvendő arccal Bárzsing, s vígságában leharapott nagy fogaival egy csomót szivarja végéből, s azt köpködte mindenfelé. - Gyönyörű skandalum! Tele van vele a város. Szép skandalum!

- Micsoda skandalum?

- Hát - egy özvegyasszony! Tizennégy hónapja, hogy Lávay Béla meghalt.

- Vagy úgy?

- Vajon ki lehet a szép kis magzatkának az apja?

- Én jól ismerem.

- Ugyan ki lehet?

- Minthogy ön is beavatott saját titkába, én is közlöm önnel az enyimet, hanem éppen úgy kérem azt titokban tartani, mint én fogom az önét.

- Óh, az természetes. De hát ki legyen Judit nagysám fiacskájának a papája?

- Hát senki sem más, mint Judit férje, Lávay Béla.

- Ah! Tizennégy hónap óta...

- Igen, tizennégy hónap óta rejtve tartogatja őt lakásán Judit, s játssza a világ előtt az özvegyet és a kurtizánt.

- Ah! Az lehetetlen! Az nem lehet, hogy egy nő eltűrje azt a gúnyt, azt a csúfságot, ami minden oldalról száll reá, ha azt meg nem érdemelte, csupán azért...

- Csupán azért, hogy a férje hollétét eltakarja vele.

Bárzsing úr most már a derekán harapta ketté a szivarját, s zúgolódott, hogy patkányszőrt tesznek a dohánylevelek közé.

- Ezt én régen jól tudom - folytatá Fertőy -, de csak vártam azt, amit előre láttam.

- És nem állt ön bosszút Lávayn?

- Óh, nem. Nekem az nagyon tetszik, hogy ők ennyire szeretik egymást. Annálfogva önt nagyon kérem, hogy titkomat el ne árulja. Mi ne zavarjuk meg az ő boldogságukat. Ne bolygassuk a fülemilefészket.

- Csudálom, hogy ön egyszerre olyan jóakarójuk lett.

- Magam is. Hanem hát lássa ön, vannak nemes érzések, amiket ápolni, pártfogolni kell. Ilyen nemes érzelem Judit szerelme férje iránt. Ő feláldozta világ előtti állását, feláldozta jó hírét férjeért; vajon nem könnyebben feláldozna-e egy pert olyan vagyon miatt, melynek még birtokában nem volt, s melyből apja valóban kitagadta.

Bárzsing úr most kezdett már valamit érteni Fertőy nagylelkűségéből.

- Nekem nem bosszúállásra van szükségem, kedves barátom, hanem pénzre. Ha én Béla rejtekhelyét elárulnám, mit nyernék vele? Meglehet, hogy előbb menekülne, mint elfoghatnák, a végre is egy kiterjedt amnesztia őt is ki fogná szabadítani. Hanem arra kell őt kényszerítenem, hogy előttem megjelenjen. Erre megvan a jó tervem. Én tudni fogom őket kényszeríteni, hogy bevallják előttem: "együtt vagyunk!" És akkor aztán kezemben tartom őket. Akkor azt fogom mondani Juditnak: "Lássa húgom, jobb velem jó barátságban, mint ellenségeskedésben élni. Én most önöket végveszélybe dönthetném, de nem teszem. Csináljunk egyezséget. Az én barátságomnak az ára, s az önökre nézve sokat ér, az örökösödési per felőli kiegyezés az eltűnt végrendelet értelmében." És Judit rá fog arra állani.

Bárzsing nagyon csóválta a fejét.

- Higgye el ön nekem - mondta Fertőy -, hogy amennyire gyűlölöm én ezt az asszonyt, ezt a férfit, olyan bizonyos, hogy ők egymásért minden nagylelkű bolondságra képesek. Azzal, hogy én őket feldicsérem, nem szűntem meg rájuk haragudni.

Bárzsing úr a szivarjának utolsó csutakját is megette már; annálfogva fölkelt, és menni készült. Tagsatzungok vártak rá.

- Az ön tervéről tehát két hét múlva; addig az én titkom marad négy fal között.

A két érdemes férfi kezet szorított, a kölcsönös hallgatást fogadott elváláskor.

Mi történt azután a válságos két hét alatt a négy fal között, azt Bárzsing úr nem tudhatta meg, hanem egy szép reggelen kapott egy gondosan lepecsételt csomagot Fertőy által küldve. A csomagban három levelet talált, a negyedik volt Fertőyé. Fertőy azt írta, hogy ő az ajánlott oklevél-reprodukcióba semmi szín alatt bele nem egyezik. Lássa Bárzsing úr az idemellékelt három levélből, hogy a felkérdezett tanúk semmit sem tudnak a végrendelet további fázisai felől. Egyébiránt a minap tervezett egyezkedés Judittal, bizonyos okok miatt, végképp dugába dűlt. Hanem azért ő Bárzsing úr tervébe semmiképpen nem egyezik.

Bárzsing úr látta, hanyadán van. Fertőy minden ellenkezése dacára volt annyi figyelemmel, hogy a három válaszadó levél borítékjain a pecséteket nem törte fel, hanem felmetszette szépen ollóval. Saját kézvonását illetőleg pedig úri szokása ellenére úgy intézte, hogy a neve tökéletesen olvasható legyen.

Ez is ismerte a maga emberét.

Tudta jól, hogy ha ő Bárzsing kezébe szolgáltatja az eszközöket, az majd az ő tiltakozása dacára is fel fogja azokat használni a kitűzött célra, mert hiszen, ha a számára testált nehány ezer forint nem is, de a szegény közintézetek, iskolák, kórházak sorsa bizonyosan erősen nyomhatja a lelkét, s kényszerítendi a kellő erkölcsi felmagasulásra.

Nem is csalatkozott emberismeretében.

Nehány nap múlva értesült az illető helyekről, hogy a kívánt végrendelet ügyvédje által eredetiben bemutattatott.

Most csak egy dologról aggódott Fertőy. S azt nem is késett barátjával első találkozásuk alkalmával tudatni.

- Vajon "merített" papirosra van-e az a végrendelet írva?

(No, mert ha történetesen az újabb időben legalizált géppapírt használt hozzá a másoló, akkor beleütött a száraz mennykő, a tanúk rögtön felismerik a különbséget.)

Bárzsing ravaszul hunyorított félszemével, s ujjaival füttyöt vetett.

- Ilyen apróságokon nem szokott megbukni egy Bárzsing!

Bizony merített papirosra volt az írva, s éppen olyan kék színűre; éppen olyan nagy kétfejű sas volt a papír közepén kiformálva vízjeggyel, mint amilyenre az első végrendeletnél mondák a tanúk: "ejnye de nagy sas!"

Vannak az embernek ismerősei, akiket minden három esztendőben lát egyszer; akkor nagyon örülnek egymásnak, hogy szerencséjök volt találkozhatni, s mikor elválnak, a meglátogatott azon töri a fejét, vajon mi oka lehetett ennek a másiknak arra, hogy engemet fölkeressen. Hogy jutottam éppen ma eszébe? Mi történhetett vele, hogy bebotlott hozzám?

Ilyen ismerőse volt az öreg Lávaynénak a kis Perflexné.

Néha bizony egyik esős esztendőtől a másikig nem látták egymást, ami nagy időköz; akkor aztán elkérdezősködtek egymás állapotjáról, Blumné Lávaynénak fiacskájáról, aki már azóta prókátor is volt, és Lávayné Blumnénak három kisasszonyáról, akik már azóta voltak heten.

Negyvenkilencben többször látták egymást, mert Blumné gyakran ellátogatott Szerafinhez, s a vásári bódékban újra feléledt az ismeretség, hogy azután idők fordultával ismét elaludjék.

Találkozásaik legfeljebb is arra szorítkoztak azontúl, hogy mikor az öreg asszonyság a város szigetén levő gyümölcsöskertéből estefelé hazajött, a Blumnéék kertje előtt kellett elhaladnia, s olyankor a rácson keresztül jó estét kívántak egymásnak. Az öreg asszonyságnak nem volt kedve bővebb szóba állni; odabenn piperés társaság volt rendesen, mely közé ő nem illett volna szürke kartonruhájával, kötött kesztyűjével; - és más egyébben is különbözött tőlük. De fáradt is volt olyankor rendesen, mert egész nap dolgozott, mint egy buzgó napszámos, akit a gazdája néz.

Egy szép nyári napon a kis Perflexné ellátogatott az öreg asszonyság kertjébe. Egy idős hivatalnok kíséretében jött, ki nem tudott magyarul; Lávayné pedig nem tudott németül.

- Nem állhattam meg, kedves asszonynéném, hogy be ne jöjjek, oly kínálgatólag tekintgetnek ki az útra szép gyümölcsfái; én nem tudom, nálam nem teremnek, pedig a kertészem mindent elkövet.

- Az én kertészem pedig azt teszi, hogy kijövök kora tavasszal, s késő őszig nem kímélem a kezemtől a munkát.

- Már az igaz, hogy pompás reine Claude-ok; nem hiszem, hogy Versailles-ban szebbek legyenek. Nicht wahr, Herr Gruber?

- Jawohl - mondá Herr Gruber, nem tudván különben, hogy miről foly a beszéd.

Lávayné egy kosárkában érettebb szilvákkal kínálta meg látogatóit, ne bántsák a fán azt, ami éretlen.

- Hanem a dinnyéim szebbek, kedves asszonynéném - dicsekedék Blumné, midőn a dinnyeágyak felé sétáltak -, nálam már érett dinnyék is vannak, s különösen a versailles-i, az olyan, mint a cukor. Nicht wahr, Herr Gruber?

Herr Gruber a kis menyecske szájának cuppantásáról s két összefogott ujja lejtéséről annyit megértett, hogy valami nagyon jó ennivalóról van szó, s ezúttal egész lelki határozottsággal mondá rá, hogy "jawohl".

- No igen - szólt az öreg asszonyság -, kegyeteknél melegágyban keltik ki a dinnyét, üvegharang alá takarják, hát azért elébbre van, mint nálam, ahol bizony csak a gyepszínbe szoktuk azt vetni; hanem itt annyival nagyobbra megnő, s mikor ideje van, annál jobb ízű.

- Óh, amilyen az enyim, arról fogalma sincs asszonynénémnek. Van egy ananászdinnyém, annak olyan illatja van, hogy még másnap is megérzik a szobában; azután egy turkesztáni faj, melynek tiszta fehér a húsa és tenyérnyi széles, és csupa lé az egész s édes, mint a méz. Nicht wahr, Herr Gruber?

Ez a tárgy volt az öreg asszonyság gyenge oldala.

- Cserhajú?

- Nem az, olyan sima, mint a tök, tolvaj el nem vinné, ha ráakadna, olyan igénytelen külsejű. Asszonynénémnek még ilyen nincs.

- Nincs ám - szólt Lávayné félig elszomorodva, félig szégyenkedve.

- No azt meg kell kóstoltatnom kedves asszonynénémmel; legyen szerencsém holnap a kertemben.

- Igen megköszönöm, én pedig majd viszek egy kosár ringlótát.

Nem akart adós maradni valahogy.

Blumné asszonyság nem tartotta fölöslegesnek megjegyezni, hogy nem lesz ám senki ottan, csak éppen ő maga, meg Gruber úr; afelől pedig beszélhetnek akármiről.

Annyit azonban megértett Gruber úr, hogy a kezébe adott szilvás kosarat mindenestül el kell vinni búcsúvétel után.

Mikor az öreg asszonyság vendégeinek végre minden fát megmutogatott, s minden érett gyümölcséből mutatványt adott, s azután kikísérte őket az útig, s ismét visszatért csendes hallgató fái alá, elővette a tépelődés: "Vajon miért akar ez engem holnap dinnyével megvendégelni? Vajon miért látogatott ez most meg engem? Vajon hogy jutottam ma eszébe? Nekem nincs kiadó pénzem, amivel uzsoráskodnám, nekem nincsenek előkelő összeköttetéseim, nekem még csak fiam sincs, akiért valaki kedvemet keresse."

Ennél az utolsó gondolatnál aztán elmaradt. Ez volt mindig az utolsó.

Ezen azután eltépelődött; ha ez történt volna, ha amaz nem történt volna, ha Bélát mérnöknek nevelte volna, ahogy először akarta és nem ügyvédnek; ha ő keresett volna számára feleséget; ha nem jöttek volna ebbe a városba lakni; ha falusi gazdák lettek volna; ha Béla nem ment volna a háborúba, ha abban a várban lett volna helyőrségnél; ha anyjához menekült volna; ha olyan felesége lett volna, aki tudott volna a kegyelem után járni; - akkor most ő nem állna ilyen egyedül, akkor most más élet volna itten.

Az a szerencséje még, hogy senki társaságát sem keresi, senkitől sem hallja, minő híre van fia özvegyének a világ előtt. Az almák, körték szépen pirulnak, de nem az ő szégyene miatt.

Másnap mégis ünnepi köntöst vett magára, ami abban különbözött a hétköznapitól, hogy ezen fekete babok voltak szürke alapon, amazon pedig szürke babok fekete alapon, s meglátogatta a Perflexné kertjét.

