A tiruszi és szidoni tartózkodás tehát arra az időre esik, amikor Jézus eléggé felborzolta a kedélyeket ahhoz, hogy még a tanítványai közül is sokan elforduljanak tőle. Feltételezhető, hogy ellentéte az egyház hivatalos képviselőivel ekkorra meglehetősen kiéleződött. Valószínű tehát, hogy a most következő eset az egyik előzménye lehetett Jézus "külföldi útjának".

Magától Jézustól tudjuk, hogy Keresztelő Jánost is vádolták azzal, hogy az ördöggel cimborál, János pedig több helyen idézi, amint így támadnak Jézusnak:

De volt egy különleges eset, amit a szinoptikusok idéznek, amikor Jézust a tömeg előtt ördöngösnek nevezik, s a jelenet leírásából úgy tűnik, itt egy olyan vizsgálatnak lehetünk tanúi, mint amit Keresztelő János esetében is láttunk.

Ez a jelenet a szinoptikus evangéliumokban elég hangsúlyos szerepet kap. Éppen ezért feltűnő, hogy meglehetősen zavaros, tele van ellentmondásokkal és összefüggéstelenségekkel. Pedig erre az esetre különösen igaz lehetett, hogy sokan izgatottan hallgatták, mert úgy tanított, mint akinek hatalom van a birtokában, s nem úgy, mint az írástudók. (Mt. 7,28.)

Mint mondtam, valószínűleg egy vizsgálatról van szó, amikor a jeruzsálemi elöljárók bizottságot küldtek ki, hogy megtudják Jézustól, kinek a nevében tanít. Ahhoz, hogy el tudják dönteni, hogy Jézus ellenség-e, vagy barát, meg kellett tudni tőle magától, hogy mit állít: Isten prófétája-e, vagy nem. János evangéliuma biztos támpontot ad arra, hogy ilyen vizsgálatnak lennie kellett (Jn.1, 19-34.), de tudjuk, hogy a tanítókat később is vizsgálatnak vetették alá, felszólították őket, imádkozzanak esőért, stb. (Flusser). Csakhogy ez alkalommal a farizeusok már a koncepciós perek hangulatát idéző ítélettel jönnek: "Beelzebul szállta meg". Itt tehát arra ment ki a játék, hogy Jézust "lebuktassák": nem Messiás ő, hanem bolond. Tehát kezdjük az elején.

Amikor hazamentek, ismét nagy tömeg gyűlt össze, úgyhogy még evésre sem maradt idejük. Amikor övéi ezt meghallották, mentek, hogy hazavigyék, mert az a hír terjedt el róla, hogy megzavarodott. A Jeruzsálemből jött írástudók így nyilatkoztak róla: "Beelzebul szállta meg" (Mk. 3, 20-22.)

Jézus a nagy tömegben fáradtan, porosan és éhesen betegeket gyógyított. A betegségeket Isten büntetésének tartották, tehát a gyógyuláshoz szükség volt a beteg megbánására, a megtisztulásra való vágyra, és a gyógyulásba vetett hitre.

A sokaságban aztán megszólalt egy hang:

- Emberek, ne hallgassátok őt, ő maga is beteg. Megháborodott, gonosz lélek kerítette hatalmába a lelkét, és a gonosz lelkek fejedelmének segítségével űzi ki a gonosz lelkeket."

Jézus fáradtan és szomorúan ránézett a közbeszólóra, elmosolyodott, és így szólt:

- Hogyan űzhetné ki sátán a sátánt? Ha egy ország meghasonlik magával, az az ország nem állhat tovább fenn. Ha egy család meghasonlik magával, az a család nem maradhat tovább együtt. Ha a sátán maga ellen támad és így meghasonlik magával, nem maradhat meg, hanem elpusztul.

- Hát akkor hogyan lehet kiűzni a sátánt? - kérdezték ravaszul az írástudók.

- Senki sem törhet be az erős ember házába és nem rabolhatja el a holmiját, hacsak előbb meg nem kötözi az erős embert. Csak akkor rabolhatja ki a házát. (Mk.3,23-27.) A sátánt csak egy erősebb lélek tudja kiűzni.

Az okos emberek elismerően mormogtak egymás között, de várták, vajon mit mondanak erre a tanult emberek. Azok azonban csak ezt tudták mondani:

- A mi fiaink, a tanult gyógyítók is gyógyítanak, te közéjük tartozol-e?

- Aki nincs velem, az ellenem van, aki nem gyűjt velem, az szétszór. (Mt.12,30.) - felelte Jézus viszonylag szelíden, mert el akarta kerülni a további vitát. Ám azok nem hagyták annyiban.

- Tehát beismered, hogy te nem tartozol közéjük. A mi fiaink tisztelik Istent, így te mégis csak Belzebul segítségével űzöd ki a sátánt.

- Ha én Beelzebul segítségével űzöm ki a gonosz lelkeket, a ti fiaitok kinek a segítségével űzik ki? Istenével? Melyik lélek nagyobb, a sátáné, vagy az Istené? Milyen gyógyításokat vittek végbe a ti tanítványaitok? Gyógyítottak meg vakot, halálos beteget? De ha én tényleg Isten Lelkének segítségével űzöm ki, akkor ők lesznek a bíráitok.

A küldöttség, bár eddig tulajdonképpen azzal mentegette Jézust, hogy beteg, most kihasználva az általuk felállított kelepcét, lesújtott rá:

- Szóval magad is beismered, hogy a sátán segítségével is lehet ördögöt űzni!

Az emberek egyre feszültebben figyeltek. Megértették, hogy Jézus a vitában csapdába esett. Arra hivatkozott, hogy a sátánt nem lehet a sátán segítségével kiűzni, s most ő maga vádolja a tanult gyógyítókat azzal, hogy a gonosz lélek segítségével gyógyítanak. Olyan nyelven szólt a vita, amit a hallgatóság is értett, nem az írástudók elvont nyelvén, nem a farizeusok leereszkedő, papos nyelvén, hanem úgy, ahogy a piacon alkudoznak.

Jézus lehajtotta a fejét, fáradt volt. Hiszen ha valaki, ő tudta, hogy létezik fekete mágia. Tudta, hogy vannak démonok, amik hajlandók ideig-óráig teljesíteni bizonyos kéréseket, de abból jó nem származik. Aztán lassan felemelte a fejét és így szólt:

- Elmondom, mi történik, ha az ártó szellemet a sátán segítségével űzik ki. Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, sivár helyeken bolyong, s nyugalmat keres. Ha nem talál, azt mondja: Visszatérek elhagyott házamba. Amikor megérkezik, kisöpörve, feldíszítve találja. Tüstént elsiet és hív még hét más, nálánál gonoszabb lelket. Behatolnak, és ott élnek. Az a gonosz lélek, amelyet a sátán segítségével űztek ki, bármikor visszamehet az elhagyott emberbe, aki nincs felkészülve rá, s ezért ennek az embernek az állapota rosszabb lesz, mint előbb volt. (u.o.)

A farizeusoknak nem volt több szavuk. Az ördögűzés nem volt veszélytelen dolog. Mint azt már láttuk a tízparancsolattal kapcsolatban, az ördögűzés voltaképpen általánosan elterjedt szokás volt a művelt keleten. Nemcsak az asszíroknál (amire hivatkozva idéztem egy szöveget), hanem alighanem mindenütt, de Egyiptomban biztosan. Hiszen az egyiptomi orvoslás lényege a démonok elűzése volt, még akkor is, ha ettől a hittől függetlenül, egész komoly sikereket értek el a betegségek felismerésében és gyógyításában. Egyiptomban például szakorvosok voltak, akik egy-egy betegségre specializálták magukat. Ahogy Kákosy írja, rendkívül érdekes volt az orvosi módszerek keveredése. Egyrészt használtak olyan gyógynövényeket, amelyekről ma is tudjuk, hogy hatnak bizonyos betegségekre, másrészt viszont a kultikus szobrocskáktól kezdve a legzavarosabb ráolvasási szövegekig minden lehetséges ijesztgetést bevetettek. Ez a szemlélet olyan régi gyökerekkel rendelkezett, és annyira elterjedt volt, hogy a zsidó orvoslás is kénytelen volt használni őket valamelyest. Izraelben a legfontosabb dolog, ami messze előremutatott a koránál, a tisztasági előírások sokasága, és a karantén alkalmazása volt. Talán máshol is voltak hasonló jellegű intézkedések, de a Biblia népénél a vallás legfontosabb előírásai közé tartoztak ezek a szabályok, már Mózestől, vagy talán még korábbi időtől fogva. A sertés, a ragadozó állatok, vagy a csigák, kagylók evésének tilalma, vagy a beteg személyek elkülönítésének parancsa jóval megelőzte a korát. Ám ne felejtsük el, hogy ezeket nem a mai ismeretek alapozták meg, hanem az isteni kinyilatkoztatás, amit bizony itt-ott félreértettek. Ennek nehézségeit majd a lepránál részletesebben látni fogjuk, itt csak arra utalok, hogy az állatok közül csak a kérődző hasított körműeket volt szabad megenni, ám tilos volt például a nyúl evése, mert azt ugyan kérődzőnek tartották, de nem volt hasított körmű. Ne tévesszen meg minket a zsidó vallás valóban bámulatos higiéniai előírásainak modernsége, mélyen bele volt ágyazva saját korába.

Kérdés azonban, hogy ez valóban a szó pejoratív értelmében vett mágikus gondolkodás volt-e. Hiszen maga Isten Fia is ördögöt űzött! A modern keresztények erre azt mondják, hogy ez csak színjáték volt, Jézus biztosan nem hitt a démonokban. Amikor nyálából sarat csinált, hogy meggyógyítsa a vakon születettet, valójában csak a "buta nép" miatt "bűvészkedett", hiszen Isten Fiának nem lehetett szüksége ilyen trükkökre.

Csakhogy honnan tudjuk mi olyan biztosan, hogy a betegségeket nem démonok okozzák? Tudjuk, mitől vannak vírusok? Vagy mi okozza a genetikai elváltozásokat? És ha már a vírusokról van szó, tudjuk, miért betegszik meg az egyik ember, a másik meg nem? Valójában fogalmunk sincs arról, hogy mitől válik sebezhetővé valakinek az immunrendszere. A "racionális" gondolkodás oltárán nem csak a természetfeletti (vagy alatti) jelenségek magyarázatát áldoztuk fel, hanem a természetesekét is. Mivel azonban erről külön könyvet kellene írnom, itt most kénytelen vagyok véget vetni ezeknek az érdekes fejtegetéseknek.

Természetesen Isten Fia valóban színészkedett, amikor a földre köpött, na de miért? Azért, mert a gyógyítás egyik alapfeltétele az, hogy a beteg higgyen az orvosságban. Ezt a mai orvostudomány bizonyítja legjobban. Jézus természetesen tudta, hogy a betegségeket hogyan lehet meggyógyítani - ellentétben a mai orvosok többségével -, ám ezzel együtt azt is tudta, hogy végső soron csak Isten erejével lehet. A gyógyfüvekben, amelyekből a mai orvosságok többsége is származik, az a Gondviselés ad erőt a gyógyításhoz, ami a Teremtés révén van bennük.

Ha így nézzük a dolgot, nem szabad lebecsülnünk a zsidó vallás előírásait sem. Hitük szerint a tanult gyógyítók is, - ahogy arról a fenti vitában szó volt -, végső soron Istentől kapták hatalmukat a gyógyításra.

Jézus vitája a jeruzsálemi küldöttséggel tehát majdnem vereség volt. A farizeusok és írástudók ismerték a paradoxonokkal vívott vita lényegét, és majdnem legyőzték. Holott eredetileg nem is akartak rosszat. Az a vád ugyanis, hogy Jézus megháborodott, inkább védelem volt, mint támadás. Igaz, az elmebetegség okának, mint minden betegség okának, azt tekintették, hogy kisebb ártó szellemek, démonok szállják meg az embert, de azért a betegség áldozatait ugyanúgy sajnálták, mint ma. Sőt, Dávid 33. zsoltárának címzéséből tudjuk, hogy ősidők óta elnézőek voltak a bolondokkal szemben. Még akkor is sajnálatra méltó szerencsétleneknek tekintették őket, ha az is a közfelfogáshoz tartozott, hogy a betegséget a bűneik miatt kapják az emberek. Nyilván ezért hitték azt, hogy a bűnök hetedíziglen szállnak emberekre, hiszen oly sok ártatlan embert láttak megbetegedni.

Jézus annyira szimpatikus volt mindenkinek, annyira okos volt, olyan jól lehetett beszélgetni vele, olyan szeretetreméltó volt, olyan isteni humora volt, olyan mértékben hiányzott belőle minden bántó szándék, hogy eleinte egyáltalán nem is volt ellensége. A jeruzsálemi tanítók nem is akarták börtönbe csukni, nem akarták erőszakos módon elhallgattatni, de valamit tenniük kellett, hiszen Jézusnak szinte kezdettől fogva több híve volt, mint Keresztelő Jánosnak. (Jn.3,1.) Azzal a szándékkal érkeztek Jeruzsálemből, hogy elterjesszék: Jézus elmebeteg, és ezáltal megakadályozzák a "nagyobb bajt." Erre mutat az is, hogy a családja is megjelent, hogy hazavigye.

Jézus azonban elutasította a felkínált mentséget, hiszen a mentség az ő esetében a legsúlyosabb vád volt.

Különös, hogy a kereszténységet minden oldalról támadó "valláskritika", tudomásom szerint, sohasem próbált azzal érvelni, hogy Jézus, vagy az apostolok simán őrültek voltak. Holott senki nem hordott még össze annyi "képtelenséget", mint ők. Valószínű azonban, hogy a modern valláskritikusok pont azért nem használták ezt a vádat, amiért a jeruzsálemi vizsgálóbizottság is felhagyott annak emlegetésével (kivéve egy későbbi esetet, de erről a megfelelő helyen). Azért, mert amit Jézus mondott, a magasabb összefüggések rendszerében világosan mutatta, hogy épelméjű.

Jézus nemcsak elutasította a vádat, hanem le is győzte a bizottságot az érveivel. Nemcsak az őrültség, hanem a fekete mágia vádját is megsemmisítette.

A vizsgálatot elmesélő rész egy különös jelenettel zárul.

Jézus elcsigázottan állt föl, szeretett volna hazamenni, hiszen még a port sem moshatta le magáról, amikor odaszóltak a körülötte ülők: Anyád és rokonaid kint vannak és keresnek. (Mk.3,32.) Jézus szemében furcsa fény gyulladt, hiszen tudta, hogy bolondnak tartják, de mielőtt megszólalt volna, valaki odakiáltotta: Boldog a méh, amely kihordott és az emlő, amelyet szoptál! (Lk.11,27.) Erre ismét visszatért az ereje, és így szólt:

- Ki az én anyám és rokonom? - Aztán végighordozta a tekintetét a körülötte ülőkön, s csak ennyit mondott: Ezek az én anyám és rokonaim! Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem és anyám. (Mk.3,33-34.)

Aztán fáradtan felállt, hálát adott, és szelíden utat tört magának az izzadt emberek között, hogy anyját átölelhesse. Mert hát mindezt nem azért mondta, mintha ellentét lett volna közte és az anyja közt (erről már volt szó), hanem ezzel is hirdetni akarta: mindenki testvér, az egész emberiség egy nagy család. Azt is tudta, hogy az anyja nem boldog attól, hogy a fia feláldozza magát az emberiségért, elvégre neki mégiscsak ő az egyetlen gyereke. A fenti mondat azonban abból a szempontból is érdekes, hogy felhívja a figyelmet: Jézus testvérei lehettek apostolok. Jézus mondata ugyanis ezt nem zárja ki.

A vizsgálat azonban nem csupán ennyiből állt. Nem tudhatjuk, hogy az, amit most leírok ugyanannál a vizsgálatnál történt-e, vagy máskor, de bizonyos, hogy hasonló alkalommal történt. A farizeusok és írástudók jelet kértek tőle.

Ez többször előfordult a működése során, de valahányszor tényleg "jelet tett", azon mindig megbotránkoztak. Most azonban elutasította a kérést, méghozzá elég gorombán. Nyilván fáradt volt.

Persze egyrészt azért gúnyolódik Jézus a farizeusokon, mert az ég vörös színéből egyszer ilyen, máskor meg amolyan jóslatot olvasnak ki, de végül is nem ez a fontos. Az azonban biztos, hogy az egész népet feddi azért, mert arra ugyan nem képes, hogy alázattal betartsa Isten legalapvetőbb parancsait, de annyira van öntelt és követelőző, hogy bizonyítékot akarjon Isten létére.

Jónás próféta említése nem véletlen. Tudjuk, hogy Jónás három napig volt a hal (cet) gyomrában, majd mintegy feltámadva partot ért, és hirdetni kezdte Isten igéjét, Jézus pedig tudta, hogy harmadnapon fog visszatérni a halálból. Csakhogy Jónás próféta említése itt valószínűleg nem csak ezért történik. Jónás a próféták között humoros színfoltot képviselt. Menekült Isten parancsa elől, dehogy akart ő prédikálni! Ám Isten némi közvetett erőszak (cet) alkalmazásával felébresztette benne a hivatástudatot, és ő ennek utána hirdetni kezdte a világvégét. A ninivei emberek hallgattak is rá, meg nem is, ám a fontos az, hogy a világvége elmaradt. Jónás erre dühös lett, de az Úr egy újabb "példabeszéddel" (egy árnyékot adó tök elszárításával) megleckéztette. Ezek a mozzanatok kapcsolatban állnak Jézus működésével, nem csupán a humor, hanem a világvége elmaradása miatt is, ám erről majd később.

A negyedik és ötödik év eseményeit nem könnyű elhelyezni sem időben, sem térben. A hetvenkét tanítvány visszaérkezése után (amit Lukács mesél el, csak egészen máshol) a szinoptikusok elmondanak egy esetet, ami valahol Tirusz és Szidon környékén történt, majd szerintük Jézus a Tízváros, tehát Dekapolisz tartomány vidékén járt, ezután pedig elég hosszan időzött Cezárea Filippi környékén. Ezek elég nagy területre vannak egymástól. Tirusz és Szidon a tenger mellett, Cezárea Filippi Szidon és Damaszkusz között félúton (bár nem biztos, hogy vezetett út Szidonból Damaszkuszba), a Tízvárossal határos Trachonitis tartomány pedig a Genezáreti tó (Galileai tenger) keleti oldalán. Nem tudhatjuk, hogy Jézus valóban ide-oda járkált-e, vagy az evangéliumok mesélik el rossz sorrendben az eseményeket, de az biztos, hogy Jézus ekkor sokáig nem tért haza a Szentföldre.

Sajnos arról, hogy milyen események történtek itt, viszonylag keveset tudunk biztosan, ám lehetséges, hogy több olyan gyógyítás, vita is ennek a vándorlásnak során játszódott le, amit említenek az iratok. Jézus vándorlásáról tudni kell, hogy bárhová ment, mindenütt rengeteg ember akarta hallani, és rengetegen akartak meggyógyulni. Ezért tehát bizonyos, hogyha ilyen nagy területet bejárt, az sokáig tartott.

Azt, hogy mindez a hetvenkét tanítvány visszatérése után történt, nemhogy nem erősítik meg az evangéliumok, hanem - látszólag - kifejezetten cáfolják is. A hetvenkettőről ugyanis csak Lukács számol be, ő viszont a Színeváltozás utánra teszi az eseményt. A Színeváltozás csodája azonban Máténál és Márknál tulajdonképpen a bevezetése a Szenvedéstörténetnek, tehát egészen biztosan az utolsó évben kellett megtörténnie.

Valószínű, hogy Jézus, csak azután indult el a Szentföldön kívül eső városokba, hogy a hetvenkét tanítvány visszatért. Ennek pedig - bármennyire nem ért velem egyet Lukács evangélista, - a Színeváltozás előtt kellett megtörténnie. Ezt maga Lukács is megerősíti, azt a jelenetet ugyanis ő is korábbra teszik, amikor Péter hitet tesz Jézus Messiás mivolta mellett, márpedig ez a jelenet Máté és Márk szerint egészen biztosan Cezárea Filippinél zajlott le, méghozzá a második kenyérszaporítás után, amit viszont Lukács elfelejt megemlíteni.

Lássuk most először is a hetvenkét tanítvány visszatérését.

Jézus jajkiáltásokkal siratja a városokat, ahol eddig tanított. Pedig Korozain, Betsaida és főleg Kafarnaum nem voltak ellenségesek vele. Amióta megtelepedett Péter házában, rengeteg ember kereste fel gyógyulást, vagy okulást remélve. Ám ha eszükbe jut, hogy nem sokkal később a tömeg Barabbás nevét kiáltja Pilátusnak, vagy hogy I. Heródes Agrippa a nép kedvéért fejezteti le a "nagyobb" Jakab apostolt, nem szabad eltúloznunk a Jézusba vetett hitet. Különösen azok után a botrányos beszédek után, amikről nemrég szó volt. Jézus szerint még Szodomának és Ninivének is jobb sorsa lesz az utolsó ítéletkor, mint a Izrael városainak.

A bűnök és bűnösök fölötti jajkiáltások a próféták visszatérő "kellékei" voltak. Ráadásul egyes próféciák szerint a Messiás eljövetelét anyagi és erkölcsi nyomorúság, Illés, mint előfutár eljövetele, és messiási jajkiáltások vezetik be. Jézusnál ez többször is visszatérő motívum: siratja Jeruzsálemet, jajgat a farizeusok fölött, stb. Nem szabad tehát elfelejtenünk, hogy ezekkel a jajkiáltásokkal is tudatosan utalt saját szerepére.

A következő, megrázó mondat a sátán aláhullását festi elénk igen élénken. Olyan a kép, mintha egy hatalmas hullócsillagot látnánk, ami fekete. Természetesen nem kell meteoritra gondolnunk. A kép csupán látomás, jövendölés arról, hogy a sátán elbukik. Ahogy a teremtés kezdetén, úgy a végén is alá fog zuhanni.

Jézus ezután azért magasztalja az Istent, mert titkait elrejtette azok elől, akik gőgösen mindentudóknak tartották magukat, de elárulta a kicsinyeknek és elesetteknek. Ezt is megírták a próféták.

Majd azzal vigasztalja apostolait, hogy boldogok, mert megláthatták azt, amit annyian vágytak látni, de nem adatott meg nekik. Ez a gondolat is visszatér majd később.

Jézus tehát, amikor hetvenkét tanítványa visszatért, a próféták által rajzolt messiási képet vette magára, pontosabban tette láthatóvá. Ezután indult el, hogy összegyűjtse Izráel nyájának elveszett juhait.

Márk beszámolójában nagyon fontos részek olvashatók, ám kihagy néhány jelentős részletet, amelyet Máté elmesél. Amikor a kánaáni asszony könyörög Jézusnak, ő nem is válaszol:

Máténál ez a mondat: Bocsásd el, mert utánunk kiáltozik, a Szent István Társulat Bibliájában így hangzik: Teljesítsd kérését, hisz kiabál utánunk. Ez utóbbi érthetőbb, ám a két fordítás közti különbség érdekes nyelvészeti fejtegetésre ad lehetőséget. Az eredeti szövegben a "bocsásd el" kifejezésnek nyilván volt egy olyan jelentése is, hogy "szabadítsd meg". Erre utal Jézusnak az a későbbi kijelentése, amikor ezt mondja a farizeusoknak: Hát Ábrahámnak ezt a leányát, akit tizennyolc éve megkötözött a Sátán, nem kellett-e feloldani ebből a kötelékből szombaton?" (Lk. 13,16.)

Amikor Tirusz és Szidon vidékéről van szó, eszünkbe jut az a jelenet, amikor Jézus a názáreti zsinagógában tanított, és a szidoni Száreptában élő özvegyről beszélt a hallgatóságnak. Mint láttuk, azzal pirított rá földijeire, hogy Illés és Elizeus próféták sem zsidókat mentettek meg, hanem idegeneket. De akkor most miért vonakodik meggyógyítani a kánaáni asszony lányát? Hiszen amikor a római százados kérte, hogy gyógyítsa meg a szolgáját, rögtön kötélnek állt. Jó, lehet, hogy a szolga zsidó volt, de maga Jézus jegyezte meg akkor, hogy

Miért vonakodik csodát tenni most, amikor a tanítványai is türelmetlenül bíztatják, gyógyítsa már meg a nőt, annyira erőszakos.

A magyarázat talán éppen ebben van. Ahány csodás gyógyítást nézünk, mindenhol szerény, alázatos, kétségbeesett emberek kérnek segítséget Jézustól, olyanok, akik hitükről úgy tesznek tanúságot, hogy nem követelőznek. Volt, aki úgy gyógyult meg Jézus köpenyének érintésétől, hogy ő csak utóbb vette észre. Itt pedig egy erőszakos nőről van szó, aki idegen, tehát nem is hihet a "zsidók Istenében". Ám a vita során Jézus meggyőződik róla, hogy téved. A nő nemcsak hitéről tett tanúságot, hanem alázatosságáról is: nem sértődött meg, amikor kutyához hasonlították. Márpedig a kutya ebben az összefüggésben megvetést fejez ki. A Izrael fiai ugyanis kutyáknak nevezték a pogányokat (idézi Kroll). (Ez persze nyilván fordítva is igaz volt.) Ilyesfajta megvető szóhasználat számtalan kultúrában létezett, sőt helyenként még ma is létezik, a bibliai nép esetében pedig ennek a gőgnek megvolt az alapja, hiszen ők Isten választott népe voltak, akiknek különleges törvényeik és szokásaik voltak. Ezt a fensőbbség tudatot így jellemezte a kortárs Petronius, aki Néró alatt egy ideig helytartó volt Júdeában:

és füle csücskénél húzza alá az eget... (Lator László fordítása)

Csakhogy Jézus nem ilyen értelemben használta a szót. Azt ugyanis már a szamáriai asszonnyal történt beszélgetése során láttuk, hogy nem hivatkozik a jeruzsálemi kultusz magasabbrendűségére. Ő viccet csinált a "pogány" értelemben használatos "kutya" szóból, és valóságos tartalommal töltötte meg. Nem a felsőbbrendűséget akarta fitogtatni, csupán arról beszélt, hogy amíg a kiválasztott nép mind "jól nem lakott", vagyis meg nem tért, nincs értelme a többiek megtérést erőltetni. A kánaáni nő azonban meggyőzte arról, hogy ez nem így van. Hiszen a kutyáknak a morzsa is elég. Vagyis elismerte a kiválasztott nép elsőbbségét, mégis csodát kért. Ennek a történetnek a tanulsága - bár érthető okból nincs eléggé kihangsúlyozva a Szentírásban - később nagyon fontos lesz.

Mint az utolsó mondatokból kiderül, Jézus ezután (állítólag) a Tízváros vidékére ment, a Galileai tó keleti partjára, ahol ismét betegeket gyógyított.

Márk szövege árulkodó: azt írja, Tiruszból Szidonon át ment a Tízváros határára. Nos, ez elég nagy kerülő lehetett, mert Szidon északra van Tirusztól, Tízváros pedig délkeletre. Nem lehetetlen, de ha így volt, akkor Jézus meglehetősen sok időt töltött a Szentföldön kívül, hiszen látni fogjuk, hogy Dekapolisztól még visszamegy Cezare-Philippibe is.

A gyógyítás leírása azért fontos, mert megőrizte Jézus eredeti szavát: effata! Sajnos csak kevés ilyen hely maradt a Szentírásban. S ki tudja, miért maradt meg egyáltalán? Talán mert nem volt pontos görög megfelelője, csak körülírni tudták? Vagy azért őrizték meg, mert elterjedtek olyan változatok, amelyek valamely másik, hasonló szót tartalmaztak, esetleg éppen Jézus lejáratása céljából? Ki tudja. Az is fontos a jelenet végén, ahogyan a nép álmélkodik. Ez ugyanis Izajás szavait idézi:

Izajás szavai áttételesen a Végítéletre utalnak. Hiszen, mint láttuk, Izajás írta, hogy "kösd be a szemüket és a fülüket, hogy ne lássanak és ne halljanak, nehogy megtérjenek." Vagyis az, amikor a csoda tanúi azokkal a szavakkal álmélkodnak Jézus nagyságán, amelyek Izajás fenti szavaira utalnak, az azt jelenti, hogy eljött a megtérés ideje. Ha valaki úgy vélné, hogy a környékbeli emberek talán nem ismerték Izajás idevonatkozó mondatait, tehát túlságosan erőltetett az okfejtésem, szeretettel hívom fel a figyelmét arra, hogy a Szentírást nem az ott álló emberek írták.

Érdemes felfigyelni Márk szavaira is: minél inkább tiltotta, annál inkább híresztelték. Mint láttuk, Jézus kezdettől fogva lelkére kötötte az embereknek, akiket meggyógyított, hogy ne terjesszék a hírét. Hogy ennek mi lehetett az oka, arról később találgatásokba fogok bocsátkozni. Ezen a helyen azonban nem csak ez lehetett az oka a titkolózásnak, hanem az is, hogy ne tudják a hatóságok, merre jár. Erre később is látunk majd példát.

Ennek a két, valószínűleg időben is összefüggő esetnek akkor lenne jelentősége a kronológia szempontjából, ha tudnánk, hogy a nevezett mészárlás és a torony összedőlése mikor történt. Nekem azonban nincs tudomásom arról, hogy ez az adat a birtokunkban lenne. Kroll ugyan azt írja, hogy a galileaiak lemészárlása i.sz. 29-ben történt, de a forrást nem nevezi meg. Josephus Flavius pedig véletlenül (?) hallgat erről az esetről, pedig Pilátus gaztetteit általában elmeséli. Az utána lévő példabeszéd azonban némi - bizonytalan - fogódzót ad.

Mint arról már volt szó, a Jézus mondásaiban szereplő időmeghatározások feltehetően kötődtek valamennyire a helyzethez, amelyben elhangzottak. A terméketlen fügefáról szóló hasonlat pedig valószínűleg arról szólt, hogy Isten meddig legyen türelemmel választott népe iránt. Ám ha Mózestől számítanánk a történelmet, a három év szimbolikusan is kevés lenne. Mivel pedig ebben a példabeszédben két személyről van szó, a gazdáról és a kertészről, a hasonlatot nyugodtan értelmezhetjük Isten és Jézus viszonyára. Ezek szerint a példabeszéd Jézus nyilvános működésének negyedik évében hangozhatott el, vagyis nagyjából 31-32-ben. Hiszen miért pont három évet mondana különben? A befejezés, hogy a gazda még egy évig legyen türelemmel, nem feltétlenül vonatkozik Jézus további sorsára, hiszen az elhangzott szövegben értelmetlen lett volna azt mondani: hagyd meg még két évig, mert a hallgatók nem értették volna magát a példázatot. Az egy év csak annyit jelentett: legyen még türelmes. Lehet, hogy a következő évben sem termett a fa, attól még nem biztos, hogy a gazda kivágatta.

A párbeszéd valószínűleg a Szentföldön kívül hangzott el, azért szerepel benne az a részlet, hogy egyesek hírét vitték annak a mészárlásnak, amit Pilátus elkövetett. Igaz, ha Jézus éppen Kánában járt volna, alighanem akkor is ezt a kifejezést használnák, ám logikusnak tűnik, hogy Jézus ekkor nem odahaza tartózkodott, és földijei keresték őt.

A második kenyérszaporítás esetét csak Márk és Máté mesélik el. Felmerül az emberben a gyanú, hogy tévedés történt, hiszen miért követte volna el Jézus ugyanazt a csodát kétszer, ami egyébként nem volt jellemző rá. Ráadásul az első körül nagy botrány támadt, amiről a második esetében nem beszélnek, illetve csak ugyanarra utalnak, mint az elsőnél: a farizeusok jelet kérnek. Csakhogy Jézus, az apostoloknak mondott szavaiban egyértelműen utal arra, hogy egyszer már megtette ezt a csodát, tehát nem lehet szó félreértésről.

Az első csoda minden valószínűség szerint 31. Húsvétja körül történt, a második pedig a Színeváltozás csodája, sőt Márk szerint a betsaidai vak meggyógyítása előtt. Azt azonban nem lehet tudni, hogy mennyi idő telt el a kettő között.

