Jézus, miután 30. februárjában hazatért Galileába, gyógyította az embereket, lecsendesítette a vihart, maga köré gyűjtötte tanítványait, felment Jeruzsálembe, majd visszatért hazájába, ezt mondta:

Ebből következik, hogy alighanem május lehetett, vagyis közeledett a Pünkösd. Ekkor Jézusnak már nagy híre volt, nagyon sokan követték, hallgatták, keresték nála a gyógyulást, megtisztulást, vagyis a legnagyobb zűrzavar kezdett kialakulni a Szentföldön, elérkezett az idő, hogy komoly szervezőmunkába kezdjen. Nyilvánvaló, hogy valami nagy horderejű eseménynek kellett következnie. Ezt az evangéliumok így nevezik: az apostolok kiválasztása, és a Hegyi Beszéd.

Márk és Lukács azt írják, hogy Jézus felment a hegyre, Lukács megemlíti, hogy egész éjjel imádkozott is. Máté nem ír semmilyen hegyet, és nem is kapcsolja össze az apostolok kiválasztását a Hegyi beszéddel, nála a kettő fordított sorrendben van, pedig Lukácsnál az apostolok kiválasztása után egyértelműen a Hegyi beszéd következik. Márk csak az apostolok kiválasztását mondja el, János pedig egy szót sem szól az egészről...

De hol lehetett ez a hegy?

Mindesetre valószínű, hogy az apostolok kiválasztása és az úgynevezett Hegyi beszéd összefüggenek egymással. Jézus életében öt helyszínen, illetve jelenetnél játszik szerepet valamely hegy, a Hegyi Beszédnél, az apostolok kiválasztásánál, a Színeváltozásnál, a jeruzsálemi tartózkodásnál, illetve a mennybemenetelnél. Sajnos, egyedül a Jeruzsálemmel kapcsolatos hegyet tudjuk biztosan beazonosítani, mivel meg is nevezik: Olajfák hegye. A többiről semmi közelebbit nem tudunk. A Hegyi beszéd, illetve a Színeváltozás helyszínének a hagyomány az ötszáz méter fölötti magassággal büszkélkedő Tábor hegyét tartja (Jeruzsálem kilencszáz méter magasan fekszik...), de ha megnézzük a Genezáreti tó környékéről készült légi felvételeket, bőven válogathatunk olyan kisebb-nagyobb hegyek közül, amelyek alkalmasak lehettek beszédre is, félrevonulásra is. Az apostolok kiválasztását sokan Kafarnaum környékére helyezik, ám ez csak találgatás, egyik esemény helyszíne sem állapítható meg. Pedig gyanús, hogy a helyszínt nem jelölik meg pontosan, hiszen például az apostolok kiválasztásánál legalább tizenkét tanú volt jelen...

Az apostolok kiválasztását elmesélő történetek meglehetősen szűkszavúak. Az azonban kitűnik belőlük, hogy fölment egy hegyre, ahol Jézus egész éjjel imádkozott. Azt, hogy akkor mit mondott, nem tudjuk, de a halála előtt nem sokkal így imádkozik:

Jánosnak ez a szövege valószínűleg nem egészen hiteles. Hogy értette azt, hogy "ezeket pedig elmondom a világban", amikor éppen a halálára készült? Vagy miért mondja múlt időben azt, hogy az apostolokat gyűlölte a világ? Hiszen annak nincs jele, hogy direkt olyanokat választott volna ki, akiket korábban megvetettek, vagy pláne gyűlöltek volna. Egyedül Máté lehetett népszerűtlen figura, mint adószedő, vagy vámos, de a többiekről nem tudunk ilyen körülményt, Jézus halála után viszont annál többet. Jellemző ez is: "nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból". Mintha azt akarná megmagyarázni János apostol a hitetlenkedő utókornak, miért kellett az apostoloknak olyan tragikus sorsot vállalniuk, ha maga az Isten Fia választotta ki őket tanítványaiul. Az imának azonban biztosan volt egy olyan magva, amit János ismerhetett. A mostani kérdés szempontjából csak az a fontos, hogy úgy tűnik, mintha Jézus imában kérte volna Istent, hogy jelölje ki azokat az apostolokat, akiket mellé ad. Az eddigi beszámolókból viszont úgy látszik, mintha mindez menet közben, "véletlenül" alakult volna így. Ám lehet, hogy nem volt véletlen, hogy először Andrással és Jánossal találkozott, nem volt véletlen, hogy az ő testvéreik, Péter és Jakab otthagyták a gazdag zsákmányt, hajóikat, hálóikat, családjukat, és a nyomába szegődtek. Az, hogy Jézusnak több tanítványa volt, mint tizenkettő, egészen biztos, ez azonban nem jelenti azt, hogy "magától" ne tudta volna eldönteni, kik legyenek az apostolok. Miért volt akkor szükség erre a hegyen töltött imádkozásra?

Természetesen azért, mert ez is szimbólum. Jézus, mint az új Mózes felmegy "A hegyre", hogy megkösse a szövetséget Isten és a választott nép között. A hagyomány szerint Mózes ekkor olvasztotta néppé a zsidóságot, akkor hozta létre a zsidó vallást, vagyis ekkor kötött szövetségen Isten a kiválasztott néppel.

Jézusnak nagyon sok követője volt, mint ahogy arra majd szintén visszatérek, többször is figyelmeztette a lelkes embereket, hogy nagyon nehéz feladatra vállalkoznak, ha követni akarják. Így tehát sok ember közül kellett kiválasztania tizenkettőt, hogy apostolok legyenek. Csakhogy az apostolok olyan tanítványok voltak, legalábbis János, András, Péter, Natanael, Máté, Jakab, Jakab, Simon, Júdás (nem a karióti), akiket akkor már régről ismert. Ha viszont ebből a szempontból nézzük a jelenetet, világossá válik, hogy nem tizenkét ember kiválasztása történik sok tanítvány közül, hanem az első tizenkét tanítvány kinevezése.

A tizenkettes számnak nagy jelentősége van. Izrael tizenkét törzsére utal. Jézus tehát egyértelműen Mózest utánozza: ahogyan Mózes a tizenkét törzs vezetőit maga mellé vette, hogy együtt vezessék a népet az Ígéret Földjére, úgy vette maga mellé Jézus a tizenkét apostolt. Ezzel eltörölte Mózes művét, megszüntette a nép hagyományos tagolását. Eltörölte például a léviták kiváltságait, olyan embert vett a lévita törzs jelképeként, akit azért vetett meg a külvilág, mert adószedő volt.

Itt ismét kell egy kis kitérőt tennem. Ma sem tudjuk, hogyan és mikor jött létre a zsidó nép és a zsidó vallás. Ábrahám az egyik szentírási változat szerint Úr városából vándorolt el, mert taszította a bálványimádás. Ábrahám rokonai azonban, például sógora, Lót, Kánaánban éltek. Az ugariti szövegek bizonyítják, hogy a zsidó nép ősei szoros kapcsolatban álltak az ugariti néppel. Tény továbbá, hogy a Biblia népe valamikor 3500 évvel ezelőtt Egyiptomban élt, miközben más héber törzsek a Szentföldön maradtak. De vajon mikortól számíthatjuk a zsidó vallás kialakulását? Ábrahám nem volt zsidó, ő a zsidók ősatyja. Jákob, - akit Isten nevezett el Izraelnek -, tekinthető az első zsidónak. De vajon ő már a zsidó vallás szerint élt volna, amit állítólag csak jóval később foglalt rendszerbe Mózes?

Mindenestre tény az, hogy az izraeli hagyomány Mózes nevéhez kapcsolja a zsidó nép megszervezését, holott már Mózes is a zsidó népből származott. Hogy is van ez?

A hagyomány szerint Mózest az Isten utasította arra, hogy szervezze meg a népet, szabadítsa ki Egyiptomból, vezesse el Kánaán földjére, és adjon neki vallást. Ám ennek a vallásnak az ünnepei, például a Peszach, már korábban is léteztek, ahogy az a kivonulás történetének leírásából, sőt, már Ábrahám életének történetéből is sejthető. Maga a sabbat is egy korábbi, mezopotámiai eredetű hold-ünneppel hozható kapcsolatba, mint láttuk. Mózes tehát nagy reformerként áll előttünk, aki Isten vezetésével pontokba szedte, értelmezte, vagy újraértelmezte ősei vallását. Nem tudjuk, élt-e a valóságban Mózes, de semmi értelmes okunk nincs arra, hogy kételkedjünk benne. Ő tehát úgy áll előttünk, mint egy kicsit gyarló, ám rendkívül hősies és önfeláldozó ember, aki nem alapít vallást, mégis az ő nevéhez fűződik a zsidó vallás tudatos kezdete. Természetes tehát, hogy amikor Jézus ezzel a vallással kapcsolatban akar valamit kinyilatkoztatni, Mózesre utal. Már a Nikodémussal folytatott beszélgetésnél is van egy párhuzam Mózessel:

A Kommentártor mondja, hogy itt arról a rézkígyóról van szó, amit egykor Mózes készített abból a célból, hogyha a pusztában bolyongók közül valakit megmar egy mérges kígyó, felnézhessen a rézkígyóra, és életben maradjon. Ebből az következne, hogy Jézus a fenti hasonlatban nem Mózeshez hasonlította magát. Ám akkor azt hihetnénk, hogy Jézus az őt kivégző római katonákat hasonlította Mózeshez. Ennek semmi értelme.

A rézkígyó eredete szintén a távoli homályba vész, már a suméroknál is volt egy bot, amelyre két kígyó tekeredett. Sokan ebből eredeztetik Aszklépiosz kígyóját, ami a gyógyítás szimbóluma. Ráadásul a kígyó a Baal kultuszban termékenység szimbólumnak számított. Elég kínos tehát, hogy egy ennyire totemisztikus jelkép bekerült Mózes szimbólum rendszerébe. Állítólag ezt a botot még az első királyok idejében is tisztelték a jeruzsálemi Templomban. Ma már lehetetlen kideríteni a dolog eredetét, vagy eredeti jelentését, de szerencsére a jelen kérdés szempontjából erre nincs is szükség. Elég annyit tudnunk, hogy a zsidó hagyomány mivel magyarázta. Lássuk az erre vonatkozó részt:

Isten tehát kígyókat küldött a lázadó nép megbüntetésére, majd amikor Mózes közbenjárt a népért, egy totemet csináltatott vele, hogy megmentse azokat, akik hisznek Benne. Jézus ezt a képet vonatkoztatja önmagára. Csakhogy ebben a vonatkoztatásban az is benne van, hogy a rézkígyó egy megölt kígyót ábrázolt. Hiszen Jézus "felemelése" a keresztre feszítését jelentette. Ezt támasztja alá a "felhúzták" ige ilyen mellékjelentése is. Jézus tehát, miközben keresztre feszített képét a kígyóbálványhoz hasonlítja (!), önmagát ugyanakkor Mózessel hozza párhuzamba. Hiszen Jézus voltaképpen önmagát "emelte fel", a római katonák, vagy a főpapok szerepe ebben másodlagos volt, amint azt még részletesen látni fogjuk.

Természetes, hogy Jézus előképeket választott. Hiszen nem véletlen, hogy nem az inkák, vagy a beduinok közé ment prédikálni (lehet, hogy ott is volt), hanem Isten választott népe közé, akik azt hitték, mindent tudnak az Úrról. Azt már Jézus születésénél láttuk, hogy szeretett "viccet csinálni" a vallásból, a próféták jövendöléseiből, pontosabban abból, ahogyan azokat értelmezték. Így tehát hegyi kirándulásait is vicceknek lehet tekintenünk.

Lássuk csak, hogyan írja le az Ószövetség a szövetségkötés történetét.

Azért idéztem ilyen hosszan a képet, mert a szövetségkötés rendkívül plasztikus képe tárul benne elénk, még akkor is, ha gyanakodunk, hogy nem igaz. Különösen a befejezés gyanús: olyan az égszínű kövezeten trónoló Isten leírása, mintha egy hatalmas királyt látnánk. Mintha Egyiptom, vagy Bábel, vagy a hettiták királyával kötnének szövetséget, csak ez a király még hatalmasabb. Maga a szerződéskötés szertartása is egészen realisztikus: vérrel hintette meg Mózes a népet. Ez a jelképes tett, ami nyilván tényleg megtörtént, ha szövetséget kötöttek valakivel, később Jézus szövetségénél és elítélésénél tér vissza. Ami azonban most fontosabb: maguk a nép követei is látták Istent. Sőt, lakomát is tartottak, ahogy az egy szövetségkötéskor szokás.

Csakhogy a probléma a követek számában van. Ha Mózes szervezte meg a tizenkét törzset, miért volt ott hetven vén? Ám ezek a vének már az Egyiptomból történt kivonulás előtt is szerepet játszottak!

Úgy tűnik tehát, hogy a zsidó nép már létezett, nem kellett megszervezni, sőt, a hetven vén egyfajta "vének tanácsaként" irányította is őket. Miért lenne akkor a tizenkét apostol Izrael megszervezésének, vagy a szövetségkötésnek a szimbóluma? Természetesen a korábbi idézetben lévő tizenkét oszlop miatt. Ezt erősíti meg az a jelenet is, amikor Izrael népe bevonul a Szentföldre:

Vagyis a nép újjászervezéséről van szó. A korábbi, családi-nemzetésgi államszervezetet, amely még a pátriárkák idejéből eredet, felváltotta a modernebb, törzsi szervezés, amely már lehetővé tette, sőt megkövetelte a központi vezetést. Mózes volt az első "királya" Izraelnek, bár a hozzá hasonló vezetőket még sokáig nem nevezik így. Érdekes, hogy ekkor kerül sor az első "miniszterek" kinevezésére is, Mózes testvére (!) Áron lesz a próféta, vagy főpap, mert Mózes azt mondja Istennek, hogy ő maga "nehezen tud beszélni". Itt tehát valóban egy az addigihoz képest új államszervezetről van szó, amelynek részleteibe is beavat minket a Szentírás, hogyan ad tanácsokat Mózesnek apósa, de ez a mi szempontunkból sajnos nem fontos, úgyhogy lemondok az ide vonatkozó hosszú idézetekről. Arról azonban majd még beszélek, hogy ez egyáltalán nem ment simán. Mózes központi uralma ellen többször is fellázadtak egyesek, akik aztán szörnyű halállal pusztultak el. Ebben azonban nem Mózes zsarnokságát kell látnunk, ha Isten tervét, de erről is majd a megfelelő helyen.

A szövetség kérdésével is kell egy kicsit bővebben foglalkoznunk, ugyanis ez később kulcsfontosságú lesz. Isten egyszer már kötött szövetséget Ábrahámmal, aminek a jele a férfiak körülmetélése volt, majd megerősítette ezt a szövetséget Jákobbal (Izrael) is. Az Ábrahámmal kötött szövetség tartalma az volt, hogy Ábrahám utódait nagy néppé teszi, és nekik adja a tejjel-mézzel folyó Kánaánt, vagyis az Ígéret Földjét. Mivel azonban az arabok is Ábrahám utódai, ezt ma sajnos eléggé dodonai ígéretnek kell tekintenünk. Később aztán Isten szövetséget kötött Mózes révén a zsidó néppel, ráadásul legalább kétszer, majd megerősítette ezt a szövetséget Józsué révén is. De miért kellett ennyiszer szövetséget kötni? A válasz itt sem olyan nehéz. Isten Ábrahámmal nem olyan szövetséget kötött, mint a néppel. Ábrahámnak feltétel nélkül megígérte, amit ígért, a néppel azonban voltaképpen hűbéri viszonyra lépett, mint egy király. Ezért van a szerződéskötés leírásának olyan realisztikus levegője: a zsidó nép valóban többször kötött hasonló szerződést a körülötte élő hatalmas uralkodókkal. A kettő közötti különbségnek óriási jelentősége van. Isten ábrahámnak megígérte, hogy a belőle sarjadó nép az ő választott népe lesz, az idők végezetéig. A néppel kötött szövetség azonban, mint minden szövetség felbomlik, ha az egyik fél megszegi.

Jézus tehát újjászervezte a népet. Kiválasztott tizenkét apostolt, és az ő nevükre szerződést kötött Istennel. Ez volt az Új Szövetség, amelyről az esszénusok, és mások is több száz éve jövendöltek. Ez az Új Szövetség azonban nem hűbéri viszony volt. Ezt majd akkor értjük meg, amikor a szövetség tárgyát vizsgáljuk meg, vagyis azokat a feltételeket, amelyeket az Új Népnek teljesítenie kell.

A kőtáblák (kőoszlopok), vagyis a Törvény, tehát az Istennel kötött szövetség ünnepe a Pünkösd. Bár arra állítólag csak az i.sz. második századból van adat, hogy ez hivatalosan is így élt az emberek tudatában általában, de a Holt tengeri tekercsek már egyértelműen összekapcsolták Pünkösdöt és a Szövetségkötést. Márpedig Jézus egészen biztosan ismerte az esszénusok iratait.

Pünkösdhöz a keresztény vallás szerint a keresztény egyház megalapítása kapcsolódik. Jézus feltámadása után ekkor kapták meg az apostolok a Szent Lelket. Csakhogy Jézus 30. Pünködjén tette meg az apostolokat legfőbb tanítványaivá, méghozzá úgy, hogy az minden részletében utal Mózes tettére. Nemcsak a tizenkét törzs szempontjából, hanem a Tízparancsolat, vagyis a vallás kanonizálása szempontjából is. Hogy ez a kereszténység létjogosultságát támasztja-e alá, vagy sem, majd később megvizsgáljuk. Most az a fontos, hogy Jézus a Pünkösdöt arra használta, hogy a mózesi szövetségnek új értelmet adjon. De vajon új vallást akart alapítani? Ennek a kérdésnek eldöntéséhez meg kell vizsgálnunk az "új kőtáblákat", vagyis a Hegyi beszéd és a Tízparancsolat viszonyát.

Pünkösd azonban nem csupán a Törvény ünnepe volt, hanem egy korábbi hagyomány értelmében az aratásé is. Májusban már arattak, nyilván ezért szerepel az apostolok kiválasztásának leírása előtt az a mondása Jézusnak, hogy: az aratni való sok, de a munkás kevés. (Mt.9.37.)

A felsorolással nyilván azt akarta érzékeltetni Lukács, hogy az egész országból jöttek, ami csak úgy magyarázható, ha feltesszük, hogy Jézus már évek óta prédikált. Érdekes módon egyetlen utalás sincs Galileára, amiből arra lehet következtetni, hogy ott történt az eset.

Jézus tehát megkérdezte az Istent a hegyen, kik legyenek az apostolok, és az Úr válaszolt. De hogy pontosan mit, azt elég nehéz kikövetkeztetni.

Elképesztő ugyanis a nevek zűrzavara az Újszövetségben. A szövegek tele vannak akkor élő személyekre való hivatkozással, részben azért, mert egy elbeszélés során kikerülhetetlen, hogy a szereplőket megnevezzék, részben mert fontos szereplőkről van szó, akik az események főszereplői, részben pedig azért, mert a szereplők név szerinti említése hitelt érdemlően bizonyíthatja az eseményt.

Sajnos abban a korban, amikor a cselekmény játszódik, a névhasználat - a mi számunkra - teljesen összekuszálódott. Mindenkinek legalább két alakban használták a nevét, arámul és héberül, ráadásul az arámin belül is különbség volt a júdeai és a galileai kiejtés közt, no és persze sokan viseltek görög, vagy latin nevet is. A származási hely szerinti meghatározás is gyakran előfordult, és sokakat az apjuk alapján tartottak számon, ám ezek is ugyanolyan bonyodalmasnak bizonyulnak utólag, mivel sok azonos nevű hely létezett, és sok egyforma nevű apa volt. Mindennek tetejébe bevett szokás volt, hogy új nevet adtak valakinek, így lett Józsefből, a ciprusi lévitából Barnabás, Simonból Péter, stb. A nevek akkor még őrizték beszélő jellegüket, általában Istenre utaltak, vagy valamely kiváló emberi tulajdonságot jelenítettek meg. Ebből azonban szintén bajok származnak, mert állítólag több névnek volt ugyanaz a jelentése.

Az Újszövetségben szereplő azonos nevű személyek személyazonossága sok vitára és találgatásra adott alkalmat, természetesen én is felvetek majd egy-két érdekességet.