A kis, vidám asszonyság igen szívesen fogadta Lávaynét, s csakugyan nem volt rajta és társalkodónéján meg Gruber úron kívül senki a kerti nyaralóban. Blumné igen jól mulattatá vendégét, nemcsak friss dinnyével és kávéval, hanem friss pletykákkal is elhalmozta a vendégséget, amit minden időkorú asszonyságok, ha nem keresnek is, de örömest hallgatnak.

Hogy X. kisasszonynak a vőlegénye hogy szökött meg a menyegzőnap előtt, megtudva, hogy apósa bukófélben van. - Hogy Y. úr hogy tébolyodott meg, s futott végig az utcán ruha nélkül be egy ismerőséhez. - Hogy egy új pár esküvője alkalmával hogy fakadt sírva - nem a menyasszony, hanem a vőlegény. - Hogy Q. úr hogy esküdtette meg a feleségét, hogy nem volt hozzá soha hűtelen. - Hogy ez, s ez nevezetes úri embert hogy páholta el egy emberséges szekeresgazda, ki ottkapta a tilosban. - Hogy az előkelő kisasszonyok mostanában azt kapták fel, hogy a katonai uszodában úszni tanulnak, s nagy próbatétet is fognak majd letenni. - Hogy egy előkelő úr elvette a szakácsnéját, s most senki sem akarja látogatásaikat elfogadni. - Hogy egy gazdag agglegény hogy kért nőül egy özvegy asszonyságot, s hogy az visszautasította; megkérte a leányát, az pedig hozzáment! - És száz ilyenfélét, ami asszonyokat ártatlanul mulattat.

A jó öreg asszonyság végtére is azt kezdte hinni, hogy a tegnapi látogatás s a mai ozsonna egyedül csak a szomszédi és kertészi viszony következtében támad, s semmi egyéb cél nincs vele, mint hogy jó kedélyű emberek egymást mulattassák.

Amint legjobban benne vannak az érdekesnél érdekesebb kalandok közrebocsátásában, egy úri cséza áll meg a kertajtó előtt, s leugrik belőle egy férfi, ki a szőlőlugason keresztül mindaddig felismerhetetlenül közelít, míg annak kijáratánál a társaság elé nem toppan. Akkor aztán mindenki ráismer!

- Ah, Fertőy úr!

- Hát ezt mi szél hozta most ide? - suttogá Blumné bosszúsan Lávaynéhoz, s azután nagy örvendő hangon kiálta az érkező elé: - Ah, Herr von Fertőy, ezer esztendeje, hogy láttuk! Hozta isten; éppen jókor érkezett. Nálunk ma dinnyeszüret van.

- Alázatos szolgájuk, úrnőim, csókolom kezét, szép nagysád; ezen volt utam, s régi barátaimat nem szoktam ilyenkor elkerülni. Nagyon örülök, hogy kedves asszonynénémet is itt láthatom.

Fertőy látszott észrevenni az öreg asszonyság arcán, hogy annak kissé szokatlanul hangzik az ő szájából az "asszonynéném" címzés.

- Hiszen tetszik tudni, mi rokonok volnánk - magyarázá azután, helyet foglalva az asztalnál az öreg asszonysággal szemközt.

- Óh, igen, emlékezem rá, öcsémuram. A szomszédasszonynak igazán pompás dinnyéi termettek; azt meg kell adni.

Fertőy elfogadta a kínált dinnyét, de azért nem ejtette el a fölvett tárgyat.

- Ámbár ez a mi szerencsétlen rokonságunk erősen bomladozni kezd már.

- Nem gondolnám - felelt Lávayné hidegen -, azért, hogy szegény fiam meghalt, Judit menyem maradt, és nevét viseli. Kegyed cukrot eszik a dinnyéhez? Kóstolja inkább sóval, úgy jobb.

- Köszönöm a sót. Bizony nem tudom, hogy meddig viselheti.

- Ameddig neki tetszik, amíg férjhez nem megy.

- Kedves asszonynéném, úgy látszik, hogy régen hallott valamit Judit húgom felől.

- De az újságokat olvasom, s azok dicsérik.

- Remélem, hogy nem a magánéletét.

Az öreg asszonyság ismerte a viszonyt Judit és Fertőy között, mely őket az apai örökség miatt ellentétbe állítá, s nem lepte meg, hogy ez most rosszat akar beszélni menyéről. Föltette magában, hogy védelmezni fogja Juditot.

- Tudja, édes uramöcsém, színésznőkről sokat beszélnek, ami nem igaz. Sokszor egészen másképpen látszik, mint ahogy van. Más asszony ki-kitérhet jobbra-balra, azt senki észre sem veszi, egy színésznő pedig, mihelyt hozzászól is valakihez, azt az egész világ űzi-fűzi. Kedves uramöcsémnek ha olyan nagy kedve volna söpörgetni, tudom találna söpörni valót a maga háza előtt is eleget. Nid wahr, Herr Gruber?

A kis Perflexné majd eldőlt nevettében, s Herr Gruberre fogta az okot, amiért az elég gyorsan nem mondhatván "jawohlt" a nem értett témára, a szájába dugott kantaluptól, abban a kínban majd megfulladt.

Fertőy úgy volt, mint mikor a pápaszemes kígyót ingerlik, annál kékebb lett a taréja.

- Igaz, asszonynéném, hogy sokat ráfognak a szegény színésznőkre, akik rendesen ártatlanok mindabban, amit róluk pletykáznak, hanem már én mégis bajosan hinném el, hogy Judit húgom kedveért Juno olimpuszi meséje Mars fiával ismétlődhetett volna.

- Tudja, uramöcsém, hogy én nem tanultam a diák meséket, nem tudom, hogyan járt Juno.

- Hát úgy járt, hogy egy virágot megszagolt, s attól született a fia, Mars.

Az öregasszony letette kezéből a kis üvegkést, melyet az uzsonnához használt.

- Mit beszél az úr?

- Tehát nem tudná még asszonynéném, hogy Juditnak a napokban fia született?

- Nem, nem! nem lehet! - kiálta az asztalt ütve indulatosan tenyerével Lávayné. - Az nem lehet!

- Bizony pedig úgy van. És még csak annyira sem törekedik titkolni a dolgot, hogy a házon kívül tartaná a gyermekét; ott van nála, megláthatja, akinek tetszik.

- De hisz az rettenetes, ha ez igaz - rebegé elsápadtan az öreg asszony. - Béla fiam tizennégy hónapja, hogy meghalt.

- Bizony annak tizennégy hónapja. S a törvény csak tizenegy hónapig hitelez.

- Ha az való? (Még mindig nem akarta hinni.)

- Arról legjobban meg fogunk győződhetni, ha odamegyünk.

- Igen, igen, oda fogok menni. Ma rögtön útlevélért megyek. De az úr is el fog velem jönni oda.

- Minden bizonnyal. És ha igaz lesz, amit mondtam?

- Akkor nem tudom még, hogy mit teszek. Talán megbolondulok bele, s talán letépem öléből kölykét, és megfojtom a szeme előtt; talán megölöm őtet magát és magamat is.

- Ah, ilyen bolondságot nem fog asszonynéném tenni, hanem arra fogja kényszeríteni, hogy letegye azt a nevet, melyet meggyalázott.

- Igaza van. Nekem csak a névhez van már közöm, a személyhez semmi. Hidegvérrel fogok vele beszélni; írásban veszem tőle, hogy Béla nevét nem fogja viselni többé, s azzal le fogom nézni, s otthagyom. De nem, nem! Embereket fogadok pénzért, s mikor a színpadra lép, hagymakoszorút hajíttatok neki, és kifütyültetem.

- No, csak maradjunk annál, asszonynéném, hogy kegyed a saját nevét, én pedig a Hargitay-családét veszem el tőle, s együtt fogjuk őt elő. Kezet rá.

Lávayné megszorította azt a kezet, amely legnagyobb ellenségeé volt, s ígéretet adott neki, hogy segítségére lesz abban az ádáz munkában, mely azok ellen készül, akiket legjobban szeretett. A harag, a szégyen úrrá lett egész lelkén.

Nem maradhatott tovább ebben a társaságban. Készülődött.

Blumné asszony még marasztalta, hogy most jön a fagylalt.

- Eléggé át vagyok én már lelkemig fagylalva.

A házinő szemrehányásokat tett Fertőynek.

- Lássa, kár volt ezt most itt előhozni. Nekünk az egész mulatságunkat elrontotta vele. Olyan jól voltunk, míg ön ide nem jött, ön rossz ember.

- Sőt ez az egy igaz emberem van; ez az egy igaz barátom - szólt kezét Fertőy vállára téve Lávayné. - A többi mind hazudott, mind titkolódzott előttem, míg egyszer a fejem tetejéig nőtt a sár; ez az egy becsületes ember volt, aki kihúzott belőle. Köszönöm uram, nagyon köszönöm. Sohasem szerettem önt, mindig kerültem, de mátul fogva tisztelni fogom, mint egyedüli jóakarómat.

Azzal nyakába keríté nagykendőjét, és menni készült.

Blumné úgy marasztalta még, úgy sajnálta, hogy ez így történt, nem adná ezért a szigetért, ha asszonynénjét ma ide nem hívta volna, de minek is vetődött ő be tegnap a kertébe. Óh, milyen szerencsétlenség!

- Én pedig nagyon köszönöm, hogy elhítt. Nagyon örülök rajta. Sohasem fogom elfelejteni, és mindig nagy szívességnek számítom. Azt mondom, hogy az isten áldja meg érte. A dinnye igen jó volt, hanem a magjából nem fogok kérni.

Azzal ment egyenesen be a városba.

Forrt lelkében minden keserű gondolat, azt sem vette észre, ha valaki köszönté az utcán, kisgyermekek, keresztfiacskái kezet csókoltak neki mentében, azokhoz sem szólt, csak ment és évődött, míg a piacra ért. Itt aztán körültekintett, hogy merre van az a hivatal, ahol őneki útlevelet kellene kapni.

Nem akart kérdezősködni senkitől. Magától pedig nem talált rá. Más idők, más emberek voltak a város felett, nem azok, akiket ő megszokott, még csak beszélni sem tudott velök.

Amint így határozatlanul tépelődnék, meglátja öreg ismerősét, a vén csontot, Kolbayt, szemközt jőni az angolkert felől.

Eléje sietett.

- Ugyan örülök, hogy jó uramat előtalálom. Mintha csak kívánságra érkezett volna.

- Igazán? - kérdezé az öregúr, nagyon felindulva azon a gondolaton, hogy lehet a világon élő teremtés, aki örül annak, ha őt szemközt jőni látja, s még eléje siet. - Ugyan miben lehetnék, jó asszonyom, szolgálatjára?

- Majd elmondom, de nem akarom itt az utcán mondani. Nagy szívességre akarnám kérni, jöjjön be a házamhoz, majd ottan elbeszélem.

- Ezer örömmel, jó asszonyom. Sohasem hittem volna, hogy valakinek szívességet tehessek még ebben az életben. Siessünk, ahogy lehet ezen átkozott rossz kövezeten. Az én házam különben még közelebb van, itt a kert felől bemehetnénk, s ott is elmondhatná, amit parancsol.

- Jó lesz.

Az angolkert felől közelebb lehete érni Kolbay házát, melynek kerti oldala az útra feküdt; az öreg kinyitá a rozzant deszkakerítés ajtaját, s maga előtt ereszté Lávaynét.

Szomorú kert volt biz ez, éppen olyan vén fák, mint a gazdájuk, éppen úgy összevissza szabdalva, fűrészelve, egyik sem terem már, koronáját nem győzi újra alakítani, csak az oldalain teng minden tavasszal kihajtó víz-sarj, mely őszre lesárgul. A fű sem akar már benne nőni, s a virágok nem akarnak bimbóba indulni; csak egy óriási repkény fut körös-körül buja zöld szőnyeggel falon, kerítésen és száraz körtefákon; ez is tán abból a repkény-füzérből eredt, amit egykor a vitéz bajnok homlokára fűztek, s mely úgy nőtt, zöldült tovább évről évre, mint ahogy a bajnok érdemeinek emléke az emberek előtt elporlott.

Ott volt egy félig elszáradt jerikói rózsalugas, abban egy korhadt pad és asztal; oda leültette Lávaynét a hadastyán. - Tudom, hogy szeret kertben lenni, asszonyom.

(Talán azért sem akarta bevezetni, mert szobái rendetlenek.)

- Köszönöm, óhajtok is leülni, pedig nem vagyok elfáradva, de lábaim oly nehezek, mint az ólom.

- Tehát miben lehetek szolgálatjára?

- Nagy dolog az. Én holnap Pestre akarok indulni, útlevél kellene, de átallok odamenni a hivatalba, hogy engem ott jobbra-balra taszigáljanak, kikérdezzenek; németül se tudok. Nevessenek rajtam. Valaki még gorombáskodnék velem, s én jól összeszidnám.

- Tehát az kellene, hogy útlevelet szereznék a számára, anélkül hogy maga odamenne? Hisz az nagyon könnyű.

- Megteszi, édes jó uram? Az isten áldja meg érte.

- Hogyne tenném; jó ismerős vagyok azokkal az urakkal, csak egy szavamba kerül az egész. Tehát Pestre akar utazni?