Mint láttuk, az első kenyérszaporítás esetében Jézus a Kivonulás ünnepéhez kapcsolta a csodát, a kenyérszaporítás és a vízen járás erre vonatkozó utalások voltak. A második esetben a vízen járás elmarad, sőt, úgy tűnik, nem is Húsvétkor történt volna, ugyanis az apostolok értetlenkednek Jézus egy ekkor mondott példabeszédén:

- Óvakodjatok a farizeusok és szadduceusok kovászától! (Márknál: a farizeusok és Heródes kovászától)

Azok (a tanítványok) így tanakodtak egymás között:

Az evangéliumok úgy magyarázzák ezt, mintha az apostolok amiatt aggódtak volna, hogy nem lesz mit enniük, ám ez nem valószínű, hiszen emiatt eddig sem izgatták magukat, és ez valahogy nem is függ össze Jézus fenti szavaival. Az apostolok inkább azért értetlenkednek, mert nem is volt náluk kenyér, - amit rendesen kovásszal szoktak sütni -, tehát nincs mitől óvakodniuk. A Peszáh ünnepén viszont nem szabad a házban kovásszal sült kenyérnek lennie. Namost, ha az esemény Húsvétkor történt volna, az apostolok nem értetlenkedtek volna, hiszen akkor amúgy is óvakodni kellett volna minden kovásztól.

Miért ismételte meg Jézus a kenyérszaporítás csodáját? Az első, kézenfekvő válasz az, hogy megint rájuk esteledett prédikáció közben, és egyszerűen enni kellett adni az embereknek. Akkor viszont ennek a csodának kimondottan gyakorinak kellene lennie az evangéliumokban. Ahogy a beszámolók mondják, a pusztában voltak, Jézus attól tartott, hogy az éhes emberek kidőlnek az úton hazafelé menet. Ráadásul már három napja együtt voltak.

De hol lehetett ez a puszta? Ezt csak abból lehet kikövetkeztetni, ahova az eset után mentek. A két evangélium azonban két különböző helységnevet említ, Máténál Magadánba mentek, Márknál pedig Dalmanutába. Ezeknek a településeknek azonban azóta sem akadtak a nyomára, a kutatók feltételezik, hogy Magdaláról van szó aminek változata lehetett a Magadán név, amit egy réges-régi szír kéziratban Dal Magadánnak akartak írni (a 'Dal' névelő volt), csak elírták, és Dalmanuta lett belőle. Ezek az okfejtések számomra eléggé mulatságosnak tűnnek, bármily kevéssé ismerem a korabeli nyelveket, és főleg a korabeli írást, de hogy Magdalából "Manuta" legyen, elég furcsának tartom. Ha így lenne, szerintem ma már minden korabeli szöveg felismerhetetlenül kusza lenne. Különben is, mivel Jézust nemsokára Cezarea-Philippinél látjuk, nem valószínű, hogy bement volna Galilea közepébe. Pláne úgy, hogy utána ne érintse Kafarnaumot, vagy Kánát.

Persze, hogy mi lehetett ez a Dalmanuta, arra csak egy kalandos találgatással tudok előállni. Jézus, ha minden igaz, huszonkét évet nem a Szentföldön töltött. Valószínűleg Babilonban nőtt föl, de amikor elindult, hogy teljesítse küldetését, minden bizonnyal felkereste azokat a helyeket, ahol a babiloni központ kezdeményezésére (vagy hatására) hasonló szellemiségű központok alakultak ki. Olyanok, amelyek az esszénusokhoz hasonlóan vallották, hogy Isten Új Szövetséget fog kötni választott népével. Minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy ilyen központ létezett Damaszkuszban, amelyre a kumráni tekercsek hivatkoznak. A Dalmanuta, vagy a Magadán név is utalhat olyan közösségre, vagy akár helységre, amely Damaszkusszal állt kapcsolatban. Ha ránézünk a térképre, a feltételezés logikusnak tűnik. Jézus a tengerparti Tirusz és Szidon után Dekapoliszba ment. Innen Damaszkusz környéke nincs túl messze, ráadásul észak felé esik. Onnan pedig, ha "visszafelé" jövünk, az egykori Izrael felső határához, Cezarea-Philippihez jutunk, ami az ősi Dán nevű helység közelében volt.

Ezek szerint a kenyérszaporítás csodája a Galileai-tó túlsó partján, Trachonitisz, Dekapolisz tartományok határán történhetett. Erre alapozzák azt a feltételezést, hogy itt Jézus nem a zsidók számára ismételte meg a kenyérszaporítás csodáját, hanem a pogányok, vagyis a majdani keresztények kedvéért. Ám erre az evangéliumok szövegében semmilyen utalás nincs, és hogy őszinte legyek, nem is logikus, mert a pogányok nem sokat törődhettek azokkal a vallási szimbólumokkal, amikre Jézus itt is utal.

Egyes kutatók azt feltételezik, hogy a zsidó nép kivonulása Egyiptomból két hullámban történt. Erre mutat szerintük a kivonulás leírásának két, eléggé eltérő változata az Ószövetségben. Ebből következhetne, hogy Jézus két Húsvétot tartott. Ez az esetleges történelmi tény azonban Jézus számára (még ha tudott is róla) nem lehetett elég ok a csoda megismétlésére, hiszen a hallgatóság nem tudta volna, hogy mire utal.

Úgy tűnik tehát, hogy Jézus nem a Húsvétot, hanem a Hetek ünnepét, vagyis a Pünkösdöt ülte ekkor.

Számoljatok ötven napot, a hetedik szombat utáni napig, és akkor mutassátok be az Úrnak az új kenyér áldozatát. (Lev. 23. 16.) Ezeket a kenyereket kovásszal kellett megsütni. Lehet tehát, hogy Jézus ezért beszél a farizeusok kovászáról.

Csakhogy ez nem egészen stimmel. Mint láttuk, Jézus olyan körből válogatta a hasonlatai, vagy példabeszédei anyagát, amelyek elhangzásuk idején aktuálisak voltak. Nomost a Hetek Ünnepén, akkor így nevezték a Pünkösdöt, két kenyeret szoktak áldozni az új termésből. Ezt azonban kovásszal sütötték. Ha Jézus arra figyelmezteti az apostolokat, hogy óvakodjanak a farizeusok kovászától, azok nem azon töprengtek volna, miért mondja ezt, amikor nem is hoztak magukkal kenyeret. Hiszen ha hoztak volna, azt a saját kovászukkal kelesztették volna meg. Vagy inkább olyan ismerőstől vették volna (vagy kapták volna ajándékba), aki biztosan nem a farizeusok, vagy Heródes embere volt. A figyelmeztetésnek így tehát nincs sok értelme. Feltéve, ha elvetjük azt az esetet, hogy az apostolok "nem beszámíthatónak" nézték a Mestert: "mit beszél itt kovászról, amikor kenyerünk sincs?"

Lássuk a kenyérszaporítás esetét, hátha okosabbak leszünk tőle. A két kenyérszaporításnál eltérő számadatok szerepelnek. Az első esetben öt kenyér és hét hal volt, amiből ötezer férfi evett, és tizenkét kosarat töltöttek meg a maradékkal, a másodiknál pedig hét kenyér és néhány apró hal, négyezer férfi evett belőlük, és hét kosarat szedtek tele a maradékkal. Mindkettőnél szerepel a hetes szám, de eltérő helyeken. Érdekes, hogy az első esetben ezer emberre egy kenyér és egynél valamivel több hal jutott, a másodikban majdnem két kenyér, viszont minimális hal. Ezekben a számokban meglehetősen nehéz bármiféle utalást fellelni. Az egyetlen, ami azt sejteti, hogy azért volt itt valami, az a maradék. Az első esetben tizenkét kosár morzsa maradt, vagyis annyi, amennyi törzse volt Izraelnek, a másodikban viszont csak hét. Ám ez utóbbi, mint tudjuk, szent szám volt. Úgy tűnik, mintha az első csoda Izraelnek, a másik viszont az Új, Tökéletes, vagy Szent Izraelnek szólna.

Persze ekkora tömegű ember valójában elképzelhetetlennek tűnik. Jeruzsálem lakóinak száma állítólag 25000 körül volt, ahova az ünnepekre mintegy 150 ezer ember zarándokolt fel a legtávolabbi vidékekről, például Egyiptomból is érkezve. Így gondolják a mai kutatók. Josephus Flavius viszont hárommillió embert sem tartott kizártnak. De a mai szakirodalom szerint az egykori Izrael területén körülbelül fél-egymillió ember élt, a nőket és gyerekeket is beleszámítva. Ebben a helyzetben egy olyan tömeg, amelyben csak a férfiak ötezren voltak, tehát a nőket és gyerekeket is beszámítva mintegy tizenötezres tömeg hallgatta volna Jézust, meglehetősen nagy feltűnést keltett volna, azt hiszem, légiókat vezényeltek volna ki a rendbontás letörésére. Ráadásul, minek alapján tudták volna megsaccolni a szemtanúk, hogy hány férfi volt ott - még ha az asszonyok és gyerekek külön vettek volna is részt a prédikációkon, ahogy az a mózesi vallás esetében előírás volt - olyan pontosan, hogy egy ezres eltérést is érzékelni tudtak? Szerintem ez lehetetlen. Nem osztogattak ebédjegyet. A számoknak tehát szimbolikus értelmük volt.

Az Ószövetségben az áll, hogy az Egyiptomból kivonuló nép között csak a férfiak mintegy hatszázezren voltak, ami szintén túl soknak tűnik. A szakirodalom azt írja, hogy a hatszázezres szám a "Halljad Izrael" szavak jeleinek számértékéből adódik. Eszerint, ha a kenyérszaporításra vonatkozó számokat lefordítanánk szavakra, érdekes üzenetet kapnánk. Ezt a feladatot azonban egyelőre átengedem másoknak, pedig erős a gyanúm, hogy ez az üzenet humoros lehet.

A második kenyérszaporításnál a farizeusok ugyanúgy jelet kértek, mint ahogy az elsőnél láttuk. Jézus azonban itt nem bocsátkozik olyan fejtegetésekbe az élet kenyeréről és a mennyből alászállott kenyérről, mint az elsőnél, hanem kurtán végez velük:

Próbálkozzunk tovább. Minek az ünnepe Pünkösd? Mint láttuk, a Kőtáblák, vagyis Isten és Izrael szövetségének ünnepe, ekkor kapta a nép a Törvényt, s voltaképpen ekkor lett belőle nép. Ha a Húsvéttal összefüggésben nézzük, a kovász játssza a legnagyobb szerepet. Peszáhkor el kell vetni a kovászt, a Hetek Ünnepén viszont az Új Kenyér megsütéséhez már szabad használni. A példabeszéd szerint a kovász olyan, mint a Mennyek országa, egészen kevés is képes megkeleszteni hatalmas mennyiségű lisztet. "Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet fog az asszony, belekever három mérce lisztbe, míg végül az egész megkel." (Mt.13,33.)

A Pünkösd tehát a Szövetség ünnepe. Az apostolok Pünkösdkor fogják megkapni a Szentlelket, mint az Új Szövetség bizonyítékát. Erről az Új Szövetségről írtak már a próféták is, és a kumráni közösség irataiban is gyakran esik róla szó. Akkor ez a fogalom nem volt azonos azzal, amit azóta értünk alatta. Az új szövetséget Isten a régi néppel kötötte, a kortársak szemében mindenesetre, ám az általános vélekedés azóta megváltozott erről a kérdésről. Ha arra gondolunk, amit a hét kosár maradék jelképes értelméről korábban mondtam, vagyis arra, hogy Jézus itt az Új Nép kedvéért ismételte meg a csodát, elképzelhető lenne, hogy Pünkösdhöz kötődik. Mint láttuk, Jézus Pünkösd napján hirdette meg az Új Szövetséget, még i.sz. 30-ban. Akkor, Mózest utánozva, a húsvéti ünnepkör lezárását jelentő Hetek Ünnepén kiválasztotta apostolait, és elmondta az új Parancsolatokat és a Miatyánkot. Ezek tökéletesen illeszkedtek a próféta jövendöléséhez:

De ha ez a szövetség már megköttetett, miért volt szükség arra, hogy megismételje? Ha abból indulunk ki, hogy Jézus elhagyta a Szentföldet, amikor ez az eset történt, felmerülhet bennünk, hogy valóban a pogányoknak szól az üzenet.

Csakhogy ha feltételezzük, hogy Jézus 30. Pünkösdjén megújította, pontosabban Új Szövetséggé tette Isten és a zsidó nép szövetségét, akkor most itt, amikor a pogányokkal is megköti az Új Szövetséget (ha azt teszi), kellene valami másnak is történnie. Hiszen a pogányoktól nem várhatta, hogy részletesen ismerjék a Törvényt.

Létezik azonban egy olyan magyarázat, amely csattanós választ mindezekre a kérdésekre. Jézus a második kenyérszaporítás csodáját nem Pünkösdkor, hanem nem sokkal Húsvét után tartotta. Volt ugyanis egy olyan szabály, hogy a tisztátalanok és távollévők számára a ténylegesnél később, egy hónap multával tartották meg a Páskát. Mivel Jézus ekkor a "szórványban élők" között tanított, kellett, hogy számukra is megtartsa a Páska ünnepét. Ennek előírását Mózes negyedik könyvében találjuk:

Ez a Húsvét nyilván abban az értelemben is szimbolikus volt, hogy nem csak a Tiruszban és Szidonban, vagy Dekapoliszban élő zsidók kedvéért tartotta meg, hanem a mindenkori éppen "tisztátalanok", vagy "úton lévők" számára, akik valamilyen ok miatt nem vehettek részt az igazi Húsvéton. A második kenyérszaporítás ezek szerint május elején lehetett, i.sz. 33-ban ugyanis április első napjaira esett az ünnep.

Így viszont a kovászra utaló figyelmeztetés kap egészen más értelmet, mint ahogy azt a fejezet elején írtam. Jézus most is gúnyolódik, a farizeusok, szadduceusok, sőt Heródes Antipász kovászáról, vagyis mesterkedéseiről beszél. A tanítványok viszont azért értetlenkednek, mert ők már el is felejtették Húsvétot, pláne a kovásztalan kenyeret, és egyáltalán nem volt náluk semmilyen kenyér...

Ez a feltételezés megmagyarázza, miért nem meséli el az esetet Lukács. Ő ugyanis végképp nem értette, miért szerepel kétszer a kenyérszaporítás csodája, és azt gondolta, valamit összekevertek a szemtanúk.

A kenyérszaporítás csodájának azonban van egy másik, konkrét előképe is az Ószövetségben. Ez Elizeus próféta nevéhez fűződik:

Ez a csoda azonban sokkal jelentéktelenebbnek tűnik. Ráadásul Elizeus jelentősége sem akkora, Jézus szempontjából, hogy párhuzamot vonhatnánk köztük. Igaz, Elizeus gyógyítja meg az arámi (szír) Naamánt a leprából, amire Jézus a názáreti zsinagógában hivatkozik, de ezen kívül semmi lényeges kapcsolódási pont nincs. Sőt, Illés és Elizeus közül (Illés volt a mestere Elizeusnak) Jézus inkább Illéssel mutat rokonságot. A válasz alighanem a fenti idézet utolsó két mondatában keresendő: ezek a szavak ugyanis Isten ígéretében szerepelnek, amikor megígéri Izraelnek a Kánaánt. A kenyérszaporítás páros csodája tehát azt jelenti, (ismét egy tettekkel elmondott példabeszéd): itt van az Ígéret Földje.

A fejezet végén muszáj törlesztenem még egy adósságomat. Talán emlékeznek még, amikor az első kenyérszaporítás csodájáról írtam, Máténak egy mondatával akartam bizonyítani, hogy a négy szinoptikus időmeghatározása összekapcsolódik, ugyanis azt írják, hogy Jézus felment egy hegyre.

János a következő szavakkal vezette az eseményt:

Márpedig János nem szokta szó szerint idézni a szinoptikusokat. A Máté evangélium pedig már régen készen volt, mire János megírta a sajátját. Csakhogy a Máté evangélium idézett mondata a második kenyérszaporítás előtt szerepel. Ebből azonban, bármennyire is szeretné, Kárörvendő Olvasóm, nem biztosan következik az, hogy nincs igazam. Ugyanis, ahogy akkor írtam, a fenti idézet után következő szöveg megegyezik azzal, amit a szinoptikusok szerint Jézus Keresztelő János utolsó kérdésére adott válaszul: Te vagy-e az eljövendő?

Maga Máté is idézte Jézus válaszát a Keresztelő János küldöttségéről szóló részben. Ne feledjük el, hogy a fennmaradt szövegek, ha szó szerint meg is egyeznek azokkal, amiket az első században papírra vettek, szerkesztésüket tekintve erősen magukon viselik a bizonytalanság jeleit.

Már nyilvános működése kezdetén felmerült, hogy aki követni akarta Jézust, hátat kellett fordítania a világnak. Bizonyára nagyon sokan voltak, akik szerettek volna vele tartani, a közvetlen tanítványai lenni, akik részt vehetnek abban a többnyire vidám, bár kissé veszedelmes kalandban, amiben az apostolok. De a feladat nagyon nehéz volt:

Nehéz feladat elé állította tehát azokat, akik követni akarták. Ki kellett vonulniuk a világból, hogy beléphessenek az Isten országába. Miért követelt Jézus ekkora áldozatot az emberektől?

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezek a párbeszédek mind ószövetségi háttérrel rendelkeznek. Lássunk erre néhány példát.

Vagyis Jézus pont az ellenkezőjét mondja annak, amit Illés, vagy Sirák fia: itt már nincs értelme földi dolgokkal törődni.

Jézust egész csapat ember kísérte mindenhova, arról nem is beszélve, hogy amikor megérkezett valahova, rögtön körülvette mindenki, aki élt és mozgott, sőt néha még az is, aki nem. Érthető, hogy ez már önmagában vonzó volt sokak számára.

De a követelmények egészen szigorúak voltak:

Mindent ott kell hagyni, sőt, mindent és mindenkit meg kell gyűlölni, még önmagunkat is, hogy követhessük. Nem túlzás ez, kérdezhetik joggal. Miért gyűlöljük meg anyánkat, vagy a gyerekeinket, ahelyett, hogy őket is Jézus követésére vennénk rá? Na és legfőképpen hogyan gyűlölhetjük meg önmagunkat? Menjünk Jézus nyomában libasorban, és közben ragadjunk meg minden alkalmat, hogy szembeköpjük, vagy bokán rúgjuk magunkat?

Természetesen itt is egy paradoxonról van szó. Pál apostol később úgy magyarázza a dolgot, hogy a bennünk lévő bűnt kell meggyűlölnünk, mert bár "a lélek kész, de a test erőtlen". De vajon érthették-e ezt a követelményt azok, akik hallották Jézus szavait?

Külön kérdés, hogy milyen szót használt Jézus eredetileg, amikor azt mondta, mindenki vegye vállára keresztjét? Mivel görög tudásom említésre sem alkalmas, csak annyit tudtam megállapítani, hogy a fenti részben a görög nyelvű szövegben is szerepel a sztaurosz, "kereszt" szó. Vajon mikortól használták ezt abban az átvitt értelemben, ahogy a mondatban szerepel? Azt sem tudom, hogy a sztaurosz szó jelentette-e a kivégző eszközt is, a lexikonban (KLX) csak azt találtam, hogy a felül kihegyezett cölöpöt, mint a kereszt egyik fajtáját, görögül szkolopsz-nak nevezték.

Azzal a mondattal még találkozunk majd, ami Isten Országának közeli eljövetelére utal, s amit egyesek úgy értelmeznek, hogy a Színeváltozásra vonatkozik, mások pedig úgy, hogy Jézus össze-vissza beszélt.

Jézus követése tehát gyakorlatilag lehetetlen feladat volt. Legalábbis, ha pusztán ezekre a szövegekre hagyatkozunk. Ám mondott egy példabeszédet is ezzel kapcsolatban, amiből kiderül, miért állította ilyen nehéz helyzet elé azokat, akik követni akarták.

Ez a tanítás nem sokkal azután szerepel, hogy Jézus kijelentette: tüzet hozott a földre. Itt is (ahogy részben már idéztem is) megismétli a teljesíthetetlen követelményeket, de mindjárt meg is magyarázza azokat. Szavaiból az derül ki, hogy tudatosnak kell lennünk. Csak akkor válasszuk Jézus útját, ha előbb számot vetettünk életünkkel. Ezért mondja azt, hogy meg kell gyűlölnünk családunkat, még önmagunkat is, ezért mondja, hogy nem szabad hátranéznünk, mert csak az az ember képes végigjárni Jézus útját, akit már tényleg semmi nem köti ehhez az élethez. Mert a világ, bármilyen szép, és bármennyire Isten ajándéka, kísértés, ami elvonja az embertől az erőt. Még ennek a könyvnek a megírása is ördögi csábítás ahhoz képest, hogy Jézus követője legyek. Hiszen nem egyéb, mint szélkergetés. (De ez már az én magánügyem.)

Azoknak, akik követni szeretnék, még egy intő figyelmeztetést mond. Arra bíztatja őket, hogy ne féljenek megvallani hitüket semmilyen bíróság, vagy hatóság előtt. A földi hatalmak ugyanis csak az életünket vehetik el, a lelkünket nem. Bátorságunk erősítésére ezt a gyönyörű példabeszédet mondja:

Ez a példabeszéd Máténál is szerepel, ám ott Jézus egy fillérről és két verébről beszél. A kettő nem ellentmondás, hiszen az árak változhattak, és az evangéliumok lejegyzői nem feltétlenül emlékeztek pontosan Jézus hasonlatára. Ám a Máténál szereplő két veréb azért fontos, mert jobban megvilágítja a hasonlat körülményeit, hiszen a galambokat párosával szokták vásárolni. Ő viszont a hasonlat lényegét magyarázza félre, amikor azt írja, hogy mégsem "esik le" egy veréb sem az Isten akarata nélkül. Mintha egyébként olyan sok veréb esne le repülés közben a levegőből.

A hasonlat ugyanis az áldozásról szól. A bűnért való engesztelő áldozatnál két állatot kellett felajánlani a templomban, és a szegényeknek megengedték, hogy galambot áldozzanak. (Csak az egyiket ölték meg, a másikat szabadon engedték.) A legszegényebbeknek pedig - ezek szerint - azt is megengedték, hogy verebet áldozzanak. Ezért mondja azt Jézus, hogy számontartja őket az Úr, hiszen szegény ember abban reménykedett, hogy a pénzen vett kismadár életéért az Isten megbocsájtja bűneit! Az az Isten, akinek a gazdagok hízott bikát áldoztak. Ezért vigasztalja őket azzal, hogy ha abban hisznek, hogy az Úr a semmi kis verebet is beszámítja nekik, mennyivel inkább számítja be a szívüket, az igaz hitet, amivel Istent tisztelik.

Jézus tehát figyelmezteti a lelkesedőket, hogy emberfelettien nehéz feladatra kell vállalkozniuk. Nincs ez ellentmondásban azzal, amit a Hegyi beszéd után mondott? Az én igám kedves és az én terhem könnyű. (Mt. 11. 28-30.)

Ezzel elérkeztünk Jézus tanításának kulcskérdéséhez. Igaz, ez a kérdés és a rá adott válasz a szinoptikus evangéliumokban korábban szerepel, de tartalma miatt itt kell elidőznöm mellette.

A példabeszédek jelentése néha meglehetősen homályos. Többször láthattuk, hogy Jézus szavait időnként, - legalább is utólag - elég nehéz megfejteni. Lássunk most ezzel kapcsolatban további példákat. Sajnos nem tehetem meg, hogy Jézus valamennyi példabeszédét elemezzem, a Szent István Társulat által kiadott Biblia jegyzetei szerint 37 példabeszédet mondott, ám ők ebbe nem számolták bele a Jánosnál elhangzókat (a Jó Pásztor, a Juhok kapuja, stb.) és nem tekintik példabeszédnek azokat, amiket az apostoloknak mondott: legyetek a föld sója, és még több hasonlót. Voltaképpen Jézusnak majd minden szava példabeszéd volt, nem is beszélve a tetteiről, sőt az egész életéről.

A példabeszédek, természetük szerint valamilyen, a korban ismert példázatra vezethetők vissza, sőt, sok esetben (talán mindben?) kimutathatók ószövetségi előképek is. Ilyen például a Királyi menyegző, a Két úr szolgálata, A sziklára épült ház, A dúsgazdag és a szegény Lázár, vagy a Mennyek országáról mondott hasonlatai. Ószövetségi előképe van annak is, amit a Pénz helyes felhasználásával kapcsolatban mond, amit nemsokára majd részletesebben meglátunk. Ettől azonban nem feltétlenül válnak érthetőbbé ezek a hasonlatok. Ennek jelentős mértékben az lehet az oka, hogy a fordítók nem figyeltek oda az esetleges szójátékok visszaadására, márpedig az biztos, hogy Jézus (és valószínűleg már a Sirák fia bölcsességeinek szerzője is) szerette a szójátékokat.

Vajon miért dicsérte meg a gazda a sikkasztót azért, hogy ennyire megrövidítette? Valószínű, hogy az apostolok sem értették, mert ezután a rész után a következő áll:

A pénz helyes felhasználása

Kutya legyek, ha ettől értem. Ez az utóbbi mondat még sokkal érthetetlenebb, mint az előbbi példabeszéd. Hiszen mit jelent az, hogy ha elfogy a hamis mammon, majd befogadnak az örök hajlékba (még ha az is a valódi mammon?), feltéve, ha elég barátot szereztem a hamis mammonból? Főleg, miután az egész vers végén ott áll a mondat: "Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak." (Lk.16.13.)

Magának az első példabeszédnek persze van megfejtése, csak Jézus nyilván fölöslegesnek tartotta hozzátenni (vagy lehet, hogy hozzátette, csak aki hallotta, elfelejtette, és így nem jutott el Lukácshoz) azt a mozzanatot, amitől érthetővé válik. Miután az intéző ilyen jól kioktatta az adósokat, azok boldogan fizették vissza a kisebb tartozást. A gazda tehát azért dicsérte meg az intézőt, mert így legalább egy része visszajött a vagyonának, ahelyett, hogy koldusbotra jutott volna.

Ha a hasonlatot Istenre és az üdvözülésre alkalmazzuk, nyilván azt jelenti, hogy ha nem is sikerül tökéletesen élnünk, legalább felébe-harmadába legyünk jók. Ám ez azt is jelenti, hogy az intéző a papok szimbóluma, akik elsikkasztották Isten szavát, vagyis hagyták az embereket bűnössé válni, de ha most elnézőek lesznek irántuk, Isten megbocsát.

A hamis mammon kérdésével Flusser foglalkozik. Jézus az esszénusokkal ellentétben nem azt hirdette, hogy ki kell vonulni a világból, megvetéssel, sőt gyűlölettel kell szemlélni a mindennapi élet dolgait. A világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál. (Lk.16.8.) mondta. Az esszénusok ugyanis, magukat a világosság fiainak nevezték. Később rájuk is utalva mondja Jézus: Én vagyok a világ világossága. (Jn. 8.12.) A pénz tehát fontos, mert: "ha tehát a hamis mammont nem kezeltétek hűen, ki bízza rátok az igazit? És ha a máséban nem voltatok hűek, ki adja oda nektek a tieteket? (Lk 16,8-12).

Bevallom, ezt se értem. Nem úgy lenne logikus a hasonlat, hogy ha a magatokéban nem voltatok hűek, ki bízza rátok a sajátját? Így viszont az utolsó mondatnak csak az lehet az értelme, hogy aki a rábízott vagyont hűtlenül kezelte, nem kap jutalmat. Jézus több példabeszédben hasonlítja az életet olyan pénzhez, amit kölcsön kaptunk, azért, hogy növeljük az értékét, s amikor visszaadjuk, aszerint kapunk jutalmat, mennyire okosan használtuk a kölcsönt. Ilyenek például a tálentumokról, vagy a tíz mináról szóló példabeszédei. Ezért fontos, hogy a Miatyánk eredeti szövegében ez állt: engedd el adósságunkat, ahogy mi is elengedtük a nekünk tartozóknak. A mammon, vagyis a földi élet tehát mintegy előképe, próbaköve a túlvilágnak. Ebben kell megmutatni becsületességünket, ezért nem szabad gőgösen elutasítanunk a világot.

A példabeszédek érthetetlenségére és a magyarázat furcsaságára jó példa a kézmosással kapcsolatos vita esete is.

Maga a hasonlat világosnak tűnik, legalább is mai szemmel. Ha ugyanis elvonatkoztatunk a hasonlat átvitt jelentésétől, egyszerű higiéniai megállapításról van szó: attól lettünk betegek, amit kihányunk. Jézus, amikor megadja a hasonlat értelmét Péternek, pontosan erre a biológiai értelemre utal:

Vagyis a hasonlatnak biológiai alapja volt, és csak az értetlenkedő tanítványok számára magyarázta el, hogy a szennyezést a lelki romlottság értelmében gondolta.

De ez a korabeli szemlélet szerint nem volt ilyen világos. Jézus itt egy olyan "modern" hasonlatot használ, amely a kérdésre nem adott világos választ. Ennek a két dolognak az összekapcsolása azonban mutatja, hogy a rituális tisztasági előírásoknak voltaképpen higiéniai célja volt, tisztasággal védekeztek a betegségek ellen. Ha azonban a szöveg metaforikus értelmére gondolunk, amire Jézus is utal, vagyis a beszédre, ismét fontos tanulságot láthatunk. Nem azok a bűnös dolgok ártanak az embernek, amiről tudomást szerez, hanem amiről beszél is. (Szegény újságírók.)

Nem véletlen, hogy Jézus azzal az Izajás idézettel kezdte, amely a hamis hitről, a beszéd hiábavalóságáról szólt. Érdekes azonban, hogy ez a szöveg azt mondja a zsidó vallás parancsolataira, hogy azok csak emberi parancsok. És ezt nem Jézus mondta!

A példabeszéd azonban mégis homályos marad, mert ha tovább boncolgatjuk, az derül ki belőle, hogy a szív romlottsága nem kívülről származik. De hát akkor honnan? Hiszen azt azért mindannyian tudjuk, hogy a romlott ételektől ugyanúgy tartózkodni kell, mint a romlott gondolatoktól. De honnan jönnek a romlott gondolatok? Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. (Mk. 7. 21.)

Ám ettől nem lettünk okosabbak. Hiszen a szívből származik a szeretet, önfeláldozás, nagylelkűség, hűség, bátorság és még mi minden más is. A külsőségeknek tehát vajmi kevés szerepük van: ahogy a piszkos kézzel evés nem teszi piszkossá az embert, legfeljebb a gyomrát, ugyanúgy a tiszta kézzel evéstől sem fog megjavulni. Jézus parancsa tehát azt jelenti, hogy a szívünket kell megtisztítani, nem a kezünket, vagy a tányért.

A példabeszédek körül tehát gyakran némi homály uralkodik. Lássuk csak, hogyan értetlenkedtek az apostolok.

Hogy őszinte legyek, már magát a kérdést sem értem. Hogyhogy miért tanít példabeszédekben? Hiszen a példabeszéd nem más, mint hasonlat, metafora, tudományos ismeretterjesztés, amelynek nyilvánvalóan az a célja, hogy az egyszerűbb emberek is megértsék a bonyolult igazságokat. A példabeszédek elvont filozófiai, teológiai kérdéseket fejtegetnek közérthető, mesés formában úgy, hogy azokat mind a mai napig a legnagyszerűbb "teológiai népszerűsítő irodalomnak" tekinthetjük. Gondoljunk csak a tékozló fiú esetére, és a többire.

Csakhogy a példabeszédeket még az apostolok sem értették. Jézus gyakran külön magyarázatot adott a számukra. Mégsem hiszem, hogy Jézus azért beszélt volna példabeszédekben, hogy a hallgatóságnak fogalma se legyen róla, mit mond. Ha ez lett volna a célja, nyugodtan beszélhetett volna kínaiul is, vagy még jobb lett volna, ha meg sem szólal.

De nézzük, mit válaszolt a kérdésre ő maga:

Tessék? Hogy is van ez? Jézus azért beszél érthetően, mondhatnám szájbarágósan, hogy ne értsék, amit mond? Mi van?!

