Kezdetben vala az Ige (Jn.1.1.), kezdi János apostol az evangéliumát. Ezzel máris értésünkre adja, hogy itt egy új Szentírás kezdődik. Talán az volt az elképzelése, hogy csak az ő könyve marad fenn, vagy az ő könyvével kezdődik majd a Szentírás új fejezete. Másik nagy műve, a Jelenések könyve hasonló indíttatással készülhetett, a Jelenések könyve ugyanis az ószövetségi prófétai könyvek mintáját követi, sőt, - bizonyos szempontból - azok helyett íródott. Hiszen a régi jövendölések beteljesedtek Jézusban, most már csak az utolsó, nagy pillanat van hátra. Ő, János apostol írja meg a legszentebb könyvet, az eredeti Szentírás mintájára készült Igazi Szentírást. Bár könyveiben hivatkozik is a régi Szentírásra, és sok szempontból hasonlítani is akar rá, ez a gesztus azt fejezi ki, hogy mindaz, ami addig történt, csak előzmény volt, félreértésekkel és félremagyarázásokkal teli korszak. Nem tudom, hogy amikor az evangéliumot írta, már igen idős korában, forgatta-e még a Régi Szentírást egyáltalán. Szerintem nem. Talán amikor még a Jelenéseket írta, nem volt ilyen éles ellentét közte és a zsidóság között, lehet, hogy akkor még úgy gondolta ő fogja befejezni, mintegy betetőzni a teljes Szentírást. Lehet, hogy akkor még beilleszthetőnek tartotta művét az eredeti Szentírásba. De a száműzetés, a feltehetően a szikáriusok által elkövetett merényletek Pál és János ellen, sőt az úgynevezett "zsidózó", vagyis a régi szokásokat megtartó apostolokkal kialakult ellentétei elvezették oda, hogy teljesen szakított a hagyományokkal. Amikor evangéliumát megírta, az események tanúi közül már csak ő volt életben. A rómaiak elfoglalták és lerombolták Jeruzsálemet (később még a nevét is megváltoztatták, bár ezt János nem érte meg), népe, a zsidó nép - úgy tűnt - végpusztulásra jutott. Korábbi ellenfelei is meghaltak, de az általuk hátrahagyott egyház, sőt egyházak már hosszú ideje gyűlölködve vitatkoztak egymással, miközben mindenhol ellenségek vették körül őket. Az új generáció, a "keresztények", akiket gúnyosan neveztek így, vitatni kezdték, hogy vajon úgy történt-e minden, mint ahogy a nagy idők nagy tanúi állították. János kötelességének érezte, hogy elmondja a teljes igazságot. Lehetséges, hogy evangéliuma eredetileg sokkal hosszabb volt. Talán úgy gondolta, mivel az ő könyve az igazi, abba beleveszi azokat az iratokat is, amiket Máté, Márk, vagy Lukács írtak, és amit ő hitelesnek talált, de aztán ezek mégis kimaradtak művéből. Ezért tűnik úgy, mintha hiányos lenne a könyv, mintha nem mondana el mindent. Persze eleve kérdés, mennyire tartotta hitelesnek a többi evangélista művét, vagy egyáltalán mennyire ismerte azokat. Amikor ő élt, még nyilván számos irat forgott közkézen, nem volt kialakult kánon, tehát az is lehet, hogy a többiek írásait figyelembe se vette. Így viszont még fontosabb kérdés, hogy miért hiányzanak Jánosnál éppen azok a legfontosabb részletek, amiknél ő szemtanú volt, s amelyek a másik három evangéliumban szerepelnek.

Kezdetben vala az Ige. (Ján.1.1.) Ez a mondat a Szentírás első mondatának parafrázisa: Kezdetben teremtette az Isten az eget és a földet. (Ter.1.1.) Figyelem, egyik szöveg sem azzal kezdődik, hogy kezdetben vala az Isten. Talán mert a mondat értelmetlen lenne, hiszen Isten örökkévaló, tehát rá nem vonatkozhat a kezdet szó. És ha feltesszük, hogy van Isten, akkor azzal azt is mondjuk, hogy minden más létezőt megelőzve létezik. De miért kezdi ezzel a mondattal János az új Szentírást? Mert helyesbíteni akarja a régit. A régi csak azt mondta el, hogy mindent Isten teremtett, tehát a látható dolgok nem istenek, nem szabad bálványként imádni őket (Komm). János azonban azt mondja el, hogy hogyan teremtette az Egyetlen a világot:

Ezzel János nem csak a teremtés mikéntjét magyarázza meg, hanem létrehozza a Szentháromságot: Isten (Atya), Ige (Fiú), Szent Szellem. Csakhogy, ha tüzetesebben szemügyre vesszük a régi írásokat, kiderül, hogy a Szentháromság - észrevétlenül - mindig is létezett. Annyi legalább is biztos, hogy az ószövetségi szerzők is tudtak Isten Lelkéről. Ez már kezdetben ki is derül: És Isten lelke lebegett a vizek felett. (Ter.1.1.) Mindez azt mutatja, hogy János tudott valamit, ami rádöbbentette: a régi szent szövegek nem tartalmazzák a teljes igazságot, vagy legalábbis, azt az emberek nem értik. Indokolva látta tehát, hogy írjon egy Új Szentírást.

Kezdetben vala az Ige (Jn.1.1.) kezdi János, s ezzel egy csapásra kettévágja azt a gordiuszi csomót, ami Jézus származásával kapcsolatos. Jézus kilétét, származását, sőt a puszta létét is sokan kétségbe vonták már akkor is. Felvetették, hogy nem lehet Isten Fia, hiszen élő ember fia volt. Felvetették, hogy nem lehet Dávid utódja, vagyis Messiás, ha az apja, aki Dávidtól származott, nem volt a tényleges apja. Felvetették, hogy Isten megtestesüléseként, felnőtt ember képében jelent meg a világban, mint valami asztráltest. Megkérdőjelezték, hogy lehetett-e Messiás, hiszen úgy tudták, názáreti volt. Érdemes itt néhány jelenetet előre idézni a későbbi eseményekből.

Nem sokkal később:

Vagyis, úgy tűnik, komoly zűrzavar uralkodott a Messiás származására vonatkozó jóslatok körül. Maga Jézus is csúfolódik azokon, akik a jóslatok alapján akarják eldönteni, hogy ő-e a Messiás:

Arra tehát, hogy itt valamilyen ellentmondás van, maga Jézus hívta fel a figyelmet.

János mindezeket a vitákat előre lezárja: Kezdetben vala az Ige. (Jn.1.1.)

Jézus tényleges származását két evangélium meséli el, Mátéé és Lukácsé. Mindkettőben vannak olyan ellentmondások, amelyekre nehéz választ találni. Először is, hogyan származhatott Jézus Dávid királytól, ha József nem volt vér szerinti apja? Másrészt hogyan lehetséges, hogy az anyja a szülés közben is szűz maradt? Aztán ott van a nemzetségtáblák kérdése. Máté és Lukács számban és személyben jelentősen eltérő névsort vezetnek elő.

Az első kérdésre, hogy mitől lett volna Jézus Dávid ivadéka, ha nem is volt földi apja, két megközelítési lehetőségünk van. Az egyik az, amire maga János utal: ostoba a kérdés. Hiszen az Ige kezdettől fogva (sőt előbb) volt. Vagy ott van Jézus válasza: Ha Dávid urának nevezi a Messiást, hogyan lehet a fia? (Mt. 22.41-46.)

A másik megközelítés kevésbé fontos, sőt, kimondottan fölösleges: mi van, ha Jézus anyja is Dávidtól származott? Mint Lukács evangéliumából megtudjuk, Jézus és Keresztelő János rokonok voltak. Keresztelő János apja, Zakariás papi tisztséget látott el a Templomban. Az a feltevés, hogy Mária Dávid leszármazottja volt, már igen korán elterjedt, holott erre a Szentírásban semmilyen szöveg nem utal. Feltehető tehát, hogy azok, akik elgondolkodtak azon a problémán, hogy hogyan lehetett Dávid Jézus őse, ha József nem volt az, kerestek valamiféle magyarázatot, és azt Mária származásában találták meg. Egy közvetett bizonyíték azonban mégis van erre. Mint láttuk, Mária és Keresztelő János anyja, Erzsébet rokonok voltak. Keresztelő Jánosról pedig igen sokáig feltételezték, hogy ő maga a Messiás. Az ezekkel kapcsolatos vitákról később részletesen lesz szó. Hogyan tételezték volna fel róla, hogy ő a Messiás, ha nem Dávidtól származik? Márpedig az apjáról, Zakariásról ezt senki nem állítja, hiszen ő egyértelműen papi család ivadéka volt. Mindennek csak az mond ellent, hogy a származást minden hivatalos iratban apai ágon tartották nyilván.

Érdekesebb azonban ebből a szempontból az, hogy Lukács szerint Zakariás felesége, Keresztelő János anyja Áron leányai közé tartozott. (Lk.1,6.) Maga Zakariás az egyik hivatalos papi rend tagja, leszármazottja volt. Az "Áron leányai" kifejezés azonban érdekes, az esszénusok ugyanis abban hittek, hogy a Messiás Áron ivadéka lesz (DC.col.XII.23.). Ha ez is, és az "Áron leányai" kifejezés is leszármazást jelent, Keresztelő Jánost talán anyai ágon tarthatták Messiásnak, - akik annak tartották. És mivel Erzsébet és Mária rokonok voltak, talán ebből a hagyományból keletkezett később, amikor az új keresztények körében már elfelejtődtek a zsidó szokások, az a hiedelem, hogy Jézus anyja volt Dávid késői ivadéka.

A harmadik kérdés, a nemzetségtáblák kérdése. Máté Ábrahámtól kezdődően mutatja be Jézus őseit, Lukács visszamegy a világ teremtéséig, de természetesen ő is felsorolja ugyanazokat az ősöket, akiket Máté. Vagy mégsem?

Lássuk, kiket mond Jézus őseinek Máté:

aztán Dávidtól a babiloni fogságig: Salamon, Rechabeám, Abija, Aza, Jozafát, Jorám, Uzija, Jotám, Acház, Hiszkija, Manassze, Amon, Jozija, Jechonja,

majd a fogságtól Jézusig: Sealtiel, Zerubbábel, Abihud, Eljakim, Acor, Cádok, Achim, Eliud, Eleazár, Mattan, Jákob, József, Jézus.

Kiket sorol fel Lukács? Az Ábrahám előttieket nem írom ide, mert az összehasonlítás szempontjából nem lényegesek.

Dávidtól Jézusig: Nátán, Mattata, Menna, Melea, Eljakim, Jonám, József, Júda, Simeon, Lévi, Mattate, Jorim, Eliézer, Jézus, Er, Elmadam, Kozám, Addi, Melki, Neri, Sealtiel, Zerubbábel, Reza, Jochanan, Joda, József, Szemein, Hattatia, Maat, Naggái, Heszli, Náchum, Ámosz, Mattata, József, Jannai, Melchi, Lévi, Mattata, Éli, József, Jézus.

Mint látható, sok név másképpen van írva, Jobed-Obed, stb. aminek nincs jelentősége. Ám az már mégis csak fontos, hogy Lukács szerint ugyannyi idő alatt, mint amit Máté is hoz, tizennéggyel több őse volt Jézusnak! Ráadásul Lukács meg sem említi Salamont, Dávid fiát, és Izrael többi királyát, akiket a történelemből ismerünk. A szakirodalomban vita folyik afölött is, hogy ki volt Jézus nagypapája, Máté szerint Jákobnak hívták, Lukács szerint Élinek, ám mi ez ahhoz képest, hogy Dávid és Jézus között sem számban, sem személyben nem passzol össze a két névsor? Máté 28 őst ír (igaz, ő "kifelejt" néhányat), Lukács viszont 42-t.

Mi volt a nemzetség táblák jelentősége, és egyáltalán mik voltak ezek? A nemzetségtáblák szerepe Izraelben a fogság utáni időkben nőtt meg. Ekkor csak az számított a Biblia népe tagjának, aki hitelesített nemzetségtáblával rendelkezett. Különösen fontos volt ez azoknak, akik papi hivatást töltöttek be. De a zsinagógákba se mehetett be senki, ha nem tudták róla, hogy bizonyítottan zsidó. Továbbá, maguk az egyházi vezetők is nagy gondot fordítottak a nemzetségtáblák hitelességére, különösen azoknál, akik valamilyen módon Dávid királytól származtak. Hiszen ismerték a próféciát, hogy a Messiás talán Dávid ivadéka lesz. Éppen ezért, akik úgy tudták magukról, hogy a nagy király utódai, saját gyermekeik érdekében őrizték a származásukat igazoló bizonyítékokat. Euszébiosz írja Egyháztörténetében, hogy Jeruzsálem bevételekor minden Dávid utódot nyilvántartottak (Haag). Persze a mai embernek az jut az eszébe, hogy túl népszerű dolog lehetett Dávid utódjának lenni, és ezért sokan talán csalni is hajlandók voltak. Ez azonban abban a korban elképzelhetetlen volt. Akkor ugyanis tényleg hittek Istenben, és senki nem kockáztatta volna önmaga, vagy pláne a gyermeke üdvét azzal, hogy hazudik Istennek.

Jézus nemzetségtáblája szintén biztosan létezett. Apja, József bejegyeztette őt a Templomban, amikor bemutatta Istennek. De bejegyezték Jézus testvéreit is, akár maga József volt az apja közülük kettőnek, akár József testvére, aki - mint testvér - szintén Dávid utódja volt. Lehet, hogy maga Jézus nem törődött ezzel az irattal, ám a testvérei biztosan. Az evangéliumokban lévő nemzetségtáblák tehát ismert és ellenőrizhető adatokat tartalmaztak. Hogyan lehet akkor, hogy ekkora eltérés van közöttük?

Azt is tudjuk, hogy a nemzetségtábláknak volt még egy szerepe. Ismertek voltak az Ábrahám előtti korból, Dávid és Salamon idejéből, vagy a fogság időszakából való hivatalos nemzetségtáblák. Sok bibliai könyvben ezeket használták a szerzők, amikor a múlt eseményeit leírták. Így a nemzetségtáblák egyfajta kronológiai szerepet is magukra vettek. Ezzel lehetett mérni az időt, ami a világ teremtése óta eltelt, tehát egyfajta időszámítási segédeszközök voltak.

A Jézus származását bemutató nemzetségtábláknak tehát volt még egy szerepük azon kívül, hogy Jézus Dávidtól való származását "igazolták". Azt is bizonyítaniuk kellett, hogy Ő az a megígért Megváltó, aki az idők végezetén elérkezik. Ezt a szerepet nyilván csak úgy tudták betölteni, ha egyeztették a táblázatot azokkal a jövendölésekkel, amelyek ismertek voltak akkoriban. Elsősorban Dániel könyve volt a mérvadó.

Dániel szerint a Biblia népe a babiloni fogságból megszabadulva hetven évhétig fog élni, azután elkövetkezik az isteni ítélet ideje, amely a boldog örökkévalóságot bevezeti. A hetven évhét hetvenszer hét éves ciklust jelent, ami 490 évet ölel föl. Ha ezt levonjuk abból az időpontból, amikor Cirusz (Kürosz) kiadta híres rendeletét, mely megengedte az elhurcolt zsidóknak, hogy hazatérjenek, és szabadon gyakorolják vallásukat, vagyis i. e. 538-ból, i. e. 48-at kapunk. A kérdés az, hogyan egyeztethető ez össze az evangéliumok leírásával?

Dániel jövendölését többen többféleképpen értelmezték. Vannak, akik szerint a hetven évhét a babiloni fogság hetven évét jelképezi. A fogság azonban csak hatvan évig tartott, és ami ennél is fontosabb, Dániel könyvét Jézus korában olyan prófétai írásnak tartották, amely a Messiási uralom eljövetelét jelenti be, meghatározva a pontos történelmi pillanatot. A könyvnek ez a része - a szakirodalom szerint - az időszámításunk előtti második században készült. A prófécia legfontosabb része így hangzik:

Ezek szerint a Fölkent megöléséig hatvankilenc évhét telik majd el attól, hogy Kürosz kiadja a parancsot a jeruzsálemi Templom felépítésére. Ez 483 évet jelent. Ha levonjuk a 483-at 538-ból (Kürosz rendelete), i. e. 55-öt kapunk. Így már van két olyan dátumunk, amelyek közül egyik sem egyeztethető össze Jézus kivégzésének dátumával.

Csakhogy az evangéliumok szerzőinek fogalma sem volt arról, hogy hány év telt el a valóságban Kürosz rendelete óta. Ők a nemzetségtáblákat és Dániel könyvének jövendöléseit használták. Ezekből viszont csak viszonylagos adatokhoz juthattak.

Számukra azonban ezek nem viszonylagos adatok voltak, hanem szent számok. Máté azt írja, hogy a babiloni fogság után Jézus a tizennegyedik generáció tagja. (Az evangélista ezzel szemben sajnos csak tizenhárom nevet sorol fel, de ha Máté azt írja, hogy tizennégy volt, és ezen kétezer éve nem csodálkozik senki, akkor tizennégy volt.) A tizennégy személy tizennégy nemzedéket jelent. Egy nemzedék élettartamát körülbelül 30 évnek szoktuk tekinteni. Ez az az idő, amikor a felnövekvő gyerekekből szülők lesznek. A tudósok szerint a Bibliában egy nemzedék alatt negyven évet szoktak érteni akkoriban. Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy a nép negyven évig bolyongott a pusztában, amíg ki nem halt az a bűnös generáció, amelyik bálványimádásba esett. Ám ez a két időtartam nem ugyanaz. A bűnös nemzedék kihalásához nyilván nem volt elég egy nemzedéknyi idő, hiszen lehettek közöttük olyanok, akik matuzsálemi kort értek meg, a nemzedék pedig pont azt az időtartamot jelenti, ami alatt egy újszülöttből felnőtt, vagyis saját gyermekeiről gondoskodó személy lesz. Ezt az időtartamot is csak jelképesen lehet állandónak tekinteni, hiszen nagy egyéni eltérések lehetnek. Az esszénusok közössége szerint harminc éves korában szólalhatott fel egy férfi először a gyűlésben, de a közösség vezetésében csak ennél idősebbek vehettek részt.

Máté nemzetségtáblájából egyértelműen kiszámolható, hogy ő kerek harmincöt évet vett egy nemzedéknek. A harmincöt azért kerek szám, mert héttel osztható. A hét ugyanis a legszentebb szám. Így Máté a babiloni fogság kezdetétől Jézus haláláig pontosan hetven évhetet számolt, tehát tisztában volt Dániel jövendölésével, amely a babiloni fogság utánra ígért hetven évhetet. Máté persze nem tudhatta, meddig tartott a babiloni fogság, mint ahogy valószínűleg azt sem tudta, hogy Jehonja a fogság elején élt, vagy a végén, innen eredhet az, hogy elszámolta magát. Pontosabban azok, akik - szemmel láthatóan - később átszerkesztették a könyvet. Ezek a számok azonban túlságosan egybevágóak ahhoz, hogy véletlenek legyenek. A harmincöt év, ami egy generáció ideje, rímel a harmincöt évhétre, ami hét nemzedéknek felel meg, s mint tudjuk, Isten azt mondta, hetedíziglen bünteti a bűnösök ivadékait. (Máshol persze szerepel a tizes, sőt az ezres szám is.) Ráadásul a hét generáció 245 évet ad, ami egészen jól megközelíti a Jupiter és a Szaturnusz különleges együttállásának gyakoriságát (erről majd később). Ezek szerint minden hetedik generációban volt lehetséges, hogy megszülessen a Messiás. Ezek alapján valószínűnek tartom, hogy Máté igazolva látta, hogy Dániel jövendölései Jézusra vonatkoztak.

Sokkal nehezebb a helyzet Lukács fejtegetéseivel. Lukács a világ teremtésétől számolta a nemzedékeket. Leírása Ábrahámtól (akivel Máté kezdi) Dávidig teljesen meg is egyezik a másik evangélium táblázatával. Dávidtól kezdve azonban minden felborul. Egészen más neveket sorol fel Dávid utódjaiként, mint Máté, még Salamon sem szerepel nála, s aztán a Dávidtól a babiloni fogság idejéig élt tizennégy nemzedék után még huszonnyolc őst sorol fel, szemben Mátéval, aki csak tizennégyet. A helyzetet még az is bonyolítja, hogy az ősök között többen szerepelnek olyanok is, akiket Máté említ, csak egészen máshol és más sorrendben.

Lukács tehát, - aki nem volt zsidó, tehát eredetileg nem sokat tudhatott ezekről a dolgokról -, kimondottan olyan nemzetségtáblát hoz, ami lényegesen különbözik Mátéétól. Kihagyta Salamont, és Dávidnak egy másik fiával, Nátánnal folytatja a leszármazási sort, akiből nem lett király. Ez a különbség, amint arról mindjárt lesz szó, biztossá teszi, hogy a nemzetségtábla összeállításában olyasvalakire hagyatkozott, aki járatos volt ezekben a dolgokban, talán Pál apostol lehetett segítségére, aki, mint egykori farizeus tanítvány, otthonosabban mozgott ezekben a kérdésekben. Az is lehet, hogy maga Pál - aki nyilván ismerte Jézus testvéreinek "hivatalos" családfáját - nem magától alkotta meg a Lukács által közölt változatot, hanem más forrásból jutott hozzá, mint amit a Máté evangélium szerzői használtak. Ez a nemzetségtábla ugyanis azt mutatja, hogy voltak olyanok, akik szerint a Messiás nem származhatott attól a Salamon királytól, aki az egyiptomi fáraó lányát vette feleségül. Ha erre gondolunk, felmerül a lehetőség, hogy itt egy olyan szekta, vagyis elkülönült vallási csoport hagyományáról van szó, amely eleve felelőssé tette Izrael hányattatásaiért a királyokat, s óhatatlanul az esszénusok, sőt damaszkuszi és babiloni közösségek jutnak eszünkbe. Mindesetre olyanok, akik úgy vélték, az eredeti prófétai hagyományt kell követni. A próféták ugyanis életük árán is szembefordultak a királyokkal, ha azok eltántorodtak Isten útjától. Pál apostol három évig élt Damaszkuszban, az ottani testvérek oltalma alatt. Damaszkusz pedig összekötő város volt Babilon és Jeruzsálem között.

A Salamonról való vélekedéshez hadd idézzem Jézus, Sirák fia szavait:

Csakhogy miért sorolt fel Lukács olyan sok őst, körülbelül kétszer annyit, mint Máté, a babiloni fogság utáni időszakra? Nos a választ talán soha nem tudjuk meg. Mivel azonban Lukács alapos ember volt, kitelik tőle, hogy ő nem csak Szent József családfáját próbálta megtudni, hanem Máriáét is, aki - mint Erzsébet rokona - talán maga is papi családból származott. Lehetséges ugyanis, hogy az esszénusok nem voltak egyedül azzal az elképzeléssel, hogy "ároni Messiás", vagyis a bűnös királyok helyett a papok véréből származó Megváltó érkezik majd. Aztán a későbbi szerkesztések miatt a két névsor teljesen összekeveredett, vagy maga Lukács sem tudta, hogy melyik ős kinek az őse volt.

Márpedig az biztosra vehető, hogy ő, vagy azok, akiktől az adatait szerezte, fontosnak tartották a világvégére vonatkozó jóslatokat. Kocsis Imre azt írja, hogy a Lukács-féle nemzetségtábla hátterében az az apokaliptikus felfogás állt, amelyik periódusokra osztotta a világtörténelmet. "Egyes apokaliptikus iratok a történelmet tizenkét periódusra osztják. A tizenkettedik korszakot követi a végítélet és a történelem lezárása (v.ö.4Ezd. 14,11. SzirBáruk 53-72.) Ez alapján lehetséges, hogy a lukácsi nemzetségtábla tizenegyes sorozata a világtörténelem tizenegy korszakát jelenti, amelyet a tizenkettedik, záró periódus követ. Ennek első tagja Jézus." (Kocsis) Lukács ugyanis hétszer tizenegy nevet sorolt fel.

Mindesetre az a tény, hogy Lukács Salamon helyett Nátánnal folytatta a sort, arra mutat, hogy kapcsolatban állt valamiféle elkülönült irányzattal, amely a nemzetségtáblák kronológiai rendszerére építve akarta bizonyítani, hogy elérkezett az utolsó korszak. Ezek szerint Lukács (és forrásai) úgy gondolták, az emberiség története mindössze háromezer néhány száz évet vesz igénybe, amin pedig már biztosan túl vagyunk. Csakhogy nem is ez a kérdés, hanem az, hogy mennyiben egyeztethető össze Lukács kronológiája Mátééval. Ha ugyanis azt vesszük, hogy Máté tizennégyes csoportokra osztotta a történelmet, Lukács pedig hetesekre, látható, hogy volt valami közös alapja a számolásnak: a hetes szám.

Dániel könyvében szerepel egy mondat, ami talán segíthet az azonosság megtalálásában: Erre a gyolcsruhába öltözött férfi, aki a folyóvíz fölött állt, jobbját és balját az égre emelte. S hallottam, amint megesküdött az Örökkévalóra: "Egy idő, két idő és egy fél idő múlva ez mind beteljesedik, akkor, amikor az az erő, amely a szent népet szétszórta, nem lesz többé." (Dán. 12,7.)

Dániel óta tehát "egy időnek, két időnek és egy fél időnek" kellett eltelnie Jézusig, ami annyi, mint két és fél "idő". Ha ezt a Dániel könyvében szereplő másik jövendöléssel vetjük egybe, ahol azt írták, hogy a babiloni fogság után 70 évhét telik majd el, azt látjuk, hogy a hetven évhetet feloszthatjuk két huszonnyolcas és egy tizennégyes periódusra. Ám ha Lukács huszonnyolc nemzedéket számolt hetven évhétre, akkor nála egy generáció élettartama tizenhét és fél év volt (két és fél évhét), ami azonban túlságosan kevés. Vegyük most azt a lehetőséget, hogy Lukács (és köre) úgy értelmezte a fenti jóslatot, hogy a "két és fél idő" a világ teremtése után telik el. Ezek szerint "egy idő" 31 generációnak felel meg, a "fél idő" pedig kb. 15-nek, így a "két és fél idő" pont 77 nemzedéket, vagyis őst ad ki. Ha ebből indulunk ki, Lukács mondata: Föllépésekor Jézus mintegy harminc éves volt. (Lk. 3,23.) arra vonatkozhat, hogy a kétszer 31 és az egyszer tizenöt nemzedéken felül eltelt még harminc év, mire Jézus a világ elé lépett. Talán így próbálta áthidalni azt a fél nemzedéket a "fél időben", ami a 31-es szám miatt keletkezett. Hiszen 31-nek a fele 15 és fél. Ám ez az értelmezés nem túl valószínű. Részben azért, mert ugyan miért pont 31 nemzedék, vagyis 155 évhét lett volna "egy idő"? Egyik sem "kerek" szám.

Nézzük tovább. Lukácsnál Dávid és Jézus között 210 évhét telt el, Máténál viszont csak 140. Ám nem maguk a számok az érdekesek, hanem az a tény, hogy mindkettő "szimmetrikus": Máténál elég megfelezni a számot, s megkapjuk a Dániel könyvében szereplő 70 évhetet, (ő úgy gondolta, hogy a Babiloni fogság pont félidőben volt Dávid és Jézus között), Lukácsnál viszont harmadolni kell a számot, ő esetleg úgy vélte, hogy Dávid nem sokkal korábban uralkodott. Vagy talán pont fordítva, arra gondolt, hogy Dávid és a babiloni fogság között telt el kétszer annyi idő, mint a fogságból való szabadulás és Jézus fellépése között. Lukács mindenesetre jobban ismerhette a hellenisztikus történelmet, mint Izrael állam régmúltját. Ez utóbbi esetben a nemzedékek "hossza" is megegyezne Máté 5 évhetes, vagyis 35 éves periódusával. Érdekes különben, hogy sem Máté, sem Lukács (vagyis a források, amikre támaszkodtak) nem vették tekintetbe azt a bibliai hagyományt, hogy Noéig egy nemzedék élettartama sokkal hosszabb volt, mint a "történelmi" időkben. Ez persze nem biztos.

Érdekes, hogy Pál apostol, aki Lukács mestere volt, több levelében korholja azokat, akik mindenféle nemzetségtáblák szerkesztésével töltik az időt, ahelyett, hogy hinnének Krisztusban.

Pedig valószínű, hogy Lukács tőle szerezhetett tudomást Jézus nemzetségtáblájáról. Az ellentmondást én - önkényesen - úgy oldom fel, hogy Pál azoknak a tévtanítóknak az erőfeszítéseit kárhoztatta, akik a nemzetségtáblák alapján akarták meghatározni világvége várható beköszöntét. Erre utal a második idézet, amiben Isten üdvözítő tervéről van szó.

Jézus maga nyilván nem foglalkozott a saját nemzetségtáblájával. A testvérei azonban igen, legalábbis a sajátjukéval, és ők azt a hivatalos változatot használták, amelyet a főpapoknak kellett hitelesíteniük, akik erre nyilván nagy gondot is fordítottak. Ezekben a nemzetségtáblákban természetesen a politikailag fontos vérvonal tükröződött. Ezt használta Máté, Lukácsnál viszont az a titkos hagyomány őrződött meg, amelyet egy elkülönült vallási csoport képviselt.

Utoljára hagytam a második kérdést, miért volt fontos, és hogyan volt lehetséges, hogy Jézus anyja szűz volt? A kérdés második felére csak később válaszolok, az első azonban összefügg mindazzal, amiről a fejezet elején volt szó. Mind a négy evangélium azt akarja bizonyítani, hogy a Messiás az Ige, vagyis Isten Fia, tehát a második isteni személy. Amikor ő "eljött az Atyától", valami egészen új dolog történt. Nem az, ami Zeusz esetében, aki szerelmesen földi utódot támasztott magának egy földi asszonytól, aki aztán félig ember volt, félig isten. Jézus egészen ember volt, és egészen Isten, állítja a teológia. Ez a Szentháromság dogmájának lényege. Az Isten maga lett földi emberré, miközben Ő maga fönt maradt a Mennyben. Ez felfogható egyfajta Új Teremtésnek. Nem véletlen azonban, hogy bár Szűz Mária szüzességét Máté és Lukács leírta, sehol máshol nem beszélnek róla a Szentírásban. Kínos dolog volt ugyanis, részben a pogány párhuzamok, részben a megbotránkozó zsidóság miatt. Mária szüzessége azonban fontos volt, mert a sokat idézett Izaiás jövendölés azt állította, hogy a szűz fiút szül. Az eredeti kifejezés vitatott jelentésű, ám már a Jézus előtt másfél-két évszázaddal készült görög Szentírás-fordításban is olyan szót használnak, ami kifejezetten szüzet jelent. Ebből azonban nem következett, hogy Máriának egész életében szűznek kellett maradnia. Ez a felfogás csak az evangéliumok keletkezése után alakult ki, nyilván görög hatásra. Vagy mégsem? János evangéliumából ugyanis kiderül, - erről majd a megfelelő helyen -, hogy Máriának nem volt több fia, aki gondoskodhatott volna róla. Ez önmagában nem bizonyítja, hogy fizikai értelemben szűz maradt, s ez nem is volt "követelmény" a Messiás anyjával szemben. Ám ha Jézus valóban egyfajta Új Teremtést képviselt, anyját tekinthetjük Új Évának, s mint láttuk, az első Éva egyik büntetése az volt, hogy fájdalommal szüli gyermekét. Arra itt most nem térek ki, hogy vajon ez a büntetés automatikusan "ment-e át" az állatokra is, vagy azok azelőtt is így szültek, vagy ez az egész történet valaminek a félreértése volt. De a Szentírás ismerőiben élt ez a legenda, és nyilván úgy gondolták, hogy a bűntelenség szimbólumára, Máriára nem vonatkozott Isten büntetése, vagyis Jézus csodálatos módon jött a világra. Hogy ez hogyan volt lehetséges, arról majd a könyv vége felé ejtek szót. Ám ha Mária szűzen szülte meg Jézust, és Jézus halálakor nem volt több gyereke, nyilván egész életében szűz volt.

Jézus születésének körülményei körül is sok a rejtély, ellentmondás. Mikor született, i. sz. 1-ben, vagy tényleg korábban? Lehetett-e a rómaiak által elrendelt népszámlálás a születésekor, amiről a hivatalos történetírás nem tud? És ha az évszámot tudhatjuk is, honnan tudjuk, hogy a téli napforduló idejére esett? Milyen csillagot láttak a keletről érkezett vendégek, amiből azt a jóslatot olvasták ki, hogy királya születik Izraelnek? Egyáltalán, megjósolhatta-e bármilyen jelenség Isten Fiának megszületését, és hihettek-e ilyen jóslatokban, amikor a Szentírás több helyen bűnnek tartja a jóslást? Kik voltak azok a napkeleti bölcsek, akik ajándékot vittek a kis Jézusnak, és hogyan találtak rá? Miért, és milyen pásztorok hódoltak az újszülött előtt? Hogyan szülte meg Mária a fiát, miért kellett titokban tartania, és nem félt-e saját gyermekétől? Hogyan viselkedett Mária és József, miután megtudták, hogy gyermekük Isten gyermeke?

Mielőtt azonban ezekkel a kérdésekkel foglalkoznánk, egy érdekes, ellentmondásnak tűnő "apróságba" ütközünk.

Vagyis azt mondja az angyal Józsefnek, hogy a fiút Jézusnak nevezze, de arra a próféciára hivatkozik, amelyben a Megváltó neve Emmanuel. Ezt az első pillantásra humoros ellentmondást természetesen az a magyarázat oldja fel, miszerint a Jézus név jelentése ez: "Jahve megszabadít", az Emmánuel jelentése pedig: "velünk az Isten". A Jézus név eredetileg Jehosuah alakú volt, és ebből származott több más név is. Ez a két jelentés a mi szemünkben nem jelent szó szerinti egyezést, de ha belegondolunk abba a helyzetbe, amelyben az eredeti prófécia keletkezett, rekonstruálhatjuk a szó ősi jelentésterjedelmét. Arra gondolok, hogy a próféta Izrael egyik legszorongatottabb helyzetében mondja: "Velünk az Isten", ami például egy háborúban jelentheti azt is, hogy "Isten megszabadít". Külön érdekessége a két szónak, hogy az egyik az úgynevezett Elohista, míg a másik a Jahvista hagyományt őrzi. Ennek a két istennévnek a viszonyáról még lesz szó.

Némileg másképp meséli el Jézus születését Lukács:

Az angyali üdvözlet számos gyönyörű műalkotás tárgya, ám azt hiszem, soha senki nem hitte el, leszámítva néhány szentet és bölcset. Most mindjárt megragadom tehát az alkalmat arra, hogy elmondjam, mi a legnagyobb bajom ezzel a könyvvel, amit írok. Az, hogy mivel bizonyítani semmit nem tudok benne, senkinek nem fog tetszeni. Azt fogják a fejemhez vágni, hogy minek a csodák mögött a "realitást" keresni. Vagy azért, mert az egész csak egy mese, vagy azért, mert ami csoda, az csoda. Csakhogy az evangéliumok szerzői nem így gondolkodtak. Számukra természetes volt, hogy léteznek csodák, hiszen vagy a saját szemükkel látták azokat, vagy igazán megbízható emberek mondták nekik. Éppen ezért nekik igenis érdekes volt, hogy ezek a csodák milyen csodálatos módon jelentek meg a hétköznapokban. Egy angyal bekopog egy házba, és rejtélyes, fantasztikus üzenetet közöl egy fiatal lánnyal, aztán elmegy. Zakariás, aki pap volt, és beléphetett a legszentebb szentélybe is, elveszti a szavát, amikor csoda tanúja lesz. Aztán mégis minden megy tovább, de az ígéret tényleg beteljesül.

Jézus születésének évéről a mai napig viták folynak. Bár a Kepler által felvetett elmélet, miszerint a dátum a Jupiter és a Szaturnusz bolygók i. e. 7-ben való háromszori együttállásával hozható összefüggésbe, általánosan elfogadott, ám vannak vallásos emberek, akik még ezt sem tartják igaznak, arra hivatkozva, hogy nem magyarázza meg a napkeleti bölcsek látogatását a kisdednél. Meggyőzni tehát nehéz bárkit is arról, hogy fogadja el ezt a dátumot, ha nem akarja. Kepler egyébként arra gondolt, hogy a bolygók együttállása váltotta ki egy üstökös megjelenését az égen. Ezért elméletével a modern csillagászat nem foglalkozott, amíg rá nem jöttek, hogy esetleg maga az együttállás lehetett az az égi jel, amit a babiloni bölcsek láttak.

Lássuk, mi is történt Jézus születésekor. József, családjával együtt Betlehembe utazott, mivel a népszámlálás miatt mindenkinek a születési helyére kellett mennie. Miután megérkeztek, és Mária világra hozta fiát, kisvártatva három napkeleti bölcs érkezett, akik úgy találták meg őket, hogy követtek egy feltűnő csillagot az égen, amely mutatta nekik az utat. Mindez így valóban mesének tűnik. Csakhogy ha elolvassuk a Szentírás leírását, és egybevetjük a csillagászok értelmezéseivel, valós eredményre jutunk.

A következő kérdésekre kell választ kapnunk. Volt-e olyan, feltűnő csillagászati esemény, amellyel egybeeshetett egy népszámlálás, s amelynek a jelentősége akkora volt, hogy keleti bölcsek érkeztek miatta Júdeába? Na és hogyan találtak rá a gyermekre?

A népszámlálás kérdésében sok vitás pont van, ám többen (pl. Kroll és Haag) lehetségesnek tartják, hogy volt időszámításunk szerint 7-ben, vagy 6-ban népszámlálás Júdeában, amit Quiriniusz bonyolított le (bár ő csak később volt helytartó). Augusztus valóban rendelt el általános összeírást i.e. 14-ben, ami a birodalom nagysága miatt csak évekkel később, vagyis 7 körül ért el Júdeába, nem sokkal az Egyiptomban tartott népszámlálás után. Erről az egyiptomi népszámlálásról maradtak fenn adatok, innen tudjuk azt is, hogy minden látszólagos logika ellenére az embereket nem a lakóhelyükön, hanem a születési helyükön írták össze. Ez csak akkor logikus, ha feltételezzük, hogy vezettek nyilvántartást a gyerekekről, különben ennek a módszernek nem lenne semmi értelme. Mint azt a nemzetségtáblák kérdésénél láttuk, léteztek nyilvántartások, ha máshol nem is, a főpapok levéltárában biztosan. Nyilván ennek valamiféle másolatával tudta igazolni minden férfi a származását, s ezért nagy becsben tartotta. Gondolom, a népszámlást végző katonai és civil tisztviselők megkapták azoknak a nevét, akik egy adott településen születtek, és várták, hogy az illető megjelenjen a bizottság előtt egy megadott időtartamon belül. A nyilvántartásba vett emberek pedig igazolást kaptak arról, hogy megjelentek a bizottság előtt, s akinek ilyen nem volt, a rómaiak katonás szigorral megbüntették. Feltehető, hogy az összeírást késő ősszel, télen végezték, amikor a mezőgazdasági munkák szüneteltek. Mindenesetre valószínű, hogy Lukács adata a népszámlálással kapcsolatban helytálló.