- Igenis, csak egy napra.

- Tehát mégis meg fogja látogatni egyszer azt a kedves, derék, jó menyét.

- Kedves? Derék? Jó? És az én menyem? - kiálta fel gúnyos keservvel Lávayné. - Mért nem mondja kegyed még: "Azt a derék, becsületes asszonyt"?

- No? Mi az? - kérdé szörnyen elbámulva a hadastyán.

- Igenis, azt akarom meglátogatni, azt a némbert. De azt a látogatást nem fogja felírni az ünnepnapjai közé.

- Nono, asszonyom, ne tüzeskedjék...

- Nem tűz: - méreg van bennem idáig! Minden hajam szálának a hegyéig. Igenis, őhozzá készülök, de ítéletet tartani, rettenetes ítéletet!

- Jó asszonyom. Én nem tudom, mi haragja van kegyednek menye ellen, de azt tudom, hogy igazságtalan haragja van. Kevés asszony van, aki előtt kalapot emelek, ha vele találkozom, de ez előtt leveszem, ha csak a neve eszembe jut is. Én nem tudom, mivel rágalmazhatták őt kegyed előtt, de azt mondom, hogy ha azt, mint megfogható igazságot a kezembe tennék is, én azt mondanám rá: az hazugság, én nem hiszem, bár látom is.

- Uram. Én semmiségeken meg nem indulok; én a mendemondák után nem járok; de az oly eltakarhatatlan gyalázat, amit e némber ősz fejemre, fiam sírjára hozott, hogy Bélámmal nem találkozhatám a másvilágon, ha ezt meg nem büntetném.

- Nem kérdezem, nem is akarom hallani, mit mesélhetett önnek valaki; én csak azt a képet látom magam előtt, ahogy őt utoljára láttam. Az a nő, aki képes volt arra a gondolatra jőni, amit akkor keresztül is vitt, az nem fogja férje sírját meggyalázni. Önt megcsalták, asszonyom.

- Nem lehet. Nagyon bizonyos az.

- Emlékszik-e még rá, asszonyom, mikor egyszer kegyedtől egy kéve zsúpot kértem ülésnek szekérderékba valót, kegyed akkor azt mondta nekem: "Nem adok; máskor sáfrányt, de most egy szál szalmát sem; mert kegyed embervadászatra indul. Óvom, hogy ne menjen, mert az isten nem ad szerencsét annak, aki embertársát megy üldözni"; és csakugyan nem adott kegyed szalmát. És csakugyan úgy történt, ahogy kegyed mondá. Az isten megvert azért a gondolatért, hogy egy embert üldözni akartam. Én magam estem a kelepcébe; leszidtak, lepiszkoltak, kigúnyoltak, mint egy gyereket, mint egy dezertor katonát, és nekem vén fejemmel meg kellett érnem azt, hogy piruljak. Ha kezem, lábam törött volna, nem zokulnám annyira, mint ezt a pirulást. - Most, asszonyom, visszaadom a kölcsönt; most én tanácsolom, ne menjen embervadászatra, mert más vadat talál elejteni, mint akit űzőbe vett; fogadja meg egy vén ember tanácsát, akinek már semmi oka sincs senkinek jó tanácsot adni; ne utazzék el Pestre; maradjon itthon. Most én nem adok - szalmát, én nem szerzek útlevelet.

- Jó, hát majd tudok szerezni magam! - szólt haragosan felpattanva Lávayné, s félvállról "isten megáldjá"-t dörmögve a hadastyánnak, indult a kertből kifelé.

Kolbay még utána is kiáltott.

- Vigyázzon, asszonyom! Emlékezzék az én embervadászatomra! "Aki az őzet megkergeti, szemközt találja az oroszlányt", azt mondja az írás. Nagy bajt fog a családjára hozni!

De az öreg asszonyság nem hallgatott rá, bevágta maga után az ajtót, s sietett legelébb is haza.

Amint kapuján belépett, cselédje egy levéllel várta, melyet az imént hozott egy libériás inas.

Lávayné fölbontá a levelet. Egy szabályszerűen kiállított útlevél volt abban számára, egész évre szóló.

Fertőy úr előzékenyebb volt a hadastyánnál, s míg az elutasítá az útlevél után járást, ő régen el is küldeté azt a jó asszonyság házához.

Egy kis oldalszoba, melynek széle, hossza alig több öt lépésnél, egy mindig lefüggönyözött ablak, a padlaton szőnyegek, melyek a lépések zaját elenyésztik, egy kis íróasztal a szögletben; - tizennégy hónapja, hogy Béla e csendes társaságban tölti napjait.

Azt mondhatná valaki, hogy ez börtön. Hiszen bezárva lenni mindegy, akár itt, akár amott, csak a kilátás az ablakon különböző. Az igazi rabnak még jobb dolga van, mert napjában kétszer szabad légen járhat.

Hát nem börtön-e az, ha a világ be van zárva olyan ember előtt, aki abban élt, ki barátokat, mozgalmas mulatságokat ismert, ki az év minden szakáról előre tudja: "most táncvigalmak vannak; most ismerőseim víg zene hangjainál lejtik illatos termekben a valcert és a polkát, ablakom alatt a kintorna új divatú dallamokat nyikorgat? Hirdetett művészek, zenészek, balerinák, hegedülnek, táncolnak, tombolnak végig a színpadon, kiket egy saeculum hoz ide egyszer; szerecsen s másszínű mimusok, olasz, francia, angol nyelven deklamálnak; én oda mind nem mehetek, az mind ki van lopva az életemből. Tavasz kezdődik; de én azt csak a hónapos retekről tudom meg; itt vannak a császárfürdői dalidók, itt a lóversenyek: azoknak én csak a programjaikat látom. Utaznak, förödnek, mulatnak, szüretelnek az emberek, én pedig itt ülök a négy fal között, s szoktatom magamat a meghaláshoz!"

De ez mind nem igaz.

Az, aki a fák északi oldalán mohot tenyészt, hogy el ne fagyjanak, gondoskodott arról is, hogy a börtönök lakói meg ne őrüljenek.

Az ott lakóknál minden szenvedély elalszik; a vágyak elcsillapulnak; a fantázia megdermed. Játékok, mikkel ott kinn gyermekek mulatnak, betöltik a fogoly lelkét; ez minden apróságnak megtalálja becsét, érdeket támaszt benne a hozzá legközelebb eső tárgy, nem nyugtalanítják a külélet gondjai; utoljára úgy megszokja azt az ismerős négy falat, hogy fél tőle megválni, s azt képzeli, hogy az az egész világ.

S ha még e világnak oly őrangyala is van, mint Bélának volt Judit, s a börtönben egy oly világító új fény, minő egy csecsemő mosolygása? A fogoly egy egész új élettervet tud készíteni e mosolygásból; egy egész mesevilágot. Béla nem gondolt soha az évszakok mulatságaira; boldog volt azzal, amivel a hazajáró lelkek boldogok, hogy kedveseiket láthatják, némán körüllenghetik, s idegen szem előtt láthatatlanok; csak az az egy lássa őket, aki általuk ihletve van.

Senki sem fog rajta csodálkozhatni, hogy Judit nem tudatta Bélával a védlevél történetét, melyért egy időben annyit fáradt, szenvedett, melyért a koporsóban feküdt.

Akkor jó volt ez. Egy üldözött férj számára elég vigasztaló tudat volt oly iratot szerezhetni, mely őt a legnagyobb veszélytől megóvja; de midőn kedvese már tulajdonává lett, midőn bírta őt, midőn rajta állt, hogy el ne veszítse kezéből, tehette-e azt, hogy őt ismét kibocsássa egy oly lenge életvesztőn egy olyan háborgó tengerre, melynek partját még senki sem látta, s mely még tört hajók forgácsaival volt tele.

Nem tudjuk-e, hogy vannak, akik kincseiket elássák, minthogy nem merték kikölcsönözni egy írott papír biztosítása mellett; s egy férj nem nagyobb kincs-e minden aranynál?

Nem ismerik-e közülünk sokan azt az asszonyt, aki férjét amaz időkben szinte rejtve tartá saját házacskájában Budapest területén; s akárhányszor keresék, sohasem akadhattak rá, pedig a férj mindig ott volt; hol? Egy széles kő alatt a tűzhely közepén. Mikor kutatni jöttek, a követ fölemelte a nő a rajta égő hasábokkal együtt, a férj rejtekébe menekült, a kő visszatolatott helyére, s a nő ott főzött derült arccal a férj feje fölött, míg azt padláson, pincében keresték.

Óh, a nők nagyon erősek a félteni tudásban!

Azonfelül is voltak még riasztó körülmények, miket amaz irat nem háríthatott el. Ha aziránt megnyugtatást talált is a védlevélben Judit, hogy férje életét megvédheti vele; hátra volt az a félelem, hogy hátha besorozzák. A legkedvezőbb esetben készen kellett rá lennie, hogy születése helyére fogják bellebbezni.

Az utóbbi esetben vagy férjétől, vagy a színpadtól kellett volna megválnia.

És végül mondjuk ki őszintén, mert annyi csábító szépet talált abban a gondolatban, hogy íme az, akit oly hévvel, oly régen, oly igazán szeretett, most egyedül az övé, senkié másé, az egész világon senkinek még csak egy gondolatját sem lehet elrabolnia tőle; hogy az az ember, akivel tele van lelkének minden indulatja, éppen úgy lesi az ő lépteinek hangját, szavának csengését, mint képzelte ő annyi álmatlan éjszakán keresztül férje szavát, lépteit hallani; hogy a bálványozott férj most az övé, egészen, egyedül, oly tökéletesen, mint az anyáé a gyermek, mielőtt született volna! Óh, e gondolatban van valami, amit férfiak nem értenek meg soha. - Judit asszony volt, s ha találkozik férfi, ki őt e kegyetlenségeért elítélheti, bizonyára minden asszony fel fogja őt menteni.

Egyedül Melchior, a fiatal orvos volt e titokba beavatva. Ő tudott titkokat rejtve tartani.

Egy reggel Judit alvó gyermeke ágyánál kötögetett parányi zubbonykát, midőn az ebédlőben hangzó csöngetés felverte boldog merengéséből.

Kötését letéve, Bélát felkelté íróasztala mellől, hogy üljön addig az alvó gyermek mellé, míg ő megnézi, ki jő.

A kis rejtekszobán kívül még egy hálószoba volt, s annak is zárva szokott lenni az ajtaja, nehogy valaki hallgatózhassék.

- Valahányszor csengetést hallok, mindig úgy összerezzenek - szólt Judit -, anyádat várom.

- Jó volt őt Melchior által mindenről értesítenünk.

- Sajnálom, hogy oly soká kínoztam, és hagytam őt miattad gyászolni. Ezért még valami vár rám, valami rossz, mert mindenért meg kell fizetni.

Hja bizony az a viszály történt, hogy Melchior barátunk éppen aznap utazott el K...ba, Lávaynét fölvilágosítani a családi rejtélyről, amely nap Lávayné K...ból elindult Judittól számot kérni. A két gőzös találkozott is Esztergom alatt, s amint ilyenkor egyik gőzösről a másikra át szokás tekingetni, Melchior felismeré a fedélzeten az öreg asszonyságot s a vele bizalmasan beszélgető Fertőyt, s mindjárt egy gondolatra kitalálta, hogy Fertőy mi jóban töri a fejét. Sietett azonnal Almásnál kiszállni a gőzösből, s gyors fogatokon vágtatni vissza Pestre, ahova azonban éppen csak reggelre érkezett meg.

Ha akkor az a veszedelmes rögeszméje nem támad, hogy egy fővárosi orvosnak azon porosan, ahogy a gyorsparaszttól elszabadult, nem illik látogatóba menni, még szállásán kaphatta volna az öreg asszonyságot, míg azonban megmosdott és átöltözködött, azalatt Fertőy megelőzte, s vitte magával Lávaynét Judit szállására.

Judit tehát, midőn a csengetésre kinyitá hálószobája ajtaját, s cselédjétől azt hallotta, hogy egy öreg asszonyság van itt, ki magát Lávaynénak nevezi, egy úr kíséretében, nem reszketett nagyon a találkozástól, meg levén győződve afelől, hogy a kísérő úr senki sem más, mint Melchior! Hogy térhettek vissza ily gyorsan? Azt hirtelen nem foghatta fel.

- Bocsásd be őket.

Az ajtó rányílt, s Judit halálsápadt lett egyszerre, midőn anyósa mellett Fertőyt pillantotta meg.

Átlátta, hogy ez iszonyatos kelepce.

Most nem fedezhetett fel napa előtt semmit; most készen kellett lennie a legrosszabbra. Ez volt a büntetés. Az isten büntetése egy szenvedő anya előtt eltitkolt örömhírért; ezt a poharat fenékig kellett üríteni.

Judit megadta magát. Alig bírt megállni roskadozó lábain; minden íze remegett.

Az öregasszony nagyon megszánta őt, midőn így látta maga előtt, s még ő kezdte biztatni.

- Asszonyom, ne remegjen énelőttem, nem jöttem semmi rossz szándékkal önhöz. Én nagyon jól tudom, hogy "ilyen állapotban" levő nőket indulatba hozni nem szabad. Üljön le ön, kérem, nem jöttem haragot csinálni.

