Fertőyné arca csak egyre haloványabb.

Neki bezzeg nincs szüksége liliomkenőcsre, hercegnők vizére; neki van egy tündére, aki éjszaka mindig eljön, s egyre fehérebbé festi orcáját; olyan már, mint a liliom.

Volozov herceg nem tehet arról.

Ő igazán önfeláldozó imádó; ő csak dicsvágyból hódít. Tetszik neki az, hogy a világ azt beszéli, miszerint a legszebb, legelmésebb asszony az ő kedvese.

Csak egy hibája van a legszebb, a legelmésebb asszonynak; az, hogy mért nem pirosabb. Volozov herceg országokat adna érte, tele muszka parasztokkal, ha Fertőyné arca pirosabb volna.

Az gyűlöletes dolog, ha az embernek a kedvese blazírt. A felesége lehet az; de a másik, a vidámabb társ, az legyen életkedvű.

Volozov herceg nem bánta volna, ha Szerafin akármi áron deríti fel kedélyét.

Hogy mi az az akármi ár? Azt csak a férfiak tudják.

Azt nagyon jól tudta, hogy férjét teljes szívéből gyűlöli ez asszony; hiszen éppen azért választotta férjeül.

Az pedig lehetetlen, hogy egy nő, aki férjét gyűlöli, akármilyen halavány is, valakit ne szeressen a világon.

A herceg tudta azt nagyon jól, hogy ezen valaki nem ő. Tehát más.

A szép nő elfogadja udvarlásait, karján sétál, vele táncol, páholyában ül, keresztnevén szólítja, ha egyedül van; tud mulatni vele; elpanaszolja, ha valamije fáj; hanem hogy valaki más van lelke rejtekében, aki őt elfoglalva tartja, azt mindennap jobban kezdte tudni.

Ezt a mást fel kelle találnia.

Miért? Talán hogy megölje? Talán, hogy féltése dühével üldözze? Éppen nem; ezt a valakit fel kelte találnia azért, hogy Szerafin hadd legyen egyszer boldog; a halavány arc hadd legyen egyszer piros.

Bálokban, fürdőkön, divaturacsok rajongák körül a nőt, de a herceg egyikben sem találta azt fel, akinek láttára a fehér arc egyszer elpirul.

Egyszer a színházban voltak; Szerafin páholyában ülve, szokása szerint nem nézte az előadást, hanem a közönséget; a herceg szemközt ült vele, s egy pillanatban úgy tetszék neki, mintha az a hajnalpír, mely oly idegen vendége a liliomarcnak, elborítaná azt, s Szerafin egészen titkolózva üdvözölne ott alant a földszinten valakit. Máskor föltűnőleg szokott köszöntgetni új ismerősöket, ezt csak rejtegetve.

A herceg követte Szerafin szemjárását, s észrevette azt, akinek az üdvözlés szólt. Nem kérdezősködött felőle Szerafintől, hanem amint új látogató jött a páholyba, búcsút vett tőle, s lement a kaszinóerkélyre, helyet foglalva Dombay Elemér mellett, aki semmiről egyébről nem nevezetes, mint hogy minden embert, asszonyt, leányt, férfit kivétel nélkül ismer, akit csak a színházban látni szokás; még tán a karzaton ülőket is.

- Te Elemér, mondd meg nekem, ki az a fiatalember ott a földszinten, aki a negyedik páholy alatt áll, a pálcájára támaszkodva.

- Az ott, abban a manchester paletotban? Az egyik színésznőnek az ura.

- De patvart! Az túlnan rajta. Abban a chamois kabátban.

- Úgy? Az is egy színésznőnek az ura.

- De hogy híják?

- Lávay Béla.

- Miféle mesterember?

- Boldogabb időkben publicista; - ilyenkor ügyvéd.

- Te? De ki ne nevess azzal, amit mondok. Ez az én rejtélyes kertészem.

- Hogyan? Akiről azt mesélted, hogy egyszer Fertőyt az üvegházadban belelökte az akváriumba, s azzal megugrott?

- Ugyanaz, tökéletesen ráismerek, s most már értem az egész rejtélyt. Fertőy arról beszélt az akvárium előtt, hogy az a lótusz bizonyosan Lávayné nevét viseli, s erre kapta azt a furcsa felköszöntést.

- No ez derék! Holnap mindjárt megkérdezem ezt Bélától.

- Te ismered?

- Nagyon jól. Igen furcsa gyerek az.

- Hát tudod mit? Ne hozd neki elő ezt a dolgot. Más szándékom van vele. Tegyünk úgy, mintha semmit se tudnánk az azonosságról. Mi szükség nekem egy mai gentlemanben egy hajdani cselédemre ismerni, ki politikai okokból öltött livrét? Én szeretném őt jogigazgatómnak választani.

- Azt jól teszed. Rendes ember, és nem csal meg. Egyébiránt én kitalálom, hogy miért jöttél e percben erre az ötletre.

A herceg kétkedve tekinte szomszédjára.

- Nem azt.

- Fogadjunk.

- Jól van. Ezer rubelbe.

- Eredj, ne légy bolond. Nem vagy most otthon.

- Hát fogadjunk egy fertálybankóba.

- Áll. Teneked ez a bizarr ötleted jött most: az én Fertőy barátom, azon rendületlen barátságnál fogva, mely engemet az ő házához köt, nagyon sokszor megtisztel azzal, hogy pénzügyi viszonyainak mibenlétét velem bizalmasan megismerteti; olyankor én őt mindig a fiskálisomhoz szoktam utasítani, s az megért mind a kettőnket. De milyen mulatságos fordulat lesz az, ha Lávay Bélát nevezem ki jogigazgatómnak, s jövőre Fertőy barátomat a legártatlanabb orcával küldözöm őhozzá, hogy értekezzék vele, ha tetszik.

A herceg kacagott a vége felé. Az ötlet mulatságos volt, de nem az ő agyában szülemlett. Kacagott, de a fejét rázta; az igazi indok nem volt eltalálva. Hanem - ez a magyarázat nagyon jó volt arra, hogy a valódit eltakarja mindenki szeme elől. A világ azt fogja hinni, hogy szatírát lát, és nem veszi észre mögötte az idillt.

Volozov engedte diadalmaskodni szomszédját; mosolygó malíciával vett elő tárcájából egy újdonatúj egyforintost, azt négyrét hajtotta, nyelvével a hajtás széleit megnyálazá, s figyelmesen leszakított belőle egy negyedet. Ez is egyik politikai divat volt.

- Megnyerted - szólt Dombay elé téve a nyereményt.

Az anekdota még az előadás alatt megtette a körutat a kaszinóban.

Mindenki igen zseniálisnak találta a módszert, mellyel egy szerencsés udvarló egy terhére válni kezdő férjnek megnehezíti a szekrényéhez vezető utat.

Volozov pedig kiegészíté magában a történetnek azon részleteit, amiket a világ nem ismert.

Midőn ő a vélt gonosztevő kertész után akart lőni; Szerafin megfogta a kezét, és visszatartóztatá a lövést.

Szerafin egyedül volt akkor az állítólagos kertésszel a téli kertben, s gyakran eltűnt máskor is, hogy őt fölkeresse.

Szerafin egyszer elmondá előtte, hogy Lávayné egykor közeli ismerősnője volt, egy városban laktak, ablakaik átellenben; a város azt is hitte, hogy vetélytársnők.

Most már emlékezett arra is, hogy Szerafin nagyot sóhajtott, mikor azzal végzé leánykoruk regéjét: "Most Judit boldog."

Volozov azt hitte, hogy érti az egészet, s azt gondolá: "Jobb lenne, ha Szerafin lenne boldog, és Judit egy kicsit boldogtalan."

Mert hiszen utoljára is az egész asszony-boldogság csak emberi tréfa és sorsszeszély.

Szerafin majd vígabb lesz, ha élni kezd, a művésznő pedig annál művésziebben fog játszani, ha egy kis szenvedés éri.

Másnap Dombay Elemér meglátogatta Bélát.

Az az igen becsülendő gyöngeség megvan az embereknél, hogy ha valami jó hírt tudnak meg előbb, mint akit az közvetlen érdekel, sietnek elsők lenni, akik azt tudassák vele, s olyanforma genézist adni a történetnek, mintha annak megindításában nagy részük lett volna. Márpedig egy tekintélyes uradalom jogigazgatóságát csak úgy egy álom alatt elnyerni egy fiatal ügyvédnek, csakugyan a szerencsés esetek közé számítható.

- Barátom, jó újságot hozok; tegnap Volozov herceg előhozta, hogy a tagosztályi ügyek nagyon megnehezültek a jószágain, s a bécsi doktor, ki eddig minden peres ügyét vitte, annyit ért a tagosztály, úrbér, majorsági földek, regálék és remanenciák kérdéseihez, mint tyúk az ábécéhez; kénytelen magyar ügyvédet választani jogigazgatónak; kit ajánlanék neki? Én, tudva azt, hogy az urbariális ügyek neked különös tanulmányaid, téged neveztelek meg neki, s ő mindjárt kezet adott. Nos, barátom?

Béla pedig nem adott olyan hamar kezet.

- Hát mi a patvar?! Gondolkozol tán rajta, hogy elfogadd-e? Barátom, ha én ügyvéd volnék, két kézzel kapnék az ilyen alkalom után. Mit gondolsz? Egy ilyen állás szerencsédet alapítja meg. Mai világban már nem élhet az ügyvéd másképp, mintha vagy a váltók után szaladgál, vagy az urodalmi ügyek vezetésének nyugalmas pozíciójába teszi le magát.

- Tudod - szólt Béla kitérőlég -, van valami kellemetlen az ajánlott helyzetben, amit én neked meg nem mondhatok.

- De amit én neked elejétől végig elmondhatok. Te, mint politikai bujdosó, a sok álarc között egyszer felvetted a kertészlivrét is; szolgáltál Volozov kastélyában; nem is igen szépen váltál meg, mert búcsú fejében a hercegnek egyik úri vendégét, minthogy nődet rágalmazta, úgy beledobtad az akváriumba, hogy most is benne volna, ha ki nem húzták volna.

Ezt tudja minden ember, pedig te nem mondtad senkinek. A herceg azonban nem fog rád ismerni, ha ismét találkozol vele. Más arcod is van most, és őnála soha nem fogod észrevenni, hogy emlékezik rá, miszerint már valaha találkozott veled; egyébiránt őt akár esztendőszámra ne lássad, kivéve mikor a helyszínén kell megjelenned, hogy a parasztjaival kiegyeztesd.

- Jól van; majd gondolkodni fogok rajta.

- Ami annyit tesz nálad, hogy majd közlöm elébb a feleségemmel. Jól teszed barátom; ő okos asszony; több esze van, mint neked, meg nekem, meg az egész famíliádnak, in ascendenti et descendenti; boldog ember vagy. Két fejed van; amit az egyikkel ki nem találtál, megkérdezed a másiktól. Úgy is illik. Nőd bizonyosan azt fogja mondani, hogy fogadd el.

- Azt nem tudom.

- No hát tudd meg minél elébb, és aztán közöld velem.

Amint Dombay eltávozott, Béla rögtön sietett át Judithoz.

- Kedvesem. Volozov herceg uradalma jogigazgatásával kínáltatott meg; mit szólsz hozzá?

Judit gondolatokba merült.

Azután hirtelen megfogta Béla kezét, és így szólt:

- Most fogadd el. Végezd be legfontosabb ügyeit, amily rövid idő alatt lehet. És akkor mondj le.

Béla megköszönte a jó tanácsot.

Hiába, a nők tapintata legfinomabb.

Egy kis világi mendemonda, egy kis látszat, egy kis féltékenység, s a sok apróságból oly általános tömkeleg támad, amiből az ember jó híre ki nem igazodik. Pedig vannak emberek, akiknek a jó hírök drágább a mindennapi falatnál. Ha Béla elutasít ily fényes ajánlatot, mindenféle bántó találgatások raját támasztja fel maga és neje ellen. Egy ügyvédférj, aki nem fogadja el a főurat kliensének, ki koszorúkat szokott hajigálni a színésznőnek, aki az ügyvédnek neje. Óh, ebből olyan szép láncos szillogizmusokat tudnának szőni, fonni.

Ha pedig ott maradna az állomáson végig: mi lenne abból újra? Egy ügyvédférj, aki meggazdagodik egy főúri kliens mellett, aki koszorúkat szokott hajigálni a színésznőnek, amely színésznő az ügyvéd neje.

"Végezd el ügyét, amiért hívatott, s azután hagyd ott."

Mikor Fertőy megtudta, hogy a herceg Lávay Bélával micsoda új ismeretséget kötött, így gondolkozott magában:

"A herceg szeszélyes ember; olyanok szoktak lenni a nagy urak. Judit szép asszony, művészi hírben áll; és ami több, abban a hírben, hogy férjéhez hű; ez csábító körülmény. Szerafin pedig napról napra hervad, s szeszélyei inkább untatók már, mint bámulatra méltók. A herceg megtudhatta könnyen, hogy Béla valamikor udvarolt Szerafinnek, s Szerafin sem volt iránta közönyös. Nem gondolhatott-e egy kettős cserére? A régi tüzet könnyű föléleszteni."

Ez a kombináció nem elégíté ki Fertőyt.

Föltette magában, hogy mindkét nő erényét védeni fogja; Szerafinét Béla ellen, Juditét pedig a herceg ellen.

Lám, tehát mégis vannak esetek, amikor az erényt is becsülik valamire!

Fertőy nagyon meg volt elégedve magával, mikor e védelmi hadjárat részleteit kifőzte.

A helyzet igen bonyolódott lehetett.

Fertőynek szép neje volt és szép unokahúga.

Szép nejének volt gazdag imádója, s ugyanaz szép unokahúgának távoltartott tisztelője.

Viszont szép unokahúgának szegény férje, és ugyanaz szép nejének távol tartózkodó tisztelője.

Az gonosz escamotage volna, mely egyszerre elcserélné a fehér galamb és a fekete galamb fejeit.

Kiben lehet itt bízni? Egyes-egyedül Juditban. Az ő jelleme legerősebb valamennyié között.

Fertőy gondolt ki valamit, ami által Juditot a cselszövény gyúpontjába lehetne helyezni, s általa az egészet megsemmisíteni.

Hogy mi volt ez expediens? Azt nemsokára megtudjuk.

Annyiról tisztában lehetünk, hogy amikor Fertőy unokahúgára és annak családjára gondolt, mindig a tenger legmélységesebb fenekére kívánta annak öregét, apraját; és senkit sem gyűlölt olyan nagyon közte, mint magát azt az asszonyt.

Sejtette talán, hogy ennél az asszonynál van az a lelki kapitális, mely fölér az ő gyűlöletével, hogy éppen oly engesztelhetlen szívet talál magával szemközt e nőben, mint amilyen engesztelhetlen ő maga?

Egy szép szüreti nap volt, midőn Béla a herceg kastélyába megérkezett. Jól ismerte a járást még korábbi időkből; a cselédeket is, akik ott voltak, de azok nem ismertek őrá; nagyon megváltozott. Csak a vén vizslakopó az előszobában nyihogott elé, mintha emlékeznék még valamire a jövevény múltjából.

A herceg után kérdezősködve, a vén komornyik a kertbe utasítá; oda mentek le ozsonnázni az egész társasággal. Sokan vannak itt a környékből; ma végezték éppen a szüretet.

Béla sietett a herceget fölkeresni a kertben.

Tudta, hogy annak kedvenc mulatóhelye egy vasból és üvegből alkotott kínai mulatólak, melynek oszlopaihoz még az ő idejében ültették a szőlővesszőket. Azok már terepély lugossá nőttek fel azóta, s befutották a pagoda tetejét, s úgy csüggtek le világoszöld indáikkal. E kéjlak hátulsó ajtaja egy kertlabirintra nyílt, mely, mint tudjuk, azzal szokta érdemelni ez elnevezést, hogy fákat és bokrokat csigatekervény sorjába ültetnek, mely először befelé csavarodik, azután a górt elérve, onnan megint kifelé csavarog vissza.

A herceg olyankor, mikor jól akart mulatni, leszedette a kéjlak első három ajtajáról a kilincseket, lebocsáttatá a festett kínai függönyöket, úgyhogy annak, aki be akart a kéjlakba jutni, elébb az egész kacskaringós csigautat végig kellett vándorolnia, hogy a hátulsó ajtóig eljusson, úgy hogy azon időtől, amidőn az ablak alatt elment, addig, amíg az ajtóhoz eljutott, valami ezer lépésnyi utat kellett tennie. Ez jó találmány rögtöni meglepetések ellen.

Béla ismerte már ez utat; maga nyeste eleget a labirint bokrait; nem tartozott azon vad vendégek közé, akik elébb minden szárnyablakot sorba próbálgatnak, hogy nem lenne-e belőle ajtó, amíg rászánják magukat, hogy az eleven sövényútnak nekiinduljanak.

A pagodában nagy férfizaj volt, pohárcsengés és hahota, egy-egy vidám női hanggal is élénkítve. A herceg unokahúgai azok valószínűleg.

Béla egykori kertészeti működése színhelyére érve, érzé, hogy önkénytelenül feltámadt szívében valami emlék: mit csinálnak a régi ismerősök, az általa ültetett fák?

Ah, az valódi szenvedély, amit a kertész fái iránt érez; szenvedély, melyben van szerelem, bánat, féltés, kéjérzet és sötét búskomorság; melynek van vágya a távollétében, öröme a viszontlátásban, keserve az elmúlás fölött.

Vajon megnőtt-e, vajon virágzik-e gazdagon az a tulipánfa, amit ő e tömkeleg közepébe ültetett? Ezóta egész terebélyfa lehet már.

Béla kíváncsibb volt e percben a tulipánfára, mint az egész úri társaságra.

A tulipánfa azóta megnőtt, lombos lett és virágzott; a rotonda körül ültetett hibikfák összeborultak már, s a vadszőlő elszabadult indái boltozatként fonódtak össze a pompás virágfa gallyaival, mintegy élő barlangot képezve, melynek hogy driásza se hiányozzék, egy halavány hölgy támaszkodott a fának, egyik kezével annak kinyúló ágába kapaszkodva, másik kezét lehajtott feje fölé emelve, melynek selyemfürtei közé a vadszőlő éretlen zöld böngjei voltak virág helyett tűzve. Amint a nap keresztülsütött az átlátszó szőlőleveleken, a halványzöldes fény még bágyadtabb színt adott az élveteg arcnak, melynek piros ajkai, égető szemei úgy követelték még az életet.

Szerafin állt ott egyedül.

Béla is éppen úgy meg volt lepve, mint Szerafin, midőn a véletlen így egymással szembeállítá őket. A csigaút úgy hozta, hogy éppen csak akkor vették észre egymást, midőn már szemtől szemben álltak.

Szerafin, mint aki nagy, mély merengésből idült fel, sokáig nézett merően a közeledőre, csak azután tért meg arcára az ismerős mosoly, midőn Béla üdvözlé.

- Ah, ön az, Lávay? Ah!

És azzal pajzán nevetést erőtetett.

- Én valóban nem látszhatom másnak, mint aki vagyok - szólt Béla hasonló kedély hangján -, de kegyedet bátran nézhettem volna e liget hamadriádjának, ily egyedül és a falevelek beszédét hallgatva.

- Tudja, amit a falevelek beszélnek, az ennél a háznál a legokosabb beszéd. De mit keres ön itt? Tán eszébe jutott, hogy egy alvó szemet, amit kertész korában kötve felejtett, kibontson?

- Az is meglehet. Egyébiránt a herceg hívatott magához, igen prózai, de azért mégis igen magasztos ügyekben. A parasztjaival akar kiegyezni, s rám bízta érdekeit.

- Ah, az igen szép. Akkor sokszor fogjuk egymást látni. Fertőy két hetet szándékozik itt tölteni.

Ezt elég érthető gúnnyal mondá Szerafin, tudva, hogy Fertőy neve nemigen fogja Béla örömeit szaporítani. Béla elértette azt.

- Sajnálom a szép alkalmat, melytől a pörös ügyek halmazata megfoszt. Nekem gyorsan kell itt végeznem; otthon is kötelességeim vannak.

- Ön igen ízetlen ember, Lávay; ahelyett, hogy azt mondaná: azaz, hogy ne mondana semmit. Mi szükség önnek mindenre felelni, amit én mondok? És abból a hangból felelni, amin én kezdtem. Az nekem jól jön, önnek rosszul. Ne beszéljen semmit. Én legjobban szeretem önt akkor látni, mikor hallgat; olyankor találgatom, hogy miről gondolkozik. - Mikor beszél, akkor nehezebben tudom kitalálni.

Béla nevetett.

- Tehát én mindig mást gondolok, mint amit beszélek?

Szerafin vállat vonított.

- Ön kiállhatatlan! Én önt sérteni akarom, s ön nevet fölötte. Csak azt tudnám, hogy mivel lehetne önt megsérteni?

- Kegyednek semmivel sem.

- Nono; vigyázzon magára. Én önt szeretném egyszer megharagítani; szeretném rám haragítani, hogy dühbe jönne, felcsapná előttem a kalapját, és veszekednék velem.

- No hisz akkor meg éppen nem hihetné azt, amit mondok; - gondolja meg: ügyvéd vagyok; annyiszor civakodom egy nap, ahányszor ügyfeleim óhajtják, pedig nem haragszom az ellenfeleimre.

- Jól van tehát, ügyvéd úr, nekem is van egy perem. Szabad önt megkérnem, hogy vállalja el?

- Az a kérdés, hogy nem védencem ellen van-e. Kétnyelvű nem lehet az ügyvéd, mert nyelvzárt kap.

- Óh, ne törődjék ön most védencével, ha a herceget érti alatta. Azzal ön nem fog ma egy okos szót válthatni. Összeakasztott Fertőyvel, hogy ki issza le a másikat - fogadásból. Ahogy mind a kettőt ismerem, a vitézi torna nem fog "ma" elvégződni. Én eltűntem a csata színhelyéről; maradt még ott nő elég, aki a győztes homlokára a kivívott babért feltűzze. Van önnek kedve odamenni és besorozni magát a nemes küzdők rangsorába, vagy inkább itt maradni velem? Ugye keserű dilemma?

- Sőt, igen kellemes a választás - szólt Béla helyet foglalva Szerafin mellett, ki egy leszakított szőlőkacsot rágcsált fogai közt, a legfanyarabb növényt egy édességektől túlterhelt lakoma után. - Tehát lássuk az ügyet, amit rám akar kegyed bízni. Ki ellen van?

- Az egész világ ellen - szólt a nő, egy csomó éretlen szőlőt hajítva fel a levegőbe.

- Ah, az igen nagy úr! És micsoda jogalapon?

- Osztályújítás. Osztályt kérek abból a boldogságból, abból a becsültetésből, abból a nyugalomból, ami a világon mindenkinek kijár: cselédnek, parasztnak, bolondnak; mindenkinek, csak nekem nem; mindenkinek, aki utána nyúl.

- Kedves Szerafin. Ezek, az igaz, olyan jogok, amik mindenkit megilletnek.

- Jaj, kérem, ne akarjon okos színt adni annak, amit én bolondul beszélek. Miért nem nevet most, éppen most a szemem közé, még rám ragad a nevetése. Ön sohasem veszi észre, mikor tréfálok.

- Hát lássa, kegyed, én nem tréfálok. Hogy én kegyed sorsán igen sokat töprengtem, azt egy szavamból meg fogja ítélhetni. Én a múlt hetekben azon határozatot érleltem meg magamban, miszerint nekem múlhatatlan kötelességem kegyedet felszólítani egy nagy elszánásra. Nekem rá kell arra beszélnem kegyedet, hogy váljék el Fertőytől.

Szerafin arca egy pillanatra még halványabb lett, mint eddig volt, azután pedig elkezde kigyulladni, hogy szinte lángolt. Bámulva és remegve nézett Lávayra.

- Miért?

- Azt most meg nem mondhatom, mert az az én titkom. De kegyednek el kell hinnie, hogy nem ok nélkül, nem semmiskedésből mondtam ezt. El voltam szánva kegyedet fölkeresni vagy levélben fölszólítani, ha a véletlen össze nem hoz. A múltak mindig kegyelt emléke, a jóindulat, melyet kegyed balsorsomon tanúsított irántam, kötelességemmé tették, hogy sürgessem kegyedet egy olyan lépésre, melyet tennie kell, ha ki akar térni egy olyan balsors elől, mely magával söpörné, ha szavamra nem figyelmez. Kegyed jövőjének tartoztam e szóval, Szerafin. Én kegyedet el akarom férjétől választva látni, és csak azután mondhatom meg, hogy miért.

Szerafin elmélázva tekinte Béla szemeibe, és azt hitte, hogy olvas belőlük.

Mint csalatkozott!

Szerafin önkénytelenül bocsátkozék le a lugos mélyében levő fehér kerti padra, mintha szédelegne valamitől.

Nagyon is nő volt, hogy egy gondolat elől elzárhatta volna szívét. Gyermekkori játszótársa ajánlja azt, hogy váljék el férjétől. Egy férfi, akire sohasem gondolhatott szívdobogás nélkül, kívánja, hogy hárítson el egy akadályt, mely kettőjük között áll.

Összetette kezeit, fölnézett Bélára, s oly könyörögve, oly benső remegéssel kérdezé tőle:

- Béla! Komolyan beszél ön most velem?

Béla meg volt indulva a halavány nő esdő tekintetétől, s megfogta annak összekulcsolt kezeit.

