Karácsony Benő

Pjotruska


 

I.



I

Csermely János elcsapott városi fogalmazó, egy bolhaszín felöltős, pápaszemes fiatalember, kezében jókora nagyságú szilvászacskóval, ott állott a kesztyűkészítő emeletes háza előtt és a fatornácon sikálgató vastaglábú hajadont nézte, aki négykézláb állva, valami keserves népdalt énekelt. A fogalmazó mohón eszegette a szilváit, csendes röhögéssel hallgatta a népies éneket, amelynek hamisságát a főtér kitűnő akusztikai viszonyai mintegy megkétszerezték. A város bóbiskolva emésztett a langyos őszi napsütésben. A dóm tornyában a kontrabasszus harang történelmi méltósággal hármat kongatott. A puha dörrenések lobogva úsztak át a tetők felett, ki a szabad rétekre, ahol a szeptember végi délután bágyadt derűjében bogáncsok között elkésett lepkék csintalankodtak. A mészárossor felől egy elzavart komondor lassú ügetéssel kanyarodott ki a főtérre, beleszagolt az egyik gesztenyefa törzsébe, aztán a Fűszer-udvar című szatócsbolt grízeszsákjába és lomha unalommal talpalt el a patak irányába. A városi park drótkerítése mellett néhány élemedett kofa fényesre sikált eperalmáit rakta halomba az alacsony asztalokon és lassú kéjjel szopta sötét cseréppipáját. A harangkongatásra a rendőr is elővette sárga zsebóráját, a rend kedvéért rázott egyet rajta, a füléhez emelte, aztán békésen köpködve sétált végig a kofák asztalsora előtt, megnézegette az almákat, elpotyogtatott egy-egy lassú szót, füle mögül leszedte félbemaradt cigarettáját, és nagyokat ásítva pillantott fel a zárdatemplom apró tornyára, amelynek ablakából néhány ifjú suhanc a tér füves kövezetén szemezgető galambokat parittyázta. A takarékpénztár vasredőnyeit felgörgették, nyikorogva tárult ki még néhány boltajtó, aztán elcsitult minden, a vastaglábú hajadon is befejezte énekét, mire meghitt, szendergő csend feküdt végig a téren, parkon, utcákon.

Csermely fogalmazó elhajította az üres szilvászacskót és sietve elindult a derékszögben elhajló kettős tér másik részébe. Ott az egyik oldalt kellemes árnyékban hagyta a nap. Szalmakalapját, melyen a varrás több helyt felbomlott, élénk ventillációra nyújtván lehetőséget, zsinórjánál fogva a felöltőjére akasztotta, és azon volt, hogy elővesz valami összegyűrt verses-füzetet a zsebéből, amikor érdeklődését hirtelen egy bodor füstkarika vonta magára, amely a szemközti bőrraktár mögül kanyargott a magasba. Jóindulatú füstölgésnek látszott, amely származhatott disznópörkölésből, de ruhafőzésből is.

Csaplovics szőrmekereskedő e pillanatban a fogalmazó elé lépett. Leégett istállója révén a tűzesetek terén csalhatatlan tekintélynek tartotta magát.

- Napszámosok pipálnak ottan - mondta lekicsinylően.

Alighogy kimondta, a bőrraktár zsindelytetejére felszökött egy kis sárga lobogó. Tűzből és füstből való lobogó volt, amely néhányszor ide-oda lengett, aztán szélesre táruló szárnyakkal végigrohant a tető gerincén.

Csermely fogalmazó megragadta a kalapját, futólépésben elindult a Kárpáti Figyelő című helybeli sajtóorgánum szerkesztősége felé.

- Hollá, Kiriljovics Pjotr - kiáltotta be a nyomda ablakán -, nem zavarom?... Ez esetben tartson velem... Szagoljon csak a magasba... Érzi? Pörkölt bocskorszag... Jöjjön, Pjotruska, égnek a bocskorok...