Judit egy szót nem bírt kiejteni; csak állt lecsüggesztett fővel anyósa előtt. Reszketett attól a gondolattól, hogy Béla a szomszéd szobában meghallva anyja hangját, ki talál jönni. Erőt vett magán; oly fennhangon, amint bírt, kérdezé, megtörve a varázst, mely némává tette.

- És Fertőy urat mért hozta kegyed magával?

Ezt Bélának meg kellett hallania, hogy nemcsak anyja, de Fertőy is itt van.

Az öreg asszonyság intett Fertőynek, hogy csak hallgasson; engedje őt beszélni.

- Fertőy uramöcsémet (ezt a szót jól megnyomta) azért hoztam magammal, mert idejövetelemnek egy kis törvényes alapja is van; szükségünk lesz egyet-mást megírni, s ahhoz férfi kell, aki érti. Ne döbbenjen meg kegyed attól, amit mondtam; semmi gorombaságot sem készülök elkövetni: hazulról ugyan azzal a szándékkal jöttem el, hogy rettenetes dolgokat fogok itt művelni; hanem aztán az úton jobban meggondoltam; ahhoz semmi jogom nincsen, kegyed ura saját tetteinek, s nekem semmi visszakövetelni valóm sincs kegyedtől, mint becsületes nevem.

- Azt le fogom tenni, asszonyom.

- Átlátja, hogy ezt nem viselheti többé?

- Átlátom, és megválok tőle.

- És akkor mi nevet fog ön viselni? Mert azt ne feledje ki, hogy kegyed színésznő, akinek nevét olvassák. Nem hiszi-e, hogy az még nagyobb botrány lesz, ha egyszerre elhagyva régi asszonynevét, újra más fővel jelenik meg a világ előtt?

- El fogom hagyni a színpadot - rebegé Judit elszántan.

- És akkor miből fog ön élni?

- Dolgozni fogok.

- Az gyönge beszéd. Könnyű azt mondani "dolgozni fogok", aki ahhoz szokva nincs. Én egész nap dolgozom, mint egy napszámos, de ha az után kellene megélnem, nem keresném meg vele a kenyérhez való sót. Ideje, hogy megmondjam kegyednek azt a végső gondolatot, amiért ide jöttem. Az volt mindenesetre a szándékom, hogy kegyedet rábírjam arra, hogy a nevet, mit fiam által kapott, letegye, és aztán a színpadot elhagyja. Megvallom, arra voltam készen, hogy ez nagy rábeszélésbe fog kerülni. Szeretem, hogy kegyed első szóra engedett, és belátta, hogy fiam nevét tovább nem viselheti; igaz-e?

Judit nem nézhetett az öreg asszony szemébe. Hiszen méltatlan volt a vád; hiszen az, amit nála bűnrovásra véstek, volt legnagyobb erénye; de mégis lehetetlen az, hogy egy szemérmes nő felemelje arcát akkor, midőn pirongatják. Ez természet elleni komédia volna és hideg arcátlanság.

Judit lesüté szemeit és azt rebegte: "Igaz."

- Kegyed emiatt kénytelen lesz a színpadot is elhagyni; hittem, hogy kegyedet erre is rá fogom vehetni, de nem hittem, hogy ily könnyen. A színpad kegyednek tisztességes életmódot ád, s azt egy bolond vénasszony kedvéért elhagyni, ki lármát csap a fia nevéért, nem tréfadolog. Én nem akarom, hogy kegyed szükséget lásson. Béla fiamat atyja után illeti hatezer forint örökség. Ezt én nem adtam neki át addig, amíg élt; férfi volt; hadd küzdött ifjú korában a megélhetésért, mint küzdött apja és minden őse. Én azalatt kamatot kamathoz rakva, örökségét megnöveltem tízezer forintra, most átadom kegyednek ez összeget; megholt, elmúlt, elfeledett férjének nászajándéka ez; éljen belőle szegényül, de tisztességesen.

E szavaknál az öreg asszonyság egy kötelezvényt vont elő hímzett iszákjából, mely tízezer forintról szólt, egy úri birtokra első helyen betáblázva.

Judit szíve elfacsarodott e látványra, a könny elborító szemeit. Béla anyja kiveszi a falatot szájából, hogy holt fia eltaszított nejének adja át - büntetésül. Judit jól tudta, hogy ez Lávayné vagyonának legnagyobb része.

- Asszonyom - szólt Judit elfulladt hangon -, én nem tudok önnek felelni.

- Nem is kívánom - szólt Lávayné hidegen. - Én elhiszem, hogy ön meg van illetődve. Azt hitte, szitkozódni, kofálkodni fogok, és csalódott bennem. Lássa, azért híttam el magammal Fertőy urat; ő lesz olyan jó, hogy az ügyet közöttünk törvényes kerékvágásba fogja hozni; utasítani fog, hogy mindketten mit tegyünk, hogy kölcsönösen ki legyünk elégítve.

Judit azt hitte, hogy most mindjárt a szíve fog megszakadni.

- Nem... asszonyom... én ez ajánlatot nem fogadhatom el.

- Miért nem? Én azért még elég gazdag maradok. Úgysem használom azt a pénzt semmire, s nem tudnék vele mit csinálni.

Juditnak egy pillantása e percben Fertőy arcára esett. E gúnyos tekintet feléleszté benne az asszonyi ellenállás démonát. Megaláztatni nem engedheté magát ez ember előtt. Fogta az írást, és visszaadta Lávaynénak.

- Köszönöm, asszonyom, szíves jóságát; én elismerem, hogy vétkeztem, vétkemért bűnhődni fogok; tudok száraz kenyeret enni, de, ahhoz, ami nem az enyim, hozzá nem nyúlok.

- Kegyed most is büszke. Erről jó lesz elszokni. Mit akar tehát? Mint mondom, a dolgozásról való tréfabeszéd nem okos emberek elé való! Asszonymunka! Mit vet az a latba? Kegyed visszautasítja, és büszkén utasítja vissza szerény ajánlatomat. Talán - más kilátásai vannak?

- Nem értem önt, asszonyom.

- Nem? Különös. Nem szíveskednék ön nekem megmondani gyermeke atyjának nevét?

- Mért kívánja ön azt?

- Bizony nem kíváncsiságból. Őszintén megmondom miért. Ha megtudom, ki ez az ember, odamegyek hozzá, s így szólok neki: "Uram, ön szerencsétlenné tett egy asszonyt, ki nekem leányom volt; most én ez asszonytól elvettem nevét; emlékezzék ön kötelességére, s ha becsületes embernek akarja hívatni magát, adjon e szerencsétlen teremtésnek nevet." Hogy híják tehát ezt az embert, asszonyom?

Judittal keringett a világ, kezével támaszt kellett keresnie. Ily kérdésre lehetetlen volt mit felelni.

- Azt nem mondhatom meg.

- Kérem - szólt biztatólag az öregasszony -, ne értsen félre. Nem akarok ebből zajt ütni; én nem teszek szemrehányásokat; ha szegény az az ember, annál jobb, ha csak egy vándorkomédiás is, vagy valami versíró poéta; én azt önnek szemére nem vetem, azt fogom neki mondani: "Íme én önt fogadom fiam örökébe, ha el tudta nyerni özvegyét, bírja vagyonát is vele együtt."

Judit térdre roskadt anyósa előtt, és arcát eltakarta kezeibe.

- Ne öljön meg: óh, ne öljön meg. Hiszen én nem felelhetek önnek.

- Keljen fel ön! - kiálta szárazon Lávayné. - Nem jöttem én ide színdarabot játszani; a csábító nevét akarom tudni, most már követelem.

S e szóknál durván felrántotta Juditot a földről.

Judit összeszorítá ajkait és hallgatott.

- Meg fogja-e ön mondani?

Judit némán inte tagadólag.

- Ah! Nem mondja meg, ugye? Nem mondja meg, mert az nem valami koldus, nem szegény komédiás, hanem nagy úr a gazember! Titokban akarja tartani, és lemond érte mindenről, asszonyi becsületéről, nevéről, a színpadról, hogy titkos szeretője lehessen egy gazdag semmirekellőnek; szájával azt mondja, hogy dolgozni fog, és szívében azt gondolja, hogy majd eltartja a gyalázat!...

- Asszonyom! - sikolta fel eliszonyultan Judit.

E percben férfiléptek hangzottak a rejtekszobában, Judit elrémülve hallá, hogy Béla az ajtóhoz közelít; egy perc és rögtön közéjük fog lépni.

A kétségbeesés e percében mindenről elfelejtkezve, csak a férjét fenyegető veszélyt látva, az ajtó elé veté magát a halálra kínzott nő, s testével akarta azt visszatartani, hogy ki ne nyílhasson.

Az öregasszony meghallá a férfilépteket, s e neszre egyszerre magánkívül ragadta az elfojtott indulat.

- Ki van abban a szobában? Ott van ugye elrejtve most is a becstelen csábító?

E szóval az ajtó felé rohant.

- Mit akar ön? - kiálta Judit, megragadva az agg nő karját kétségbeesetten.

- Mit akarok? Be akarok törni ebbe a szobába; szemtül szembe akarok lenni ezzel az emberrel; hiszen csak látja talán.

- Azt én nem engedem meg - szólt Judit útját állva.

- Félremenj az utamból, nyomorult, becstelen asszony! - kiálta Lávayné ökölre szorítva kezeit. - Vagy letépem fejedről azt a tisztességes asszonyok viseletét, e tisztes főkötőt, és lábaidhoz vágom.

E percben felnyílt az ajtó.

És ott állt Lávay Béla. A vad szerencsésen föl volt verve!

- Anyám - szólt Béla -, most már tudod, amit tudni akartál; hanem fiadat elvesztetted.

A tisztes öreg asszonyság, midőn holtnak hitt fiát azon ajtón kilépni látta, melyen át családja vélt meggyalázójára akart törni, visszarettent; ahelyett hogy fiához rohant volna, átölelni, kebléhez szorítani, szemére hányni, hogy miért hagyta őt ily soká vigasztalanul, hirtelen megfordult, s a kétségbeesés erőszakával ragadta meg Fertőy kezét, ki a háta mögött állt.

- Uram! Kedves öcsémuram! Ne lásson, ne halljon semmit. Az isten irgalmára kérem önt, ne árulja be senkinek, hogy itt látott valamit! Ugye, ön hiszi az istent? Ugye, ön becsületes ember? Adja ön becsületszavát, hogy titokban fogja tartani ezt! Adja-e?

Fertőy kárörvendő mosollyal nézett Judit arcára, ki férjét az ajtóban még mindig félénken visszatartóztatá.

Az öregasszony sírt, zokogva szorongatá Fertőy kezét.

- Hiszen uram, ön volt az oka, hogy én idejöttem; óh, miért jöttem én ide? Mi hozott engem ide? Megmondták nekem ezt még otthon; megmondták, hogy megver az isten a saját kezemmel. Minek mondta ön nekem, hogy Judit menyem becstelen? Minek szerzett nekem útlevelet? Ez kelepce volt!

- Ejh, bocsásson engem, asszonyom! - kiálta Fertőy türelmetlenül.

- Dehogy bocsátom önt el, míg hallgatását meg nem vásároltam. Én látom, hogy ön rossz ember. A rossz embernek pénz kell. Adok is. Íme odaajándékozom önnek azt, amit Juditnak akartam adni. Ne adja fel fiamat. Nézze, a porban könyörgök ön előtt: ne árulja el Bélámat; ne tegyen kétségbeesetté.

A szegény agg nő Fertőy térdeihez csuklott le, s azokat ölelte át, az pedig diadalmas mosolygással tekinte Juditra.

Judit lelkének minden rugékonyságát vissza érzé térni ez ingerlő mosolygástól.

- Béla! - szólt szilárd hangon. - Eredj. Emeld fel anyádat amaz ember lábaitól, és csókold meg. Ő becsületedet védelmezte, s azt nagyon jól tevé.

Azzal Fertőyhez fordult.

- Ön pedig, tisztelt uram, ha olyan nagyon érdekli magát családunk ügyeiért, tudja meg, hogy Béla nagyon jól ki van mentve minden személyes veszedelem alól; ő a komáromi vár kapitulációjakor jelen volt, íme itt van tárcámban a védlevele, amit akkor kapott. Tehát ne tessék többé férjem miatt aggódni.

Mikor Judit a védlevelet előmutatá, három különböző indulatkifejezésű arc tekinte egyszerre rá.

Fertőy el volt sápadva, a düh kővé változtatta arcát.

Hogy jöhetett ez az asszony ily védlevél birtokába?

Béla szeme azon vékony sebhelyen akadt meg, melyet Judit homlokán látott, s melynek okát annyiszor hasztalan kérdezé tőle. E sebhely egy pillanat alatt egy hosszú regét mondott el neki. Egy olyan pillanat volt az, mint mikor egy percre elaluszunk, s az alatt egy egész nap eseményeit végigálmodjuk.

Az öreg Lávayné pedig odacsúszott térden, s megfogva két kezével a mutatott írás széleit, melyet Judit kezében tartott, annak betűit iparkodott sorra szedni könnyes szemeivel; s mikor fia nevét megtalálta rajta, akkor egyszerre két kezével megkapta a fiatal nő kezét, s ő, az agg nő, ő, az anya, leányának kezét ajkához szorítá, és megcsókolta.