- Szerafin! Az a csapása az égnek érjen engem, amit soha nem mérhet rám: az emberek megvetése, ha nem tisztán, őszintén szólok kegyedhez. Higgyen nekem. Én tudom, hogy merész szó volt, amit kiejtettem, de kegyed "becsültetésről" szólt előttem. Fölösleges volt. Én tudtam azt, hogy nő, mint kegyed, ki a tisztelet napsugarában fejlődött, kinek vonására büszkeséget lehelt a természet, arra, ami az életnél nagyobb jó, nem lehet közönyös. Nekem nagy okaim voltak kegyed útmutatójának lenni. Nézzen úgy kegyed, mintha nem volnék egyéb, mint egy hideg kő, mely az utat mutatja: "Erre menj!" Annak hinne kegyed, s nem kérdené, vajon igazat mond-e. Nem győzhetem meg kegyedet okaim felől, mert abban a Nemezis keze van, aminek be kell teljesülni; de annyit mondhatok kegyednek, hogy oly jóvátehetlen balsors fogja kegyedet ez összeköttetésben érni, amelyből azután nincs több út kifelé.

- Ön megdöbbent.

- Óhajtom, hogy megdöbbenjen. Egykor igen jól meg fog kegyed engemet érteni, és akkor tisztán belátandja, hogy nem volt tőlem sem hóbort, sem cselszövény, sem idétlen érzelgés, ami e tanácsot adatta velem, hanem egy igen természetes, egyenes számítás, s hogy én előre tudva dolgokat, amik történni fognak, mindazzal lelkemben, ami kegyedre emlékeztet, nem hallgathattam, és ha szóltam, ezt kellett mondanom.

- Engedjen ön találgatnom. Fertőyvel fog valami nagy dolog történni. Ön Nemezist emlegetett. Vagyonában fog-e megbukni?

- Arról nem tudok. Nem is szólnék felőle. Jól tudom, hogy kegyed akkor éppen mellette maradna. A szegénység szégyen ugyan a mások szemeiben, de legalább a magunkéban nem.

- Tán a politikai hangulat változik, s Fertőy pályája hanyatló meredélyre jut?

- Azt tudja kegyed, hogy politikáról ebben az országban senki sem beszél ez idő szerint.

- Vagy tán irányomban van Fertőynek valami ármánya? Tehet-e velem még több rosszat, mint amit már tett? Nem volnék-e miatta rég a másé, akárkié, az egész világé, ha a magamé nem volnék?

- Kedves Szerafin! Ne áltassa magát, egy nő sohasem egészen a magáé.

- Tehát egy részben kinek a birtoka?

- Birtoka annak a névnek, melyet a magáé helyett fölvett. Az fölemelheti, az levonhatja magával a sárba, anélkül hogy tehetett volna ellene.

- Tehát mégis Fertőyt fenyegeti valami veszély, olyan veszély, amely az ő nevét fogja megmérgezni?

- Meglehet.

- S nem tartaná ön azt lehetségesnek, hogy Fertőyné megtudva azt, hogy férjét valami gyalázat fenyegeti, elválás helyett fölfedezze előtte e titkot?

- Nem ütköznék meg rajta, s ha elhárítaná róla e szégyent, örülnék rajta. Ne felejtse el, amit mondtam; nekem lenne legnagyobb örömöm, ha Fertőyt baj nem érné. De ön nem fogja őt megmenteni.

- Miért hiszi ön?

- Mert ő erővel el akar veszni.

- Rejtélyes ember! Ön bosszúállása ez?

- Semmi, semmi. Egy ujjam nem mozdul, hogy őt űzze; egy szavam nem riasztja előre. Ő megy, megy, és nem látja maga előtt az örvényt, és bele fog hullani.

- Tudja ön, hogy én mit gondolok most?

- Tudom.

- Ön tudja? Nos, mit?

- Azt gondolja kegyed, Szerafin: ez az én gyermekkori játszótársam el akar engem választani a férjemtől, azért... azért... hogy elválaszthasson a hercegtől.

Szerafin, mint a villámvakított, takarta el egyszerre két kezével szemeit, és félrefordulva Bélától, leborult, és elkezde sírni.

Béla csak állt előtte, és nem szólt neki semmit.

Néhány perc múlva fölemelte könnyes arcát a sápadt asszony, s zokogó szemrehányással monda neki:

- Mi szükség volt önnek ezt kitalálni?

- Mert ez igen természetes volt. Minden asszony gondolná ezt magában.

- Azért mégsem kellett volna önnek ezt szemembe mondani. Hiszen mármost e szóval rabszolgájává tett; mármost parancsolhat velem, amit akar. Le vagyok álarcozva; ön tudja, hogy én félek öntől; ön tudja, hogy egy intésével oda küldhet, ahova akar; ön tudja, hogy nem gondolhatok semmit ön ellen, anélkül, hogy ön meg ne látná azt. Mit akar ön velem tenni?

- Azt, amit ön kívánt e percben, önnek perét megnyerni a világ ellen.

- Ön valóban saját szavaimmal fog meg. Én kértem önt, hogy védjen. Mint a gyermek a mesében, aki éppen attól kér segélyt, akitől retteg.

- Kegyed igaztalan hozzám, Szerafin; kegyed nem akarja hinni, hogy az az érzelem, melyet ön iránt megtartottam, a legőszintébb tisztelet.

- Nem hihetem, mert az nekem vagy nagyon kevés, vagy nagyon sok. Ön játszik velem, éppen úgy, mint gyermekkorunkban, mikor ön egy kavicsot, amit öntől el akartam venni, markába szorított, s nevetett rajta, hogy hasztalan erőködtem kezét kinyitni: erősebb volt. Ön érzi, hogy erős, s tudja, hogy én gyönge vagyok. - Többet is tud; azt is tudja, hogy ha ön gyönge volna irányomban, akkor én lennék az erős. Ezt az ismeretét ön nagyon jól fel tudja használni. Itt van egy asszony, aki meg van bűvölve, aki lábainál hever, akit egy ujjával fölemelhetne; de akinek őrizkedik ujja hegyét nyújtani, mert ha őt fölemelné, akkor neki kellene az ő lábainál heverni.

A sápadt asszony arcán, mint két nyíló rózsa, égett az indulatos kitörés után a felgyúlt szenvedély.

- Ah, Szerafin, kegyed még mindig az élet költészetében él, s elfeledi, hogy annak prózája is van - szólt Béla leülve Szerafin mellé, s annak forró kezét kezébe véve. - A regényekben vannak hősök, akik ráérnek mindig egy tárgyról gondolkozni. A színpadon kezdődik a dráma ábrándozással; végződik csalatkozással, s a szereplők öt felvonáson keresztül mindig egy tárgyról beszélnek. De hát a felvonásközökben mit csinálnak? Ez ám az élet! Az entr'acte. Ott reggeltől estig fut, fárad az ember, küzd idegen bajokkal, mestersége után lát; üzletét viszi, tanul, oktat, tapasztal, világi állásért munkál, jövőjét építi, kötelességeit rója le, s öröme van benne, ha siker után békén megpihenhet. Ez a rettenetes próza az életben, kedves Szerafin! És ez nem önnek az ideálja, ugye?

- Fájdalom, hogy éppen ez az; és éppen azért, mert tőlem legtávolabb esik. Magam könnyelmű bolond vagyok, aki hozzám közel esik, az mind versenytársam a "vanity fair"-en, és én imádom az antipedeseimet.

A kínai lakból kitörő bacchanáli zaj megzavarta a beszélgetést.

Szerafin úgy borzongott utána.

- Menjünk e helyről - szólt Bélához.

- "E helyről?" - kérdé Béla célzatos hangnyomattal.

Szerafin elértette.

- Igen, erről az egész helyről.

- És visszatérjünk?

- Én tehetem, hogy sohase térjek vissza. De ön?

- Én tenni fogom. Ez ügyet, melyre most fölkért a herceg, bevégzem, és azontúl nem állok vele semmi viszonyban.

- Ön felmondaná a jogigazgatói állomást?

- Elhatározásom az.

Szerafin eszméiben mind mélyebb gyökeret kezdett verni egy hit. - Ez a gyermekkori álom.

Megszorította Béla kezét.

- Akkor elvállalja ön az én válóperemet?

- El. Biztosítom róla, hogy ha meg lesz kezdve, rövid időn be is lesz végezve.

- Most isten önnel. Menjen a kastélyba vissza. Ma nem lehet önnek Volozovval beszélni, múlatni pedig bizonyosan nem akar vele. Én megyek a parkba. Szükségem van az egyedüllétre. Ez óra életemnek egyik naptérítője, amikor azt mondják: vége van a nyárnak, kezdődik az ősz. És azután legyen ön rajta, hogy ne találkozzunk itt többet. Magamra nem bízhatom ezt. - Én az adomai furcsaságig őszinte vagyok önhöz, azt látja; de hisz az önre nézve csak megtisztelő, hogy valaki eldobja magát ön előtt, és nem fél tőle, hogy reá tapos. Isten önnel, Béla.

Most mind a két kezével megszorítá Béla kezét, s nehogy a csigaúton együtt legyen kénytelen Bélával kimenni, utat tört magának a bokrokon keresztül, toalettje világos feláldozásával.

Béla visszatért a kastélyba, s a kulcsárral szobájába vezetteté magát.

Jó, félreeső kis szoba volt az, mely a levéltárba nyílt; a szokott házi zajtól elzárva.

Béla azt hivé, hogy ez a napja igen csendesen fog végződni. Csalatkozott.

Alig esteledett, a szüretelők távoli danája kezdett felhangzani, s Béla szobájához közeledő lépteket hallott. Kocogtattak: Szabad-e? Lehet.

Volozov nyitott be hozzá.

A herceg természet rende szerint ittas volt, miután sokat ivott. Egyébiránt arról volt nevezetes, hogy olyankor, mikor részeg, igen kedves ember. Sok asszony mondta már azt felőle, hogy olyankor szeretett bele, mikor részegnek látta. A herceg, olyankor, mikor ittas volt, nyájas lett és lekötelező, barátságos, áldozatkész; vidámsága elragadó volt, és arcvonásai valódi csábító bűbájjal bírtak. Akkor költői ér nyílt meg lelkületében, ötletei elmésségtől szikráztak, akkor szabadelvű volt és demokrata.

Vannak ritka példányok, akikre ilyen jótékony hatása van a bornak.

- Üdvözlöm önt, kedves Lávay - szólt kezet szorítva vendégével. - Most hallom udvarnokomtól, hogy ön megérkezett. Ennek igen örülök. Siettem önt felkeresni. De nem azért, hogy pörös dolgokról beszéljünk; látja, az ma nem nekem való, ma az ingemet is odaadnám, ha kérnék, s nem tudnék senkivel civakodni; hanem azért jöttem, hogy önt is levigyem magammal társaságunkba, azért csak kérem, mondja el szaporán, hogy mi kifogásai vannak a jövetel ellen, s azután, ha másképpen nem lehet, hát majd a vállamon viszem le.

- Köszönöm, herceg - szólt Béla nevetve -, nem kívánom én ezt a nagy tisztességet: megyek a magam lábán, ahová akarja a herceg.

- De ugyan kérem, ne titulázzuk egymást, legyünk per tu. Van is mit válogatnunk a címekben a mai világban. Egyforma kutyák vagyunk mindnyájan; azt mondják: mars! kusti!

Elértjük: megyünk és hallgatunk. No hát nyújtsd a kezedet, bruder! Ne tartsd ám azt, hogy most belőlem a bor beszél, s majd holnap, ha kipárolgott, ismét megtekintetesurazlak. A bor énnálam nem autokrata, mi egészen konstitúcionális viszonyban élünk egymással, én projektálok, és ő szankcionálja, de neki "nihil de me, sine me"...

- No hát tegezzük egymást - szólt Béla. - Voltam én már nagyobb urakkal is per tu, mint te vagy.

- Parbleu! Hiszen ez igaz. Ez a felelet nekem nagyon tetszik. Még ilyen jól nekem nem felelt senki. Bizony úgy van. Bizony úgy. Szegények, hová lettek? No majd ha egyszer egy tósztot mondok "nálunknál volt nagyobb urakra", akkor koccints velem, s vágd fejéhez a poharat annak, akinek a szeme tele nem lesz könnyel.

A herceg vitte magával karonfogva Lávayt, s míg a folyosón és lépcsőkön lejutottak, elmesélte neki, miféle falusi mulatságok várnak reájuk odalenn. Két cigánybanda fog versenyezni. Az egyiknek vezére a hírhedett Pikó, a másiké a nyalka Dundi. Húzni fognak indulókat, amikért meglehet, hogy vasat kap az egész társaság, ami gyönyörűség lesz; a parasztlegények meg a parasztleányok táncolni fognak, s végezetül tűzijáték lesz, amiből fényes skandalum fog kisülni, mert Fertőy vállalta magára a rendezését, aki pedig oly részeg már, hogy mindent kettőnek lát; az imént, hogy a felesége közeledett a társasághoz, s mondák neki, hogy Szerafin akar vele szólni, azt kérdezte, hogy melyik. Ez bizonyosan fel fog gyújtani vagy egy pajtát a röppentyűkkel, amilyen állapotban van, s ha valami tűzkerékkel ki találná lőni az egyik szemét, az sokkal sajnálatraméltóbb volna, mintha mind a kettőt kilőné.

Béla mindezt egyik fülén beeresztette, a másikon ki.

A mulató társaság odalenn volt a földszinti erkélyen. A herceg nem vetette oda prédául az új vendéget a már "elkészült" seregnek. Nincs is kiismerhetetlenebb helyzet, mint egy tökéletesen józan emberé egy félig-meddig jó fejjel lett társaság közepett. Néhány útba vetődő emberről megmondta neki, hogy ezt ennek meg annak híják; egy-egy nagyon vérben forgó szemű bús hazafi már szorongatni is kezdé Béla kezét, s beszélt volna valamit "híréből tisztelés s rég óhajtott szerencse" felől, de a herceg nem hagyott ilyesmit bevégezni, vitte odább.

- Ez itt az Olga húgom, amaz meg a Feodora húgom szólt félig-meddig bemutatásformán, aztán félrevonta, s fülébe súgás - Ne beszélj velük, kérlek, ostoba mind a kettő, mint a gyöngytyúk; ha majd egy csárdást akarsz valamelyikkel táncolni, azzal le fogod kőtelezni, aztán hagyd ott. Amott is van még egy szép asszony, az a halavány: igen jeles nő, hanem megint valami hava van, nem lehet hozzá közelíteni. Az imént a férjét hívatta, hogy szólni akar vele, aztán mikor odament hozzá, s kérdezte, hogy mi tetszik; nem szólt neki semmit, csak végignézte hidegen; megint kérdezte: mit akar neki mondani; akkor meg vállat vonított s elfordult. Jobb magára hagyni, mert ilyenkor megölni való szép!

Béla azt mondta rá, hogy innen-onnan ismeri. Azzal aztán a cigányokhoz mentek.

Vannak órák, amikben a cigánynak elsőbbsége van minden szép asszony fölött.

Hiszen a szép asszonyok is tudnak zongorázni, néha még szépen is. Meg is csudáljuk - szép, gömbölyű vállaikat; s magasztaljuk, hogy milyen szépen zenéztek; el is vagyunk ragadtatva a szép fehér kezek által, melyek olyan művészien billegtették azokat az elefántcsontokat, csakhogy legyen miért megcsókolhatnunk azokat; hanem ha egyszer a cigány rákezdi odakinn, az már csak mégis egészen más. Akkor csókolom a szép fehér kezét, mennyei nagysád, de a cigány fekete keze mégiscsak más valami!

A herceg el volt ragadtatva cigányai által, s akarta, hogy Béla is az legyen.

- Nézzed ezt a fiatal kölyket, alig húszéves, aztán az egész banda feje. Nézzed, mikor a fejét hátraveti, nem törődik se emberrel; se angyallal, mintha csak magának játszanék az egész világon. A könyöke ki van szakadva, de az őt nem zsenírozza; ő azért tudja, hogy nagyobb művész Ole-Bullnál. Csak úgy félszemmel kacsint le ránk, de azért már kitalálta, hogy melyikünk szívéhez micsoda hang fog szólni; s ha akarja, megteszi, hogy én itt rikoltozni fogok, mint egy bolond, te pedig könnyezni fogsz, mint egy kisasszony. Nézzed, hogy vonaglik minden idege, mint akit az ótestamentomi szellem gyötör. Minden porcikája érzi azt, amit húz, s az egész társaságra egy villanyfolyam árad el róla. Ezt a fickót katonának akarták vinni; én kifizettem a markába a váltságot, ő azt beitta, s kitörte két ép fogát, hogy itthon maradhasson. Gyémánt egy kölyök! Hát azt a vén brugóst nézzed! Tegnap vályogot vetett, még most is sáros minden körme tőle. Nézzed, mily patriarkális arc, barna, mint a legszebb kordovány. Tüskés szakálla, szemöldöke, mintha gyapotból volna rárakva. Mily mélabús színezet minden vonása. Egy olyan életfilozófia, melynek alapelve, hogy mindenből az a jó, ami van, s az a szükséges, ami rossz. Csak a szemei körül van egy-egy humorisztikus hieroglif. Lelógó kondor haja egy sebhelyet takargat homlokán, melyet tán a csatában kapott, vagy tán a kocsmában. Szemei milyen nyugodt méltósággal pihennek rajtunk. Tudja jól, hogy bámuljuk, s gondolja magában: "Üssön meg a devla! Adnátok inkább egy pohár bort!"

A herceg ömledezéseit a cigányok jellemrajzai fölött félbeszakítja a nagy süstörékelés, amit a legelső elbocsátott röppentyű támasztott.

- Ah, Fertőy kezdi a mulatságot. No, ha ezt a napot túléli a kastélyom, anélkül hogy fel legyen gyújtva, akkor fölösleges lesz továbbra is biztosíttatnom.

Azzal felugrott egy székre a herceg, s vezénylő hangon kiálta:

- Uraim és hölgyeim. Kezdődik az a mulatság, amely valószínűleg mindnyájuk levegőbe vettetésével fog végződni. Előre utasítok mindenkit, hogy amint látni fogja, hogy Fertőy úr az egész puskaporos készletet meggyújtja, csak vesse magát a földre. A hölgyek ne féljenek, velük van elég parachute, amivel a levegőbül megint leszállhatnak.

A szüreti élcet megkacagták. Csak egy rekedt hang tiltakozott ellene az udvarból, melyen Fertőy hangjára nehezen lehetett ráismerni.

- Ne tessék félni! Mefisztó tud bánni a tűzzel.

Abban a pillanatban két tűzkerék és négy római fáklya kezdte el szórni színes sziporkáit, s a démoni világítás közepett ott állt Fertőy alakja félrecsapott kalappal, vigyorgó orcával, melyet egyik oldalról kékre, másikról vörösre festett a bengáli fény, s diadalmasan emelt ott poharat "minden szép asszony" egészségéért; a bor úgy villogott poharában, mintha az is csupa tűz volna.

Minden trombita és hegedű rivallása kísérte a tósztot; elmúlva a süvöltő tűzlövegek zajában.

- No ezt túléltük - szólt a herceg. - Mi volt az a pièce? - kérdé a rendezőtől, mikor ismét sötét lett az udvaron, csak a teraszon levő lámpák világítottak.

- Ez volt a "Höllenfahrt des Zauberkönigs" - hangzott fel a rekedt válasz a sötétből.

- Mi következik most?

- "L'eruption du Popocatepetl!" - felelt Fertőy hangja. - No uraim és hölgyeim, aki ebből épkézláb a táncterembe visszajut, az nevezetes szerencsével fog dicsekedhetni.

Hanem azért a hölgyek nem mozdultak.

- Nézzed - szólt a herceg Bélához -, milyen átkozott szeszélyes ez az asszony. Az egész tűzijáték alatt háttal fordulva ül egy tujafás edény mellett, hogy semmit se lásson belőle.

Más tűzijáték volt annak a szívében akkor.

Valami villant, s megint egy röppentyű szállt a magasba. - No barátom - ingerkedék a herceg -, ez volt az a Popocatepetl? Csak így tudnak kitörni a mexikói tűzokádók? Én már ilyen Vezuviust akárhány kovácsműhelyben láttam.

- Türelem! Ezek csak az entr'acte betöltésére valók. Most jönnek elébb a lámparöppentyűk és a csillagrúgók.

- A csillagrúgó majd te magad fogsz lenni az éjjel.

Nagyon kacagtak rajta. Hogy a kacagás okát értsük, elébb tudnunk kell, hogy a herceg és Fertőy arra fogadtak, hogy amelyik ivás mellett talpon marad, az előbb kidűlttel csillagot rúgat. Áll pedig a csillagrúgatás mulatsága abból, hogy az álomtól elnyomottnak mezítelen talpára papirost borítanak, s azt meggyújtják. Ezért a nagy nevetés.

Fertőy egy féltucat röppentyű egymás után eregetésével torkolta le a kacajt, mely valószínűleg az ő rovására mehetett; láthatólag nagyobb utat tévén azon cél megközelítéséig, ahol az ember a csillagrúgásra megérett, mint vetélytársa.

Egy röppentyű azonban nem sült el.

Fertőy odament megnézni, hogy mi történt vele. Látta, hogy a kanóc kialudt, nem jó volt.

Azzal mámoros fővel levette a karóról a röppentyűt, s ki akarta húzni a kanócát, hogy majd újat tesz bele.

A röppentyű abban a percben elsült a kezében.

Ő ijedten dobta el azt a földre, s azzal az egész röppentyű süvöltve ment neki a mulató társaságnak.

Kacaj, lárma, sikoltozás támadt; a hölgyek ugráltak fel a padokra.

- El kell taposni! - kiabáltak a távolabb állók, míg végre sikerült a veranda alatt nyakon önteni a rebellis égi tüneményt, s meggátolni szétpukkanását.

Mikor mindennek vége volt már, egy szögletben sikoltás hallik, s az odatekintők rémülve látják, hogy Szerafin ruhája meggyulladt.

A felriadt nő, mint ilyenkor szokta minden, elkezde a szabadba futni: neki az udvarnak.

A futás által a veszély végzetessé válik; a légroham még szítja a tüzet. Két pillanat csak és a nő lángban fog állam tetőtől talpig az egész társaság előtt.

Ha nincs valaki, aki e két perc egyikét fölhasználja, hogy őt megmentse, a másikban már a legnyomorultabb halállal fog elveszni.

De volt.

Abban az első percben, amikor a rögtöni rémület mindenkinek elvette tanácsadó eszét, hogy elnémulva nézett a futó nő után, akkor Béla érchangon kiálta rá:

- Szerafin! Megálljon!

S a nő, mintha lebűvölték volna, megállt a szóra.

Abban a pillanatban ott termett Béla, s széles plédjével hirtelen körültakarta a nőt, egy pillanat alatt elfojtotta égő köntösein a lángot.

Hogy ezt tehesse, át kellett karolnia a hölgy térdeit, s annak egész remegő testét erőszakosan sokáig magához szorítva tartani; életének megmentéseért tette ezt; égő ruháit össze kellett sajtolnia kezeivel, s megakadályozni, hogy a nő mozdulhasson.

És mikor a nő meg volt mentve, akkor ájultan rogyott megmentője vállára.

Hiszen nem volt csoda, oly halálos ijedelem után. És talán egyébért is?

Mikor minden ijedelem- és veszélyen túl voltak, Szerafint fölvitték szobáiba; s azután a nők, kik segíték őt ágyba fektetni, biztosíták az urakat, hogy semmi komoly baja nem történt. Néhány könnyű égésfolt és az ijedelem az egész. Volozov herceg örvendve monda magában:

- Pompásan kezdődik! A férj meglövi a nejét röppentyűvel, s az ideál ott terem, hogy megmentse az életét. Ezt jobban nem lehetett volna adni.

Volt aztán egy időszak, amikor az egész világ unta magát. Szinte lehetett hallani a népek millióinak szimpatetikus ásítását, mellyel egyik unatkozó ország a másik életunt országnak felelt.

Egészen kifogyott a beszélgetésre való tárgy, s a história múzsája kezdett a csendes magányéletbe való visszavonulásról gondolkozni.

Az óriás gyermeknek pedig játék kellett; a nép-óriások számára a kedves Amerika talált ki valami szép játékot: a táncoló asztalokat.

Ha a földön már nem volt mit tanulni, áttértünk a földöntúli régiókba, s csináltunk magunknak a szellemekből mulatságot.

Ez a játék is egészen politikai divattá nőtte ki magát.

A szellemek természetesen mind szabadelvűek. Ők nem barátjai a konzervativizmusnak, mert ha azok volnának, nem hagyták volna itt porhüvelyeiket; ellenben nagyon is kedvelői a gyors haladásnak, amiről meggyőződhetett mindenki, ha megkérdezte a táncoló asztal kopogó szellemétől, honnan jött e percben, s hallá a bámulatos választ, hogy Calcuttából, Tifliszből vagy Connecticutból.

A szellemek azonkívül demokraták is, s anyagi érdekek által meg nem vesztegethetők, ellenben annál hajlandóbbak mindenféle konspirációkra, s e tekintetben valódi vakmerőséget fejtenek ki.

Annálfogva is rövid időn nem volt olyan ház, ahol eddigelé békében nyugvó asztalok eleinte rátett tenyerek delejes láncolata által körültáncolni ne kényszerítettek volna, később pedig, midőn a praktikus világ e fölfedezést haszonra is fordítani óhajtá, láthattunk minden családnál, a kézművestől a hercegekig s a művésztől a tudósig olyan apró, kis háromlábú asztalkákat, akik (tévedésből eleinte "amik"-re ment a tollam, elfelejtve, hogy az asztal nem tárgy, hanem személy) tehát akik a velük szövetségben élő "médium" érintése mellett válaszokat adtak a legcifrább kérdésekre, bámulatos precízióval, melynek helyességét kétségbehozni nagy tisztelethiány lett volna, aminthogy ha a table moving azon kérdésre: mi volt a kérdező nagyapjának keresztneve, azt felelé "Mátyás", s az ember úgy tudta eddig, hogy nagyapja Kristóf volt, világért sem merte volna megcáfolni a szellemet, sőt inkább skrupulusokat támasztott magában, hogy hátha mégis annak van igaza.

