Jézus ünnepélyes bevonulása Jeruzsálembe nem sokkal Húsvét előtt történt. Ezt az eseményt is mind a négy evangélium elmeséli. Tanítványait elküldte Bétfágéba, hogy kössenek el egy nőstény szamarat, csikójával együtt, (illetve az eredeti szöveg értelme szerint egyszerűen egy szamarat, ugyanis a korabeli beszédben kedvelt szófordulat volt az ilyen kifejezés: szamár csikója = szamár), s ha megkérdezik, hogy mit csinálnak, feleljék azt, hogy az Úrnak kell. (Mk.11,3.) Így is lett.

A nép meghallotta, hogy jön, s nagyon sokan eléje mentek köszönteni. Ez az esemény Virágvasárnap történt, tehát ne felejtsük el, hogy hétköznap volt. A sok ember, aki ráért, a Pászka ünnepe miatt volt Jeruzsálemben, de ahogy János írja, hallották, mit tett Jézus Betániában, és emiatt tódultak ki a köszöntésére.

Hogy Jézust üdvözölték, egyébként nem volt különleges jelenség, általában minden zarándokot szeretettel fogadtak, és zsoltár szövegekkel köszöntöttek. Persze nem mindenkit köszöntöttek ilyen sokan. A Jézusnak mondott szavak azonban különleges jelentést hordoztak.

Sokan köntösüket terítették a szamár lába elé, mások pálmaágakkal üdvözölték a bevonulót, vagy az útra terítették a pálmát.

A köszöntés szövege nagyjából ez volt:

Ez a köszöntés azonban nem szokványos volt. Ezt mutatja a következő rész:

Tehát farizeusok is voltak az üdvözlő tömegben, akik - a megszólítás alapján - nem viselkedtek ellenségesen. De azt veszélyesnek tartották, hogy a tömeg királyként üdvözölje Jézust.

A szamárról azt írják a szinoptikusok (János is idézi), hogy arra az Iz.62-ben található jövendölés beteljesítése miatt volt szükség. Márpedig a szamarat ugye Jézus szervezte meg.

A 62-es ének, amelyben az a bizonyos rész szerepel, már címében is jelez valamit: "Újabb ének Jeruzsálem dicsőséges helyreállításáról."

Lássuk magát a szöveget.

Most következik az a rész, ami az evangéliumokban szerepel:

"Sion leánya" maga Jeruzsálem. A szabadító azonban a béke jelét hozza, nem kardot. A szabadító tehát nem a rómaiak alól akarja felszabadítani Sion Leányát, ahogy sokan várták. Jézus tehát mintegy előre elejét akarta venni a szamárral a nép köszöntésének, amiben királynak nevezik. És ezt nem értették a farizeusok...

Az utolsó két sor máshol is visszatér Izajásnál:

Ez a kép tehát egy diadalmenetet ábrázol, amelyben a győztes hadvezér hazatér városába, ahogy az minden hódító hadjárat után szokás volt, előtte diadalának jelvényei, mögötte a legyőzöttek. Izaiás azonban Isten bevonulásáról beszél, de nem hadvezérnek ábrázolja, hanem szerető atyának, pásztornak, aki ölében viszi a nyájat.

De nézzük csak tovább Izajást. Ezt írja a 63. versben:

Majd a zsoltár részben:

A másik idézett helynek is hasonlóan nagy a jelentősége. Zakariás könyvében szerepel az alábbi rész:

Ez a rész azért fontos, mert kinyilvánítja a Messiás működésének egyetemességét. A folytatásban ugyanis ez áll:

Márk azt írja, hogy ezután mindent szemügyre vett a templomban, de mivel késő volt, visszament Betániába. Mivel töltötte közben a napot? Erről nem sokat tudunk, de Lukács említ egy beszédet, Jeruzsálem siratását, amit minden bizonnyal a fogadására egybesereglett embereknek mondott.

Ez a beszéd érthetővé teszi, hogy a szinoptikusok ide helyezték azt a két, összefüggő jelenetet, ami Jézus első jeruzsálemi Húsvétja alkalmával történt, amikor egyik tanítványa a templom köveinek nagyságán ámuldozott. A kérdés azonban az, hogy valóban így hangzottak-e el Jézus fenti szavai, ugyanis a jövendölés túlságosan konkrétan jósolja meg Jeruzsálem ostromát. Sokan arra gondolnak, hogy a szöveget később kijavították, vagyis az evangélium, legalábbis ebben a formájában Jeruzsálem ostroma, tehát 70. után keletkezett legkorábban.

Ám ha a Templom megtisztítása körüli szavait hitelesnek tartjuk, nincs okunk abban kételkedni, hogy pontosan tudta, mi fog történni Jeruzsálemmel. (Különben sincs...) S mint a prófétai jóslatok általában, ez a jövendölés sem feltétlenül csak egy konkrét történelmi esetre vonatkozik. Azok a szavak, hogy mert nem ismerted fel látogatásod idejét, természetesen csak akkor hitelesek, Jézus valóban élt, és valóban Isten Fia volt, különben csak utólagos betoldások lehetnek. Ám ebben az esetben az egész Újszövetség csak "utólagos betoldás"...

Ez a rész is alátámasztja azt, amit a Színeváltozás jelentőségével kapcsolatban mondtam: Jézus azt követően soha nem mondja, hogy küszöbön van az Emberfia eljövetele. Jeruzsálem pusztulása ugyanis nem Isten uralmának helyreállítását jelentette.

Ha elolvassuk azokat a részeket, amiket Jézus Jeruzsálem pusztulásával, vagy az utolsó ítélettel kapcsolatban máshol mondott, sok közös vonást találunk. Az Emberfia eljövetelével már foglalkoztam, azonban érdemes itt is, újra megvizsgálni azokat a szavakat, amelyeket Jézus az "igazi" végítéletről mond. Ezekben a szövegekben ugyanis keveredik a Jeruzsálem pusztulásáról szóló jövendölés az egész világra kiterjedő csapások leírásával.

Az apostolok sorsáról ezt mondja:

Aztán megint Jeruzsálemről szól, de a szöveg ismerős, az Emberfia eljövetelénél olvastunk hasonlót, ám itt pont az ellenkezőjét mondja:

Majd ismét a világvégéről hallunk. Ezt a részt úgy nevezik, hogy "szinoptikus apokalipszis". János apostol ugyanis ebből egy egészen külön könyvet írt.

Márknál konkrétabb ez a rész:

Lukácsnál aztán Jézus még ezt is hozzáteszi:

Ez is ismerős, a Színeváltozás előtt mondott hasonló szavakat, ahogy azzal ott foglalkoztunk. Ám abból, hogy itt, Jeruzsálemben, nem sokkal kivégzése előtt szerepel a végítélet ilyen közeli jóslata, sokan arra a következtésre jutottak, hogy Jézus nem tudta, mit beszél. Mások szerint, és ez sokkal értelmesebb vélemény, Jézusnak ezek a szavai csak Jeruzsálem közeli pusztulására vonatkoztak, Lukács apostol azonban Jeruzsálem lerombolását a végítélet kezdetének tartotta, mert azt hitte, Jézus szavai ilyen értelemben összefüggenek egymással. Még a késői apostoli levelekben is érezhető a világvége közeli bekövetkeztének reménye. Az evangéliumok szerkesztési hibáiról, illetve a szerzők emberi emlékező képességéről pedig már eleget beszéltem.

Az azonban biztos, hogy Jézus kijelentései alkalmasak voltak arra, hogy megtévesszék a tanítványokat, és azok a közeli világvége bekövetkeztére várjanak. Ám ha tüzetesebben vesszük szemügyre Jézus szavait, kiderül, hogy itt is ószövetségi jövendölésekről van szó. Az a jövendölés, amit Jézus idéz, Joel prófétánál olvasható:

Természetesen ezen a jóslaton kívül számos más is létezett, a kumráni szövegek bőségesen foglalkoznak az utolsó idők leírásával.

Jézus lényegében hét csapást sorol föl, amelyek a mi korunkban eléggé ismerősek hangzanak. A mi számunkra azonban azok a jelek a legrejtélyesebbek, amelyek az égen lesznek láthatók, a Nap, a Hold és a csillagok pusztulása. Ezt hajlamosak vagyunk nem szó szerint, hiszen elég egy kellőképpen sűrű füstfelhő, amely miatt a Nap fénye alig tör át, a Hold színe megváltozik, és a csillagok nem látszanak. Nem is kell hozzá más, mint egy világháború. Hiú ábránd azonban abban reménykedni, hogy fel tudunk készülni a Világvégére. Ne feledkezzünk meg arról, ahogyan Jézus kezdte az egészet:

Ugyanezt mondja más helyen is:

Vagy ezt:

Sajnos, azt kell mondanom, megértem azokat, akik türelmetlenül legyintenek, és azt mondják, Jézus össze-vissza beszélt. Csakhogy ők valószínűleg nem foglalkoztak annyit a Szentírással, mint én, ezért az ő figyelmüket elkerülhette néhány apróság. Emlékeznek még arra, hogyan született meg Jézus? Az anyja szűzen fogant. Az apja nem volt a vérszerinti apja, tehát Jézus nem származhatott Dávid király családjából, mégis annak leszármazottja volt. Betlehemben született, de ezt senki nem tudta. És mit tartottak a Messiásról a korabeli emberek? Azt, hogy Betlehemből származik, és ugyanakkor senki nem tudja, honnan jön.

Vagyis, ahogy Jézus humorosan töltötte be a próféták jövendöléseit, hogy bolonddá tegye az önhitt okoskodókat, ugyanúgy tesz bolonddá minket is. Ez nem szép tőle, mondják sokan, micsoda disznóság ilyeneket mondani, ahelyett hogy megmondaná, mikor lesz az Utolsó Ítélet, hogy illőképpen felkészülhessünk. Hiszen most nincs időnk, rengeteget kell pénzt keresni (még ha nem is találunk), iszonyú sokat kell szórakozni, sőt, irgalmatlanul sokat kell jótékonykodni is, és ott van a gyerek, az ünnepek, a mise, a tévé... Ki tud ilyen körülmények között felkészülni az utolsó napra?

De készüljenek fel a legrosszabbra, Jézus jövendölései arról a bizonyos utolsó időszakról be fognak teljesülni, és mi nem fogjuk észrevenni az előjeleit. Talán pont azért, mert annyira fel akarunk készülni rá. (Már aki.)

Virágvasárnap este, mint láttuk, Jézus visszament Betániába. Ekkor tehát még nem az Olajfák hegyén, a Gecsemáni nevű majorságban éjszakázott, mint az utolsó vacsora estéjén, ami pedig kedden volt. Hétfőn reggel aztán megint elindult Jeruzsálembe.

Ez a jelenet csak Máté és Márk evangéliumában szerepel, mindkettőnél egyértelműen a Jeruzsálemi bevonulás utáni napon, eléggé pontosan meghatározva az időt és a helyet. Reggel volt, Jézus Betániából tartott Jeruzsálem felé, öt nappal Húsvét előtt.

A leírás tehát tökéletesen hitelesnek tűnik, minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy Jézus éppen böjtölt is az ünnep miatt, ezért éhezett meg. Egyetlen egy apróság nem stimmel: hogy a fenébe gondolhatta, hogy Húsvét előtt, március végén gyümölcsöt talál a fán?

Márk leírása ugyanis még ki is hangsúlyozza ezt a képtelenséget:

Márk leírása alapján tehát tökéletesen egyértelmű, hogy tényleg Húsvét előtt vagyunk, amikor még nem érik a füge, vagyis nem arról van szó, hogy az esetet tévedésből tették utólag erre az időpontra.

Az eset - bármilyen apróságnak tűnik is - elég fontos, már csak azért is, mert egyesek ezzel szokták alátámasztani kereszténység ellenességüket, mondván: hogy mondhatják egy ilyen egoista alakról, mint Jézus, aki megátkozott egy szerencsétlen fügefát, mert nem volt rajta füge, hogy Isten fia volt.

De mi történt valójában. Jézus nem lehetett olyan rosszul tájékozott kertészeti kérdésekben, hogy azt higgye, márciusban érik a füge.

Talán, mivel Jézus a halálra készült, annyira máshol jártak a gondolatai, hogy elfeledkezett erről az apróságról? Ez kizárt, ugyanis nem sokkal ezután, sőt alighanem még aznap, eléggé körültekintően intézkedett az utolsó vacsora előkészületeiről, sőt, mint majd látni fogjuk, legszörnyűbb éjszakáján még visszailleszti majd egy katona levágott fülét is.

Ha a csoda után a tanítványoknak adott magyarázatból indulunk ki, arra gondolhatnánk, azt akarta szemléltetni az apostoloknak, hogy hittel minden lehetséges, ahogy ezt Márk evangéliuma hozza is, csak másnapra teszi. De miért elszárítani kellett ehhez egy fát, miért nem mondjuk érett fügékkel megtölteni, vagy hirtelen két méterrel magasabbá tenni, stb.? Vagy titokban talán azt tervezte, hogy érett fügét varázsol a fára, de amikor nem sikerült, mérgében inkább elszárította, hogy mindenképpen legyen csoda?

Csakhogy ez egyszerűen ciki. Ő, aki korábban olyan megindító beszédet mondott a terméketlen fügefáról, nem rúghatott ekkora öngólt.

Természetesen a Bibliával foglalkozó szakirodalom is észrevette az ellentmondást a jelenetben. Igyekszem a Szentírással foglalkozó tudósok, számomra baklövésnek tűnő magyarázatait nem kipellengérezni, hiszen nem ez a célom, és jogom sincs hozzá, elvégre csak hálás lehetek azért a hatalmas munkáért, aminek én a töredékét sem tudtam volna soha elvégezni. Itt azonban a későbbi vádak elhárítása miatt muszáj idéznem az ide vágó magyarázatot, amely bizonyára valamilyen tudományos kompromisszum révén született:

Ha ebből a megoldásból indulnánk ki, igen csak rossz véleményünk alakulhatna ki Istenről, aki ahelyett, hogy virágot és gyümölcsöt fakaszt a fán, inkább elszárítja. Ráadásul sehol nincs még csak utalás sem arra, sem az Ószövetségben, sem máshol, hogy a fügefa jelképezte volna a zsidó népet. És a hasonlat akkor sem magyarázná meg azt a képtelenséget, hogy miért várta márciusban Jézus, hogy füge legyen a fán, amikor a fa igenis mutatta a tavasz jeleit, mert voltak rajta levelek, tehát egyáltalán nem volt terméketlen. Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy nem csak az elszáradt fügefáról mondott szép példabeszédet Jézus, hanem egy hasonlatot is mondott a fáról az utolsó ítélettel kapcsolatban:

Ezt a hasonlatot nem sokkal az előbbi eset után mondta az utolsó ítélettel kapcsolatban. Ha egyszer kiszárította a szimbolikus fügefát, és ugyanakkor azt mondja róla, hogy a fügefa kizöldüléséről fogjuk megtudni, hogy jön a nyár, vagyis közeleg Isten országa, elég reménytelen a helyzet...

Szeretném hangsúlyozni, hogy Jézus ekkor egyértelműen a halálra készült. Ő maga választotta meg, mikor fog meghalni, de ez nem von le semmit a dolog komolyságából. Kizárt dolog, hogy ezekben az utolsó napokban olyan mellékes, másodrendű kérdésekkel foglalkozzon, mint a zsidó nép vezetőinek szőrszálhasogatása. Amit ebben az időszakban tett, vagy mondott, annak minden korábbi cselekedetéhez vagy mondásához képest is egyetemesebb jelentésűnek kellett lennie.

Honnan olyan ismerős maga a fügefa? Láttuk már Natanael meghívásánál is, tudjuk, hogy igénytelen fa, ami szinte mindenütt megélt vadon is Palesztinában, szimbóluma volt a nyugodt életnek... Aha! Ki is használta először valamire a fügefát a bibliai történelemben? Igen, Ádám és Éva.

Vagyis a jó és rossz tudás fája fügefa volt. Hiszen ha Éváékat zavarta meztelenségük, feltehetőleg nem kezdték pucéran keresgetni, melyik levél lenne legalkalmasabb ruhának, hanem a kezük ügyében lévő fáról, tehát a tudás fájáról szedtek leveleket.

A mi szempontunkból tökéletesen mindegy, hogy a mitikus Ádám-Éva jelenet megtörtént-e a valóságban, bár miért ne? Nekünk most csak az a fontos, hogy a Jézus korában élő emberek, akikhez ő közvetlenül beszélt, a fügefát összekapcsolták a kísértés fájával.

Tulajdonképpen mi a bűnbeesés? Sokan, sokféleképpen akarták meghatározni ennek a jelképnek a konkrét tartalmát, magyarázták a bűnbeesést a szexualitással, - hiszen a meztelenség erre utal -, az öncélú tudással, vagy akár az olyan okoskodó könyvekkel, mint ez itt, ám végső következtetésként csak annyit tudtak levonni, hogy a bűnbeesés voltaképpen maga az engedetlenség Isten iránt. Nem a tudás a bűn, hiszen Isten soha nem akarta, hogy állatok módjára meztelenül, tudatlanul járjunk. Isten nem állatnak teremtette az embert, tehát nem tilthatta meg a tudást. Pláne nem tilthatta meg azt, hogy különbséget tudjunk tenni jó és rossz között.

Kérem, próbálják megbocsátani nekem, de kénytelen vagyok még egy kicsit próbára tenni a türelmüket. Mi lett volna, ha Éva nem "szőke nő" módjára viselkedik, és azt mondja a kígyónak, hogy menjen a pokolba? Vagy legalább Ádám lett volna férfi, és a sarkára áll. Valakinek. Tudniillik, az a kínos kérdés az egészben, hogy volt-e Istennek terve arra az esetre, ha az emberiség nem esik bűnbe? Milyen lett volna a világ, ha az ember engedelmes marad? Sokak szerint unalmas. Legalább is Isten számára. Vagyis ha végiggondoljuk az esetet, annál, hogy ettünk a tudás fájának gyümölcséből, csak az lett volna rosszabb, ha nem eszünk róla. Ebben a helyzetben az egyetlen értelmes cselekedet az lett volna, - ahogy azt Görényi Tamás mondja -, ha kivágjuk a fát.

Nos Jézus éppen ezt tette. És ez a "megváltás" értelme. Ezzel mondja nekünk azt maga Isten, hogy:

- Bocs, de tudjátok, a fügefa logikailag elkerülhetetlen volt, ti a két rossz közül a kisebbiket választottátok, - na persze azért ejnye-ejnye -, de csak így lehettetek szabadok. Így hát ezért erről az egészről nem Ti, nem Én, de még csak nem is a sátán tehet, hanem az a vacak fa...

A fügefa szerepe azonban biztosan összekapcsolódik azzal a példabeszéddel is, amit korábban említettem. Amikor Jézus Cezárea Filippi környékén járt, némelyek hírt vittek neki arról a szörnyű mészárlásról, amit Pilátus végzett a galileai zsidók közt. Ezután mondta megható példabeszédét az elszáradt fügefáról. Akkor a történetben szereplő gazdát Istenhez, Jézust pedig a vincellérhez hasonlítottam, aki rávette gazdáját, hogy hagyja meg még egy évig a fát, hátha kizöldül. Vagyis Jézus türelmesen tanította tovább az embereket, hátha megtérnek.

Most, az utolsó Húsvéton lejárt a fügefa ideje. Ha eddig nem hozott termést, most már ne is hozzon...

Ha a pillanatnál maradunk, Jézus voltaképpen csak azt mutatta be, szemléltető oktatás keretében, amit már előbb is mondott: a kísértést drasztikusan kell megszüntetni. Vágjuk le a karunkat, vájjuk ki a szemünket, szárítsuk el a fügefát. Jézusnak ugyanis, aki hétfő lévén böjtölt, eszébe jutott, hogy kísértésbe is eshetne, mert éhes. És tudta, nemsokára más kísértéssel is meg kell birkóznia.

A "görögök" természetesen zsidók voltak, akik távoli, görög városokban éltek. Őket nevezték úgy: a szórványban élők. Ilyenek voltak Pál apostol szülei is, aztán ilyen lett maga Pál apostol is, nem is beszélve Jánosról. Érdekes, hogy a "görögök" Fülöpöt kérik meg, akinek görög neve van. Adódik a feltételezés, hogy rokonai voltak a "görögök" között, bár ő maga Betsaidában született.

Még érdekesebb azonban, hogy amikor a kérés András apostol révén (neki is görög neve van...) eljut Jézushoz, a Mester valami egészen mást válaszol. A válasz némelyik része azonban ismerős. Ugyanazokat a szavakat mondja, amiket azoknak mondott, akik a tanítványai akartak lenni. Valószínű tehát, hogy ezek a "görögök" Jézus tanítványai akartak lenni. Velük folytatja a vitát, ami a Messiás halálával kapcsolatos. Ám a következő kérdésre "ki az Emberifa?" megint csak nem válaszol. Ehelyett arra inti őket, hogy már csak kevés idő van hátra, addig igyekezzenek megtérni, amíg ő köztük van, aztán elment.

Jézus itt, utolsó napjai során többször beszél közeli halálról. Ezek közé a beszédek közé tartozott ez is:

Erre a farizeusok értetlenül azt kérdezték:

Jézus kijelentése és annak félreértése azt mutatja, hogy a főpapok számítottak arra, hogy Jézus megszökik, vagyis megint elmegy valahová, mondjuk az Egyiptomban élő zsidók közé tanítani. Bár nekik elsősorban az volt a céljuk, hogy Jeruzsálemben és környékén nyugalom legyen, megszabaduljanak tőle, de főleg attól a tömegtől, amely mindenhova kísérte, de azt sem hagyhatták, hogy Jézus elmeneküljön, hiszen joggal féltek attól, hogy megerősödve fog visszatérni, és még nagyobb felfordulást okoz. Sürgősen cselekedniük kellett, és erre kiváló alkalomnak kínálkozott a Peszah, hiszen maga a római helytartó is a városba érkezett, hogy biztosítsa a rendet, eleget tegyen a hagyományoknak, és képviselje az igazságszolgáltatást, vagyis helybenhagyja a halálos ítéleteket. A római fennhatóság alatt élő provinciákban - minő felvilágosult eszmék - senki nem hozhatott és hajthatott végre halálos ítéletet semmilyen bűnös felett anélkül, hogy a helytartó ne hagyja azt jóvá. A helybeliek ezt természetesen a rómaiak önkényeskedésének érezték, de mi, kétezer év távlatából, s annak tudatában, hogy a római jog lényegében kiállta az idők próbáját, csak azt mondhatjuk erre, hogy nagy szerencse. A római hódítás bizonyos, mai szempontok szerint a kultúra és a jogállamiság hódítása is volt. Persze a gyakorlatban a római fennhatóság alapvetően nem az igazságosságot jelentette, ahogy azt a kegyetlen Pilátus híre is mutatja. Az ünnep mindenesetre kiváló alkalom volt arra, hogy Jézus fölött gyorsan ítéletet mondjanak, azt jóváhagyassák a helytartóval, majd sietve végre is hajtsák.

Csakhogy az ünnep akadályt is jelentett. Annyian voltak a városban, mint még soha. Nem csak a Pászka ünnepére érkeztek ennyien, hanem sokan kimondottan Jézust akarták látni.

A tömegben nem volt nehéz megtalálni a Mestert, elfogni azonban annál kockázatosabb lett volna. A felháborodott sokaság elsöpörte volna a katonákat, és ezzel maguk a főpapok idézték volna elő azt a lázadást, amelytől annyira féltek. Titokban kellett tehát elfogniuk, na de mikor és hogyan? Csak akkor lehetett elfogni, amikor a városon kívül volt, és természetesen csak éjszaka.

Ehhez ismerni kellett a szokásait. Tudni kellett, hogy merre jár, hol tölti az éjszakákat. Tehát kellett egy áruló. Azt, hogy ki és miért lett áruló, majd a megfelelő helyen meglátjuk. Azt viszont, hogy árulóra szükség van, maga Jézus is tudta, mégpedig nem csak mint Isten, aki mindent tud, hanem mint ember, aki logikusan gondolkozik.

A hagyomány szerint Jézus az utolsó vacsorát csütörtökön este fogyasztotta el. Ez a vacsora ünnepi "lakoma" volt, a Pászka kezdetét ünnepelték meg vele. Mint tudjuk, az új nap mindig naplemente után kezdődött, a sötét beálltával. Az ünnep "előestéje" tehát hozzátartozott az ünnephez. Páska ünnepe abban az évben szombatra esett, vagyis péntek este kezdődött. Ez a szombat tehát kettős ünnepnek számított. Péntek volt az előkészület napja, és péntek este (ami már szombat volt) kellett elfogyasztani az ünnepi lakomát. A Páska ünnepén bárányt kellett enni, amit péntek délután kellett levágni. Minő pogány dolog lett volna Jézustól, hogy csak azért, mert tudta, nem éri meg a péntek estét, egy nappal előbb, csütörtökön eszi meg az ünnepi bárányt? Ha valódi lakoma lett volna, még csak megérteném, hogy nem akarta megfosztani tőle az apostolokat, na de így! Hogy lakhatott jól legalább tizenhárom jól megtermett férfi, akik között négy halász volt, továbbá ki tudja, hány asszony, egy darab báránytól?! No persze a bárány nem volt kicsi, hiszen a mózesi törvény szerint egy évesnek kellett lennie. Egy bárányra (Josephus Flavius szerint) általában tíz-húsz ember jutott. Az egy főre jutó mennyiség tehát nem volt se túl sok, se nevetségesen kevés.

Az evangéliumok egy szóval sem említik, hogy a tanítványok értetlenkedtek volna, amiért egy nappal előbb kell megtartaniuk az ünnepet. A Karácsony, vagy a Húsvét dátuma ma sem tologatható ide-oda, pedig ma már az is mindegy, hogy ki mikor tartja a vasárnapot, vagy a születésnapját, ha egyáltalán megtartja. Az ünnep előtt meg kellett tisztulni testileg és lelkileg is. Ami azt is jelentette, hogy nem volt szabad tisztálatlan dolgokkal érintkezni. Azt, hogy egy nyüzsgő városban valaki ennyire elszigetelje magát a többiek életétől, csak azért, mert homályosan a közeli halálára célozgat, aligha értették volna meg a tanítványok.

Természetesen létezik más magyarázat is. Egy újabb keletű elmélet szerint Jézus nem csütörtökön tartotta az ünnepi vacsorát, hanem kedden. Ennek alapja az a tény, hogy a kumráni közösség nem a hivatalos naptár szerint élt, hanem saját naptáruk volt, amely a nap-évhez igazodott, s ezért néha jelentős eltérést mutatott a korabeli hold-naptárhoz képest. Ebben a naptárban az ünnepek mindig azonos napra estek, így a Páska ünnepe náluk mindig kedden volt. (Ha az esszénusok naptárát meg tudnánk fejteni, talán egészen pontosan meg tudnánk határozni Jézus halálának évét és napját.)

Ez nem csak azt magyarázza meg, hogy miképp történhetett annyi minden az utolsó vacsora és Jézus kivégzése között, - hiszen így keddtől péntekig három nap telt el -, hanem azzal is egybecseng, hogy Jézus ragaszkodott az ősi hagyományokhoz. Az pedig, hogy kedden tartotta a Páska vacsorát, nem volt furcsa, hiszen - Josephus Flavius szerint - esszénusok a legtöbb városban éltek. Jeruzsálemben volt is egy "esszénus kapu".

Jézus tehát kedden vacsorázott abban a bizonyos "emeleti teremben" a tanítványaival. Az utolsó vacsora előkészítése hasonló rejtélyességgel történt, mint a jeruzsálemi bevonulásé.

Olyan, mint valami titkos összesküvés. Már a szamarak kiválasztása is elég furcsa volt a bevonulás alkalmával, Márk burkoltan be is számolt róla, hogy Jézus tanítványait tolvajoknak nézték:

Ám mindez mégsem titkos összeesküvés, nem egy földalatti, illegális szervezet megbeszélt terve volt, nem, inkább földön kívüli összeesküvésről lehetett szó. Mint tudjuk, Jézusnak bujkálnia kellett, hiszen halálra keresték.

Lukács evangélista beszámol arról, hogy Jézus követői közt több asszony volt, akik általában özvegyek voltak. Ezért érthető amit Lukács ír, hogy a vagyonukból gondoskodtak róla. (Lk. 8,3.) Az asszonyok szerepével az evangéliumok nem sokat törődnek. Szinte kényszerből említenek csak egy-két eseményt, amelyben nők szerepelnek, holott hiba lenne azt hinni, hogy a nőknek kisebb szerepük volt akkor, mint ma. Az viszont biztos, hogy az asszonyokra senki sem figyelt. Észrevétlenül mozoghattak, cselekedhettek. Biztos vagyok benne, hogy a bevonulás Jeruzsálembe, illetve a húsvéti vacsora előkészítése olyan események voltak, amelyekben az asszonyok segítettek Jézusnak. Ilyen asszony volt az a Mária is, aki Márk evangélista anyja volt, s akinek a házában volt az utolsó vacsora terme.

Vajon hányan vettek részt ezen a vacsorán? A hagyomány szerint mindössze tizenhárman voltak, ám ebben nem lehetünk egészen biztosak. Mint majd látni fogjuk, a "két emmauszi tanítvány", akik közül az egyik biztosan nem volt apostol, arról ismerte föl a Mestert, kevéssel ezután, ahogyan megtörte a kenyeret. Valószínűnek tűnik, hogy ott volt a vacsorán. Persze az is lehet, hogy Jézus mindig egy bizonyos módon törte meg a kenyeret, ám erről semmit nem tudhatunk biztosan. Ha az emmauszi tanítványok arról ismerték fel a Mestert, ahogy a kenyeret megtörte, az vagy valamilyen csodára utal, vagy azokra a szavakra, amelyeket Jézus közben mondott. Én persze hajlamos vagyok az előbbi változatot feltételezni. Ha Jézus képes volt megszaporítani a kenyeret, ami nyilván úgy történt, hogy a kettétört darabok ugyanakkorák lettek, mint az eredeti volt, lehetséges, hogy ezt alkalmazta az Utolsó Vacsorán és Emmauszban is. De ha így lett volna, azt talán megírták volna az evangéliumokban.

De mi volt az asszonyokkal? A Jézust követő csapatban biztosan ott volt anyja, a "másik Mária", Johanna és Szalóme is. Lehet, hogy az asszonyok külön ettek, a házigazdával együtt egy másik teremben? De mi van Jézusnak azzal a testvérével, aki nem volt apostol? Az evangéliumok minderről semmit nem írnak. Azt tehát nem tudjuk, hogy hányan voltak együtt Jézussal az emeleti teremben.

Az Utolsó Vacsora nyilván a vallás előírásai szerint zajlott le. Jézus és a tanítványai megfürödtek, mielőtt a vacsorához ültek, és minden előkészületet szabályosan végeztek el. Fontos tehát, hogy rekonstruáljuk magának a vacsorának a menetét.

Ehhez két keresztény lexikont használok forrásnak, elsősorban azért, mert könyvem szempontjából az a fontos kérdés, mit gondolnak erről a keresztények. A kétféle keresztény felfogás között eleve vannak ellentmondások, amelyek az egyes felekezetek sajátos teológiáját rejtik, és mindkettőben felüti a fejét egy tipikusan keresztény probléma. Íme az egyik forrás:

Eszerint a sorrend szerint tizenkét pontja volt a vacsorának. Milyen érdekes.

A KBL azonban másképpen mondja el a vacsorát, náluk tizenhét pont szerepel:

"1. Ittak az első, a megszentelés vagy elkülönítés poharából. Ezzel megkülönböztették a páskavacsorát a közönséges étkezéstől. A családfő vette a poharat, imát mondott, aztán ittak belőle mindnyájan.

2. Az első kézmosás. Ezt csak az végezte el, aki vezette az ünnepi vacsorát.

3. Egy kis csomó petrezselymet vagy salátát bemártottak a csészében elhelyezett sós vízbe és megették, emlékezve a rabszolgaság könnyeire s a Vörös-tengeren való átkelésre.

4. A kenyér megtörése. Az asztalon a családfő előtt három kerek kovásztalan kenyér volt. A családfő kezébe vette a középsőt, hálát adott, majd megtörte, s ezt mondta: Ez a nyomorúság kenyere, amit őseink Egyiptomban ettek. Aki éhes, jöjjön, és egyen belőle. Aki szükségben van, jöjjön, és ülje velünk a páskavacsorát.

5. A legfiatalabb jelenlevő megkérdezte: miben különbözik ez a nap a többitől, és miért történik mindez? Erre a családfő elmondja az egyiptomi szabadítás történetét, amire a páska emlékeztet.

6. A hallél-zsoltárokból (113-118) eléneklik a 113. és 114. zsoltárt.

7. Kiisszák a második poharat, a haggada, azaz a magyarázat poharát.

8. Az étkezés előkészületeként mindenki kezet mos.

9. A családfő áldást mond, majd kis kovásztalan kenyérdarabokat oszt szét.

10. Kevés keserűfüvet két darab kovásztalan kenyér közé tesznek, bemártják a kharósetbe és megeszik. Ez a bemártott falat, ami az egyiptomi kényszermunkára emlékeztet.

11. Elfogyasztják a páskabárányt. Semmi sem maradhat belőle, ha mégis, azt el kell égetni.

12. Kézmosás.

13. Megeszik, ami megmaradt a kovásztalan kenyérből.

14. A családfő hálaimát mond. Imádkozik Illés eljöveteléért, aki meghirdeti a Messiás eljövetelét. Ehhez kapcsolódik a harmadik pohárnak, a hálaadás poharának a kiürítése. Megivása előtt a családfő áldást mond felette.

15. Eléneklik a hallél-zsoltárok második felét (115-118).

16. Megisszák a negyedik pohár bort. Eléneklik a nagy-hallélt: a 136. zsoltárt.

17. Két rövid imával véget ért a vacsora. Előfordult, hogy volt ötödik pohár bor is, és más zsoltárokat is énekeltek."

Az evangéliumok beszámolói az Utolsó Vacsoráról meglehetősen szűkszavúak, és nem mentesek az ellentmondásoktól sem. Jánoséra persze nem igaz, hogy szűkszavú lenne, talán ez a leghosszabb fejezet nála, ő azonban a vacsora eseményeiből alig mond el valamit, viszont annál többet idéz azokból a beszélgetésekből, amelyek - szerinte - itt hangzottak el. Lássuk, mik azok a tények, amiket az evangéliumok elmondanak.

Máté és Márk Júdás árulásának bejelentésével kezdik a beszámolót. Lukács és János azonban csak később beszélnek róla.

János evangéliumának leírása azzal kezdődik, hogy Jézus megmosta tanítványainak lábát. Máté, Márk és János tehát nem a vacsora elejével kezdik a leírást, írják is, hogy mindez vacsora közben történt.

Lukács - úgy tűnik - igyekezett ezt a "hibát" kijavítani (ő persze még nem ismerhette János szövegét), ugyanis alighanem a vacsora elejével kezdi:

János szerint Jézus a lábmosás után az alázatosságról beszélt, ehhez hasonló szöveget csak Lukács közöl, ő azonban nem mondja el a lábmosás esetét.

Jánosnál ezután kerül sor az áruló "leleplezésére", amit viszont Lukács az alázatosságról szóló mondatok előtt mesél el. A Jánosnál olvasható ószövetségi sorok, amelyek még a lábmosáshoz kapcsolódnak, azt mutatják, hogy Júdás árulásának bejelentése időben közvetlenül a lábmosás utáni beszédhez kapcsolódtak. Azok a sorok ugyanis, amiket János idéz, nagyjából megegyeznek a szinoptikusoknál olvasható ószövetségi idézetekkel, amelyek kapcsán azok az apostolok értetlen, sőt ijedt kérdezősködését mondják el.

Ezután a szinoptikusok az Oltáriszentség megalapításával folytatják a vacsora leírását. De ebben sincs teljes egyezés. Máté és Márk a kenyérhez és a borhoz kapcsolt jézusi igék után idézi a Mesternek azt a mondatát, hogy:

Lukács azonban ez utóbbival kezdi, majd a kenyér megáldásával folytatja, és csak a vacsora végén mondja el az Oltáriszentség borra vonatkozó szavait. A kérdést bonyolítja, hogy mindhárom szinoptikus az elsőnek említett pohár bornál írja, hogy Jézus hálát adott, ami lehetne puszta szófordulat is, de mint a lexikonok beszámolóiból láttuk, a harmadik pohár bor volt a "Hálaadás kelyhe".

János viszont kihagyja az Oltáriszentség megalapítását...

Ezután Máté és Márk úgy mesélik el Péter apostol fogadkozásának esetét, amikor Jézus megjövendölte, hogy hajnalig háromszor is le fogja tagadni, hogy ismerte, mint ami már menet közben történt, ahogy haladtak az Olajfák hegye felé. Lukács és János szerint azonban ez még vacsora közben volt.

Lukács elmond egy érdekes beszélgetést arról, hogy Jézus felszólítja tanítványait, vegyenek kardot. János pedig sok beszédet idéz, amelyekben Jézus vigasztalni próbálja tanítványait, megígéri a Szentlélek és a Vigasztaló eljövetelét is. János számol be Tamás apostol hitetlenségének első jelentkezéséről, valamit a "másik" Júdás apostol fontos kérdéséről is. Ő mondja el azt is, hogy a Mester a vacsora végén három imát mondott.

A keresztény egyházak egyik legfontosabb problémája, hogy részesült-e Júdás a Szent Áldozásban. A KBL kifejezetten azt írja, hogy Júdás nem részesült a Szent Áldozásban. Szerintük az Oltáriszentség megalapítása azután történt, hogy az áruló már elhagyta a termet, ugyanis arra csak a vacsora végén került sor.

Ez, mint láttuk, egyezni látszik Máté és Márk sorrendjével, sőt, úgy tűnik, Jánosnak sem mond ellent, mivel ő nem is meséli el az Oltáriszentség megalapítását. Azt pedig, hogy Lukács sorrendje jelentősen eltér a többiekétől, egyszerűen annak tudhatjuk be, hogy ő nem ismerte a vacsora szokásait.

Ám ebben nem lehetünk teljesen biztosak. Jézusnak az a mondata, hogy nem iszik többé bort, amíg el nem jön Isten országa, logikusan az utolsó pohárhoz kapcsolódott. Máté és Márk azonban a harmadik pohárhoz kötik ezeket a szavakat, amelyből Jézus nem ivott. Márpedig elvileg szokott lenni egy negyedik pohár bor is. Lukács nyilván azért kötötte az elsőhöz, mert összefüggésbe hozta azzal, amit Jézus a Páska vacsoráról mondott, amit fentebb idéztem. Az első pohár bort azonban az elkülönülésért ürítették ki, a másodikat pedig vagy a bárány elfogyasztása közben itták meg (amit én nem tartok valószínűnek), vagy pedig az ünnep magyarázatának végén, amire a Magyarázat Kelyhe kifejezés utal. Máté és Márk tehát nem beszélnek az első két pohárról, náluk csak a harmadik szerepel. Lukács tehát mégiscsak tudott valamit a vacsora szokásairól, amiket nem az általa ismert evangéliumokból vett.

Ha elgondolkozunk az eredeti szertartásban szereplő négy pohár bor jelentőségén, a következő megállapítást tehetjük. Az első pohárral az elkülönülésért mondtak hálát, a másodikkal Isten tervének magyarázatát ünnepelték, a harmadikkal hálát adtak a vacsoráért, vagyis magáért az ünnepért, ami a Messiás országának előképe (Haag). Ebből a logikából az következik, hogy az Oltáriszentségre vonatkozó kijelentés a harmadik pohár borhoz kapcsolódott. A negyedik pohárnak - forrásaim szerint - nem volt jelentősége. (Jólesz Károly azt írja, hogy ez a négy pohár bor is egy tipikus "remez": az Egyiptomból történő megszabadulás négy igéjét jelképezi: "és kivezetlek, megmentelek, megszabadítalak és elviszlek benneteket".

Ami Júdás és a Szent Áldozás kérdését illeti, nehéz teljesen hihetőnek tartani a keresztény álláspontot. János apostol leírása ugyanis meglehetősen részletesen tárgyalja a jelenetet - amit én a következő fejezetben fogok megtenni - és nála kiderül, hogy Júdás kapott a "bemártott falatból". Márpedig a kenyér megtörése még azt megelőzőleg történt, hogy a harósetbe mártott falatot ették. A KBL azt állítja, hogy Jézus a kenyérre vonatkozó szavait akkor mondta, amikor a maradék kenyereket ették meg, ez azonban nem meggyőző feltételezés. Hiszen a kenyér volt a legfontosabb szimbólum, amihez Jézus áldást mondott, amikor megtörte, így kevéssé valószínű, hogy az Oltáriszentséget csak a "maradékra" alapozta volna. (Persze "teológiailag" ez sem kizárt.) Az sem valószínű, hogy a "bemártott falat" az a sós vízbe mártott saláta lett volna, amelyet a vacsora elején ettek. János ugyanis azt írja, hogy Jézus a 41. zsoltár szavaival jelentette az árulást. Csakhogy Jézus szavait először nem értették, valószínű tehát, hogy a teljes zsoltárt idézte. Ami azt is sejteti, hogy Jézus nem azokat a zsoltárokat mondta el, amiket szokás volt.

Valószínű tehát, hogy Júdás ott volt az "áldozás" első részénél, legfeljebb csak a másodikról hiányzott. Ez esetben Júdás a "vérből" nem részesült, vagyis Isten lelke nem jutott neki. Ám ez már az evangéliumok keletkezésének idején is kínos volt. Erre utal Lukács szövege:

Ezután ugyanis ugyanazokat szavakat idézi, amiket Máté és Márk is, csakhogy nála mindez már az Oltáriszentség után történik. Igaz azonban, hogy Lukács sorrendje több szempontból bizonytalan, csakhogy Máté és Márk sem feltétlenül megbízható. Olyan keveset mondanak el az Utolsó Vacsora eseményei közül, hogy a sorrendet ez alapján nem lehet biztosra venni, az Oltáriszentség alapítását és a Júdás árulásának bejelentését elmondó szövegek pedig ugyanúgy kezdődnek: vacsora közben. A későbbi "szerkesztőknek" tehát nem volt nehéz dolguk, ha esetleg fel akarták cserélni a sorrendet.

Még egy fontos apróságra kell felhívnom a figyelmet. Az a bejelentés, hogy valaki el fogja árulni Jézust, és az áruló leleplezése nem feltétlenül történtek egyidőben. A szinoptikusok leírásai szerint Jézus bejelentése, bár nagy megdöbbenést keltett, alapvetően egy ószövetségi idézethez kötődött. Az apostolok nem is értették először, hogy miről van szó. Ezért írja János azt, hogy Jézus megismételte:

A tanítványok ezek után - a szinoptikusok szerint - értetlenül kérdezgetni kezdték Jézust, hogy csak nem én vagyok az, uram? (Mt. 26,22.), mintha azt se tudták volna, hogy fiúk-e, vagy lányok. Ám, mint János evangéliumából tudjuk, Jézus csak Jánosnak leplezte az árulót azzal, hogy odanyújtotta Júdásnak a harósetbe mártott falatot. A két esemény között tehát el kellett telnie annyi időnek, hogy a többi tanítvány ezt ne vegye észre. Mert ahogy János mondja, az apostolok nem tudták meg, hogy ki az áruló. Különben alighanem megakadályozták volna tettének elkövetésében. Mint majd látni fogjuk, két kard biztosan volt náluk.

Most nézzük meg, mi történt a vacsora során. Ehhez először is tisztázzuk, milyen szimbólumokat tartalmazott az eredeti szertartás, persze a "teljesség" igénye nélkül.

Ez a vacsora a Peszáh volt, vagyis a kivonulásra emlékeztek vele, amikor a zsidó nép szövetséget kötött az Egyetlennel, és sietségében kovásztalan kenyeret evett, majd később mannát kapott vándorlás közben a pusztában. Mindezek után nem fölösleges a kérdés: hogyan kerül hús a Páska asztalára, sőt, hogyan jelenti maga a Páska a húsvéti bárányt?