Menjünk tovább. József megérkezett családjával Betlehembe, ahol csak egy istállóul szolgáló barlangban kaptak helyet. Vajon tényleg olyan sokan jöttek volna össze hirtelen a kisvárosban, amikor pedig nem volt semmilyen ünnep, hogy nem volt hely sem rokonoknál, sem fogadóban, sem karavánszerájban? Ennek megválaszolásához előbb tisztázzuk, kik voltak a napkeleti bölcsek. A hagyomány szerint káldeus, vagy méd papok, akik Bábel (Babilon) városából érkeztek. De miért? Mit érdekelte volna a perzsa, asszír, méd, ki tudja milyen származású csillagász-papokat a zsidók újszülött királya, amikor Jeruzsálemben éppen volt király, és voltak törvényes örökösei? És főleg miért akartak volna hódolni előtte?

A válasz kézenfekvő: a napkeleti bölcsek zsidók voltak. Azt azonban nem lehet pontosan tudni, honnan jöttek. Lehetséges, hogy Damaszkuszból. Ám Damaszkusz viszonylag közel volt, és bár kereskedelmi szempontból nagy jelentőséggel bírt, s azt is tudjuk, hogy az esszénusok, vagy egy másik, elkülönülő vallási csoport Damaszkuszban rendezte be központját, semmiképpen sem lehetett akkora kulturális központ, ahol nagy csillagászati tudással rendelkező papok éltek volna.

Tudjuk, hogy a babiloni fogságból nem mindenki tért haza. Magának a perzsa uralkodónak is érdekében állt, hogy legyenek az udvarában zsidó főemberek, tudósok, papok, akiknek segítségével jobban tájékozódhat a számára ismeretlen kultúrájú országban is. Dániel könyvét pedig szintén érdemes komolyan venni: ha nem is tértek meg a pogányok, és nem vették fel a zsidó vallást, a Dániel és társai által véghezvitt csodás álomfejtések és más tettek komoly tiszteletet vívhattak ki számukra. Így, a megerősödött szellemi központ nyugodtan fennmaradhatott a perzsa birodalom bukása után is, annál is inkább, mivel a görög műveltségű, hellén birodalomban kisebb volt a nemzetiségi hovatartozás jelentősége. Tudjuk továbbá, hogy Babilonban i. sz. 1038-ig létezett egy izraelita vallási iskola, ami a szétszóratás utáni zsidóság egyik legfontosabb szellemi központja volt. Ráadásul, ahogy arról a nemzetségtáblák kapcsán már tettem említést, kellett lennie egy olyan vallási-szellemi irányzatnak, amely szembefordult a hivatalos, állami politikával, mert már Salamont is hibásnak tartotta az egykori ország bukásáért. A Lukács-féle nemzetségtábla ezt a szemléletet tükrözi. Minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy ez a vallási-szellemi központ nem óhajtott részt venni annak a bűnös politikának a folytatásában, amit Dávid királyi utódai elkezdtek, s amit a hazatérés után mások folytattak. Eleinte talán reménykedtek, de amikor semmi nem úgy alakult, ahogy ők helyesnek tartották, visszamentek Babilonba, ahol a testvéreik várták őket. Azt, hogy a napkeleti bölcsek Babilonból érkeztek, a különös csillag is alátámasztja, amint arról mindjárt lesz szó.

Maga a Betlehemi Csillag nem üstökös volt. Egy üstökösből ugyanis bármit "ki lehet olvasni", például, hogy háború lesz, vagy földrengés, de egy olyan összetett dolgot, hogy királya születik a jelentéktelen Júdeának, nem. Abból viszont, amit a csillagászok mondanak, hogy a Betlehemi Csillag a Jupiter és a Szaturnusz bolygó együttállása volt, már igen. Az asztrológiában ugyanis a Jupitert az uralkodás (király), a Szaturnuszt pedig Izrael jelképének tartották már akkor is. Az Apostolok Cselekedeteiből (ApCsel 7.42) kiderül, hogy amikor a bűnös nép bálványimádásba esett Mózes idején, istenként tisztelte a Keván nevű csillagot. Ez a név állítólag mezopotámiai eredetű (Kroll, Haag). Máshol (ApCsel 7.42) a Refán (Rompha) néven említik ugyanazt, vagyis a Szaturnuszt. Feltehető, hogy ez utóbbi a csillag egyiptomi neve volt. A bolygóegyüttállás magyarázatot ad arra is, hogy a csillag "előttük járt", ahogy azt Kroll részletesen (bár kissé naivan) kifejti könyvében. A Szaturnusz és a zsidó nép közötti kapcsolat eredetéről nem tudunk semmit. Ez nem kérdőjelezi meg azt a tényt, hogy akkor mindenki a Szaturnuszt tartotta a zsidók csillagának. Bennem azonban régóta bujkál a kis(?)ördög: nem lehet, hogy távcső nélkül is látta valaki a Szaturnusz gyűrűjét? Ha ugyanis látta, abból könnyen vonhatta le azt a következtetést, hogy a Szaturnusz az egyetlen "körülmetélt" csillag...

A csillagászatban járatlan olvasóim kedvéért szükség van egy kis kitérőre. Az éjszakai égbolton alapvetően három természetes égitestfajta látható. Ebből az első a Hold, de ez most nem érdekes. Maguk a csillagok azonban két típusra oszthatók. Az állócsillagok olyan távoli napok, mint a mi Napunk, amelyek saját fényt bocsájtanak ki. Ők egymáshoz képest mindig azonos helyzetben vannak a Földről nézve. Ők alkotják az égbolt "koordináta rendszerét". Ez a koordináta rendszer azonban forog, mivel a Föld forog a tengelye körül, ráadásul nem mindig látható mindegyik, egy adott pontról, mivel a Föld közben kering is a Nap körül. S mivel a Föld forgástengelye nem merőleges a keringési síkjára, vannak olyan csillagok, amelyek egész évben láthatók az északi, vagy a déli féltekén, de vannak olyanok, amelyek nem.

Az állócsillagokat már réges régen csillagképekre osztották, hogy tájékozódni lehessen köztük. Az általunk Göncöl-szekérnek ismert csillagképet Egyiptomban Széth combjának tekintették, de volt náluk Víziló csillagkép is (Hahn). Az általunk ismert állatövi jegyek képeit azonban nem Egyiptomban, hanem Mezopotámiában alakították ki. A csillagképek között vannak olyanok, például a Kis és a Nagy Göncöl, amelyek egész évben láthatók éjszaka, de vannak olyanok is, amelyek nem. Azokat, amelyek nagyjából ugyanazon a látszólagos pályán mozognak, mint a Nap, állatövnek nevezik. Ezek azért mozognak ugyanazon a pályán, mint a Nap, mert azon a síkon helyezkednek el a világűrben, mint amin a Föld kering a nap körül. Mivel a Föld egy év alatt megkerüli a Napot, annak mindig más-más oldalán tartózkodik, ezért az állatöv csillagképei, amelyek ezen a pályán találhatók, vagy csak nyáron, vagy csak télen (illetve ősszel és tavasszal) láthatók, mert csak akkor látszanak, amikor a Nap éppen ellenkező irányban van. Nappal ugyanis nem jól látszanak a csillagok.

Mivel tizenkét hónap lett, az állatövi csillagokat tizenkét képre osztották. Ezek a Nap "házai". Ez azt jelenti, hogy a Nap délben, vagyis nappal mindig valamelyik csillagképben tartózkodik. Ezek a házak azonban akkor nem láthatók, hiszen nappal van. Az Oroszlán csillagkép az augusztus hónap "háza", mert augusztusban a Nap délben éri el ezt a csillagképet, így az Oroszlán csillagkép csak télen és tavasszal látható, akkor van pont szemben a Nappal. Az asztrológiával foglalkozó papok tehát már igen régen képesek voltak olyan elvont gondolkodásra, amely ennek a rendszernek a felállításához szükséges.

A harmadik csoport az éjszakai égen a mozgó csillagoké. Ezeket, mivel az állócsillagokhoz képest folyton változtatják a helyzetüket, elnevezték bolyongó csillagoknak, vagyis bolygóknak. A bolygók a Nap körül keringenek, mint a Föld, s mivel naptávolságuk, keringési idejük is nagyon különbözik, az égbolton látható mozgásuk olyan bonyolult, hogy annak leírására csak Ptolemaiosz tudott először tökéletes rendszert adni. Mivel a bolygók keringési síkja (ez elvileg véletlen) nagyjából megegyezik a Földével, ezek is az állatövi jegyek háttere előtt vonulnak el.

A bolygók a keringő mozgás miatt időnként "visszafelé" mozognak az égbolton. Ahhoz, hogy ez mit jelent, még egy dolgot kell tisztáznunk. A csillagok (állócsillagok és bolygók) mozgása szabad szemmel nem látható. Egy egyszerű megfigyelő számára tulajdonképpen egyhelyben állnak. Pontosabban a Naphoz és Holdhoz hasonlóan egy fél nap alatt elfordulnak Keletről Nyugatra, mindegyik "egyszerre". De ez a mozgás olyan lassú, hogy aki csak felpillant az égre, állni látja őket. Ám ha valaki minden éjszaka végez megfigyeléseket, és egy csillagtérképen berajzolja a bolygók mozgását, észreveszi, hogy megváltozik a helyzetük az állócsillagokhoz képest. Egyszerű esetben mondjuk a Mars, ha ma a Halak csillagképben látható, egy kis idő múlva a Bika csillagképbe fog kerülni. Csakhogy, mivel a Mars lassabban kering a Nap körül, mint a Föld, hiszen nagyon messze van tőle, látszólagos mozgásában lemarad, vagyis "hátrál" az állócsillagokhoz képest, egy kis hurkot tesz meg néhány hét alatt, néha "meg is áll", - vagyis a Naphoz viszonyított, Földről látható szöge ugyanakkora marad -, majd újra elindul a "rendes" irányba. Különösen érdekes jelenség az, amikor néhány bolygó a Nap másik oldalán van, a Földhöz képest. Ilyenkor, mivel távolságuk és keringési idejük nagyon eltérő, előfordul, hogy az egyik "bevárja" a másikat, vagyis a Földről nézve utolérik egymást. Ilyenkor, látszólag olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy feltűnő jelenség jön létre, amit még egy laikus is észrevesz. Nem teljesen takarják el egymást, de olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy az ember azt kérdezi: Jé, ez a csillagpár eddig is ott volt, csak én nem vettem észre?

Az ilyen bolygóegyüttállásokat előre meg lehet jósolni. A mai csillagászati tudásunk szerint tetszőleges időtartamra előre, sőt visszafelé is meg tudjuk állapítani az idejüket. Csakhogy nem csak mi vagyunk ám ilyen okosak! Előkerültek ugyanis olyan ékírásos táblák, amelyekből - P. Schnabel (1925.) megfejtése szerint (Haag, Kroll) - kiderül, hogy a Jupiter és Szaturnusz bolygók ismétlődő együttállásairól már jóval időszámításunk előtt is több évszázadot felölelő táblázatokkal rendelkeztek. És nem akárhol: Babilonban! Ezek a táblázatok még ékírással készültek, tehát igen régieknek kell lenniük. Természetes tehát, hogy a babiloni csillagászok tisztában voltak vele, hogy ez az égi jel be fog következni. Az egyik táblán pedig olyan szöveg is található, amely az időszámításunk előtt 7-ben lévő bolygóegyüttállást írja le. Az is szerepel a táblán, hogy születni fog egy király Nyugaton, aki az egész világnak békét és igazságot fog hozni (Kroll)

A kérdéses időszakban a két bolygó i.e. 8-ban kezdett közeledni egymáshoz. Majd a következő évben tavasszal összetalálkoztak, vagyis szinte egyszerre keltek fel a keleti égbolton, amikor a nap lenyugodott nyugaton. A napkeleti bölcsek ezután nyilván útra keltek, és néhány hét múlva megérkeztek Jeruzsálembe. Azt mondták, hogy látták a csillagot napkeleten, amit úgy is lehet érteni, hogy a csillagot a keleti égen látták, meg úgy is, hogy ők voltak keleten, és látták a csillagot. Amikor megérkeztek, kérdezősködni kezdtek, hogy hol van a csecsemő. Természetesen a királyi udvarba mentek, hiszen előkelő vendégek voltak.

Heródes erre egész Jeruzsálemmel együtt megdöbbent. Vagyis a napkeleti bölcsek érkezése nagy feltűnést keltett, az egész város erről beszélt, és mindenki csodálkozott, hogy milyen trónörökösnek akarnak hódolni ezek a fura öltözetű idegenek. Heródes nem volt zsidó, összehívatta tehát a papokat és írástudókat, hogy megtudja, mit mond a Szentírás, hol fog megszületni a Megváltó. Gondolom, nagy hajcihő kerekedhetett. Ebből ugyanis kiderül, hogy tudták, magát a Messiást kell várni, akit hivatalosan ugyan eddig is mindenki várt, de "nem volt mindenkinek egyformán sürgős".

A szakértők azt a választ adják, hogy a Messiás Betlehemben fog megszületni. Ez nem volt százszázalékos válasz, hiszen, mint láttuk, némelyek azt állították, hogy senki sem fogja tudni, honnan származik a Messiás. Heródes tehát nem lehetett teljesen biztos a dologban.

De a csillagászok sem. Ők is ismerték a próféciákat, de azt ők sem tudták, hogy melyik jövendölés az igazi. Meg kellett várniuk a második bolygó együttállást. Ebben az évben ugyanis az a ritka, mindössze 258 évenként előforduló tünemény zajlott le, amikor a Jupiter és a Szaturnusz háromszor is találkozik az égbolton. Ennél a második együttállásnál kiderült, hogy a csillag-randevú napról-napra, pontosabban éjszakáról-éjszakára egyre inkább "délen" látható. A bolygók természetesen (elvben) minden nap láthatók Keleten, Nyugaton és Délen is. Hiszen ahogy a Föld forog a tengelye körül, a csillagok "felkelnek" és "lenyugszanak" minden nap. Nem mindegy azonban, hogy milyen messze vannak a Naptól. Vagyis, melyik égtáj irányában látszanak, amikor besötétedett.

Elindultak tehát Jeruzsálemből Betlehembe, és a csillag most is "előttük járt". Ez azt jelenti, hogy Jeruzsálemből nézve a két bolygó déli irányban tündöklött, miután lement a nap. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mágusok csak éjszaka közlekedtek volna, hogy kövessék a csillagot. Viszont megtudták, hogy jó helyen járnak. Azért örültek meg neki, amikor a csillag "megállt" Betlehem fölött, mert beigazolódott az, amit sejtettek: valóban a Messiás fog megszületni. Az Írás és az asztrológia azonos dolgot állított. A második együttállás novemberben volt, és a régi, ékírásos táblán pontosan szerepel a dátum is (Kroll), persze a babiloni naptár szerint. A harmadik együttállás pedig decemberben következett be, ráadásul mindez a Halak csillagképben, ami a Jupiter "saját háza" volt. Ez csak kb. 800 évenként fordul elő (Schalk, Kroll). Az a kifejezés, hogy "megállt a hely fölött", nem azt jelenti, amit a laikusok gondolnak, hogy a csillag több órán keresztül egy helyen látszott. Ilyen nincs. Épp ellenkezőleg, azt jelenti, hogy estéről estére visszafelé haladt, méghozzá mindkét csillag. Vagyis nem követte az állócsillagok koordináta rendszerét, hanem késett azokhoz képest, mert a Naphoz való szögük állandó maradt. Ennek oka az, hogy miközben a Föld mozog előre a saját pályáján a Nap körül, a másik két bolygó, amely a Nap "túloldalán" van, közeledik felénk a távoli világűrben. Ilyenkor van egy rövid időszak, amikor ez a két mozgás kiegyenlíti egymást úgy, hogy a Földtől a bolygókig húzott képzeletbeli egyenes azonos szögtávolságra marad a Naptól. Így "állt meg" a Betlehemi Csillag, amikor a napkeleti bölcsek meglátogatták Dávid városát. Amikor a Nap lenyugodott, a két bolygó mindig az égbolt közepén ragyogott. Mintha direkt mutatni akarna valamit.

Most jön a lényeg. Az még rendben van, hogy a csillagászok megtalálták Betlehemet, ahol a Messiásnak meg kellett születnie, hiszen azt úgyis tudták, hol van, de honnan tudták, hogy melyik utcában, melyik házban, kinek a gyermeke lesz? Az írás ugyanis csak annyit mondott, hogy a "szűz fiút szül". Csak nem mehettek oda minden terhes anyához, hogy "tessék mondani, maga szűz?" Tudomásom szerint, azzal a lehetőséggel, hogy a napkeleti bölcseknek nehézséget okozott Jézus megtalálása, egyedül a "Brian élete" című film alkotói foglalkoztak. A szakirodalom átsiklik a kérdés fölött, mint olyasmi fölött, amit nem kell firtatni, mert nyilván csoda történt.

Én azonban nem osztom ezt a véleményt (bár a csoda tényét elismerem), mert ha az Isten vette a fáradságot, hogy akkor szülessen meg, amikor a Jupiter és a Szaturnusz együttállásban voltak, hogy legyen dolguk a csillagászoknak, akkor mi is vehetjük azt a fáradságot, hogy gondolkozzunk.

Előbb azonban vizsgáljuk meg azt az ellentmondást, hogy Máténál napkeleti bölcsek, Lukácsnál viszont a mezőn éjszakázó pásztorok hódoltak a csecsemő előtt.

A "rejtvény" megfejtéséhez fontos, hogy a pásztorok természetfölötti dolgokról számoltak be: angyalról, angyalok seregéről. A csodák látása különben is jellemző a mezőn éjszakázó emberekre, ufót is gyakrabban látnak a szabadban, mint a városokban. De miért pont a pásztoroknak jelentek meg az angyalok, és egyáltalán, miért jelentek meg bárkinek, ha a gyermek születését ajánlatos volt titokban tartani?

Nem tudom, megbotránkoznak-e rajta, mégis kénytelen vagyok azt mondani, hogy a pásztorok nem láttak semmiféle angyalokat. Ők a babiloni csillagászokat látták, akik feltehetően sokat adtak a megjelenésükre, s mivel gazdagon utaztak, Júdeában szokatlan öltözetű katonákra is szükségük volt, akik megvédik őket a rablóktól. A Jeruzsálem felé vivő út nem mindenütt volt túl biztonságos. Különösen ott, ahol a hegy, amelyre a Szent Város épült találkozik a Jordán völgyét, vagy a Holt tengert körülvevő szakadékkal. De Betlehem környéke is elég hegyes-völgyes vidék. Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd meg is örökítette egy rablás történetét. Persze nem tudhatjuk, hogy a keleti mágusok ezen az úton haladtak-e, mindenestre a jelenet talán éppen azt örökíti meg, amikor a "pásztorok" (ejnye-bejnye) meg is támadták az egyik utast, mert azt hitték, egyedül van, s aztán a váratlanul felbukkanó, csillogó öltözékű seregtől káprázni kezdett a szemük, és megjavultak. Talán ebben maguk a babiloni mágusok is közrejátszottak: angyalok küldötteinek nevezték magukat, és felszólították a rablókat, hogy javuljanak meg, menjenek Betlehembe, és hódoljanak új királyuk előtt, mert megszületett a Messiás. A Messiást ugyanis minden bizonnyal még a rablók is várták.

Valószínűnek tartom, hogy a pásztorok ezután követték a csillagászokat, másképp nem tudhatták meg, hova kell menniük hódolni. Van ugyanis egy mondat, ami arra utal, hogy az "angyalok", vagyis a napkeleti bölcsek útbaigazították őket. Azt mondták nekik, hogy egy jászolba fektetett csecsemőt kell keresniük. Ez a mondat azt mutatja, hogy igenis kellett lennie valamilyen jelnek, hogy megtalálják a csecsemőt, és erről a jelről a pásztorok a napkeleti bölcsek révén szereztek tudomást.

Van itt még egy apróság. A csillagászokat egy angyal figyelmezteti álmukban, hogy ne térjenek vissza Heródeshez, aki, mint láttuk, felkérte őket, hogy vezessék nyomra. Nekem azonban meggyőződésem, hogy a bölcsek nem voltak buták. Maguktól is tudták, hogy Heródes veszélyt jelent egy olyan csecsemőre, aki fenyegetheti az uralmát, mert a törvényes királyi család leszármazottja. Hiszen ha a gyermek felnő, és a nép élére áll, képes lenne Heródest letaszítani a trónról. Márpedig Heródes a saját fiainak megöletésétől sem riadt vissza, hogy megőrizze uralmát. A Messiást ugyanis a korabeli emberek jelentős része földi személynek tartotta, aki Dávid király örökségére jogosult. Heródesnek egy ilyen csecsemő megöletése nem jelentett erkölcsi konfliktust, mit érdekelte őt a nép babonája? Neki csak a hatalom volt fontos.

Az angyalok gyakori emlegetéséről meg csak annyit, hogy az evangéliumok szerzői mások elbeszéléseire támaszkodtak, amikor Jézus születéséről írtak. Majdnem két emberöltő telt el addigra. Mivel azok, akikkel megtörténtek a dolgok, már nem éltek, a megmagyarázhatatlan részeket kénytelenek voltak az isteni Gondviseléssel magyarázni. Jellemző ugyanis, hogy az Újszövetségben ezen kívül mindössze kétszer jelenik meg angyal, ám azok szintén olyan esetek, amelynek nem volt tanúja. De róluk a megfelelő helyen.

Mint láttuk, amikor a csillagászok a királlyal beszéltek, egész Jeruzsálem megdöbbent. Vagyis mindenki értesült a Messiás várható megszületéséről. Ebben a légkörben érkezett meg József a családjával Betlehembe, amihez át kellett utaznia Jeruzsálemen. Tehát nyilván azt is megtudta, hogy Heródes keresteti a csecsemőt. S mivel József tisztában volt vele, milyen csodálatos gyermeket szállítanak titokban, magától is tudta, hogy ajánlatos rejtekhelyre vonulniuk. Ezért született Jézus istállóban.

Az összeíró bizottság elé azonban el kellett menni. Az összeírók előtt mindenkinek meg kellett jelennie, Lukács szövege szerint a nőknek is.

A csillagászok eközben figyelték az embereket, kérdezősködtek, s nyilván felhasználták a népszámlálás adatait is saját céljukra. Hosszú ideig lehettek Betlehemben, és türelmesen vártak. Látták Józsefet, akiről azt is megtudták, hogy Dávid leszármazottjának tartják! Bár ez Betlehemben nem lehetett ritka dolog... Viszont, mivel a csillagászok tudták, hogy Heródes emberei követik őket, - hiszen a kegyetlen király ravasz is volt -, nem mehettek el személyesen hódolatukat tenni. Ezért lehet, hogy a pásztorokat küldték el maguk helyett.

Túlságosan kalandos így a történet? Igen, az. De ezzel még nincs vége. Elképzelhető lenne, hogy azok a mágusok, akik a csillagok jeleiből kiolvasták, hogy megszületik a Megváltó, majd odamentek, hogy hódolatukat fejezzék ki előtte, magára hagyták volna népük üdvösségét? Aligha. Későbbi szerepükről nemsokára lesz még szó, az azonban egészen bizonyosnak tűnik, hogy a kalandos történet már itt folytatódik. Heródes megtévesztésére Józsefet Egyiptomba küldték. A galileai ácsnak ugyanis nyilván nem nagyon voltak "összeköttetései", míg a babiloni főembereknek biztosan. A család biztonsága érdekében megfelelő helyre kellett irányítani őket, anélkül, hogy Heródes gyanút fogna. Ezért ők maguk kerülő úton mentek vissza Babilonba, a gyermek és családja mellé pedig kísérőket adtak, talán magukat a pásztorokat. Persze maga a kerülőút kifejezés is érdekes, hiszen Jeruzsálem és Babilon között nem volt túl sok út. A sivatagon át nyilván nem mehettek. Elképzelhető tehát, hogy maguk is Egyiptomba mentek, s aztán hajóval mentek haza, megkerülve az Arab félszigetet, és felhajózva a Tigrisen vagy az Eufráteszen. De ez már tényleg kalandfilmbe illő fordulat...

Heródes ezután dühében több ezer csecsemőt megöletett, de hiába.

A következő kérdés az, hogy milyen napon született Jézus. A december 25-i dátumot teológiai és egyéb egyházi szempontok miatt jelölték ki, jóval később, méghozzá a rómaiak, akiknél a téli napforduló Sol napisten ünnepe volt. Természetesen csak azután, hogy a római birodalomban államvallás lett a kereszténység. Az akkori egyházatyák, okosan úgy gondolták, hogy a Napisten kultusz napját, a téli napforduló ünnepét könnyen át lehet alakítani keresztény ünneppé. Sol ilyenkor meghalt, majd feltámadt, ahogy azt a nappalok rövidüléséből, majd hosszabbodásából már régen kitalálták az emberek. Ám Jézus születésének idejében még senki nem tudta, hogy meg fog halni, és fel fog támadni, tehát a szemtanúk nem igazíthatták ehhez a születés dátumát.

Valószínű ugyanis, hogy maga Mária sem tudta megmondani, melyik napon szült, mert nem ismerték a mai értelemben vett naptárt. A napoknak még nevük sem volt, kivéve a szabbatot. Az időt általában az ünnepekhez viszonyítva mérték, amelyeket a hold-hónap ingadozása, illetve az újhold empirikusan történő megfigyelése miatt mindig központilag rendeltek el. Jézus születésével kapcsolatban pedig semmilyen ünnepet nem említenek. A későbbi hagyomány a téli napfordulóval hozta összefüggésbe az eseményt, aminek csak az lehetett az alapja, hogy a napkeleti bölcsek látogatása, vagy a gyermekgyilkosság emléke sokáig megmaradt. A korai egyházban, az első, második században vagy nem is ünnepelték meg Jézus születését, vagy csak a "megtestesülést" ünnepelték meg, január ötödikén. Később aztán voltak olyanok is, akik azon spekuláltak, hogy Jézus fogantatása ugyanarra a napra esett, mint későbbi kivégzése, s mivel ennek dátumát ismerték, ahhoz hozzáadva a kilenc hónapot, december 25-ét kaptak. Az a szokás, hogy Jézus születését és feltámadását egy napon ünnepelték, az első keresztények között már jóval a római eredetű Karácsony előtt szokás volt. Mivel azonban azt ők is jól tudták, hogy Jézus télen született, elvégre ők is ismerték a templomban történő bemutatás emlékére rendelt ünnepet, ez csak azt jelentheti, hogy a fogantatás napját ünnepelték márciusban.

Valószínű, hogy amikor Jézust felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák a templomban, a babiloni csillagászok még nem indultak haza, keletre, különben a gyermek veszélyben lett volna. A templomban ugyanis Jézust be kellett jegyezni, ahogy minden újszülött fiút, főleg azt, aki Dávid leszármazottja! Így neki is lett egy nemzetségtáblája, amit persze ő maga nem vett komolyan felnőtt korában. Szent Józsefnek tehát volt oka az aggodalomra, ám azt ő is tudta, hogy a papság és a király között nincs túl jó viszony, így a Templomban nem volt oka a királytól tartani. Valószínű különben, hogy sok gyerek született, s közöttük sok lehetett Dávid családjának tagja. Az sem kizárt, hogy József, kegyes csalásból és jogos önvédelemből azt mondta, hogy Jézus Názáretben született. Ez érthetővé tenné az írástudók értetlenkedését, amikor ostobaságnak nevezik, hogy valaki Galileából várja a Messiást.

Kell néhány szót szólnunk Betlehemről is. A híres jóslat, hogy a Messiás Betlehemben fog megszületni, ("Te, efratai Betlehem...") minden írástudó előtt ismert volt. Mint láttuk azonban, Máté szerint Jézus egy másik jóslatot is betöltött: Názáretinek fogják nevezni. (Mt. 2.23.) Namost Máté voltaképpen arra alapozza ezt a kijelentését, hogy Izaiás, Jeremiás és más próféták a Messiást "virágzó ágnak" nevezik, s ezt a héberben necer-nek mondták. Haag azonban ezt nem említi, ő csak azt írja, hogy Názáret neve a héber nasar, "virraszt" szóból ered. Azt, hogy akkor a Máté evangélium szerzője miért hozta összefüggésbe a necer szóval, nem magyarázza meg. Ráadásul a Júda földjén lévő Betlehemen kívül a próféták korában volt még egy Betlehem, fent, az északi országrészben, Efráim(!) földjén, méghozzá majdnem ott, ahol a későbbi Názáret!

Magának Betlehemnek is beszédes neve van. A szó "Kenyér háza" jelentésű, s ezt előszeretettel veszik Jézusra való jövendölésnek, hiszen, Ő önmagát kenyérként kínálta az embereknek: Én vagyok a mennyből alászállott kenyér. (Jn.6.51.) Csakhogy a város neve az egyiptomi időkben (a Tell El Amarna-i levelek alapján) "Lámuel istennő háza" jelentésű volt. Ám ahogy Kroll levezeti, ebből a jelentésből már a honfoglalás idején "Kenyér háza" lett. A Messiás születési helyével kapcsolatos jövendölések tehát elég sok találgatásra adnak okot ma is, hát még akkoriban!

Hát nem olyan ez az egész, kedves Olvasó, mintha az Isten, amikor elküldi Fiát a világba, előtte gondosan összekuszálna minden nyomot? Mint egy indián, aki a saját nyomában hátrafelé lépked, hogy megtévessze az ellenségeit? Jézus teljesítette a Messiásra vonatkozó próféciákat, azokat is, amik ellentmondottak egymásnak, de úgy, hogy azt rajta kívül akkor senki sem tudta. Hiszen a kortársai előtt ő názáreti születésű volt, miközben néhányan mégis tudták, hogy Betlehemben született, de ezt nem verték nagydobra. Vagyis azoknak is igazuk lett, akik azt mondták, hogy senki nem fogja tudni, honnan jön a Messiás.

Felmerül tehát a kérdés, mi értelmük volt ezeknek a jóslatoknak egyáltalán? Különösen akkor, ha tekintetbe vesszük azt a tényt is, hogy Izajás, vagy Jeremiás jóslatait a Messiásra vonatkozóan csak néhány száz évvel a keletkezésük után kezdték úgy értelmezni, ahogyan azt Jézus korában értették, és amiből a keresztény értelmezés kialakult: olyan uralkodója Izraelnek, aki az egész világ számára megteremti a boldogság, igazság és bőség korszakát, aki Isten helytartója lesz a Földön. S még ez a kép is sok átalakuláson ment keresztül a zsidó vallásban is, nemhogy a kereszténységben. Hogyan tekinthetnénk Jézusra vonatkozó jóslatnak azt az izajási jövendölést, amit kifejezetten Ácház királynak mond, és eredetileg annak szűz hitvesére vonatkozott? Ezért az Úr maga ad nektek jelet: Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el. (Iz.7.14.) Csakhogy ezt, már jóval a kereszténység fellépése előtt a majdani Messiásra vonatkoztatták, amit például az is bizonyít, hogy az eredeti almah "férjhez menendő" szót a Szeptuagintában, vagyis a görög nyelvű Ószövetségben már "szűz"-nek fordították, időszámításunk előtt kétszáz évvel. Milyen jövendölés az, ami egy bizonyos konkrét tartalmon kívül olyannyira tágan értelmezhető, hogy arra egy a zsidó vallással szembenálló vallást lehet alapítani?

A kérdés egyik fele a prófétaság mibenlétére vonatkozik. Ez azonban olyan terület, amelyben ma, háromezer évvel a próféták után, nem igazán tudunk okosak lenni. A prófétákat sokan talán egyfajta révületbe esett sámánnak képzelik, márpedig ez szinte biztosan nem így volt. Valószínűleg előfordult, hogy önkívületbe estek, ám azok a próféták, akiknek a szövegeit a Szentírás megőrizte, maguk írták, vagy diktálták le könyveiket - ha nem is egészen abban a formában, ahogyan azokat ma ismerjük - tehát biztosan nem voltak tudaton kívüli állapotban. A prófétáknak különleges szerepük volt a hivatalos egyházban, de azon belül volt meg a szerepük. Ahogyan arra a Szentírás alapján hivatkoznak, Isten Mózes, a politikai vezető mellé rendelte Áront, a bátyját, vallási vezetőnek, akit szintén prófétának tartott az utókor. Igaz, Mózest is, de az ő helyzete egészen különleges volt, mert ő személyesen találkozott Istennel, ha balesetvédelmi okok miatt nem is láthatta az arcát.

A válasz, részben abban keresendő, hogy Isten jövendöléseinek, azoknak a képeknek, érzéseknek, vagy bizonyos esetekben szavaknak, amelyeket a prófétákhoz intézett, nyilván örökérvényűeknek illett lenniük. Olyan jelentéssel kellett bírniuk, amely minden időben igaz. Ezért voltak isteni kinyilatkoztatások. Persze volt aktuális értelmük, de az aktuális jelentés is mindig a nagy, végső, távoli igazság felé jelölte ki az utat. Természetes, hogy ezeknek a "szózatoknak" volt ilyen jelentésük is, mert ha csak örökérvényű jelentésük lett volna, nem csak nem értik meg azokat az adott korban élő emberek, de nem is érdekli őket. Kit érdekelt volna egy olyan jóslat, hogy "óvatos légy a 220 Volttal!" vagy: "a Föld nem a mienk, csak kölcsön kaptuk az unokáinktól"? Márpedig ezek is érvényesek minden korban. De az is kevés lett volna, ha csak ennyit mondanak: "legyetek jók!" A jövendöléseknek olyanoknak kellett lenniük, amelyek egy adott pillanatban aktuálisak, majd ahogy telnek az évszázadok, kiderül, hogy egyre több jelentésük van, és még mindig előre mutatnak. A próféták ezt tudták is. Ékes példa erre Bileám (Bálám) szövege, bár ő "mezopotámiai" jövendőmondó volt, de sok érdeme miatt bekerült a zsidóság történelmébe: Látom, de nem most, látom, de nem közelről. Csillag tűnik fel Jákob (törzséből), jogar sarjad Izraelből. Bezúzza Moáb halántékát, s Szet fiainak koponyáját. (Szám. 24.17.) Vagyis mindaz, amit jövendöl, nagyon távoli jövőben fog megvalósulni. (Ezt a jóslatot értelmezték úgy, hogy a Messiás születését egy csillag fogja megjövendölni.)

Mindez igaz, de miért volt erre szükség? Nos, erre a kérdésre csak nagyon sokára fogok válaszolni. Most azonban válaszolok arra, amiben ugyanez a kérdés szerepel, csak "kicsiben", méghozzá a könyv jelenleg aktuális részére vonatkozóan: mi szükség volt arra, hogy Isten a Jupiter és a Szaturnusz segítségével megjövendölje saját világra jöttét? Miközben arra törekedett, hogy titokban tartsa? Különösen akkor, ha tudjuk, hogy ez elvileg minden 258-dik évre igaz volt, mégsem jött a világra? Ha igyekezett titokban tartani jelenlétét, hiszen gondosan összekuszálta a megszületésére vonatkozó jóslatokat, akkor miért jósolta meg - két bolygó segítségével -, hogy most eljön?

Akár hiszik, akár nem, erre roppant egyszerűen lehet válaszolni. A dolog ugyanis pont fordítva van. Nem Isten jósolta meg, hogy most jön, hanem épp ellenkezőleg, azért jött most, mert most várták. Ez volt az első pillanat a történelemben, amikor azok, akikhez a jóslatokat intézte, kezdték helyesen érteni azokat, most fordult elő először, hogy azok, akik a csillagokat figyelték, évek, évtizedek, sőt, talán generációk óta vártak erre a napra. Most fordult elő először, hogy az egész nép várta a Messiást, talán pont azért, mert idegen királya volt, aki egy idegen, sőt ellenséges világhatalomnak engedelmeskedett. Ez volt az igazi együttállás, nem a Jupiteré és a Szaturnuszé.

A Szentírás többször említi azt, hogy Jézusnak voltak testvérei. Különösen nagy szerepet játszik közöttük Jakab, aki 62-ben történt megkövezése előtt hosszú ideig a jeruzsálemi keresztény gyülekezet feje volt. Jeromos presbiter, aki a 4. században élt, megemlíti, hogy a hagyomány szerint Jakab apja Szent József volt, bár hozzáteszi, hogy ő maga inkább úgy látja, hogy: "annak a Máriának a fia ő, aki az Úr anyjának egyik nővére volt". Ez a mondat elég furcsa, hiszen nem zárja ki, hogy Szent József volt az apa, elvégre Szent József lehetett volna özvegy is, vagy elvált, mielőtt elvette Szűz Máriát. Hacsak nem tudott Jeromos egészen biztosan egy olyan Máriáról, aki nem Szent József felesége volt. Csakhogy a Szentírásban szereplő Máriák túl sokan vannak, és túlságosan kevéssé vannak specifikálva. Ráadásul az a gondolat, hogy Jézus és Jakab két anyától származott, akik testvérek voltak, de mindkettőt Máriának hívták, meglehetősen mulatságos. Annak semmi értelme, hogy egy családban két gyereknek ugyanaz legyen a neve...

A kézenfekvő magyarázat természetesen az, hogy a testvér szó nem csupán az egy szülőktől való gyermekeket jelentette, hanem a valamivel távolabbi rokonsági fokon álló unokatestvéreket is. Flusser mondja, hogy a korabeli arám nyelvben nem is volt külön szó az unokatestvér kifejezésére, az evangéliumokban szereplő görög szó pedig szintén jelölhetett távolabbi rokonsági fokot, illetve a tisztelet kifejezése miatt használták testvér értelemben is (Komm). Ha viszont ebből indulunk ki, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy Jézus és Jakab között többszörös áttétel volt. Ha "Jakab anyja Mária" csak unokatestvére volt "Jézus anyja Máriának", vagyis Jézus és Jakab anyai ágon másod-unokatestvérek voltak, akkor Jézus és Jakab rokoni kapcsolatát már egyáltalán nem lehet testvéri fokúnak tekinteni, hacsak nem adunk igazat a hagyománynak - Jeromossal szemben -, ami azt mondta, hogy az apjuk volt közös. Egyesek szerint viszont Jakab annak a Kleofásnak a fia volt, aki Jézus két másik unokatestvérének is az apja. Ennek azonban egy másik forrás (Hegeszipposz) mond ellent, mert ő, - bár csak közvetve - de megkülönbözteti Jakab apját Kleofástól (H. Haag).