Láttunk komoly, őszbe csavarodott férfiakat, reszkető ujjakkal állani a table moving előtt, s ihletett hangon tenni hozzá kérdéseket: Mikor fog ilyen vagy amolyan változás történni? Mikor látjuk meg ennek vagy annak a híres embernek az arcát? Mi történik itt meg amott a zárt kabinetekben? Hol jár most ez meg az? Hogy híják, aki ezt meg azt a titkos tettet elkövette? Lesz-e még ilyen meg amolyan tárgyaknak divatja? És figyeltek nagy érdekeltséggel a kért válaszra, amelyet tán szívük sugallt, s aztán "quis quid optat, cito credit": ki mit óhajt, könnyen hiszi.

Hát aztán ki vehette volna rossz néven ilyenkor azoknak a gyászban járó tisztes asszonyoknak, akik távollevő kedveseik után tudakozódtak a table moving szellemétől, akik óhajtottak egy kézvonást, egy leírt nevet látni sokszor elsiratott halottaktól, s ha megkapták, úgy elhitték, hogy az mennyire hasonlít a megboldogult írásához.

Óh! Egy évtized és minden ember nevet ezen elmúlt évek játékán; de mi, kik benne éltünk, emlékezünk azon sötét hangulat mély titkaira, amik érthetővé teszik, hogy lehetett egy korszak, amikor a reménytelen hit egy szalmaszálat istenévé emelt, s mikor az ég nem adott választ semmi sóhajtásra, a holt fától kérdezett tanácsot.

Voltak hírhedett médiumok, akiket messze földről fölkerestek; voltak, akik rendes protokollumot vittek a table moving által adott válaszokról, s egy neme a rajongásnak támadt belőle, mely politikai és vallásos eszméket olvasztott össze.

Ilyen hírhedett szellemidéző a többek között a kis Blumné.

Most már régóta Pesten laknak, s nem híják őket többé Perflexéknek, hanem Finanzratéknak. A jó Blum avandzsérozott: pénzügyi tanácsossá léptettetett elő. Ő igen jó ember, aki felől akárki megírhat akármekkora regényt, anélkül, hogy érintkezésbe jönne vele. Egész nap bürójában ül. Hagyjuk őt ott. - Hanem annál többet mutatja magát helyette a kedves Blumné asszonyság. Vele az egész város ismerős. Ugyan rendkívüli dolog, hogy Judit annyi év óta most találkozik vele először az utcán. Meg is szólítja a kis, eleven asszonyság, akit a rang és cím nem kapatott el, hogy régi ismerőseit, még ha komédiásnék lettek is, meg ne ismerje - hébe-hóba.

- Jónapot, Judit! Ezer esztendeje hogy láttuk egymást. Hát hogy vannak? Mit csinál a kicsike? Jönnek-e már a fogai? Vigyázzon rá, mert a vörhenyhimlő nagyon grasszál a városban. Itt van-e még az öreg asszonyság? Én nagyon szeretem őt, mert olyan őszinte. Százmilliomszor feltettem magamban, hogy meglátogatom kegyeteket, de holnap lesz a napja, hogy elmegyek, ha megengedi.

- Örülni fogok - szólt Judit szárazan.

- Hová indult most? Elkísérem odáig. Bizonyosan a színházba!

- Óh, nem. A hetivásárba megyek, csirkéket venni.

- Ahhaha! Ön csirkéket vásárol? Ön gazdasszonykodik! Az ember mindig hercegnének, királynénak szokta látni, s azt hiszi, hogy nem is csinál egyebet, mint mindig jambusokat szaval otthon. Valahányszor ön felől megkérdezem a kis asztalt, az mindig azt írja, hogy tanulmányaival foglalkodik.

- Kis asztalt? - kérdé Judit, nagy fekete szemeivel végigbámulva a kis fürgenc asszonyt, onnan a magasból.

- No igen; a table movingot. Hát önnek még nincs ilyen? A szellemíró asztal; lapokban olvashatott felőle eleget. Pedig önnek ez bizonyosan felelne, mert önben igen sok delejességnek kell lenni.

Judit nem akarta elrontani a kis vidám menyecske kedvét, s nem felelt rá semmit.

- Ah, kegyed tán a hitetlenek közé tartozik, akik azt állítják, hogy az asztalírás csak szemfényvesztés, csak komédia? No ezt nem engedem el. Kegyedet én meg fogom téríteni. Óh, én már sokakat megtérítettem, okos, filozófus férfiakat, akik nevetve jöttek oda, s meggyőzve tértek vissza. Holnap elviszem magammal a kis asztalkámat is kegyedhez; vagy még ma délután, ha nem leszek alkalmatlan. Hiszen mi régi ismerősök vagyunk, nem kell a látogatásra úgy kikeresnünk éppen az etikett óráját.

Judit azt mondta neki, hogy szívesen látja.

Blumné még azután igen sokáig örült, hogy ily régi kedves barátnéját újra láthatta, s engedte aztán Juditot menni a hetivásárba.

Délután pontosan megjelent. Hivatalszolga hozta utána a háromlábú asztalkát az ajtóig; Blumné ott elvette tőle, s a viszonlátás örömétől elragadtatva ölelte összevissza régi barátnéit: idősb és ifjabb Lávayné asszonyságokat.

Judit a vendégszeretethez tartozó nyájassággal viszonzá a szíves látogatást, hanem az öreg asszonyságnak sokkal inkább szája ízében volt még az a bizonyos dinnye, amivel őt egyszer Blumné a kis kertben megvendégelte, mint hogy most újabban és erősebben föl ne támadt volna benne a gyanú, miért, hogy ez az asszonyság ma megint ráismer, és meglátogatja az embert. A délutáni vendéget terített asztallal szokták várni.

Blumné, asztal mellé ülvén, nem állhatta meg, hogy rögtön a "szellemdús" tárgyra ne fordítsa a beszédet.

Azt állította, hogy ha ő a két kezét az asztalra leteszi, úgy, hogy a hüvelykujjai egymáshoz érnek, nincs az a nehéz tölgyfa asztal, amely rögtön két lábra ne emelkedjék, ha mindjárt a legerősebb férfiak akarnák is erővel letartani.

Az öreg asszonyság csak arra kérte, hogy addig ne produkálja ezt a bűvészetet, amíg a findzsák az asztalon vannak. Blumné úgy tett, mint aki neheztel, ha asztalszellemeiről közönséges modorban beszélnek. Az nem enyelgés tárgya. Minden asztal egy megdicsőült szellem tanyája. A fiókokban laknak. Az nem olyan bútor, mint más.

Az öreg asszonyság pedig nagyon szkeptikus volt erre a mai napra. Először már Blumnéban sem nagy hite volt, az asztalban éppen olyan kevés, a hazajáró szellemekben pedig semmi; hát még a háromban együtt hogy lett volna.

- Kedves Juditom - szólt Blumné az ifjú asszonyba kötve bele -, kegyed bámulni fog, ha ezt meglátja. Adjon kérem egy ív tiszta papirost, aztán meg négy gombostűt, a négy szegletét letűzni, hogy ne mozogjon.

Lávayné figyelmezteté, hogy vigyázzon, nehogy a szellem lábát megszúrja valamelyikkel.

- Nos, hát mit kérdezzünk tőle? Akarják tudni kegyetek, hogy mi az én szellememnek a neve? Mindjárt le fogja írni ő maga. Tessék ide nézni.

Blumné letette a háromlábú asztalkát a fehér lapra, azután tíz ujja hegyét csendesen ráereszté, az asztalka mozogni, járni kezdett ujjai alatt, míg Blumné arca, melyet vidámnak, örökké csevegőnek szokott meg minden ismerője, egyszerre ábrándos, túlmagasztalt kifejezést vett föl; szemei mereven néztek a tárgytalan semmibe, s ajkai félig megnyílva látszottak hallgatni a füllel meg nem hallható szavakat.

Az asztalka nagyot kanyarított; ez volt a manupropria a név végén.

- Nézzék! - szólt Blumné benső meggyőződés hangján a leírt névre mutatva. - Mindig ugyanez a név: "Talleyrand." És ez valóban az ő keze írása. Én láttam a bécsi udvari levéltárban eredeti aláírásait, hajszálnyira hasonlít hozzájuk. Aztán én magam a világért nem tudnék így írni; nekem fertelmes írásom van, ez pedig kalligráfiai remek. Lássák, ez Talleyrand írása. Nos, kérdezzen tőle asszonynéném valamit; akármit, csak azt ne, hogy meddig él, meg hogy mi számok jönnek ki a lutrin; mert azokra nem adnak a szellemek választ.

- Hogy beszéljek én ezzel az úrral - veté ellen Lávayné, az öreg -, mikor ez francia, én pedig nem tudok, csak magyarul?

- Óh, kérem, a szellemek minden nyelvet értenek. Ők tudnak mindent.

- Akkor ugyan kár őket életükben annyit fárasztani az iskoláztatással, miután rövid idő múlva úgyis megtudnak mindent.

- Hja, kedves asszonynéném, ennek az a teóriája, hogy ki mennyire műveli ki szellemét életében, annyira fokozódnak képességei halála után. Óh, erről egész könyvek vannak írva.

- És így a tudós embernek másvilági jutalma az, hogy holta után a teaestélyeken a társaságot tartozik mulattatni.

- De hát kegyed csakugyan nem akar hinni? Kérdezzen tőle valamit.

- Mit kérdezzek? Hát mondja meg, hogy hány krajcár van a zsebemben.

Blumné távol attól, hogy vitatni kezdte volna, miszerint Talleyrand szellemének sokkal magasabb feladatai vannak, mint az újabbkori hazai numizmatikát tanulmányozni valakinek a zsebében, rögtön egész készséggel hozzáfogott, hogy e matematikai talánynak pontos és helyes megoldását adassa a fenntisztelt szellem úrral.

A háromlábú asztalka járt, írt, Blumné szemei meredtek a plafonra, az öreg Lávayné gonoszkodó mosolygással integetett menyének, mint aki előre örül valaki megtörténendő kárának.

Mikor aztán az asztalka készen volt a válasszal, nézték; de biz az ákombák, amit ott hagyott a papíron, nem hasonlított semmi nemzet betűihez.

- Ah, ezek kínai számok - erősíté kész találékonysággal Blumné asszony -, ne tessék neki nevetni. Holnap elviszem doktor Krukfusznak, az nagy orientalista, az szokta énnekem az ilyen idegen betűkkel írt válaszokat megfejteni. Ez bizonyosan megmondja, hogy hány krajcárt jelent.

- Sohase fárassza vele kegyed doktor Kruxfuxot - kiálta bele kitörő jókedvvel az öreg asszonyság -, nincs az én zsebemben egy krajcár sem!

S nagyobb igazság kedveért kifordítá példás természetességgel mind a két zsebét; biz azokban nem volt egyéb egy okuláriomnál és egy gyűszűnél.

Ezalatt elkészült a kávé, mit jó gazdasszony tiszta, átlátszó üvegben vendége szeme láttára szokott főzni. Ez félbeszakítá a szellemprodukciót.

Azonban Judit már kíváncsivá volt téve; a játék újdonsága érdekelte. Aztán ő nem evett még abból a dinnyéből, amivel egyszer Blumné a jó napaasszonyt olyan erősen jóltartotta. Alig várta ő maga is, hogy ismét a table moving csudáira térhessen vissza a napirend, bármennyire iparkodott is azokat az öreg Lávayné puritán szarkazmusaival mechanikus érdemeikre redukálni.

- Jöjjön, barátném - szólt a kis Blumné Judithoz -, önnel még lehet beszélni, ön nem hitetlen. Kérdezzük meg az asztal szellemétől, hol jár mostan Béla.

Van-e fiatal nő a világon, aki ilyen kérdésre akármilyen feleletet ne akarna meghallani?

Judit nem bánta, ha megkérdezik: hiszen ha tréfa, hát annál jobb.

- Hanem ebben önnek is részt kell venni - erősíté Blumné.

- Hogyan; részt venni?

- Önnek is rá kell tenni az ujjai hegyét a kis asztalra, ha feleletet akar kapni. Azért csak rakja le gyűrűit, mert ércnek nem szabad a kézen lenni.

Judit mosolyogva engedett a felhívásnak, s lerakta gyűrűit; az utolsót azonban, jegygyűrűjét azon vékony zsinórra fűzte, melyen a nyakában függő medaillont viselte, egyik felén Béla arcképével, másikon édesanyjáéval.

- "Öröködbe uram pogányok jöttek" - dörmögé magában az öreg asszonyság.

- No mármost tegye az ujjai hegyeit az asztalkára - szólt Blumné -, úgy, hogy a kisujjai az én kezem ujjait érintsék. No mármost kérdezzük meg a szellemtől, hogy hol jár Lávay Béla.

Az asztalka jött-ment a papíron, nyikorgott, firkált; Judit gondolat nélkül bámult rá, halvány mosolygással, s úgy tetszék neki, mintha az asztalka mozgása egészen önkénytes volna, minden emberi indítóerőtől ment.

Mikor aztán megállt az asztal, egy név volt a papírra írva:

"Volozov."

- Volozov? - olvasá fejcsóválva Blumné. - Mi ez? Falu?

Ő kérdezte, hogy mi ez: falu? Mintha nem elébb tudta volna, mint a másik két asszony, hogy ez nem falunak a neve.

Judit abban a stádiumban kezdett lenni, amikor az ember kezd kétkedni abban, amit hisz.

- Béla valóban ott van Volozov hercegnél, aki magához hívatta törvényes ügyekben.

- Aha! Ugye pedig kegyed nem gondolt erre a névre?

- Nem, én semmire sem gondoltam - szólt Judit elfogultan, s nem jutott eszébe a kérdés, hogy "Hát kegyed gondolt-e rá?"

- Ugyan kérdezzük meg - szólt cselszövő asszonyi ravaszsággal Blumné -, vajon kivel beszélhet most Béla!

- Jó. Kérdezzük meg.

Az asztalka megint jött-ment a két asszony ujjai alatt, s mikor ismét megállt, ez a szó volt olvasható:

"Szeraf..."

- Ah - kacagott hangosan Blumné. - Ez jó! Béla úr a szeráfokkal társalog. Ez nagyon mulatságos válasz. Azt kellene hinnünk, hogy Béla úr ilyenkor délutáni sziesztát tart, s álmában társalog szeráfokkal.

Judit gondolt valamit, és nem nevetett. Hanem most már annál többet akart megtudni.

- Miről beszélhet most Béla?

Az asztalka leírta a választ, csak három betű volt:

"Pör."

- No, ez mulatságos! - nevetett Blumné, tenyereit összecsapva. - Béla társalkodik szeráfokkal pörös ügyekben. Ez már csakugyan tréfa.

- Miféle pör lehet az? - kérdé még komolyabb arccal Judit.

A kis asztal izgett-mozgott, s egyszer jól érzé Judit, hogy akarata és ellenállása dacára visszatért az írt szó elejére irónos lábával.

- Aha! Most valamelyik betű fölé akcentust csinál - magyarázá Blumné. - Olyankor szokta ezt tenni, mikor kétértelmű lenne a válasz az ékezés nélkül.

A leírt szó ez volt:

"Váló."

- Ezek a válaszok egyre érthetetlenebbek kezdenek lenni - állítá Blumné, s még egy kérdést kockáztatott az úgynevezett szellemhez.

- Hát ki ellen ez a válóper?

Az asztalka felelt és írt:

"Fertő."

- Aha! Most meg éppen egy tónak a nevét írja ide - szólt bosszankodva Blumné. - Ez már kiállhatatlan! Szeráf, válópör, Fertő; érthetetlen badarság! Ma ennek a szellemnek különös rossz szeszélye van. Hja, a szellemek szoktak ilyen szeszélyesek lenni. Néha van olyan napja, hogy egy érthető választ sem ád. Ennek egyébiránt mind asszonynéném az oka. A szellem olyankor, ha egy nem hivő van jelen, kedvetlen, és szeszélyében ilyen balga feleleteket ád. No ma nem kérdezünk tőle semmit.

A kis Finanzratné azután többet nem is beszélt a table movingról; azt mondta, hogy most itt hagyja, majd reggel érte küldi az inast; nem is sokáig időzött ott tovább, megnézte az alvó kisgyermeket, megcsodálta, hogy milyen aprók a kezei, azután vette kalapját, sálját, és ajánlotta magát.

Judit kikísérte, azután visszajött, leült, és elmélázott a folyvást előtte fekvő teleírt papírlap fölött.

Az öreg asszonyság elővette horgacsoló tűjét, s folytatott valami munkát; tán egy ujjas mellénykét kis unokája számára.

- Nem találja édesanyám ezt az egészet csodálatosnak? - kérdé Judit megszakítva a hosszú hallgatást.

- Óh, igen csodálatos - viszonza az, folytatva a munkát azzal a nyílhegyű fegyverrel.

- Aki nem látná, nem hinné - szólt Judit elszomorodva.

- Én látom, és tudom, hogy mit hiszek.

- Mit?

- A jövendőmondó lelkeket bizonnyal nem. Tudod, kedves leányom, én még az óvilág növendéke vagyok, amikor az embereket keresztyéneknek növelték, azért, hogy a világosságot lássák. Az én időmben kevés geográfiát tanultak, az igaz, a leányok, hanem annál több bibliát. Ott pedig meg van írva, hogy aki az istenen kívül jövendőmondó szellemek felől tudakozódik, az magában hordja büntetését. Én nem felejtettem el, hogy Saul király saját kardjával verte át szívét, amiért az endori boszorkánnyal lelket idéztetett; én emlékezem a szenvedésekre, a megdicsőülésre, mely Pál apostolt felmagasztalá, midőn a jövendőmondó lelket kiűzte a filippibeli leányból; s akármilyen tudós ember volna is, aki velem ilyesmit el akarna hitetni, eleibe tartanám az én tudományomat, és azt mondanám neki: "Uram, a szemeim gyöngék, de a hitem erős; a szememet megcsalhattad, de a lelkem azért nem hisz." De hogy egy ilyen ostoba papagáj megcsaljon, mint a Perflexné asszonyom, arra már egy kicsit korán születtem.

- Tehát mit gondol felőle, édesanyám?

- Megmondom, hogy mit gondolok. Ez az asszony nagyon jól érti azt, amiről játszani akar. Amit az asztal írt, azt ő maga írta. Szeraf annyit tesz, mint Szerafin, válópör, Fertő, annyit jelent, hogy Szerafin válni akar Fertőytől. Fertőy jól tudja, hogy ennek az oka Béla; Fertőy tudósította erről Blumnét, s Blumné eljött, hogy háborút csináljon a mi békés hajlékunkban. Mindjárt a számban volt az íze a dinnyének, amint megláttam bejönni hozzád.

Judit valamit akart felhozni mentségül. Kinek a mentségére? Béláéra, Blumnééra, Szerafinére vagy tán a szellemekére? Nem jutott hozzá. Az öregasszony folytatta haragos elmélkedését.

- Én nem hiszek hazajáró lelkekben. Én nem hiszem, hogy a megboldogult lelkeknek minden dibdáb halandó ember parancsolhasson, hogy azok neki felelgessenek, s egy hívására elhagyhassák azt a mennyei boldogságot vagy azt a pokolbeli kárhozatot, amiről az óvilágban nekünk beszéltek; hanem hiszem igenis, hogy vannak rossz szellemek ezen a földön, akik szép strucctollas kalapban, volantokkal rakott krinolinban járnak, s az ember fiát kárhozatra viszik.

- Anyám! Nem hiszi tán, hogy Béla?...

- Nem hiszem, hogy Béla volna hibás. Nem hihetem. Hiszen én tudom, hogy mit oltottam a fába! Az nem teremhet más gyümölcsöt. De gyakran jön valami ismeretlen féreg, amely a fa levelét megszúrja, hogy az egy csodagyümölccsé nő ki, belül hamu van és penész. Béla jó ember; nagy hibája, hogy az. Szegény apja is az volt. Nem tudott keserű lenni senki iránt. Nekem kellett az ellenségein bosszút állnom. Ez az asszony és a Szerafin! Nagyon jól ismerem, hogy kicsoda! A közveszedelem egy kunyhóban kényszeríte bennünket lakni egy hosszú siralmas időn át. Azalatt nem tett egyebet, mint mindig Bélát magasztalta. Azt kellett hinnem, mennyire szeretheti, hogy még most is beszél felőle, mikor már az egy más nő férje! S aztán, amint egy hajdani imádója betoppant a városba, látta, hogy az dicsőségtől van környezve, karjaiba vetette magát, s nőül ment hozzá. Hogy nevetett ez engem magában! Hogy mondhatta százszor: "Itt van az a bolond öregasszony, akinek csak a fiát kell dicsérni, akkor aztán, mint a cseléd, úgy szolgál bennünket." Azután meghalt a hősemlékezetű férj is, s ő hozzáment egy olyan emberhez, mint - amilyenhez hozzáment. Ez tönkretette őt vagyonában. Ezek az emberek alávaló cselszövénnyel fontak engem körül, hogy fiam felesége ellen felbőszítsenek. Ezek az emberek el akarták veszíteni a fiamat. És miután az isten megszégyeníté őket, most konkolyt akarnak hinteni közénk.

- Anyám, ne higgye azt! - esenge Judit.

- Én hallok és látok azért, ha nem kérdezősködöm is. Minek volt ennek a fityfiritty asszonynak mostan idejönni? Látott ő meg bennünket ez ideig? Pokolba dobom az ő egész táncoló asztalát. Semmi egyéb nem volt a szándéka vele, mint tudatni velünk, hogy Fertőyné válik a férjétől, s Béla fog az ügyvéde lenni. Mi szükség Bélának azt tenni? Mi szükség?

- Hiszen az nem bizonyos - szólt Judit szorongva.

- Bizonyos, mert ez az asszony mondta. Hiszen tegye azt. De mi szükség neki az én fiamat belekeverni ebbe?

Judit azt gondolta, hogy valamit kell Béla védelmére mondania.

- Hiszen Béla ügyvéd.

- Csak ügyvéd? - pattant fel az öregasszony. - Béla férj, apa és fiú! Tartozik nekem, neked és annak a gyermeknek ott, s megverné az isten, ha valamelyikünk iránti kötelességét elfelejtené.

Judit odafutott gyermekéhez és a félig alvó csecsemőt ölébe vette. Mintha volnának kísértetek, amik ellen ez a kis parányi kéz védhetné meg őt.

Az öreg Lávayné indulatba volt hozva.

- Előttem nem mentség az, hogy százan és ezeren vannak; akik hasonlóul tesznek. Száz és ezer közöl ő az az egy, akin az isten csodákat tett, hogy egy asszony keze által kihozta őt a sírból, hogy egy asszony keze által visszaadta neki hátralevő esztendeit; s ha csodának nevezhető az, hogy egy férj ébren és álmában hű legyen feleségéhez, hát én követelem tőle, hogy ő azt a csodát azért az egy asszonyért kövesse el.

Judit arcához szorítá kisdede mosolygó arcát, úgy védelmezte szívét e nehéz szavak ellen.

- Micsoda az, aki eltudná felejteni egy halavány ábrázatért itthon mosolygó boldogságát? De nem fogja elfelejteni, vagy fogadom istenemre, hogy én ott leszek; aki eszébe fogom juttatni, hogy egy asszony, aki a koporsóba feküdt le érette, még most is él!

- Ne tegyen semmit, jó anyám - engesztelé szomorú hangon Judit az öregasszonyt.

- Óh, ne tarts valami bolondtól. Életemben mindig heves voltam, de azt elmondhatom magamról, hogy soha rossz helyre nem ütöttem. Valakinek megfizetek ezért a rossz óráért, és az nem is fogja tudni, hogy honnan jön az ütés.

- Anyám - szólt Judit határozottan -, gondolja meg, hogy Béla az én "uram".

Nálunk úgy híják a nők férjeiket, hogy "uram".

- Meggondoltam. Béla nem gyermek többé, hanem úr. Mikor kicsiny gyermek volt, maszlagot szedett a kertben, és én megvertem a kezét, hogy meg ne mérgezze vele magát. Most nem tehetem többé, hogy megverjem a kezét, mert Béla "úr" és "férfi". De a maszlagot - azt kiüthetem a kezéből még most is!

Az anyának minden arcvonása tűzben s indulatban lángolt; az ifjú nő szemei könnyeztek, és a kisgyermek mosolygott mind a kettőre.

A régi, kis kert az invalidus fákkal, a kvietált rózsabokrokkal, a penzióba tett kaktuszokkal, az amputált trillage-okkal: még csak mindig megvan a maga rokkant állapotjában. A szomszédok hiába számítanak rá, hogy majd hozzáveszik a maguk telkeihez, átalakítják, újra beültetik; a vén csont még mindig a föld felett jár, és számítja magát az élők közé.

Pedig már alig van egy ismerőse a városban.

Az egész kisváros népe átváltozott. Nemcsak az, hogy a gyermekekből férfiak, asszonyok, az asszonyokból, férfiakból öregek, az öregekből "csendes emberek" lettek, hanem egészen más nép is költözött a régi helyébe.