Ezen az ünnepen szertartásosan húst ettek, méghozzá fiatal állat húsát, amihez a tudósok azt a magyarázatot fűzik, hogy ez az ünnep eredetileg a tavaszi évkezdet pásztor-ünnepe volt, amikor az első ellést, vagyis az első bárányokat feláldozták, és megették. Ha ez így van, és miért ne lenne így, akkor ennek a szokásnak meg kellett előznie Mózest, sőt, az egyiptomi fogság idejét is, és még abból a boldog, patriarkális korból kellett származnia, amikor Ábrahám és utódai a Szentföldön éltek. Íme az idevonatkozó rész:

A séta végét ismerjük, Isten megmentette Izsákot, és Ábrahám kedvéért Izraelt tette meg választott népének. Ennek a szimbólumnak a jelentése az, hogy Izrael önmaga, pontosabban az elsőszülött fiúk helyett áldoz bárányt. Csakhogy a jelenetből arra lehet következtetni, hogy az áldozás már azelőtt is szokásban volt. Sőt, még valamire. A zsidók ismerték azokat a népeket, ahol létezett a gyermek áldozás. Legalábbis azokat a népeket, akik a Közel-keleten űzték ezt a szertartást. Ez ugyanis Föníciában is létezett, és a föníciaiak által alapított Karthagóban is. A zsidó nép azonban még jóval Mózes fellépése előtt, sőt, talán jóval Ábrahám előtt szembe fordult ezzel a barbár szertartással. Valószínű, hogy az áldozat eredetileg az elsőszülött fiúra vonatkozott. Ennek nyomát őrzi az a szokás is, hogy az első szülött fiút fel kell ajánlani Istennek. De erre utal az is, érdekes módon, hogy a Kiválasztás mindig a kisebb fiú révén öröklődött.

Most nézzük, mit ír elő Mózes Törvénye a Páskára.

A báránynak tehát egy évesnek kellett lennie. Érthető az összefüggés Ábrahám áldozata és az Egyiptomból való kivonulás között? Igen, legalábbis részben. Isten áldozatot kér a néptől, hogy megmentse, s bár az áldozat eredetileg az elsőszülött gyermekre vonatkozott, Ábrahám óta báránnyal (esetleg kecskével) lehetett megváltani. Tehát innen ered a hús.

Csakhogy, ha Jézus a saját testét (húsát) kínálja eledelül, miért a kenyér, és miért nem a hús az Oltáriszentség tárgya? Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy Jézusról azt mondták: Íme az Isten báránya! S akit hívei áldozati báránynak tekintettek, akinek nem törték meg a csontját a kereszten, ugyanúgy, ahogy az áldozati báránynak sem volt szabad eltörni a csontját.

Honnan ered a vér? A vér a szövetség ("vérszerződés") szimbóluma. Az áldozati állat vérét használták Egyiptomban, a kivonulás "előestéjén" arra, hogy megjelöljék saját házaikat, hogy Isten megkímélje elsőszülöttjeiket. Hiszen ők már Ábrahám óta az áldozati állattal váltották meg annak életét. Ez volt a Szövetség jele. Erre az áldozati vérre utal Mózes, amikor ezt mondja:

Csakhogy Izraelben sosem volt szabad vért fogyasztani. Hogyan alkalmazhatott Jézus ilyen szimbólumot önmagára?

A hús és a vér tehát összefügg, csakhogy az Oltáriszentség szimbóluma a kenyér és a bor. A Páska ugyanis összekapcsolódott a zsengeáldozattal, amit a Páska vacsora utáni héten (több változat volt etekintetben) kellett bemutatni. Minden bizonnyal ehhez kapcsolódó jelkép volt a kovásztalan kenyér, ami talán a leginkább ismert a zsidó vallás legismertebb szimbólumai közül.

A Peszáh tehát az az ünnep, amely a leginkább őrizte meg azt, hogy a zsidó vallás nem "a semmiből" született, hanem valamikor része volt azoknak a hiedelemrendszereknek, vagy kultuszoknak, amelyek a sumérok óta írott nyomokat hagytak maguk után. Pontosabban nem azt őrizte meg, hogy ezek része volt, hanem hogy kiemelkedett közülük. Ez a kiemelkedés azonban nem Mózes, hanem már Ábrahám idejében, vagy még korábban megtörtént. A zsidó vallás tehát Ábrahámmal kezdődött (ugyanis arról, ami "még korábban" volt, semmit nem tudunk), ezért a lényege az elkülönülés. Erre az elkülönülésre alapozta Mózes a Törvény által a ma ismert vallást, amelynek a központi kérdése nem pusztán Isten tisztelete, hanem a Szövetség Istennel. Ennek a szimbólumai a bárány, amely az elkülönüléshez, vagyis a kiválasztáshoz kapcsolódik, valamint a bor és a kenyér, amely a szövetséghez, vagyis a rabszolgaságból való megszabaduláshoz kötődik. Ezek azok a jelképek, amelyekre Jézus a vacsora közben utalt.

Most lássuk magának a vacsora lefolyását.

Az első pohár bor, amit fel is hajtottak az áldás után, a zsidó nép elkülönülésének emlékét őrizte. Feltételezésem szerint Jézus ekkor mondta azokat a szavakat, amelyeket már idéztem:

- Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti bárányt elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem húsvéti bárányt, míg be nem teljesedik(?) az Isten országában.(Lk.22,14-15.)

Azt nem tudhatjuk, mondott-e mást is. Ám ha ez a mondat az első pohár borhoz kapcsolódott, és magára a Páska vacsorára vonatkozott, lehetséges, hogy többet jelent annál, minthogy Jézus saját halálára utalt volna vele. Hiszen azt már többször mondta, hogy elérkezett a búcsú órája. Vagyis ezek a szavak voltaképpen azt is jelenthették, hogy a Páska megszűnt. Izrael elkülönülése értelmét vesztette, ettől kezdve Izrael fiai nem a vallásuk révén, hanem más módon töltik be Isten által rájuk rótt szerepüket.

Ezután a vacsora feltálalása, majd a második pohár bor kitöltése következett, anélkül, hogy megitták volna. Az asztaltársaság legfiatalabb tagjának kérdésére a családfő elmondta az ünnep jelentőségét, a kivonulás történetét. Majd zsoltárokat énekeltek. Ezután, a vacsora előkészületeként kezet mos. Minden okunk meg van annak feltételezésére, hogy Jézus ekkor állt föl a vacsora mellől, hogy megmossa tanítványainak lábát. Részben azért, mert ez a rabszolgák feladata volt, és mint láttuk, a vacsora első részében a rabszolgaságra emlékeztek, részben azonban azért, mert ekkor, a tulajdonképpeni vacsora megkezdésekor mindenki kezet mosott. Ha Jézus akkor mosta volna meg tanítványai lábát, amikor a hagyomány szerint csak ő, a családfő volt köteles kezet mosni, nem lenne könnyű magyarázatot találni az összefüggésre.

(Jézus) fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa s a derekára erősített kendővel megtörölje tanítványainak a lábát.

Ez utóbbi mondat véleményem szerint így hangzott: "Ti tiszták vagytok, de nem teljesen." Hiszen így illene bele abba a párbeszédbe, ahol Jézus egyrészt Pétert oktatja ki, hogy ne legyen oktalanul túlbuzgó, másrészt azt sejteti, hogy tudja: valaki el fogja árulni.

Jézus üzenete világos, ami a lábmosást illeti. Az Ószövetség sok helyen írja, ne feledkezzetek meg arról, hogy rabszolgák voltatok: Az idegent ne használd ki és ne nyomd el, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptomban. (Kiv. 22,20.) (Az elnyomás utal a rabszolga mivoltra.) Természetesen nem arról van szó, hogy ettől kezdve lábbal kellett enni.

Lássuk tovább János beszámolóját:

Ebben a részben voltaképpen szerepel az a mondat, amit a szinoptikusok az Oltáriszentség megalapításához kötnek:

János fentebbi szavaiból az következne, hogy a lábmosás és Júdás árulásának bejelentése nagyjából egyszerre történt. Látszólag Lukács is megerősíti ezt, csak nála fordított a sorrend. Lukács ugyanis az árulás bejelentése után idézi Jézus tanítását az alázatosságról. Csakhogy láthatóan nem tudta, miről is van szó, mert azt írja: versengés támadt köztük, hogy melyikük nagyobb. (Lk. 22,24.) Mint láttuk azonban, ez jóval korábban történt.

Az alázatosságról való tanítás azonban nem egészen világos. Mit is mond János szerint Jézus?

Ez körülbelül ezt jelenti: kétszer kettő négy. Miért kellett ezt a közismert igazságot ilyen látványosan elmondani?

Lukács igyekszik megmagyarázni a dolgot:

Jézus tehát a kézmosásból lábmosást csinált, hogy előre intsen mindenkit, akit illet: ne mutassa magát nagyobbnak Istennél. Akinek hatalom van a kezében, jótevőnek hívatja magát. Ellentétben Istennel, akinek - mint tudjuk, a lábában is van hatalom, v.ö.: "megfogta az Isten lábát" - mégis szolgálni jött a földre, ahelyett, hogy hatalma birtokában - kénye kedve szerint - igazságot osztogatna. Isten az apostolokra bízza az igazság osztását: ők fognak ítélkezni Izrael tizenkét törzse fölött. Feltéve, ha hajlandók arra, amire Isten, vagyis szolgái lesznek az embereknek.

Ezzel a gesztussal Jézus a teljes apostoli gyülekezetet egész Izrael fölé emelte. Így lett teljes az apostolok kiválasztása.

Nézzük tovább a vacsora menetét.

Ezután a családfő hálát ad Istennek, megtöri a kenyeret, és valami ilyesmit mond:

Jézus alighanem ekkor mondta az Oltáriszentségre vonatkozó szavakat. Gondolom, ez így hangzott:

- Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem. Aki éhes, jöjjön, és egyen belőle. Aki szükségben van, jöjjön, és ülje velünk a páskavacsorát.

Ez a mondat azonban egy élő ember szájából hangzott el, egy ünnepi vacsorán. Elég furcsának tartom, hogy senki nem méltatlankodott, senki nem kérdezte, "mit értesz ez alatt?", hanem engedelmesen falatoztak. Pedig, ahogy egy korábbi beszámolóból tudjuk, amikor Jézus arról beszélt, hogy az ő testét meg kell enni, még hívei közül is sokan felháborodtak rajta. Kemény beszéd, ki hallgatja? Ha szó szerint vesszük a kijelentést, arra gyanakodhatunk, hogy aki ilyet mond, nem egészen normális.

Ám azok, akik Jézus szavait hallgatták, nyilván nem vették szó szerint. Én vagyok a mennyből alászállt kenyér - mondta korábban, amivel a mannát követelő ellenfeleinek válaszolt. Csakhogy bármennyire hozzá is szokhattak a tanítványok Jézus furcsa kijelentéseihez, vacsora közben arra bíztatni embereket, hogy úgy egyék a kenyeret, mintha az a "családfő" teste volna, az ízléstelenség határát súrolja, ha nincs valamilyen előkép, ami segíthet a többieknek a jelkép felfogásában. Márpedig erre vonatkozó ószövetségi utalás nincs.

Egy mai olvasónak, főleg egy kereszténynek ez a probléma első látásra nem világos. Ha Jézus azt mondta, hogy ő a mennyből alászállt kenyér, akinek a testét meg kell enni és a vértét meg kell inni, akkor az úgy is van, hiszen ez a Szent Áldozás értelme. Csakhogy a kutya ott van elásva, hogy akkor, abban a korban, azon a vacsorán hogyan fogadták el ezeket a jelképeket, amikor semmiféle ismert előzményük nem volt? Képzelje el Értetlen Olvasóm, hogy Ön, meg én egy lottózó baráti társaság tagjai vagyunk, akik évről-évre, minden héten kitöltjük a szelvényt, abban a reményben, hogy megnyerjük a főnyereményt. De egyszer csak jön egy ember, aki azt mondja, hogy biztosan meg fogjuk nyerni, ha előbb őt befestjük kékre. Vagy, mondjuk, az ő testén ikszeljük be a számokat, mert ő az igazi lottószelvény. Lehet, hogy Ön nem lepődne meg, de én kételkedni kezdenék az épelméjűségemben (nyilván így is van rá okom).

Jézus szavainak tehát feltétlenül utalniuk kellett valamire, amitől a jelkép világossá vált, és elvesztette nyers, kihívó, provokatív élét. Vagyis, - mivel semmilyen korábbi, szentírási utalás nincs - szójátékot kellett használnia. Sajnos, én nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezeket a szójátékokat meg tudnám fejteni. Bátran kijelenthetem azonban, hogy úgy látszik, a nálam felkészültebbek sincsenek ebben a helyzetben. Eddig hiába igyekeztem ugyanis megtalálni, milyen szavak játékáról lehet szó, nem találtam mást, csak bizonytalan fejtegetéseket. Mégis, hogy legalább azzal mentsem magam, amit magányomban kiötlöttem, megpróbálok felvetni néhány lehetőséget.

Ehhez vissza kell mennünk ahhoz a bizonyos kafarnaumi beszédhez, amikor Jézus önmagát eledelnek nevezte. Akkor - részben szándékosan - átsiklottam bizonyos problémák fölött. Most szembe kell ezekkel néznünk.

Az első kenyérszaporítás csodája után Jézus az egybegyűlt írástudók előtt arról beszélt, hogy csak általa lehet eljutni abba a remélt világba, amit a Messiás országának neveztek. Mivel Jézus csónak nélkül kelt ár a "tengeren", az emberek ezt kérdezték tőle:

Erre ő a következőt mondja:

Jézus tehát megint megfeddi őket, hogy hitetlenek, nem hitték el, hogy ő csodás módon került oda, nekik csak az volt fontos, hogy enni kaptak. Az a sok ember ugyanis, aki evett a megszaporított kenyérből, nem tudhatta, mi történt. Ők joggal hihették azt, hogy a Mesternél mindig van tartalékban néhány szekér kenyér és hal.

Erre a sokaság bizonygatni kezdi, hogy ő igenis hisz. Megkérdezik, mit tegyenek, ami tetszik Istennek. Jézus azt mondja, nem kell semmiféle különös dolgot művelniük, csak higgyenek abban, akit az Isten küldött. Ám a sokaság most megint fitogtatni kezdi hitét:

Ehhez ugye nem kell kommentárt fűznöm. De ők folytatják:

Ezek az emberek, akik korábban keresték Jézust, vagyis alighanem ott voltak a kenyérszaporítás csodájánál, nem tudták, hogy csoda történt. Persze nem láthatták. A Jézus által megsokasított ételt az apostolok osztották szét köztük. Tehát nem ezért akarták erőszakkal megtenni királynak. A fenti mondat így arra utal, hogy Jézust Messiásnak tekintették, és azt várták, hogy szemmel látható csodát tesz. Tudták, hogy enni adott nekik, de azt nem tudták, hogy közben csoda történt. Pont az zajlott le, ami a Brian élete című nagysikerű filmben, ahol a Hegyi Beszédet hallgató sokaság jó részének fogalma sem volt arról, mit mondott a Mester. Ám ebben a jelenetben az a legfontosabb, hogy Jézust Messiásnak tekintették, ezért akarták erőszakkal királlyá tenni.

Lássuk Jézus válaszát, mert most kezdünk zavaros vizekre evezni:

Vagyis arra a felszólításra, hogy adjon "mennyei kenyeret" azt válaszolja, hogy ő az. Ahogy nemsokára ki is mondja:

Mindez nyilvánvalóan jelkép volt. Ám ha azt várta, hogy megértsék, kellett lennie valamilyen formai, tartalmi összefüggésnek a szavak között. Például a kenyeret magyarul egyes vidékeken így nevezik: élés. Jézus szavai (nem idéztem mindet) azt mutatják, hogy a "mennyből alászállt kenyér" életet ad a világnak. Jó, ezért akartak mannát a körülötte állók. Jézus azonban önmagáról beszél, sőt, egészen konkrétan a testéről és a véréről:

Igaz, ezt már a vita későbbi, felhevült szakaszában mondja, de itt van a lényeg. A jelkép olyannyira kézzelfogható, sőt "szájbarágós" (elnézést az ízetlen tréfáért), hogy nem áll meg csak úgy, magától a levegőben. Kézenfekvő a feltételezés, hogy a használt fogalmak valahogy mélyen összefüggöttek egymással. Csak az lehetett a szöveg tulajdonképpeni információ-értéke, hogy Jézus a szavak, fogalmak eredeti értelmét akarta megvilágítani hallgatóinak.

Lássuk először is a manna szó jelentését. A tudósok sem azt nem tudják, mi volt a manna voltaképpen (ez érthető, hiszen Isten csodájáról, és nem "természeti jelenségről" van szó), sem azt, hogy mit jelent. Maga a Szentírás így magyarázza:

A "mi ez" kérdés így hangzott: "Mán hú?" Állítólag ebből lett a manna. Ezt a magyarázatot a tudomány természetesen légből kapottnak (nem égből kapottnak) tartja. Csakhogy a szójátékban van valami logika. A "mán" ezek szerint itt egyfajta létige. Kábé annyi, mint a "van". Ezt erősíti meg a legismertebb héber szó, vagy kifejezés: Ámen. Ennek a jelentése ugyanis: "úgy van", vagy: "úgy legyen". Az mn tő - ha volt ilyen - tehát valahogy a létezés kifejezésével függött össze. Ennek a létezést kifejező szónak ráadásul volt egy olyan jelentés-vonzata is, amely azt mutatta, hogy valami igazi. Az ámen szó ugyanis állítólag azonos tőről fakad a hitet (megbízhatóságot) jelentő áman szóval.

A mennyből alászállt kenyér talán így hangzott: lehem samájjim, azonban, mivel Peszáhról van szó, alighanem kovásztalan kenyérről beszéltek. Ezek szerint a kifejezés így hangozhatott: maccót samájjim. A manna - bármi is volt - nem kovásszal készült. A macesz, macca, mazzoth, maccah szavak eredete megint csak nem tisztázott. Az bizonyos, hogy "kovásztalant" jelent, de hogy ez a "kovász nélküli" szóösszetételből eredt-e, mint a magyarban, vagy teljesen önálló eredetre megy vissza, nem tudom. Úgy tűnik azonban, mintha lenne két távoli rokona, az "emlékkő" jelentésű maccébá, és a "hagyományoz" jelentésű mászár. Hogy ezek a rokonai, az - ha nem is biztos - azért elképzelhető, mert a kiejtés meglehetősen bizonytalan. A maccébá eredhet az egyiptomi masztaba szóból, ami ugye egyfajta síremlék volt. Vagyis lehet, hogy masszébá-nak hangzott. A macesz-ben tehát talán az "emlékezni" ige nyoma őrződött meg, amely így nincs feltétlenül kapcsolatban a "kovász" szóval, viszont annál több kapcsolata van magával az ünneppel.

Az "Élet kenyere" kifejezés talán így hangzott: lehem hahajjim. Ha kovásztalan kenyérről beszélt Jézus, akkor pedig így: maccót hahajjim. Az "Isten kenyere" kifejezés pedig, (kovásztalan kenyér esetén) valahogy így: maccót Jahu(?).

Hogyan hozhatók összefüggésbe ezek a kifejezések egy ember testével? A test szóra minden bizonnyal a nefes szót használták. Legalábbis a héberben. Jézus azt mondja vitapartnereinek, hogy:

Vagyis az igazi mennyei kenyér valóságos táplálék, mondja még néhányszor. Ám minket most a "nem lesz élet bennetek" kifejezés érdekel, amely héberül így hangozhatott: "nem lesztek élők (élőlények)" vagyis nefes hajjá.

Ám ebből nem sokat tudunk kiokoskodni. Hiszen Jézus arámiul beszélt! A héber kifejezésekkel tehát nem sokra megyünk.

Van azonban egy szó, amelyet akkor is használtak, héber eredetű volt, de az arámiban is majdnem ugyanabban a formában szerepelt, a Messiás. Héberül így hangzik: HaMassiah, arámiul pedig: Mosiáh, Mosiha. A szó jelentése mindössze ennyi: "A Felkent". Ám biztos-e, hogy csupán azt az igét örökítette meg, ahogy bekentek valakit, vagy valamit? Nem lehet, hogy a dolog pont fordítva van, a szó jelentése eredetileg valami más volt, s mint név, vagy megtisztelő kifejezés került át a "köznyelvbe" Felkent értelemben? Rendkívül árulkodó ugyanis a szó végén lévő néhány hang: IAH, mintha a JHVH egy része lenne. Ezek szerint a Messiás szó talán egy szóösszetétel: Ha-Mass-Jahu. Bármilyen megbotránkoztató is, (lehet, hogy csak egyszerű butaság, mondom mentségemre), gyanús nekem a következő lehetőség: Ha-Macc-Jahu. Mosolyognak? Persze, tudom, belemagyarázás, de szerintem nem teljesen megalapozatlan az a feltételezés, hogy a Messiás szó eredete az "Isten kovásztalan kenyere" kifejezésben keresendő, amellyel Istenre emlékezünk. Ezt akarta Jézus elmagyarázni az értetlen sokaságnak.

Zárójelben jegyzem meg, hogy a Messiás szó eredeti töve talán a Mózes nevének gyökét képző msh tővel is kapcsolatba hozható. Ez azt jelenti, hogy "kihúz", "kivezet". Márpedig a Messiásnak is ez a szerepe. A maccót szó természetesen még sok más kifejezéssel is kapcsolatban állhat, - talán csak ugyanolyan felszínesen, mint amit az imént mondtam - többek között a Makkabeusok nevével, vagy az "egyiptomi tíz csapás" kifejezésére használatos mákkót Micrájimmal. Nem vagyok azonban biztos abban, hogy ezek ellentmondanak annak a jelentésnek, amit az előző bekezdésben felvetettem.

Az Oltáriszentség alapja tehát (mindent feltételes módban olvasson, Megértő Olvasóm!), az, hogy a Messiás Isten Kenyere. Ennek, vagyis a "kenyér" és a "test" szavaknak lehetett valamiféle etimológiai, vagy csak hangzásbeli köze egymáshoz az arámi nyelvben, amin Jézus beszélt, amelyre az "egyétek meg a testemet" - botrányosnak tűnő kijelentést alapozta. Valószínű ugyanis, hogy a "kenyér"-re több szó is létezett, s talán lehetett köztük olyan is, amely az "élet", vagy a "test" szavakhoz hasonlított. Ennél többet azonban én nem tudok (már amennyiben ez tudás...) mondani.

Ám az Oltáriszentség még valakivel kapcsolatban áll: az ószövetségi Melkisédekkel, aki Ábrahám korában volt Jeruzsálem papkirálya, és aki kenyérrel és borral fogadta a vesztes (?) Ábrahámot. Állítólag kenyeret és bort áldozott Jeruzsálem Istenének (Haag). Az a szertartás tehát, amit Jézus "feltalál", voltaképpen nagyon régi volt. Ráadásul ez is összefüggött Ábrahámmal. Arról azonban sehol nincs szó, - tudomásom szerint -, hogy az Ószövetség azonosította volna a mannát, vagy a maceszt Isten testével, vagy Melkisédek és hívei Isten testének nevezték volna az áldozati kenyeret.

A kovásztalan kenyeret a föld "első zsengéjének" tiszteletére ették, vagyis egyfajta megtisztító jellege volt a szertartásnak. Mint láttuk, a zsidó vallás egyik legfontosabb motívuma volt a tisztaságra való törekvés. A kovász viszont rendkívül összetett szimbólum. Részben ugyanis jelenti a bűnt, azért kell Peszáh előtt eltüntetni a házból mindent, ami kovásszal készült. Hiszen a kovász megerjeszti az ételt, a régi kovász pedig mindent tönkretehet. Ám a kovász a jónak is jele: hiszen ő teszi finommá majd a friss kenyeret, és erjesztés nélkül nem lenne bor sem. Így lesz a kovász a Mennyek országához vezető út jelképe:

Ebben az értelemben maga Izrael népe is kovász, hiszen ő vezeti az egész emberiséget Istenhez. Izraelen belül azonban maga Jézus a kovász: ő vezeti népét az emberiség vezetésére.

Ezért mondta azt, hogy ő a Mennyből alászállott kenyér. Csakhogy a kovászt Páska ünnepén ki kell dobni. Így kapcsolódik össze a tragikum és a jelképekkel űzött játék: Jézusnak, Isten Bárányának Húsvétkor meg kell halnia, mert ő a Mennyből alászállott kovász, "Isten kenyere", vagyis Messiás, akit a Páska ünnepén el kell vetni a mózesi törvények értelmében.

Mindez azonban még nem a teljes magyarázat. Az "egyétek meg a testemet" felszólítás ugyanis ismét megfordítása a Mózesi törvényeknek. Láttuk ugyanis, hogy az áldozatot megették. Az állatok bizonyos részeit el kellett "füstölögtetni", de a többit meg kellett enni. A kovásztalan kenyeret is meg kellett enniük Áron utódainak, a papoknak. Tágabb értelemben tehát Peszáhkor az egész népnek kellett bemutatnia áldozatot, mintha az egész nép pap lenne. Hiszen Izrael a kiválasztott nép.

Mi következik ebből? Izrael népe az egész emberiség papjaként mutat be áldozatot. Jézus azonban új szövetséget kötött, már az apostolok kiválasztásakor is, és most, Húsvétkor végleg: az apostolok népével, akik valamennyien kősziklák (erre utalt az apostolok kiválasztásakor említett, Izrael tizenkét törzsét jelképező tizenkét kőszikla Józsuénál), és akikre Jézus az új egyházat (ekklészia=gyülekezet, héber káhál) alapítja. Ne feledkezzünk azonban meg arról, hogy a korabeli emberek szemében csak néhány évről, esetleg évtizedről volt szó, amíg ez az új nép fennáll, mert utána jön a messiási ország. Pál apostol leveleiben végig nyomon követhető ez a meggyőződés.

Az Oltáriszentség tehát az Új Szövetség megkötésére utaló szertartás, amely valóban a régi, bálványimádó áldozás helyett születik. Mózes közreműködésével Isten kivezette népét az egyiptomi szolgaságból, Jézus pedig kivezeti az emberiséget a szolgaságból Isten iránt. Ezért mosta meg a tanítványai lábát.

Már a Színeváltozásnál láttuk, hogy Jézus megfordította a történelmet: nem az Ember vitte fel a fiát a hegyre feláldozni, hanem az Isten. Most látjuk, hogy magát az áldozatot is kifordítja, az emberek feláldozzák Isten elsőszülött Fiát, és megeszik. Ám ez a botrányos megfogalmazás (ami különben elég botrányosan hangozhatott akkor is), voltaképpen arra utal, hogy Isten beköltözik az emberbe. Főleg Isten vére a fontos, amit a lélek hordozójának tartottak.

A kenyér megáldása után került sor Júdás árulásának bejelentésére. Ezzel majd a következő fejezetben foglalkozom.

Most megint zsoltárokat énekeltek, a 113-as és a 114-es zsoltárt. Ezek elég rövidek, tehát egészben idézem őket.

Van egy olyan érzésem, hogy Jézusnak a 114-es zsoltár volt a kedvence, játékosan, szinte szürrealista módon írja le azt az örömet, amit az Ígéret Földje kelt a választottakban, ahogy a hegyek és a halmok ugrándoznak.

A vidámság azonban ezen az utolsó Páskavacsorán nem volt felhőtlen. János leírásából tudjuk, milyen meghatóan és részletesen magyarázta Jézus, hogy el kell hagynia a világot. Lehetséges, hogy mindez a bárány fogyasztása közben történt. Haag szerint ehhez itták a második pohár bort, ami a Magyarázat kelyhe nevet viseli, a KBL szerint viszont azt már felhajtották a kenyér megáldása előtt. Júdás ekkor már elment, legalább is János beszámolója alapján úgy tűnik. Furcsa azonban, hogy ezen senki nem csodálkozott, pedig most tartunk a vacsora központi részénél, a bárány elfogyasztásánál. Lehet, hogy Júdást mindenki ennyire utálta?

Mivel nem lehet rekonstruálni a történteket, csak felvetek két lehetőséget. A második pohár borhoz, vagyis a Magyarázat kelyhéhez vagy Júdás árulásának bejelentése kapcsolódott, vagy az Oltáriszentség megalapítása. Mivel azonban ez a szinoptikusok szerint a Hálaadás kelyhénél történt, valószínűbb az első eset. Júdás árulásának bejelentése tehát a Haggáda volt, ám nem elsősorban az áruló személye volt a fontos, hanem a Messiásra vonatkozó előképek tisztázása - mint annyiszor.

Valószínűleg ekkor, vagyis a bárány elfogyasztása után került sor a harmadik pohár bor, a Hálaadás kelyhének megáldásakor az Oltáriszentség második részére.

A leírásokból az következik, hogy Jézus nem ivott ebből a pohárból. Sőt az is, hogy az apostolok egy pohárból ittak. Ha igaz, hogy egy pohár körülbelül negyed liter bort tartalmazott (KBL), négy pohár bor egy egész litert tett volna ki. Ami azt jelenti, hogy legalább tizenhárom liter bornak kellett volna elfogynia azon az estén, ha mindenki külön pohárból ivott volna. Én ezt túlzásnak tartom.

Ehhez fűzi Máté és Márk azt a kijelentést, hogy:

Máté fogalmazása "hitelesebbnek" tűnik (valójában a fordító részletesebben adta vissza az eredeti szavak minden jelentését, ahogy arra már utaltam).

Ez a fontos mondat mindenestre megvigasztalhat minket, borivókat. Ám az "új bor" azért is fontos, mert az esszénusok is ezt használták jelképnek a Messiás országával kapcsolatban, és ebből érthető meg az, amit Jézus korábban mondott azokról, akik csak az óbort szeretik.

Az ezután következő részt megrendítő szavakkal vezeti be Jézus:

A vacsora most következő részében Illés eljöveteléért szoktak imádkozni, aki meghirdeti a Messiás országát.

Jézus nagyon szép hasonlatokat használ, miközben magyarázatot ad arra, ami történni fog. Talán a 113-as zsoltár utolsó sorához kapcsolódott az, amit János idéz:

Ekkor beszél a Szentlélek eljöveteléről, akit majd ő küld el, ha felment Atyjához, és a Vigasztalóról, aki erőt ad majd az apostoloknak.

Ezelőtt azonban több vitára kerül sor. Jézus így kezd beszélni:

Erre ketten is megszólalnak. Simon Péter azt mondja Jézusnak, ő bizony már most is tudja követni a Mestert, akárhová megy. Nem tudta, mit beszél, mondhatnánk egy korábbi szöveget idézve. Jézus ekkor megjövendöli Péter háromszoros tagadását, de ennek jelentőségéről csak később beszélek.

Jézus tovább vigasztalja őket, mondván neki "előre kell mennie", hogy helyet készítsen apostolainak, akik majd követik őt.

Erre Tamás apostol kezd értetlenkedni - úgy látszik ő is leragadt Jézus korábbi kijelentésénél:

- Uram, nem tudjuk, hova mégy, hát hogy ismerhetnénk az utat? (Jn. 14,5.)

Jézus erre azt mondja, hogy ő az út, az igazság és az élet. (Jn. 14, 5-6.)

Majd hozzá teszi, hogy ha ismernék őt, ismernék az Atyát is, mire Fülöp kezdi kérlelni:

Majdnem szó szerint egyeznek ezek a kérdések azokkal, amilyeneket a "zsidók", vagyis a Jézussal vitatkozó papok, farizeusok és írástudók tettek fel. Vagyis szomorúan állapíthatjuk meg, hogy amit a kortársak hitetlenségéről írtak az evangéliumok, majdnem teljesen igaz az apostolokra is.

Az óriási különbség az, hogy az apostolok szomorúak voltak. Ennek a szomorúságnak fő oka az volt, hogy megértették, magukra fognak maradni. Ám a másik, majdnem ugyanilyen fontos ok az volt, hogy kezdték sejteni: a Messiás országa nem a jövő héten kezdődik. Ez volt a lehető legrosszabb hír a számukra. Nem elég, hogy reményük a Messiás országáról ki tudja mennyi időre eltávolodott, a Mester is faképnél hagyja őket, ráadásul ijedt kérdéseikre homályos feleleteket ad. Azért szívbemarkoló János leírása, mert bármennyit "szépített" is hatvan évvel később, amikor leírta ezt az estét, érezhető belőle az akkori hangulat, ahogy az apostolok - vagy legalábbis a többség - egy árva szót sem ért az egészből. Ez derül ki Tamás kérdéséből, de Fülöpéből is. És most jön Júdás, aki "nem az iskarióti" volt, hiszen az áruló már elment. Ő a lehető legfontosabb kérdést teszi fel, amin azóta sem csodálkozott senki.

A kérdés nem csupán érthető, hanem szívbemarkoló is. Mint láttuk, a tanítványok, rokonok, a Jézus szavának hívő emberek tömege úgy érkezett Jeruzsálembe, hogy szinte biztosra vették, most fog bekövetkezni az a csodálatos korszak, amit a Szentírás mindig is ígért nekik, s amit egyre türelmetlenebbül vártak.

Erről a Júdás apostolról azt írtam, hogy ő Jézus unokatestvére volt. Felmerül tehát a kérdés, miért szólítja "uram"-nak. Ám ha belegondolunk abba, hogy Jézus és Júdás között nagy korkülönbség lehetett, és az apostolok mindig Mesternek szólítják Jézust, valószínűnek kell tartanunk, hogy a rokonai sem voltak kivételek. Akkor nem ismerték a tegezés-magázás kettősségét, tehát ha valakit tiszteletteljesen akartak megszólítani, mindig megfelelő szót kellett használni hozzá.

A kérdés arra vonatkozik, amit én a példabeszédekkel kapcsolatban vizsgáltam. Ebben a konkrét helyzetben azonban ezt jelenti: "ha most akarod helyreállítani Izrael dicsőségét, miért csak nekünk nyilatkoztatod ki messiási mivoltodat?" Jézus azonban - legalábbis első látásra - nem válaszol.

A válasz mellébeszélésnek tűnik. Ám mivel ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy az evangéliumok igyekeztek pontosan megőrizni az elhangzott szavakat, abból kell kiindulnunk, hogy Jézus mondatai feleletet adtak a kérdésre. Ezek szerint a válasz értelme ez: anélkül kell elfogadniuk az embereknek az igazságot, hogy minden kétséget kizáró bizonyítékot kapnának rá. Vagyis anélkül, hogy tudnák, Jézus a Messiás. Különben az egész nem ér semmit. Úgy könnyű hinni, ha biztosra megyünk. Ezt mondja majd hitetlen Tamásnak is. Jézus célja tehát tényleg az volt, amit korábban írtam: lehetőséget adni az embereknek arra, hogy ne érdekből, hanem a szívük mélységéből szeressék az Urat. Ne azért legyenek jók, mert biztosan jutalmat kapnak, hanem mert jónak lenni jó. Ezért "cenzúrázta" a gonosz lelkeket, ezért kötötte minden meggyógyított ember lelkére, hogy a vallás előírásinak megfelelően viselkedjen, és ne mesélje el a csodát senkinek.

Az utolsó Páskavacsora leghosszabb részében (már legalábbis amennyire ismerjük az evangéliumokból) egyértelműen - a Páska előírásainak megfelelően - a Messiás eljöveteléről volt szó. Ezt vezette be az Oltáriszentség megalapítása.

Valószínű, hogy ekkor került sor arra a furcsa kijelentésre is, amit viszont egyedül Lukács idéz:

- Most azonban - folytatta - akinek van erszénye, vegye elő, ugyanúgy a tarisznyáját is. Akinek pedig nincsen, adja el a ruháját és vegyen rajta kardot. Mondom nektek, be kell következnie annak, amit az Írás rólam mond: A Gonosztevők közé számították. Sorsom beteljesedik.

Az egyik kard alighanem Simon Péternél volt, aki nem sokkal később levágta egy templomszolga fülét, amit Jézus visszaragasztott. A kardok említése azonban ettől még érthetetlen marad. Lássuk, milyen ószövetségi próféciákkal állhat kapcsolatban.

Ezek a sorok Joel könyvében olvashatók, és az Utolsó Ítéletre, vagyis a Messiás országának eljövetelére vonatkoznak. Csakhogy Jézus szavai nem voltak ilyen világosak. Valószínű, hogy nem egészen azt mondta, amit Lukács leírt, de már senki nem emlékezett pontosan a szövegre. Lehetséges, hogy mégis sok bor fogyott?

A jelenetnek mindenképpen van egy kellemetlen vonatkozása. Hiszen sokan azt hitték, Jézus az a Messiás-király, aki uralkodni fog Izrael ellenségein. Már az első jeruzsálemi útja során szerették volna, ha élére áll valamilyen harcnak, amelyben lerázzák a rómaiak igáját, elsöpörnek minden igazságtalan elnyomót, és megkezdődik a boldog békeidőszak. Ezt a korszakot azonban egy pont ellentétes hangvételű prófécia jellemzi:

Tehát Mikeás is azt mondja, hogy minden nép Jeruzsálembe sereglik, de nem azért, hogy harcoljanak, sőt, ahelyett, hogy az ekéből kovácsolnának kardot, a kardokból kovácsolnak ekét. A befejezés ugyan egy kissé kínos: minden nemzetnek saját istene lesz? De ezt hagyjuk.

Most akkor melyik próféciára vonatkoztak Jézus szavai? Nem tudjuk. Ráadásul van itt még egy próféta, természetesen Zakariás, akinek jövendöléseiről még ezután is sok szó esik, annyira pontosan illenek Jézusra.

Azt tehát nem tudjuk megállapítani, mit is mondott pontosan Jézus, amit az apostolok túlságosan szó szerint értettek, és elővették a két kardot. Ám a válasz, amit a felmutatott két kardra mondott, elgondolkodtató. Az apostolok aligha értették a dolgot, hiszen egy nagy, világméretű háborúhoz nem elég két kard. Jézus válasza: "elég", annyira váratlan, mondhatnám értelmetlen, hogy egyes kommentátorok feltételezik, nem is a kardok számára vonatkozik, hanem azt jelenti, hogy Jézus le akarja zárni a beszélgetést. Mivel az eredetileg elhangzott szót nem ismerjük, s mivel ha én ismerném is, akkor se lennék okosabb, ehhez nem fűzök kommentárt. Csak arra szeretném felhívni Megértő Olvasóm figyelmét, hogy a kardot nem csak harcra lehet használni. Jézusnak ez a válasza különben megint csak humoros. Mert azt mondja, hogy két kard elég lesz a világméretű háborúhoz. És ez így is volt, de persze más értelemben.

Ezzel véget ért a vacsora. Jézus ezután tanítványaival együtt kivonult az Olajfák hegyére, pedig a hagyomány szerint nem volt szabad elhagyni a házat aznap éjjel, ahol a Páska vacsorát elköltötték. Na de mi volt ez a kis szabálytalanság ahhoz képest, ami addig történt.

A vacsora lényege tehát az volt, hogy Jézus most vezette ki új népét a szolgaság országából az Ígéret Földjére, és meghirdette a messiási ország előhírnökének eljövetelét. Ez azonban olyan megdöbbentő viszonyt jelent Isten és ember között, amilyen még nem volt, ám erről majd később lesz szó.

Rendkívül meghatóak azok a szavai, amelyekkel a tanítványaitól és az egész világtól búcsúzik. Úgy tűnik, mintha szívesen maradna még köztük. Mivel ezt nem teheti - ezt annyiszor mondja el, hogy az az érzésünk, önmagát is vigasztalja vele - végre kell hajtania, amiért jött. Megszüntette a Páska ünnepét, csak az a kérdés, hogy helyette megalapította-e a Húsvétot.

Az új áldozás értelme, vagy rejtett mondanivalója ugyanis meglehetősen összetett, attól kezdve, hogy abban eleve kiszemelt árulók is részesülnek, azon keresztül, hogy az egész talán egy (vagy több) félreértésből származik, egészen odáig, hogy elképesztő filozófiai, mondhatnám természettudományos jelentősége van.

Ennek megvilágítására barátom gondolatát kell elmondanom, méghozzá abban a formában, ahogyan neki eszébe jutott. "Miből teremtette Isten a világot? Kézenfekvő a válasz: nem semmiből. Hiszen a semmi nem valami. Márpedig a teremtés 'előtt' nem létezett más, mint Isten. Kézenfekvő tehát, hogy Isten a világot önmagából teremtette." (G.T.)

Ez a gondolatmenet - ha akarom -, nem mond ellent a keresztény tanításnak: sem a katekizmusnak, sem Szent Tamásnak. Kérdés az, hogy ezt a keresztények is akarják-e. A keresztény Hitvallásban ugyanis ez áll: semmiből teremtette. (sic!) Csakhogy ez a kijelentés nem a világ anyagára vonatkozik, hanem a létére: mielőtt a világ lett, nem volt. Szent Tamás is a világ okozati, időbeli nem létéről beszél, nem arról, hogy "miből van". Számára, vagy a modern kor előtti keresztények számára ez bőven elegendő volt. A mai fizika tükrében azonban lényeges kérdéssé válik. Hiszen amikor az "anyag" építő elemeit boncolgatjuk, megdöbbentő ellentmondásokba botlunk.

Mindez azonban tökéletesen világossá válik, ha az Oltáriszentség fényében nézzük. Ha elfogadjuk azt a kijelentést, hogy az "anyag" magának Istennek a teste. Vagyis az a valami, amit csak úgy tudunk leírni, hogy a Lét. Márpedig a Lét végtelen. Nem mondhatjuk, hogy a Lét semmi, nem mondhatjuk, hogy ez vagy az a konkrét dolog van, anélkül, hogy ne állítanánk: öröktől fogva van valami. Más szóval: nem mondhatjuk, hogy valamikor nem volt semmi, aztán valami lett, mert a "valamikor", meg az "aztán", sőt a "semmi" is Lét. Ha tehát a világ Isten teste, akkor az Oltáriszentség a legnagyobb szentség, a Szentek Szentje. Ha az "anyag" Istenből van, aki végtelen, mindjárt érthetővé válik a fizikai tudományok tehetetlensége, hiszen az emberi megismerés "diszkrét", vagyis korlátolt egységekből áll. Ilyen diszkrét egység minden fogalom, ilyen diszkrét egység az "energia" és az "anyag", "elemi részecske", "idő" "ok-okozat", stb. A Végtelen Teljesség (Isten) és a teljesség felé (végtelenül?) tartó Állandó Korlátozottság (ember) között áthatolhatatlan szakadék van - ebben a konkrét (sőt diszkrét) életben. Ezt az ellentmondást oldják fel Jézus szavai úgy, hogy a boldog "jövendő", az összeolvadás örömét előlegezik meg:

- Vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem.

Nomost, ha az egész Páskavacsorát nézzük, annak lényege, mint arról volt szó, az volt, hogy az egész nép mutat be áldozatot Istennek, hiszen Izrael az emberiség papja. Ennek az áldozatnak szedte szét minden egyes darabját Jézus, ahogy annak idején a Tízparancsolattal tette, nem azért, hogy megszüntesse, hanem hogy az igazi értelmét ismét érthetővé tegye. Az csak a dolog "humánus", vagyis állatbarát oldala, hogy az áldozathoz attól kezdve nem kellett állatot ölni, hiszen azért szabad megenni a húsukat. De ezért mondta azt Jézus, amikor szomorúan búcsúzni kezdett apostolaitól és más tanítványaitól, hogy "új parancsot" hagy rájuk, a szeretet parancsát. Önnek, végtelen türelmű Olvasóm, már volt alkalma (nyilván e könyv nélkül is) meggyőződni arról, hogy ez a parancs nem volt új. Nem csak Jézus "egyszerűsítette le" a Tízparancsolatot erre: "Szeresd Istent és szeresd embertársadat", hanem ez volt a zsidó vallás lényege is. Hiszen az írástudó is igazat adott Jézusnak.

Az új parancs lényege tehát egészen konkrétan az, hogy senkit, sőt "semmit" nem szabad megölni Isten nevében. Azzal, hogy Jézus a Páskavacsorát "megszüntetve megőrizte", amikor azt mondta, hogy nem vesz részt többé ilyen szertartáson, majd csak Isten országában, valójában megszüntette a vallásokat általában. Ugyanis minden vallásnak volt, és van valamilyen szertartása, mint mag, amely azt fejezi ki, hogy a hívő feláldoz valamit Istenének, amiért cserébe "kedvező elbírálást" vár. Megváltja bűneit, vagyis megvásárolja a bocsánatot. Isten itt most a saját Fiát áldozta fel, hogy "megváltsa" Izrael és az emberiség bűneit, ahogy azt a Szentírás hangsúlyozza. Ezzel viszont "kiváltja" az emberek felajánlásait. Senki nem tud többet felajánlani Istennek, hogy elnéző legyen iránta, mint amit Isten "ajánlott fel", amikor a Fia testében voltaképpen ő maga mutatta be a legnagyobb áldozatot. Senkinek nincs "elővásárlási joga" az Isten országára, sem a származás, sem a vallás nem ad garanciát Isten Kegyelmére. Magunktól, a saját életünk alapján remélhetjük azt kiérdemelni.