Ezek szerint csupán annyi bizonyos, hogy az evangéliumok keletkezése idején tudtak négy fiúról, Jakabról, Józsefről, Simonról és Júdásról, akiket Jézus egészen közeli rokonainak tartottak. Ráadásul ezek közül ketten, a szinoptikus evangéliumok keletkezésének időszakában a keresztény gyülekezet vezetői voltak. Ha tehát az általuk felülvizsgált szövegekben testvérként, vagy unokatestvérként szerepelnek, akkor az azt jelenti, hogy ők gyerekkora óta ismerték Jézust. Nagy kár, hogy nem mondanak többet erről az időszakról.

Bizonyos továbbá az is, hogy két közeli rokonságban álló családról van szó. Kleofás valószínűleg testvére volt Szent Józsefnek, és volt két fia, Simon és Júdás. Szent Józsefnek volt egy fia, Jézus, és van két maradék, akiknek nem tudjuk, ki volt az apja.

Arra azonban, hogy Szent Józsefnek lehetett több fia is, létezik egy olyan variáció, amely első látásra talán megbotránkoztatja a híveket, ám semmi felháborító nincs benne, nevezetesen az, hogy Józsefnek két felesége volt. Hiszen a többnejűséget csak az i.sz. X. században tiltotta meg egyértelműen a zsidó hagyomány. Abban pedig semmi kivetni való nem volt, ha egy olyan asszony esetében, aki maga valamilyen ok miatt nem élhetett házaséletet, férje másik asszonyt vett maga mellé. Valószínű ugyanis, hogy Szűz Mária ilyen asszony, vagyis agúná volt. Már a mózesi törvényekkel foglalkozó ószövetségi írások is részletesen foglalkoznak az olyan hajadonok és asszonyok esetével, akik szüzességi fogadalmat tesznek. Az agúná szó ma is használatos, görögös hangzása dacára állítólag héber eredetű (erre még visszatérünk), és olyan asszonyokra használják, akik valamilyen fogadalom miatt nem élnek házaséletet, vagy akiknek ugyan nem biztos, hogy meghalt a férjük, de nem lehet tudni, hogy hol van. (Jólesz)

Ezt a feltételezést a Szűz Mária szüzességével kapcsolatos dogma teszi valószínűvé. Azokat a kalandos magyarázatokat leszámítva ugyanis, amelyek szerint az egész Jézus-mese csupán egy mítosz, egy ősi, pogány istenség, a sumér Tammúz (Dumuzi), az egyiptomi Ozirisz, vagy valamilyen más kultusz, mondjuk a Démétér, Mithrász, vagy Attisz misztériumok ügyetlen átvétele lenne, a történeti tények fényében nyugodtan elvethetjük. Márpedig ebben az esetben Szűz Mária fizikai szüzességének kérdése kényes kérdés lehetett az apostoloknak, amit nem nagyon firtattak. Az evangéliumokban csak az szerepel, hogy Szűz Mária szűz volt, amikor gyermeket fogant, - ez még úgy-ahogy szalonképes elmélet volt, persze csak az érintett halála után, - de azt, amit a teológia vall, hogy Jézus anyja a szülés után, sőt közben is szűz maradt, nem nagyon emlegették. A korabeli hagyomány Szűz Mária szüzességéről tehát mindössze annyit jelentett, hogy soha nem élt házas életet, vagyis neki nem volt több gyermeke, csak Jézus.

Lehetséges viszont, hogy Jézus és Jakab féltestvérek voltak, vagyis apjuk közös volt, (bár ezek szerint Jakab inkább származott Dávid király házából, mint Jézus), ami azért hihető, mert Jakabnak nagy tekintélye volt Jézus halála után, s mert a már említett másik forrás, a 2. században élt Hegeszipposz szövege (H. Haag) azt állítja, hogy Jakabnak nem Kleofás volt az apja. Ez a feltételezés nem zárja ki, hogy Jézus és Jakab, valamint talán Jakab testvére, József, Szent József gyermekei voltak, és annak halála után együtt kerültek Kleofás házába, ahol Jézusnak további unokatestvérei, Simeon és Júdás éltek.

Arra vonatkozóan egyébként, hogy ki kinek a testvére volt, eléggé ellentmondó adatok vannak. Az Apostolok Cselekedetei szerint Jakab és Júdás (nem a karióti) voltak testvérek, ezt mondja Jeromos is, ugyanakkor Márk azt írja, hogy: Mária, az ifjabb Jakab és Józses (József) anyja. Mindez azonban érthető, ha eszünkbe jut, hogy a korabeli nyelvben nem volt külön szó az unokatestvérek jelölésére, s így a későbbi fordítások könnyen kelthettek zűrzavart. Ha így van, akkor Jakab és József voltak Jézus féltestvérei, míg Simon és Júdás csak unokatestvérek voltak.

Ismétlem, abban a feltételezésben, hogy Szent Józsefnek két felesége lett volna, semmi megbotránkoztató nincs. Az ószövetségi korban nem volt ismeretlen a mellékfeleség fogalma, ami egészen mást jelent, mint az ágyas, vagy a szolgáló. Ráadásul éppen a Szentírásból tudjuk azt is, hogy ha valakinek a testvére úgy halt meg, hogy a feleségének nem született tőle fiú gyereke, akkor a férj fiútestvérének kötelező volt asszonyává tenni az özvegyet, hogy "utódot támasszon" testvérének. Szegény Szent Józsefről sokkal kevesebbet tudunk, mint amekkora a jelentősége. Ezért elképzelhetőnek tartom, hogy nem elég, hogy el kellett fogadnia Máriát, aki már állapotos volt, amikor a felesége lett, de még esetleg egy testvérének özvegyét is "megörökölte". Ebben az esetben Jézusnak két olyan testvére lett volna, akikkel közös apja volt, legalábbis a világ előtt, és két olyan unokatestvére, akik Szent József másik testvérének, Kleofásnak voltak a fiai, s Szent József halála után valamennyiről Kleofás gondoskodott volna.

Persze Szent József esetleges többnejűségének gondolata sokakat megbotránkoztat, ami teljesen érthető. Már a korabeli közfelfogás egy része is elutasító volt nem csupán a többnejűséggel, hanem a válással szemben is. A kumráni iratokban kifejezetten bűnösnek tartották az ilyesmit. Ám az a nézet, hogy Jakab Szent József első házasságából származik, már a második, harmadik században elterjedt. Jakab ugyanis, hiszen vértanúhalált halt, nagy tiszteletet ébresztett, olyannyira, hogy róla még Josephus Flavius sem felejtett el megemlékezni, pedig ő általában tartózkodott attól, hogy Jézust, vagy akár csak a követőit megemlítse. (Annál több Jézus nevű rablót és őrültet sorol fel műveiben.) Csakhogy Jakab nem nagyon lehetett idősebb Jézusnál, mivel i. sz. 62-ben végezték ki, vagyis ha Jézus előtt született volna, legalább 69 évesnek kellett volna lennie akkor. Ez elvileg nem kizárt, ám egy másik ok miatt nem igen valószínű, de erről majd később lesz szó.

A korabeli névhasználat mai szemmel rendkívül kusza mivoltával egy későbbi fejezetben foglalkozom. Itt mindenestre azt érdemes megemlíteni, hogy Jakabbal kapcsolatban megjegyzik: Alfeus fia. (Ezt Jakab apostolról mondja Máté, Márk és Lukács, de az azonosság kérdéséről majd az apostolok kiválasztásánál lesz szó.) Sokan megpróbálták ezt az Alfeust Kleofással azonosítani, mivel mindkettőben szerepel az l, az f és az s hang, ám sikertelenül, ugyanis egyiknek sem tudjuk biztosan sem az eredetét, sem a jelentését. Szerintem az a legvalószínűbb, hogy az "alfeus" szó egyáltalán nem név volt, hanem arra utalt, hogy az illető csak "hivatalosan" apja valakinek, de nem érhette meg, hogy tényleg gyermeket nemzzen. Az Alfeus szó - állítólag - a következő jelentésekkel bír: "ezer ember parancsnoka"; "váltó"; "Isten megváltoztatta"; "vezető", "tanító" (BNSZ). A Kleofás név jelentése: "Az Atya dicsősége/híre", ám ez a görög Kleopatroszból származik. A kettőnek tehát nem volt egymáshoz etimológiai köze, az "alfeus" szó jelentésébe azonban beleférhetett az, amiről az előbb beszéltem. Furcsa elnevezések léteztek ugyanis akkoriban. Például arra az emberre, aki nem akarta feleségül venni elhalt testvérének özvegyét, hogy gyermeket támasszon neki, azt mondták: sarutlan. (5Móz.25.10.)

Ha az Alfeus szó személynév volt, akkor is lehet, hogy Szent Józsefnek Kleofáson kívül volt még egy Alfeus nevű testvére is, aki úgy halt meg, hogy nem lett gyereke, s ezért József a hagyománynak megfelelően feleségül vette az özvegyét, s testvére emlékére utódot "támasztott" neki. Az ellen a lehetőség ellen, ami a korai egyházi írók közül többekben felmerült, hogy Szent Józsefnek két házassága volt, Haag két érvet hoz fel. Az egyik az, hogy a gyermekségtörténetek nem utalnak Jézus testvéreire, a másik pedig így szól: Jézus, halála előtt, anyját a "szeretett tanítványra" bízta. Ezek az érvek azonban nem perdöntőek, hiszen az első érv ellen fel lehet hozni azt, hogy Jakab sokkal fiatalabb volt Jézusnál, a második érv pedig azt mutatja, hogy Szűz Máriának nem volt több fia, a "másik" Máriának pedig igen, róla tehát nem Jézusnak kellett gondoskodni.

Az is lehetséges lenne, hogy Alfeus özvegyét, Jakab anyját, Kleofás vette magához, vagyis Jakabnak és Józsefnek nem Szent József volt az apja, ezt támasztja alá Hegeszipposz mondata, ami szerint Simeon (Simon) a "második unokatestvére" volt Jézusnak, tehát az első Jakab volt. Ebben az esetben Hegeszipposz megjegyzése, hogy Jakabnak nem Kleofás volt az apja, jelenthetné azt, hogy a hagyomány tudott egy Alfeusról, aki Szent József és Kleofás testvére volt. Csakhogy ez a hagyomány is arra mutat, hogy Jakab közelebbi rokonsági fokban állt Jézussal, mint Simon, azt viszont nem lehet belőle eldönteni, hogy az milyen fokú volt. Különösen a többnejűség esetén, a rómaiaknak ugyanis nem lehetett megfelelő szavuk az ilyen házasságból eredő rokonok jelölésére, ahogy nekünk sincs.

Arra vonatkozóan tehát, hogy lehetett-e Szent József Jakab (és testvére, József) apja, a hagyományból kiindulva nem sokat tudhatunk meg. Ezért kénytelenek vagyunk logikai úton kikövetkeztetni, mi lehet az igazság.

Mivel Jakabról tudjuk, hogy i.sz. 62-ben megkövezték, ha Szent József első házasságából származott volna, halálakor minimum 69-70 évesnek kellett volna lennie, ahogy azt már írtam. Ha még azt is hozzászámoljuk, hogy esetleg az ő öccse volt József, s mindketten Jézus születése előtt születtek, Szent József első házasságából, még idősebbnek kellene tartanunk. Elvileg persze lehetséges ez, de az ember gyanakodik. Különösen azok után, ahogyan a kivégzését elmondják. Jakab ugyanis nem halt meg a rázúduló kövektől, amikor mellesleg a templom párkányáról is lelökték. Úgy kellett agyonütni egy "ványoló doronggal". Mindezt egy javakorabeli férfiről könnyű elhinni, de egy aggastyánról már nehezebb.

Ez az érv talán nem annyira meggyőző, mint a másik. Jakabról ugyanis azt írják, hogy már anyja méhétől fogva szentéletű volt, soha életében nem fürdött, nem nyírta a haját, nem kente a testét olajjal. Mindezek, még ha egy korai keresztény szerző erős túlzásai is, erősen emlékeztetnek az esszénusok aszkétizmusára. Vagyis úgy tűnik, amikor Jakab született, a szülei már arra készültek, és arra készítették fel gyermeküket, hogy történni fog valami rendkívüli. Az pedig egészen logikus feltételezés, hogy ez azután történt, miután Jézus rendkívüli születéséről és a születéssel kapcsolatos rendkívüli eseményekről már értesültek.

Ráadásul abban igaza van Haagnak, hogy Jakab nem származhatott Szent József első házasságából, mert akkor szerepelnie kellene a Jézus születését elmondó történetekben. Ugyanis miután Jézus megszületett, a Szent Család Egyiptomba ment, márpedig ha Szent Józsefnek ekkor már lettek volna nagyobb gyerekei is, az egész menekülés elég nehézkes dolog lett volna, és akkor annak lenne valami nyoma is az evangéliumokban, vagy a hagyományban.

De van még egy ennél is fontosabb körülmény, nevezetesen az, hogy Mária, az ifjabb Jakab és Jóses anyja élt Jézus kivégzésének idején. Ebből tehát az következik, hogy vagy tényleg nem Szent József volt az apjuk, vagy tényleg két felesége volt Józsefnek. Ha viszont így szembesülünk a kérdéssel, eléggé valószínűnek tűnik, hogy az utóbbi az igaz, pont azért, mert az evangéliumokban semmi utalás nincs a dologra, ugyanis a görög, római környezet számára kínos volt a többnejűség kérdése, tehát minden okuk meg volt arra, hogy hallgassanak róla. Ráadásul maga Jézus is a házasság felbonthatatlanságát hirdette, amivel a többnejűség gondolatát nem könnyű összeegyeztetni a más hagyományú hallgatóság számára.

Ha viszont Szent József feleségül vette a "másik" Máriát, aki elhunyt testvérének gyermektelen özvegye volt, hogy hívták az elhunyt testvért? Netán Alfeusnak? Persze ha tetszik, maradjunk annál a változatnál, hogy nem tudjuk, ki volt Jakab és József apja.

Szent Józsefről egyébként azt sem tudjuk, hogy foglalkozása mivel járt. Annyit tudunk, hogy az ácsokat okos embereknek tartották (Jólesz). Lehet, hogy jómódú ember volt, aki megengedhette magának, hogy két asszonyt és három fiúgyermeket (a lányok persze nincsenek megnevezve a Szentírásban) tartson el, csakhogy minden valószínűség szerint korán elhunyt. Hogy mikor, azt nem lehet biztosan tudni. Lukács ugyan azt írja, hogy amikor Jézus tizenkét éves lett, vagyis i.sz. 6. körül, még együtt mentek Jeruzsálembe. Ez azonban nem biztos. Hogyan is hangzik a szöveg? Jézus eltűnt, amit a hazafelé tartó csapatban csak napokkal később vettek észre. Amin a fentiek után nem csodálkozom. Ekkor visszamentek Jeruzsálembe, hogy megkeressék, és azt látták, hogy a papokat kérdezgeti.

Nem tartom kizárhatónak, hogy Mária szavai: "apád meg én", nem Szent Józsefre vonatkoztak, hanem Kleofásra. Hiszen, ha Szent József már korábban meghalt, természetes lett volna, hogy Jézus Kleofást, mint nevelőapát, apjaként tisztelte. Ebben az esetben Jézus szavait nem az Istenre, hanem Szent Józsefre vonatkoztatták a jelenlévők. Ezért tette hozzá Lukács, hogy: Ám ők nem értették meg ezeket a hozzájuk intézett szavakat. (u.o.) Ha ugyanis Mária mellett ott áll Szent József, vagyis Jézus szavai kizárólag mennyei Atyjára vonatkozhattak volna, akkor a szüleinek érteniük kellett volna azokat, hiszen Mária és József pontosan tudták, kicsoda Jézus. Ha tehát Lukács direkt azt mondja, hogy "nem értették meg", az valójában azt jelenti, hogy félreértették, vagyis arra gondoltak, hogy Jézus Szent József üdvösségéről beszélgetett az írástudókkal, ezért nem vették zokon a szavait.

Itt a kiváló alkalom, hogy megmutassam, milyen a belemagyarázások természete ebben a könyvben. A fenti jelenet ugyanis a hagyományos felfogás szerint azt bizonyítja, hogy Szent József még élt, amikor Jézus tizenkét éves lett. Erre jövök én egy légbőlkapott elmélettel, hogy ez a jelenet pont az ellenkezőjét bizonyítja. Itt van a lényeg. Az, amit én állítok, az esetek túlnyomó többségében semmivel sem bizonyítható. Viszont a hagyományos felfogásnak sincs több értelme. Hiszen ha Jézus magának Szent Józsefnek mondta azt, hogy neki Atyja dolgaiban kell fáradoznia, az azt jelenti, hogy a kisfiú, aki éppen elérte a felnőttkor küszöbét, enyhén szólva szemtelenül kioktatja a saját apját (ezt Jézusról el lehet hinni), hogy ő nem is az igazi apja, és különben is, min csodálkozik, amikor annak idején egy angyal tudatta vele, hogy ki lesz a fia. Ez még rendben van. De hogy lenne lehetséges, hogy Szűz Mária és Szent József, akikkel állítólag tényleg egy-egy angyal közölte, hogy gyermekük Isten Fia lesz, nem értették Jézus szavait? Lukács fenti mondata tehát ekkor azt jelenti, hogy Lukács nem értett egy árva szót sem az egészből. Vagy azt, ami viszont még ijesztőbb, hogy sem az Angyali Üdvözlet, sem Szent József álma nem igaz...

Ezek szerint Szent József csak az alatt a hat-hét év alatt válhatott Jakab (és József) apjává, amit Nagy Heródes halála után élt, úgy, hogy egy testvére (Alfeus?) özvegyét - nehogy "sarutlan" legyen - feleségül vette, de erre semmi nem utal a Szentírásban. Igaz, az ellenkezőjére sem.

A kérdést tehát nem lehet eldönteni, akit felháborít az a gondolat, hogy Szent Józsefnek két felesége volt, tekintse úgy, hogy Jakab és József apostolok származása homályos. Ám mindenképp figyelmébe ajánlom azt a tényt, hogy Jakabnak nagyobb tekintélye lett, mint Simon Péternek, János evangélistának, vagy a többi apostolnak, sőt, József és Simon apostolok is tekintélyes szerepet töltöttek be. Jakab után Simon lett a jeruzsálemi közösség vezetője. És az áruló Júdás helyére is majdnem Jézus egyik testvérét választották meg, csak a sorsvetés Mátyásra esett. Ha ők csak unokatestvérei lettek volna Jézusnak, ráadásul apostolok sem voltak (én ennek az ellenkezőjét állítom), mivel magyarázható, hogy ekkora tekintélyre tettek szert? Hiszen János apostol még biztosan élt, túl is élte őket. Mégis, a "nagyobb" Jakab halála után nem Péter, vagy János lettek a jeruzsálemi gyülekezet vezetői, hanem Jakab (Jézus unokatestvére), majd az ő halála után Simon, vagyis Kleofás fia.

Mindegy, nem érdemes túl sokat töprengeni azon, amit nem tudhatunk. Ám Jakab akár Szent József fia volt, akár annak valamelyik testvéréé, ő is, ahogy Simon, Júdás (Tádé) és József is, vagyis Jézus közvetlen rokonai, Dávid utóda volt.

Valószínűnek látszik tehát, hogy Jézus, testvéreivel együtt, Kleofás házába került, már gyermekkorában. Ott tehát eleve öt fiúgyermek, s ki tudja hány leány élt. Természetesen mindez elképzelhető, a sok gyerek nem jelentett akkora problémát, mint ma hisszük, nem is olyan régen még nálunk is természetes volt, akkoriban pedig kifejezetten örömnek számított. Nehezebb kérdés azonban az asszonyok helyzete, ám, éppen Lukács evangéliumából tudjuk, hogy a testvérek összeköltözése, özvegyek befogadása is természetesnek számított.

Az asszonyokról persze nagyon keveset írnak az evangéliumok. Akkor a nők másodrendű emberek voltak. A Templomban nem mehettek be arra az udvarra, ahova a férfiak, a lakomákon sem vehettek részt, és a zsinagógába sem mehettek be. Így a szentírás szűkszavúsága érthető. Egyedül a pogány származású Lukács szentel nekik némileg több figyelmet, Jézuson kívül. Azt azonban mégis egészen biztosan lehet tudni, hogy Jakab anyja, vagyis a "másik Mária" követte Jézust. Ott látjuk a kivégzésnél és a feltámadásnál is. De soha nem említik együtt Kleofással, pedig Kleofás is jelen van, ő lesz az egyik első tanítvány, aki a feltámadt Jézussal találkozik. Mindezek alapján valószínű, hogy "Jakab anyja Mária" nem Kleofás felesége volt.

Jézus testvérei, akikről János azt írja, hogy nem hittek Jézusban, később mégis a jeruzsálemi közösség tekintélyes vezetői lettek, Kleofás kánai házában jelennek meg először a szemünk előtt, bár név nélkül. Ám az, amit akkor mondanak, nagyon fontos, ebből tudjuk meg, hogy szemtanúi, sőt élvezői voltak Jézus első csodájának. Hogyan lehetséges akkor, hogy nem hittek benne? Ám erről majd később lesz szó.

Alfeusról kell még néhány szót szólnunk. A Szentírásban ugyanis Alfeus nem csak Jakab apja, hanem Mátéé is. Vegyük sorra az ide vonatkozó részeket.

Az idézetekből azonban kitűnik, hogy Mátét egyedül Márk nevezi kimondottan Alfeus fiának. Lehetséges, hogy Máté és Jakab testvérek voltak? Nem valószínű, mert azt megírták volna. Lehetséges, hogy két, vagy több Alfeus volt? Ez sem igazán valószínű, mert az azonos nevű szereplők esetében általában használnak valamilyen megkülönböztető körülményt. Ráadásul, amint látni fogjuk, az Újszövetség hemzseg az azonos nevű szereplőktől, Alfeusból azonban nincs több, csak ez a "kettő". A legvalószínűbb tehát az, hogy Márk elírta a dolgot. Az Apostolok Cselekedeteiben az apostolok felsorolásánál ugyanis félreérthető a mondatszerkezet: "Máté, Alfeus fia, Jakab...". Ezt nem csak magyarul lehet úgy érteni, hogy Alfeus vagy Máténak vagy Jakabnak az apja, hanem alighanem minden nyelven. Még a vessző sem dönti el, ami pedig alig néhány száz éves találmány. (pl.: Matthew, son of Alfeus, James) A Márk evangéliumot író szerző tehát félreértette a felsorolást. Csakhogy az a felsorolás, amit Márk félreérthetett, egyedül az Apostolok Cselekedeteiben található, Máténál és Lukács első könyvében Alfeus egyértelműen Jakab atyjaként áll. (Lukácsnál esetleg Tamás apja is lehetne, de ez senkinek nem szokott az eszébe jutni.) Mit értett volna félre Márk, aki valószínűleg használta az eredeti, számunkra ismeretlen, arám nyelvű Máté evangéliumot, ha abban a ma ismert mondat állt? Vagy Márk vajon az Apostolok Cselekedeteit használta volna forrásnak, ami - állítólag - jóval későbbi, mint a Márk evangélium?

Ugyanakkor a Máté evangélium szerzője a Máté kiválasztásáról szóló részben nem állítja, hogy Máté apja Alfeus lett volna! Ráadásul a Márknál szereplő apostoli névsorban Alfeus kizárólag Jakab apja lehetett (Esetleg Tádéé, vagyis a "másik" Júdásé), mert Máté és Jakab közé itt már beszúrták Tamást, mint Lukácsnál, tehát Márk nem "rontotta el" a névsort. Lehetséges, hogy ez utólagos javítás eredménye? Márk talán elnézett valamit, ezért nevezte Alfeust Máté apjának a vámos kiválasztásáról szóló részben, és eredetileg az apostolok felsorolásánál is hibásan írta, de aztán Jakabék kijavíttatták a szöveget? De akkor miért nem javíttatták ki a másik helyen is, és mit nézett el Márk, ha ez a "hiba" sehol máshol nem fordul elő? Lehetséges persze, hogy Máté eredeti szövegében is ez állt: "Máté, Alfeus fia, Jakab", aztán amikor a görög nyelvű evangéliumot összeállíttatták Jakabék, pontosabban az ő utódaik, - hiszen Jakab akkor már nem élt -, kijavíttatták a szöveget. Viszont a Mk. 2.14-ben lévő hibás mondat fölött, ami Máté kiválasztásáról szólt, átsiklottak a javítók, mivel az nem az apostolok felsorolásánál szerepelt? Nem tudom. Nem zárható ki, ahogy az sem, hogy tényleg két Alfeus volt. Még az sem lehetetlen, hogy Máté tényleg Jakab testvére volt, ám ezt a püspök szégyellte, és igyekezett eltüntetni ennek nyomait? Hiszen Márknál az egyik helyen Lévi áll, a másiknál Máté, tehát lehet, hogy Jakab átsiklott fölötte? Csakhogy pont ez a legkevésbé valószínű, hiszen ha valaki el akarja tüntetni valaminek a nyomát, nem fogja megtéveszteni egy ilyen apróság.

Mindennek azonban nincs igazán jelentősége, csak azért időztem ennyit a Jézus rokonságával kapcsolatos ellentmondásoknál, hogy Reménykedő Olvasómat felkészítsem arra a sok bonyodalomra, ami ebben a könyvben várható.

A szakirodalom nagyjából egyetért abban, hogy Jézus időszámításunk előtt 7-ben született, a júdeai Betlehemben. Lukács tanúsága szerint Föllépésekor Jézus mintegy harminc éves volt. (Lk. 3, 23.), ő azonban nem tudhatta, hány éves is volt Jézus valójában. Ezért használta a "mintegy" szót. Talán maga Jézus anyja sem tudta pontosan, mikor született a fia, s mivel akkoriban nem volt olyan időszámítás, mint amit mi megszoktunk, néhány évtizeddel Jézus halála után pláne nem sokan tudhatták pontosan, hány éves is volt, amikor tanítani kezdett. Jellemző, de szomorú, hogy Lukács - az egyetlen, aki legalább valamiféle évszámokat közöl - nem is Jézus fellépésének dátumát határozza meg a számára rendelkezésre álló történelmi kronológia segítségével (erről majd később), hanem Keresztelő Jánosét. De sem János, sem Jézus halálának évszámát nem közli.

Ennek csak az lehet az oka, hogy nem tudta. Ő, aki, mint írta, gondosan összegyűjtött minden adatot Jézus működéséről, haláláról és feltámadásáról, semmilyen kronológiai támpontot nem ad. Ha igaz is, hogy Jézus halálának idejét akkor minden tanítvány tudta, Lukácsról feltételezem, hogy meg is írta volna a könyvében, hiszen ő azoknak írt, akik csak nagyon keveset tudtak a csodás eseményekről. Valószínű persze, hogy valamit tudott ezekről a dátumokról, csak azért nem vette őket bele a könyvébe, mert nem volt bennük biztos.

Mivel magyarázható, hogy Keresztelő Jánosról talált pontos adatot, Jézusról nem? Erre csak akkor tudnánk majdnem biztosan válaszolni, ha tudnánk, milyen forrásokhoz fért hozzá, és azok mit tartalmaztak. Valószínű, hogy nem a római helytartó irattárában dolgozott. Úgy tűnik, a hivatalos, főpapi iratokhoz sem fért hozzá. Márpedig az biztos, hogy nem csupán szóbeli hagyományokra támaszkodott, mert akkor azt a két időmeghatározást sem tudta volna közölni, amiket leírt, nevezetesen a Jézus születésének és Keresztelő János fellépésének adatait. Mint láttuk, nemzetségtáblájához egy olyan forrást használt, amely biztosan zsidó forrás volt, de nem a hivatalos egyháztól származott. Ilyen lehetséges forrást ma csak egyet ismerünk abból a korból, az esszénusok közösségét, s mint azt majd látni fogjuk, Keresztelő János minden bizonnyal közöttük nőtt föl. Az ő fellépéséről tehát tőlük szerezhetett biztos információt. De ez azt is jelenti, hogy Jézus nem az esszénusok között nevelkedett (tudom, ezt eddig se állította senki), mert akkor róla is több adatot közölhetett volna.

Milyen kapcsolatban állt Lukács az esszénusokkal? Valószínűleg semmilyenben. Lukács viszont Pál tanítványa volt, márpedig Pál járt Damaszkuszban, sőt éveket töltött ott. Valószínű ugyanis, hogy az esszénusok közösségének egy része Damaszkuszban élt. Pál talán éppen közöttük tért meg, bár természetesen csak azután, hogy az odafelé vezető úton találkozott Jézussal.

Mit lehet kiolvasni Lukács időmeghatározásából? Meg fognak lepődni, milyen sok mindent.

Tiberius i.sz. 12-ben lett Augustus társuralkodója. Kevéssé valószínű azonban, hogy a távoli Palesztinában ettől kezdve számolták volna uralkodásának éveit, hiszen ott csak az volt a fontos, hogy kinek a pecsétje van a császári rendeleteken. Valószínű, hogy Tiberiust csak Augustus halála után tekintették császárnak (erre vonatkozóan Kroll kiváló nyelvészeti érveket sorol fel), vagyis i.sz. 14. augusztus 19-től. Ezek szerint Tiberius uralkodásának tizenötödik éve i.sz. 28-ra esett, hiszen maga a 14-es év az első éve a tizenötös ciklusnak, vagyis 13+15=28. Csakhogy Lukács a szír időszámítást vette figyelembe, hiszen ő Szíria tartományban született, ahol az újév október elsején kezdődött. Az uralkodók éveit ott is a naptári évek szerint számolták, és minden megkezdett év egy évnek számított. Így Tiberius első éve még i.sz. 14-ben véget ért, és elkezdődött a második, így tehát a tizenötödik év i.sz. 27. október 1-én kezdődött.

Jézus pedig valószínűleg csak később, talán egy év múlva vette fel a keresztséget, tehát i.sz. 28-ban. Tehát ekkor volt körülbelül 30 éves - Lukács szerint. Mi tudjuk, hogy akkor már legalább 34 éves volt. Ezt azonban Lukács nem tudhatta, még kevésbé Dionysios Exiguus apát, aki a hatodik században megalkotta a mai időszámítási világrendszert, vagy legalábbis annak elődjét. Ő ugyanis úgy vélte, hogy Jézus i.sz. 30-ban lett 30 éves, különben más lenne az időszámítás kezdő éve.

Lássuk most Dionysios megoldását, akit olyan sokan vádolnak tévedéssel, hogy ideje egy kicsit rehabilitálnunk. Rendszerének alapját a fenti Lukács idézet képezte. Abból indult ki, hogy Jézus Keresztelő János fellépése után egy évvel lépett a nyilvánosság elé, amit János evangéliuma is alátámaszt. Ő ugyanis elmondja, hogy Keresztelő János nagy sokaság előtt hirdette a bűnbánat fontosságát, olyannyira, hogy vizsgálóbizottság érkezett Jeruzsálemből, kifürkészni, kinek a nevében tanít. Márpedig a korabeli viszonyokat figyelembe véve, ahhoz, hogy valakinek akkora híre terjedjen, mint Keresztelő Jánosnak, hosszú időre lehetett szükség. Jézus pedig már akkor ment oda a Jordánhoz, amikor Jánosnak sok híve volt. Lukács még túlzásba is esik, ő azt írja, hogy mire Jézus felkereste Keresztelő Jánost, már az "egész nép megkeresztelkedett". Azt egyik evangélium sem állítja, de még csak feltételezni sem engedi, hogy Jézus és Keresztelő János egy időben kezdték volna meg tanításukat.

Ezek szerint Dionysiosnak nem kellett mást tennie, mint kivonnia 30-ból 16-ot, vagyis azt a tizenöt évet, ami Keresztelő János fellépéséig, majd azt az egy évet, ami Jézus megkeresztelkedéséig eltelt, mármint Tiberius első éve óta. Majd a maradék tizennégyet leszámolnia Augustus uralkodói éveiből. De miért kapott teljesen más eredményt, mint ami a mai ismereteink szerint reális? Először is, ő Rómában élt, fél évezreddel az események után, olyan világban, ahol régen eltűnt a szír naptár emléke. Fogalma sem volt róla, hogy Tiberius első évét Lukács mindössze pár hetesnek vette, sőt, arról sem, hogy október 1-én volt az újév. Ő a hivatalos, római években gondolkodva úgy vélte, hogy Tiberius első uralkodási éve i.sz. 15! Vagyis, hogy hűek legyünk az igazsághoz, ezt ő nem hihette, hiszen ezt a rendszert még csak most akarta feltalálni. (Bár már volt egyfajta elődje.) Azt tudta, hogy Tiberius a Róma alapításától számolt évek szerint (ab Urbe Condita, ezentúl UC) 767-ben kezdett uralkodni, csakhogy augusztus 20-tól. Hiszen 19-én halt meg Augustus cézár. Vagyis Tiberius első uralkodási éve UC 768! Viszont, Augustus halálának évéből, UC 767-ből leszámolva tizennégyet, vagyis a maradékot Jézus 30 évéből, UC 754-et kapunk. Persze, tudom, 787 mínusz 14 egyenlő 753-al, csakhogy Dionysios nem követte el ugyanazt a hibát, amit a mai tudósok elkövetnek. Ha veszik a fáradságot, és egy kockás lapra felrajzolják az éveket, és szépen egyesével megszámolják őket (nem kell UC 1-el kezdeni...) ki fog derülni a turpisság.

A mai tudósok, naptárkészítők éppen eleget korholják szegény Dionysiost, amiért naptárából kihagyta a nullát, talán mert azt hiszik, aki régen élt, és pap volt, nem lehetett túl okos, és nem veszik észre, hogy éppen ő gondolkodott racionálisan. Azt mondják, hogy a "hibás" időszámítás miatt valótlan eredményt kapunk, ha egy olyan időtartamot akarunk kiszámítani, ami átível az időszámítási választóvonalon. Ezért az időszámításunk előtti évek számából le kell vonnunk egyet, hogy valós adatot kapjunk. Például Augustus i.e. 27-től i.sz. 14-ig uralkodott. Ha 27-hez hozzá adunk 14-et, 41-et kapunk, de szerintük ez nem jó, mert ha a UC években végezzük el a műveletet, vagyis 767-ből vonjuk ki a 727-et (ekkortól számítjuk Augustust egyeduralkodónak), csak 40-et kapunk. Csoda! Ha pontos dátumok szerint nézzük, Augustus valóban csak kb. 40 évig uralkodott, hiszen év közben halt meg. De az UC 727-től UC 767-ig terjedő esztendők száma mégiscsak 41, hiszen az első sem nulla! Mindenki - még a csillagászok is - tanulták iskolás korukban azt a matek példát, hogy ha egy X km hosszú út mellé Y méterenként oszlopot akarok telepíteni, nem elég elosztanom X-et Y-nal, hanem hozzá kell adnom még egyet, mert matematikailag nem 1-el kezdődik a számok sora, hanem nullával. Javaslom kedves Olvasóimnak, ha nekem nem hisznek, rajzolják le a két kezüket egymás mellé egy papírra. Először számozzák be az ujjaikat középről indulva, a szélek felé haladva 1-től ötig, külön a bal kezükön, ez lesz "időszámításunk előtt", majd a jobb kezükön, balról jobbra, ez lesz "időszámításunk után". Ezután számozzák be az összes ujjukat még egyszer, balról jobbra 1-től 10-ig. Végezzék el a lehetséges kivonási és összeadási műveleteket a balkéz mutatóujja és a jobb kéz gyűrűsujja között, de közben mindig számolják meg, hány ujjról van is szó, nehogy azt higgyék, én csaptam be Önöket.

Dionysios tehát semmiféle számolási hibát nem követett el, csak nem használta a nullát, mivel a római számok között nem is volt. Nem is volt rá szükség, hiszen a valós dolgokat kár virtuális mennyiséggel jelölni. Dionysios nem matematikai rendszerben gondolkodott, hanem konkrét években, az Ab Urbe Condita időszámításai rendszerben. Ezt a meglévő rendszert alakított át, ezért nyilván eszébe sem jutott, (még szerencse) hogy a Róma alapításától számolt évek egyikét kinevezze nullának...

Dionysios tehát UC 754-et tette meg az Úr Megtestesülése első évének. Vannak, akik azt vetik a szemére, hogy nem a születést, hanem a fogantatást vette kiindulási alapul, márpedig így nem jó az eredmény. Csak azt felejtik el, hogy a két esemény ugyanabban az évben volt. Magának az időszámítás kezdő évének egyébként, a mi szempontunkból nincs jelentősége, csak azért kellett beszélni róla, mert azoknak a hagyományoknak, amelyek a kereszténység kialakulása és elterjedése körüli időben léteztek, nagy jelentőségük lesz Jézus halála időpontjának megállapításánál.

Ez ugyanis talán a legvitatottabb kérdés Jézus életével kapcsolatban. Aki meg akarja kísérelni, hogy kitalálja, mikor feszítették meg Jézust, a következő feltételeket kell figyelembe vennie:

1. a kivégzésnek Poncius Pilátus hivatali éveire kell esnie (i.sz. 26-36),
2. Niszán hónap 14-nek pénteki napnak kellett lennie, ami a Pészah előkészületi napja volt,
3. elég időnek kellett eltelnie ahhoz, Jézus nyilvános fellépésétől kezdve, hogy az a sok esemény (pl. legalább négy Húsvét, a tiruszi és szidoni tartózkodás, stb.) beleférjen,
4. a kivégzés előtti kedden olyan hidegnek kellett lennie, hogy tüzet kellett rakni a főpap udvarán,
5. összhangban kell lennie azzal a késői hagyománnyal, hogy Jézus 33 éves volt, amikor megölték
6. magyarázatot kell adnia arra a hagyományra is, hogy a Karácsonyt december 25-én tartjuk, ami összefügg azzal a naivnak tűnő elképzeléssel, hogy Jézus ugyanazon a naptári napon fogant, mint amikor meghalt.

Az első pont viszonylag egyszerű, de máris nehezebb a kérdés, ha összhangba akarjuk hozni a másodikkal. A mai szentírástudomány úgy véli, hogy mindössze (bizonyos szempontból már ez is sok) két év jöhet számításba, i.sz. 30. és 33., mert Niszán 14. csak ezekben az években esett péntekre. Ezekben az években azonban a Húsvét április elején volt, márpedig ezt a negyedik ponttal nehéz összhangba hozni, ugyanis április végén már arattak a Szentföldön Vagyis nem lehetett túl hideg, bár előfordulnak rendkívüli időjárási viszonyok is. Ám azon a vidéken a nappali felmelegedés maximuma több mint tíz fokot emelkedik március utolsó, április első hetében. A harmadik pontot figyelembe véve pedig i.sz. 30. - ami pár nappal korábbi Húsvét dátumot jelent, mint 33. - egyből kizárható. A negyedik pontnak pedig - látszólag - tökéletesen megfelel a 33-as év.