A megye vezérei, a táblabíró-világ, ott künn búsulnak faluikon, s akkor már nagyon nagy bajuk lehet, mikor egyszer-egyszer a városban megpillanthatja őket valaki. Aztán az is rosszul esik, hogy nem borotválkoznak többé; a sima arcú ismerősök mind tüskés, bozontos, őszbe csavarodó szakállakat eresztettek, mintha még külsejükben is szakítani akarnának a múlttal.

A kereskedők, a tősgyökeres magyar financierek nem lakják többé a Vág-Duna hosszát; átköltöztek élénkebb kereskedelmi városba, s a régi jó családok egymás után hagyogatták el egykor oly mulatságos tanyáikat. A tűz után egész utcák maradtak építtetlenül, s amik felépültek is, alig találja magát bennük otthon a régi ember.

Hajdan minden jó embernek volt egy kis jó háza, abban lakott vidám családjával. Aki végigment az utcán, minden ablakon beköszöngetett; most ezek a jó házak el vannak hagyva gazdáiktól; élelmes faj vette ki azokat bérbe; ajtót töretett az ablakok helyén, árul a salva guardia küszöbén tűt, cérnát.

Mikor a vénember végigmegy szokott sétája után a hajdan oly ismerős utcán, szomorúan számlálgatja magában: "Már itt is boltajtót törnek, amott is üveget árulnak; a régi úri házakból mind kurtakereskedők boltja lesz már."

Ez persze nagyon jól van így, hanem a vén csont nem akarja azt megszokni.

Az új nemzedék dolgozni, keresni, szerezni siet; megalázza magát, ád, vesz, nem törődik ócska emlékekkel. Ezt már a vén csont nem érti; neki harci munka, nemesi parancsszó, fényes ruhák, fényes napok voltak ifjúsága álmai; nehezen tud beleébredni ebbe a szürke világba.

Csak az öreg Lávayné házában nincs még cérnaáruló bolt. Kár, hogy az is Pesten lakik most, mióta fiát újra föltalálta. Ugyan, hogy tudja megszokni azt a Pestet?

Kolbay nagyon nélkülözte azt, hogy déltájon nem látja a tisztes öreg matrónát kinézni ablakán, s nem mondhat neki egy keserű jó napot.

Hát egyszer, amint menne hazafelé, mélyen elgondolkozva, az ismerős hang az ismerős ablakból megszólítja:

- Jó napot, őrnagy uram!

Kolbay meglepetve pillanta fel, és egészen kiderült feszes arca, amint az ablakban meglátta Lávayné arcát. Sokszor vigasztalta őt itt az ablak alatt, most bizonyosan nincs már szüksége rá.

- Meg se látogatná az embert, őrnagy úr, ha meg nem szólítaná.

- Bizonyomra, mindennap benéztem a kegyed ablakán asszonyom, de sohasem láttam egyebet ezeknél a muskatliknál. Meg is látogatom kegyedet azonnal, ha megengedi.

Az öreg asszonyság sietett ki vendége elé, s erősen csitítá a házőrző ebet, mely vén létére még meg akarta szolgálni kenyerét, pedig csak inkább tátogott már, mint ugatott.

Az öreg diadalmasan szorítá meg az asszonyság kezét, s látszott arcán a büszke gondolat: No ugye megmondtam, hogy az a menyecske derék asszony; bár fennhangon nem akart is dicsekedni győzelmével.

- Bizony, nagyasszony, már azt hittem, végképp odamarad azon a Pesten. Nagyon megszerethette az ottlakást.

Az öreg asszonyság leülteté Kolbayt a pamlagra, maga pedig rokkájához ült, és nem felelt erre a kérdésre.

Kolbay azt hitte, hogy tovább is lehet tréfálni.

- Persze, ott egyik mulatság a másikat éri; a sok estély, soirée, vagy hogy nevezik, a sok koncert. Aztán mindennap színházba. Mikor az ember menyének páholya van. Tudom, sokat gyönyörködött gyermekeiben. Azt csodálom, hogy vissza tudott térni ebbe a mi idegenné vált otthonunkba.

Lávayné arcán két könnycsepp gördült végig; eltitkolta; orsóján igazított egyet.

- Őrnagy úr - szólt azután komoly hangon -, ha kegyed nem látogatott volna meg ma, holnap én mentem volna el oda.

- Nagy szerencsémnek tartottam volna. Ezzel tartozott is nekem asszonyom, mert én voltam az, aki kegyedet legközelebbi látogatása alkalmával csaknem kikergettem a házamból, s azt kegyed még nem köszönte meg nekem. No, de elengedem. Hát mit mondtam, ugye? Hát nem volt-e igazam? Hát nem találta-e gyermekeit a legboldogabbaknak a földön?

Az öregasszony hosszú szálat eresztett rokkáján, s fejét csóválta, azután csak kimondá nagy elszántan:

- Az én gyermekeim nem boldogok.

- Hogyan? - szólt egészen elszomorodva a hadastyán. Nem boldogok? Asszonyom, asszonyom egyszer már csalódott kegyed; gondolja meg másodszor is, hogy mit mond. Azt az asszonyt már egyszer félreismerte, és én azt mondtam, az az asszony derék és hű nő; és most is azt mondom, Judit derék és hű nő.

- Igaz, Judit derék nő, hű feleség.

- Nos? Tehát akkor nem értem a dolgot.

- Nem ő a hibás!

- Nem ő a hibás? - kiálta fel térdeire csapva elszörnyedtében Kolbay. - Tehát a másik?

- Igen, a másik!

- Béla?!

- Az, a fiam.

- Óh, ezt szörnyűség kegyedtől hallani. Ez határos a hihetlenséggel. Hiszen asszonyom, ha Judit nem volna oly szép, oly okos, oly jó, mint amilyen, hanem egy hárpia volna, Medúza-fővel, és ostoba, mint a kő, még akkor is egy becsületes embernek, mint Béla, tenyerén kellene őt hordoznia azokért, amiket szerelmében miatta merészelt!

- Úgy van. És Judit szép, okos és jó nő - és Béla el tudott róla felejtkezni.

- Hihetlen. Kegyed meséket mond. Volna asszony, aki vetélytársa merne lenni egy nőnek, ki férjeért a poklokon tört keresztül? ki el merné, el tudná csábítani Judit kedvesét?

- Van.

- Óh, az nagyon rossz-szívű, nagyon ravasz és cselszövő asszony lehet.

- Úgy van. Nagyon rossz-szívű és ravasz. Fertőyné az.

Kolbay hátraesett a pamlag támlájáig e szóra.

- Szerafin? Az én húgom?

- Igen. A kegyed húga. Hogyan jött, miként jött, azt senki sem tudja kitalálni; elég az, hogy egyszer összetalálkozott Volozov hercegnél Béla Fertőynével.

- Volozov hercegnél?

- Én nem tudom, ki az; nem is akarom tudni. Én csak annyit tudok, hogy amióta Béla onnan visszajött, egészen átváltozott. Otthon titkolózik előttem és neje előtt; viselete mogorva. Szeszélyes, sokat utazik, és nem mondja meg hová. Én tudom, hogy hová. - Fertőyné válni akar férjétől, s Béla az asszony pörét viszi.

- Ah, kegyed milyen újságokat mond nekem.

- Ezt sem tudta még? Igen. Béla Fertőy Szerafin válópere miatt utazik egész Erdélyig, ahol, mint mondják, könnyebben megy az elválás. Hogy mi jutalom vár reá érte, az az ő titka. És amellett nejét elhanyagolja. Nejének van egy örökségi pere ugyanazon Fertőy ellen; abban a végtárgyalás közeledik, s ő egy betűt sem dolgozott benne hónapok óta. Ha előhoztam neki, röviden azzal fizetett ki, hogy minden rendben van már. És a nő sejt mindent, mert nem volna nő, ha nem sejtene. Érzi, mindennap látja, hogy mellőzve van, és nem mutatja azt senkinek. Judit, aki oly híven tud szeretni; Judit, ki oly büszke, nem mutatja azt, ami fáj neki odabenn, amikor egy más asszonyért férjétől így megalázva van! Én nem láttam ezt az asszonyt sírni, nem hallottam panaszkodni, pedig a homlokáról olvashatom, hogy szüntelenül efelől gondolkozik. Óh, uram, ettől az asszonytól én sokat tanultam. Ez az asszony egy mártír, egy angyal. Ez az asszony egy tekintettel nem tett még szemrehányást férjének, s ha én vádoltam, ő védelmezte előttem.

- De hisz ezek infámis dolgok, amiket kegyed énnekem itt elmond - csattant fel az öregúr haragja teljességében. - Mi szüksége Szerafinnek egy család nyugalmát megháborítani? Nem talál Bécstől Pestig ugrifüles gavallért eleget, akiket elbolondítson? Egy nős férfival akarja még magát hírbe keverni? No, asszonyom, ezt köszönöm, hogy velem közölte. Én be fogom önnek is és másoknak is bizonyítani, hogy a vén Kolbay még nem olyan vén, mint amilyennek hiszik.

- Mit akar ön tenni?

- Holnap rögtön megyek le Pestre, felkeresem Szerafint, és az nagy számadás lesz, amit én fogok vele elkövetni.

- Ezt vártam öntől - szólt Lávayné felállva helyéről s megszorítva a hadastyán kezét.

- Ugyebár meg volt győződve előre afelől, hogy így fogok tenni? Nem fog bennem csalatkozni. No, az nagy számadás lesz.

- Úgy együtt fogunk utazni, holnap én is visszamegyek.

- Ugyebár? Kegyed pedig a fiát fogja elővenni.

- Minden erőmmel.

- Szeretném látni, ha két ilyen öreg, mint mi, összefog, ki állhat nekünk ellen? No, az nagy számadás fog lenni!

- Köszönöm uram, hiszen csak azért jöttem fel Pestről.

Kolbay el volt ragadtatva az által, hogy Lávayné annyira bízott egyenes lelkében és hatalmában; hazáig menet sokkal büszkébben rakta előre merev lábait, mint máskor, s még a kapuja küszöbén is elmondá egyszer:

"Az nagy számadás lesz!"

Szerafin nagyon meg lehetett lepve, midőn egy délután sétakocsizásából hazatérve, asztalán Kolbay őrnagy látogatójegyét találta.

Kolbay kimozdult fészkéből! Ő, aki húsz év óta a város határán túl nem volt. Ennek valami nagy baja lehet. És hogy éppen unokahúgát jön látogatni, akit még első férjéveli menyegzője előtt oly haragosan elutasított; ez éppen rendkívüli időket jelez. Nagy bajának kell lenni.

Szerafin az utóbbi napokban annyira el volt telve új fantazmáival, hogy az öregember emléke egészen felzavarta kedélyét. Azon nap óta, melyen Béla azt mondá neki, hogy váljék el férjétől, s azon est óta, melyben őt a lánghaláltól kiragadta, egészen megváltozott e szeszélyes asszony lelkülete. Nappal ábrándokba, álmokba elmerülve kereste a magányt; és éjjel? Hát az éjjeli álmok mit szóltak hozzá?

Azok is ámították.

E naptól fogva az örökkön élő rém elmaradt álmaiból, mintha önkényt helyet akarna adni egy másiknak, mintha ő is beleegyeznék abba.

Most már az ifjúkori játszótárs volt álmainak örökkön visszatérő képe. Száz alakban, száz helyzetben, mindig ugyanaz a kép; a biztatás, a csáb, megelégedés, a családi nyugalom, a szenvedély, a féltés minden jeleneteiben.

És Róbert rémképe végképp elmaradt.

A sápadt asszony arcán ismét kezdett életpír derülni. A herceg, ki őt néha meglátogatta, arra unszolá, hogy most festesse le arcképét, s a tavalyit mázoltassa be, mert az rossz.

Szerafin annyira beleélte magát egy határozatlan, semmiféle alakkal nem bíró jövendőbe, hogy az ismerős múlt újra megjelenése, melyet nagybátyjának neve idézett elő, úgy hatott rá, mint egy üdülő betegre a régi bajnak újra jelentkező szimptómái.

Vajon miért jöhet Kolbay?

A komornyiknak azt ígérte, hogy egy óra múlva visszajön. Hát ígérte, hát bizonyosan itt is lesz.

Szerafinnek kevés volt ez óra elhatározni, hogy minő szerepet játsszék egy ember előtt, aki sehogy sem illik bele megszokott környezete sablonjaiba. Víg legyen, tréfás, enyelgő? Hagyja játszani ötleteit, mint otthon kisleány korában? Vagy mutasson gravitást, az úriasszony tekintélyét? Vagy szívélyes, nyájas, édeskés legyen, mint szokott az ember rokonához lenni, akit rég nem látott? Vagy közönyös, blazírt legyen, mint akinek mindegy, akárki jön-megy ki s be küszöbén?

A nagybátya pontosan megérkezett. Már a szalonban hallá Szerafin ismeretes, rekedt torokköszörülését; a komornyik utasítá őt a nagyságos asszonyhoz, ki budoárjában vár reája.

Az, hogy Kolbay megjelenése feszes volt, nem lehetett nagyon feltűnő; ez őneki már típusa volt. Azért Szerafin fogadhatta őt nyájasan; mondhatta neki: "Hozta isten, édes bácsi! Ezer éve, hogy láttuk. Mi jó vezeti ide hozzánk?"

- Hozzátok? - szólt megnyomva a végső szótagot az öreg. - Én úgy tudom, hogy csak hozzád. Fertőy házánál kerestelek, s ott azt a választ nyertem, hogy ti már több hónap óta külön laktok.

- Igen, mi válunk. De hát üljön le bácsi nálam. - Szerafint az lepte meg, hogy Kolbay őt első látásra tegezni kezdé, amit különben sohasem tett.

- Köszönöm. Éppen csak azért jövök, hogy megtudjam, miért váltok.

- Ismeri ön Fertőyt!

- Ismerem.

- Akkor tudhatja ön, hogy miért válunk.

- Én semmivel sem ismerem jobban Fertőyt, mint te ismerted, mielőtt hozzámentél. Ha azt értem, hogy miért válsz el tőle, akkor azt nem értem, hogy miért mentél hozzá? S ha azt tudom, hogy mi okod volt hozzámenni, akkor azt nem tudom, hogy miért válsz el tőle.

Szerafin elég szerencsétlen volt ahelyett, hogy e dilemmából egy bonmot-val kivágja magát, azt kérdezni nagybátyjától: hogyan érti ezt.

Megkapta azután, amit keresett.

- Kedves Szerafin, ne vegye tőlem rossz néven (most már nem tegezte többé), nem is veheti, ha én a kegyed életét kritikai szemmel tekintem. Régóta nézem kritikai szemmel; egyéb dolgom sincs már a világon, mint azt a regényt tanulmányozni, amit kegyed saját életéből csinál.

- Kérem - szólt bele Szerafin -, a tárcaregényeket nem szokás addig megbírálni, míg be nincsenek végezve.

- Kivéve azt az esetet, amikor a regény tárgya oly régiókba száll alá, amik az olvasót azon nyilatkozatra bírják, hogy "Erre a lapra tovább nem prenumerálok".

- No, és az én regényemnél az volna az eset? - szólt Szerafin neheztelő hangulattal.

- Tán nincs. De lehetne. S éppen azért én nem mint kritikus, de mint jóbarát jövök a szerzőt valamire figyelmeztetni. Ha egyszer be van fejezve a regény, akkor a kérlelhetlen kritika veszi bonckése alá, akkor már javítani nem lehet rajta. Még most a kifejlődés en famille intézhető el; a törlés még most szabad.

Szerafint meglepte a kifejezések gondossága nagybátyjától, ki különben nyers, válogatlan szavú volt, s most még eszébe jut, hogy hírlapi körülírásokat használjon. Ezzel nagy változásnak kellett történni.

- Kedves Szerafin, azt kegyed nagyon jól tudja, hogy én milyen keveset alkalmatlankodtam kegyednek azon észrevételeim unalmas előadásával, amiket kegyed életének meglepő fordulatai bennem és más akárkiben is támasztottak. Azt mondtam magamban: ez a nő úgyis büszke valakitől tanácsot elfogadni, hadd menjen a maga útján. A büszkeség olyan kalauz az életben, mely az embert sokszor vízre viszi, sokszor jégre viszi, de sárba sohasem viszi.

Szerafin ajkai vonaglottak e szavakra; nem felelt, összeszorítá ajkait.

- Családunk minden tagja dölyfös volt; azt szerettem - folytatá az öregúr, még keményebben tartva fel nyakát katonás nyakörvében. - Az emberek nem szerettek bennünket, azt mondták, hogy kevélyek vagyunk. Én nem kívántam tőlük egyebet. A környékben mi voltunk a haute volée. Gúnyoltak bennünket vele, de ez a gúny nekem tetszett. Önnek az apja nemcsak születési, de pénzarisztokrata is volt; nagyobbra tartotta magát a főispánnál a vármegyében. E büszkeség sok pénzébe is került; én láttam, hogy szórta marokkal vagyonát a dölyf miatt. - Milliomot hagyhatott volna, ha alázatos tud lenni; de kevély volt; nem szóltam neki, mert én a büszke embereket szeretem. - Magamról nem is szólok. Azt tudja rólam mindenki, hogy miután egy városban, ahol lakom, nem találok egynél több embert, akihez szólni s akinek szavát meghallani érdemesnek találnám, mikor azt az egyet nem látom, süketnéma vagyok.

- De hát beszéljen ön rólam! - sürgeté Szerafin, kit e hosszú preambulum idegesített.

- Mindjárt beszélek. Kegyed is olyan büszke gyermek volt. Óh, én azért soha meg nem szólítottam. Mikor kegyed Róberthez nőül ment, visszautasítottam a násznagyságot; tudtam, hogy ennek majd megaláztatás lesz a vége.

- Kérem, bátyám, ne beszéljen Róbertről - szólt Szerafin összeborzadva.

- Nem beszélek, húgom. Csupán kegyedről beszélek. Kegyed özvegy ruhára tett szert, valami kósza menekülő első mendemondájára. Nem kétkedem, hogy igaz oka volt rá, hiszen már azóta nyolc év lefolyt. Az özvegy ruha nagy alázatosság jelmeze, de azon időkben, akik azt hordták, asszonyok, leányok, arra voltak büszkék; mielőtt a gyászév letelt volna, leveté a fátyolt, s felvevé a menyasszonyruhát másodszor, és férjhez ment Fertőyhez. Nem szóltam ellene semmit. Gondoltam: Fertőy karriert fog csinálni, tárt útja van reá; Szerafin kevély, nagyravágyó; akar ragyogni. És én szeretem azokat az embereket, akik ragyogni szeretnek. Titulusért, magas állásért férfiak is változtatnak kalapot, miért ne változtathatnának nők főkötőt.

- Biztosítom önt, nagybátyám, hogy nem azért történt - szólt bele halk mentséggel Szerafin.

- Én csak azt mondom, hogy "akkor" hittem így - de hogy nem így van, arra most már az ön biztosítása nélkül is rájövök. Ön ismerte Fertőy rossz tulajdonait, s e rossz tulajdonaiért választotta őt férjül. Kérem, még mindig ne jöjjünk indulatba, se kegyed, se én. Még most szelíden, nyájasan beszélhetünk egymással; még ez mind enyelgés. Majd nemsokára jön olyan beszéd, amikor felugrálunk székeinkről, és úgy fogunk kiabálni egyszerre, hogy szomszédok, utcán járók összecsődülnek rá, mikor kegyed ki fog löketni innen az inasaival, s én még a lépcsőkről is fel fogok kiabálni. Azért még most csak legyünk csendes vérrel.

Szerafin remegve tette össze kezét, mintha kíméletért esdene.

- Folytatom. Kegyed jól gazdálkodott azon tőkével, amit egy semmirekellő férj elnézésének hínak. Azt tehette miatta, ami tetszett. Nem misztérium a világ előtt semmi; de a férj neve takarta azt. Lehet oly neme a büszkeségnek, mely fénynek veszi azt az árnyékot, mit egy hercegi korona vet rá; én nem tartom annak; de a férj neve ezt is eltakarja.

- Bátyám. Ön nagyon kegyetlen hozzám.

- Dobasson ki, kérem; mert még kegyetlenebb is leszek.

- Hallgatni fogok.

- Azt mondom: még idáig mindig büszke volt ez asszony, ferde utat vett ugyan kevélysége, ambíciója, de mégis ambíció volt az, rangviselő férj, hercegi koronát viselő imádó után, a világ asszonyának ambíciója. Most egyszerre kiesett ön szerepéből. A véletlen összehozta önt egy emberrel, kihez a gyermekszerelem emlékei kötik. Ön elveszté fejét.

Szerafin remegett, mint egy gyermek, és elhalaványult titkának felfödözése miatt.

- Szerafin húgom - folytatá a kérlelhetlen öreg -, kegyednek és ifjúkori barátjának, míg mindketten szabadok voltak, módjukban állt egymáshoz annyira közelíteni, ahol "enyim - tied" néven nevezi az ember egymást. Hogy miért nem tették ezt akkor, azt kegyetek maguk legjobban megmondhatnák; de hogy miért közelítenek egymáshoz most, azt majd megmondom én. Nagyon sajnálom, hogy azt meg kell mondanom, de az én életem ma és holnap. - Meglehet, hogy holnap örök nyugalomra kell letenni öreg csontjaimat, s ha meg nem mondanám kegyednek ezt, úgysegéljen, kényszerítve volnék holtom után én is belebújni egyikébe azon ostoba módi table movingoknak, s mint kopogó szellem adni tudtára kegyednek véleményemet. De még egyszer mondom, hogy ha van közelében ájulás elleni szer, azt tartsa kéznél, mert amit mondok, az kegyetlen dolog fog lenni.

- Meghallgatom. Mert már tudom előre.

- Óh, kedves Szerafin, azt nem tudja előre. Azt gondolja ugye, hogy én kegyednek szentimentális előterjesztéseket fogok tenni egy család felzavart nyugalmáról, az ifjú Lávayné könnyeiről? Bánom is én azokat! Mi gondom nekem Lávayékra? Nekem csak kegyeddel van dolgom. Azt, hogy kegyed váljék el férjétől, Lávay Béla tanácsolta kegyednek.

- Honnan gondolja ezt? - szólt Szerafin meglepetten.

- Ha tovább hallgat rám, át fogja látni, hogy honnan tudom. Béla úrfinak nem tetszett kegyedet oltárhoz vezetni, mert azt, hogy valaki kegyed szeszélyeinek örök türelmet esküdjék, kétszer is meggondolja, ha még gondolkozni tud. Nem tetszett neki kegyedet nőül venni, s azért a múló örömért, hogy kegyed szép mosolygásában gyönyörködhessék, szívét, nevét, sorsát kegyed könnyelműségére bízni; hanem mikor már a világ előtt nem tartozunk senkinek semmivel, akkor ismét közelíthetünk egymáshoz. Az asszony szép asszony, s ha nem tetszett feleségnek, szeretőnek annál jobb lehet.

Szerafin, mintha kígyó csípte volna meg, sikoltott fel erre a szóra.

- Ugye, hogy ezt az irtóztató gorombaságot nem várta tőlem? - szólt Kolbay, felkelve helyéről s kalapja után nyúlva. - Pedig még nincs vége. Még egy szót mondok, a kilincset a kezemben tartva.

Szerafin hevesen kezdett fel s alá járni szobájában, mint egy szép leopárd az állatigéző jelenléte alatt kalitjában; keble hevesen hullámzott, arca égett, ajkai reszkettek. Egy percre megállt az ablaknál, mintha azon gondolkoznék, ne szakítsa-e fel az ablaktáblákat, s ne ugorjék-e le az ablakból azok elől, amiket még ez öregember szemébe akar mondani.

Az pedig folytatá kegyetlenül:

- Eddig volt kegyed valami: egy nő, akinek férje mindent elnéz. Csekély titulus, de még mindig jó. Most elválik kegyed férjétől, és lesz az, amit úgy hínak, hogy "szépasszony". Ez már rossz cím. "Szépasszony" és semmi más. Mindenki mondani fogja önnek, hogy szépasszony, és mindenkinek joga lesz ezt a bókot önnek elmondhatni, és az nem lesz hízelgés, és akinek azt mondják, az nem lesz többé büszke asszony.

Szerafin ismét leült szembe az öreggel, mint aki elhatározta, hogy ha méreg is van benne, fenékig üríti a pohárt.

- Három nap óta keresem önnek férjét, hogy szemébe mondjam neki azt a bókot, miszerint én őtet azon emberek között, akiket becsülök, a legeslegutolsónak tartom, s hogy az egyik lába már belépett ama régióba, ahol a silány, jellemtelen emberek kezdődnek, de bújik előlem, és eltagadja otthonlétét. Én tudom bizonyosan felőle, hogy ő amennyire megrezzent, midőn ön először azt mondá neki, hogy válni akar, miután "egy gazdag ember" önzésének skrupulusait elhallgattatá (az öreg mutatta két ujja sajátságos morzsolásával az eszközt, amivel ez elhallgattatás történt), éppen annyira előzékeny lett a válóper gyors kimenetele dolgában. De ha meg nem kaphattam őt, rá fogok találni a gazdag emberre, és rá fogok találni kegyed ügyvédjére. Azok férfiak, akiknek érdemes lesz gorombaságokat mondani. Mert azt tudja meg, drága unokahúgom, hogy én, ki az ön anyjának unokatestvére vagyok, ha meghalok, egy rozzant házat, egy zilált gazdaságot fogok testálhatni, de a nevemet olyan tisztán fogom önre hagyni, ahogy azt én kaptam az apámtól. - Most mondhatja, hogy menjek; én elvégeztem.

Szerafin felszökött helyéről, s megragadta a távozni akaró kezét.

- Maradjon. Ne menjen azokhoz, akiket mondott.