Az idézet első fele logikus: azért kell egyszerű, meseszerű példabeszédekben beszélnie, mert a népnek van ugyan szeme, de nem lát. Ám ugyanennek a hivatkozásnak a megismétlése az idézet végén elképesztően zavarosnak hat.

Mi lehet ennek az értelme, hiszen azért csak nem testesült meg az Isten, hogy össze-vissza beszéljen?! Nézzük csak meg azt a részt az Ószövetségben, amire hivatkozik.

Izajás a Seregek Urával találkozik, aki elküldi a néphez, s ezt a parancsot adja a prófétának:

Mi lehet ennek az isteni parancsnak az értelme? Ha ragaszkodunk a szöveg szó szerinti jelentéséhez, arra gondolhatunk, hogy az Úr azt akarta, a nép ne lássa, ne hallja, ne vegye tudomásul azt a sok szörnyűséget, ami körülötte van, vagy ami vár rá. Ennek azonban ellentmond az utolsó sor, és a hagyományos értelmezés, amely szerint itt arról van szó, hogy a nép elfordult Istenétől, vak és süket lett a jó szóra.

Az ember persze itt is szövegromlásra gyanakszik. Hiszen mi abban a logikus, hogy elküldök valakit egy üzenettel, aminek az a lényege, hogy a címzett ne értse meg? Izajás szövege esetében elképzelhető többféle utólagos "javítás" is. Lehet - gondolom én - hogy az eredeti szöveg valahogy így hangzott: "Azt mondta az Úr: mondd meg ennek a népnek, elküldtem a sátánt, hogy kösse be e népnek fülét, hallván halljatok, de ne értsetek... "stb. Az a szerep mindenestre, amit az Úr küldötte betölt, meglehetősen sátáni, hiszen romlásba akarja taszítani az embereket. Ebben az esetben azonban nem csak Izajás tűnik fel kínos színben, hanem maga az Isten.

Természetesen tudjuk, hogy ez így nem lehetséges. Isten elküldhette a sátánt, vagy Izajást azzal a feladattal, hogy "kösse be az emberek szemét", de nem azért, hogy elpusztítsa őket. Tehát a feladat csak az lehetett, hogy kiválogassa a jókat és igazakat. Mert a hűség próbája baj. Azzal tehát, hogy a népet tudatlanná teszi, nem a vesztét okozza, hanem lehetőséget ad neki a bizonyításra: a jók hűek maradnak Istenhez. Ezért végződik úgy a fejezet, hogy bár Izraelt kiirtják, mégis marad egy mag, amely szent lesz.

Jézus tehát, amikor a tanítványai megkérdezték, miért nem beszél nyíltan, miért csak példabeszédeket mond, ahelyett, hogy felfedné a nép előtt a teljes igazságot, voltaképpen egy újabb példabeszéddel válaszol nekik, amikor Izajást idézi. A példabeszéd értelme ez volt: "Azért kell példabeszédekben beszélnem, hogy kiválasszam a jókat és igazakat." Úgy tűnik, az apostolok ezt megértették, mert az evangéliumok semmilyen értelmező magyarázatot nem adnak.

De miért kellett "elvakítani" a népet, hogy ki lehessen válogatni az igazakat? Azért, mert ha tudják, hogy maga Isten válogat közülük, éppen a hamisak fognak legjobban tolongani, hogy a többieket letaposva Isten lába elé vessék magukat. Jézus tehát csak "ráutaló magatartással" téríthette az embereket jó útra, de nem fedhette fel saját mivoltát. Emlékeznek még arra, hogyan töltötte be azokat a próféciákat, amelyek a Messiásra vonatkoztak?

Mindennek azonban látszólag ellentmond János evangéliuma, amelyben Jézus Isten Fiának nevezi magát, kijelenti, hogy "ő és az Atya egy", sőt azt mondja, "alászálltam a mennyből".

Alapvetően az a feltűnő különbség a szinoptikusok és János között, hogy a szinoptikusoknál rengeteg példabeszéd van, Jánosnál alig: a Jó Pásztor, a Kapu, Jézus teste, mint eledel, ám különben ahelyett, hogy áttételesen üzenne hallgatóinak, nyíltan, radikálisan, sőt provokatívan beszél és vitatkozik.

vagy:

János szerint számos hasonlóan egyértelmű kijelentés hangzik el Jézus szájából. Úgy tűnik azonban, hogy ebben maga az apostol is ellentmondást látott, ezért fel is teszi a kérdést, hogy miért nem hittek neki:

Magyarázatul azonban ő is ugyanazt az Izajás idézetet hozza, amit a szinoptikusok szerint válaszolt Jézus az apostolok kérdésére: miért tanít példabeszédben. János is említ néhány olyan jelenetet, amelyben még maguk az apostolok sem értették meg Jézus üzenetét. Márpedig ha Jézus valóban olyan nyíltan hirdette volna azt, hogy ő az Isten földi megtestesülése, mint ahogy az a fönti idézetek mai értelmezéséből kitűnik, nagyon ostobának kellett volna lenniük azoknak, akik hallgatták, hogy ne értsék.

Ez az idézet (amennyiben nem szövegromlás eredménye) kiválóan mutatja, mennyire nem volt egyértelmű Jézus önmagáról közölt üzenete. A fenti mondatból csak az összetett állítmány lényege hiányzik: micsoda ő? Az csak nem volt kérdés, hogy egyáltalán létezik-e...

János egyébként megjegyzi, hogy még a farizeusok közül is sokan hittek benne, csak nem merték vállalni a hitüket, mert féltek, hogy kizárják őket a zsinagógákból. Ez volt annak a keményszívűségnek az oka, amit a béna kezű meggyógyításánál láttunk. János ezt arra magyarázza, hogy többre becsülték az emberek véleményét, mint Istenét, ám mi igazságosabbak lehetünk ennél: annak, aki hinni akart Jézusban a biztosat kellett feladnia a bizonytalanért. Ő maga ezt sokszor szavakban is követelte: hagyjanak ott mindent és mindenkit, és kövessék őt. Nem állhatok meg egy szemtelen megjegyzést, vajon akik ma Jézus követőinek tartják magukat, valóban értik ezt a parancsot?

Ám az ellentmondás még mindig fennáll. Ha Jézus kijelentette önmagáról, hogy őt Isten küldte, akkor miért tartotta titokban? De erre is megkapjuk a választ, mint azt már láttuk:

- Hadd lássuk, milyen csodajeleket viszel végbe! Akkor majd hiszünk neked. Mit tudsz mutatni? (Jn. 6.30.)

Pedig éppen nem sokkal azelőtt kelt át egy tó tetején, amit ha ők nem is láttak, ötezer ember biztosan. A kötözködők kérése tehát nem ilyen "apró-cseprő" csodákra vonatkozott, mint leprások meggyógyítása, halottak feltámasztása, meg egyebek, hanem arra, hogy fogja meg az istennyilát végre, és csináljon rendet.

Ez azonban Isten nem teheti meg. Ha erővel téríti jó útra az embereket, hova lesz a szabadságuk? Hogyan lehet megoldani azt a paradoxont, hogy valaki Isten, de nem uralkodhat Istenként, mert akkor önmagának mond ellent, szabad lények helyett rabszolgákat nevel magának?

Emlékeznek Chaplin és a vak virágárus lány esetére? Éppen forgalmi dugó van az úton, a gazdag emberek kocsijai nagy tülkölések közepette eltorlaszolják egy csavargó elől az utat. Több se kell neki, fogja magát, és átmászik az egyik kocsin. A túloldalon kiszáll belőle, elégedetten bevágja a kocsi ajtaját, pont ott, ahol a virágárus lány van. A lány, mivel vak, nem tudja mi történt, ő csak azt tudja, hogy egy autóból, amiben a gazdagok szoktak utazni, kiszállt valaki. Nyilván egy gazdag ember.

Nos, valami ilyesmi játszódott le a világban 2000 évvel ezelőtt, csak fordítva. Isten álruhát öltött. Nem Mindenhatóként jelent meg a világban, hanem egy ács fiaként. Nem Teljhatalmú Messiásként ereszkedett le az égből, ahogy azt majd másodszor megteszi, ha akarja, hanem egy barlangban született meg, szegény emberek magatehetetlen csecsemőjeként. Pedig megjelenhetett volna szupermenként, rettenetes dinoszauruszként, beszélő virágként, sakkozó delfinként, megjelenhetett volna ezer helyen egyszerre, lehetett volna örök fiatalságot adó forrásvíz, boldogságot sugárzó tv-sorozat, de nem lett. Emberré vált, s ezzel méltó a szimpátiánkra.

A kérdés csak az, hogy miért. Hiszen a világban már akkor is épp elég baj volt. Már akkor is sokan szerették volna, - ahogy ma is vészesen sokan várják a világ végét -, hogy Isten végre igazságot szolgáltasson, nekik. Erre azonban szintén megkapjuk a választ, egy ószövetségi idézet szavaival: Nem vitatkozik, s nem kiabál, szavát sem hallják a tereken. (Mt.12.19. Iz.42,1-4.)

Ez az Isten paradoxona. Nem élhet a saját hatalmával, mert ha megteszi, marad a hatalom, és eltűnik az Isten, vagyis visszaél vele. Ha ezt nem akarja, akkor csak álruhában jöhet látogatóba. Jézus folyamatosan abban az ellentmondásos helyzetben volt, hogy hirdetnie kellett mindazt, amit Istenként tudott, s ugyanakkor soha nem volt szabad Istenként cselekednie. Csodákat kellett tennie, hogy az emberek higgyenek Istenben, de nem volt szabad akkora csodát tennie, hogy megijedjenek: ő maga Isten. Emlékezzenek csak Oberonra, aki megtehetné, hogy varázslattal kényszeríti Titániát szerelemre. De mit ér az ilyen szerelem? (GT) Olyan, mintha egy robotot ölelne az ember. Oberonnak ravaszkodnia kell, cselhez kell folyamodnia, másnak kell mutatnia magát, mint ami.

Mit érne Isten számára az a hódolat, amit hatalmi szóval ér el? Ha vannak felvilágosult filozófusok, akik az embereket hangyáknak tekintik, számukra bizonyára tetszetős lenne, ha a hangyák az ő lábuk elé hordanák a gyűjtött eleséget. Ettől azonban cseppet sem viselkednének istenien. Isten úgy tűnik, méltóságunkon, rangunkon túl szeret minket: úgy szeret, mint egyenrangú félt. Ezért, mivel Ő végtelenül nagyobb nálunk, csak úgy emelhetett minket fel az Ő szintjére, hogy megalázta magát, rabszolgává vált, aki megmossa tanítványai lábát.

Jézus tehát nem tehetett mást, várta, hogy az emberek elhiszik, hogy ő az Isten, de nem bizonyíthatta be, hogy tényleg az, mert akkor nem maguktól, nem szeretetből javultak volna meg, hanem kényszerből, vagy ami még rosszabb, érdekből. Vagyis nem is javultak volna meg...

Jézus tehát, mint oly sokszor, elutasítja azt a Messiás-képet, ami a korabeli, felfokozott várakozás legfőbb reménye volt: egy evilági király, aki legyőzi Izrael ellenségeit, megszünteti a gonoszok uralmát az országban, igazságot szolgáltat mindenkinek, s aztán... Aztán nem érdekes, a lényeg az, hogy nekünk jó lesz. Gondolták. Jézus ezzel szemben azokra a próféciákra hivatkozik, amelyekben a Messiás szelíd, sőt üldözött, aki áldozatot hoz mindenkiért.

Megtehette volna, hogy leszáll a keresztről. Megtehette volna, hogy felszáll a kereszttel, mint egy repülővel, megtehette volna, hogy befejezi a történelmet, és eredményt hirdet, ahelyett, hogy bárány módjára meghal a kereszten. Lett volna oka rá, hiszen sok szenvedést, nyomort, igazságtalanságot látott, de nem tette meg. Hogy miért, erről szól ez a könyv.

Ha azt a változatot fogadjuk el, hogy a második kenyérszaporítás esete Húsvét után egy hónappal történt, akkor az ötödik év vége felé járunk, vagyis i. sz. 33. tavaszán. Jézus azután a csoda után Cezárea-Filippi környékén járt, s aztán észak felől tért vissza Galileába, valamikor a nyár végén. Így az ötödik évre nem sok esemény jutott, bár ennek szerintem abban kell keresnünk a magyarázatát, hogy a tanítványok számára nem voltak olyan jelentősek, hogy továbbadják az utókornak.

Történt azonban egy csodás gyógyítás, amiben szinte az a csoda, hogy tudunk róla, annyira zavarosnak és jelentéktelennek tűnik. Nem is meséli el más, csak Márk evangélista, ő pedig - szokásának megfelelően - semmilyen fejtegetést nem fűz hozzá.

Jézus Trachonitis és Dekapolisz tartományok határától, - ahol a második kenyérszaporítás történt -, ment észak felé. Itt a tartományok határán feküdt Betsaida, ami egyúttal Galilea határát is jelentette. Jézus azonban nem ment be városba.

A jelenetnek az a humorosnak tűnő része a kulcs, amelyben a frissen látó ember azt mondja, hogy embereket lát, "mintha fák járkálnának". Ez a kép, ha magunk elé idézzük, egészen megdöbbentő. Azt jelenti ugyanis, hogy a volt vak fejjel lefelé látta a embereket! Azért hasonlítja őket fához, mert a lábaik felül vannak, s úgy ágaznak el, mint egy fa ágai.

Miről árulkodik ez? Arról, hogy a jelenet egy minden kétséget kizáróan valódi esetet mond el. Félreértés ne essék, nem bizonyítja direkt módon, hogy az a bizonyos betsaidai vak valóban létezett, és valóban meggyógyult. Nem bizonyítja tényszerűen, hogy Jézus létezett, és csodákat tett. Nem bizonyítja, hogy van Isten. Egy valamit bizonyít cáfolhatatlanul: volt a világon olyan ember, aki csodás módon nyerte vissza a látását, és erről az emberről majdnem kétezer évvel ezelőtt tudósítottak.

Hogy miért bizonyítja? Azért, mert azt, hogy az újszülött, vagy a látását visszanyerő ember az első pillanatokban fejjel lefelé látja a dolgokat, csak a huszadik században fedezte fel a tudomány. Lehet, hogy korábban is voltak, akik ezt tudták, de nem hitte el nekik senki. Csak pár évtizede bizonyították be, mégpedig úgy, hogy a kísérlet önkéntes résztvevőire olyan szemüveget adtak, amely megfordítja a képet. A kísérlet résztvevői egytől egyig tanúsították, hogy egy bizonyos idő után a kép megfordult, és rendes állásúvá változott. Vagyis az agy a felelős azért, hogy a látott kép megfeleljen a tapasztalható valóságnak. Az pedig ismert optikai tény, hogy egy olyan szerkezetű lencse, mint amilyen az emberi szem, fordított állású képet ad.

Aki Márk evangéliumát írta, egész biztos tudomással bírt arról, hogy egyszer valaki csodás gyógyulás útján visszaszerezte a látását. És ezt nem csak az bizonyítja, hogy az illető fejjel lefelé látott, hanem az is, hogy aki a történetet leírta, ezt nem értette. Úgy magyarázza az esetet, mintha Jézusnak még egyszer meg kellett volna érintenie a beteg szemét, hogy tényleg tisztán lásson, mintha Jézus elügyetlenkedte volna a csodát, vagy a vak túl vak lett volna, és nem sikerült elsőre meggyógyítani. Holott nem erről volt szó. Jézus csupán azért érintette meg újra a vak szemét, hogy átsegítse a fordított látás nehézségein, amelyek bizony egy fél napig is eltarthattak volna, miközben a vak esetleg azt hitte volna, hogy nem normális.

A férfi (gondolom, férfi volt), egyébként nem feltétlenül volt születése óta vak. Sőt, az, amit mond, hogy embereket lát, amik fákra hasonlítanak, azt mutatja, mintha már látott volna embereket és fákat. Ám a csoda ettől még ugyanolyan hiteles, ugyanis ahogy fentebb írtam, kísérletileg igazolták, hogy ha átlagos, látó emberekre megfordító szemüveget adnak, néhány óra múlva ismét rendesen fognak látni, majd ha a szemüveget leveszik, megint el kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy visszaálljon a kép és a valóság összhangja. Arra vonatkozóan pedig - sajnálatos módon - mind a mai nem tudott kísérletet végezni a tudomány, hogy mi van az olyan vakokkal, akik egyszer csak visszanyerték a látásukat.

Hangsúlyozom, ezzel nem azt akarom bizonyítani, hogy mindaz, amit a Szentírás ír, igaz. Még csak azt sem akarom vele bizonyítani, hogy mindaz, amit én írok, igaz. Ám ez a csoda csodálatos módon bizonyítja, hogy a Szentírásban olyan valóságos tények szerepelnek, amelyeket egész egyszerűen értelmetlen lenne kétségbe vonni.

Cezárea-Filippiben olyan horderejű esemény történt, amelyet mindhárom szinoptikus evangélium elmond. Itt kérdezte meg Jézus, hogy mit gondolnak róla az apostolok, s itt nyilvánította ki Péter, hogy őt tartja a Messiásnak.

Mint láttuk, János azt a jelenetet, amikor Péter hitet tett Jézus mellett, az első kenyérszaporítás utáni vitához kötötte. Ott így hangzott a jelenet:

Azért idéztem ilyen hosszan János szövegét, mert bár az esetet akkor is elmeséltem, amikor az első kenyérszaporításról volt szó, de már akkor sem állítottam biztosan, hogy a Péter hitvallására vonatkozó rész nem egyezik meg azzal, amiről nemsokára a szinoptikusok beszámolója alapján fogok beszélni. János szövegéből úgy tűnik, hogy a kafarnaumi zsinagógában lejátszódott jelenet és Péter hitvallása között hosszabb idő telt el. Ismerve János evangéliumának meghatározhatatlan logikai felépítését az időbeosztást tekintve, lehetséges, hogy közben eltelt két év. Hiszen azok közül az események közül, amikről biztosan tudjuk, hogy az első kenyérszaporítás és az utolsó Sátoros ünnep között történtek, János semmit nem mesélt el.

A méltatlankodó tanítványokkal folytatott párbeszéd arra enged következtetni, hogy Jézus tudatosan "elzavart" maga körül mindenkit, aki addig követte, kivéve a tizenkettőt. Ez elég értelmes cselekedetnek tekinthető, ha arra gondolunk, hogy máris túl sok ellensége volt, és kerülnie kellett a túl nagy feltűnést. Egy egész hadseregnyi tanítvánnyal járkálni nem volt célszerű. A párbeszédből ezért kihallatszik, hogy Jézus nem is akarja visszatartani azokat, akik zúgolódnak tanítása miatt, azt mondja, úgyis csak az marad mellette, akit Isten arra rendelt. Ettől gondolom, még többen megsértődtek. Ebből viszont az következik, hogy az a tanúságtétel, amit a szinoptikusok elmesélnek, mégis máskor történt.

Előbb azonban kell arról szólnom pár szót, hogy mikor és hol történhetett ez az eset. A szinoptikusok valamennyien a második kenyérszaporítás utánra helyezik, illetve bocsánat, Lukács nem, mert ő azt el se meséli. Csakhogy ő viszont az első kenyérszaporítás utánra teszi Péter tanúságtételét! Tehát, ahogy az előbb láttuk, tényleg nem értette, miért van két kenyérszaporítás - talán puszta szószaporításnak vélte a dolgot - azért nem számolt be a másodikról, de magát a jelenetet mégis hozzákötötte valahogy ehhez a csodához. Ez tehát megerősíti, hogy a második kenyérszaporítás után vagyunk.

Mint láttuk, Jézus bejárta a föníciai tengerpart városait, majd - állítólag - a Tízváros környékén, Galilea határán jelent meg, ahol a második kenyérszaporítás csodáját végrehajtotta. Onnan eltávozva Magadán környékére ment, amit egyesek Dalmanuta-ként jegyeztek le, amiből én arra következtettem, hogy annak a helynek az emléke, ahova ment, később teljesen kitörlődött az emlékezetből, és nem kizárt, hogy Damaszkusszal állt kapcsolatban. Innen nem volt messze Fülöp Cezáreája, az eredeti Izrael Ország északi határa, ahol Máté apostol szerint Péter tanúságtétele megtörtént.

Ha a történet logikájából indulunk ki (tudom, ez gyenge érv), a következőt látjuk: miután elhagyta Galileát, hogy az idegenben élőknek is hirdesse tanítását - ezt tetőzte be a második kenyérszaporítás, vagyis a "vándorok páskája" - itt, idegenben nyilvánította ki először, hogy miután hazatér, meg fogják ölni. Közben tehát nem sok értelme lett volna Galileában, pláne Magdalában járkálnia. Az az epizód is alátámasztja ezt (szintén igen halványan), hogy jövevények mesélték neki, mi történt a galileai zsidókkal Jeruzsálemben. És legfőképpen az támasztja alá a feltételezésemet (bár szintén igencsak esetlegesen), hogy ezután nem sokkal következik a Színeváltozás csodája, de erről majd a megfelelő helyen.

Most lássuk, mi is történt itt.

Ettől kezdve Jézus jelezni kezdte tanítványainak: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad.

Jézus kérdésére az apostolok azt válaszolják, hogy a nép valamelyik nagy próféta reinkarnációjának tartja Jézust. Maga Heródes Antipász is tartott ettől. Ez a hiedelem tehát elég széles körben elterjedt lehetett. Hogy Jézusnak ebben mi volt a szerepe, arról még lesz szó. Ám nagyon fontos maga a kérdés:

- Kinek tartják az emberek az Emberfiát?

Vagyis Jézus eddig önmagáról csak úgy beszélt, hogy ő az Emberfia. A próféták jövendöléseiben ez a cím, vagy titulus eddig ellentmondásos volt. Előfordult, hogy pusztán annyit jelentett: ember, ugyanis a héberben élt az a kifejezési mód, hogy körülírták a megnevezett dolgot. Például a "szamárnak csikaja" mindössze annyit jelentett, hogy "szamár". Jeremiásnál viszont Isten a prófétát szólítja Emberfiának, mintegy érzékeltetve, mekkora távolság van köztük. Dániel könyvében jelenik meg először egy olyan világ fölötti szereplőként az Emberfia, aki az Utolsó Ítélet, vagy Isten igazságosságának hírnöke és egyben végrehajtója. (Haag) Az Ószövetségben sehol nem olvasható, hogy a Messiás azonos lenne az Emberfiával, aki egyben Isten Fia is. Ezt tehát - úgy tűnik - mintha Péter találta volna ki. Jézus ugyan ráfogja az Istenre, mondván: Ő nyilatkoztatta ki Péternek ezt a titkot, ám mi élhetünk a gyanúperrel, hogy ebben azért neki is volt némi szerepe. (v.ö.: Szentháromság). Függetlenül azonban attól, hogy az Új Tan lényege (Isten és Jézus egyek, és az Ószövetség próféciáiban az igazi Felkent más, mint akit addig vártak), összhangba hozható-e Isten korábbi kinyilatkoztatásaival, az egész jelenetnek más a voltaképpeni üzenete. Nevezetesen az, hogy ki volt az, aki kinyilatkoztatta az igazságot. Mindegy ugyanis, hogy mi történt addig, Jézus itt tanúk előtt elismeri, hogy ez az igazság, és meg is jutalmazza az eminens diákot. Neki adja az ítélkezés jogát a földön és az égen egyaránt. Ki volt Simon Péter?

Gondoljunk vissza Péter meghívására. Amikor először látjuk (János evangéliumában), Simonnak hívják, ám Jézus elnevezi őt Péternek (Kéfás), ami a szikla jelentésű arámi szóból ered. A szinoptikusok szerint pedig a Galileai tenger partján találkozik vele, amikor Simon a tanítványa lesz. Lukács egy csodálatos halfogáshoz köti az esetet:

A jelenetben nem a fantasztikus halmennyiség a döbbenetes, hanem Péter szavai:

Mint arról már sokszor volt szó, a korabeli felfogás a bűnt összekapcsolta a büntetéssel, vagyis a betegséggel. A beteg embereket bűnösöknek tartották, akik vagy saját, vagy őseik vétkéért bűnhődnek. A gyógyulás is ahhoz kapcsolódott, hogy valaki meg akart-e tisztulni a bűneitől. Lehetséges lenne, hogy Péter beteg volt? Különben miért borult volna Jézus lába elé? Ha a mi felfogásunk szerint lett volna bűnös ember, ezzel meg is szűnt volna a bűne, hiszen magatartása arról tanúskodik, hogy meg akart szabadulni a bűntől. Valószínű, hogy Péter olyan betegségben szenvedett, amit mindenki láthatott. Ráadásul Péter ugyanazt mondja Jézusnak, amit általában a gonosz szellemek által megszállt betegek mondtak: menj el tőlem! Sőt, a gonosz lelkek kifejezetten Isten Szentjének nevezték Jézust!

Van egy érdekes szokás, a beteg nevének megváltoztatása. "Négy dolog változtathatja meg az emberre szabott sújtó ítéletet: a jótékonyság, az imádkozás, tetteinek megjobbítása, és a név megváltoztatása." (Talmudi tanítás, idézi: Jólesz K.) Erről még lesz szó később is. Péterrel kapcsolatban tehát erős a gyanú, hogy beteg volt, nyavalyatörős, értelmi fogyatékos, vagy valami hasonló. Viselkedése is alátámasztja ezt a hipotézist, egész életében heveskedő maradt.

Jézus tehát attól a Simon Pétertől kapta meg a helyes választ a kérdésre, akit mindenki legalábbis félnótásnak tartott. Lesz még egy ezzel szorosan összefüggő jelent, ami legalább ennyire botrányos, úgyhogy egyelőre ne tegyék félre a könyvet.

Milyen megdöbbentő, amit ezután Jézus mond! Boldognak nevezi Jónás (Jóna, János?) fiát, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki számára a felismerést. Mit jelenthet ez a kifejezés? Az eredeti, arámi szófordulatot talán soha nem fogjuk biztosan megtudni, a szövegösszefüggés azonban azt sugallja, hogy Péter nem magától jött rá az igazságra. Vagyis nem a saját szellemi, logikai képességei alapján jutott erre a felismerésre, mert arra nem is lett volna képes! Ez a jelenet lényege. Ismerik azt a jelenetet, amikor Jézus ujjongott, hogy Isten nem a "nagyoknak" (értsd: okosok) nyilvánította ki önmagát, hanem a kicsinyeknek? Ez a jézusi tanítás egyik legfontosabb kulcsa: azok szégyenítik meg az öntelteket, akiket mindenki lenézett, vagy legalábbis megmosolygott. Már a Hegyi beszédben is megkaptuk ezt az üzenetet, csak úgy látszik, nem vettük elég komolyan.

Ezután nem sokkal Jézus megjövendöli apostolainak, hogy amikor hazatérnek a Szentföldre, sok szenvedésben lesz része, és végül megölik. Erre Péter, akit Jézus nem sokkal azelőtt annyira megdicsért, hogy a világ főítészévé tett, buzgalmában hevesen "megfeddi" mesterét, mondván, ilyesmi nem történhet Jézussal. Természetesen ebben a buzgalomban elsősorban Péter hatalmas szeretete játszotta a fő szerepet, de azért volt itt más is. Hiszen Péter azt mondta Jézus korábbi kérdésére, hogy Jézus a Messiás. Márpedig az a gondolat, hogy a Messiást megölik, olyan elkeserítő, sőt olyan elképzelhetetlen volt, hogy azt Péter nem hagyhatta szó nélkül. Különben is, az előbbi dicséret után Péter nyilván úgy érezte, hogy neki nem csak joga, de kötelessége is beleszólni mindenbe. Erre Jézus hátrafordult:

Mi ez? Sátánnak nevezi azt a Pétert, akit az imént a többiek előtt annyira felmagasztalt? Vagy arról van szó, hogy Péterben még benne volt a gonosz szellem? Péter egész magatartása, főleg, amit a Színeváltozásnál, az Utolsó Vacsoránál, vagy Jézus kihallgatásánál látunk, arról tanúskodik, hogy nem múlt el hebehurgyasága. Vagyis nem gyógyult meg. Elképzelhető ez? Képes lett volna Jézus "úgy" hagyni azt a tanítványát, aki a legönfeláldozóbban szerette, miközben jártában-keltében elmebetegek sokaságát gyógyította meg? Vagy talán azokat sem gyógyította meg?

Az egyik lehetséges megoldás az, ha abból indulunk ki, amit az elmebetegségekről tudunk. Amit mi tudunk ezekről, azt biztosan tudta az Isten Fia is. Akkoriban ártó szellemeket tartottak az elmebetegség okának, mi pedig nem tudjuk, mit tartsunk annak. Néha születési, vagy genetikai rendellenességgel tudunk indokolni egyes betegségeket, de az igazi okot (miért okoz egy születési, vagy genetikai rendellenesség egy bizonyos mentális tünetcsoportot) nem tudjuk. Nem látunk bele az elmebetegek fejébe, ha pedig magunk vagyunk elmebetegek, nem látunk ki belőle.

Simon Péter betegsége biztosan nem valamiféle paranoia, vagy skizofrénia volt. Ő nem tombolt, mint sok beteg, akiket Jézus meggyógyított, nem csinált semmi különöset. Valószínű tehát, hogy szellemi, vagy értelmi fogyatékos volt, akit valamilyen születési rendellenesség tett azzá. Ezt a betegséget nem lehet meggyógyítani. Isten (mármint Jézus) persze tehetett volna csodát, ha halottat képes volt feltámasztani, csakhogy ő pont nem ezt akarta. Valójában csodát tett Péterrel, de ez a csoda egészen emberi, mondhatnám, voltaképpen példabeszéd. Nem az volt a csoda, hogy meggyógyította Pétert, vagyis úgynevezett "teljes értékű" emberré tette, hanem az, hogy bebizonyította: a betegek is teljes értékű emberek. Éppen azzal tett csodát, hogy Pétert nem varázsolta át egészségessé, hanem saját mivoltában emelte a "normális" emberek fölé.

Jézus feddő szavainak azonban van még egy tanulságuk. Arra hivatkozik, hogy Péter nem Isten tervével törődik, hanem az emberekével. Ezek szerint Istennek volt egy terve, ami nem egyezett meg azzal, amit az emberek szerettek volna. Erről a Színeváltozás csodájánál lesz szó.

Azt a feltételezésemet, hogy Jézus csak 33. nyarán tér vissza Galileába, megerősíti az is, hogy Jézus Cezárea Filippiben jelentette be először az apostolainak, milyen sors vár rá. Ez arra mutat, hogy "önkéntes száműzetéséből" abban a biztos tudatban tért haza, hogy szembe kell néznie a halállal. Erre utalhat az a jelenet is, amikor farizeusok figyelmeztetik, hogy óvakodjon Heródestől.

Ez a jelenet egyedül Lukács evangéliumában olvasható. Látszólag nem sokat árul el a körülményekről, azonban ha megvizsgáljuk a szöveget, látjuk, hogy Lukács előtte sok példabeszédet hoz, elmeséli a tizennyolc éve meggörbedt asszony esetét, azelőtt ismét sok példabeszédet mond, majd az azt megelőző jelenet az, amikor Jézus a Siloám torony összedőlése kapcsán mondott intő szavakat a hallgatóságnak. Az időrend tehát teljesen biztos, a farizeusok akkor figyelmeztetik Jézust, hogy óvakodjon Heródestől, amikor hazatér a Szentföldre.

Jézusnak ezek a szavai egészen világosan árulkodnak arról, hogy tudatosan a halálra készül, amit Jeruzsálemben kell elszenvednie. Időszámításunk szerint 33. nyarának végén vagyunk.

A három szinoptikus evangélium nagyjából egyformán meséli el a történetet, méghozzá anélkül, hogy kommentárt fűzne hozzá, pedig eléggé megdöbbentő esetről van szó. Nem elég, hogy egy elképesztően öncélúnak tetsző csoda szerepel benne, Jézus és a ruhája világított, de ráadásul önellentmondásos is: mi szükség volt az egész jelenetre, ha nem volt szabad senkinek elmesélni? Vajon mit ír a Színeváltozásról János, aki maga is ott volt? Semmit, hölgyeim és uraim...