De csak látszólag. Igaz ugyan, ha UC 786-ból (i.sz. 33.) kivonunk UC 753-at (vagyis az első előtti év számát) 33 évet kapunk, ám mivel itt év közben történt eseményekről van szó, nem magukat az éveket kell összeszámolnunk, hanem az évek közötti választóvonalakat (ha nem hiszik, rajzolják le egy kockás papírra), és akkor csak 32 évet kapunk, UC 786 - UC 754! A helyzet látszólag ugyanaz, mint Augustus uralkodási éveinek esetében, csak a kérdezett szám tulajdonképpeni tartalma más. Augustusnál az uralkodói korszak évszámai által behatárolt időtartamot vizsgáltunk, hogy meghatározzuk magát az időszámítást, Jézus esetében viszont egy személy tényleges életkoráról beszélünk, amely az időszámításon belül helyezkedik el. Márpedig, mint láttuk, abban az időben sokkal inkább gondolkoztak tapasztalati-racionális módon, mint matematikailag, ők tehát pontosan tudták, hogy a harmincharmadik évben Jézus még nem lehetett 33 éves.

De honnan származik egyáltalán ez hagyomány? Hiszen láttuk, Jézus már első nyilvános "fellépésekor" is legalább 34 éves volt, és mint ahogy arról is volt már szó, senki nem tudhatta, hány éves volt valójában. János evangéliumában szerepel is egy ezt alátámasztó mondat: Ötven esztendős sem vagy, s láttad Ábrahámot?! (Jn.8,57.) Vagyis nem volt olyan hagyomány, amely Jézus életkorát őrizte volna. Honnan alakult ki a 33-as év? Kézenfekvő, hogy az új időszámítási rendszerből. Csakhogy ahhoz, hogy ez a hagyomány kialakuljon, kellett lennie valamilyen emlékezésnek arról, hogy mikor halt meg Jézus.

Ez minden bizonnyal összefügg azzal a már említett hagyománnyal, hogy a zsidó-keresztények március 25-én ünnepelték Jézus fogantatásának napját, ugyanazon a napon, amelyen haláláról is megemlékeztek. Vagyis tudtak egy olyan húsvétról, ami március 25-re esett.

Sajnos azonban 30. és 33. között az egyetlen olyan Pészah, ami március 25-re esett, i.sz. 31-ben volt. Ám ez nem esett péntekre! Ráadásul túlságosan korai évszám lenne, bár ez csak az én véleményem. (Igaz, később bőven lesznek érveim, amelyek ezt alátámasztják.) De ha tovább keresgélünk, találunk egy olyan Húsvét dátumot, i.sz. 34. március 26-át, amely minden eddigi feltételt kielégít. Az adott időszakban van, péntekre esik, elég korai ahhoz, hogy hideg legyen, elég hosszú idő telt el Jézus megkeresztelése óta, és Jézus akkor, a Dionysios féle időszámítás szerint pont 33 éves volt. Ráadásul nem csak azt a hagyományt támasztja alá, hogy Jézus fogantatása és születése azonos naptári napra esett, hanem az is valószínű, hogy a karácsonyi ünnep 26-ja ennek a dátumnak az emlékét őrzi. Az egyetlen szépséghibája az, hogy egy nappal előtte, 25-én volt telihold, márpedig Niszán 14-nek teliholdra kellett esnie. Csakhogy Pészah ünnepét nem lehet csütörtökön tartani! Ezért esett ez a Húsvét egy nappal későbbre. Valószínű tehát, hogy a naptárt ehhez igazították, hiszen a zsidó naptári rendszer már akkor is meglehetősen bonyolult volt, ami igyekezett figyelembe venni mind a holdév és napév közötti eltérést, mind a vallási előírásokat. Ennek bonyolultságát kiválóan érzékelteti Schalk könyve.

Ennek a húsvét dátumnak a kiszámítását a Schalk könyvében szereplő kétféle módszerrel is elvégeztem, megnéztem a csillagászati programot, amely a Juliánus naptár szerinti adatokra közli az akkori Hold-fázisokat, majd biztonság okából azt is ellenőriztem (Schalk könyve alapján), hogy eshetett-e majdnem ugyanarra a napra két egymást követő évben Niszán 14. Eshetett. I. sz. 33. ugyanis szökőév volt, ami azt jelenti, hogy egy plusz hónapot iktattak be az évbe. Ez a 19 éves, babiloni eredetű, ciklikus időszámítási rendszer része volt. Ezen kívül is némelyik évhez vagy hozzáadtak még egy napot, vagy elvettek belőle, mert az évkezdő nap nem eshetett a hét bármelyik napjára. Így viszont teljesen megalapozott az az eredmény, hogy a 33-as év áprilisi Húsvétja után egy korai Húsvétot tartalmazó év következzen. (Világosabb lenne az egész, ha nem a római időszámítás szerint számolnánk az eseményeket, hiszen a Közel-keleten ősszel volt az újév, de mivel ezt nagyon körülményes lenne beazonosítani a mi időszámításunkkal, és megnehezítené az események követését, ezért erről lemondtam.)

Lehetséges lenne, hogy Jézus ilyen "öreg" volt, amikor kivégezték? Mint azt János evangéliumának imént idézett mondata mutatja, lehetséges. Ám ebből egy megdöbbentő következtetés adódik. Ha Jézus i.e. 7-ben született, és fogantatása napja március 25. volt, valamint i. sz. 34-ben halt meg, március 26-án, akkor pontosan negyven évet élt a Földön! (7+34 ugyan 41. ám itt ugyanazt a módszert kell alkalmazni, mint a már említett 33 éves életkor esetében. Mivel a két végpont év közben volt, nem magukat az éveket, hanem a köztük lévő választóvonalakat kell összeszámolni, vagyis 6+34. Ebből a szempontból van igazuk a naptárkészítőknek. Aki nem hiszi, javaslom a kockás papírt...)

Jézus tehát pontosan negyven évet élt, méghozzá a fogantatása pillanatától számítva. Nem furcsa ez? A negyven év ugyanis nagyon jelentős a zsidó történelemben, Mózes negyven éven át vezette népét a pusztában, hogy elérjen az Ígéret Földjére! Vagyis úgy áll előttünk Jézus, mint aki negyven át vezette népét, hogy az egész emberiség elérjen az Igazi Ígéret Földjére.

Tudom, ez a mai gondolkodás számára nem elég realista. "Túl szép, hogy igaz legyen." Nem szeretjük az ilyen szabályosan misztikus, vagy misztikusan szabályos dolgokat, ha valami csoda, az legyen csoda, ha valami "valóság", az legyen esetleges, vagyis reális. Pont ez mutatja a mai gondolkodás irreális jellegét: talán a csoda nem valóság? És a valóság talán nem csoda? Jézus minden egyes tette, kijelentése utal azokra az eseményekre, jövendölésekre, amelyek a zsidó vallás lényegét képezték. Legfőképpen Mózesre, hiszen az általa alapított vallásról volt szó! Már maga Máté evangélista is kifejezésre juttatta ezt a párhuzamot, amikor a Szent Család Egyiptomba való meneküléséről ír, ahogy arra Kroll felhívja a figyelmet.

Ám ha valaki még mindig kételkedik abban, hogy Jézus ilyen tökéletesen megtervezett életet töltött a Földön, annak még egy ténnyel kell szembenéznie. Ugyanis, ha ezek az adatok igazak, és Jézus i.sz. 28-ban vette fel a keresztséget, vagyis lépett a világ elé, aztán 34-ben halt meg, és ment vissza a Mennybe, akkor pontosan hat évig tanította a népét. Tudom, ez is légbőlkapott elméletnek tűnik, de több - igaz, közvetett - bizonyítékom is van rá. A legfőbb érvem azonban a következő:

Jézus, Keresztelő János fellépése idején 34 éves volt. Felmerül tehát a kérdés, hogy mit csinált az alatt a huszonkét év alatt (12 éves korától harmincnégy éves koráig), amiről az evangéliumok semmilyen tudósítást nem adnak. Lukácsnál láttuk, hogy tizenkét éves korában (ez a zsidó vallás szerint a felnőtté válás kezdete) még együtt volt anyjával és rokonaival. Ám amikor legközelebb kapcsolatba kerül velük, a viszony köztük kimondottan hűvös. Kivéve anyját, de erről majd később.

Természetesen tanulnia kellett valamit. Sokan úgy vélik, Jézus ács lett az apja mellett. Erre azonban semmilyen utalás nincs, sőt, jó okunk van feltételezni, hogy az apja korán meghalt. Alfeus foglalkozását viszont nem ismerjük.

Két fontos kérdéskört kell továbbá tekintetbe vennünk. Az egyik: Mária tudta, hogy a fia kiválasztott személy. Azt is tudta, hogy Heródes az életére tört, tehát továbbra sem lehet teljes biztonságban. Az is kiderült számára, hogy a fia rendkívül tehetséges, hiszen a papok is elámultak a kérdésein, amikor tizenkét éves korában kérdezgette őket. A másik a babiloni csillagászok esete, akik szintén tudták, hogy Jézus a kiválasztott személy, sőt, mondjuk így: szent személy. A születés idején mindent meg is tettek, hogy biztonságba helyezzék. De amíg kicsi volt, nem akarták elszakítani családjától, főleg az anyjától. Hiszen ez is szent dolog volt, és sok helyen ma is az. Amikor azonban Jézus nagykorú lett (12 éves), részesülnie kellett valamiféle oktatásban. Arra később lesz bizonyítékunk, hogy tudott görögül. Azt viszont maga a Szentírás írja, hogy a farizeusok elcsodálkoztak nagy tudásán, amikor korholta őket:

A két információ közötti ellentmondás úgy oldható fel könnyűszerrel, ha feltesszük, hogy Jézus nem Jeruzsálemben, nem az ismert iskolákban, nem rabbiknál tanult. Kézenfekvő lenne, hogy rokonához, Keresztelő Jánoshoz hasonlóan a kumráni szerzetes közösségbe került tanulni. (Erről majd később.) Hiszen beszédeiből kiderül, nagyon jól ismerte ezt az irányzatot. Csakhogy az is kiderül, hogy Jézus többször ironikusan, majdnem gúnyosan nyilatkozik a kumrániakról, a "világosság fiairól", akiknél okosabbak a világ fiai (Lk.16.18.). Ráadásul a kumráni iratok közül eddig ismert és megfejtett szövegek alapján komoly ellentét volt Jézus és az esszénusok között. (Kumrán valószínűleg esszénus telep volt.) Továbbá, Jézus élete végén látjuk majd, hogy mielőtt az utolsó Húsvétra felkészülne, visszamegy arra a helyre, ahol a megkeresztelkedett. Ahogy János írja, ez a hely a Jordánon túl volt. Vagyis Kumrán nem jöhet szóba. Persze számos esszénus telep lehetett az országban, amint arról még lesz szó.

Mindezek alapján én arra a véleményre hajlok, hogy Jézus Babilonba került, azoknak a "napkeleti bölcseknek" a jóvoltából, akik születésekor megjelentek. Lehetne persze, hogy Damaszkuszban élt, ugyanis ez a város volt a híd Egyiptom, Jeruzsálem és Babilon között, ugyanis az arábiai sivatag miatt minden karavánút erre vezetett. A Hol-tengeri tekercsek néven ismert iratok egyike, a "Damaszkuszi irat" egyértelműen arról beszél, hogy az "igazak" Damaszkuszban alapítottak közösséget. Ám semmi nem zárja ki, hogy a Babilonban fennmaradt szellemi közösség hatására jött létre a damaszkuszi csoport. Ráadásul Jézus halála után nem sokkal a Damaszkuszban élő keresztények száma már olyan jelentős, hogy Sault, a későbbi Pál apostolt odaküldik a jeruzsálemi papok, hogy hurcolja őket Jeruzsálembe. Annak, hogy ott hirtelen sok lett keresztény, nem az lehetett az elsődleges oka, hogy oda menekültek volna a Szentföldről. Lehetséges, hogy azért fogadták be olyan könnyen Jézus tanítását, mert a Mester fiatal korában ott élt? Lehetséges, én azonban valószínűbbnek tartom, hogy Jézus magában Babilonban nevelkedett, hiszen itt volt a legnagyobb biztonságban.

Valószínű, hogy ebben a közösségben nem csupán görögül tanult meg, nem csupán a Szentírást ismerte meg alaposan, hanem megismerkedett a kor valamennyi, akkor ismerhető szellemi irányzatával, az európai kultúra bölcsőjének teljes tárházával. Ideje volt rá.

Annak ugyanis, hogy otthon éldegélt volna Názáretben, vagy a szomszédos Kánában, ahol Kleofás lakott, és meglett férfi korára sem alapított családot, semmi valószínűsége nincs. Mint láttuk, egy nemzedéknek általában harmincöt évet szoktak venni. Ez volt az a kor, amire egy férfinek biztosan született utódja, hacsak nem volt valamilyen oka arra, hogy ne alapítson családot, vagy nem volt beteg. Márpedig ez, ha valaki nem tesz valamilyen ezirányú fogadalmat, kimondottan szégyen lett volna akkoriban. Annak pedig semmi nyoma sincs, hogy Jézust ezen az alapon érte volna bármilyen gúny, vagy támadás.

Mi történt az alatt a rejtélyes huszonkét év alatt, amiről semmit nem írnak a források? Az egészen biztos, hogy Jézus nem töltötte rokonai körében ezt az időt, mert akkor botránynak számított volna, hogy nem alapít családot. Még az esszénus gyülekezetekben is, ahol pedig a szexualitást majdnem olyan szigorral kezelték, mint később a keresztények, azt írják, hogy a fiataloknak, akik az új rend szerint fognak élni, húsz éves korukig kell tartózkodniuk a nemi élettől. Az állítólagos cölibátus követelménye tehát valószínűleg csak a legfőbb vezetőkre, idősebbekre, illetve az ilyen fogalmat tett tagokra vonatkozott. Azt azonban ők is elismerték, hogy az átlagember nehezen tudna vállalni ekkora önmegtartóztatást. Jézus természetesen nem volt átlagember, csakhogy amennyiben feltételezzük, hogy harmincnégy éves koráig apja falujában élt, anélkül, hogy kiválasztottságának bármi jelét adta volna, és mégis nőtlen maradt, számolnunk kéne azzal, hogy nevetségessé, sőt gyanússá vált volna ismerősei előtt. Erre viszont semmilyen jel nem utal. Márpedig annak sincs nyoma, hogy felesége, gyermekei lettek volna. Igaz, az evangéliumok elég szűkszavúak ilyen kérdésekben, egyedül Péterről tudjuk, hogy volt felesége, azt is csak onnan, hogy anyósa volt, de azt már róla sem tudjuk meg, voltak-e gyerekei. Papiásztól tudjuk továbbá, hogy Fülöp apostolnak voltak gyerekei, mert később a lányaival együtt hirdette az evangéliumot, de a többiekről még ennyit sem jegyeztek fel. Az azonban mégsem valószínű, hogy Jézus feleségét és gyerekeit feledékenységből, vagy azért nem említik, mert nem tulajdonítanak nekik jelentőséget. Ezért azt kell feltételeznünk, hogy Jézus kora ifjúságától kezdve elvonultan élt, tanult, elmélkedett, ami azért is logikus lenne, mert az öt fiúgyermek közül, akik egy háztartásban éltek Kleofásnál, valakinek ilyen pályát is kellett választania.

Lukácsnál ugyan szerepel az a kijelentés, hogy Jézus Názáretben nevelkedett, de ez nem bizonyít semmit, majd később még visszatérünk rá.

Azt a feltételezést, hogy Jézus nem töltötte odahaza ifjúkorát, több dolog is megerősíti. Látni fogjuk, hogy megkeresztelkedése idején nem Galileában lakott, bár ennek ellentmondó adat is van, mint majd mindjárt látni fogjuk. Az is kitetszik majd a későbbiek során, hogy közte és keresztelő János között ellentmondásos kapcsolat állt fent, és végül az sem mellékes, hogy Jézus alighanem az esszénusok naptára szerint élt, erre utal az utolsó vacsora időpontja, amit majd a megfelelő helyen tárgyalok. Az, hogy Máté ezt írja: Akkor Jézus Galileából elment Jánoshoz a Jordán mellé, hogy megkeresztelkedjék (Mt. 3.13.), Márk pedig egyenesen azt mondja, hogy Názáretből ment oda, csak látszólag mond ennek ellent. Máté evangéliumában ugyanis többször visszatér az a motívum, hogy Jézus elhagyta Názáretet, de mint látni fogjuk, ez a kijelentés ellentmond János evangéliumának, és Lukácséval sem egészen egyezik. Valószínű, hogy Máté és Márk csupán elvből mondják ezt, hogy hangsúlyozzák: ezzel kezdődött minden, de nekik nem volt céljuk, hogy az eseményeket pontos kronológiai sorrendbe illesszék, talán nem is tudták, mit csinált Jézus addig, amíg a nyilvánosság elé nem lépett. Jézus pedig valamikor tényleg elhagyta Názáretet, vagy Kánát.

Tudom, erőltetettnek tűnik, hogy két evangélium egybehangzó állítása ellenére azt mondom, Jézus nem Názáretben érte meg a felnőtt kort, csakhogy éppen az a baj, hogy az evangéliumok állításai távolról sem egybehangzóak, hanem kifejezett ellentmondásban vannak egymással ennek a kérdésnek a szempontjából. Kérem tehát Bizalmatlan Olvasómat, várjon türelemmel, ezekkel az ellentmondásokkal ugyanis később részletesen fogok foglalkozni.

Mint említettem, sok érv szól amellett, hogy Jézus az esszénusok közé került, de még több szól amellett, hogy nem. Igaz, az esszénusok naptára szerint élt, és úgy tűnik, megtartotta a böjtöket is (ezzel még foglalkozunk), viszont számos ponton szemben állt a kumrániak tanításával.

A Jézus és Keresztelő János tanítványai közötti ellentét arra enged következtetni, hogy Jézus nem volt alávetve a kumráni szabályoknak. Ez magyarázza azt az újra és újra felmerülő vitát, hogy ki a nagyobb, János-e vagy Jézus. Arra is magyarázatot ad, miért nem volt Jézus soha olyan "szektás", mint János tanítványai, vagyis miért volt engedékeny mindenkivel szemben, míg az esszénusok szigorú aszkézist és fegyelmet követeltek. Miért engedte meg tanítványainak, hogy ne böjtöljenek, és miért szegte meg oly sokszor a szombat parancsát, amiket, ha esszénus lett volna, nem tehetett volna meg. Vagy miért tűrte el az állatáldozást, míg az esszénusok elvetették azt.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Jézus valamilyen szellemi irányzat, valamelyik iskola "terméke". Az, amit Ő tanított, új volt, olyan tanítás, amit Ő hozott a Földre. Attól, hogy ellentétes dolgokat mondott, mint amiket az esszénus iratokban olvashatunk, még tanulhatott Kumránban, s amikor önállóan kezdett tanítani, Keresztelő János elfogása után, túlléphetett mesterei tanításán. Ám ha az esszénusok között él, harminc éves korára magáévá kellett volna tennie azokat az eszméket, amelyeket ők képviseltek, ám Jézus ezekkel egészen ellentétes gondolatokat hirdetett. Azt, amit a könyv vége felé Jézus üzeneteként fogunk meghatározni, az esszénusok értették volna meg a legkevésbé. Márpedig abban nincs semmi hihető, hogy Jézus huszonkét éven át megjátszotta, hogy elfogadja az esszénusok tanítását, aztán egyszer csak egészen mást kezdett prédikálni.

Jézus tehát szerintem Babilonba került. Mint láttuk, otthon nem maradhatott, mert semmi jel nem utal arra, hogy a kortársak csodálkoztak volna nőtlenségén. Ráadásul Jézus többször hivatkozik arra, hogy senki nem tudja, honnan jött. Ezt természetesen mi eszkatologikus kijelentésnek vesszük, ám nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy a konkrét beszélgetésekben, vitákban ennek a kijelentésnek evilági jelentése volt a hallgatóság számára. Azért is kizárható, hogy az esszénusok között nevelkedett volna, mert Keresztelő János azt mondja róla, hogy "addig ő sem ismerte", márpedig, ha egy közösségben nevelkednek, még ha nem is egy helyen, ez nem lenne valószínű, hiszen rokonok voltak. Ráadásul arról az evangéliumok szerzői is többet tudtak volna.

Annak a modern elméletnek, hogy Jézus Indiában élt és tanult, semmilyen valóságalapja nincs. Egy zsidó ember számára elképzelhetetlen lett volna, hogy tisztátalannak tekintett, idegen világban nevelkedjék fel, hogy aztán Izrael tanítója legyen. Ha pedig Jézus valóban Isten Fia volt, ez a lehetőség még nevetségesebb.

Olvasóm, (ha van), bizonyára megalapozatlannak tartja a fenti érvelést. Hiszen Jézus fiatal koráról semmit nem írnak az evangéliumok, azt viszont megemlítik, hogy Jézus Názáretből ment el, mielőtt felvette volna János keresztségét. Ráadásul a hagyomány sem tud semmit, ami alátámasztaná Jézus babiloni nevelését. És különben is, ha így lett volna, miért nem írták meg az evangéliumokban? Hiszen a testvérei, akik ismerték az első három evangéliumot, nyilván tudták, hol nevelkedett Jézus.

Ezzel együtt azonban figyelmébe ajánlom Magányos Olvasómnak - ugyanezt. Ugyanis ha Jézus születése és gyermekkora körül annyi csoda történt, amit Máté és Lukács elmesél, mivel magyarázható az a huszonkét éves csend, ami a 12 évesen Jeruzsálemben maradó, majd harmincnégy évesen újra megjelenő Jézus életében látható?

Mindenestre tény, hogy a Babiloni Talmudban található az az egy mondat, amely Jézus létét nem keresztény forrásként alátámasztja, amiről még lesz szó.

Keresztelő Jánost igazság szerint Bemerítő Jánosnak kellene neveznünk. A magyar nyelvben ugyanis a keresztelés szó megtévesztő. Más nyelvekben a görög baptiszeisz, "bemerít" jelentésű igéből képzett szó alkotja Keresztelő János melléknevét, ami világosan kifejezi, hogy a keresztelésnek (vízbe merítésnek) nincs köze a kereszt szóhoz. A magyar nyelvben azonban úgy alakult, hogy a kereszt szó ment át a bemerítés fogalmának jelölésére. A kereszt szó eredetileg a Krisztosz "felkent" szóból származik. A dolgot bonyolítja, hogy hangzásában emlékeztet a latin crux "kereszt" szóra is, amiből például a crucifix ered. A keresztrefeszítés latinul crucifigere volt. (Pokorny) Ám a keresztelés szó nem a latin crux származéka, és jelentéstani szempontból semmi köze a kereszthez, hiába hintik kereszt alakban a szenteltvizet. A "keresztelni" ige ugyanis a kereszténység szóból származik (lehet, hogy nálunk a kereszt is ebből jött?) ami viszont a görög Krisztosz, vagyis felkent szóra megy vissza. Így a magyarban teljes és megtévesztő egység alakult ki a kereszténység három, fontos, ám eredetileg különálló eleme között, ezért én - magamban - Bemerítő Jánosnak nevezem Keresztelő Jánost, de mivel ez az én saját leleményem, és minden más szövegben Keresztelő Jánosként szerepel, általában ezt használom a könyvben. Ha néha mégis "Bemerítő János"-nak nevezem, az azért van, mert időnként szeretném emlékeztetni olvasóinat arra, hogy itt egy jóval a kereszténység előtti zsidó szokásról van szó, amely rituális megtisztulást jelentett.

János evangéliuma rögtön Jézus származásának tisztázása után Keresztelő János fellépéséről ír. Ebben megegyezik mind a négy evangélium, a Keresztelőt valamennyien a Megváltó előfutárának tekintik. Mind a négy evangélium elmondja, hogy János maga is a Messiás előfutárának nevezte magát. Zord figura lehetett, aki nem udvariaskodott a hozzá zarándoklókkal, mégis igen népszerű volt, tanítása egyre terjedt.

Lukács róla mondott megjegyzése: A gyermek nőtt, lelkileg erősödött, és mindaddig a pusztában élt, míg Izrael előtt föl nem lépett. (Lk. 1. 80.), valamint a szeszes italoktól való tartózkodása alapján Keresztelő Jánost esszénusnak tekinthetjük, bár nem követelt a bűnbánóktól olyan szélsőséges szakítást a világgal, mint a kumráni közösség (Flusser). Mindezt onnan tudjuk, hogy Lukács és Máté röviden beszámol tanításáról is. (Lk. 3. 1-20.)

Itt egy pillanatra meg kell állnunk, két dolog miatt. Az egyik kevésbé jelentős, de éles fényt vet az evangéliumok állapotára. Lukács hosszan idézi Keresztelő János tanítását, a néppel folytatott párbeszédet, majd a következő fejezet címe ez: Keresztelő János fogságba vetése. Ám a fejezet mindössze egy mondat: Heródes negyedes fejedelmet is megrótta testvérének felesége, Heródiás miatt és a többi gonosztettért, amit Heródes elkövetett, s amit megtetézett azzal is, hogy börtönbe vetette Jánost. (Lk.3.19-20.) A mondat első részének alanya Keresztelő János, ám aztán Heródes kerül előtérbe, méghozzá úgy, hogy a szerző egy későbbi eseményt összekapcsol a kiváltó okokkal. Ez a sajátos mondatszerkesztés gyakori az ókori íróknál, tehát rutinosan ki tudjuk bogozni a mondat tartalmát, csakhogy ezután következik Jézus megkeresztelésének leírása, ami pedig értelemszerűen csak a börtönbe vetés előtt lehetett. Ehhez hasonló ellentmondásokkal gyakran találkozunk a szinoptikusok esetében, ami leginkább azzal magyarázható, hogy egyikük sem volt szemtanú, és a rendelkezésükre álló anyagot sokszor saját elképzelésük szerint egészítették ki, ahogy az a történetírásban itt-ott még ma is tapasztalható, az ókorban pedig teljesen általános volt. Így az iratok szerkesztésénél előfordulnak átfedések, zavaros kronológiai, vagy földrajzi meghatározások.

A másik, fontosabb dolog, maga a tanítás:

Ismerősen hangzó szavak, mintha maga Jézus mondta volna őket. Máté evangéliumában - állítólag - Jézus is így beszél:

Ráadásul szójáték is van benne, ami pedig Jézus egyik kedvenc nyelvi eszköze volt, ugyanis a "kövek" abánim-nak a "fiak" pedig bánim-nak hangzottak. Lehet azonban, hogy ez a szójáték már Izaiástól ered (Iz. 51,1-2.), erről azonban majd később. Mindez alátámasztja azt a hipotézist, hogy Keresztelő János és Jézus hasonló szellemi háttérről indultak. Igazán azonban innen lehet látni az óriási különbséget is.

Már maga a megszólítás is döbbenetes. Viperák fajzata! Ki tanított arra, hogy fussatok az eljövendő harag elől?! Vagyis: ki mondta nektek, hogy ide toljátok a mézesmázas képeteket bűnbocsánatot kunyerálva... Ebből bizony süt a "Tiszták" (esszénusok) haragja. Jézus sosem volt ilyen indulatos. Még amikor a templomot megtisztította, az ostort akkor sem a kereskedők, hanem csak az állatok kergetésére használta.

János apostol alapvető fontosságú dolgokkal egészíti ki a többiek beszámolóját Jézus megkereszteléséről. Szerinte Keresztelő János azt mondta, hogy aki őt követni fogja, nagyobb nála, mert előbb volt, mint ő. (Jn.1,15.) Ha hihetünk ennek, akkor ebben a mondatban azt közölte a próféta a néppel, hogy a Messiás égi küldött lesz, hiszen Keresztelő János idősebb volt Jézusnál, tehát csak úgy lehetett fiatalabb nála, ha Jézus már saját születése előtt is létezett. Persze kérdés, tudta-e János, hogy ő és Jézus rokonok? Hiszen azelőtt valószínűleg sohasem találkoztak.

Keresztelő azt is mondja, hogy azt, aki őt követni fogja, eddig ő sem ismerte (Jn. 1. 33.), tehát soha nem találkoztak, vagyis nem egy közösségben nevelkedtek fel. Ám amikor Jézust meglátja a tömegben, kinyilatkoztatja, hogy Jézus az Isten báránya (Jn.1.29.). Ezek szerint mégis csak ismerte, különben miről ismerte volna fel? Kézenfekvő a válasz: Jézus, mielőtt a világba lépett, először az esszénusok közösségét kereste fel. Most azonban térjünk vissza Keresztelő János fellépéséhez.

A nép tanakodott, nem Keresztelő János-e a Messiás, hiszen szerettek volna végre biztosak lenni a dologban. Emlékezzünk csak, Jézus születésekor nagy felhajtás volt, keleti bölcsek érkeztek, fényes kísérettel, és keresték a Messiást. Ez az eset nem volt olyan régen, elég sokan lehettek, akik azóta is várták, hogy végre bekövezzen az, amit a Szentírás és a papok oly régóta mondogattak.

János evangéliuma beszámol arról, hogy ugyanebből a célból papok és léviták is jöttek Jeruzsálemből, akik firtatni kezdték, mit mondd János önmagáról. Ez is bizonyítja, hogy a főpapok aggodalmasan figyeltek minden tanítót, aki nagy népszerűségre tett szert, és mindenféle módon vizsgálták őket. Josephus Flaviustól tudjuk, hogy már voltak rendzavarások, mert többen vallották magukat vagy Messiásnak, vagy a Messiás előfutárának.

Kissé humoros, ahogy az evangélista beszámol a jelenetről:

Mintha szégyen lett volna bevallani, hogy nem ő a Messiás, egy olyan vizsgálóbizottság előtt, amelytől éppen abban az esetben kellett volna félnie, ha azt mondja, hogy ő az. Hiszen a magát Messiásnak mondó prédikátorokat alaposabb vizsgálatnak vetették alá, aminek a vége rendszerint az volt, hogy eltűntek a történelem süllyesztőjében. Bemerítő János válasza tehát csak azt jelentheti, hogy korábban azért nem akart tiszta vizet önteni a pohárba, mert hallotta, hogy a nép találgat: csak nem ő-e a Messiás, de nem mondta nekik azt, hogy nem, nem ő az, mert attól félt, - s gondolom joggal -, hogy akkor a többség csak legyinteni fog, és odébb megy. Lehetséges persze az is, hogy Bemerítő Jánost Messiásnak tartotta a kumráni közösség, amely a világba küldte, és ő rájuk volt tekintettel, amikor ezt nem cáfolta meg, erre azonban semmi bizonyíték nincs.

A vizsgálat folytatása is ellentmondásos a mi szempontunkból, ugyanis a papok megkérdezik, hogy akkor ő-e Illés, aki a próféták szerint a Messiás előfutára, mire János nemmel felel, pedig Jézus később maga mondja róla, hogy Illés volt. Ha mindenáron fel akarjuk oldani ezt az ellentmondást, arra kell gondolnunk, hogy a papok Illés szó szerint vett inkarnációjára kérdeztek rá, az ilyesmit ugyanis lehetségesnek tartották, ahogy azt látjuk majd Péter tanúságtételénél. Maga Heródes Antipász is ettől félt, amikor azt hitte, Jézus a feltámadt Keresztelő János. Márpedig a Keresztelő származását mindenki ismerte, hiszen az apja nagy tiszteletben álló pap volt egykor. Így tehát lehetséges, hogy az egész kérdezősködés beugratás akart lenni: ha azt mondja, ő a Messiás, vagy esetleg ő Illés, nevetségessé teszik, hogy hiszen mindenki tudja, ő csak Zakariás fia. Keresztelő azonban kikerülte a csapdákat. Erre aztán megkérdezik, hogy akkor mondja már meg, mi a nyavalya ő, ha mindenre nemmel felel, mire János azt mondja: A pusztában kiáltó szó vagyok. (Jn. 1,23.)

Hogyan is hangzik az a szöveg, amire Bemerítő János hivatkozik?

A "pusztában kiáltó szó" korántsem "falra hányt borsó", hanem a szél, amit bizonyos összefüggésekben azonosítottak Isten lelkével (lehellet):

Lukács is azt írta, Keresztelő Jánost egy szózat küldte prédikálni. Természetesen azért, mert ezzel Lukács is alátámasztja, hogy Bemerítő János Izaiás (Ézsaiás, Jesaja, Izajás) próféciáját váltotta valóra: ő volt a Messiás előfutára. Csakhogy azzal összevetve, hogy elutasította az Illéssel való párhuzamot, ez a kijelentése, hogy ő magának az Istennek a szava, ő a szél, amivel Isten elszárítja a fejedelmek virágjait, a vizsgálatot végzők szemében még nagyobb botrányt okozott volna, mintha simán Messiásnak nevezi magát. Hiszen a pusztában kiáltó szó Isten Lelke volt. Az evangéliumok szövegei tehát - úgy tűnik - némi teológiai zűrzavarról árulkodnak.

Ezután farizeusok is faggatni kezdik Jánost, hogy ha se nem Messiás, se nem Illés, se nem próféta, akkor miért keresztel? Hiszen ezen az alapon a szomszédasszony is keresztelhetne. János erre aztán végképp kitérő választ ad, aminek nem abban láthatjuk az okát, hogy nem tudott válaszolni a kérdésre, hanem abban, hogy nem akart, hiszen az a válasz, amit a papoknak adott, erre is megfelelt. Őt Isten küldte, a többi nem tartozik rá.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Minden próféta, és minden önjelölt Messiás azt mondta magáról, hogy Isten küldte. A kérdés tehát nem erre irányult, hanem arra, hogy vajon közvetlenül Istentől kapta-e a küldetést, valamiféle látomásban, vagy más emberektől? Kinek a nevében mondja magáról, hogy Isten küldte? Magyarul: melyik szektához tartozik. Keresztelő János erre nem akart válaszolni, és nem tudjuk, miért. Megromlott a viszony közte és az esszénusok között, vagy éppen maguk az esszénusok küldték úgy tanítani, hogy ne árulja el hovatartozását? Mindkét esetre találhatunk érveket.

A vizsgálatnak azonban van egy másik tanúsága is: a vizsgáló bizottságok mindig több részből tevődtek össze. Ennek oka a vallási vezetőség erősen megosztott voltában keresendő. A különféle "pártok" féltékenyen figyelték egymást, és a vizsgálatokat sokszor nem is arra használták, hogy a delikvenst vizsgáztassák, hanem hogy ellenfeleiket szégyenítsék meg.

Az állandóan emlegetett szereplők, "papok, léviták, írástudók" és a tőlük mindig megkülönböztetett farizeusok között nagyon mély ellentétek voltak. A szadduceusok, akik az uralmon lévő főpapi pártot jelentették, nem hittek a feltámadásban, és a lélek halhatatlanságában. Mondhatnánk, milyen modern gondolat, ám nem voltak ateisták, csak a korabeli gondolkodásmód szerint, anyagiasan képzelték el a transzcendens dolgokat. Olyasféle elképzeléseik lehettek, mint a buddhistáknak, akik nem hisznek az egyén transzcendens létében. Vagy egyszerűen "materialisták" voltak, mint a mai Jehovisták, akik sajátos logika szerint vegyítik össze a szellemi és fizikai dolgokat. Várták a Messiás majdani uralmát, ám számukra a földi élet volt az egyetlen terep, itt kellett jónak és egyben boldognak lenni, mert ami utána következik - ha egyáltalán következik - az valamiféle árnyék lét, az egyéni tudat nélkül. Bíztak abba, hogy ha majd elkövetkezik a Messiás uralma, a választottak nem halnak meg, de halottak feltámadásában nem hittek. Világosan, mondhatnám logikusan gondolkodtak, ha nem tekintjük logikátlannak a transzcendens emberi lélek elutasítását egy vallás esetében.

Tőlük élesen elhatárolható a farizeusok rétege, akik a szadduceus irányzat ellen léptek fel, és az ősi júdaizmus spirituális értékeit képviselték, tanították a lélek halhatatlanságát és a test feltámadását, és szintén várták a Messiást.

János mindkét irányzattal szemben állt, hiszen ő minden valószínűség szerint esszénus, vagyis megvilágosodott volt. Maguk az esszénusok ugyanattól a Cádoq nevű paptól eredeztették irányzatukat, akiről a szadduceusokat elnevezték, mégis ellentétes felfogást képviseltek. Az ő transzcendens világképük is meglehetősen anyagias szemléletre vallott, amint arról a Közösség Szabályzata, vagy a Háborús Szabályzat néven nyilvántartott iratok tanúskodnak. Ez a szekta száz, kétszáz éve elkülönülten élt, elutasította a romlottnak tekintett jeruzsálemi vallást, az idegen politikai vezetést, és tagjai várták a Messiást.

Ráadásul a szamáriaiak is zsidónak tartották magukat, csakhogy annak a régi egyházszakadásnak az emlékét őrizték, amikor az északi ország fellázadt Jeruzsálem ellen, és elvetette a jeruzsálemi kultuszt. Mivel ők a babiloni fogság idején otthon maradtak, és bizonyos mértékig összekeveredtek a "kánaánitákkal", az ő vallásuk nagyon vegyes lehetett, de erről nem sokat tudunk. Ám ők is várták a Messiást.

Sokat emlegeti még a Szentírás a "papok, léviták, írástudók" rétegét, amelyet megkülönböztet mind a szadduceusoktól (főpapság), mind a farizeusoktól. A papok és léviták között egy alapvető különbség volt: Isten (és/vagy Mózes) a papi teendőket Lévi törzsének fiaira bízta, ám a voltaképpeni papság a lévita származású Áron ivadékaiból állt. A "lévita" tehát tágabb kört jelentett, ők nem tartoztak a papsághoz, amelyet Áron utódai képviseltek, nem láthattak el szolgálatot a szentélyben. Külön érdekes kérdés, hogy Cádok leszármazottai, akik a szadduceusok névadói lettek, talán annak a jeruzsálemi kultusznak lehettek az utódai, akik még Ábrahám idején végeztek istentiszteletet a Szent Hegyen, erre utal többek közt Melki-cedek jeruzsálemi király neve, ahogy arról még lesz szó. Mintha egy őri, még a zsidó nép honfoglalása előtti, ám Ábrahámmal jó viszonyban lévő csoport utódai jelennének meg itt, mintha a "Cádok-dinasztia" mintegy beházasodott volna Áron családjába. Vagyis, mintha Dávid király idején, amikor a zsidó vallás központja Jeruzsálem lett, beolvasztottak volna egy ősi, jeruzsálemi kultuszt, amelyet még Ábrahám is szentnek tartott.