Csakhogy a Páska ezen kívül hordozott még egy hagyományt - ami persze szorosan összefügg ezzel. A zsidó nép felszabadulását ünnepelték ekkor, megszabadulását a rabszolgaság kényelmes, ám megalázó állapotából. Jesua Hamassiah pedig ezen az utolsó Páskavacsorán megfordította a történelmet. (Voltaképpen persze ez az este is "csak" egy epizód volt ebben.) Az Oltáriszentség a korábbi Páska helyett tehát azt jelenti, hogy Isten megszabadította az emberiséget a vallás szolgasága alól, ahogy azt a fejezet közepén írtam. Jézus kivezette új, apostoli népét abból a világból, amelyben az ember öntudatlanul, sőt néha tudatlanul, különféle kultuszok segítségével akart Isten gyermeke lenni. Ezt másképpen is mondhatom, ahogy azt még később is teszem majd: voltaképpen felnőtté avatta az emberiséget. (Szerette volna azzá avatni...) Ez, bizonyos értelemben, egyenlő az "ateizmus" megalapításával. De erről majd egy másik könyvben.

A "felnőtt emberiségnek" tehát mit kell tennie, hogy Istennek tetsző módon éljen?

Ezen a nagyon szomorú ünnepi vacsorán Jézus kijelentette, hogy valaki el fogja árulni. Azt is mondja, hogy ennek ugyan meg kell történnie, mert meg van írva, ámde jaj az árulónak.

A tanítványok elszörnyednek, és felteszik a kérdést: Mester, ki árul el téged?

Erre a természetes kérdésre Jézus, az evangéliumok tanúsága szerint, más-más választ ad. Máté szerint ezt mondja:

Márk szerint ezt:

Lukács kihagyja ezt a jelenetet. Annál bővebben ír róla János:

Jézus tehát megrendülve tudatta tanítványaival, hogy valaki elárulja. A tanítványok erre megdöbbenve egymásra néztek, s mindegyik azt kérdezte, hogy "csak nem én vagyok az, uram?" A kérdés így önmagában véve butaságnak tűnik, hiszen azt sugallja, mintha az apostolok azt se tudták volna, hogy fiúk-e vagy lányok. Hacsak nem arról van szó, hogy Jézus kijelentése nem valami konkrét megjegyzés, hanem egy ószövetségi szövegre való utalás volt. Magát az idézetet János említi:

Az idézet a 41. Zsoltárból való:

A zsoltárrészletet alighanem maga Jézus idézte. A tanítványok ugyanis nem nagyon ismerhették valamennyi zsoltárt, mármint annyira, hogy kívülről tudják a - jelen esetben szó szerint - óhéber szöveget. Nekik ez nem az anyanyelvük volt, és a zsoltárok jelentős része ezer éves lehetett már akkor. Nem tudhatták, hogy a célzás Jézus közeli halálára vonatkozik, nem csak Júdás árulására. A tanítványok értetlen kérdésére aztán Jézus még egyszer megismétli a dolgot, most már konkrétan: "Egyiketek elárul." A megdöbbent tanítványok egymásra néznek, hiszen álmukban sem gondolták volna, hogy az ellenség köztük van.

A kérdés azonban az, hogy miért mondta ezt Jézus? Hiszen egyáltalán nem akarta megakadályozni az árulót, tettének elkövetésében. Sőt, János szerint így szól hozzá: Amit tenni akarsz, tedd mielőbb. (Jn.13.27.)

Az sem lehetett a szándéka, hogy leleplezze a többiek előtt, hiszen látjuk, hogy a tanítványok többsége a vacsora végén sem tudja, ki az áruló. Csak János apostol, "akit kedvelt Jézus", mert ő Péter unszolására megkérdezte a Mestert. Jézus neki adta erre a kérdésre azt a választ, ami Máténál és Márknál pontatlanul szerepel. Ők azt mondják, hogy az áruló Jézussal egyszerre nyúl a tálba. Ám ilyen tanítvány több is lehetett volna, ám, mint azt a vacsora leírásánál láttuk, éppen az volt a lényeg, hogy a családfő maga adta a bemártott falatot a többieknek. Ez a mondat voltaképpen az ószövetségi idézet változata. Jézus azonban pontosan megmondja Jánosnak, hogy az az áruló, akinek ő adja a harósetbe mártott falatot. Igaz, ezt állítólag olyan halkan mondja, hogy csak János hallhatta, aztán odanyújtotta a falatot Júdásnak. Persze, mint láttuk, a vacsora során a családfő mindenkinek adott egy-egy falat kovásztalan kenyeret és keserű salátát, amelyet bemártott a gyümölcspürébe. Ezen az alapon tehát bárki lehetett volna áruló. Csak János tudta, hogy pont akkor kinek adta Jézus a falatot.

Én azonban nem vagyok biztos abban, hogy mindez így történt. Nem lehet, hogy az egész pont fordítva volt? Minden krimi olvasónak kézenfekvő lenne, hogy Jézus nem tudta, ki fogja elárulni, és így akarta megtudni. Az árulás bejelentése csak lélektani hadművelet volt. Elhitette az árulóval, hogy átlát rajta, majd egy jól kiszámított pillanatban elhangzott a fenti mondat, s erre az áruló önkéntelenül is a kinyújtott falat felé nyúlt...

Természetesen ezt az esetet kizárhatjuk. Nem csak azért, mert Jézus - mint láttuk - mindent tudott, (emlékeznek még az adópénz esetére?), hanem mert nem logikus. Miért akarta volna megtudni - ha nem tudta - ki árulja el, ha úgysem akarta megakadályozni? Sőt, mint láttuk, ő maga sürgette Júdást, mintha felhatalmazást adott volna neki az árulásra.

Ez a gondolat viszont felidézi egy bizonyos Robert Graves nevű író "elméletét", akire nem szívesen hivatkozom, mert Jézusról szóló könyvét sokan - némi joggal - felszínességgel vádolták. Így utólag azonban semmi sem ment meg attól, hogy kettőnk közül engem lehet nagyobb felszínességgel, sőt belemagyarázással vádolni, tehát nem ő járat le engem, hanem esetleg fordítva. Graves azt a lehetőséget veti fel, hogy Jézust egyetlen apostol sem akarta elárulni, ámde szükség volt árulóra. Szerinte az egész jelenet arra szolgált, hogy éppen a legmélyebb lelki rokonságot érző tanítvány számára magyarázza meg az árulás szükségességét. Az a kijelentés, hogy "akinek a bemártott falatot adom" voltaképpen egy felszólítás: "Itt van a feladat, az vállalkozzon rá, aki érti, és nem retten meg tőle." Az áruló olyan szerepet játszik Jézus történetében, mint amilyet látszólag maga Jézus a zsidóság történetében. "Bűnösnek tekintik, és a gonoszok közé számítják." Graves szerint erre a feladatra keresett valakit Jézus.

A jelenet leírásából azonban nem ez következik. Hiszen János apostol kérdését, és a rá adott választ nem hallhatta Júdás és a többi apostol, legalábbis ha elhisszük, hogy az apostolok nagy része a vacsora végén sem tudta, ki lesz az áruló. És főleg nem lehetséges azért, mert ha Júdás valóban el akarta árulni a Mestert, s az evangéliumok szerint ezt már az Utolsó Vacsora előtt elhatározta, ebben a helyzetben inába szállt volna a bátorsága.

A kérdés tehát az, hogy Júdás el akarta-e árulni mesterét. Ehhez azonban előbb tisztázzuk azt a kérdést, hogy volt-e egyáltalán szükség árulóra?

Hiszen Jézust mindenki ismerte. Semmi okunk azt feltételezni, hogy az elöljárók nem tudták, hol keressék. Szükségük volt ugyan valakire, aki elmondja nekik, hol szokta tölteni az éjszakát, de ez a valaki nyugodtan kikerülhetett volna azok közül a kémek és besúgók közül is, akik - mint láttuk - nap közben követték Jézust. Elgondolkodtató persze, hogy ha Jézus ellen elfogatási parancs volt érvényben - s mint láttuk, ez szinte biztosra vehető - hogyan járhatott még mindig szabadon? Ám ha az evangéliumok leírását olvassuk, kiderül, hogy Jézus mindig csak olyan helyeken tanította az embereket, ahol nagyon sokan voltak. Márpedig azt csak egyszer kockáztatták meg az elöljárók, hogy összetűzésbe kerüljenek a sokasággal, aminek az lett volna a következménye, hogy a rómaiak erőszakkal fojtják el a lázadást. Pilátus minden rendbontásnak kifejezetten örült. Ráadásul, ahogy azt az evangéliumok említik, Húsvét előtt nem sokkal már volt is lázadás, amelynek során Barabbás gyilkosságba esett, és elfogták. Elfogni tehát csak olyan helyen lehetett, ahol kevesen voltak, és főleg éjszaka, amikor gyakorlatilag "kijárási tilalom" volt.

De miért volt szükség Júdásra? Hiszen Jézust legalább tizenkét ember követte mindig, vagyis nem lehetett nehéz szemmel tartani, hova megy éjszakára. Az árulónak tehát mindössze az volt a szerepe, hogy megmutassa a katonáknak, melyik férfi Jézus. Na de Jézust mindenki ismerte, naponta megjelent a Templom előtt, és beszélt az embereknek.

Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Igaz, Jézust mindenki ismerte, ez azonban hátrányt is jelentett a főtanács számára. Lássuk csak, mit is ír erről János apostol:

Tehát a Jézus elfogására kiküldött katonák többször is egyszerűen futni hagyták, mert elámultak a szavain. A főtanácsnak ezért olyan embereket kellett küldenie, akik nem ismerték, sőt olyanokat, akiknek aztán hiába beszél! Vagy azért, mert nem értik Jézus nyelvét, vagy azért, mert süketek. Nyilván ezért lett egy csók a megbeszélt jel, hiszen különben elég lett volna, ha Júdás szóval árulja el Jézust. Talán pont erre utal az a jelenet, amikor Péter levágja az egyik katona fülét, amelyet Jézus visszaragaszt. Lehet, hogy az illető ettől a hallását is visszanyerte? Lukács ugyanis azt írja, hogy meggyógyította a szolga fülét. (Lk.22,50-51.) Az eset mindenesetre annyira emlékezetes volt, hogy mind a négy evangélium elmondja, János még azt is hozzáteszi, hogy a szolgát Malkusnak hívták. Azt is ő mondja el, hogy már megint Simon Péter volt a heveskedő. De miért volt kardja Simon Péternek?

Ám további kérdés, hogy miért kellett megmutatnia Júdásnak, melyik férfi Jézus, miért nem fogták el valamennyit? Hiszen volt őrségük elég, s ha éjszaka, egy kihalt kertben, ami ráadásul a városon kívül van, esetleg meg is kell ölni néhány ellenálló apostolt, ugyan ki veszi észre?

Csakhogy a főpapok nem így gondolkodtak. Mint János írja, Kaifás azt mondta, "jobb, ha egy ember hal meg a népért". Ezt a mondatot sokan a főpapok elvetemültségével magyarázzák, pedig ha belegondolnak, azt jelenti, hogy Jézus halála a főpap szerint is rossz megoldás volt. Az sem kizárt, hogy a későbbi kihallgatáson maga Kaifás is reménykedett, hátha Jézus visszavonja, amit mondott, és megígéri, hogy békésen elhagyja az országot. Jézust ugyanis nem gyűlöletből üldözték, hanem kötelességből. Parancsot kaptak rá Mózestől:

Igaz, a mózesi parancs abban az esetben lett volna érvényes Jézusra, ha más isteneket hirdet, csakhogy a főpapok ebben a kérdésben nem tudtak dönteni. Hiszen Jézus kiforgatta a vallás minden pontját, felrúgott minden szabályt, amire olyan aprólékos gonddal ügyeltek, tehát lehetetlennek tűnt, hogy igazat mond, amikor Istenre hivatkozik. Ők tehát - bár maga a Főtanács véleménye megoszlott a kérdésben - amellett foglaltak állást, hogy Jézus hamis próféta. Ezzel magyarázható az is, hogy bár látták a csodákat, mégsem hittek Jézusban, mert csalónak és varázslónak tartották.

Nekik tehát csak Jézust kellett elítélniük, ha nem hajlandó felhagyni zavaros tanításával, mert Mózes szerint álprófétának kellett tekinteniük. A többieket azonban nem akarták bántani, hiszen megtévedt szerencsétleneknek tartották őket. Az áruló tehát nem volt fölösleges.

Kérdés, hogy miért lett Júdás az áruló. Cselekedetét egyszerű emberi indítékok alapján kell mérlegelnünk. Fel kell tételeznünk, hogy bizonyos értelemben jószándék vezette. Jézus veszélyes felhívása a kard vásárlásra, amely talán egy fegyveres felkelés lehetőségére utalt, joggal ébreszthetett volna bárkiben olyan gondolatot, hogy erőszakkal kell megállítani a Mestert. Olyasvalakiben, aki eléggé tisztelte ahhoz, hogy kitartson mellette és bízzon benne, de aki a főpapoknak is igazat adott, és féltette a népet egy zendüléstől, amit a rómaiak véresen megtorolnának. Lehet, hogy az illető úgy gondolta: segít, hogy elfogják a Mestert, nehogy baj legyen, de amikor látta, hogy kivégzik, elkeseredésében felakasztotta magát. Ráadásul, mint láttuk, Jézus tanítása tele volt botrányokkal. Amikor arról beszélt, hogy az ő testét meg kell enni, még tanítványai közül is sokan elhagyták. Valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor Júdás először kételkedni kezdett.

Sajnos Júdás apostolról keveset tudunk. Az evangéliumok, - elsősorban János evangéliuma -, hangsúlyozzák, hogy tolvaj volt. Ő kezelte a pénzt, amit Jézus és tanítványai kaptak, s ő gondoskodott belőle a szegényekről is. Ez a kettő azonban valahogy nem jön össze. Ha tolvaj volt, miért bízták rá a pénzt, amikor az apostolok közt volt egy vámos is, aki feltehetően alkalmasabb lett volna a feladatra. Valószínűnek tartom, hogy Júdás csak azután lett tolvaj az apostolok szemében, miután kiderült, hogy elárulta Jézust.

Egy apokrif irat, a Tamás evangéliumának szahidi változatú (kopt) szövegében (Haag) fennmaradt egy adat, miszerint Tamást Iker Júdás Tamásnak nevezték. Maga a Tamás név gyöke a héberben "iker" jelentésű volt, azért az evangéliumokban Didümusz-ként szerepelt, ugyanis a görögben volt egy név, amely hasonlított a héber Tamás névre, de mást jelentett. Persze nem bizonyítható, de nem lehetséges, hogy Júdás és Tamás ikertestvérek voltak? Ez azért lenne érdekes, mert akkor éppen a hitetlenből hívővé és a hívőből árulóvá váló két testvér, mint szimbolikus alak ábrázolná Izrael és Jézus viszonyát példabeszéd szerűen.

Júdás árulását azonban nem érthetjük meg teljesen, ha nem vizsgáljuk meg azt a kérdést, vajon voltak-e olyan prófétai jóslatok, amelyek azt állították, hogy a Messiást el fogják árulni. Természetesen voltak. Méghozzá - leszámítva az idézett 41. zsoltár távoli vonatkozásait - abban a prófétai könyvben, amelyről már eddig is megállapítottuk, hogy a legszorosabb összefüggésben van Jézus tevékenységével. Lássuk, mit írt Zakariás.

A KÉT PÁSZTOR

Ez a megrázó, ámde homályos részlet világosan mutatja, milyen nehéz prófétai szövegeket olvasni. Főleg az utolsó bekezdés megfejtése nehéz, de erről majd máskor lesz szó. Na de hogy jön ide a harminc ezüst, amit bedobnak a kincstárba?

Jézus, mint Isten Fia, persze könnyen intézhette úgy a dolgot, hogy Júdás harminc ezüst sékelt (állítólag egy rabszolga árát) kapjon az árulásáért, amit aztán bedobott a templomba. (Mt. 27,5.) Zakariásnak azonban erről nem lehetett világos képe.

Zakariás Júda és Izrael szétszakadása körüli időben élt. Minden szava igaz is azokra az időkre. Csakhogy Zakariás könyve két részre osztható, ahogy a Kommentátor írja. Az első rész egészen pontosan dátumozható, a második viszont, amiben a fenti jövendölés is szerepel (!), már nem magától Zakariástól származik. Legalábbis nem ebben a formában. Ez sem keletkezhetett azonban később, mint az i.e. negyedik, harmadik század. Vagyis azoknak, akik ezeket a látomásokat látták, fogalmuk sem volt Jézusról, Júdásról és a harminc ezüstről.

Azt, hogy a főpapok mennyit akartak adni az árulónak, nem Jézus szabta meg. Talán Júdás alkudta ki az árat? Ez nem valószínű, voltaképpen nem pénzért csinálta, mint azt a korábban írottakból sejthetjük. Viszont, ha a főpapok maguk szabták meg az összeget, kínos kérdés merül fel. Hiszen nekik ismerniük kellett (volna) Zakariás könyvét. Ezek szerint ők maguk is tisztában voltak azzal, mit tesznek? Vagy átsiklottak a jövendölésben szereplő összeg fölött? Vagy esetleg volt valamiféle hagyomány, amely a harminc ezüsthöz fűződött? Vagy az evangéliumok illesztették bele az árulásról szóló történetbe az összeget, mint bizonyítékot?

Milyen személyt mutat be Zakariás története? A próféta kicsit olyan színben tűnik fel, mintha ő maga lenne az Isten. Azt mondja: Ezzel megfogtam a "Kegyelem" nevű botomat, és széttörtem, hogy felbontsam a szövetséget, amelyet az Úr kötött minden néppel. Neki tehát joga van pálcát törnie afölött a szerződés fölött, amit az Isten kötött. Ő maga nem is pásztor, hiszen három pásztort kergetett el, mert rosszul bántak a juhokkal, mégis őt bízza meg az Úr azzal, hogy legeltesse a juhokat. Ráadásul a végén bolond pásztorként jelenik meg, aki eltékozolja a nyájat. A hasonlat első fele tökéletesen illik Jézusra, a másik fele viszont pont ellentétes értelmű. Hiszen Jézus többször mondja, hogy ő a Jó Pásztor.

Ha Jézus történetét vesszük alapul, a Zakariás jövendölésében szereplő következő szöveg: Akik meg eladták (a juhokat), azok így szólnak: Áldott az Isten! Lám, meggazdagodtam! És pásztoraik is kíméletlenül bánnak velük, a főpapokra vonatkozik. Hozzájuk beszél a Jó Pásztor:

Ezután dobja be a pénzt a kincstárba. Lehetséges lenne, hogy Zakariás jövendölésében Júdásról van szó? Ez a szöveg egészéből nem következik, hiszen ha a nyájat legeltető pásztor Jézus, hogy jön ide Júdás? Ám a történet főszereplője ezután azt a parancsot kapja, hogy öltözzön gonosz pásztornak, aki elpusztítja a nyájat. Csakhogy a nyáj elpusztítását maga Isten rendelte el, még korábban:

Maga a pásztor is ezt mondja az elején:

Vagyis a gonosz pásztor voltaképpen engedetlensége miatt bünteti az áldozati nyájat, amit eladtak és büntetlenül öldöstek. Zavaros. Ám később még próbálkozom a megfejtésével.

Ez a zűrzavar azonban nem a mi hibánk, hanem abból ered, hogy az eredeti szövegek már lejegyzésükkor átestek egyfajta értelmezésen, amelyből annyi év és fordítás után nem könnyű kihámozni a jelentést.

A könyv keletkezésének sajátosságai alapján biztosra vehető, hogy a szerkesztők olyan gondolatokat, képeket is belevettek a jövendölésbe, amelyek talán még Zakariás előttről származtak. Arra gondolok például, hogy a prófétákkal kapcsolatos állásfoglalása két korszakkal is megfeleltethető.

A próféták sora a fogság után lényegében lezárul. Lassan kialakul az a helyzet, hogy mindenkit hamis prófétának tartanak. Egy-két kivétel akad csupán, például az esszénusok Igaz Tanítója, vagy maga Bemerítő János. Csakhogy a próféták megítélése korábban is ellentmondásos volt. Számos olyan próféta volt, például Mikeás, aki kifejezetten elhatárolta magát a prófétáktól. Izaiás, Jeremiás soha nem nevezték magukat prófétának (Komm, Haag). Azok, akik a könyveket összeszerkesztették, már prófétaként említik őket is, ahogy Mózest is. A Zakariás könyvébe bekerült próféta ellenes szövegeknek tehát lehetett sokkal korábbi alapjuk, s ezeket a könyv összeállítói alkalmasnak vélték saját mondanivalójuk alátámasztására.

Felmerül a kérdés, hogy Zakariás könyve nem hamisítvány-e. Hiszen tudunk olyan, eredetileg héberül könyvről, Hénok apokalipsziséről, amely keresztény átdolgozásban maradt ránk, s csak a Holt-tengeri tekercsek megtalálásakor igazolódott a gyanú, hogy hamisítás történt. Felmerülhetne tehát a gyanú, hogy Zakariás könyvével is ez a helyzet. Ám Zakariás könyvét a héber kánon is ebben a formában tartja a Szentírás részének, márpedig abba keresztény szerzők nem nyúlhattak bele. Másrészt, ha így történt volna, akkor a keresztény átdolgozók logikussá tették volna a szöveget, vagyis nem mulasztották volna el Zakariás szavait konkrétan a kereszténység dicsőségére átformálni.

Jézus ismerte a Szentírást. Ha az események utalnak valamelyik jövendölésre, azt szándékosnak kell tekintenünk. Mármint Jézus szándéka szerint valónak. Jézus tehát, Júdás árulásának "megszervezésével" Zakariás könyvére akarta felhívni a figyelmünket, hogy az új Messiás-értelmezést világossá tegye. Ebben a könyvben ugyanis a pásztor és az Isten - lényegében - úgy viszonyulnak egymáshoz, mint az Atya és a Fiú.

Zakariás könyvével, és az Utolsó Vacsorán lejátszódott "botrányos" jelenetekkel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor szembe kell néznünk mindazzal a szörnyűséggel, amelyekre eddig mindig azt mondtam, hogy majd később visszatérek rá. Jézus a kánai menyegzőn viccet csinált a saját halálából, a Hegyi Beszédben és később is kigúnyolta a Tízparancsolatot, karikatúrát csinált Mózesből, amikor átkelt a tavon, még a Messiást is nevetség tárgyává tette a betániai vacsorán, Peszáhkor pedig lábmosássá változtatta a kézmosást. Higgyék el, amikor ezt a könyvet elkezdtem írni, fogalmam sem volt erről. Élveztem ugyan Jézus vicceit, ahogyan a tó vízén járt, vagy ahogy szellemesen válaszolt a fontoskodó, vagy pláne ellenséges papoknak, írástudóknak, de eszembe se jutott, hogy ilyen szörnyűséget állítsak: Jézus kigúnyolt mindent, amiben a zsidók hittek. Mintha magát Istent akarta volna nevetségessé tenni.

Ám ahogy az egyes fejezetek megszülettek, mindig akadt bennük valami (maradt is jócskán), amit nem értettem. Izgatottan, s tőlem telhető lelkiismeretességgel igyekeztem utánajárni, mi lehet a magyarázat. S egyre nagyobb döbbenettel vettem tudomásul, hogy Jézus gúnyolódik. Olyannyira hihetetlen volt az egész, hogy egy időben megzavarodva fel is hagytam az írással. Bolond lennék ellenségeket szerezni magamnak! Hiszen aki csak elolvassa ezt a förmedvényt, mind meg fog haragudni rám, minden igaz izraelita, minden jó keresztény, sőt, minden jó érzésű ember. Hiszen még egy tiszta szívű ateista is mocskos patkánynak nevezne, amiért puszta szórakozásból bemocskolom az emberiség legnagyszerűbb legendáját.

De nem úsztam meg ennyivel. Amikor a Hénok könyvében szereplő, Jézussal kapcsolatos állítólagos próféciákat kerestem, kénytelen voltam beleolvasni a Holt tengeri tekercsek töredékes szövegeibe, ami meglehetősen fárasztó foglalatosság. Megtudtam ugyanis, hogy azok a bizonyos jövendölések utólagos, középkori betoldások az eredeti könyvbe, hiszen a kumráni tekercsben nem szerepelnek. Kíváncsi lettem, miért lett Hénok könyve apokrif a zsidó hagyomány szerint, vagyis miért nem szerepel a Szentírásban, de amikor az eredeti, töredékes szöveget elolvastam, ez érthetővé vált. Ennek azonban nem volt semmi köze Jézushoz. Így hát, tanácstalanságomban elkezdtem olvasgatni a kumráni kéziratok magyar fordítását, szokásomtól eltérően az elején. Ez volt a Damaszkuszi irat. És ebben, mindjárt a második oldalon a következő részre bukkantam:

Ezt a jóslatot egy olyan iratban olvashatjuk, amely két helyről került elő. Az első két példány a XIX. században került a tudósok asztalára, egy kairói zsinagóga úgynevezett genizárjából. A másikat pedig a XX. század közepén fedezték fel az egyik holt-tengeri barlangban. (Ez utóbbi helyen több töredéket találtak.) Hamisításról tehát nem lehet szó. Az irat a tudósok szerint az i.e. második században keletkezett (Fröhlich).

A szövegben említett Igaz Tanítót nem tudjuk azonosítani. Talán ő lehet az a személy, aki az esszénusok elkülönült szektáját megalapította. A Gúnyolódó kilétéről azonban még ennyi fogalmunk sincs. Nincs ugyanis semmiféle utalás ilyen szereplőre egyetlen ismert, bibliai iratban sem.

Ám ha végiggondoljuk mindazt, ami az én méltatlan könyvemnek utálatos oldalain elénk tárult, villámcsapásként hasít belénk: Jézus volt a Gúnyolódó! Lehetséges ez?

A szöveg múlt időben fogalmaz. Ez alapján tehát felmerül a gyanú, hogy a könyv valójában Jézus földi tevékenysége után született, szerzője tulajdonképpen a már ismert események tudatában írta könyvét. Vagy legalábbis az a rész utólagos kiegészítés, amely a Gúnyolódóról szól.

Ám ha jobban belegondolunk, ennek nem sok a valószínűsége. Ha Jézust Gúnyolódónak nevezték volna Kumránban, akkor leírták volna csúfos halálát is, amely megérdemelten jutott osztályrészéül, mert meggyalázta a szent hagyományokat. Ám a szöveg ezzel pont ellentétes módon, nem negatív alaknak tekinti a Gúnyolódót, hanem olyan szereplőnek, aki a nép bűnei miatt tette amit tett! Ebben az esetben viszont leírták volna feltámadását is. A Gúnyolódóról szóló jövendölés tehát nem utólagos okoskodás volt.

Mi történt ezekkel a szövegekkel? A kumráni közösség, - ahonnan, mint láttuk Bemerítő János a világ elé lépett -, Jeruzsálem pusztulása után maga is megsemmisült. Irataikat elrejtették, abban a reményben, hogy visszatérhetnek egykori lakóhelyükre, de a nagy pusztulásban kevesen maradtak meg. A rómaiak különös kegyetlenséggel irtották őket. Akik megmaradtak, kénytelenek voltak elhagyni a Szentföldet. Így kerülhetett Kairóba ez a szöveg, hiszen Kairóban viszonylag független zsidó kolónia létezett. Korábban saját templomot is építettek Elephantiéban, ami a jeruzsálemi kultusztól való függetlenséget jelentette.

Ezt az iratot azonban valamikor "kiközösítették". Az a küszöb alatti hely ugyanis, ahonnan előkerült, a hibás iratok tárolására szolgált. Természetes ugyanis, hogy egy több száz éves iratot csak úgy megsemmisíteni nem lehet. Hiába van benne hiba, elírás, bármi, az irat a rajta lévő szöveg miatt szent. Kidobni nem szabad, használni veszélyes. Ezért elrejtették. Kérdés, mikor. Hiszen az onnan előkerült kézirat valamikor a középkorban keletkezett, tehát másolat. Tudjuk, hogy a Damaszkuszi iratnak bizonyos töredékei a középkorban is használatban voltak. Valószínű tehát, hogy lemásolták többször is, de nem az egészet, mert azt a Gúnyolódóra vonatkozó rész miatt kivonták a forgalomból. Feltehető tehát, hogy voltak, akik felismerték a párhuzamot Jézus és a Gúnyolódóra vonatkozó jövendölés között, és azt el akarták hallgatni. Hiszen, ha Jézus valóban egy prófécia megtestesítője, akkor nem lehet cáfolni a létét. Márpedig a hithű zsidó közösségek számára létfontosságú volt, hogy a Jézussal foglalkozó könyveket meghagyják a "buta keresztényeknek", akik amúgy is sötétben botorkálnak. Hiszen félreértik az Írást.

És ez az a pont, amiben igazuk volt. A kereszténység kezdettől fogva félreértette, sőt, néha félremagyarázta Jesua Hamassiah üzenetét. Ennek sok oka volt. Kezdődött az ortodox zsidók gyűlölködésével, még akkor, amikor Jézus követői is mind zsidók voltak. Erről a korszakról megdöbbentő képet fest az apostolok levelezése. Pál apostol és a többiek unos-untalan figyelmeztetik híveiket, hogy ne higgyenek a tévtanítóknak. Ilyen önjelölt, botcsinálta prédikátor nyilván szép számmal akadt azok között, akik látták Jézust, vagy ismertek valakit, aki látta őt. Mindenféle szedett-vedett történetek és mondások születtek, azért kellett aztán "hivatalos" evangéliumokat írni, hogy az igazság fennmaradjon. Ám Jézus halála után nem sokkal már az apostolok között is éles ellentétek támadtak. Pált, aki nem volt Jézus közvetlen tanítványa, az "eredeti" apostolok, elsősorban Jézus testvérei, meglehetős gyanakvással, sőt lenézéssel kezelték. Jézus távozása után egy emberöltővel már ők voltak a Krisztust követő zsidók legfőbb tekintélyei, pedig ők, János apostol szerint, nem is hittek benne. Az a három apostol, akit Jézus akkor választott maga mellé, ha valami egészen rendkívüli esemény következett, vagyis a "nagyobb" Jakab, Péter és János, a Mester halála után alig néhány évvel szóhoz sem jutott Jézus testvérei mellett. (Jakabot, János testvérét, a legtekintélyesebb tanítványt, nemsokára ki is végezték.) Péter pedig félt a "kisebb" Jakabtól. Vagy legalább is szégyellte magát előtte. Az az "antiszemitizmus", ahogyan János apostol mindig negatív szerepet tulajdonít könyvében a "zsidóknak", ebből az elkeserítő, és megdöbbentő ellentétből eredt. Pedig az Úr testvérei is jót akartak. Mint láttuk, Jakab valóságos szent volt, legalább is, amikor meghalt.

Ha a legszűkebb apostoli testületben ekkora volt a feszültség, mit várhatunk azoktól, akik kezdettől fogva gyanakvással, csalódottan, vagy kimondottan ellenségesen nézték Jézus tevékenységét? Azt kell mondanunk, hogy Jézus távozása után szó szerint elszabadult a pokol. Ebben a helyzetben Pál apostol a pogányok között élő zsidók, s az ő kedvükért általában a pogányok tanítását tette meg élete céljául, s Péter és János is ezt az utat választotta, talán kevésbé öntudatosan. Vagyis kialakult az a helyzet, hogyha a választott nép nem fogadta be Isten Igéjét, akkor az legyen a "kutyáké". Nem megvető értelemben.

Ebből aztán az apostolok halála után létrejött a kereszténység, amely kezdettől fogva (az apostoli idők után) befogadott mindenféle bálványimádást, a Kereszt tiszteletétől az ereklyék kultuszán át a bizánci képrombolásig, és azt a következtetést vonta le a történtekből, hogy Isten visszavonta a választott népnek tett ígéretét. Mintha Isten egy szélkakas lenne, aki hol erre fordul, hol arra.

Jézus tanítása azonban ezt nem támasztotta alá. Jézus mindvégig következetesen vallotta azt, hogy Isten nem vonja vissza a szavát. Ha egyszer kiválasztotta Ábrahám utódait, akkor azon nem változtat. Jézus mindvégig tartotta is magát ehhez, amit a Szentírás annyiszor hangoztat:

Csakhogy Jézus tanításából első perctől kezdve áradt az az üzenet is, hogy a Biblia népe félreértette Istent. Az Úr nem az ő kedvükért, hanem az egész emberiség kedvéért választotta ki a zsidó népet.

Ez persze nem szerepel szó szerint a Szentírásban, csakhogy ha odafigyelünk, kihallatszik az üzenet.

Ezt az idézetet szándékosan hagytam a sor végére. A hasonlat, amit Mózes használ, tartalmát tekintve világos: szívetek szerint legyetek a választott nép. Különben azonban mulatságos képzavarnak tűnik. Lehetséges, hogy utólagos "javítás" eredménye? Vagy az eredeti kifejezések nem voltak ennyire plasztikusak? A "körülmetéltség" ugyanis - ahogy azt például Pál apostol leveleiben láthatjuk - teljesen elvont értelmet vett fel. Én azonban nem hagyhatom szó nélkül, milyen zavaros lett az emberiség nagy részének fogalma Istenről és a Szövetségről, főleg az utóbbi évszázadban. Úgy viselkednek, mint akik a nyakukat metélték körül.

A "körülmetélés" a szövetség szimbóluma volt. Isten kiválasztott egy embert, aztán annak utódai közül egy népet (a legkisebbet, mert az öröklés valahogy rendszerint a kisebb fiú útján folytatódott), és a kiválasztás jeleként elvárta tőlük, hogy megjelöljék a testüket. Legalábbis a férfiak. Ám, ahogy Mózes szövege világosan megmondja, a testi jel semmit nem ért, ha a szív nem vált "körülmetéltté". Márpedig a szövetség legfontosabb követelménye az volt, hogy ne essünk bálványimádásba.

Ez volt az a bűn, amiért Isten haragjában lesújtott népére. Csakhogy nem azért, mert idegen isteneket imádott, hanem mert magából a Szövetségből csinált bálványt.

A bálványimádás ugyanis nem abban van, hogy egy faragott követ, festett képet imádunk, hanem abban, ha azt hisszük, befolyásolhatjuk Istent. A bálványimádás valójában varázslást jelent: az emberek, szerte a világon mindig is áldozattal, rítusokkal akarták rávenni az istenséget, vagy démont, hogy azt tegye, amit kértek tőle.

A zsidó vallásból elvileg minden bálványt száműztek, hiszen a zsidó gondolkodás és szív sokkal magasabb szinten állt, mint bármelyik korabeli vallás. Ám Jézus korára magából a Törvény tiszteletéből lett bálványimádás.

Ha azt hiszik, hogy ezt csak én állítom, olvassák el Dávid 115. Zsoltárát:

Aztán vessék össze a bálványok és a bálványimádók fenti leírását azzal, amit Izajásnál olvastunk:

A két szöveg közötti párhuzam persze belemagyarázásnak látszik. Mint minden olyan értelmezés, amely egy homályos, prófétai szöveget értelmez. Ezt tették már a keresztények, de ezt tették már a zsidó teológusok is. Csak hogy a fenti két idézet közül a másodikkal akkor foglalkoztam, amikor arról volt szó, hogy miért tanít Jézus példabeszédekben. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk a párhuzamot, kiderül az a jelentés is, amiről akkor nem beszéltem: Jézus nem csak azért használja a példabeszédeket, mert titokban akarja tartani kilétét, hanem mert a teológiai szöveget félremagyaráznák. Azért beszél példabeszédekben, mert különben bármit mondana, annak ellene vetnének egy idézetet, hiszen az Írást bálványnak tekintik, ezért tudják alkalmazni, tetszésük szerint.

Vagyis az az idézet, amire Jézus hivatkozik, amikor a példabeszédek kérdése felmerült, azt jelentette, hogy bálványimádó lett a nép. Izaiás idejében, vagy pláne a 115. Zsoltár idejében ez talán valóban idegen kultuszok átvételét jelentette, Jézus korában azonban már nem, hiszen ilyesmiről nem tudunk.

A bálványimádás elleni isteni parancs nagyon régi, alighanem már Ábrahám is tisztában volt vele, bár "hivatalosan" Mózes korából származik. Ám nagyon furcsa lenne, ha mondjuk Jákob (akinek Isten az Izrael nevet adta) bálványimádó lett volna. Éppen ezért nagyon fontos megértenünk a bálványimádás mibenlétét.

Mint arról már volt szó, bálványimádásnak azt kell tartanunk, amikor az ember valamilyen szertartás segítségével befolyásolni akarja Istent. Ezért voltak bálványimádók az egyiptomiak, vagy a görögök. Vagyis nem azért, mert faragott szobrok, vagy festett képek előtt imádkoztak. Ha ezt a vádat egy ókori, athéni polgárnak vetnénk a szemére, a hasát fogná a röhögéstől. Nem véletlen, hogy amikor Pál apostol az Areioszpagoszon a görög istenek szobrai előtt prédikált, fel se vetette ezt a butaságot. Kinevették volna. A görögökről ugyanis sok rosszat lehet mondani, de azt, hogy nem tudtak gondolkodni, nem. Számukra (és az egyiptomi papok számára is) nyilvánvaló volt, hogy nem a faragott kő, vagy fa teljesíti a kérésüket, hanem a láthatatlan istenség, amely a szellemi világban uralkodik.

Csakhogy ebből egy megdöbbentő következtetés adódik. Vegyük alapesetnek, amikor az ember meg van győződve arról, hogy léteznek különféle természetfeletti erők, istenségek, démonok, akiket befolyásolni lehet. Ráolvasással, könyörgéssel, satöbbi. Magától adódik az első lépés: ábrázolja azt a bizonyos istenséget úgy, ahogy elképzeli. (Ahogy őseitől tanulta.) Közben nem azt gondolja, hogy maga a rajz, vagy szobor fog cselekedni, hanem azt, hogy mivel így kifejezte tiszteletét a démon előtt, (és a megfelelő varázsigét, szertartást alkalmazta), az az őt megillető ajándék elfogadása után teljesíteni fogja a kérését. Sőt, kénytelen lesz teljesíteni azt. Később ebből helyenként "művészet" lett, mert egyes emberek fontosnak tartották, hogy a szobor, vagy kép szép legyen. És ez nem mindegy.

Idáig rendben is van. De hogyan lett a képtilalomból bálványimádás? Sajnos abban a helyzetben vagyunk, hogy nem kell visszamennünk ezer éveket ennek megfejtéséhez, ugyanis ez divat napjainkban új erőre kapott. Léteznek olyan "keresztény" irányzatok, amelyek szerint hívő embernek tilos a lakásában olyan másolatot tartania, amely egy ókori istent ábrázoló szoborról, képről készült. Mert azok valamikor a bálványimádást szolgálták, tehát aki ma ilyet tart, maga is bálványimádó. Mi itten a probléma? Az, hogy eszerint tényleg léteztek ezek az ókori "istenek". Hiszen ha valaki egészen biztos abban, hogy Pallasz Athéné, Zeusz, vagy maga Baál soha nem létezett, megfelelő könnyedséggel nevet azokon a tárgyakon, amelyek őket ábrázolják, és - ha teheti - gyönyörködik a művészi megfogalmazásban. Ugyanis ezek - mármint főleg a görög szobrok - szépek voltak. De még a csúnya szobrok is érdekesek ma már, hiszen nincs, és soha nem is volt mögöttük semmi. Ami mögöttük volt, az a bálványimádás volt, amivel befolyásolni akarták a "szellemi erőket". Ám ha a modern bálványimádókat vesszük, ők azzal akarják befolyásolni Istent, hogy kiirtják a szobrokat. Mert elhiszik, hogy a szobrok mögött valóban lehet "valaki". Ez a bálványimádás lényege.

De mi a helyzet a zsidó vallás képtilalmával? Hiszen, mint láttuk, Isten a Tízparancsolatban tiltotta meg bálványok készítését. Ez az adott korban nyilván azt jelentette, hogy a többi "istennel" ellentétben, Istennek semmilyen szobrot, vagy képet nem szabad állítani. Döbbenetesen szép parancs. Hogyan lett ebből a parancsból bálványimádás? Természetesen sehogy, az ugyanis nem a képtilalomból származik. Csakhogy amikor a zsidó vallásban létrejött a képtilalom, még mindenki úgy gondolta - a korabeli zsidó nép is -, hogy az istenség (démon) ábrázolása képes hatni a szellemi világra. Azt nem tudjuk kikövetkeztetni, mi volt Ábrahám idején, bár feltehető, hogy már ő sem állított bálványokat. Az viszont egészen biztos, hogy a zsidók elborzadtak attól az alvilági kultusztól, amit Egyiptomban láttak. Egyiptomban döbbenetes gazdagsággal és bonyolultsággal virágzott a bálványkultusz. Amulettektől kezdve a halottak mellé tett kis szobrocskákon át a ráolvasási szövegekig mindenféle praktikák léteztek, amelyekkel befolyásolni akarták a szellemvilág hatalmait. Ebből is látszik, milyen alaptalanok azok a feltételezések, amelyek a zsidó vallás egyistenhitét EchnAton fáraó reform kísérletéből származtatják. A fiatal, tragikus sorsú király ugyanis élete végéig megmaradt bálványimádónak. (Ha nem így van, és ő pont azért engedte meg az istenség ábrázolását, amiért sem tartom azt bűnnek, akkor bocs, ám erre nem utalnak jelek.)

Vagyis a zsidó vallásban lévő képtilalomhoz is tapadt bálványimádás, mert mindenki hitt abban, hogy a démonokat lehet befolyásolni. Csakhogy ez két értelemben is igaz. Egyrészt igaz abban az értelemben, ahogyan azt a mai teológusok állítják. Vagyis azért volt tilos Isten ábrázolása, mert csak így lehetett szakítani a buta varázslási kultusszal. De sajnos igaz abban az értelemben is, hogy ezt kezdettől fogva kevesen értették. Ugyanaz játszódott le velük is, mint a keresztényekkel, csak fordítva: a keresztény teológusok tudták, hogy semmilyen kép, vagy szobor nem befolyásolhatja a szellemvilágot, mert a szellemvilágot is egyedül Isten befolyásolja, ám a hívek tömegei babonás reményeket fűztek - és fűznek - gyertyákhoz, táblácskákhoz, szertartásokhoz. A régi, zsidó tudódok is tudták, hogy mi a képtilalom értelme, a "sokaság" azonban azt hitte, azzal befolyásolhatja Istent, hogy nem ábrázolja. Vagyis engedelmesen betartja a parancsot, ahogy a bálványszobrok, vagy usébtik használói is engedelmesen betartották a démonok előírásait.

Az a tény ugyanis, hogy a szobrok nem istenek, nem csak az egyiptomiak, vagy a görögök számára volt nyilvánvaló, hanem a zsidó próféták számára is. Amikor Illés csúfolja Baál papjait, hogy miért nem kapnak jelet istenüktől, talán vécére ment (lásd a korábbi idézetet), világosan értésünkre adja, hogy nem tekinti a Baál tiszteletére faragott szobrokat istennek. Sőt, azt sem gondolta, hogy Baál papjai azt hiszik, maguk a bálványok fognak cselekedni. Illés tanúságtevése elsősorban arra vonatkozott, hogy nincsenek más istenek, csak Isten van. Illés kortársai közül azonban ezt sokan nem értették. Hiszen még Mikeás is azt írta, hogy minden nemzet a maga istenének nevében jár! Mintha több isten lenne.

Ám Illéstől arra is példát kapunk, hogyan "kell" Istenhez fordulni. Nem úgy, mint Baál papjai, akik a megfelelő szertartásokat elvégezve elvárják, hogy istenük cselekedjen. Nem, Illés még meg is nehezíti Isten dolgát: annyi vizet önt az égő áldozati oltárra, hogy a köréjük ásott csatornában is folyik a víz! (Pedig éppen esőért imádkoztak.) Persze nem azért, hogy Istent tegye próbára, hanem hogy a körülötte álló népnek bizonyítsa, mekkora hatalma van Istennek. Majd imádkozni kezdett. Tehát pont az ellenkezőjét tette, mint a bálványimádók, ő nem zsarolta az Istent, hanem provokálta. Talán még az is eszébe jutott, hogy az Úr haragjában belőle magából csinál égőáldozatot. Baál papjai (vagy az egyiptomi varázslók) azt állították, azért van hatalmuk, mert hatalmuk van az istenek felett. Illés pedig azt mondta, azért van hatalma, mert az Isten hatalmas, aki, ha akarja, teljesíti szolgája kérését. Vagyis nem is neki van hatalma, hanem csak Istennek. Ez volt a zsidó vallás lényege. De akkor hogyan lett belőle bálványimádás?