Mire a fogalmazó Kiriljovics Pjotrnak nevezett barátjával a helyszínre érkezett, a bőrraktár lángokban állott. Lassankint előrobogott a tűzoltóság is. Az előrobogás akként történt, hogy a park végén álló színből elővonszoltak egy pókhálós szivattyút, az egyik fodrászüzletből kivágtatott egy pofaszakállas, pepita nadrágos, kötélöves tűzoltó, fején hevenyészett szolgálati sisakkal, kezében rücskös vászonvödörrel, dúsan tallérozott tűzoltó díszzubbonyban, szájában lapos sárgarézsípot tartva. Strombolinszkynek hívták. Strombolinszky Mátyás, borbély és tűzoltóparancsnok. Kitűnő tűzszakértő és felülmúlhatatlan bariton. A tűz égését konstatálni és a tűzoltóság által előidézett fejetlenséget nála jobban túlbőgni senki sem tudta.

- Forverc, pumpaparancsnok úr... forverc már aztat a büdös szivattyú... csákányok előre... tömeg hátra, és oltani már aztat a tűz, mert elalszik.

A közelben egy fedett kút állott. Az egyik fedődeszkát leszedték róla, és a tömlő végét beeresztették a nyíláson. A fodrász megduplázta a baritonját.

- Hátra az összes tömeg, ha mondom... saját kuncsaftok is hátra... És Herrgott, lássuk már bugyborékolni aztat a víz...

A szelíd fodrász vérfagyasztó tűzoltóparancsnoknak bizonyult. A víz azonban megmakacsolta magát, és egyáltalában nem óhajtott bugyborékolni. A tűz zajosan rotyogott, és már a szomszéd vasraktárt is nyalogatni kezdte, de a fecskendő vászoncsövei még mindig laposan, döglött giliszták módjára feküdtek a kövezeten. Felütötte fejét az a gyanú, hogy a szivattyúba paszuly, esetleg kukoricaszem tévedt. Szétszedték a szivattyút, Strombolinszky bömbölve adta ki az újabb parancsokat, közben a vasraktár is olvadásnak indult.

A Kárpáti Figyelő szerkesztője, aki fanyar mosollyal nézte a tűzoltóeset zajos hadmozdulatait, átsétált a tér túlsó oldalára, amely mögött csendes patak volt. Megnézte a kiszáradt patakmedret, aztán visszatérve a kúthoz, kiemelt a zsebéből egy doboz svédgyufát, néhány szálat meggyújtott, és a tömlő számára készített nyíláson át szép lassan beleejtette a kútba.

- Nézzen bele - mondta a fogalmazónak.

Csermely lekuporodott a kút mellé, és fejét bedugta a nyíláson. Aztán hevesen visszakapta.

Hoháháhú, Kiriljovics Pjotr - nevetett meglepődve. - Képzelje csak... a gyufák tovább égnek...

Az újságíró bólintott és zsebredugta a kezeit. A városi főjegyző, egy karcsú, elegánsan szőke fiatalember, ragyogó tűzoltófőparancsnoki egyenruhában, rézveretes, festői csákóban, oldalán nikkelezett kicsi csákánnyal e pillanatban érkezett meg egy tajtékzó ló által röpített könnyű homokfutón. A tömeg lelkesen és tisztelettel nyitott neki utat.

Újabb vezényszavak röpködtek; újabb tömlőket fektettek le; az egyiket a főjegyző parancsára elvezették a patakig. Az egyik tűzoltó nemsokára visszatért a tömlő végével a pataktól, és jelentette, hogy a patakban semmi néven nevezendő víz nem folyik. Közben a bőrraktár szép csendesen leégett. Példáját követte a vasraktár is, és addig égett, míg magától el nem hamvadt.