Ne feledjük el azonban, hogy a tényleges papságot leszámítva, (akik nem a mai értelemben vett lelkipásztorok voltak, feladatuk áldozatbemutatás, illetve vallási bíráskodás volt) a többiek nem abból éltek, hogy tanították az embereket. Vagy maguk is dolgoztak, vagy olyan "vállalkozók" voltak, akik a vagyonukból tartották fenn magukat. Izraelben meglehetősen lenézték volna az olyan dologtalan "filozófusokat", akikkel akkor már tele voltak a művelt világ nagyvárosai, s akik abból éltek, hogy minden nap meghívatták magukat valamelyik gazdag ember házába vacsorázni.

Úgy látszik tehát, hogy a meglehetősen tarka, kibogozhatatlanul bonyolult korabeli hiedelemrendszerben egy dolog kötötte össze a Biblia népét: várták a Messiást. Minden csoport megtartotta az Ószövetségben előírt törvényeket és ünnepeket, de eltérő módon.

Ebben a kuszának látszó világban lépett fel Jézus, akinek a tanítása mindegyik irányzatot képes volt összefogni, de mindegyikkel szemben állt. Ráadásul mindez abban a történelmi helyzetben történt, amikor az ország megalázó módon római uralom alá került, és egy olyan papság irányította belső életét, amelyet a nép gyűlölt. Róma olyan helytartót küldött az országba, aki utálta és lenézte a zsidókat, Poncius Pilátus lovagot, aki rendelkezett a rómaiak minden erényével és hibájával. Pilátus külön várost építtetett magának a tengerparton, és nem csupán szándékosan ingerelte a zsidókat, de néha kegyetlenül le is öletett közülük pár százat. Ebben a robbanásig feszült légkörben, ahol azt lehet mondani, mindenki mindenki ellen volt, és nem kellett sok ahhoz, hogy az emberek részt vegyenek egy fegyveres felkelésben akárki ellen, jelent meg Jézus azzal az üzenettel, hogy legyen béke, legyetek szelídek, és a saját lelketekkel törődjetek. És ezt az embert végezték ki azzal a váddal, hogy lázította a népet...

Keresztelő János tehát i. sz. 27-ben lépett a világ elé, méghozzá az esszénusok küldötteként. Tanításának lényege az volt, amit addig is minden próféta hirdetett, de akkor mindenki nagyon várt, hogy meg kell tisztulni bűneinktől, mert közeleg a Messiás eljövetele. Vajon miért pont ekkor lépett fel ezzel a tannal? Pontosabban, miért látták jónak az időt az esszénusok, alighanem a kumráni közösség, hogy a világba küldjék prófétájukat? Vagy tényleg közvetlenül Istentől kapta a megbízást?

A négyes számú kumráni barlangból előkerült a Közösség Szabályzatának egy olyan töredéke, amely kimondottan a Messiás jelenlétéről szól. Igazából - azt hiszem - semmi jelentősége sincs a szövegnek, ám érdemes végig idézni, mert sokat elárul az esszénusok gondolkodásáról. Maga a Szabályzat Krisztus előtt legalább száz évvel készült, ám azt nem tudjuk pontosan, hogy ez a töredék, vagy kiegészítés, mikori.

Ez a leírás egy király tiszteletére rendezett fogadásra hasonlít leginkább. Milyen egyszerű dolgunk lenne, ha így el lehetne dönteni, ki mit tegyen Izrael a Messiás eljövetelekor.

A leírás abból a szempontból is érdekes, hogy újborról van benne szó. Ennek eszkatologikus jelentéséről még beszélek később, itt most arra hívnám fel a figyelmet, hogy újbor még Izraelben is csak ősszel volt. Ez tehát összefügg azzal a nyár végi ünnepkörrel, amelynek lényeges része Jáhve napja, vagyis a teremtés és az Utolsó Ítélet ünnepe. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy vajon Keresztelő János nem ezen az ünnepen kezdte-e meg tanítását?

Bemerítő János fellépésének elbeszélése után a szinoptikus evangéliumok leírják Jézus megkeresztelését, amit János nem mesél el, de nagyon fontos részleteket árul el róla a szinoptikusokhoz képest. Nála ugyanis Keresztelő János csak mondja, hogy látta a Szent Lelket galamb képében leszállni Jézusra. Szó sincs tehát arról, hogy az ott álló emberek csodának lettek volna tanúi, bőven elég volt nekik a Keresztelő tanúságtétele, különben elég kínos képet kapnánk a szellemi állapotukról. A szinoptikusok szerint szózatot is hallottak az égből: "Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik". (A három szinoptikusnál a szöveg nem egyezik meg szó szerint, aminek az az oka, hogy ez is Izajás könyvéből vett mondat, de a Jézusra vonatkoztatás miatt kissé átfogalmazták.) Csakhogy ez a szózat eléggé gyanús annak a ténynek a fényében, hogy Keresztelő János magát a "pusztában kiáltó szónak", vagyis az Úr hangjának nevezte. Gyanítom, János evangéliuma azért hagyja ki ezt a részletet, mert nem akarta rombolni a híveket, ő ugyanis tudta, hogy Keresztelő maga értelmezte a szél fújását, ahogy a galambot is csak ő látta.

Ezt János beszámolója közvetlenül is alátámasztja, nála így beszél Keresztelő János:

Drámai jelenetnek vagyunk tehát tanúi, mondhatnám, színpadi jelenetnek. Keresztelő János bemutatja a világnak az Eljövendőt.

Mikor történt pontosan Jézus megkeresztelése? Azt Lukács doktor beszámolója alapján tudjuk, hogy Keresztelő János Tiberius uralkodásának tizenötödik évében lépett a világ elé, és Jézus valószínűleg egy évvel később ment el hozzá. Többen úgy vélik, hogy ez azonos i.sz. 27-tel. Ám, ha figyelembe vesszük, hogy ez azt jelentené - a szír időszámításban október 1. volt az évkezdet napja - hogy Keresztelő János ősszel kezdett víz alá nyomni embereket az egyre hidegebb folyóban, erős kételyünk támad a próféta népszerűségét illetően. Bár Bemerítő János valóban 27-ben kezdte meg tevékenységét, szerintem nyár végén, ősz elején. Aztán nemsokára hideg lett a víz, és mindenki hazament. Ez után sok időnek kellett eltelnie Jézus megkereszteléséig, hiszen a próféta híre annyira elterjedt, hogy sokan menjetek hozzá megtisztulni. Jézus megkeresztelésénél már sok ember volt szemtanú, sőt, korábban már vizsgáló biztosok is érkeztek a fővárosból, hogy kifirtassák, kinek a nevében keresztel János. Lukács - némi túlzással - azt írja, hogy már az egész nép megkeresztelkedett (Lk.3,21.)

Azt is tudjuk János apostoltól, hogy Jézus a keresztelés után következő Húsvéton Jeruzsálemben járt. De előbb, a keresztelés után hazament Kánába, a menyegzőre. A menyegző leírásában, van egy fontos mozzanat: elfogyott a bor. Márpedig a bor általában szüret előtt szokott elfogyni, különösen abban a korban, amikor a több évjáratú bor ritka volt, ahogy arról még lesz szó. Az évkezdet egyben összefonódott a szüreti ünnepkörrel is, ahogy arról a Sátoros Ünneppel kapcsolatban még beszélek. Kézenfekvő, hogy ez az időszak általában kedvezett a lakodalmaknak is, hiszen a nagy, nyári munkáknak már vége volt. A keresztelésnek tehát nyár végén kellett megtörténnie. Különben sem valószínű, hogy késő ősszel, télen, vagy Húsvét előtt sokan mentek volna a hideg Jordánba fürödni. A legvalószínűbb dátum "Jáhve napja", vagyis az őszi, évkezdet-ünnepkör első napja. Vagyis Jézus egy évvel azután vette fel János keresztségét, hogy a Bemerítő a világ elé lépett. Ám mindenképpen van itt néhány apró ellentmondás az időrendben, ahogy erről majd lesz szó.

Maga a "baptizálás" (keresztelés) voltaképpen egy ősi, rituális tisztulási szertartás volt. Azt jelentette, hogy az Istenben mélyen hívő, a Messiás boldog és igazságos uralmát váró ember megbánja minden bűnét, s hogy Isten iránti elhivatottságát tettel is jelezze, alámerül a szent vízben, amely által lelke megújulása transzcendens megerősítést nyer. Ehhez látszólag hasonló szokás létezik Indiában, s alighanem még sok más helyen. A liturgia azonban feltűnően nagy figyelmet szentel a rituális tisztálkodásnak, amellyel ezer évekre megelőzte a korát, ha szabad ilyet mondani. Keresztelő János előtt is kereszteltek már, az alámerítkezés fontos "kelléke" volt a messiásvárásnak.

Térjünk vissza a jelenethez. A Keresztelő Jánossal kapcsolatos vizsgálat után, a Jordánon túli Betániában megjelent Jézus, írja János apostol, és Keresztelő János azt mondta róla, hogy Isten báránya. Nyilván meg is keresztelte, amit az apostol nem ismétel el, cserébe viszont elmondja, hogy János tanúskodott arról, hogy Jézus az Isten választottja, vagyis az a bizonyos isteni szózat csak Keresztelő János fülei számára volt hallható.

Keresztelő János tanúságtétele után János apostol így folytatja:

Namost az a kérdés, hogy két különböző napról van-e szó, vagy János kétszer meséli el ugyanazt a jelenetet. Ám ez utóbbi nem valószínű, inkább az lehet az igazság, hogy Jézus abban az időben többször is felkereste Keresztelő Jánost. János nyilván mindannyiszor elmondta az ott állóknak, hogy Jézus a kiválasztott tanítvány, aki az ő nyomába lép. A hírek ugyanis akkor nem a sajtó útján terjedtek, s bár a szemtanúk továbbadták amit láttak és hallottak, nem volt hiábavaló, ha többen is látták személyesen azt a férfit, akire a próféta szerint rászállt a galamb. Nem biztos azonban, hogy Jézus csak ezért volt ott Bemerítő János mellett.

Mint azt már említettem, János és Jézus viszonya mind a mai napig nincs kellőképpen tisztázva a szakirodalomban. Különös módon utal a kettőjük közötti viszonyra az a Máténál lévő udvariaskodó párbeszéd, amelyben János azt mondja, hogy inkább neki kéne felvennie a keresztséget Jézustól, mire Jézus csak legyint: Hagyd most ezt. (Mt. 3.15.) Ami azt jelenthette (ahány fordítás, annyi változat található ugyanis), hogy "ne udvariaskodj". Ez a dialógus talán mulatságos mai szemmel, de egy lényeges problémával foglalkozik. Persze gyanítom, sokan azt hiszik, ezt a párbeszédet csak utólag találták ki, hiszen Máté maga nem volt ott a jelenetnél. Amikor a ma ismert Máté evangéliuma megszületett, vagyis az események után körülbelül negyven évvel, botrányosnak tűnhetett, hogy az Isten Fiát egy "közönséges halandó" keresztelte meg, ezért ki kellett találni valami magyarázat félét. Csakhogy itt nem erről van szó.

Az evangéliumok leírásai ugyanis gyakran nem tartalmazzák az esemény jelentőségére utaló valamennyi mozzanatot. Jézus és János között kellett lennie valamiféle kapcsolatnak, annak ellenére, hogy mint láttuk, János azt mondja, korábban ő sem ismerte Jézust, pedig mint tudjuk, rokonok voltak. De hova lettek a babiloni csillagászok?

A Babilonból érkezett bölcsek régóta tudtak arról, hogy a Messiás megszületése küszöbön van. Több évszázada voltak már csillagászati táblázataik, amelyek alapján nemzedékről-nemzedékre továbbadták, mikor várható az esemény. Talán már i. e. 8-ban, de legkésőbb a 7. év első felében elmentek Jeruzsálembe, hogy a rendkívüli eseményről megbizonyosodjanak: valóban az ő életükben következik-e be az, amit annyi generáció óta vártak. Meg is találták a gyermeket, a csillagászati megfigyelések, a Szentírás és a józan ész segítségével. Ezután megmentették, és minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy később is szemmel tartották, sőt ők maguk gondoskodtak a neveléséről. Mindez világos, de minek alapján, és ki döntötte el, hogy mikor lépjen a világ elé? Talán volt egy terv, a próféciák és más, isteni jelek alapján, ami szerint eldöntötték, mikor lépjen Keresztelő János a nép elé, és mikor kezdje meg Jézus a tanítást? Vagy Jézus döntött ebben? Mivel a Szentírásban erre nézve semmilyen támpont nincs, félek, le kell mondanunk a válaszról. Az azonban bizonyos, hogy Jézus tett valamit, amiért Bemerítő János prédikálni kezdett. Biztos vagyok benne, hogy nem a Jordán partján találkoztak először.

Van azonban itt még egy bökkenő, amivel szándékosan nem foglalkoztam korábban. Miért pont Keresztelő János volt Keresztelő János? Ha végiggondoljuk Jézus megszületésének történetét, kiderül, hogy nem csak Heródes, de a babiloni csillagászok sem lehettek teljesen biztosak abban, hogy ki az a gyermek, akire a jóslat vonatkozik. Mivel Keresztelő János is akkortájt született, ráadásul az ő családfája is eléggé régi volt, lehetséges, hogy őt is pártfogásukba vették. Különben elég fura lenne, hogy egy pap, Zakariás, az esszénusokhoz küldi a fiát ahelyett, hogy folytatván apja hagyományait, a híres mesterektől tanulna Jeruzsálemben, vagy Aim-karimban, ahol született. Tudjuk, hogy I. Heródes kétezer csecsemőt öletett meg Jeruzsálemben és környékén, kérdés, hogy ezt hogyan úszta meg János? Talán az ismert papok gyermekeit megkímélték? A nem zsidó származású Heródes, azt hiszem, nem tett volna kivételt. Mindez persze csak találgatás, elképzelhető, hogy Zakariás a fia születését megelőző csoda miatt döntött úgy, hogy a fiút az esszénusokhoz adja.

Keresztelő János és Jézus viszonya nem mentes az ellentmondásoktól, sőt a feszültségtől sem. Kettőjük között az elsőbbség kérdése eleinte egyértelműen János javára dőlt el a nép és a tanítványok szemében, és csak a legszűkebb beavatottak köre tudta az igazat. A Bemerítő egyes tanítványai még mesterük halála után sem akarták tudomásul venni, hogy Jézus az igazi. Minderre még visszatérünk.

Az evangéliumokban szereplő megkísértés leírása olyan, mint egy népmese. A sátán három próba elé állítja Jézust, aki természetesen kiállja a próbákat. De vajon mire volt jó az egész? Hiszen már a megszólításból kiderül, a sátán tudja, hogy Jézus az Isten Fia, tehát sejthetné, hogy nem sok esélye van vele szemben. Ha Jézus Isten Fia, úgysem fog sikerülni romlásba dönteni, ha viszont sikerül, nyilván nem is volt Isten Fia. Akkor hát miért kísértette meg? Kinek az ötlete volt ez az egész?

Ha figyelmesen olvassuk a szöveget, már az első mondatnál meghökkenünk:

Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse. (Mt.4 kiemelés tőlem)

Tehát maga az Atya akarta, hogy a sátán megkísértse a Fiát? Lássuk csak, milyen kísértéseknek tette ki a sátán Jézust. Az első kísértés így hangzik:

A második kísértés még érdekesebb:

A harmadik kísértés is meseszerű, ráadásul talán a Faust legenda is ebből keletkezett:

Ezek a kísértések a mai olvasó számára szimbólumok. Ám amiket a sátán felajánlott, a varázslás, a természet feletti képességek birtoklása, vagy a világ fölötti uralom olyan dolgok, amelyek egy igazi Isten számára nem jelenthetnek kísértést. Sőt, tudják mit? Még egy igazi ember számára sem. Egész más lett volna a helyzet, ha a sátán például azt mondja Jézusnak: "Nézd, megeszem ezt a szegény özvegyasszonyt, ha nem szolgálsz engem." Lehet, hogy Isten Fia nem esett volna kísértésbe, de egy ember megingott volna.

Mondhatjuk, Jézus emberi arcát olyan kísértésekkel tette próbára a sátán, amelyek emberi mivoltát akarták mérlegre tenni. Csak az a kellemetlen az egészben, hogy ezek olyan képességek voltak, amelyeket Jézus később többször használt. Például vízből varázsolt bort, puszta szóval lecsendesítette a vihart, és az sem mellékes, hogy azóta is országok sora övezi dicsőséggel személyét. Vagyis mindazt, amit a sátán felajánlott neki, később megtette: lehet, hogy mégis lepaktált vele?

Erre a sátáni kérdésre természetesen egyértelműen nem a válasz, nem csak azért, mert a szövegben Jézus elutasítja a kísértést - ez lehetne csel is -, hanem mert amit a sátán felajánlott neki, már eleve az övé volt, és ő ezt tudta is.

Ám a történet így elég erőltetettnek tűnik. Milyen "gyenge" volt a sátán, ha beérte ennyivel. Nem is hiszem, hogy beérte ennyivel. Kellett, hogy legyen még néhány kunszt a tarsolyában, csak nem tudom, mi. A szent jegyzőkönyvek szerint úgy tűnik, mintha itt le is zárulna kettőjük személyes párviadala, s ezután csupán közvetett formában harcolnának egymás ellen. Vagy mégsem? Hogy is fejezi be Lukács doktor a sátánról szóló beszámolóját? Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy időre elhagyta Jézust. (Lk.4.13.) Aha! Tehát valamikor visszajött! De vajon mikor?

Kérdés, hogy a megkísértést valóságos, "történelmi" eseménynek kell-e tekintenünk, vagy elégedjünk meg szimbolikus jelentésével? De ha csak ennyi lett volna az alapja a történetnek, nem is lenne érdemes foglalkozni vele.

Az mindenesetre biztos, hogy Jézus elvonult a pusztába böjtölni, hiszen ezt, mint prófétának meg kellett tennie, márpedig ilyenkor a kísértés egészen biztosan jelentkezik. Csak az a kérdés, hogy ki tudott róla, mit élt át Jézus a pusztában? A magam részéről egyetlen kézenfekvő választ tudok: maga Jézus. Ezért van a mai szemmel nézve kissé kínos felhangú történetnek akkora tekintélye, hogy a szinoptikusokban benne van, hiszen magától Jézustól származott, és talán ezért érthető, hogy János egy szóval sem említi: ő tudta, hogy Jézus itt "csak" egy példabeszédet mondott, amellyel a legfontosabb kísértésekre hívta fel a figyelmet. Pontosabban nem is a kísértésekre hívta fel a figyelmet, hanem azt magyarázta el, hogy mi az ő küldetése. Hogy miért nem lép fel királyként, csodatévő varázslóként, sőt, Istenként, aki előtt mindenki azonnal hasra veti magát. Ezért van népmesei jellege a beszámolónak, Jézus ugyanis kedvelte a meséket.

Mulatságos, ahogyan Lukács fogalmaz: Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. (Lk. 4. 1-2.)

Márk egészen röviden intézi el az egészet: A Lélek nyomban arra ösztönözte, hogy menjen ki a pusztába. Negyven napig kint maradt a pusztában, közben megkísértette a sátán. Vadállatok közt élt, de angyalok szolgáltak neki. (Mk.1. 12-13.)

Jézus megkísértésének leírása ma teljesen megszokott dolognak számít. Holott az Ószövetségben nincs szó arról, hogy bármelyik prófétát kifejezetten a sátán kísértette volna meg, mielőtt megkezdte működését, arról pedig végképp nincs szó, hogy a Messiást meg fogja kísérteni a sátán. Ráadásul az a megfogalmazás, hogy Isten Lelke vitte a pusztába Jézust azért, hogy megkísértse a sátán, kimondottan megdöbbentő. Egyértelmű megfogalmazás szerint Isten csak Jób esetében engedte meg a sátánnak, hogy megkísértse. Mint arról majd később szó lesz, a helyzet nem ilyen egyszerű. Vannak ugyanis olyan ószövetségi részek, amelyek ma ismert formájukban teljesen érthetetlenek, ám ha feltesszük, hogy volt egy utólag kihagyott szereplő, a gonoszság fejedelme, aki Isten kifejezett óhajára cselekszik, mindjárt világosabb a mondanivaló.

Most azonban maradjunk annál a kérdésnél, hogy vajon honnan ered Jézus megkísértésének története, és mi célja volt vele azoknak, akik belevették a Szentírásba.

Ha abból indulunk ki, hogy történeti tényről van szó, akkor természetes, hogy szerepel, ám óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy a valóságban esetleg másképpen történt, mint ahogy nekünk elmesélik, tehát valahol ki kell lógnia a lólábnak.

Nézzük először is az időpontot. Mindhárom szinoptikus evangélium Jézus megkeresztelkedése utánra teszi a történetet. János azonban meg sem említi, sőt, az ő elbeszélése kifejezetten lehetetlenné teszi, hogy akkor történt volna a dolog. Ő ugyanis elmeséli, hogy a keresztség felvétele után Jézus megismerkedik két első tanítványával, megmutatja nekik a helyet, ahol lakik, majd pár nap múlva hazamegy velük Kánába, ahol egyik rokonának esküvője van. Ezután ugyan nem tudjuk, mi történik, de Lukács párhuzamos helye szerint alighanem visszamegy a Jordán mellé, (ahogy azt a következő fejezetekben meglátjuk), majd felmegy a következő év Húsvétján Jeruzsálembe. A negyven napos böjt és a megkísértés tehát csak az előtt történhetett, hogy Jézus alámerült a Jordánban.

De akkor miért mesélik a szinoptikusok egybehangzóan azután? A szinoptikusok persze szinte mindent egybehangzóan mesélnek el, aminek az a legfontosabb oka, hogy lényegében egy, vagy két közös forrást használtak, amit Lukács ugyan kiegészített olyan anyagokkal, amelyeknek forrását nem ismerjük, de a fő vezérfonal nála is a mai tudósok által feltételezett ősevangélium és Jézus beszédeinek gyűjteménye.

Az evangéliumok keletkezéséről még nem beszéltem, és nem is akarok róluk sokat beszélni, hiszen könnyen utána lehet nézni a kérdésnek az én könyvemnél sokkal tudományosabb munkákban. Itt azonban mégis ki kell térnem rájuk pár mondat erejéig. A tudósok szerint legkorábban egy olyan, arám nyelvű evangélium jött létre, talán már a harmincas, negyvenes években, amelynek a ma ismert Máté evangélium a görög fordítása. Ez a fordítás azonban már felhasznál bizonyos részleteket a Márk evangéliumból. A ma ismert evangéliumok közül tehát a legrégibb Márk evangéliuma. Lukácsé is későbbi, Jánosé pedig még későbbi, hiszen az csak az első század végén keletkezett. Ám, mint azt Alfeus esetében láttuk, Lukács evangéliumának keletkezése idején még léteznie kellett az eredeti Máté evangéliumnak, különben Lukács is összekeverhette volna az apostolok táblázatát és a Máté őseként feltüntetett Alfeust.

Ha ennek fényében vizsgáljuk azt a kérdést, hogy vajon ki követte el azt a "hibát", hogy Jézus megkísértését a keresztség utánra teszi, nehéz helyzetben vagyunk. Márk ugyanis mindössze három mondattal intézi el az egészet:

Ő sem rejti véka alá, hogy Jézus a Szentlélek bíztatására ment ki a pusztába, de azt nem mondja, hogy direkt azért, hogy megkísértse a sátán. Feltehető, hogy Márk az úgynevezett Ős-Máté evangéliumból vette át a megkísértés leírását, mert ő általában kihagyta a párbeszédes részeket. (Talán maga Márk szerkesztette Jézus mondásainak külön gyűjteményét, vagy legalább is az ő idejében az a könyv még annyira ismert volt, hogy fölöslegesnek tartotta elismételni a benne szereplő szöveget.)

Ezek szerint az, aki az első evangéliumot összeállította, ezen a ponton látta jónak beilleszteni a megkísértés példabeszédét. Vajon milyen forrásokat használt az első evangélium szerzője? Nyilván olyan személy volt, aki maga is szemtanúja volt az eseményeknek. Csakhogy, mint azt gyakran látni fogjuk, az evangéliumokban elég sok olyan jelenet van, amelynek egyetlen tanítvány sem volt tanúja, sőt olyan is, aminek senki nem lehetett a szemtanúja. Ilyen a megkísértés története is. Valószínű tehát, hogy ezt Jézus maga mesélte el nekik, méghozzá feltételezem, hogy már első tanítványainak, János és András apostoloknak. Akkor, amikor megmutatta nekik azt a helyet, ahol akkor lakott, mielőtt elment felvenni a keresztséget. Ez a hely pedig nem a szülőföldje volt, hanem egy hegy, valahol Jerikó és Kumrán között. Hiszen azt írja János, hogy csak azután ment haza Kánába, a menyegzőre. Nyilván ezen a hegyen tartotta a negyven napos böjtöt.

Jézus, amikor i.sz. 28. Pünkösdjén megérkezett Babilonból, (kénytelen vagyok ehhez a verzióhoz ragaszkodni, amire jó okom van), az esszénusokhoz ment, akik minden valószínűség szerint egy olyan papi közösségnek köszönhették létüket, amely a Babilonban élő csoport hatására különült el a bűnös, jeruzsálemi egyháztól. Az esszénusok szabályzata és a Dániel könyve bizonyos részletei megengedik azt a feltételezést, hogy a Damaszkuszi Irat, vagy a Közösség szabályzata egy olyan szellemi központ kisugárzására jöttek létre, amely még a babiloni fogság idején fogalmazta meg egy Új Szövetség szabályzatát. (Fröhlich, 98.o.) A Templomtekercs néven őrzött holt-tengeri tekercs egyes rétegei ugyanis erre utalnak.

Nézzük most meg a kísértések leírását abból a szempontból, milyen szimbólumokra utalnak az Ószövetség alapján.

Márk szövegében a vadállatok és az angyalok szerepeltetése egyértelműen a 91. Zsoltárra utal:

Látható, hogy a zsoltárban felbukkan az is, ami a második kísértésben szerepel: "kezükön hordoznak, nehogy kőbe üsd a lábad". Ha mindehhez felidézzük azt is, amire Keresztelő János hivatkozik: "A pusztában kiáltó szó vagyok: Egyengessétek az Úr útját", amint Izajás próféta mondta. (Jn.1.23.) rögtön a Messiásra vonatkozó próféciák világában vagyunk. Mit is mond Izajás próféta?

Vagyis a Messiás eljövetelét elő kell készíteni, hogy mindenki lássa, milyen nagy dolog történik, és hogy baja ne essék. Mint ahogy egy nagy királyhoz illik. Valószínűleg arra utalt itt Izajás próféta, hogy amikor a király ment valahova, a vendéglátók mindent megtettek, hogy jól és biztonságban érezze magát. Mennyivel többet kell megtenni majd akkor, ha a legnagyobb király érkezik!

Erre utal az az idézet is, ami a könyv elején már szerepelt:

Ez egy meglehetősen drasztikus, ősi képet idéz fel: egyiptomi ábrázoláson látni, ahogy a fáraó lába alatt megkötözött foglyok fekszenek (Kroll). Talán éppen onnan ered a jövendölésében ez a kép, hogy a fáraók valamikor zsidó foglyokat használtak "zsámolyul", amikor leverték a leigázott népet. Erre többször volt példa a történelemben, bár Dávid idejében éppen nem. A harmadik kísértés kifejezetten erre a jóslatra utal vissza.

Az első kísértés nehezebb dolog, ebben kövek átváltoztatása szerepel. Kövek kenyérré változtatásáról azonban nincs szó az Ószövetségben. Pedig az utalás eleven lehetett, hiszen erre utal a híres mondat is: ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Ez nyilván szójáték: (l?)'ehen volt a kő, és lehem volt a kenyér. Sokféle "kő" jelentésű szó élt a bibliai időkben, mint láttuk, Bemerítő János a bánim-abánim szójátékkal élt, amiben ráadásul az is lappanghat, hogy Izajás idején Ábrahám nevében is a "kő" jelentésű szót sejtették, ami talán átvitt értelemben sokaságot is jelenthetett. Jézus pedig nemsokára kéfásnak nevezi majd Simont, ami megint egy újabb szó, és "szirt", "szikla" vagy "alap" volt a jelentése. Aztán van még egy párhuzam, Jézus, aki "szegletkő" lett, magát kenyérként kínálja a népnek, mint a mannát. Lehetséges, hogy a manna eredetileg kő volt, csak az Isten változtatta ehetővé? A "kő" és a "kenyér" párhuzamának forrásáról tehát nem tudunk semmit, de az biztos, hogy gyakran szerepeltek egy mondatban.

Jézus válaszának azonban ismerjük a forrását: Megalázott és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, sokkal inkább azzal él az ember, ami az Úr szájából jön. (Mtörv.8,3.)

Mint mondtam, a megkísértés olyan, mint valami példabeszéd. Tartalmát tekintve azonban, azon kívül, hogy olyan jelképeket használ, amelyek a transzcendens hatalom egy-egy területére vonatkoznak, voltaképpen egy téves Messiás-kép elutasítását jelentik. Jézus előtt nem egyengetik el az utat, mint a királyok előtt, sőt senki nem hordozza tenyerén, hanem épp ellenkezőleg, kivégzik. Hatalmát nem földi célokra használja, nem fakaszt vizet, mint Mózes, bár az igaz, hogy megszaporítja a kenyereket és a halakat, hogy több ezer embernek enni adjon, de ebből nem "csinál rendszert", mint Mózes a mannából. És nem uralkodik sem Izrael, sem a saját ellenségein. Elveti azt, amiről a zsoltáros így beszél a Messiás eljövetelekor:

Erre ugye Jézus ezt mondta:

A történet szerepe tehát, mint láttuk, az evangéliumokban meglehetősen problematikus. A megkísértésnek nincs kifejezett ószövetségi előképe. A legismertebb magyarázat szerint arra utal, hogy Jézust, mint az Új Ádámot az Úr engedélyével megkísérti a sátán, és ő nem bukik el a kísértésben, mint elődje. (Nem volt felesége...) Valójában tehát nem valódi próbatételről, hanem példaadásról van szó. Isten mintegy önmagát teszi ki annak, aminek az első emberpár ki volt téve. Ám ez a párhuzam - bár igaz lehet - a szövegből nem következik, tehát azok az emberek, akik az evangéliumokat írták, szerkesztették, ezt nem feltétlenül tudták.

A megkísértés története tehát egyértelműen arról szóló példabeszéd volt, hogy Jézus elutasította a korabeli messiási elképzeléseket. Ám nem csak azokat, amelyek széles körben voltak elterjedve a nép és szellemi vezetői között, hanem azokat is, amelyeket az esszénusok képviseltek. Mint láttuk, Kumránban a Messiást olyan földi királynak képzelték, akinek a szerepét a papok határozzák meg, s aki majd a végső harcot vezeti a gonosz világ ellen. Lehet, hogy Jézus pont arról mesélt első tanítványainak, akik korábban Bemerítő János tanítványai voltak, vagyis ismerhették az esszénusok iratait, hogyan kísértették meg őt az esszénusok, azzal a messiás-képpel, amelyben olyan ádázul reménykedtek.

Így már érthető Keresztelő János fellépése. Jézus megérkezett Babilonból a kumráni telepre, ahol természetesen böjtölt. Ez már önmagában kihívó lehetett azoknak, akik vacsorával várták a Messiást. (Lásd Közösség Szabályzata.) Ebben azonban nem öncélú gúnyolódást kell látnunk, ám erről majd csak nagyon sokára fogok többet elárulni. Ezután kiválasztotta azt a férfit, akit megfelelőnek tartott arra, hogy előhírnöke legyen, és elküldte prédikálni. (Bemerítő Jánost természetesen az Atya választotta ki, ám ez nincs ellentétben az előbbi mondatommal, amiről majd az apostolok esetében lesz még szó.) Ő maga azonban még ott maradt, és alighanem sokakat maga mellé állított - ez volt a szokása -, hiszen, mint látjuk, halála előtt nem sokkal visszatér a "Jordánon túlra", ahol megkeresztelkedett. Megvolt tehát az eszköze arra, hogy azokat, akiket kioktatott, meg is győzze az igazáról, ahogy azt majd Nikodémus esetében is látni fogjuk. Annak természetesen semmi akadálya, hogy mindazt, amit Bemerítő János mondott a galambról, meg az isteni szózatról, igaznak tartsuk. És így már az is érthető, miért volt más bemerítő János tanítása, mint az esszénusoké, vagy miért hasonlított a stílusa annyira Jézuséra. Ahogyan az is jobban érthető, hogy miért adott János kitérő választ a bizottság előtt arra a kérdésre, hogy kinek a nevében tanít. Hiszen mindezeknek ekkor még rejtve kellett maradniuk.

Térjünk vissza Jézus megkeresztelésének idejéhez. Bemerítő János két tanítványát Jézus gondjaira bízza, ők pedig azt kérdezték Jézustól, hogy hol lakik. Erre a "rabbi" (mármint Jézus) megmutatta nekik a helyet, és ők nála is maradtak másnapig. Jézus tehát egyáltalán nem Názáretben lakott, de nem is Kánában, vagy Kafarnaumban, hanem valahol a közelben. Majd látni fogjuk, hogy az utolsó Húsvét előtt hazamegy a Jordánon túlra. Tény, hogy nem sokkal ezután Jézus és új tanítványai elindultak Galileába, ahova nagyjából három nap múlva érkeztek meg, a kánai menyegzőre. A két első tanítvány neve András és János, de ez csak később derül ki a szövegből.

Másnap reggel András, az egyik első tanítvány találkozott Simonnal, a testvérével. Mi következik ebből? Az, hogy Simon, szorgos halászember létére, ott lebzselt testvérével együtt a Jordán déli folyásánál, aki Keresztelő János tanítványa volt. Lehet, hogy haza akarta hívni, ne lopja tovább a napot, de lehet, hogy ő maga is megkeresztelkedett, hiszen biztosan ő is várta a Messiást. A Zebedeus fiak (János apostol, és a testvére, Jakab), illetve Simon és András nyilván régóta ismerték egymást, hiszen bizonyos részletekből kitűnik, hogy együtt szoktak halászni odahaza. Ráadásul volt a közelben még egy ismerős, aki földijük volt Simonéknak, Fülöp, aki szintén Betsaidából jött. Ennyi ismerős után azt kell mondanom, hogy kellett még lennie ott néhány ismerősnek. Nem lehet ugyanis véletlen, hogy harmadra éppen menyegző volt Kánában, amire Jézust meghívták, méghozzá valamelyik rokona esküvője. Honnan tudta volna Jézus, hogy mi van Kánában, amikor nem ott lakott? De honnan tudták a rokonai, hogy ott van? Hiszen a szövegből az derül ki, Péter és János, de még Simon sem ismerte azelőtt. Lehet, hogy puszta véletlen találkozásról van szó? Ezt soha nem fogjuk megtudni.

Jézus tehát itt, rögtön a keresztség felvétele után megismerte legfontosabb tanítványait, akikről később azt mondja, az Atya adta őket neki.

János leírásában van még egy fontos mozzanat: Jézus már itt új nevet ad Simonnak, aminek a jelentőségére még majd visszatérek. Az első tanítványok tehát megvannak, bár a negyedik legfontosabb, János testvére, Jakab még hiányzik. Az azonban, hogy Jézus, Simon Péter és János kapcsolata ilyen korai időre nyúlik vissza, megmagyarázza későbbi jelentőségüket. Jézusnak ők valóban a barátai voltak (ahogy halála előtt nem sokkal nevezi az apostolokat), akiknek többet mondott el, mint másoknak.

Ezután következik Natanael meghívása, akit általában Bertalan apostollal azonosítanak. Igazából semmit nem tudunk róla, csak azt, hogy "igaz izraelita" volt, ahogy Jézus nevezi. Bertalan erre gyanakodva, és kissé gúnyosan felel:

Korábban ugyanis, János és András lelkendezésére, hogy megtalálták a Messiást, a názáreti Jézust, elég gúnyosan kérdezett vissza:

Ilyen gúnyos megjegyzést még hallani fogunk egész Galileával kapcsolatban is. Általában az "igaz izraeliták" beszélnek ilyen lenézően erről a vidékről az evangéliumokban, aminek nem csak az lehetett az oka, hogy Názáret egy jelentéktelen kis falucska volt, Galilea pedig egy Jeruzsálemtől távol eső, Isten háta mögötti vidék, hanem vallási jellegű előítélet is volt a lenézés mögött. Natanael beszédéből mindenesetre arra következtethetünk, hogy tanult ember volt, talán írástudó, vagy farizeus. Ezért érdekes az a párbeszéd, amit Jézus folytat vele:

Na most az ember arra gondol, hogy itt valami csodának kellett lennie. Valószínű, hogy látótávolságban nem volt fügefa, különben nem lett volna csoda, hogy Jézus látta Natanaelt. Csakhogy ha belemélyedünk a szövegbe, kiderül, hogy többről van szó. A Királyok első könyvének ötödik fejezetében van egy mondat:

Egy írástudó számára ez az idézet azokat az idillikus, boldog békeidőket jelentette, ami a régi ország, illetve az egyház kettészakadása előtt volt, amikor minden ember nyugodtan és békében élhetett a maga birtokán. Erre az idilli képre többször hivatkoznak is a próféták. Amikor még nem volt ellentét a Jeruzsálem központú Júdea és az északi országrész között. Natanael tehát, amikor meghallotta Jézus szavait, amelyek feltehetően némi szelíd gúnnyal idézték az ószövetségi verset, megértette, hogy Jézus nem csak látta őt, de hallotta is, amit Fülöppel beszélt, és miközben elszégyellte magát, amiért a jeruzsálemiekhez hasonlóan lenézte Názáretet, örömmel nyilvánította ki, hogy Jézust tekinti a megígért Messiásnak, aki helyreállítja a békét a zsidók közt.

Jézus ezután tehát Kánába ment, ahol egyik rokonának volt az esküvője. A kánai menyegző azért is fontos, mert itt jelen voltak Jézus testvérei, akikről János azt írta, hogy nem hittek benne. Pedig saját szemükkel látták, ami történt.

- Tegyetek meg mindent, amit csak mond. (Jn.2,1-5.)

Mária tehát megkéri a fiát, hogy varázsoljon bort. Nyilván tisztában van vele, hogy a fia képes rá. Erre mit válaszol a fia? "Mit akarsz tőlem, asszony?!" Vagyis elutasítja, méghozzá határozottan, mondhatnám gorombán. És hozzáteszi: "Még nem jött el az én órám."