Úgy, hogy vallás lett belőle. A kiválasztottság tudata azt eredményezte, hogy a Biblia népe kultuszt csinált a Szövetségből. Azt, ami ajándék és kitüntetés volt, természetesnek vette, és önmagát tartotta kivételesnek. Ezért "kellett" annyira összebonyolítani a Szövetségre vonatkozó Tízparancsolatot, hogy már akkor sem mindenki tudott kiigazodni benne, és ezért volt annyi kibúvó és kerülő, amivel egyesek megkerülték Isten akaratát. Ezért volt igaz, amit Ézsajás mondott, hogy parancsaik csak emberi parancsok.

Különösen szomorú ez akkor, ha figyelembe vesszük, hogy már az Ószövetség népének is tudnia kellett: Isten számára az egész emberiség a fontos. Ha elolvassuk az alábbi szöveget, egyértelműen kiderül, hogy Isten a pogányok áldozatait is magáénak tudta.

Jézus egész földi működése a bálványimádás elleni harc jegyében telt el. Ezért kellett viccet csinálnia a napkeleti bölcsekből, akiknek szükségük volt égi jelekre. Ezért kellett kiforgatnia a Tízparancsolatot, hogy az emberek megértsék annak eredeti jelentését. Ezért kellett kigúnyolnia a zsidó vallást, hogy az emberek megértsék, tényleg kiválasztotta Isten Ábrahám igazi utódait, hogy "titkos ügynökként" vezessék az emberiséget. Ezért kellett viccet csinálnia a saját halálából, sőt a Messiásból, hogy az emberek megértsék, értünk van minden. Cserébe nem hajbókolást vár, amitől úgy érezzük, jogunk van egymást kiirtani, hanem egymás, pontosabban mindenki iránti szeretetet, mert csak ezzel tudjuk bizonyítani, hogy szeretjük Istent. Sőt, nem is az a fontos, hogy bebizonyítsuk, Istent szeretjük, mert ha tudjuk szeretni ellenségeinket, akkor csak tudjuk szeretni Istent is.

Isten célja választott népével, akit nagyon szeret, ezek szerint az, hogy minden "megátalkodott, gonosz" népet az egyetlen Isten felé vezessen. Nem is lehet ennél szebb hivatást elképzelni. Isten szolgájává tette a Biblia népét, hogy az egész emberiséget vezesse általa. Így Izrael lett a kovász, amitől az egész emberiség tésztája meg fog kelni. Csakhogy legszentebb ünnepeik egyike arról szólt, hogy a kovászt elvetik. Különösen tragikus ez akkor, ha arra gondolunk, hogy Jeruzsálem római ostroma Peszáhkor kezdődött. A rómaiak - Josephus Flavius szerint - legalább hárommillió embert zártak körül. Tragikus, ahogy az alábbi jövendölés kísértetiesen idézi fel ezt az ördögi helyzetet, amelyben Josephus Flavius szerint valóban történt emberevés is:

Felháborítóan hangzik, de le kell írnom, hiszen logikus. Ha a zsidók fontosabbak lettek volna Istennek, mint mondjuk a görögök, a négerek, vagy az inkák, akkor csak zsidókat teremtett volna. Istennek tehát az volt a célja Izraellel, hogy fennmaradjon mindaddig, amíg az emberiség föl nem ismeri Alkotóját, s akkor megszűnik, mert mindenki izraelita lesz, aki megmarad. Mert Istennek az egész Teremtés tetszik.

A zsidó vallás hivatalos képviselői tehát abba a tévedésbe estek Jézus korában, hogy saját, szent szerepüket úgy értették, hogy ők maguk szentek. Azok viszont, akik "átvették tőlük a stafétabotot", (és itt nem csak a keresztényekre gondolok), abba a tévedésbe estek, hogy azt hitték, Isten meggondolta magát.

Erről szól a Tékozló fiú példabeszéde.

Sokan sokféleképpen értelmezték már ezt a példabeszédet. Vannak, akik szerint az idősebb testvér jelenti a zsidó népet, - erre utal az a kijelentése az apának, hogy ő mindvégig mellette volt - a kisebb testvér pedig a megtérő pogányokat. Mások szerint a zsidó nép jelképe a fiatalabb testvér, hiszen ő az, aki mindig letér a helyes útról, ám akit az apa mégis nagyon szeret. Ráadásul a zsidó nép üdvtörténetében mindig a kisebb testvér örökölte Isten áldását, már Ábrahám fiai óta. Maga a zsidó nép is, ahogy Mózesnél olvastuk, a legkisebb volt.

Jézus esetében azonban valószínű, hogy mindkét testvér a zsidó nép szimbóluma. Az idősebb az, amelyik mindig "apjánál van", vagyis arra hivatkozik, hogy betartja a Törvényt ("egyszer sem szegtem meg parancsodat"). Ők a vallás hivatalos képviselői. A másik pedig a tékozló öcskös, aki szereti az apját, de eltévelyedett. Az Atya azt várja, hogy bűnbánóan visszatérjen, és akkor visszakapja méltó helyét a családban. Arra, hogy a fiatalabb testvér is zsidó, humoros módon utal a sertések említése. El sem képzelhetünk megalázóbbat egy a disznóhústól tartózkodó ember számára, mint hogy idegenek disznait kelljen őriznie, de nemhogy a disznóhúsból, hanem még a moslékból sem kap enni.

Az Isten tehát nem tagadja meg az "idősebb testvért" sem, de kioktatja: nem elég, hogy te is megkaptad részedet, még te haragszol, amiért visszafogadtam bűnbánó testvéredet?

Na és velünk, pogányokkal nem is foglalkozik? Dehogynem. A szövegben persze ez nem túl hangsúlyos, de kiderül belőle, hogy a szolgákkal és a béresekkel, sőt az idegen népekkel "nincs semmi baja". Nem vár tőlünk sokat. Nem lenézésből, hanem mert a mi kedvünkért, az egész emberiség kedvéért választott ki egy népet, akitől viszont mindent elvár. Isten ugyanis szabad lényeket akart létrehozni (én mondom, mindnyájan Istenek vagytok), és a szabadság kényes portéka. Könnyen vezethet a szabad ember, vagy "csak" a szabadság megsemmisüléséhez. Kellett tehát egy "kontroll csoport", ahol a szabadság kevesebb, az érdem viszont nagyobb, de végső soron csak azért, hogy mindenki eljusson a szabadság (amikor a jó "érdek nélkül tetszik") igazi állapotába. Ehhez bűnökön keresztül vezet az út, ezért kell a Törvény, hogy tudjuk, hol járunk.

A zsidó nép küldetését tekintve ugyanis különbséget kell tenni a kiválasztás és a szövetség között. A kiválasztás, mint láttuk, feltétel nélküli volt, hiszen Ábrahám, Izsák és Jákob kedvéért történt. A szövetség azonban kétoldalú szerződés volt, ezért bomlott fel mindannyiszor, amikor az Úr népe megszegte. Ám Isten minden alkalommal a maradékból, vagyis a választott népből jelölt ki embereket, akiket Izrael szerepének továbbvitelére rendelt. Így tett Jézus is, csakhogy az ő halála után ez a szerep már nem kötődött a zsidó valláshoz. Vagyis a Szövetséghez. Kérdés azonban, hogy kötődött-e egyáltalán bármilyen valláshoz?

Azok, akik a Gúnyolódóról szóló próféciát írták, ezt a gondolatot akkor sem értették volna meg, ha szó szerint elmondják nekik. A mai korban azonban teljesen nyilvánvaló, hogy Istenhez nem vallásokon át vezet az út. Gondoljanak bele: Istennek tekintenének-e egy olyan manót, amelyik azért hoz létre egy kultuszt, hogy ürügyet adjon teremtményeinek egymás gyilkolására? Mit is mondott Jézus? "Hallottátok a parancsot: ne ölj. Én pedig azt mondom, már azt is állítsák bíróság elé, aki embertársát ostobának nevezi". Isten soha nem alapított vallást, ellentétben azzal, amit sokan mondanak. Kiválasztotta Ábrahámot és utódait, majd ezért szövetséget kötött a zsidó néppel, de nem alapított vallást. A zsidó nép ősének megvolt a maga vallása, ami nagyjából úgy jött létre, ahogyan a környező népeké is (végső soron azok is Istentől erednek, amit egyszer, ha lesz időm, egy ennél is kuszább könyvben fogok megírni). Majd ezt a "természetes" vallást Mózes segítségével megtisztította, és bámulatos magasságokba emelte. Amikor azonban Izrael vallásából is bálványimádás lett, eltörölt minden vallást, vagyis felszabadította az emberiséget "a kultuszok szolgaságából".

Nincs is értelme vallásról beszélni akkor, ha nyilvánvaló, hogy az egész Mindenségnek egy Alkotója van, aki Atyaként gondoskodik mindenkiről. Hiszen mi a vallás? Szövetség, vagyis üzlet. Az ember elismeri, hogy van Isten, cserébe elvárja, hogy az teljesítse százhárom kívánságát. Az ember és Teremtője között viszont nem lehet üzleti viszony.

A Gúnyolódó ezért űzött gúnyt a zsidó vallásból. Nem a zsidó vallást akarta pellengérre állítani, hiszen a többinek még annyi létjogosultsága se volt, mint annak, hanem mindet. Ezzel ugyanis valamennyit nevetség tárgyává tette, azokat is, amik akkor még nem is léteztek. Megmutatta arról az egyetlen vallásról, aminek legalább tényleg volt valami köze Istenhez, hogy úgy rossz, ahogy van, de nem azért, mert haragudott rá, és másikat akart helyette, hanem hogy felnyissa az emberek szemét: értelmes ember számára nincs szükség hókusz-pókuszra, hogy megértse, mindenét egy Jó Teremtőnek köszönheti, és az értelmes ember hálás is, ha kap valamit.

Tehát az egymásra acsarkodó egyházak, felekezetek, sőt a mindenkire acsarkodó ateisták mind ugyanabba a bűnbe esnek. Istent használják ürügyül a másik ember megvetésére, megnyomorítására, sőt megölésére. (Még az ateisták is, akik azzal az ürüggyel, hogy nincs Isten, papokat mészároltak le.) Márpedig, ha Isten van, kizárt dolog, hogy létrehozzon bármilyen vallást, ami ahelyett, hogy összetartaná az embereket, egymás ellen uszítja őket. Mert végső soron minden vallás bálványimádó.

Ha Pál apostol leveleit olvassuk, ez az üzenet még világos. Ő, aki "egyházakat" alapított, véletlenül sem akart Egyházat alapítani. Nem vallásra tanította az embereket, hanem hitre Istenben. Több helyen írja, hogy aki körülmetélt, az legyen körülmetélt, aki meg nem, az maradjon úgy. Mindenki egyen olyan ételt, amit a lelkiismerete tisztának tart, és senki ne szólja meg a testvérét azért, hogy az mit eszik, de ne is botránkoztassa meg azzal, amit ő eszik. A Törvény javára válik az embernek, ha betartja, de ha nem, a Törvény miatt vész el. Viszont ha valaki a Törvény ismerete nélkül tesz jót, máris "körülmetéltté" válik. Egyetlen cél lebegjen a szemünk előtt: legyünk olyan jók, mint a gyerekek, amikor ajándékot várnak. Mert Isten szeretete ajándék. Nem lehet (de nem is kell) kiérdemelni.

Mindezek után még azt kell tisztáznunk, mit takar az a kifejezés, hogy "a Gúnyolódó". Hiszen a kumráni iratok tanulmányozói szerint - amennyire én tudom - ez a kifejezése egy olyan uralkodóra vonatkozik, aki a hellenikus világban élt, és örömét lelte a zsidók és a zsidó vallás gyalázásában. IV. Antonius Epiphanes és mások szerepelnek a megfejtés kulcsként. Ám közülük egyikre sem igaz a fejezet elején idézett mondat, mert ők ugyan gúnyolódhattak a zsidókon és vallásukon, de semmiképpen sem vezették a népet. Nem lehetett olyan hívő, aki hallgatott a szavukra. A Damaszkuszi Irat jövendölése különben sem vonatkozhatna rájuk. A kumráni iratban szereplő személy nyilvánvalóan próféta, vagy még annál is nagyobb, még ha első látásra hamis prófétának tűnik is, ám nem ő maga a gonosz megtestesülése, mert hiszen akiket "félrevezet", eleve rossz úton járnak. Ám a szövegből az is kiderül, hogy akik leírták, maguk sem értették pontosan, miről van szó. Nem írják ugyanis, hogy a Gúnyolódót Isten küldte. Pedig mindaz, amivel tetteit igazolják, vagyis hogy Izrael tévelygései miatt "vonta Isten Szövetségének átkát" a népre, olyan szerep, amivel csak a Mindenható bízhat meg valakit. Mindaz, amit a Gúnyolódó tett, az ahogy nevetségessé tette a szent kultuszt, számukra teljesen érthetetlen volt, hiszen mélyen, sőt önfeláldozóan hívő, vallásos emberek voltak.

Jézus azonban nem a "Gúnyolódó" volt. Kicsúfolta ugyan a zsidó vallásban mindazt, ami lényegében minden vallásban megtalálható "közös hiba", de egyáltalán nem gúnyolta ki a zsidó népet, a hitet és az embert. Ezt azonban abban a korban, amikor a Damaszkuszi Irat keletkezett, sőt, még sokáig azután sem érthették volna meg azok, akik hinni akartak Istenben. Hiszen ma is nagyon nehéz megértetni az emberekkel, hogy Istent nem a valláson keresztül tiszteljük. A vallás abban segíthet - bármelyik vallás - hogy segítsünk egymáson, de csak akkor, ha nem vagyunk személyválogatóak. Istent azzal tudjuk tisztelni, és szeretni, ha tiszteljük és szeretjük embertársainkat, majdnem olyan részrehajlás mentesen, mint Isten, aki "felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt".

A "Gúnyolódó", vagyis Jézus szerepe a mai kornak hordoz tanulságot. Azt teszi érthetővé, hogyan "tűrheti" Isten az ateizmust. Mint láttuk, Jézus erre az Utolsó Vacsora alkalmával adta meg a feleletet. Ám korunk számára a másik tanulság az, hogy bár megszűnt a Szövetség, de nem szűnt meg a kiválasztás. Lehet azt mondani, hogy ahogy ez a kiválasztás nem kötődik valláshoz, úgy nem kötődik származáshoz sem, de ez más kérdés. A lényeg ugyanis az, hogy ezt a vezető szerepet sokan úgy látják el, hogy nem is tudnak róla. Mert ez a szerep már régen nem kötődik nemhogy a zsidó valláshoz, de semmilyen valláshoz, sőt magához a hívő mivolthoz sem. A mai korban ateisták vezetik az emberiséget Isten felé (nem csak ők persze), akik "mindössze" annyit tesznek, hogy az emberek jobb életéért dolgoznak. Jobban tiszteli ugyanis Istent az az orvos, aki feltalálja a rák gyógyszerét, az a tudós, aki feltalálja a mesterséges szemet, az a festő, aki "feltalál" egy új képet, még ha ateistának hiszi is magát, mint aki a vallása nevében megbélyegzi a más vallásúakat, vagy bármiféle "ráhatás" segítségével - vagyis erőszakkal - akar vezetni minket (ahogyan azt pl. az elektronikus médiában sajnos megfigyelhetjük). Ezért "vezette ki" Jézus Isten népét a "vallás szolgaságából" az Utolsó Vacsorán, amikor megüzente nekünk, hogy mit cselekedjünk az Ő emlékezetére.

Hogy ebből az üzenetből hogyan lett az a zűrzavar, ami mára kialakult, nem nehéz elképzelni azok alapján, mennyire nem értették Jézus szavait azok sem, akik végig vele voltak. Az egyetlen, aki megsejtette, ahogy arról valamivel korábban írtam, Pál apostol volt, aki sose találkozott vele életében. Ám ahhoz, hogy a helyzet annyira tragikus legyen, amilyen mára lett, szükség volt még egy tragédiára, és egy negatív szereplőre is. Ezekkel fogunk találkozni a könyv következő részében.

(Mit mondhatnék én, összegzésként arról, milyen Törvényt adott nekünk Isten, a Fia által? Mindössze ennyit: ne akarjunk nagyobbak lenni senkinél. )

Az Utolsó Vacsora után Jézus és tanítványai kimentek az Olajfák hegyére, egy kertbe, amelyet az olajprésről (gat semáné) neveztek el. Ez a majorság a hagyomány szerint Márk evangélista anyjának birtoka volt, akinek a házában ették meg a páskavacsorát. A három szinoptikus evangélium jelentős eltérésekkel meséli el a jelenetet, viszont Máté és Márk leírása nagyjából megegyezik, így most lássuk Márk szövegét, amely keletkezését tekintve a legközelebb áll az eseményekhez.

Mint arra a szögletes zárójelben lévő jegyzet felhívja a figyelmet, Jézus szavai zsoltárszövegre utalnak, amikor lelkének megrendüléséről beszél. Lássuk, mit ír a hivatkozásban szereplő 43-as zsoltár:

Jézus szavai azonban nem csak erre zsoltárra utalnak.

Van még egy harmadik is, amely a legkonkrétabb párhuzamot mutatja.

Általában a haldoklók, súlyos betegségben szenvedők számára készült zsoltárokban fordul elő a megrendülésnek ez a megrendítő kifejezése. Így már érthető, hogy Lukács leírásához a fordítók a következő Izajás idézetet kötötték:

Főleg ez utóbbi mondat miatt tartják Jézusra vonatkozó jövendölésnek Izajás szövegét, és ebben szerepel a vesszőszál kifejezés is, amelyből azt olvasták ki, hogy názáretinek fogják nevezni, ahogy arról szó volt. Pedig a próféta több olyan dolgot is írt itt, amit kissé nehéz teljesen Jézusra vonatkoztatni. Mint láttuk azonban, a prófétai szövegek általában ilyenek.

Jézus tehát a haldoklók zsoltáraiból idézett szavakkal utalt arra, hogy a halálra készül. A szemtanúk, Péter, Jakab és János ebből vonták el azt a következtetést, hogy Jézus halálfélelmében viselkedett ennyire különösen. Márk kifejezetten azt írta, hogy rettegni és gyötrődni kezdett.

Szerintem azonban ez nem stimmel. Jézus sokszor mondta tanítványainak, hogy annak, aki követni akarja, a legnagyobb áldozatot is meg kell hoznia, mert aki elveszti életét, az megnyeri. Különben sem fér a fejembe, hogy pont Isten Fia félt volna ennyire a haláltól. A Kommentátor is felhívja a figyelmet arra, hogy Jézus megrendülését nem a halálfélelem okozta. De akkor mi?

Ehhez el kell olvasnunk Lukács beszámolóját is. Az ő szövegét érdemes azzal, a vacsora végén elhangzott furcsa felszólítással együtt idézni, amiről már volt szó.

Ebben az összefüggésben a kardok szerepe a védekezéshez kapcsolódik. Látszólag. Ugyanis maga Jézus is rápirít a heveskedő tanítványra, hogy fölösleges a harc: talán ne töltse be azt a küldetést, amiért a világba jött? Ez főleg János evangéliumából derül ki, ahogy az is, hogy a heveskedő apostol megint Péter volt.

Vegyük sorra, mi történt ezen a késői órán. Jézus egy biztonságot adó kertbe ment, pedig a szövegből kiderül, tudta, hogy ott fogják elfogni. Nyolc tanítványát a szokott helyen hagyta, hadd aludjanak nyugodtan, különleges tanítványaival pedig arrébb ment. Feltehetően a hegy magasabb pontjára. Majd leültette őket, hogy virrasszanak, ő maga elvált tőlük, és egy kőhajításnyi távolságban imádkozni kezdett. Amikor megszakította imáját, visszament különleges apostolaihoz, de azok aludtak. Ez még egyszer megismétlődött. Amikor harmadszor visszatért, úgy keltette fel őket, hogy tudta, megérkeztek az elfogására rendelt szolgák.

Csakhogy ha belegondolunk az evangéliumok leírásaiba, felmerül a kérdés, honnan tudták, mit imádkozott Jézus, ha az a három ember, aki hallhatta volna, aludt? És ki látta azt a bizonyos angyalt, akiről Lukács ír?

Az egészen biztos, hogy nem Jézustól. Nem szokta elmesélni az ilyen dolgokat apostolainak, akik meg se merték volna kérdezni, mi történt. Ráadásul itt nem is lett volna rá alkalma, mert rögtön ezután letartóztatták.

Persze mondhatjuk, amikor felébresztette őket, az angyal még ott volt, és amikor elment imádkozni, az első szavakat még hallhatták is. Ám ami ezen az éjszakán történt, annyira különleges volt, hogy az ember gyanakodni kezd. Célszerű tehát meghallgatni János apostolt, aki szemtanúja volt az eseményeknek, mit ír Jézus halálfélelméről.

Tehát semmit. János, aki ott volt a kertben, akit Jézus kiválasztott, és felszólított, hogy virrasszon, egy szót sem szólt Jézus halálfélelméről. Emlékeznek még arra, hogy egy szót sem írt a Színeváltozásról sem? Az eset azért is érdekes, mert a három, kiválasztott tanítvány ott is elaludt. Ez azt mutatja, hogy itt megint valami szimbólumról van szó, és azt is sejteti, hogy a két eset szoros összefüggésben van egymással.

Menjünk sorban. A három kiválasztott tanítványnak a Mester azt mondja, hogy maradjanak ébren, és imádkozzanak, nehogy kísértésbe essenek. Milyen kísértésről lehet szó? Csak nem arra gondolt, hogy álmukban történik velük valami? Feltehetően mindössze azért kellett imádkozni, nehogy elaludjanak. Vagyis maga az elalvás volt a kísértés. Úgy látszik azonban, hogy a három tanítványnak az imádkozás is túl álmosító volt. Talán a négy pohár bor miatt, ki tudja. De miért nem volt szabad elaludniuk? Annak a feltételezésnek nem sok értelme van, hogy Jézus azt kérte tőlük, védjék meg a katonáktól, mert akkor a többi apostolt is felszólította volna a virrasztásra, vagy egyáltalán nem is ment volna oda, abba a kertbe, amiről Júdás is tudott. Sőt, Jézus egyáltalán nem akarta, hogy ne fogják el, hiszen ezt mind a négy evangélium megerősíti. Akkor miért volt szükség a virrasztásra?

A válasz, bármilyen megdöbbentő, csak az lehet, hogy maga Jézus félt a kísértéstől. Azért kellett őrködniük az apostoloknak, hogy őt magát védjék meg tőle. De mi lehetett ez a kísértés?

Ha figyelmesen olvassuk Lukács szövegét, megdöbbentő csodát látunk benne: Jézus félelmében vért verejtékezett. Ez a kép egyedül Lukács evangéliumában szerepel. Sőt, még nála sem mindig. Mármint abban az értelemben, hogy a Lukács evangéliumot tartalmazó, Egyiptomban írt kódexekből egy időben, a harmadik század végén, kihagyták ezeket a mondatokat, mert attól tartottak, hogy egyes eretnekek erre hivatkozva tagadni fogják Jézus isteni mivoltát (Komm). Hát igen, ha belegondolunk abba, hogy Isten Fia annyira félt a haláltól, hogy vér csordult ki a halántékán, eléggé kínos kérdésekkel kell szembenéznünk.

Mielőtt válaszolnánk ezekre a kérdésekre, felhívom a figyelmet arra, hogy a jelenet nem lehet utólagos fikció. A vér ugyanis egyedül Lukácsnál szerepel, ami pont nem arra utal, hogy azt ő csak kitalálta volna, hanem arra, hogy a másik három evangélium elhallgatta. A jelenség ugyanis annyira megdöbbentő, és annyira kínos, hogy ha nem lett volna valóságalapja, Lukácsnak esze ágába sem jutott volna ilyet leírni. Ha mégis leírta, annak csak az lehet a magyarázata, hogy sokan tudtak róla. A vér ugyanis nyilván nem csak a földre hullott, hanem Jézus ruhájára is. Így láthatták a katonák, templomszolgák, amikor le akarták tartóztatni a Mestert, s a szóbeszéd nyilván mindenféle találgatásokra, sőt rágalmakra adhatott okot. Máté és Márk azért nem foglalkozott vele, mert nem tudott semmilyen magyarázatot adni rá, Lukács viszont, aki egyébként orvos volt, szavahihetőnek számított amikor azt írta, hogy a félelem-reakció adott magyarázatot a csodára. Nem tudom, lehet-e vért verejtékezni, de végül is nem tartom kizártnak. Isten Fia pedig nyilván verejtékezhetett vért, ha akart. Csakhogy ha Lukácsnak sikerült egy ilyen frappáns magyarázatot adnia a vérre, akkor János miért hallgat?

Ám a halálfélelmében vért verítékező Jézus képe így is botrányos. Nem csodálom, hogy megpróbálták elhallgatni. Hogy félhetne Isten Fia a haláltól, főleg hogy félhetne annyira, hogy vért verejtékezzen, amikor nem is tud meghalni. Vagy ha tud is, fel is tud támadni.

Itt nem használ az a módszer, amit eddig többé-kevésbé sikerrel alkalmaztam, hogy Jézus érthetetlen szimbólumait megpróbálom visszavezetni valamilyen ószövetségi előképre. Ilyen előkép egyszerűen nincs. A Messiásról sehol sem írják, hogy ennyire félni fog, és sehol sem fordul elő vér verejtékezése sem.

Mint mondtam, Jézus azért kérte három apostolát a virrasztásra, hogy ő maga ne essen kísértésbe. Mi lehet ez a kísértés? Gondoljunk a vérre. És gondoljunk Jézus szavaira:

Mi az a pohár, vagy kehely, amiről Jézus beszél? Pusztán a halál szimbóluma? Azt kérné Istentől, hogy ne kelljen elszenvednie a halált? Egy valódi kínhalát, ami előtt megalázzák, megkínozzák? Ami azt illeti, én talán könyörögtem volna ezért. Isten Fiáról azonban nem tudom feltételezni, bármennyire ember is volt. Ugyanis jó néhány olyan emberről tudok, akik nem viselkedtek volna ilyen szánalmasan. Emlékeznek még, amikor Jézus ráripakodott Péterre, mert azt mondta, nem történhet vele olyan szörnyűség, hogy ki fogják végezni? Ráadásul ő maga hivatkozott azokra a próféciákra, amelyek szerint a Messiásnak így kell szenvednie. Ez a magyarázat tehát ki van zárva.

De akkor mire vonatkozik a "kehely" szó? Milyen halálnak a szimbóluma? Természetesen pusztán a halál szimbóluma is. Ám ha eszünkbe jut például Szókratész esete, tudjuk, hogy az ókorban szokás volt méreggel kivégezni embereket. Szókratész esetében halálos ítéletről volt szó, amit neki magának kellett végrehajtania. Vagyis öngyilkosságról. Jézus szavai tehát az öngyilkosságra utalnak.

Persze Isten Fia esetében az is felfogható öngyilkosságnak, ha hagyja kivégezni magát. Csakhogy Jézus már több hónapja ijesztgette tanítványait, hogy hóhérkézre fogják adni, és ő maga mondja a jelenet végén, hogy muszáj betöltenie azt a tragikus szerepet, amiért jött, amire - burkoltan - a próféták utaltak. Lehetetlen, hogy hirtelen meggondolta magát, és azért imádkozott, hogy ne így legyen. Ráadásul annyira félt közben, hogy vért verejtékezett.

Így tehát csak az a megoldás marad, hogy Jézus abban a kertben, azon a sötét órán (bár majdnem telehold volt) az öngyilkosság kísértésével vívódott. Az a mondata, amit János idéz, amikor Jézust elfogták, megerősíti azt, hogy a "pohár" a halálraítéltek méregpohara volt, vagyis egyfajta öngyilkosságot jelképezett. Hiszen Jézus azt mondja: az Atya adta neki.

Ez a "megoldás" első látásra ugyanolyan értelmetlen, mint az, hogy halálfélelmében vért verejtékezett. Hiszen Isten Fia halhatatlan, hogy tudná megölni magát?

Ám mielőtt erre rátérnék, szembe kell néznem a legsúlyosabb váddal, ami emiatt a könyv miatt engem érhet. Az ugyanis, hogy tudománytalan, sikerhajhász, vagy nem egyéb puszta belemagyarázásnál, nem komoly vád. De ez a vád valóban komoly, és ez nem más, mint az istenkáromlás vádja. Nevessenek ki, de én akkor is a legsúlyosabb bűnnek tartom az istenkáromlást, ha nincs Isten. Mert ha nincs Isten, akkor is a legnagyobb aljasság az emberiség legszebb álmát bemocskolni. Márpedig nincs annál szebb gondolat, minthogy van egy jóságos, mindent tudó LÉNY, aki szeret minket.

Ez a kérdés tulajdonképpen két részből áll. A fontosabb az, hogy istenkáromlás-e azt mondani, Isten Fia öngyilkosságot akart elkövetni. Erről azonban később fogok beszélni. A valamivel kisebb vád pedig ez: szentségtörés azt állítani, hogy az evangéliumok nem mondanak igazat.

De én ezt nem is állítom. Amikor azt mondom, hogy az evangéliumokból hiányoznak bizonyos részek, például Jézus ifjúkora, és mások, vagy összekeverik az időrendet, nem követek el szentségtörést. Maga János apostol is azzal zárja a könyvét, hogy nem lehet Jézus minden tettét leírni. A kérdésnek azonban nem is ez a lényege. Hanem az, hogy vajon szentségtörést követek-e azzal, ha másképp értelmezem a Szentírást, mint ahogy azt az eltelt kétezer évben tették.

Erre a kérdésre csak azt tudom mondani, hogy nem, mert meggyőződésem, hogy én értelmezem helyesen. Az ugyanis biztos, hogy a Szentírást értelmezni kell. Ezt tették már a korai egyházi írók is. Sőt, tovább megyek, már az evangéliumok is értelmezték az eredeti eseményeket, vagy Jézus szavait. Ebből az következne, hogy ha olyasmit írok, ami az evangéliumok által adott értelmezéssel ellentétes, valóban szentségtörést követek el, hiszen az evangéliumok szerzői szentek voltak, és maga a Szentlélek segített nekik könyvük megírásában.

Csakhogy a Szentlélek nem mondta meg nekik, hogy mit írjanak. A (teljes) Szentírás szövege azt sugallja, hogy akik leírták azt, nem tudták pontosan, mi a jelentése annak, amit írnak. Már a zsidó valláson belül megfigyelhető ugyanis, hogy a próféták szövegét néhány száz év eltelte után másképp magyarázták, mint ami az eredeti közönség számára érthető lett volna. Az Isteni Kinyilatkoztatás ugyanis mindig azon a szinten volt megfogalmazva, amit az adott korban élő emberek megértettek, s csak a később élők jöttek rá, hogy más jelentésük is van. Maga a kereszténység is ezzel a módszerrel vonatkoztatta Jézusra a zsidó próféták szavait. Ezen az alapon tehát nem kizárható, és nem is szentségtörés, ha azt mondjuk, hogy a XXI. században lehet más értelmezést adni a bibliai mondatoknak, mint amit az akkor élők gondoltak.

Az evangélisták ugyan szent emberek voltak, de mégiscsak emberek voltak. Nem értették volna meg, ha Jézus azt mondja, hogy minden nőnek joga van a titkos szavazáshoz, vagy óvakodjunk a felszínes tévéműsoroktól, vagy hogy a dohányzás nem bűn, de nagyon nagy ostobaság. A Kinyilatkoztatás mindent úgy mondott el nekik, hogy megértsék, ugyanakkor azokat is Isten felé vezesse vele, akik más korban, más földrészen élnek. Az evangéliumok "átértelmezése" tehát nem szentségtörés, - ahogy az sem volt az, amikor az evangélisták átértelmezték a próféták jövendöléseit -, ha látható módon kirajzolódik belőle Isten üzenete. Hogy ez erre a méltatlan könyvre mennyire igaz, nem tisztem eldönteni.

Ott tartottam tehát, hogy Jézus az öngyilkosság kísértésével vívódott. Mielőtt ennek az értelmetlen gondolatnak az értelmére rátérnék, vizsgáljuk meg azt a kérdést, hogy a Szentírás alapján lehetséges-e.

Természetes, hogy ezt a gondolatot, ha valakinek eszébe is jutott volna akkor, senki nem írta volna le. Hiszen az öngyilkossági kísérlet azt jelentette volna, hogy Jézus nem volt Isten Fia. Tehát ha igaz, amit feltételezek, azt az evangéliumok elhallgatták. Van-e erre a hallgatásra utaló jel?

Van. Elsősorban János evangéliuma, amely az egészet kihagyja. De erre utaló jel az is, hogy Máté és Márk nem beszélnek a vérről, amiről pedig biztosan tudtak, hiszen Lukács kénytelen volt magyarázatot találni rá. No és az is fontos, hogy bizonyos jelek arra utalnak, volt ott egy szemtanú, aki látta, mi történt. Máté és Márk evangéliumában ugyanis nem szerepel az angyal, aki "megerősítette" Jézust. Erről a szemtanúról azonban - látszólag - mélyen hallgatnak.

Ki lehetett a szemtanú? Lehet, hogy János apostol nem aludt, hanem - ismerve az áruló kilétét - kötelességének tartotta, hogy vigyáz a Mesterre? De ez esetben miért nem szólt, amikor Jézus korholta Pétert, mert elaludtak, hogy "Mester, én nem alszom"?! Lehetséges, hogy annyira megijedt attól, amit látott, hogy inkább hallgatott? Ez megmagyarázná azt, hogy az egész jelenet hiányzik a könyvéből. Ám volt ott a kertben még egy rejtélyes figura, aki csak Márk könyvében szerepel:

A hagyomány szerint ez a fiú maga Márk evangélista volt, akiről teljes joggal feltételezhetjük, hogy - a szülei birtokát képező kertben - izgatottan a Mester után lopakodott, nehogy lemaradjon valamiről.

Valószínű tehát, hogy Lukács beszámolója arról az égi hírnökről, aki "megerősítette" Jézust, azon alapult, hogy Márk (és talán János is) láttak valakit, akivel Jézus beszélt. Próbáljuk meg mármost tisztázni azt a kérdést, hogy ki lehetett ez az illető. Bár Jézus tetteiről valóban keveset tudunk, még sincs okunk feltételezni, hogy földi személyről lenne szó. Vagyis valószínű, hogy tényleg egy angyallal beszélgetett.

Jó, erre az angyalra mondhatnánk, hogy csak Lukács találta ki. Nála többször is szerepelnek angyalok. Csakhogy pont Lukács esetében ez is bizonytalan támpont, mert ő viszont nem nevezi angyaloknak azokat a különleges férfiakat, akik majd Jézus feltámadásánál szerepelnek. És különben is furcsa, amit Lukács ír:

Vagyis Jézus még jobban "félt" azután, hogy megjelent az angyal, aki állítólag megerősítette. Ez a mondat ugyanis csak első látásra jelenti azt, hogy Jézus az "angyal" segítségének hatására imádkozott még kitartóbban. Hiszen, ha az égi küldött tényleg erőt adott volna neki, miért imádkozta volna ugyanazt, amit addig? Furcsa lenne, ha Jézus annyira félt volna a haláltól, hogy még egy angyal sem tudta megnyugtatni. Ki lehetett az az angyal, aki miatt Jézus még jobban megijedt?

Természetesen a bukott angyal. Lukács annak idején írta is, amikor Jézus megkísértéséről volt szó, hogy:

Persze joggal mondhatják, hogy ez nem bizonyít semmit. Szerintem azonban furcsa "véletlen", hogy ez a két, összefüggő dolog ugyanabban az evangéliumban olvasható.

Azt, hogy Jézust a Gatsemané kertben megkísértette a sátán, nem én állítom egyedül. Miután a fenti "gondolat" megszületett bennem, néhány évvel később kezembe került egy könyv, amelyben jóval előttem állította valaki ugyanezt. Élt kétszáz évvel ezelőtt egy lány, Emmerich Anna Katalin, akinek látomása volt Jézus Gecsemáni kertbeli imádkozásáról, s ebben az szerepel, hogy a sátán minden rosszat, minden bűnt, mocskot felvonultatott Jézus szemei előtt, ami az idők végezetéig vár az emberiségre, s ezek közt nyilván ott voltak azok is, amelyeket a kereszténység nevében követtek el, vagy ami a választott néppel történt.

Mielőtt tovább mennénk, egy pillanatra vissza kell térnem arra a kérdésre, hogy lehetséges-e mindez az evangéliumok szerint, vagyis van-e bennük az öngyilkosságra való utalás. Van. Jézus esetleges öngyilkosságának gondolata már a kortársakban is felmerült. Emlékeznek még, amikor Jézus ellenfelei így tanakodtak: Csak nem öli meg magát, hogy ezt mondta: ahova én megyek, oda ti nem jöhettek (Jn. 8,22.)? Az a gondolat tehát, hogy Jézus esetleg öngyilkosságot akar elkövetni, János tanúsága szerint igenis felmerült az emberekben. János beszámolója azért is gyanús, mert nála kétszer is tanakodnak Jézus szavain a farizeusok és írástudók, amikor azt mondta, hogy ahova ő megy, senki nem követheti, ám a másik esetben azt kérdezik, hogy csak nem a szórványban élő görögök közé készül? (Jn.7,35.) Vagyis úgy tűnik, mintha János direkt meg akarta volna magyarázni, miért merült fel egyesekben Jézus öngyilkossági kísérletének gondolata. Utalás tehát van rá, vagyis Jézus lelkiállapota igenis felébresztette a kortársakban ezt a lehetőséget.

Vizsgáljuk meg mármost az öngyilkosság kérdését emberi oldalról. Hiszen Jézus mindenestül ember is volt. Lehetett-e Jézusnak emberi oldalról oka az öngyilkosságra?

Ahhoz, hogy valaki az öngyilkosságra gondoljon, speciális lelkiállapotra van szükség, amit a pszichológia egyfajta beszűkült tudatnak fog fel. Megjelenik a reménytelenség, a kiúttalanság érzésére és a világ meggyűlölésére. Valójában azonban ezek csak az öngyilkosságra gondoló személy tudatában megjelenő indulati motívumok. Aki meg akarja ölni magát, igazából nem gyűlöli az életet, még a világot sem, hiszen boldogan élne ő egy olyan világban, amilyet szeretne. Azért érzi reménytelennek a helyzetét, mert csak egy bizonyos módon érezné magát boldognak (úgy hiszi), az összes többi lehetőséget megalázónak, nem kielégítőnek és igazságtalannak tartja. Azért gyűlöli a világot, mert senki nem segít neki, hogy az történjen, amit ő szeretne. Mindezek mögött tehát sértettség van. Jézus azonban egészen biztosan nem volt sértett.

A másik fontos szempont, amit egy pap ismerősöm mondott, az, hogy az öngyilkossággal foglalkozó emberek általában valamilyen bűn miatt (önzés, irigység, kapzsiság, gyűlölet, stb.) kerülnek abba a lelkiállapotba, amikor képesek szembenézni a legszörnyűbb pillanattal. Jézus pedig nem volt bűnös, s bár a kereszténység tanítása (és az idézett Izajás szöveg) szerint "magára vette bűneinket", azokat valójában nem követte el, a felsoroltakat pedig pláne nem. Így tehát, ha mint ember nem volt abban a lelkiállapotban, amiben mi, emberek az öngyilkosságra gondolunk, nem is követhette el azt.

Ám mindezzel szemben fontolóra kell vennünk azt, hogy Jézus egyetlen tettét sem mint ember követte el. Egész földi pályája, életének minden cselekedete, minden kiejtett szava része volt annak a tervnek, "isteni drámának", amely Isten üzenetét akarta elmondani. Minden tette, szava szimbólum volt. Láttuk, hogy még ezek a dühös kifakadásnak tűnő szavai is: "Ó, hitetlen és romlott nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket", valójában ószövetségi utalások voltak. A fügefát sem haragjában szárította ki, hanem mert azt is jelképnek szánta.

Lehet-e tehát az öngyilkossági kísérlet jelkép, amellyel üzenni akart?

Ehhez megint csak ószövetségi előképet kellene találnom. Ám a Bibliában kifejezetten kerülik az öngyilkosság témáját. Szerepel ugyan benne két ember, aki elkövette, de semmilyen kommentárt nem fűznek az esetekhez. Márpedig az öngyilkosságot bűnnek tekintették a korabeli, általánosan elterjedt felfogással szemben. A görögöknél és a rómaiaknál az öngyilkosságot egyfajta tragikus dicsfény övezte. Tulajdonképpen kegy volt, ha a halálraítéltek önkezükkel vethettek véget életüknek. Isten népe azonban bűnnek tekintette, mint szembefordulást Isten akaratával. Erre mutat a masszadai harcosok esete, akik a rómaiak ostroma alatt az önkéntes halált választották. Ők ugyanis először kisorsoltak tíz férfit, aki megölt mindenki mást (a nőket és a gyerekeket is), majd közülük kisorsoltak egyet, aki megölte a többi kilencet, és csak a legutolsónak kellett öngyilkosnak lennie. Voltaképpen tehát az a kérdés is vád volt, amit Jézusról mondtak, hogy "csak nem öli meg magát". Ószövetségi előkép tehát nincs.

Általános emberi oldalról azt mondhatnánk, hogy ezzel a kísértés legyőzésére akart példát adni. Csakhogy a jelenet ilyen jelentése nincs kihangsúlyozva - Jézus egyébként is foglalkozott a kísértéssel máshol - tehát ha ez volt a célja, nem sikerült elérnie. Hiszen az "öngyilkossági kísérlet" olyan hipotézis, ami azóta se jutott eszébe senkinek (Talán nem véletlenül.) Vagyis Jézus semmi ilyen üzenetet nem akart közölni velünk.

Ha viszont itt egy olyan "magánügyről" van szó, amit nem akart az orrunkra kötni, felmerül a kérdés, hogy milyen kísértésnek volt kitéve Jézus? Mint láttuk, a sátán minden bizonnyal megjelent a kertben. Csakhogy a sátán nem jelent kísértést Isten Fia számára. Ezt legjobban a "Jézus megkísértése" című leírások mutatták. A sátán csak jelképezi azt, hogy Istennek (Isten Fiának) döntenie kell valamiben, és talán két rossz közül kell választania.

Mi volt az a két rossz, amivel Jézusnak szembe kellett néznie? A Színeváltozás csodájánál azt mondtam, Jézus minden bizonnyal arra készült, hogy miután Jeruzsálemben megölik (efelől nem volt kétsége, hiszen már korábban megjósolta tanítványainak), beül az "Emberfia székébe", és Melkisédek módjára ítéletet mond Isten teremtése fölött. (Flusser) Ám ez azzal járt volna, hogy az embereknek, és itt elsősorban Isten népére kell gondolnunk, "nem lett volna idejük" megjavulni, márpedig Jézusnak ez volt az elsődleges célja. Ezért elhalasztotta a világvégét, ami viszont azzal a rosszal járt, hogy újabb nemzedékek születnek, szenvednek és meghalnak, s bár egyénileg van esélyük arra, hogy bizonyítsák, önként mondanak nemet a rosszra, de közben meglehetősen sok szenvedés vár az emberiségre. Ezt a két rosszat csak úgy lehetett volna elkerülni, ha visszacsinálja az egészet.

Annak ugyanis, hogy öngyilkosságot kövessen el, Isten Fia esetében egyetlen értelme van. Az, ha elhiteti, hogy nem ő a Messiás, nem ő Isten Fia. Hanem csak egy "ördögtől megszállott, csaló varázsló".

Ezen a félelmetes éjszakán tehát vívódott. Mielőtt tovább mennék, figyelmébe kell ajánlanom Elcsigázott Olvasómnak, hogy Jézus még akkor is az Ószövetségre utalt, amikor abban nem találunk konkrét párhuzamot. (Ez nem vicc.) Van ugyanis egy hely az Ószövetségben, ami távolról hozzákapcsolható a jelenethez. Van egy olyan zsoltár, amely állítólag a Messiás vívódásával foglalkozik.