Szívesen elbeszélgetnék János evangélistával arról a kérdésről, hogy miért nem vesztegetett egy árva szót sem azokra a kulcsfontosságú eseményekre, amelyeknél ő lenne a legfontosabb tanú, mivel azonban ez a közeli jövőben nem valószínű, kénytelen vagyok a saját fejem után menni.

A Színeváltozás csodája fordulópontot jelent Jézus földi működésében. Ehhez képest az evangéliumok meglehetősen röviden végeznek vele. Még a csoda rendkívüli mivoltát sem hangsúlyozzák, éppen csak megemlítik, hogy Jézus teste és ruhája fénylett, vagy hogy Mózes és Illés jelent meg a hegyen, akikkel Jézus a közeli haláláról beszélt. Még azt sem mondják el, honnan tudták, hogy ők voltak azok. Ahhoz, hogy megértsük a csoda jelentőségét, meg kell fontolnunk, mihez köthető egyáltalán.

A jelenet leírása ismét azt az érzést kelti az emberben, hogy egy "mesés" történettel állunk szemben, mint Jézus megkísértésekor, a tó vizén történő átkeléskor, vagy a vihar lecsendesítésénél. Az első kérdés tehát az, hogy mi teszi hitelessé a csodát. Természetesen az, hogy ószövetségi előképei vannak.

Lássuk először magát azt az ünnepet, amikor a Színeváltozás történt.

A Sátoros Ünnep egy összetett ünnepkör része. Az ószövetségi leírások szerint ez az ünnepsorozat a hetedik hónap első napján kezdődött, ekkor ünnepelték az Évkezdet napját, a hónap tizedik napján volt az Engesztelés napja, és a tizenötödik napon kezdődött a nyolc napig tartó Sátoros ünnep. Itt mindjárt az elején van egy kis probléma, miért Tisri hónap, vagyis a hetedik hónap elseje az Évkezdet ünnepe?

Az Újév napjának ünnepe voltaképpen Jahve uralkodásának megünneplését jelentette. Jáhve a világ királya, aki teremtette a mindenséget. Az Újévvel kapcsolatos ellentmondást a szakirodalom úgy magyarázza, hogy a tavaszi évkezdetet Jojakim király, babiloni kényszerre vezette be az időszámításunk előtti hatodik század elején. Ám a kumráni közösségben Tisri hónap elseje maradt az évkezdet napja, amelyet aztán a szeleukida dinasztia állított vissza. Érdekes, hogy a Tisri az akkád Tisritu-ból származik, amely "kezdet"-et jelent, tehát valamikor náluk is ősszel kezdődött az év. Ezt vették át a babiloniak is, ám valamiért mégis megváltoztatták a naptárukat, és tavaszra tették az évkezdetet, amit aztán rákényszerítették Izraelre is. (Haag). Ezen a nyár végi napon ünnepelték a templomszentelést is, amely ünnep csak a babiloni fogságból való visszatérés után került a mai helyére, és, mint említettem a szövetségkötés megújítására is ezen a napon emlékeztek.

Az évkezdet napja utáni tizedik napon, az engesztelés ünnepén a nép és papság bűneinek jóvátételéért imádkoztak, megtisztították a szentélyt, és füstöltek, nehogy Isten tekintete a pap vesztét okozza. Ez volt ugyanis az egyetlen nap, amikor a főpap beléphetett a Szentek Szentjébe. Ekkor áldozták fel a "bűnbakot" is.

A sátoros ünnep pedig a szüret, illetve általában a betakarítás ünnepe volt, amikor lombsátrakat kellett építeni, hogy azokban lakjanak, a pusztai vándorlás befejezésének emlékezetére. Ezen az ünnepen felmentek Jeruzsálembe. Ekkor merítettek a Siloé tavából vizet, amit az oltár meghatározott részére kellett önteni a következő év gazdag esőiben reménykedve. Ekkor léphettek be a férfiak a belső udvarra, ahol körmenetben pálmaágakat lengettek és zsoltárokat énekeltek.

Lássuk, mit is írnak az evangéliumok, milyen előzmények után történt a Színeváltozás?

E beszéde után mintegy nyolc napra történt... (Lk.) Hat nap múlva Jézus... (Mt.-Mk.). Jézus tehát valamikor tartott egy beszédet, amelyben azt mondta, hogy aki követni akarja, tagadjon meg mindent, még önmagát is. Erről a Jézus követése című fejezetben bővebben volt szó. Ennek a beszédnek a végén elhangzik egy mondat:

- Igazán mondom nektek, hogy a jelenlévők közül lesznek, akik nem halnak meg, míg meg nem látják Isten hatalommal bíró országának (uralmának) eljövetelét. (Mk. 9.1.)

A szakirodalom nem szeret azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy tévesen jósolta-e Jézus a világvégét, pontosabban annak közeli bekövetkeztét, vagy sem. Sokan képletes értelmű kijelentésnek tartják Jézus ide vonatkozó szavait, a belső megtisztulásra, a belső mennyországra értik. Az itt mondottakat pedig kimondottan a Színeváltozás csodájának bejelentéseként magyarázzák. Ennek azonban nem sok értelme van: a színeváltozáskor Jézus nem "országában eljőve" áll három, ijedt tanítványa előtt. Márpedig Jézus fenti mondata egyértelműen az Utolsó Ítéletre vonatkozik. Arra, hogy halála után, mint bíró tér vissza, aki szétválasztja a jókat és rosszakat. Maguk az első keresztények sokáig abban a hiszemben éltek, hogy még az ő életükben bekövetkezik a végítélet, vagyis Jézus ugyan meghalt, feltámadt, és elment, de nemsokára visszajön. Az Apostolok Cselekedeteiben, az apostolok leveleiben, sőt még János evangéliumának a végén is találunk erre vonatkozó utalásokat.

Az Újév, vagy Jáhve királyságának napja, egyszerre jelképezte a világ megteremtését és az Utolsó Ítélet után megszülető Új Eget és Új Földet. Jézus beszéde tehát, amit nyilván Tisri hónap első napján tartott, gondolom, Cezárea-Philippiben, ahol Péter tanúságot tett mellette, s amelyből az evangéliumok sajnálatosan keveset idéznek, nyilván arról szólt, hogy nemsokára eljön az Isten Országa. De mire gondolt, amikor azt mondta, hogy egyesek nem halnak meg addig?

At események későbbi alakulásából ugyanis nemsokára ki fog derülni, hogy ezen az utolsó úton, amit Dántól (Cezárea-Philippi) Jeruzsálemig tett meg, egyre többen csatlakoztak hozzá, mert úgy vélték, most fog megkezdődni a Messiás Országa. Az ezt alátámasztó idézetet később látni fogjuk. Jézus tehát ezen a bizonyos beszéden kihirdette Isten Országát.

Az evangéliumok beszámolóiban található eltérés, miszerint Jézus ezután a beszéd után hat, vagy nyolc nappal később ment föl a hegyre három tanítványával, tulajdonképpen nem fontos, de csak akkor, ha már tudjuk, miről van szó. Az ugyanis, hogy hat (nyolc) nap múlva ment föl a hegyre, nem jelenti azt, hogy maga a Színeváltozás csodája is hat nap (nyolc) nap múlva történt. Amikor lejön a hegyről, óhatatlanul az a benyomása támad az olvasónak, hogy hosszabb időt töltött ott. Ezt majd a következő fejezetben látjuk meg. A napok számának abból a szempontból van jelentősége, hogy az évkezdet napja után tíz nappal ülték az Engesztelés napját. Jézus tehát ezért ment fel a hegyre azután a beszéd után hat-nyolc nappal. A Színeváltozás csodája tehát az Engesztelés napjához kapcsolódik.

Az Engesztelés napján a főpap önmagáért, rokonságáért, a papságért, a népért, valamint magáért a szent helyért, vagyis tulajdonképpen a Templomért mutat be áldozatot. Feltétlenül érdemes elolvasnunk a következő részt az Ószövetségből. Azt mondja el a történet, hogy miért nem szabad illetéktelennek belépni a Szentek Szentjébe, hogy találkozzon az Úrral. Ettől a balesettől kezdve, amiről itt szó van, a főpap is csak évente egyszer léphetett be oda.

Azért emeltem ki bizonyos mondatokat, mert azok azt bizonyítják, hogy Áron két fiát még meggyászolni sem volt szabad, maga Áron is némán tűrte, ami történt. De mi történt? Valószínű, hogy Áron rendetlen fiai beléptek a Szentek Szentjébe (erre utal a serpenyő), holott erre nekik nem volt felhatalmazásuk. Az "idegen tűz" kifejezés értelme persze lehet az is, hogy olyan anyagot, vagy áldozatot használtak hozzá, ami valamilyen más kultuszra utalt. Különben nehezen érthető Isten pusztító haragja, amivel lesújtott a két férfira.

No persze mindaz, amit annak a kornak a szertartásairól tudunk, amikor még létezett a Frigyláda, igen kevés. Minden olyan szövegnél, ami erről a korról szól, úgy érezzük, hogy valami rettenetes titok lappangott a Láda és a Sátor körül. Kérdés, miért. Tényleg volt titok, vagy csak Mózes és családja akarta, hogy hatalmukat titkok vegyék körül? Áron két fiát meggyászolni sem volt szabad, azt sem tudjuk, holttestükkel mi történt, elégették-e azokat a táboron kívül, vagy eltemették. Az Isten tüzétől ugyanis nem égtek el, mert akkor a rajtuk lévő ruha is elégett volna. Mózes és Áron ellen később maga az egész nép fellázad, amit egy szintén lévita család vezetett (Mózesék is Lévi törzséből származtak), akik kevesellték - Mózes szerint - azt a szolgálatot, amit a nép vezetője rájuk bízott. Felmerül a gyanú, hogy nem is annyira a szolgálatot kevesellték, hanem az "ingyen húst", vagyis az áldozati állatok bizonyos részeit, amelyet Isten örök időkre Áron fiainak rendelt, de ez csak kötözködés. Az viszont tény, hogy Mózes és Áron vezető szerepét többször is fenyegette valamiféle lázadás. Lehetséges tehát, hogy Áron elpusztult fiai is ilyen szerepet játszottak. Nagyon érdekes az, ami a jelenet végén olvasható: Mózes megharagszik Áronra és két megmaradt fiára, amiért nem ették meg az áldozatot. Úgy tűnik, mintha azt az oltáron felejtették volna, hiszen porig égett, pedig meg kellett volna enni. Ám valószínű, hogy nem feledékenységről volt szó. Amikor ugyanis Áron védelmébe veszi a fiait, ezt mondja: engem pedig ilyen dolgok értek. A látszólag homályos szöveg nyilván arra utal, hogy Áronnak aznap két fia halt meg. Még ha nem is volt szabad gyászolnia őket, mint apjuk, Áron nyilván részt vett a temetésükön. Lehet, hogy nem ért halotthoz, de mindenképpen tisztátalannak számított, ezért nem ehetett az áldozati húsból. Ezt ugyanis szigorúan megtiltotta az Isten.

Ha valaki hozzáér bármely tisztátalan dologhoz, emberi tisztátalansághoz vagy tisztátalan állathoz vagy bármi tisztátalan utálatossághoz, és mégis eszik a békeáldozat húsából, amely az ÚRé, azt az embert ki kell irtani népe közül. (3Móz.7,21.)

Az a parancs tehát, hogy az Isten jelenlétét jelképező Frigyládát csak a főpap láthatja, és ő is csak évente egyszer, az Engesztelés napján, állítólag innen ered. Most lássuk az ünnephez kapcsolódó legfontosabb kérdést, a bűnbak bemutatását. Ezt is hosszan kell idéznem.

A szövegben szereplő Azazel eléggé rejtélyes, mondhatnám kínos figura, annyit tudunk róla, hogy pusztai démonnak tekintették, ami váratlanul csap le áldozataira. Sajnos a név jelentéséről semmit sem tudunk, de benne van Isten nem jáhvista neve: Él. Énok könyvében (nemcsak a keresztények által átdolgozott, hanem a Kumránban fennmaradt változat szerint is) Isten bűnbeesett fiainak nevében benne volt ez a szó. Erről azonban nem tudunk semmi többet, mert a zsidó vallás (hála Istennek) még az emléküket is majdnem egészen kiirtotta.

Nem Isten Lelke vitte Jézust a pusztába, hogy a sátán megkísértse? A gonoszság démonának tehát van szerepe az isteni tervben, akár akarjuk, akár nem. Az Engesztelés napján mindenestre ez a jelentés is felmerül. Kellett ugyanis egy kecskebak, akire ráhelyezik a nép bűnét, hogy azt odaadják Azazelnek, miáltal a nép bűntelen lesz. Jézus pedig magára vette bűneinket.

Csakhogy ez a magyarázat, mármint hogy Jézus lett volna a "bűnbak", így nem áll meg. Ezen a napon ugyanis két bakot áldoztak, és az elsőt Istennek mutatták be, vétekáldozatul. Ez magyarul ugyanaz, mint a bűnbak: a nép bűneit jelképezi. Az Engesztelés tehát kétfelé irányult, az egyik fölfelé, Istennek, a másik lefelé, az "alvilág urának". Istennek "szabályos" áldozatot mutattak be, az alvilág urára meg rábízták, hogy akkor ragadja el a bakot, amikor ő akarja. A zsidó vallásban ez a kettősség - érthető módon - egyre inkább háttérbe szorult. Ősi, mezopotámiai és egyéb babonás képzetek csökevényének tűnik, amitől ugyan megszabadulni nem volt merszük, ám Isten egyetlenségének dogmájával érezhetően szembeállt, azért némi titkolózással vették körül. Pedig nincs szó másról, mint arról az ősi világképről, hogy az alvilág fölött nincs hatalmunk, sőt, még az is lehet, hogy Istennek sincs. Természetesen azok a próféták, akik a megszilárdult Jáhve-hit képviselői voltak, mélységes megvetéssel szemlélték mindezt, nem is használja egyikük sem Azazel nevét, az indexre került Hénokon kívül. Mi azonban megértőbbek lehetünk: Mózes korában az embereknek (még Mózesnek sem) lehetett bátorsága ahhoz, hogy hirtelen, radikálisan szakítson azzal az akkor már több ezer (tízezer?) éves hiedelemrendszerrel, amellyel sokan még ma sem tudtak szakítani.

A zsidó vallás (amely egyáltalán nem rítt ki etekintetben a korabeli világból) döbbenetes állatmészárlásának - amit a mai olvasók többsége érthető idegenkedéssel szemlél -, van néhány megfontolásra érdemes vonatkozása. Az első, ami szembeötlik, a tisztaságra való törekvés, de erről már volt szó. A másik az, hogy az elfüstölögtetett részek éppenséggel nem selejtes ételek voltak. A húsokon lévő kövérjét, hártyákat, a veséket és a vért kellett mindig Istennek adni. Pedig vannak olyan szövegek, amelyek azt mondják, hogy a jólét idején a nép majd a zsíros falatokat eheti. Tehát ez egyfajta értékrend volt, még akkor is, ha finom húsok maradtak Áron fiainak. Ezt erősíti az is, hogy (majdnem) mindig kovásztalan kenyeret kellett enniük hozzá, amelynek egy része szintén áldozat volt. A legfontosabb azonban a vér szerepe.

Vért egyáltalán nem volt szabad enni. Ezt a kutatók azzal magyarázzák, hogy a vér a lelket jelentette. A vért az oltárra öntötték, illetve a kárpitra, vagy egymásra hintették. Ebből arra a szemléletre lehet következtetni, hogy minden lelket Isten tulajdonának tekintettek, és ami még fontosabb, elismerték, hogy az állatoknak is van valamilyen lelke. Lehet ezt a világképet ősi, sőt ősemberi hiedelmekkel magyarázni, de nem fontos. Ugyanis a zsidó vallásban igenis létezett az állatok tisztelete. Az esszénusok már időszámításunk előtt a második században szakítottak is az állatáldozással, és a farizeusi hagyományokra épülő rabbinikus egyház is megtette ezt később.

Ha ebből a szempontból tekintünk vissza Jézus szavaira, amikor önmagát valóságos ételnek, a vérét valóságos italnak nevezte (vagy "a" valódinak), jobban érthető ez a mondata is: a lélek az, ami éltet.

Az engesztelés napjának központi tevékenysége tehát egy kos feláldozása Istennek, amellyel a nép bűneit megváltják. Mellesleg az alvilág urának is juttatnak valamit, biztos, ami biztos.

Ezek után térjünk vissza Jézus Színeváltozásának csodájához.

Sajnos nem tudjuk, hogy mi történt a Színeváltozás hegyén igazából. Péter szavai a sátrak állításáról a Sátoros Ünnepre utalnak, ám Jézus az Engesztelés napját töltötte a hegyen, és ahogy mondtam, az egész ünnepkör a Szövetségre való emlékezést szolgálta, nagyjából abban az értelemben, hogy a nép ekkor a megérdemelt jutalomnak örül. Ráadásul az egész esemény valahol Galilea határán történt, minden bizonnyal kívül a Szentföldön. Ami - a szövetségkötéssel való párhuzam miatt -, más szempontból is Mózest juttatja eszünkbe.

Mózes ugyanis nem mehetett be a Szentföldre. Egy hegy tetejéről megláthatta az ígéret földjét, de tovább nem mehetett.

A Második Törvénykönyv eléggé ellentmondásosan meséli el Mózes esetét. Ott ugyanis az áll, hogy az Úr akkor, amikor Mózes már 120 éves, tehát már letelt a negyven évnyi kóborlás a pusztában, amit büntetésül mért Isten a népre, mutatta meg neki az ígéret földjét a Nébó hegyéről, a Piszga csúcsáról. Mivel azonban Mózes egy beszédében arra hivatkozik, hogy az Úr már korábban közölte vele, hogy nem mehet be az Ígéret földjére, az esemény időpontjában nem lehetünk biztosak:

- Immár százhúsz esztendős vagyok, nem vagyok képes tovább jönni s menni. Aztán azt mondta nekem az Úr: nem fogsz a Jordánon átkelni. (M.Törv. 31.1-2.)

Ha Jézus ezzel is Mózesre akart utalni, akkor nyilván a halálára készült. Mint láttuk, ez így is van, ez előtt kezdte figyelmeztetni a tanítványait, hogy meg fog halni. Csakhogy mondhatják, Jézus ezután visszatért a Szentföldre, ellentétben Mózessel. Igaz, ám ennek ellenére is jelképes a Színeváltozás hegye: Jézus itt is egyértelműen arra készül, hogy meg fog halni. Hiszen a saját haláláról beszélgetett Mózessel és Illéssel. Mózes szerepe világos: ő vezette el népét az ígéret földjére, méghozzá meglehetősen sok nehézség árán, ráadásul úgy, hogy ő maga nem mehetett be. De miért pont Illés volt a másik? Arról már volt szó, hogy a messiási jóslatok szerint Illés, aki élve került Isten mellé az égbe, a Messiás előfutáraként fog újra eljönni. Csakhogy nem ez az egyetlen ok. Illést bizonyos értelemben "második Mózesnek" nevezik (KBL), hiszen az elfajzott királyok idején ő volt az egyetlen próféta, aki szembe mert szállni Baál kultuszával, pedig nem egyszer forgott veszélyben az élete. Ugyanúgy legyőzte Baál papjait egy versenyben, ahogy Mózes diadalmaskodott az egyiptomi papok fölött. Az Isten egy rekettyebokorból (rekettye=bokor) szólt hozzá, ahogy Mózest is egy bokorból szólította meg. Olyan szép ez a jelenet, hogy nem állhatom meg, idézni fogom, de előrebocsátom, hogy néhány fejezettel később hivatkozni fogok rá.

Mindez azután történt, hogy a "próféta-verseny" veszteseit, Baál prófétáit lemészárolták, s a három éves aszály, amivel Isten a népet büntette a bálványimádásért, elmúlt. (Az is nagyon érdekes történet, de belátom, mindent nem idézhetek.)

Illés tehát úgy áll előttünk, mint második Mózes. Vagyis Jézus beszélgetőtársa a hegyen az a két férfi volt, akinek a zsidók vallásukat, mi pedig Jézust köszönhetjük.

Ezek után történt az, hogy Jézus világított. Ez az az apróság, amit hála Istennek leírtak az evangélisták, mert ennek alapján biztosak lehetünk azokban a párhuzamokban, amelyek Jézus bonyolult utalási rendszerét érthetővé teszik. Mózesről ugyanis ezt írja a Szentírás, amikor megkötötte a szövetséget Izrael népe és Isten között:

Nem csoda, hogy Péter is meg volt ijedve. Jézus átváltozása természetfölötti esemény volt, nem csupán azért ragyogott, mert rásütött a nap a hegytetőn. Azt ugyanis, hogy éjszaka is világított, az a tény mutatja, hogy Péterék elaludtak. De hogy a nyavalyába tudtak elaludni, ha ilyen ijesztő dolgot láttak, ráadásul még két kísértet is megjelent előttük, Mózes és Illés?! Erre csak egy magyarázat van: elfáradtak. Senki sem tud ugyanis három napnál többet virrasztani. Ez a kirándulás a hegyre azonban több napig tartott. Maga a hegyre való feljutás sem lehetett rövid séta, bár nem tudjuk, melyik hegyről van szó.

Jézus fölment a hegyre, hogy megtartsa az Engesztelés ünnepét, imádkozott, világítani kezdett, majd megjelent Mózes és Illés, akik a haláláról beszélgettek vele. Mindez nyilván elég hosszadalmas volt, így a harmadik napja virrasztó tanítványokat elnyomta az álom. Amikor felébredtek, Mózes és Illés éppen menni készültek, s az amúgy is ijedt Péter udvariasságból, meg nehogy baj legyen, marasztalni kezdte őket, mondván, úgyis nyakukon a Sátoros Ünnep, maradjanak még egy kicsit, majd ő csinál nekik egy-egy sátrat. Nem tudta mit beszél. Márk evangéliuma, amely Péter közvetlen beszámolóira a leginkább támaszkodhatott, feltehetően pontosabban értelmezi Péter lelkiállapotát: nem is gondolt bele, mit jelent az, amit mond.

Péter mondata ugyanis többféleképpen értelmezhető: "Minek mennénk Jeruzsálembe, amikor itt sokkal jobb?" "Ne menjünk Jeruzsálembe, mert veszélyes." Persze Péter mondata különben is butaság volt, hiszen minek kellett volna Mózesnek és Illésnek sátor?

Van azonban egy még megdöbbentőbb értelmezési lehetőség. Mózesnek csak az arca foszforeszkált, Jézusnak azonban a ruhája is világított, sőt, az egész teste átváltozott. Ha viszont Jézust ily módon Istenként látták, - Mózesnek ugyanis nyilván azért kezdett világítani az arca, mert maga Isten ragyogott - Péter szavait a sátorépítésről úgy is érthetjük, hogy építsenek Jézusnak egy templomot, hiszen Jáhve temploma valamikor sátor volt!

A Színeváltozás csodája tehát arról szól, hogy Jézus az Isten. Ugyanis az a tény, hogy Mózes és Illés beszélgettek vele a hegyen, nem feltétlenül azt jelentik, hogy Isten követei voltak. Már bocsásson meg, Remélem Elnéző Olvasóm, de mi szükség lett volna Isten és Isten Fia között követekre? Jézus maga is elárulja magát, János apostol szerint, amikor egyszer így beszél:

- Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Tudom, hogy mindig meghallgatsz. Csak a köröttem álló nép miatt mondtam, hogy higgyék: te küldtél engem.. (Jn. 11,41-42.)

Jézus különben sem Mózestól és Illéstől tudta meg, hogy meg fog halni, hiszen arra nem sokkal korábban már felhívta apostolai figyelmét. Az viszont biztos, hogy a beszélgetés témája Jézus halála volt. A csoda célja pedig az, hogy a három kiválasztott tanítvány megjegyezze, amit látott. Ezért figyelmezteti őket arra, hogy ne mondják el senkinek. Ahogy Jézus megtiltotta a meggyógyított embereknek, hogy elmondják a csodát, lelkére kötötte Péteréknek, hogy hallgassanak a Színeváltozásról, de élhetünk a gyanúval, hogy ezt nem gondolta komolyan. Erről már a leprás meggyógyításánál volt szó. Annál szomorúbb viszont, hogy a Színeváltozás tanúi mindössze annyit jegyeztek meg: a haláláról beszélgettek. Talán érthető, hiszen aludtak, s nemsokára lesz még egy sorsdöntő jelent, ahol szintén alusznak.

Mivel ilyen (látszólag) kevés adatra vagyunk utalva, kénytelenek vagyunk azokból az utalásokból kihámozni, hogy mi volt a beszélgetés lényege, amikről eddig szó volt.

A Színeváltozás csodájának előzménye egy Évkezdet napi beszéd volt Isten Országának eljöveteléről, amelyben Jézus azt mondta, hogy az ott állók között vannak olyanok, akik nem halnak meg addig. Bár nem ismerjük az eredeti, arám szöveget, és ha ismernénk, se lenne biztos, hogy jól értjük, szerintem, fölösleges arról álmodozni, hogy Jézus szavai csak átvitt értelemben jelentették ezt. Úgy tűnik tehát, hogy amikor Jézus meghirdette a Mennyek Országának eljövetelét, valóságos mozgalmat indított el, amely emberek sokaságát vonzotta utána abban a reményben, hogy egy diadalmas menetelés után beköszönt a Messiás uralma. Csakhogy Jézus ez előtt a beszéd előtt beavatta az apostolait abba a titokba, hogy őt Jeruzsálemben kivégzik.

Izaiás jövendölései között szerepel egy olyan látomás, amely szó szerint illik Jézus halálára, ahogy azt majd a kivégzésnél látjuk. Csakhogy a korabeli emberek előtt nem volt világos, hogy miért kellene meghalnia a Messiásnak. Péter sem értette, ezért feddte meg őt Jézus. Kérdés azonban, hogy Jézus értette-e? Miféle messiási uralom az, amikor a Messiást kivégzik? Vagyis, ha annak tudatában mondta, hogy egyesek nem halnak meg addig, amíg el nem jön hatalma teljébe, hogy előbb őt magát kivégzik, úgy tűnik, mintha arra készült volna, hogy Ő, Isten Fia feláldozza magát, hogy azután maga Isten megtartsa az Utolsó Ítéletet. Ezt a két dolgot ugyanis emberi logika szerint nem lehet másképp összeegyeztetni.

Ha Jézus ilyen tárgyú kijelentéseit vesszük, egyértelműen kiderül, hogy Isten Országának közeli eljöveteléről csak a Színeváltozás előtt beszélt. Az Utolsó Ítéletre vonatkozó későbbi kijelentéseinél már nincs szó arról, hogy küszöbön állna az Emberfia eljövetele. Ezt a kortársak (és az utókor sem) értették pontosan, ugyanis Jézus megjövendölte Jeruzsálem pusztulását, ami egy emberöltő múlva be is következett, de ezt ő nem kapcsolta össze a világvégével. A kortársai viszont igen, mi azonban különbséget tudunk tenni a különböző szövegek között. Vagyis Jézus terve menet közben módosult, kellett tehát történnie valaminek azon a rejtélyes hegyen, ami miatt megváltozott a forgatókönyv.

Mint arról majd később szó lesz, Isten és Isten Fia végső soron azonos, ám mégis két személy. S bár "kettőjük" közt teljes információ-áramlás volt, soha nem azonosultak egészen. Jézusnak egyik kijelentéséből kitetszik, hogy az Atya mindent rábízott a Fiúra. Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja. (Mt. 11,27.) Nem azért, mert el akarta hárítani magától a felelősséget, hanem mert így látta jónak. Erről is később fogok beszélni. Tehát amikor Jézus a hegyen Mózessel és Illéssel beszélgetett, nem az történt, hogy ott tudta meg, milyen sors vár rá. Nem is az, hogy vitatkozott az Atyával: így, vagy úgy legyen. Hanem az a valóban fantasztikus dolog "esett meg" (direkt), amihez foghatót se vallásban, se filmen, se regényben nem írt még le ember, hogy tudniillik Isten emberré válva, a földi tapasztalatai tükrében akarta eldönteni, mit tegyen, és nem "odafönt" a Mennyben. Eddig megvizsgálta mindazt, amit a földön járva átélhetett, de most szüksége volt arra, hogy újra meghallgassa azt a két embert, akinek az emberiség talán a legtöbbet köszönheti, Mózest és Illést.

Ezt érdekes módon az a szózat erősíti meg, amit az apostolok hallanak:

Az Atya ugyanis ezzel nyilvánította ki a csoda tanúi előtt, hogy rábízta a döntést a Fiára. Lukács a választott fiam kifejezést használja, ami kínos abból a szempontból, mintha Jézus nem is lett volna mindig az Isten Fia, ahogy pedig az evangéliumok ezt hirdetik. Ám a választott szó eredeti jelentéstartománya igen gazdag lehetett. Jelenthetett kiválasztottat, vagyis kivételest, aminek köze lehetett a szeretni igéhez. (Ez nem etimológiai fejtegetés eredménye, hanem a tartalmi vonatkozásokból következik. Ám a 'báhar "kiválaszt" és az 'áhab "szeret" szó között akár még etimológiai kapcsolat is lehetett.) Hiszen Isten a zsidó népet is azért választotta ki, mert szerette az őseit. Lukács tehát alighanem itt is szó szerint fordít le egy kifejezést, anélkül, hogy tisztában lenne annak eredeti jelentés vonzataival.

Ezek után lássuk, hogyan döntött a Fiú. Eddig úgy látszik, az volt a terv, hogy meghal, ezzel kiválasztja a jókat és a rosszakat, de azután újra eljön, mint az Atya követe, és elkezdődik az Új Teremtés boldog korszaka. Mint láttuk, korábban az is felmerült, hogy esetleg simán elpusztul minden, de Jézus már az első kenyérszaporítás után azt mondta, hogy az ő áldozata a váltságdíj a "világ életéért". Ám amikor Mózessel és Illéssel elbeszélgetett, pontosabban meghallgatta őket, elhatározta, hogy ad még egy esélyt a világnak. Elhalasztja az Eredményhirdetést, és kivárja, amikor az emberek észhez térnek.

Az Illés szerepére vonatkozó utalásokat majd egy későbbi fejezetben fogom tárgyalni. De hogyan támasztja alá ezt a hipotézist Mózes szerepe?

Mózes volt a közvetítő Isten és a zsidó nép között, Mózes révén kötött szövetséget Isten a néppel. Ennek a szövetségkötésnek volt látható jele az, hogy világított az arca. Természetes módon merül fel a lehetőség, hogy Mózes (de Illés is), azért beszélgetett Jézussal a hegyen, hogy addigi szerepét folytassa: rávegye Isten Fiát, hogy ne bontsa fel a szövetséget. Egy szövetség ugyanis addig érvényes, amíg az egyik fél fel nem rúgja, márpedig a Biblia népe már addig is sokszor felrúgta, de ha még ráadásul meg is öli Isten Fiát, a szövetségnek annyi. Vajon Jézus megszüntette ezt a szövetséget?

Hogyan lehet ezt eldönteni. Mint láttuk, a szövetség tartalma az volt, hogy Isten a zsidó népnek adja az Ígéret Földjét, ami alatt nem a mai Palesztinát kell érteni, hanem a messiási korszak Sionját, ahol az "igaz izraeliták" közreműködésével az egész emberiség Istent fogja tisztelni. Cserébe azt kéri, hogy tartsák be a törvényeit. Na de láttuk, hogy Jézus - Izaiás szavaival összhangban, miszerint "törvényeik csak emberi parancsok" - erősen megreformálta a Tórát. (Aminek egyes pontjait - például az állatáldozástól való tartózkodást - később a zsidóság is "átvette".) Úgy tűnik tehát, hogy megszüntette a szövetséget.

A prófétáknál van is erre utaló szöveg, és a kumráni iratoknak is egyik lényeges pontja, hogy Isten Új Szövetséget fog kötni. Ám ők magától értetődően úgy gondolták, hogy Isten ezt az új szövetséget is a zsidókkal köti.

Látható-e bármi nyoma a Jézus óta eltelt évezredekben annak, hogy Isten felmondta a szövetséget választott népével? Nehéz kérdés. Úgy tűnik, igen. Ám annak semmi nyoma, hogy bárki mással szövetséget kötött volna.