Judit nem akarta azt engedni; de az öregasszonynak vas erő volt azokban a mindennap dolgozó kezeiben.

- Megmondta ezt nekem egy öreg ember otthon - rebegé Lávayné -, hogy én egykor a menyem előtt így fogok térdepelni, s így fogom neki a kezét megcsókolni. Csak a jövendölés teljesedik bé. És az nagyon jól van.

Judit fölemelé gyöngéden napát.

- Jöjjön velem anyám a mellékszobába. A többit ezen úrral majd elvégzi Béla.

Az öregasszony Bélára tekinte, mintha kérdené, hogy nincs-e szüksége segélyre. Ő össze tudná tépni azt az embert, mint egy nőoroszlán.

Fiának nyugodt, emelt alakja megnyugtatá, hogy annak semmi férfi ellenében nincs szüksége védelmezőre.

- Jöjjön, anyám - erőteté őt gyöngéden Judit a másik szobába át. - Hiszen itt a másik.

Az a másik!

Ez a szó magával ragadta az öregasszonyt. - Mikor az öreganyák úgy szeretik azokat a kicsi unokákat.

Az a másik.

Egy perc múlva kis bölcsője előtt térdelt annak a néma teremtésnek, aki még legközelebb van az angyalhoz, s legtávolabb az embertől; annak az ártatlan lénynek, akit tegnap a falhoz ígért paskolni, s akit most csókjaival, hízelgő gyügyögtetésével halmozott el.

Odakinn komoly férfiak váltottak egymással nehéz szavakat, idebenn boldog nők kacagtak örömükben, föld feletti szerelmükben. A néma ember ott a bölcsőben olyan komolyan nézett maga elé a világba, mintha ő tartana mindezen dolgok felett most mindjárt ítéletet.

Fertőy egyedül maradt Bélával.

Béla köszönte magában jó szellemének, hogy Judit előtt mindeddig elhallgatta azt, ami közte és Fertőy közt Volozov herceg orangériájában történt; mert ha Juditnak erről tudomása van, akkor nem hagyja őket mégis egyedül.

- Uram - szólt Béla oly közel lépve ellenfeléhez, hogy halkan beszélhessen vele -, ön úgy látszik, hogy engemet mindenáron maga elé akart állíttatni; íme itt vagyok.

Fertőy az első meglepetés után, mely egyúttal egy egész tervhalmazát változtatta hasznavehetlen makulatúrává, iparkodott visszanyerni szokott önuralmát, s egész udvariassággal viszonza:

- Valóban, nagyon óhajtottam önnel találkozni.

- Azt igen természetesnek találom. Vannak sértések, amiket ha rajtam valaki elkövet, én azt fölkeresem, ha zárdába bújt is előlem; elrántom gyermeke bölcsőjétől, felesége ölelésétől, el az oltár elől, ha imádkozik; megvívok vele életre-halálra; ha megsebesít s felgyógyulok, újra megvívok vele; üldözöm, harapom, ahol érem; s nem végzem be másutt, mint ahol egyikünk meghalt.

- De én, remélem, nem sértettem meg önt ennyire? - sietett Fertőy cukrozott fanyarsággal közbeszólni.

- Nem ön engemet, hanem én önt. S a sérelem teszi előttem egészen igazolttá önnek azon törekvését, hogy megsértőjét mindenáron kényszerítse helyt állani elégtétel végett, még felesége jó hírének árán is.

- Nem értem önt, édes rokon; ön sértett volna meg engemet?

Béla elámult. Ily feledékenységre csakugyan nem számított a nap alatt.

Ő indulathevében egy embert, ki nejét rágalmazza, arcul üt, s a legelső, legközelebbi találkozásnál ez az ember azt mondja, hogy nem tud semmit fennforgó sérelemről. Igazán kétsége volna a személy azonossága felől? Megkísérté segítségére jőni.

- Nem emlékezik ön azon jelenetre, midőn Volozov herceg kertésze mutogatta önnek az orangéria virágait?

- De - igen, úgy rémlik előttem. Azóta sok történt, ami kiverhette fejemből.

- Nézzen ön meg jól. Nem emlékezik azon kertészre többé?

- De igen. Tanult, okos, német fiú volt. Vonásaival nemigen törődtem.

- Pedig az nagyon közel érintkezett önnel egyszer.

- Velem? Nemigen jut eszembe.

- Ott a lótusz medencéje mellett.

- Ah igen. Szegénynek egy kis hóbortja volt, ami akkor kitört rajta, a virágok közé taszított, s azután elszaladt; később elfogták, s a herceg sokáig gyógyíttatta, de szegény fiú e bajba csakugyan belehalt. Úgy tudom.

- Rosszul tudja ön; az a kertész én vagyok.

Fertőy gúnyosan mosolygott.

- Be tudja ön azt bizonyítani?

Bélának nagyon sokszor kellett arra gondolnia, hogy saját lakában van. Ennyi merészség egészen zavarba hozta.

- Én, a sértő fél, bizonyítsam be azt, hogy önt megsértettem?

- Természetesen. Én nem tudok felőle semmit. A világ nem tud felőle semmit. Önnek állítását csak egy tanú bizonyíthatná be, aki az összefüggést érti, de az hallgatni fog; mert az a feleségem.

- Tehát mégis tudja ön, miről van szó? - kérdé villogó szemekkel Béla.

- Hagyjuk ezt abba, édes rokon. Ön fiatal ember, s úgy veszi fel a dolgot, ahogy ön szokta. Ön azt akarja nekem elmondani, hogy megsértett, és most elégtételt akar nekem adni; ha kívánom, öt lépésről lőhetünk; küldjem a szekundánsaimat; határozzanak időt és helyet; hanem ez rám nézve mind kevés reális alappal bíró indítvány. Egy paraszt, egy alárendelt szolga ütése egy gavalléron nem sérelem, hanem sajnálatos gonosztett; azért a finom világ elégtétel-adást-vevést nem követel. Azt pedig, hogy ama paraszt, azon félőrültnek híresztelt cseléd ön volt, csupán egy asszony tudja, aki éppen olyan jól ért a hallgatáshoz, mint a mesemondáshoz, s ez az asszony nem fogja azt senkinek elmondani; amire két oka van: az egyik én vagyok - a másik ön.

- Én?

- Sokkal többet is tudok én e tárgyról, édes rokon, mint amennyit ön nálam gyanít. Higgye el ön, hogy a rododendronok levelei nem olyan sűrűek, hogy azokon keresztül ne lehessen látni. Nem tudom, emlékezik-e még az a kertészlegény arra a kettős lövésre, mely ott az orangériában egy szép asszonyt kebléről felriasztott?

- Uram!

- S amire a szép asszony aztán ezt mondta férje előtt: "Úgy megijedtem, hogy ha lett volna itt más ember, mint a kertész, keblére rogytam volna."

- De uram!

- Kérem, ne kiáltsunk olyan nagyokat, gondolja meg, hogy a felesége a szomszéd szobában van, s ilyen fizikai állapotban a nők fogékonysága nagyon egészségrontó.

A felülkerült vad kezdte észrevenni, hogy a vadász ismét fegyvert von elő.

- Ön nejét akarja velem gyanúsítani? - suttogá elfojtott hangon.

- Ugye? Jobb lesz, hogyha halkabban beszélünk?

Béla vállat vonított.

- Nem tudom, hova célozhat ön?

- No, ezt a szót tőlem tanulta. Most önön a sor azt mondani: "Nem értem, miről lehet szó?" Óh, én nagyon jól tudom, minő viszony volt nőm és ön között, mielőtt én lettem volna szerencsés nevemet neki adhatni. Az sem volt előttem titok, mi vonzza az asszonyt oly gyakran és erősen a Volozov mezei kastélyába. Az asszony szeretett a társaságtól elmaradozni; legjobban érezte a kertben magát.

Béla erre csakugyan nem tudott mit felelni.

- Az asszony levelezett az ön érdekében barátnéival; ki akarta önt külföldre szöktetni, ugyanakkor ő maga is fürdőkre készült - külföldre. Ezt én mind igen jól tudtam.

Béla úgy vette észre, hogy ebben az egész mesében a látszat ellenfele pártján van.

- Kedves rokon, amit én akkor tettem, az bizony semmi sem volt egyéb, mint egy fenyegetett férj védelme saját érdekében. Mindenki védi magát, ahogy tudja. Lássa, én azt nagyon jól tudom, hogy vannak esetek, mikor az embert úgy kiszorítják a világ szeme elé, hogy nem menekülhet másként, mint egy ugrással a háta mögött álló síron keresztül, vagy abba bele: ez a párbaj. Örömest bizony senki sem keresi azt. Olyan ostoba ember pedig kevés van, aki titokért verekedjék, s zajt csináljon abból, amit szégyenl. Mit tehettem én ön ellen? - Azt tehettem, hogy fölkeltettem önben a féltést saját neje iránt. A mendemonda, amit ön előtt az orangériában elhullattam, tökéletesen sikerült. Azt a lökést, amivel ön engem a tengeri növények közé taszított, a hatás sikerének számítom be; - hanem azután ön egyenesen hazajött, szépen megtért a feleségéhez. S én nem is akartam egyebet; de ennyit akarnom a saját feleségem miatt elég jogom volt.

Béla összecsapta kezeit. Talán tapsolt az ügyesen improvizált komédiának.

- Én aznap megtudtam, amely nap ön hazaérkezett, hogy itt van már. Nem szóltam senkinek; hagytam a bujdosót játszani. Amire különben semmi oka sem volt. Ki elől bujdosott ön? Volt az ön neve a haditörvényszékek elé idézettek sorában? Sohasem! Ön előjöhetett, amikor akart, mint annyian, akik önnél jobban terhelve voltak, s járnak-kelnek a világ szeme előtt; fel is adják őket százszor, hanem a hatóságok nem törődnek már a feladásokkal. Én azt nagyon jól tudtam, hogy ön ok nélkül rejtegeti magát, de megvallom őszintén, hogy az nekem igen kedves elégtétel volt, hogy ön hónapokig házi börtönt ad magának, s nem mozdul meg neje mellől. Ez rám mint férjre nézve, nagyon megnyugtató volt.

- Azért nevezte ön anyám előtt nőmet becstelennek!

- Semminek sem neveztem, édes rokon, amiért ön párbajra kihíhasson. Semmit sem mondtam a tisztelt nagyasszonynak, mint azt, hogy Juditnak fia született. Hihettem-e én azt, hogy ön, ki oly gyöngéd fiú volt, szegény öreg anyját évekig tudja kínozni azzal a hírrel, hogy meghalt? A világ előtt játszatni Judittal az özvegyet, ennek volt valami értelme, de elhallgatni a valót a tulajdon édesanyja előtt, azt engedni igazi gyászban járni: ezt én nem hihettem önről.

Bélának a szemrehányás fájt, annyival inkább, mert találó igazság volt egy hazug ajkáról.

- Uram. Hagyjon ön az én magánéletemnek békét. Amiket ön elmondott, mind alaptalan semmiségek. Nem azokért jött ön ide. Önnek oka volt engemet napfényre idézni. Mondja meg, miért hítt elé.

- Igaza van, rokon; én keresve kerestem önt, s akartam feltalálni. Én idéztem e kissé kellemetlen jelenetet elő egyenesen azért, hogy önnel beszélhessek, mert fontos szavam van önhöz, melyet önnek gondolóra venni éppen úgy érdekében áll, mint nekem.

- Meghallgatom.

- Nekünk egy pörünk folyik a bíróságok előtt.

- Eddig csak az ön pöre volt az; mi nem jártunk nagyon utána soha. Tehette ön azzal, amit akart. De amióta gyermekünk van, az ő sorsáért a pör a mienk is. Most már én magam fogom vezetni a pert, mert van kiért!

- Én önnek egyezkedést jöttem ajánlani.

- Nekem? Egyezkedést? - szólt Béla keserűen. - Oly rosszul állna önre nézve a per?

- Korántsem.

- Tehát csupa atyafiságos jóindulatból?

- Nem. Ámbár az irónia nem volt egészen helyén; de mégsem abból. Ez szárazan üzlet-dolog. Én bizonyosan meg fogom nyerni a pert.

- Ha a határnapig elő tudja mutatni az eredeti végrendeletet.

- Elő fogom mutatni.

- Ha tehetné ön, nem ajánlana nekem egyezkedést.

- Márpedig megkísértem. Legyünk azért csak haragosak. Ne tekintsük egymást rokonoknak. Higgyen ön felőlem minden rosszat, amit kósza hírekből összeszedett; hanem azért hallgassa meg ajánlatomat. Én egyezkedést kínálok önnek a per alatti vagyon egyharmadának átengedésével.

- Miért ön oly nagylelkű, hogy harmadát átengedje annak, amit egészen elfoglalhat? S miért tartaná meg kétharmadát, ha az egészet nem tarthatja meg?