Magának Jézusnak a neve is négy változatban volt használatos akkoriban, Josua, Jesua, Jesu, ennek görögös változata volt a Ieszosz. A Josua (Jehosua) eredeti héber alak volt, a Jesua arámi, míg a Jesu ennek galileai nyelvjárásbeli formája. Jelentése: akinek a segítsége Istentől való. Ez azért érdekes, mert a fogantatását hírül vivő angyal azt mondta Máriának, hogy a gyermeket Emmánuelnek fogják nevezni. A "vicc" természetesen egészen komoly, az Emmánuel ősi, héber név volt, és azt jelentette: Velünk az Isten. (Mt.1.23.) Az ószövetségi név említése természetesen egy prófétai szövegre való hivatkozás miatt van, amelyben a Messiást jövendölte meg Ézsaijás (Iz. 7.14.) Ám ha a kétféle név magyarázatot vesszük, nincs kizáró ellentét a kettő között, - mint arról már volt szó - lehetséges, hogy a Jehosua az Immánuel (Emmánuel) ősi tükörszava volt.

Az ugye érthető, hogy sokan viselték ugyanazt a nevet, hiszen a névadásban ma is megfigyelhetők divatok, tehát a sok szereplő esetében elkerülhetetlen az azonos nevek sokasága. Ezért is adtak mellékneveket az embereknek, ami a Szentírásban aztán duplán érvényesül, de az már mégiscsak figyelemreméltó, hogy Jézus egyedül áll ezzel a névvel a történet főszereplői között, holott az ő neve gyakori név volt. Josephus Flavius írásiban, különösen önéletrajzában csak úgy hemzsegnek a Jesus nevű felforgatók, rablók és őrültek.

Különösen akkor szembeötlő a dolog, ha tekintetbe vesszük, hogy az Újszövetségben hat-hét Simon szerepel, négy-öt Mária, rengeteg Júdás, és még Saulból is kettő volt! Jézus esetében nyilvánvaló, hogy az evangéliumokban senki mást nem akartak ezen a néven említeni rajta kívül, tehát más néven nevezték meg őket. Én a magam részéről valószínűnek tartom, hogy az apokrif iratok egy része, vagy bizonyos részleteik ebből a tényből erednek.

Ezek után próbáljunk meg kiigazodni abban a látszólag egyszerű kérdésben, hogy kik is voltak Jézus legfontosabb tanítványai, vagyis az apostolok. Bármilyen kínos ugyanis, de még ebben a kérdésben sem egyszerű a helyzet.

1. Az bizonyos, hogy a legfontosabb apostol Péter volt, akit eredetileg Simonnak hívtak (Simeon, jelentése: Isten meghallgat), akit Jézus arámul Kéfának, azaz kősziklának, vagyis görögül Petra-nak nevezett el, amiből a Petrosz származik.

2. A második legfontosabb tanítvány Jakab, János testvére, (Zebedeus fia), akit I. Heródes Agrippa karddal végeztetett ki. Nála nem használnak melléknevet, pedig rajta kívül még egy apostolt hívnak így, és Jézus egyik "testvére", aki az apostoli időkben fontos szerepet játszott, szintén viselte a Jakab nevet. Őket egyébként - a szakirodalom egy részével ellentétben - én azonosnak tartom, de erről majd később. (Jákob: eredete és jelentése bizonytalan, de történetünk szempontjából a legérdekesebb feltételezett jelentései ezek: sarkot tartó/ravasz)

3. A harmadik tanítvány János, akinek a nevéhez egy evangélium fűződik. Zebedeus és Szalome fia. Ő, Andrással, Simon Péter testvérével együtt Bemerítő János tanítványa volt, mielőtt annak tanácsára Jézus nyomába szegődött. (Jóhanan, jelentése: Isten kegyelme.)

4. A negyedik (vagy második) tanítvány András, Simon Péter testvére. Jellemző, hogy András csak ezen a néven szerepel, márpedig ez a név görög eredetű (Andreosz, jelentése: férfias). Lehet, hogy nem is volt zsidó neve? Vagy talán Jézusnak hívták?

Négyük későbbi sorsáról, jelentőségükhöz mérten, szinte alig tudunk valamit.

Péter ugyan Jézus mennybemenetele után a Jeruzsálemi gyülekezet rangidőse lett, akinek még az árnyékáért is versenyeztek a betegek. Bejárta Júdeát, Szamáriát és Galileát, beszédeket tartott, vitatkozott, még egy halottat is feltámasztott, de vezető szerepe viszonylag hamar elmúlt, mert miután Jakabot lefejezték (44) és őt is elfogták, elmenekült. Péter később Rómába ment, ahol a hagyomány szerint huszonöt évig, haláláig (i. sz. 66.) volt püspök. A huszonötös szám nem stimmel, hiszen Jakabot 44-ben végezték ki, és Péter nem egyből ment Rómába. Az "apostoli zsinatra" visszatért Jeruzsálembe, különféle ellentétei voltak Pállal és a másik Jakabbal, további sorsáról pedig "biztosan" csak azt tudjuk, hogy Rómában halt meg Néró alatt, 66-ban.

Jakabról, mint láttuk, biztosan tudjuk, hogy legkésőbb 44-ben kivégezték. Mást nem.

Andrásról annyit tud a hagyomány, hogy a mai Dél-Oroszországban tevékenykedett, majd görög földön feszítették keresztre. Az Újszövetségből semmi konkrétumot nem tudunk meg róla.

Jánosról azt tudjuk, hogy egy ideig Péterrel együtt szerepel, de aztán róla sem történik több említés, a hagyomány szerint Efezusban telepedett le, méghozzá elég sokára, mert Pál efezusi tevékenysége idején (53 körül) még úgy tűnik, mintha nem lenne ott. Valamikor a hetvenes évek tájékán száműzték Patmosz szigetére, de Nerva idejében visszatérhetett Efezusba, aztán ott is halt meg, 99-101 között. Az evangéliumon kívül egy apokaliptikus irat és három levél fűződik a nevéhez, de semmi további részlet nem ismeretes vele kapcsolatban. Papiász szerint vértanúhalált halt, miután igen öreg kort megért, az említett szerző szerint a szikáriusok gyilkolták meg, ami nem kizárt, hiszen ilyen merényletekről tudunk, de elég érthetetlen, hogy miért ölték volna meg olyan sokára.

Ezzel a biztosan azonosítható, és viszonylag jól ismert apostolok sorát le is zártuk.

5. Fülöpről csak annyit tudunk (János jóvoltából), hogy Betsaidából származott, mint Péter és András, de egy-két említésen kívül többet nem szerepel. Neki is csak ezt az egy nevét ismerjük, pedig ez is görög név (jelentése: lókedvelő). Az Apostolok Cselekedetiben írja Lukács, hogy megtérítette az etiopiai királyi tisztviselőt. Papiász azt írja róla, hogy lányaival együtt hirdette az evangéliumot, akik csodákat is tettek.

6. Fülöp révén kerül az apostolok közé Natanael, akit egyesek Bertalannal azonosítanak. Natanael, János evangéliumában az első tanítványok között szerepel, lényegében azon a helyen, ahol a többieknél Bertalan áll, vagyis ez alapján azonosíthatjuk vele. (Natanael jelentése: Isten ajándéka.)

7. Bertalan, állítólag annyit tesz: Tolmai fia. Mindössze ennyit tudunk róla, és azt, hogy a nevéhez apokrif iratok fűződnek. Ezek szerint Natanael Tolmai fia volt. Ez a korabeli emberek számára biztosan sokat jelentett, mi azonban semmit nem tudunk kihámozni belőle. Hacsak azt nem, hogy Bertalan, vagyis Natanael, nevének hangzása alapján hagyománytisztelő volt, aki járatos lehetett a héber irodalomban, az ő neve ugyanis sokkal "klasszikusabban" hangzik, mint a többi apostolé.

8. Tamásról sem tudunk semmi biztosat Jézus távozása után, csak annyit, hogy állítólag Szíriában tanított, és nevéhez apokrif iratok fűződnek. Ezek egyikében ez áll: Iker Júdás Tamás. Az arámi Tamás (Teomo) azt jelenti: iker, vagyis görögül Didümosz, aminek szereplése az Újszövetségben azért érdekes, mert a görögben volt egy hasonló alakú név, a Tomász, ami "nagyszerűt" jelentett, tehát ettől akarták megkülönböztetni a görög "iker" jelentésű Didümosszal. Ez viszont azt is jelentheti, hogy tényleg volt egy ikertestvére, akit esetleg Júdásnak hívtak. Talán pont a karióti Júdás? Az egyik hagyomány szerint (Origenész) a pártusok földjén térített, apokrif iratok szerint viszont Indiában, és ott is halt meg.

9. Máté evangélistával kapcsolatban még siralmasabb a helyzet. Bár Jézus általi meghívása kiemelt jelentőségű volt, a szinoptikusok még a nevét sem írják egyöntetűen, Máté evangéliumában így szerepel: "Máté" (Isten ajándéka, ami ugye lehetne Natanael is...), míg Márk és Lukács simán "Lévinek" hívja. Ez talán a lévita elnevezéssel függ össze, s így az egykori törzsre utal, de lehet, hogy a szó eredeti jelentéséből származó személynév, aminek jelentése: elkísér, csatlakozik. Azon kívül, hogy az egyik evangélium a nevéhez fűződik, semmit nem tudunk róla.

10. Innentől kezdve aztán úgy tűnik, még nagyobb a bizonytalanság. A sorban következő apostolt ugyanis "Jakab, Alfeus fia"-nak nevezik.

11. Ezután két evangéliumban Tádé neve áll, Lukács és az Apostolok cselekedetei ellenben Júdást, "Jakab testvérét" mond, de Jánosnál is így szerepel: "Júdás, nem az iskarióti", mint apostol (Jn.14,22.). A Tádé név tehát esetleg adományozott név volt, valószínűleg ugyanis azt jelenti: bátor. További sorsa ismeretlen. Egy levelet tulajdonítanak neki, vagyis Jézus unokatestvérének

Itt ismét vannak nem várt bonyodalmak. Haag azt írja, hogy Máténál a tizedik apostol neve Lebbeus-Tádé, és hozzáteszi, hogy a Lebbeus név talán a Lévi változata volt. De ez is csak találgatás.

12. Most megint jön egy Simon, akit "kánainak", illetve "zelótának", valamint "buzgónak" neveznek. A zelóták egy fanatikus szekta tagjai voltak, akik többször uszították az embereket a rómaiak ellen, akik aztán ki is végezték őket. Érdekes tehát, hogy ezt a Simont Lukács "zelótának" nevezi, talán mert Simon később csatlakozott a zelótákhoz. Ám ez nem valószínű, hiszen Jakab, vagyis Jézus testvére megkövezése után (62) őt választották az egyház fejének. A másik két szinoptikus evangélium és az Apostolok cselekedetei abban megegyezni látszik, hogy "buzgónak" nevezik, ugyanis a kánai szó - állítólag - a görög zelota tükörszava. Szerényen jegyzem meg, hogy ha erre van is bizonyíték, a "kánai" szó "buzgó" jelentése korántsem zárja ki Simon kánai származását, erre majd még visszatérünk. De ha emlékeznek még arra, amit a Kánai Menyegző kapcsán írtam Kána nevének jelentéséről ("nádszál, nádas"), és viszont a Kánaán név állítólag a bíborcsigát jelentő kihunnu szóból származott, talán egyetértenek velem abban, hogy nem minden az etimológia. Tehát nem könnyű zöld ágra vergődni. A magam részéről azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy Simon Kánában születet, ezért a hagyomány a "kánai" melléknevet adta neki, amit később valamelyik fordításban valaki elírt, mivel nem tudta, mire vonatkozik, és Lukács a zelota szóval adta vissza.

13. A sor végén áll Júdás, az áruló. A Júdás név a Júda (Jehuda, Jouda), "magasztal, dicsőít" jelentésű (Ter 29,35) névből származik, és azonos az egyik törzs nevével. Júdás az egyik forrás szerint Kariot városából való volt, a másik adat szerint viszont azért nevezték iskariótinak, mert az arám squarja, azaz áruló szóval jelölték. Az apját (ejnye) Simonnak hívták, de Júdásról, árulásán kívül, semmi biztosat nem tudunk, még halála sem teljesen egyértelmű. Az egyik forrás (Máté) szerint felakasztotta magát, a másik szerint (ApCsel) telket vett, és kettérepedt. Ezt az ellentmondást egyesek úgy oldották föl, hogy mivel Júdás visszadobta a pénzt a főpapoknak, ők azok a pénzen, mivel vér tapadt hozzá, és így nem használhatták fel, az idegenek számára vettek egy földet temetkezés céljára. Ez lett a Hakeldama, vagyis vérmező. Az a változat, ami az Apostolok Cselekedeteiben elhangzik, minden bizonnyal későbbi betoldás, amit mutat ez a kifejezés: ...az ő nyelvükön Hakeldamának, azaz Vérmezőnek nevezték el. (Ap.Csel. 1,19.) - ahogy arra Haag is utal. Így tehát az a valószínű, hogy Júdás, megbánva tettét, visszadobta a pénzt és felakasztotta magát, s a főpapság a pénzen telket vett, hogy temetőt csináljon az idegenek számára. (Kroll)

Természetesen ne ijedjenek meg, nem tizenhárom apostolról van szó, hiszen Natanael és Bertalan feltehetően azonos személyek voltak, csak a vicc kedvéért hagytam meg a számozást. Ám a sor folytatódik majd, hiszen van még három apostol a tarsolyomban, de róluk a fejezet végén lesz szó.

Annak a feltételezésnek, hogy a sor végén szereplő Jakab, Simon és Júdás (Tádé) Jézus testvérei lettek volna, a szakemberek szerint két dolog mond ellent. Az egyik János apostol szövege, aki szerint a testvérei nem hittek Jézusban, hát akkor hogyan lehettek volna apostolok... Ám azon senki nem csodálkozik, hogy a karióti Júdás apostol volt, áruló létére, pedig Jézus nyilván direkt választotta ki, ahogy arra az evangéliumok szerzői, (pl. János) gyakran utalnak is. Ha Jézus és az apostolok viszonyát menet közben vizsgáljuk, annak nem mond ellent, hogy olyanokat is kiválasztott, akik nem "hittek benne", hiszen mindennaposaknak vehetjük az olyan, az apostolokhoz intézett kérdéseket, hogy "kinek hisztek engem?" Még feltámadása után is megfeddte őket hitetlenségük miatt.

Ráadásul, János apostol kijelentése, miszerint Jézus rokonai nem hittek Jézusban, két szempontból is problematikus. Egyrészt, mint arról már volt szó, az a bizonyos vita Jézus és a rokonai között, amelyhez ezt a megjegyzést fűzte, semmiképp sem hangozhatott el akkor, amikor János idézi, hanem még a kánai menyegző környékén kellett lefolynia, tehát érthető lenne, ha akkor még nem hittek volna benne. Csakhogy a jelenet, amit János elmesél, nem is arról tanúskodik, hogy nem hittek benne, hiszen felszólítják, hogy lépjen a világ elé. Másrészt János és a keresztény egyház zsidó irányzatának vezetői, az Úr rokonai, Jakab és Simon között éles teológiai - és talán más - ellentét volt. Az evangélium szerzője esetleg úgy értette ezt a mondatot, hogy Jézust nem értették meg a saját rokonai, és hajlamosak voltak félremagyarázni szerepét.

A másik érv az, hogy az apostolokat és Jézus rokonait külön említik a szentírásban (ApCsel), ez azonban megint csak nem komoly érv, hiszen Jézusnak más rokonai is voltak, pl. lány unokatestvérek, azoknak nyilván voltak férjeik, na és különféle Máriák, apák, Alfeusok és Kleofások. Annak viszont, hogy Jézus "testvérei" az apostolok közé tartoztak, bizonyítékai lehetnek az emmauszi tanítványok, valamint Jakab, Simon, és Júdás tevékenysége Jézus halála után.

A három apostol kilétével kapcsolatban elgondolkodtatóak Pál szavai is: Azok, akiknek tekintélyük volt - hogy azelőtt milyenek voltak, nekem mindegy, az Isten nem nézi a személyt - a tekintély birtokosai semmire sem köteleztek. (Gal.2,6.) Itt név szerint is kiderül, hogy Jézus testvéreiről van szó. Ez akkoriban történt (tizenhét évvel Pál megtérése után!), amikor Jeruzsálemben Jézus testvérei már tekintélynek számítottak. Az idézet persze nem mondja, hogy a nevezett testvérek eredetileg is apostolok voltak, de azt igen, hogy korábbi viselkedésükből nem következett logikusan, hogy ekkora tekintélyre tegyenek szert. Hát akkor hogyan lett ekkora befolyásuk? Péter és János tekintélyét nem tudták ugyan megtörni, de jellemző, amit Pál a fenti levél folytatásában ír, hogy Péter félt a "körülmetéltektől". Ugyanis amikor Péter találkozott Pállal, minden további nélkül együtt evett a pogányokkal (vagyis disznót is evett, meg tengeri herkentyűket), ám amikor Jakab küldöttei megjelentek, félrevonult. Ez a Jakab Jézus "testvére" volt. Vagyis Péter és János labdába se rúghattak mellettük, pedig Jakabék valamikor ugye nem is hittek Jézusban. Gondolom, János ezért tette azt a bizonyos megjegyzést, hiszen iratát azután írta, hogy az egész pereputtyot elsöpörte a történelem.

Miért lett volna ekkora tekintélyük az apostolokkal szemben Jézus undok testvéreinek, ha ők maguk nem lettek volna apostolok? Mindazok a helyek, ahol Jézus rokonairól és testvéreiről van szó (Mt. 12,46, 13, 55, Mk. 3,31 6,3 Lk. 8,19 ApCsel 1,14 Jn.2,12 7,2) nem mondanak ellent ennek az elméletnek, mert vagy csak az "anyja és rokonai" kifejezés szerepel, ami, mint láttuk több embert jelölhetett, vagy ha a tanítványokat és testvéreket külön említi, az jelentheti a többi testvért (pl. nővéreket), de jelentheti azt is, hogy a tanítványok között külön megemlítik a testvéreket. Az is lehet, hogy ezt az ismétlést, kihangsúlyozásképpen maguk a testvérek tétették bele a szövegbe. Az a vélemény, hogy Jakab apostolt a 3. századtól kezdve "kimutathatóan összetévesztették" Jézus testvérével (Haag) nincs bizonyító ereje (nem is közli, mire alapozza a kijelentést), hiszen mi van akkor, ha eleve azonosak voltak? Ugyanúgy nem mérvadó, ahogy az ellenkező oldalon Pál apostol mondatát értelmezi másképp, mint ahogy én: Más apostolt nem is láttam, csak Jakabot, az Úr testvérét. (Gal. 1.19.), szerinte ugyanis ennek a mondatnak az a jelentése, hogy egyetlen apostollal sem találkozott, csak az Úr testvérével, Jakabbal, aki nem volt apostol. Az általam úgy-ahogy ismert nyelvek egyikében sem lehet azonban eldönteni, hogy Pál apostol szerint Jakab, Jézus testvére apostol volt-e, vagy sem. Ugyanez volt a helyzet, ha még emlékeznek rá, Alfeussal. Az angol szöveg ezt írja: I did not see any other apostole, except James, the Lorsd's brother. Ez a megfogalmazás még inkább alátámasztja, hogy Pál szerint Jakab apostol Jézus testvére volt. Az idézett szöveg modern fordítás, de bizonyítja, hogy az eredeti, görög szövegből mindkét értelem kihámozható. Tehát ezt a vitát nyelvészeti alapon eldönteni nem tudjuk, vagyis egyik vélemény sem tekinthető eleve "igaznak". Perdöntő érvnek azonban nem nevezném Jakab, Jézus testvére apostolsága ellen.

Még egy érvet hozok fel amellett, hogy Jézus saját unokatestvéreit is apostolokká tette. Ez pedig a bibliai hagyomány. Mózes is a saját testvérei közül választott, amikor Áront főpappá nevezte ki, és az esszénusoknál - ahogy Josephus Flavius is írja - különösen fontos volt, hogy rokoni kapcsolatok ápolása, hogy a testvérek meggyőzzék egymást, és azonos nézeteket valljanak. Persze ellenérvként fel lehet hozni, hogy pont Jézus volt az, aki a családi kötelékek teljes felbomlását is hirdette: szembeállította apát fiával, anyát lányával és a testvéreket mindenkivel. Ennyit erről.