- Félt valakit? Talán éppen engemet? A vén csontot?

- Várjon ön holnap délig; akkor majd meg fog tudni valamit; és ha akkor nem lesz megelégedve, ám tegye, amit szükségesnek lát, ellenem vagy bárki ellen.

- Holnap délig? Mikor van ön szerint dél?

- Tizenkét órakor.

- Jól van. Pontban tizenkét órakor itt leszek. Addig nem mutatom magamat az utcán.

Az öreg csont eltávozott. Szerafin egyedül maradt. Ah, nem egyedül! Egy egész pokol társaságában.

Amit ez az öregember mondott neki, az olyan világosság volt, mint mikor valaki arra ébred, hogy a ház ég a feje fölött.

Vége volt a boldog ábrándoknak, az álomképeknek, a csábító, csalogató képzelmeknek; mind szétrepült, mind szétfoszlott, hideg köddé vált egy fagyos, rideg mondás előtt.

"Nem kellettél neki feleségnek; de kellenél szeretőnek."

Ez a gondolat elég a megőrülésre.

A következő nap különben is nevezetes dátum volt a két családra nézve.

Előtte való este Béla azt mondta családjának, hogy egész éjjel fenn fog maradni, mert sürgetős ügye van, aminek reggel be kell fejezve lenni.

- Holnap van a te pöröd végtárgyalása Fertőyvel - mondta az öregasszony menyének -, körmére égett az úrfinak a dolog, most már aztán siethet.

Béla csakugyan egész éjjel fenn is volt, még reggelfelé is lehetett hallani, hogy jár-kel szobájában, mint szokott, ha valami munkába el van mélyedve.

A reggelit is szobájába viteté, mert még nem volt mindennel készen.

Kilenc órakor bérkocsit hozatott, s egész csomag írás volt hóna alatt, mikor az asszonyokhoz átment, szokás szerint elbúcsúzni tőlük, megcsókolni arcaikat, kezeiket, megmondani hova megy, mit fog csinálni, mikorra jön vissza.

Ez a rendes férjnek természetes kötelessége.

- Ma lesz pörödben a végtárgyalás - szólt Juditot magához ölelve; de többet nem magyarázott meg neki. Csak a kisgyermek felől kérdezősködött, hogy nem köhögött-e az éjjel.

- Azt te legjobban hallhattad volna, mert ébren voltál - felelt rá anyja.

- Nagyon el voltam merülve a munkában.

- Ugye, elkéstél a végirattal Judit pörében.

- Juditéban? Óh, azon nem dolgoztam semmit. Ott nagyon rövid a végválasz, azt majd csak ott írom le a törvényszéken.

- Hát ez a nagy tekercs írás, amit cipelsz?

- Ez egy válóper.

Mindenki elhallgatott. A cseléd jelenté, hogy itt a bérkocsi. Béla vette kalapját, és elsietett.

Az öregasszony ki sem kísérte, mint szokta máskor.

Tehát még az éjjel is, mikor tulajdon nejének, gyermekének vagyona, jövője áll kockán, annak a másik asszonynak az ügyével foglalkozik. Lávayné kétségbe volt esve. Judit gyermekét tanította e név kimondására: "apa".

Béla egyenesen Szerafin szállására hajtatott.

Számára ily korai órában is nyitva volt a ház, a komornyik tudta már, hogy őt mindenkor be szabad bocsátani.

A sápadt asszony ma különösen szép volt. Szemeiben egy álmatlanul átvirrasztott éj delejes mámora, ami oly szédítő a férfiakra nézve; rendezetlen hajfürtei gyöngyös hálóba szorítva. És a sápadt vonásokon az az öntudatos mosoly, mely a színtelen arcot ragyogóvá teszi. Reggeli pongyolája ízléssel volt választva; hímzett hófehér öltöny, kék szalagövvel, nyakán és karjain körülfutó csipkefodorral. Olyan volt benne, mint egy gyermek, mint egy hajadon.

Bélának önkénytelen eszébe jutott, hogy valaha évek előtt látott ő ilyen gyermeket, ilyen ártatlan mosollyal arcán, ilyen testhez tapadó, fehér ruhában, ilyen bizalmas közelségben.

...Ejh, mit? Mi köze ahhoz a prókátornak?

- Megbocsát nagysád, hogy ily korán jövök, de tárgyalásra kell sietnem, s mint többször mondám, nagyon szeretném, ha e pör elébb ítélet alá volna bocsátva, mint az a másik, melyikben ma tárgyalnom kell.

- Ön "nejének" a pere az? - szólt Szerafin.

- Igen, Judité.

- Az én "férjem" ellen?

- Igen, Fertőy úr ellen.

Szerafin oly hangnyomattal mondta azt a két szót, hogy akárki más észrevette volna, csak Béla nem. Ő nem is tudta, hol járhatnak Szerafin gondolatai.

- Tehát ön azt szeretné, ha ez a pör sietve menne ítélet alá?

- Okaim vannak, amiért szeretném. Azért hoztam el, hogy nehány okmányt, amikhez kegyed aláírása szükséges, kiegészíthessek.

- Tehát még az én aláírásom szükséges?

- Természetesen.

- Kívánja kegyed, hogy olvasatlan írjam alá?

- Óh, nem. Kegyednek figyelemmel végig kell azt olvasnia, amit nevében ír valaki.

- De ha ön írta azt?

Szerafin oly csábító bizalmasan nézett Bélára, mint még sohasem.

- Én is tévedhettem. Azért kérem kegyedet, olvassa át.

- Rögtön kívánja?

- Utam sietős, s szeretném megvárni.

- Ön elszokott a bókoktól. Udvariasabb ember azt mondaná: "Tartson sokáig a várakozás." De nem akarom tartóztatni. Önnek ma feleségét kell védelmeznie Fertőy ellen; kemény munkája lesz; nem foglalkozhatik velem. Hagyja itt ez iratokat, mire visszajön, akkorra készen leszek velök.

- Jobb szerettem volna, ha elébb megteszi kegyed. De ha úgy kívánja, itt hagyom. Fél egyre, úgy hiszem, itt leszek.

- Fél egyre? - Szerafin nevetett.

Béla nem kérdezte tőle, mit nevet, kiválogatta számára az okmányokat, miket el kell olvasnia, azokat egy külön asztalkára lerakta, a többit összecsomagolá, a másik asztalra tette.

- Tehát fél egyre várhatom önt? - szólt Szerafin az indulni készülőhöz lépve s megfogva kezét és mélyen szemébe tekintve. - Ön vissza fog jönni bizonyosan. No, ez nagyon derék lesz.

Azzal még meg is simogatá Béla arcszakállát, mint szoktak gyöngéd szívek tenni bizalmas barátaikkal, s azután, hogy az ajtó elválasztá őket egymástól, úgy kacagott egyedül, egymagában.

"Tehát ez az ember nem bánná, ha engemet szeretne."

A boldog emlékű megyeház gyűlésterme ez idő szerint apró bürókra van felosztva. Olyan világdivat állt be, amikor nincs többé szükség olyan nagy szobákra, amikben egyszerre ezer ember hallgatja egymás beszédét; az épületet használni kell; a nagy termekben keresztfalakat húztak, s az ajtókat ellátták számokkal.

Ne ítéljen meg a kegyes olvasó, ha meg nem tudom mondani az okát; miért volt Nro XIV-ben az a hely, ahol a Fertőy contra Hargitay pör végtárgyalása elintéztetett, kik voltak név szerint az ott jelenlevők, s miért volt azoknak az elnöke Blum úr, a hajdani Perflex. Én minderre éppen úgy nem emlékezem, mint egy álomra, amiből az embert hirtelen fölébresztik.

Szánom, bánom, bevallom rokkant elmetehetségemet, de én sok olyan arcot láttam, sok olyan nevet hallottam, ami nem juthat többé eszembe.

Annyit bizonyosan mondhatok, hogy Blum úr volt az elnök, és a többi urak is mind igen tiszteletre méltó férfiak lehettek, s valami éghajlat alatt bizonyosan most is nagy tiszteletben részesülnek, és azt meg is érdemlik, de a mi meridiánusunk alatt nem emlékezik reájuk senki többé.

Fertőy úr és Bárzsing úr nagyobb igyekezetet fejtettek ki a pontos megjelenésben, mint Lávay Béla. Jó félóráig kellett rá várakozni mindenkinek.

Blum úr nem mulaszthatá el, hogy titokban, sub rosa, meg ne súgja Fertőynek, miszerint ügye kétségtelenül meg van nyerve. Scripta manent. A beadott végrendelet minden kétséget eloszlat, a törvényszék nem fog egyebet ítélhetni, mint hogy Fertőy a Hargitay-féle birtokba rögtön, mint törvényes örökös, behelyezendő.

Fertőy mindemellett nagyon törődöttnek látszott ma.

Vannak arcok, amiket sok ideig fiataloknak ismert a világ, s amik egyszerre csak azzal lepik meg ismerőseiket, hogy elkezdenek véneknek mutatkozni. Ráncok, amiket azelőtt senki sem vett észre, kezdenek barázdákká alakulni, s az idő elfoglalja a homlokon megillető helyét. Fertőy vénebbnek látszott ma tíz évvel, mint tegnap.

Csak Bárzsing úrnak volt határtalan jókedve.

Minden ülnökkel kezet szorongatott, sőt annyira vetemedett, hogy Blum úrtól tubákot is kérjen, s az elnök úr burnótjának magasztalására nagy osztentációval rettentőket trüsszentett.

Blum úr igen jó barátja mind a két jeles férfiúnak.

Végre azonban megérkezik az ellenfél ügyvéde is.

Blum úr int mindenkinek, hogy foglaljon helyet, s azzal egy veszedelmes inggallérú fiatalúr elkezd hadarni egy eléje tett iratcsomagból valamit, melynek midőn vége van, Blum úr felteszi szemüvegét, s mintha közelebb akarná vele hozni az alperesi ügyvédet, rászegzi azt, és felszólítja, hogy ha még van valami mondanivalója, azt adja elő.

Béla ügyvédi hidegvérrel kéri az eredeti végrendeletnek vele közöltetését.

Átadják neki.

Ismét azt teszi vele, amit Bárzsing jelenlétében tett, világosság felé tartja, hogy keresztüllásson a papíron.

Azután visszateszi azt a törvényszék asztalára.

- Ez az okirat hamis.

Fertőy összerázkódik ülőhelyén, míg Bárzsing indulatosan ugrik fel helyéből, s olyasmit mond, mintha ez állítás határos volna a szemtelenséggel.

Blum úr leveszi szemüvegét, s azzal int neki, hogy hallgasson.

- Adja elő alpörösi ügyvéd, miért tartja ez okmányt hamisnak.

- Nagyon egyszerű a bizonyíték. A törvényszék tisztelt tagjai tudni fogják, hogy régente az okmányokat nem géppapírra, hanem merített papírra szokták írni.

- Hisz ez merített papír - kiálta közbe Bárzsing, kinek minden szeplője arcán külön világítani látszott, mint valami csillag.

- Tessék végigvárni. E szokásnak nagyon ésszerű oka van. A merített papíron rajta van a kiállító gyárnak a neve, és a név mellett egy betű, melyről azt az évet meg lehet tudni, melyben az a papír készült. Amely évben a gyár megnyílt, abban minden íven látható az A betű, a másodikon a B, és így tovább. Ha már most valaki egy hamis okiratot készít később, egy megelőző időre antedatálva, a későbbi év papírja el fogja árulni. Jurátus koromban, mikor a királyi tábla levéltárában búvárkodtam, akkor tettem e felfedezést hasonló múlt századi pöresetnél. A jelen esetnél a hamisítás annyival feltűnőbb, hogy ami az okmány vízjegyén feltűnik, a gyár neve nem is fordulhat elő abban az évben, melyről ez okmány szól, mert e papírgyár 1851-ben épült, és így 1847-ben végrendeletet nem írhatott senki az ott készült papírra, hanem, mint a névjegy után tett E betű tanúsítja, az okirat készült 1856-ban, kilenc évvel a végrendelkező szülők holta után.

Fertőy e szavaknál leszédült a székről, melyen ült; ájultan vitték félre.

Bárzsing felállt, és valamit dadogott, mintha olyasmit kérne, hogy hadd nézze meg ő is azt az okiratot, ami a törvényszék ülnökeinél kézről kézre jár; mind valamennyi az ablak felé fordítja azt szétterjesztve, s a fejét csóválja utána. Egy kopasz ülnök éppen azt állítja, hogy ő valósággal jelen volt, mikor azt a papírgyárt Csehországban nagy ünnepéllyel megnyitották három évvel később, mint ez okirat kelte szól.

Blum úr kiveszi zsebéből burnótszelencéjét, és felnyitja annak fedelét - de nem azért, hogy Bárzsing urat megkínálja belőle még egy szippanattal, hanem hogy felfordítva az asztal lábához verje azt, és kiürítse belőle az egész tartalmat, melyet egy hamisító ujjai megfertőztettek.

Azután csenget. Két drabant, ki az ájult Fertőyt kivitte, bejön.

Blum úr olyan flegmával, amilyennel a perzsa basreliefeken egymással harcoló királyok mérik egymás nyakának a pallost, inte a törvény szolgáinak, és monda:

- Ezt a két urat két külön szobába elzárva, ideiglenesen vizsgálati fogságba kell helyezni.

Bárzsing nem azon bámult, hogy őrajta teljesül ilyen fátum, hanem, hogy Fertőyvel is ilyen emberi dolog történhetik.

Fertőy hatalmas nagy úr, nagy befolyású férfi, tekintélyes ember, sőt, ami több, Blum úrnak igen régi barátja; hanem azért Blum úr éppen olyan közönyös arccal rendeli el a porkolábnál, hogy ettől a két úrtól minden írószert, kést, ártó szerszámot el kell távolítani, mintha most hoztak volna neki egypár pusztázó betyárt a buckákból, vagy valami hamis hatkrajcáros-készítőket valamelyik külvárosi lebujból.

Azután hasonló hidegvérrel fordult Bélához.

- Ügyvéd úr, tessék a végiratot leírni a jegyzőkönyvbe, a többi az államügyész gondja leend.

Mikor Béla a törvényszéket elhagyta, a tornácon Melchiorral találkozott szembe.

- Hol jársz te itt?

- A kórházból híttak ide; Fertőy úron kellett eret vágnom. Már magához tért, de még mindig úgy érzi magát, mint akit igen műszabályosan főbe ütöttek.

- Elhiszem. Hát a másik?

- Az a nagy ijedségtől megéhezett: éppen most küldött a Komlókertbe egy adag bifsztekért.

- Ez, úgy látszik, mindent Fertőyre akar majd kenni. Annál rosszabb. Te már tudsz mindent, ami itt történt?

- Tudok. Azalatt, míg odabenn írtál, a fiatal jegyző elmondta nekem.

- Úgy kérlek, légy szíves nőmhöz sietni, ha ráérsz!

- Ha ráérek-e? Micsoda beszéd!

- És elmondani neki e kimenetelét az ügynek.

- Hogyan? - szólt nagyot örülve a kis sánta ember. - Te átengeded nekem, hogy én vigyem meg legelőször e hírt nődnek és anyádnak? Barátom, hiszen te aranyos ember vagy. Futok.

- Hogy jobban futhass, vidd el bérkocsimat, itt áll a kapu előtt; nekem még egy utam van délig, de oda már gyalog is elmehetek.

Melchior boldog volt, hogy ily követségbe küldetett, s a lépcsőn való leszaladásban csakugyan megelőzte sánta lábaival barátját.

Lávay Béla pedig visszatért Szerafinhez.

A sok köteles irkafirkával úgy eltelt az idő, hogy sietnie kellett, ha a mondott időre ott akart lenni. A sietségben egészen felhevült.

Amint ily izgatottan benyit Szerafinnél az előszobába, szemközt találkozott Kolbayval.

Az már jött visszafelé.

Az öreg úr arca titkos megelégedéstől ragyogott, mely kitörő jókedvvé fokozódott, midőn Bélát meglátta itt.

- Háh! Halásszolgája huraságodnak! Thetszett heljönni. Nagyon hörülök, hogy thalálkozunk! A húgomat thettszik keressni? Tessék besétálni, tessék. Hegész hegyedül van, huraságodat várrja héppenséggel.

Soha annyi duplabetűt és hehentést nem használt a hadastyán, mint ez alkalommal.

Bélának pedig egészen mással volt tele a feje; mint hogy azt találgatta volna, vajon miért ez az emfatikus öröm a vén csontnál?

Sietett Szerafinhez.

A delnő termében várt reá.

Most már egészen elfogadáshoz volt öltözve, sötét lilaszín bársonyruha volt rajta, fekete csipkefodrokkal divat szerinti merész kivágással. Hosszú leeresztett angolos fürtei hófehér vállain, márványkeblén játszottak egymással.

Ragyogó szépség volt.

- Ah, jó reggelt! - szólt hódító mosolygással, midőn Béla belépett hozzá. - Ön pontosan eljött.

Bélának ma különösen visszatetszett, hogy Szerafin ily szép "akar" lenni.

- Eljöttem nagysád az irományokért. El tetszett végezni?

- Igenis - szólt Szerafin gúnyos szelídséggel. - Végeztem velök - s azzal a kandallóra mutatott. - Itt ég az egész pör éppen; ha akarja; megnézheti.

Béla bámulva nézett a delnőre. Szemei látszottak kérdezni: mi ez?

- Láthatja: én az "ön" perét a tűzbe vetettem.

S azzal a démoni bosszúállás diadalmas szemvillogásával fordult a nő az előtte álló férfi felé:

- És most tudja meg ön uram, ami felől eddig talán kétségben volt. Én önnek gyermekkori játszótársa voltam. Tréfa volt, de én imádtam önt. Önből más asszony férje lett, belőlem más férj neje; ön nem gondolt rám többet, de én imádtam önt. Rám homályos hírt vetett a nálamnál rosszabbak rágalma, ön került engem, ön megvetett engem, de én azért még jobban imádtam önt. Egyszer aztán azt gondolta ön, ez az asszony elég nyomorult már arra, hogy szeretetre méltó lehessen, akkor közelített hozzám. És most - én kinevetem önt.

Béla meg volt fagyva. Lehetett is. A pólusi éjszakák nem oly hidegek, mint ez a gúny, ez a nevetés.

És még azonfölül, hogy nevetett, piciny atlasz-topánkás lábacskáját feltette a kandalló rézkorlátjára, tán hogy az égő válóper tüzénél melegítse azt.

- Boldogtalan asszony, mit tett ön? - szólt Béla kezét szomorúan fonva egymásba. - Hol álmodta ön ez üdvtelen gondolatot? Én most jövök a törvényszéktől, hol Fertőyt, mint hamisítót, rögtön fogságra vetették.

Szerafin felsikoltott, s visszakapta lábát a kandallótól, mintha az égette volna meg.

- Én régóta tudtam azt, hogy Fertőy hamis végrendeletet adott be, csalhatlan bizonyítvány volt maga a papír, amire azt íratta; de vártam a fölfedezésével. Amint bizonyossá lettem felőle, első gondolatom az volt: ez az ember elvesztette magát; de neje barátném, játszótársam volt, annak nem szabad együtt veszni vele. Értse ön meg. Kezemben volt az izzó vas, mellyel a kitörölhetlen bélyeget egy ember nevére kelle sütnöm, aki azt megérdemelte; nem volt-e kötelességem azt mondani ez ember nejének, ha tiszteltem valaha e nőt: "Térj félre, nehogy az én kezem téged is megbecstelenítsen?"

- Óh! - nyögött, mint a halálra sebesült, a halavány asszony, s kezeit halántékára tapasztva, egy karszékbe rogyott.

- Én tudtam, hogy Fertőy becstelensége egész életére ki fog hatni. Én siettem kezemet nyújtani, hogy kiragadjam az örvényből, melybe magával együtt fogja vonni. Éjt-napot dolgoztam ezért; bejártam minden törvényszéket, utaztam egyik városból a másikba, titkolóztam saját nőm előtt; érti ön ezt? titkolóztam nőm előtt, hogy amidőn a kikerülhetlen csapással le fogok ütni a Fertőy névre, ön azt mondhassa: "Ez a név már nem az enyim, megváltam tőle, mielőtt be lett volna piszkolva."

Szerafin reszketve emelkedék föl helyéből, szemei rémülettel, esdekléssel voltak Bélára meresztve.

- És ön nem látott mindezekben egyebet, mint egy aljas, megvetendő hajlam ébredését. A leckét köszönöm. "Ha prókátor vagy, a szív ügyeihez ne legyen közöd." Ön pedig asszonyom, már most viselje férje nevét, s a sorsot, amit maga ellen fölidézett.

A szép büszke delnő odaomlott a férfi lábaihoz.

Nem iparkodott annak kezét még egyszer megragadni, kit éppen akkor ily gúnyosan taszított el magától, midőn az őt fel akarta emelni; csak odarogyott eléje, és azt rebegé: "Taposson el engem!" Abban a pompás bársonyruhában, azokkal az omló selyemfürtökkel, azzal a márványfehér kebellel, zokogástól vonagló vállakkal: "Taposson el engem!"

Béla még most is szánta őt.

Ellenem nem vétett ön, csupán maga ellen. Én megbocsáthatok önnek, csak ön tudjon megbocsátani magának. Amit én akartam, az jó volt: kegyed maga kívánta: "Védje ön peremet a világ ellen." Én megnyertem volna azt. - Én vissza akartam önt adni saját magának. Ön félreértett, s midőn engemet vélt eltaszítani, maga esett el. Segíteni nem lehet ezen többé. A válópör okmányai elégtek, s újra kezdeni nem lehet azt egy pörös fél ellen, ki börtönben ül. Mi fog ön most lenni? Egy hamisító neje. Egyik szégyen a másikat hozza, s az ember, akit a gyalázat nyom, száll fokrul fokra alá. A szégyen jogot ád, s a szép asszonyok szégyene rettentő szabadalom. Jó lesz önnek más országba menni. Engedje, hadd emeljem föl.

Béla még egyszer kezét nyújtá a nőnek, de ez nem fogadta azt el. Az ott vonaglott lábainál a szőnyegen.

- Taposson ön el, gázoljon rajtam keresztül. Én vétettem ön ellen is; és ez a legnagyobb bűnöm. Én azt, amit önnek itt elmondtam - megírtam az ön nejének is.

- Ah! - kiálta Béla, haraggal rántva vissza kezét. - Önnek rossz szíve van!

Azzal egy szóra sem méltatva tovább e nőt, kalapját ragadta és elrohant.

Forrott minden csepp vére, amíg hazáig ért. Ismerősei, kikkel találkozott, s kiknek köszönését nem fogadta, azt hitték, ez ma meg akar verni valakit.

- Úgy kell neked - mondá magában hazáig. - Ha prókátor vagy, ne légy bolond, ne légy nagylelkű, ne légy kedélyes. Aki pört bíz rád, mondd neki: Fizessen előre, tegye le a taksát, a bélyegdíjt, a honoráriumot. - Ne tégy semmit azért, hogy majd öntudatod jutalmaz, a világ becsülni fog, s a másvilágon be lesz számítva. - Te nemeslelkű prókátor, te nevetséges figura! Ki futsz, fáradsz, koptatod magadat egy féleszű, hiú asszonyért, csak azért, hogy jutalom fejében rád gyújtsa a házat, s mérget töltsön a közös tálba, melyből családoddal ebédelsz. Mármost hitesd el, ha tudod, egy asszonnyal, hogy nem annak a másik asszonynak volt igaza. - Micsoda képpel fogsz eléje kerülni? Nem utasítja-e vissza csókodat, és méltán, azt vetve szemedre, hogy azért nyújtod azt, mert más nem fogadta el?

Inkább beteg patkányokat gyógyítottál volna ez idő alatt.

Béla reszketett a dühtől és elkeseredéstől, midőn lakása ajtaján benyitott.

Judit jött vele szemközt.

Béla visszarettent előle, mintha csakugyan vétett volna ellene.

De a nő nem jött szemrehányó tekintettel; a nő mosolygott, és férjét megölelte, megcsókolá.

Azután jött édesanyja, és az is összecsókolá fiát, utoljára Melchior következett, az is úgy bánt vele. Béla úgy érzé magát, mint akit egyszerre pokolból a mennyországba felragadtak.

Judit kevés beszédű volt ma. Felölelte kisgyermekét, azt vitte oda férjéhez, mintha az többet tudna mondani.

Béla ölébe vette mind a kettőt, s a paradicsomot vélte karjai közt tartani.

Annál jobban megeredt a zivatar hangja az öreg asszonyságnál.

- Legyőzte őket; leverte őket! A sárga földig verte őket. Úgy morzsolta őket össze, ahogy mi nem is álmodtuk. Hallgatott, nem beszélte ki, mit akar; nekünk sem szólt semmit; nagyon helyesen tette; mi asszonyok vagyunk, örömünkben még kibeszéltük volna; azok megtudják, és hirtelen visszavonulnak. Mikor mi szidtuk Bélát, mért áll velük szóba, akiket mi úgy gyűlölünk; akkor ő jobban gyűlölte őket, kicsalta a rókákat odúikból, hogy belevesszenek saját kelepcéikbe. Bele is vesztek! Így jó. Meg van nekik fizetve valahára! Óh, sok volt a rovásán, de ez mind ki van fizetve. Béla most az én fiam megint! Asszony, megbecsüld fiamat, aki ily jól tud gyűlölni, az jól tud szeretni is.

Judit szófogadó menye volt napának; Bélát átölelé, megcsókolta.

De a férj homlokán még egy ránc volt, az nem akart simulni semmi csóktól. Béla lelkében még egy tövis volt: Szerafin méltatlan gyanúja. Vajon el van-e vetve e mag Judit lelkében is?