Más fordításokban így hangzik Jézus bántó mondata: "Asszony, a te gondod az én gondom." vagy: "Asszony, mi közöm van nekem ehhez?" sőt: "Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony?" A legvalószínűbbnek én a következő variációt tartom: "Talán a mi dolgunk ez, asszony?" Vagyis arra céloz vele, hogy a lakodalom megszervezése a házigazda feladata. Tehát nem anyjával szemben volt elutasító, hanem csak azt nem értette, miért nekik kellene kihúzniuk a rokont a bajból. A jelenet folytatásából aztán kiderül, hogy amit Jézus mondott, éppen az ellenkezőjét jelentette annak, amit szó szerint jelentett, hiszen anyja ebből tudta meg, hogy teljesíteni fogja a kérést. A Kommentátor szerint Jézus kijelentése arra vonatkozott, hogy még nem jött el az ideje a nyilvános fellépésnek. Vagyis azért utasítja el a kérést ilyen gorombán, mert értésére akarja adni anyjának, hogy már nem parancsolhat neki.

Csakhogy ezzel van egy kis baj. Hogy lehet az, hogy Jézus, aki még ellenségeivel is többnyire szelíden beszélt, aki törülközőt kötött a derekára, mint egy rabszolga, és megmosta tanítványai lábát, ilyen gorombán beszéljen azzal az asszonnyal, akihez a legszorosabb kötelék fűzte ezen a földön? Aki, mint láttuk, tudta, hogy a fia képes a csodára. Miért oktatná ki azt a Máriát, aki kezdettől fogva tudta, hogy ő az Isten Fia, amikor soha senkit nem oktatott ki? Miért bánna ilyen ridegen az anyjával a történet elején, amikor a végén arra a tanítványára bízta, akit a legjobban szeretett?

Jézus itt is, és a kereszten is úgy szólítja meg anyját, hogy "asszony". A kommentátorok ebből szívesen vonják le azt a következtetést, hogy az Úr ridegen bánt az anyjával. Több helyen írják az evangéliumok, hogy megjelent Jézus anyja és rokonai, és ezt szeretik azzal összefüggésbe hozni, amit János ír, hogy a testvérei nem hittek benne. Ennek a kijelentésnek az értelmét azonban vitathatónak kell tekinteni, ahogy arról később lesz szó. Bármennyire igaz, hogy Jézus nem tartott fenn szoros kapcsolatot a rokonaival, azt, hogy durván bánt volna az anyjával, nyugodtan elvethetjük.

Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy Jézus ezzel a szóval éppen a tiszteletét fejezte ki anyja előtt. A magyar nyelvből tudjuk, hogy a magyar asszony szó valamikor 'uralkodó nőt' jelentett. Nem lehetséges, hogy az a szó is keresztülment hasonló jelentésváltozáson, amelyet Jézus használt? A Márta név jelentése például 'uralkodó nő' volt. Mit jelent a Mária? Nem tudjuk biztosan, de talán a következő jelentésekkel kapcsolatos: "keserűség, szomorúság, keserű; ellenálló, lázadó, fegyelmezetlen". A Komm szerint viszont a Mária név jelentése ez: "úrnő, Istentől szeretet". Más forrás szerint a név jelentése "látó", vagy "úrnő" volt (KBL) Az sem teljesen kizárt, hogy a Mária és a Márta nevek rokonok, bár ki tudja. De azt tudjuk, hogy az első nő, akit Máriának hívtak a Bibliában, Mózes és Áron nővére, Mirjám, prófétanő volt. Szűz Mária pedig hasonló szerepet tölt be Jézus történetében, hiszen az Isten választotta ki, és küldött általa üzenetet a világnak. Az "asszony" megszólítás tehát Jézus tiszteletét volt hivatva kifejezni, és éppen nem a kettejük közötti kapcsolat ridegségének, vagy Jézus "lázadásának" a bizonyítéka. Fontos még, hogy az asszony szó általában nő értelemben szerepel a Szentírásban, a férfi társa értelemben (KBL). Héberül 'issáh, amit a görögben a güné szóval fordítottak.

Mária és Jézus viszonyáról eddig szándékosan nem sokat beszéltem, bár megígértem. Mária, Lukács leírása szerint angyaltól kapott értesítést fia isteni származásáról, ahogy Máté szerint József is egy angyaltól értesült erről. Mindketten tudták tehát, hogy a fiúk különleges személy. Mária viszont ezt nem csak tudta, de tapasztalta is. Igaz, a Szentírásban annak nincs egyértelmű bizonyítéka, hogy Mária fizikai értelemben szűz volt, amikor gyermeke megfogant, arra pedig még kevésbé, hogy szülés közben is szűz maradt. A szűzen fogantatás dogmáját az evangéliumok keletkezésének idejében óvatosan kezelték, de szükség volt rá, hiszen a messiási jövendölések már idézett mondatában a görög Ószövetségben is szűznek fordították az ide vonatkozó kifejezést. Ám arra a dogmára, hogy Mária mindig, egész életében szűz maradt, a korabeli bizonyításokban nem volt szükség. Ez a dogma tehát mindenképpen későbbi. Sokan éppen ezért tartják csalásnak az egészet, hiszen ez nem volt összeegyeztethető a zsidó gondolkodással, és mivel a pogány kultuszokban találunk csak hasonló párhuzamokat, az egész történetet a mitológiák világába száműzték.

Ez a veszély azonban már akkor is fennállt, amikor az evangéliumok keletkeztek. Honnan eredhet tehát ez a mitikus elképzelés, ha akkor azt nem volt célszerű hangoztatni? János apostol, aki már látta, mivé fajulnak a Jézussal kapcsolatos viták, egy szót sem szól Mária szüzességéről. Pedig ő volt az, aki a legtöbbet tudhatott Máriáról, Jézus gyerekkoráról, hiszen Jézus, halálakor rábízta anyját. Egy igen sok áttételt feltételező "bizonyítékot" azonban János is felmutat. És ez éppen az asszony szó. Ő két helyen is említi, hogy Jézus így szólította az anyját. Mármost, mi az evangéliumokat görög nyelven ismerjük. Ezekben a güné szót használják. Létezik azonban a mai hagyományban egy szó, az agüná, amely nyilván ebből ered, bár azt hiszik róla, hogy héber. (Jólesz) Ez az agüná kifejezés olyan feleségekre vonatkozik, akik valamilyen ok miatt nem élhetnek házaséletet, ahogy azt már írtam. Ha tehát annak a szónak, amivel Jézus megszólította az anyját, ilyen jelentése is volt, s mint tudjuk, a szüzességi fogadalmak kérdését már a Tóra is szabályozza, János apostol szóhasználata megerősíti Mária szüzességével kapcsolatos dogmánkat. Teológiailag, vagyis hogy Máriát az új Évának tekintették, a szüzesség fontos "követelmény" volt. Arra vonatkozóan pedig, hogy ez fizikailag hogyan volt lehetséges a szülés során, majd később lesz szó.

Mint mondtam, Mária éppen a látszólagos elutasításból tudja meg, hogy Jézus teljesíteni fogja a kérését, ugyanis azonnal szól a szolgáknak, hogy tegyenek meg mindent, amit a fia mond. A Kommentátor szerint itt kimaradt valami, és ezzel kénytelen vagyok egyetérteni, ám az a gyanúm, hogy az, ami kimaradt, egészen más, mint amire a Kommentátor gondol.

Képzeljük magunk elé a jelenetet. Jézus a rokonaihoz ment menyegzői mulatságra, s úgy tűnik ezek a rokonok nem lehettek túlságosan jómódúak, ahogy Jézusék sem. De barátjuk sok volt, hiszen olyan jószívűek, hogy Jézus tanítványait is meghívták. Nem csoda, hogy hamar elfogyott a boruk. De az, hogy egyre kevesebb lett a bor, azt is jelentette, hogy egyre emelkedettebb lett a hangulat. Tánctól és vidám énekléstől kipirult arccal ott áll a világ Teremtőjének Fia, hogy kicsit kipihenje magát, amikor az anyja, színes fejkendőben elmondja a fenti szavakat. Az Úr alig kap levegőt, lábai rogyadoznak, s erre még ő tegyen csodát?! S ahogy bortól mámoros tekintetén átfut ez a gondolat, felötlik benne egy vicc: "Még nem jött el az én órám." Arcán egy halvány mosoly suhan át felhőként, amit tanítványai nem, csak az anyja vesz észre, hiszen amit ez a mondat jelent, azt akkor csak ők ketten érthették.

Ez a kifejezés ugyanis kettős jelentésű. Jelentheti azt, amit a Kommentátor szerint jelent, vagyis hogy Jézus itt nyilvános működésének kezdetére céloz, de jelentheti azt is, amire Flanagan mutat rá, hogy Jézus éppen nyilvános tevékenységének a végére utal vele, vagyis arra, hogy önmagát borként és kenyérként kínálja a világnak. A kifejezés eredeti értelme Flanagan szerint ugyanis általában valakinek az utolsó óráját jelenti.

Mi ez, kérdezhetik joggal. Talán azt merem állítani, hogy Isten Fia viccet csinált az Oltáriszentségből, viccet csinált a saját halálából? Igen. Igen, ezt állítom, kedves Olvasó, és nemsokára el is mondom, hogy miért.

A jelenet elgondolkodtató a kis falucska neve miatt is. Kána neve állítólag "nádszál, nádas" jelentéssel bír, de a mai olvasónak óhatatlanul eszébe idézi a Kánaán elnevezést, bár lehet, hogy etimológiailag ez nem megalapozott. Így viszont nem csupán annak emlékét őrzi, hogy ezen a vidéken valamikor a kánaániták laktak, hanem azt is, hogy Isten megígérte Izrael népének: tejjel-mézzel folyó kánaánban fognak élni. A kánaán szó így lett a jólét és a bőség jelképe. Ezt a bor csodája csak megerősíti, tehát a csoda voltaképpen messiási példabeszéd, Jézus nekünk, akik sajnos eddig még soha nem találkoztunk Vele, itt ígérte meg, hogy jó lesz.

A kánai menyegző után Jézus rokonaival, de legalábbis anyjával együtt meglátogatja új tanítványait Kafarnaumban, akik nyilván úgy érezték, illik viszonozni a meghívást, ám csak pár napig maradnak ott (Jn.). Igaz, Péterék is és a Zebedeus fiak is betsaidaiak voltak, de mint majd látni fogjuk, Jézus Kafarnaumban lakott, Péter házában. Valószínű tehát, hogy a nevezettek származási helye volt Betsaida, felnőtt korukban Kafarnaumban éltek. A két város elég közel volt egymáshoz.

Említettem már, hogy maga a kánai menyegző nyilván nyár vége felé volt, ugyanis a bor általában szüret előtt szokott elfogyni. Ezek szerint valamikor a Sátoros ünnep környékén járhatunk.

Ezért is érdemes itt kitérni arra a jelenetre, amelyet János apostol sokkal később mesél el, azon a bizonyos utolsó Sátoros ünnepen, amikor Jézust felszólítják a testvérei, hogy menjen Jeruzsálembe, de ő elhárítja a felszólítást. Az, amit akkor Jézus testvérei mondanak, meglehetősen furcsán hangzik azon a helyen, ha viszont olyan idézetnek tekintjük, ami eredetileg itt, a kánai menyegző idején hangzott el, mindjárt több értelme van:

János hozzá teszi, hogy "testvérei sem hittek ugyanis benne", erről még lesz szó, ám nagyon ostobának kellett volna lennie annak a Jakabnak és Simonnak, akik egy emberöltő múlva a jeruzsálemi keresztények vezetőivé lettek, hogy azok után mondják ezeket a mondatokat, miután Jézus már járt a vízen, szaporított kenyeret, leprást és vakot gyógyított, vagy éppen halottat támasztott fel. Sokkal hihetőbb, hogy a történet elején hangzottak el a fentiek, közvetlenül azelőtt, hogy Jézus valóban elindult Júdeába, mint ahogy Jánosnál látjuk. Az is kiderül azonban az idézetből, hogy Jézusnak Júdeában akkor már voltak tanítványai.

A kánai menyegző után János apostol Jézus első jeruzsálemi útját meséli el. Az egyik fordítás szerint (MBT) úgy tűnik, hogy a kafarnaumi vendégeskedés után rögvest útnak indul Jeruzsálembe, mert Húsvét van, a másik (SZIT) viszont megengedi, hogy a két esemény között akár hosszabb idő is elteljen. Mivel a magam részéről kizártnak tartom, hogy sokan mentek volna alámerülni a tíz fokos Jordánba, bármilyen szent dologról volt is szó, én azt tartom valószínűnek, hogy a keresztelés nyár végén, ősz elején történt, s addig a bizonyos "első Húsvétig" eltelt egy fél év.

A többi evangéliumban viszont nem szerepel a kánai menyegző, de azt ők is írják, - amit János evangéliuma is megerősít - hogy Jézus csak Bemerítő János börtönbe vetése után telepedett haza Galileába. Márpedig Bemerítő Jánost csak i.sz. 29-ben vetették börtönbe, mint arról a megfelelő helyen meggyőződhetünk. Jézus tehát a kánai menyegző után minden valószínűség szerint visszatért Júdeába, a Jordán mellé, ahol János keresztelt.

Lukács szerint Jézus az után, hogy letelepedett Kafarnaumban, majd meggyógyított egy ördögtől megszállottat, aztán Péter anyósát és még számos beteget, Júdea zsinagógáiban tanított. (Lk. 4.44.) Itt valami ellentmondás van. Ha Lukács nem tévesen használja a tartomány megnevezését, akkor Jézus ekkor még nem kezdte meg galileai tanítását, vagyis még nem vetették börtönbe Keresztelő Jánost, tehát i.sz. 28-ban vagyunk. Mégis letelepedett volna Kafarnaumban? Ennek azonban ellentmond Máté és Márk leírása, akik a Lukács által említett gyógyításokat Jézus galileai működésének elejére teszik, és ellentétes János beszámolójával is, aki azt írja, hogy Jézus, mielőtt megkezdte galileai tevékenységét, összesen két csodát tett, borrá változtatta a vizet, és meggyógyította a királyi tisztviselő fiát. (Erről majd a megfelelő helyen.) Lukács szövegében tehát - mint láttuk, nem ez az első eset - némi következetlenség tapasztalható, ami gondolom, utólagos "javítás" eredménye. Ám éppen ezzel együtt tanúsítja maga Lukács is azt, hogy Jézus a kánai menyegző után visszatért Júdeába.

Az evangéliumok időrendje, mint láttuk, meglehetősen bizonytalan. János apostol, aki a Mester két első tanítványának egyike volt, sok szempontból megbízhatóbb, mint a többiek, ő azonban nagy kihagyásokkal írta meg evangéliumát, és úgy tűnik, mintha csak azokat a részleteket akarta volna elmesélni, amelyek a többiből kimaradtak. Ebből a szempontból is vannak ellentmondások, de erről majd később. Nála Jézus a kánai menyegző után legközelebb Jeruzsálemben tűnik fel. Húsvétkor kikergeti az árusokat és pénzváltókat a templomból.

Ez majdnem biztosan 29-ben történt. A szinoptikusok ezt az eseményt Jézus utolsó jeruzsálemi útjánál mesélik el, csakhogy ők mindössze egyetlen jeruzsálemi útról beszélnek, ami János evangéliuma alapján teljesen kizárható. Arra, hogy az eset Jézus és tanítványai első jeruzsálemi útja idején történt, két - közvetett - bizonyíték is van. A szakirodalom nem egységes a kérdésben, vannak, akik a szinoptikus hagyományt tartják igaznak. Ám az az érv, amire hivatkoznak, hogy Jézus ekkor mondott mondatai szoros összefüggésben vannak az ellene felhozott vádakkal, amik az elítéléséhez vezetnek (a templom lerombolására tett felszólítása) nem dönti el a kérdést, mert ezt a kijelentést később is idézhették ellene vádlói.

Tudni kell, hogy a "templom" szó akkor egészen mást jelentett, mi ma. Az ősi, háromezer évvel ezelőtti, salamoni templom, aminek mintájára a Nagy Heródes által építtetett "második templom" épült, lényegében udvarokból állt. Maga az épület, a Szentek Szentjét, vagyis a szentélyt tartalmazó oszlopos ház csak a központ volt, ahova csak a papság léphetett be, sőt, a Szentek Szentjébe csak a kiválasztott pap, de ő is csak évente egyszer.

A templom voltaképpen több udvarból állt. A külső, legnagyobb udvarra bárki beléphetett, itt árusították az áldozati állatokat. Ebből nyílt az az udvar, ahová már csak zsidók léphettek be, bejárata fölött felirat függött, amely az idegeneket halálbüntetéssel fenyegette meg, ha megszegik a tilalmat. Ebben az udvarban nők és gyermekek is jelen lehettek, de a következőben már csak a férfiak. Ebből nyílt a tulajdonképpeni templomudvar, ahová már csak a papok léphettek be, illetve Sátoros ünnepkor a férfiak is. Ez az udvar arra a célra szolgált, hogy az úgynevezett zarándok ünnepeken minden férfi beférjen. Márpedig ezeken az ünnepeken nem csak a Szentföldön élők zarándokoltak a Templomba, hanem a távoli vidékeken, Egyiptomban, Rómában, vagy Akhájában élők is. A belső udvaron tehát sok tízezer embernek kellett elférnie. Josephus azt írja, hogy végeztek "népszámlálást" is egy Pesach alkalmával, és úgy számolták, a levágott bárányok alapján, hogy majdnem hárommillió ember vett részt az ünnepen. Josephus szerint ez volt az alsó határ. Lehetetlennek tűnik, hogy az a többszázezer férfi egyszerre befért volna a belső udvarra, még a töredéke is sok. De ha túloz is Josephus Flavius, sokat nem túlozhat. Képzeljük el ezek alapján, mekkora lehetett a külső udvar! Itt voltak a kereskedők.

Lássuk János beszámolóját.

Jézus járt már a templomban, legalább is tizenkét éves korában biztosan. Gondolom, már akkor sem tetszett neki, hogy egyesek mások hitén élősködnek. A mostani jelenet során néhányan nekitámadnak Jézusnak, mondván, honnan van felhatalmazása, hogy így viselkedjen? Mutasson csodát. Ő erre azt feleli, hogy bontsák le a templomot, és ő három nap alatt újat épít, ám ezt a kijelentését félreértették, mert azt vetik ellene, hogy a templom negyvenhat évig épült, hogy tudná ő három nap alatt újjáépíteni.

Néhányan talán úgy gondolják, hogy ciki lenne, ha Jézus az első Húsvéton űzte volna ki a kereskedőket a templomból, hiszen aligha képzelhető el, hogy azok attól kezdve mindig fejvesztve menekültek, ha meglátták közeledni. Csakhogy erről nincs is szó. Igaz, az evangéliumok egyáltalán nem beszélnek többet az árusokról meg a pénzváltókról, de nem azért, mert Jézus dühkitörése miatt megszűnt volna az áldozati állatokkal való kereskedelem. Hogyan is mondja Lukács?

Itt ugye van egy ellentmondás. A rablók ebben a szövegösszefüggésben azonosak a nyerészkedő kereskedőkkel. Márpedig annak nincs semmi értelme, hogy a rablóknak mondja: "rablók barlangjává tettétek". Ez a különbség mindjárt meg is magyarázza az egész jelenet értelmét: Jézus a papsághoz, a templom elöljáróihoz beszél. Az állatokat ugyan ostorral kergeti ki, ám a haragja nem ellenük és nem is a kereskedők ellen irányult. Nem rajtuk múlt ugyanis, hogy a szent kultuszból üzlet lett, hanem azokon, akik ezt hagyták. Márpedig minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy a templom elöljárói helypénzt szedtek a kereskedőktől. Kroll kifejezetten azt írja, hogy az áldozati állatokkal való kereskedés a főpapság üzlete volt.

Ezt támasztja alá közvetett módon a jelenet lezárása is Lukácsnál: minden nap tanított a templomban, pedig a főpapok az életére törtek, de nem tudták, mit tegyenek, ugyanis a nép a "szaván csüggött." (u.o.) Ebben a szövegben egy szó sincs a farizeusokról, akik ellenfelei voltak a főpapoknak, valószínű tehát, hogy ebben a kérdésben a farizeusok messzemenőkig Jézus pártján álltak. A főpapok azért nem mertek tenni semmit Jézus ellen, mert tudták, hogy "sárosak", valószínűleg maguk a farizeusok is gyakran korholták őket azért, mert bemocskolták a templomot. Így a főpapok csak titokban tanakodtak azon, hogyan tudnának ellentétet gerjeszteni Jézus és a farizeusok között. Annak viszont egyszer és mindenkorra kénytelenek voltak véget vetni, hogy az árusok és a pénzváltók a templom udvarán űzzék mesterségüket.

Ám az ellentétet nem kellett gerjeszteni, ugyanis a farizeusok, akik ebben a kérdésben Jézus mellett álltak, jelet követeltek tőle. Szerintem nem azért, hogy az életére törjenek, hanem mert hogyha igazán meg tudja őket győzni, hogy ő a megígért személy, akkor teljes mellszélességgel mellé állnak, és együtt elsöprik a gyűlölt szadduceusokat. Jézus azonban elzárkózott a kérés elől, nem hagyta, hogy politikai csaták eszköze legyen, és ekkor mondta azt a bizonyos mondatot a templomról, amit bizony gúnyos kioktatásnak is vehetünk: ha ti le tudjátok bontani ezt a templomot, én három nap alatt újat építek. Ez a kijelentése érthetetlen volt hallgatóinak, hiszen a templom köveinek mérete mindenkit lenyűgözött, a Siratófal ma is őrzi ennek a monumentális építménynek a nagyszerűségét. Ebből, és a templom köveinek nagysága fölött lelkendező apostoloknak adott válaszából ugyanis egyértelműen kiderül, hogy őt voltaképpen nem az épület érdekelte. Számára az sem volt különb, mint bármilyen profán épület. A lényeg az Istenhez való viszony volt, nem a kövek, vagy az áldozati állatok ürüléke.

Annak, hogy ez az eset nyilvános működése elején volt, közvetett bizonyítéka az a jelenet, ami a szinoptikusoknál szerepel, amikor egyik tanítványa így szólt hozzá:

A jelenet azt sejteti, hogy a lelkes tanítvány úgy tudta, Jézus először jár Jeruzsálemben. Az is lehet, ahogy Kroll mondja, hogy a Heródes féle templom csak nemrég lett teljesen kész, i.sz. 26-ban, tehát mindenki álmélkodott a fantasztikus építmény nagyságán. Ez is alátámasztja, hogy a templom megtisztítása Jézus elsőnek tekintett jeruzsálemi látogatásakor történt. Az idézett rész továbbá a szinoptikusoknál is a templom megtisztítása után, és nem előtte szerepel. Ha viszont abból a szempontból nézzük Jézus kijelentését, vagyis hogy három nap alatt új templomot épít, hogy a tényleges templom, ami negyvenhat éven át épült, csak pár évvel azelőtt lett kész, még inkább érezzük Jézus kijelentésének provokatív ízét.

A következő jelenet bizonyos fokig alátámasztja azt, amit a farizeusok és Jézus viszonyáról írtam. A farizeusok szerették volna maguk mellett tudni azt a különleges férfit, aki mert nyíltan szembeszállni a főpapokkal. Nikodémus és Jézus beszélgetéséről ismét csak János apostol tudósít. A találkozó az éjszaka leple alatt zajlott le, mint valami kommunista összeesküvés:

Sajnos nem tudjuk, mit kérdezett Nikodémus, amire a Mester a fenti választ adta, de a tartalma a következő lehetett: Kinek van igaza? A farizeusoknak, a szadduceusoknak, vagy netán az esszénusoknak? Kiké lesz az új ország? Vagyis a templom megtisztításánál látott felszólítás ismétlődik meg: ha te vagy a Messiás, vezess minket, hogy legyőzzük a rómaiakat és az őket kiszolgáló, áruló főpapokat.

Nikodémus számára tehát úgy látszik, nem volt kérdés, hogy Jézus a Messiás, ám mivel a Messiásra vonatkozó jóslatok ellentmondásosak voltak, és a Messiás eljövetelében - mint láttuk, mindenki bizakodott, azok is, akikre Nikodémus ellenszenvvel gondolt -, szerette volna biztosan megtudni, mire számíthat. Jézus erre a kérdésre adta azt a választ, hogy egyik irányzatnak sincs igaza, az új országhoz újjá kell születni.

A tekintélyes farizeus nyilván lenézte kissé az ács fiát, aki ráadásul (a közhiedelem szerint) a lenézett Galileából, s annak is talán leglenézettebb falujából származott, ezért gúnyolódni kezd, és azt kérdezi:

Mit jelent az, hogy "vízből és lélekből"? A keresztény magyarázatok szerint itt a bemerítkezésről van szó, s ez elég logikusan hangzik akkor, amikor János mozgalma egyre nagyobb tömeget vonzott. De éppen ez vele a probléma is. Lehetséges lenne, hogy Jézus mindössze azt akarta mondani: azoké lesz az új ország, akik bűnbánatot tartanak, és megkeresztelkednek? A párbeszéd folytatása nem erre enged következtetni.

A beszélgetés jobb megértéséhez szükségünk van arra, hogy elolvassuk Ezékiel könyvének egy részletét. A szövegből ki fog derülni, hogy a víz, mint a tisztulás jelképe és a szél hogyan kapcsolódnak össze a messiási ország eljövetelével. Illés prófétát halljuk:

Ez a rész megmagyarázza a vízzel való megtisztítás és a Szentlélek kapcsolatát az Ígéret Földjével. De azt is mutatja, hogy a Lélek valamiféle szél.

Nikodémus azonban ismét okvetetlenkedni kezdett, mondván: mindenki testből születik, a keresztség (bemerítkezés) csupán szimbólum, ráadásul ahhoz is kell anyag, a víz. No és hányan kereszteltek már, aztán mégsem jött el a Messiás uralma. Ebből az értetlenkedésből János evangélista nem említ semmit, csak Jézus alábbi válaszából tudjuk, hogy Nikodémus csodálkozott:

Nikodémus szellemi fölénye összeomlott, hiszen olyan szövegeket idézett neki Jézus, amiket a tudós tanácsos úrnak, farizeusnak ismernie kellett. A szél az ősi hitvilágban Isten lelke volt. Létezett például a jóslásnak egy fura, ma már érthetetlen formája: a fák zúgása alapján történő jövendő mondás. Azt ők is tudták, hogy a fák a széltől zúgnak, de hogy mikor, és hogyan, vagyis hogy a szél hogyan zúgatja a lombokat, isteni jelnek vélték. A Nikodémushoz intézett feddés tartalma tehát az volt, hogy jósolni ugyan mernek a szél zúgásából, mintha tudnák, mit üzen az Isten a fák lombjával, pedig magáról a szélről semmit sem tudnak, még csak nem is látják.

Ám akik Lélekből születtek "látják" a szelet. A Lélekből születettek ugyanis szabadok, mint a szél: oda mennek, ahova akarnak, olyanok, mint Isten, ők értik Isten szándékait. A lélek a Szent Szellemet jelenti, márpedig akiben Ő benne van, az ismeri a dolgok végső igazságait. Ezért tud például az egyedi nyelvek mögött lévő "A Nyelv"-en beszélni, vagyis úgy, hogy amit mond, azt minden nyelven érteni lehet. Vagy ezért képes a Szellem embert nemzeni.

Nikodémus azt kérdezi: Hogyan lehetséges ez? Jézus pedig kioktatja Nikodémust: ha Isten azt ígérte Illésnek, hogy a száraz csontokból is élő embereket teremt az Utolsó Ítéletkor, akik megtisztultak a víztől és az Úr lelke van bennük, akkor tudnia kéne, hogy a Messiás országa nem a farizeusok, vagy a szadduceusok országa lesz. Vagyis a Szentírást sem ismeri.

Hiszen ha a világot Isten teremtette, akkor minden földi dolgot végső soron valami szellemi dolog határoz meg, az egész Teremtés, az anyag, minden szellemi eredetű, amit Izráel tanítójának tudnia kellene. Bár azt, hogy hogyan, csak az tudja, aki "járt odafönt". Persze a két szövegben elhangzó Emberfia név jelenthetné magát Illést is, de János evangélista szerint Jézus itt önmagáról beszél. Jézus itt egyértelműen kimondja, hogy Isten három személy, csakhogy ezt Nikodémus nem tudhatta, amint arról később még lesz szó. Ám az ezt alátámasztó ószövetségi idézeteket ismerte, hiszen már a teremtés is így kezdődik: És az Isten lelke lebegett a vizek felett. (Ter.1.1.)

Jézus ezután egészen pontosan megmagyarázza, méghozzá a Szentírás alapján, hogy ki a Messiás. Ő Isten "egyszülött" Fia, aki nem azért jött, hogy ítéletet tartson a világ fölött, ám maga a világ von ítéletet saját fejére aszerint, hogy hiszi-e a Szentháromságot (Atya, Fiú, Szentlélek), vagy sem. Ez roppant fontos tétel: Jézus nem ítélkezik. Ezt még sokszor mondja majd, bár igaz, egyszer azt is mondja, hogy ha ítélkezik is, van hozzá joga, de erről majd máskor.

Ha szemügyre vesszük Jézus szavait, három igen fontos ószövetségi utalással találkozunk. Az első maga a víz. Nem véletlenül idéztem az előbb a Teremtés könyvéből. A víz ugyanis, mint őselem, úgy tűnik, a korabeli szemléletben azonosult a világ anyagával, amiből minden lett. Kezdetben csak a víz volt. A Teremtés könyvének leírása azonban kínos kérdést vet fel: vajon a víz már Isten teremtő aktusa előtt létezett volna? Szó szerint véve nem, csakhogy az egykori tudós férfi, aki ezeket a szavakat leírta, nyilván nem is erre gondolt. Számára a "Kezdet" szó értelme nem az volt, hogy mi volt akkor, amikor még semmi sem volt, hanem a teremtés kezdete. No persze a mondat akkor is problematikus, hiszen ezek szerint volt valami, amiből a világ lett, de erről majd később lesz szó.

Persze ma már tudjuk, hogy bárhogyan is jött létre a világ, akár teremtéssel, akár spontán sarjadással, nem víz volt az ősanyag, hanem ma úgy mondjuk, plazma. Ők azonban nem ismerték ezt a fizikai fogalmat, számukra viszont a víz egyfajta plazma volt. A korábbi, görög filozófusoknál is megfigyelhető az a törekvés, hogy keresték a sokféleség mögött rejlő egységes ősanyagot, s a víz náluk is előkelő helyezést ért el ebben a ranglistán.

Jézus tehát azt mondja, hogy az új embernek a legősibb anyagból, "plazmából" kell majd állnia. De az anyag önmagában nem él, tehát nem is ember, így ahhoz, hogy ember legyen, kell a Lélek. Mindebből világosan kiderül, hogy Új Teremtésről beszél, vagyis arról, amit a próféták megígértek. A víz és a Lélek a száraz csontokból is élő embereket alkot. Az is kiderül azonban, hogy tisztán látta azt, amit a teológusok mind a mai napig kerülgetnek, mint macska a forró kását, tudniillik Isten négy. Három személy, és egy negyedik dolog, anyag. Erről azonban majd később.

Jézus megemlít még valamit, a rézkígyót, amit Mózes készített a pusztában bolyongó népnek, de erről is később lesz részletesen szó. Itt most csak az a fontos, hogy ezzel is önmagára, pontosabban a halálára utal.

A harmadik dolog saját személyének meghatározása a próféták által. Hosszú fejtegetése Isten Fiáról a mi számunkra világos, ám az az akkori hallgatók előtt nem lehetett egyértelmű, mondhatnám az istenkáromlás határát súrolta: két Isten van?! Erre szintén az Írásból hoz fel érveket. Amit mond, az a következő szövegre épül:

Ezért oktatta ki Nikodémust, hiszen neki ismernie kellett a Példabeszédek könyvét (is). Sajnos János beszámolója nagyon rövid. A szöveg alapján úgy tűnik, Jézus kerek-perec megmondta Nikodémusnak, hogy ne várjon a földi paradicsomra, ne várja, hogy neki fog igazságot szolgáltatni a szadduceusok, vagy a rómaiak ellen. Szavaiban leckéztetés van, Nikodémus mégsem sértődik meg, sőt, ő lesz a Mester egyik legbuzgóbb híve, aki még a főpapokkal szemben is védelmébe meri őt venni.

A teljes párbeszédet tehát nem tudjuk rekonstruálni, ami azért kellemetlen, mert a kánai menyegzőnél azt állítottam, hogy a szövegből nem hiányzik semmi, teljesen érthető a jelenet, s az is "bolond", aki azt állítja, hogy hiányos a szöveg. Itt viszont (és még sok másik helyen) én állítom azt, hogy töredékes a szöveg, lényeges részek hiányoznak belőle. A vád jogos (én találtam ki...!) csakhogy van rá magyarázat. Az összes ilyen esetben ugyanis kitetszik, hogy az evangéliumok csak azokat a mondatokat őrizték meg, amelyeknek "poén értékük" van, ahogyan az a kánai menyegzőnél is történt. Természetesen nem arra gondolok, hogy kifejezetten a humort keresték, hanem, hogy magától értetődő módon a váratlan, szellemes mondatok maradtak meg a tanúk emlékezetében elsősorban, a frappáns odamondások, szellemes riposztok, - ugyanis ezekre az ember általában hosszabb ideig emlékszik, mint a száraz fejtegetésekre. A legtöbb esetben azonban a szövegkörnyezet már elfelejtődött, az utalási rendszer, amiben a mondatok elhangzottak, csak halványan, nagy vonalakban élt, amiket maguk az apostolok sem tudtak felidézni, nemhogy az evangéliumok lejegyzői. János pedig, az egyetlen, aki egyszerre volt mindkettő, majdnem nyolcvan éves volt, amikor evangéliumát megírta...

Valószínű, hogy Jézus feddő szavait bőségesen ellensúlyozta érveinek nagysága, és a Szentírás ismeretét és megértését tanúsító mondatai hatására a tanácsos úr végre megértette saját vallásának lényegét, ezért nem haragudott Jézusra, sőt titkos híve lett olyannyira, hogy később a védelmébe vette, és a temetésénél is jelen volt. Megértette, hogy a Messiás országa nem a Biblia népének országa lesz, hanem az egész emberiségé, de erről is majd később.

Érdekes az a tény, hogy Nikodémusnak nem ismerjük az igazi nevét. Neve ugyanis görög név, jelentése ez: "aki legyőzte a népet", márpedig egy előkelő zsidó tanácsos esetében elképzelhetetlen, hogy ne lett volna arámi, vagy pláne héber neve is. Lehetséges azonban, ahogy azt például Kleofás esetében láttuk, hogy a több száz éves görög uralom miatt bizonyos görög szavak teljesen idomultak az arámi nyelvhez, és névként is használták őket. Nikodémus életének későbbi, tragikus alakulását azonban ismerjük. Amikor a rómaiak elpusztították Jeruzsálemet, Nikodémus árván maradt kislánya a római katonák lovainak trágyájából szedegette ki az épen maradt magokat, és azt ette. És nem az ő sorsa volt a legrosszabb abban a szörnyű időben, ahogy azt Josephus Flavius könyvéből ismerjük.

Azok a botrányos dolgok, amiket eddig említettem, egyre inkább magyarázatot követelnek, ám sajnos még korai lenne ebbe a fejtegetésbe belekezdeni. Különben is, amit majd mondani fogok, olyannyira megdöbbentő, hogy talán jobb lenne róla egy teljesen más könyvet írni. Mivel azonban annak a könyvnek enélkül nem lenne semmi értelme, arra kell kérnem türelmes Olvasómat, hogy nézze el nekem, amiért egyre halogatom a dolgot. Nemsokára úgyis sor kerül rá.

János ezután azt írja, hogy:

Később helyesbít: ő maga nem keresztelt, csak a tanítványai (Jn.). Ez a megjegyzés is arról árulkodik, hogy Bemerítő János és Jézus között az elsőbbség kérdése még nagyon sokáig foglalkoztatta az embereket, ahogyan arról még lesz szó.

János apostol ezután meséli el Keresztelő János utolsó tanúságtételét, ami tulajdonképpen egy vita arról, hogy melyikük a nagyobb. Majd azt írja, hogy:

Amikor Jézus megtudta, hogy a farizeusok úgy értesültek, hogy ő több tanítványt szerez és keresztel, mint János, - noha ő maga nem keresztelt, csak a tanítványai -, elhagyta Júdeát, és visszatért Galileába..."(Jn.4.1-2.)

Nem volt tehát biztos, hogy az ő tanítványainak volt több hívük, de a farizeusok úgy értesültek. Ezután meséli el János a Szamáriai asszonnyal történteket, majd a királyi tisztviselő fiának meggyógyítását.

Csakhogy az időrend úgy tűnik, megbicsaklik kissé. A szinoptikusoktól úgy tudjuk, Jézus azután tért haza Galileába, hogy Keresztelő Jánost börtönbe vetették. Heródes Antipász 28-ban szöktette meg feleségét, amiért Keresztelő János bűnösnek nevezte. (Az esszénusok tiltották a többnejűséget, de Heródesnek nem csak ez volt a bűne.) Az azonban nem valószínű, hogy a király még abban az évben lecsapott volna a prófétára. Sokkal hihetőbb, hogy arra csak 29. vége felé került sor, azután, hogy beköszöntött a hideg, mert ekkor már nem okozott feltűnést, hogy a próféta eltűnt. Az a bizonyos tanúságtétel jelenet, amiről itt szó van, ráadásul nem is ott történt, ahol Jézus megkeresztelkedett, hanem attól északra, egy másik tartományban, ahogy arról még lesz szó. Ha tehát Jézus a próféta bebörtönzése után ment haza Galileába, akkor arra csak 30. elején kerülhetett sor.

Ám a királyi tisztviselő meggyógyítása egyrészt feltételezi, hogy az emberek tudtak arról, milyen csodás tettekre képes Jézus, másrészt arra mutat, hogy Heródes emberei és Jézus között még nem volt ellentét. Vagyis nagyon valószínű, hogy ez az eset előbb történt, mint Keresztelő János tanúságtétele, vagy a Szamárián való átkelés esete, és csak "véletlenül" került arra a helyre, ahol most olvasható. Ezt támasztja alá Jánosnak ez a kijelentése is:

Ez a mondat ugyanis biztosan nem azt jelenti, hogy Jézusnak ez volt a második csodája út közben. A szamáriai asszony esete ugyanis nem tekinthető a szó szoros értelmében vett csodának. Akkor ugyanis Jézusnak az a kijelentése is csoda lett volna, amit Natanaelnek mondott, mint láttuk, és ezt János apostol is tudta. Már csak azért sem út közben tett csodáról van szó, mert hiszen Kafarnaum, ahol a királyi tisztviselő lakott, már eléggé Északon volt.

Mindebből az következik, (még ha ez így nem is volt érthető), hogy Jézus az első jeruzsálemi út után felment Galileába, ahol a királyi tisztviselő fiának meggyógyítása után meggyógyított egy ördöngöst a kafarnaumi zsinagógában, meggyógyította Péter anyósát, kiválasztotta első tanítványait egy csodálatos halfogás kerestében, majd visszatért Júdeába. Erre utalhat János apostol mondata, amit már idéztem:

De megerősíti ezt Lukács kijelentése is, aki a fentebb mondott események elbeszélését így zárja le:

És tanított Júdea zsinagógáiban. (Lk. 4,43-44.).