- Ügyvédhez méltó kérdés; felelni fogok rá, és ön átlátandja, hogy amit beszélek, nem "Schwindel", nem szédítés, hanem igen alapos üzlet. Nem engedné meg, hogy leüljek? Így mindig azt hiszem, hogy ajtót akar mutatni.

Béla igen olyanformán hitte maga is. De nagy baja volt, hogy olyan igen jó fiú volt; sokszor föltette magában, hogy fog goromba lenni, aztán sohasem talált hozzá való szavakat.

- Tessék.

Fertőy tehát leült, tenyerével végigsimítá homlokát, mintha gondolatát egyenlítené simára.

- Tehát, édes rokon, az ügy tulajdonképpen így áll. A végrendelet csakugyan megvan. Én magam láttam, meggyőződtem felőle, hogy ugyanaz, melyet én is aláírtam. Hanem - nincs az én kezem között. Az, aki e becses okmányt kézhez kerítette, igen élelmes ember. Mondhatom, nagyon ügyes ember. Ez most nem akarja nekem ez okiratot átadni más áron, mint az egész pörtárgy feléért. Mármost a kegyed lángesze könnyen kitalálhatja, hogy mi hajtja ide Fertőyt. Kegyed ügyvéd, kegyeddel lehet beszélni. Kegyed elébb végighallgatja az előadást, azután mond rá kritikát. Judit húgommal nem így áll. Ő feltöretlen küldi vissza a levelet; ő szóba sem áll; ő "nem"-et mond, mielőtt tudná, hogy mire kell felelni. Ezért volt nekem szükségem kegyedre. Most tehát a dolog így áll. Rám nézve ez az alternatíva: vagy felét az illetőségnek átengedni annak, ki az okmányt bírja, vagy kegyeddel kiegyezni egyharmada átengedésével. Az aritmetika megmagyarázza, miért választottam az egyezséget. Kétharmad több, mint egy fél. Kegyedre nézve pedig így áll a választás: ha én az okiratot megszerzem a mondott áldozattal, kegyetek elvesztik az egész kereset alatti birtokot; ha pedig egyezségemet elfogadják, megnyerik egyharmadát. Nos, rokon, mit szól ön ehhez?

Béla igen röviden végét szakítá az egész alkunak.

- Uram. Én hozzá vagyok szokva, hogy önnek egy szavát se higgyem. Amiket ön itt elmondott, azoknak kilenctized része nem volt igaz; én a tizedik részben is gyanakodom. És most kérem önt, hogy ha nagyobb okai nincsenek a velem való értekezésre, ne hosszabbítsa az időt, melyben szegény anyámtól távol kell lennem.

- Jól van, édes rokon. Nincs semmi elrontva közöttünk, ön meg fog győződni róla, hogy a tizedik részlet igaz volt, s akkor felvehetjük az eldobott fonalat. Magamat ajánlom.

Béla némán üdvözlé, és engedte távozni.

És azzal sietett a most már nyitva levő családi paradicsomba, ahol annyi boldog, annyi szerető szív várt reá: anya, hitves és gyermek!

Ekkor írta azután Fertőy Bárzsinghoz azt a bizonyos levelet, amit Bárzsing arra a tudvalevő haszonra fordított.

Hja bizony, jámbor barátim, a politikai divatok is csak olyanok, mint más divat; míg fényes, míg új, az egész publikum hordja, mikor kopik, leveti, zsibvásárra jut; egy-két elkésett ember hordja még, azt meg is bámulják érte nagyon, aztán az is csak leteszi, mikor látja, hogy magában maradt.

Láttam én már excellenciás urakat olyan kalábriai tollas kalappal a fejükön, hogy szebbet se lehetett kívánni, s megint telivér flamingókat éppen semmi kalappal sem a fejükön.

Természetesen arra sem emlékezik már nagyon sok ember, hogy miért hítták egy időben flamingóknak, akik veres tollakat viseltek.

No, ez elmúlt. Jött más. Divat csak divat. Egyszer az a divat, hogy a honleányok tépést csinálnak, másszor meg az a divat, hogy egyik táncvigalomból ki, a másikba be. Egyszer az a divat, hogy hősök, nagy szónokok arcképeit hordják melltűkben, inggombokon, karpereceken, pálcafogantyúkon; másik évben aztán jön egy táncosnő, egy énekesnő, egy lovarművésznő, s annak az arcképe kerül a melltűkre, az inggombokra. Vannak túlfogékony kedélyek, kik az elsőbb eseteknél hízelgő diatribákkal kenik a lelkes publikumot, s az utóbbiaknál szatírákkal ostorozzák; a józan filozóf azonban úgy veszi a dolgot, hogy a divat csak divat: elkopik, elszakad; majd ez, amelyik most nem tetszik, szintén elkopik, elszakad; jön helyette - talán furcsább, talán nem is olyan, amilyet kívánunk, de mindenesetre új.

Nemcsak a kabátnak, a szalüpnek, a krinolinnak van divatja, jámbor barátim; - mi is együtt figurálunk abban, hányt-vetett emberek.

Ma azt kiáltják, hogy "éljen!", s egy év múlva azt kérdik, hogy "mégis élsz?"

Ma beverik valakinek az ablakát, s egy év múlva alázatosan kocogtatnak az előszobája ajtaján.

Nem estem poétai túlságba, nem mondtam: "ma" ez van, "holnap" az lesz: egy évet engedtem. Az pedig szép idő. Vannak azonban szerencsés kedélyű emberek, akik mindig tudnak gondoskodni róla, hogy divatban maradjanak. Óh, ez nagy előnyük az embereknek a ruhák felett.

Vannak bölcs, józan belátású emberek, akik sohasem kerülnek a zsibvásárba, vagy ha nagy tisztelet akarja őket érni; a múzeumba, hol a tisztes régiségeket őrzik.

Bárzsing úr például olyan jó flamingó volt annak az idejében, amilyen csak tucat számra szedte a honleányoktól a nemzetiszínű szalagcsillagokat, s ha egy-egy csatadalát elolvasná valaki, amit akkor írt, aligha ki nem lelné tőle a hideg e békeszerető időben, hogy nagyobb dolgokat ne is emlegessünk. De hát ugyan, ki vetné neki ezt szemére! Ha akkor az volt a divat.

Most pedig olyan tökéletes doctor juris utriusque, amilyen csak valaha a váltó-első-bírósági-törvényszék kapuja alatt elfogdosta a klienseket.

Igen nagy ismeretköre van.

Jeles és kitűnő férfiú amellett. Az utcán fennhangon beszél, tíz ember közül kilencet üdvözöl, címét is hozzá kiáltva; hattal okvetlen kezet szorít, s négynek csak úgy int a kezével, kalapját sem billentve meg. Színházban ő adja a tónust; akit akar, ő hívatja ki, s ha kedve ellenére tapsol a profanus nép, magas szemöldökkel körültekint, s a lenézett vidéki tapsoló elszégyenli magát, és elsompolyodik.

Per tu van minden újabbkori celebritással; bejáratos a legelőkelőbb hivatalos uraságokhoz; azokhoz ebédre is el szokott járni.

Fiatalabb kori ismerőseit valódi protektori minákkal szokta fogadni. A poétákat a Pilvaxból csak úgy köszönti, hogy "szervusz". Tudva van előtte, hogy sok ember van, aki ki nem állhatja; azokkal, ha találkozik az utcán, azon veszik észre magukat, hogy kezet szorított velük, s hogylétükről tudakozódik. S nem akad ember, aki azt mondaná: "S mi köze az úrnak az én hogylétemhez?"

Ellenkezőleg, mindig akad elég nagy kísérete a hangadó egyéniségnek, egy csoport fiatalember, aki fiatalsága öntudatában megnyugszik abban, hogy ő még ráér karaktert kifejteni; mindig kész mulatók, kik azt tartják, hogy csak fidélis cimbora legyen valaki, aztán a nyilvános jellemével ne sokat törődjék az ember; korán-vén töpörödött zsenik, akik fiatalságuk ábrándjait botlásoknak beismerve, most már felcsaptak hidegvérű kozmopolitáknak; és végre egy sereg léha ember, aki sohasem szokott a maga fejével gondolkozni, hanem felveszi a divatot, úgy, ahogy készen kapja a boltban.

Azért természetesen vannak még emberek, akik az utcán kapós divatot nem hordják; akik megmaradtak amellett, amit egyszer szépnek, jónak hittek; csakhogy azok félrevonultak odúikba, otthon ülnek, nagyon válogatják a magukhoz hasonlókat, s nemigen adnak életjelt azokon kívül.

Ezek persze a baglyok.

Akik nem akarják átlátni, hogy a világ változik, mert annak szükségképpen változnia kell; hogy az embernek új ruhát felvenni nem aposztázia, hanem csak mutare consilium in melius, hogy ami tegnapelőtt okos volt, az ma már bolond, s ami ma képtelenség, az holnap egészen helyes lesz. - Ilyen bagoly volt Lávay Béla is.

Mint ügyvéd, eljárt hivatalos teendőiben, beszélt mindazokkal, akikkel kénytelen volt beszélni, hanem éppen csak annyi szót, amennyit múlhatatlan szükséges volt elmondani, s csak akkor kezdett el valóban élni, mikor hazajutott szűk családi körébe, melyet anyja, neje és gyermeke alkotott, s melyet néha Melchior szaporított jelenlétével.

Itthon viselte aztán mindenki a régi embert.

A jó öreg asszonyság kifogyhatatlan volt a múlt évek viszontagságainak elbeszélésében, ő ugyan még most is viselte azt a barna felöltönyt, melyet egy reppentyűszikra két helyen kiégetett.

Azután meg Bélát iparkodott beszédbe hozni. Hol járt, miket állt ki? Minő viszályokon ment keresztül bujdosása közben?

Béla nem örömest beszélt efelől; azt sem hozta volna elő, hogy ment vissza tetszhalott nejéhez, ha Melchior el nem árulta volna a Judit homlokán levő sebhely titkát. Ekkor értette meg az öreg asszonyság, mire példálózott annyiszor a mogorva hadastyán, ki Juditra férje ruhájában ráismert.

- Hát azután sokat éheztél, fáztál, bujdokoltál? - tudakozá tovább fiától.

Béla gyöngédebb volt, hogysem nőket szenvedései leírásával szomorgasson.

- Nem volt semmi bajom. Kertész voltam egy úri háznál, jó dolgom volt. Mikor minden tudományom elhagyott, a kertészség, mire jó apám tanított mulatságból, kenyeret és menhelyet szerzett számomra.

És azzal bölcsőben ringó kis fiához fordult, s keserű gyöngédséggel susogott a szendergőhöz:

- Úgy, úgy, lelkem kisfiam, ha te megnősz, én kézművest nevelek belőled; ne félj, nem fogsz te tudós lenni, mint apád, sem színész, mint anyád, hanem kézműves, aki boldog.

Judit a bölcső mellett dolgozva színpadi öltözékén, hallgatta ezt a beszédet, s Bélára veté nagy, sötét szemeit.

- Ha mi is le akarunk fekünni, ki marad akkor állva? Éppen azért, mert a tudomány szenvedés, a művészet nyomor; éppen ezért, mert te és én éreztük mind a kettőt, nekünk kell azt mondanunk: itt maradj, hű maradj, szenvedj, küzdj azért az eszméért, amiért apád és anyád küzdött, szenvedett; folytasd, amit mi be nem végezheténk, légy művész, légy költő, légy tudós.

Béla fölkelt, és megcsókolta neje homlokát.

- Óh, asszony, nagy a te hited.

- Volnék csak férfi.

- Jobb férfi volnál, mint én. Igaz. De nem volnál ehhez a világhoz való. Te éppen az volnál férfinak, aki Pusztafi volt. Mit gondolsz, ha ő most élne, járhatna-e az emberek között? Első nap megölne valakit vagy őtet valaki.

- Nincs itt emberhalálról szó, de van szó arról, hogy "Ha férfi vagy, légy férfi!" Nem lehet azt elégszer elmondani tinektek. Rosszabbak vagytok az asszonyoknál, mert akárki udvarol, meghallgatjátok.

- Életmódunk kényszerít, hogy a világgal érintkezzünk.

- De nem, hogy barátkozzunk.

- Teszem-e én azt?

- Óh, kérlek. Mikor karodba fogódzva megyek veled az utcán, hányszor kell kezedet megrántanom, hogy ne fogadd el ennek vagy annak a köszönését. Én nem szoktam elfogadni azét, akit nem szeretek.

- Ez csak külső illem. A kalapemelés nem kötelez még semmire.

- Kötelez. Ma kalapot emelsz valaki előtt, holnap megszólít, s szóba állsz vele, másnap meglátogat s elfogadod, harmadnap igen kedves embernek fogod találni, s egyszer csak barátja vagy.

"Első nap találkozol vele, második nap kezet adsz neki, harmadik nap meglátogat, és negyedik nap barátod lett."

Amit ez az asszony mondott, olyan kimerítő kritikája az egész politikai divatunknak. Lágy emberek vagyunk. Nagyon jó emberek vagyunk. Szeretjük a verekedést, de a gyűlölködést a tusa után nem folytatjuk. Nálunk nincs "fehér és piros rózsa", nálunk nincsenek guelfek és ghibellinok, akik ivadékról ivadékra folytatják apák és nagyapák küzdelmét; nálunk már csak pecsovicsok és kubinszkiak sincsenek; mi annyira szeretjük egymást, hogy még a kritikusra is haragszunk, aki egy rossz versírót leránt, hisz az is a mi vérünkből való vér, annak a keserve is rontja azt a tudatot, hogy mi igen jó emberek vagyunk. S ki tudja, talán erényünk ez!