Kérd tőlem, és örökségül adom neked a népeket, birtokodul a föld határait.
Vasvesszővel verheted őket, és mint a cserépedényt, összetörheted.
Nos, királyok, térjetek észre, föld urai, hadd intselek benneteket!
Szolgáljatok az Úrnak félelemmel,
csókoljátok meg a lábát rettegéssel!
Nehogy fölgerjedjen ellenetek, és elvesszetek az úton, ha hirtelen fellobban haragja.
De boldogok mind, akik hozzá menekülnek. (Zsolt. 2,)

Egy hívő zsidó számára ez a konfliktus a zsoltár keletkezésének idejében nem lehetett nyilvánvaló. A Messiás szövege első látásra mindössze annyit jelent, hogy joga van megbüntetni az ellene lázadó, gőgös királyokat, népeket. Ám a szövegből kiderül, a Messiásnak az jelenti a drámai konfliktust, hogy erőszakkal vezesse-e embereket a jóra. Hiszen erőszakból csak erőszak lesz.

Csakhogy Jézus ebben a kérdésben már régen döntött. Az ő számára a "messiási dráma" nem jelentett problémát. Ám Jézus számára - talán a sátán kísértése miatt, talán nem - most újra felmerül a kérdés: betöltse-e a Messiás szerepét, vagy sem. Miért? Mert ha betölti, vagyis beül ítélőszékébe, olyanokat is büntetnie kell, akiknek még lenne esélyük a megjavulásra. Vagy, ha úgy tölti be, hogy elhalasztja a Végidőt, újabb emberek sokaságát teszi ki ugyanannak a sok rossznak, vagy még rosszabbnak, mint amit addig éltek át az emberek. Milyen lehetőség van még? Az, ha visszacsinálja az egészet.

Természetesen tudta, hogy ez a gondolat kísértés. Hiszen ez a legrosszabb eset. Nem szép dolog ugyanis, ha arra hivatkozva, hogy nem tudok dönteni, mert mindkét lehetőség esetén rosszat (is) idézek elő, elhárítom magamtól a felelősséget. Ez volt az a kísértés, amiről Jézus szavai árulkodnak:

Márpedig ha Jézus visszavonja mindazt, amit addig tett és mondott, az emberiség szempontjából még rosszabb lett volna. Ezt világítja meg Zakariás jövendölése.

Láttuk Zakariásnál, hogy az a különleges Pásztor, akire Isten a leölésre szánt juhokat bízta, meglehetősen zavaros alak. Először is, több volt, mint pásztor, hiszen ő maga három pásztort kergetett el. Másodszor Júdás szerepét játszotta, hiszen harminc sékelt kapott azoktól, akiknek eladták a nyájat. Harmadszor az Úr azt mondja neki, hogy öltözzön be Bolond Pásztornak.

Ez a Bolond Pásztor majdnem népmesei alak. Jézus azonban maga többször hangoztatta, hogy ő a Jó Pásztor. A Bolond Pásztor ugyanis eltékozolja a nyájat, ő viszont az elveszett juhokat is összegyűjti. Ehhez azonban vegyük hozzá mindazt, amit az előző fejezetben írtam a Gúnyolódóról. A Gúnyolódót a Damaszkuszi Irat bizonyos értelemben úgy mutatja be, mint a Bolond Pásztort.

A Gúnyolódó tehát olyan színben tűnik fel, mint a Bolond Pásztor, aki leöli a kövér juhokat, letépi a körmüket.

Zakariás jövendölése tehát megvilágítja, milyen ellentmondásba került Jézus. Ő, a Jó Pásztor - ezt János evangéliuma hangsúlyozza - minden tévelygőt Isten felé akar vezetni. Ám a Messiás szerepe nem ilyen egyszerű, neki választania kell jók és rosszak között. Ha Jézus teljesíti küldetését, vagyis meghal a kereszten, feltámad, felmegy a Mennybe, és ezzel kezdetét veszi a világtörténelem új korszaka, maga az eredeti nyáj elvész. Igaz, a büntetést a kumráni irat is Isten büntetésének tartja, mert a nép letért a kijelölt útról. Zakariásnál pedig kifejezetten azt látjuk, hogy Isten is, és a meg nem nevezett főszereplő is keserűen sorsára hagyja a leölésre szánt nyájat:

Ám a "Gúnyolódó" szerepe ettől még szomorú szerep marad. Ezért merül föl Jézusban, Isten Fiában, hogy inkább úgy tesz, mintha csaló lett volna, és hagyja, hogy mindenki azt higgye, öngyilkos lett, aztán amikor már senki nem figyel oda, nagy titokban fölmegy Atyjához.

Csakhogy, bár hatalmában állt úgy dönteni, ahogy akar, (erről már volt szó, éppen a Színeváltozásnál), itt most abban viaskodik önmagával, hogy mindent visszaad az Atya kezébe.

Jézus szavai tehát egyáltalán nem a kísértéstől való megszabadulás vágyát fejezték ki, hanem magát a kísértést. Azt, hogy ne neki kelljen döntenie. Hadd tegyen úgy, mintha nem történt volna semmi, vesződjön az emberiséggel az Atya. Vagyis: ha akarod, feláldozom magam a kereszten, de jobb lenne, ha minden a Te felelősséged lenne.

Ez persze megint csak belemagyarázás. Honnan veszem a szemtelenséget, hogy Jézusnak éppen azokat a legmegrázóbb szavait forgatom ki, amelyeket magányában, mindenkitől, talán még Istentől is elhagyatva mondott? Hát onnan, hogy van itt még egy probléma, ami fölött a szakirodalom szeret átsiklani. Jézus ugyanis a kereszten a következő szavakat mondja:

Még a kiváló Chesterton is magyarázat nélkül hagyja azt a kérdést, hogy hogyan lehetséges ez. Persze a jelenet, amint arról a megfelelő helyen szó lesz, azt mutatja, hogy Jézus a kereszten egy olyan zsoltáridézetet mondott, ami küldetését érthetőbbé teszi. Ez azonban csupán az egyik szempont. Ahogy arról majd ott szó lesz, a zsoltár arra utal, hogy Jézus a Messiás, s ebben a zsoltárban szerepel az a rész, hogy torkom kiszáradt, ezért adnak akkor inni Jézusnak, amint majd látni fogjuk. Csakhogy miért pont a fenti sort választotta a zsoltárból? Hogyan mondhatja Isten Fia a kereszten, halála előtt, hogy őt elhagyta az Isten, amikor pont ez volt az eredeti terv, amire már az Ítéletet meghirdető beszéde előtt utalt Cézárea-Filippiben? Vagyis a kereszthalál, és az utána következő megdicsőülés. Ez pont nem azt mutatja, hogy az Atya magára hagyta volna, tehát nem érdemes arra sem hivatkozni, hogy Jézus így akart példát adni minden kétségbeesett embernek. Érdekes példaadás lenne ugyanis.

Jézus Gatsemáni kertbeli szavai és a kereszten elhangzó, utolsó felkiáltása szoros összefüggésben vannak egymással. "Istenem, Istenem, miért adtad kezembe az emberiség sorsát?" Persze lehet a szavakat azzal magyarázni, hogy Jézus, mint ember, nem csak vért verejtékezett halálfélelmében, hanem a kereszten még be is ismerte, hogy ő csak egy ügyetlen ember, akire nem lett volna szabad rábízni ilyen fontos dolgot, mint az emberiség üdvössége, csakhogy - szerintem - ez nagyobb istenkáromlás, mint amit én állítok. Vagyis az Atya valóban "magára hagyta", mert mindenestül rábízta a döntést, hiszen tudta, hogy a Fia helyesen fog dönteni.

Ha mindez igaz, még egy kellemetlen kérdésre kell válaszolnom. Azt írtam, Jézus "halálfélelme" titkos volt, márpedig a kereszten elmondott szavait a nyilvánosságnak szánta. Elvégre abban a fizikai állapotban, amiben akkor volt, könnyebb lett volna nem beszélni. Tehát itt megint önmagammal vagyok ellentmondásban, Jézus "magánügye" mégis üzenet volt. Ráadásul a Gatsemáni kertben is felszólította három különleges tanítványát, hogy virrasszanak vele, nehogy ő kísértésbe essen, tehát akkor is gondoskodni akart tanúkról. Különben is, ahogy azt többször mondtam már, Jézus maga mondta, hogy csak a körülötte lévő emberek miatt szokott hangosan imádkozni.

Azt természetesen Türelmes olvasómra bízom, hogy eldöntse: valóban ellentmondásban állok-e saját magammal, vagy hogy mennyire belemagyarázás mindaz, amit írok. Jézus a Gatsemáni kertben egy utolsó próbát csinált végig, két "rossz" döntés helyett felvetett egy harmadikat, ami kifejezetten kísértés volt, - hiszen a felelősség elhárítása mindenképpen a legrosszabb megoldás -, és kiállta a próbát. Ám ez így, önmagában véletlennek, túlságosan "emberinek" tűnik. Pedig mindez valójában vérbeli metafizikai logika. Hiszen itt a Világ Teremtőjének vívódásáról van szó. Kénytelen vagytok tehát ismét veszélyes vizekre csábítani Csüggedt Olvasómat: képzelje magát Isten helyébe.

Ha Isten szabad lényeket akart teremteni, lehetővé kellett tennie, hogy azok bűnt is elkövethessenek. Vagyis lehetőségük legyen arra, hogy válasszanak jó és erkölcsileg jó dolgok között. A világ ugyanis - valami furcsa okból - úgy van berendezve, hogy a jó dolgoknak is lehet rossz következményük, és a rossz dolgoknak is lehet jó. (Az ennek ellentmondó bibliai, részben jézusi idézetekkel, azt hiszem, majd egy másik könyvben foglalkozom...) Választhatunk valami jót (hadd bízzam a példát Kreatív Olvasóm képzeletére), aminek káros, sőt halálos következménye lehet. És nem is biztos, hogy az ránk fog vonatkozni, hanem talán olyan emberek sokaságára, akiket nem is ismerünk. A mai világ különösen bővelkedik ilyenekben. A kérdés csak az, hogy nem teremthetett volna Isten olyan világot, amiben minden jónak jó következménye van?

A válasz első látásra elszomorító: nem. Akkor ugyanis nem jött volna létre szabad ember. Ha nincs felelősség, nincs szabadság, sőt, hogy még lényegre törőbb legyek: nincs ember. Az a világ, ahol minden úgy jó, ahogy van, nem emberi világ. Lehet a gépek világa, lehet az állatok világa, lehet álomvilág, de nem lehet emberi. Mert hiányzik belőle a tudat. Ahol minden mindegy, nem kell gondolkodni. Nincs irodalom, nincs matematika, nincs zene, nincs semmi. Mert számunkra, emberek számára elképzelhetetlen az a világ, amelyben nincs tudás a világról. Vagyis - kissé szolipszisztikus módon - azt mondhatjuk, hogy a dolgok csak azáltal vannak, ha van róluk tudás. Nem tudom, milyen lenne egy olyan világ, amelyben az evolúció nem hoz létre tudatot, mert nem hiszem, hogy a tudatot az "evolúció" hozta létre. A kettő ugyanis logikai alapon kizárja egymást. (Ha lenne evolúció, minden dolog valamilyen öntudatlan, "céltalan" dolognak a következménye lenne, a tudatos lény viszont mindent valamilyen céllal tesz. Ha ez sem elég, olvassák el azt a könyvemet, amit majd húsz év múlva írok meg.)

Ebből azonban az következik, hogy Isten nem volt "szabad". Nem teremthetett úgy embert, hogy ne hagyja bűnbeesni. Ha valaki csak azért jó, mert nincs is lehetősége arra, hogy rossz legyen, nem is biztos, hogy jó. Mint láttuk, erre utalt a fügefa "kivágása". Isten azonban sokkal nagyobb annál, hogy puszta logikai sablonokba lehessen gyömöszölni, ezért hiszünk a túlvilágban. Ahhoz ugyanis megvolt a szabadsága, hogy létrehozza azt a világot is, amiben már nincs bűn, ámde ehhez szükség van arra a társasjátékra, amit most játszunk. Hogy kiderüljön, ki kerülhet abba a tökéletes világba. Hiszen ha ott is lehetnének tökéletlen lények, akkor az a világ sem lenne tökéletes. Márpedig tökéletes lény csak szabad lény lehet. Aki bármilyen kényszerből, a fizikai, biológiai, vagy erkölcsi törvények kényszerítő ereje miatt jó, az nem tökéletes.

De hogyan lehet jó a Jó Isten, ha olyan világot teremtett, amiben van rossz? Erre a kérdésre a huszadik századi emberek jelentős többsége azt a választ adta, hogy sehogy. Vagyis azt mondták, hogy nincs Isten. Hiszen miféle Jó Isten az, aki hagyta, hogy több millió, ártatlan embert mészároljanak le csak azért, mert zsidónak született? Miféle Jó Isten az, aki hagyja, hogy csecsemők pusztuljanak el földrengésben, vagy hurrikánban? A két kérdés között persze különbséget szoktak tenni, hiszen az első esetben konkrét gyilkosok konkrét bűnéről van szó, a másodikban viszont csak "puszta természeti csapásról". Vagyis az első esetben még lehet azt mondani, hogy Isten "megengedte a bűnöket", a másodikban viszont Ő Maga tűnik bűnösnek. Csakhogy ez a második eset sem mentes az emberi bűntől. Ugyanis nem pusztítaná el a csecsemőket a földrengés, ha nem lennének olyan nyomortelepek, amelyekben emberek milliói élnek embertelen körülmények között. A nyomortelepek pedig nem természeti törvényszerűségek, hanem az emberi kapzsiság következményei. Nem halnának meg gyerekek hurrikán, vagy éhínség következtében, ha nem lennének kapzsi és közömbös emberek, akik csak a saját gazdagságukkal törődnek.

Az ateisták tehát már Voltaire óta abba a hibába estek, hogy a saját, vagy mások bűne miatt bekövetkező tragédiákat Isten nyakába akarták varrni, de mivel ez logikai képtelenség, hát inkább magát Istent tekintették képtelenségnek.

Csakhogy az ateisták kétkedése nem csökkenti Isten felelősségét. Megengedte, mert, mint láttuk, nem tehetett mást, hogy legyenek elvetemült, vagy legalábbis közönyös emberek, de végső soron ezért is Ő a felelős. Hogy lehetne hát akkor Jó Isten?

Csak úgy, ha elismeri a felelősségét. Ez a "Megváltás" értelme. Ezért testesült meg Isten ember alakjában, hogy végigélje mindazt, amit az emberek végigélnek, sőt, olyan sorsot választott, ami a legmegrázóbb: ártatlanul szenvedte el a megaláztatást és a bűnösöknek járó kínhalált. Vagyis az emberi élet és az emberi lélek legmélyére hatolt le, a leginkább megvetett emberek sorsát vette magára, ahogy Simon Pétert és Mária Magdolnát választotta legfontosabb tanúságtevőinek. Anélkül, hogy ő maga elkövetett volna bármilyen bűnt. Vagyis "elismerte", hogy amit Ő tett, az ezeket is felülmúlta: megteremtette a világot, pedig tudta, hogy szenvedni (is) fogunk benne.

Hogy ez a világ nem mindenestül rossz, és hogy Isten és Isten Fia bőségesen kárpótol minket minden szenvedésért, itt nem firtatom. Az is egy másik könyvre tartozik. Ám a Gatsemáné kertben történt eseményből a következő tanulság adódik: Isten nem ment fel minket saját felelősségünk alól, de kiengesztel minket azért, mert Ő teremtett minket.

Ez a válasz arra, az egyébként jogos kérdésre, hogy ha Jézus Krisztus "magára vette bűneinket", vagyis feloldozta az emberiséget az eredendő bűn alól, amit Éva és Ádám követett el, akkor hogyan lehetséges, hogy annak következményei, a halál, a fájdalommal szülés, a verítékes munka mind a mai napig nem szűntek meg? A válasz az, hogy a Megváltás az eredendő bűn következményei alól "csak" a jövőben oldoz fel minket, de a személyes bűnök alól nem.

Sőt, hiszen ha kellő komolysággal olvasnánk a Bibliát, akkor tudnánk, hogy az Édenkert volt a Teremtés próbaköve. Isten nem azét teremtette az embert, hogy meztelenül és tudatlanul járjon, tehát a bűnbeesést eleve bekalkulálta a társasjátékba. Ha Ádám és Éva kivágják a Tudás Fáját, vagy megölik a kígyót, ahogy arra Jézus utalt, az emberiség talán megszabadult volna attól a keservesnek tűnő feladattól, hogy a saját kárán tanulva jusson vissza a Paradicsomba, a kérdés csak az, hogy ehhez nem kellett volna ennie előbb a tudás fájáról?

Jézus tehát abban az értelemben vette magára bűneinket, hogy elismerte, végső soron Isten a felelős. Ezzel a szentségtöréssel akarok védekezni az előző szentségtörés ellen, kérdezhetik. Nem. Én nem akarok. Jobban örülnék neki, ha minden olyan egyszerű és kényelmes lenne, mint a hittankönyvekben. De a valóság nem ilyen. Isten azért öltött emberi testet, hogy megmutassa: bár a földön élni nem éppen fájdalommentes, mégis jó. Ahogy egy nagy gondolkodó mondta, nem kell mindig jól járni. Mert nem az a lényeg, hogy csak jó és szép kalandokat éljünk át, hanem az, hogy ember módjára éljünk. Mert az nem semmi.

A semmi ugyanis végtelenül rosszabb, mint a legrosszabb lét. Ezt az ember néha kétségbe vonja, ám csak addig, ameddig nem érzi úgy, hogy tényleg a semmi szélére jutott, ahonnan nincs visszaút.

Jézus joggal érezhette volna úgy, mint ember, hogy eljutott idáig. Üzenetét nem értették meg, ráadásul az a küldetés, amit vállalt, további milliók, ember milliárdok számára hozott szenvedést. Ám újra hangsúlyoznom kell, hogy ezt addig is tudta, a Színeváltozás óta pedig biztosan.

Jézus ugyanis pont abban volt ember, amiben Isten Fia volt. Elejétől fogva tudta, milyen sorsot fog bejárni. Amikor Cezárea-Filippiben "tévesen" jövendölte meg a világvége közeli bekövetkeztét, valójában nem jövendölt, hanem felmutatott egy lehetőséget: megállíthatnánk a guruló sziklát, ha akarnánk. Amikor a Színeváltozás hegyén "megváltoztatta a forgatókönyvet", valójában nem változtatott semmit, hanem értésünkre adta: Isten visszafordította a történelmet, felajánlotta áldozatul a saját Fiát, akarunk-e neki megkegyelmezni. Végül, a Gatsemáné kertben nem akart "öngyilkos lenni", hanem elismerte a saját felelősségét (magasabb szinten, mint ahogy azt mi, emberek valaha át fogjuk tudni érezni), hogy szabaddá tegyen minket. Ezt úgy is mondhatnánk: felnőtté avatta az emberiséget. Milyen kár, hogy ez mind a mai napig nem látszik rajtunk. (Sőt, ma látszik a legkevésbé.)

Itt az ideje, hogy "megfejtsem" János evangélista háromszoros hallgatását. János Keresztelő János tanítványa volt, így tehát ismernie kellett az esszénusok iratait. Márpedig a Damaszkuszi Irat néven ismert szabályzat a legfontosabb iratok egyike volt. János apostol tehát pontosan tudta, hogy mindabból, amit Jézus tett, kirajzolódik a Gúnyolódó néven ismert figura alakja. És ő ezt nem akarta. Nem gondolta, hogy jön majd egy őrült, aki mindezt leírja egy ilyen hebehurgya könyvben. Ő úgy vélte, mindaz, ami a zsidó vallás lényegét alkotta, egyszer és minden korra lezárult. Senki se fog törődni vele. Maga a zsidó nép a pusztulás szélére jutott, Mózes vallása néhány százezer megrögzött ember belügye lett, miközben a Római Birodalom - mely úgy tűnt, kitart a Világvégéig - városaiban szétszórtan élő zsidóság nagy része megkönnyebbülve "tért át" arra a szelíd regulára, amelyik lehetővé tette, hogy pogány barátaival közös emberi közösségbe kerüljön. Ám János nem sejthette, hogy Jézus mennybemenetele után még rengeteg idő telik el, és mindazok a kérdések, amik akkor felmerültek, egyre élesebben fognak felmerülni.

Minden olyan jelenetet kihagyott tehát, amely Jézus alakját összeköthette volna a "Gúnyolódóval", sőt, minden alkalmat megragadott arra, hogy hangsúlyozza, Jézus volt a Jó Pásztor, ellentétben a Zakariás könyvében szereplő Bolond Pásztorral.

Persze ez a magyarázat sem tökéletes, hiszen János is leírta azt a jelenetet, amikor Jézus a Felkentből "csinált viccet", vagyis botrányos módon egy "bűnös asszony" közreműködésével tette magát Messiássá. Ez azonban csak a kumrániak szemében lett volna botrány. János ismerte Mária Magdolnát, és nyilván megértette, miért szereti őt Jézus. Hiszen Mária Magdolna a legtisztább híve volt a Mesternek. Az is lehet persze, hogy János nem értette a betániai vacsorán lezajlott esemény jelentését, azért nem hallgatta el azt.

Még egy probléma van az öngyilkosság elméletével. Ha Jézus valóban sebet ejtett magán, miért nem vérzett el, vagy miért nem merült föl ennek a sebnek a szerepe később? Márpedig én erősen hajlok afelé, hogy a látható vér nem verejték volt, ezért nem mertek írni róla az első evangéliumok. Ám, mint láttuk, arra mind a négy evangélium nagy hangsúlyt fektetett, hogy Jézus akkor éjjel meggyógyított egy embert, akinek levágták a fülét. Márpedig a fül levágása rendkívül veszélyes, hiszen nagyon sok hajszálér van benne, könnyen el lehet vérezni, ha nem ápolják megfelelően a sebet. Csakhogy a tanulság számunkra világos: ha Jézus meg tudta gyógyítani Malkust, nyilván önmagát is képes volt meggyógyítani.

Befejezésül nézzük meg Jézus elfogásának jelenetét Jánosnál:

Úgy tűnik, hogy ez a leírás nem hiteles. Mint láttuk, a főpapoknak olyan embereket kellett küldeniük Jézus elfogására, akik nem értették, amit mond, sőt, talán nem is hallották. Márpedig Jézus beszélget velük. Az is némi kegyes csalás benyomását kelti, amikor János arra élezi ki a jelenetet, hogy Jézus így akart gondoskodni arról, hogy az apostolainak ne essen bántódása. Ráadásul ennek csak azután lenne igazán jelentősége, miután Péter már levágta Malkus fülét, de a szöveg előbbre teszi.

Ám ez a pont egyben hitelesíti is a történetet. Igaz, azt írtam Júdás árulásával kapcsolatban, hogy a főpapok csak Jézust akarták elfogni, hiszen a Törvény csak rá vonatkozott, de nem szabad elfelejtenünk Lázár esetét. Emlékeznek rá, a főtanács őt is meg akarta öletni. A megfejtés a következő: azt ugyan nem kockáztatták volna meg, hogy tizenkét embert egyszerre letartóztassanak, de annak semmi akadálya nem lett volna, hogy Jézust és azt a három apostolt, akit külön maga mellé vett, elfogják. János beszámolója tehát hiteles. De akkor mi van a süketséggel?

Nos, erre, bármennyire erőltetett, csak azt mondhatom, hogy Jézus meggyógyította őket. Erre utal az a döbbenetes mondat, hogy a katonák visszatántorodtak és földre estek. Nem azon döbbentek meg ugyanis, hogy Jézus azt mondta: Én vagyok, elvégre ezt amúgy is tudták Júdástól. Azon döbbentek meg, hogy hallják. Azért kellett Jézusnak még egyszer megkérdeznie őket, hogy kit keresnek, mert ijedtükben nem tudták, mit tegyenek. Az, hogy Jézus először megkérdezte: Kit kerestek?, és ők válaszoltak neki, nincs ezzel ellentmondásban, mert nem volt feltétlenül mindenki süket. Csak az volt a lényeg, hogy legyen ott elég fegyveres, akinek hiába beszél, de nyilván kellett lennie köztük egy, a főpapok szempontjából megbízható embernek is, aki halló volt.

Ezt a lehetőséget én már csak azért is valószínűnek tartom, mert Jézusról szívesen tételezem fel, hogy akkor is tett csodát, amikor az éppen nem neki, hanem az ellenségeinek volt hasznos. Az is alátámasztja ezt, hogy mindennek Júdás a szemtanúja volt. Nem tartja elképzelhetőnek, Fáradt Olvasóm, hogy ez is hozzájárult az öngyilkosságához?

Kérdés, miért nem értesülünk erről a csodáról az evangéliumokból. Ám a válasz nem is olyan nehéz. A szolgák nem csak eleve féltek a főpapoktól, de nyilván meg is félemlítették őket. Ráadásul az sem lehetetlen, hogy egyesek hamar távoztak az élők sorából. Az pedig egészen biztos, hogy azokkal, akik Jézus hívei voltak, sem azelőtt, sem azután (pláne Jézus kivégzése után) nem álltak kapcsolatban. Talán az egy Malkust kivéve, akinek viszont éppen levágták a fülét. Az is lehet, hogy gyógyulásuk nem volt végleges, Jézus csak arra a pillanatra tette őket hallóvá, bár ezt elég méltatlan feltételezésnek tartom.

Jézust elfogják, és még akkor éjjel Annás házába viszik, aki a hivatalban lévő Kaifás főpap apósa volt. Annás akkor körülbelül harminc éve volt a zsidó nép vallási és egyben politikai vezetője. Időszámításunk szerint 6-ban lett főpap, az akkori római helytartó nevezte ki, s utána öt fia, majd lányának férje, Kaifás kapták meg ezt a címet. (Komm) Ők azok a bizonyos főpapok, akikről annyiszor esik szó. A főpap helyzete igen kényes volt. Neki kellett biztosítania a békét Rómával úgy, hogy az ország alárendelt helyzetben van, hiszen nincs saját királya, ám közben szeretné megőrizni függetlenségét, megtartani vallását, ősi hagyományait, szokásait. Annás voltaképpen diktátor volt, holott hivatalosan nem volt semmilyen hatalma. A szadduceusok irányzatát képviselte, akik - ahogy Josephus Flavius jellemzi az irányzatot - leginkább az epikureus iskolára hasonlítottak. No persze őrizték a vallási hagyományokat, de nem hittek a túlvilági életben, vagy a lélek halhatatlanságában. A rómaiak nem voltak felkészülve arra, hogy a zsidók országában a főpapnak nagyobb tekintélye van, mint a királyoknak, hát még a helytartóknak. Sokan azzal rágalmazzák a főpapokat (maga a zsidó hagyomány sem tartja Annást és fiait nagy becsben), hogy hivatalukat pénzen vették, és elvtelenül hűek voltak a rómaiakhoz. Az előbbi vádhoz nem tudok hozzászólni, bár erős a gyanúm, hogy rágalom, az utóbbiról azonban ékesen szólnak maguk a mártírhalált halt, vagy a helytartók haragját magukra vállaló főpapok.

Annás és Kaifás legfőbb gondja - még az evangéliumok szerint is - a nép és a vallás megvédése volt. Ezért őrködtek olyan éberen mindenféle vallási és politikai mozgalom, lázadás fölött, ezért kellett napra készen tájékozódniuk Keresztelő János, vagy Jézus tevékenységéről is. Jézus egész nyilvános működése alatt magunk elé kell képzelnünk Annás főpap átható, bölcs tekintetét, ahogy hatalma - és kiszolgáltatottsága - teljes tudatában figyeli őt, kezdetben elnéző mosollyal, később egyre komorabban, és mindvégig kérlelhetetlenül, bár azt hiszem, sohasem gyűlölködve. Nem Annás főpap volt a gonosz, bár ő is az eszközévé vált.

Jézust már Annás házában megüti egy poroszló. Itt, Annásnál nem rendeznek tárgyalást, nem játsszák el, hogy hivatalos kihallgatás folyik. Maga Annás, egész Izrael legtekintélyesebb embere kíváncsi arra, mit mond neki az a híres tanító, akivel személyesen még sosem találkozott. Jézus azonban szóra sem méltatja, hiszen ezt mondja neki:

- Kérdezd azokat, akik hallották, amit mondtam. (Jn.18,21.)

Ez volt az a sértés, amit a főpap szolgája nem tűrhetett. A volt főpap ezután küldi át Kaifáshoz, ahol másnap a hivatalos tárgyalás zajlik. Kaifásról ismerjük János apostol véleményét, aki ismerőse volt a főpapi családnak. Ez egyrészt érthetővé teszi, hogy olyan részletesen tud beszámolni Jézus kihallgatásáról. Másrészt érthetővé teszi azt a kijelentését is, amit Kaifásról mond:

Az ítélet természetesen már rég készen állt. Hiszen amikor az elfogató parancsot kiadták, világos volt, hogy senki nem fog mentő tanúként jelentkezni, márpedig Jézus bűne, a Törvény szerint halálbüntetést érdemelt. Tanúkat azonban hiába hoznak, mert azok semmi olyat nem tudnak mondani, ami alapján egyértelműen elítélhették volna Jézus.

Erre felállt maga Kaifás, és szinte kétségbeesve így szólt:

Alighanem azt remélte, hogy ha a tanúk nem is tudják bizonyítani a vád igazát, maga a vádlott fogja elszólni magát, ha bűnös. Jézus azonban erre sem válaszolt. Erre a főpap, végső elkeseredésében feltette azt a kérdést, amit már annyiszor kérdeztek Jézustól:

Erre a kérdésre várt Jézus. Mindazt, amit eddig titkolt, vagy példabeszédekben mondott el, nehogy "erőszakkal" kényszerítse a bűnösöket a jó útra, most nyíltan, sőt büszkén kimondhatta, hiszen tudta, hogy úgysem hiszik el. Kaifás kérdése végre a lényegre irányult, ugyanis az Ószövetségben a Messiást - egy-két félreérthető megfogalmazástól eltekintve - sehol sem nevezik Isten Fiának. Az a kifejezés ugyanis, hogy Isten Fia, ugyanolyan, mint az "ember fia", vagy "szamár csikója", azt jelenti, hogy az illető Isten. Márpedig Isten csak egy van, tehát a mondat a legsúlyosabb istenkáromlásokat sűrítette magába.

Jézusnak azonban erre a kérdésre volt szüksége. A nyilvánosság előtt, vagyis a mózesi vallás legfőbb védelmezője, a főpap előtt akarta kijelenteni, hogy ő az. Erre várt. Tehetett volna csodát? Megtehette volna, hogy szavai nyomán lángoszlopok csapjanak fel, vagy megjelenjen egy amerikai tévéhíradó, és kérdésekkel halmozza el a főtanács tagjait? Nem tudom. Ez volt az az időszak, amikor Isten, aki emberi alakba programozva járta a mi életünk útjait, szélsőségesen lemondott minden hatalomról, teljesen "kiüresítette magát". Védtelen, kiszolgáltatott, ártatlan emberként állt a mindenkori hatalmat megtestesítő urak előtt. És úgy viselkedett, ahogy kell: emberként is isteni hős volt.

Ez a felháborító magatartás nem csak a vallási előírásokat sértette, hanem belegázolt a hatalmasságok önérzetébe is. Ezért volt olyan heves és szemtelen Jézus kicsúfolása, és bántalmazása. Azt is mondhatnám, hogy az a sok gonosz szellem, amelytől addigi útja során Jézus megszabadította az embereket, most mind belebújt valamelyik írástudóba, poroszlóba, vagy szolgába, és bosszút állt.

Mellékesen, és az információk forrásának tisztázása kedvéért említem meg, hogy ennél a leírásnál annak a Márk evangélistának a tudósítását vettem figyelembe, aki Simon Péter tanítványa volt. Pétert valószínűleg János juttatta be Annás házának udvarára, de amikor az ott kiváncsiskodó szolgák kérdezősködésére háromszor is letagadta, hogy Jézus tanítványa lenne, aztán meghallotta a kakas kukorékolását, valószínűleg szégyenkezve elment. A további eseményeket tehát nem maga Péter látta, hanem alighanem János, aki bejáratos volt a főpapi családhoz. Ő később elmondta Péternek, és így jutott el Márk evangélistához.

Péter apostolt valószínűleg azért ismerték fel a főpap udvarán lebzselő emberek, mert rendkívüli termetű férfi volt. Erre utal az, ahogy János apostol bevezeti azt a jelenetet, amelyben Jézus feloldozza Pétert háromszori tagadásának bűne alól. Ott ugyanis ezt olvashatjuk:

Térjünk vissza a kihallgatásokhoz. Lukács hitelesebben idézi a Kaifás előtti tárgyalást, - bár nem hangsúlyozza ki kellőképpen Kaifás szerepét -, így nála Jézus szavai is világosabb értelmet kapnak.

A főtanács ellenséges tagjai (maguk a főpapok?) tehát szándékosan, mondhatnám egy koncepciós pert idéző módon "forgatták ki" Jézus szavait, amikor azonosították az Emberfiát Isten Fiával. Holott ezt, a második zsoltár szövegén kívül, Fiam vagy, ma szültelek. (Zsolt2,6.), (enyhébb fordításban így hangzik: "ma adtam neked életet") sehol nem állítja az Ószövetség. Ők maguk teszik fel tehát a szentségtörést jelentő kérdést: te vagy Isten Fia?

Tehát leleplezik magukat. Tudták ők, hogy a Messiás (Dániel könyve szerint az Emberfia) Isten Fia lesz, csak nem akarták elhinni, hogy Jézus az. Kaifás kérdését csak olyan ember tehette fel, aki elvben ismerte annak lehetőségét, ami miatt Jézust istenkáromlással vádolják.

Lukács, Márk és Máté leírása egyébként rendkívül izgalmas és kifejező, bizonyára Jánosé is az lenne, ha lenne... Emiatt a hiány miatt nehéz rekonstruálni a jelenetet. Mindenesetre a hangulat tüzes, mindenki kiabál, kivéve Jézust, aki szelíden, bár némi gúnnyal emlékezteti bíráit, hogy eddig is hiába beszélt. Az a mondata azonban, hogy "te mondád", igazolja mindazt, amit az előbb mondtam. Hiszen - feltehetőleg - azt jelenti: te magad ismereted el, hogy az vagyok. Márpedig ezek szerint maga a kérdés feltevése beismerésnek tekinthető: igenis, a zsidó vallás szerint Isten Fia a Messiás.

Kaifás ijedtében megszaggatja a ruháit, és kifakad:

Majd megkérdezi a főtanács tagjait, mi legyen Jézus sorsa, és ők természetesen a kivégzés mellett szavaznak. De mivel annyira nem hiszik el, hogy mindaz, amit Jézus mond, lehetséges, gúnyolódni kezdenek rajta. Bekötik a szemét, és ütni kezdik, mondván, találja ki, ki ütötte meg. Ez lehetne egy szórakoztató társasjáték is, de nem az. Nem csak durván verik Jézust, hanem csúfolják is: ha próféta, lát csukott szemmel, a kendőn keresztül is, sőt, hátul is van szeme. Eszükbe sem jutott, hogy tényleg látta őket, csak nem méltatta válaszra.

Reggel, - valószínűleg csütörtök reggel -, átviszik Jézust a római helytartóhoz. A főtanács meghozta a halálos ítéletet, de azt jóvá kellett hagyatni a jogállam képviselőjével, Poncius Pilátussal, és rá kellett bízni a végrehajtást a megszállókra.

Poncius Pilátus élvezetét lelte abban, hogy bosszantsa a zsidókat. Sőt, kimondottan kegyetlen volt velük szemben. Nem is szeretett Jeruzsálemben lakni, sokkal jobban szerette a tengerparti üdülővárost, Cezareát, amely a mai Tell Aviv és Bejrut között feküdt.

Pilátus nem veszi komolyan Jézus ügyét. El akarja hárítani az ítélkezést, hiszen valószínűleg futó bolondnak tartotta őt, akit egyszerű "fenyítéssel" szabadon lehet engedni. A főtanács képviselői azonban értésére adják, hogy halálos ítéletet hoztak, és annak jóváhagyását követelik tőle.

Erre Pilátus, aki nem a helytartóságon fogadta a főtanács képviselőit, hiszen azoknak az ünnep miatt nem volt szabad pogány helyre lépniük, visszament, és maga elé hivatta Jézust, akinél már fel sem merült, hogy nem szabad tisztátalan helyre lépnie, úgysem él soká.

A helytartó az elébe terjesztett vád alapján felteszi a kérdést:

- Te vagy-e a zsidók királya? (Jn.18,33-40.)

Az elöljárók tehát tudtak arról a botrányról, hogy Jézust "felkenték" Betániában. Azért említik ezt a vádat, mert ez az a pont, ahol a rómaiak nem lehettek engedékenyek.

Jézus kérdéssel válaszol:

Pilátus megsértődik, és kifakad:

Vagyis visszakérdez, hiszen ő nem zsidó, mit érdekelné őt az egész vádaskodás?! De mi lehet az oka ennek az indulatnak? Részben az, hogy Pilátus lenézte a zsidókat. Ám a helytartó főleg Jézus pimaszságától lett dühös.

Jézus kérdése ugyanis szó szerint véve értelmetlen. Tudta, hogy Pilátus, a római igazságszolgáltatás önkényeskedő képviselője nem veszi komolyan a vádat. Jézus kérdésének tehát gúnyos éle volt, mintha azt kérdezné: Magadtól vagy ilyen hülye, vagy mások tettek lóvá? Hiszen Pilátust nem érdekelték a zsidó hagyományok, ő csak a szűkszavú vádat ismerte. Márpedig ő, mint római katona, csak úgy tudott volna elképzelni egy királyt, mint egy gazdagon öltözött, méltóságteljes, vagyis öntelt embert, akinek katonái vannak. Egy királyt, aki meg akarja szerezni trónt, nem igen lehet elképzelni jól szervezett hadsereg nélkül.

Pilátus megnyugodva belátja, hogy Jézus természetesen nem lehet trónkövetelő, egészen biztosan nem az a rómaiak ellen lázadó bajkeverő, akinek a főtanács vádja be akarja állítani. De valamiért idehozták, hát megkérdezi:

- Az én országom (=uralmam) nem ebből a világból való. Ha ebből a világból való volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére.

- Tehát király vagy? - Kérdezte, és elnézően mosolygott.

Jézus nyíltan felfedte magát. A beszélgetés nyilván görögül folyt, Pilátus valószínűleg a bazileu szót használta, ám én elképzelhetőnek tartom - János evangéliumának szövege ellenére -, hogy Jézus Krisztosznak, vagyis felkentnek nevezte magát. Szavai mindenesetre azt jelentették, hogy ő egy szakrális, nem evilági hatalom birtokosa, aki azért lépett a világ elé, hogy az igazságra tanítsa népét. Pilátusnak azonban ez csak filozófia volt, és megbékélten legyintett.

Számára nyilvánvalóvá vált, hogy ez az ember nem lehet felforgató. Az összes többi viszont nem érdekelte. Sőt, kimondottan bosszantotta a zsidók "vallási marakodása". Kiment tehát az ott várakozó delegációhoz, és kijelentette, hogy nem találja bűnösnek a vádlottat. De azok erősködtek:

Ekkor kiderült, hogy Jézus galileai, mire Pilátus megörült, és átküldte Heródesnek, aki Galileában volt fejedelem, s aki az ünnep miatt szintén Jeruzsálemben tartózkodott, ítélkezzen ő a saját alattvalója felett. Heródes is megörült, hiszen régóta szerette volna látni. Jézus azonban neki sem felelt a kérdéseire. Erre Heródes is kicsúfolta, udvarával együtt. Aztán visszaküldte Pilátushoz. Lukács megjegyzi, hogy Pilátus és Heródes aznap jó barátok lettek, pedig addig haragban voltak egymással.

Ez azt is jelentette, hogy Heródes Antipász sem találta bűnösnek Jézust. Erre hivatkozik maga Pilátus is. Ezért elhatározza, hogy megfenyíti és szabadon engedi. Másnap aztán, vagyis pénteken Pilátus maga is kicsúfoltatja Jézust, palástba öltözteti és töviskoszorút tétet a fejére. Kivezetteti a zsidó főtanács elé, s újra kijelenti, hogy nem találja bűnösnek. Ám a főtanács ragaszkodik a meghozott ítélethez.

Pilátusnak nem volt mit tennie. Megpróbált dacolni a zsidókkal, de hiába. Csakhogy Pilátus kemény embernek tartotta magát. Még most sem akarta feladni. Hiszen neki ez voltaképpen csak "játék" volt: a lenézett zsidók fölötti vélt fölényét akarta bebizonyítani. Kezdettől fogva szándékosan ingerelte őket, attól sem rettent vissza, hogy rendbontás ürügyén mészárolja az embereket. Tettét, legalábbis eleinte, biztosan nem a Jézus iránti szimpátia, hanem a zsidókkal szembeni gőg vezette. Utolsó lehetőségként úgy próbálta szabadon engedni Jézust, hogy megszavaztatta a népet, kinek adjon kegyelmet. "Szokás volt ugyanis, hogy az ünnep tiszteletére egy foglyot szabadon lehetett engedni". Pilátus tehát kivezettette a megkorbácsolt, megcsúfolt Jézust, meg egy másik foglyot, és feltette a kérdést:

Pilátus kegyetlen csapdába esett, mint azok a zsidó mesékben szereplő idegenek, akik túl akarnak járni a zsidók eszén, de csúfos kudarcot vallanak, ugyanis nem tudott arámiul. Jézus vádiratában szerepelt, hogy Isten Fiává tette magát, amit úgy is lehetett mondani, hogy az Atya Fia. Eredetileg ez körülbelül így hangzik: Bar Abba. Pilátus kérdése tehát nagyjából így csengett (ahogy rossz kiejtéssel felolvasta egy papírról): "Kit bocsássak szabadon Bar Abbá-t, (és itt Jézusra mutatott) vagy Barabbá-t" (s itt a másik oldalán álló Barabásra mutatott). Annak megfelelően, amilyen szavakat adtak Pilátus szájába, amikor a néphez kellett beszélnie. Ennél sátánibb viccet keresve sem lehet találni! Azt, hogy ez az otromba szójáték valóban megtörtént, az is alátámasztja, hogy az ókori keresztény hagyomány szerint Barabbást eredetileg "Jézus Barabbás"-nak nevezték. Vagyis a korai századokra már elhomályosult a félreértés igazi oka, csak arra emlékeztek, hogy volt valami zűrzavar a nevek körül, amiért Jézust és Barabbást összekeverték. Pilátus számára nyilván teljesen érthetetlen volt ez a zűrzavar, amely a kérdés nyomán felparázslott. Volt, aki Barabást kiáltott, de Jézust értette alatta, és volt, aki nem is értette a kérdést. (Szokták hallgatni a pápa karácsonyi vagy húsvéti áldásait?) Ezért, hogy tisztázza a félreértést, amely már előtte is kezdett derengeni, megkérdezte újra, hogy mit tegyen Jézussal, akit a zsidók királyának mondanak.

János beszámolója, amely a legrészletesebb, világosan érzékelteti, hogy nem volt egyszerű a dolog. Pilátus még azután is megpróbálkozott Jézus szabadon bocsátásával, hogy a nép Barabbást kiáltott. Pilátus ekkor felöltöztette "királyi" ruhába Jézust, jól megkínoztatta, hátha megesik rajta az emberek szíve, kivezetette a zsidók elé, mondván, semmiben nem találja bűnösnek. Majd ezt mondta:

Ekkor a papok szolgái kiabálni kezdtek, hogy feszíttesse meg, mire Pilátus ingerülten azt mondja, hogy:

A delegáció erre azzal az ötlettel áll elő, hogy Jézus Isten fiává tette magát. Ezt nyilván latinul adták elő, ugyanis ettől Pilátus megijedt. Hiszen ez majdnem úgy hangzott, mint a császári uralkodók címe. "Ki tudja, ki ez a hóbortos ember?!" merült föl Pilátusban az ijedt kérdés. "Még az is lehet, hogy római polgár, és valami titkos kapcsolatban áll Tiberiussal! Azért olyan nagy legény!" Dühösen rátámadt Jézusra:

- Honnan való vagy?

Pedig már tudta, hogy galileai.

De Jézus nem válaszolt. Pilátus ettől megint kifakadt:

- Nekem nem felelsz? Aki meg akarom menteni az életedet?! Hát nem tudod, hogy hatalmam van rá, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy keresztre feszíttesselek?!