Az eset kapcsán a helyi sajtóban heves viharok fütyörésztek. A cikkek "Egy hazafias tűzoltó" aláírásával láttak napvilágot. A nyomda a legnagyobb betűit vette elő, hogy a dörgő szózatokat, amelyek egy erősebb kéz korszakának és egy új polgármester eljövetelének megváltó szükségességét hirdették, az esemény jelentőségéhez méltó komor köntösbe öltöztesse. Elvonulva a nyilvánosság nagybetűs zajától, a lap hátsó oldalán egy rövid szerkesztői üzenet is napvilágot látott, amely lényegesen elütött a lap első oldalán harsogó szózatok ünnepélyes hanghordozásától. Egy négysoros kis vigyor volt, egy mélységes pukkedli mindazok előtt, akik a város vezetésében szerepet játszottak. Kis dalocska volt egy kútról, egy szál gyufáról, és a bocskoriparról.

A sajtóban támadt csendháborítás hatása alatt kiszállott egy bizottság a kúthoz. A bizottságot egy rendőrőrmester követte, aki adott jelre fölemelte a kút fedődeszkáját és egy doboz égő gyufát hajított le a mélybe. A kút derékig tele volt porral és piaci hulladékkal. A gyufák lassú melankóliával lobogtak a kiszikkadt kútban, a szemétkupac tetején.

A bizottság tagjai savanyúan néztek egymásra. A főjegyző titokzatos arccal begombolta divatos cérnakesztyűjét és az ankétot megnyitva, jelt adott a rendőrőrmesternek, hogy tartsa távol az avatatlan közönséget. Elsőnek Strombolinszky szólalt fel.

- Ha szabad magamat kifejezni, tekintetes kiszálló bizottság - mondta hazafias hangsúllyal -, hát ez svájneráj, tekintetes bizottság. A kút, amiben víz kell lenni, nincsen víz. Ellenben mi van benne? Egy nagy rakás szemétcsorda van benne. Továbbá, tekintetes kiszálló bizottság, a patakba, amibe víz kell lenni, nincsen víz. Miért nincsen? Azért nincsen, mert Majthényi méltóságos úr elzárt a vizet az orrunk elől. Miért elzárt? Azért elzárt, mert azt mondja, kell a víz a malmainak. Nem azér mondom, mivel nem abonál nálam, de én mint tűzoltóparancsnok ki kell, hogy nyilvánítsam: ez nem járja... Nem igaz?

A főjegyző bágyadt előkelőséggel intett a szónoknak. A következő szónok Czuczor volt, Czuczor Dániel pékmester, megyebizottsági tag. Szorosra gombolt hasát ijedten betolta a bizottság alkotta kis körbe, tekintetét körülrebbentette, aztán kinyitotta a száját. Majd ránézett a körön kívül álló újságíróra, aki gyorsírói jegyzeteket készült papírra vetni, sietve lecsukta száját, kihúzta hasát a körből, és mint aki általános helyeslés közben fejezte be szónoklatát, zsebkendőjével megtörölte harmatos homlokát, és feszült kíváncsisággal nézett az utána következő felszólalóra.

- Kléber főorvos urat illeti a szó - jelentette ki a főjegyző.

A főorvos, egy nagytestű, törött orrú, kancsal személyiség, haragosan vonta össze a homlokát. Kitűnően iskolázott fő volt, mi sem természetesebb tehát, hogy a kútba került szemét származásának titkát a logika feszítővasával igyekezett kipattantani.

- A szemét - kezdte, komoran körülhordozva tekintetét - nem magától támadó szerves képződmény, mint például a karalábé, vagy a méhmagzat, hanem anorganikus produktum. Azon körülmény tehát, hogy a kútban szemét jelenlétét állapítottuk meg, föltennünk engedi, hogy az mások közvetítésével, mechanikus úton jutott oda.

A gondolatok e mesteri gombolyítása nem maradt hatás nélkül a körülállókra.

- Hoháháhú - jelentette ki Csermely elragadtatva. Az újságíró hevesen jegyzett, a főjegyző pedig cérnakesztyűs kezével diszkréten eltakarta elégedett mosolyát. A főorvos felhasználta az alkalmat, hogy kancsalsága miatt senki sem tudhatta, hova néz igazán, mérgesen szemügyre vette a jóízűen szórakozó újságírót és fogalmazót. Czuczor megyebizottsági pékmester, aki mint a fogyatékos bátorságú szónokok, közbeszólásokban élte ki dialektikai vakmerőségét, rendreutasítást javasolt.