Béla összeharapta ajkait, s duzzogott nejére e szavak miatt.

- Te most haragszol? - szólt hozzá Judit, gyöngéden vállára hajolva.

- Óh nem - viszonza Béla keserűen -, te nagyon jól ismersz, én az az ember vagyok, aki nagyon könnyen barátkozom.

- Azt nem mondtam; de nagyon könnyen megbocsátasz.

- Hozzátehetted volna még: és ötödik nap te mégy oda hozzá, és hatodik nap te hordod az ő divatját. Az éntőlem mind kitelik.

Az öreg asszonyság nem akarta engedni, hogy ilyen tiszta eget, mint gyermekeié, felhő homályosítson el. Közbeszólt, de természetesen ő is Bélának fogta pártját.

- De iszen Béla nem olyan könnyen ingadozó ember. Kicsi gyermek korától ismerem én, mert anyja vagyok. Ő is ilyen csendes kisfiú volt gyermeknek, mint ez itt a pólában, és olyan szelíd férfi most, mint az atyja. De azért, hogy pattogni, gorombáskodni szegény atyja sem tudott soha, ahol helyt kellett állni, helyben maradt. Boldogult atyjának is volt olyan ellensége, mint neki Bárzsing; nekem is olyan rosszul esett, mint neked Judit, mikor azt láttam, hogy köszönését elfogadja, de ő azt mondta, hogy a sors elégtételt fog adni, minek venne maga. És igaza is volt.

- Óh, kedves anyám - szólt Judit, és arca egészen ki volt pirulva -, ha "csak" Bélának volna ellensége az az ember, és azt kellene elfelejteni, ha semmi más választó örvény nem volna kettőjük között, nem kérdeném, számolt-e vele; kiegyenlítette-e tartozásait; de gondoljon arra, hogy ez az ember sárba tiporta azoknak a neveit, kik tettek mindent, és vesztettek mindent, s azután ismét felülkerült, s most neveti őket, mint ábrándos bolondokat. Akkor az olyan emberek, mint ő, voltak a dicsők, s az olyanok, mint Béla, az árulók, és most ők az okos emberek, és az olyanok, mint Béla, a bolondok. Ez a mérhetlen mélység miköztünk!

Erre már az öreg asszonyság is hevülni kezdett.

- Hiszen én nem is hiszem azt, hogy Béla valaha szót válthasson azzal az emberrel. Mással akárkivel, de azzal nem.

- Pedig még sok szót fogok vele váltani - szólt Béla felkelve helyéről.

A két asszony reá bámult.

- Ti azt sokáig nem fogjátok érteni, de egyszer majd megértitek, addig majd csak elviselem a megvetéstek súlyát. Addig higgyétek felőlem azt, hogy prókátor vagyok, s nem kényeskedem.

Cseléd jött be az ajtón jelentve, hogy egy úr van itt, látogatójegyét küldi.

Béla megnézte a látogatójegyet, s letette neje asztalára. Judit félvállról egy pillantást vetett belé, az volt ráírva: "Bárzsing". Aztán egy másik pillantást vetett férjére. De erre Béla jónak látta elvenni a látogatójegyet az asztalról s zsebébe dugni.

- Mindjárt megyek; vezesd ez urat dolgozószobámba.

És azzal fölkelt, s nem nézett sem nejére, sem anyjára, hanem kiment.

E perctől fogva valami hallgató feszültség volt a család körében, mint mikor hosszú száraz nyáron telve a lég gőzzel, ki sem tud tisztulni, be sem tud borulni; az ember úgy óhajtozik egy kis zivatar után.

Mert az életben úgy van az: a legjobb asszonyok szerelme a legjobb papucskormány.

A nő föláldozott érted mindent, világi szerencsét, vagyoni állást, kényelmet, rangot, elfelejthetnéd-e, milyen adósa vagy? A nő járt utánad, mikor bujdostál, veszélyeken, háborúk borzalmain keresztül keresé nyomodat; el tudnád-e őt hagyni most, víg cimborák kedvéért? A nő átvette a férfi szerepét, csoda módon kezébe vette sorsod kormányát, s a hajótörésből parthoz vezetett; most elbocsátanád-e kezét? A nő éjeket virrasztott, midőn rejtve voltál, midőn beteg voltál, most megzavarnád-e álmát egy éjszakai ajtóbecsapással, víg mulatságból hazatérve? A nő elzárta magát a világ előtt, midőn előled el volt zárva a világ; most, midőn nyitva van előtted, elhagynád-e az egész világért őt? Egy egész paradicsom mosolygása helyrehozna-e egy elborult tekintetet az ő arcán?

Óh, valóban egy szerető asszony, egy szenvedő asszony nagy úr a földön.

Béla a csodával határos vállalatra adta fejét, midőn e nagy úrral dacolni merészelt.

Nem fogja azt senki észrevenni, hogy ez Juditnak fáj; vannak hamis hangok, amiket csak igen zeneszokott fül vesz észre, de Béla tudni fogja azt jól.

Ki tudja, mi lesz még ennek a vége?

Mikor Béla szobájába nyitott, már akkor Bárzsing ott ült a pamlagon, az egyik lábát maga alá téve, mint valami muzulmán. Legalább nem kellett Bélának kínálni, hogy üljön le.

Béla sietett hamarább szólni.

- Miben lehetek szolgálatjára, uram?

Azért sietett elébb az "uram"-on kezdeni, nehogy látogatója a "tegezésen" kezdhesse.

- Ah! Jó napot Béla - úr, alászolgája. Mi ugyan valaha tegeztük egymást, hanem ha uraságodnak így tetszik, én nem tolakodom; nem akarok alkalmatlankodni régi viszonyokra való hivatkozással. Vessünk fátyolt a múltakra.

- Mivel szolgálhatok?

- Különben magam sem bánom, ha félbehagyunk minden szentimentalizmust - szólt Bárzsing úr a másodszori száraz interpellációra. - Mint a minapi találkozásunkkor említém, az ügy, melyben önnel beszélni óhajték, csupán üzleti természetű. Más, valami sarlatán ugyan azt mondaná, hogy neme a barátságos szolgálattételnek, de én nem szépítem a dolgot; én ördöngösen őszinte fickó vagyok, ördöngösen; nem szeretem a színdarabokat, a poétázást, hahaha! Nem vagyok teátrumíró.

Bélának eszébe jutott, hogy egy időben mennyi rossz drámával kínozta Pusztafit a jeles férfiú, ki most már igen nevetséges embereknek tartja azokat, akik komédiákat írnak. Azonban nem volt természetében, hogy ezt neki előhozza.

- Halljuk az ügyletet, uram; mindkettőnk ideje drága.

- Az igaz - szólt Bárzsing nagy svájci óráját kihúzva, s elébb megnézve, hány rajta az óra; azután füléhez tartva, hogy vajon ugyanannyit üt-e. - Pedig tizenegy órakor őnagyságához, a Vorstandhoz kell mennem. Tehát szabad, kérem, egy szivarra gyújtanom?

- Nem szabad. Nőmnek árt a dohányfüst.

- Ah, tehát őnagysága az ön dolgozószobájában is rendelkezik.

- Igen. Mondja ön, uram, szaporán, mit akar velem.

- Ama bizonyos végrendeletről akarok önnel beszélni.

- Tudok már mindent, Fertőy itt volt, elmondta; a végrendelet megkerült, de nincs az ő kezében; aki magánál tartogatja, csak a szubsztrátum feléért akarta neki átadni; - Fertőy egyharmadában akart velem kiegyezni; én elutasítottam.

E rövid mondatok mindegyikére biccentett a fejével Bárzsing, mint aki azt mind igen helybenhagyja.

- Így van, igenis. Mind jól tudom. Fertőy gondolta magában, hogy kétharmad rész több, mint kétnegyed rész, s önnek ajánlatot tett, mielőtt azzal a másikkal alkudoznék. Neki nem sikerült. Jól van. Most az a bizonyos másik küld engemet önhöz, tudja: az a bizonyos, aki per avia et devia a végrendelet eredetijének birtokába jutott; s ugyanazon ajánlatot téteti önnek, amit tett Fertőynek.

- Micsoda ajánlatot?

- Nos: szegődött bér, osztott konc. Felét feléért.

- Nem értem.

- Pedig igen világot. Amíg Fertőy tétovázik, hogy átvegye a végrendeletet, mely az ön apósa hagyományát birtokába adja feleérték díjáért, addig ön megelőzheti őt, s kezébe kaphatja a veszélyes okmányt szinte azért az árért.

- S ön azt hiszi, hogy én, ha a véletlen kezembe játszaná azt az okmányt, eldugnám azt, vagy megsemmisíteném?

Bárzsing zavarba jött. Erre a kérdésre nem terjedt már ki eszmeköre. Hisz itt egy olyan bolond emberrel van dolga, aki csupa becsületérzetből képes volna egy saját maga ellen szóló okmányt a bíró kezébe adni, ahelyett, hogy elsikkasztaná, mikor teheti.

- Azaz, hogy - hebegé zavarodva - azt tehetné talán más; maga az a bizonyos, akinél most van, juttathatná önnek a kezébe oly roncsolt állapotban, amikor már a szavakat olvasni nem lehetne rajta.

- S ön azt hiszi, hogy én oly semmirekellő gazember tudnék lenni, hogy ilyen bűntény részesévé avatnám magamat?

Bárzsingnak olyan szerencsés arca volt, hogy nem pirulhatott el jobban, mint amennyire már veresnek termett; mert biz ez nem volt egyéb, mint valakit in optima forma szemtül szemben legazemberezni.

- De tisztelt uram, ön még mindig nagyon költőileg fogja fel ezt a kérdést. Vegyük a dolgot egészen prókátorosan. A pör abban a stádiumban van, hogy ha a végrendelet nem kerül elő a kitűzött határidőig, az egész vagyon az ön tisztelt nejének fog ítéltetni. Szép vagyon! Megérdemli a pörlekedést. Őnagysága nem volna kénytelen azon a komisz színpadon rontani magát.

- Micsoda komisz színpad?

- No, no, ne pattanjon fel; azt értettem, hogy szegény a színház, rongyosak már a színfalai, csak úgy csügg róluk a ponyva. Biz az keserves kenyér; kegyed jól tudhatja. Ha nekem nőm volna, a fél világért meg nem engedném, hogy színésznő legyen.

- Ne beszéljen erről, kérem.

- Csak azért mondtam, hogy önt figyelmeztessem arra, mennyivel nagyobb boldogság volna, ha őnagysága saját úri jószága jövedelméből élhetne. Nos azonban, ha a végrendelet előkerül, akkor ennek bizony vége; Fertőy lesz az általános örökös; őnagyságának nem hagyatott más, mint a komáromi ház, amely porig égett, az eső mossa most is a romjait.

- Tehát a vége a dolognak az, hogy segítsem a végrendeletet elsikkasztani, ugye.

- A vége nem az; beszéljünk prókátorosan, legyünk okos emberek. Kegyed és tisztelt neje énnekem adnak egy kötelezvényt arról, hogy azon esetben, ha az örökösödési per az önök részére döntetik el véglegesen, e birtoknak felét elhasíttatják, s az énáltalam képviselt ügyfélnek átengedik, ön nem tud többről semmit. A végrendelet a határidőig nem kerül elő, azon túl pedig még kevésbé. Ön nem tud hovalettéről semmit; ön nem részese annak, ami azzal történhetett; az ön híre, neve mocsoktalan marad isten és ember előtt.

- Csak a saját szemem előtt és az ön szeme előtt nem.

- Ah, ez ismét poétai fellengzés! Beszéljünk uram prókátorosan.

- Jól van. Tehát én is mondok önnek egy prókátoros észrevételt. Én nem hiszem, hogy az a végrendelet megvolna.

Bárzsing úr nevetve csapott térdeire. Nagy, hosszú fogai egész sorral kilátszottak jókedvében.

- No, ezt vártam öntől; valóban nagyon csalatkoztam volna önnek éles elméjében, mert azt el kell ismernem, ha föl nem tettem volna önről, hogy egyszer csak azt fogja mondani: "Kedves Bárzsing, mesebeszéd az mind, amit hol te, hol Fertőy a fülembe danoltok arról a bizonyos emberről, arról a rejtélyesen megkerült okiratról; ha megvolna, felém se jönnétek; összebeszéltetek, szeretnétek a szememet kitörülni közakarattal." Én ezt előre tudtam. És evégett előre elláttam magamat annak bizonyítékaival, hogy amiért ide jöttem, az nem valami rossz tréfa. Már uram azzal a tisztelettel tartozik ön saját magának, hogy senkiről se tegye föl, miszerint az önnek az együgyűségére számít. A végrendelet nálam van. Az a bizonyos valaki rám bízta, és fölhatalmazott, hogy ha ön látni kívánja, mutassam meg.