Jézus, Pilátus mondatára, ha tényleg valami titkos római császárjelölt lett volna, gúnyosan azt felelte volna Pilátusnak, hogy "fölöttem te nem ítélkezhetsz, mert a fejeddel játszol". Nem ezt mondta, s ettől a prokurátor ismét megnyugodhatott. Sőt, amit Jézus mondott, nagyon szelíd volt. Arra utalt, hogy a helytartó hatalma végső soron égi eredetű. Pilátus, aki aligha volt a mi fogalmaink szerint hívő ember, természetesen babonás volt, mint a legtöbb ateista. Jézus szavai Pilátus számára azt jelentették, hogy ez a szótlan, szelíd férfi nem haragszik rá, sőt, megbocsájt neki, akár kivégezteti, akár nem.

A "császár barátja cím" nem pusztán kiváltság volt, hanem személyes biztonságot is jelentett. A zsidó főtanács tagjai most azzal fenyegették meg a helytartót, hogy bevádolják a császárnál, amiért egy császár ellenes összeesküvőt támogat, s ez Pilátus életébe kerülhetett volna.

Ezzel Pilátus utolsó kísérlete is kudarcba fulladt. A főpapok akaratlanul is teljesítik Ozeás próféta jövendölését, akinek szavaira Jézus a keresztút alkalmával hivatkozik:

A nép tehát háromszor tagadta meg Jézust, a hármas számnak minden bizonnyal van jelentősége, de ezzel most nem foglalkozom. Csak az érdekel, hogy lehet ez, amikor a nép nem egészen egy héttel korábban pálmaágakkal köszöntötte, és királynak nevezte?

Ahogy Mózes hintette meg a népet az áldozat vérével. Lehetséges, hogy ezt ugyanaz a sokaság mondta, aki Jézus kedvéért zarándokolt a fővárosba? Máté és Márk nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy a főpapok Jézus ellen lázították az embereket. De hát hogy tehették meg ezt, amikor a nép őket is gyűlölte? Lukács azt írja:

Az ünnepi hangulatot tehát gyilkos indulatok árnyékolták be. A tömeg, mint láttuk, nem nyugodott meg attól, hogy Pilátus teljesítette a főpapok kérését. Erre a helytartó nyilvánosan kijelentette, hogy ártatlannak tartja Jézust. Gondolom azért, mert a tömeg ekkor ocsúdott föl megdöbbenéséből, ekkor értette meg, hogy baj van.

Az említett lázadás feltehetően a rómaiak ellen irányult, de Barabbás valószínűleg nem rómait ölt meg, azért kínálta fel őt a helytartó, - hiszen még két másik elítélt is várt a kivégzésre -, mint választási lehetőséget, hogy a nép biztosan ne Barabbásra szavazzon. Lehet, hogy az a bizonyos lázadás a főpapok ellen is irányult, akik túlságosan szolgálatkészek voltak a rómaiakkal szemben? Ha ez igaz, akkor a főpapok azzal tudták Jézus ellen hangolni a népet, hogy pártját fogták Barabásnak, aki pedig az ellenük lázadók közé tartozott. Mindenesetre abban is a tragikus, "fekete humor" megnyilvánulását érhetjük tetten, hogy a főpapok Jézust vádolták lázítással, aki ártatlan volt, és egy olyan embert engedtek szabadon, aki részt vett a lázadásban.

Marad azonban még egy kérdés, nevezetesen az, hogy az evangéliumok szerzői kitől szereztek tudomást azokról a párbeszédekről, amelyeket Jézus Pilátussal folytatott a helytartóságon belül, amikor a procurator kihallgatta. Azoknál a jeleneteknél, ahol a főpapokkal tárgyalt, sokan jelen voltak, valószínűleg János apostol is. Pilátus rezidenciájára azonban még ő sem mehetett be.

A válasz kézenfekvő: magától Pilátustól. Természetesen nem közvetlenül. Volt azonban valaki, aki közvetített.

Ki tudta, hogy mit álmodott Pilátus felesége? Természetesen Pilátus felesége... Róla azt írja a Kommentátor, hogy "a hagyomány szerint a neve Procula" volt. Ami azért érdekes megjegyzés, mert arra utal, hogy Pilátus feleségét számon tartotta a hagyomány, habár igazi neve elfelejtődött, hiszen a Procula szó nyilván a procurator szóból származott. Márpedig a nőket csak a legritkább esetben szokták ennyire számon tartani, különösen egy római feleséget. Proculát nyilván azért tartották számon, mert őt jól ismerte az első század keresztény közössége, mégpedig feltehetően azért, mert megtért. Minden okunk megvan annak a feltételezésére ugyanis, hogy Jézus kihallgatását Pilátus elmondta a feleségének, aki később, amikor megtért, és kapcsolatba került az apostolokkal, valószínűleg Péterrel, vagy Pállal Rómában, elmesélte nekik, amit tudott.

Jézust tehát ki kellett végezni, Pilátus azonban még itt is elkövetett egy csínt a főpapok ellen: azt íratta a táblára, hogy Ez Jézus, a zsidók a királya. (Mt.26,37.) Mivel a Golgota közel volt a városhoz, és az út mentén állt, sokan olvashatták a feliratot útjuk során, ráadásul János azt is megemlíti, hogy héberül, latinul és görögül is fel volt írva a szöveg. Ezért a főpapok kérték Pilátust, hogy változtassa meg.

- Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem, hogy azt mondta magáról: a zsidók királya vagyok.

Pilátus azonban ekkor már hajthatatlan maradt...

Jézus ekkor már harmadik napja fogoly volt. Ez azt is jelentette, hogy nem sokat evett, sőt aludni sem igen hagyták a sok kihallgatás miatt. Ráadásul mindenütt bántalmazták, csúfolták, kínozták. S ekkor a vállára adták a keresztet, vagy legalábbis azt a gerendát, amelyet a földbe ásott függőleges oszlopra kellett felhúzni, hogy maga vigye ki a vesztőhelyre. Gondolom, ezt nem mindenkivel tették meg. Én biztos nem bírtam volna el. Ez a gerenda nehéz volt, Jézus többször el is esett vele. Vállai nyilván sajogtak a korbácsolástól, s ahogy a durva, gyalulatlan gerenda mozgott rajta, nagy darab bőrt hasított le róla. A két méternél hosszabb gerenda hátsó vége biztosan lelógott az útig, így többször beleakadt egy-egy kőbe, s ilyenkor Jézus elvesztette az egyensúlyát.

A nép, amelyik kísérte, nem volt egységes. Sokan szánták, de sokan lehettek köztük, akik megdöbbenésükben ellene fordultak: micsoda Messiás az ilyen?! Csak a nők sírtak valamennyien, és mi sejtjük, hogy nem csupán megszokásból, vagy részvétből. Ők igazán bíztak benne.

János szerint Jézus maga vitte a keresztjét a Golgotáig, a szinoptikusok szerint viszont egy Simon nevű férfit kényszerítettek a gerenda cipelésére. A kettő közt nincs ellentmondás, a szinoptikusok ugyanis ezt írják: Ahogy elvezették, megállítottak egy cirenei Simont, aki éppen a mezőről jött hazafelé. Vállára adták a keresztet, hogy vigye Jézus után. (Lk.23.26.) Vagyis Jézus keresztjét valószínűleg csak a Koponyák-hegyénél vette át Simon (már megint ez a név!), hogy felvigye a hegyre. Simon Péter alighanem a környéken sem volt, úgy szégyellte magát.

A dombon, amit Koponya hegynek neveztek, lefektették Jézust a földre, tenyerét rászögezték a keresztgerendára, felhúzták a függőleges oszlopra, beékelték, majd odaszögezték a lábfejeit az oszlophoz. Előbb bódító hatású italt kínáltak neki, ám ő elutasította (Mk.15,23.). Három embert feszítettek fel, s úgy tűnik Jézus volt a középső, vagyis a második. Az egyik elítélt szitkozódott, és gúnyolta Jézust, hogy szabadítsa meg őket, hiszen ő a "szabadító". Ám a harmadik ember rendreutasította a hitetlent, talán nem is azért, mert hitte, hogy Jézus az Isten Fia, hanem egyszerű emberségből. Furcsa egy bűnöző lehetett mindesetre, hiszen ő volt az egyetlen, aki emberi szavakat mondott Jézusnak ebben a nehéz órában.

A kereszt alatt legalább három Mária állt: Jézus anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt, és Mária Magdolna. (Jn. 19. 25.) Jézus nem sokkal később az ott álló János apostol gondjaira bízta édesanyját. Majd ki tudja, mennyi idővel ezután hagyták el ajkait az utolsó szavak, amelyek ismét botrányosak voltak.

Máté szerint ezt mondta:

"Éli, éli, lamma szabaktani?" Vagyis: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Ezt hallva az ott állók közül néhányan megjegyezték: "Illést hívja." Egyikük rögtön odaszaladt, fogott egy ecetbe mártott szivacsot, rátűzte egy nádszálra és inni adott neki. A többiek meg így beszéltek: "Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa." Most Jézus még egyszer hangosan felkiáltott és kilehelte lelkét. (Mt.27,46-50.)

Márk így ír:

Lukácsnál ezt olvashatjuk:

János pedig ezt mondja:

Mi ez, kérem? Ott áll a sok ember, köztük két apostol, aki evangéliumot írt, és talán Márk, aki nem volt apostol, de szintén írt evangéliumot, valamint a galileai asszonyok, és ennyire nem lehet tudni, hogy mit mondott Jézus?!

Természetesen ez nem így van. A látszólag különböző elbeszélések közül három mindjárt megegyezik egy dologban. Lukácsot kivéve tanúsítják, hogy Jézus legalább kétszer kiáltott fel.

Az természetes, hogy Jézus utolsó szavai zsoltár idézetek voltak. Hiszen ezeket a szent énekeket tekintették - joggal - a legalkalmasabbnak arra, hogy mindenféle helyzetben erőt meríthessenek belőlük. Máté és Márk idézete egyértelműen Dávid 21. zsoltárának kezdete. János is megerősíti ezt, méghozzá kétszeresen.

A jelenet természetesen botrányos. A zsoltár kezdő szavai, Éli, Éli, vagy Éloi, Éloi félreérthetők, hiszen hasonlítanak Illés próféta nevéhez. Illés neve ugyanis Élia (Eli-Jahu) volt, ami azt jelenti: Jáhve az Isten. Nagyon sok múlt azonban a kiejtésen, hiszen az eredeti, ószövetségi szavaknak volt arámi változatuk, s abból is legalább kétféle kiejtés létezett. Ezt kihasználva, az ott állók közül többen gúnyolni kezdik Jézust: Illést hívja. Nyilván a főpapok, vagy a főpapok által felbérelt emberek, de valószínűleg írástudók. Erre a gúnyolódásra azonban valaki nádat ragad, szivacsot tesz a végére, ecetes vízbe mártja és felnyújtja Jézusnak. Miért? Mert a 21. zsoltárban szerepel ez a rész:

Nem csak azért, mert ráébredt, hogy Jézus fizikailag szomjas, hanem ezzel akarta kifejezni, hogy tudja: az idézet Dávid zsoltárából való, és nem azt jelenti, amit a csúfolódók állítanak. A Máté és Márk elbeszélése közti ellentét, vagyis az, hogy Márk szerint az az ember mondta volna, hogy Hadd lássuk, eljön-e Illés aki inni adott neki, szerintem csupán szövegromlás eredménye, bár ezt nem tekinthetem biztosnak. Azt viszont majdnem, hogy az az ember, aki inni adott Jézusnak, maga János volt, aki, mint Keresztelő János volt tanítványa megértette a zsoltárt. Hiszen ő már egyértelműen megmagyarázza, hogy miért adott inni valaki a Mesternek, amikor a 21. zsoltár szavait meghallotta, ő ugyanis nem a zsoltár kezdő sorait idézi, hanem értelmezi a zsoltár szöveget: szomjazom. Azt azonban nem teszi hozzá, - szerénységből -, hogy ez a tett tulajdonképpen az ő néma felelete volt az írástudók szemtelenségére, hiszen csak azok érthették, hogy miért adnak inni Jézusnak.

János leírása azért is hiteles, mert ő említi, hogy volt ott egy ecettel telt edény. Mit keresett volna az ott? Nos, tudjuk, hogy a római katonák ecetes vizet hordtak a kulacsukban. Egy ilyen hosszadalmas szolgálat esetében, mint amit a keresztre feszítés jelent, ráadásul úgy, hogy közben süt a nap, árnyék meg sehol, (az éjszakai lehűlés és a nappali felmelegedés között néha tizenöt fok különbség van március végén Jeruzsálemben), nyilvánvaló, hogy az osztag nem csupán a kulacsokban vitt magával innivalót, hanem egy külön edényben is, nehogy elfogyjon. Ebbe mártotta bele János a szivacsot. Jézus pedig ebből megértette, hogy megértették, amit mondott, s erre mondta azt: Bevégeztetett. Amit Lukács úgy idéz: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.

Érdemes idézni néhány sort a 21. zsoltárból, ugyanis olyannyira illenek a helyzethez, amelyben Jézus hivatkozik rá. Persze ez nem véletlen...

Miután Jézus meghalt, mindenki csodálkozott nagyságán. Gúnyolói elhallgattak. Neki nem kellett eltörni a lábát, mint a többieknek, amire azért volt szükség, hogy meggyorsítsák a halált. A kereszten függő, félig eszméletlen ember ugyanis, hogy meg ne fulladjon, erejét megfeszítve, iszonyú fájdalom árán, időnként feltolta magát átszögezett lábával, hogy levegőhöz jusson. Akinek eltörték a lábát, ezt nem tudta megtenni, tehát hamarabb megfulladt. A halált nem emberségből siettették, hanem hogy a holttestek ne maradjanak a kereszten az ünnep alatt, amikor nem lett volna szabad eltemetni őket, hiszen nem volt szabad halottat érinteni, és halott sem maradhatott temetetlenül. Jellemző persze, hogy a halottak érintésével kapcsolatos előírásokat - talán kegyeletből - nem vették túl komolyan: ugyanis aki halottat érintett, legalább egy hétig tisztátalannak számított volna. Amikor Jézus meghalt, délután három óra volt, márpedig sietni kellett az ünnepi előkészületek miatt, hiszen már megkezdték az áldozati bárányok leölését. Természetesen ez is jelkép: Jézus a húsvéti bárány.

Arimateai József, aki maga is tagja volt a főtanácsnak, de Jézus híve volt, elkérte Pilátustól Jézus testét, hogy eltemethesse. Pilátus elcsodálkozott, hogy már meghalt. Tudta, hogy vannak, akik három napig is szenvednek a kereszten. Jézus gyors halála maga is Jézus egyik csodája volt. Ez volt az a pillanat, amikor a magát védtelen, kiszolgáltatott emberré tevő Isten minden hatalmát visszavette.

Annyira sietni kellett, hogy nem volt idő rendesen eltemetni Jézust. Arimateai József nem tudta könnyen megszerezni az engedélyt Pilátustól. Valószínűleg titokban kellett elkérnie Pilátustól Jézus testét, mert félt a főtanácstól, s maga Pilátus is előbb saját emberei segítségével győződött meg róla, hogy Jézus tényleg meghalt. Magához hívatta a kivégzést vezető századost. Ugyanakkor a főpapok is kérték, hogy törjék el a kivégzettek lábát, hogy el lehessen temetni őket még az este leszállta előtt. Pilátus tehát elküldte a századost, hogy hajtsák végre a parancsot, de a katona, aki ezt végrehajtotta, amikor látta, hogy Jézus már halott, nem ezt tette. Egyszerűen beledöfte a lándzsáját Jézus oldalába, úgy, hogy a lándzsa tolla átszúrta majdnem az egész testet. Nyilván lovon ült.

Miután mindenki látta, hogy Jézus meghalt a kereszten, a sírt, ahová tették, lezárták, és mindenki meggyőződött róla, hogy ott van. A galileai asszonyok, és a tanítványok is.

Ezután is vannak azonban bizonytalan pontok. Másnap ugyanis, ahogy írják, a főpapok sem tétlenkedtek. Elmentek Pilátushoz, hogy megkérjék, állítson őrséget a sírhoz. Pilátus erre ezt feleli:

A Kommentátor szerint ez azt bizonyítja, hogy a sírnál zsidó őrség állt.

Ám miután Jézus feltámadt, az ijedt őrök a főpapokhoz szaladtak jelenteni, mi történt, mire azok azt határozták, hogy adnak egy csomó pénzt a katonáknak, és meghagyták nekik:

A Kommentátor szerint ez a rész (amely ugyanazon az oldalon van, mint az előző) azt bizonyítja, hogy a sírnál római őrség állt.

Az ellentmondásnak természetesen van feloldása. Jézus sírját nyilván olyan római őrség őrizte, amelyet Pilátus már korábban a főtanács parancsnoksága alá rendelt. Ezért mondja azt, hogy "van őrségetek", és ezért fordulhatott elő, hogy a főpapok megnyugtatták az őröket, hogy nem kell félniük Pilátustól.

Csakhogy van itt egy érdekes mondat, ami a főpapok rettegésére és hitetlenségére vet éles fényt. Ők ugyanis ezt mondják Pilátusnak, amikor őrséget kérnek:

A főpapi család félt a néptől, amelyet védelmezett. Még azt is feltelezte, hogy ellopják Jézus holttestét, hogy a lázadásnak ezzel adjanak tápot.

De milyen alapon állíttattak őrséget egy olyan sír elé, amely valakinek a magántulajdonát képező kertjében volt? A másik két halottat nyilván a bűnösök temetésére szolgáló "köztemetőben" helyezték végső nyugalomra, de arimateai József és Nikodémus nem hagyták, hogy Jézusnak is ez legyen a sorsa. Abba azonban bele kellett törődniük, hogy a sírt hivatalos őrség vigyázza.

A feltámadás rejtélyének megfejtését a temetés részleteinek tisztázásával kell kezdenünk. Előre kell azonban bocsájtanom, hogy senki ne várjon tőlem bármiféle bizonyosságot, vagy meggyőző érveket. Ha a feltámadás tényét be lehetne bizonyítani, nem lenne szükség erre a könyvre. Én csak a saját elképzelésemet tudom elmondani, ami talán semmit nem ér, de fel fogok sorolni néhány olyan megfontolásra érdemes körülményt, amelyek a szakértők figyelmét eddig - úgy tűnik - elkerülték.

Az evangéliumok leírásai között akadnak eltérések, sőt ellentmondások is. Vegyük ezeket sorra.

Kezdjük az illatszerekkel. Amint János írta Jézus temetésénél, Nikodémus vitt száz fontnyi mirrha és áloé keveréket, még pénteken, amikor Jézust sírba tették. Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment hozzá, és mirhából és aloéból készült kenetet hozott, mintegy száz fontnyit. Fogták tehát Jézus testét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni. (Jn.19,39-40.) Márk szerint azt a "gyolcsot" is Arimateai József vette, amiben Jézust eltemették. Úgy tűnik azonban, hogy pénteken - János fenti mondatával ellentétben - nem tudták Jézus rendesen eltemetni. Egyrészt nem volt szabad halottat érinteni az ünnep miatt, másrészt olyan közel volt már az alkonyat, amikor Peszáh kezdődik, hogy sietniük kellett, ezért is temették el egy közeli sírboltba, amit egyébként még nem használtak. A szinoptikusok egybehangzóan állítják, hogy az asszonyok vasárnap hajnalban illatszereket vittek magukkal, ahogy Márk írja: Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme illatszereket vásároltak, és elmentek, hogy bebalzsamozzák. (Mk. 16,1.) Pedig János azt írta, hogy volt illatszer, amit a test mellé tettek. Lukács is megerősíti azonban Márk leírását, ő úgy mondja, hogy az asszonyok hajnalban magukkal vitték a már előkészített kenetet. Márk és Lukács szerint tehát nem volt idő Jézust rendesen eltemetni. Ezek szerint már a temetés leírásánál ellentmondásba ütközünk. Ennek akkor lesz jelentősége, amikor a feltámadás "bizonyítékait" vizsgáljuk, különös tekintettel az "Ötödik evangélium"-nak nevezett Torinói Halott Lepelre.

Most nézzük a feltámadás leírásait. Máténál ezt olvassuk:

Márk beszámolója rövidebb:

Mit ír Lukács?

Természetesen János is másképp mondja el a történetet:

A feltámadás leírásánál az első probléma, hogy ki, vagy kik mentek először a sírhoz. Máté, Márk és Lukács felsorolják az asszonyokat: Máténál csak Mária Magdolna és a "másik" Mária (Jakab anyja), Márknál Mária Magdolna, a "másik" Mária és Szalome, Lukácsnál Mária Magdolna, Johanna, a "másik" Mária és még más asszonyok, Jánosnál viszont egyedül Mária Magdolna szerepel. A felsorolásokból mindenesetre kitűnik, hogy Jézus anyja nem volt ott az asszonyok között. (Gondolom, kegyeletből nem vitték magukkal.) A névsor alapján annyi biztos, hogy Mária Magdolna járt a sírnál, valószínű, hogy a "másik" Mária, Szalóme és Johanna is. Lehettek még többen is, de erről nem tudunk biztosat. A probléma azonban az, hogy János kifejezetten azt írja, Mária Magdolna egyedül ment a sírhoz, még sötétben!

A következő kérdés az angyalok kérdése. Csak Máté és János írja azt, hogy a szemtanúk angyalokkal találkoztak. Máté azonban egy angyalról beszél, János kettőről. Márk és Lukács nem nevezik angyaloknak a különleges hírnököket, és amíg Márk egy ifjút mond, addig Lukács két férfit említ. Jézussal csak Máté és János szerint találkoztak azok, akik a sírnál voltak. Érdekes még, hogy az őrök és az angyalok találkozását kizárólag Máté evangéliuma említi. Ott úgy szerepel a jelenet, mintha az asszonyok még látták volna elmenekülni az őröket, sőt, azok csak azután mentek volna el a főpaphoz, miután az asszonyok beszélgettek az angyallal. A másik három evangéliumnál az asszonyok nem találkoztak az őrökkel. (Pedig micsoda jövés-menés volt.)

Utoljára maradt a "leplek" kérdése. Arról, hogy a gyolcs, amibe Jézust temették, a feltámadás bizonyítéka volt, egyedül János ír. A másik három evangéliumban a feltámadás bizonyítékai az angyalok, illetve maga Jézus. Mivel azonban a Feltámadás kérdésében igen nagy jelentősége van annak a tárgynak, amibe Jézust eltemették, vizsgáljuk meg közelebbről az "Ötödik evangélium"-nak nevezett Torinói Halotti Leplet is. Mivel ennek a "bizonyítéknak" rendkívüli jelentősége lehet, Víz László alapos könyvének segítségével megpróbálom összefoglalni mindazt, amit biztosan tudunk, és mindazt, ami kérdés.

Az a vászon, amit Torinói Lepelként ismerünk, 1438. óta biztosan azonos azzal, amit vizsgálunk. Ezt azért kell leszögeznünk, mert arról egész biztos tudomásunk van, hogy a Jézus Krisztus halotti lepleként számon tartott ereklyéről többször készült másolat az eltelt kétezer évben.

Mi látható ezen a leplen? Egy felnőtt, nem éppen fiatalos külsejű férfi képe, akit megkorbácsoltak, és csuklójánál, illetve a bokájánál átszúrtak. Van rajta egy oldalseb is, amely arra mutat, hogy jobboldalról átszúrták a mellkasát. A fején számos kisebb seb van, amelyek véreztek. A férfi szakállt és bajuszt viselt, hosszú haja volt, és feltehetően ágyékkötő volt rajta. Arra a kérdésre, hogy hogyan keletkezett a kép, a tudósok nem tudnak válaszolni. A fél milliméter vastag szálakból szőtt vásznon semmiféle festék, vagy festés nyoma nem látható. Csupán a rostok felső rétege van elszíneződve, aminek az a magyarázata, hogy ennek a mikroszkopikus rétegnek a cellulózából (a vászon gyapotból készült) eltávozott a természetes víz, így kifakult, míg a rostok többi részéből kevésbé. Ezért a képmás megmaradt, annak ellenére, hogy a lepel 1532-ben megperzselődött, és vízzel oltották el a tüzet. Ezeknek a nyomai láthatók a leplen, de a képmás változatlanul felismerhető maradt. A kép tehát nem festett, és nem mutatható ki semmilyen anyag, amely létrehozta volna.

A szövet anyagában kimutattak olyan virágpor szemcséket, amelyek kifejezetten kisázsiai eredetűek, Európában nem honos növényektől származnak. Megállapították továbbá, hogy a vérfoltokban valóban emberi vértől származó alkotóelemek vannak. A legváratlanabb felfedezésre pedig abból jöttek rá, hogy a képmás úgynevezett fotónegatív. Ez is arra utal, hogy nem hamisítás útján jött létre, mert kinek jutott volna eszébe a XIX. század, pontosabban a fényképezés feltalálása előtt negatív képet létrehozni? A matematikai elemzés segítségével kiderült, hogy az elszíneződés mértéke alapján háromdimenziós kép állítható elő a képmásról, a világos és sötét foltok aránya ugyanis a vászon és az állítólag egykor benne fekvő test közötti távolság által meghatározott. Minél közelebb volt a vászon a testhez, annál "fehérebb" lett a kép. Ebből a két adatból az is következik, hogy a képmás "vetített", vagyis nem a testtel való érintkezés hozta létre. Ebben az utóbbi esetben ugyanis a vonások eltorzultak volna, az orr ellapul, az arc kiszélesedik, stb.

A képen látható egyes részletek közül a legárulkodóbb egy pénzérme lenyomata, amelynek halvány részletei (egy bot és néhány betű) az egyik szemen ismerhetők fel. A pénz azonosítható, i.e. 29-től volt forgalomban, és Júdeában is használták. A kínzások és a kivégzés nyomain kívül megtalálható még utcai piszok is az egyik talp nyomán.

Az utolsó kérdés a lepel kora. Ennek megállapítására C 14-es izotóp vizsgálatot végeztek, amelynek viszonylag nagy a hibaszórása. Mégis eléggé egyértelműen megállapították, hogy a vászon anyaga a középkorban keletkezett. A tudósok szerint 1260-1390 között. Ez utóbbi adat úgy látszik teljesen "felülírja" az összes többit, mert ennek alapján szinte mindenkinek az a véleménye, hogy a Torinói Lepel hamisítvány. Bár a tudósok egy része is elismerte, hogy bizonyos rendkívüli körülmények (Jézus feltámadása egészen biztosan rendkívüli körülmény) meghamisíthatják a mérési eredményeket, sőt, arra is fény derült, hogy a vizsgálat előkészítése sem volt éppen kifogástalan, sokan mégis lezártnak tekintik az ügyet. Anélkül azonban, hogy magyarázatot tudnának adni a képmás keletkezésére.

A jobb nyomozás kedvéért válasszuk ketté Jézus halotti leplének és a Torinói Lepelnek a kérdését. Jézus Krisztus halotti lepléről ugyanis már az ókorban is tudtak.

Az első biztos adat arról, hogy Jézus halotti leplét becsben tartották, 525-ből való. Ekkor találták meg Edesszában, egy befalazott üregben. (Az erről szóló tudósítás ugyan későbbi, de még jóval a feltételezett hamisítás előtti.) Egy legenda szerint úgy került oda, hogy Júdás és Tádé apostolok elvitték az ottani királynak, aki állítólag levelezett Jézussal, és amikor megbetegedett, ettől remélte gyógyulását (ezt Euszébiosz is említi a negyedik században). A legendát hitelesíti az, hogy Júdás és Tádé (Joses) Jézus rokonai voltak! Valószínű, hogy a Mester után maradt tárgyakat ők őrizték. Csakhogy Edesszában nemsokára üldözni kezdték a keresztényeket, ezért a vásznat el kellett rejteni. Miután 525-ben előkerült, egészen addig ott is maradt, amíg egy bizánci császár 944-ben ki nem váltotta az akkori, immár muzulmán uralkodótól úgy, hogy kétszáz Allah hívő foglyot adott érte cserébe. Ettől kezdve a leplet Konstantinápolyban őrizték 1204-ig, amikor is nyoma veszett. Ekkor ugyanis a negyedik keresztes háború "dicső" lovagjai feldúlták és kifosztották a várost.

A Lepel további sorsa már bűnügy. Állítólag Besanconba kerül, 1208-ban, majd ismét nyoma vész. Legközelebb 1357-ből van biztos tudomásunk arról, hogy a halotti lepelnek vélt vásznat egy nemes özvegy kiállítja Lireyben, aki annak a Geoffrey de Charnaynek volt a leszármazottja, akit, mint a Templomos lovagrend egyik vezetőjét 1314-ben kivégeztek. Ettől kezdve a vászon sorsa ismert, és jól dokumentált. Ez már egészen biztosan azonos azzal, amit Torinói Lepelként ismerünk. Ám az alatt a több mint 150 év alatt, ami Bizánc kirablása és 1357. között eltelt, érdekes dolgok történtek. 1349-ben gyanús tűzvész támad Besanconban, ahol állítólag őrizték a leplet. A vászonból semmit nem találtak meg, előkerül viszont egy "első látásra is silány másolat". Ekkor tehát már egészen biztos tudomásunk van arról, hogy az eredeti lepelről készültek másolatok. Később, amikor 1357-ben kiállítják a vásznat, sokan támadják a tulajdonosait, mert hamisítványnak tartják, sőt, állítólag ismerték is a festőt, aki festette. Bár ez valószínűleg hazugság volt. Mivel ez a vászon azonos azzal, amit a tudósok vizsgálnak, biztosan állíthatjuk róla, hogy nem festő készítette. Vagy legalábbis nem festéssel készült. Az viszont mindenesetre érdekes, hogy a C 14-es kormeghatározás szerint a ma ismert Torinói Lepel anyaga pontosan az ezt megelőző időből való.

Ráadásul van még egy meglehetősen zavaró adat. 1247-ben, tehát alig negyven évvel Konstantinápoly kifosztása után az akkori császár ajándékba küld egy darabot a halotti lepelből IX. Lajos francia királynak. Vajon ezt a darabot már korábban levágták az eredetiről? És hol van most, vagy összehasonlították-e azzal, amit a tudósok vizsgálnak?

A mai olvasó nyilván mosolyog a lepel körüli babonás izgalom miatt. De ne felejtse el, akik Jézus halotti lepléért versenyeztek, olvasták a Szentírást. Ebből megtudhatták, hogy Jézusnak a ruhája is gyógyító erejű volt. Emlékeznek még a vérfolyásos asszonyra? Hát még milyen gyógyító lehet a halotti leple, amely a feltámadás jeleit őrzi! Meg vagyok győződve arról, hogy abban az elképesztően babonás korszakban, amikor boszorkányokat égettek meg, a bölcsek kövét keresték, "aranyat csináltak", vagy kutatták az örök fiatalságot adó elixírt, Jézus Krisztus halotti lepléért egyesek még gyilkosságra is hajlandók lehettek. Hamisításra pedig még inkább. Hiszen sokan azt hitték, hogy ha az eredeti vászonhoz hozzá érintik az újat, abba is beleköltözik a varázserő. Mint láttuk, már az a bizonyos edesszai király is hitt a lepel gyógyító erejében, aki Jézus kortársa volt, hiszen úgymond leveleztek (...).

Fontos még ebből a szempontból a Veronika kendője nevű legenda is. Arról már szintén a bizánci időkből van tudomásunk, hogy Jézus arcának "hiteles képeit" árulták, vagy legalábbis is tisztelték. Maga a "Veronika kendője" kifejezés, pontosabban a Veronika szó alighanem a görög vera icon, vagyis "hiteles képmás" kifejezésből ered. Ennek tiszteletéről, - mindegy, milyen naiv meséket szőttek az állítólagos kendő létrejöttének magyarázatául -, sok adat van. Ezek közé tartozik az is, hogy a Templomos lovagrend beavatási szertartásában szerepelt egy kép, amely állítólag az Úr arcát ábrázolta. S mint láttuk, a lovagrend utolsó, kivégzett nagymesterének leszármazottjától került elő a Torinói Lepel. De akkor mi volt Besanconban?

Fontos adat az is, hogy Júdás és Tádé apostolok otthagyták a leplet az edessai királynak. Ezek szerint ők nem tulajdonítottak akkora jelentőséget unokatestvérük halotti leplének, hogy azt ereklyeként őrizzék. Ennek persze sok oka lehet, de az emberben felmerül a gyanú, hogy nem láttak semmit a leplen.

Most nézzük meg, mi történhetett a valóságban, az evangéliumok alapján. A szakértők és a hagyomány szerint Jézust dél körül feszítették keresztre, és három óra tájban halt meg. Ekkor már nagyon közel volt a napnyugta. Az evangéliumok írják is, hogy elmúlt az előkészület napja, tehát sietni kellett a temetéssel. Arimateai József, aki elkérte Pilátustól Jézus testét, nyilván csak azután érhetett oda a lepellel, miután Pilátus megkapta a biztos hírt saját katonájától, hogy Jézus halott. Ez akkor történhetett, amikor a másik két elítélt lábát eltörték, hogy hamar meghaljanak, és még őket is le lehessen venni a keresztről az ünnep beállta előtt. Ugyanis halottnak nem volt szabad temetetlenül maradnia az ünnep alatt.

Mire Arimateai József odaérhetett a kendővel, hogy eltemessék Jézust, már kezdett sötétedni. Máté szerint besötétedett, bár ez alighanem csak azt jelenti, hogy mire Jézust eltemették, elkezdődött az ünnep. A nap öt óra után nem sokkal ment le, tehát körülbelül egy óra volt a temetésre, vagy annál kevesebb. Mivel a sír alig negyven méterre volt a Golgotától, a halottat nem kellett messzire vinni. A hagyományra építve már Nagy Konstantin idejében templomot csináltak az egész területből. Lefaragták a Golgota szikláját is és azt a barlangot is körbevésték, amibe az Urat temették. Sajnos. Ez utóbbit aztán ezer évvel később egy dühös szultán szétégettette. A régészek azt is kiderítették, hogy azt a területet akkor valóban temetőnek használták, ami logikus, ha meggondoljuk, hogy ott tartották a kivégzéseket, tehát lakni nem nagyon szerettek ott emberek.

De vajon rendesen temették-e el Jézust? János azt írja, hogy begöngyölték a leplekbe az illatszerekkel együtt, ahogy a zsidóknál szokás temetni. (Jn.19.40.) Mivel szerinte Nikodémus vitt magával illatszereket, ez lehetséges. Ám a másik három evangélium egybehangzóan állítja, hogy az asszonyok vasárnap hajnalban azért mentek oda Jézus sírjához, hogy elvégezzék a rendes temetést, amire pénteken nem volt idő. Márk szerint be is akarták balzsamozni a testet. Valószínűnek látszik tehát, hogy pénteken mégsem temették el rendesen Jézust, hiszen aki halottat érintett, az egy hétre tisztátalanná vált, s mivel alig néhány perc volt hátra a legszentebb ünnep kezdetéig, ezt zsidó nem vállalhatta, még asszony sem. Kérdés, hogy elvégeztethették-e pogány emberrel a temetést? A mózesi előírások között szerepel ez a parancs:

Vagyis papi származású ember elvégezhette a temetést, illetve elvégeztethette pénzen vett rabszolgával. Mivel a szinoptikusok világosan leírják, hogy az asszonyok tétlenül nézték, hova temetik Jézust, a temetést nyilván idegenek végezték. Pedig a lemosás, bekenés és bekötözés az asszonyok dolga lett volna. Jézust tehát rendesen eltemették, ahogy János írja, zsidó szokás szerint. Kérdés, hogy hogyan csomagolták be a testét? Körbetekerték fáslival, ahogy az általában szokás volt, vagy csak ráfektették egy elég hosszú lepedőre, azt visszahajtották, és erősen összekötötték? Máté, Márk és Lukács evangéliuma olyan kifejezést használ, amely nem fáslira enged következtetni, hanem egy nagy méretű lepelre. Egyedül János említ fásli szerű anyagot. Azt is említi - később -, hogy az arcát külön kendővel fedték le.

Valószínű, hogy János mondja el a teljes igazságot, mert kizártnak tartom, hogy Jézust ruha nélkül, vagyis meztelenül tették volna sírba. Azt, hogy egy szál ágyékkötőben, vagy pláne anélkül temessék el semmilyen sietség nem indokolta volna. Ha viszont ruhát adtak rá, biztos, hogy le is mosták a testet. Véresen és piszkosan eltemetni valakit ugyanolyan kegyeletsértő lett volna, mint meztelenül. Még akkor is, ha csak ideiglenes temetésről volt szó. Ettől még lehetséges, hogy az asszonyok úgy gondolták, a hét első napján majd elmennek, és újra eltemetik a halottat, az igazi temetés ugyanis nem csupán abból állt, hogy belecsomagolják a pólyába, és illatszert tesznek mellé, hanem siratni is kellett. Minden temetésnél siratták a halottakat, amelynek megvolt a maga szertartása. Lehet, hogy ez is valamikor a szellemhiten alapult, meg kellett nyugtatni a halott szellemét, mintegy "elaltatni", és minden testrészére (szív, kar, arc, stb.) elmondani valamilyen áldás szöveget, s közben felsorolni élete tetteit. Beszédet is szoktak tartani temetéskor, és alighanem meg kellett hívni a hozzátartozókat is. Mivel pénteken senki nem volt ott, csak Jézus anyja, néhány más asszony, és egy-két tanítvány, a "hivatalos" temetést alighanem vasárnap akarták megtartani.

Ehhez illatszerekre is szükség volt, hiszen magát a sírkamrát is fel kellett szentelni, másrészt félő volt, hogy a tetem oszlásnak indult, és ők illőképpen akarták előkészíteni a végső búcsúra.

Jézust tehát a zsidó szokásnak megfelelően tették sírba, bár sebtiben, aztán mindenki hazament. A tanítványokat nem említik meg az evangéliumok, tehát ők nem voltak ott, csak azt olvashatjuk, hogy az asszonyok nézték, hogyan teszik be Jézust a sírba. Hogy kik voltak ezek az asszonyok, nem tudjuk pontosan, de az biztos, hogy Mária Magdolna és a "másik" Mária ott volt. A sír elé követ hengerítettek, ahogy az akkor szokás volt. Ám a sírt ekkor még nem őrizték, azt csak szombaton este rendelték el a főpapok. Miért nem most? Talán még nem gondoltak arra, hogy a tanítványok esetleg ellopják a holttestet? A főpapoknak ekkor egészen más dolguk volt, és még a közelébe sem volt szabad menniük temetőnek. Másrészt nem volt okuk sietni, elvégre tudták, hogy Jézus azt mondta, harmadnapra fog feltámadni. Bármennyire belemagyarázásnak tűnik is, de eszükbe sem jutott, hogy a tanítványok megszegik a Páska ünnepét, beszennyezik magukat egy halottal, csak azért, hogy elhíreszteljék a feltámadást.

Elmúlt a szombat. Bár a Páska ünnep egy hétig tartott, a szombat estével kezdődő napot szabad volt olyan dolgok elvégzésével tölteni, amelyek feltétlenül szükségesek. Csak az első és a következő szombatra rendelt a Törvény teljes nyugalmat. Máté azt írja, hogy az asszonyok a hét első napján (vasárnap) napkeltekor kimentek a sírhoz. Márk szerint ekkor vették meg a temetéshez szükséges illatszereket, Lukács viszont azt írja, hogy a már előkészített illatszereket vitték magukkal. János evangéliuma azt állítja, hogy Mária Magdolna egyedül ment a sírhoz, még sötétben. Ez a beszámoló rendkívül fontos, mert sokkal reálisabb megközelítést tesz lehetővé, mint azt eddig gondoltuk.

Mária Magdolna ugyanis nyilván nem Jeruzsálemben töltötte a Páskát, hiszen ő Betániában lakott! Betánia, ahol Lázár és testvérei éltek, alig több mint két kilométerre volt Jeruzsálemtől. Gyalog fél óra, futva pedig tíz-húsz perc. Még akkor se nagy távolság, hogyha figyelembe vesszük, hogy a sír és Betánia pont ellenkező irányban voltak a várostól, vagyis a két kilométer lehetett három, vagy több is, mire megkerülték az északi falat. Márpedig meg kellett kerülni. A szakértők figyelmét ugyanis el szokta kerülni az a tény, hogy akkoriban éjszakára bezárták a városkapukat. Nyilván egy-két emberrel tettek kivételt, és éjszaka is kinyitották nekik a kaput, de Jézus követői semmiképpen sem tartoztak ezek közé. Ők még mutatkozni sem nagyon mertek (kivéve az asszonyokat), nemhogy ki- vagy bebocsátást kérni az őrségtől. Ráadásul a nőket, akik éjszaka, a harmadik-negyedik őrségváltás idején (éjféltől hat óráig) kóboroltak a városban, alighanem rosszhírű nőknek tartották volna. Azok az asszonyok tehát, Szalome, Johanna és mások, akik Jeruzsálemben voltak, nem indulhattak el hat óra előtt. Ennél korábban ugyanis nem nyitották ki a kaput, mert még nem kezdődtek meg a tavaszi mezőgazdasági munkák, és a nap háromnegyed hat körül kelt. Ez volt az éjszakai őrség lejártának időpontja.

Mária Magdolna tehát még sötétben odamehetett a sírhoz. Ő szabadon közlekedhetett, hiszen a közeli Betániában nem volt városkapu. De teljes sötétség sem volt, hiszen négy nappal vagyunk telehold után, és arról sehol nincs szó, hogy esett volna. Odaért a sírhoz, és a holdfényben látta, hogy a bejárat elől elhengerítették a követ. Be nem ment, hiszen úgyse látott volna semmit, hanem gyorsan visszafutott Betániába. Miért ment a sírhoz Mária Magdolna olyan korán? Hiszen a többi asszony azon tanakodott, ki fogja elhengeríteni a követ, ő talán egyedül akarta elhengeríteni? Nyilván nem. Úgy gondolta, megvárja a többieket, majd csak jön velük egy-két fiatalabb tanítvány, akik elvégzik ezt a munkát. De nyugtalan lelke és Jézus iránti szeretete arra ösztönözte, hogy minél előbb ott legyen. Na és ne feledjük, Mária Magdolna nem csak látta Lázár feltámasztását, hanem hitt is Jézusnak! Ő lehetségesnek tartotta, amit a többiek nem, elhitte, hogy a Mester valóban fel fog támadni!

Amikor látta, hogy a kő nincs a helyén, boldogan futott vissza Betániába, hogy szóljon Péternek és Jánosnak. Miből gondolom, hogy ők is ott laktak? Abból, hogy Péter félt. Hiszen Jézus elfogásának éjszakáján majdnem "lebukott". Nem volt tanácsos a fővárosban töltenie az ünnepet, mert őt sokan felismerték. János pedig, aki az egyik Zebedeus fiú volt - és mint láttuk, a többi apostol eléggé megorrolt rájuk - inkább tartott Péterrel, mint a többiekkel. Az Utolsó Vacsoránál is Péterrel együtt látjuk. Azt nem lehet tudni, hogy János testvére, Jakab hol volt, de ez éppen ezért nem is fontos.

Péter és János erre futva elindulnak Betániából, odaérnek a sírhoz, és be is néznek. Ekkor már nyilván elég világos volt ahhoz, hogy lehessen látni valamit. Egy-két mécses ugyanis nem sokat javíthatott volna a látási viszonyokon egy föld alatti sírkamrában, ha egyáltalán eszükbe jutott volna vinni magukkal.

Ebből a forgatókönyvből tehát több tanulság adódik. Az első: Jézus vasárnap éjszaka, hajnal előtt támadt fel. A másik az, hogy amikor Mária Magdolna odaért, a katonák már nem voltak ott. Mikor ért Mária a sírhoz? Ha a sír és Betánia közti távolságot vesszük, amit Mária Magdolna háromszor tett meg, a jövés-menésre körülbelül egy órát számolhatunk. Hiszen Mária másodszor és harmadszor futott, s bár Péter lassabban futott, mint ő és János, ő is nagyon sietett. Mivel fél hatkor már világos volt, Mária Magdolna legkésőbb fél ötkor, vagy inkább négykor látta meg, hogy a sír nyitva van. Ez alapján úgy tűnhet, hogy a szinoptikus evangéliumok beszámolói arról, hogy az asszonyok angyalokkal találkoztak, légből kapott kitalálások.