Mindenestre különös, hogy az a két tanítvány, aki először szegődött Jézus nyomába, vagyis András és János, teljesen háttérbe szorultak saját testvéreikhez, Péterhez és a "nagyobb" Jakabhoz képest. A zebedeusfi Jakab szerepe olyan óriási volt, hogy ő lett az első, akit lefejeznek Jézus halála után, és Péter is csak csodával menekül meg a haláltól. És ha az összes apostolt nézzük, együtt nincs akkora jelentőségük a kereszténység szempontjából, mint annak a Pál apostolnak, aki nem hogy a tanítványa nem volt Jézusnak, hanem először kegyetlenül üldözte a keresztényeket. Őt magát is az Úr választja ki, vagyis teszi apostollá, de csak jóval később, úgy látszik, akkor, amikor látta, hogy az eredeti apostoli gyülekezet kezd csődöt mondani. Akárhogy nézzük a dolgot, úgy tűnik, mintha Jézus mindig a nagy hitetlenekre, pontosabban a nagy hitetlenek megtérésére "bazírozott" volna, így "tért meg" az egész római birodalom, aztán a pogány nemzetek sokasága, nem is beszélve a nagy ellenségekről, pl. Voltaire, vagy egyes kommunisták. Éppen ez a félelmetes Jézus tanításában: úgy látszik, minél vadabbul támadja valaki, annál közelebb van ahhoz, hogy a legfőbb támasza legyen.

Azt hiszem tehát, minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy Jézus testvéreit apostoloknak tekintsük. Emlékeznek még arra a vádra, hogy "vámosokkal és bűnösökkel" cimborált?

Jézus testvérével, Jakabbal kapcsolatban megdöbbentő dolgokat ír Hegeszipposz: "Sokakat hívtak akkoriban Jakabnak, de ő az, aki anyja méhétől megszentelt volt, bort és más részegítő italt nem ivott, húst egyáltalán nem evett, sohasem nyírták a haját, testét se kente olajjal, és nem fürdött sohasem." Jeromos elmeséli halálának megrendítő történetét is Josephus Flaviusra hivatkozva:

"Ananus főpap, az anarchia nyújtotta kedvező körülmények folytán összehívta a tanácsot, és nyilvánosság előtt felszólította Jakabot, hogy Krisztust, az Isten Fiát tagadja meg, mivel ő ennek ellentmondott, megkövezésre ítélte. Amikor összetört lábakkal ledobták a templom párkányáról, félig már élettelenül kezét az égre emelte, ezen szavakkal: Uram, ne tudd be bűnükül amit tettek, mert nem tudják, mit cselekedtek. Sietve agyonütötték őt egy ványoló doronggal, amivel a nedves ruhákat szokás csapdosni."

Az apostol szó egyébként küldöttet jelent. Jézus, mint látni fogjuk, el is küldi apostolait, részben, hogy egyengessék az útját azokban a városokban, ahova készült, részben, hogy önállóan tanítsanak és gyógyítsanak. Magával a szóval, és a hasonló értelmű arámi kifejezéssel itt nem foglalkozom, érdekes azonban, hogy a görög angelosz, "angyal" szó is küldöttet jelent, Isten követét. Ez azért figyelemre méltó, mert a Septuagintában, vagyis a görög nyelvű Ószövetségben az apostol szót mindössze egy helyen használták Isten küldötteként, mint követ, máshol az angelosz szó szerepel. Hogy Jézus ismerte ezt a könyvet, vagyis az Ószövetség első görög fordítását, amelyet két- háromszáz évvel őelőtte készítettek Alexandriában, később látni fogjuk.

Az említett három apostol - pontosabban az egyik csak apostol jelölt -, akiről még tudomásunk van, az Apostolok Cselekedeteiben szerepel.

Péter kezdeményezésére tehát választottak egy tizenkettedik apostolt, hogy ki legyen a létszám az áruló halála után.

József Barszabbász neve elég érdekes. A Barszabbász vagy azt jelenti, hogy "Szabbász fia", vagy azt, hogy "szombaton született". A Jusztusz jelentése: "az igaz". Namost ha igaz az, hogy Jézus három fél-, illetve unokatestvére már apostol volt, aminek feltételezésére jó okunk van, nem lehetséges, hogy a negyedik, József is szóba került? Őt Márk Jósesnek nevezi. Ezt a gyanúmat támasztja alá az is, hogy az Apostolok Cselekedeteiben még egyszer felbukkan a Barszabbász név:

Persze azt a feltételezést, hogy Barszabbász Jézus testvére volt, nem a "testvérek között" kifejezésre alapozom. Júdás Jézus unokatestvére volt, aki testvére, vagy legalább is közeli rokona volt Jakabnak is és Józsefnek is (erről részletesebben a Jézus rokonai fejezetben volt szó). Itt tehát egyszerűen másolási hiba történt, szerintem ugyanis nem sok értelme van azt feltételezni, hogy két Barszabbász melléknevű szereplő lett volna, de mindkettőnek olyan neve volt, amelyik azonos Jézus valamelyik "testvérének" nevével. A Barszabbász név ugyanis, bármelyik jelentését vesszük is, ragadvány név, ahogy az idézetekből kiderül. Itt tehát Barszabbászt tévedésből azonosítják Júdás apostollal, alighanem Jósesről van szó.

Mátyásról - írja Haag - csak annyit tudunk biztosan, hogy zsidó volt. (sic!) A neve a Mattatiás = Isten ajándéka jelentésű héber szóból származik. Apokrif iratok fűződnek a nevéhez. Tudják, hogy Máté nevének jelentése is "Isten ajándéka"? A Mátyás ugyanis ugyanabból a névből ered, mint a Máté. Itt tehát megint csak két azonos nevű szereplőről van szó, de, kérdem én, most akkor melyik írta a Máté evangéliumot?

Hátra van még egy apostol, aki ezek szerint a tizenharmadik volt a sorban (Jusztuszt ugye nem választották meg apostolnak), amit kétféleképpen is érthetünk: vagy rosszat választottak, amikor Mátyást választották, ami elég kínos, mert a sorsvetés döntött, vagy a tizenharmadik apostol voltaképpen nem is apostol, hanem az apostolok vezetője, Jézus helyettese.

Pál, akinek héber neve Saul (azt jelenti: "kiesdett") később az előbb említett Szilás (vagyis Saul!) nevű társával jár térítő útján...

Természetesen erről a Pálról tudjuk a legtöbbet. Az összes apostol elhomályosul mögötte, ő, aki csak egy látomásban látta Jézust, sokkal fontosabbá válik, mint azok, akik szemtől-szembe látták, a rokonai voltak, vagy belenyúltak a sebébe.

Pál állítólag (Jeromos szerint) a galileai Giskala várában született, majd szülei innen mentek Tarszuszba - ahova Jónásnak nem volt alkalma eljutni -, ez utóbbi miatt automatikusan római polgár is volt, nem kis szerencséjére. Neki már a szülei két nevet adtak: Saul volt a héber neve, a Pál (Paulus) pedig a római. Fiatalon Jeruzsálembe küldték tanulni, ahol Gamáliel volt a mestere, ő tehát kamaszként, ifjúként minden bizonnyal látta is Jézust, ezért ismerte fel, amikor megjelent neki a Damaszkuszi úton, bár ravaszul megkérdezi: "ki vagy?". Hogy erről miért nem beszél? Mert nyilván mindenki tudta. Pál dühödten vesz részt a keresztényüldözésben, de nem azért, mert megszállta a gonosz, hanem mert fiatal, tiszta szívű, aki a tanult hitet szentnek tartja. Ez tökéletesen érthető. Akkor sem a saját dicsőségét kereste, amikor elindult Damaszkuszba, hogy az ottani krisztiánoszokat Jeruzsálem börtönébe hurcolja, amiben talán szerepet játszott az is, hogy elfogyott a türelme, ugyanis Gamáliel szelíd jóslata: - hagyjuk őket békén, ha emberi dolog, magától elmúlik -, csak nem akart beteljesedni.

Érdekes ez a "damaszkuszi kapcsolat". Jeruzsálem és Babilon között Damaszkuszon át vezetett az út, attól délre ugyanis sivatag volt. A Holt tengeri tekercsek között előkelő helyet foglal az úgynevezett Damaszkuszi irat, amely nem csupán a barlangokból került elő, hanem már korábba is ismerték, egy ősi, Egyiptomban lévő zsinagóga küszöbe alá rejtett tekercs alapján. Ebben a gyülekezet, amit az esszénusokkal lehet azonosítani, azt mondja magáról, hogy Damaszkuszból ered. Mivel minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy Jézus kapcsolatban állt az esszénusokkal, ugyanakkor aligha szakadt meg a kapcsolata a "babiloni csillagászok" körével sem, annak, hogy Pál első "külföldi" útja éppen Damaszkuszba vezetett, különös jelentősége van. Ha elfelejtkezünk ezekről a kapcsolatokról, érthetetlennek tűnne, hogy Jézus halála után alig pár évvel hogyan alakulhatott ki akkora jelentőségű keresztény gyülekezet egy idegen városban, hogy a Szinhedrion odaküldi legfőbb inkvizítorát: vessen véget a babonaságnak. Ha viszont feltételezzük, hogy itt az esszénusoknak egy olyan csoportjáról van szó, amely már sokkal korábban is létezett, s Jézus megjelenésekor csatlakozott az Új Tanításhoz, akkor már valóban komoly fenyegetésnek tekinthetjük a jeruzsálemiek számára. Talán arra is utal Pál odaküldése, hogy a Főtanács tagjai úgy értesültek, hogy Jézus eredetileg onnan érkezett, s elejét akarták venni, hogy időről-időre újabb "tévtanítókat" küldjenek.

Ezután, ahogy maga Pál ("Isten előtt") mondja, három évig be se tette a lábát Jeruzsálembe. Amikor aztán menekülnie kellett Damaszkuszból, odament, de csak Péterrel, és Jakabbal, az Úr testvérével találkozott az apostolok közül. Csak tizennégy évvel később ment oda újra, Barnabás kíséretében, s akkor a három fő apostol, Jakab, Kéfás (Péter) és János (fontos a sorrend, ez ugyanis Jézus testvére Jakab...) befogadták. Pontosabban elismerték tanítását, de azt mondták, Pál csak térítsen az idegenek közt, ők viszont maradnak a zsidók között. Ez persze alapvetően azt jelentette, hogy Pál a szórványban élő zsidók között kezdte terjeszteni az evangéliumot, akik nagy része hatalmas megkönnyebbüléssel fogadta azt a tanítást, amely szerint ezentúl nem kell elkülönülniük barátaiktól, sőt sokszor a rokonaiktól, a vallásuk miatt. Sőt, ha azokat is sikerül megtéríteniük, végre igazán testvérek lehetnek.

Pált (legalább) kétszer akarták megölni orgyilkosok, akik azt a célt tűzték maguk elé, hogy megölnek mindenkit, aki a rómaiakkal szimpatizál, illetve minden tévtanítót, és azok követőjét, ám mindkétszer megmenekült. Térítő útjain eljutott a galatáknak nevezett keltákhoz is, és valószínűleg kétszer járt Rómában. Máltán még egy vipera is megharapta, de életben maradt. Második római útja végzetesnek bizonyult, állítólag a Néró elleni lázadás idején katonák lefejezték, feje hármat ugrott az úton. Hihetetlennek tűnik, hiszen a koponya nehéz, ám rögtön tragikussá válik, ha eszünkbe jut, hogy az ágyúgolyó is nehéz, mégis tud pattogni az úton, tehát Pált - ha a történet igaz - nagy erővel, és mozgás közben fejezték le. Pál alighanem futott, a katona pedig lóháton üldözte, így a két sebesség összeadódott. Jeromos szerint viszont ugyanazon a napon feszítették keresztre, mint Pétert, i.sz.66-ban.

Pál testének hollétéről egyelőre semmit nem tudunk, míg Péter sírja Rómában van, Jánosé Efezusban (állítólag). Az Apostolok Cselekedetei egyszer csak félbeszakad, azt sem tudjuk, a szerzővel, Lukáccsal mi lett. Mindesetre ez volt az első időszak, amikor sok ezer keresztényt feszítettek keresztre a Rómába vezető úton, vagy löktek oroszlánok elé...

Itt következik az úgynevezett Hegyi Beszéd. A Hegyi Beszéd, más néven Nyolc Boldogság, közvetlenül az apostolok kiválasztása után hangzott el, legalábbis Lukács szerint. Ennek Máté leírása sem mond ellent, bár ő megcseréli a sorrendet. Ugyanis amikor a Hegyi Beszédet bevezeti, ugyanazokat a dolgokat hangsúlyozza, mint Lukács, azt, hogy egész Szíriából jöttek az emberek, és azt, hogy egy hegyhez kötődött az eset. Márk és János nem foglalkoznak a dologgal.

Jézus tehát folytatja a Mózeshez kapcsolódó utalás rendszert, amiből az következik, hogy a Hegyi Beszéd az új Tízparancsolat, az Új Szövetség törvénykódexe.

Ám a Nyolc Boldogság (Hegyi Beszéd) szám szerint nem egyezik meg a Tízparancsolattal. Mondjuk, ha a nyolc boldogsághoz hozzáillesztjük az ellenség szeretetének és az ítélkezés tilalmának parancsait, esetleg kijön a tíz. Csakhogy Lukácsnál négy boldogság és a négy jaj szerepel, de jajok ugyanazokra a dolgokra vonatkoznak, mint a boldogságok, nála tehát csak négy parancs van. Vagyis, ha igaz az, hogy Jézus Mózes első szövetsége helyett Új Szövetséget akart kötni, biztosra vehetjük, hogy Jézus a Hegyi Beszédet a Tízparancsolat helyett mondta.

A Hegyi Beszéd tehát az Új Tóra, a jézusi kőtábla, amit egy hegyről hozott le. Csakhogy ez a kőtábla parancsok és tiltások helyett paradoxonok halmaza. Előbb nézzük meg a Máténál szereplő változatot.

A Hegyi beszéd paradoxon jellege általában nem szorul magyarázatra, ezért most csupán négyet emelek ki a nyolc boldogságból. A lelki szegények, vagyis az együgyű, ravaszság nélküli emberek, akiket az önteltek lenéztek, azért boldogok, mert megkapják a mennyek országát, amely a mindent tudás birodalma. (Erre János evangéliuma konkrétan utal: Jn. 17.3.) A szelídek azért boldogok, mert harc nélkül övék lesz a világ, amit az erőszakosok karddal sem tudnak elfoglalni. Boldogok a tiszta szívűek, akikről azt mondják, hogy az orrukig sem látnak, és mindenki becsapja őket, mert ők magát Istent fogják látni. Boldogok a békességben élők, akiket lenéznek, mert nem marakodnak: ők lesznek Isten gyermekei, vagyis örökösei.

Ezután következik a legmeghökkentőbb, és a legtöbbet támadott parancsolata Jézusnak, a legfontosabb paradoxon: szeressétek ellenségeteket, és imádkozzatok üldözőitekért. (Mt.5,44.). Hiszen aki szereti ellenségeit, annak már nincs is ellensége. A másik az ítélkezés paradoxona: aki elítél másokat, az önmagára von ítéletet. Különösen fájó felismerés ez a mindenkori farizeusoknak.

Lukácsnál kicsit más a szöveg:

Már az első pontban van egy lényeges különbség Máté szövegéhez képest. Két megfontolás miatt én a lukácsi változatot tartom hitelesebbnek. Egyrészt azért, mert a Máténál szereplő lelki szegénység és a megígért mindentudás mégegyszer előfordul, másrészt pedig azért, mert a szegénység, az éhezés súlyos probléma volt, és Jézus, de már a próféták is, számtalanszor vigasztalták a szegényeket azzal, hogy bővelkedni fognak.

Mindenesetre különös az eltérés a két felsorolás között. Mindössze három egyezés van, s kettő ezek közül sem teljes: a szegények és a szomorúak, valamint az üldözöttek. Ám, fura módon közös még az is, hogy mindkét felsorolás eggyel több, nyolc helyett kilenc, illetve négy helyett öt pontot tartalmaz, ugyanis mindkettőben megismétli Jézus az utolsó pontot, immár kifejezetten önmagára vonatkoztatva. Azon természetesen nincs miért csodálkozni, hogy amikor az evangéliumok keletkeztek, senki nem emlékezett pontosan a szövegre. Sajnos Márk, akinek írása legközelebb áll az eseményekhez időben, nem hozza Jézus szavait, nyilván akkor még ismert volt a Jézus beszédeit tartalmazó gyűjtemény ("Logion").

Mint majd arról később még szó lesz, a szakirodalom feltételezi, hogy az eltérő változatok közül mindig a rövidebb az eredeti. Ezek szerint Lukács szövege a "helyes", és Mátéé a későbbi, "második, javított kiadás"? Lukács változata azért is hitelesebbnek tűnik, mert a boldogságok szembeállítása az átkokkal ősrégi formula volt. A jajkiáltások azonban lényegében a "gazdagokra" vonatkoznak, hiszen ők azok, akik nem szegények, nem éheznek, nem szomorúak és akiknek hízelegnek. A négy boldogság és a négy átok tehát leegyszerűsíthető arra, hogy akinek itt a földön jó, annak odaát jaj lesz, és fordítva. Máté leírása ehhez képes árnyaltabb és gazdagabb. Jézus egészen biztosan nem akart "kommunista" beszédet mondani az elnyomók ellen. Hogyan lehet tehát feloldani azt a látszólagos ellentétet, hogy Lukács változata az "eredeti", ám Máté szövege a hitelesebb? Természetesen úgy, hogy senki nem emlékezett szó szerint arra, amit Jézus mondott, csakhogy az eredeti, rövidebb szöveg magában foglalta azokat az utalásokat is, amiket a Máté evangéliumban részletesen kifejtettek. Lukács viszont, aki kevésbé volt járatos az ilyen utalásokban és értelmezésekben, mint Pál apostolék, igyekezett szó szerint lefordítani a szöveget, míg a Máté evangéliumát szerkesztő apostolok a tartalom teljes visszaadására törekedtek. Valószínű ugyanis, hogy Lukács ismerte a "Logiont", amelyben a szövegek sokkal rövidebbek voltak, ám a szójátékok és egyéb, nyelvi és tartalmi utalások miatt gazdag jelentéssel bírtak.

Hogyan egyeztethető mindez össze a Tízparancsolattal? Kezdjük azzal, hogy a mózesi törvényeket némileg önkényesen nevezik Tízparancsolatnak, mert ha magát a bibliai szöveget olvassuk (két helyen szerepel konkrétan - Kiv 20,1-17 és MTörv 5,6-21 -, de egyes parancsolatok más, a Tízparancsolatban nem szereplő utasításokkal együtt több helyen is fel vannak sorolva), előzetes figyelmeztetés nélkül könnyen eshetnénk abba a hibába, hogy nyolc, vagy tizenegy, esetleg sokkal több parancsolatnak tekintsük. (Kiv. 34,28. MTörv. 4,13 Lev. 19.) Ám a Tízparancsolatnak már a Szentírásban "Tíz ige" a neve, vagyis a legfőbb parancsokat - ilyen-olyan összevonások, szétválasztások révén - mindenképpen tíz pontba kellett szedni már háromezer évvel ezelőtt is. De vajon miért? Hiszen a tizes számnak semmilyen kultikus jelentőségéről nem tudunk. Fontos számok voltak a hatos, a hetes, a tizenkettes, s bár volt, ahol tizes számrendszert használtak (nulla nélkül), annak nem volt hatása a szent dolgokra. Igaz, az Ószövetségben is és az Újszövetségben is van néhány eset, amiben kifejezetten a tizes szám szerepel, ezeket Haag felsorolása alapján ellenőrizhetik: "vö. a Ter 24,55: talán egy 10 napos hét maradványa; 31,7: "Atyátok... megcsalt és tízszer változtatta a bért"; Szám 14,22: "már vagy tízszer próbára tettek"; Jób 19,3: "Lám, már tízszer is kicsúfoltatok"; Dán 7,20: a 4 állat 10 szarva; Lk 15,8: 10 drachma; Mt 25,1: 10 hajadon; Lk 19,13: 10 szolgának 10 mina, kamatoztatásra; Jel 2,10: 10 napig tartó szorongattatás; Mt 8 az Úrnak 10 csodáját említi; 1Kor 6,9 kk.: 10 bűn az akadálya az Isten országába való belépésnek". De a tizes szám jelképrendszere nem ismert. A fenti helyeken mindössze arra látszik utalni, hogy ami "tíz" az "sok".