Azzal elővonta oldalzsebéből az okiratot, s odanyújtá Bélának. És azután, hogy tanújelét adja, mennyire nem tart attól, hogy Béla, ha egyszer tíz ujja közé kaphatta az írást, azt hirtelen összetépi, elnyeli vagy tűzbe hányja, fölállt helyéről, elsétált az ablakig, magára hagyva Bélát az asztal mellett, ki a végrendeletet figyelmesen vizsgálta keresztül.

Annyit azonban minden határtalan bizalmassága mellett is megtett, hogy a szemközt álló fali tükörből szüntelen figyelemmel tartotta Bélát; tán egyrészt azért, hogy titokban a hatást tanulmányozza, amit az olvasmány az ifjú arcvonásaira gyakorol.

Béla igen nagy flegmával nézte végig az okmányt, megvizsgálta a pecséteket rajta, s nem tett semmi észrevételt rá. Egyszer azonban észrevevé Bárzsing a tükörből, hogy Béla a kiterjesztett okiratot a világosság felé fordítja.

- Nincs benne semmi vakarás! - sietett féltréfásan rendreigazítani a vizsgálót.

- Igaz, nincs - szólt Béla összehajtogatva az iratot.

Pedig nem azt nézte az okiraton, hanem a merített papír gyári vízjegyét.

- Nos, mit tegyünk tehát? - kérdezé diadalmas mosollyal Bárzsing.

- Tegye ön, amit hasonló esetben becsületes emberek szoktak tenni.

Ez furcsa utasítás.

- Nem értek én ebből semmit.

- Remélem, hogy meg tudja ön magának magyarázni, mit tesz hasonló esetben a becsületes ember.

Bárzsing nagyon vonogatta a vállát.

- Az a becsületesség igen relatív fogalom.

- Tehát fordítsunk rajta. Tegye ön azt, amit hasonló esetben egy ügyes üzér szokott tenni. Adja ön el az okiratot annak, aki többet ád érte.

- Fertőy egyharmadot ígért. És ön?

- Semmit.

Bárzsing szédelgett a nem várt válasz után. Béla odaveté eléje az asztalra az okiratot, s nem látszott azt újra fölvenni akarni. Oly megvető arccal dobta azt le, mint egy pókot vagy egy hernyót, mely véletlenül a kezére szállt, s melytől undorodik.

Az alkusz átlátta, hogy itt nincsen vásár.

- Ez önnek az ultimátuma?

- Kibeszéltem magamat.

- Még én nem. Én apellálom az ügyet.

- Ugyan kihez?

- Ahhoz, aki legilletékesebb: önnek védencéhez.

- Nőmhöz? Ugyan tegye azt.

- Ne tessék mosolyogni. Azt én is előre tudom csekély eszemmel, hogy ha én őnagyságánál személyes értekezés végett bejelentetem magamat, azt fogja kiizenni, hogy a feje fáj, vagy szerepet tanul; ha pedig levelet írok neki, és megismeri a borítékon az írásomat, visszaküldi; hanem - tessék arról meggyőződve lenni, hogy mikor egy vadász elindul vadászni, nemcsak azt a töltést viszi magával, amit a puskacsőbe tömött.

- No hát - sok szerencsét a vadászathoz.

Azzal hátat fordított neki.

Bárzsing visszadugta zsebébe az okiratot, s eltávozott. Mikor betette maga után az ajtót, Béla örömtől szikrázó szemekkel csapott tenyerébe, mintha valami nagy, eldöntő sikernek tapsolna most, azután felöltözött, s menni készült.

Valahányszor elment hazulról, mindig meg szokta mondani nejének, hova megy, és mikorra jön haza. Nem tudom, ki adta a nőknek ezt a jogot; annyi bizonyos, hogy gyakorlatában vannak.

Amint Judithoz belépett, szobájában találta Melchiort. A kis doktor sűrűn használta az alkalmat, melyet a háziorvos minősége nyújt, hogy régi barátait meglátogassa, s olyankor a végtelenig mulattatá őket statisztikai és kémiai tanulmányokkal, amiket senki sem hallgatott olyan nagy kegyelettel, mint az öreg asszonyság, aki végtelenül szívére tudta venni, hogy a rafinált cukorban hány százalék kutyacsont van; s hogy a keményített alsószoknyák hány millió embernek a kenyerét eszik meg évenkint.

- Éppen hozzád akartam indulni - szólt Béla, midőn barátját meglátta, ki éppen akkor szándékozott az asszonyok előtt bebizonyítani, hogy a szőnyegek a szobában mennyire előmozdítják a gümőkórt.

- Tehát menjünk! - szólt Melchior felkelve a székről, melyet elfoglalt.

- Itt nem végezhetik el önök, ami ügyük van? - kérdezé Judit, visszaültetve Melchiort a székre.

- Miért ne? - felelt Béla kalapját letéve. - Csupán egy szó az egész. Egy helységnek a neve, amit rég kerestünk. Én most ráakadtam. E név "Neuburg".

Melchior egy ideig felnézett a plafonra, mintha oda volnának felírva mindazok a nevek, számok és kombinációk, amik emlékezete nagy szótárában felhalmoztattak; azután felszökött helyéről, mintha titkos rugók lökték volna fel onnan, s mint aki sánta lábáról megfeledkezett, táncolva ugrált barátjáig, annak megszorítá a kezét, s kacagva mondá:

- Hisz ez nagyon jó, ez nagyon pompás. Ha "Neuburg", akkor meg sem kell mozdulnunk a helyünkből. Hiszen az (itt súgva mondá a szót), hiszen az "1851"-ik.

- Derék - mondá rá Béla, és mosolygott.

- Mi az a Neuburg és az az 1851? - kérdé az öreg asszonyság legyőzhetlen kíváncsisággal.

- Az tökéletes diadal! - kiálta Melchior, s már készült az egészet elbeszélni, vagy legalább sejtetni, miről van szó; de Béla megrántotta kabátját, s korán eszére téríté.

- Egy fogadás az - szólt azután tökéletesen sikerült hipokrízissel Béla -, egy fogadás többek ellenében, melyet megnyerünk.

- No és mit nyertetek? - kérdé az öreg asszonyság, ki mindent elhitt, amit fia mondott, s azt szerette volna megtudni, mekkora pénzben szokott Béla fogadni, nem kockáztatott-e sokat.

- Óh, igen sokat! Majd annak idejében megtartjuk annak az áldomását. Hanem addig senkinek se efelől egy szót sem, Melchior.

- Hallgatni fogok, mint egy orvos.

Pár nap múlva, midőn éppen asztalnál ült a család, hozta a leveleket a postakihordó.

A kis termetű férfiú régi szolgája volt már a közönségnek, nemcsak a lakosokat ismerte, akiknek leveleket hordott, hanem még azoknak a kézírását is, akik ezeknek írni szoktak, s ha tudta, hogy valami nagyon várt kedves levél van a tarsolyában, hármat-hármat ugrott a lépcsőkön, úgy törte fel magát az emeleten, lélegzete is elállt, mikor bebukott a levéllel; bele is halt korán szegény a nagy serénységbe.

- Alázatos szolgája, jó étvágyat kívánok, jaj be csúnya idő van odakinn. Itt van a tekintetes úrnak három levele, az egyikért fizetni kell tizenhárom krajcárt. Csak úgy szakad az eső, fúj a szél. A tensasszony számára is van ám levelem. Külön van téve, mégpedig kedves levél, Komáromból jön, az édes papa írja.

- Az atyám? - kérdé Judit elbámulva.

- Óh, nagyon jól ismerem a tekintetes úr írását, sok levelet hordtam tőle a tekintetes úrnak, mikor még jurátus volt. Akkor mindig kérdezte a tekintetes úr, ha meglátott: nincsen-e levél Hargitay úrtól Komáromból? Óh, ez írást nagyon jól ismerem.

A serény postakihordó azt persze nem tartozott tudni, hogy az, akinek a leveleit oly kedvesen várták egykor, régen megátkozta gyermekeit, és meghalt.

Ő sebtén átadta a leveleket, a tizenhárom krajcárért majd eljön máskor, mert azt a bámuló család elfelejtette átadni, s azzal futott egy házzal odább.

A Judit kezébe adott levél borítékán valóban a legtökéletesebben felismerhető volt a megboldogult Hargitay kézírása. Ugyanazok az egymást öklelő betűk, oppozicionális szarvaikkal, a szabadelvűen elszalasztott betűszárak, a nyakát protestánsi keménységgel hátravető kezdőbetű s a végsorok vastag alákanyarítása, mely rendesen egy írótollnak az életébe került; mindezekről akárki is, aki egyszer látta Hargitay írását, rögtön ráismerhetett a posztumusz levélre.

Judit egészen elhalványult; maga Béla is meg volt lepetve. A csalódás tökéletes volt.

- Bontsd fel és olvasd! - biztatá maga Béla nejét.

Judit felszakítá a levél borítékát. Benne ugyanazzal a vastag fénylő tintával írva, ugyanolyan kézirat, mint meghalt atyjáé és ez a tartalom.

Semmi megszólítás.

"Hargitay Juditot az a csapás érte, hogy atyja Lávay Béla miatt megátkozta és kitagadá. A halál meggátlá az apát, hogy átkát visszavonja. Azonban az apák láthatlan keze a sírból is kiér, hogy gyermekeiket védjék vagy sújtsák. E láthatlan kéz eltünteté nyomtalanul az apa haragjának bizonyítékát, a végrendeletet. De a gyermekeket nem törte meg sem az élet, sem az átok, az ő szívük kemény és büszke maradt. Az a láthatlan kéz fölfedezte ismét az eltűnt végrendeletet, az atyai átok tanúbizonyságát. Egy régi barátja a családnak megmutatta azt a férjnek, s tudatá vele, hogy most már az átok fele van csak elengedve, de egészen a fejök fölött függ az, s ha szívük kemény marad, egész haragjában le fog sújtani. A férj büszkén utasítá vissza az engesztelő jobbot, s kihívást intézett balsorsa ellen. A nő gondolja meg, hogy saját és gyermeke szerencséjéről van szó. Még módjában van megakadályozni, hogy atyja átka a maga teljességében kitöltessék mindnyájok fejére. Gondolja meg ezt, és határozzon."

Judit arca elsápadt; atyja kéziratára ismert minden betűben. Annak a sírkövét pedig már régen befutotta a folyondár repkény!

Némán nyújtá át férjének a levelet, mintha kérné, hogy fejtse meg ezt a talányt.

Amint Béla végigfutotta a levelet, neje elsápadt arcára tekinte vissza. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy e levél Juditot meghatotta.

- Úgy látszik, hogy engemet denunciálnak előtted.

- De ki? - szólt Judit elábrándozó tekintettel.

- Babonás vagy-e?

- Nem. De az írás mégis oly hasonlatos.

Judit szemei megteltek könnyel.

- Azzal vádol e levél, hogy vagyonodat kockáztatom. Súlyos vád. Hogy nem egyezem ki pörlekedő rokonaiddal. Majd megtudod egyszer, hogy ki írta ezt a levelet. Addig is kérlek, tartsd meg ereklyéid között, és ne pusztítsd el; mert még szükség lehet rá valaha.

Béla nagyon jól tudta e rejtély alapját; ismerte jól azt a kezet, mely oly híven tud idegen aláírásokat utánozni; de még nem volt szabad kimondania. Vadász volt, aki lesben áll veszélyes és óvatos vadakra; nyomukra talált már, megtalálta a hullát, amit elhurcoltak, tudja, hogy vissza fognak térni rá, hogy meg fognak előtte jelenni, és visszatartja lélegzetét, mozdulatlanul ül; engedi arcát maró bogaraktól csípetni, nem hajtja el őket, nem tekint félre, vár csendesen a pillanatra, amikor lőközelbe érnek; ha észrevennék elébb, visszafutnának, megkerülnék, talán össze is tépnék.

Ezért titkot kellett tartania saját neje előtt is. E titoktartás sok szenvedésébe került azután mind a kettőnek; de én Bélának adok igazat, s kockáztatom azt, hogy az asszonyok el fognak ítélni, amiért egy titkot olyan sokáig hagyok előttük rejtegetni.

Az ebéd csendben folyt le, senki sem szólt a másikhoz egy szót sem. Ebéd után Béla fölkelt, s rögtön dolgozószobájába távozott. Fél óra múlva neje utána ment. Már akkor nem volt oly halavány.

- Azt mondtad, hogy tegyem el irataim közé e levelet, mert még szükség lehet rá. Nekem semmi szükségem rá; neked adom, őrizd te, ha akarod.

- S nem bánod, akárki az, aki előtted elvádol?

- Bántam-e valaha? Először teszik-e most?

- Bízol-e bennem?

- Élnék-e anélkül?

- Hiszed-e, hogy még emlékszem a világosi rossz napra?

- És én emlékezem arra a "jó éjszakára" a koporsóban.

- Nem lehet minket olyan könnyen elválasztani élő embernek.

- Még a halottnak sem.

Férj és feleség ölelve tarták egymást. Olyan egy pár ember volt az, aki mindennap elismételte azt az esküt, amit egyszer az oltár előtt elmondott.

Az ember azt hinné, hogy mesét hall, mikor ezt hallja.