- Az utcaseprőket vétkes mulasztás terheli - vonta össze a hurkot a főorvos -, mert a közkutat hulladékrezervoárnak használták. De sötét bűn terheli a sajtót is...

- ...a sajtót is - ismételte az újságíró fennhangon, papírra vetvén az elhangzott szavakat. Aztán tekintetét kíváncsian függesztette az orvos elpihent ajkára.

- Igen, a sajtót is, közelebb szólva Baltazár nevű újságírót, közéletünk mikéntjének e kártékony beavatkozóját. Mert az illető - magasra hágott itt a főorvos haragja, kancsal szemei villámokat szórtak - nem átallotta az itt felraktározott szemetet felkavarni, bennünket vele beszennyezni, azt állítván cikkében, hogy e közpiszok az én idült elnézésem eredménye, amivel kétségtelenül látószerveim fogyatékosságára célzott.

- Hoháháhú - röhögött az elcsapott fogalmazó fennhangon.

A főorvos félbeszakította szónoklatát, és felszólította a rendőrőrmestert, hogy távolítsa el az alkalmatlan fogalmazót.

- Bocsánat - mondta az újságíró, mosolyogva meghajtván a fejét -, a fogalmazó csak alkotmányos jogait gyakorolta azzal, hogy békésen elnevette magát...

- Micsoda alkotmány? Micsoda jog? - förmedt fel a főorvos. - Távolítsák el innen...

- Bocsánat - makacskodott az újságíró -, nemcsak az alkotmány, de a büntetőjog is mentességet biztosít neki. Ellenállhatatlan kényszerből cselekedett.

A főorvos nagy elszántsággal megigazította kilógó kézelőit. A mozdulatai vészterhesek voltak.

- Uraim - fortyogta felindultan -, az a Baltazár nevű kártékony egyén, aki itt nem átallott védelmébe venni egy elcsapott városi tisztviselőt, nem átallotta sárbatiporni ősz hajú polgármesterünk becsületét sem, támadó cikkeinek céljául azt tűzvén ki, hogy őt lemondásra bírja. Rólam meg azt írta, hogy az összes orvosi tévedések doktora vagyok...

Az újságíró nyugodtan jegyzett, mintha nem is róla lett volna szó. A főorvos azzal a felhívással fejezte be szónoklatát, hogy a bizottság nyilvánítsa ki bizalmát az ősz hajú polgármester iránt, aki neki a véletlen szerencse folytán nemcsak polgármestere, hanem sógora is, és fejezze ki megvetését ama sajtó iránt, amely a város békés nyugalmát elvetemült támadásokkal veszélyezteti.

A bizottság befejezte ankétját, a rendőrőrmester szétoszlatta a közönséget. A jegyző megállt egy pillanatra az újságíró előtt.

- Hallja, Baltazár - mondta megrovóan -, a cikkem, amit leközölt, tele van sajtóhibával.

- Nem olvastam - felelte az újságíró vállat vonva. - De a hatásából ítélve nem ártott neki a sajtóhiba.

A főjegyző arcán diadalmas mosoly suhant át. Ő volt az a hazafias tűzoltó, aki egy új polgármester eljövetelének szükségességét hirdette. És hogy kárpótolja az újságírót azokért a meg nem érdemelt megrovásokért, mikben az ő névtelen cikke miatt részesült, leereszkedően intett cérnakesztyűs kezével.

- Írja meg, hogy szombaton táncmulatságot rendezünk az új szivattyú beszerzésére.

Az újságíró eleget tett a felhívásnak. Megírta, hogy a főjegyző kezdeményezésére nagyszabású táncestély lesz, szerpentinnel, kabaréval, amelynek keretén belül több szenzációs meglepetés várható. A táncmulatság napján az újságíró magához rendelte a fogalmazót.