Kézenfekvő lenne, hogy a tizes szám használatát Egyiptomból hozták magukkal. Ez érdekes egybeesésnek tekinthető, hiszen Tízparancsolat egyértelműen mutatja az egyiptomi Halottaskönyv hatását, ahogy arról majd egy későbbi fejezetben szintén lesz szó, ám sokkal magasabb filozófiai és erkölcsi síkon. Csakhogy az egyes pontoknak más, keleti előképei is vannak, ahogy ugyancsak Haag idézi: Asszíriában az ördögűzéssel megbízott pap ilyen kérdéseket tett föl a betegnek: "Megsértette-e valamelyik istenséget? Megvetette-e valamelyik istennőt?... Megvetette-e apját és anyját?... Kevésbe vette-e a nővérét?... Mondta-e, hogy nincs, ahelyett, hogy van? Mondta-e, hogy van, ahelyett, hogy nincs? Nem használt-e hamis mérleget, használta-e a helyes mérleget?... Behatolt-e a másik ember házába? Közel lépett-e más feleségéhez? Kiontotta-e más ember vérét?...".

Kénytelenek vagyunk elidőzni egy kicsit ennél a kérdésnél. Mert igaz ugyan, ahogy azt a Teremtés könyvénél, vagy nemrégen a szabbat parancsának kérdésénél láttuk, hogy a zsidó nép átvett bizonyos dolgokat a környező kultúrákból, ám azokat sokkal tudatosabb, és sokkal magasabb filozófiai és erkölcsi szinten fogalmazta meg. Csakhogy felmerül az emberben a kérdés, ahogy sok "egzegéta" esetében látjuk, hogy akkor mi szükség van Istenre? Nem sokkal hihetőbb-e, hogy nem volt semmilyen égő csipkebokor, lángnyelv, mennyei szózat, nem találkozott Mózes senkivel a hegyen, csak saját tekintélyét akarta növelni a mesés történettel? Talán még a hetven vénnel is összebeszélt, hogy tanúsítsák a mesét. Az ilyesféle "okoskodások" azonban önmaguk csapdájába kerülnek. Hiszen ha mindez csak egy kivételes lángelme "csalása" lenne, aki ráadásul semmilyen előnyét nem élvezte a csalásnak, amit azért követett el, hogy egy ellene lázadó népet olyan erkölcsi és szellemi magasságba emelje, amely kiemelkedik a környező népek közül, nehéz helyzetbe kerülnénk, ha magyarázatot akarnánk találni rá. Ha mindez "csak" Mózes hatalomvágyából született csalás lenne, Mózest olyan csodalénynek kellene tartanunk, amilyen sem azelőtt, sem azóta nem volt.

A Tízparancsolat előképeiről ugyanis tudjuk, hogy azok többnyire mágikus céllal fogalmazódtak meg. Azt ugyanis mindenki tudta, parancsolatok nélkül is, hogy mi a helyes. Betartani viszont csak akkor akarta, ha félt, hogy különben megbüntetik, vagy valamilyen csapás éri. A szíriai ráolvasásoknál is pontosan lehet tudni, hogy a mágikus szavak az istenség befolyásolására szolgáltak, nem arra, hogy az ember magától legyen jó azért, mert úgy szép embernek lenni. Igaz, Hammurapi törvénykönyve, amely valószínűleg nem az első volt az állami törvényalkotás történetében nem mágikus célt szolgált. Csakhogy jól megfigyelhető a különbség is. A királyi törvények ugyanis egy többé-kevésbé humánus uralkodó politikai rendelkezései voltak arra, hogy fenntartsák a rendet az országban, de anélkül, hogy a leghalványabb kísérletet tették volna az emberek tényleges megjavítására. Szigorú büntetéseket helyeztek kilátásba azok számára, akik gyilkoltak, loptak, vagy csaltak, de csak akkor, ha rajtkapták őket. Azt viszont, hogy az ember gyerekkorától úgy nevelődjön, hogy ne is akarjon bűnt elkövetni, ezek a törvények nem tűzték célul maguk elé. Ahhoz túlságosan "modernek" voltak. Arra viszont jó például szolgálnak, hogy ugyanazt az általános igazságérzetet képviselik, mint amire a Tízparancsolat is épül. Vagyis azt, hogy mi a jó, nem Mózesnek kellett felfedeznie, sőt, még csak nem is Istennek kellett közölnie velük. Isten arra hivatkozott, amit az emberek már amúgy is tudtak, ezért van olyan tömören megfogalmazva a Tízparancsolat. És ezért foglalkozik annyit Istennel: a bálványimádás ugyanis a legtöbb bűn forrása volt.

A Tízparancsolat megtartásának célja nem a túlvilági üdvösség elnyerése, vagy az ártó szellemek elűzése volt, hanem egy becsületes, "tiszta" emberekből álló nép összekovácsolása. Mint láttuk a szombat parancsolata estében, éppenséggel arra irányult, hogy mindenféle babonát, bálványimádást száműzzön, és igazságos, gondoskodó társadalmat hozzon létre.

Ezért van az, hogy a Lukács könyvében szereplő Négy boldogság a gazdagokat ostorozza. Már a próféták könyvei is tele voltak kegyetlen, zsarnokoskodó gazdagokkal és urakkal, és éppen az ő bűneik taszították Izraelt annyiszor halálos veszedelembe. Ezért, ahogy a Tízparancsolat, úgy a Hegyi Beszéd sem a túlvilági üdvösség elnyerését segítő tanácsok tárháza, hanem a földi élet tiszteletét és szentségét akarja kifejezni. Fel akarja emelni az embereket az Ember szintjére. Ehhez azonban az kell, hogy a Törvények a szívünkbe legyenek írva, ahogy arról Pál apostol csodálatosan logikusan érvel majd leveleiben, és ahogyan már maga Mózes is többször hangsúlyozza, ahogy arról majd a megfelelő helyen szó lesz. Jézus korában azonban - akárcsak ma - a Törvényt betű szerint akarták értelmezni, mert az élet már annyira kusza lett, hogy nehéz volt benne pusztán a szívükre hagyatkozva kiigazodni.

Érdekes dolog a "betű szerinti" és a "törvény szelleme szerinti" szembeállítás kérdése. Attól ugyanis, hogy valaki a törvény szelleme szerint akarja értelmezni valamely törvényt, még a "törvény betűi" nem vesztik érvényüket, de erről majd később.

A Tízparancsolattal részletesen fogok még foglalkozni a következő fejezetben is. Ezért most csak annyit teszek hozzá, hogy már az Ószövetségben sem csak tíz parancs létezett. A "szemet szemért" elv, vagy a felebaráti szeretet parancsa nem szerepelt a Tízparancsolatban, pedig mindenki ismerte, és fontosnak tartotta. Ezért fontos az, hogy Máté közvetlenül a Hegyi Beszéddel összefüggésben tárgyalja Jézusnak azokat a mondásait, amelyek az Ószövetség egyéb tanácsaival, vagy parancsolataival foglalkoznak.

A szombatról szóló fejezetben láttuk, hogy Jézus szándékosan gyógyított szombaton. Ezzel készakarva sértette meg a Tízparancsolat egyik legfontosabb pontját. Mint ahogy akkor arra utaltam, nem ez az egyetlen parancsolat, amelyet Jézus kiforgatott.

Arra, hogy a Hegyi beszéd a Tízparancsolat jézusi változata, egyértelműen utalnak a következő szövegek, amelyek egy-egy parancsolatot szednek darabokra. Ezeket általában nem szokás a Hegyi beszéd részeinek tekinteni, holott, mint látni fogjuk, bennük van a lényeg. Ezeknek a szövegeknek egy jelentős részét Máté egyértelműen hozzá is köti a Hegyi beszédhez.

Lássuk, hogyan szedte darabokra Jézus a Tízparancsolat szövegét. Az ötödik parancsolat ugyanis így szól: Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked. Na és mit mond erre Jézus?

A hatodik parancs így szól: Ne ölj! Mit mond erre Jézus?

A hetedik parancs: Ne törj házasságot. Ezt Jézus rendkívüli módon megszigorítja:

A nyolcadik parancs: Ne lopj!

Erre Jézus külön nem tér ki, de egy helyen ezt mondja:

(Bár a szakirodalom szerint a nyolcadik parancs eredetileg azt tiltotta, hogy szabad embert eladjanak rabszolgának, de ezt Jézus kortársai nem feltétlenül tudták.)

A kilencedik parancs: Ne tégy hamis tanúságot embertársad ellen! Jézus szerint:

A tizedik parancsolat: Ne kívánd embertársad feleségét! Jézus mit mond erre?

Jézus tanítása egy sor olyan, a szokásjogon alapuló törvényt is megváltoztatott, amelyek nem szerepeltek a Tízparancsolatban, de az ószövetségi iratokban, főleg a bölcsességi irodalomban követendő magatartásként szerepeltek. Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, égetést égetésért, sebet sebért, kék foltot kék foltért. (2Móz. 21,24-25.)

A tanács logikus, és bizonyos mértékig igazságos is, az igazságszolgáltatás mind a mai napig erre épül, csak nem vallják be. Ezzel szemben mit mondott Jézus?

Ez utóbbi azokkal a tanácsokkal perlekedik, amelyekben a bölcs és nyugodt élet alapkövének számított, hogy nem szabad kölcsönt adni, mert megrontja a barátságot. Sirák fia könyvében külön veszélyes dolog gazdag, vagy hatalmas embernek adni kölcsönt, mert az olyan, mintha eleve ajándékba adtad volna, úgyse kapod vissza. Jézus tehát minden megszokott, vagy éppen szentnek tekintett parancsot, szabályt kiforgatott.

Ha a korabeli főbb filozófiai irányzatok tükrében nézzük a Hegyi Beszédet, érdekes ellentmondást látunk. Sztoikus hangvételben hirdeti a hedonizmust. A korabeli nézetek szerint az ember csak a földön lehetett boldog, vagy boldogtalan, amikor a túlvilágra került, pontosabban az alvilágba, ott általában örök egyhangúság uralkodott. Az egyiptomiak képzete a túlvilágról eléggé materialista volt, legfőbb gondot az okozta nekik, hogy "odaát" ne kelljen dolgozni. A görögök alvilága kimondottan siralmas, még az elíziumi mezők képzete se túl szívderítő: csak úgy lehetnek boldogok az ottani lelkek, hogy nem emlékeznek semmire. A buddhista nirvána pedig csak az emberi személyiség érthetetlen meghaladása és megszűnése révén tudta elképzelni a harmóniát. A zsidóság hite ezekhez képest eleven és gazdag volt: aki Ábrahám kebelére jutott, minden jóban részesült, örök nevetés, vidámság jutott osztályrészéül, és megőrizte személyiségét. A Messiás örökké tartó uralma idején a napfényes Földön élnek majd boldogan a kiválasztottak, és nem halnak meg soha. A zsidó Isten-ismeret volt az egyetlen, ami egy olyan tökéletes létező gondolatát hordozta, amely ugyan felfoghatatlan, nem lehet róla szobrot csinálni, mert nem is test, ám mindenben olyan, mint mi, csak mindenben végtelenül tökéletesebb.

Az Ószövetség könyvei között azonban nem Jób könyve az egyetlen, amely filozófiai, etikai ellentmondásokkal foglalkozik. A Prédikátor könyve gyakorlatilag az ateizmusig jut el, amikor azt mondja:

Bár a könyv sokat hivatkozik Istenre, az élet ellentmondásaira nem tud választ adni: az se ér semmit, ha jók vagyunk, mert az se több hiábavalóságnál.

Legfőbb teendőnk a földön, hogy dolgozzunk, legyünk tisztességesek, együnk, igyunk, örüljünk a feleségünknek, és tiszteljük Istent, mert minden tőle van, bár minden hiábavalóság. Talán valamely korabeli görög, esetleg egyiptomi írás hatott a könyv szerzőjére. Egyiptomban is eljutottak az ateizmusig, bár azt a fogalmat, amit ez a szó jelöl, nem értették volna meg (Kákosy). A Prédikátor könyvének szerzője megpróbálta ezt a természetes kételyt a vallás segítségével meghaladni, ám ez nem nagyon sikerült.

Josephus Flavius, amikor összefoglalja a korában létező vallási irányzatokat, maga is hangsúlyozza, hogy az általa nem kedvelt szadduceusok filozófiája mennyire hasonlított a görög gondolkodásra, főleg az epikureusokéra. A farizeusokat részben hasonlónak vélte a sztoikusokhoz. Farizeus létére az esszénusokkal foglalkozott a legtöbbet, akik miszticizmusukkal a legközelebb álltak a vallás eredeti szelleméhez.

A zsidó teológia ugyanakkor mindig is fölötte állt a görög filozófiának, amely a legkülönfélébb költői hasonlatokat agyalta ki egy alapvetően felfoghatatlan ellentmondás feloldására: minden látható dolgot valami láthatatlan dolog határoz meg, vagy lényegre törőbben: minden, ami látszik mozog, pedig akkor nincs semmi. (Erre találta fel Demokritosz az atomelméletet, amivel azonban csak még nagyobb ellentmondásra jutott, hiszen hogyan lesz az atomok véletlen találkozásaiból törvényszerűség, de erről majd egy másik könyvben fog írni, valaki más.)

Nem véletlen, hogy az az önpusztítás határáig menő hivatástudat, ami a keresztények sokaságát vette rá akkoriban a legszörnyűbb halál önkéntes vállalására is, feltartóztathatatlanul terjedt egy olyan világban, ahol az emberek beleuntak az epikureus és sztoikus tétlenség zsákutcájába (még azok is, akiknek fogalmuk sem volt a filozófiáról). Jézus egyszerre tanította a beletörődést és a lázadást, a teljes szabadságot, mint teljes önfeláldozást, méghozzá nem úgy, mint a farizeusok, akik patikamérlegen méricskélték, mikor mi a teendő, hanem úgy, hogy közben mindezt egy menyegzői mulatsághoz hasonlította, akár a kereszten, vagy a vadállatok előtt is. Érthető volt ez az üzenet? Nem, viszont vonzó volt.

Az azóta eltelt ezer évek alatt kialakult az a beidegződés, hogy Jézus szavai kizárólag az Utolsó Ítélet utáni világra vonatkoznak, vagyis eszkatologikusak. Azért kell az embernek jónak lennie itt a földön, hogy bejusson az örök boldogság országába. Flusser azonban joggal hívja fel a figyelmet arra, hogy ez nem így volt. Jézus szavai ugyanúgy vonatkoztak a földi boldogság elérésének lehetőségére, mint a Tízparancsolat, illetve maga a zsidó vallás, hiszen a messiási uralmat - annak minden eszkatologikus mellékízével együtt - a korabeli felfogás valamiféle evilági állapotnak képzelte el. Erről tanúskodik a Nikodémussal folytatott párbeszéd, de ez árad az esszénusok írásaiból is. Jézus ezt a szemléletet nem utasította el, az általa hirdetett Tízparancsolat a földön eltöltendő élet boldogságának "titka" is volt. Mert az Isten országa közöttetek van. (Lk. 17,21.)

Mielőtt lezárnám a fejezetet, vessünk még egy pillantást az egész jelenetre. Jézus, Mózest utánozva felmegy egy hegyre imádkozni, ahonnan úgy jön le, mint a választott nép vezetője, amit a kiválasztott tizenkét apostol testesít meg. Ezután felmutatja a jelképes kőtáblát, vagyis elmondja, kik tartoznak Istenhez, ők a boldogok, és kik nem, nekik aztán jaj. Egyúttal "megreformálja" a Tízparancsolatot. Ezek után nem csodálkoznék azon, ha a Hegyi beszéd direkt nem egy hegyen hangzott volna el...

Jézus, mint láttuk, külön is foglalkozott a Tízparancsolat egyes pontjaival, sőt olyan törvényeket is felsorolt, amelyek nem voltak benne, a "szemet szemért, fogat fogért" elv, a jótékonyság kérdése, az ítélkezés, vagy a tűrés kérdése: a rosszat jóval kell viszonozni. Tanítása nem csupán új volt (ezt ma már nehéz átérezni, pedig így van), hanem provokatív. Messze, radikálisan meghaladja a Tízparancsolatot, van, amit megnehezít, van amit eltöröl, van amit kiegészít, de nem hagy követ kövön. Nem lehetett könnyű követni, de talán még felfogni sem. S mégis mi a tanulság, amit kicsit később hozzáfűz?

Jézus tehát egyszerűen eltörölte a mózesi vallást. Mindazt, ami annak alapját, vagyis a Szövetség tárgyát képezte, szétboncolta, feldarabolta, kiforgatta és kigúnyolta. Csak az a kérdés, mit rakott össze belőle? Egy másik vallást?

A Miatyánk születéséről, amit a keresztények legfontosabb imájuknak tartanak, érdekes módon szintén csak Máté és Lukács számolnak be, de nemhogy János, hanem Márk sem említi. Pedig ez az egyetlen "hivatalos" ima létezik, amit maga Isten Fia szentesített. A Miatyánk keletkezését Máté a Hegyi Beszédhez kapcsolja, Lukács szemmel láthatóan nem tudta, mikorra tegye, de ő is úgy gondolta, hogy ez még valamikor az események elején történt.

Jézust egyszer, még tanításának kezdetén megkérték a tanítványai, hogy tanítsa meg őket helyesen imádkozni. Lukács ezt írja:

Máté így írja le, amit Jézus mondott:

A jelenetből tehát kiderül, hogy Keresztelő János is tanított egy imát a követőinek, sajnos azonban azt nem ismerjük. Az is kérdés, vajon a Miatyánk összefügg-e azokkal az imákkal, amiket Jézus magányba vonultan mondott? Ő mindig kérte valamire az Atyát, tanítványainak azonban azt mondja, fölösleges kérni bármit is, hiszen az Úr mindent tud.

Máskor azonban - Lukácsnál ez közvetlenül a Miatyánk után szerepel - Jézus azt mondja tanítványainak, hogy kérjenek Istentől, méghozzá fáradhatatlanul. Kifejezetten azt mondja, hogy zaklassák az Urat, mint az alkalmatlankodó barát, vagy mint a követelőző özvegy a bírót. Itt valami ellentmondás van. Meg kell tehát vizsgálnunk, hogy mi az ima egyáltalán.

Mint tudjuk, a keresztények között általánosan elterjedt, hogy imádkoznak másokért. Imádkoznak a hazáért, szeretteikért, néha még ellenségeikért is, imádkoznak egyedül, és imádkoznak csoportosan, misén, vagy anélkül. Az imának tehát van egy olyan szerepe, hogy az ember bármikor, ha annak szükségét érzi, Istenhez fordulhat a kéréseivel. Ilyenkor "négy szem közt" lehet Istennel, de nem illik olyasmit kérni, ami csak önmagára vonatkozik. Ettől némileg különbözik az, amikor a keresztények közösen, a mise során fordulnak Istenhez. Ennek szigorúan meghatározott rendje van.

Mi is történik egy keresztény misén? A mise lényege az áldozatbemutatás. Ezt általában a következő fejezetek előzik meg: Istenhez fordulva megbánják bűneiket, a pap felolvas egy részt a Szentírásból, ehhez kapcsolódóan prédikációt tart, vagyis értelmezi az Írást, közösen imádkoznak (ilyenkor mindig elhangzik a Miatyánk), majd ezután következik az áldozat felmutatása. Utána, aki mise előtt gyónt, közvetlenül is részt vehet az áldozásban: magához veheti az Úr Testét, helyenként vérét is, ostya, illetve bor formájában. Mindezek közben több ima, illetve zsoltár is elhangzik, minden felekezetnek megvan a maga miserendje.

Mindezekből látható, hogy az egész keresztény mise alapvetően a zsidó nép Isten - tiszteletéből származik. Láttuk, szombaton szokás volt, hogy a zsinagógában a magát arra érdemesnek tartó férfi felolvas egy részt a Szentírásból, majd azt értelmezve (lefordítva) prédikálni kezd. Az is tudott dolog, hogy minden ünnepen, meghatározott sorrendben, otthon is, de a Templom udvarán is zsoltárokat énekeltek. Az ima szerepét tehát elsősorban a zsoltárok képviselték az ókorban. A zsoltárok hol Izrael népének sorsával, hol a Messiás eljövetelével foglalkoznak, hol a beteg, haldokló, szegény, üldözött ember fájdalmát, bűnbánat fejezik ki, s fordulnak Istenhez segítségért. A vallási szövegek legfontosabb rétege azonban Isten dicsőségét fejti ki. Ezek közül a legfontosabbak a "Halljad Izrael!" kezdetűek.