Amikor Péter és János meglátták, hogy az ígéret valóra vált, hirtelen eltűnnek a képből, nem tudni, visszamentek-e Betániába, vagy a többi tanítványhoz készültek Jeruzsálembe. Ám, amint azt majd következő fejezetben látni fogjuk, Jézus külön megjelent Simon Péternek is. Ez arra mutat, hogy Péter, vasárnap reggel még nem kereste a többi apostol társaságát. Arról a kakas dologról alighanem tudtak a többiek. Különben is, a kapukat még csak kábé negyedóra múlva fogják kinyitni, s a még néptelen városban Péter alakja túl feltűnő lett volna. Ők tehát minden bizonnyal visszamentek Betániába, hogy megvárják a délelőttöt, amikor észrevétlenül juthatnak be a városba. Az is lehet, hogy Márk anyjának kertjébe mentek, ahol talán szintén éjszakázott egy-két apostol, vagy más tanítványok. Ne felejtsük, nem csak a tizenkét apostol követte Jézust utolsó, jeruzsálemi útjára.

Mária Magdolna viszont ott maradt. És ekkor megjelent két angyal. Mária Magdolna nem ismerte fel, hogy ők angyalok, hanem elmondta nekik, hogy Jézus holttestét keresi. Ezután a síron kívül megáll Jézus is, de Mária Magdolna őt sem ismeri fel, hanem azt gondolja, hogy a kertet gondozó szolga. Nyilván nem láthatta jól, hiszen ő maga a sötét barlangból nézett ki a világos égbolt előtt álló férfira. Csakhogy, lehetséges, hogy Mária, aki azért ment ki olyan korán, mert szívből remélte, hogy Jézus tényleg feltámadt, ilyen rendkívüli események után sem hitte el, hogy a csoda valóban megtörtént? Ráadásul azok után, hogy János rögtön megértette a csodát, amint benézett a barlangba?

Erre nem lehet felelni. Ám ha magunk elé képzeljük a helyzetet, abban biztosak lehetünk, hogy János, aki egy pillanat alatt megértette, hogy csoda történt, nem mondta el senkinek, talán még Péternek sem, amire rájött, Mária Magdolnának pedig biztosan. Mivel világosodott, ő és Péter sietve visszamentek Betániába, vagy a Gatsemáné kertbe.

Mária Magdolnával tehát nem közöltek semmit. Nem is akartak rajongó lelkében "hiú reményeket" kelteni. Valószínűleg azt mondták, figyelmeztetni kell a többi tanítványt, hogy valaki ellopta a holttestet, (ők nem tudták, hogy katonák vigyáztak a sírra), mert "valami készül" ellenük. Ezért kezdett Mária Magdolna sírni, amikor egyedül maradt. Így, amikor meglátta a furcsa alakokat, azt hitte, közük van Jézus holttestének eltűnéséhez. Ő maga csak akkor fogta fel, hogy angyalokat látott, miután Jézus felfedte kilétét.

Ha mindez igaz, arra is magyarázatot kapunk, miért nem találkozott Mária Magdolna az asszonyokkal, amikor még sötétben elfutott, hogy szóljon Péteréknek. Azok ugyanis csak hat óra után indultak ki a városból, ráadásul azon a kapun, ami pont ellenkező oldalon volt, mint Betánia. Amikor az asszonyok odaértek a sírhoz, állítólag látták az őröket, sőt, láttak egy angyalt is, aki az elhengerített kő tetején ült. A kövön ülő angyalra majd még visszatérek, most lássuk azt a Márk szerint egy, Lukács szerint két angyalt, akikkel találkoztak.

Amikor odaértek a sírhoz, Mária Magdolna még ott kellett lennie. Lehet, hogy ott voltak az angyalok is? Hiszen a feltámadás bizonyítéka nem elsősorban az otthagyott halotti lepel volt, hanem az angyalok beszámolója. Ezek szerint kellett, hogy az asszonyok is lássák azokat az angyalokat, akikkel Mária Magdolna találkozott, hiszen a "bűnös nőnek", akit butának is tartottak, nem hittek volna. A hitük azonban így sem volt túl szilárd, mert Lukács szerint nem mertek szólni az apostoloknak.

Márk azért ír egy angyalt, mert ő a Máté féle beszámolóból indult ki. Mint láttuk, egyedül Máté ír arról, hogy a követ egy angyal hengerítette el, akitől a katonák megijedtek, s ez az angyal a kő tetején ült. Azonban már Márk sem így meséli el történetet, nála az angyal bent volt a sírban, ahogy azt Lukács és János is mondják. A Máté evangéliumban található hagyomány tehát valahonnan máshonnan ered, de ezt majd csak az őrök tanúvallomásával kapcsolatban fogjuk vizsgálni. Így a másik három evangélium beszámolója egyértelmű: miután Mária Magdolna előtt megjelent Jézus, odaértek az asszonyok is, és akkor ők is találkoztak a sírban lévő angyalokkal, illetve Jézussal.

Vagy mégsem? Jézus feltámadásának hírét ugyanis Mária Magdolna vitte meg a többi apostolnak. Voltaképpen mind a tizenkettőnek ő mondta el az örömhírt, ami megint csak valószínűsíti az általam felvázolt eseménytörténetet, mert Jézus a legnagyobb titkait bízta rá. Mivel a szinoptikus evangéliumokban szereplő angyalok, illetve Jézus egészen biztosan találkoztak Mária Magdolnával, de nem biztos, hogy találkoztak a többi asszonnyal is (már erősen világos volt, a városkapuk nyitva voltak, tehát akárki láthatta volna őket), valószínű a feltételezés, hogy az asszonyok nem találkoztak égi küldöttel. Ezt az is alátámasztja, ahogyan a szinoptikusok mesélik el a történetet. Szerintük ugyanis az "asszonyok vitték meg a hírt" az apostoloknak, ám a szinoptikusoknál az asszonyok között mindig ott van Mária Magdolna, ráadásul az első helyen! Azért írta Lukács, hogy nem is mertek szólni a tanítványoknak, mert nem mertek hinni Mária Magdolnának. A Jézus "megjelenéseit" felsoroló leírásokban egyetlen egyszer sem említik, hogy Jézus megjelent volna az asszonyoknak. Igaz, mint láttuk, a nőkről csak akkor beszélnek, ha muszáj.

Hogy mennyire hiteles ez a történet, akkor tudjuk ellenőrizni, ha pártatlan szemtanúkat is bevonunk a vizsgálatba. Ilyenek lennének a római katonák, ha az ő "vallomásukat" nem kizárólag az evangéliumokból ismernénk. Vagy talán mégis? Mint láttuk, amikor Mária Magdolna a sírhoz ért, a katonáknak már hűlt helyük volt. Máté beszámolója tehát már eleve nem lehet hiteles, hiszen ezek szerint a kövön ülő angyalt nem látta senki. A pártatlan tanúk konkrét vallomása pedig mindössze annyi, hogy elmentek a főpapokhoz, és elmondták, ami történt, írja Máté.

Mint láttuk, a katonák valószínűleg olyan pogányok voltak, akiket Pilátus a Templom őrzésére rendelt. Nem tartom valószínűnek, hogy az amúgy is folyton forrongó Jeruzsálemben a rómaiak megtűrtek volna zsidó őrséget. Az őröknek tehát elsősorban Pilátus előtt kellett volna felelniük tettükért. Miért mentek a főpapokhoz? Gondolom azért, mert bár a helytartó volt a legfőbb parancsnok, formailag a főpapok voltak a közvetlen "feletteseik". Tőlük kapták a parancsot a sír őrzésére.

Az a tény, hogy az őrök a főpapokhoz mentek, mutatja, hogy valami tényleg történt. Az, hogy a sírhoz siető asszonyok nem találkoztak senkivel, pedig az őröknek ott kellett volna lenniük, mutatja, hogy rendkívüli eset történt.

A másik lehetőség ugyanis lenne, hogy valóban a tanítványok rabolták el a holttestet. Az evangéliumok beszámolóját, hogy a főpapok lefizették az őröket, hogy mondják azt, elaludtak, és a tanítványok azalatt kirabolták a sírt, tekinthetnénk elterelő manővernek is. Csakhogy ez a mentség két okból is nagyon gyenge. Nem is csodálom, hogy nem terjedt el széles körben, bár, mint Máté mondja, az evangélium írásának idején még élt ez a hiedelem. Az ugyanis kizárt, hogy az őrök olyan mélyen aludtak volna, hogy ne hallják meg, amikor elhengerítik a több mázsás kőhengert. Márpedig, ha felébredtek, el kellett volna fogniuk a tanítványokat, vagy legalábbis meg kellett volna akadályozniuk, hogy ellopják a tetemet. Ez tehát egyszerűen ki van zárva. De akkor miért találták ezt ki a főpapok, és hogyan egyeztek ebbe bele a katonák? Hiszen ennek az érvnek van egy még rosszabb oldala, mint az előbbi: pont azzal védekezzenek a helytartó előtt, ami egy őrségben lévő katona esetében a legnagyobb szolgálati kihágás?

A válasz kézenfekvő, és az evangéliumok beszámolóját támasztja alá: az őrök nyilván tudták, hogy a főpapok le fogják fizetni a helytartót is. Pilátus ugyan nagyon utálta a főpapokat, de a pénz nála komoly érv volt. Az is elképzelhető, hogy a papok azért is vették pártfogásukba az őröket, mert ők maguk is ludasak voltak. Nincs kizárva ugyanis, hogy amikor lepecsételték a sírt, elfelejtették megnézni, hogy a halott bent van-e.

Az őrök tehát tanúsítják, hogy nem a tanítványok lopták el Jézust. Különben az egész mesére nem lett volna szükség, a mese viszont nyilvánvalóan hazugság volt. Nyilván azért is mentek a főpaphoz, mert nem értették, ami történt. Talán azt hitték, ha elmondják a csodát a papoknak, azok örülni fognak neki: tényleg itt van a Messiás. Csakhogy a papok nem úgy reagáltak a történtekre, ahogy az várható volt, viszont a katonáknak jól jött a pénz is, meg az is, hogy nem esett bántódásuk. Feltehető azonban, hogy volt köztük olyan, aki komolyan megrendült attól, amit átélt, és később elmondta a tanítványoknak. Így került bele az evangéliumokba a kövön ülő angyal.

Ám, hogy őszinte legyek, nehezemre esik elképzelni egy angyalt, aki eltolja a követ. Az a meggyőződésem, hogy az angyaloknak nem kell fizikai munka ahhoz, hogy egy tárgyat az egyik helyről a másikra mozgassanak. Elég, ha akarják, és a tárgy arrébb megy. Ha magam elé képzelek egy angyalt, aki nekifekszik egy kőhengernek, hogy odébb tolja, mosolyognom kell. Ha viszont azt látom lelki szemeimmel, hogy az angyal egy laza ujjmozdulattal pöccinti arrébb a több mázsás követ, nevetni fogok. Nem a hitetlenség miatt, mert arról az esetről beszélek, amikor tényleg látok ilyet. (Élénk fantáziám van.) Az tehát, hogy az angyal elhengerítette a követ, már önmagában véve is humoros látvány volt, hát még, amikor ráült! Itt van a történet fénypontja. Képzelje maga elé, Türelmes Olvasóm, hogy egy kora tavaszi, hűvös éjszakán egy sírt kell őriznie. A hold majdnem telt karéjjal világít, és ráadásul egészen hajnalig fent is marad. Természetes, hogy az ember ilyenkor kísértetekről is beszélgetni szokott. Talán nevetve, talán azért, hogy a félelmét oszlassa. Ám egyszer csak tényleg megjelenik egy derengő alak mosolyogva, és a legkisebb erőkifejtés nélkül arrébb tolja a követ, majd ráül az amúgy is imbolygó tárgyra. Vajon feltételezik (ennek a könyvnek a vége felé haladva), hogy ezt a viccet egy angyal követte el? Én nem.

Csakhogy van ennél komolyabb érvem is amellett, hogy az őrök magát Jézust látták. Van itt ugyanis néhány elvi probléma. Az első az, hogy ugyan minek kellett volna elhengeríteni a követ a sír elől, amikor Jézus ott jelent meg, ahol akart? Erről még részletesen lesz szó. A másik kérdés pedig ez: ha Jézus azt akarta volna, hogy mindenki tudomást szerezzen a feltámadásáról, akkor arra megtalálta volna a megoldást. Ám ő csak Mária Magdolnának jelent meg, s aztán később is csak a tanítványoknak. Nem hagyott semmilyen bizonyítékot, mert nem azt akarta, hogy mindenki biztosan tudja: feltámadt, hanem azt, hogy a tisztaszívűek elhiggyék a csodát, méghozzá azoknak az embereknek a beszámolói alapján, akiket a legtöbben lenéztek. Azt pedig különösen nem akarta, hogy a pogányok terjesszék a zsidók között: feltámadt a Messiásotok. Ám az őröket el kellett távolítania. Tehát az volt az egyetlen megoldás, hogy kísértetnek adta ki magát.

Mindez összefügg azzal, hogy milyen bizonyítékot látott János apostol, amikor benézett a sírba. Azt írja, hogy látta a gyolcsot, amibe Jézus testét begöngyölték, és látta az arcát fedő kendőt, külön, más helyen, szépen összehajtva. A Torinói Lepel hívei azt mondják, hogy János szövegét rosszul fordították le. Szerintük a helyes fordítás így hangzik: "(meglátta) a kendőt, mely a fején volt. Ez nem a leplekkel feküdt el simán, hanem ellenkezőleg, összetekerve, az eredeti helyén" (Víz). Ám ez a magyarázat nem meggyőző. Egyrészt nem tartom hihetőnek - bár görög tudásom nulla -, hogy egy mondat jelentheti önmaga ellenkezőjét: a "más helyen" hogy jelentené azt, hogy "ugyanott"? Másrészt azonban a szűkszavú leírásból kiderül, hogy János látta a kendőt. Márpedig ha a kendő benne volt a lepelben, nem láthatta volna, és nem tudta volna megkülönböztetni a kendő kidudorodásait a lepedő saját gyűrődéseitől.

És itt van a kutya elásva. Ha ugyanis Jézust egy lepedőbe takarták be, amit összekötöttek a nyakánál, a derekán és a lábánál, annak helyzetéből nem következett volna, hogy a benne lévő ember csodás módon szabadult ki. Pecsét ugyanis nem volt rajta, márpedig egy lepedőt úgy összekötni, - miután kivették belőle a halottat -, hogy az azt a benyomást keltse, mintha ki se bontották volna, nem nehéz feladat. Ám ha Jézust egy fásliszerű anyagba pólyálták be, ahogy szokás volt, a feladat megoldhatatlan. A levegőt nem lehet körültekerni. Ezt erősíti meg Jánosnak az a kijelentése, hogy a Jézus arcát fedő kendő külön volt, más helyen.

Mindkét kijelentés fontos a csoda szempontjából. Ám akik csak materialista módon tudják elképzelni a csodákat is, azért nem fogadják el ezt a magyarázatot, mert ezek szerint a Jézus arcát fedő kendőnek is "át kellett volna hatolnia" a pólyán, amibe a testet göngyölték. Csakhogy elfelejtik, hogy Jézus semmiképp sem lehetett meztelen, amikor feltámadt, szerintük is volt rajta legalább egy ágyékkötő. Én pedig biztos vagyok benne, hogy ruha volt rajta, ugyanis abban a korban még a félmeztelenség is illetlen dolog volt. Viszont, ha a ruhája "át tudott hatolni" a leplen, az arcát fedő kendő miért ne?

Na persze szó sincs áthatolásról. Amikor Jézus még aznap este megjelenik a tanítványainak, akik pedig a főpapoktól való félelmükben bezárták az ajtót, nem azt olvashatjuk, hogy Jézus áthatolt az ajtón, hanem azt, hogy megjelent. A kettő között óriási a különbség. Jézus feltámadása természetfeletti esemény. Butaság lenne a természetes korlátok rejtélyes kijátszására gondolni. A természetfeletti Lénynek nem kell áthatolnia az anyagon, amikor fölötte áll mindennek, ami természetes. Éppen ez a természetes benne. Jézus - ahogy Nikodémusnak mondta, amikor a szélről beszélt - bármikor megjelenhetett bárhol, talán egyszerre több helyen is. Ehhez nem kellett áthatolnia az anyagon, vagy a téren. Másik dimenzió, mondják a mai okosok, de persze fogalmuk sincs arról, hogy ez mit jelent. Nem is lehet, hiszen ezt eddig ember nem tapasztalta meg. De ha Jézus csodáját nézzük, az a sejtésünk támad, hogy az az igazi dimenzió, és a mienk a virtuális.

Ahhoz azonban, hogy teljesen megértsük, mit láthattak Jánosék a barlangban, segítségül kell hívnunk azt a szemtanút, aki mind a mai napig életben van. Magát Jézust. Jézus, ahogy mondta, saját erejéből támadt föl. Van hatalmam arra, hogy odaadjam, és van hatalmam arra, hogy visszavegyem (Jn. 10.18.) mondja a saját életéről. Nem angyalok támasztották tehát fel, holott a szinoptikusok - és Pál apostol - leírásából ez az olvasat kínálkozik. Ők úgy gondolták, hogy az Atya támasztotta föl, angyalok segítségével.

Mit tudunk Jézus természetfeletti hatalmáról? A gyógyítások kérdését itt nem vizsgálom. Van azonban néhány rendkívüli jelenség azokon kívül is. Láttuk, amikor Jézus a viharosan hullámzó tó fölött lebegett, ahogy Márk írja, a negyedik őrváltás ideje volt, vagyis tökéletesen sötét, hiszen az őrségváltás hajnali három óra körül történt. Feltehetően felhős éjszaka volt, hiszen viharos szél fújt, bár a Hold akkor, Húsvét után kábé tíz nappal amúgy sem volt látható. Jézust azonban viszonylag messziről meglátták, mert Márk azt írja, el akarta kerülni őket. Ráadásul Péter elindult felé a vizen, tehát jó néhány méter távolságra kellett lennie a csónaktól. Vagyis ebben a hátborzongató jelenetben fel kell tételeznünk, hogy Jézus teste valamiképpen világított, ha nem is túl erősen, de annyira mindesetre, ahogy azt a szellemekről képzelték.

A következő eset a Színeváltozás csodája. Itt nem csak Jézus arca és teste világított, (azt, hogy világított, a Mózessel fennálló párhuzam mutatja), hanem a ruhája is. Úgy tűnik tehát, hogy amikor Jézus természetfölötti alakban, vagyis igazi mivoltában jelent meg, azt mindig rendkívüli fényjelenség kísérte.

Még egy nevezetes eset van, amit szemügyre kell vennünk, Lázár feltámasztásának esete. Mint láttuk, Jézus bekiáltott a barlangba, és a halott megjelent a barlang bejáratánál, összekötött lábbal. Feltehetően az egész halott be volt takarva, úgy, ahogy eltemették. Ráadásul maga Lázár teljesen tétlen volt, hiszen tetőtől talpig bepólyálva nem csak mozogni nem tudott, de nem is láthatta, merre kellene mennie. Vagyis Jézus a puszta akaratával irányította a testét. Tehát Lázár nem "közlekedett" lebegve a sötét barlangban, hanem megjelent a sír bejáratánál. Jézus felszólítása: oldják el gyorsan, hogy tudjon járni, azt jelentette, hogy oldják ki a pólyáját, hogy ne essen el.

Mindezekből Jézus feltámadására a következő következtetések adódnak. Jézus képes volt arra, hogy testét természetfeletti (isteni, üdvözült) állapotba hozza, tetszése szerint. Ebben az állapotában bármikor, bárhol megjelenhetett, és ehhez nem volt szüksége ahhoz, hogy áthatoljon bármilyen anyagon. A tér pontjai számára nem valamiféle börtönt, hanem játékteret jelentettek. Tehát amikor feltámadt, fogta magát, és anélkül, hogy áthatolt volna az anyagon, amibe tették, megjelent azon kívül. Ez biztosan fényjelenséggel járt, aminek maradhatott nyoma. A kérdés csak az, hogy volt-e kendő az arcán, amit külön máshova tett, vagy sem. Mint láttuk, ruha biztosan volt rajta, ami természetes összhangban együtt mozgott vele. Ezek szerint valószínűleg azt sem vette észre, hogy az arcán rajta maradt a kendő. Amikor megérezte, levette, összehajtotta, és maga mellé tette.

János leírásában éppen az a meggyőző elem, hogy a kendő, ami bent volt a lepelben, most kívül van rajta, holott a lepel nincs kibontva. Ez volt az, amiből egy pillanat alatt megértette, hogy Jézus feltámadt. Mivel azonban ez a csoda felfoghatatlan volt, ráadásul amint elmozdították a lepleket, meg is szűnt, János nem beszélt róla, egészen addig, amíg a saját evangéliumát meg nem írta. Ez a bizonyíték tehát csak az ő számára létezett, de meg se kísérelte, hogy meggyőzze róla a kortársait. Emlékeznek még, mit írt Lukács? Péter mégis menten s sírhoz futott. Benézett, de csak a lepleket látta. Hazament, és igen elámult a történteken. (Lk.24,12.) A tanítványok tehát nem lettek volna képesek felfogni azt, amit János apostol első pillantásra megértett.

Ám ha már korábban annyit beszéltem az "Ötödik Evangéliumról", illendő elvarrnom ezt a szálat is. Mivel lehetetlennek tartom, hogy Jézust meztelenül tették volna sírba, ráadásul véresen és koszosan, az a kendő, amit Torinóban őriznek, nem lehet azonos azzal, amiben Jézus a sírba tették. Mint látjuk továbbá, János szavainak az az egyetlen magyarázata, ha feltételezzük, hogy Jézus testét bepólyálták.

Ettől azonban a Torinói kendő semmit nem veszít érdekességéből. Volt ugyanis egy olyan vászon, amibe Jézust véresen fektették bele, és amely megőrizhette a test képét, a vérnyomokkal együtt. Amikor ugyanis az Urat levették a keresztről, egészen biztosan betakarták. Ráfektették egy hosszú vászonra, azt visszahajtották rá, és azzal együtt vitték a sírhoz. Soha nem volt ugyanis illendő dolog egy halottat - főleg olyan halottat, akikről rokonai, ismerősei gondoskodtak - meztelenül, koszosan, sebekkel csúfítva közszemlére kitenni. Hiába csak negyven méterre volt a sír, nyilván bőven akadtak bámészkodók. A lepel a szállítást is megkönnyítette. Ezen a vásznon tehát látható lehet vér, kosz, és izzadtság. Ráadásul Jézus teste még nem hűlt ki, amikor betették ebbe a lepelbe. A kereszten szenvedő embereknek ugyanis nagyon magas, 40, 42 fokos lázuk van. Miután erősen sütött a nap, méghozzá nyugatról, vagyis semmilyen árnyék nem takarhatta el a halottat, és alighanem a levegő is meleg volt, a holttest még nem hűlhetett le teljesen, amikor levették a keresztről. Így mindaz, amit az imént említettem, jobban beleívódhatott a vászonba.

Ez tehát megmagyarázza a véres, kivégzett test látványát őrző képet. De nem magyarázza meg magát az emberi alakot a képen. Ám ez olyan kérdés, amivel egyelőre kár behatóbban foglalkozni. Ugyanis ha ebben támadt volna fel, akkor se tudnánk megmagyarázni a dolgot.

Mivel Jézus a feltámadáskor nyilvánvalóan világított, lehetségesnek tartom, hogy valamiféle kép keletkezett azokon az anyagokon, amelyek akkor takarták. Elsősorban a ruháján és az arcát fedő kendőn. Azt, hogy Jézus rejtélyes képmását, vagyis a Vera Icon-t már az ókorban is tisztelték, hitelesnek tartom. Csak van egy kis probléma. Ha Jézus teste fényt bocsájtott ki, abból még nem feltétlenül jött létre kép. Főleg nem olyan, amely kifejezetten szemből ábrázolja. Hiszen a fénynek minden irányban kellett volna terjednie, erre mutat a Színeváltozás csodája. Próbálják ki a Nap sugaraival. Csak akkor tudják előállítani a Nap képét (az is minden irányban bocsájt ki fényt), ha valamilyen optikai eszközzel fókuszálják. Lehetséges azonban, hogy Jézus koherens fényt, vagyis lézert sugárzott. Ám ekkor sem keletkezik látható kép, "csak" hologram.

Csakhogy a Torinói Lepel éppen azáltal bizonyítja Jézus Krisztus halotti leplének létét, ha feltételezzük, hogy hamisítvány. Pontosabban másolat. Ha ugyanis nem lett volna egy minta, amiről készült, egészen biztosan nem így nézne ki.

Jól mutatja ezt az oldalseb helye. Az evangéliumok leírásából ugyanis senkinek nem jutna eszébe, hogy Jézust jobboldalon szúrták szíven. A Leplen pedig ez látszik, ráadásul úgy, ahogy az anatómiailag elképzelhetetlen. A kép ugyanis szemből mutatja a testet, s a jobb mell alatt látható a seb. Ha Jézus szívét jobboldalról szúrták át, akkor a sebnek majdnem a jobb kar által takart helyen kellene lennie. Különben sem valószínű, hogy jobb oldalról szúrták volna szíven, hiszen sokkal egyszerűbb volt a szívet a bal mell alatt eltalálni, mint átszúrni az egész mellkast, a bordákon keresztül, ami esetleg azzal járt volna, hogy a lándzsa beszorul. Ráadásul, ha magunk elé képzeljük a jelenetet, a lovasnak gyakorlatilag a kereszt szára alá kellett volna beállnia, és lehajolva szúrnia. Ennél nyakatekertebb megoldást nehezen lehet elképzelni (ettől még előfordulhatott). Kellett tehát lennie egy eredeti lenyomatnak, amely a baloldalon átszúrt Jézust mutatta. Egyetlen "hamisítónak" sem jutott volna eszébe jobboldalra festeni az oldalsebet. Márpedig ez az ábrázolás eléggé elterjedtnek tekinthető, számos koraközépkori oltárkép őrzi ennek emlékét.

Ugyanígy tanúsítják a minta létét a vérfoltok alakjai, az utcai piszok, vagy a test arányai, ez utóbbi ugyanis aligha lehetne anatómiailag ennyire hiteles, ha nem "minta után" készült volna, nézzék csak meg a korabeli festményeket, vagy szobrokat. Vannak azonban a Torinói Leplen olyan foltok, amelyek ezzel az elmélettel nem magyarázhatók. Ott van a már említett pénzérme, amit a halott szemére tettek. Ennek a nyoma akkor sem maradhatott volna a vásznon, ha Jézus feltámadás közben hagyta volna rajta különleges képmását az anyagon. Hiszen a fémdarabot nem világíthatta át! Ez esetben ugyanis mindkét felének látszania kéne. Aztán ott vannak még azok a különböző latin szöveg, vagy betű töredékek, amelyek nem keletkezhettek a középkorban. Sem a tartalmuk, sem a kalligráfiájuk miatt. Ez rendben van, arra mutat, hogy volt egy eredeti minta, ami után a másolat készült. De hogy vették volna észre ezeket a foltokat a másolók, amikor a huszadik századi tudósok is csak különleges eljárással tudták felfedezni őket?

A Torinói Lepelre tehát nincs végső magyarázat. A magam részéről azonban majdnem biztosra veszem, hogy Jézus nem abban támadt fel. Ha ugyanis a Torinói Lepel eredeti, akkor sem a feltámadás, hanem "csupán" a temetés nyomát őrzi. (Fájó szívvel gondolok arra, mi van akkor, ha annál a bizonyos besanconi tűzvésznél az eredeti lepelről hitték azt, hogy ócska másolat? Hiszen ezerkétszáz évnyi hányattatás után nagyon rossz állapotban lehetett.)

Jézus feltámadását nem lehet egy múzeumi tárgy segítségével igazolni. De mi lenne, ha lehetne? Úgy érzem, erre a kérdésre már válaszoltam ebben a könyvben. Álljon itt mégis válaszként a legfontosabb tanú üzenete:

Tudományos bizonyíték tehát nincs Jézus feltámadására, ám van itt még egy elvarratlan szál. János, mint láttuk, azt írta, hogy: Eddig ugyanis nem értették az írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból. (Jn. )

Csakhogy ilyen szöveg nincs az Ószövetségben. Mint láttuk, Illés prófétának volt egy látomása arról, hogyan tudja Isten feltámasztani a száraz csontokat, és Ézsajás is ír a feltámadásról, de nála ez egész Izraelre vonatkozik:

Egyedül (tudomásom szerint) az a szöveg utal a Messiás feltámadására, amit már idéztem korábban:

Ez a jövendölés azonban nem mindenestül vonatkoztatható Jézusra, mint arról már volt szó. Valószínű azonban, hogy éppen ez magyarázza János szavait: eddig ugyanis nem értették az Írást.

Már csak az a kérdés, hogy mikor támadt fel Jézus. Az ugyanis világos, hogy az asszonyok, a tanítványok vasárnap hajnalnál előbb nem mentek a sírhoz, tehát nem tudhatták meg a feltámadást. Az is tény, hogy az őrség is vasárnap menekült el, és lehetséges, hogy szombat este a főpapok mégis ellenőrizték a holttestet. De vajon biztos az, hogy Jézus nem támadt fel szombat éjjel titokban, hogy kedvére barangoljon? Jó, tudom, szemtelen kérdés. De miért ne? Ahogy szeretett a vizen járni, vagy kenyeret szaporítani, miért ne akart volna láthatatlanul kóborolni ide-oda, s belesni a tanítványokhoz, anyjához, körülnézni Indiában, ahol soha nem járt, - ellentétben egyes legendákkal -, vagy éppen az ősmagyarok őseihez? Hiszen láttuk, hogy amikor Mária Magdolna találkozott vele, éppen visszafelé jött.

Van még egy kérdés, amiről a könyv elején azt mondtam, hogy majd csak később foglalkozom vele. Jézus első csodája ugyanis nem a Kánai menyegzőn történt borszaporítás volt, hanem a megszületése. Jézusnak, mint láttuk, nem kellett "áthatolnia" az anyagon, hogy ott jelenjen meg, ahol akart. Ezt a következő fejezet csodái is bőségesen alátámasztják majd. Ebből azonban az is adódik, hogy nem volt szüksége szülőcsatornára sem, amikor világra jött. Ezt a gondolatot már Aquinoi Szent Tamás is megfogalmazta. Jézus tehát, amikor megszületett nem "hatolt át" semmilyen zárt kapun, nem kell feltételeznünk sem császármetszést sem egyéb furcsaságokat.

Nem szabad azonban megfeledkeznünk a "hétköznapi" dolgokról. Jézus születését ugyan titokban kellett tartani, csakhogy egy szüléshez már akkor is hívtak bábaasszonyt. Ám ha bába segített volna Máriának, szegény teremtés nagyon megdöbbent volna, ha csodának lesz tanúja. Arra gyanakszom tehát, hogy Jézus szándékosan megelőzte az egészet, és magától világra jött, amikor csak az anyja látta. Hogyan lehetséges ez, hiszen akkor még csak egy "magatehetetlen csecsemő" volt?

A kézenfekvő válasz az, hogy sehogy. Elvégre a szülés során nem csak a magzat jön világra. Mint azonban arról már volt szó, Jézus nem szeretett "meztelenül járni". Ha képes volt arra, hogy ruhástul jelenjen meg tetszése szerinti helyeken, nyilván arról is gondoskodott, hogy a szülés "végeredménye" előírásszerű legyen. Ezért írja az evangélista azt, hogy Mária megszülte gyermekét, mert a gyereksírásra felébredő, vagy odaérkező szemtanúk nyilván mindent rendben találtak. Csak Mária tudta a titkot, de ő már fel volt készülve arra, hogy vele bármi megeshet.

Csak hát az ember úgy érzi, hogy Jézus, mint csecsemő ezt nem vihette végbe, még ha ő maga volt is az Ige, amely testté lett. Túlságosan hihetetlen az a gondolat, hogy miközben "öntudatlan" magzatként élt anyjában, Mindenható Úrként gondoskodott a saját megszületésének természetes következményeiről. Tudom, ez a kérdés botrányos. Egy hívő számára azért, mert károsnak tűnik ilyen intim részletek firtatása, hiszen a hitetlenek csak gúnyolódni fognak rajta, a hihetetlenek számára meg azért, mert nem szép dolog annyira "hülyének" nézni valakit, hogy egy ekkora képtelenséget elhiggyen.

Csakhogy a magzatok öntudatáról a mai tudománynak semmilyen képe nincs. Egyesek feltétezik, hogy a magzat is álmodik, márpedig akkor van valamilyen tudata is. Az pedig egészen biztos, hogy a magzat reagál olyan ingerekre, amelyek az anya testén kívülről érik (hang, hőmérséklet, érintés), tehát bizonyos értelemben "kommunikál". A anya és a magzat viszonya tehát egyáltalán nem biztos, hogy csak egyirányú kapcsolat.

Ez persze nem magyarázza meg a csodát. De ha egy "közönséges" emberi magzatban is van valamilyen szintű tudat, akkor Isten Fiában is lehet. Ettől még nem biztos, hogy Ő maga intézte a dolgokat, ám a Szentírás azt írja az Igéről, hogy egyszer már megszületett, a Teremtés előtt. Vagyis Jézus születését valószínűleg az Atya intézte. Ezt írja a már idézett szentírási szöveg:

Ám ha mindezt mégis maga Jézus vitte végbe, akkor az ember kénytelen elismerni, hogy tényleg bármit megtehetett. Ha tehát valamit nem tett meg, akkor azt nem is akarta.

Az evangéliumok beszámolói szerint Jézus, halála után többször megjelent tanítványai előtt. A négy evangélium beszámolója nem egyezik meg pontosan, ám a részletekből össze lehet állítani az egész történetet, mivel a beszámolók egész jól alátámasztják egymást. Bonyolítja azonban a problémát, hogy az Apostolok Cselekedeteiben, sőt Pál apostol leveleiben is szerepelnek erre vonatkozó adatok, amelyek még jelentősebb eltéréseket mutatnak, ám az ellentmondások nagy része végül is feloldható. De nem mind.

Lássuk most először az evangéliumok leírásait.

Kezdjük azzal, hogy Márk evangéliuma megerősíti, hogy feltámadása után Jézus Mária Magdolnával találkozott először.

Márk, közvetve azt is megerősíti, hogy Jézus akkor csak Mária Magdolnának jelent meg. Azt olvashatjuk ugyanis, hogy Mária Magdolna vitte meg a hírt a tanítványoknak, ám azok nem hittek neki. Mint láttuk, Lukács is azt írta, hogy a tanítványok nem hittek az asszonyoknak. Tehát valószínűleg tényleg úgy történt a dolog, ahogy azt az előző fejezetben írtam.

A második megjelenésről egyedül Lukács számol be az evangélisták közül:

Még abban az órában útra keltek (az emmauszi tanítványok), és visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet, és társaikat. Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. (Lk. 24,33-34.)

A második tehát, akinek Jézus megjelent, Simon Péter volt. A fenti idézet azért is fontos, mert azt mondja, hogy az apostolok nem voltak egyedül, voltak "társaik". Valószínűleg nem az asszonyokra gondolnak, hanem azokra az emberekre, akik elkísérték Jézust utolsó jeruzsálemi útjára.

A harmadik megjelenés azon a bizonyos emmauszi úton történt. Erről a találkozásról Márk és Lukács számolnak be. Márk röviden, Lukács azonban egészen szívbemarkolóan. Jézus itt idegennek adja ki magát, aki mit sem tud az apostolok szomorúságának okáról. Erre Kleofás így szólt:

Az "idegen" szó természetesen csak annyit jelent, hogy Jézust zarándoknak nézték, aki nem Jeruzsálemben, sőt nem is a Szentföldön lakik. Lukács és Márk is hangsúlyozza, hogy nem ismertek rá. Azt nem tudjuk, milyen álcázást használt ekkor Jézus, de elég jól sikerült, mert egészen vacsoráig nem ismertek rá. Pedig mindent elmondtak neki, ami a Mesterrel történt, ő pedig válaszképpen részletesen ismertette a próféták jövendöléseit, amik a Messiásra vonatkoznak. Itt mondja ki Jézus először (talán egyetlen alkalommal), hogy ő a megígért Messiás. Jellemző, amit a két tanítvány mond Jézusról:

A tanítványok tehát prófétának nevezik Jézust, de elárulják, hogy Messiásként gondoltak rá, mert azt remélték, hogy megváltja Izraelt.

Lukács meg is nevezi az egyik tanítványt: Kleofás. Nincs okunk feltételezni, hogy ez a Kleofás ne lenne azonos Szent József testvérével, aki Jézus két unokatestvérének az apja volt. Márpedig ő gyerekkorában is látta Jézust, és akkor is, amikor megkeresztelkedése után Kánába ment. S az is egészen biztos, hogy Jézust ekkor már egész rokonsága követte, hiszen korábban is szó volt róla, hogy amikor utoljára elindult Jeruzsálembe, mindenki azt hitte, most következik a Messiás uralmának korszaka. Rendkívül jól kellett magát álcáznia Jézusnak, hogy még Kleofás se ismerjen rá. Persze neki ez nem lehetett nehéz.

Amikor Emmauszban betérnek egy házba vacsorázni, Jézus megáldja és megtöri a kenyeret. Erről ismerik fel. De Jézus eltűnt a szemük elől. (Lk.24,31.)

Ez a csodálatos eltűnés már megelőlegezi azt, ami nem sokkal később történt. Az emmauszi tanítványok (akik feltehetően nem ott laktak), sietve visszatérnek az apostolokhoz és társaikhoz, ahogy arról korábban volt szó. Oda mennek, ahol az utolsó vacsorát költötték el. Ebből arra lehet következtetni, hogy Kleofás is ott volt az utolsó vacsorán, sőt valószínűleg még sokan mások is, gondolok itt például Lázárra. Lehet persze, hogy nem voltak mindannyian egy teremben, hiszen az evangéliumok emeletes házról beszélnek.

Amikor együtt vannak a tanítványok, Jézus megjelenik köztük, bár az ajtót bezárták, mert féltek, hogy őket is elfogják, ahogy János írja. Erről a megjelenésről Márk, Lukács és János ír. Márk szűkszavúan intézi el a dolgot, mint akinek sietnie kell, Lukács és János már részletesebb beszámolót adnak.

Ezután nyolc nappal Jézus újra megjelenik ugyanabban a teremben, amikor a tanítványok megint együtt vannak, de akkor már a hitetlennek nevezett Tamás is ott van. Erről a találkozóról csak János ír.

Majd megjelenik az apostoloknak Galileában is. Erről a találkozóról is János számol be egyedül, ám Máté is megerősíti.

Ez eddig hat megjelenés. Volt azonban még egy hetedik is. Amikor a tanítványok szeme láttára felemelkedett az égbe. Máté és János erről az esetről nem beszélnek. Márk és Lukács pedig ahhoz az esethez kapcsolják, amikor Jézus egyszer megint a zárt, emeleti teremben jelent meg a tanítványoknak. Lukács azt írja, hogy az után az eset után kivezette tanítványait Betánia közelébe, és a szemük láttára égbe szállt. Csakhogy Lukács némileg másképp fogalmaz, amikor elmeséli ugyanezt az esetet az Apostolok Cselekedeteiben. Viszont kiegészíti az eddigieket egy fontos adattal:

Vagyis Lukács szerint Jézus feltámadása után negyven nap múlva ment föl a Mennybe. Ez volt a hetedik megjelenés. Legalábbis, az evangéliumok szerzői szerint.

A negyven nap természetesen megint jelképes. Jézus negyven napig böjtölt a pusztában, mielőtt a világ elé lépett, de maga Mózes is negyven napos böjtöt tartott, amikor Istennel találkozott. Jézus ugyan nem böjtölt ez alatt az utolsó negyven nap alatt, hiszen hogy bebizonyítsa tanítványainak, nem kísértet, többször is együtt evett velük. Az azonban világos, hogy nem volt szüksége evésre.

És arról sincs szó, hogy bort ivott volna. Az utolsó vacsorán ugyanis megfogadta, hogy addig nem iszik a szőlő terméséből, amíg újra vissza nem jön, mint Messiás.

Valóban hét megjelenés volt? Az első négy megjelenés biztos: Mária Magdolna, Simon Péter, az emmauszi tanítványok, és az apostolok, a feltámadás napján este, az utolsó vacsora termében. Ezek tehát mind egy napra estek. János szerint ezután nyolc nappal ismét megjelent abban a teremben. Majd hatodszor megjelent a Genezáret partján. Erről azonban azt írja János, hogy ez volt Jézus harmadik megjelenése. János szövegét azonban úgy is lehet érteni, hogy harmadszor jelent meg az apostolok előtt. Így már beleillik a sorba. Ezután pedig ismét Jeruzsálemben jelenik meg, feltehetően ugyanott, ahol feltámadása napjának estéjén, itt megint együtt evett a tanítványaival, majd kivezette őket Betánia felé, és az Olajfák hegyén, - amelynek lábánál feküdt a kis falu -, az égbe emelkedett. Ezek szerint - úgy tűnik - Jézus utoljára is jelképeket használt.

Ebből az is következik, hogy Jézus megváltói munkája nem akkor kezdődött, amikor felvette a keresztséget a Jordán vizében, hanem amikor a negyven napos böjttel felkészült küldetésére. Feltehető tehát, hogy az az első böjt valamikor Pünkösd környékére esett. Ennek a napnak azért van szimbolikus jelentősége, mert ez a Szövetségkötés ünnepe. De erről majd egy kicsit később.

Jézus tehát negyven még napig élt a földön halála után, és ez alatt hétszer jelent meg tanítványai, vagy követői előtt. Ám János azt írja, hogy sok más csodát is tett, amiket nem írtak le. Sajnos ezekről mi nem tudunk. Talán azt az egyet kivéve, amit már idéztem, hogy a papok egy bizonyos Húsvét alkalmával, negyven évvel Jeruzsálem lerombolása előtt, nyitva találták a Templom kapuját, amit este bezártak. Nem lehet nem gondolni arra, hogy ezt a tréfát is Jézus követte el. Különösen akkor, ha megértjük a jelentését: Isten kinyitotta a kaput mindenki számára. Abból, hogy ezt az esetet negyven évvel Jeruzsálem pusztulása előttre teszik, nem következik, hogy valóban i.sz. 30-ban történt. A negyven év ugyanis olyan kerek szám, amivel általában egy nemzedéket szoktak jelölni. Arról azonban, hogy hány évet is számoltak egy nemzedéknek, nincs biztos tudásunk. Lehetséges, hogy voltak, akik - mint láttuk - 35 évet számoltak egy emberöltőnek. Azok pedig, akik a fenti esemény leírását az utókorra hagyták, jóval az események után írták le, tehát nem lehetett pontos tudásuk a kapu kinyitásának dátumáról.

A Templom kapujának kinyitása tehát szintén egy "megjelenés" volt, anélkül, hogy magát Jézust látták volna.

Most nézzük a többit.

Mint láttuk, rögtön az első napon négyszer mutatta meg magát, először Mária Magdolnának, aztán Simon Péternek, az emmauszi tanítványoknak, és végül az apostoloknak (Tamást kivéve). Ebből három teljesen érthető, Mária Magdolna, Simon Péter és az apostolok voltak Jézus legfontosabb tanítványai. De miért mutatta meg magát Kleofásnak?

Azt a magyarázatot nyugodtan elvethetjük, hogy véletlenül Emmausz környékén járt. Ugyanis semmit nem csinált véletlenül, és mindig ott járt, ahol akart, különösen feltámadása után. Miért volt neki fontos pont Kleofás, aki nem is volt apostol? Mert a rokona volt?

Nos, az evangéliumok nem írják, hogy direkt Kleofással akart találkozni. Ezek szerint talán a másik tanítvány volt a fontosabb? Ám őt még csak néven se nevezik! Kleofást is csak azért említik név szerint, mert ő csodálkozott hangosan a "jövevény" tudatlanságán. Ki lehetett akkor az a személy, aki miatt ott megjelent Jézus?

A válasz szerintem egészen biztos, ám mivel az evangéliumok etekintetben végképp nem adnak semmilyen közelebbi fogódzót, be kell látnom, hogy ez is csak ábrándozás. Induljunk ki abból, hogy Kleofás rokona volt Jézusnak. Valószínű, hogy akikkel együtt ment, azok is a rokonai voltak. Na most, bár Márk és Lukács csak két tanítványról beszél, viszont azt már megszokhattuk az evangéliumok szerzőitől, hogy csak akkor beszélnek a nőkről, ha feltétlenül muszáj. Kleofás mellett tehát lehettek ott nők is.