Azon a bizonyos Pünkösdön, amikor Jézus kiválasztotta az apostolait, és ezzel létrehozta az Új Izraelt, zsidókat választott ki. Igaz, őket azzal bízza meg, hogy az egész világon hirdessék az evangéliumot, vagyis úgy látszik, mintha "Isten népe" ma már nem csak zsidókból állna.

Erről mindjárt többet is mondok, ám előtte térjünk vissza a "forgatókönyv" kérdéséhez. Eredetileg tehát úgy volt (talán), hogy Jézus áldozatot mutat be saját személyében Istennek, azután rövidesen beköszönt Isten Országa, az egész földön. Ehhez az kellett volna, hogy a választott nép megtérjen, és akarja Isten uralmát. De nem úgy, ahogy ők képzelték, hogy nekik lesz igazuk, hanem úgy, hogy az igazságos legyen. Ez nem jött össze. Hiszen egymás között sem tudták eldönteni, hogy kinek van igaza. (Ez Pilátus híres mondata miatt lesz érdekes.) Jézus tehát két lehetőség között választhatott, vagy tartja magát az "eredeti forgatókönyvhöz", vagyis halála után visszatér, mint Ítélő Bíró, vagy elhalasztja a világvégét.

A Színeváltozás hegyén azonban a két vendég "meggyőzte" Isten Fiát, ahogy annak idején Lót magát Istent, aki két (három?) angyal képében jelent meg. Ehhez azonban vizsgáljuk meg azt a párhuzamot, amire az előző bekezdésben utaltam.

Sokan úgy értelmezik Ábrahám és Izsák kalandját a Morijja hegyén, mint ahol Isten (Elohim?) kinyilvánítja, hogy nem kíván több emberáldozatot. Az emberáldozás történeti problematikájába nincs alkalmam belemélyedni, de azt tudjuk, hogy a kánaániták között még akkor is szokásban volt emberek (főleg gyerekek) feláldozása, amikor a környező kultúrákban már nem. Ha egyáltalán valaha szokásban volt.

Ábrahám esete nem véletlenül maradt meg korokon átívelő fénycsóvának. Ábrahámot a zsidóság az ősatyjának tekintette, a legnagyobbnak mind közt, bár ő maga nem volt izraelita, hiszen nagypapája volt Izraelnek. Az Isten azonban az ő utódainak ígérte az Ígéret földjét. Mint láttuk, az "Ígéret Földje" kifejezés nem pusztán földrajzi fogalom. A tejjel-mézzel folyó Kánaán nem pusztán egy földrajzi hely, hanem voltaképpen maga a Mennyország. Erre utal az a kifejezés, hogy az igazak "Ábrahám kebelére" fognak jutni. Maga ez a szó eredetileg anyaméhet jelentett. De bármennyire zavarosak is lehettek őseink elképzelései a szaporodásról, azt nehezen lehet feltételezni, hogy egy férfinak méhet tulajdonítottak volna, még jelképesen sem. Haag azt mondja, hogy az "ábrahám kebele" kifejezés "asztalközösséget" jelent, vagyis az Isten meghívását arra az ünnepi lakomára, amelyben az üdvözülteknek lesz része. Vagyis Ábrahám "belső köréhez" fognak tartozni. De miért volt ilyen nagy ember Ábrahám?

Ábrahám alapvetően két dolog miatt volt az emberi nagyság megtestesítője. Ő volt az, aki azt mondta, hogy nem hajlandó alantas lényeket kultusszal tisztelni, csak a legnagyobbnak, a mindenséget kormányzó, végtelen, láthatatlan Istennek hódol. Ezt tekinthetnénk a nagyravágyás és gőg megnyilvánulásának is, Ábrahám azonban másik nagy tettével megmutatta, hogy ez a nagyravágyás együtt jár a legnagyobb alázattal.

Ábrahámnak és második feleségének, Sárának sokáig nem született gyereke. Majd megszánta őket az Úr, és idős korukban utódot támasztott nekik, Izsákot. A gyermek szépen nevelkedett, ám egy nem szép napon Isten azt a parancsot adta Ábrahámnak, hogy a közöttük fennálló baráti kapcsolat megpecsételése végett vigye fel a fiát a hegyre, és vágja le, mint egy bakot. Ábrahám zokszó nélkül engedelmeskedett Istennek, elindult a fiával a hegyre áldozatot bemutatni, miközben a fiú nem értette, miért nem visznek magukkal kecskét, amit levághatnak. Ábrahám odafönt megrakta a máglyát, megkötözte a fiát, elővette kését, és már éppen szúrni készült, amikor az Úr angyala megjelent, és közölte, hogy csak vicc volt az egész.

Arról nem írnak az ősi beszámolók, hogy Ábrahám mennyire jóízűen kacagott Isten tréfáján, de azt (állítólag) tudjuk, hogy az Izsák szó azt jelenti: "Az Isten nevetett". Ezt persze azzal magyarázzák, hogy a fiú szülei igen öregek voltak már, amikor ő megszületett - Ábrahám életkora háromjegyű szám ekkor -, tehát a név úgy értelmezhető, hogy Isten örült, és örömét átérezték Sáráék is, csakhogy a név jelentése nem csak a gyermekáldás fölött érzett örömöt fejezi ki. Izsák ugyanis minden bizonnyal Isten legnagyobb ajándékának, a humornak lett az ősatyja.

Izsáknak aztán utódai lettek, többek között Izrael, tehát úgy is mondhatnánk, hogy a zsidó nép léte egy hajszálon múlt. Ez a hajszál persze elég vastag, hiszen Isten hajáról van szó, aki nem véletlenül űzi velünk gonosznak tetsző tréfáit. Ha ugyanis Ábrahám lázadozni kezdett volna ellene, Izsák aligha válik a választott nép ősévé. Istennek tehát volt oka a vidámságra, talált egy embert, aki tényleg nagy ember volt, nemcsak nagyravágyó, hanem önfeláldozó is.

Ábrahámhoz kapcsolódik még az is, hogy jó viszonyban volt Salem, vagyis Jeruzsálem királyával, Melkisédekkel, aki kenyeret és bort áldozott, és akit a bibliai hagyomány az Emberfia-ként tart számon, aki majd a végítéletkor ítéletet mond Isten műveiről (Flusser). Ezek után az csak természetes, hogy Morijja hegyét azonosítják azzal a heggyel, amelyre Jeruzsálem épült, és amelynek a neve ezt jelenti: "Isten megmutatta magát". (Haag)

Ha ezt a párhuzamot Jézusra vonatkoztatjuk, azt a megdöbbentő képet kapjuk, hogy Isten megfordította a történelmet. Ahogy Ábrahámot rávette arra, hogy vigye fel a fiát a hegyre, mint áldozatot, úgy most maga Isten viszi fel a fiát, hogy feláldozza. És azt várja, hogy ahogy annak idején ő megakadályozta a gyilkosságot, most majd lesz egy ember, aki megakadályozza Isten Fiának megölését.

Ám a Színeváltozás hegyén úgy döntött, hogy mégse. Nem teszi ki ekkora próbának az embereket. Lehet, hogy tudta, úgysem állják ki a próbát, de én azt hiszem, nem ezért döntött így.

Ám az Ábrahámmal fennálló párhuzam világít rá a szövetség elvetésének kérdésére is. Isten ugyanis Ábrahámmal nem kötött szövetséget. Emberi nagyságának elismeréseképpen feltétel nélkül megígérte neki, hogy utódai lesznek a választott nép. Később ezzel a néppel szövetséget kötött, de arról többször kiderült, hogy nem tartható fent. Isten azonban ilyenkor mindig kiválasztott egy maradékot a választott népből, hogy Ábrahámnak tett ígéretét ne szegje meg. A Mózessel folytatott "vitáiból" ez egyértelműen ki is derül. Mint látni fogjuk, azt mondja, hogy nem érdemeik miatt választotta ki a népet, hanem az őseinek tett ígéret miatt. Sőt, Mózesnek azt is mondja, hogy elpusztítja a népet, s magának Mózesnek az utódait teszi majd nagy néppé.

Mózes ezt nem akarta, ezért Jézus is megkegyelmezett nekik. Úgy áll tehát előttünk a Színeváltozás hegyén, mint az Emberfia, aki Melkisédek módján, vagyis igazságosan ítélkezik Isten Műve fölött. Melkisédek ugyanis, bár legyőzte Ábrahámot (így is lehet érteni a szöveget), megtérítette a kárát, ahelyett, hogy hadisarcot vett volna tőle.

Ugyanis, ha Isten azután tartotta volna meg az Utolsó Ítéletet, miután a Fiát kivégzik, éppen a választott nép fölött kellett volna kimondania a legsúlyosabb ítéletet. Hiszen ők adták hóhérkézre a Messiást. Csakhogy Isten tudta, hogy ebben nem a zsidó nép a bűnös. Igaz, a Biblia újra és újra hangoztatja, hogy a zsidó nép rászolgált a büntetésre. Ezt olvashatjuk a kumráni tekercseken is. Nem Jézus halála miatt, hanem azokért a bűnökért, amelyeket több százan éven keresztül jegyeztek fel a Szent Jegyzőkönyvek. Ha Isten és a választott nép szerződését úgy nézzük, ahogy az Mózes könyvében áll, amit már idéztem, ahol voltaképpen egy hűbéri szerződés megkötéséről van szó, a biblia népe megérdemelten jutott volna a legszörnyűbb sorsra. Hiszen egy király, ha hűbéresei fellázadnak ellene, kegyetlenül megtorolja bűneiket. Még azokat is, amiket el se követtek. Ám Isten soha nem volt olyan hűbérúr, mint Egyiptom, Asszíria, Babilon királya, vagy a részeges arámi király, akik az ember eszébe jutnak abból a korból. Ő tudta, hogy a szövetség megszegéséért nem a nép a felelős. Ezért elhalasztotta az ítéletet.

Annak a kérdésnek az eldöntését, ami pedig engem rendkívül izgat, csak nem vagyok képes átlátni, hogy ez a döntés végül is Isten, vagy Isten Fia döntése volt-e, nálam Bölcsebb Olvasómra bízom.

A színeváltozás leírásának folytatásából kiderül, hogy az apostolok tudták, minek voltak tanúi. Azt kérdezik, hogyan lehet, hogy itt van Jézus, a Megváltó, az Isten Fia, aki utolsó ítéletet fog tartani, amikor még nem jött el Illés, márpedig az Írás szerint a sorrend nem felcserélhető. Az, hogy Illést ott látták a hegyen, nem mond ellent ennek, mert "Illés eljövetele" alatt azt értették, hogy megmutatja magát az egész világnak.

Jézus válaszának értelme nehezen kihámozható. Először azt mondja, hogy Illés majd eljön, aztán meg azt, hogy már eljött, de megölték. Ez az ellentmondás azonban egy csapásra megoldódik, ha komolyan vesszük a forgatókönyv megváltoztatását. Azt mondja ugyanis, hogy majd, amikor bekövetkezik az Utolsó Ítélet, valóban eljön Illés, és helyreállít mindent, vagyis mindenki számára láthatóan betölti az előfutár szerepét, már nem mint földi ember, akivel kényük-kedvük szerint bánhatnak, hanem mint mennyei küldött. De most nem az a korszak van, hanem az, amelyben az Isten Fia meghal, megvetésben lesz része, és ez sokáig fog tartani.

Még egy pillanatra álljunk meg a helyszín kérdésénél. Jézus Tisri hónap első napján tartott egy beszédet Isten Uralmának közeli eljöveteléről. Ezt a korábbi események miatt Cezárea-Filippi környékére helyeztük. Cezárea-Filippi tulajdonképpen annak a Dán nevű városnak a közelében volt, amely a Szentföld északi határát jelenti. Mindig ezt írták ugyanis, ha az egész országról beszéltek: "Dántól Beér-Sebáig". Vagyis Jézus az ősi ország határán mondta el ezt a beszédet.

Ezután ment föl egy hegyre, ami biztosan a Szentföld határán volt, hogy mint Mózes, letekintsen az Ígéret Földjére. Dántól észak-keletre van is egy hegy, ami több mint ezerötszáz méter magas. Lehetséges, hogy itt kellene keresnünk a színeváltozás emlékét. Ám én azt sem tartom kizártnak, hogy Jézus azt a hegyet kereste fel, amire Illés ment fel annyiszor, a Kármel hegyét. Ez egy kiszögellésből indul, ami benyúlik a Földközi-tengerbe, és Galilea és Szamária hátáránál végződik. Innen, hogy úgy mondjam, jobban lehet látni a Szentföldet.

Már volt szó arról a jelentről, ami nem sokkal a színeváltozás után szerepel: Jézus elé vittek egy nyavalyatörős gyermeket, akit az apostolok nem tudtak meggyógyítani.

Máté szerint Jézus ekkor kioktatta a tanítványait, hogy gyenge a hitük, és az utolsó mondat nála így hangzik: Mindamellett ezt a fajtát nem lehet másképp kiűzni, csak imádsággal és böjttel. (Mt. 17,21.) Már többször volt szó arról, hogy általában a rövidebb változatot szokás hitelesebbnek tartani. Nekem viszont az a véleményem, hogy az eredetileg elhangzott szavak többet jelentettek a szószerinti fordításnál, ezért elhiszem, hogy a hosszabb változatok jobban visszaadják Jézus gondolatait. Itt ennek abból a szempontból van jelentősége, hogy böjtölt-e Jézus, vagy sem. Többször írtam már, hogy szerintem böjtölt, anélkül azonban, hogy ezt másokkal közölte volna. Ha Máté szövege a hiteles, akkor bizonyítékul szolgálhat erre. Ezt nem tudjuk eldönteni, az viszont valószínű, hogy Jézus megtartotta a böjtöket, talán többet is, mint az esszénusok, vagy a farizeusok, hiszen negyven napos böjttel készült fel tanítói tevékenységére, és többször előfordul később is, hogy nem eszik, vagy megéhezik. A színeváltozás hegyén pedig biztosan nem evett, hiszen az Engesztelés napjához kötődött a legfontosabb böjt.

A jelenet tele van furcsaságokkal. Jézus, három tanítványával lejött a hegyről, és találkozott a hátrahagyott kilenc apostollal. De min döbbent meg a sokaság, amikor meglátta Jézust? Csak nem ragyogott még mindig? Ha így lenne, ugyan mi értelme lett volna a felszólításnak, hogy Péterék ne beszéljenek arról, amit láttak? A megdöbbenésnek tehát nem ez volt az oka. Persze nem tudhatjuk, hogy mi, de én azért elárulom Megértő Olvasómnak (már úgyis elég rossz véleménye lehet a szellemi képességeimről): Jézus sokáig volt fönt a hegyen. Ezért futottak oda Jézus elé: már azt hitték, sose látják többé. Amikor Jézus lejött a hegyről, így korholta a vitatkozó embereket:

Ezek a szavak szinte szó szerint egyeznek azokkal, amiket Isten mond Mózesnek, miután az lejött a hegyről a Szövetség tábláival, és a nép közben bálványimádó lett.

Jézus tehát még ekkor sem "esett ki a szerepéből", még ezek a szavai sem puszta dühkitörések voltak, hanem utalások arra, ami egyszer már megtörtént. A hátrahagyott tanítványok ugyanis ugyanolyan kínos helyzetben lehettek, mint Áron, amikor a nép már azt hitte, Mózes vissza se jön a hegyről, mert biztosan elpusztult. Nosza, állítsunk aranyborjút, biztos, ami biztos.

A mai ember szemében természetesen egy ilyen "de ja vue" képtelenség. Hogy ismétlődhetne meg egy ilyen jelentéktelen apróság véletlenül? Sehogy. Hát akkor? Ha nem volt véletlen, mit akart vele közölni Jézus?

Rendkívül izgalmas maga a gyógyítás is. A fiú epilepsziásnak tűnik, de mintha még más tünetei is lennének. Különös, ahogyan a korabeli vélekedés nevezte az ilyen betegeket (Máté is említett egy hasonlót, még jóval korábban): néma és süket szellem szállta meg őket. Honnan tudták, hogy süket is? És a süketnémákat miért nem süketnéma szellem szállta meg? Ez a hiedelem nyilván azzal függött össze, hogy tapasztalták: a beteg teljesen érzéketlenné válik. Nem csak nem beszél, nem hall, de nem is érez semmit. Ezt jelenti az, hogy tűzbe és vízbe is feküdt már a gyerek, és nem érezte. Ez a betegség nagyon ritka, de létezik. Ráadásul az a kórtünet, hogy a "szellem dobta" a fiút a tűzbe és a vízbe, azt is sejtetni engedi, hogy alvajáró volt. Ez a tünet is párosulhat az epilepsziával, ha nem is törvényszerűen kapcsolódik hozzá.

A jelenet humora azonban tagadhatatlan. Jézus megvárta, amíg az emberek odaértek, s akkor rákiáltott az ördögre. Hát nem tudta, hogy süket? Nem. Ugyanis ő azt tudta, amit mi is, hogy a betegség oka nem valamiféle kis gonosz manó, ami szó szerint belemegy az emberbe. Ő nyilván azt is tudta, amit mi nem, hogy mi okozza a betegséget, de ezt sajnos nem mondta el. Azért kiáltott rá a gyerekre, mert "sokkterápiát" alkalmazott. Meg kellett ijesztenie a fiút. (Persze az is lehet, hogy a néma és süket szellem csak nagyothalló volt, és ha elég hangosan beszéltek hozzá, megértette...) A sokk hatására a beteg annyira elvesztette eszméletét, hogy az emberek rémülten azt hitték, meghalt. Ismert, hogy epilepsziás betegekkel - nagyon ritkán - előfordul, hogy a roham során a klinikai halál állapotába kerülnek. Jézus természetesen nem hagyta ebben az állapotban, hanem magához térítette.

Mint láttuk, azután, hogy meggyógyította a fiút, az apostolok így csodálkoztak:

A hátrahagyott tanítványok között ott voltak Jézus testvérei is. Erről azonban a kellemetlen párhuzam juthat eszünkbe, hogy Mózes és Áron, akik testvérek voltak, többször összevesztek. Mint tudjuk, Áron készítette az aranyborjút a nép követésének engedve. Máskor meg, ahogy az előző fejezetben láttuk, azért haragudott meg Mózes Áronra, mert annak fiai nem ették meg a bűnért való áldozatot. Áronnak két fiát el is pusztította az Úr, mert idegen tűzzel áldoztak neki. Az evangéliumokból azonban nem tudjuk meg, mit követtek el Jézus testvérei, csak Jézus dühös kifakadásából tudjuk (amivel az Úr Mózeshez intézett szavait idézte), hogy valaminek történnie kellett, amit az evangéliumok szerkesztői (Jézus testvérei) elfelejtettek leírni. Talán ebből származott János apostol keserű megjegyzése, hogy a testvérek nem hittek Jézusban.

Lehet persze az is, hogy Jézus csak azért haragudott rájuk, mert bár hatalmat adott nekik a démonok fölött, ahogy azt az apostolok küldésénél láttuk, mégsem volt elég hitük ahhoz, hogy meggyógyítsák a fiút.

Az esemény lezárásánál ezt olvashatjuk:

Vagyis Jézus valóban most lépte át Galilea határát, most tért vissza Hazájába. Ráadásul nem akarta, hogy nagy sokaság kövesse, nem csak azért, hogy nyugodtan taníthassa az apostolokat, hanem mert el akarta kerülni, hogy a nagy sokaság miatt meghiúsuljon eredeti terve, megakadályozzák a főpapok, vagy a Rómaiak, hogy eljusson Jeruzsálembe. Ez volt a magyarázata annak is, hogy amikor Kánába ért, a rokonai (nem a testvérei) méltatlankodtak, miért nem megy fel a Sátoros Ünnepre, ám ő csak titokban ment föl, hogy út közben ne keltsen feltűnést.

Ott aztán bepótolta. De előbb lássuk, milyen kérdések merültek fel út közben.

Külön könyvet kéne írni Jézus példabeszédeiről, már azért is, mert ezek a leghosszabb, egybefüggő szövegek, amelyek Jézustól származnak, s így többé-kevésbé hűen tükrözik csapongó, ám zseniális gondolatmenetét. Felfigyeltek a fenti szövegben rejlő paradoxonokra, humorra? Ha nem, olvassák el még egyszer.

Miről is árulkodik a jelenet? Arról, hogy a Végítélet, amikor az Emberfia ítélkezni jön, csak soká lesz. Ráadásul nem fogjuk előre megtudni, hogy mikor. Vagyis amit a "forgatókönyv megváltozásáról" írtam, itt nyilvánvalóvá válik.

Az özönvízhez, Szodoma és Gomora pusztulásához hasonlítja a Végítéletet, de érezni lehet, hogy itt még nagyobb dologról van szó. Az Utolsó Ítélet megrázóan váratlan bekövetkeztét akarta megéreztetni hallgatóival, hogy legyenek éberek. A jelentben rejlő humor azonban abban a kérdésben ölt testet, amit a hallgatóság egy tagja feltesz:

Mintha nem most mondta volna el, hogy mindenütt. A közönség értetlensége azonban érthető: Jézus azzal kezdi a beszédet, hogy ne fussatok oda. A hallgatóban tehát önkéntelenül felvetődik a kérdés: hol kezdődik a világvége. Ez ugyanis nem mindegy, mert ha mondjuk Jeruzsálemben kezdődik, akkor Kafarnaumban még van egy kicsi idő arra, hogy felkészüljünk. Ha Londonban kezdődik, akkor Budapestnek talán még van ideje kiadni a parancsot: atomvillanás jobbról. Vagyis a "gyanútlan" hallgató pont azt nem fogta föl, amiért Jézus az egészet mondta: legyetek folyamatosan jók, és készüljetek Uratok színe elé, mert nem tudjátok, mikor jön el az utolsó óra. Mi viszont mindig reménykedünk: nem velünk történik meg a dolog, és ha mégis, nem mi leszünk az elsők, lesz egy pici időnk felkészülni.

Persze, ha a háztetőn lévő emberre, vagy a mezőn dolgozóra gondolunk, és beleképzeljük magunkat a helyébe, az jut először az eszünkbe, hogy otthon maradt a gyerekünk, vagy az apánk, gyorsan szóljunk neki, hogy megmentsük. Jézus azonban ránk pirít: csak nem hiszed, te együgyű féreg (ilyeneket szokott mondani az Úr), hogy róluk nem gondoskodom? Te mentsd magad, te magad légy jó.

Na de ha mondjuk ott napozunk a tetőn, (értelemszerűen az azon a vidéken jellemző lapos tetőre kell gondolni), és látjuk az Emberfia taxiját az égen, ahogy éppen cikázik, voltaképpen mit is kell tennünk? Jó, nem megyünk le a házba a cuccért, pedig szuper túlélő készletet csináltunk magunknak, de mégis mit várnak tőlünk? Mentsük, ami menthető, vagy tegyünk úgy, mintha mi sem történne? Imádkozzunk gyorsan, vagy tétlenül várjunk?

Hát épen ez az. Hiszen nem mindegy? Aki azon fáradozik, hogy életét megmentse, elveszíti, aki ellenben elveszíti, az megmenti. (Lk.9,24.)

Bevallom, tökéletesen megértem azt, aki bután azt kérdezte: Hol, uram? Én immár tizenöt éve olvasom ezt a beszédet, és csak most értettem meg belőle valamennyit, úgy ahogy, hogyan érthette volna meg az, aki ott élőben hallotta?

Jézus erre kissé csipkelődve válaszolja, hogy bárhol, (a gúny élét nyugodtan magamra vehetem):

Érdekes jelenetet ír le Lukács, amikor Jézus Jeruzsálem felé tart. Ez már 33. őszén lehetett.

- Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki. [2Móz 22,24]

- Ma lett üdvössége ennek a háznak: mivelhogy ő is Ábrahám fia. Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. [Ez 34,16]

Mint a szögletes zárójelek mutatják, a bűnösnek tartott fővámszedő Mózesre hivatkozott, tehát nem csak betartotta, de ismerte is a Törvényt. Jézus pedig Ezékiel jövendölésével válaszol. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy Jézus valószínűleg nem ismerte azelőtt Zákeust, mégis a nevén szólítja. Ám a jelent azért fontos, mert elárulja, hogy miben reménykedtek a tanítványok. Ők azt hitték, hogy a Jeruzsálem felé menetelés voltaképpen díszmenet, ami után végre beteljesedik a jövendölés, és elérkezik a Messiás országa. Az eset Jerikó közelében történt, tehát valószínűleg akkoriban, amikor Jézus meggyógyítja a vakon született fiút. Lukács azonban a Jeruzsálembe történő bevonulással kapcsolja össze, pedig az még messze van, hiszen még Lázár feltámasztása sem történt meg. Legalábbis, ha János evangéliumának beosztását vesszük.

A következő jelenetet Lukács ugyan jóval korábbra helyezi, de abba a korszakba tartozónak mondja, amikor Jézus utolsó jeruzsálemi útjára elindult. Szamárián kellett átmennie.

Az epizód egy kis apróság, mégis érdemes elidőzni mellette. Emlékeznek még rá, hogy amikor Jézus annak idején Galileába ment, Szamárián átkelvén elbeszélgetett egy asszonnyal, akinek a hatására aztán igen sokan hittek benne? Akkor részletesen volt szó arról, hogy mi volt az ellentét oka Szamária és Júdea között. A júdeaiak lenézték a szamáriaiakat, akik cserébe szerettek gúnyolódni rajtuk, ahogy azt annál a jelenetnél láttuk. Ám ahogy ebből a szövegből kiderül, szó sincs róla, hogy egész Szamária "hitetlen" lett volna, csupán egy faluról volt szó. A jelenetet azonban azért idéztem, mert talán ez az egyetlen olyan eset, amelyben megtudhatunk valamit Jakab apostolról, János testvéréről. Neki ugyanis még a kiválasztását sem mesélték el, mégis, amikor Jézus valamilyen különleges okból maga mellé vett három apostolt, hogy tanúi legyenek, Jakab mindig az első volt.

Sajnos itt se szerepel egészen önállóan, csak János apostollal együtt, de a szöveg alapján nagyon hasonlóan gondolkodtak. Jakab és János megharagudott a falura. Ez még csak-csak érthető, de az a harag, ahogy el akarják pusztítani, valamit sejtet. Nem szoktak ugyanis az apostolok ennyire hevesek lenni.

Az igazságot persze sosem fogjuk megtudni. A jelenet hátterében bizonyára az áll, hogy Jakabék valóban úgy érezték, egy dicsőséges menetben haladnak, amivel szemben mindenkinek kötelező alázattal és szerényen viselkedni, hiszen az ő érdekükben tesznek mindent. Ráadásul ismerték Jézus szavait, amelyekben megjövendölte halálát, tehát még inkább haragudtak azokra, akik nem akarták befogadni. De azt azért még Jakabról és Jánosról sem tételezem fel, hogy ezért képesek lettek volna istent játszani, és Szodoma módjára elpusztítani a falut. Ehhez alighanem akkora sértésre volt szükség, hogy azt le se írták az evangéliumok. Akkoriban sem voltak túl finomak az emberek (ma megint ilyen korszakban vagyunk). Mint Josephus Flavius írja, egyszer azért tört ki zavargás Jeruzsálemben, mert egy római katona a meztelen ülepét mutatta az ünnepre zarándoklóknak, s ahogy írja "hozzá illő hangot is kiadott". Ez a szamáriai falu tehát eléggé ordenáré módon viselkedhetett.

Jézus azonban rájuk pirított tanítványaira. Hiszen ha Isten nem sújt le az ilyenekre, akkor nekik még gondolni sem szabad rá. De a feddésnek alighanem másik része is volt: Jakab és János annyira önteltek voltak, hogy azt hitték, nekik is engedelmeskednek a természet erői. Mi az nekik, lehívni egy villámot az égből! Mint két kis Zeusz. Mi lehetett ennek az önteltségnek az oka? Mint láttuk, és még majd látjuk is, Jézus Jakabot és Jánost választotta ki mindig, ha valami különleges dologra készült, Péteren kívül. Ők voltak a legbizalmasabb tanítványai. Velük ment meggyógyítani Jairus leányát, velük ment fel a Színeváltozás hegyére, és még lesz egy-két különleges alkalom, ahol ők hárman a legfontosabbak. Elképzelhető tehát, hogy egy kicsit fejükbe szállt a dicsőség. Mint láttuk, Pétert egyszer már rendre kellett utasítani, most a Zebedeus fiakon volt a sor. Jakabék "túlzott önértékelését" azonban talán más is okozta. Lehet, hogy ők tényleg tudtak csodát tenni. Ahogy az apostolok küldésénél láttuk, Jézus hatalmat adott az apostoloknak. Talán ők hárman tudták is használni. Péterről írja is Lukács az Apostolok Cselekedeteiben, hogy halottat is feltámasztott, méghozzá Jánossal együtt.

Ám a Zebedeus fiak önérzete tényleg túlzottá vált. Erre utal a következő jelenet is.

Nem sokkal később ugyanis megint kioktatja a "mennydörgés fiait". Érdekes, hogy az esetet Máté úgy meséli el, hogy a Zebedeus fiak anyja, Salome borult le Jézus előtt, és kérte, hogy fiai a másvilágon Jézus mellett üljenek a trónon. Azt hiszem, ez egy anyától egészen érthető kérés, valószínűnek tartom, hogy Máté leírása megfelel a valóságnak. Ám a Zebedeus fiak alighanem maguk is úgy gondolták, méltóak erre a kiváltságra.

Jézus azt kérdezi Jakabtól és Jánostól:

A kehelyről ezek szerint mindenki tudta, hogy szenvedést és megpróbáltatást, sőt halált jelent. Voltaképpen a méregpohár használatából származhatott ez az eufémizmus, ami bizonyos mértékig mulatságos, hiszen a kehely és az ivás a borral is összefügg. Ám ez, ebben az esetben, úgy látszik, senkinek nem jutott eszébe. Ahogyan akkor sem, amikor Jézus beszél majd a kehelyről. Elképzelhető, hogy az eredeti kifejezés sokkal egyértelműbb volt, mint ahogy a fordítások azt visszaadják.

Jakabék tehát nagyobbnak tartották magukat Mózesnél, talán még Ábrahámnál is. Jézus azonban rájuk pirított. Az evangéliumok meg is jegyzik, hogy a többi apostol megorrolt a "mennydörgés fiaira." Felmerül bennem a gyanú, hogy ez a ragadvány név nem is tiszteletet fejezett ki, hanem éppen gúnyt: azután a bizonyos szamáriai eset után nevezték el így a túlbuzgó tanítványokat. A gúnynév azonban jellegzetesen jézusi eredetű, ugyanis nyelvérzék kell hozzá. Zebedeus a héber Zabdi (jelentése: "Isten ajándéka" - már megint?) görögös változata. Ha viszont ez egy görögös név, akkor valakinek eszébe juthat róla Zeusz, aki a villámok istene. A "mennydörgés fiai" kifejezést ugyanis - talán - görögül használták, így szerepel az egyik evangéliumban: Boanergész.

Mindesetre, ha már ennyi rosszat mondtam Jakabról és Jánosról, sietve hadd tegyem hozzá, hogy beképzeltségük hamar elmúlt. Jakab lett Jézus halála után a gyülekezet tulajdonképpeni feje, Péter, bármennyire is szent volt, s bármekkora csodát tudott tenni, "hebehurgyasága" miatt nem volt alkalmas arra, hogy vezesse a többieket. Jakabot azután éppen szentsége miatt lefejeztette I. Agrippa király, aki így akart "kedveskedni a népnek", s aki aztán felfuvalkodottsága miatt kivételesen ocsmány módon pusztult el. János apostol pedig a leghosszabb kort érte meg Jézus közvetlen tanítványai közül, s nélküle sokkal kevesebbet tudnánk mindarról, ami "azokban a napokban" történt.

Miközben ment Jeruzsálem felé, mindenütt gyógyított és tanított, ahol áthaladt. A következő fejezetekben néhány érdekes jelenetet veszek sorra, amelyek útközben történtek, de mivel ezek csak a szinoptikusoknál szerepelnek, nem tudhatjuk, hogy mind egy út alkalmával történt-e, és hogy mikor volt az út.