Mózes Törvénye kezdődik ezekkel a szavakkal:

Magát a Tízparancsolatot is ezek a szavak vezetik be, ahogyan arra maga Jézus is hivatkozott, amikor egy írástudó kérdésére elmondta, mi a legfőbb parancs:

Csakhogy a Tízparancsolat első két pontja így hangzik: "Ne legyenek más isteneid énelőttem!" és: "Ne csinálj magadnak faragott képet!" Jézus tehát meglehetősen "szabadon" értelmezte a Tízparancsolatot, amikor mindössze két parancsra redukálta, amiből a második ráadásul nem is a Tízparancsolatban szerepelt, az írástudó mégis helyeselt neki. (Igaz, csak az első pontra reagált.) A Tízparancsolat lényege tehát a szeretet, szeretni kell Istent, és szeretni kell egymást. Ám Jézusnak ez a "szabadsága" természetesen nem önkényes, ugyanis az alábbi szentírási részekre hivatkozik. Az első pont, mint már láttuk, Mózes hatodik könyvében van.

A másik pont a Léviták könyvében található:

Talán fölöslegesnek tartják, hogy ilyen hosszasan idézek egyes szövegeket, azokat a részleteket is, amelyek nem tartoznak szorosan az adott tárgyhoz, de higgyék el, nem azért teszem, hogy hosszabb legyen a könyv. Nagyon fontos ugyanis, - még ha külön nem is hívom fel rá mindig a figyelmet -, hogy milyen szövegkörnyezetben hangzanak el azok a szavak, amelyeket idézek.

A Leviták könyvéből való idézet világosan mutatja, hogy a Tízparancsolat nem volt mindig tíz. A mindennapi élet változásai már akkor is szükségessé tették, hogy a parancsolatokat részletezzék. Mai szemmel talán furcsának tűnik, hogy egymás szeretetének parancsa egy szövegben szerepel a barmok pároztatásával, vagy a különféle magok vetésének tilalmával, csakhogy nem szabad elfelejtenünk, hogy ezeknek akkor szimbolikus jelentésük volt. Mindennek a tisztaságra, a lelki és testi értelemben vett tökéletességre kellett irányulnia, ezért el kellett különülni a bűnös világtól, és ez a mindennapi élet legapróbb részleteire is kiterjedt. Azoknak pedig, akik azt hiszik, hogy túlhaladta az idő az ilyen dolgokat, figyelmébe ajánlom azt a kérdést, hogy vajon egészséges-e - testileg és lelkileg egyaránt - a géntechnika.

Jézus tehát az írástudó kérdésére két, egymástól elég távol eső, ám tartalmilag szorosan összefüggő parancsot mond: Szeresd Istent és szeresd az Embert! Mint tudjuk, ő az egymás szeretetére vonatkozó parancsot azzal is kiegészítette, hogy ellenségeinket is szeretni kell, hiszen ők is embertársaink. Ezt az írástudó talán nem tudta, a fenti jelenet erre nem is tér ki, azt viszont ő is elismerte, hogy ezek a legnagyobb parancsok.

Ha már ennyit kalandoztam a Miatyánk ürügyén a Tízparancsolat körül, azt is elárulom, hogy miért. Izrael legszentebb szövegei - mint mondtam -, a "Halld Izrael" kezdetűek, amelyek a Törvényt vezetik be. Ezeknek minden istentiszteleten el kellett hangozniuk. Ugyanúgy, mint a Miatyánknak a keresztényeknél.

Ám a párhuzam a Miatyánk és a Tízparancsolat között nem csak emiatt nyilvánvaló. Van azonban egy apró nehézség, nevezetesen az, hogy Máté és Lukács nem pontosan ugyanazt a szöveget adják meg a Miatyánkhoz. (Miért is adnák?) Lássuk tehát a két változatot.

Lukácsnál azonban csak ennyi:

Haag szerint az eredeti szöveghez Lukácsé állhat közelebb, mert teljesen kizárt, hogy bárki vette volna a bátorságot ahhoz, hogy lerövidítse az imát, ha az hosszabb lett volna (J.Jeremias szövegét idézi). Azt, hogy a Jézus által közölt ima szövege eredetileg rövid volt, alátámasztja Máté bevezetése, ahol, mint láttuk, Jézus azt mondta, hogy ne szaporítsuk a szót, mint a pogányok. Csakhogy az a két hiány, ami Lukácsnál Máté szövegéhez képest jelentkezik, mással is magyarázható. Az első hiány ez: Lukács nem mondja, hogy legyen meg Isten akarata. A második hiány pedig ez: Lukács nem mondja, hogy szabadítson meg a gonosztól. Csakhogy nekem az a gyanúm, hogy az eredeti szöveg utalt ezekre. Ugyanis, ahogy senki nem merte volna megtenni, hogy lerövidítse a szöveget, úgy ahhoz se nagyon lehetett volna bátorsága valakinek, hogy fölöslegesen kipótolja. Főleg azután, hogy előtte ez áll: "ne beszéljetek fölöslegesen".

Haag szerint az eredeti, arámi szöveg így hangozna, mai fordításban:

A Kaddis tizenegyedik imájában olvasható egy párhuzamos rész:

"Nagy neve legyen fölséges és szent a világon, amelyet akarata szerint teremtett, és királysága érvényesüljön életetekben és napjaitokban, valamint Izrael egész népének életében". (KLX)

A Kaddis tizenkilenc imát tartalmaz, amelyet a vallásos emberek naponta elmondhatnak. Ennek jelentős része már Jézus korában is a mai formában létezett. Ezt lehet tehát leginkább a Miatyánk elődjének tekinteni. Érdemes megtekintenünk az imák témáit (a KLX alapján):

1. Áldja Istent, mint az atyák Istenét, aki az utódok számára Megváltót hoz. 2. Gondoskodik az élőkről. Betegeket gyógyít, szegényeket védelmez, és a "porban alvókhoz" hűséges marad: megeleveníti a halottakat. 3. Ezért trónusa előtt dicsőítsék őt a szentek, az angyalok. 4. Isten ad ismeretet, belátást és értelmet, éspedig a Tóra által. 5. Isten ad bűnbánatot, Hozzá való visszatérést. 6. Könyörgés bűnbocsánatért. 7. Könyörgés azért, hogy Isten tekintsen nyomorúságunkra, harcolja harcunkat, és váltson meg minket hamarosan az Ő nevéért. 8. Könyörgés a nép betegeinek gyógyításáért. 9. Könyörgés jó termésért. 10. Könyörgés szabadításért és a szétszórtságban élők összegyűjtéséért. 11. Könyörgés a jog és igazság érvényesüléséért, igaz bírákért és tanácsosokért. 12. Könyörgés a hitszegők megbüntetéséért. (A későbbi variánsok a nócörím "keresztyének" és míním "eretnekek" szót is hozzáteszik.) 13. Imádság az igazak oltalmazásáért és megjutalmazásáért (beleértve a prozelitákat is). 14. Könyörgés Jeruzsálem és a Templom felépüléséért, a dávidi királyság helyreállításáért. 14/a. Imádság Jeruzsálem és a Templom újjáépüléséért. 14/b. (= 15.) Imádság Dávid sarjadékának kihajtásáért, hatalomra jutásáért. 15. (= 16.) Könyörgés Isten irgalmáért. 17. Könyörgés az áldozati istentiszteletek helyreállásáért és Isten jelenlétéért a Sion-hegyen. 18. Hálaadás Istennek, Aki csodálatosan őrzi híveinek testét, lelkét. 19. (papi áldás) Könyörgés békéért, Isten orcájának világosságáért, a Tóráért, a szeretetért és kegyelemért, igazságért, irgalomért, Isten áldásáért.

A Miatyánk és a Kaddis közötti terjedelmi különbség (még ha a Kaddis mai formája nem is azonos azzal, ami Jézus idejében létezhetett), felveti azt a kérdést, hogy vajon Máté szerint Jézus a zsidókat nevezte volna pogányoknak, akik túl sokat beszélnek? Erre azonban nem tudok válaszolni.

Tehát a Kaddisban voltak, vagy lehettek olyan szövegek (egy biztosan volt), amelyek előképei a Miatyánknak. Mit akar akkor a különbség kifejezni?

A válasz nyilván az, amit többször idéztem, hogy Jézus szerint fölösleges sokat magyarázni, Isten tudja, mire van szükségünk. De miért imádkozzunk akkor egyáltalán?

Erre egyetlen válasz lehetséges: önmagunkért. Vagyis egészen pontosan azért, hogy méltók legyünk mindarra, amit Isten nekünk szánt. Ha Isten nekünk akarja adni ajándékait, nekünk is fogja adni, ha nem leszünk rá méltatlanok. Tehát egyedül azért kell imádkozni, hogy méltók legyünk rá. Ezért viszont kell is! Ha ugyanis azt hisszük, hogy majd mi magunktól leszünk olyan tökéletesek, ahogy Isten szeretné, gyakorlati értelemben is tévedünk, de ami ennél fontosabb: kétségbe vonjuk Isten ránk is kiterjedő hatalmát. És amikor ezt tesszük, voltaképpen abba a bűnbe esünk, amibe Bábel tornyának építői: amikor a saját erőnkből akarunk egyenrangúak lenni Istennel, voltaképpen nagyobbnak képzeljük magunkat. Isten azonban ezt nem szereti, de nem azért, mert féltékeny, ahogy az Ószövetség - egyébként joggal - írja, hanem mert tudja, hogy ezzel csak magunknak ártunk. Pontosabban nem csak magunknak, hanem egymásnak. Ezért bűn a gőg.

Tehát hogyan leszünk méltatlanok Isten ajándékaira? Úgy, ha nem hiszünk Benne, ha bűnösök vagyunk, ha a gonosz hatalmába kerülünk. Vagyis nem tartjuk meg Isten Parancsolatait. Az egyetlen igazi ima tehát nem lehet más, mint a Tízparancsolat megfordítása: kérünk Téged, Isten, add meg, hogy teljesíthessük Törvényedet.

Mint láttuk, Jézus meglehetősen szabadon bánt a Tízparancsolattal. Bátran megtehette, hiszen az Ószövetség szerzői is elég szabadon bántak vele. Jézus azonban ahelyett, hogy túlbonyolította volna, mint ők, leegyszerűsítette: Szeresd Istent és szeresd embertársadat.

Ez a Miatyánk alapképlete: az első rész Istenről, a második rész az emberről szól. De hát nem ugyanígy van ez a Tízparancsolatban is? Az első fele Istenhez való viszonyunkat, a második pedig az egymáshoz valót fejezi ki.

Most nézzük a Miatyánk első felét:

Első látásra úgy tűnik, mintha itt egy megszólításról lenne szó, sőt, egy boríték megcímzéséről, hiszen még a lakcímét is megadjuk. Csakhogy a szöveg nem ezt jelenti. A Miatyánk első mondata hitvallás: elismerem, hogy Isten van, méghozzá nem csupán az égben, hanem a Mennyországban, ami a megígért jutalmunk, ha méltónak találtatunk rá. Vagyis: nincsenek más isteneim Teelőtted! Ráadásul ez a hitvallás azt is kifejezi, hogy Isten valamennyiünk atyja. A második mondat ígéret: megszenteljük a Neved. Vagyis: nem lesznek bálványaink, és megtartjuk az ünnepedet! A harmadik és negyedik parancsolat helyett azonban ez áll: jöjjön el a Messiás uralma, amelyben Isten akarata érvényes mindenkire. A harmadik pont tehát kérés formában elmondott hitvallás: hiszem, hogy eljön a Messiás uralma! Ez is része volt a Kaddisnak. A negyedik pont részben ugyanezt fejti ki, részben viszont általánosabb hitvallás: hiszem, hogy minden Isten akaratától függ! Ez is benne volt a legszentebb iratokban. A Tízparancsolat első három parancsa tartalmazta is ezt a hitvallást.

Ezek a kérések együtt fejezik azt, amit Jézus az első parancsnak nevez: Szeresd az Istent!

A Miatyánk másik fele így hangzik:

Az első mondatnak semmi köze a Tízparancsolathoz. Legalábbis látszólag. Azt kérjük, hogy Isten gondoskodjék rólunk, de kérésünk szerény, nem luxusjachtot és magánrepülőt kérünk, hanem a mindennapi megélhetést. Ám ez a kérés azt is jelzi, hogy nem akarjuk elkövetni azokat a bűnöket, amiket a Tízparancsolat említ, nem akarunk se ölni, se lopni, se hamisan esküdni. A következő mondat megerősíti ezt: ha vétkeztünk is, bocsásd meg, mi már meg is bocsátottunk azoknak, akik vétkeztek ellenünk.

Az utolsó két kérés, akár hiszik, akár nem, a szexuális csábításra vonatkozik. Gondolom, ezt eddig is sokan sejtették. Ám a Tízparancsolattal való párhuzam miatt ez egészen biztos. Abban ugyanis a házasságtörés (paráznaság) elég fontos szerepet kapott. Nem csak a konkrét házasságtörés volt tilos, hanem még a kívánság is. Jézus maga is mondta ezzel kapcsolatban, hogy jobb fél szemmel bemenni az örök életre, mint az örök kárhozatra jutni két szemmel.

A második négy kérés tehát a második legfontosabb parancsolatot képviseli: szeresd embertársadat!

A Miatyánk és Tízparancsolat közötti összefüggés szempontjából nehézséget okoz a számok eltérése. A Miatyánk nyolc pontot tartalmaz, ezek első fele hitvallás, a második fele kérés, míg a Tízparancsolat első négy pontja vonatkozik a hitvallásra, a többi hat pedig a földi élet szabályaira. Ha viszont a Nyolc boldogsággal hasonlítjuk össze, - mint arra utaltam, bármennyire is Lukács szövege tűnik "eredetibbnek", kizárt dolog, hogy Jézus szavai ne utaltak volna azokra a dolgokra is, amelyeket Máté említ -, nem találjuk meg az egyes pontok közötti párhuzamot.

Hogy is van ez? A Hegyi Beszéddel kapcsolatban azt írtam, hogy Jézus "felrobbantotta" a Tízparancsolatot, most pedig azt állítom, hogy a Miatyánk a Tízparancsolat "megfordítása"? Ha egyszer eltörölte a Tízparancsolatot, miért alapozta rá a legfontosabb imát?

Ha figyelmesen olvassuk Máté evangéliumát, szembeötlik egy bekezdés, amelyet talán még sokszor fogok idézni:

No de, ha ez ilyen szépen, szó szerint benne van a Szentírásban, méghozzá a "Bizony mondom nektek" kifejezés által hitelesítve Jézus valóban elhangzott szavaiként, hogy veszem én a bátorságot ahhoz, hogy azt állítsam, Jézus darabokra szedte a Tízparancsolatot?

Az előző fejezetben azonban már tulajdonképpen válaszoltam erre. A törvény szelleme ugyanis soha nem mond ellent a törvény betűjének. Attól, hogy egyesek ki akarják facsarni a törvény szavait, attól azok a szavak még igazak maradnak, amelyekből kiolvasható a törvény lelke is. Ám néha szükség van arra, hogy pont ezért szedjük darabokra a törvény szavait. Azért, hogy amikor újra összerakjuk őket, az igazi jelentésük jelenjen meg. Amikor tehát Jézus leegyszerűsítette a Tízparancsolatot, nem törölte annak egyetlen sorát sem, sőt, mint láttuk, olyan parancsokat is belevett, amelyek eredetileg máshol kaptak helyet. Ám üres szavak helyett lélekkel töltötte meg őket, ezt fejezte ki a Miatyánk.

Az apostolok kiválasztása és a Hegyi Beszéd után új korszak következett. Dicsőséges, szinte felhőtlen időszak, amikor Jézus és tanítványai járták az országot, és hirdették Isten Új Szövetségét. Az ebben az időszakban történt csodás események jelentősége nem csak önmagukban nagy, hanem azért is, mert nyilván sok-sok hasonló esemény közül emelkednek ki sziklaoromként.

A címben említett két esemény, amelyek szorosan összetartoztak, a három szinoptikusnál egészen eltérő helyeken szerepel. Máténál Máté meghívása után, Márknál és Lukácsnál a gerazai ördöngös után. Mivel azonban az időrend ebben az esetben nem döntő, én itt tárgyalom. Valószínű ugyanis, hogy az apostolok kiválasztása után történt, ám még eléggé korán, hiszen egy zsinagóga elöljárója mutatkozik Jézus hívének.

A jelent azzal kezdődik, hogy Jairus, a zsinagóga vezetője a házához hívja Jézust és tanítványait, hogy gyógyítsa meg a lányát. Ők tehát elindultak, ám közben olyan váratlanul történt csoda, hogy maga Jézus is csak utólag vette észre.

Ez volt a vérfolyásos asszony esete.

Útközben a tömeg majdnem agyonnyomta (Jézust). Volt ott egy asszony, aki tizenkét év óta vérfolyásban szenvedett. Már egész vagyonát ráköltötte az orvosokra, de egy sem tudott rajta segíteni. Hátulról hozzáférkőzött, megérintette ruhája szegélyét, és abban a pillanatban elállt a vérfolyása. Jézus megkérdezte:

Honnan tudták, hogy mit gondolt magában a vérfolyásos asszony? Természetesen onnan, hogy a csoda után ijedten magyarázkodni kezdett, és elmondta. Jézus meghatódott a hitén. Ám a gyógyítás egészen különleges, hiszen, Jézus nem is tudta, hogy mit csinál, utólag érezte meg, hogy történt valami. Itt is a gyógyulást kérő hatalmas hite játszotta a döntő szerepet, de anélkül, hogy Jézus tudott volna róla! Mint egy automata. Ezért is humoros az a mozzanat, ahogy Jézus megkérdezi, ki érintette meg, holott rengetegen lökdösték, tapogatták.

A vérfolyásos asszony betegsége nem csupán egészségügyi szempontból volt tragédia a számára. A menstruációs időszakban a nőket tisztátalannak kellett tekinteni. Képzeljük el, mekkora tragédia lehetett ennek az asszonynak, akinek talán gyerekei sem voltak, hogy nem vehetett részt egyetlen ünnepen sem, nem élhetett normális életet, gyakorlatilag kiközösített volt, mint a leprások. Nyilván ez volt az oka annak is, hogy csak titokban mert a tömeg közé furakodni, pláne akkor, amikor egy köztiszteletben álló elöljáró háza felé igyekeztek.

A csoda leírása elgondolkodtató. Emlékeznek még, amikor azon töprengtem, mit jelentett az, hogy amikor egyszer hajóval keltek át a Genezáreti tavon, azt írták, hogy "úgy, ahogy volt" vitték magukkal, és ő el is aludt a bárka végében? Előtte nagy sokaságot gyógyított. Itt pedig azt mondja, érezte, hogy "erő áradt ki" belőle. Ezek szerint a gyógyítás valóban kimerítő lehetett. De van itt még egy érdekesség. Ha olyan sokan lökdösték és tapogatták, hogy lehet, hogy csak a vérfolyásos asszonynál érezte meg, hogy erő árad ki belőle? Nekem úgy tűnik, hogy erre csak egy magyarázat lehetséges. Jézus ugyanis valószínűleg vigyázott arra, hogy senkit ne gyógyítson meg automatikusan, aki hozzáér. Nem azért, mert takarékoskodott az energiájával, hanem mert a gyógyításnál mindig feltétel volt, hogy a beteg higgyen. Erről minden esetben meg akart győződni, pontosabban azt akarta, hogy mindenki hallja, aki ott van. Azoknál tehát, akikről tudta, hogy hozzáérnek, szándékosan nem tett csodát, ám a vérfolyásos asszony (szegénynek nem jegyezték fel a nevét?) titokban érintette meg, direkt vigyázott, hogy őt ne lássa a Mester. Persze az is lehet, hogy nem így volt, Jézus csak azért mondta, amit mondott, mert azt akarta, hogy mindenki tanúja legyen a csodának, hiszen, mint láttuk, elég jól látott, sőt hallott távolba is, a gondolatolvasási képességeiről nem is beszélve. De az is lehet, hogy most tényleg nem figyelt, annyira el volt foglalva a tömeggel.

Most lássuk Jairus esetét.