- Akar valami érdekeset látni? Ma este legyen fenn a redut erkélyén.

- Égek a vágytól Kiriljovics Pjotr... - lelkesedett a fogalmazó -, nem árulná el?

- Elárulom - szólott az újságíró, és mosolyogva a levegőbe nézett. - Az egyik meglepetés az lesz, hogy Csizi, alias Csiszlik Olivér városunk regényirodalmának e büszkesége, egy humoros felolvasás keretében megsemmisítő csapást fog mérni Ady Endrére. A másik, hogy fel fogom kérni táncra Kléber főorvos lányát, Kléber Ilonát.

- Óriási - hüledezett Csermely, és izgatottan igazított egyet pápaszemén.


II

A csatorna kőhídján sárga kerekű, ragyogóra lakkozott kocsi dübörgött át, melynek világos szarvasbőrrel bevont ülésén elegáns, apollói arcú férfiú himbálózott. A rendőr öt ujjával kiszedte a cigarettavéget szájából, csizmáit egymás mellé rakta, és feszes tisztelgéssel nyúlt horpadt sapkájához. A Grand Caféban, mely a híd közelében, a tér sarkán állott, a sárga kerekű kocsi ismerős dübörgésére hirtelen elcsitultak a dominókövek, félárbócra hullottak az újságok, felhemzsegtek székeiken az emberek, néhány kíváncsi a kijárathoz nyomult, hogy közelebbről szemügyre vegye a kocsi tartalmát. A takarékpénztár ablakában is megmozdult néhány női fej. S mint mindig, valahányszor feltűnt a láthatáron a sárgakerekű kocsi, benépesültek az üzletek ajtajai, és az emeletek tarka virágcserepei között meglibbentek a függönyök. A fogat hirtelen letért a sima makadámról, s csattanva-pattanva vágott át a széles piac kegyetlen kövezetén, felrebbentve a szerelmesen turbékoló pávafarkú galambokat. Aztán egy újabb öblös kanyargás következett, a dolmányos, paszomántos kocsis egy szempillantás alatt megállásra hipnotizálta a szilaj lovakat, és az ifjú Majthényi könnyed mozdulattal kiszökött a kocsiból. Sárga kesztyűje messzire világított, finom lovaglópálcáján villanó napsugár szaladt végig, ruhájának szabása a messzi és elérhetetlen Párizsról beszélt.

A sárga kerekű kocsi a kút mellett állott meg. E szokatlan eseményre néhányan kiszivárogtak a Grand Caféból, és tétován elindultak a kocsi felé.

A kút mellett csak a müncheni söröző van. Harmadrangú vegyes hely, híg sörrel, elhullott szirmú pincérnőkkel és ilyenkor már honfibúra kókadt pénzügyőrökkel. Nem ilyen helyre nem járhat az ifjú Majthényi. Volna még egy lehetséges föltevés, hogy tudniillik a Kesztyűt akarja meglátogatni. A szomszéd épület udvarán van ugyanis a Kesztyűnek nevezett társaskör, egy szigorúan zárt közművelődési egyesület, a város szellemi mozgalmainak bölcsője, fedett tekepályával egybekötve. Falai között hangos viták zajlottak le, amelyek javarészt a politikai konstellációkat, és fizetésrendezést érintették, és rendszerint hosszas sörözésekbe torkollottak. A társaságban a kézfogást tiltották az alapszabályok. Akinek kezetfoghatnékja támadt, az a mennyezetről lecsüngő fonnyadt vívókesztyűt szorongathatta meg. Az alapszabály ellen vétőket huszonöt pohárig terjedhető büntetés érte. A dóm tornyában a kontrabasszus harang csak most kongatta el a négyet, ilyenkor még nem vette kezdetét a szellemi mozgalom, nem látszott hát valószínűnek az a feltevés, hogy az ifjú Majthényi a Kesztyűt akarja látogatásával megtisztelni. Nem szenved hát kétséget, hogy a kútügyet akarja tanulmányozni. Befolyásos, tetterős férfi, nyugati kultúrák emlőjén nevelkedett, intézkedni fog, hogy a kút mielőbb kitakaríttassék és európai színvonalra emeltessék.