Jézus válaszában mindjárt szembeötlik, hogy közvetlenül a környezetéhez fordul, nekik mondja, hogy ki lesznek rekesztve Isten országából. Az égtájak emlegetése miatt is arra gondolhatunk, hogy Jézus itt a zsidóság háttérbe szorulásáról beszél a pogányokhoz képest. Ám nem azt mondja, hogy az elsőkből lesznek az utolsók, hanem hogy némely elsőkből utolsók lesznek, és némely utolsókból elsők. A példabeszéd lezárása mindenesetre azt a képet sugallja, hogy rengeteg ember, töméntelen sokaság igyekszik átjutni a kapun. Márpedig akkor az üdvözülők száma nem lehet kevés. Vagyis nem a kapu kicsi, hanem a tömeg óriási, azért szűk a kapu.

Ez a hasonlat azonban mást is takar. A szűk kapu ugyanazt jelenti, mint a keskeny ösvény: nehéz út, vagyis nehéz megtalálni az embernek a helyes megoldást. Különösen nehéz ez annak, aki mások üdvözülése ellen drukkol, ahelyett, hogy a sajátjával törődne. Főleg, ha az illető eleve azt kérdezi, hogy "ugye kevesen üdvözülnek"! Vagyis van egy jó adag hiúság a kérdésben: ha én üdvözülök, akkor a kevesek, a kiválasztottak közé fogok tartozni.

Jézus válasza egyáltalán nem erősíti meg a kérdező gyanúját: nem fognak kevesen üdvözülni, de azok biztosan kint rekednek, akik mások üdvözülése ellen drukkolnak.

Ez a jelenet olyannyira eleven, hogy nem tudtam megállni, és egészben idéztem. Ami persze azért volt könnyű, mert eléggé rövid. Ám rövidsége ellenére is rendkívül hiteles. A leprásokkal ugyanis nyilván nem a falun belül találkozott, és nyilván nem is az úton voltak. A leprásoknak nem volt szabad emberekkel érintkezniük. Ezért is álltak meg már messze Jézustól és a körülötte vonuló emberektől, s csak kiabálva fordultak hozzá a kéréssel. Nyilván Jézus is kiabálva válaszolt nekik.

Az eseményt az evangéliumok feltehetően azért jegyezték fel, mert ebben megint csak a "zsidók hálátlansága" kerül pellengérre, ám mi már tudjuk, hogy ez eredetileg nem ellenük irányult. A tíz ember közül egyedül az "idegen", szamáriai zsidó ment vissza, hogy megköszönje a csodát, és dicsőítse az Istent. Félek, hogy ha ma keresztényekkel játszódna le ugyanez a jelenet, eggyel rosszabb lenne az arány.

A jelentben azonban van egy kegyetlenül humoros mozzanat. Jézus elküldi a tíz leprást, hogy mutassák meg magukat a papoknak, ám a végén kiderül, hogy csak egyetlen egyet gyógyított meg közülük. Hogyan lehetséges ez?

Az Ószövetség szerint fura képzetek éltek a leprával kapcsolatban. A leprát rendkívül részletesen tárgyalják a szent könyvek, talán mert a leggyakoribb súlyos betegség volt akkoriban, de minden bizonnyal a leglátványosabb. Ám a gyógyulást lehetségesnek tartották, pedig a leprát akkor biztosan nem tudták meggyógyítani. Ezt írja az Ószövetség:

Persze ma már nem tudhatjuk pontosan, milyen betegségeket neveztek leprának, feltehető azonban, hogy a leprát is annak tartották. Ez nem vicc. A Szentírással foglalkozó tudósok egy része hajlamos arra, mint azt az első leprás meggyógyításánál említettem, hogy úgy gondolják, a korabeli, "buta" emberek ártatlan bőrbetegségeket is leprának néztek. Ez igaz, de ettől mg a leprát is leprának tartották. Ha tehát egy leprás csodálatos meggyógyításáról tudósítanak, nem kell őket ostobának nézni. Az ugyanis igaz, hogy a lepra nem mindig fertőz. Talán ennek megfigyeléséből vonták le azt a következtetést, hogy amikor a betegség elterjedt az egész testen, a beteg visszamehetett a közösségbe. Ám a többiek ennek nem biztos, hogy örültek.

A jelenetben Jézus voltaképpen nem azt mondta a tíz leprásnak, hogy meggyógyította őket. Elküldi őket a papokhoz, amiből arra lehet következtetni, hogy a leprások a vallási előírások szerint már tisztának számítottak, mert az egész testüket elborította a fehérség. Ám közülük az egyik tényleg meggyógyult: teljesen normális lett a bőre, mert ő volt az egyetlen, aki elhitte, hogy meggyógyulhat. Vagyis Jézus szavait: "a hited meggyógyított" szó szerint kell értenünk. Nem arról van tehát szó a jelenetben, hogy Jézus először mindet meggyógyította, aztán hálátlanságuk miatt "visszavonta" a gyógyulást, hanem arról, hogy próbára tette őket, hisznek-e eléggé. Eléggé szomorú viszont, hogy a tízből csak egy hitt. Ám ha azokra a mai "hívőkre" gondolok, - és itt mindegy, milyen vallásban hisznek -, akik az evolúciótól kezdve az orvostudományon át a parlamenti demokráciáig mindenben hajlandók hinni, kivéve Jézus csodáit, nem is rossz arány.

Jézus első látásra itt is arról beszél, hogy mindenről le kell mondani. Csakhogy itt már a kérdés is más. Ezúttal egy minden szempontból feddhetetlen, gazdag fiatalember azt kérdezte Jézustól, mit kell tennie ahhoz, hogy üdvözüljön.

Márk egy nagyon fontos részlettel gazdagabbá teszi a leírást: Jézus ránézett és megkedvelte. (Mk.10,21.)

Szeretném nyomatékosan felhívni a figyelmet a megfogalmazásban rejlő humorra: Jézus egy dúsgazdag, és ráadásul erényekben is bővelkedő fiatalembernek mondja, hogy valami még hiányzik belőle. Hogy mi ez, azt nem mondja ki szó szerint. Márpedig ez a történet kulcsa.

Különös ugyanis, ahogyan a Tízparancsolat parancsolatait felsorolja. A házasságtöréssel kezdi, talán mert fiatalemberről van szó, s csak a végén említi az ötödik parancsolatot, az első négyet pedig szóba sem hozza. Látszólag. Az első négy ugyanis Istennel foglalkozik. "Ne higgy más istenben! (Egy Isten van.) Ne légy bálványimádó! Ne káromold az Istent! Tiszteld a teremtést! (Szenteld meg a szombatot!)" Elnézést kérek, amiért itt nem szó szerint idéztem a Szentírást, mondandóm szempontjából azonban kénytelen voltam a parancsok mai értelmét kiemelni. Ezek voltaképpen egyetlen parancsolat alkotó elemei: hidd el, hogy a Mindenható Isten szeretetében teremtett téged és a világot. Mit jelent ez? Azt, hogy az Isten jó. Jézus azonban már első pillantásra észrevette, hogy a gazdag ifjúban ez nincs a helyén. Hogy szólítja meg Jézust? "Jó Mester" Vagyis indokolatlanul dicséri, tehát hízeleg neki. Persze ha ismernénk annak a "jó" szónak minden jelentésárnyalatát, amelyet a párbeszédben eredetileg használtak, ennél talán mélyebbre is áshatnánk. Jézus ugyanis nem szokott véletlenül ilyeneket mondani, vagyis kötözködni. Annak a "jó" szónak, amit az ifjú használt, lehetett egy olyan értelme a hétköznapi beszédben, amikor egymás megszólítására használták, hogy "tiszteletre méltó", vagy esetleg "szent". Mint amikor ma azt mondjuk valakinek: szent atyám. Lehet a római pápát szentatyának szólítani, de ha ezt hízelgésből tesszük - talán anélkül, hogy észrevennék - neki azt kellene mondania, hogy senki sem szent, csak az Isten. A gazdag ifjú tehát a legtávolabb állt attól, hogy üdvözüljön, mert bár mindent megtett érte, a legfontosabbat felejtette el: nem hitt Istenben. Istenben hinni ugyanis nem szavakkal kell, hanem teljes lendületből, kétely nélkül, folyton Őrá gondolva. Aki hisz Istenben, bármennyire szereti, vagy tiszteli embertársait, nem hízeleg senkinek. És főleg nem ájtatoskodik.

A történet különösen mai szemmel nézve tanulságos. Nem szabad ugyanis megfeledkeznünk arról, hogy mi, akik ma élünk, gazdagok vagyunk. Isten ugyanis nem a mi mércénkkel mér. Nincs Európában olyan ágrólszakadt szegény ember, akinél ne lenne szegényebb valahol a Földön, és nincs olyan ágrólszakadt, éhező csecsemő ma az egész Földön, akinél ne lenne szegényebb nyomorult valahol a történelemben. Lehet, hogy van, de akkor az olyan szegény, amilyet már elképzelni sem tudunk, mert nem ismerjük az igazi szegénységet.

A történet arra is felhívja a figyelmünket, hogy a gazdagság nem mond ellent a tiszta erkölcsnek, s arra is, hogy nem kell valakit pusztán azért utálni, mert gazdag. A jelenet azonban ezen túl a legizgalmasabb mai kérdések egyikével foglalkozik.

A fiatalember szomorúan elmegy, s Jézus ekkor szintén szomorúan azt mondja, hogy nehéz a gazdagoknak üdvözülni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy csak akkor üdvözülhetnek, ha szétosztják mindenüket. Bár Jézus azt mondja a fiatalembernek, hogy ossza szét mindenét, de nem azért, hogy igazságot tegyen a gazdagok és szegények között, hanem hogy szabaduljon meg a fölösleges tehertől, és tiszta szívből kövesse őt, (vagyis, mi tudjuk, az Istent.) Hiszen üdvözülni akar, vagyis nem evilági dicsőségre, vagy örömökre vágyik.

Mert igazából a gazdagság nem fontos, csak annyiban, hogy terhet jelent. Nem, a gazdag ember ugyanúgy üdvözülhet gazdagon is, mint ahogy a szegény szegényen, ha nem akar magának külön mértéket. Csakhogy mi, gazdagok, mint ez az ifjú is, hajlamosak vagyunk arra, hogy mindenben egyéni, testre szabott mértéket követeljünk, mintha bizony nekünk más járna, mint a többieknek. Ha ez a fiú szegény lenne, és egyszerűen jó, akkor eszébe sem jutna azt kérdezni, hogy hogyan üdvözülhet, boldog lenne, hogy követheti Jézust. A fiatalember viszont azt mondja, hogy ő már eddig is mindent megtett, mert annyira biztos akart lenni a dolgában.

Ez a gondolat üzenet volt mindazok számára, akik kiválasztottnak tartották magukat, akár egyénileg, akár mint nép, de még inkább üzenet a mi számunkra. Ezért olyan csalódottak az apostolok, amikor azt kérdezik, hogy akkor ugyan ki üdvözülhet egyáltalán. Az ő együgyű kérdésükben persze a korabeli közfelfogás is szerepet játszott, akkor ugyanis a gazdagságot és az egészséget az erényes élet biztos jelének tekintették. Mivel az volt a hiedelem, hogy Isten az elkövetett bűnökért hetedíziglen lesújt a bűnösre és családjára, ha valaki gazdag és egészséges volt, az azt jelentette, hogy az illető nemzedékek óta erényes életet élő emberek bűntelen sarja. Ennek a hiedelemnek a létét mutatja a Jn. 5, 14.-ben olvasható rész:

vagy:

Jézus válasza világosan kifejezi, hogy a csapások nem feltétlenül büntetések, hanem az Isteni terv megnyilvánulásai. Gyakran kérdezzük például, hogy miért kellett ennek vagy annak olyan fiatalon meghalnia, ugyanakkor vannak, akik olyan magas kort érnek meg, hogy az már nekik is teher, s azt kérdezik, miért nem szabadítja már meg őket Isten az élet terhétől. Ilyen kérdések Jézus idejében is felmerültek az emberekben. Mindannyian hajlamosak vagyunk ugyanis elfelejteni, hogy Isten szándéka nem csupán az egyes emberre érvényes. A fiatalon meghalt, vagy a kibírhatatlanul magas kort megélő emberek - saját magán-tanulságukon túl - a környezetük számára is feladatot hordoznak.

Arra, hogy ezek után, sőt ellenére hogyan üdvözülhet valaki, a feleletet az adja meg, amit Jézus a gazdag ifjúval kapcsolatban mond. Az apostolok ijedt kérdésére Jézus játékosan válaszol:

Mintha azt mondaná: amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. Mindenesetre ezzel az Isteni gondviselés kifürkészhetetlenségére hívja fel az apostolok figyelmét, de nem azért, hogy elkeseredjenek, hanem éppen azért, hogy soha ne veszítsék el a reményt. Isten rejtett szándékai ugyanis nem csupán arra az emberre vonatkoznak, akiről szó van.

Jézus tehát, amikor a gazdag ifjúval találkozik, már nem azért követel tőle teljes lemondást, mert közel van a végítélet, hanem mert minden embernek csak ez az egy élete van. Ebben kell megmutatni, hogy nem betű szerint hisz Istenben, hanem tényleg.

Foglalkoznom kell Jézusnak azzal a híres mondatával is, amit a gazdag ifjúval kapcsolatban mond az apostoloknak:

Jézus hasonlata a tevéről elsöprően humoros. Nem gúnyos, mint ahogy első pillanatban tűnik, hanem igazi humor van benne. Képzeljük csak magunk elé a látványt! Szegény teve, akinek idomtalanul hosszú nyaka és lábai vannak, nagy üggyel-bajjal átverekedte már a fejét meg az első lábait a lukon, ám akkor jönnek a púpjai! Mintha direkt megverte volna az Isten! Elképzelhetetlennek tartom, hogy akik hallották ezt a hasonlatot, ne dőltek volna a röhögéstől perceken keresztül. Ez nem véletlen, ha jobban utána nézünk, láthatjuk, hogy Jézus majdnem minden esetben, amikor valami megrendítő téma került szóba, elsütött egy viccet. Amikor a gazdag ifjút megsajnálta, nyilván mélyen elszomorodott, hiszen értette ő, hogy miért olyan nehéz igazán hívővé válni. A szomorúságot pedig nem tudta tartósan elviselni.

A hasonlattal kapcsolatban érdemes még pár szót mondani. Néhányan kizártnak tartják, hogy Jézus ilyen vicceket engedett volna meg magának. Azt mondják, hogy másolási hiba eredménye a dolog, Jézus eredetileg hajókötelet mondott teve helyett, csak mivel a hajókötél és a teve szó nagyon hasonlított egymásra, valamelyik másoló összetévesztette őket. Csakhogy ez eléggé valószínűtlen. Ha a hasonlat értelmét nézzük, vagyis azt, hogy mit nem lehet áthúzni egy tű fokán, a hajókötél ugyanolyan, mint a bálna, az ember, a bazilika, vagy a nevetés: lehetetlen őket áthúzni rajta. De ha valaki fokozni akarja a hatást, akkor olyan dolgot kell mondania, ami nem csupán elvben lehetetlen, hanem a művelet természete szerint is: villa, fügefa, szögesdrót, vagy maga a tű. A hajókötél tehát az adott esetben semmitmondó lett volna, annyi erővel azt is mondhatta volna, hogy nehezebb üdvözülni a gazdagnak, mint férfinek gyereket szülni, vagy mint nullával osztani.

Az elmélet másik gyenge pontja a másolás. Az, aki a másolási hibát elkövette, talán nem ismerte azt a nyelvet, amelyről fordították a szöveget, (a saját anyanyelvét, gondolom ismerte), csakhogy tudjuk, hogy a mai, kanonizált újszövetségek nagyrészt egy olyan fordításon alapszanak, amelyet Szent Jeromos végzett, aki pedig ismerte az eredeti nyelveket, a hébert és az arámit is. Ha tehát ő lektorálta a másolt szöveget, nyilván észrevette a benne lévő hibákat. Miért nem javította ki a tevét hajókötélre? Hiszen semmivel sem tudott kevesebbet az eredeti iratokról, és az eredeti szereplőkről, mint mi, sőt lehet, hogy többet. Ha az ő szemében nem volt botrányos Jézus humoros megjegyzése, akkor az nyilván azért volt, mert hitelesnek tartotta. Másolási hibák ugyanis, mint már láttuk, csak olyan esetben valószínűek, amikor a szöveg túlságosan alkalmazkodik valamilyen utólagos elváráshoz, valamilyen utólagos logikához.

A vakon született meggyógyítása olyan jelentős esemény volt, hogy a szinoptikusok is beszámolnak róla. Az eset valószínűleg a Sátoros Ünnep és a Templomszentelés ünnepe között történhetett, Jézus ugyanis egészen biztosan nem tartózkodott folyamatosan a fővárosban, mert életre-halálra keresték. Nagyjából akkor, amikor Lukács elmesélte Zakeus esetét, és a bevonulást Jeruzsálembe, ám mivel még ezen a bizonyos utolsó őszön is elég nehéz követni az események sorrendjét, kénytelen voltam bizonyos ugrásokat közbeiktatni.

Érdekes, hogy János milyen hosszasan mondja el ezt az esetet, amely pedig nem olyan nagy horderejű, mint mondjuk a Színeváltozás, amelyről egy szót sem szól, de a mi szempontunkból nagy szerencse, hogy legalább erről ír. Feltűnő egyébként, hogy innentől kezdve János beszámolója sokkal részletesebbé válik, Lázár feltámasztása, a betániai vacsora, az utolsó vacsora, Jézus elítélése, kivégzése, feltámadása rendkívül részlet gazdagon jelennek meg János leírásában. Talán jobban emlékezett ezekre az eseményekre, talán lelkileg is sokkal erősebben kötődött mesteréhez, mint a korai időszakokban, de az biztos, hogy sokkal közelebbről látta ezeket az eseményeket, mint sok korábbit. Annál feltűnőbb, hogy két alapvető jelentőségű mozzanatról hallgat, mint a sír, az Oltáriszentség megalapításáról és Jézus halálfélelméről. De ezekről majd a megfelelő helyen.

Hogyan is veszekednek a farizeusok a vakon született ifjúval?

Megható, ahogy a vakon született fiú nem csak okosan, de nagyon bátran is viselkedik, és elkeserítő, ahogy a "tudósok" csak egy aljas megjegyzéssel tudnak válaszolni: Te akarsz minket kioktatni, aki mindenestül bűnben születtél?

Valószínek tartom, hogy ez a vakon született fiú azonos azzal a Bartimeussal, aki Jerikó mellett koldult, s akinek a meggyógyításáról beszámolnak a szinoptikusok is. Jelentősége ugyan nincs ennek az azonosságnak, maximum annyi, hogyha igaz a dolog, akkor ez a fiú tényleg hitte, hogy Jézus a Messiás, és nagyon akarta látni.

Persze az azonosság ellen szól a szinoptikusok és János beszámolója közötti különbség: a szinoptikusok szerint azonnal meggyógyult, és követte Jézust, Jánosnál viszont az áll, hogy Jézus elküldte, mossa meg a szemét a Siloé tavában, és a fiú nem is ismerte fel őt, amikor találkozott vele a templomban. Csak hát a szinoptikusok nem törődnek annyit a részletekkel, mint János. Ezt mutatja az is, hogy Máté evangéliumában két vak koldus kéreget Jerikó mellett, és mindketten ugyanazt kiáltják Jézusnak.

De akár igaz az azonosság, akár nem, mélyen megrendítő lehetett a vakon születettnek, amikor ezt kérdezte a templomban:

A csodában ez a legszebb: az mutatja János beszámolójának életszerűségét, hogy a vak nem ismerte fel Jézust azonnal, aki meggyógyította, hiszen akkor nem még látta!

Már volt szó a következő mondatról:

Amikor ezt a mondatot idéztem, azért tettem, hogy mutassam, mennyire bizonytalanságban hagyta Jézus az embereket. De ez csak az igazság egyik oldala. Ahhoz, hogy egészen igazságosak legyünk, érdemes a párbeszédnek minden mondatát áttanulmányozni. Nézzük meg közelebbről a jelenetet.

33. végén vagyunk, a Sátoros ünnepen, vagy azután, de még a Templomszentelés ünnepe előtt.

Jézus idézett mondata látszólag ellentmond annak, amit korábban állítottam. Hiszen ha igaz az, hogy nem volt szabad elárulnia, hogy ő Isten, akkor miért hivatkozik rá? Pedig azok a szavai, hogy ő fölülről jött, csakis úgy érthetők, hogy őt az égből küldték. Igaz, Egyiptomra azt mondták, hogy "lent" van, tehát a szónak lehetett földrajzi értelme is, de nem valószínű, hogy Jézus meg akarta volna téveszteni a hallgatóságot, mert meg is magyarázza nekik, hogy ő nem ebből a világból való. Csakhogy Jézus itt sem mondja ki, hogy ő Isten, vagy Isten Fia. Azt pedig láttuk, hogy a nép vagy Illésnek, vagy valamelyik másik prófétának tartotta. Hihették tehát, hogy az égből jött, anélkül, hogy Isten Fia lenne, amit nem tudtak volna elhinni.

Jézus ugyanakkor itt a jövőről beszél. Ezt ő maga részletesen elmagyarázza:

Jézus tehát azt mondja, halála után nyilvánvaló lesz, az, amit nem mondhat ki, és aki még akkor sem fog hinni benne, úgy hal meg, hogy bűnös marad, vagyis elkárhozik. Azt, hogy aki csak Mózes hitét tartja meg, elkárhozik, már az első kenyérszaporítás után is mondta. Ez az, amit sokan nem akartak elhinni, mert nem akarták elhagyni a járt utat a járatlanért.

Itt tehát Jézus nyíltan megmondja, hogy nem mondhatja meg, ki ő, de majd halála után minden nyilvánvaló lesz. Ezt azonban nem értik, hiszen Jézus azt mondja: "elmegyek". Persze a feltámadásra és mennybemenetelre utal vele, de az ott lévőknek ez nem világos, meg is kérdezik egymástól: "Csak nem öli meg magát?" Ennek a kérdésnek a jelentőségéről még lesz szó. Jézus válaszának ellentmondásos mivoltát jól megvilágítja a párbeszéd középső része, amit fent nem idéztem:

Ezzel azt hiszem, nem sokra mentek a farizeusok és írástudók.

Mi, János evangélista jóvoltából tudjuk, hogy a kezdet azonos az Igével. János azonban nem önkényesen tette ezt a kijelentést. A Példabeszédek könyvében az áll, hogy a Bölcsesség Isten első teremtménye.

Bár a keresztény teológia azt mondja, hogy az Ige nem teremtett lény, itt, amire később Pál apostol is hivatkozik a kolosszeieknek írt levelében, az áll, hogy Ő mégis Isten első alkotása. Csakhogy a keresztény, illetve apostoli értelmezés sem légből kapott, ugyanis a szövegben később az áll: megszülettem. Ez a születés azonban még a világ teremtése előtt volt, hiszen a gyermek Ige játszadozott mindazzal, amiből a világ van. A Bölcsesség és az Ige azonosítása első látásra talán erőltetettnek tűnik, de ez csak a magyar nyelv miatt van. János evangéliumában ugyanis az Ige a Logosz, amiből például a logika szó ered. (Az azonossággal kapcsolatban ajánlom Haag ide vonatkozó címszavait.)

Jézus tehát megint nem szó szerint mondta el, hogy ki ő, aminek nem csak az volt az oka, hogy titkolózott, hanem az is, hogy úgysem érthették volna meg. Csak a Szentírásra hivatkozva célozhatott önmagára, ahogy azt korábban is tette. Ezt azonban nem értik a körülötte állók, ezért így sóhajt fel:

Egy későbbi vita, sőt veszekedés megerősíti mindezt.

Az a vád, hogy Jézus szamáriai, két dolgot jelent: nem tiszteli a Templomot, és behódolt a kánaánita bálványimádásnak. Ezeket a bűnöket vetették ugyanis a szamáriaiak szemére. Jézus erre visszatér oda, ahol kezdte:

Persze a hallgatóság ezt is félreérti:

Itt már nem lehetett tovább halogatni a választ a kérdésre, de Jézus nem is akarta, mert tudta, hogy úgysem hiszik el.

Erre követ ragadtak, s meg akarták kövezni, de Jézus eltűnt előlük, és elhagyta a templomot. (Jn. 8. 48-59.)

Itt atyjának nevezi Istent, ám azt már láttuk, hogy ezt sem kell szó szerint venni, maga a dühös írástudókból álló sokaság is azt mondja majd, hogy egy atyánk van, az Isten. De hogyan értette azt, hogy Ábrahám meglátta az ő napját? A kifejezés első látásra ugyanis azt jelenti, hogy Ábrahám megérte Jézus születését. Ennek azonban nincs értelme. A veszekedők is ezért értetlenkednek, abban ugyanis biztosak voltak, hogy Ábrahám már réges-régen meghalt, Jézus viszont nem látszott kétezer évesnek. Annak sincs értelme, hogy Jézus Ábrahám mennyei életére utalt volna abban az értelemben, hogy amikor felment a Mennybe, találkozott Jézussal. Hiszen ez a kifejezés "megláthatta" időbeli várakozásra utal. Ezek szerint Jézus arra célzott, hogy Ábrahám akkor ujjongott, amikor vagy egy látomásban, még életében, vagy már odafönt a Mennyben megláthatta azt, amikor elérkezett Jézus földi megszületésének pillanata. Vagyis Azért ujjongott, amiért a Jézus körül állóknak még jobban kéne örülniük, hogy elkezdődött Isten Országa eljövetele. Ám azóta megint eltelt kétezer év, kiváncsi vagyok, mikor fog Ábrahám megint úgy örülni.

A vita során felbukkan egy váratlan rész:

Ennek a pár mondatnak semmi értelme, ha Jézus utolsó Sátoros ünnepén hangzott volna el. Jézus akkor már nem csak egy embert gyógyított meg szombaton. Sokkal inkább a Betesda fürdőben történt eseményhez állhatott közel időben. János tehát alighanem itt is összekombinálja Jézus szavait. Ki tudja, lehetséges, hogy összekeveredtek János feljegyzései, és a másoló tette rossz helyre a fenti részt, összekeverte azzal, amit Jézus Keresztelő Szent János halálával kapcsolatban mondott, ahogy már idéztem: "csak ideig-óráig akartatok fényében gyönyörködni". Ma már aligha lehet ezt eldönteni, ha viszont a mai szöveget "szentírásnak" vesszük, ilyen ellentmondásokra jutunk.

A vita persze folytatódott. Hiszen alighanem a Sátoros Ünnepen vagyunk, amikor minden nap körmenetet tartottak a templomban.

Ez a rész, mint arra, ha jól emlékszem, már utaltam, mutatja, hogy a farizeusok (stb.) tudtak Jézus "külföldi útjáról". Igaz, ami erre biztosan utalna, a "megint" szócska hiányzik, ám ez azért van, mert a "szórványban élő görögök" kifejezés sokkal távolabbi városokat jelent, mint ahol Jézus addig járt. Alexandriában, Cyrénében, Efezusban és még számos görög városban éltek zsidók, nem is beszélve Rómáról.

Na szép! Ez volt a véleménye azoknak a főpapoknak és farizeusoknak, akik a nép szellemi vezetői voltak? Természetesen nem, ez csak a főpapi család, és nyilván az őket szolgai módon tisztelő hajbókolók véleménye volt. János le is írja, hogy Nikodémus rögtön védelmébe vette Jézust, s tőle azt is megtudjuk, hogy Nikodémus nem volt egyedül, mert még a főtanács tagjai közül is sokan hittek Jézusban. Ám a jelenetben két fontos részletre szeretném felhívni a figyelmet. Az elfogásra kirendelt fegyveresek annyira elámultak a szavain, hogy nem fogták el.

A másik, hogy Jézus szavait megint félreértik. Azon tanakodnak, hogy hová készül, pedig ő világosan megmondta, visszamegy ahhoz, aki küldte. Ebből azt a következtetést levonni, hogy a "szórványban élők" közé készül, eléggé furcsa. Ugyanaz történik itt, mint a Messiás származásával kapcsolatos szóbeszéd esetében, amelyet a könyv elején idéztem, s amely János evangéliumának ebben a részében szerepel. Mint láttuk, a nép nem tudta, mit higgyen a Messiásról, egyesek azt mondták, nem lehet majd róla tudni, honnan jött, mások szerint pedig Betlehemből kell jönnie. Ugyanúgy, mint amikor Jézus szavait: "elmegyek, és ti nem jöhettek utánam", hol arra magyarázzák, hogy megöli magát, hol meg arra, hogy elszökik Izrael földjéből és távoli vidékekre megy. Vagyis ez a megjegyzés is alátámasztja azt a feltételezést, hogy Jézus korábban hosszú ideig nem mutatkozott, nem csak Jeruzsálemben, de az egész országban sem, ezért hiszik azt a tanakodó farizeusok, hogy most még messzebb akar menni. Hiszen se azon nem csodálkoznak, hogy az Istenhez készül, se az nem jut eszükbe, hogy esetleg visszamegy oda, ahonnan annak idején jött, Damaszkuszba, vagy Babilonba.

Mindenesetre az ünnep utolsó napján Jézus az oltár körül engedelmesen menetelő és ágakat lengető férfiaknak kiáltja oda, hogy ne a jövő esztendőben lehulló esőben bízzanak (ezért imádkoztak akkor), hanem az ő tanításában, amely "élő víz". Ahogy azt már a szamáriai asszonynak is mondta. Emiatt akarták elfogni egyesek, de meggondolták magukat. Szép kis hajcihő kerekedhetett...

Ezután néhány nyugalmas hét jött, talán ekkor mondta egyik legszebb, néma példabeszédét a bűnös asszonyról, amellyel majd később foglalkozom, aztán megint egy ünnep következett.

Szerintem a jelenet alátámasztja azt a feltételezést, hogy Jézus 33-ban még élt. Ha nyilvános működése mindössze két-három év lett volna, eléggé érthetetlen lenne a türelmetlenség: "Meddig tartasz még bizonytalanságban minket?"

A szöveg szerint azonban Jézus ekkor kertelés nélkül kimondta, hogy ő Isten Fia, akit maga Isten küldött a világba. Meddig akarom még azt bizonygatni, hogy végig titokban tartotta igazi kilétét?

Kérdés, mire hivatkozik itt Jézus? Vajon egyszerűen csak arra utal, hogy senki nem tudja, hol született, és hol nevelkedett - ami igaz -, vagy azt sejteti, amivel János apostol kezdte a könyvét, hogy ő Kezdettől fogva él. Láttuk, hivatkozott ő már erre: Ábrahám örült, hogy megláthatta.

A szokásjog szerint két-három tanú elég volt egy állítás igazolására. Ezért volt olyan fontos, hogy a Tízparancsolatba is bekerült a hamis eskü tilalma, hiszen ezzel embert lehetett ölni. Jeroboám felesége így ölette meg Nábótot. Jézus viszont nem tudott ilyen tanúkat állítani, amikor hivatását bizonygatta. Ezért a farizeusok, papok, írástudók többször is belekapaszkodtak abba, hogy semmi nem bizonyítja Jézus szavait. Ő mindig azzal vág vissza, hogy elég bizonyíték mindaz, amit tesz, ami ráadásul azt is mutatja, hogy van, aki tanúskodik mellette, hiszen csak Isten segítségével tehet valaki ilyen csodákat. Erre persze mindig csodát kérnek, ám ő elutasítja, hiszen tudja, ha csodát tesz, abba belekötnek, és nem hiszik el.

De miért hivatkozik arra, hogy tudja, honnan jött és hová megy? Hiszen ezt bárki mondhatja. Ennek csak akkor lenne bizonyító ereje, ha előre megmondaná az eseményeket. Csakhogy Jézus pont ezt teszi. Előre megmondja, mi fog történni vele, először csak az apostoloknak, de aztán mindenki előtt nyíltan hirdeti. Vagyis amikor Jézus önmaga mellett tanúskodik, mindig a jövőre vonatkoztatja a szavait. Nem azt akarja, hogy most higgyenek benne, hanem arra figyelmezteti őket, hogy el fog jönni az idő, amikor muszáj lesz hinni benne, mert aki akkor sem hisz, bűnbe esik.