Itt tehát megint egy "típusos" gyógyítással van dolgunk. Három szempontból is tipikus. Először is, a gyógyítást kérő feltétlenül hisz abban, hogy Jézus képes a csodára. Másodszor távolból gyógyít, mint a királyi tisztviselő és a kafarnaumi centurio esetében. Harmadszor: egy gyereket gyógyít meg. A történet egyik tanulsága az, hogy Jézussal szemben még a hivatalos egyház képviselői sem voltak mind ellenségesek, legalábbis eleinte, és főleg Kafarnaumban illetve környékén nem. Van abban valami érdekes, hogy ezeknek a magas rangú embereknek a gyerekét gyógyította meg, és mindhármat messziről. A vérfolyásos asszonyt ellenben olyan közelről, hogy maga sem tudta.

Ekkor fordult elő először, hogy egyedül Pétert, Jakabot és Jánost avatta be a csodába. Ennek a "szokásnak" talán az lehet az oka, hogy ők voltak az első tanítványai, akiket a barátainak tekinthetünk, és talán az is, hogy nekik különleges feladatot szánt. Ez az a három ember, Péter, Jakab és János, aki a legfontosabb eseményeknél szerepel majd, mint egyedüli tanú, a Színeváltozásnál, illetve a Getsemáni kertben történt imádkozásnál. Sajnos erről a Jakabról semmit nem tudunk meg, azon kívül, hogy I. Heródes Agrippa kivégeztette, pedig úgy látszik, Jézus szempontjából rendkívüli jelentősége volt.

Fontos még felhívnom a figyelmet arra, hogy Jézus azt mondja a lány szüleinek, nem halt meg a kislány. Ennek a következő fejezetben lesz jelentősége.

Ez az epizód két érdekes problémát is felvet. Emlékeznek még Jézus megkeresztelésére? Ott Keresztelő János, mind a négy evangélista egybehangzó tanúsága szerint Jézusról beszélt, amikor azt mondta, hogy "aki a nyomomba lép, az nagyobb nálam", itt pedig nem tudja? Csakhogy a kérdés: "te vagy-e az eljövendő", voltaképpen egy óhaj. A várbörtönben halálra készülő Keresztelő János szeretné biztosan tudni, mielőtt eltávozik a világból, hogy nem hiába élt. Vajon tényleg Jézus-e a Messiás, aki hamarosan rendet teremt ebben a gonosz világban, hogy János nyugodtan nézhessen szembe égi bírájával: ő megtette, amit kellett. Talán tanítványait akarta ezzel még most, a halál torkában is megnyugtatni: itt van, akiért éltünk.

A másik probléma a felsorolt gyógyításokban található. Jézus korai tevékenysége idején a "halottak feltámadnak" kifejezés még enyhe túlzásnak hangzik. A római százados szolgája, vagy a királyi tisztviselő fia esetében erről nem volt szó, Jairus leányáról pedig csak a ház körüli sokadalom mondta, hogy halott, és mint láttuk, a halál nem sokkal azelőtt állhatott be, mielőtt Jézus odaért, tehát legfeljebb a klinikai halál állapotában lehetett. Jézus egyértelműen azt mondta, hogy csak alszik. Az egyetlen, akit már a temetőbe vittek, a naimi ifjú volt, akinek az esetét Lukács meséli el. Lesz még szó egy fiúról is, aki halottnak látszott, holott aligha volt az, de igazi feltámasztásról majd csak Lázár esetében beszélhetünk.

Nem tudom, hogy vannak vele, de számomra a halottak feltámasztása egyfajta választóvonalat képez. Tudniillik nincs értelme. A halál Isten arra irányuló szándéka, hogy valakinek a földi pályafutása véget érjen, míg a betegség nem az, legföljebb annak eszköze. Mindegy, hogy a halált kegyelemnek, vagy éppen büntetésnek fogjuk fel, annak számára, aki hisz a Gondviselésben, a halál mindenképpen Isten szándéka szerint történik egy bizonyos időpontban és módon. Egy halott feltámasztása viszont, különösen Isten Fia által azt jelenti, hogy "bocs, tévedtünk". János evangéliuma ebben a kérdésben egyértelműen ezt az álláspontot képviseli: Lázár halálában Jézus volt a "ludas", késlekedését csak az menti, hogy előre elhatározta, most fog perdöntő bizonyítékkal szolgálni.

A "halottak feltámadnak" kifejezés tehát itt, a történet közepe táján, csupán azt a célt szolgálta, hogy a hatást növelje. Az igazság azonban ennél bonyolultabb, ez a szöveg ugyanis egy ószövetségi szöveg része volt, amely a megígért Messiás csodajeleit sorolta fel. Jézus válasza tehát voltaképpen titkos üzenet Jánosnak: "én vagyok az". Úgy is érthető persze, hogy Jézus, szokásához híven, nem bizonygatni akarja állítását, hanem tettekkel bizonyítani.

A Jézus által üzent szöveg eredetije Izajás könyvének több részében található (26.19, 29.18, 35.5, 61.1). A bénák járnak, a süketek látnak, a holtak feltámadnak: ez mind az utolsó időkre vonatkozó jóslat volt. Jézus tehát "kódolt" választ adott, mint egy kém, nem szó szerint felelt arra, amit keresztelő János kérdezett, hogy ő-e az eljövendő, hanem emlékeztette arra, amit a Keresztelő is tudott, hiszen neki is ismernie kellett a Messiás eljövetelére vonatkozó szövegeket.

A jelenet végén van még egy különösen érdekes rész:

Bevallom, sokáig nem értettem a hasonlatot. Igyekeztem utána nézni, hátha valami ószövetségi idézet, de nem találtam semmit. Így aztán megpróbáltam magam elé képzelni a jelenetet.

A piactereken gyerekek ülnek, gondolom, nyolctól tizennégy évesig, akik azzal keresnek pénzt, hogy a nászoló, vagy gyászoló csoportokhoz csatlakozva muzsikálnak nekik. Ilyen siratók feltűnésével máskor is találkoztunk, és minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy ezek gyerekek voltak és pénzért dolgoztak. Aztán, ha egész nap nem jött senki, vagy elzavarták őket, mérgesen veszekedtek, és szidták a népet.

Lehetséges, hogy hozzájuk hasonlítja az értetlen nemzedéket? De hiszen a hasonlat logikája szerint a hitetlen nemzedéket inkább a piacon áthaladó emberekhez lehetne hasonlítani, akiknek nem kellett se a vigalom, se a siratás.

Mert ezután ugye azt mondja, hogy eljött Keresztelő János, kenyeret nem eszik, bort nem iszik, s azt beszélik róla, hogy ördöge van. Eljött az Emberfia, eszik és iszik, s azt mondjátok rá, lám, milyen falánk, iszákos ember, a vámosok és bűnösök barátja. S a bölcsességet minden fia elismerte igaznak. (Lk. 7. 33-35.)

Első pillantásra azt gondolná az ember, hogy itt valamit elírtak. Hiszen a hasonlat úgy lenne világos, hogy Keresztelő János és az Emberfia a fuvolázó gyerekek, akik szomorú, illetve vidám talpalávalót játszanak, a piacon tolongó nép pedig az értetlen, "hitetlen nemzedék". Csakhogy szövegromlást általában éppen abban az esetben lehet feltételezni, ha valami túl logikus, ám valószínűtlen, hiszen ha valaki ki akarja javítani az érthetetlen szöveget, azért teszi, hogy érthető legyen. Akkor is így járnának el a másolók, ha azért nem világos a szöveg jelentése, mert elvesztek mondatok. Ha viszont ebben a formában szerepel, azt kell feltételeznünk, hogy ez így valamikor értelmes volt.

Kik lehetnek ezek a fuvolázók, akikre nem hallgat a tömeg, és ezért veszekszenek? Nos, erre a feladványra csak egy megfejtés van: ezek azok az emberek, akik másokat meg akarnak téríteni. Vagyis nem a próféták, nem Jézus és Keresztelő János, hanem a "tanítványok". A farizeusok, vagy akár esetleg Keresztelő János tanítványai, akik megsértődnek, mert a nép nem követi őket. A szöveg logikája megbicsaklik egy ponton, ám pont ez mutatja, hogy hiteles. Jézus azt kérdezi, kihez hasonlítsa ezeket a veszekedő embereket. A farizeusok, írástudók, papok és léviták, mint a veszekedő gyerekek szidják a népet, mert hiába fuvoláztak nekik, vagy hiába énekeltek siratót, elengedték a fülük mellett, most meg jön egy ördögtől megszállott, meg egy részeges, aki bűnösökkel cimborál, s rájuk bezzeg hallgatnak. De mit jelent az a mondat, hogy "S a bölcsességet minden fia elismerte igaznak"?

Ezzel kapcsolatban csak találgatni tudok. Az Ószövetségben nagyon érdekes, úgynevezett "bölcsességi iratok" találhatók, melyeket (a sok ismétléstől és ma talán fárasztó intésektől eltekintve) mindenkinek melegen ajánlok. Ám eddig nem találtam olyan szó szerinti részletet, amely emlékeztetne a fenti mondatra. Annál több hasonló vonás van azonban Jézus, Sirák fia könyvében, aki gyakran emlegeti apák és fiaik kapcsolatát. Lehetséges tehát, hogy ez a mondat azért áll itt, mert arra figyelmezteti a farizeusokat, hogy olvassák el még egyszer Sirák fia könyvét. Ebben ugyanis érdekes dolgok vannak a jelent szempontjából.

Hosszasan fejtegeti, milyen értelmetlen dolog vitatkozni a balgákkal.

Még rosszabb véleménye van azokról, akik veszekednek:

Leginkább azonban a borivás mértéktelenségére való figyelmeztetés közben olvasható szavak utalnak arra, hogy Jézus ekkor erre a könyvre célzott:

A civakodó gyerekekkel kapcsolatos hasonlatot még érdekesebbé teszi az alábbi mondat:

A rosszkor ejtett szó (olyan), mint gyász napján a zene, a verés és fenyíték mindenkor bölcs dolog. (Sir.22,6.)

Vagyis a hasonlatot úgy is érthetjük, hogy a farizeusok (stb.) azoknak akartak siratót énekelni, akik lakodalomba mentek, és azoknak muzsikáltak, akik halottat búcsúztattak.

Ám a bölcs emberek nem ilyenek:

Érdekes, hogy Keresztelő János pont azt a két dolgot nem fogyasztotta, a bort és a kenyeret, ami nem csak a kereszténység szimbolikus alapja lesz, hanem már a Mózest megelőző időkben is a boldogság, illetve a túlvilági élet jelképe volt. Bemerítő János nyilván ezzel is értésünkre akarta adni: ne itt reménykedjünk a tökéletes boldogságban, hanem készüljünk Isten igazságos ítélőszéke elé.

Az is itt hangzik el egyedül, hogy a hivatalos egyház képviselői Keresztelő Jánost is ördöggel cimborálónak mondták. Ezek szerint annak a vizsgálatnak, amiről János apostol beszámolt, ez volt a célja: ráfogni Keresztelő Jánosra, hogy nem normális, az ördög beszél belőle. Igaz, akkor nem sikerült, de a rágalom, úgy látszik, tovább terjedt.

Lukács evangélista beszámol arról, hogy Jézus kíséretében asszonyok is voltak. Név szerint megemlíti Mária Magdolnát, Johannát és Zsuzsannát. (Lk. 8. 2-3.) Egyikük, Johanna, Heródes Antipász intézőjének, Kuzának a felesége volt. Ezen az adaton kívül semmit nem tudunk róla. Jézus meggyógyította Heródes egyik tisztviselőjének fiát, feltehető tehát, hogy Johanna így került bele a történetbe, bár nem biztos, hogy az ő fiáról volt szó. Az viszont ettől függetlenül lehetséges, hogy az a bizonyos tisztviselő Kuza volt, akinek Johanna lehetett mondjuk a második felesége. Ezek az asszonyok többnyire férjük nélkül szerepelnek, ami arra utal, hogy özvegyek lehettek, különben a férjük beleszólt volna, hogy mire költik a vagyont.

Mária Magdolnával még találkozunk eleget, itt csak arra az ellentmondásra hívnám fel a figyelmet, hogy Lukács szerint ő is követte a mestert mindenhová, ám valahányszor megjelenik a történetben, mindig együtt látjuk testvérével, Mártával szép, betániai otthonukban. Jánostól tudjuk ugyanis, hogy ott lakott egy Márta és Mária nevű testvérpár, ráadásul az evangélista azt is hozzá teszi, hogy ez a Mária kente meg az Urat olajjal, és törölte meg a lábát a hajával. (Jn. 11.2.) Annak nem sok a valószínűsége, hogy Jézus, aki a Lázár feltámasztásáról szóló jelenet alapján különösen szerette ezt a testvérpárt, sőt a harmadik testvért, Lázárt is, még egy Mária és Márta nevű testvérpárral tartott volna fenn baráti kapcsolatot, akiknek volt egy Lázár nevű testvérük is. A Lukácsnál olvasható következő jelenet szereplői tehát minden bizonnyal ők, és az esemény alighanem Betániában történt, Jeruzsálem mellett.

Abból a tényből, hogy Lukács ilyen részletesen bemutatja Mártát és Máriát, arra következtethetnénk, hogy az itt szereplő Mária nem azonos azzal, aki megkente Jézust olajjal. De mivel Jánostól tudjuk, hogy annak a Máriának is volt Márta nevű nővére, valószínűnek látszik. Annál is inkább, mert Lukács nem feltétlenül tudta, kikről van szó. Mivel más evangéliumban nem szerepel a történet, nem tudhatjuk, milyen forrásból vette az esetet. Lehet, hogy halványan emlékezett rá, hogy valaki mesélt egy Mártáról meg Máriáról, de nem volt benne biztos, hogy ők ugyanazok, akik Lázár feltámasztásánál is jelen vannak.

Lássuk most azt a jelenetet, amelyet szintén egyedül Lukács mesél el, s amelyben a nevezetes testvérek szerepelnek.

Keresztelő János követsége után Lukács azt írja, hogy Jézus betért egy farizeus házába, aki meghívta őt enni. Alighanem vacsorázni hívta, ahogy az a hellén műveltségű világban szokás volt. Jézus többször vendégeskedett farizeusoknál, Máté és Márk írnak is egy esetről, amikor a házigazda megbotránkozott azon, hogy az apostolok nem mostak kezet evés előtt. (Mt. 15,12. Mk. 7,18.) A tisztaságnak azonban nem csak az az értelme volt, mint ma, hanem szigorú, vallási előírásnak minősült. Jézus abból a vízből varázsolt bort Kánában, ami a rituális tisztálkodás célját szolgálta. Ám ennél a jelentnél, amit Lukács említ, más miatt keletkezik ellentét Jézus és házigazdája, Simon farizeus között.

A farizeusok tehát szívesen beszélgettek Jézussal. Ez a Simon farizeus kimondottan udvarias, és egyúttal ravasz ember is volt, nem mondta ki hangosan, mit gondol Jézusról. Amikor bejött a bűnös nő, nem figyelmeztette Jézust, sőt ő maga sem tiltakozott az ellen, hogy a nő belépjen a terembe. Jézus azonban, ahogy arra János apostol gyakran felhívja a figyelmünket, belelátott mások gondolataiba, de nem feddte meg Simont, hanem úgy tett, mintha csak úgy mellékesen jutott volna eszébe egy érdekes kérdés. A tanításnak ez a módszere ismerős Szókratész óta, s Jézus itt úgy is viselkedik, mint a nagy görög bölcselő, aki szintén kedvelt vendége volt az athéni lakomáknak. Szókratész is belelátott mások fejébe, nem kell ugyanis gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy valaki kitalálja, mit szoktak gondolni azok, akik nem szoktak önállóan gondolkodni. Ennél a jelenetnél azonban más a helyzet. Hiszen a bűnös nő nem volt bűnös nőnek öltözve. Ha látszott volna rajta kívülről is, hogy "miféle", Simon nem tudott volna ravaszkodni. Jézus tehát valóban rendelkezett látnoki képességekkel, hogy megértette, miféle csapdát állított neki házigazdája. Lehet ugyan, hogy ehhez elég az is, ha valaki olyan emberismerettel bír, mint Jézus, aki tudta, mi lakik az emberben.(Jn.2,25.)

A farizeus aztán elfogadja, amit Jézus mond, és az evangélista egy szóval sem mondja, hogy ellentét lett volna közöttük.

Csak az a kérdés, hogy ki volt ez a bűnös nő. A szakirodalom azt mondja, hogy nem kell feltétlenül azonosnak tekintenünk Magdalai Máriával, Lázár és Márta testvérével, akiből "hét ördög ment ki". Ennek azonban ellentmond János evangélista, aki a Mária Magdolnáról ezt mondja: Mária volt az, aki megkente az Urat kenettel, és megtörölte a lábát a hajával: az ő testvére, Lázár volt a beteg. (Jn. 11,2.) Vagyis Mária Magdolna itt Simon farizeus házában jelenik meg.

A következő kérdés az, hogy vajon hol történt az eset. Lukács evangélista nem határozza meg a helyszínt. Előtte azt az epizódot mesélte el, amikor Keresztelő János követei felkeresték Jézust, utána pedig mindössze ennyit ír: Ezután városról városra és faluról falura járt, és hirdette az Isten országának evangéliumát. Vele volt a tizenkettő (Lk.8,1) Lukács elmesél még egy találkozást Máriával és Mártával, akik testvérek voltak, amint arról az előző fejezetben volt szó. Ám ott sincs közelebbről meghatározva a helyszín. Ott, az azelőtt álló jelenetben egy "törvénytudóval" beszélget Jézus, aki afelől érdeklődik, mi a legfőbb parancs. A beszélgetés, Lukács elmondása szerint azután hangzik el, hogy visszatért a hetvenkét tanítvány. Akkor a rabbinak ugyancsak egy példabeszéddel válaszol, ami az irgalmas szamaritánusról szól. A jelenet ezért némileg hasonlít ahhoz, ahogyan Simon farizeussal beszélt. A Mártával való párbeszéd után pedig ismét ugrunk időben és térben, mert az a jelenet következik, amelyben Jézus tanítványai arra kérik őt, hogy tanítsa meg őket imádkozni.

Az evangéliumokból tehát nem lehet megállapítani sem a helyszínt, sem az időpontot. Az esemény Jézus galileai működésének első időszakára eshetett, mert Mária Magdolna - úgy tűnik - igen korán Jézus egyik leghűbb tanítványa lett. Magdalai Mária - ezt jelenti a neve - később Betániában tűnik fel, ám, mint mondtam, Lukács azt írta róla, hogy mindenüvé követte Jézust. Valószínű tehát, hogy a fenti lakoma Magdala városában történt, ahova Mária Magdolna talán férjhez ment, ám a férje elzavarta, mert megcsalta őt. Mindezt nem tudhatjuk, ám fontos felfigyelni arra, hogy "hét ördög ment ki belőle". Nyilván Jézus gyógyította meg, de ezt persze nem írják le, hiszen csak nő volt. Ráadásul bűnös nő. A "hét ördög" azonban azt is sejtetni engedi, hogy beteg is volt, méghozzá alighanem több betegségben is szenvedett. A házasságtörést, vagy paráznaságot ugyanis - azt hiszem - nem fogták rá a gonosz lelkekre.

Ezt az eseményt a három szinoptikus irat más-más helyen meséli el, pedig úgy látszik, mintha Jézus nyilvános működésének elején játszódott volna le. Jézus hazament abba a faluba, ahol gyerekkorában élt, ahol tehát mindenki ismerte. Ennek szimbolikus jelentősége van Jézus egész földi működése szempontjából. Logikus lenne, hogy ez mindjárt a galileai tanítás elején lejátszódott, ám az sem kizárt, hogy csak sokkal később került rá sor.

Nem tartom valószínűnek, hogy Jézus csak az előbbi néhány mondatot olvasta föl Izajás könyvéből. A teljes fejezet így hangzik:

Lehetséges persze, hogy nem olvasta fel a teljes szöveget, mint ahogy az sem kizárt, hogy az nem egyezett meg pontosan a mostanival, amit az a pár eltérés is mutat, ami az első sorokban látható. Azt azonban tudjuk, hogy a szöveget nem értették, hiszen a szentírási szövegeket héberül olvasták fel, amit akkor nem beszéltek. A szöveget meg kellett magyarázni arámiul, aminek megvolt a maga hagyománya, de ezeket a fordításokat nem volt szabad lejegyezni. Így a héber szöveg arámi tolmácsolása nem volt teljesen pontos, ezért vannak az Újszövetségben látszólagos hibák.

Amikor Jézus felolvasta az eredeti, héber szöveget, majd elmondta arámul, hogy az mit jelent, és hozzáfűzte azt a bizonyos mondatot, a hallgatóság helyeselt, sőt csodálkozott a fenséges szavakon. Vagyis Jézus úgy tudta tolmácsolni az ősi szöveget, (Izajás próféta akkor olyan réginek számított, mintha ma Anonymus latin szövegét hallgatnánk), hogy mindenki megrendült hallatán.