Judit pedig kitalálta, hogy mit jelent az a ránc a homlokon. - Lássa, édesanyánk - szólt napához -, most már azt is tudjuk, miért kellett Bélának Szerafin válóperét úgy siettetni. Ma reggel egy kicsit nehezteltünk is érte.

- Csak én nehezteltem, te nem. Én szidtam Bélát, te védelmezted.

- Hiszen csak nem engedheté, hogy egy nő, ki "nekem" régi barátném volt, éppen énmiattam, éppen az ő keze által legyen férjével együtt meggyalázva. Azt nagyon jól tetted Béla, hogy Szerafint megszabadítád. Őt most nem éri a csapás.

- Érni fogja - felelt Béla komoran. - Miután férjét e végzet találta, osztani akarja balsorsát, és a válópört megsemmisíté. Szerencsétlenségében nem hagyhatja el.

- Ah, ez nemes vonás tőle.

Mindenki elismeré, hogy ez igen szép elhatározás Szerafintől.

Béla még most is kimenté őt a világ előtt. Hanem az a redő még mindig ott volt homlokán.

- Most jut eszembe - szólt Judit -, az imént érkezett egy levél, hozzám címezve, melyen Szerafin kézvonását ismerém fel.

- Nem olvastad? - kérdé Béla.

- Tudod, hogy azon idő óta, amikor atyám írását utánzó névtelen levéllel úgy megszomorított valaki (most már könnyen kitalálhatom, ki), arra kértelek, hogy ezentúl minden hozzám címzett levelet elébb te olvass el, s aztán, ha nem akarod, hogy én is lássam, semmisítsd meg.

- Nálad e levél? - a redő múlni kezdett a homlokon.

- Itt van a zsebemben. Megvártalak vele.

Judit elővette köténykéje zsebéből a zöld papírra írt levelet.

- Ennek volt hát az a parfümillata, amit olyan idegennek találtam rajtad.

- Ne hamiskodjál, "ismerőst" akartál mondani.

A redő mélyebbre vágott.

- No, no, csak tréfa volt. Mi történjék e levéllel?

- Megengeded, hogy olvasatlan visszaküldjem?

- Nem fogja azt Szerafin oktalan megbántásnak venni?

- Óh, te boldoggá fogod őt tenni, ha e levelet feltöretlen juttatod kezébe.

- Tégy vele, ahogy jónak látod.

Béla egy percre dolgozószobájába tért; ott két sort írt Szerafinnek.

"A levelet nem olvasta senki; tartalmáért meg van bocsátva mindenkitől."

E sorokat s a felbontatlan levelet új borítékba téve, lepecsételé, és rögtön elküldte Fertőyné asszonyságnak.

Mikor Szerafin felbontá a borítékot, s meglátta benne saját levelét, és olvasá a kísérő sorokat, térdre rogyott, és imádkozott könnyhullások közt.

Azután százfelé tépte saját levelét, s a tűzbe hajítá.

A kísérő levélkét pedig azzal a két sor írással összehajtogatá, megcsókolta, és eltevé keblébe.

Egy órával elébb egész halmazát égette el ugyanazon kéz írásainak; pedig az a kéz valóban jót akart vele, amíg azokat írta.

Azok pedig ottan boldogok, és nem gondolnak többet őrá. Melchiort ott maraszták ebédre, hogy akik örülnek, mind együtt legyenek.

A kis doktor azt állítja, hogy még a sánta lába is meggyógyult mai nap; táncolni szeretne.

Hisz ez a nap adta vissza barátainak vagyonát, családi nyugalmát és a bosszút.

Azok pedig nem gondolnak sem visszanyert vagyonukra, sem jóllakott bosszújokra, sem szerelmük új korszakára, azoknak most minden gondolatjuk azon jár, hogy íme a kisgyermek már ki tudja mondani ezt a szót: "apa".

A redők elmúltak minden homlokról, csak az a két egymásnak megfelelő egyforma sebhely a férj és a nő homlokán, az beszél titkos tündéri regékről, amik egymást csodálatosan egészítik ki, s amiket tán el sem hinne senki, ha e letörölhetlen jegyek nem maradtak volna fenn tanúbizonyságot tenni, hogy volt egyszer egy férfi és egy asszony, akiknek szerelmén nem fogott semmi rozsda.

Judit átsóhajta az alaktalan lények hazájába:

"Anyám, lásd! én boldog vagyok."

"Az ember, akit a gyalázat nyom, száll fokrul fokra alá."...

"A szépasszonyok szégyene rettentő szabadalom."

Hajh bizony nagyon igaza volt Bélának; amikor Szerafint e szomorú bölcsességre megtanítá.

Fertőy nyomorultul elesett. Oly menthetetlenül elbukott, hogy még csak nem is védhette magát. Az egész politikai divat, mely őt felszínre emelte, avulóban volt már, más készült helyébe; s Fertőynek e rögtöni balesetében alig volt már kinél segítséget keresnie. Közélete gyűlöletes volt, még egészen alkalomszerűen jött, hogy egy magánéleti botrány miatt el lehete őt ejteni. Kinek is volna kedve politikai ügyfelei közé számítani egy közönséges bűnöst? Ez már így szokott lenni. Aki elbukott, azt legjobban megtaszigálják azok, akik ki akarják irtani a világ emlékéből, hogy vele ismeretségben voltak. A törvény szigorú volt iránta. Úgy ítélt fölötte, mint a közvélemény. Mi lehet aztán egy elítélt hamisító nejéből?

Mi lehet egy szépasszonyból, akinek már nem kell "nagyobb" szégyentől féltenie nevét?

Ugyan mi lehetne belőle?

Vagy egy szép hulla a Duna-parton, melyet egy reggel a hullám a fövényre fektet; - vagy pedig egy szép álarc, amely mosolygó képpel jár vigalomból vigalomba - kéjt, mámort keresve, és nem tudatva senkivel, mi féreg emészti belül.

Szerafin tudott élni.

Nagy híre volt. Más epithetont nem találunk számára.

Öröm, vígság, könnyelmű élet! Ki mondaná, hogy rosszul használta óráit?

Senki sem, csak ő maga.

Ismét azt vette már fel, hogy nappal aludjék. Tíz-tizenegy óráig színházban, cirkuszban mulatni, azután víg társaságot fogadni el, melynek hőse Volozov herceg; tánc, kártya mellett tölteni az éjt, s mikor a hajnalfény betör az ablaktáblák hasadékain, akkor alunni menni; ez volt szokott életrendje.

Alig töltött néhány órát ágyban, hanem azért délig zárkózva maradt.

De nem azért, hogy újkori világszépítő vegyészek csalhatlan kozmetikumainak hatását tanulmányozza; - szép volt ő kendőzés nélkül is; hanem ilyenkor társalgott azzal a kegyetlen üldözővel, amit az érző ember saját lelkének nevez.

Mert hiszen, ha igaz volna az, amivel az anyag bölcsei oly szépen megnyugtatják hivőiket, hogy a lélek is fluidum, semmi más, milyen könnyű volna neki parancsolni: most örülj, most vigadj, most légy csendes, most aludjál; de az nem fogad szót, az gondol, az álmodik, mást; mint amit a reszketeg idegek szeretnének; az gyötör, az kínoz, és nem engedi magát elaltatni.

Azon idő óta, hogy Béla karjai kiragadták Szerafint a tűzhalálból, megszűnt naplót vinni álmairól. Ez álmok nem a halott visszatérő arcával vesződtek többé, ez álmok ábrándjairól nem volt szabad tudósítani még azt a papírt sem, mely pedig oly jó titoktartó.

Ama jelenet óta azonban, midőn Béla e szóval vált meg tőle: "önnek rossz szíve van", a hideg álomrém újra elfoglalta régi helyét, újra ott volt minden elalváskor alakjának proteuszi változékonyságával, s egészen betölté a két ébrenlét közötti nyugtalan órákat.

Ez időtől kezdve ismét folytatta naplóját Szerafin.

Hisz azokat a kínos álmokat örökíteni kellett.

És azután az álmoknak is voltak új stádiumai. Ahogy a külélet alakult.

Egyszer egy kiterjedt amnesztia sokat azok közül, kik még e mozgalmas idők áldozataiul temetve voltak, feltámaszta börtönsírjaikból, s visszaadta őket családjaiknak.

Mennyi ünnep volt akkor az egész országban! Hazatérők örömünnepe. Nő, gyermek, testvérek, barátok vártak az érkezőre, s csókolták az arcot, mely fekete szakállal vált meg, fehérrel tért vissza.

De hát azok a szomorú alakok, akikre senki sem várt már?

Hát azok, akiknek visszatérésétől rettegtek?

...Egyszer Szerafinnek egy költemény akadt kezébe, mely valami hetilapban jött ki. Ez volt a refrénje: "Minek jön az vissza, kit már eltemettek?" Álnév volt aláírva.

Szerafin úgy szíven találva érezte magát e költeménytől.

Mintha maga előtt látná állani azt, aki ezt írhatta.

"Helye rég betöltve, ruháit más hordja:
Emléke a szélnek átadott pozdorja.
Boldog ember él itt,
Feledte a régit.
Gyászruhát, szerelmet egyszerre letettek.
Minek jön az vissza, kit már eltemettek?"

Kinek szólhatna e szemrehányás másnak?

"Özvegyasszony könnye rég le van törülve,
Új családdal régi asztal körülülve.
Nevét elfelejték,
Híre elveszett rég.
Hideg kísértettől minden ember retteg.
Minek jön az vissza, kit már eltemettek?..."

Ki retteg ama hideg kísértettől jobban, mint ő?

Ha csak egyszerre betoppanna, mikor legjobban szól a zene, a fényes társaság közé, s azt mondaná: "Velem is egy táncra!"

Szerafin addig járt utána, míg megtudta, hogy ilyen álnév alatt írt valami börtönben levő ember egy egész kötet költeményt, mely kiadótól kiadóhoz vándorolt, de mert nevét átalkodottan titkolja, s mert a publikum most hazafiúi bánatában semmi könyvet sem vesz, csak kalendáriumot, tehát a kiadók nem mertek belevágni; hanem majd aláírást próbálnak rá nyitni.

Szerafin rögtön átvett egy aláírási ívet, azt teleírta kétszáz költött névvel, s ennyi példánynak az árával biztosította a költemény-füzér megjelenését, mely azután nemsokára ily módon világra kerülvén, az ő kezébe is eljutott.

A könyv címe ez volt:

"KESERŰ DALOK"

Írta egy "Kísértet".

Szerafin annak minden sorát keresztültanulmányozta, azzal feküdt, azzal ébredt, s minden sornál jobban meggyőződött felőle, hogy ez a kísértet - "az ő réme".

Mikor ezt mondja:

"Ha meghaltam volna,
Eltemettek volna,
Te is, én is, mind a ketten
De jól jártunk volna.

Én nyugodnám ott lenn,
Te siratnál itt fenn.
Én sem volnék, te sem volnál
Szerelmünkhöz hűtlen."

Szólhat-e ez másnak?

Szerafin naplója elkezdett valódi antológia lenni e költemény szakaszaiból, miket ő abba átírt, észrevételeivel, vallomásaival kísért; mik ellen védte magát, vagy segített nekik a vádat súlyosbítani.

Egy névtelen vádló állt vele szemben egy láthatlan bíró előtt, mindennap, minden egyedüllétben, és ez a pör sokáig folyt így.

"Rongyos a mentéd; - befoldom, legyen jó;
Sebes a vállad; bekötöm, gyógyuljon:
Éhes vagy, fáradt vagy; - pihenj meg, lakjál jól;
De ha a szíved fáj; - nem bánom: hadd fájjon."

"Igaz." Írta utána Szerafin naplójába. Így tettem vele én. Ez volt az én nagylelkűségem. Azoknak, kik az államfoglyok számára ruhát, gyógyszert, pénzt gyűjtöttek, én is adtam pazaron; - de egy jó szót, egy kérdő szót nem ejtettem el érte. Elhittem egy ember szavára, hogy meghalt; egy hamisító szavára!

Most még Fertőy bűne is az ő lelkére nehezült.

Aki hamisított most, hamisított akkor is, midőn Róbert halálhírét bizonyítá.

Szerafin tovább olvasott a költeményekben.

A költő sötét kedélye mindenütt a legélesebb szarkazmusokban tört ki; egy utcára kitaszított őrjöngő volt az, ki sárral dobálja be azon ház ablakát, mely valaha az övé volt; egy csontváz kacagása hangzott rímeiben, ki az itthon maradtak örömeit gúnyolni kikelt lepedői közül.

"Tízévi távollét után
A hű nő mint csókoland!
Hogy nyalja gazdája kezét
A vén eb, a hű bolond!

Viszontlátás titkaiból
Egyet megtanult a rab:
Nagy idő múlt! Nőd nem csókol,
És a kutyád megharap."

Nem álomrontó volt-e e kép, melyet nehány vonás Szerafin képzelmébe rajzolt?

"Ócska sírboltot tisztogatnak:
Régi zsellérek hadd menjenek,
A vázak vigyék zörgő csontjaik,
Az áldott nap hadd fehérítse meg.

Ne fuss, szép hölgy, a koponya elől,
Mely ellöketve ott, feléd gurul,
Tán férjed volt az, és veled kíván
Beszélni föld alatti álmirul."

Százszor elolvasta Szerafin e nyolc sort, s ismét újra visszatért reájuk. El tudott mellette ülni óra hosszat és mindig ugyane tárgyról gondolkozni.

"Emlékezel-e rózsám, még mikor
Fehér ruhám volt s fekete hajam?
Mi szép fiú lehettem akkor én!
Midőn elváltunk búcsúzástalan.

Ha látnál most, vajon mit mondanál?
Rajtam most minden megfordítva áll:
Hajam fehér most s ruhám fekete,
Ilyen furcsa a holtak élete!"

Az alak mind egyre közelebb jött Szerafin izgatott képzelmében, a kísértet mind jobban körvonalazta magát.

Néha egészen alanyivá lett a költő alakítása; ahol a világ jelen állapotát saját kedélyében iparkodott visszatükröztetni, s olyankor még inkább ráismerni vélt Szerafin.

"Hajdan sas volt a jelvényem,
Most bogár szól dalaimba;
Hajdan pálma volt eszményem,
Mostan futó szederinda.

Pálmasudár, égjáró sas; -
Nagyratörő szívek kedve; -
Szederinda, parti bogár! -
Földön fekszem; - fedjetek be..."

Egy ember, akinek azt mondják, hogy keljen fel, s ő azt kérdi, hogy "minek".

Az alak mindig elevenebben kezdte magát rajzolni:

"Találkoztunk már az utcán: -
Azt mondtad, hogy »ne egy krajcár...«"
...(Rongyos koldus, rongyos tolvaj...)
...Te még most is olyan szép vagy...

Minden idege végig-végig borzadozott; visszaerőtette emlékezetét azokra a sötét, kapu mögé húzódó alakokra, akik nem tanulták még meg, hogyan kell az utcán koldulni, csak annyit mondanak: "uram" - "asszonyom"; - azt sem minden embernek, csak minden tizediknek, kiben bíznak, hogy nem fogja őket lenézni, elutasítani, nem mondja nekik, hogy dolgozhatnának még. Némelyiknek talán ősz haja is van már és fekete ruhája, amely kopott, rongyos és foltozott. Szerafin szokott nekik aprópénzt adni, ha megszólítják, de nem szokott rájuk nézni. Ezután, ah, ezután nem fog nekik adni semmit; mert nem fog merni előttük megállni, szemeit hozzájuk felemelni; hátha egyikben éppen őrá ismerne.

Végre ott volt e kegyelemdöfés.

"Még nyílik a partokon a nefelejcs:
Gyűrűmet, óh kedvesem, el ne felejtsd!

Holt szíve felett nefelejcs fűve zöldül
Csak gyűrűs ujja maradt ki a földbül.

Nézd, gyűrűdet, kedvesem, visszaadom!
- Zeng táncterem; hallgat a puszta vadon."

Óh, ha tudta volna, aki e költeményeket szerzé, minő kegyetlenséget követett el egy nő iránt, aki nem vétett soha, mily irtóztató büntető ostort vett kezébe akkor!

Hiszen tudjuk jól, hogy e költeményeket nem írta Róbert, mert ő rég ott van, ahol mindnyájan megbocsátjuk egymásnak, amit vétettünk egymás ellen, s a mérhetlen kegyelmű úr mindnyájunknak azt, amit vétettünk őellene; és onnan senki bosszút állni vissza nem tér.

A névtelen költő bizonyosan nem gondolt Szerafinre; tán nem is tudott annak élményeiről semmit. Képzelem volt az; egy magába zárt pók szövevénye, ki gyűjtött mérgéből szivárványos selyemszálakat ereszt; vagy tán egy más ember életének szomorújátéka, mely történetesen hasonlított - talán nem is egyedül Szerafin történetéhez.

A dorgált nő tán nem is neje annak, aki írta; talán meg is halt már! Talán nem is született soha. Ki venné szorosan a keresést a költők ideáljai után?

Szerafin pedig valóban betege, igen nagy betege lett e költeményeknek. Utóbb már gyalog nem is mert kimenni az utcára, s ha találkozott néha, ami ez időben nem volt ritkaság, egy-egy olyan félig megszürkült, de azért egy kissé ismerős alakkal, amilyenről rémlik az embernek, hogy látta valahol, fényesebb körülmények között, oly félve húzódott előle kocsija mélyébe. Ha ez találna lenni!

Szegény asszony! Alszik az már.

Egy hideg októberi reggelen Béla sietve jött haza valamelyik törvényszéktől, ahol már napi munkát végzett, s igyekezett hazafelé.

- Hahó, fiú! Fel ne taszíts! - kiálta rá valami rekedt hang, s egy sajátságos torzonborz alak félkézzel mellbe ragadta. Béla meg volt lepetve a szokatlan megszólítás által. Rég ideje már, hogy őt "fiú"-nak nevezték, ahhoz is csak egy ember vett magának jogot. - Szemébe nézett az útját álló férfinak.

Nagyon elhanyagolt külsejű alak volt; haja és szakálla torzonborz, több közte már a fehér, mint a fekete szál; termete nehézkes és elterült, homloka barázdás, arcbőre rezes, mint aki erős italokkal vigasztalja magát. Azután minden ruha úgy állt rajta, mintha azt csak fogadásból hordaná, s normális időkben pőrén szokott volna járni. A csomóra hurkolt nyakkendő igen valószínűleg nem lehetett napok óta kioldva, sőt azt szétmetszés nélkül aligha lehetne is egyáltalában kioldani. Úgy tetszett, hogy most is vagy bor, vagy égett szesz, de valami erősen érzik rajta.

- No csak az kellene még, hogy te se ismerj rám! - dörögte fennhangon a szürke ember, hogy a járókelők megálltak a csodájára.

Erre azután Lávay Béla átölelte, nyakába borult, és megcsókolá.

- Pusztafi!

- No, bizony Pusztafi - szólt a torzonborz alak, keserűn nevetve. - No csak mégsem felejtetted el a nevemet. Látod, én rád ismertem.

- Nagyon megváltoztál.

- Meghíztam, ugye? Hja, a szegény rabok nagyon jól élnek.

- Nem, de megőszültél.

- Azt tudhattad. Nem tegnap óta vagyok kéjutazáson. Mondd ki igazán: nagyon rezes lett a pofám, amióta nem láttál.

- De jer hozzám, menjünk innen az utcáról!

- Hm. Minő megvetéssel beszélsz az utcáról! Könnyű neked. Eleget jártad. De énnekem tetszik az utca. Az emberek, akik jobbra-balra taszigálnak, a szép leányok, akik hátranézegetnek, s a nagy urak, akik rám se néznek. Ilyesmit nem élvez az ember ott, ahol én utaztam. De hát a mennykőbe is, azt ne gondold, hogy ezentúl a tömlöci élményeimmel foglak mulattatni, mint valami újonc mártír, akit hat hétre behoztak, s aztán már most minden disznótoron elmondja, hogy volt, mint volt! Sebaj. Jól van minden. Szép az élet. Hát vezess az odúdba, hol van.

Béla karjára ölelte rég látott barátját, ki oly büszke volt, hogy még vele sem tudatta soha, hol van. Ezért sok szemrehányást fog kapni majd, ha magukra lesznek.

És azt nagyon jól tette, hogy karjára fűzte, mert a nemes kedélyű férfi lábai nagyon bizonytalanok voltak annak az elhatározásában, hogy melyik kőre kell lépni, s életnézetei szerint az utca igen szép ugyan, de nagyon szűk.

Béla szomorodva nézett rá, míg hazáig elvezette. Mi lett belőled!?

Az került még sok dolgába, míg a lépcsőkön fölvihette. Azt állította Pusztafi, hogy a lábai meg vannak dagadva az átkozott levegőváltozás miatt.

- Ah, hiszen neked már úri szállásod van - szólt Pusztafi, midőn Béla szobájába bevezette. - Nem olyan, mint az a kertre nyíló, amiben legutoljára láttalak. Hanem azt szeretem, hogy tükör nincs a szobádban. Nem férfiszobába való. Mert tudod, sok olyan pofa van a világon, amivel nem örömest találkoznám; azok között első helyen van a saját magamé. Kilenc éve, hogy tükörbe nem néztem. De megint csak magamról beszélek; ostoba beszéd. Hogy vagy te? Beszélj arról. Még mindig a mézeshetek?

- Még mindig.

- Azt tudtam. Afelől nem aggódtam. Ami csomót én kötöttem, az nem szakad el. Van e sok "új nemzedék"?

- Egy szál az egész hadsereg.

- Fiúcska?

- Az, de nagyon fiatal még.

- No, annak én leszek a nevelője.

- Dajka kell annak még, nem nevelő.

- Azt mondanám rá, hogy "no hát leszek dajkája". De magam is dajkaságon vagyok. Csupán tejjel élek. A jámbor kocsmáros a Kék macskánál a kisdedóvó dajkám.

Béla nem tudta, hogy könnyekre vagy nevetésre fakadjon-e?

Pusztafi határozott. Elkezdett hahotával kacagni, hogy a szék rengett alatta, s a szemei kiveresedtek bele; amiket aztán egy nagyon tarka selyemzsebkendővel megtörülgetett.

- Látod, milyen bolond az élet, édes fiam - szólt azután elkomolyodva, hogy Béla mozdulatlan arcát látta, kire a nevetés nemigen akart ragadni. - Add ide a kezedet, hadd álljak fel, mert elfáradtam.

Béla fölemelé őt a székből.

Odahajolt hozzá a költő, és fülébe súgta:

- Tegnap este óta a mai találkozásunk órájáig folyvást ittam. Hol bort, hol pálinkát.

- Az istenért, hisz így elölöd magadat.

- Te is azt hiszed?

- Komolyan aggódom.

- Lásd ezt nekem már sokan mondták, akikről azt hiszem, hogy jó barátaim: "Ha így folytatod az ivást, egy év alatt meg kell halnod."

- S te nem hittél nekik?

- Hisz éppen azért teszem; mert elhittem.

- Ah, te megadod magadat.

- Ne beszélj bolondokat fiú. "Megadod magadat?" Látod énnekem folyvást innom kell; hogy jó, csendes, alkalmatos ember legyek. Belőlem az ital szelíd, tréfás embert csinál. Szükséges ez nagyon. Mert hogyha csak egy óranegyedre kijózanodnám egyszer egészen úgy, hogy minden érzésemnek, minden gondolatomnak ura volnék, akkor őrülten kellene végigszaladgálnom az utcákon, s akit elöl-utól találok, ismerőst, nem ismerőst, mint a veszett ló, rúgnom, harapnom, és kiállnom a piac közepére, és átkozódnom tele torokkal. - Jó szerencse, hogy nem vagyok józan soha. Amint fel-felüti bennem a fejét egy emlék a múltból, hajrá! egy pohár bort a nyakába; ez aztán elalszik. Majd meg a jövő posványából dugja ki egyszarvú fejét valami mítoszi remény szörnyalakja. - Bort a fejére! Bort, míg elmerül benne. Végre azután e jámbor, nyugalmas cilinderkalapos jelen vesz egyhangú zúgásával körül, mely máskor őrültté tett volna. Bort, mindig csak bort reá! Míg úszom az árban, mint a bolond, vízbe esett ember, ki amíg él, mindig a víz fenekére megy le, de ha meghalt, akkor fenn tud úszni a víz színén.

- Az ember nemcsak magának tartozik az életével.

- Hát még kinek?

- Hazájának.

Pusztafi felkacagott, úgy hangzott a kacagása, mintha valami nagyon beteg ember köhögne egész erejéből.

- A hazájának? Hahhaha! Nem magyaráznád meg, kérlek, mi az? Város az, vagy vármegye? Vagy tán éppen egy egész helytartósági terület? Gondold meg, hogy én a Vojvodinában születtem. Vagy szélesebb hazát értesz? Tán éppen az egész rhenusi szövetséget? Szűkebb hazámról beszélsz; vagy tágabb hazámról? Mert nem tudom, hogy melyiknek írtam alá az adóslevelet, hogy élni fogok érte.

Béla szomorúan fordult félre.