Igaz azonban, hogy Márk párhuzamos helye Galileát mond. Ám az evangéliumok közötti ellentmondások okaival később részletesebben fogok foglalkozni.

Ez a részlet több kérdést vet föl. Az egyik az, hogy az a jelenet, vagy legalább is egy hasonló, amikor Jézus a názáreti zsinagógában tanított, majd földijei le akarták dobni a szikláról, már megtörtént. Hiszen a próféta elutasításával kapcsolatos mondatot ehhez a jelenethez szokták kapcsolni. Ám maga a kijelentés a prófétáról és a hazájáról, ami szállóigévé vált, nem feltétlenül hangzott el Jézus tevékenységének kezdetén, János mint ismert szállóigét idézi, tehát a jelenet is lehet későbbi. Sőt, az is lehet, hogy Jézus itt egy már ismert közmondást idézett. A másik részlet az, hogy Jézust azért fogadták szívesen, mert látták, amit Jeruzsálemben tett. Vagyis nem azért fogadták örömmel, mert tudták, hogy Keresztelő Jánossal együtt hirdette a megtisztulást. A jeruzsálemi eset, a templom megtisztítása elsősorban politikai tett volt. Jánosnak ez a megjegyzése tehát arra utal, hogy Jézus 29. elején is járt Galileában, azután a Húsvét után, amikor kikergette a kereskedőket a templomból. Ekkor azonban Keresztelő Jánost még nem vetették börtönbe.

Mint a következő mondatból kiderül, Jézus most másodszor megy Kánába, ahol a rokonai laktak, márpedig az első útja a menyegzővel függött össze. Ami viszont az első Húsvét előtt volt. Valószínűleg azért tért haza ismét Kánába, mert az ünnepen, Jeruzsálemben ismét találkozott rokonaival, akik szerették volna, ha velük is törődik egy kicsit.

Ezután persze meggyógyítja a fiút, méghozzá távolból, amire máskor is lesz példa. Ám most sokkal érdekesebb az, hogy hogyan mondhatott Jézus ilyen csúnya dolgot egy apának, akinek haldoklott a fia.

Természetesen sehogy. Jézus fenti szavai nem a királyi tisztviselőnek szóltak, hanem a körülötte álló bámészkodóknak. Az ember ugyanis hitt Jézus szavának. (u.o.) A hitetlenség tehát nem rá vonatkozott, különben miért ment volna oda Jézushoz a kérésével?

A királyi tisztviselő esete azért is fontos, mert azt mutatja, hogy ekkor még tényleg a történet elején vagyunk. A "király", akire utalnak, Heródes Antipász negyedes fejedelem, vagyis tetrarcha volt, aki ugye Keresztelő Jánost börtönbe vettette. Márpedig az a tény, hogy a király egyik első embere Jézust hívja segítségül, arra mutat, hogy Keresztelő János ekkor még nem volt börtönben. Később különben az is kiderül, hogy a király vonakodott a próféta ellen cselekedni, csak új felesége kényszerítette rá. Nem sokkal azután majd arról értesülünk, hogy a "Heródes pártiak" el akarták pusztítani Jézust, márpedig bármennyire nem tudjuk, kik lehettek a "Heródes pártiak", egy királyi tisztviselő, Heródes Antipász egyik főembere bizonyára Heródes hívei közé tartozott. Az esemény korai mivoltát erősíti meg János kijelentése is, mint láttuk: Ez volt Jézus második csodajele, amikor Júdeából Galilea felé tartott. (Jn. 4. 54.) Ezt a mondatot - mint mondtam - nem úgy értette János, hogy útközben ez volt a második csoda, hanem hogy Jézus tevékenységében összesen ez volt a mások csodatett. Az első a víz borrá változtatása volt. Azért is valószínű ez a feltételezés, mert a kánai menyegzőn történtekről tudhatott a Kafarnaumi tisztviselő. Az sem kizárt, hogy távoli rokonok voltak. Lukács ugyanis felsorol később néhány asszonyt, akik Jézus állandó kísérői voltak, s köztük szerepel "Heródes intézőjének, Kuzának a felesége" (Lk.8.3.). Erről a Johannáról csak annyit tudunk, hogy megjelenik Jézus temetésénél is. Mivel azonban a név szerint felsorolt asszonyok általában nagyon közeli ismerősök, vagy kifejezetten rokonok, okunk van annak a feltételezésére, hogy Johanna és családja is közeli ismeretségben, talán rokonságban állt Jézus családjával. Persze nem biztos, hogy a királyi tisztviselő, akiről János ír, azonos volt Kuzával. Az azonban, hogy János nem nevezi nevén, nem bizonyítja az ellenkezőjét sem.

Okunk van tehát annak feltételezésére, hogy Jézus a Templom megtisztítása után hazatért Galileába, meggyógyította Kánában a királyi tisztviselő fiát, letelepedett Kafarnaumban, ahol kiűzte a zsinagógában egy megszállottból az ördögöt, és meggyógyította Péter anyósát. Azután ismét visszatért a Jordánhoz, ahogy arra Lukács utal, és ott is maradt addig, amíg Keresztelőt bebörtönözték. Majd 30. februárjában végleg hazaindult Galileába, útközben találkozott a szamáriai asszonnyal, odahaza meggyógyította a bénát, akit a tetőn át engedtek le elé, és még sok más csodát tett.

Ha már sikerült jól összezavarnom Türelmes Olvasómat, elárulom, hogy azért nagyjából mégis azt az időrendet követem, amit a mai szentírástudományban általában elfogadnak. Ennek a legfontosabb sarkpontjai: Jézus megkeresztelése, Keresztelő János bebörtönzése, a tizenkét tanítvány kiválasztása, Keresztelő János halála, amely minden evangéliumban választóvonalat képez, a Színeváltozás csodája, az utolsó Sátoros ünnep, illetve a Szenvedéstörténet. Ezekről egészen biztosan tudjuk, hogy ebben a sorrendben zajlottak le. A közöttük eltelt idő kérdéses, és a lezajlott események sorrendje vitatható, de ez utóbbinak voltaképpen nincs is túl nagy jelentősége.

A szinoptikus evangéliumok beszámolnak arról, hogy Jézus Keresztelő János bebörtönzése után tért haza Galileába, de a beszámolójuk nem egységes. Ők nem tudnak a kánai menyegzőről, sem a szamáriai asszonyról, a Nikodémussal lezajlott beszélgetést sem mesélik el, és egy szót sem vesztegetnek a királyi tisztviselő esetére. Ennek alighanem az az oka, hogy a legtöbbről nem is tudtak, és nem tudták (talán nem is akarták) rekonstruálni az események sorrendjét. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Lukács egyszerűen elintézi az egészet: a megkísértés után Jézus most a Lélek erejével visszatért Galileába. (Lk.4,14.) A zűrzavarról árulkodik az is, hogy a názáreti zsinagógában történt esetet mindhárman más-más események között mesélik el. Ennek persze az is lehet az oka, hogy Jézus többször járt Názáretben, bár a jelenet végkifejlete alapján ez nem valószínű. (Az viszont igaz, hogy ez a végkifejlet történhetett az utolsó hazalátogatásnál is.)

A szinoptikusok időrendjét tehát nem vehetjük "szentírásnak", az a pár eset viszont, amit itt tárgyalok, biztosan Jézus korai tevékenységéhez kapcsolódik. Ezek után a gyógyítások után történik majd az, hogy Jézus "magányba vonul", vagyis éjszaka felmegy egy hegyre imádkozni, és amikor tanítványai megtalálják, közli velük, hogy nem maradhat állandóan egyhelyben. Valószínű tehát, hogy azután visszatért Júdeába, ahogy János apostolnál olvastuk.

Jézus nem Názáretbe, vagy Kánába ment, hanem Kafarnaumba. Ez a Galileai tó partján fekvő legnagyobb város volt abban az időben. Nyilván nagysága miatt választotta Jézus, hiszen itt sok emberrel találkozhatott. A tó partján volt a fejedelem városa is, Tibériás, ám annak forgalma nyilván sokkal kisebb volt, és a város kimondottan hellenista jellegű, "kozmopolita" településnek számíthatott. Az evangéliumok szerint Jézus oda be sem tette a lábát.

Márk és Lukács megemlíti, hogy amikor Jézus Kafarnaumba költözött, szokás szerint minden szombaton elment a zsinagógába tanítani.

Ezután az eset után Péter anyósának meggyógyításáról értesülünk. A jelenet elég humoros, bár lehet, hogy csak azért, mert egy anyós szerepel benne, mindenesetre amint meggyógyította őt a Mester, nyomban fölkelt, és kiszolgálta őket. Jellegzetesen férfi szempont...

Majd megemlítik az evangéliumok, hogy sok gyógyítást vitt véghez Jézus, híre elterjedt az egész környéken, de a gonosz szellemekre mindig ráparancsolt, s nem engedte szóhoz jutni őket, mert hisz tudták, hogy ő Krisztus. (Lk. 4,41.) Emlékeznek még a megkísértésre? Hát nem különös, hogy az ördögök mindig rögtön tudták, hogy Jézus a Messiás?

Gondoljunk bele a helyzetbe. Adva van egy beteg, aki azt kiabálja, hogy Jézus az Isten szentje, ő a Krisztus, stb. Mi rossz van ebben? Annak, aki a jelenetnek gyanútlan szemtanúja, ugyan miért jutna eszébe arra gondolni, hogy a gonosz lélek kiabál a betegből, méghozzá ilyen szépeket? Nem az lenne a természetes, hogy a gonosz lelkek mindenféle rosszat kiabálnak a csodatévőre? Vagy azért voltak gonosz lelkek, mert azt kiabálták: hagyj békén? De ha így volt is, miért kellett beléjük fojtani a szót? Hát nem mindegy, ki mondja ki az igazságot, ha az jó? Vagy nem volt szabad elmondani, hogy tényleg ő az?

A gyógyításokkal kapcsolatban van még egy érdekesség. A szinoptikusok azt írják, hogy Jézus mindig este gyógyított. Napnyugta után, amikor beesteledett, odahordták hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat. Az egész város ott tolongott az ajtó előtt. (Mk.1.32-33.) Képzelem, hogy örülhetett ennek Péter felesége, Jézus ugyanis az ő házukban lakott. De vajon miért este gyógyított? Ez sajnos nem derül ki, pedig lehet, hogy van valami metafizikai jelentősége a dolognak. Az viszont elég valószínű, hogy az emberek nappal általában dolgoztak, tehát nem volt idejük elvinni beteg hozzátartozóikat a doktorhoz. Az sem mellékes, hogy az olyan éghajlaton, ahol Galilea is fekszik, természetes, hogy a déli hőség idején nem nagyon mászkálnak az emberek az utcán, és főleg nem viszik ki a betegeket. Vagyis amikor Jézus Kafarnaumban gyógyított, tavasz, illetve nyár volt.

Az előbbi esemény után egy hajnalban, pirkadat előtt Jézus eltűnt, elment imádkozni. Miután Péterék megtalálták a Mestert, ő közölte, hogy nem akar egyhelyben ülni, mert az a dolga, hogy sokfelé hirdesse az igét. Vagyis túl sokáig időzött már Péter családjának vendégszeretetét élvezve Kafarnaumban.

Mint láttuk, Lukács azt írta, hogy Jézus ezután Júdea zsinagógáiban tanított, ami egybecseng János idézett mondatával is. A probléma csak az, hogy János - és a józan ész szerint - Jézus Júdeában nem a zsinagógákat járta, hanem a Jordán mellett keresztelt. Lehet persze, hogy eközött a két dolog nincs ellentmondás. Márk mindenesetre ezt írja:

Márk azokat az eseteket, amiket az előbb sorra vettem, s amelyek megelőzik a fenti mondatot, egyértelműen azutánra helyezi, hogy Keresztelő Jánost elfogták. Máté is azt írja, hogy Jézus csak azután lépett a világ elé, de szerinte addig Názáretben élt, amit egészen biztosan elvethetünk, és ráadásul azt a három gyógyítással kapcsolatos leírást, amit az imént idéztem, azutánra helyezi, hogy Jézus "bejárta Galilea zsinagógáit", sőt, nála már a Hegyi Beszéd is megtörtént.

Ebből a sok, zavarosnak ható eltérésből az biztos, hogy Jézus akkor kezdte meg galileai tanítását, amikor Kereszteló Jánost bebörtönözték, ám ez nem zárja ki azt, hogy Jézus már azelőtt is tett csodákat Kafarnaumban. Ez a sorrend azt is megmagyarázná, miért mondta Nikodémus azt, hogy Jézus olyan tetteket hajtott végre, amelyek bizonyítják, hogy Isten küldte. Valószínű ugyanis, hogy a tanácsos úr nem az első húsvét után, hanem Keresztelő János "utolsó tanúságtétele" előtt beszélt Jézussal. Erre mutat az a párhuzam a két jelenetben elhangzó mondatok között, amiről alább lesz szó.

A Nikodémussal folytatott beszélgetés után János azt írja, Jézus visszatért Júdeába, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy előtte Galileában volt. Azt is megtudjuk, hogy Keresztelő János ekkor nem Betániában keresztelt, hanem Szalim közelében, mert ott "sok víz volt". Jézus mindenesetre nem tért haza végleg Galileába azután az első jeruzsálemi Húsvét után, hanem vagy Dekapolisz tartományba ment Keresztelő Jánossal együtt, vagy a Jordánon túli Betániába tért vissza, ahol annak idején megkeresztelkedett. Mivel a szövegből az derül ki, hogy Jézus, pontosabban a tanítványai is kereszteltek, valahol a Jordán környékén kell őt keresnünk. Úgy tűnik tehát, mintha Keresztelő János tanítványaként, vagy társaként hirdette volna a bűnbánat fontosságát.

Ekkor még a történet elején vagyunk, i.sz. 29. vége felé, Keresztelő János még nincs börtönben, ahogy János apostol írja.

Ekkor vita támadt Keresztelő János tanítványai és "egy zsidó" között, a tisztulási szertartással, vagyis a bemerítés értelmével kapcsolatban. Az volt a vita lényege, hogy ki a nagyobb, János, vagy Jézus, vagyis kinél célszerű megkeresztelkedni. János emlékeztette a tanítványait, hogy hallották, amikor ő, János megvallotta, hogy nem ő a Messiás. Az a folyton ismétlődő vita, hogy János-e vagy Jézus-e a nagyobb, itt jelentkezik először úgy, hogy egy "kívülálló" veti fel a kérdést. Később majd Bemerítő János tanítványai is firtatják ugyanezt.

Ez élesen rávilágít arra a problémára: vajon a kumráni (esszénus) közösség, akinek küldötte János volt, ismerte-e Jézust. Egyáltalán, milyen viszony volt ténylegesen a két rokon között? A vita János vagy Jézus elsőbbségéről egészen sokáig folytatódik majd. Sőt úgy tűnik, jóval Jézus halála után sem zárult le. Erre utal ugyanis az, hogy Lukács olyan hosszú részt szentel a két gyermek megszületésének. Sőt, Lukács kifejezetten ráirányítja a figyelmet arra, hogy Bemerítő János már magzat korában is elismerte Jézus fensőbbségét.

János apostol elbeszélése szerint Bemerítő János először akkor tett tanúbizonyságot Jézusról, amikor megkeresztelte. Majd nem sokkal börtönbe vetése előtt, annál az esetnél, amiről most szó van. Azt mondja, hogy ez Keresztelő János utolsó tanúságtétele. Ám a szinoptikusoktól tudjuk, hogy Keresztelő János még a börtönből is küldd egy követséget Jézushoz, vajon ő-e a Messiás. Ezzel a megható eseménnyel majd a megfelelő helyen részletesen foglalkozom. Most lássuk János beszámolóját:

Érdemes felfigyelnünk a megfogalmazásra: vita támadt. A prófétákat tehát nem feltétlenül nézték olyan áhitatos szemmel, mint ma gondoljuk. Inkább nagyon is éberen firtatták, nem csaló-e az illető. Hiszen a lelki üdvükről, Istenhez való viszonyukról volt szó. Nem féltek tőle, hogy a felbosszantott próféta mondjuk békává változtatja őket. Lássuk, mit válaszolt Keresztelő János.

Persze ahány fordítás, annyi különbség van a szövegben, de ezen kénytelen vagyok átsiklani - legalább is az esetek többségében - mivel ma már úgyse tudja senki, mi is hangzott el eredetileg. Hiszen a tanúk mindent emlékezetből meséltek el, amit aztán valaki más írt le, s aztán megint valaki más görögre fordított...

Keresztelő János mondatai feltűnően hasonlítanak Jézusnak azokhoz a mondataihoz, amelyeket az "előző jelenetben", Nikodémus látogatása idején mondott. Az olvasóban tehát felmerül a gyanú, hogy János rosszul emlékezett (ami eléggé valószínű bizonyos esetekben), vagy utólag "helyesbítette" Keresztelő János szavait, satöbbi. Nincs kizárva. Csakhogy az sincs kizárva, hogy pontosan azért illesztette be ez elé a Nikodémussal folytatott párbeszéd jelenetét, mert a farizeusnak mondott szavak szinte szó szerint megegyeztek azzal, amit Keresztelő János mondott, vagyis megerősítették azt. Ezért lett az a címe a fejezetnek, hogy Keresztelő János utolsó tanúságtétele. A két szereplő, Nikodémus és a Bemerítő egymástól függetlenül mondta ugyanazt.

Ezután nemsokára, de pontosan nem tudjuk mikor, Jézus, mivel meghallotta, hogy a farizeusok úgy tudják, ő "több tanítványt szerez és keresztel, mint János, - noha ő maga nem keresztelt, csak a tanítványai"(Jn.4.1-2.), hazaindult Galileába. János apostol tehát nem említi, hogy Jézus azért ment haza, mert Keresztelő Jánost börtönbe vetették, ahogy a szinoptikusok mondják, bár ez alighanem összefügghetett vele, ezért jegyzi meg, hogy a farizeusok azt hitték, Jézusnak már több tanítványa van, mint a Keresztelőnek. De miért tért haza, és vajon Keresztelő János tényleg csak azért keresztelt Szalim közelében, mert ott több volt a víz?

Az a tény ugyanis, hogy a Keresztelőt Heródes Antipász vettette börtönbe, azt feltételezi, hogy az ő tartományában, Pereában tevékenykedett. Galilea, Antipász másik tartománya itt nem jön szóba, mivel a hagyomány szerint Keresztelő János egyértelműen a Jordán déli folyásánál kezdte meg tanítását, ahol Jézus is megkeresztelkedett. Ennek a tartománynak a déli határánál volt az a korszerű erőd, Macherusz vára, amelynek segítségével Antipász meg akarta védeni országát a szomszéd király ellen, aki megharagudott rá, amikor Heródes összeszűrte a levet saját unokahúgával, és háttérbe szorította a szomszéd király lányát, aki a felesége volt. Ez 28-ban történt, és az asszony dühében hazament az apjához, aki háborúval fenyegette meg Heródest. A törvény nem tiltotta meg Heródesnek, hogy két, vagy több felesége, vagy akár még ágyasa is legyen, Heródiás, az új feleség azonban nyilván nagyravágyó volt, és háttérbe akarta szorítani az első asszonyt.

Heródest könnyen befolyásolta új élettársa, ezért hiába volt közismert ravaszsága, fel kellett készülnie a háborúra. Nyilván nem hagyhatott "maga mögött" egy olyan veszedelmes ellenfelet, mint Keresztelő János, akihez sokan mentek, és aki ellene izgatta az embereket. Keresztelő János tehát ezért ment Dekapolisz vidékére, ahol hivatalosan nem Heródes volt az úr, ám a fejedelem mégis elfogatta, és Macheruszba hurcoltatta. Ez is azt bizonyítja, hogy Heródes nem támadt neki rögtön a prófétának, miután az ostorozni kezdte paráznaságáért, ám a Bemerítő jobbnak látta nem borzolni a kedélyeket, és "külföldre" ment, vagyis egy kicsit bujkált. A hozzá zarándokló sokaság miatt a fejedelem nem is fogatta el addig, amíg az túl feltűnő lett volna, hanem megvárta, amíg beköszönt a hideg, és senkinek nincs kedve merítkezni. A háborúra egyébként csak évekkel később került sor, amiben Heródes csúfos vereséget szenvedett, de az új élettársáról azért nem mondott le.

Heródes azonban nem akart véget vetni Keresztelő János életének, ugyanis "félelemmel vegyes tisztelettel" figyelte a prófétát, ahogy az evangéliumok írják. Heródes Antipász különben is kíváncsi természetű volt, Jézust is szerette volna látni, és nagyon örült, amikor Pilátus átküldte hozzá a foglyot az utolsó Húsvét előtt. Valószínű azonban, hogy az új asszony, Heródiás (akinek még élt a korábbi férje), és a lánya, Szalóme gyűlölték a prófétát, és állandóan noszogatták Heródest, hogy ölje már meg. Ám Heródiás és a lánya nem lehettek mindig Heródes mellett a háborúra berendezkedő katonai erődítményben. A születésnapján azonban meglátogatták a fejedelmet, s ez magyarázhatja azt a frenetikus sikert, amit a fiatal Szalóme tánca okozott a zord körülmények között élő férfiak körében. Heródes nem tagadhatta meg Szalóme, pontosabban a lány anyjának kérését, így kénytelen volt kivégeztetni Jánost. Ám még nem tartunk itt.

Jézus tehát 29. Húsvétja után minden bizonnyal a Jordán mellett tartózkodott, a tanítványai kereszteltek, és az emberek nagy része előtt nem volt világos, melyikük a nagyobb próféta, sőt, mivel János kezdte előbb, sokan őt tartották nagyobbnak. Jézus nyilván azért tért vissza Galileába Keresztelő János elfogása után, mert ő is János keresztségét vette fel, és bizonyos értelemben ő is a tanítványának számított. Ilyen értelme is lehet Keresztelő János kijelentésének: "Aki a nyomomba lép, nagyobb nálam". (Jn.) Úgy tűnik tehát, hogy amikor a szellemi vezetőt eltették az útból, Jézusnak kellett átvennie a helyét. Galileába pedig azért tért vissza, mert az is Heródes tartománya volt, csak a fejedelem éppen nem ért rá foglalkozni vele. Jézusnak egyébként ekkor még nem volt miért félnie Heródestől, ahogy azt majd látni fogjuk. De miért volt fontosabb a galileai tanítás, mint a júdeai?

Nos ennek magyarázata talán a zsidó történelemben kereshető. Az egységes állam ugyanis már igen korán két részre szakadt, Júdeára, amelynek fővárosa Jeruzsálem volt, és Izraelre, amelynek több fővárosa volt az idők során, leghosszabb ideig talán egy Szamária nevű város. Az ellenségeskedés részben arra volt visszavezethető, hogy a letelepedés után még törzsi-nemzetségi szervezetben élő a nép, ahol mindenki a maga ura volt, vagyis "biztonságban élt szőlője és fügefája árnyékában", Saul idején központi uralom alá került. Saul, majd Dávid, aztán Dávid fia Salamon, mint minden király, adókat vetett ki, amelyek miatt főleg az északi országrész lakói háborogtak. Ez érthető, hiszen a déli két törzs, Júda és Benjámin tagjai élvezték mindazokat az előnyöket, amik az adóval jártak, bár ők maguk is adóztak, az északiak nem. Így aztán Salamon utódja, Roboám itta meg a levét a dolognak, az északi törzsek fellázadtak, és Jeroboámot(!) választották meg királynak. Nevezetes dolog azonban, hogy az északi országrész neve maradt Izrael. Ám ha azt vesszük, hogy az északi részen élt a tizenkét törzsből tíz, ez talán érthetővé válik. A kettészakadás mellett azonban még egy csapás érte a zsidó népet, ugyanis, főleg az északi országrészben egyre erősebben hódított a kánaáni vallás, a Baál, vagy Beelzebul kultusz. S miközben a két testvér ország harcolt egymás ellen, a próféták azért harcoltak, hogy a Jáhve vallás fennmaradjon.

Az sem mellékes, hogy a déli ország Jézus korában római fennhatóság alatt állott. Hiába volt ott a kultusz központja, a Biblia népének függetlenségét mégiscsak Galilea őrizte inkább, ahol legalább volt egy olyan uralkodó, aki valamennyire kapcsolódott a nép saját történelméhez, és nem egy távoli fővárosból kinevezett helytartó kegyetlenkedett.

Josephus Flavius önéletrajza megdöbbentő képet fest erről az országról. A nép állandóan forrongott, voltak, akik a király pártján voltak, de gyűlölték a rómaiakat, voltak, akik mindkettőt gyűlölték, és voltak, akik csak hasznot akartak húzni mindenből. Mindennaposak voltak a lázadások, merényletek, merénylet kísérletek, vagy a kezek levágása büntetésből. Különös persze, hogy a nagy történetíró egy szóval sem említi meg Jézus követőit, akik pedig szép számmal voltak már akkor, bár sokak menekülésre kényszerültek. Úgy látszik ez a kérdés szerzőnek, vagy azoknak, akik írásait átmentették az utókor számára, kínos kérdés volt. Furcsa mindenesetre, hogy Josephus Flavius pont akkor utazott Rómába, hogy egy "pap társát" kiszabadítsa, amikor Pál apostolt is a császár elé vitték. Ráadásul az ő hajója is elsüllyedt a Földközi tenger közepén, s bár őt felvette egy hajó, míg Pálék, hajójuk roncsaiba kapaszkodva jutottak el Málta szigetére, végül aztán mindkét vándor nagyjából egy időben érkezett meg Puteoliba. Josephus Flavius azt írja, hogy egy kyrenei hajó vette fel őket, Pált és társait pedig egy olyan alexandriai hajó vitte Máltából Puteoliba, amelynek a Dioszkurok, vagyis Kasztor és Pollux voltak a jelvényén (Ap.Csel.28.11.). Kyrene, amely egy régi, görög város volt, Alexandriától nyugatra terült el, de nem túl messze. Lehetséges volna, hogy Josephus Flavius nem találkozott Saullal, akiről pedig egészen biztosan hallott, holott mindkettőjüket egy görög hajó vitte Róma kikötőjébe körülbelül ugyanakkor?

Teljesen kizárt, hogy Josephus Flavius nem tudott a keresztényekről. Sajnos az a valószínű, hogy írásait még azelőtt cenzúrázták, hogy azok keresztény másolók kezébe kerültek volna, pont azért, hogy elhitessék a gyanútlan olvasóval: ha a szemtanú és kortárs mit sem tud Jézus követőiről, akkor azok nem is léteztek.

Jézus tehát Keresztelő János börtönbe vetésének hírére elindult Galileába. Mint láttuk, nincs okunk feltételezni, hogy Jézus azért hagyta volna el a Jordán keleti partját, mert félt Heródestől, az evangéliumok mégis ezt sejtetik: János szerint azért indult galileába, mert meghallotta, hogy a farizeusok úgy tudják, több embert keresztelt meg, mint Keresztelő János. Ebből a mondatból persze nem csak az következhet, hogy volt oka félni Heródestől, elvégre Galileának is Heródes volt a fejedelme, hanem az is, hogy olyan sok embert keresztelt meg, Júdeában és a határos vidékeken, hogy ideje volt máshol is fellépnie.

Hazafelé Szamárián vágott át, és Jákob kútjánál megállt. Tanítványai bementek a közeli városba élelemért, ő pedig inni kért egy asszonytól, aki vizet merített a kútból. Jézus megszólította:

Az asszony nem ismerte Jézust, tehát nyilván az öltözéke és a beszéde alapján állapította meg, hogy zsidó, vagyis nem szamáriai, hanem - mai szóval - ortodox. A szamáriaiak és a júdeaiak között kölcsönös lenézés volt. Ők is ugyanabban az Istenben hittek, ünnepeik is ugyanazok voltak, de nem ismerték el a jeruzsálemi egyház fennhatóságát. Tehát majdnem olyan ez a jelenet, mintha egy katolikus és egy protestáns beszélgetne.

- Uram, - mondta erre az asszony, - hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vehetnél hát élő (forrás) vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki ezt a kutat adta nekünk, s maga is ivott a fiaival és állataival együtt?

A komoly szöveg mögött süt a nap, dél van, s azt látjuk, hogy egy középkorú férfi évődik egy középkorú nővel. Jézus talán nem gondolt erre a körülményre, amikor megszólította az asszonyt, csak szomjas volt. Az is lehet, hogy az asszony szemezett vele, s Jézus mosolyogva bár, de "hagyta magát". A nő kötekedését azonban nem hagyhatta szó nélkül. Az asszony ugyanis helyzeti fölényét akarta érzékeltetni: lám, a beképzelt zsidó tőle kér szívességet. Jézus válasza azonban meghökkenti, mert Jézus nem a Biblia népének felsőbbrendűségével vág vissza, nem oktatja ki őt a jeruzsálemi kultusz magasabbrendűségéről, hanem csupán magáról mondja, hogy különleges ember, s ez, bármilyen kínosnak hangzik is, kissé emlékeztet a pajzán évődések hangulatára. A nő nem hagyja magát, gúnyolódik Jézuson, hogy hiszen vödre sincs, mitől olyan nagylegény, hogy adhatna neki ő vizet. Ráadásul olyan friss vizet, mint a forrásvíz, amit csak a kút legmélyéről lehetne esetleg felhúzni. Érdekes, hogy már itt megjelenik egy később többször visszatérő motívum: azzal vádolják Jézust, hogy nagyobbnak tekinti magát valamelyik ősatyánál. Jézus válasza azonban megint csak furcsa lesz a nőnek, hiszen Jézus igenis nagyobbnak tekinti magát Jákobnál.

Szavai Izajás messiási jövendölésére utalnak: Nem éheznek és nem szomjaznak majd, nem bántja őket a nap heve, mert az terelgeti őket, aki könyörült rajtuk, az vezeti őket forrásvizekhez. (Iz.49,10.)

- Uram, hát akkor adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen ide járnom meríteni. - évődött vele tovább az asszony.

Valószínűleg ugyanolyan "realista" volt, mint a protestánsok többsége. Nyilván direkt értette szó szerint az "örök életre szökellő" szavakat, hogy a víz egész életében táplálni fogja, azért nem szomjazik meg, ami ugye nevetségesen hangzik. Jézus szavainak ugyanis semmi értelmük nem lett volna, ha nem lettek volna kétértelműek. Ráadásul megint csak nem szabad megfeledkeznünk a szójátékról: a forrás héberül cajin volt, az élet pedig hajjim. De Jézus szavai nem csak ebben az értelemben lehettek humorosak. Az asszony talán azt hitte, Jézus csapja neki a szelet, hiszen nem volt illendő ismeretlenül szóba állni egymással egy magányos nőnek és férfinak. Az asszony azonban szerette az ilyen évődéseket (talán a férfiak nem?) és játszott a vándortanítóval. Aki szintén belement a játékba, hiszen szerette a vicceket. A fenti pontnál azonban helyre tette a dolgot:

Jézus most már nem hagyja, hogy ebbe az irányba menjen tovább a dolog:

Az asszony erre megdöbben, s elismeri, hogy rendkívüli emberrel van dolga. De a hitbeli különbség még mindig nem hagyja békén, s vallási vitába keveredik, mondván az ő ősei sosem ismerték el Jeruzsálem tekintélyét, tehát mit adhatna neki egy zsidó próféta? Jézus erre azt a választ adja, hogy sem a szamáriaiaknak, sem a Júdeaiaknak nincs igazuk, mert nem az a fontos, hogy hol imádkoznak Istenhez, hanem az, hogy hogyan. Ez volt a közös nevező, hiszen a szamáriaiak is hittek a Messiás eljövetelében.

Közben megjöttek a tanítványok. Az asszony erre otthagyta a korsóját, talán a sietség miatt, de alighanem inkább azért, hogy a fáradt férfiak nyugodtan tudjanak meríteni a kútból. Érdekes, amit János ír, hogy bár valamennyien csodálkoztak azon, hogy egy nővel, ráadásul szamáriaival beszélget, mégsem merték megkérdezni, hogy miért. Alighanem az asszony kihívó magatartása, talán szép külseje is elbizonytalanította őket. Amikor megkínálták a hozott élelemmel, Jézus nem kért, mondván van neki láthatatlan tápláléka. Megkérdezték, mi az, mire azt a talányos választ adta, hogy az Isten küldetésének teljesítése az ő eledele. Ha ezt szó szerint vennénk, abból az következne, hogy Jézusnak nem volt szüksége evésre, mert volt benne egy rejtett, természetfölötti energiaforrás. Ám szavainak tényleges értelme nyilván az volt, hogy ő titokban mégis böjtölt, ellentétben a róla kialakult képpel, de hogy ez ne legyen feltűnő, viccel ütötte el a dolgot. Arra, hogy Jézus titokban böjtölt, a későbbiekben lesz bizonyítékunk, azt pedig már most is hozzá tehetjük, hogy a böjtben a képmutatást vetette meg, nem az önkéntes áldozatot. Tanításának egyik lényeges pontja, hogy semmilyen jót nem szabad úgy tennünk, hogy a kérkedés leghalványabb árnyéka is férjen hozzá.

A kérdés csak az, honnan tudta János apostol, miről beszélgetett Jézus a szamáriai asszonnyal, amikor nem volt ott senki, csak Jézus, és a szamáriai asszony? Jézustól biztos nem, mert nem volt szokása elmesélni a külön kalandjait, másrészt a szövegből is kiderül, hogy nem merték tőle megkérdezni. A válasz kézenfekvő, hiszen valamikor vissza kellett vinni a korsót a nőnek, akinek a szavára sokan hittek benne.

A példabeszédben, amit ekkor Jézus tanítványainak mond, szerepel egy mondat:

Ebből a Kommentátor azt a következtetést vonja le, hogy január, vagy február lehetett, hiszen Palesztinában április végén, májusban kezdődik az aratás. Ha ez így van, márpedig miért ne lenne így, az azt jelenti, hogy az első jeruzsálemi Húsvét és a Galileába való visszatérés között majdnem egy év telt el. Vagyis ez a jelenet már i.sz. 30-ban játszódott le. (Idézett szövegek: Jn. 4.6-35.)

Miután Jézus áthaladt Szamárián, és hazatért Kafarnaumba, Lukács elmeséli a csodálatos halfogás történetét is, amely Máténál és Márknál Péter és a Zebedeus fiak Jézussal történő megismerkedéseként szerepel, csakhogy náluk a csodás halfogás elmesélése nélkül. Mint láttuk, Jánosnak erről a találkozásról más volt a véleménye, hiszen szerinte Jézus rögtön a megkeresztelése után megismerte legfontosabb tanítványait. Ettől azonban még a szinoptikusoknak is igazuk van, hiszen Jakab, János apostol bátyja, valószínűleg csak ekkor lesz tanítvány.

Lukácsnál az áll, összhangban János kijelentésével, hogy Jézus ekkor már ismert volt, hiszen azért szállt be Péter hajójába, hogy onnan tanítsa a sokaságot. Majd amikor végzett, Jézus azt mondta Péternek, hogy menjenek a mélyvízre. Péter tiltakozott, mondván egész éjszaka halásztak, csekély sikerrel, de ha Jézus mondja, kiveti a hálót. Hitetlenkedése ellenére megtette, amit az Úr mondott, és akkor aztán annyi halat fogtak, hogy majdnem elsüllyedt a hajó.

Első pillantásra az ember arra gondol, hogy Péter a szokásos értelemben használja a "bűnös vagyok" kifejezést, hiszen mindannyian követünk el kiseb-nagyobb bűnöket. Csakhogy Péter szavai engem kísértetiesen emlékeztetnek a bűnös lelkek menekülési kísérleteire. Talán nem véletlen, hogy Máté és Márk nem idézték Péter szavait. Őt ugyanis később is megfeddi Jézus: Távozz tőlem sátán! (pl. Mt. 16. 23.), de erről majd a megfelelő helyen. Mindenesetre egy kicsit kezd gyanús lenni a dolog ezekkel az apostolokkal. Péter azt mondja magáról, hogy bűnös, Mátét mindenki bűnösnek tartotta, na és ott van Júdás, aki nem csak áruló, hanem állítólag tolvaj is volt. Talán komolyabban kell vennünk azt a vádat, hogy Jézus "vámosokkal és bűnösökkel" cimborált, mint gondoltuk?

Persze a bűnösség nem jelentette feltétlenül azt, hogy az illető elkövetett valamit, elég volt, hogyha szemmel láthatóan beteg. A korabeli felfogás szerint ugyanis a betegségeket a bűnökért kapja az ember büntetésül Istentől, sőt, lehet, hogy a szülei bűneiért. Azok a zsoltárok, amelyekben a betegek, haldoklók fordulnak Istenhez, mindig összekapcsolják a betegségeket a bűnösséggel. Erről a kérdésről még többször lesz szó. De vajon milyen betegsége lehetett Péternek?

Ráadásul itt megint csak van egy kis zavar az időrenddel. Később látni fogjuk, hogy a névváltoztatás és a betegség "kicselezésére" szolgált. Márpedig János akkor meséli el Simonnak Péterre való "keresztelését", amikor a Jordán környékén megismerkedtek, még 28-ban. Péter mégis itt, majdnem két évvel később hivatkozik arra, hogy bűnös, vagyis beteg? Ám ez talán nem olyan súlyos ellentmondás, ha egyáltalán erre utaltak Péter szavai, hiszen attól, hogy meggyógyult, még hivatkozhatott arra, hogy valamikor beteg volt.

Elgondolkodtató még a jelenetben az is, ahogy a halászok, egy eredménytelenül átdolgozott éjszaka után zokszó nélkül faképnél hagyták a hihetetlenül nagy zsákmányt, sőt mindenüket, még a családjukat is, és Jézus nyomába szegődtek. Csakhogy ez nem történt meg szó szerint, amint azt mindjárt látni fogjuk.

Ahogy elindultak (ki tudja persze, hogy mikor, ez csak olyan szófordulat a Szentírásban is), egy leprás jött szembe. Lássuk az eset leírását részletesen:

A jelenet mindhárom szinoptikusnál azonos helyen, és majdnem szó szerint azonos formában szerepel. Ennek csak részben oka az, hogy nyilván egy közös forrást használtak. A legfontosabb ok az, hogy kiemelkedő jelentőségű eseményről volt szó. Ez mindenesetre eléggé élét veszi azoknak a hangoknak, hogy a leprás nem is volt igazán leprás, csak a sok buta falusi hitte azt valami ártalmatlan bőrbetegségről, hogy lepra. Megjegyzem, egy ártalmatlan bőrbetegséget se lehet egyik pillanatról a másikra elmulasztani, még a mai orvostudomány eszközeivel sem, nemhogy puszta szóval. Tehát el kell ismernünk, hogy aki akkor azt a gyógyítást végrehajtotta, olyan természetfölötti képességekkel rendelkezett, amilyennel azóta sem rendelkezett senki. (Arról a lehetőségről most nem beszélek, hogy mi van akkor, ha az egész csalás volt, ha a leprás és Jézus előre összebeszéltek, hogy becsapják a népet, vagy esetleg maga az egész Szentírás hazugság, és talán ez a könyv se létezik, csak az Ön fejében, Álmatlan Olvasóm, - lesz még alkalmam az ilyen véleményekre reagálni. Arról pedig, hogy mit neveztek leprának az Ószövetségben, szintén később lesz szó.)