Úgy tűnik azonban, Jézus kerek-perec kijelentette: róla szól Ijazás jövendölése. A hallgatóság ugyanis így sugdosott:

A szemtanúk tehát úgy értelmezték Jézus szavait, hogy ő a Messiás, és Jézus ezt hagyta. Az orvosra való utalás - bár alighanem egy közmondás volt - azt sejteti, hogy tudtak azokról a gyógyításokról, amelyeket Kafarnaumban végzett.

Jézus így folytatta:

A szidoni özvegy és a szír Naamán említése nem véletlen. Ezek pogányok voltak, míg Izrael gyermekei elpusztultak. Nincs itt valami ellentmondás eközött, és az idézett Izajás szöveg világuralmi látomása között? De van, és nem véletlenül. Jézus ebben a beszédben nem csak szülővárosát utasítja vissza, hanem egész népét, inkább tanítja a pogányokat. Ez tehát azt a feltételezést támasztja alá, hogy a jelenet akkortájt játszódott le, amikor Jézus elhagyta Júdeát és Galileát, Tirusz és Szidon vidékére ment. Ám ott lesz egy érdekes párbeszéd, amely ellentmondásban áll az előző kijelentésemmel.

A szinoptikusok ugyanis meglehetősen zavarban vannak a názáreti jelenet elhelyezésével, van, aki az első csodatettek között említi, de van, aki Jézus működésének közepe tájára helyezi. Lehetséges, hogy Jézus kétszer is járt Názáretben, de egyszer sem sikerült jobb belátásra bírni földijeit.

A történet elején az áll, hogy Jézus Názáretben nevelkedett, ami ellentmondani látszik annak a feltételezésnek, amit Jézus gyermekkorával kapcsolatban korábban mondtam. Ám egyrészt Lukácsnak, de még Pálnak sem lehettek pontos adatai erről, másrészt lehet, hogy mindössze arról a pár évről van szó, amíg még József élt. Hiszen a morgolódók Józsefre hivatkoznak.

Kitől tudhatta az evangélium nem zsidó születésű szerzője azt, ami a zsinagógában történt? Kézenfekvőnek látszik, hogy Jézus testvéreitől, ám Pál nem volt olyan jó viszonyban Jakabékkal, hogy ilyen részletesen megismerje Jézus korai tevékenységét, vagyis nem ő mesélte el Lukácsnak. Csakhogy a kánai menyegzőn már ott volt János és András, talán Péter is, akik nyilván elkísérték Jézust Názáretbe is.

Márk azt írja, Heródes Antipász félt Keresztelő Jánostól, ezért védelmezte. Ha beszélgetett vele, nagyon zavarba jött, de azért szívesen hallgatta. (Mk. 6.20.)

Antipász ekkor már ötven éves volt, Heródiás pedig, mivel apját, Arisztobuloszt i.e. 7-ben kivégeztette tulajdon apja, Nagy Heródes, legalább 35 éves lehetett Keresztelő János fellépésekor, vagyis nem volt már csitri, amikor elhagyta az urát. Heródiásnak első férjétől született egy lánya, Szalóme, aki 30-ban feleségül ment egy Fülöp nevű nagybácsijához, aki Nagy Heródes egyik kései fia volt. (Szalóme aztán Fülöp halála után megint egy nagybácsit választott férjül...) Így tehát, a szakirodalom szerint, annak a jelenetnek, amely Keresztelő János halálát mondja el, i.sz. 28. és 30. között kellett megtörténnie. Ennek alapján egybehangzóan az a vélemény, hogy Keresztelő Jánost 29-ben végezték ki.

Csakhogy János evangéliuma alapján erősen valószínű, hogy az esemény nem sokkal Húsvét, vagyis Peszah ünnepe előtt zajlott le. Viszont ha Keresztelő János 28-ban keresztelte meg Jézust, aki 29-ben járt először Jeruzsálemben a tanítványaival, majd visszament a Jordánhoz keresztelni (Jn.3.22.) akkor lehetetlen, hogy Keresztelőt 29-ben végezték volna ki.

Ennek az az adat mond ellent, hogy Szalome Keresztelő János kivégzésekor táncolt Antipász és vendégei előtt. Hiszen ha Jézus Bemerítő János börtönbe vetése után, tehát 30. elején tért haza Galileába, és az evangéliumok tanúsága szerint Keresztelő János küldöttsége jóval azután kereste csak fel Jézust, hogy kiválasztotta az apostolokat, és sok csodát tett, a próféta kivégzése nem történhetett meg 30-ban sem.

Ezek szerint Szalóme táncára legkorábban i.sz. 31-ben kerülhetett sor. Aminek viszont az mond ellent, hogy 30-ban férjhez ment, márpedig férjes asszonyként nem táncolhatott volna idegen férfiak előtt. A kérdés csak az, hogy Szalóme valóban 30-ban ment-e férjhez. Mint ahogy azt Szent József esete is mutatta, a hagyomány hosszú, egy éves eljegyzést írt elő. Ez alatt az idő alatt a menyasszony törvényes hitvesnek számított, ám még nem költözött férje házába. Így Szalóme házasságát tekinthették hivatalosan 30-tól érvényesnek, miközben még anyjával élt, és meglátogatta apját a katonai táborban. A frivolság pedig nem állt messze a családtól.

A történet valóban megrázó, éles fényt vet arra a korra, amelyben Isten a Földön járt:

A háborús készültség között megtartott születésnapi lakomának nyilván a fiatal lány kissé frivol tánca lehetett a fénypontja. A sok részeg férfi, akik előtt a "király" imponálni akart, valószínűleg fel sem fogta, hogy nem pusztán egy ember életéről van szó, hanem egy szent emberéről. És milyen nőies lehetett Heródiás meg ez a Szalóme, akik ilyen gusztusos jutalmat kértek! Nem csodálom, hogy ezek után Heródes Antipász azt hitte Jézusról, hogy "János támadt föl, akit lefejeztettem". (Mk.6.16.) és félt tőle. Ez a babonás reinkarnáció hit, úgy látszik, eléggé elterjedt volt akkortájt.

Mint láttuk, Jézus és Keresztelő János kapcsolata a kortársak szemében nem volt probléma mentes. Keresztelő János tanítványai, vagy legalábbis többen közülük, majdnem ellenségesen nézték Jézust. Maga a Keresztelő is türelmetlen volt Jézussal, amikor már biztos volt benne, hogy nem szabadul Heródes börtönéből, bár alighanem megenyhült, amikor megkapta Jézus válaszát. Hiszen ő megértette a szentírási utalásokat. Ám az utókor sokáig nem tudott napirendre térni a kérdés fölött. Olyannyira, hogy az evangéliumok szerzőinek sokáig bizonygatniuk kellett, János mindvégig elismerte Jézus nagyobb voltát. Ebből arra következtethetünk, hogy a kortársak jelentős része nem. A Jézusra vonatkozó adatok eltűntek, alig maradt belőlük szórványosan egy-két bizonytalan utalás az evangéliumokon kívül, még Josephus Flavius szövege is erősen vitatható abból a szempontból, mit írt ő, és mi az utólagos betoldás. Keresztelő Jánosról azonban még ő is nagy tisztelettel írt. Az evangéliumok szerzőinek annyira fontos volt hangsúlyozni, hogy Keresztelő János elismerte Jézus nagyobb mivoltát, hogy Lukács már a gyermekkor elbeszélésénél is utal rá:

Keresztelő János és Jézus viszonyában az volt a vita tárgya, hogy ki a nagyobb, ami alatt lényegében mindenki azt értette, hogy melyikük a Felkent. Csakhogy Keresztelő Jánost sokan ismerték, alighanem azt is tudták róla, hogy papi családból származott, és talán az is szerepet játszott ebben, hogy - minden bizonnyal - Kumránban nevelkedett. Márpedig az esszénusok világát ismerték a korabeli emberek, sokan megfordultak a különös településeiken, ahol szívesen vállalták fiatalok nevelését, és ahol amolyan világi szekcióként családos emberek is éltek. Josephus Flavius hosszú fejtegetése is mutatja, mennyire ismert és fontos testület volt ez, sőt, ő azt írja, hogy a városokban is laktak esszénusok. Jézust viszont nem ismerte senki.

Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy hihetetlenül felfokozott volt a Messiás-várás. Nemcsak azért, amiért általában, hiszen mindig is reménykedtek a Felkent megérkezésében, nem csak azért, mert idegen elnyomás és zsarnoki uralom alatt éltek, nem csak azért, mert rengetegen éheztek, és hihetetlenül sok beteg volt, hanem mert még mindenki elevenen emlékezett a napkeleti bölcsek látogatására. Alig egy emberöltő telt el azóta, hogy "egész Jeruzsálem megdöbbent". Amikor a korabeli tudósításokban azt olvassuk, hogy itt is ott is lázadás tört ki, nem szabad elfeledkeznünk erről a feszült hangulatról. Logikus feltételezésnek tűnik, hogy amikor Keresztelő János a világ elé lépett, híre futótűzként terjedt el, s a sokaság, s no persze elsősorban az esszénusokkal szimpatizálók úgy vélték, Zakariás fiában megjelent a Messiás.

Jézus követői sokaknak hiába akarták bizonygatni, hogy Jézus volt kettejük közül a nagyobb. Igaz, Keresztelő Jánosban is csalódtak, aki nem tett csodát, s akit büntetlenül megöltek, ám sokan mégis mellette tartottak ki. Mi lehetett ennek az oka?

Részben az, ahogy arra már utaltam, és ahogy arról bővebben is lesz szó: Jézus tevékenysége botrányos volt. Hihetetlenül nagy indulatokat váltott ki. Részben pedig az, ami ezzel szorosan összefügg, hogy Keresztelő János mindvégig megmaradt zsidó prófétának. Még tragikus halála is beleillett a képbe, hiszen a nagy próféták jelentős részét saját királyaik ölték meg. Izajást például kettéfűrészeltette az egyik király. Jézus azonban valami egészen mást tanított, olyasmit, amit még az esszénusok sem hallgattak szívesen. De erről majd később.

Keresztelő János halála után Jézus valószínűleg elhatározta, hogy nem teszi be többé a lábát Jeruzsálembe addig, amíg el nem jön a dráma utolsó felvonása földi pályafutásában, vagyis végleg szakított a jeruzsálemi kultusszal. Erre azonban nincs más bizonyítékom, mint azok a mondatai, amelyeket Lukács ír, csakhogy ez a szöveg sokkal később szerepel az említett evangéliumban.

Ám, hogy ez a szöveg esetleg mégis összefügg azzal, amit én feltételezek, alátámasztja, hogy Lukács közvetlenül ezelőtt említi a farizeusok figyelmeztetését:

Márpedig ez az utóbbi mondat csak látszólag utal arra, hogy Jézus éppen Jeruzsálembe megy. Nyilván ez tévesztette meg Lukácsot is, azért tette a párbeszédet annak a résznek az elejére, amikor Jézus utolsó jeruzsálemi útjára elindult. Az a kijelentés, hogy "lehetetlen, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el" - éppen a gúnyos felhang miatt - kifejezetten azt jelenti, hogy Jézus ott marad Galileában. Heródes Antipász ugyanis Jeruzsálemben, ahol a rómaiak uralkodtak, nem ölethette volna meg. Jézus erre céloz gúnyosan: hiába áskálódik a király, egy próféta nem halhat meg máshol, csak Jeruzsálemben.

Keresztelő János kivégzése után a négy evangélium időrendje egy pillanatra megint összekapcsolódik. Jézus, amikor meghallotta Keresztelő János megölésének hírét, felment egy hegyre a tanítványaival, hogy egyedül legyen, de elszámította magát, mert nagy sokaság követte.

Ha esetleg valaki azt vetné a szememre, hogy az előbbi idézet alapján Jézus nem hegyre ment, tessék, nem sokkal ezután ez a szöveg áll:

Hogy ez a leírás ugyanara vonatkozik, mint az előbbi, az bizonyítja, hogy az utána következő mondatok (a nép látta, hogy a némák beszélnek, a bénák meggyógyulnak, a sánták járnak és a vakok látnak...) a többieknél Keresztelő János küldöttsége kapcsán került bele a könyvekbe, mint láttuk. A Máté evangélium ugyanis láthatóan furcsán szerkesztett mű, többször előfordul, hogy kétszer mondja el ugyanazt, vagy teljesen más időrendben közli az eseményeket. (Erre később még visszatérek.)

A négy felsorolás közül az első három megegyezik abban, hogy az eset Keresztelő János kivégzése után volt, Máté szerint kimondottan a halálhír miatt kereste Jézus a magányt. János ugyan nem mondja el Keresztelő János megölését, az előző fejezetben a Beteszda fürdőnél történt gyógyítást és az azt követő vitát mesélte el, ám ő elég nagyokat ugrik az időrendben máshol is. Ráadásul, mint azt a Betesda fürdőnél láttuk, az utána következő szöveg alapján egyértelmű, hogy Keresztelő Jánost már megölték. Ezt mondja ugyanis Jézus:

A leírások abban mindenesetre teljesen megegyeznek, hogy Keresztelő János halála után Jézus átkelt a tavon, és abban is, hogy félre akart vonulni az apostolokkal.

Biztosra vehető, hogy a most következő események Húsvéthoz kapcsolódnak, ahogy János írja: Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe. (Jn.6,4.) Peszah az Egyiptomból történt megszabadulás és a pusztai vándorlás ünnepe is volt. Mint tudjuk, az egyiptomi menekülés előtt a nép kovásztalan kenyeret evett, "száraz lábbal" átkelt a Vörös tengeren, a pusztában pedig, amikor éhezett, az Úr előbb fürjeket, aztán mannát küldött neki. Azok a csodák pedig, amik itt történtek, szorosan kapcsolódnak mindehhez. Még az sem véletlen, hogy Jézus, az "új Mózes" előtte fölment egy hegyre, bár itt kivételesen semmi különös nem történt, állítólag.

Jézusnak ez a két, most következő csodája már puszta létében is igazolja azt a meggyőződésemet, hogy imádott viccelni. Igaz, tevékenységének jellege ekkortól kezdve egyre több komor színt ölt magára, ám az a humor, ami ebben a két csodatételben található, annyira rendkívüli, annyira nyilvánvaló képtelenség, hogy provokatív jellege tagadhatatlan.

Ez a csoda annyira lehetetlen, hogy sokan azt mondják, nem is szabad szó szerint venni, úgyis van neki jelképes értelme. Jézus, később valóban feddi a népet, hogy csak azért követték, mert enni adott nekik, s ehhez egy egész gorombának tűnő fejtegetést is hozzátesz, de erről majd a megfelelő helyen. A kenyérszaporítás esete tehát valóban jelkép, csakhogy ez nem jelenti azt, hogy nem történt meg valóságosan is.

Jézus szándéka világos: szemléltetni akarja egyik legfontosabb tanítását: Ne aggodalmaskodjatok! (Mt. 6,31.), ami alatt elsősorban azt érti, hogy bízzuk rá magunkat mindenestül Istenre. De ez a csoda jelképes abból a szempontból is, hogy utánozza Isten páratlan gondoskodását: az öt kenyérből legalább ötezer ember lakott jól, és a maradék is többszöröse volt az eredeti mennyiségnek. Ugyanúgy, ahogy a természet hihetetlen gazdagsággal zúdítja áldásait, néhány marék gabonából egy év múlva több zsák gabona lesz, és sorolhatnánk a példákat.

A kenyérszaporítás csodája tehát voltaképpen olyan példabeszéd, amelyet szavak helyett cselekedetekkel mondtak el. A jelenet önmagában is elég mulatságos, ám a Húsvéttal való kapcsolata egyenesen provokatívvá teszi: Isten a pusztában éhező népnek mannát adott az égből, Jézus pedig megsokszorozza a kenyerek (és halak) mennyiségét. Nyilván az történt, hogy annak, amit kettétört, mind a két fele nagyobb lett, mint az eredeti. Öt kenyeret és hét halat osztott szét a sokaság között. Az Ószövetségben szintén részletesen beszámolnak a manna mennyiségéről:

Az utolsó mondat alapján az omer nem lehetett túl sok, bár ezeket a mértékegységeket ma már nem tudjuk biztosan meghatározni, de állítólag 2,2 litert jelentett. A kenyérszaporítás csodája tehát kétség kívül az Új Szövetség egyik újabb jele volt, ám hogy ezt az emberek nem értették, arról később lesz szó.

A másik csoda is hasonló, de sokkal mulatságosabb.

Máté még egy fontos részlettel egészíti ki a történetet:

János is kiegészíti a történetet egy érdekes részlettel, ő ugyanis azt is hozzáteszi, hogy mihelyt Jézus beszállt a bárkába, az nyomban partot ért.

A hosszú nap után, amikor Jézus feltehetően betegeket gyógyított, és példabeszédeket mondott, mint láttuk, megetette a népet. Ahogy esteledni kezdett, az emberek fáradtan, és bódultan ették a váratlan ajándékot, a csodás kenyeret és halat. Jézus ott állt, osztotta a halakat, amelyeket a vicc kedvéért talán a köpenye ujjából húzott elő, és biztosan nagyon fáradt volt. Aztán elküldte a népet, vagy felmenekült előlük a hegyre: Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult ismét a hegyre egymagában. (Jn. 6,15.).

A tanítványait előbb elküldte az ott lévő egyetlen bárkával. Úgy látszik, nagyon késő volt már, vagy nagyon viharos szél támadt, mert a jóllakott nép sietve széledt szét, talán féltek, hogy megáznak. És akkor Jézus a sötétben lejött a hegyről, és elindult a víz tetején. Az erősen hullámzó (és csúszós!) vizen, szemben a viharos széllel, mint egy hullámlovas, éjszakai sötétben, miközben talán villámlott is. Kísérteties látvány, Kedves Olvasó, nem csoda, hogy az apostolok kísértetnek nézték Jézust!

Jézus vizen járása egészen öncélú szórakozásnak tűnik. Az a félmondat, amit Márk elejt, miszerint az Úr látta, hogy az apostolok küszködnek az evezéssel, mert ellenszél fújt, azt sejteti, mintha Jézus azért indult volna el, hogy segítsen nekik, csakhogy Márk rögtön hozzá teszi, hogy el akarta kerülni a csónakot. Az emberben ezek után egyszerűen felmerül a kísértés, hogy azt gondolja: Jézus csupán azért járt a vizen, mert ki akarta próbálni. Mert az jó...

Érdemes itt megemlékezni azokról a valláskritikusokról, aki szerint Jézus azért volt kitalált személy, mert a vizen járás "szokásos kellék" volt, hiszen már Buddha is járt a vizen. Eltekintve attól a logikátlanságtól, hogy egy dolog léte nem cáfolhatja magát a dolgot, érdemes felfigyelni arra a magatartásra, amely kész gúnyolódni a vizen járás tényén Jézus esetében, de mélységes felháborodással venné tudomásul, ha valaki ugyanezt tenné Buddhával kapcsolatban.

Igen, én azt hiszem, hogy Jézus főleg azért tett csodát, mert csodát tenni jó mulatság. Hiszen az emberek ma is nagyon szeretik, ha a csoda látszatát keltő bűvészek szórakoztatják őket. Márpedig azt biztos forrásból tudom, hogy bűvészkedni jó mulatság, még ha fárasztó is a sok gyakorlás. Mennyivel jobb szórakozás lehet, a szó legnemesebb értelmében, ha valódi csodát tud tenni valaki!

A jelenetben azonban az a leghumorosabb rész, amikor szegény apostolok megrémültek, mert azt hitték, hogy kísértetet látnak. Nekem az is mulatságossá teszi a leírást, amikor Márk azt írja, hogy a "negyedik éjszakai őrváltás órájában" voltak. Mintha az egész egy jelenet lenne a Hamlet elejéről. Ez az időpont egyébként azt mutatja, hogy az eset hajnali három órakor történt.

Ráadásul Máté arra is emlékszik, hogy a hebehurgya Simon Péter, mint a farkasról és a kecskegidákról szóló mese nagyokos gidája, próbára akarja tenni a szellemet, aki magát Jézusnak adja ki, mondván, hogy "parancsolja meg", hogy ő is sétálhasson a vizen. Én tökéletesen megértem Pétert, hiszen a vizen járást én is szívesen kipróbálnám. Péter azonban, mint viharos korunk Egyháza (vagy jómagam), bizonytalanná válik, és süllyedni kezd. Még szerencse, hogy ott volt Jézus, és megfogta a kezét.