- No no, jó fiú, ne haragudjál meg olyan könnyen. Ne fordulj félre. Látod, tinektek többieknek igazatok van. Azt mondjátok, legyünk hangyák, hordjuk össze morzsánkint, amit a mennykő egyszerre szétzúzott, s beleedződtetek már a munkába; de én most estem le a felhőkből ide; olyan vagyok, mint aki egy évtizedet átaludt, s fölébredtében nem akarja elhinni, hogy más jelszavak igazítják a napok történetét. Egy darab fölösleges eszköz vagyok a világon. Egy kőhajító gép a lőpor feltalálása után. Mit csináljak én itt tiveletek? Segítsek bélyeget ragasztani pörös okiratokra valamelyik prókátornál? Vagy nekiinduljak bús hazafiakkal együtt "Szózat"-ot énekelni ünnepélyes alkalmakon? vagy írjak megbolondult verseket szerelmes történetekről, meg épületes gyermekregéket érettebb ifjúság számára? vagy tegyem magamat bolondnak, s vessek bukfencet, hogy mikor fejjel lefelé vagyok, elmondhassak egy kétértelmű élcet, mellyel a cenzúrát rászedhetem? Írjak Kínáról, a holdról, meg Liliputról allegóriákat, s magyarázzam magam mindenkinek; aki el nem találta, hogy mit értettem azok alatt? Vagy beálljak igavonó rabszolgának valamelyik lepedő hírlaphoz, s ott kapáljam az európai diplomácia tetteinek homokos, atkás, szikes krumpliföldjét?

- Nem. Azt egyiket sem szükséges választanod.

- Hát mit?

- Kinevettél, mikor azt mondtam, hogy van hozzád joga a hazának. Tehát ha annak nincs, van nekem. Élj nekem.

Pusztafi átölelte Bélát, és sokáig magához szorongatá, és könnyezett.

- Bolond fiú vagy te, Béla. Mindig az voltál. Mindig mondtam. Hogy én teneked éljek? Teneked?

- Az pedig igen rendes dolog. Régi történet az már miközöttünk, hogy mikor egy darab kenyerünk volt, azt kétfelé törtük, megosztottuk. Csak folytatása lesz ez. Látod, én is úgy vagyok a világgal, mint te; sokat járok benne, de csak e négy fal között élek. Maradj itt nálunk. Lesz egy kis csöndes szobád, ahol senki sem háborít, s akiket látni fogsz, mind régi, tűzpróbálta alakok: anyám, nőm és a kis Melchior.

- Nőd? - szólt Pusztafi, s arcát, mely már lágyulni kezdett, újra az elébbi gunyoros árnyék vonta be. Gondolt ilyesmit: "Majd én a te derék nőd nyakára ilyen iszákos cimborát engedek hozni, mint én!"

- Igen, nőm téged nagyon sokszor emleget. Hiszen alig van életünknek olyan korszaka, melyben te benne nem vagy. Ő igen fog örülni, ha nálunk maradsz, azt szívem szerint mondhatom.

- Tudod, pajtás - szólt Pusztafi elutasító gőggel -, ti nem nekem való emberek vagytok. Nekem olyan emberek kellenek, akik gyűlölnek, akik elhúzzák a székeiket, ha közéjük leülök, s bedugják a füleiket, mikor beszélek, s ha velem összevesztek, epelázt kapnak utána. Azok közé szeretek én járni, akik harapnak, s akiket én visszamarhatok! Akiket minden újabb találkozáskor mindig sárgább, mindig cserszínűbb pofával látok elém jönni; akik vasvilla szemekkel néznek rám, s várják, hogy melyikünk bosszantja ki a világból a másikat. Ha öten-hatan rohannak rám, mint a csahos ebek, amik kígyót hajtottak fel, de nem mernek hozzákapni, az énnekem a gyönyörűség. Olyan gorombaságokat mondok nekik, hogy a szívem tágul bele. Nem tudom, üdvösség előíze-e az vagy kárhozaté; de az valami túlvilági mulatság! - Tinálatok én első nap elmetszeném a torkomat. Látni egy embert, aki becsületes, egy asszonyt, aki hű, egy jó barátot, aki szeret, egy sorsot, mely igazságos, egy házfajt, amely boldog... és aztán magamat, és körül a szürke világot... az engem megtébolyítana. Hagyj engem marakodni az emberekkel. Majd talán agyonütnek valahol. Ne félj, dehogy ütnek. Kikerül engem minden. Hiszen ellátogatok én hozzátok sokszor, mikor megtudom, hogy a feleséged a színpadon játszik, és te egyedül vagy. Mert tudod, a becsületes asszonyokat nem szeretem. Én csak olyannal állok szóba, akit meg lehet vetni. Aztán akkor majd elbeszélgetünk.

Egy tenger volt az, tele keserűséggel, melynek se partját, se fenekét nem találni!

Béla elbúsultan állt meg e szép rom előtt, melyet fölépíteni nem lehet többé. A művész, aki azt alkotta, maga se tudná azt tán újra kigondolni már.

- Azonban most adass innom; nono, félre ne érts. Ne bort adj innom; vizet. Még ma egy szépasszonynál kell látogatást tennem, s nem szeretném, ha a bor megéreznék rajtam.

- Te? Egy szépasszonyhoz készülsz?

- Igen, Fertőynéhez. Hisz neked is ismerősöd.

- Mi dolgod nála? - kérdé Béla csodálkozva.

- Hát, tudod, holmi ostobaságokat írtam össze álnév alatt, amikre a jámbor lélek kétszáz aláírót gyűjtött, azt meg kell neki köszönnöm.

- Te? Személyesen megköszönni, hogy műveidet megvették? Hová hagyott el büszkeséged?

- Büszkeség? - szólt Pusztafi cinikus gúnnyal. - Hát tenyésztik még ezt az állatot ez alatt a klíma alatt? Én azt hittem, hogy rég kiveszett már annak a faja is, mint a mopszlikutyáé. Hiszen ha egy quincunxnyi részecskéje a szemérmes büszkeségnek volna kiosztva milliomod dilúcióban e földön, minden férfinak lefátyolozott arccal kellene járni az utcán. Hát nem a legnagyobb potenciája-e az emberi szemtelenségnek az, hogy "mi" még élünk? Egyébiránt félre a szofisztikával. Titkot akartam előtted rejtegetni, s rajtavesztettem. Nem ez az oka, amiért Fertőynét fel kell keresnem.

- Hiába is mondanád, hogy ez az, mert nem hinném.

- Igazad van, én nem tudok megköszönni semmit. Ha van, van; ha nincs, nincs. Alios vidi ego ventos! Tizenhét krajcárja jár naponkint egy státusrabnak, s az rettenetes pénz. Egy szőnyegész Josefstadtban, ki együtt volt velem bezárva, volt az az ember, aki életemben megszégyenített, mert az még nyolc krajcárt otthon maradt családjának küldött belőle, ő maga kilencből hercegileg élt. De kérlek, tedd meg azt, hogy valahányszor rávisz a bűnöm, hogy a börtöni élményeimről beszéljek, üss jól, de jól oldalba. Nekem úgy látszik, mintha rám is ragadt volna belőle valami, hogy a fogságomból anekdota-kapitálist csináljak, s a kamatjaiból éldegéljek. Tehát Szerafinről akartam szólani.

- Az ám.

- Az ám. Hidegvérű férj! Egy szépasszonyra azt mondja, hogy "az ám". Hát biz én két rendbeli izenetet hoztam számára két férjétől.

- Két férjétől?

- No, a holttól meg az eleventől. Valahogy azt ne gondold, hogy spiritusokkal társalkodom, más, mint folyékony alakban.

- Tehát Róbert csakugyan meghalt?

- Meg biz az. Én temettem el. Római temetést adtam neki Roguson. Nem volt más. A kozák meg a farkas üldözött. Halála óráján rám bízott egy izenetet, amit holmi aprólékos gátló körülmények miatt mindekkorig nem adhattam át. A másik férjével pedig, az újabbikkal (no azt ugyan szépen belemártottad az enyvbe!) a régi szállásomon találkoztam. Oda hozták a derék embert éppen abba a szobába, ahonnan engem kilöktek. Én ráismertem, pedig csak egyszer láttam életemben. Hahaha! Furcsa alak volt szegény. Amióta kereset alatt van, nem festhette se szakállát, se bajuszát, ami azóta nőtt, fehér volt, úgy nézett ki vele, mint egy ausztráliai töviskes disznó, félig fehér, félig fekete tüskékkel. Én szépen likvidáltam neki mindazon szerzeményeimet, amik részint cserépedényekben, részint tapasztalásokban hét esztendei kurzus alatt sajátommá lettek. (Kérlek, üss oldalba, ha renommírozni találok.) Ő pedig viszont egész bizalommal elmondá előttem, milyen fatálisan megjárta veled. Már az igaz, hogy prózai egy fátum! Egy árkus papirosban kitörni az embernek a nyakát. Azt is elmondta, hogy Bárzsing barátja a vasúti szállítás alatt megszökött.

- Megszökött?

- Óh, bizonyos légy arról az egyről, hogy lesz még idő, amikor elő fog kerülni, mint a hazáért szenvedő emigráns, és ítélni fog nálánál kevésbé radikális patrióták felett. Őrá még nagy szerepek várnak itthon. Ráemlékezzél, ha majd egyszer nyakad a guillotine alá fog kerülni, hogy Bárzsing nyakaztat le, mint náladnál derekabb hazafi.

Pusztafi keserűen nevetett e szónál.

- Mennyiszer hallottam én ezt az embert deklamálni, s mennyiszer láttam szaladni; ahol valami kapni való volt, mindig ott volt, s ahol aztán tenni kellett, azt mondta, hogy "szólj már te is". Mindig talált elég barmot, aki higgyen neki, s elég lovat, aki elhordja a hátán. A szúnyog, aki teleszítta magát vérrel, önzéssel vádolta a méhet, aki az utókor számára fárad. Cudar, hálátlan kor! Elfelejtesz mindent! A kart, mely küzdött, a szívet, mely szenvedett, a főt, mely megőszült; csak a nyelv marad előtted becses emlékben, mely telelármázta füledet. Kérlek, Béla fiam, nem ütsz még oldalba?

- Csak folytasd.

- Dehogy folytatom. Nagyon szép az élet. A világ tökéletes. Hova kívánhatnék magamnak nagyobb szerencsét, mint hogy egy gazember izenetet küldjön tőlem a feleségének, aki par excellence szépasszony. "Szeretnek engemet az istenek; hogy az ördögbe ne szeretnének?"

Pusztafi számára behozták a vizet. Az egész üvegkorsóval kiitta.

- Így; látod, mármost még arra is emlékszem, hogy a két férj mit izent annak az egy asszonynak. Az egyik izenete nagyon rövid, mindössze ennyiből áll: "Violám; én már meghaltam, elfelejthetsz." A másiké annál hosszabb. Ez ellenkezőleg éppen azon rimánkodik, nehogy el találja őt az asszony felejteni; hogy ezt meg azt küldjön neki, különösen mentül több pénzt, mert arra szükség van. Hogy honnan vegye, azt nem izente meg; pedig annyit kivehettem a beszédéből, hogy saját vagyonára holmi törvényes nazarénusok tették a kezeiket, s hogy a neje hozománya is erősen úszik; hanem hogy vannak régi jó barátai - tudod, jó barátai! - Többek közt valami muszka herceg; az sokat tehetne érte. - Köztünk mondva, ha én asszony lennék, én is szerelmes tudnék lenni a muszkákba. Az nekem gusztusom. Így is bámulatom tárgyai, amióta Menysikov föltett kalappal ment a dívánba. De kérlek, üss oldalba, hogy ne politizáljak. Látod, milyen vén fecsegő lettem. - Úgy szaporítom a szót, mintha ívszámra fizetnének érte.

Bélának pedig azon a szomorú síron akadtak meg eszméi, amiről Pusztafi oly futólag beszélt.

- Tehát Róbert csakugyan meghalt?

- Meg, édes fiam. S ezóta a hamvában olyan szép őszi kökörcsinek nyílnak, amilyenek csak nyílhatnak október vége felé. Majd egyszer, ha sok időd lesz, eljössz velem Erdélybe: felkeressük azt a mocsárt, rávezetlek a leégett fűzfára, s egy követ cepelünk oda, ahol derék bajtársunk nyugszik, s rávéssük a nevét.

- Szavadon foglak. Még e télen. Mikor fagyva van a mocsár, akkor könnyebb benne járni.

- Szegény fiú, utolsó szava az volt hozzám: "Bajtárs, gyűrűmet el ne felejtsd!" Én nem is felejtettem el; mindig ujjamon hordoztam azóta, mintha én lettem volna vele neki eljegyezve. Hej, pedig de sokszor lett volna alkalmam egy jó ital borért túladni rajta. A menyecskének még Aradról megírtam, hogy férje meghalt, s gyűrűje nálam van, de sohase jött érte, vagy meglehet, hogy nem kapta a levelem. Tán az a balga ordinánc, akire rábíztam, előbb ment az elárult borok után, amik közt egy palack durrhigany is volt, mint a postára. Hiszen hallottál arról az esetről, mikor tömlöcöstül együtt a levegőbe repültem? De ihol van ni, már megint a börtöni élményeimről beszélek.

- Nem tudok róla semmit; kérlek, mondd el.

- Nem mondok biz én egy szót se. Tréfa volt az egész, aztán el se hinnéd. Beszéljünk másról. Ugyebár eljössz velem Szerafinhez?

- Nem megyek.

- Nem jössz?

- Oda nem megyek. Ezt a nőt kerülöm.

- Te is? Micsoda? Az én fiam a szabadság urában; és te is aláírod a zsarnok világ balítéletét? Hát mit vétett ez a nő? Azt, hogy ma ezt szerette, holnap meg amazt? Hát vétek az? Ha egy férfi egy esztendő alatt hétszer megváltoztatja hitét, istenét, meggyőződéseit, az azért tisztességes ember, azzal kezet fogtok, annak keresitek a barátságát, azt megsüvegelitek; de ha egy asszony, akinek szívét az alkotó gyöngének teremté, hallgat a szerelem édes szavára, s hajlik erre, hajlik arra, amivel senkit se bántott, az becstelen a világ előtt! Mit tett? Rabolt? Nem: - ajándékot osztott. Gyilkolt? Nem: - boldogított. Ellenséggel cimborált? Nem: - meghódította azt. Hanem azért az ingatag nőhöz közelíteni szégyen! Elítéli a világ! Én csak azért is pártját fogom. S ha a világ köveket hajigál rá, én azokat visszahajigálom.

Bélára nagyon tréfásan hatott Pusztafinak ez indulatos kifakadása. Nevetett rajta.

- Ne mennydörögj, öreg, olyan nagyon. Eszem ágában sincs nekem, hogy én Fertőynére csak annyi követ is hajítsak, amennyit egy hangya visszahozhat. Én nekiajándékozom az egész szép világot; azt teheti benne, amit akar. Érts meg világosan. Nekem számot kell itthon adnom, hogy hol jártam.

Pusztafi homlokára ütött tenyerével.

- Óh, én amerikai bölény! Hogy ezt a magam eszével föl nem tudtam érni. Hogy az ilyen derék, becsületes ember, mint te, szükségképpen papucskormány alatt van. Ne pirulj el, fiam, ne szégyelld a dolgodat. Ez az egy zsarnokság, amit tiszteletben kell tartani; amit csak azok gúnyolnak ki, akik irigykednek rá. Én is gúnyolnálak, ha nem ismerném bátorságodat, hogy te attól meg nem ijedsz. Mert nem Bayard és Cid énnekem a bátorság eszményképei, hanem az a férj, aki őszinte, derült homlokkal meg meri vallani, hogy "nem megyek, mert a feleségem..." Jer, hadd öleljelek meg.

Béla egy szóval sem tagadta az állapotot.

- Bajtárs: e biz úgy van. Mikor az ember fiatal, olyan nagynak látja a világot; azt hiszi, hogy az mind tele van az ő jó barátjaival, szeretőivel, tisztelőivel, alázatos szolgáival, akiknek mind nincsen elébbvaló dolguk, mint az ő lábai számára egyengetni az utat, őt magasztalni, karjaikon hordani, szerelmükkel boldogítani és a fejük fölé emelni. Lassankint aztán mind összébb szorul a világ; minden nap egy leckét veszünk; míg utoljára megtanuljuk, hogy az egész világ ez a négy fal, s ami benne egyedül a mienk: - a nő, az anya és a gyermek. És aki azt föl nem tudja fogni, hogy ez a kicsiny világ mégis egész világ - ám járja a bolondját.

- Rengeteg igazság, amit mondasz. Ha száz embertől kérdezem, hogy van, mindenik elkezdi előttem a világot szidni, de senki oly kegyetlen kritikát nem mondott ellene, mint te ezzel a szóval: "Boldognak érzem magamat itthon". Az emberek bosszankodva beszélnek arról, hogy nem szorulsz rájuk. A méreg eszi őket miatta. Ah, ha én őket így tudnám bosszantani!

- Tehetnéd. Foglald vissza magadat, és légy az, amije voltál e nemzetnek: csillaga.

- Lehullott az már. Csillagok csak az érdemes hivatalnokok gallérain divatoznak. Az én viselt dolgaimnak indexét készíti a sors. Testem, lelkem csak feloszlása elé megy. Amit írok, maró méreg; nem ének már az, csak rímes káromkodás. Mikor meg fogok halni, azt mondja rám minden ember: "Ugyan jól járt." - De nem, nem. Ne legyünk igazságtalanok nemzetemhez. Pompásan fognak eltemetni. Mert hisz azt nem vethetem imádott fajomnak szemére, hogy ahol parádét lehet csapni, azt az alkalmat elszalasztaná. Hisz utoljára ez is egy nemzeti mulatság, ha az ember a poétáit fényesen eltemetheti. Lesz fáklya, kivont jurátuskard, cifra koporsó, babérkoszorú, gyászfátyolos honleányok, és mind, akik kísérni fognak: fáklyavivők, honleányok, akadémikusok és poéták szomorún fogják suttogni: "Ez is nagy ember volt, ugyan hamar agyonitta magát." - Hahaha!

- Óh, kérlek, ne szólj, ne nevess így.

- Nem, nem. Te ott fogsz lenni, és gondolni fogod magadban: "Ez az ember nem ilyen temetést szánt magának." - Ugyan kérlek, adass még egy korsó vizet; nem látod, hogy még most is részeg vagyok?

Szegény öreg poéta! Részeg vagy te, részeg is maradsz te már mindhalálig; de nem a bortól, hanem attól a keserű pohártól, amit fenékig ki kelle innod!

- Tehát maradj itthon. Tájékára se jöjj annak a háznak, ahova én most megyek, odatalálok magamban is. Tudom, hol lakik a menyecske, éppen a kapuja előtt jöttem el, mikor azon kihajtatott. Majd elgázoltak a lovai. Az asszonyság nagyot sikoltott, én pedig igen nyájasan köszöntem neki, mire ő hirtelen visszakapta a fejét. Valószínűleg meg lehetett ijedve attól, hogy a lovai elé kerültem. Megjegyeztem magamnak a házat és odatalálok. Ki van ugyan írva a kapu alatt, hogy "a koldulás és házalás tiltatik", hanem azért tán csak nem dobnak ki. Bízom az inasának a protekciójában, akire ráismertem a bakon. Úgy hiszem, Vencelnek híják. Még Komáromban tanultam megismerni e magas ülésű férfiút, mikor látogatáson voltam náluk. Akkor nagy jót tettem vele, két húszas borravalót adtam neki; és én úgy olvastam a regényekben, hogy az emberek a jótéteményeket meg szokták hálálni, s azokra hosszú idők múlva is megemlékeznek. Talán kieszközli, hogy úrnője színe elé juthassak.

Hahhahhaha!

Szerafinnek két nappal elébb rossz napja volt. Egész estig nem fogadott el senkit, este nem ment sehová, éjszaka bezárkózott, és reggelig fenn volt.

Mivel mulatta magát? Naplójával.

Egy új fejezet készült abban.

"Ma láttam őt!...

Mikor kocsim a kapun kigördült, ott állt előttem. A lovak szinte elgázolták.

Ő mosolygott és köszöntött.

A vér megfagyott ereimben.

Ez arc, e szemek, e tekintet! Ő volt az.

Az idő, a nyomor, a szenvedés sok vonást írtak arcára, ami azelőtt nem volt ott, de azért mégis lehetetlen magam előtt eltagadnom, hogy ráismertem.

Lelkem, mint a mentő szalmaszálhoz, kapaszkodik egy tétova eszméhez; úgy rémlik, mintha lett volna valaki a világon, aki Róberthez hasonlított, mintha én azt láttam volna; de emlékezetem elhagy; ezt talán csak álmodtam valamikor.

Hogy ismerhetne engemet valaki, akire én nem emlékezem?

Ő ismerős mosolygással üdvözölt. E mosolygásban volt valami démoni, valami pokoli keserű, ami a szíven keresztül metsz. Mintha mondta volna: »Ugyan jól jártál volna vele, ha most elgázoltatsz fényes hintóddal!«

Most is előttem áll az arca.

Ő az!

Tehát a halottak ilyen korán feltámadnak?

El fog jönni hozzám, bizonyosan.

Óh, csak én tudnék meghalni elébb; hogy játszanánk bújósdit egymással: »Mikor én ezen a világon kerestelek, akkor te a túlvilágon jártál; most te visszajöttél, most én megyek amoda át.«

Hogyan fogok előtte megállni? Mit fogok neki felelni, ha azt kérdi tőlem: Hogyan híják önt, asszonyom?

Mivel mentem magamat? Hogyan állom ki vádoló tekintetét?

Megöl.

Óh, bár tenné azt gyorsan, egyszerre, egy szembehunyás alatt; de ne ölne meg szemrehányó tekintetével, e lassan emésztő tűzön.

De miért nem jő hát, ha rám talált, ha keresett? Mért várat magára? Mért kínoz azzal, hogy megmutatja magát, s aztán eltűnik?

Láthatja, hogy nem futok előle; nem menekülök; bevárom, mint az elítélt a hóhér bárdcsapását.

Kitaláltam. Holnap születésem napja van. Holnap víg társaság jön nálam össze. Zajos ismerősök, akik a »szépasszony«-t üdvözölni jőnek.

Nem kerülhetem ki a fényt, a mulatságot, mert születésem napja az, amelyre hívatlanul jön minden vendég.

Ah, akkor ő is el fog jönni, hogy egy áldomást mondjon reám.

Mikor legvígabban fog szólni a zene, a kacaj, a pohárcsengés, akkor egy rekedt hang megszólal, melynek hidegétől elnémul minden vigalom:

»Éljen az a nő, aki leghűtlenebb volt!«

Hogy fog rábámulni minden ember! Hát ez a zord alak kicsoda?

Vagy nem fogja őt látni senki, csak én? Nem fog más előtt állani, csak az én rémült lelkem előtt, s nem fog előtte reszketni más, csak az én szívem és a gyertyák lobogó lángja, amik közt végigfuvallja őt a sírbolti szellő?

Óh, e kép irtózatos lesz! És én nem bírok, nem akarok előle menekülni. Be akarom várni; egész közel akarom magamhoz várni, amíg hideg kezével kezemet megfogja. És azután elmenni vele.

Milyen őrült eszméket írok itt le!

Hisz ő nem képzelt árny, hanem élő ember.

Nem egy halott, aki sírjából visszatér; csak egy kiszabadult rab, kit neje elfelejtett.

Azzal gúnyoltak, hogy halovány vagyok; óh, ezentúl a szégyen pírja örökkétartó lesz arcomon; le nem törli azt onnan még a halál keze sem.

Elhagytam egy férfit, ki hős volt és szeretett, s kezemet nyújtám egy másnak, ki arcát és lelkét kendőzi.

Azt mondtam, hogy »meghalt az oroszlány, éljen a róka!« És azután »éljenek a majmok!«

És az nem volt igaz, és ezt nekem tudnom kellett volna. Hogyan fog rajtam bosszút állani? - Meg nem bocsát; azt tőle nem várhatom, s annyira mégsem vethetett meg, hogy még csak rajtam bosszút állni se tartsa érdemesnek.

Valami azt súgja, hogy holnap eljön.

Születésem napja lesz, üdvözölni fog.

Nagy társaság lesz nálam; látni fogja a világot, melyet magam körül teremték.

Ebbe a ragyogó, illatfűszeres, lepkearanyporos világba milyen jól fog illeni egy szürke, zilált hajú, kopott öltönyű alak és egy asszony, ki előtte térdre roskad, s megcsókolja a földet.

Holnap... holnap..."

Másnap Szerafin termeiben egyik ismerős a másiknak adta a kilincset. Siettek egymást megelőzni válogatott üdvkívánatokkal; hoztak ajándékokat, ünnepi emlékeket, aminőkkel az olyan ember szokta megörökíteni magát egy szépasszony szobájában, aki attól tart, hogy a szépasszony különben hamar el fog felejtkezni a nevéről.

Előkerültek olyan emberek is, akiket egy évben egyszer látott, vagy éppen csak színházi páholyából ismert. Ma nyitott tereme volt.

Eljött a herceg is, Olga és Feodora hercegasszonyokkal, akik még mindig unokahúgai.

Csak az az egy nem jött, akire várt.

Szerafin a vacsora idejéig háromszor is kiment az előszobába megkérdezni Venceltől, nem volt-e itt egy szürke, kuszált hajú, széles vállú férfi, kopott, fekete ruhában.

Nem mutatkozott.

Azt valahogy el ne utasítsák. Be kell vezetni a terembe.

Éjfélig nem jelentkezett.

Hiszen éjfél éppen a hazajáró lelkek órája.

Pontban tizenkét órakor... Szerafin úgy összerezzent, midőn az óra ütött, s az inas jött jelenteni: - no igen azt, hogy a souper fel van tálalva.

A másik teremben süteményekkel, drága halakkal és sültekkel megrakott asztal mellé települt le a vendégsereg.

Az asztalfőnél két személyre volt terítve; az egyik hely Szerafint illette.

Úgy került, hogy mellette azt a helyet senki sem foglalta el. A herceg bal felől ült le Szerafin mellé, a jobb felőli szék üresen maradt.