Sajnos, nem tudjuk, hol történt az eset. Lukács nem írja le a helyszínt, Márknál "egy város" szerepel, Máté viszont azt írja, hogy "amikor a hegyről lejött", vagyis közvetlenül a hegyi beszéd után, ami a hagyomány szerint a Tábor hegyén történt. Kafarnaum környékén azonban rengeteg hegy van, köztük van az is, ahol az újabb feltételezések szerint a Hegyi Beszéd valóban elhangzott. A leprás meggyógyítása biztosan a Hegyi Beszéd előtt történt.

Térjünk vissza a jelenetre. Mi értelme volt annak, hogy Jézus a lelkére kötötte a leprásnak: ne mondja el senkinek, ami történt, hiszen ad egy, sokan látták, ad kettő, a betegnek nyilván voltak rokonai, ad három, maga mondja, hogy menjen el a paphoz, tehát valahogy csak ki fog derülni. Lukács nem is említi, hogy a leprásnak eljárt volna a szája, szerinte kitudódott az ügy, így Jézusnak a pusztába kellett mennie. Ehhez tudnunk kell, hogy a leprásokat kiközösítették. Nem mehettek be a városokba, olyannyira kerülniük kellett az embereket, hogy az utakon sem járhattak, és még az érintésük is tilos volt. Megdöbbentő tehát, hogy Jézus megérintette a leprást, sőt, Flusser úgy értelmezi a szöveget, hogy Jézus megölelte a beteget, tehát ő maga is tisztátalan lett! Ezért nem ment be ő sem a városba, nem mintha attól félt volna, hogy fertőz, hanem hogy ne borzolja a kedélyeket.

A jelenet legfontosabb része a párbeszéd. Ebből nem csak az derül ki, hogy a beteg őszintén hitt abban, hogy Jézus meg tudja gyógyítani, hanem az is, hogy okos ember volt, tudta, mit kell mondania, és pontosan fejezte ki magát. Elismerte a gyógyító teljes fennhatóságát a betegség, és önmaga fölött. Ez volt az, amitől Jézus meghatódott, általában azzal lehetett levenni a lábáról, ha valaki őszintén hitt. Nem furcsa ez? Logikusan azt gondolnánk, azért tett csodákat, hogy az emberek hitét növelje, ahogy ezt a királyi tisztviselő esetében szemükre is vetette a bámészkodóknak. Mégis, először mindig megköveteli a hitet, és csak aztán tesz csodát. Ki érti ezt?

A leprás meggyógyításával a szinoptikusok egybehangzóan kiemelten foglalkoznak. Mint láttuk, azt csak néhány szóval intézték el, amikor Jézus naponta betegek sokaságát gyógyította meg Péter házának udvarán. Azok az esetek tehát, amelyeket ennyire részletesen mesélnek el, különlegesen jelentősek voltak. Ennek egyik oka nyilván az, hogy a leprás abban a betegségben szenvedett, amitől a leginkább féltek. Az Ószövetségben hosszú oldalakon át foglalkoznak a betegséggel és a különféle hozzá kapcsolódó vallási előírásokkal. Ez azonban számomra nem elég meggyőző, hiszen látni fogjuk majd, hogy Jézus egyszer, "csak úgy", menet közben meggyógyít tíz leprást, s azt a jelenetet csak azért említik meg az evangéliumok, mert a tízből egy volt, aki megköszönte. Annak a leprásnak tehát jelentős személynek kellett lennie, akit Jézus itt, nyilvános működésének elején megölelt. Hogy ki lehetett ez a személy, azzal még foglalkozom majd.

A leprás meggyógyítása után megint bizonytalanná válik az időrend, a szinoptikusok más-más sorrendben mesélik el az eseményeket.

Egy római katona útközben megszólítja Jézust, hogy beteg a szolgája. Erre Jézus eléggé szokatlanul, állítólag így tüsténkedik:

Jézus nyomatékkal felhívja a figyelmet a kérő személy hatalmas hitére. Abban hinni ugyanis, hogy valaki távgyógyításra képes, nagyon merész dolog. Jézus viszont már korábban is hajtott végre távgyógyítást, a királyi tisztviselő fia esetében, vagyis nem csupán a távolba látás és távolba hallás képessége volt a birtokában, hanem a "távolba cselekvés" is. Nem lehet, hogy ezt a képességét olyan esetekben is hasznosította, amelyekről az evangéliumok szerzői nem tudtak?

A római katona szolgájának meggyógyítása az első olyan eset, amikor egy pogány ember kérésére tesz csodát. Az már nem biztos, hogy a beteg is pogány volt, lehetett a római századosnak zsidó szolgája, de a lényeg az, hogy Jézus itt először szembesül a következő ténnyel: nem csak a zsidók hittek benne. És először mondja ki Jézus azt is, hogy a Mennyek Országa nem csak Isten népéé.

Ezután ismét olyan csoda történik, amelynél az előzetes hit követelménye a döntő.

A jelenetben természetesen már az is humoros, hogy a bénát a kibontott tetőn keresztül eresztik le Jézus elé, gondolom Péter családjának legnagyobb örömére. Ám nem csak ez az egyetlen vicc van benne. Az a kérdés ugyanis, hogy "mit könnyebb mondani, azt, hogy kelj fel és járj, vagy azt, hogy bűneid meg vannak bocsájtva", provokatív és egyben humoros kérdés.

Jézus szavainak csattanó jellege, amiért megmaradtak az emlékezetben, a következő: hiszen nyilván könnyebb azt mondani, hogy bűneid meg vannak bocsájtva, mint azt, hogy kelj fel és járj, mert ez utóbbi esetben a csaló azonnal tetten érhető lenne. Ha a béna nem tud fölkelni, a prófétának annyi. Ám a papok azért vádolják Jézust, mert ő maga bocsátotta meg a beteg bűneit, amit csak Isten tehetett volna meg. Jézus humoros válasza tehát akart feleletet adni. Az értelme világos: ha valaki meg tud gyógyítani egy bénát, akkor joga is van hozzá, vagyis szabad feloldani a bűnei alól. Ez azonban annak "beismerése" lenne, hogy ő maga tényleg Isten, viszont akkor a körülötte lévő okoskodóknak meg kellett volna szaggatni ruháikat, mondván: hallottátok, hogy káromkodott. Mivel ezt nem teszik, arra kell gondolnunk, hogy Jézus mással szégyenítette meg őket.

A hivatalos gyógyítók nyilván azt a módszert alkalmazták, hogy felszólították a beteget, imádkozzon, és bánja meg bűneit. Ezt azonban még könnyebb mondani, mint azt, hogy "bűneid meg vannak bocsátva". Csak a beteg nem gyógyul meg.

Jézus tehát csúfot űz a "tanult gyógyítókból". Neki nem csak a szája jár, mint azoknak, akik azt mondják a betegnek: vitesd magad haza, imádkozz, hogy megtisztulj a bűneidtől, aztán majd meglátjuk. Nem, ő nem csaló, nem is szentségtörő, ő valóban csodát tesz. És ha valaki erre képes, annak joga is van hozzá. Az viszont már nem csoda, hogy erre a körülötte álló sokaság elámul, s utat enged a meggyógyított bénának, akit a tetőn keresztül eresztettek le a helyszínre, most meg az ágyát is cipelheti szegény...

A béna meggyógyítása kapcsán tehát már megjelennek az írástudók, még Jeruzsálemből is jönnek, vagyis hasonló vizsgálatnak lehetünk tanúi, mint amelyet Keresztelő János esetében láttunk. Később lesz még egy ilyen vizsgálat.

Nem sokkal ezután ez történt:

Hogy is volt az a megkísértés...? Na mindegy, a jelenet érdekessége az, hogy semmilyen megjegyzést nem fűznek hozzá. Ha ugyanis arra gondolunk, hogy Jézus parancsolni tudott a viharnak, óhatatlanul gyanakodni kezdünk, hogy magát a vihart eredetileg természetfeletti valami hozta létre. Mondjuk egy angyal, gondolhatták abban a korban. Esetleg egy bukott angyal. Akkor viszont az eset váratlan merényletnek tűnik Jézus ellen, ám Jézus szavai és magatartása ezt cáfolják. Vagy ő maga támasztott titokban vihart, hogy növelje vele tanítványai hitét? Ha így volt, nem érte el a célját, mert az apostolok hitének nagyságával még sok problémája lesz. De vajon mit jelenthetett az, hogy Jézust "magukkal vitték, úgy, ahogy volt"? Főleg azért érdekes ez, mert Jézus aludt a bárkában. Előtte nyilván sok beteget gyógyított, hiszen tömeget kellett szétoszlatni. Annyira kimerítette a gyógyítás?

Ezután Gadara környékén kötöttek ki, ahol egy (Máté szerint kettő) különös őrülttel találkoztak. Ezt az embert egy egész sereg gonosz lélek tartotta megszállva, s olyan erős volt, hogy sehogy sem tudták megfékezni, és mindenki félt tőle. Jézus megkönyörült rajta, s teljesítve az ördögök kérését, egy konda disznóba űzte őket, amelyek nekirohantak a víznek, és elpusztultak. Jézus számára persze a sertések értéktelenek voltak, hiszen ő nem evett disznóhúst. A falu lakói erre megkérték, ne mászkáljon arrafelé többet...

Ezután találkozik Mátéval. Gadara (Geraza vidéke) a szamáriai határhoz van közel, lehetséges tehát, hogy Máté a Genezáreti tó déli vidékén tanyázott. Ennek azonban némileg ellentmond az, ahogyan mindhárom evangélium leírja a jelenetet. Máté a tó partján ült, egy városban. Tulajdonképpen adót szedett, ami lehetett útadó (útvám), kikötő használati díj, vagy kereskedelmi adó. Mindegy, az eset valószínűleg inkább Kafarnaumban történt, mert azt biztosan tudjuk, hogy ott működött "vámhivatal".

Különös dolog, hogy Máté meghívásával kapcsolatban semmilyen részletet nem mondanak el. Pedig azoknál a kiemelt apostoloknál, akiknek a meghívását külön elmesélik, az eseményhez általában valami csoda kapcsolódott, ahogy azt láttuk Péternél és Jakabnál, vagy Natanaelnél. Mátéról pedig csak azt mondják, hogy oda szólt neki:

És Máté követte. Mivel Máté adószedő volt, lehet, hogy ez már önmagában is csodának számított. Lehet, hogy Máté nagyon gazdag volt, ki tudja. Sajnos senki. Pedig éppen kizárólag az ő könyvében szerepel az a mulatságos és meseszerű történet, ami a templomadóról szól.

Ennek a humoros, népmesei történetnek számos tanulsága van. Először is az, hogy Péter azután is dolgozott, miután Jézus tanítványa lett, és hogy Jézus mindig az ő házába tért haza, miután tanította a népet. Az a kijelentés, hogy ő Isten fiai közé tartozik, látszólag konkrétan utal önmagára. Jézus szavainak azonban nem ez volt az értelme: jogtalannak tekintette magát a templomadót általában is, amit egyetlen izraelitától se lett volna szabad szedni, ugyanis az Ószövetségben több helyen nevezik őket Isten fiainak. Ezzel a véleményével valószínűleg nem volt egyedül. Az is kitetszik ugyanakkor az elbeszélésből, hogy Jézus nem haragudott az adószedőkre.

A jelenetet Máté könyvében egészen későn, a Színeváltozás csodája után olvashatjuk, ami biztosan tévedés, hiszen azután Jézus nem tért vissza többé Kafarnaumba. Mivel azonban az esetről egyedül Máté tudósít, valószínű, hogy akik az ő könyvét összeszerkesztették, nem tudták, hová illesszék be az esetet.

Sokan valószínűleg nem hiszik el, hogy a hal szájában tényleg pénz volt. A sztátér abban a korban a legnagyobb "címletű" pénz volt azon a vidéken, arany és ezüst keverékéből, elektronból készítették. Szerintük Jézus nyilván úgy értette a dolgot, hogy Péter adja el a halat, és az árát adja oda az adószedőnek. Én azonban nem így gondolom, miért pont ezt a csodát ne követte volna el Jézus? Csak azért, mert játékos? Véleményemben megerősít az, ahogyan Máté elmeséli a történetet: Jézus megelőzte Pétert a beszélgetés során, vagyis távolból hallotta, mit beszélt Péter az adószedőkkel. Ahogy Natanael szavait is meghallotta messziről. Miért ne lehetett volna pénz a hal szájában? Különben Máté tetradrachmát, vagy esetleg sékelt írt volna, mert ezek voltak a templomadónak használt pénzek fajtái. (Ezért voltak pénzváltók a templomnál.) A sztátér nagy értékű pénz lehetett, legalább nyolc drachmát ért, hiszen Jézus azt mondja, hogy mindkettőjük adóját fedezi, s nem is biztos, hogy csak egy évre. Jó nagy halnak kellett volna lennie, aminek az értéke felért egy sztátérral.

Jézus aztán egyszer szombaton, mint látni fogjuk, nem sokkal aratás előtt, tehát valamikor április, vagy május táján, egy vetésen ment keresztül a tanítványaival együtt. Azok kalászokat téptek, kimorzsolták a magot, és megeszegették. Nem valószínű, hogy éhségükben, hanem mert nagyon finom a friss gabona mag, de mindenesetre a kép azt sejteti, hogy nem volt náluk elemózsia. Ám a farizeusok rátámadtak Jézusra:

Na mármost honnan tudták a farizeusok, hogy mit tesznek a tanítványok? Nyilván látták őket. Ezek szerint egész nagy csapat vonulhatott azon a gabonatáblán...

Csakhogy van ám itt egy érdekesség, ugyanis ez a mondat: Egy szombaton vetésen vitt keresztül az útja. (u.o.) eleve tartalmaz egy bűnt: mi az, hogy Jézus és a tanítványai gyalogoltak szombaton, amikor szombaton tilos volt kétezer könyöknél (kábé 1 km) hosszabb utat megtenni! No és hogy ők gyalogoltak, hagyján, de ezek szerint a farizeusok is, mert csak nem az égből pottyantak oda! Persze, ha mindenáron kötözködni akarunk, nincs bizonyítékunk arra, hogy a farizeusok is sokat mentek volna a gabonatáblán keresztül, lehet, hogy ők már eleve ott várták a Mestert és tanítványait, és el nem mozdultak onnan vasárnapig, hogy meg ne sértsék a törvényt. Ám az az érzésem, hogy amennyiben így lett volna, akkor azzal kezdték volna a Jézus elleni támadást, hogy a gyaloglással sértik meg a szombatnapi nyugalom tilalmát.

A szombati gyaloglás tilalmát ugyanis már akkor is kijátszották. Azt írja Haag, hogy egyesek vihettek magukkal egy napi élelmet, s ha azt valahol letették, az olyan volt, mintha otthon lettek volna, vagyis onnan megint mehettek egy kilométert. A mai hagyományban azt mondják, hogyha valaki hétköznap kivisz egy kb. egy kilométerre levő helyre egy napi élelmet, azt ott biztos helyen elrejti, mondjuk egy fa odvában, akkor onnan számítva az ünnepen megint megtehet majd egy kilométert (Jólesz).

Jézuséknak viszont nyilván nem volt élelmük, ahogy arra a kalásztépés utal. A farizeusok vádjai tehát talán a gyaloglásra is vonatkoztak, ezt azonban úgy látszik, nem merték firtatni, mert érezték, hogy az a trükk az egy napi élelemmel nem egészen tisztességes. Arra a kérdésre pedig, hogy vajon Jézus és tanítványai megszegték-e a szombat törvényét akkor, amikor "egy vetésen" mentek keresztül, válaszoljon a Kedves Olvasó.

A kalásztépés esete egyébként arra utal, hogy aratás után vagyunk. Bár az aratás előtt álló gabonatábláról is volt szabad magot szemezgetni, de a Törvény kifejezetten azt írja, hogy a gazdának nem szabad learatnia az egész táblát, hadd maradjon az arra járó szegényeknek is.

Aztán megint egy olyan jelenet következik, amely a szombat miatt áll kapcsolatban az előzővel.

Már megint szombaton! Mintha hétköznap nem tehetett volna csodát! Mintha direkt csinálta volna, hogy bosszantsa a szőrszálhasogatókat.

Máté leírásában, a fenti jelenetben a farizeusok azt kérdezték, hogy szabad-e szombaton gyógyítani. Szombaton ugyanis nem volt szabad dolgozni, s ezt olyan szigorúan vették, hogy semmit nem volt szabad csinálni. Jézus azonban kelepcébe csalja őket, mert azt kérdezi: mit szabad csinálni szombaton, gyógyítani, vagy veszni hagyni, vagyis azt mondja, hogy az is cselekedet, ha nem teszünk meg valamit, amit pedig kéne. Máté meg is magyarázza a dolgot, Jézus azt mondja: ugyan melyik farizeus nem húzza ki a gödörből szombaton a birkáját, ha beleesik? Persze a farizeusok hallgattak, hiszen tudták, hogy igaza van, ám nyilván féltek egymástól, így mindegyik azt várta, hogy majd valaki más mondja ki az első szót. Az sem mellékes, hogy a kumráni (esszénus) közösség regulája szerint is szigorúan tilos volt szombaton kihúzni egy birkát a kútból (sok alacsony kút lehetett), de emberi életet menteni szabad volt.

Különös mindenesete, hogy ezután a Heródes-pártiak elhatározzák, hogy a vesztére törnek. Heródes Antipász egy későbbi jelenetben kíváncsi lesz Jézusra, meg akarja hívni magához, majd az utolsó Húsvétkor kifejezetten örül, hogy szemtől-szemben láthatja, sőt, nem is találja bűnösnek. Ő tehát úgy tűnik, nem tört Jézus életére. Bár van egy másik jelenet, amelyben a farizeusok figyelmeztetik Jézust, hogy óvakodjék Heródestől, mert az életére tör. A megfejtés alighanem az lehet, hogy Heródes babonás ember volt, s mint ilyen, szeszélyes is. Ezzel a szeszélyességgel - attól félt, hogy Jézusban a megöletett János támadt fel - megmagyarázható, hogy hol el akarta téteni láb alól, hol meg nem. Azt azonban nem lehet tudni, - bár sok elmélet született erről -, hogy kik voltak ezek a Heródes pártiak. Mint látjuk, ez a jelenet ellentétben áll azzal, amikor a királyi tisztviselő gyógyításért fordult Jézushoz. Ez is arra utal, hogy a két eset között viszonylag sok idő, mondjuk egy év telhetett el.

A Kommentátor megemlíti, hogy Szent Jeromos szerint a nazarénusok evangéliumában a meggyógyított férfi kőműves volt, aki azért kérte Jézust, gyógyítsa meg, hogy ne kelljen koldulnia.

Lássuk most a Betesda fürdőnél tett csodát. Mint a szövegből kiderül, ez is szombaton történt.

A leírás rendkívül érdekes mai szemmel: vajon honnan tudták, ki lépett be először a vízbe? Nyilván nagy tolongás volt, amikor felkavarodott a víz. A víz felkavarodására egyébként bizonyára lehet találni "tudományos" magyarázatot, mondjuk volt egy ciszterna, amely mindig beszűkült, ahogy a víz sodorta a törmeléket, de néha leszakadt egy-egy nagyobb rög, amitől hirtelen több víz került a csatornába, és felbolygatta a vizet, a kedélyekkel együtt, csakhogy, kérdem én, nem lehet, hogy a rög leszakadása mindig egy angyal műve volt? De menjünk tovább. A bénák, sánták maguktól nem tudtak belépni a medencébe, János szövegéből ki is derül, hogy segíteni szoktak nekik. Na de ha egy ember odakísér egy bénát a vízhez, nem lehet, hogy véletlenül ő lép bele előbb? Így aztán, szerintem, sokan hihették, hogy ők léptek be elsőnek, boldogan hazamentek, hogy várják a gyógyulást, és úgy jártak, ahogy mi is sokszor, hasonló reményeink során. Vagy meggyógyultak, vagy nem. Ha meggyógyultak, azt a tó vizének tulajdonították, akár az tehetett róla, akár nem, ha viszont nem gyógyultak meg, arra gondoltak, biztos belépett már valaki előttük a vízbe, csak nem vették észre.

Bármilyen csúnya dolog, nekem szöget ütött a fejembe, hogyan kérdezhette azt Jézus, hogy a beteg meg akar-e gyógyulni? Hiszen látta, hogy beteg, méghozzá régóta, tehát nyilván nem passzióból járt a fürdőbe. Bár ha eleve reménytelen volt a helyzete, nem logikus, hogy mégis mindig odament, de talán abban bízott, egyszer talál egy önzetlen embert, aki időben beviszi. Nyilván szegény volt, különben nem kellett volna csodára várnia, mert meg tudta volna fizetni, hogy bevigyék, vagy lett volna rabszolgája.

Jézus "buta" kérdése tehát nyilván ezt jelentette: ha tényleg meg akarsz gyógyulni, nem a vízbe kell bemenned, hanem hinned kell.

Ám a beteg, úgy látszik, nem túl nagy hitről árulkodik válaszában, hiszen arra hivatkozik, hogy nincs szolgája, aki bevinné a vízbe. De akkor miért van ott? Mert hisz a csodában. Nem abban a csodában hisz, amiben a többiek, hogy ha először lép be a vízbe, meggyógyul, hanem abban, hogy bár semmi esélye sincs rá, mégis meg fog gyógyulni.

János ezután az eset után elmesél egy hosszú vitát, amit Jézus a farizeusokkal folytatott. Megint a szemére vetik, hogy szombaton gyógyított, mire ő azzal vág vissza:

Ezt nem árt észben tartani. A mondat ugyan elég frappáns, - ezért jegyezték meg, akik hallották -, de nem biztos, hogy jól értjük. Hiszen az Isten az első Szombaton (ma vasárnapnak tartjuk) megpihent. Attól, hogy mind máig munkálkodik, még igaz marad az, hogy azon a szombaton nem dolgozott. Bűnbe is estünk rögtön.

Ennél a mondatnál nem kell arra gondolnunk, amire János utal, hogy Jézus Isten Fiának jelentette ki magát. Ez utólag nyilvánvalónak tűnik, ám abban a korban nem volt az. Mindenki, pontosabban minden izraelita az atyjának tekintette Istent, elvont értelemben, ahogy erre ószövetségi szövegek is utalnak, sőt, magánál Jánosnál is látjuk majd. Jézus komoly kijelentése tehát akkor csak egy odavetett fricska volt, amivel bosszantani akarta az okoskodókat.

De miért volt olyan fontos kérdés a szombat? Tudjuk ugyebár, hogy a Tízparancsolatban elég előkelő helyen szerepel a szombat megtartásának parancsa. Gondolj a szombatra és szenteld meg. Ezen a napon nem csak az igaz izraelitáknak, de még a kapuikon belül tartózkodó idegeneknek sem volt szabad dolgozni. Aki megszentségteleníti, az halállal lakoljon. (Kiv. 31.14.) Mózes idejében például megköveztek egy embert, mert rőzsét szedett szombaton. Szombaton ugyanis még tüzet sem volt szabad gyújtani.

Vajon hogyan keletkezhetett a szombati munka ilyen szigorú tilalma, amikor a törvényeket nyilván a gazdagok hozták, akik a hét többi napján se dolgoztak, és ráadásul hogy lehetséges, hogy még az idegen rabszolgáknak sem volt szabad munkát végezniük? A szombat megtartásának vannak nem zsidó eredetű előzményei. Érdemes idézni a Haag lexikon idevágó szócikkéből:

Vagyis, lámcsak, az egyik legfontosabb bibliai törvényről kiderül, hogy jóval előbb létezett a pogányok között? Természetesen nem. Abból, hogy két, különböző nyelven, két hasonló alakú szó, hasonló dolgot fejez ki, nem lehet megállapítani, melyik volt előbb. Ahogy azt sem lehet megállapítani, hogy mit jelentett voltaképpen a két szó. Valószínű, hogy a szabbat szó a szapattu szóból ered, csakhogy ez a szó nem a szombatot jelölte, hanem a telehold napját. Ez a nap szerencsétlen napnak számított, ezért - írja a KLX - ezen a napon tartózkodtak minden tevékenységtől, nehogy balul süljön el. Ezt a szokást sokan átvehették, a zsidó nép elődei is, akik közül Ábrahám származott. Így az átvett szóból kialakulhatott az a jelentés, amit Haag ír: A héber szabbat, amely csak a vallási-társadalmi kötelezettség jelölésére használatos, a 'valamivel felhagyni, valamit abbahagyni' értelmű igéből származtatják. Ezenkívül a szigorúan következetes 7 napos ciklus miatt a szabbat a 'hét' jelentésű 'seba' szóval is kapcsolatba hozható, ahogy már Antióchiai Theophilosz kapcsolatba is hozta, így a szabbat (= 7. nap) változata volna.

Mire a Tízparancsolat megjelent a történelem színpadán, a szabbat szó már úgy áll előttünk, mint a hetedik nap, amelyen nem dolgoznak. Ám ebben az értelemben a szó is és az általa jelölt ünnep is új találmány, ami származhat közvetlenül Isten parancsából. Hiszen Isten nem eszperantóul, vagy angolul adta meg Törvényeit, hanem azon a nyelven, amit a nép beszélt. Azt, hogy ehhez a naphoz a halálbüntetés szigorát párosították, pont azt igazolja, hogy volt az ünnepnek pogány, bálványimádó előzménye, amitől élesen meg kellett különböztetni. Ezzel összhangban álló párhuzamokra még lesz példa. Itt mindesetre el kell oszlatni egy félreértést. A mai ember úgy véli, hogy a zsidó vallás a homályos ősidőkbe nyúlik bele, tehát minden részletében kell lennie valamilyen primitív előzménynek. Ám a helyzet éppen fordított: a zsidó vallás a történelem meglehetősen késői pillanatában jött létre, nagyjából akkor, amikor a ma ismert írásbeliség kialakult, a betűírás felfedezés táján. Vagyis minden pontján látszania kell - és látszik is - egy mesterséges beavatkozásnak, amit magyarázhatunk Isten közvetlen beavatkozásával, vagy Mózes zsenialitásával, vagy mindkettővel. De ezek nélkül érthetetlen.

Hogyan lehet, hogy Jézus tudatosan szembefordult a harmadik legfontosabb parancsolattal, és ha már azzal szembe fordult, miért nem fordult szembe a többivel is?

Ehhez előbb ismét kell egy kis kitérőt tennünk. Csalódottan hallgattam egyszer egy keresztény papot, aki arról próbálta meggyőzni a hittanra járó gyerekeket, hogy nagyobb bűn a vasárnapi mise elmulasztása, mint a gyilkosság. Hiszen a Szombat megtartásának parancsa a harmadik, míg a gyilkosság tilalma csak az ötödik helyen áll a sorban. Kötve hiszem, hogy a gyerekek elhitték, amit a pap bácsi mondott, mert annak nem jutott eszébe, hogy nem a mise a lényeg. Jellegzetesen farizeusi gondolkodás. A szombat parancsa ugyanis azt erősíti meg, amit az első kettő követel: ne essünk bálványimádásba. Amint arról még lesz szó, a bálványimádás kerülése is lehet bálványimádás. A szombattal kapcsolatos tilalmak kezdetben mind valamiféle bálvány-kultusz ellen irányultak. Kiváló példa erre a tűzgyújtás tilalma, amely rengeteg bálvány-kultusz kelléke volt. De ilyen a gyaloglás tilalma is, sőt alighanem a munkavégzés is: sok kultusz esetében végeztek jelképes munkát, aratást, stb. Ehhez kapcsolódik a kalásztépés tilalma is. A teljes nyugalom parancsa is azt volt hivatva elkerülni, hogy olyan, tömeges öröm-tivornyák jöjjenek létre, amelyek szokásban voltak akkoriban. Ezt kellett halállal büntetni, s ezért fontosabb a szombat megtartása, mint a gyilkosság elkerülése. Kérdés ezek után, hogy ha valaki komolyan veszi a Tízparancsolatot, nem kellene-e kerülnie a vasárnapi misét?

Jézus azonban nem vette komolyan a Tízparancsolatot, amint arról nemsokára lesz szó. Annak oka, hogy szándékosan sértette meg a szombat parancsait, egyszerűnek tűnik: a szombat parancsával ugyanis ők maguk fordultak szembe kényszerből, de titokban. Általában azok tartották be teljesen, akiknek könnyű volt, nem dolgoztak, vagy nem érhette őket olyan kár, amiért érdemes lett volna megszegni, ám a szegényeknek gyakran kellett törvényt sérteniük, hogy megélhessenek, ezekre az esetekre találták ki a farizeusok azokat a jótékony csalásokat, amilyenről már beszéltünk. Jézus meg is magyarázza indítékait a kalásztépés esete után:

Remélem, a kedves Olvasó észrevette, hogy a fenti okvetetlenkedésemben volt legalább egy hiba. Jézus ugyanis nem csak a harmadik parancsolatot kérdőjelezte meg, de erről majd a Hegyi Beszéddel kapcsolatban írok.

A Betesda fürdőben lezajlott csodával kapcsolatban ismét szembe kell néznünk az időrend problémájával. János csak annyit ír, hogy valamelyik ünnepen történt: nem sokkal ezután ünnepük volt a zsidóknak. Márpedig János a királyi tisztviselő fiának meggyógyítása után meséli el a dolgot, ami szerintem viszont azelőtt történt, hogy Jézus hazament Galileába prédikálni, tehát úgy tűnik, a 29-es Húsvétról, vagy Pünkösdről van szó. A Betesda fürdő, ahol a gyógyítás történt, egy kétmedencés, eredetileg természetes tó volt, amelyet az esővíz táplált, írja róla egy harmadik századi szemtanú, bár ő már nem eredeti állapotában látta, csak elmondták neki, milyen volt régen (Kroll). Az egyik medence vize vörös volt. A fürdő a templom közelében terült el, és víztárózónak is használták a Sátoros ünnepen. Gyógyító erőt tulajdonítottak neki, mint oly sok fürdőnek a történelem során. Mivel esővíz táplálta, nyáron és ősszel aligha használták, olyankor ugyanis Jeruzsálem és környéke nem bővelkedik esőben. Ezek szerint két ünnep jöhet szóba, amikor Jézus ott járt, Húsvét és Pünkösd, és mivel az eset Keresztelő János börtönbe vetése után történt, 30-ban kellett lennie. Márpedig ezt a Pünkösdöt Jézus - minden bizonnyal - Galileában töltötte, ahol az apostolok kiválasztása történt. Így tehát 30. Húsvétja és Pünkösdje között történt, de alighanem már aratás után.

Ám ha tovább olvassuk a szöveget, van benne egy mondat:

Vagyis Jézus múlt időben beszél Keresztelő Jánosról. Ha ez a beszéd kronológiailag is összefüggött a fürdőben tett csodával, ami persze nem biztos, akkor a csodának János halála után kellett megtörténnie. Valószínűbb azonban, hogy János itt is kihagy elég sokat az időrendből, mert tematikája szempontjából a mondanivaló a fontosabb. Keresztelő János kivégzése után ugyanis Jézus - erre később még visszatérek - valószínűleg nem ment föl Jeruzsálembe addig, amíg el nem következett az utolsó év.

Jézus tehát járta az országot, Kafarnaum és Jeruzsálem között többször is megtette az utat egy év alatt. Mint láttuk, még az egyik első ilyen út során történhetett Máté elhívása.

Máté meghívása után Máté is meghívta Jézust és tanítványait. Ekkor aztán már tényleg sokan zúgolódni kezdtek, nem csak a farizeusok, de még Keresztelő János tanítványai is.

A farizeusok azért zúgolódnak, mert "bűnösökkel és vámosokkal" mulat. Jézus azzal hárítja el a vádat, hogy:

- Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. (Lk,31.)

Maga a vád csalódottságot fejez ki. A farizeusok nagyon bíztak Jézusban, ezt láttuk a templom megtisztításánál is, és még sok szó lesz róla később is. De bárhogy kérték a Mestert, álljon a párt élére, hogy legyőzzék az idegenbarát szadduceusokat, ő nem volt rá hajlandó, sőt, inkább a megvetett, kiközösített emberekkel foglalkozott, akiket a farizeusok bűnösnek tartottak. Betegekkel, sőt leprásokkal, vagy éppen a vámosokkal, akik tisztátalannak számítottak, mert idegen, bálványimádó pénzt érintettek - és nyilván egyéb bűneik is voltak, ugyanis a fináncokat sose szerették a történelem során.

Ekkor azonban Keresztelő János tanítványai is okvetetlenkedni kezdenek: miért van az, hogy János tanítványai és a farizeusok böjtölnek, a tieid meg nem böjtölnek?

A zsidó vallás eredetileg nem vitte túlzásba a böjt tiszteletét, sőt óvott a túlságos önsanyargatástól, Jézus idejében azonban sokan tartották a megtisztulás feltételének. Böjtöltek a farizeusok, hetente kétszer, hétfőn és csütörtökön, de Bemerítő János és tanítványai is sanyargatták magukat, az esszénusok regulái szerint. Sőt, maga Keresztelő János nem csak kenyeret nem evett, hanem sáskán és mézen kívül semmit. Jézus viszont egy lakodalmi mulatsághoz hasonlítja saját tevékenységét, ami furcsa a mi tudásunk szerint, hiszen az evangéliumok és maga a kereszténység elég komor színekkel próbálják érzékeltetni a történtek hangulatát. Jézus azonban nem az öncélú vidámság hangsúlyozása miatt használja ezt a hasonlatot, hanem bizonyos ószövetségi próféciákra utal, elsősorban Hóseásra. Méghozzá pontosan ugyanazokkal a szavakkal, amiket Keresztelő János mondott, annál a bizonyos utolsó tanúságtételnél.

Ez felveti azt a kérdést, hogy János apostol itt is összekevert néhány dolgot, azokat a szavakat adja Keresztelő János szájába, amikor még nem volt börtönben, mint amiket Jézus mondott a szinoptikusok szerint Keresztelő János tanítványainak, amikor mesterük már börtönben volt. Bár János evangélistáról elképzelhető az ilyen szerkesztésmód, ez esetben is inkább arról lehet szó, hogy hangsúlyozni akarta, Jézus és Keresztelő János között szoros kapcsolat és egyetértés volt. Hiszen János apostol mindkettőjük tanítványa volt.

Fontos, hogy nem Jézussal kapcsolatban merül föl a böjt kérdése, hanem azt vetik a szemére, hogy a tanítványaitól nem követeli meg a böjtölést. Jézus ugyanis, ahogy arra már utaltam, valószínűleg megtartotta a böjtöket.

Ekkor mond egy hasonlatot a borról. Az újbort nem szabad régi tömlőbe tenni, hiszen az még "dolgozik", forr, tehát szétveti a régi tömlőt. Vagyis az új tanítást nem szabad beleerőltetni a régi keretek közé, mert tönkre megy, és kifolyik a bor, vagyis a tanításnak kampec.

Ezután pedig egy kissé gúnyos hangú megjegyzéssel zárja szavait:

Vagyis azok, akik megtartják a böjtöt és a vallás előírásait, nem szeretik az "új bort". Csakhogy az óbor tényleg jobb, mint az új, legalábbis ma, amikor egy-egy értékes évjáratú palackért vagyont fizetnek. Lehet, hogy Jézus idejében ez nem így volt, talán még nem voltak olyan eljárások, amelyek sokáig élvezhetően tartották volna a bort? Akkor viszont ki akart volna óbort inni? A megjegyzés nyilván a farizeusok ellen szól, de mi lehetett a hasonlat igazi jelentése? Talán arra célzott, hogy óbort kevesen isznak, hiszen abból már kevés van, újbor pedig mindenkinek jut? Vagyis a régi tanítás csak kevesekhez szólt, az új viszont mindenkihez?

Nem szabad átsiklanunk afölött, hogy itt éppen azzal a váddal kapcsolatban használ a borivásra vonatkozó hasonlatot, amely a böjt elmulasztása miatt merül föl. Tanítását egy lakodalomhoz hasonlítja, vagyis az összes földi örömöt állítja szembe a böjt követelményével. Felmerül a gyanú, hogy ismét viccel, ahogy már eddig is sok esetben, kérdés, kin gúnyolódik. A helyzet azt sugallja, hogy mindenkin, aki ragaszkodik a régi szabályokhoz. De ha a borra gondolunk, a hasonlat sántítani kezd: akik óbort ittak, azok is szerették az örömöt, sőt, az ő örömük nagyobb is, hiszen - ahogy arra Jézus hivatkozik - szerintük jobb az óbor, mint az új. Máshol szerepel is Jézustól egy hasonlat, amelyet érdemes itt szemügyre vennünk:

Ez azt a képet sugallja, amikor a gazda lemegy a pincébe, és mindenféle borokat hoz fel. Tehát nem csak óbort, hanem újat is, mert az is finom. Vagyis azok, akik nem kívánnak újbort inni, nem járatosak a Mennyek országának tanításában. Ezért gúnyolódik a farizeusokon is, meg az esszénusokon is. Megrögzötten ragaszkodnak az "óborhoz", pedig lehet, hogy már ecetes, vagy kecske ízű, hiszen a borokat bőrtömlőkben tárolták.

Jézus azonban éppen Keresztelő János tanítványainak, vagyis (volt?) esszénusoknak mondja, hogy "nem kívánnak újbort inni". Mi ebben az érdekes? Az, hogy a násznépre, és a lakodalomra való utalás egyértelműen az Utolsó Ítéletre, a Messiás uralmának beköszöntére vonatkozott. Márpedig, mint láttuk, azon a vacsorán, amelyen majd a Messiás is részt vesz, az esszénusok szerint újbort isznak. Jézus később is utal erre, amikor az utolsó vacsorán így szól:

Az újbor tehát maga is Isten országának szimbóluma, amiben mi borivók nagy megnyugvást találhatunk.

A további kérdés csak az, lehet-e úgy érteni a hasonlatot, hogy az "óbor" a zsidó vallás, az "újbor" pedig a kereszténység. Ezt a kérdést azonban egyelőre nem válaszoljuk meg.

Keresztelő Jánossal és a böjttel kapcsolatban lesz még néhány érdekes kérdés, de azokról majd később beszélek.