Arra nézve, hogy mindennek ellentmondva én mégis fenntartom azt a véleményemet, hogy Jézus mindvégig eltitkolta kilétét, van egy "csúnya" és egy "szép" érvem. A csúnya az, hogy ezek a szavai csak János apostol könyvében szerepelnek. Márpedig, mint láttuk, János eleve azzal a teológiai fejtegetéssel kezdte művét, hogy Jézus kezdettől fogva élt. Valószínű tehát, hogy Jézus szavait úgy adta vissza, hogy azok egyértelműen bizonyítsák ezt az elméletet. Nem abban az értelemben, hogy direkt meghamisította a szavait, hanem hogy az eredeti, gazdag jelentéstartományú szavakból azokat használta, amelyek pontosabban tükrözték a teológiai igazságot. A "szép" érvem pedig az amit maguk a veszekedő írástudók mondanak:

Jézus tehát soha nem használt nyilvánosan olyan kifejezéseket saját mivoltában kapcsolatban, amely ne lett volna másképpen értelmezhető az Ószövetségi Szentírás és hagyomány alapján. Ez azonban csak a probléma egyik része. Jó, titokban tartotta az igazságot, hogy ne annak kényszerítő ereje, hanem az emberek szíve győzze meg a hallgatóságot az igazságról. Ám ha titkolózott, miért mondott ilyen botrányos dolgokat, amik miatt ilyen dühösen támadták?

A válasz erre a kérdésre nem csupán "szép", hanem kimondottan gyönyörű. Ezekben a vitákban Jézus mindvégig "demokrata" volt. Minden szavából az árad felénk, hogy méltók vagyunk Istenhez, hogy egyenlők vagyunk vele. De nem abban az értelemben, hogy felmászunk Bábel tornyára, és letaszítjuk Istent, hanem úgy, hogy egymáson mutathatjuk meg, mennyire vagyunk isteni lények. A lehetőség megvan rá, csak akarni kell.

Jézust többször akarták megkövezni, márpedig az biztos, hogy a nép önhatalmúan nem kövezhetett meg senkit, hiszen Izraelben "rend" volt, vagyis alighanem már azután vagyunk, hogy a főtanács kiadta a Jézus elleni körözést, amely szerint mindenkinek kötelessége volt a főtanács kezére adni, mint tévtanítót. Ám ezt nem tette meg senki, aminek persze sok oka volt.

Az előző fejezetben úgy tűnt, mintha Jézus egyértelműen felfedte volna kilétét. Ha nem is abban az értelemben, hogy kerek-perec kijelentette volna, ő Isten földi megjelenése, arra egészen biztosan utalt, hogy természetfölötti lény. Hiszen előbb volt, mint Ábrahám, sőt, már a Kezdet-kor létezett. Az őt vádolók azonban nem értik, hogy a Messiás maga Isten. Ez ugyanis nincs benne a Szentírásban. Általában úgy vélték, a Messiás egy földi ember lesz majd, akit Isten főpapként az emberiség fölé emel, hogy Melkisédek módján ítélkezzen. A prófétai szövegekben ugyan benne van, hogy Isten a fiának tekinti:

Ám ezt a - kissé homályos - szöveget nem szó szerint értették.

A zsidó vallás ugyanis nem tud a Szentháromság dogmájáról. Ez a találmány egyértelműen a kereszténységhez kötődik, elsősorban János és Pál apostolok révén. Azt, hogy egy Isten van, de Az három személy, soha sehol semmilyen vallásban nem mondták, a kereszténységen kívül.

Hogyan "újíthattak" ekkorát az apostolok, és hogyan várhatták, hogy ezt majd meg fogják érteni? Hiszen nekik se volt könnyű, nem is volt rá szava Péternek sem, aki a legkorábban tekintette közülük Jézust "Isten Szentjének".

A Szentháromság dogmáját ma is sokan támadják, hiszen egyfajta politeizmust látnak benne, ami ellentétes az Egy Isten fogalmával. Ám a mai ember számára kiválóan lehet egy modern példabeszéddel szemléltetni a dolog értelmét:

Természetes, hogy a Szentháromság dogmájának ilyen értelmét senki nem ismerhette egészen a közelmúltig, egy-két kivétellel. Nem azért, mert nincs benne a Bibliában, nem azért, mert a számítástechnika alig néhány évtizedes múltra tekint vissza, hanem mert senki nem szokta beleképzelni magát Isten helyzetébe. Én a magam részéről egyedül Aquinoi Tamást ismerem (G. T. barátomon kívül), aki komolyan végiggondolta, mit jelent Isten és a világ kapcsolata, de még ők sem találtak rá olyan kézenfekvő hasonlatot, mint én. (Amit Stanislav Lemnek köszönhetek.)

Persze a fenti "példabeszéd" nem tökéletes. Hiszen az ember és a számítógép között nem lehet olyan kapcsolat, mint Isten és a világ között. Mi nem tudnánk úgy létrehozni önmagunk algoritmizált mását egy programban, hogy megtartsuk vele a belső kapcsolatot. A különbség oka azonban abban van, hogy mi és a számítógép különálló anyagból vagyunk. Ám ahogy arról még lesz szó, Isten önmagából teremtette a világot. Ezt a gondolatot is G.T. barátomnak köszönhetem.

Tételezzük fel ugyanis, hogy a világ nincs, csak Isten van. Mit tud Isten? Gyakorlatilag semmit, hiszen még nem történt semmi. Isten tudása ugyan mindentudás, de amíg nem történik semmi... Mi tehát ez az Isten? Egy rövid szó: LÉT. Tudjuk, hogy LÉT van. Minden elmúlik, csak a LÉT nem, vagy: semmi sem volt még, amikor a LÉT már volt. Ám ez a LÉT nyilván teljes, osztatlan, homogén, egyszerű, ahogy azt Szt. Tamás, vagy ha tetszik, C. Jung mondja (és az "ősrobbanás" elméletének kitalálói állítják). Na most, ha nem lennénk mi, emberek, akkor ezzel el is lehetne intézni a dolgot, van a "buta" LÉT, és úgy marad (lásd: Jung). Ám azt a legelvadultabb materialista barátomnak is el kell ismernie, hogy ő van (vagy én, mindegy), tehát vagyunk mi, emberek, akikről lehet azt mondani, hogy buták vagyunk, de még mindig értelmesebbek, mint azok a lények, akikkel eddig találkoztunk. Ha tehát ezt az egészet valaki létrehozta, az nem lehet butább nálunk, mert a teáskanna nem tud teát főzni. Isten ezek szerint (ha van) kezdettől fogva okosabb nálunk, tehát gondolkodik. A LÉT azonban nem tud gondolkodni, mert a gondolkodás cselekvés, cselekedni csak időben lehet, ám a LÉT megelőzi az "időt". Idő csak akkor van, ha van valami. A LÉT nem gondolkodik, hanem tud, ám tudni csak arról lehet, ami van, tehát ehhez szükség van a teremtésre. A LÉT azonban nem mozoghat, mert csak mozgatni tud, tehát kell egy első cselekvő, akit nem a LÉT hoz létre, de belőle magától adódik, ez a LÉT cselekedete, amit a János Igének hív. Az Ige maga a LÉT, és ugyanakkor különbözik is tőle, mert a LÉT nem tud mozogni, Ő viszont igen. Ahhoz azonban, hogy a kettő egy lehessen, kell egy harmadik valami, ami megint a LÉTből következik, és azonos is vele, mégis annak része, az Algoritmus, amit az evangéliumok Szentléleknek neveznek. Ez az, ami a mozdulatlan LÉTből mozgó Cselekvőt csinál.

Ezzel előttünk áll a kereszténység legalapvetőbb dogmája: az Atya nemzette a Fiút, a Szentlélek által. A Fiú létrejöttéhez nem kellett nő, mert a konkrét lények összessége, vagyis a világ, magából Istenből van, ahogy azt a mai fizika - akarata ellenére - bizonyítja. A világegyetem nem azonos Istennel, mert Isten, vagyis a LÉT végtelenül több mint mindaz, ami valaha egyedi létezőként létezhet. Ám nem semmiből van, mert a semmi nincs. Ez nem mond ellent a másik fő dogmának, miszerint Isten a világot semmiből teremtette. Ez a dogma ugyanis arra vonatkozik, hogy "mielőtt" a világ lett, nem volt. Tehát nem valamiféle Istentől független létezőből lett teremtve. De azt, hogy a világ anyaga a semmi lenne, soha egyetlen filozófus sem állította. Ez tehát azt is jelenti, hogy a Szentháromság csak Isten személyeire vonatkozik, ám a világ csak úgy teljes, ha a személy nélküli negyediket is hozzávesszük, az anyagot, vagyis az anyát, aki végső soron szintén azonos Istennel.

Erről érdekes módon kellett valamiféle halvány tudással rendelkezniük azoknak, akik az Ószövetség bizonyos részeit írták, mert helyenként előfordul, hogy Istent - bizonyos aspektusból - női princípiumnak tekintik.

Azt még kénytelen vagyok hozzátenni, bár a kérdés messzire vezet, hogy azt a gondolatot, miszerint a világ anyaga végső soron Istenből van, C. Jung könyvében is olvastam, amit fent jeleztem. De eredetileg átsiklottam fölötte, mert maga a könyv izgalmas volt ugyan, csak alapvetően téves felfogásra alapult. Jung tévedése abban van, hogy helytelenül (valójában misztikus materialista módon) fogja fel az embert, ami abban érhető tetten, ahogyan a férfi és női principiumot meghatározza. De erről majd egy másik könyvben.

Ha mindez nem világos, illetve túlságosan is belemagyarázásnak tűnik, határozzák meg, mitől szék a szék. Ha a formája alapján akarjuk meghatározni, bajba jutunk, hiszen van támlás, támlátlan szék, karos, karfátlan, vannak négylábú, háromlábú, egylábú, sőt kerekes székek is. Ha a funkciója szerint akarjuk meghatározni, megint csak gondban vagyunk, hiszen ülni nem csak széken lehet, hanem ágyon, asztalon, kövön, de még a földön is, nem is beszélve a lovakról, vagy egy másik ember öléről. Ráadásul olyan székek is vannak, amikben feküdni is lehet. A szék anyaga sem segít rajtunk, hiszen készült már szék kőből, aranyból, de még műanyag és levegő ügyesen kitalált egységéből is. Azzal pedig végképp nem megyünk sokra, ha azt mondjuk: az a szék, amit valaki annak tart... Talán még akkor járnánk a legjobban, ha a székeket kérdeznénk meg, minek tartják magukat, de hát erre egyelőre nem fog sor kerülni. Ha egy ilyen hétköznapi, ráadásul az ember által kitalált és készített tárggyal is ekkora bajban vagyunk, hogyan mernénk nekivágni annak a feladatnak, hogy meghatározzuk Istent?

Ha a világ dolgait vizsgáljuk, alapvetően négy dolgot fogunk tudni mondani, ami a meghatározáshoz kell: lesz valamilyen anyag, amiből áll, lesz egy forma, ami szerint az ami, lesz egy cselekvés, ami kötődik hozzá, és kell, hogy tudjuk: valóságos-e. Vagyis lesz anyag, forma, működés és lét. Ezeket már Arisztotelész is tudta, és hiába minden részecskegyorsító, ennél többet ma sem tudunk. Pontosabban azt tudjuk, hogy az anyag megfoghatatlan, az információ anyagtalan, a működés fantasztikus és a lét felfoghatatlan. Ám, ha bele akarjuk gyömöszölni a dolgokat valamilyen általunk ismert világképbe, fény-paradoxonnal, hidrodinamikai-paradoxonnal, végtelen-paradoxonnal, származás-paradoxonnal, stb. találjuk szembe magunkat.

Ha tehát valaki le akarja írni azt a felfoghatatlan, ám nap mint nap tapasztalt tényt, hogy a világ van, ellentmondások sorozatára jut. Könnyebb dolga lesz, ha abból indul ki, hogy a világot teremtették. Ettől ugyan még nem fogja érteni a dolgot, de megtalálta a varázsszót az ellentmondásokra: Isten. Lássuk csak, mit is ír erről a Biblia:

A leírás persze nem egészen szabatos, de a három isteni személy megjelenik benne úgy, hogy összetartozásuk nyilvánvaló. Isten, Isten Lelke és Isten szava. Ebből már logikusan következik a következő:

Ahhoz azonban, hogy ennyire világos legyen, nem volt elég azt mondani: legyen világos. Ide kellett jönni, megmutatni. Azok számára azonban, akik csak az első variációt ismerték, lehetetlen volt, hogy egy élő ember egyszerre Isten is legyen. Jézus ezt csak úgy tudta volna bebizonyítani, ha nem csak mondja, hogy ő Isten Fia, hanem úgy is cselekszik, ám akkor nem tudta volna teljesíteni, amire Izajással kapcsolatban hivatkozik, nem tudta volna szétválasztani a jókat a rosszaktól. De nem is csak ez volt a célja, ahogy kezdettől fogva mondta is, mert a rosszakat is meg akarta javítani. Mindezt csak úgy lehetett összeegyeztetni, ha hitet vár, ha sikerül az embereket arra rávenni, hogy puszta szeretetből, és ne az üdvözülés érdekében legyenek jók. Azt nem várhatta el az "egyszerű" emberektől, hogy eljussanak a Szentnégyesség tanának filozófiai megértéséig, ezért nekik példabeszédeket mondott, amelyekben a szeretetre, alázatra, éberségre, vidámságra, Isten iránti hálára vezette rá őket. A tudós uraktól azonban elvárta, hogy jobban megértsék: lehetséges, hogy Isten ember képében jár a világban, hiszen az a sok idézet, amire az Ószövetségből hivatkozik, ezt alátámasztja.

Azok a jelenetek ugyanis, amelyek az Ószövetségben beszámolnak Isten és Noé, Isten és Lót, vagy Isten és Mózes beszélgetésiről, kimondottan hangsúlyozzák, hogy "maga Isten" szólt az illetőhöz, ám beszélgetőtársa nem láthatta, főképp az arcát nem, mert meghalt volna. Hiába írják, hogy Isten úgy beszélgetett Mózessel, ahogy a barátok, szemtől-szemben, amikor azt is hozzá teszik, hogy Mózes nem láthatta az Úr arcát. Amikor Mózes, Áron és Izrael hetven véne Isten elé járul, és meglátják Istent, nincs szó Isten igazi megjelenéséről. A szöveg csak azt írja, hogy "nem emelte fel kezét ellenük". Ugyanis, ha látták volna Istent, az lenne a minimum, hogy akkor mindenkinek világítania kellett volna utána. Illés kifejezetten eltakarta az arcát, amikor Istennel találkozott. A Szentírás, mind az Ószövetség, mind az Új, több helyen határozottan állítja, hogy Istent nem látta soha senki. Az Ószövetségben azt is hozzáteszik, hogy aki megpillantja Isten arcát, szörnyethal. Amikor Isten megjelent a világban, soha nem megfogható, látható, valóságos alakban tette azt, hanem vagy a szél, vagy a mennydörgés, vagy egy felhő, vagy a lángcsóva jelentette jelenlétét, vagy valami olyan természetfeletti jelenség képében mutatkozott, aminek természetfeletti következményei voltak, például Mózes arcának világítása. Esetleg angyalok képében jelent meg, mint Lót esetében. Vagyis az Atya - ha egyáltalán ő volt az - nem hús-vér emberként járt a világban, hiszen sose volt az. Ehhez előbb meg kellett testesülnie. De hát hogyan lehetséges ez, kérdezhetjük Nikodémussal, mire Jézus azt válaszolja: Embernél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.

Mégis sokan megértették ezt, még a farizeusok és az írástudók közül is, olyannyira, hogy Jánosnak, élete végén már pont azokkal kellett vitatkoznia, akik túlságosan is "megértették" a Szentháromság jelentését, és azt mondták, hogy Jézus csak szellemi alakban jelent meg. Nem is volt tehát olyan hajmeresztő az ötlet, csak hát általában úgy vagyunk vele, hogy amíg köztünk él valaki, aki azt mondja, hogy több nálunk, nem szívesen hiszünk neki, viszont amikor meghalt, mindjárt kinyílik a szemünk, és rájövünk, hogy tényleg több volt, még annál is, mint amit maga mondott. Persze vannak örök ellenkezők is.

János felhívja a figyelmet arra, hogy még a tanács tagjai közül is sokan hittek benne, de a farizeusok miatt nem vallották be, nehogy kizárják őket a zsinagógából. (Jn.12,42.) Érdekes kérdés, hogy vajon János ezt honnan tudta, s bár mondhatnánk azt is, hogy nyilván utólag tudta meg, bizonyos jelek arra utalnak, hogy Jánost közvetlen tanúnak kell tekintenünk.

A főtanács, Szinhedrion, vagy Szanhedrin voltaképpen a nép politikai vezetője volt. Hiába állt Júdea és Szamária római megszállás alatt, hiába voltak királyok, fejedelmek a különböző tartományokban, akiket szintén a rómaiak neveztek ki, a nép vezetését voltaképpen ez a testület végezte. Nyilván azért is tett szert ekkora hatalomra, mert az évszázadok óta ide-oda vonuló megszállók ellenében ők képesek voltak valamiféle biztonságot teremteni. Működését tekintve szinte modern intézménynek tekinthetjük, hiszen egyfajta parlament volt, amolyan "egyházi felsőház". Modernsége ellenére azonban Izrael legősibb politikai testületére emlékeztet, a vének tanácsára, amely már Mózes fellépése előtt is létezett. A Szanhedrint a főpapok irányították.

A főpapok ekkor annak a szadduceus irányzatnak voltak a tagjai, akik a politikai hatalom és a vallási irányítás összekapcsolását képviselték. Évszázados ellentét feszült köztük és a farizeusok között, akik a hit tisztaságának védői voltak. A zsidóság hagyománya a szadduceus főpapi dinasztiák uralmát gyűlölettel veszi körül, hiszen úgy tűnik, ők mind az eredeti vallástól, mind a néptől elfordultak. Uralkodásuk, mai szemmel, tökéletesen beleillik egy hellenizált, szinte látványosan modern politikai modellbe, ahol a nép érdekeire hivatkozva lehet népellenes intézkedéseket hozni. A szadduceusok vallási tanairól már volt szó. Gúnyosan beszéltek a lélek halhatatlanságáról, vagy a feltámadásról, és ezzel éles ellentétben álltak a farizeusokkal és a néppel. Ám a szadduceus irányzat szép számmal talált a Szentírásban olyan szöveget, amely nézeteit alátámasztotta, bár persze az ellenkezőjére is volt példa. Ez a modern, szinte ateista vallásnak (!) tűnő hiedelemrendszer egyáltalán nem volt se modern, se ateista. Hittek Istenben, sőt, hittek a démonokban is, csakhogy mindent, még Istent is csak materialista alapon tudták elképzelni. Az a félelem, hogy az ember úgy múlik el, hogy a lelke is elvész, felolvad, vagy átalakul, számos ősi kultúrában fellelhető, és a legtöbb helyen démonhittel párosul. Érdekes még, hogy a szadduceus név annak a Cádok nevű papnak a nevéből származik, akikre az esszénusok visszavezették a szadduceusokkal sok szempontból ellentétes - bár néhány szempontból hasonló - teológiájukat.

A főtanácsban azonban farizeusok is voltak. Azt nem tudhatjuk, hogy hányan, de Pál apostol egy későbbi esetben úgy menekült meg, hogy arra hivatkozott, ő is farizeusok ivadéka, így a főtanács jelentős része ezért melléállt. Voltak tanácsos urak, például Nikodémus, vagy Arimateai József, akik Jézus hívei voltak. A fenti János idézet szerint azt hihetnénk, hogy a farizeusok mind Jézus ellenségei voltak, ám ez, mint láttuk, ő maga cáfolta meg. Tehát mindkét oldalon voltak olyanok, akik védték Jézust, mert azt remélték, hogy szövetségesük lesz a másik tábor ellen. Ez az ellentét azokban a híres csapdákban kapott jelentőséget, amelyekbe a főtanács akarta csalni Jézust. A szadduceus-farizeus ellentét, később odavezetett, hogy az első keresztény vértanúkat megkövezésre ítélő szadduceusokat éppen a törvénytelen ítélkezés ürügyén szorították ki a hatalomból a farizeusok. Nagyon valószínű, hogy már Jézus esetében sem törődött azzal senki, hogy ki ő, és mit akar. Mellesleg: a Jánostól idézett résszel kapcsolatban azt is figyelembe kell venni, hogy tanúnk ismerte a főpapi családot, tehát elképzelhető, hogy mellettük volt elfogult. Mindez élesen vet fel egy kérdést: miért nem hittek Jézusnak?

A szomorú válasz az, ahogy János mondja, hogy hittek neki, legalábbis egyesek, magánemberként, hiszen még a főtanácsban is mindvégig voltak hívei, ám nyíltan hinni benne senki sem mert. Nem a saját életüket féltették, hanem azt az ügyet, amelynek elkötelezett (párt) hívei voltak. A szadduceusok ugyanazért fordultak szembe Jézussal, mint a farizeusok: mert nem állt melléjük az ellenséggel vívott harcban. Úgy tűnik, mintha fikarcnyit sem törődtek volna azzal, mit is akar Jézus, számukra csak az volt lényeg, hogy azt akarja-e, amit ők. Végül a főtanács elhatározta, hogy megöli őt, és akaratát azokra is rákényszerítette, akik nem értettek vele egyet, méghozzá alighanem egy olyan pillanatban, amikor attól féltek, hogy lázadást fognak szítani ellenük.

Kaifás főpap azt mondta, hogy Jobb, ha egy ember hal meg a népért. (Jn.18,14.) Ez a kijelentés is azt sugallja, hogy még a főtanács, sőt még maga a főpap is tisztában volt azzal, hogy ez nem igazságos döntés. Kaifás kijelentése nem arról árulkodik, hogy a főtanács engesztelhetetlen dühvel akarta elpusztítani a Mestert, hanem arról, hogy a főpapok és társaik érzéketlenül, mondhatnám vakon és süketen áldozták fel Jézust, vagy azért, nehogy a rómaiak lemészárolják a lázongó népet, vagy azért, hogy megvédjék a népet a zűrzavartól. Az első körülmény említése azt mutatja, hogy a főpapok számítottak arra, ami aztán később be is következett, hogy Róma megsemmisíti Jeruzsálemet és szétszórja a zsidóságot. Jóslatok szóltak erről, s Kaifás bizonyára úgy értelmezte a jeleket, hogy ez az esemény még az ő életében be is fog következni.

Hogy ez mennyire valószínű, jól példázza az az idézet, amelyet Kroll könyvében találtam:

Vagyis abban az időszakban, amikor Jézus élt, komolyan féltek attól, hogy a Jeruzsálem pusztulására vonatkozó jóslatok az ő éltükben fognak bekövetkezni.

Kaifás nem akárki volt. János azt mondja róla, hogy mint főpap, jövendölt. (Jn.11,51.) Tehát a papok alighanem a próféták utódainak tekintették magukat. Lehet, hogy Kaifás jövőbe látó képessége nem volt egészen tökéletes, de neki kellett döntenie, és ez nyilván nagyon nehéz teher volt. János fenti mondata mindesetre sejteti, hogy Kaifás tiszteleték, bár, mint említettem, tanúnk alighanem elfogult volt egy kissé, aminek az is lehet az oka, hogy ő fiatalon mindenféle hatás alatt állt, nem véletlen, hogy Keresztelő János tanítványaként pillantjuk meg először.

A főtanács tanácstalankodása tökéletesen érhető. Látták, hogy Jézus rendkívüli csodákra volt képes. Azt is látjuk majd, hogy Lázár feltámasztása volt az utolsó csepp, amelytől betelt a pohár. Korábban, például a vakon született ember esetében, foggal-körömmel ragaszkodtak ahhoz, hogy nem történt valódi csoda, Lázárnál azonban már nem volt mihez ragaszkodni. Lázár feltámasztásának csodája szinte a saját szemük, sőt mondhatnám a saját orruk előtt zajlott le. Egy negyednapos tetem életre keltése érthető módon meghaladta a fantáziájukat.

Hogyan lehetséges, hogy ezután sem hitték el, hogy Jézus a megígért Messiás? Miért nem vették észre, hogy olyan jelenségről van szó, amely messze meghaladja az emberi értelmet, minden lehetséges emberi mértéket?

Természetesen tudom, hogy elvakultak voltak. Mint a nép vallási és politikai vezetőinek, annyira élesen kellett látniuk minden apró részletet, hogy nem láttak a szemüktől. Megnehezítette a dolgukat az a roppant felelősség, amely a leigázott ország nyugalmának megtartásával jár. Tudom, hogy bár ők maguk nem voltak gonoszak, elvakította őket a gonoszság fejedelme. De Jézus tettei magasan ezek fölött a körülmények fölött állnak. Nem lehetett már azt mondani, hogy Jézus az ördög segítségével gyógyít. Csakhogy a főpapok ezeket a tetteket közönséges csalásnak tartották. Ezt az a mondat is elárulja, amit Jézus kivégzése után mondtak Pilátusnak: Ez utóbbi csalás rosszabb lenne az előbbinél. (Mt.27,64.) Minden szempontból és kizárólag embernek látták Jézust, és úgy is bántak vele. Saját politikai játékaik eszközének tekintették. Hiába álltak Jézus tettei magasan a kétkedés lehetősége fölött, az ő gondolkodásuk mélyen alatta maradt. Nem féltek attól, hogy ha el akarják fogni, hirtelen hatalmas méretű ragadozóvá változik, és mindenkit lenyel, nem gondolták, hogy esetleg köddé válik előttük. Fel sem merült bennük, hogy valódi természetfölötti jelenséggel állnak szemben. Materialisták voltak.

Megdöbbentő módon igazolja ezt az egyetlen nem keresztény szöveg, amely Jézusról fennmaradt. Ezt is Kroll könyvéből idézem:

Ez az idézet a "Babiloni Talmudból" való, és állítólag a második században élő hagyományt tükrözi. Ha hiteles a szöveg (annyiban biztos, hogy tényleg Jézusról van benne szó), elárulja, hogy Jézus ellen valóban adtak ki elfogató parancsot. Az már kérdés, hogy ez a parancs tényleg Húsvét előtt negyven nappal keletkezett-e, vagy hónapokkal előbb, vagy esetleg csak Húsvét előtt pár nappal. Valószínű, hogy már 33. őszén, vagy talán még előbb kiadták a parancsot, hiszen Jézus, mint láttuk, kerülte a feltűnést, vagyis "illegalitásba vonult". Az biztos, hogy tudták, senki nem mer majd tanúskodni mellette. Ám a mostani kérdés szempontjából az a döntő, hogy varázslónak tartották.

A talmudi idézet azonban érthetővé és szemléletessé teszi azt, hogy hogyan is élt Jézus ezekben az utolsó hónapokban. Talán már a Sátoros Ünnep idején, de legkésőbb a Templomszentelés ünnepén el akarták fogni, kerülnie kellett tehát a feltűnést. Mégis nyíltan tanított, sőt vitatkozott a Templom körül, mert tudta, hogy ahol sokan vannak, úgysem merik elfogni. A főpapok pedig el is küldtek egy katonai osztagot, hogy fogják el, de azok dolguk végezetlenül tértek vissza. Ennek a jelentőségéről később lesz szó.

Jézus ellen elfogatási parancsot adtak ki. Ez még valószínűleg 33. őszén történt, mert János még a Sátoros Ünneppel kapcsolatban írja le azt a csodálkozást, ahogy a nép fogadja Jézust, amikor megjelenik:

Ezek szerint Jézust 34. Húsvétja előtt már fél éve körözték. Lehetséges persze az is, hogy az elfogatási parancsot még azelőtt adták ki, hogy Jézus Tiruszba ment. Mindenesetre az elfogatási parancs meglétére utalhat az a párbeszéd is, ami Lázár feltámasztása előtt hangzik el:

Jézus tehát már egyértelműen utal arra, hogy lejárt az ideje. De milyen szépen hangzik ekkor még, amit Tamás apostol mondd:

Aztán mi lett belőle.

Jézus korábban szemére is vetette egyeseknek, hogy az életére törnek. Ahhoz azonban, hogy ürügyet találjanak a kivégzésére, a farizeusok és írástudók három csapdával próbálják meg tőrbe csalni. Három kérdést tesznek fel neki.

Így ír erről Lukács:

A csapdákra Jézus mindhárom esetben paradoxonnal válaszolt, és válaszai a legismertebb szállóigék közé tartoznak. Itt azonban már maguk a kérdések is paradoxonok voltak, hiszen Jézus ellenfelei tudták, hogy csak így érdemes ellene harcolni. Ám Jézus paradoxonai legyőzték az övéiket, mert mélyebb igazságot tártak fel, mint azok.

Az első az adófizetésre vonatkozott. Megkérdezték tőle, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak. Hiszen ha ő a Messiás, aki meg fogja szabadítani népét az idegenek uralmától, akkor nem mondhatja azt, hogy szabad. Ha viszont azt mondja, hogy nem szabad, akkor a rómaiak ellen lázít, tehát le kell tartóztatni. Jézus viszont ravaszul arra kérte a kérdezőket, hogy mutassanak neki egy adópénzt. Azon pedig rajta volt a császár képe, ezért ezt a választ adta:

Jézus válasza kitérő válasz, ami nem volt veszélytelen, a kérdezők ugyanis számítottak arra, hogy esetleg nem fog válaszolni, és akkor azt mondhatják népnek: "ebben a csalóban bíztatok, aki még egy ilyen egyszerű kérdésre sem mer felelni?" Ám Jézus valóban megszégyeníti őket. A rómaiak pénzét, amin pogány módon emberi képmás volt, hithű zsidónak még csak érintenie sem volt szabad, a kérdezők azonban tarsolyukban hordták, s a Mester kérésére gyanútlanul elő is vették. Így maguk szégyenítették meg önmagukat, mert megszegték saját törvényüket. A körülöttük álló nép elismerően nevetett.

A második csapda már bonyolultabb volt. A hagyomány szerint ha egy asszony férje elhunyt, anélkül, hogy gyermeke született volna, akkor a férj testvérének el kellett vennie az özvegyét feleségül, hogy jelképesen utódot támasszon az elhunytnak. Ebből is látszik, milyen komolytalanok lehettek a családfák. A kérdező nyilván nagyon el volt telve saját éleselméjűségével, mert eleve gúnyolódik:

- Volt hét testvér Az első megnősült, aztán meghalt utód nélkül. Az asszonyt elvette a második, aztán a harmadik, majd sorra mind a hét. Végül az asszony is meghalt. (Itt már nevettek az emberek.) A feltámadáskor vajon kié lesz az asszony? Hiszen mind a hétnek felesége volt.

Jézus válasza természetesen megdöbbentően egyszerű:

A kérdést annak a szadduceus szektának a tagjai tették fel, akik nem hittek a feltámadásban. Jézus válaszának további részében éppen ezért azt fejtegeti, milyen ószövetségi kijelentések bizonyítják, hogy van túlvilági élet.

A gúnyolódó tehát korán nevetett, hiszen Mózes könyveit ismernie kellett volna.

Jézus válaszaira a szadduceusok is megszégyenültek, és kénytelenek voltak fejet hajtani Jézus bölcsessége előtt, némely írástudó pedig megjegyezte:

Lukács azt írja, hogy többet nem is merték kérdezni őt.

János azonban elmesél még egy esetet, amely persze lehetséges, hogy korábban történt. Ez a bűnös asszony esete. Jézus elé egy házasságtörésen kapott nőt vezetnek, akit a mózesi törvény értelmében kegyetlenül halálra kellett volna kövezni. Csakhogy a rómaiak engedélye nélkül senkit sem lehetett kivégezni. Mi legyen hát a teendő? Jézus egyik legszebb paradoxonát mondja ekkor:

A megszégyenült kérdezők lassan elsomfordálnak, hiszen ha valaki bűntelennek jelenti ki magát, az vétkesen felfuvalkodott, no és attól is félhettek, hogy a szomszédjuk felkiált: "te mered magad bűntelennek nevezni?!" Jézus ezután megbocsátott az asszonynak. A jelenetnek van egy külön is szimbolikus értelmű részlete, ahogy arra egy keresztény tanító hívta fel a figyelmemet, s mivel nem tudom, magától vette-e észre, vagy mástól vette át, leírom, hátha nem mindenki ismeri.