Csakhogy a csodának tulajdonképpeni célja nem ez volt. János apostol maga is megerősíti - bár lehet, hogy puszta véletlenségből - a Jézus és Mózes közötti párhuzamot:

Ez a következő ószövetségi mondatra utal:

A Biblia népe a Vörös tengeren keresztül menekült az őt üldöző egyiptomi hadsereg elől, méghozzá hajó nélkül. Isten ugyanis kettéválasztotta a tengert, hogy a nép gyalog kelhessen át a túlsó partra. Majd amikor átértek, és üldözőik is már a tenger fenekén voltak, a víz ismét összezárult. Ezt a csodát nem illik kétségbe vonni, mégis sokan megtették, mondván, Mózes ismert egy gázlót a tenger északi, sekély részén, amit az egyiptomiak nem. Ugyanezt szokták felhozni Jézus csodája ellen is, állítólag van olyan része a Galileai tengernek, ahol olyan sekély a víz, hogy át lehet gyalogolni rajta, ám messziről úgy tűnik, mintha valaki a víz tetején járna. Egyik "megfejtés" sem tér ki azonban arra, hogy ez csak a dolog egyik részére lehet magyarázat, a másikra nem. Miért nem érték utol az egyiptomi katonák a népet, ha követték Mózest, amikor látták, hol keltek át a tengeren? Vagy hogyan volt képes egy mély járású halászbárka járni a vizen ott, ahol nem volt elég mély a víz?

Jézus tehát viccet csinált a Vörös tengeri átkelésből, de viccet csinált magából a Húsvétból is. Így már sokkal érthetőbb az a mérhetetlen felháborodás, ami a következő jelenetben kirobban. Hogy a vizen járásnak ez volt a célja, kiderül a következőkből:

Tehát egyáltalán nem akarta titokban tartani, sőt, az eset nagy port vert fel, kemény vita kerekedett belőle. Mint János írta, Jézus azért menekült el az emberek elől, mert erőszakkal meg akarták tenni királynak. Vagyis fel akarták kenni, Messiást akartak belőle csinálni. Unták már a sok beszédet, elegük volt a szenvedésből, megalázottságból, és látták, hogy Jézus fantasztikus tettekre képes. Mire vártak volna még?

Mit akart kifejezni Jézus a két csodával, amelyek az egyiptomi menekülésére, illetve a pusztai vándorlásra emlékeztettek? Ez utóbbi összefüggésre egyértelmű bizonyítékot szolgáltat az a vita, amelyről nemsokára szó lesz. De miért kelt át gyalog a tó tetején, amikor nem látta senki, csak a tanítványok? Bár a csoda másnap nyilvánvalóvá vált a sokaság előtt, akik ezek szerint mégis ott töltötték az éjszakát, azért kezdték lázasan keresni Jézust. Azt akarta volna kifejezni vele, hogy a nép olyan lett, mint az egyiptomi katonák? Hogy a választottaknak menekülnie kell előle? A most következő vita hevessége ezt sejteti. Érthető is, ha arra gondolunk, hogy úgy tűnik, semmit nem értettek meg abból, amit Jézus mondott nekik, hiszen akarata ellenére Messiássá akarták tenni. Vagyis főleg olyanokról lehetett szó, akik azt hitték magukról, hogy ehhez joguk van. Azokról az írástudókról, farizeusokról, akiket nem a tanítás érdekelt, hanem az, hogy végre jöjjön el az ő uralmuk. Erre még később utalni is fog Jézus. A vízen járás azonban ennél több. Egyrészt kigúnyolja azt, amikor a választott nép átkelt a tengeren, majd a Jordán folyón is, másrészt azt akarja kifejezni, hogy Jézus nagyobb Mózesnél. Mózes (és Józsué) ugyanis csak úgy tudott csodát tenni, hogy a frigyláda erejével, Isten közvetlen beavatkozása révén szétválasztotta a vizet. Jézus azonban nagyobb náluk, ő a saját erejéből képes járni a vizen.

Jézust tehát csalódás érte, a "nép" nem megjavulni akart, hanem azt akarta, hogy egy erős király szolgáltasson igazságot neki. Nem véletlen, hogy másnap így korholja őket:

Ezután következik az megdöbbentő vita, amelyben Jézus magát eledelként tukmálja rá az emberekre, akik ettől nagyon rosszul lesznek.

Mintha nem most látták volna a csodákat. Csakhogy lehet, hogy tényleg nem látták. János apostol ugyanis elárulja nekünk, hogy ez a párbeszéd a kafarnaumi zsinagógában játszódott le, tehát az okvetetlenkedők nyilván ismét farizeusok, papok, léviták, satöbbi.

A sokaság azonban egy szót sem értett ebből. Felmerül egy kínos kérdés: hogyan használhatott Jézus egy olyan felháborító hasonlatot, amit senki nem érthetett, hiszen az Oltáriszentségre való vonatkozása csak jóval később derült ki, az emberevés pedig nem volt szokásban.

Jézus szavainak nincs ószövetségi előképe. Annál inkább a bor és a kenyér fogyasztásának. Olyannyira, hogy ezek már egyiptomi szövegekben is a túlvilági boldogság kellékei voltak. (Kákosy) Izajás pedig kifejezetten így beszél, amikor a mennyei Jeruzsálemről szól:

Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy Jézus dühös lett. Hiszen mi is a kérdés? A nép csodát követel, különben nem hisz. Mintha bizony szívességet tenne vele, ha hisz. Szegény Mózesnek is mennyit kellett könyörögnie Istenhez, hogy ne vegye zokon a nép nyakasságát, s most itt van valaki, aki nagyobb Mózesnél, és neki sem hisznek. Persze mondhatjuk, hogy ebben Jézus volt a "ludas", hiszen tehetett volna mást is, hogy végképp meggyőzze az embereket, ám ő nem tett, aminek az okát a példabeszédek érthetetlensége kapcsán vizsgáljuk. Hiszen ha Isten teljhatalmú helytartójaként jelenik meg, véget kell vetnie a világnak. Azon lehet vitatkozni, hogy jó-e a világvége, vagy sem, Jézus szavaiból azonban az derül ki, hogy a világvége akkori elmaradását ajándéknak kell vennünk: a kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.(lásd fent) A világvége ez esetben Isten pusztító haragját jelentené, melynek egyetlen célja megátalkodottságunk büntetése, és nem biztos, hogy utána jön a Mennyország.

Jézus csodákat tesz, embereket gyógyít, sőt halottakat támaszt fel, és erre mit kap cserébe?

De hogyan értette azt, hogy a testem valóságos étel és a vérem valóságos ital (Jn.6,55.)? Hiszen a bor és a kenyér a keresztény misén is csupán jelképesen az Úr teste és vére. Akkor pedig még erről sem lehetett szó, hiszen messze volt még az Oltáriszentség megalapítása. Később azt mondja Jézus, hogy a test nem számít, a lélek az, ami éltet (Jn.6,63.). Az élethez táplálék kell, tehát Jézus teste a valóságban lélek, vagyis szellem. Ez tehát rendben van, csakhogy ki értette? Hiszen bármennyi szójáték volt a szavaiban, mégiscsak azokat a kifejezéseket használna, amelyeket a szemtanúk konkrét, fizikai jelentésük szerint értelmeztek. Jézus szavait persze úgy is lehet érteni, hogy az Ő teste az igazi, a valóságos étel és ital. Így mindjárt szelídebben hangzik, amit mond, hiszen arra utal vele, amire annyiszor, sőt, amit már Mózesnél is hallhattunk, hogy az igazi táplálék szellemi természetű. Ám nem tudom, lehet-e így érteni Jézus szavait, mert az általam hozzáférhető fordításokban (például: John. 6,55 For my flesh is meat indeed, and my blood is drink indeed) meglehetősen konkrét, fizikai hasonlatra utalnak.

A másik kérdés azonban bizonyos szempontból még érdekesebb. Miért okozott akkora felháborodást az, amit mondott? A hasonlata ugyanis önellentmondásos, ahogy azt Jánosnál egy későbbi helyen látjuk, ahol fel is hívják Jézus figyelmét erre az ellentmondásra:

Az biztos tehát, hogy Jézus a halálról nem pusztán a földi halál értelmében beszélt, hanem az elkárhozásra vonatkozóan. Különben nincs értelmük ezeknek a mondatoknak. A "második halál" képzete pedig még az egyiptomi időkre nyúlik vissza.

A Halottak Könyvében az alvilágba való bejutás nehézségeinél érdekes szövegekre bukkanunk. A halottak egy bíróság elé állnak, amelynek feje Ozirisz, maga a testület pedig negyvenkét rémületes alakból áll. A halottnak itt fel kell sorolnia egy csomó bűnt, amelyeket nem követett el. Ezek közt van néhány figyelemreméltó a mi szempontunkból:

Nem tettem hozzá, nem is vettem el a vékából... (stb.) (Kákosy)

Ugye ismerősek.

Ebben a jelenetben szerepel a "halottfaló" démon, egy rettenetes, krokodilfejű szörny, amely a hamisan vallót felfalja. A bűnös ember tehát nem jut be az alvilágba, örökre megsemmisül, másodszor is meghal. Erre a hiedelemre az egyiptomi kultuszban több példa is található. Maga a lélek is több részből tevődött össze az egyiptomiak szerint, a mi szempontunkból ezek közül azok a fontosak, amelyek egyfajta szellemi testként együtt éltek az emberrel születése pillanatától kezdve, a ká és a bá.

Itt tehát a halál azt jelenti: a bűnös nem juthat be Isten színe elé. Vagyis elkárhozik. Így viszont már érthető a felháborodás: Jézus kerek-perec kijelenti, hogy aki csak Mózes vallását tartja meg, az elkárhozik. Ezzel nem arathatott osztatlan tetszést.

Jézus beszéde az élet kenyeréről, amit a vízen járás után mondott a népnek, illetve a farizeusoknak, akik jelet kértek a kafarnaumi zsinagógában, és kijelentette, hogy aki megmarad a régi vallásnál, az elkárhozik, olyan felháborító volt, hogy még tanítványai közül is sokan félrehúzódtak, mondván:

Aztán megkérdezte az apostolokat:

Péter ezt feleli:

Ez a jelenet Jánosnál egy bizonyos Sátoros Ünnep elmesélése előtt szerepel, vagyis mint majd látni fogjuk, a Színeváltozás csodája előtt, ami szintén a Sátoros Ünneppel kapcsolatos. Péter ugyanakkor a szinoptikusok szerint is tanúságot tett Jézus messiási mivolta mellett. Itt tehát úgy tűnik, mintha János apostol, vagy aki szerkesztette a könyvet, egyszerűen átugrana néhány évet két jelenet között, azon az alapon, hogy a vezérmotívum megegyezik. Az is lehet, hogy a szinoptikusok követték el ezt az ugrást, összekapcsolták Péter tanúságtételét és Péter kioktatását, mert mindkét jelenetben Péter szerepel. Ám az is lehet, hogy Péter kétszer is tanúságot tett Jézus isteni mivolta mellett, és nekünk végül is teljesen mindegy. Engem is csak az időrend miatt érdekel, ezért a legutóbbi variáció mellett döntök, így Péter másik tanúságtételéről bővebben a Színeváltozás előtt lesz szó.

Arról mindhárom szinoptikus beszámol, hogy Jézus elküldte az apostolokat, tanítsák az embereket, űzzenek ördögöt, gyógyítsanak. Máténál Jézus két beszédben is szól az apostolokhoz, amelyben lényegében erről van szó, mindkettő az apostolok kiválasztásához kapcsolódik, ami logikusan hangzik. Márknál és Lukácsnál azonban később szerepel, nem sokkal Keresztelő János halála előtt. Ők kifejezetten azt írják, hogy az apostolok akkor tértek vissza, amikor Jézus, Keresztelő János halálhírére el akart bújni a nép elől, és be is számoltak neki arról, amit tettek. Erről az előző fejezetben szereplő idézetből tudhatunk. Csakhogy annak nem sok a valószínűsége, hogy Jézus az apostolok kiválasztása után nyomban elküldte volna legközelebbi tanítványait, és azok csak majdnem egy év múlva tértek vissza.

Mindhárom szinoptikus leírja, hogy Jézus elküldte az apostolait. Máté és Márk ezt a názáreti jelenet utánra teszik, Lukács viszont Jairus lányának meggyógyítása után mondja el. Lukács ezt írja:

Márknál azonban így hangzik a szöveg:

Máté is arról ír, hogy az apostolok hatalmat kaptak a gyógyításra. Márk megfogalmazásában azonban az az érdekes, hogy kettesével küldte az apostolokat. Ez azért érdekes, mert Lukács később ezt írja:

Vagyis Márk is megőrizte annak emlékét, hogy Jézus kettesével elküldte követeit azokba a városokba, ahova menni készült. Valószínű, hogy ezek nem az apostolok voltak, hanem ahogy Lukács írja, másik hetvenkét tanítvány. Ez azt jelenti, hogy legalább harminchat helyre akart elmenni. No persze nem feltétlenül ment el mindenhova, hiszen ahol a küldötteit nem látták szívesen, oda minek ment volna el.

De miért éppen hetvenkét tanítványt választott ki? Nos, a válasz egy kicsit erőltetettnek fog tűnni: a hetvenkét tanítvány a Septuaginta szimbóluma.

A Septuaginta a legrégibb fennmaradt, görög nyelvű Ószövetség, amelyet az időszámításunk előtti századokban készítettek az egyiptomi Alexandriában, és már i.e. 150-ben készen volt. A hagyomány szerint hetvenkét zsidó írástudó, Izráel mind a tizenkét törzséből hat vett részt a páratlan jelentőségű irat elkészítésében. Jézus korában ez a fordítás népszerű volt a görögül beszélő zsidóság körében, és Kumránban is találtak görög nyelvű töredékeket, amelyek valószínűleg ebből származnak. Jézus tehát pogány vidékre készült, és azért küldte előre a hetvenkét tanítványt, mert az elgörögösödött, idegen környezetben élők tanítására készült. Az is következik azonban belőle, hogy ez az időszak nem lehetett rövid.

A hetvenkét tanítvány elküldésével kapcsolatos legfontosabb kérdés az, hogy vajon a Színeváltozás csodája után történt-e, ahogy Lukácsnál szerepel, vagy előtte, ahogy az logikus lenne. Jézus, ahogy Lukács írja, ezeket a szavakat mondta:

Ez arra utal, hogy az év elején vagyunk, legalábbis a betakarítás vége előtt, de inkább az aratás kezdeténél. Persze mondhatják, Jézus hasonlatait, amelyek minden esetben az üdvözülésre vonatkozó metaforáknak bizonyulnak, nem kell feltétlenül összefüggésbe hoznunk azzal az időponttal, amikor elhangzottak, ám az esetek többségében beigazolódni látszik, hogy szerette olyan körből kiválasztani hasonlatait, amelyek éppen aktuálisak voltak. Furcsa lenne mindenesetre, ha szüret után mondja, hogy az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Mivel a Színeváltozás a Sátoros ünnep idején történt, valószínű, hogy a hetvenkét tanítvány elküldése korábbi annál. Ezt alátámasztja az is, hogy a Lukácsnál szereplő elbeszélés előtt közvetlenül olyan jelenet olvasható, Jézus követésével kapcsolatban, amely Máténál Jézus nyilvános működésének elején szerepelt. Vagyis Lukácsnak nem álltak rendelkezésére (legalább is ebben az esetben) biztos kronológiai adatok. Az is lehet viszont, hogy hetvenkét tanítványát még korábban elküldte, ám csak a Színeváltozás után tértek vissza, és ezért meséli el ott Lukács.

Felmerül azonban az a lehetőség is, hogy Lukács félreértett valamit, és nem volt semmiféle hetvenkét tanítvány. Jézus csak az apostolait küldte el, akik vissza is tértek 31. Húsvétja előtt. Én azonban ezt nem tartom valószínűnek. Egyrészt azért, mert a tizenkét apostol - úgy tűnik - végig Jézus mellett volt. Másrészt maga a félreértés is nehezen képzelhető el. Sokkal hihetőbb variáció, hogy Máté és Márk is a hetvenkét tanítvány elküldéséről beszél az "apostolok küldetésénél", az aposztolosz szó ugyanis küldöttet jelent. Ha nem írják oda, hogy hány embert küldött el Jézus, az olvasó egyből az apostolokra gondol. Ez érthetővé teszi, hogy Máté és Márk miért csak egy ilyen eseményről számolnak be. Azzal is összhangban van, hogy Jézus a názáreti incidens után küldi el tanítványait, akik tényleg csak a következő év Húsvétja előtt érnek vissza. Majd Keresztelő János halála után elhagyja a Szentföldet, és az idegenben élő zsidók közé megy. Egy dologgal nincs összhangban, hogy Lukács - mint láttuk -, kifejezetten két eseményről beszél. A gond csak az, hogy a hetvenkét tanítvány előreküldésének akkor volt értelme, ha Jézus azután valóban felkeresi azokat a városokat, ahova tanítványait küldte. Csakhogy Lukács szerint azok csak a Színeváltozás után tértek vissza, márpedig Jézus azután már nem ment "külföldre". Sőt, mint majd látni fogjuk, ő maga is éppen az előtt ért vissza hazájába. Lukács itt valószínűleg hibát követett el. A Hetvenkét tanítvány elküldése előtt ugyanis azt mondja, hogy Jézus, az utolsó jeruzsálemi útja elején maga előtt küldte apostolait, hogy hirdessék a városokban Jézus érkezését, ekkor történt az az eset, amikor Jakab és János megharagudtak egy szamáriai falura, ahogy arról még lesz szó. Azt tehát nyugodtan elvethetjük, hogy a hetvenkét tanítvány elküldésére majd csak ezután került volna sor, és még arra is volt idő, hogy megvárja visszatérésüket. Ám, ha Lukács ebben téved, akkor abban is tévedhet, hogy két ilyen esemény lett volna. A hetvenkét tanítvány elküldését és visszatérését tehát bátran azonosíthatjuk azzal, amit Máté és Márk az apostolok küldésének nevez. Így tehát erre i.sz. 30. ősze és 31. márciusa között került sor.

Ki lehetett ez a hetvenkét tanítvány? Nem tudjuk. De ami még érdekesebb: ha jobban belegondolunk, a feladatuk nem is volt olyan egyszerű. Azt, amit Jézus hirdetett, teljes mivoltában még a tizenkettő sem értette, ahogy az sokszor kiderül a szövegből. Hát akkor hogyan tudott betanítani hetvenkét embert, hogy hirdessék a tanítását? A kérdést azonban megoldottnak tekinthetjük, ha azt vesszük alapul, amit Lukács idéz. Jézus tudniillik ezt mondta nekik:

A hetvenkét tanítvány feladata tehát mindössze az volt, hogy hirdesse a megtérést, mert közeleg Isten uralma. Nem kellett vizsgát tenniük a Nyolc Boldogságból, vagy a Miatyánkból, hanem csak azt kellett hirdetniük: javuljatok meg, mert közeleg Isten Országa.

Jézus tehát a pogányok vidékére készült, Tirusz és Szidon környékére, az úgynevezett Sziro-főníciába, a Libanon hegyéhez, de talán érintette Damaszkuszt is, majd visszafelé Cezarea-Filippi mellett haladt el. De vajon miért is ment oda? Az első kenyérszaporítás után, mint láttuk, a kafarnaumi zsinagógában olyan beszédet mondott, amin sokan megbotránkoztak. Nem csak azért, mert saját testét kínálta eledelül manna helyett, hanem mert azt mondta, aki csak Mózes hitét tartja meg, elkárhozik. Alighanem Keresztelő János megölése is hozzájárult a hangvétel megváltozásához. Elvetette a jeruzsálemi kultuszt.

De nem csak ezért mert a pogányok közé. Ezután elindult és Tirusz és Szidon környékére ment. Itt betért egy házba, és nem akarta, hogy tudjanak róla. De nem maradhatott rejtekben. (Mk. 7.24.) Jézus tehát bujkált. Erre jó oka volt, hiszen már elég sok ellenséget szerzett. Ebből is következik viszont, hogy a hetvenkét tanítvány már minden bizonnyal visszatért. Hiszen ennek volt köszönhető, hogy betérhetett egy házba abban a reményben, hogy titokban marad ottléte, vagyis ismerőshöz ment.