- Nagysád fázik? - kérdé Volozov.

- Hideg van - felelt Szerafin.

Az üres székre nézett, és összeborzadt. - Ez "őreá" vár.

Hasztalan volt a szomszédok jókedve, az ünnepélyes, az elmés, a szikrázó tósztok, amikben a szépasszonynak hosszú életet kívánnak, késő évekkel, amikor már a mostani tósztmondók azt fogják róla beszélni, hogy hamis fogakat és kölcsönzött fürtöket visel, s nevetni fognak rajta; hasztalan a herceg nyájas suttogási, a pohárban habzó bor; - a szépasszony csak az üres szék közellétét érzé.

Néha, midőn a herceggel beszélt, alattomban, félve, óvatosan hátratekintett, mintha azt hinné, hogy ezóta már talán ott ül.

Az pedig, mint mi tudjuk, ott ült ekkor valahol a "Kék macská"-ban, s tápláltatta magát az ő dajkája, a kocsmáros által; míg a másik, az igazi kinn a zöld pusztaságban itta az ég harmatját őszi kökörcsin alakjában...

... A vigalom aztán reggelig tartott.

A zaj, a tánc, a mámor vége felé elűzték Szerafin aggodalmait. A dáridó hevélye szétszórta vízióit; mulatott, jókedve lett, táncolt, ivott, őrült volt.

Mindenki azt mondá, hogy sohasem látta szeretetreméltóbbnak, mint ma.

- Ez szép nap volt - szólt a herceg, midőn reggel felé búcsúzni kezdett. - Ilyen derültnek régen láttam önt, szépasszony.

- Azt mondják az emberre ilyenkor, hogy "vesztit érzi".

- Óh, az ilyen szépasszony nem veszhet el, mert mindjárt megtalálnák.

- Mit szólna ön hozzá herceg, ha holnap kérdezősködnék felőlem, s azt hallaná, hogy meghaltam?

- Nem hinném el addig, amíg öntől magától nem hallanám.

- Jó éjszakát.

Mikor az utolsó hintó is elrobogott az utolsó vendéggel, s alant becsukták a kaput, Szerafin még egyszer megkérdezte a vén komornyiktól, nem volt-e a leírt alak a házban, nem utasították-e el. Menjen, kérdezze meg a többi cselédektől, a kapustól.

Vencel elment tudakozódni, s visszajött azzal a bizonysággal, hogy senki sem látott olyanforma embert.

Azzal Szerafin lefeküdt. Kifáradt idegei keresték az álmot.

Másnap borongós, hűvös idő volt. Talán említettük is már egyszer.

Szerafin a szokottnál korábban becsengeté komornyikját, hogy a kandallóban tüzet szítson, mert fázik.

Azután komornáját hívatta, és felöltözött.

A legegyszerűbb ruhát vette magára, mintha útra vagy falura öltöznék, ahol az ember csak magának akar jó lenni.

Vencel komornyik az előszobában tisztogatta egy darab krétás posztóval a tegnapi lakomán használt ezüst kargyertyatartókat, s ingujjra volt vetkőzve.

Ma nem vártak vendégeket. Legalább úri vendégeket nem.

Csengettek.

Ez vagy a posta lesz, vagy a pipereárus mamzellje. Időt engedett neki, hogy várakozzék, míg ő a frakkját felölti.

Az pedig, aki az ajtón kívül volt, éppen nem látszott azok közé tartozni, kik az egyik csengetéstől a másikig azon a mondaton törik a fejöket, amivel odabenn előadásukat akarják kezdeni, hanem most már kétszer-háromszor megrántotta a csengettyűt.

Vencel aztán törte magát felnyitni az ajtót.

A szürke torzonborz ember állt előtte.

- Biz úgy, öcsém, csak nyargalj, ha én csengetek, mert a kezemben talál maradni ennek a bolondságnak a fogantyúja.

- Mi tetszik? - kérdé a komornyik félig mérgesen, félig elámultan.

- Bizony, fráter, nekem ezen az egész ostoba világon semmi se tetszik; hanem ha azt akarod megtudni, hogy miért jöttem, hát azt röviden elmondom. Itthon van az asszonyod?

Vencel egy kicsit apprehendálva csavarta félre a nyakát.

- Nono: azért ne húzd fel az orrod, hogy "te" -nek szólítalak. Ez szokásom. Tegezz vissza; azt én szeretni fogom. Hát itthon van az úrnőd?

- Nem tudom - felelt gyanús tartózkodással a komornyik.

- No hát tudd meg. Mert attól függ, hogy mesélek-e aztán még neked többet is, vagy se.

- Mit tetszik akarni tőle?

- "Tőle" semmit; "vele" szinte semmit; hanem "hozzá" van valami mondanivalóm.

Vencel tetőtül talpig végignézte az alakot.

- Biz öcsém, én most jövök egy bal paré-ból, ahol ez a kosztüm. Azért ne sokat válogass bennem, hanem jelents be.

- Van uraságodnak látogatójegye?

- Haha. Nincs, bruder; - magam képviselem magamat.

- Tehát a nevét fogom kérni.

- Sohase kérd biz azt, mit nyernél vele. Te sem ismernél rám róla, meg az úrnőd sem. Csak annyit mondj neki, hogy itt van egy ember, akivel Komáromban találkozott, az hozott neki messze földről izenetet.

Vencel egy kétkedő pillantást vetett az asztalon levő ezüst gyertyatartókra, mintha nem tartaná tanácsosnak egyedül hagyni őket ilyen kinézésű alakkal; hanem eszében volt, hogy úrnője mennyit tudakozódott tegnap este óta ilyen alakú látogató felől; ezt mégis be kell jelenteni.

Amilyen gyanakodó pofával ment be a terem ajtaján, olyan mosolygóval tért vissza.

- Őnagysága azt mondta, hogy csak egy percig tessék várni, míg öltözékét rendbe szedi. Addig tessék besétálni a terembe, és ott helyet foglalni.

Most már Vencel nagyon nyájas és forgolódó kezdett a furcsa vendég körül lenni; úrnőjén bizonyosan észrevette, hogy ez a csodabogár csakugyan érdekli őt.

- Nem tetszik levetni a felső kabátját?

- Az már tetszenék, mert meleg; de mivel egyúttal ez az alsó kabátom is, hát csak hagyd rajtam.

- De talán mégis a csizmáiról leverném nagysádnak ezt a port?

- Sohse bánts, öcsém. Porrá vagyok én válva egészen. Ne haragudjál a porra; magad is az fogsz lenni. Ki tudja, hátha nagyapád pora ez a csizmámon? Ne üsd.

Most már a vén szolga is kezdett valamit érezni abból a borzadályból, ami úrnőjét megreszketteti, ha ez alakra gondol, aki azt mondja, hogy porrá vált már egészen, s nem engedi ruháiról leveretni a port. Hozzá tartozandó az.

- Tessék besétálni a terembe.

Pusztafi belépett a teremajtón; a teremben még akkor nem volt senki.

Ráért körültekinteni.

Selyemszőnyeg a falakon, selyemfüggöny az ablakokon. Körös-körül minden selyem.

Pusztafi úgy gyűlölte a selymet! Mindenkit, aki selyemben járt; azt az egész régiót, mely a közönséges emberek osztályán felül és "alul" selymet visel. Sohasem tűrte azt öltönybélésnek, hanem ha selyemhez juthatott, azt viselte kapcának és zsebkendőnek, a legalacsonyabb szolgálatra; azt hitte: ezáltal megalázza azt.

Rosszul érezte magát itt a pillangó lakásában, aki csupa selyem között él.

A mellékajtó nyílt, s kilépett rajta a halvány asszony.

Alig bírta reszketését eltitkolni; alig merte szemeit fölemelni az előtte álló kopott, zilált alakra. Pedig valami úgy kényszeríté, hogy hozzá lépésről lépésre közelébb menjen, hogy sok év óta elváltozott arcában keresse az ismerős vonásokat, és kimondja azt a nevet, mely szívén akar kitörni, ha ajka zárva tartja, s melyet ha kimondott, akkor meg kell halnia.

És mikor aztán egészen közel volt hozzá, hova a delejes iszonyat vonta, akkor a szürke alak eléje nyújtá kezét, két ujja között valami csillogót tartva, és megszólalt:

- Szép nagysád, én e gyűrűt hozom kegyednek vissza.

Szerafin meglátta az opálgyűrűt a belenőtt fekete kereszttel a kísértő alak kezében; két kezével arca elé kapott: "Róbert!" rebegé, s azzal félrehajtó fejét, és összeroskadt.

Pusztafi azt hitte, hogy az elájulás elég színpadi rutinnal van adva; fölemelte a tisztelt hölgyet, s egy karszékbe segíté ülni. És azután ő maga eléje állt, és elmondá neki röviden:

- Asszonyom, én nem vagyok Róbert, nem jövök reklamálni. Hasonlítottunk ugyan egymáshoz egy kicsit valaha; de most már éppen nem hasonlítunk. Én megvénültem, ő pedig fiatal maradt: mert meghalt. Engem bízott meg e hír tudtul adásával, s hitelesség végett átadta jegygyűrűjét. Azt ide leteszem az asztalra, majd ha fel tetszik ébredni, itt megtalálja. Tovább pedig nem kívánván alkalmatlankodni, magamat egész tisztelettel ajánlom.

A hölgy feje halványan csüggött a szék támláján alá, hanem Pusztafi abban a hitben volt, hogy az elájult nők szokták azt hallani, amit körülöttük beszélnek.

És ezzel végezve küldetését, meghajtotta magát, és kiment az ajtón.

A vén komornyik az ajtón hallgatózott, de olyan csendesen végeztek odabenn, hogy semmit sem tudhatott meg.

- Bruder - mondta neki a kilépő költő -, hívd össze az asszonyod fehércselédeit, s mondjad nekik, hogy hozzanak illatos ecetet, repülősót, mert úgy látszik, hogy őnagysága elájult. Azt képzelte a jó teremtés, hogy én vagyok megholt első férje. Pedig bizony mondom neked, olyan por az már, mint az, amit a csizmámról le akartál verni. - Isten áldjon.

Azzal eltávozott.

Délután az utcán találkozott Melchiorral.

- Csodálatos esetről jövök - monda a kis doktor -, most tartottunk orvosi tanácskozást Fertőyné asszonynál.

- Tán beteg a szépasszony?

- Nem beteg. Egy perccel azután, hogy te nála voltál látogatáson - agyszélhűdésben meghalt.

- Kár érte; - jó előfizető-gyűjtő volt.

Ha valamely munkámhoz, úgy bizonyára a Politikai divatok-hoz szükséges a felvilágosító végszó.

Valószínűleg föltűnik az olvasónak az a sok hézag, ami e regény folyamatán elárulja magát. A történet, mely egy irányban megindul, egyszerre csak más irányt vesz; az elbeszélés ott, ahol legérdekesebbnek ígérkezik, hirtelen letörik, s új fejezetbe csap át. Köztudomású tényeken átugrik a mese, s lesz belőle mese, ahol lehetne igaz történet: érdekesebb a költött dolgoknál. A jellemek széles alapon vannak megkezdve, s erre az alapra van valami fölépítve. A nagy, dicsőségteljes harcból, mely a szereplő alakok tisztító tüzét képezte, semmi sem jut érvényre, csak a végkatasztrófa; az is csak allegóriákban, amiknek a sorai között kell keresni a komoly valót; a históriai háttér pedig egészen elvész, a korrajz elhalványul, az előadás hangulatában a hazafias lendület kerültetik.

Ennek a magyarázata az, hogy én ezt a regényt akkor kezdtem el megírni, amikor az új alkotmányos korszak (1861-ben) azt a csalóka reményt költötte fel, hogy az elmúlt szabadság újra életre kel hazánkban. Fölszabadult a politikai szószék és a sajtó.

Régi óhajtásom volt olyan nagyobb regényt írni, mely a szabadságharcot tünteti vissza. Még ekkor élénken emlékeztem a 48/49-iki világra; minden nagy és apró, tragikus és komikus alakja a dicsőséggel és rémekkel teljes korszaknak ott élt, ott kísértett a lelkemben; és én elég naiv voltam azt hinni, hogy ezt mind föl lehet már támasztani a hamuból, a ködből.

Mire aztán elkészültem a regénnyel, akkorra vége lett az alkotmányos korszaknak. Jött az átokterhelt Schmerling-éra. Százszorta rosszabb a Bach-korszaknál; mert "ez" egy becsületes abszolutizmus volt, mely kimondta az őszinte jelszót, amihez tartsuk magunkat: "Zahlen und's Maul halten"; de Schmerlingék egy hazudott alkotmányosság színe alatt követtek el rajtunk erőszakot, s ha Bach kormányozni ránk küldte a németeket és a katonákat, azok tisztességes idegenek voltak, akikkel lehetett beszélni, ha németül tudtunk; de Schmerling ránk eresztette azokat a hazánkfiait, akik gyűlöltek bennünket (mert gyűlölni a magyart csak a magyar tudja igazán). Azok aztán azonfölül, hogy mortifikáltak bennünket, még gúnyt is űztek belőlünk: úgyhogy a katonai törvényszék valóságos oltalom volt ránk nézve az adminisztratív közegek dühöngése ellenében.

Hát természetes, hogy ennek az én regényemnek ebben a korszakban nem akadt kiadója. Pesti Napló, Magyar Sajtó szerkesztői kidobtak regényemmel együtt az ajtón, mikor belepillantottak. "Hisz ez a forradalomban játszik!" Voltak kiadóim, akiknek szintén bemutattam. "Van önnek két bőre, hogy az egyiket le engedheti magáról húzatni?"

A regény ott penészedett a fiókomban.

Egyszer aztán a magyarországi ellenzék megemberelte magát, vezérférfiai elhatározták, hogy egy sajtóorgánumot hoznak létre, mely nézeteiket képviselje. Engem bíztak meg a szerkesztőséggel. Én adtam az új lapnak a Hon nevet. Magam jártam utána Bécsben az udvari kancelláriánál, hogy az engedély megadassék rá. Gróf Forgách Antal első kértemre megadta az engedélyt. Én siettem az írásommal fel Budára gróf Pálffy Mórichoz, bejelenteni, hogy van passzusom az új lap kiadásához.

- Hjaj, barátom - mondta a helytartó -, az még nem elég, hogy a kancellár beleegyezett; még én is itt vagyok. Önnek elébb reverzálist kell adni magáról, hogy lapjában a kormányt pártolni fogja.

- Kérem: itt van már a zsebemben a reverzális. Tudtam, hogy ez is szükséges.

Az volt pedig ebben a reverzálisban, hogy én kötelezem magamat a magas kormányt minden a hazára nézve üdvös intézkedéseiben teljes erőmmel támogatni.

A kormányzó nagyon csóválta a fejét: "a hazára nézve üdvös".

- Hallja, barátom, maga nagyon ravasz ember. Hát csak írjon újságot. De vigyázzon a pennájára, hogy valami ki ne cseppenjen belőle.

Az új lap szerkesztősége nagyhamar megalakult, régi, kipróbált ellenzéki politikusokból és új szabadelvű tehetségekből. Újévre oly nagy előfizető közönség gyűlt össze melléje, mely annak fennállását biztosítani látszott; azonfölül voltak előkelő, nagybirtokú támogatói: azok között első rendben Almássy Pál (a debreceni országgyűlés elnöke, ki már egy halálítéletet tartogatott az emlékei között).

Most azután módomban volt a Politikai divatok-at a közönség elé hozni a saját újságomban.

Folyt a munka akadálytalanul valami hat hétig.

Ekkor egy új munkatárs kocogtatott be hozzánk.

Egyike a legelőkelőbb magyar főuraknak; vagyonban gazdag, műveltségben alapos, testben, lélekben fiatal: gróf Zichy Nándor.

Egy terjedelmes, jól kidolgozott memorandumot hozott, melyben mély szakavatottsággal voltak kimutatva a politikai hibák, melyek Schmerling rendszerét Magyarországon kivihetlenné teszik, s erőszakos keresztülvitel esetén Magyarországot és Ausztriát teljesen tönkretennék. Különösen nemzetgazdászati tekintetben volt az fényesen megvilágítva.

Zichy Nándor elébb a Pesti Napló-t kínálta meg ezzel az emlékirattal, de Kemény Zsigmondnak nem volt kedve a fejét az oroszlán torkába bedugni; akkor aztán énhozzám hozta a cikket. Én közöltem azt barátaimmal; nagyon tetszett nekik. Szerző beleegyezésével valami keveset módosítottam rajta. (A módosítás szelídítés volt a kifejezésekben; szerző igen erősen bánt el az uralkodó politikai rendszer vezérfiaival.) A memorandum egy számban jelent meg. Roppant szenzációt idézett elő az olvasóközönség táborában.

Két nap múlva azonban egy jó barátom, kinek összeköttetései voltak a helytartóságnál, azzal a jó hírrel lepett meg, hogy "Pálffy Móric dühös ránk a Zichy Nándor gróf cikke miatt, s kiadta a parancsot, hogy katonai törvényszék elé kell bennünket állítani, s mindkettőnket háromhavi börtönre elítélni."

(Schmerling alatt az volt a politikai divat, hogy a szerzőn kívül még a szerkesztőt is becsukják.)

Én egy nagy plaidoyer-re készültem, melyben napnál fényesebben bebizonyítottam, hogy gróf Zichy Nándornak tökéletes igaza van.

Ezt a védbeszédet (ékes német nyelven) elő is adám a katonai törvényszék előtt, mely állt egy ezredesből, egy őrnagyból, egy századosból, egy főhadnagyból, egy alhadnagyból, egy őrmesterből, egy káplárból, egy frájterből és egy közbakából.

Ily szakértő bíróság előtt lehetetlennek hittem, hogy argumentumaim meggyőző hatást ne eszközöljenek.

Annál nagyobb volt aztán a meglepetésem, mikor az auditor kihirdette az egyhangúlag hozott ítéletet.

"Egy esztendei tömlöc, nehéz vasban."

- Mi a kakukk? - mondám én az auditornak -, hisz a helytartó csak három hónapi fogságot kért ránk kiméretni.

- Das übrige ist für die schöne Verteidigung! - mondá nevetve az auditor major.

Azonkívül ezer forint bírság.

A bírságot lefizette Zichy Nándor; de a börtönt bizony együtt kellett leülnünk.

S a legszebb az volt az egész ítéletben, hogy nem sajtóvétségért lettünk ám elítélve; nem valami politikai bűntettért, hanem közcsendháborításért. Tehát gróf Zichy Nándor és Jókai Mór elmehetnek vele dicsekedni, hogy ifjú korukban együtt hajigáltak be ablakokat és gázlámpákat a Kerepesi úton, amiért egy esztendei börtönre lettek elítélve, s fizettek ezer forintot az összetört üvegekért. Így lett az megmagyarázva - a morva cserepárnak, a mi törvénybíránknak.

És én azért mégis maradok a föntebbi állításom mellett, hogy a katonai kormányzat valóságos oltalom volt ránk, szegény, szabadelvű hírlapírókra nézve, az administrationalis tyrannokkal szemben.

Először is a katonák megtették azt a kitűnő tréfát, hogy nem érték be azzal, hogy minket elítéltek közcsendháborítás miatt ellenzéki cikkünkért, hanem aztán előfogták a kormány által szubvencionált schmerlingiánus lapok szerkesztőit is, akik minket, védtelen ellenfeleket, megtámadtak; azokat is elítélték, becsukatták: "közcsendháborításért". Aki csak vezércikket írt, akár a kormánypolitika mellett, akár ellene, az mind közcsendháborító volt, mind becsukták. Pokoli humor volt ez!

A börtönben pedig a katonák oly emberségesen bántak velünk, elítéltekkel, ahogy csak magyar vendégszerető gazda bánhat a vendégével, szó sem volt "harminchárom fontos vasról, kezére-lábára". Pompásan éltünk, soha életemben több szabadságom nem volt, mint fogságomban, egész nap látogatókat fogadtam, este kimentem vacsorálni a Sváb-hegyre, a porkolábot is elvittem magammal. Térparancsnokunk, a jó Haymerle, kívül-belül valóságos mintaképe volt egy magyar vicispánnak.

Én egy héttel elébb kezdtem meg a fogságot, mint Zichy Nándor. Aminek ez volt az oka: ugyanazon a napon, amelyen Zichy Nándor a kegyetlen ítélet folytán megfosztatott a nemességétől (amire Deák Ferenc azt az élcet csinálta, hogy jelenben nagy Magyarországon a leggazdagabb paraszt Zicsi (sic) Nándor), ugyanazon a napon ajándékoztatott meg egy minden titulusoknál méltóságosabb címmel, az "apa" címével. Akkor született az első gyermeke. Fiatal, ideális szép neje gyermekágyban feküdt. A helytartó megengedte az apának, hogy egy hétig, amíg a neje a veszélyen túl lesz, otthon maradhasson.

Mikor aztán az egy hét leteltével ő is bekerült, a derék Haymerle azonnal feljött hozzánk (két egymással szomszéd szobában laktunk) egész udvariassággal felajánlani, hogy bárminő kívánságai lesznek a fogoly úrnak, azokat készséggel teljesíteni fogja.

(Nekem például megengedte, hogy a faragó szerszámaimat fölhozhassam a börtönbe; ott faragtam ki a feleségem mellszobrát fából.)

Zichy Nándor azt az egyetlen kívánságát nyilvánította a térparancsnok előtt, hogy engedtessék meg neki minden nap a börtönből kimehetni hajnali misére a templomba.

A jó Haymerle azt mondta, hogy erre az egyre nincs instrukciója a hadügyminisztériumtól; de majd kérdést fog intézni az iránt Bécsbe.

Megadták-e Bécsből e kegyes óhajtására az engedélyt az én mélyen tisztelt fogolytársamnak, azt nem tudom; mert énnekem őfelsége legmagasabb kegyével elengedte a hátralevő fogházbüntetésemet, s Zichy Nándornak is csak az otthon töltött héttel kellett tovább szenvedni nálamnál. Úgy látom, hogy a nemességét is visszakapta. Hanem az ezer forintot nem adták vissza; az ott maradt csendháborítás által okozott károk megtérítésére.

Hát ez idáig egész humorisztikus történet volt; de most következik a szomorú része - rám nézve.

Amint engemet elítéltek fogságra, az én lapomnak a publikuma úgy széjjelszaladt, hogy a második évnegyedre fele sem jött vissza. Megijedtek a tisztelt hazafiak, hogy odavész az öt forint, ha én ott rekedek; talán attól is tartottak, hogy most már a prenumeránsokra kerül a sor: azokat is rendre fűzik rabszíjakra közcsendháborítás miatt. Most már veszteséggel folytattam a lapkiadást. A regényemért sem kaptam semmi honoráriumot. Ellenben megvolt vele az a kegyetlen mulatságom, hogy a cenzor minden lépten-nyomon lefoglalta a lapot a Tárcában folyó regény miatt; nekem aztán egyre-másra törülnöm, másítanom kellett benne; kihagynom ívszámra azokat a részleteket, amik a szabadságharcra vonatkoztak, amik hőseimnek a jellemét kiemelték, megszöknöm a legjobb gondolataimtól, üresen hagynom az összekötő epizódok helyét. Soha még regényírónak keservesebb vajúdása nem volt a munkájával, mint nekem ezzel az elbeszéléssel. Irigyeltem a muszka íróknak a sorsát. Így készült, foltokra szaggatva, újra összefoltozva a Politikai divatok.

A hírlapom közönsége pedig egyre apadt. Írni sem mert már bele senki a neve alatt. Egyszer aztán lapom főpártolóját, Almássy Pált is elfogták, állítólagos összeesküvés miatt. Erre a többi pártoló hívek is itt hagyták a fővárost.

Azért még folytattam a lapot s vele együtt a regényt. Volt egy kis örökségem a szüleim után, az egy Magyar utcai házban feküdt. A házat eladtam, az örökségemet ráköltöttem a lapra, folyvást bízva a haza sorsának jobbra fordultában. De ez csak nem következett be. Aztán adósságra folytattam a lapot. Mikor aztán már a nyomdai hitelem is teljesen ki volt merítve; mikor a nyomdászom nem akart tovább kontóra nyomatni, az előtt a kényszerűség előtt álltam, hogy a lapot megszüntessem. Megegyeztem Keménnyel, hogy a még hátralevő egy hónapra a Hon előfizetőit a Pesti Napló-val fogja kielégíteni. Barátaim mind beleegyeztek az elhatározásomba. Minden embernek ínsége volt. A búza ára leszállt két forintra (olvasd: 2 forintra o. é.). Amely nap reggel megegyeztem Keménnyel, másnap kellett volna aláírnunk a szerződést, aznap este kaptam egy táviratot Zichy Nándortól: "Lapodat meg ne szüntesd, holnap reggel nálad leszek." Már nyolc órakor ott volt. Rövid volt a találkozásunk.

- Ámbár lapod politikáját nem osztom, pártodhoz nem tartozom, mégis nem engedhetem, hogy ez a lap megszűnjék: mennyi összegre van szükséged, hogy azt folytathasd?

Mondtam neki valami összeget.

Szó nélkül kezembe adta; nem várta, hogy megköszönjem: eltávozott.

Én aztán folytattam a lapot, a jövő évnegyedben az előfizetők újból felsereglettek, nyomdászom vállalkozott az együtt kiadásra, s attól fogva a Hon virágzásnak indult.

Ezt az adatot kötelességemnek tartottam az emlékezetnek átadni.

Ilyen viszonyok között, ilyen kedélyhangulat mellett jött létre a Politikai divatok című regényem.

- Vége -