Majthényi nem vett tudomást a feléje szivárgó érdeklődésről, és a házszámokat nézegetve hirtelen befordult egy zöld olajjal festett ház kapuján. Az udvar végén egy maszatos ajtó előtt megállott. Valaki nyájas kalaplengetéssel köszöntötte.

- A nyomdába páráncsol?

Sárga arcú, kurta és vékony lábú emberke volt, ragyogóra simított, szénfekete hajjal, kitüremlő vastag ajkakkal, a Majthényiéhez hasonló eleganciával. - Zizevszky lovag, nemde? - kérdezte Majthényi bizonytalanul.

A lovag udvariasan meghajtotta magát. Ő az. Két év előtt, amikor Majthényi egyszer külföldről hazatérve vaddisznóvadászatot rendezett, együtt álltak lesen.

- Ó igen - emlékezett a fiatal Majthényi a kezét nyújtva -, igen örvendek... Valami lap készül itt... a szerkesztőséget keresem. Ez az?

- Ez áz... Olvástám ázokát á szemtelenségeket, ámiket ez á fickó, ez á Báltázár firkált... Botrány, Májthényi úr...

Majthényi elnézően mosolygott. Látszott rajta, hogy nem szereti az elegáns gnómot. Hanyagul a kezét nyújtotta. Majd elintézi a dolgot azzal a Baltazárral.

- Csák semmi kímélet Májthényi úr... Kurtán kell bánni á fickóvál. Há nem páriroz, ákkor odálegyinteni neki egyet á képére.

Vigyorogva legyintett egyet a levegőbe.

- Mi így szoktuk Májthényi úr... Nágyon pimász álák. Nem kell komolyán venni.

Majthényi megköszönte a tanácsot, és benyitott a maszatos ajtón. Nyirkos, homályos szobába lépett, amelyben napvilághoz szokott szeme elvesztette a tájékozódást. Olajos, fekete szedőszekrények között botorkált előre. A helyiség végéből valaki barátságos hangon figyelmeztette:

- Vigyázzon... az a szekrény nyomdafestékes... - Mire elhangzott a figyelmeztetés, sárga kesztyűjén már jókora sötét folt harapódzott el.

- Jobban kéne vele takarékoskodni - jegyezte meg a látogató nyomatékosan. - Én egy Baltazár nevű egyént keresek. Ön az?

A hosszúkás szoba végén, egy rozoga asztal előtt ült Baltazár lapszerkesztő és jogszigorló. Felvetette a fejét, és figyelmesen végignézett előkelő látogatóján. Aztán barátságosan biccentett a fejével.

- Mi a kívánsága, Majthényi úr?

Majthényi az asztalhoz lépett.

- Úgy látom, ismer engem - jegyezte meg nyomatékosan, és cigarettára gyújtott.

- Ítélje meg ön, Majthényi úr. Néhány év előtt tévedésből az ön kalapját akasztottam le a polgármesteri előszoba fogasáról. A kalapot másnap visszaküldtem, ön tájékozódott az én társadalmi, morális és köztisztasági viszonyaim felől és - a kalapot elajándékozta. Lemondott a kalap további viseléséről.

Majthényi néhány hosszúra nyúló másodpercig fegyelmezett szótlansággal kutatta az előtte elterülő fiatalember homályos arcát. Aztán jelentősen percentett egyet a pálcájával.

- Maga csinálja a lapot?