Nem furcsa, hogy Jézus anyját meg sem említik, amikor a fia temetéséről, vagy a vasárnapi feltámadásról beszámolnak? Sajnos nem, Jézusnak anyjához való viszonyát ugyanis a szinoptikusok úgy állítják be, mintha rideg, vagy éppen haragos viszony lett volna köztük. János evangéliumából sejthetjük csupán, hogy ez nem így volt. A kereszten függő Jézus legkedvesebb tanítványára bízta anyját, akinek nem volt több gyermeke, tehát nem volt senkije, aki gondoskodott volna róla.

Jézus minden híresztelés ellenére szerette az anyját. Lehetségesnek tartják, hogy miután feltámadt, nem akarta megosztani az örömöt anyjával is? Én nem. Az is megerősít ebben a véleményemben, hogy a találkozóra direkt olyan helyet keresett, ahol nem voltak jelen sem a nagyképű apostolok, sem az igen áldozatkész Johanna és Szalóme. Egyedül akart lenni anyjával, pontosabban olyan társaságban, ahol csak rokonok voltak jelen. Ez magyarázza azt is, hogy sokáig volt köztük. Együtt mentek egészen Emmauszig. Vessenek meg érte, de én úgy képzelem, hogy míg Jézus a szomorú férfiaknak magyarázta Isten titkait, anyjának már régen elárulta magát, ha Mária nem ismert volna rá azonnal. Egymás mellett mentek, s míg a Mester a tanítványait oktatta, anyja boldogan hallgatta a hangját, és kivételesen az örömtől sírva lépkedett mellette. Ezt a titkot azonban nem kötötték senkinek az orrára. Arra, hogy itt Jézus a rokonai előtt jelent meg inkognitóban, Pál apostolnak egy megjegyzése is bizonyíték lehet, amint arról mindjárt lesz szó.

Az emmauszi tanítványok esetéhez kapcsolódik ugyanis Jézusnak még egy megjelenése, amiről egyedül Pál apostol számol be. Pálnak azonban külön is megjelent, a Damaszkusz felé vezető úton. Ekkor lett a Jézus követőit elszántan üldöző Saulból az Úr legnagyobb hatású tanítványa. Ugyanis a legtöbb adat az apostolok közül Pálról maradt fenn, az Apostolok Cselekedetei című könyv nagyobbik része az ő tevékenységét meséli el, és tőle maradt fent a legtöbb levél is. Ráadásul ezek a levelek a legkorábbi írások, amelyek Jézus tanítványaitól születtek, mármint azok közül, amelyeket ismerünk. Persze hozzánk csak későbbi másolatok formájában jutottak el, de ez így van Platon, Josephus Flavius, vagy Julis Caesar írásaival is (stb.), amelyek hitelességében senki nem szokott kételkedni. Semmi okunk sincs tehát kétségbe vonni Pál apostol szavait, amelyek azért is értékesek, mert olyan ember szemén keresztül mutatják az eseményeket, aki megtérése előtt "igaz izraelita", vagyis tanult farizeus volt, a híres Gamáliél rabbi tanítványa.

Pál azt írja a megtéréséhez kapcsoló megjelenésről - amit különben Lukács mesél el -, hogy ez is Jézus valóságos megjelenése volt, nem puszta látomás. Pál kísérői ugyan nem látták a Mestert, de valamilyen hangot hallottak. Pálnak egyébként még egyszer megjelenik Jézus, az Apostolok Cselekedetei szerint, méghozzá jóval később, mielőtt Rómába viszik:

Nos, visszatérve az emmauszi tanítványok esetére, Pál beszámolója Jézus megjelenéseiről nagyon érdekes kiegészítést tartalmaz az evangéliumokhoz képest.

Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. (1Kor. 15,5-8.)

Pál tehát másképp mondja el Jézus megjelenéseit, mint az evangéliumok. Na de ki lehetett az az ötszáz tanítvány, akiket Pál említ, s akik közül a levél írásakor még sokan éltek? És mikor történhetett az eset? Ötszáz tanítvány feltűnően sok lenne abban az időszakban, közvetlenül Jézus kivégzése után, hiszen az apostolok sem mertek mutatkozni a nép, és főleg a hatóságok előtt. Ekkora gyülekezet előtt tehát biztosan nem Jeruzsálemben jelent meg. Feltételezhetnénk, hogy ez a megjelenés már azután történt, hogy a gyülekezetek száma és létszáma, - főleg Pál térítése nyomán - rohamosan növekedett. Ám a felsorolás sorrendje ezt nem engedi meg, hiszen még csak ezután jelenik majd meg az összes apostolnak, és főleg magának Pálnak, aki utoljára találkozik vele az apostolok közül.

Pál leírását persze lehet kételkedéssel olvasni. Csakhogy van egy apróság, ami ugyan belemagyarázásnak fog tűnni, de váratlanul megerősíti mindazt, amit fent írtam. A sorrend ugyanis nagyjából az, amit láttunk: az első Péter (Pál se sokat törődött a nőkkel, Mária Magdolnát nem említi meg), a második a több mint ötszáz tanítvány, majd következik a tizenegy apostol az Utolsó Vacsora termében. Igaz, Pál kissé pontatlanul tizenkettőt ír, pedig ott, mivel Júdás áruló lett, talán már meg is ölte magát, Tamás pedig nem volt jelen, csak tíz apostol lehetett. Ez az elírás azonban megint csak hitelesíti azt, amit mondok, hiszen arra mutat, hogy itt az első, vasárnap esti megjelenésről van szó. Jézus ugyanis soha nem jelent meg egyszerre tizenkét apostolnak, mert az utólag megválasztott Mátyás apostolnak már nem jelent meg, ha viszont arról a megjelenésről lenne szó, amikor már Tamás is jelen volt, talán Pál sem tévesztette volna el a számot, és tizenegyet írt volna. Azért ír tizenkét apostolt, mert ő akkor még nem volt jelen, nem volt pontos információja az esetről, és "a tizenkettő" kifejezés más akkoriban szinonimája volt az apostoloknak. De nem ez a fontos.

Pál fenti felsorolásában Jézus megjelenéseivel kapcsolatban a negyedik apostol Jakab. Na de melyik? Pál apostol egyedül a "Jézus unokatestvére" Jakabot ismerte személyesen, Zebedeus fiával sohasem találkozott. Ráadásul, amikor a levél íródott, már csak ez a Jakab élt, és ha Pál nem használ megkülönböztető jelzőt, akkor nyilván őrá gondol. Az evangéliumokban viszont nem beszélnek arról, hogy Jézus megjelent a testvérének. Vagy mégis?

Valószínű ugyanis, hogy Pál nem tudhatta pontosan a sorrendet. Hiszen a két "emmauszi tanítvány" egyike nyugodtan lehetett Jakab apostol, Jézus testvére. A másik Kleofás volt, s mint írtam, valószínű, hogy ebben a társaságban Jézus rokonai mentek Emmausz irányába. Az ötszáz tanítvány ezek szerint alighanem Emmauszban élt, vagyis pont azért ment oda a két tanítvány, hogy értesítsék őket arról, ami történt.

Emmauszt a történészek több helységgel is próbálják azonosítani. Abból indulnak ki, hogy Kleofás ott lakott. Ennek azonban nem sok a valószínűsége, ha ugyanis két Kleofás lett volna, valamelyiknek a megnevezésénél használtak volna valamilyen megkülönböztetést. Jézus rokona viszont biztosan Kánában élt. A legvalószínűbbnek azt a feltételezést tartom, hogy az a kis helység volt a szóban forgó Emmausz, amely 6 km-re feküdt Jeruzsálemtől, és i.sz. 75-től a rómaiak kolóniaként használták. Miért? Mert az ottani tanítványok létszámából az következik, hogy ez egy szerzetesi, alighanem esszénus telep lehetett, ahol olyan hívei éltek Jézusnak, akik - ellentétben más esszénusokkal - elfogadták a tanítását. Egy ilyen telepet ugyanis - miután a lakóit kiirtották a rómaiak - könnyen lehetett átalakítani katonai kolóniává.

Erre a telepre ment tehát a két tanítvány, akik közül az egyik Kleofás, Jézus "mostohaapja" volt, a másik pedig maga Jakab, aki vagy a fia volt, vagy szintén az unokaöccse volt Kleofásnak, mint Jézus. Jézus ekkor, a vacsora alkalmával jelent meg nekik (bár anyja már addig is tudta, hogy ő az). Az ötszáz tanítvány tehát itt láthatta a Mestert, - ha hiszünk Pálnak -, igaz, csak rövid időre, mert alighogy felismerték, állítólag el is tűnt.

Jézus tehát halála után negyven napig maradt a Földön, majd Pünkösd előtt körülbelül egy héttel emelkedett fel a mennybe. Igaz, János evangéliumából úgy tűnik, mintha ez nem is így történt volna, de erről majd később. A Pünkösd a keresztény hagyomány szerint az Új Egyház megalapításának ünnepe, nem azért, mert ekkor választotta ki az apostolokat, vagy ekkor tartotta a Hegyi Beszédet, hanem mert az égbe emelkedése utáni Pünkösdön küldte el az apostoloknak a Szentlelket. Csakhogy ezzel is van egy kis baj. Lukács evangélista azt írja az Apostolok Cselekedetiben, hogy az apostolok Pünkösd napján kapták meg a Szentlelket, amit Jézus halála előtt megígért nekik. De János evangéliuma ennek ellentmond.

Máté és Márk nem írnak a Szentlélek kiáradásáról, ők csak a jeleit írják le annak, hogy az apostolok megkapták a Vigasztalót. Náluk ez összefügg azzal, hogy Jézus elküldi apostolait tanítani a világot. Máté szerint Jézus Galileában mondja az apostoloknak, hogy az egész világon hirdessék Isten örömhírét. Ezzel megerősíti Jézus galileai megjelenését, amiről különben csak János ír. Ez azonban a mennybemenetel kérdésével kapcsolatos ellentmondásoknál még fontos lesz. Márk nem kapcsolja sem konkrét időponthoz, sem helyszínhez az apostolok küldését, bár nála Jézus azután mondja az erre vonatkozó szavakat, miután feltámadása napjának estéjén meglátogatta az apostolokat. Nagyon érdekes, amit ír:

Pál apostolról írja Lukács az Apostolok Cselekedeteiben, hogy egyszer megmarta egy kígyó Máltán, mégis életben maradt, erre a pogányok, akik ezt látták, istennek hitték. Erre majd visszatérünk.

Lukács, evangéliumában Jézus mennybemeneteléhez, az utolsó megjelenéshez köti a dolgot:

János viszont kerek-perec azt írja, hogy már az első este, amikor feltámadása után megjelent a tanítványainak, kiárasztotta rájuk a Szentlelket:

Márk fent idézett leírása ezt alátámasztja, hiszen amit szerinte Jézus ezen az estén mondott, pontosan a Szentlélekről szólt.

Most lássuk, hogyan írja le a Szentlélek kiáradását Lukács, az Apostolok Cselekedetiben.

Mi lehet ennek az eltérésnek az oka? Nézzék el nekem, de én hajlamos vagyok János apostolnak hinni, nem csak azért, mert szemtanú volt, hanem mert eddig rendszerint beigazolódott, hogy neki van igaza.

Csakhogy mi oka lett volna Lukácsnak kitalálni egy ilyen mesét, amely különben is túlságosan misztikus ahhoz, hogy hihető legyen? Hogyan várhatta volna, hogy higgyenek neki, ha az csak mese? Természetesen Lukács ebben a kérdésben nem dönthetett, ő csak azt írta le, amit mondtak neki. De mi lehet a háttérben?

Próbáljunk kiindulni abból, amit a Lélek kiáradásáról az Ószövetségből tudhatunk. Ugyanis, ha tetszik, ha nem, ennek is van ószövetségi előképe.

A fenti leírásban érdekes, hogy annak is megvan benne az előképe, amikor Jézusnak "árulkodnak" az apostolok, hogy vannak olyanok, akik az ő nevében ördögöt űznek, pedig nem is tartoznak a tanítványok közé, s Jézus nekik is azt mondja, hogy hagyják csak. (Lk.9,49.) De annak is, amikor az apostolokkal történik ugyanez, ott azonban másképp alakulnak a dolgok, ahogy azt az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk. (ApCsel. 19, 13-17.)

A Szentlélek kiáradásának leírásából tehát világosan kitetszik, hogy a tanítványok (Mózesnél a nép hetven választott vezetője, Jézusnál az apostolok), abból a lélekből részesültek, ami Isten Választottjában volt. Ezért tartom igaznak János beszámolóját, hogy a Szentlelket maga Jézus lehelte a tanítványaiba.

Igaz, János evangélista szövegében is olvashatjuk, hogy Jézus megígérte, miután felment Atyjához, megkéri, hogy küldje az apostoloknak az Igazság Lelkét, a Vigasztalót, hogy megerősítse őket. Egy helyen Szentléleknek is nevezi ebben az összefüggésben azt, akit majd elküld. De ebben a hosszú beszédben is mondja, hogy:

- (az Igazság Lelke) Megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek. (Jn.6,14.)

Tehát a Szentlélek ugyanaz, mint ami Jézusban is benne van. A kétféle beszámoló közötti ellentmondás feloldására két magyarázat kínálkozik. Vagy két külön Lélekről, illetve a Lélek két külön átadásáról van szó, vagy Jézus nem egészen azt mondta, amit ma olvashatunk. Ez utóbbi nem valószínű. Nem látok semmilyen okot arra, hogy akár Lukács, akár János kitaláljon egy mesét a Szentlélek átadásáról. Az első lehetőséget támasztja alá az a különbség is, hogy Jézus a Jánosnál közölt beszédben nem beszél arról, hogy az apostolokat az Igazság Lelke segíti majd a prédikálásban, viszont amikor a Szentlelket átadja leheletével, kifejezetten elküldi őket a világba, hogy hirdessék az Örömhírt. Ezt Márk is Jézus első megjelenésénél mondja el. Az Igazság Lelke viszont - amiről János szerint Jézus még az Utolsó Vacsorán beszélt - maga fogja meggyőzni a világot, maga fog tanúságot tenni Jézus mellett, az apostoloktól függetlenül, hiszen Jézus ezt mondja:

Lukács leírása tehát nem a Szentlélekre vonatkozik. Felmerül a gyanú, hogy "kegyes" csalás történt. Amikor a többiek elmesélték Lukácsnak a Szentlélek kiáradását, azt mondták neki, hogy Jézus "odaátról" küldte el azt. Ez hihetően hangzott, de valószínűleg csak azoknak, akik nem ismerték Mózes történetét. Ezzel viszont igazolni lehetett az apostolok gyülekezetének új összetételét. Ne felejtsük el, ugyanis, hogy akkor már túl voltak a megüresedett hely betöltésén. Mint arról már volt szó, sorshúzással kijelölték Mátyást a tizenkettedik apostolnak. Ám, ha Jézus már feltámadása napján kiárasztotta a Szentlelket, ő nem számított volna igazi apostolnak.

Ha Lukács beszámolója valóságos eseményt mond el, elképzelhető, hogy valóban két Lélekről van szó. A Vigasztaló más, mint a Szentlélek, vagy legalábbis annak más aspektusa. Az ő feladata ugyanis elsősorban az, hogy erőt adjon az apostoloknak. A lángnyelvek említése pedig kifejezetten az Atyára utal. Ő az, aki égő csipkebokorból szól, vagy lángoszloppal vezeti a népét. Ez a Szellem tehát inkább úgy fordítható: Lelkierő, vagy Isteni Lélekjelenlét. Nem az a szerepe, ami a Szentléleknek, hogy összekösse a Mozdulatlan Öröklétet a Cselekvő Történelemmel, hanem hogy Isten akaratereje legyen a választottakban. Ahogy Jézusról mondták: nem úgy beszél, mint az írástudók, hanem úgy, mint akinek hatalma van. S valóban, ezt látjuk majd az apostolok esetében is.

Mindenesetre tudni kell, hogy Pál apostol nem kapott ilyen Isteni Lelkeket. Ám őt megmarta egy mérges kígyó, mégis életben maradt, ahogy Lukács írja róla, ő maga pedig azt mondja egy levelében, hogy jobban tud az "elragadtatás nyelvén" szólni, mint mások. Ezekről pedig azt írták az evangéliumok, és az Apostolok Cselekedetei, hogy a Szentlélek ajándékai lesznek. Vagyis a Szentlélekből Pál is kapott, pedig nem volt az "emeleti teremben" Jézus feltámadása napjának estéjén, sőt, az "első Pünkösdön" sem volt jelen. Pállal nyilván a damaszkuszi úton történt meg a csoda, de talán észre sem vette.

A láng szereplése a Szentlélek kiáradásánál még egy ószövetségi alakot juttat eszünkbe, Illés prófétát, akit tüzes szekéren ragadott el az úr, egy forgószél által. Illést pedig a Messiás előfutárának tekintették a korabeli emberek. A Szentlélek eljövetele tehát voltaképpen azt is jelentheti, hogy a Szentlélek a Messiás előfutára.

Azt, hogy Jézus az első Vasárnap este adta át Lelkének egy részét a tanítványoknak, az is megerősíti, amit Márk és Lukács írnak arról az estéről. Láttuk, Márk egészen konkrétan utal a Szentlélek által mutatott jelekre, és a Lukács által közölt beszéd is sok részletben egyezik azzal, amit Márk és János szerint akkor Jézus mondott. Ezek közül a jelek közül a legfontosabb, amit Mózesnél is láthattunk, a prófétálás képessége. Az Újszövetségben ezt néha úgy is nevezik: nyelveken szólás. Márk egy kicsit elgondolkodtatóan azt mondja: új nyelveken kezdtek beszélni. Ezt kétféleképpen lehet érteni, vagy úgy, hogy olyan nyelveken beszéltek, amilyenek még nem is voltak, ám ennek nem sok értelme van, vagy úgy, hogy olyan nyelveken beszéltek, amiken addig nem tudtak.

Pál apostol azonban megkülönbözteti egymástól a prófétálást és a nyelveken beszélést. Amikor ő élt, az új gyülekezetekben elterjedt az a szokás, hogy az emberek egyfajta révületbe estek, és elragadtatásban beszéltek. Pál ettől elhatárolja a prófétálás képességét, amely érthető nyelven történt.

Mivel a nyelveken szólás manapság meglehetősen zavaros képzetet kelt sokakban, kénytelen vagyok elidőzni egy kicsit a kérdésnél. Annak a jelentősége, hogy az apostolok olyan nyelveken tudtak beszélni, amiken addig nem, abban van, hogy minden népnek tudják hirdetni az evangéliumot. Mint az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk, valóban ez történt:

A csoda értelme tehát nem a révült halandzsa volt, hanem az, hogy mindenki megértse. Ám ugyanitt olvashatjuk azt is, hogy:

Vagyis egyesek mégis csak zavaros handabandázást hallottak. A mai, "racionális" olvasó hajlamos úgy vélni, hogy voltaképpen erről volt szó. Ám ez csak azért van, mert nyelveken beszélés képessége nem jelentette azt, hogy mindenki automatikusan megkapta a nyelveken értés képességét...

A szöveg azonban azt is világossá teszi, hogy itt valóban csoda történt. Az ugyan tudományosan is igazolható, hogy végül is minden nyelv mögött rejtőzik egy nagyjából azonos gondolkodási séma: alany-állítmány viszony, a vonatkoztatási viszonyok, tárgy, stb. Logikailag tehát lehetséges egy olyan nyelv, amely minden ember számára érthető lenne. Csakhogy a nyelvek szókincse és akusztikája annyira különbözik, hogy pusztán beszéddel lehetetlen minden nyelven érthető kijelentéseket tenni. Az ember hajlamos arra gondolni, hogy a valóságban gondolatátvitel történt, ám a szöveg kifejezetten beszédről szól. Csodának kellett tehát történnie.

A nyelveken beszélés azonban nem pusztán "praktikus" szempontok miatt érdekes.

A Teremtés Könyve sajnos csak ilyen röviden tárgyalja ezt a kérdést. Ám ha figyelmesen olvassuk, olyan problémákat fedezhetünk fel benne, amelyek további kutakodásra ösztönöznek. Ki volt ez a nép? A Biblia szerint Noé utódairól van szó, akik egy népet alkottak, és egy nyelvet beszéltek. Tőlük származik az egész emberiség, mert, mint tudjuk, elődeiket kipusztította az Úr. A másik probléma az, hogy kihez beszélt Isten? Erre a könyv nem ad semmilyen megfejtést. A szöveg alapján viszont kellett, hogy legyen ott "valaki". Bábel tornyának építése egyfajta "második bűnbeesésnek" tűnik, amikor az egész emberiség fellázad alkotója ellen. Égig érő tornyot akart építeni, aminek szimbolikus értelme az volt, hogy fel akart jutni az égbe. Isten azt mondja, ha ez sikerül, semmi nem lesz nekik lehetetlen. Vagyis egyenlővé akarják tenni magukat Istennel.

Az Ábrahám előtti időkről szóló bibliai leírások tele vannak misztikus, elképesztő, bizarr történetekkel, amelyek eléggé ellentmondásban vannak a Szentírás egészének szellemével. Olvashatunk égi lényekről, akik földi asszonyokkal paráználkodnak, és óriások lettek a gyermekeik. Ráadásul Hénok könyvéből, amit ki is vettek a szent iratok közül, azt is megtudjuk, hogy ezeknek az égi lényeknek a nevei mind Él-re végződtek. Vagyis az Elohim kifejezés eredetileg "valóságos", isten-szerű lényekre vonatkozhatott. Nekik szellemi testük volt, s csak utódaik teste lett húsból. Hénok könyvét persze mindenféle misztikus és csodaváró emberek erősen meghamisították, ám szerencsére a Holt tengeri tekercsek között találtak töredékeket belőle, így egészen pontosan lehet tudni, mi az utólagos hamisítás eredménye. De az is kiderül ebből, hogy kétezer évvel ezelőtt ez a könyv még nem volt "indexen". Kumránban legalábbis ismerték.

Az ebben a könyvben kirajzolódó kép azt sejteti, hogy ezeknek a lázadó bábelieknek lehetett valami közük az óriásokhoz. Maga az a helyzet, hogy az Isten megbeszéli valakivel, mindazt, ami történik, erősen emlékeztet azokra a szövegekre, amelyekben Isten valamely prófétához, például Hénokhoz beszél. Az égi lények, főleg Azazél lázadásának történetét a Szentírás megvonja tőlük, a bábeliek lázadását mégis elmondja. De sajnos semmit nem ír lázadásuk okáról. Lehet, hogy Noé utódainak mindössze az volt a bűne, hogy hallottak az óriásokról, akik dacoltak az Éggel, és azt hitték, hogy ezt ők is megpróbálhatják? Mi mindenesetre, le sem tagadhatjuk magunkról, hogy Bábel népének utódai vagyunk: mindent megpróbálunk, hogy kifacsarjuk Isten kezéből a mindenhatóságot.

Ezért van szimbolikus jelentősége a nyelveken beszélésnek. Jézus azt üzente, hogy az emberiség csak a Szentlélek segítségével válhat újra egy néppé, amely majd megkapja az Új Eget és Új Földet.

Tanulságos, amit Pál apostol ír a kérdésről. Pál leveleiből kitűnik, hogy az új egyházakban széltében-hosszában beszéltek az emberek az "elragadtatás nyelvén", mintha ők is részesültek volna a Szentlélekből. Ő azonban - bár megtiltani nem akarja - igyekszik ésszerű mederben tartani a jelenséget.

Pedig Pál apostol is tudott "nyelveken beszélni":

Pál aztán egészen ésszerű regulát ad a kétféle prédikálás arányára, azt írja, hogy csak azok szóljanak az elragadtatás nyelvén, akik meg is tudják magyarázni, amit mondtak.

Mivel ennél többet nem tudunk Jézus földi működéséről, végezetül nézzünk meg két, megrendítő jelenetet.

Tamás apostol hitetlenségéről egyedül János tudósít minket.

De (Tamás) kételkedett:

A leírásból kiderül, hogy Jézus - ahogy már korábban is több jel árulkodott erről - olyan dolgokról is tudott, amiknél nem volt jelen. Mert amikor találkozik Tamással, pontosan azokra a "vizsgálatokra" szólítja fel, amelyeket Tamás hite feltételeként felsorolt. Az is fontos, hogy ezek szerint nem magának az emeleti teremnek az ajtaja volt bezárva, hanem feltehetően az egész házé. Annak ugyanis nem sok értelme lett volna, hogy az elfogástól való félelmükben csak azt a szobát zárják be, ahol vannak, hiszen akkor nem lett volna idejük elmenekülni. A külső ajtót kellett bezárni, hogyha jönnek a katonák, el tudjanak menekülni az ablakon. Ez nem olyan vicces, Pál apostolnak például többször is kellett ilyen kalandos módon menekülnie. Így viszont az is valószínű, hogy magának az emeleti teremnek az ajtaja nem volt zárva. Vagyis az, hogy Jézus mind feltámadása napján, mind pedig nyolc nappal később csodás módon jelent meg tanítványai között, igazolható a leírásból. Nem kellett áthaladnia egy tárgyon, jelen esetben az ajtón, vagy falon, ahogy egy kísértetnek, hanem megtehette, hogy a tér bármelyik pontján megjelenik.

A jelenet lényege az, hogy Tamás apostol, akiről pedig tudjuk, milyen odaadó híve volt Jézusnak, hiszen még azt is hajlandó lett volna vállalni, hogy vele együtt haljon meg, most lett igazán hívővé. Hiszen akkor, amikor lelkesen azt mondta a többieknek, hogy: Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt. (Jn.11,16.) talán az a remény hajtotta, hogy Jézus, halála után feltámad, és rögtön "helyreállítja Izraelt". Tehát ők is feltámadnak. Ám amikor látta, hogy mestere meghal, mint egy közönséges ember, és utána nem történik semmi, kétségbeesett. Ráadásul, ha Júdás tényleg az ikertestvére volt, oka is volt arra, hogy eleinte kerülje az apostolokat. Viszont amikor Júdás öngyilkos lett, és az apostolok találkoztak a feltámadt Jézussal, az esetleges harag nyomtalanul eltűnt. Tamásnak azonban bizonyosságra volt szüksége. Amikor ezt megkapta, régi lelkesedése rögtön visszatért, és ő mondja ki először az apostolok közül, hogy Jézus az Isten.

Jézus válasza tipikusan jézusi: megdicséri ugyan Tamást, de arra használja fel a helyzetet, hogy sokkal általánosabb dicséretet mondjon mindenkire, aki hisz. Mint annak idején, amikor a családjáról beszélt. Ebből az is következik, hogy amikor azt mondta:

- Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám. (Mt.12,50.) nem azt akarta mondani, hogy megtagadja a rokonait, hanem hogy mindenkire kiterjeszti ezt a megtisztelő címet.

Különösen szép az a jelenet is, amelyben János apostol elmondja, hogyan vett Jézus búcsút a két legfontosabb tanítványától, Pétertől és Jánostól.

Annak beteljesülése, amit az angyal üzent, hogy tudniillik Jézussal Galileában fognak találkozni, csak János evangéliumában szerepel, amikor a tanítványok találkoznak vele a Tiberiás tónál. Jézus ekkor sem mutatja magát meg egyből, hiszen olyan, mintha öregember lenne, aki fiainak szólítja halászó tanítványait. János viszont azonnal felismeri, és szól Péternek, aki sietve begázol a vízbe, hogy minél előbb odaérhessen Mesteréhez. Már megint ez a "hebehurgyaság". Vagy valami más? A jelentben azonban az az érdekes, hogy bár felismerik Jézust, ő egész végig "álruhában" marad, vagyis olyan alakban jelent meg, amelyet addig nem ismertek. Erre utal az, amit János ír:

Az Úr ekkor háromszor megkérdezi Simon Pétertől, hogy szereti-e. Péter azt válaszolja, hogy igen, de közben egyre szomorúbb lesz. A háromszoros kérdés Péter háromszoros tagadására utal, ettől lett olyan szomorú az apostol. De Jézus ezzel nem csupán feloldotta őt a tagadás bűne alól, hanem határozottan és nyomatékosan rábízta az embereket. Nem a keresztényeket, nem a katolikusokat, de nem is a zsidókat. Mindenkit.

Ezután került sor Szent Péter és az Isten Fia titkos megbeszélésére, amelyről senki nem számol be nekünk. Csak annyit tudunk, hogy az Úr felszólítja Pétert, menjen utána. János is követi őket, de nem tudjuk, hogy meddig. Mint ahogy azt sem, hogy mi lett azután.

Csak azt tudjuk, hogy Jézus Simon Péter kérdésére: "Hát vele mi lesz, uram?", elutasító, sőt rendreutasító hangon válaszol: Mi gondod vele?! Te kövess engem. (Jn.21,22.)

Péter háromszoros tagadása, és Jézus háromszoros kérdése, hogy szereti-e őt, azonban egy különösen fontos ószövetségi párhuzamra utal. Lássuk csak Elizeus kiválasztását:

Illés tehát úgy adta át hatalmát Elizeusnak, hogy a szeme láttára (pontosabban nem láttára) ment fel az égbe. A háromszoros tiltakozás - bár a szerepek fordítottak - igazolja, hogy Illés és Elizeus esetét használta Jézus jelképként akkor, amikor utódát kijelölte a földön.

Ám a felmerülő párhuzamból több tanulság is adódik. Először is az, hogy Jézus szeretett olyan előzményekre utalni, amiket maguk az apostolok alig-alig ismertek. A Jézus háromszoros kérdése és Elizeus háromszoros kitartása közötti párhuzamot még János se értette, különben utalt volna rá. Biztosra vehetjük azonban, hogy Jézus szándékosan választotta ezt a "példabeszédet", hogy Pétert tegye meg örökösévé. Ezzel azonban nem a Katolikus Egyházat akarta megalapozni, hanem az egész emberiségre kiterjedő apostoli népet. Legyen mindenki olyan tisztaszívű, lelkes és önfeláldozó, mint Simon Péter, vagy Elizeus. Mint láttuk ugyanis, Jézus többször utalt Illésre. Mózes és Illés szerepe a zsidó vallásban majdnem egyforma nagyságú, Mózes alakja mitológiai homályba vész, s bár vitathatatlan, hogy élő ember volt, kevesebb biztos adatot tudunk róla, mint sok jelentéktelen egyiptomi fáraóról. Azért említem a fáraókat, mert Mózes alakja egyértelműen kapcsolódik a politikai hatalom új "fejlődési fokához" Izrael történetében. Illés vele szemben - bár biztos adatunk egyáltalán nincs róla - egészen biztosan létező személy volt. A hozzá fűződő történetek annyira krónika szerűek, annyira emberiek, hogy az olvasó érzi annak a távoli kornak izgalmas levegőjét.

Jézus mindkettőjüket egyfajta előképnek használta, pontosabban időnként magára vette a szerepüket, bár közben a távolságot is érzékeltetni akarta. Azért tette ezt, hogy a vallás legfontosabb titkait tegye nyilvánvalóvá. Ezért is választotta őket a Színeváltozás hegyén beszélgető társainak. Azt, hogy utódja kijelölésénél Illés és Elizeus kapcsolatára utalt, az támasztja alá a leginkább, hogy ha figyelmesen olvassuk az ószövetségi szöveget, van benne egy humorosnak, sőt nevetségesnek tűnő mondat, ami háromszor is megismétlődik. Ezt mondja Elizeus:

Mai szemmel nézve ez a mondat meglehetősen humoros: a tanítvány úgy esküszik, hogy ha mégse tartaná be az esküt, az a mestere életébe kerülne. Persze nem erről van szó. Elizeus Istenre és Illésre esküszik, vagyis arra a két a legfontosabb Lényre, akiknek nevében majd prófétálni fog. Az eskü tartalma tehát nem az, mint a mai fogadkozásoké: "úgy éljek, hogy ezt vagy azt megteszem". Hanem ugyanolyan heveskedő lelkesedés, mint amit Simon Péternél láthattunk. Mintha azt mondaná Elizeus, hogy "ha cigánygyerekek potyognak is az égből, akkor sem hagylak el". Vagyis a két legnagyobb létező hatalom, Isten és Illés sem tudná megakadályozni abban, hogy kövesse mesterét. Ettől Illés meghatódik:

Kettőjük viszonya pontosan ugyanolyan megrendítő volt, mint Jézus és Simon Péter kapcsolata.

A másik tanulság az, hogy azok a tanítványok kapták meg a Jézusban lévő erőt, akik látták őt égbe emelkedni. Lehetséges lenne, hogy valójában ez a Galileai tenger melletti jelenet volt Jézus utolsó, "hivatalos" megjelenése (leszámítva persze Pál apostol eseteit), és egyedül Péter szemei előtt emelkedett az égbe? János evangéliuma ezt a benyomást kelti. Sőt, ahogy arra utaltam, ezt erősíti meg az is, hogy Máté a galileai megjelenéshez köti az apostolok elküldését a világba, amit Lukács a Pünkösd előtti megjelenésnél írt, tehát az alighanem akkor hangzott el, amikor Jézus "végleg" búcsút vett tanítványaitól. Mivel azonban eszemben sincs Lukács evangélistát kifejezett hazugsággal vádolni, ezt nem firtatom tovább.

Egyszer csak elkövetkezett a búcsú órája. Lukács szerint Jézus akkor is együtt falatozott az apostolokkal, de közben búcsút vett tőlük.

A kérdés elárulja, hogy az apostolok még akkor is abban reménykedtek, hogy Jézus a zsidók Messiása. És alighanem abban is, hogy nem hiába éltek át annyi keserves kalandot, nem hiába élték át a legnagyobb megaláztatást, amikor Jézust megölték, nemsokára megkapják érte jutalmukat. Csakhogy csalódtak.

A kérdés azért kellemetlen, mert maga Pál apostol is élete végéig azt hitte, hogy még abban az időben bekövetkezik Jézus második eljövetele.

Erről a reménységről árulkodik az a szóbeszéd is, amit János apostol mesél el, evangéliuma végén:

Jézus tehát még az utolsó pillanatban sem világosította fel az apostolokat, milyen sors vár rájuk, és az emberiségre. Azt hiszem, sokan lehettek, akik abban bíztak, amíg János él, nincs baj, hiszen mindjárt visszajön az Úr. Talán maga a legfiatalabb apostol is bízott ebben, a szíve legmélyén, ő, aki látta, milyen véget érnek Jézus közvetlen tanítványai. De mivel bölcs ember lett, megértette, az ő felelőssége, hogy megalapítsa az új egyházat, megírja az Új Szentírást, hiszen egyre biztosabb volt benne, hogy az ígéret teljesedése még sokáig várat magára.

Amit Lukács doktor Jézus mennybemeneteléről ír, szinte hétköznapian reális jelenetnek tűnik, s bevallom, sokszor úgy érzem, nekem szól:

Mint látták, könyvem nem tudományos könyv. Meg vagyok ugyanis győződve arról, hogy a tudomány nem tud választ adni a legfontosabb kérdésekre, de mivel ezekről menet közben többször volt szó, most nem térek ki rájuk. Vagyis mindazt, amit leírtam nem lehet bizonyítani sem a szentírás-tudomány, sem a régészet, sem a nyelvészet, sem a ki tudja milyen szakterületek alapján. Mint írtam, ha lehetne, nem is lenne szükség erre a könyvre. Ezt a megállapítást azonban még egy szemponttal ki kell egészítenem. Ha ez a könyv bizonyítaná mindazt, amit állítok benne, meg se merném mutatni senkinek.

Persze ez a védekezés semmit nem ér az olyan - remélhetően jogos - vádak ellen, amelyek az egyes szaktudományok képviselőitől érhetnek. Bebizonyítják, hogy rosszul fordított szövegekre hivatkoztam, vagy hogy bizonyos kifejezések nem jelenthették azt, amit én állítok, stb. Ám legyen. Csakhogy az a baj, hogy ahány tudós, annyiféle "bizonyíték" létezik. Úgy érzem, a lényege annak, amit leírtam, nem szorul ilyen "tudósi bizonyítékokra".

Ahogy Szent Tamás és G.K. Chesterton írják, az ember azt is bizonyítékok nélkül fogadja el, hogy ekkor-és-ekkor született, vagy ennek-és-ennek a gyereke. Pedig a mai korban egyre több dologról derül ki, hogy csalás. Bárkivel előfordulhat, hogy a szülei, vagy azok, akik mondjuk megölték a szüleit, a hivatalos anyakönyveket, feljegyzéseket is meghamisították, eltüntették, hogy a csalásra soha ne derülhessen fény. Szerencsére ilyesmi kevés emberrel fordult elő, ha egyáltalán előfordult, de a lehetősége bármelyikünknél fennáll. Mint minden jó kriminológus, az ember azt kezdi firtatni, volt-e az általa ismert embereknek indítéka ilyen csalás elkövetésére, és volt-e rá lehetősége. Ami engem illet, bátran mondhatom, hogy az én szüleimnek nem volt. De biztos nem lehetek benne, mert nem voltam ott. Engem például még a nővérek kórházban, születésem után pár nappal, összetévesztettek egy másik kisbabával. Anyám azt mesélte, hogy ő rögtön észrevette a cserét, de pár percig ő sem volt benne biztos.

Ennyit érnek a tudományos bizonyítékok. Hát akkor miben reménykedhetünk? Az egyetlen, ami megnyugvással tölthet el, az az érzés, amit Chesterton így jellemzett: megtalálja az ember a kulcsot, ami beleillik a zárba.

Úgy érzem, - és most nem fogom minden idevonatkozó "bizonyítékomat" felsorolni -, hogy mindaz, amit Jézus és a vallások viszonyáról írtam, az a kulcs, ami beleillik a zárba, ami érthetővé, szomorúvá, de egyben reményt keltővé teszi mindazt, amit a történelemről és a mai korról - voltaképpen puszta szóbeszéd alapján - tudni vélek. Ez az a kulcs, ami beleillik minden zárba, ahogy Chesterton az Orthodoxy-ban írja, még akkor is, ha ő a katolikus vallásra gondolt. Aminek oka az, hogy - minden hibája ellenére - a katolikus vallás és egyház az egyetlen történelmi láncszem, amely fennmaradt, és amely valamennyire hiteles tudósítást ad Jézus koráról és földi tevékenységéről. Természetesen ez a tudósítás sem mentes a torzításoktól és félreértésektől, ám a többi, ami abból a korból fennmaradt, még bizonytalanabbnak tűnik. (Bár néha a hallgatás a legfőbb bizonyíték.)

Abban a biztos tudatban írtam meg a könyvemet, hogy az "nem aktuális". (Általában minden könyvemre ezt mondják a kiadók.) Végső soron azért, mert nem tudományos. A mai emberiség ugyanis a bálványimádásnak egy új fajtáját találta ki: a tudományos igazságot tiszteli bálványként. Mint arra fent szerényen utalni szerettem volna, az a hiedelem, hogy a tudomány bármit be tud bizonyítani, a legjóindulatúbb felfogásban is puszta illúzió. Ami be tud bizonyítani valamit, az a tapasztalat, így nyertek bizonyítást egyes tudományos tételek a Föld gömbölydedségétől kezdve a villamos áramon, vagy a hologramon keresztül bizonyos gyógyszerekig, vagy Trója romjaiig. A bálványimádás azonban abban van, hogy az ember a tapasztalt igazságokat gondolkodás nélkül az elméletek bizonyítékának tekinti, holott, ha azt az egyszerű esetet vesszük, hogy mondjuk tényleg van Isten, semmi nem garantálja (még a szivárvány sem), hogy Isten nem játékból, vagy szeretetből hiteti el velünk, hogy bebizonyítottunk valamit. Ha viszont azt a másik esetet vesszük, hogy mondjuk tényleg nincs Isten, semmi sem garantálja, hogy van bármilyen rendszer, amire bizonyítékot lehet építeni. Ha ugyanis a világegyetemben nincs olyan "rendező elv", amely az egészre vonatkozik, vagyis meghaladja azt, beleértve az embert, vagy bármely "nálunk fejlettebb civilizációt", akkor végső soron mindent a véletlen irányít. Ebben az esetben azonban nincsenek törvények, vagyis nincs semmiféle igazság.

Akármennyit tud a "tudomány" a világról, összehasonlíthatatlanul kevesebbet tud róla, mint ami ahhoz kellene, hogy biztos tudása legyen valamiről. Nem kell a kozmoszba mennünk ahhoz, hogy ezt belássuk: ha csak a saját testünk, vagy a körülöttünk megfigyelhető élőlények elképesztően bonyolult, mégis tökéletes működését nézzük, érezni fogjuk, milyen illúzió "tudásról" beszélnünk.

Engem is úgy neveltek, hogy elhiggyem, (bár a hasonlat szándékosan túlzó lesz), hogy "ma már a hangyák is okosabbak annál, hogy higgyenek Istenben". Valóban, az emberiség ebben eljutott a hangyák szintjére. Végső soron már azok sem Istenben hisznek, akik egyes vallások nevében istenfélőnek tartják magukat. Több olyan könyvet olvastam írás közben, amelyek váltig állítják, hogy van Isten, ám szegényt olyan lénynek tüntetik fel, amihez képest még mi, emberek is óriások vagyunk. Az egyik például azt írta, hogy: "hát nem csodálatos, hogy Isten négyezer év múlva is emlékszik az ígéreteire?" Ehhez nem szeretnék kommentárt fűzni, ezért nem is nevezem meg a könyvet.

Mindenesetre Jézus története számomra akkor is a világ legizgalmasabb története, ha egyetlen szó sem igaz belőle. Ennek a megdöbbentő kalandnak az élményét szerettem volna átadni ebben a méltatlan könyvben, amelyre nincs mentségem. Ha szemtelenségnek tűnik is, azt hiszem, jogosan illeszthetem könyvem végére János apostol szavait:

ÚJSZÖVETSÉG
Szent István Társulat, Budapest, 1974.

BIBLIA
Szent István Társulat, Budapest, 1976.

FOLIO VIEWS FOR WINDOWS
4.20 (BUILD 201)
Open Market INC.

GOOD NEWS FOR MODERN MAN
Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya
Budapest, 1991.
(Az angol szöveg alapja: The New Testament in Today's Version American Biblie Society, New York 1966/76.)

Komm (=kommentátor) a Szent István Társulati Biblia 1974-es kiadásának fordítói és a jegyzetek szerzői: Dr. Gál Ferenc, Dr. Kosztolányi István, Dr. Szénási Sándor

(Szt.T.): Aquinoi Szent Tamás 1225.-1274.

(GT): Görgényi Tamás 1964.- (szóbeli közlés)

A Mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése az Isten szolgálólányának, Emmerich Anna Katalinnak látomásai alapján
(a kiadás adatai nem szerepelnek a könyvben)

A Qumráni Szövegek Magyarul
Pázmány Péter Katolikus Egyetem, BTK - Szent István Társulat, Piliscsaba, 2000.

Bibliai Atlasz
Református Sajtóosztály

Flanagan, Neal M. O.S.M.: Evangélium Szent János szerint és a jánosi levelek
Korda-Bencés, Kecskemét, Pannonhalma 1992.

Flusser, David: Jézus
Múlt és jövő, 1995.

Harrington, Daniel J., S.J.: Evangélium Szent Máté szerint
Korda-Bencés, Kecskemét,Pannonhalma 1993.

Herbert Haag: Bibliai lexikon
Szt.I.T. 1989.

Hughes, Gerald - Travis, Stephen: A Biblia világa
Zenemű 1989.

Graves, Robert: Jézus király
Gondolat, Bp. 1990.

Dr. Jakubinyi György: Máté Evangéliuma
Szent István Társulat, Budapest, 1991.

Jólesz Károly: Zsidó hitéleti kislexikon
Bp.1987.

C. G. Jung: Válasz Jób könyvére
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.

Kákosy László: Ré fiai
Gondolat, 1979.

Kocsis Imre: Lukács evangéliuma
Szent István Társulat, Budapest 1995.

Kroll, Gerhard: Jézus nyomában
Szt.I.T. Bp. 1991.

Linden van, Philip A. C.M.: Evangélium Szent Márk szerint
Korda-Bencés, Kecskemét,Pannonhalma 1993.

My Stars! Version 2.7
Relative Data Products 365 Sherwood Dr., Ottawa ON Canada K1Y 3X3 (szóbeli közlés)

Schalk Gyula: Idők-korok-naptárak
TIT Uránia Csillagvizsgáló, Budapest - Kozmosz-Ember-Környezet Alapítvány

Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma
Szt.I.T.Bp.1980.

Víz László: A Torinoi Lepel és korának meghatározása
Ecclesia, 1990.