Jézus a vádlók első kérdésére nem válaszol, hanem szomorúan lehajol, és ujjával írni kezd a földre. Ki tudja mit írt, hiszen azt az evangélista sajnos nem köti az orrunkra. Ám ha a szavakat nem is mondja el nekünk, az értelmét sejteti: Jézus gesztusa azt fejezi ki, hogy addigra a mózesi törvények csupán porba írt szavakká váltak. Jézus azonban az ember szívébe írja be új törvényét, melynek középpontjában a szeretet áll. És mint láttuk, az is mózesi tanítás volt, hogy Isten a választottak szívébe írja be parancsait.

A főpapok azért küldték a provokátorokat, hogy azt mondhassák a népnek: "a saját fületekkel hallottátok, hogy megsértette törvényünket, és szentségtörést követett el". Ez azonban nem sikerült. A fent említett csapdákon kívül is volt azonban még egy kérdés, amelyet feltettek neki, s amely csapdának készült, ám Jézus könnyedén kivédte. A kérdés arra vonatkozott, hogy hogyan meri magát többnek mutatni még a prófétáknál is:

Itt tehát ugyanazt a kérdést teszik fel neki, amit annak idején Bemerítő Jánosnak is: kinek a nevében tanít. Erre már János sem válaszolt.

A vita lényege a következő: Jézus többször is állította, hogy ő önmaga mellett tesz tanúságot, nem szorul semmilyen megerősítésre. A kérdezőkben azonban fel sem merült, hogy Jézusnak igaza lehet, hisz ők, akik az Írás betűinek megszállott őrei voltak, istenkáromlásnak tartották volna olyan Messiásban hinni, aki nem a próféták jövendölései szerint jött a világba. Az a felszólítás, hogy tegyen csodát, vagy nyilatkozzon, kitől kapta a hatalmát, egyáltalán nem azt jelentette, mintha tényleg azt akarták volna: bizonyítsa be, hogy ő a Messiás. Szó sincs róla. Ők abban a hiszemben voltak, hogy Jézus bárkire hivatkozik, azonnal rábizonyítják, hogy hazudik, és káromolja az Istent.

A csapda tökéletesnek tűnt, hiszen ha azt mondja, hogy Istentől van a hatalma, rásüthetik, hogy hazudik, hiszen az Írás mást mond. Jézus igencsak előnytelen helyzetbe került volna, ha a tényleges származásáról kell magyarázkodásokba bocsájtkoznia, hiszen, mint láttuk, az ószövetségi jövendölések egymásnak is ellentmondtak. Ha pedig bármilyen emberre hivatkozik, azzal azt bizonyítja, hogy nem Istentől való a hatalma.

Jézus inkább nem válaszol a kérdésre. Az, hogy Keresztelő Jánosra utal, nem azt jelenti, hogy tőle származtatná prófétai küldetését. A korabeli messiási mozgalmakban többen léptek fel úgy, hogy ők a Messiás előhírnökei, s feltehetően úgy végezték, mint János. Jézus nem hivatkozhat arra, hogy Keresztelő János küldte, mert János nem tett csodákat, Jézus hatalmának tehát magasabbról kellett erednie.

Jézus ezért kérdez. Erre a kérdésre a farizeusok nem számítottak. A nép előtt ugyanis nem merték azt mondani, hogy Jánost nem az Isten küldte, mert őt az emberek prófétának tartották. Mellékesen jegyzem meg: Keresztelő János halálának valódi körülményeit nyilván eltitkolták a nép előtt.

A farizeusok a saját vermükbe estek, s kénytelenek voltak azt válaszolni, hogy nem tudják. Erre Jézus elutasítja a választ, és most, még egyszer utoljára azt mondja, hogy:

Mint láttuk, általában ő maga is paradoxonnal támadja az írástudókat. Nem sokkal ezután megkérdezi tőlük, hogy lehet az, hogy a Messiás Dávid király fia, amikor maga Dávid király az Urának nevezi, és leborul előtte. A kérdés provokatív jellege egyértelmű, hiszen éppen azt vonja kétségbe, hogy az írástudók és a farizeusok értik az Írást, amire - ezek szerint jogtalanul - hivatkoznak.

Jézus, miután elfogató parancs volt ellene, és többször meg akarták kövezni, de még nem jött "az ő órája", - no meg talán nosztalgiából is, ismét átment a Jordánon túlra, arra a helyre, ahol János először keresztelt, és ott is maradt. (Jn. 10.40.) Gondolom, el akart búcsúzni azoktól, akikhez az első Pünkösd idején érkezett, és akik azóta is várták az Isten országát.

Nagyon figyelemre méltó leírás ez, tisztelt Olvasó! Mindenekelőtt azt a részt szeretném a figyelmébe ajánlani, amikor a már bomló testű volt holt összekötött végtagokkal megjelenik a sír bejáratánál! Feltehetően a levegőben lebegve érkezett oda, mint egy Hanna-Barbera rajzfilmben. Olyan megdöbbentő látvány ez, amilyen csak egy csoda lehet, s egyben éppen olyan humoros is. Bevallom Önöknek, hogy ez az egyik kedvenc jelenetem a Bibliában. Megfigyelték, hogy a csoda előkészületeivel foglalkozó rész milyen hosszú? És még nem is idéztem az egészet! A csoda leírása pedig mindössze két rövid mondat! E szavak után hangosan beszólt: 'Lázár, jöjj ki!' És a halott kijött. Döbbenetes írói tökély! A két mondat között nyilván eltelt néhány másodperc, amely azonban ott, a feszült várakozás közepette végtelen hosszúságúnak tűnhetett. Képzeljék csak el azt a döbbent csendet, azt a csodálkozó arckifejezést, ami az ott állókon megjelent! Bizonyára maga Lázár is értetlen képet vágott. Jézusnak kellett megtörnie csendet. Rászólt a feltámasztott férfi testvéreire, rokonaira, hogy oldozzák fel Lázárt, hogy tudjon járni.

Az esemény természetesen nem maradt visszhang nélkül. János apostol szerint sokan jöttek Jeruzsálemből, hogy részvétüket fejezzék ki a gyászoló testvéreknek. Ők természetesen elvitték a feltámadás hírét, s erre még többen érkeztek, akik látni akarták Lázárt. Ámde van itt egy szinte egészen parányi apróság, ami eddig elkerülte a figyelmet. Nevezetesen az, hogy Lázár feltámasztásának leírása mindössze János evangéliumában szerepel, ám tökéletesen hiányzik a másik három evangéliumból! Sem Máté, sem Márk, sem Lukács nem említi egy szóval sem a dolgot, holott a betániai vacsoráról, amelynek a jelentősége - első látásra - nem is említhető egy lapon Lázár feltámasztásával, valamennyien beszámolnak.

Hogyan lehetséges, hogy erről a perdöntő jelenetről egyedül János könyvében olvashatunk? Tudom, tudom, egy szkeptikus szemlélő számára, amilyen esetleg Ön is, kedves Olvasó, az első, kézenfekvőnek tűnő magyarázat az lenne, hogy ez a részlet azért nem szerepel a szinoptikus evangéliumokban, mert az egészet csupán János apostol találta ki, akinek tanúságtételét amúgy is elfogultnak, tehát hiteltelennek "illik" tekinteni bizonyos körökben. Hiszen amikor ő megírta az evangéliumát, mint tudjuk, a szemtanúk többsége már sírban volt, tehát János azt írt, amit akart. Igaz?

Természetesen nem. Ekkora hazugságot nem tudott volna elhitetni senkivel. Képzeljék csak el, hogy valaki azzal állna elő, hogy Honthy Hanna, vagy John Lennon voltaképpen egy UFO-val érkezett a földre, ám tökéletesen el tudta titkolni a származását. Néhány bohócon, vagy fajankón kívül mindenki csak mosolyogna a dolgon, és igen sokan megharagudnának, akik valamennyire személyesen ismerték az illetőt. Amikor János barátunk vallomása megszületett, Lázárnak még éltek rokonai, akik nehezményezték volna a mesét, ha az csupán mese lett volna. Az egész történet túlságosan fantasztikusnak tűnt volna, ha a korabeli emberek, az akkor élő keresztény közösség nem lett volna tökéletesen meggyőződve a történet hitelességéről. Vagyis, ha nem értesült volna a dologról, hogy úgy mondjam első kézből. Magától Lázártól.

Azt tehát, hogy az esemény puszta kitaláció, János evangélista fantáziájának terméke, (ha elfogultság nélkül nézzük az "elfogult" apostol tudósítását), nyugodtan elvethetjük. De akkor miért nem ír Lázár feltámasztásáról Máté, Márk és Lukács? Hiszen hatalmas horderejű eseményről van szó, amely ráadásul közvetlen összefüggésben van magának Jézusnak a későbbi sorsával is!

Erre mindössze egy felelet lehetséges. Valakinek, vagy valakiknek érdekében állt az, hogy ez az esemény ne kerüljön bele a Bibliába. Illetve, pardon, hiszen végül is a Bibliába bekerült, csakhogy volt idő, amikor ezt még nem tudták. Igen, igen, a rejtvény kulcsa az időben van, kedves Olvasó. Az időben, amely annyi mindenre fényt derít. Talán éppen ezért mondják, hogy mindent begyógyít. Nem tudom. Mindenesetre a Bibliába bekerült a dolog, méghozzá, mint tudjuk, János könyvében, ám Máté, Márk és Lukács idejében még nem volt benne, vagyis az akkori iratokból hiányzott. Lehetséges, hogy cenzúrázták az iratokat? Ez aligha elképzelhető. Hiszen ha ismerjük a korabeli viszonyokat, tudjuk, hogy ilyen egységes cenzúrát végrehajtani az alatt az időszak alatt, ami Lukács és János evangéliuma között eltelt, nem csupán lehetetlen, de olyasmi lett volna, ami senkinek még csak eszébe sem jutott. Hiszen akkor nem ezer évekre előre gondolkoztak! Eszükbe sem jutott az, hogy meg kell téveszteniük az utókort, hiszen ők a kortársaikat akarták meggyőzni az általuk igaznak vélt dolgokról. Ráadásul János evangéliumának megszületése után mi akadálya lett volna, hogy a kihagyott szövegeket újra visszaillesszék a helyükre?

Nem, ha valami kimaradt az evangéliumokból, akkor az azért maradt ki, mert azok, akik az evangéliumot írták, nem akarták, hogy benne legyen. (Legalábbis általában.) De vajon miért nem akarták, hogy Lázár feltámasztásának története benne legyen? Kinek állt ez az érdekében? És hogy lehet az, hogy akkor, amikor János barátunk könyve keletkezett, már meg lehetett írni a dolgot? Mi történt az eltelt idő alatt? Mi történt azzal, akinek az érdekében kihagyták Lázár feltámasztásának történetét az első három evangélium szerzői?

Meghalt, hölgyeim és uraim. Az egyetlen kézenfekvő magyarázat arra, hogy Márk, Lukács és Máté könyvében - hogy időrendben említsem őket - nem szerepel Lázár feltámasztásának esete, míg János evangéliumában már igen, az, hogy a közben eltelt időben meghalt az a személy, aki miatt az iratokból ki kellett hagyni a történetet. Persze Önök nagyon szeretnék tudni, hogy ki volt ez az illető, és bizonyára találgatnak is magukban, csakhogy ki kell ábrándítanom mindenkit, aki azt hiszi, hogy itt valami összesküvés történt. Szó sincs róla. Az az ember ugyanis, aki miatt Lázár feltámasztása nem szerepel a szinoptikus evangéliumokban nem más, mint maga Lázár.

Figyeljük csak meg, mit ír a Szentírás:

Igen, Lázár életveszélyben volt, és valószínűleg nem csak ő. Azt hiszem, az egész családja ki volt téve annak, hogy kellemetlen kérdéseket intéznek hozzá, zaklassák, nyomozzanak utána, abban a reményben, hogy Lázár nyomára vezeti a hatóságokat. Mindig így volt ez, amióta hatóságok vannak, ma is így van, miért pont Jézus korában ne lett volna így? Az evangéliumok szerzői, az egész apostoli közösség, amely hitet akart tenni Jézus mellett, és nem a saját, hanem az emberiség kedvéért hirdette az örömhírt, kompromisszumot kötött egy kedves ember, a családja, valamint a szemtanúk kedvéért, és elhallgatta Jézus egyik legfontosabb csodáját. De vajon biztos, hogy csak ezért? Nos erre még visszatérünk.

Persze joggal kérdezhetik, hogy mi értelme lett volna ennek, hiszen a főpapok úgyis tudtak a csodáról, tehát Lázár mindenképpen életveszélyben volt. Ráadásul ez a veszély sokáig fennállt, hiszen a szinoptikus evangéliumok nagyjából egy emberöltővel Lázár feltámasztása után íródtak. Tudjuk azonban, hogy létezett egy szekta, a szikáriusok csoportja, akik feladatuknak tekintették, hogy a tévtanítókat és a rómaiak híveit eltegyék láb alól. Feltételezések szerint Pál apostol életét is ők akarták kioltani már Damaszkuszban is.

Csakhogy van itt egy érdekes egybeesés, amely választ adhat néhány kérdésre. Ehhez azt kell tisztáznunk, hogy ki volt ez a bizonyos Lázár. Azt mind Máté, mind Márk, Jánossal egybehangzóan állítja, hogy Jézus nem sokkal Húsvét előtt egy vacsorára volt hivatalos, amely Betániában esett meg. Máté és Márk pedig egyértelműen azt állítják, hogy ez a bizonyos vacsora a "leprás Simon" házában zajlott. Vajon mi lehet a kapcsolat Lázár és "leprás Simon" között? János vallomásában csak Lázár szerepel, a másik háromban pedig csak Simon. Rokonok lettek volna? Akkor viszont Simonnak szerepelnie kellene Lázár feltámasztásának jelenetében is, ahol ott vannak a rokonok, de nem szerepel. Márpedig a viszonynak nagyon közelinek kellett lennie, hiszen Lázár ott volt a "leprás Simon" házában rendezett vacsorán a vendégek között! Hat nappal Húsvét előtt Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit feltámasztott a halálból. Ott vacsorát rendeztek neki. Márta felszolgált, és Lázár is a vendégek közt volt. (Jn.12.1)

Ezt a mondatot két, egymásnak homlok egyenest ellentmondó módon lehet érteni. Jelentheti azt is, hogy Lázár is vendég volt, aki megjelent Simon házában, ám épp ellenkezőleg, úgy is lehet érteni, hogy Lázár volt a házigazda, aki maga is megjelent a vendégei között. Márta ugyanis Lázár testvére volt, és az kevéssé valószínű, hogy egy idegen házában szolgált volna fel. De ha Lázár volt a házigazda, miért nem volt ott végig? És mit csinált közben Leprás Simon?

Nos, ezeket az ellentmondásokat csupán egyféleképpen lehet feloldani: Lázár és a "leprás Simon" ugyanaz a személy. Hiszen, képzeljék csak el, hölgyeim és uraim, ha valakit feltámasztanak a halálból, valószínűleg nincs kimondottan jó fizikai állapotban. Nem valószínű, hogy rögtön utána úgy él, mint halála előtt - és ne felejtsük el, hogy akkor ráadásul beteg is volt. Ez nem azt jelenti, hogy Lázár, miután Jézus feltámasztotta a halálból, ugyanabban a betegségben szenvedett volna, mint amiben meghalt, hanem azt, hogy minden bizonnyal gyenge volt. Lábadozó. Azért mondja a szemtanú, hogy ő is megjelent a vendégei között, mert ez volt az első alkalom, amikor felkelt, és a nyilvánosság előtt mutatkozott. Hiszen nagyon furcsa lehet olyasvalakivel beszélgetni, akit egyszer már a sírban láttunk! Az ilyesmihez, hogy úgy mondjam gyomor kell, s egy vacsora esetében ez különösen kényes kérdés. Nem véletlen tehát, hogy ezen az amúgy is botrányos vacsorán külön említésre méltó dolog volt, hogy egy időben Lázár is megjelent a vendégei közt. Valószínű ugyanis, hogy épp a tapintat és a gyengeség miatt nem volt ott végig.

Van még egy érv, hölgyeim és uraim, ami azt mondja nekem, hogy Lázár és "leprás Simon" azonos személyek, nevezetesen az, hogy ha valakinek, mint ez esetben Lázárnak bujdosnia kell, valószínű, hogy a nevét is meg kell változtatnia. Ezért van az, hogy az első három evangélium Simonként említi, hiszen ezt a nevet a hatóságok is ismerték. Nem lett volna szerencsés, ha az "illegalitásban" használt nevét írják, mert az nyomravezető lehetett volna. János viszont, aki tehát már Lázár halála után írta az evangéliumát, az új nevén beszél róla, hiszen a korai keresztény közösség tagjai ezen a néven ismerték Jézus híres barátját, akinek talán élete végéig János és közössége viselték a gondját. Azt is láttuk már, hogy a betegeknek előszeretettel adtak új nevet, amely ma is szokásban van.

Természetesen az esemény körüli rejtélyeknek ezzel még nincs végük. Lukács, aki egy szóval sem említi sem Lázár feltámasztását, sem a betániai vacsorát, korábban elmesélt egy esetet, amikor Jézus betért egy házba, ahol Mária és Márta lakott. Jánostól viszont tudjuk, hogy ők Lázár testvérei voltak. Azon a vacsorán egy "bűnös asszony" nagy mennyiségű illatszerrel megkente Jézust, majd hajával megtörölte a Mester lábát. Mint arról volt szó, ez a bűnös asszony Lázár testvére volt, ahogy azt János evangélista írja. Ez a szinte frivol jelenet annyira botrányos volt, hogy mindenképpen le kellett írni, mert híre ment. Ám most az a tény érdekel minket, hogy Lukácsnál a házigazda egy farizeus. Ezt a farizeust pedig Simonnak hívják! Nem sok ez a véletlen egybeesésekből, kérdem én?

Természetesen szó sincs véletlenről. Leprás Simon, aki farizeus volt, minden bizonnyal azonos Lázárral, akit Jézus feltámasztott a halálból. Még az sem kizárt, hogy Simon farizeus előkelő, nagy tekintélyű ember volt, talán még a főtanácsnak is tagja lehetett, mint Nikodémus. Ezért volt olyan felháborító a főpapoknak, ami vele történt, ezért akarták megöletni.

Testvéreivel is többször találkoztunk már. Kettőjük közül Mária személye a fontosabb, ő volt az a bűnös asszony, aki annyira szerette Jézust, amennyire kevesen. A bűnös asszony kifejezés a korabeli felfogás szerint házasságtörőt jelentett, de lehetett parázna, vagyis prostituált is. Lukács evangélista egyértelműen elmondja, hogy Mária Magdolnából "hét ördög ment ki." Nincs is abban semmi kínos, hogy Mária Magdolna esetleg bűnös volt korábban, hiszen napnál világosabb, hogy megbánta bűneit, megtisztult tőlük, és Jézus fel is oldozta alóluk. Az, hogy Mária Magdolna Magdala városában élt (ebből származik a Magdolna név), nem zárja ki, hogy ő volt az a Mária, aki a betániai Márta húga volt. Hiszen Márta és Lázár szintén lehettek magdalaiak, de az is lehet, hogy Mária Magdolna is Betániában született, csak Magdala városába ment férjhez, ahonnan aztán mint házasságtörőt elkergették, ezért hazament a testvéreihez Betániába. Van még egy harmadik lehetőség is, de erről majd később.

A vacsora mindenesetre elég botrányos volt azon túl is, hogy egy volt halott volt a házigazdája. A legbotrányosabb az a jelenet, amikor Mária Magdolna megint megkeni az Urat illatszerrel. Az apostolok - állítólag - magának az illatszernek a mennyiségén méltatlankodnak, hiszen már az is botrányos volt, de mi volt ez ahhoz a botrányhoz képest, hogy Mária Magdolna, a bűnös asszony tette "Felkentté" Jézust?!

Hogyan is zajlott le a dolog? A leírások szerint az asszony megállt Jézus mögött, feltörte az alabástrom edényt, s a benne lévő összes olajat Jézusra öntötte. Egy teljes fontnyit, amely 300 dénár értékű volt, vagyis egy napszámosnak majdnem egész évi keresetének felelt meg. (Komm.) A leírásokból az is kiderül, hogy ezt a rengeteg illatszert, amelytől a ház betelt az olaj illatával (Jn. 12, 3.) Jézus lábára és fejére öntötte!

Ne feledjük el, hogy vendégek voltak Lázár házában. Méghozzá, mint János mondja, elég sokan jöttek Jeruzsálemből, hogy lássák Lázárt, akit nemrég még holtan láttak. S mivel Lázár farizeus volt, minden okunk megvan azt hinni, hogy vendégeinek nagy része szintén farizeus és írástudó volt. És ezeknek az embereknek a szeme láttára tette Jézust Mária Magdolna, a megtért bűnös asszony, Messiássá!

Erről a szent szokásról igen megbízható forrásokból értesülünk. Tudjuk, hogy magát Dávid királyt, aki "egyszerű" pásztor volt, titokban kente fel Sámuel próféta, még mielőtt az udvarba került volna, ahol Saul rossz idegeit gyógyította zenéjével és táncával. Dávid az első tagja volt ama bizonyos királyi dinasztiának, amelyből a Messiásnak jönnie kellett. Júda törzséből származott, és Betlehemben született. Az, hogy fejét és lábát, vagyis "tetőtől-talpig" megkenték, azt jelentette, hogy Isten helytartója lett ezen a földön. A királyi cím, mivel szakrális természetű volt, nem jelentett automatikusan apáról-fiúra szálló méltóságot. Isten különleges megbízottait "szabálytalanul" jelölték ki a feladatra.

Lázár vendégei olyan emberek voltak, akik nagyon pontosan tudták, mit jelent az a kifejezés, hogy "felkent", vagyis király. Azt hiszem, képzelni sem lehet ennél nagyobb botrányt! Csakhogy ez a jelenet, amely - hangsúlyozom - egy nemrég még halott ember házában játszódik le, nem csak botrányos, hanem humoros is volt. Az utólagos okoskodás szerint persze azért, mert aki Jézust megkeni, nem Izrael tanítója, nem próféta, hanem egy megtért bűnös, aki ráadásul nő! Lehet, sőt kell is szimbolikus értelmet tulajdonítani ennek, ám számunkra most a legfontosabb mozzanat maga a botrány.

Mi bizonyíthatja, hogy Jézus itt a Messiássá avatás szertartásából űzött gúnyt? Semmi. Hacsak az nem, hogy Jézus egész földi tevékenységének ez volt a lényege. Gúnyt űzött a próféták jövendöléseiből a Messiásra vonatkozóan, gúnyt űzött a Tízparancsolatból, gúnyt űzött Mózesből, de még a saját halálából is. Miért? Erre nemsokára visszatérünk.

Ám a humor nem csak ebben van. A tanítványok ugyanis megbotránkoztak, mert sejtették, hogy egy olyan jelenet szemtanúi voltak, amelyet valahogy meg kell magyarázni. Az evangéliumok leírása szerint az illatszer árán döbbennek meg, hiszen ha az olajat eladták volna, az árát érdemes lett volna szétosztani a szegények között. János szerint ezt maga Júdás tette szóvá, hiszen - úgy mondják - ő kezelte a pénzt, és természetesen tolvaj volt. Lehet, hogy az evangélisták nem ismerték fel a jelenet szakrális mivoltát, de Lázár és vendégei biztosan. Ennek aztán híre is ment, nem véletlen, hogy a főpapok azzal a váddal adják át Jézust Pilátusnak, hogy Izrael királyává tette magát.

A tanítványok értetlenül reagálnak a jelenetre, vagy legalábbis látszólag értetlenül. Azt nem tudjuk pontosan, hogy mit mondanak, csak az tudjuk, amit Jézus válaszol. Arra figyelmezteti őket, hogy Mária Magdolna jót tett vele, no meg arra, hogy szegények mindig lesznek, akikkel ők jót tehetnek, ám ő, Jézus nem lesz mindig velük. Majd hozzá teszi: az asszony jót akart, hiszen közeli halálára tette, amit tett. A temetés előkészítésére kente meg a Mester testét illatos olajjal.

Erre úgy tűnik elhallgatnak a zúgolódók. Senki sem kérdezi, hogy: "Mester, miért mondod ezt? Mikor fogsz meghalni?" Nem furcsa ez? Hiszen láttuk, hogy amikor Jézus közeli haláláról jövendölt nekik, elszomorodtak, sőt szóvá tették a dolgot, Péter még össze is veszett Jézussal az első alkalommal. Márpedig itt, egy vidám, botrányos, de mindenképp izgalmas vacsora kellős közepén kizárt dolog, hogy minden kérdés nélkül hagynak egy olyan kijelentést a halálról, mint amit Jézus tett. Normális körülmények közt nagyon elszomorodtak volna. Itt azonban szó sincs szomorúságról, döbbent Olvasóm! Éppen ellenkezőleg, a jelenlévők azért nem kérdeznek semmit, mert Jézus mondata:

- Azt tette, ami telt tőle, előre megkente a testemet a temetésre. (Mk.14,8.) ellenállhatatlanul humorosan hangzott egy olyan házban, ahol egy feltámadt halottat ünnepeltek!

Amikor Mária belépett a terembe, és megkente Jézust az olajjal, belépett Lázár is, aki nemrég még a sírban feküdt, szintén nagy mennyiségű olajjal megkenve. Jézus a kor szokásának megfelelően egy heverőn feküdt, s ahogy bőséges illatfelhőben úszva elmondta a fenti mondatot, a vendégeknek eszébe jutott, hogy Mária Magdolna nem olyan régen valóban egy halottra öntötte rá az illatszert, és kiderült ugyebár, hogy teljesen fölöslegesen! Elnevették hát magukat, mondhatnám kinevették a szegény, "együgyű teremtést", akitől csak ennyi tellett, s elfelejtették a botrányt.

Persze nem mindenki felejtette el, ugyanis ez az eset hozzájárult ahhoz, hogy a főtanács elhatározta, hóhérkézre adja Jézust, amihez kiváló ürügy volt, hogy "királlyá tette magát." És ez volt az a botrány - egy későbbi epizóddal együtt -, amely végképp meggyőzte karióti Júdást arról, hogy erőszakkal kell megállítania Mesterét.

Azt, hogy Mária Magdolna, a bűnös asszony tette Messiássá Jézust, alátámasztja az a jelenet, amikor Simon Péter, a "hebehurgya" nevezi a Mestert először Messiásnak. Akkor erre a mostani összefüggésre utaltam. Jézus ugyanis direkt választotta ki két olyan tanítványát, hogy tanúskodjon róla, akik a korabeli "értékrend" legalsó fokán álltak.

Befejezésül hadd említsem meg még egy feltételezésemet Lázár kilétével kapcsolatban. Máté és Márk úgy említik őt, mint "leprás Simont", akinek a házában volt a betániai vacsora. Márpedig a vacsora időpontjában nem lehetett leprás, hiszen akkor nemhogy vacsorát nem rendezhetett volna, de még saját városába sem mehetett volna be. Nyilvánvaló tehát, hogy vagy az esemény előtt, vagy utána kellett leprásnak lennie, hogy ezt a ragadványnevet kaphassa. Ami az utóbbi variációt illeti, nem túl valószínű, hiszen akkor azt írták volna, hogy "Simon, aki később leprás lett". Ezek szerint Simonnak valamikor korábban kellett leprásnak lennie, és meg kellett gyógyulnia. Nem valószínű, hogy leprában halt volna meg, mert bár a Szentírás nem rendelkezett azokról a megtisztult leprásokról, akiket feltámasztottak, ha Lázár halála előtt szenvedett volna leprában, nem merte volna meghívni vendégeit feltámasztása után hat nappal. Valószínűleg még a történet legelején gyógyult meg, legalábbis abban az esetben, ha elfogadjuk, hogy Lukács idézett leírásakor valóban nála vendégeskedett Jézus.

Simon tehát kigyógyult a leprából, amire két magyarázat lehetséges. Az egyik az, hogy nem volt leprás, csupán valami enyhébb természetű bőrbetegsége volt, amelyet az emberek gyűjtőfogalommal leprának tekintettek. (Komm.) Bármennyire lehetséges ez, ami engem illet, méltatlan feltételezésnek tartom. A korabeli embereknek, és az evangéliumok szerzőinek fejlett gyakorlati érzékük volt. Ha csodát akartak elmesélni, akkor valóban olyasmit meséltek el, amely minden korban, minden tudományos felfedezés ellenére csodának számítana. Miért mesélnének el egy ilyen jelentéktelen "orvosi beavatkozást?!"

Nem, én úgy gondolom, hogy Simon valóban leprás volt, márpedig akkor csak egyféleképpen gyógyulhatott meg, úgy, ha csodával meggyógyították. Erre pedig nyilvánvalóan egyedül Jézus volt képes. Elképzelhető mármost, hölgyeim és uraim, hogy arról a Simonról, aki később a Lázár nevet vette fel, s aki Jézusnak egyik legkedvesebb barátja, hogy úgy mondjam titkos tanítványa volt, az evangéliumok szerzői egy szóval sem említsék meg, hogy Jézus kigyógyította a leprából?! Én azt hiszem, hogy nem, és úgy gondolom, hogy a jegyzőkönyvek megemlékeznek Simon, vagyis Lázár meggyógyításáról, nevezetesen Jézus galileai működésének legelején.

Az evangéliumok leírásaiban van is egy apróság, ami ezt a feltételezést némiképp alátámasztja. Márk azzal vádolja a meggyógyított leprást, hogy Jézus kifejezett tilalma ellenére mindenkinek elmesélte a csodát, így Jézus "még a városba sem mehetett be" (Mk.1,45.) a tömeg miatt, amely őt kereste. Lukács ezt nem említi, nála úgy szerepel a történet, hogy a csoda kitudódott. Eszerint a verzió szerint a leprásnak egyáltalán nem "járt el a szája", csakhogy Lázár - minden valószínűség szerint - farizeus volt! Elvégre az már önmagában is botránynak számított, hogy egy farizeus leprát kapott, amit abban a korban Isten büntetésének tartottak. Ám az, hogy ezt a farizeust Jézus kigyógyította a leprából, még feltűnőbb lehetett. Minden jeruzsálemi farizeus és írástudó tudta Simonról, hogy leprás! Igencsak megdöbbenhettek, amikor látták, hogy meggyógyult, és visszatért a családjához!

Úgy gondolom, hogy Jézus és Simon között akkor alakult ki a szorosabb, baráti kapcsolat, amikor Jézus úgy gyógyította meg az út mentén rákiáltó leprást, hogy megölelte (az eredeti kifejezés Flusser szerint ezt jelenti). Azt csak később tudta meg, hogy az illető farizeus, aki nem sokkal azután meg is hívta a házába vacsorázni.

Térjünk vissza a helyszín kérdésére. Lázár Betániában élt. Mária Magdolna viszont magdalai volt (ezt jelenti a neve), ami a Galileai tó partján van. Ez tehát csúnya ellentmondás... lenne. Ugyanis a dolog úgy áll, hogy Jézus az úton elé álló leprást valahol a Galileai tó vidékén gyógyította meg. Talán éppen Magdalában, vagy a környékén. A "leprás Simon" tehát arrafelé lakott. Hogyan került volna akkor Betániába? Erre is van válasz, bár persze csak feltételes módban. Ha ugyanis valaki meggyógyult a leprából, és visszatérhetett városába, az még nem feltétlenül jelentette azt, hogy szerették is a szomszédai. Sőt, ha az ember kiközösített lesz - bármennyire is Mózes törvényei szerint él - nem szívesen mutatkozik azon a környéken, ahol tekintélyes embernek ismerték. Igyekszik minél távolabbra zarándokolni. Minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy a "leprás Simon" így költözött Betániába, ahol Márta lakott, s ahol aztán két testvérével élt egy háztartásban. Arról ugyanis nem ír a Szentírás, hogy nős lett volna. Valószínű, hogy amikor megkapta a leprát, emberségből elbocsátotta a felségét, ne kelljen szenvednie mellette.