Ahogy vesszük - felelte szívélyes hangon az újságíró. - A vidéki újság demokratikus intézmény, az ír bele, aki elsajátította az ábécé misztériumait. Vannak a lapnak rendes belcikkezői, akik korunk égetőbb problémáit feszegetik. Itt van például a múzeum kibővítése. Vagy teszem azt: az okszerű trágyázás kérdése, a portugál gyarmatok sorsa. A kor nagy problémáktól vemhes - és én nyugodtan állíthatom, hogy lapunk méltó tükre e vemhességnek. A belmunkatársak tántoríthatatlan termékenysége arra indította a lap tördelőjét, hogy az újságban állandó múzeum- és trágyarovatot létesítsen. Vannak aztán alkalmi munkatársaink is. Egy gyanútlan tímár például éjfél felé belelép valami gödörbe, és kificamítja a lábát. Elővesz egy ócska irkalapot és megírja, hogy ez nem civilizáció, ez a közállapotok teljes züllése, más szóval disznóság, és rendkívüli közgyűlést kell összehívni, amely felszólítja a polgármestert, hogy adja be a lemondását. Vagy bejön a szomszéd faluból a kántor, hogy napok óta dübörög alattuk a föld, földrengés készül, és hogy intézkedni kéne. Leültetem, papírt adok neki, és nyílt levelet íratok vele a főispánhoz, hogy ideje volna már valamit tenni a földrengés megakadályozása érdekében. Vagy itt van például a városi főjegyző. Kitűnő pennája van, a közigazgatás dudváit nyesegeti. De mert polgármester szeretne lenni, inkognitóját nem óhajtaná levetni, és ezért csak cérnakesztyűben nyeseget. Legutóbb is a városi közkútban összespórolt szemetet szellőztette... Így készül a lap, Majthényi úr. A beérkező kéziratokat leadom a nyomdába. Ha a nyomda további anyagot kér, és történetesen nem tartalékoltam valamelyik lyukba lépő munkatárs cikkelyét, úgy kimetélek a Pallas Lexikonból annyi anyagot, amennyi a lap kiegészítéséhez szükséges... Ide nézzen: egy kötetet már teljesen leközöltem, csak a fedele van meg.

Majthényi sötét nyugalommal nézett a lexikon fedelére.

- Úgy tudom, maga is ír néha.

- Néha - bólintott Baltazár. - Pici híreket, külpolitikai költeményeket és széljegyzeteket szellemi és lovagias mozgalmainkhoz. Zsánerem a tejföl, a vaj és a malomárok vize, amely fölött az ön édesapja a főkegyúri jogok egy nemét gyakorolja. Hetekig elzárva tartja a vizet az orrunk elől, és mi nem tudunk házi szennyvizeinktől szabadulni.

Himbálózott a széken, az arcán ártatlan derű ült, a szavai kellemes egyhangúsággal csörgedeztek. Majthényi lassú mozdulattal letette ezüstnyelű lovaglóvesszőjét az asztalra, egyenesen a nyitott újságra, amely Baltazár előtt feküdt.

- Az uradalom sok folyadékot fogyaszt, Majthényi úr - folytatta Baltazár mosolyogva, és fölemelte a pálcát. Megnézte az ezüstnyélbe vésett írást, a pálcát visszatette az asztalra, és nyugodtan folytatta:

- Kénytelen vagyok rosszallásomat kifejezni édesatyja iránt, és remélem, hogy ön, mint a köztisztaság tántoríthatatlan híve, egyetért velem abban, hogy édesatyja eljárása durva anakronizmus és semmibevevése polgári jogainknak... Olvassa ön az én cikkeimet?

Majthényi a pálcája után nyúlt.

- Nem érdeklik a cikkeim? - kérdezte az újságíró barátságosan. - Kár. Nagy körültekintéssel szoktam őket összeállítani. Itt van például a malomárok, amiért szerencsés voltam édesatyját néhányszor megtámadni. Mit írtam az édesatyjáról? Néhány erős dolgot. Érdekes ez? Nem érdekes. Tehát bemásoltam egy félhasábot az angol posztógyártás fejlődéséről. Egy másik alkalommal pedig ötven sort Firduszi hősi énekéből, a Kalevalából.

- Nyugodtan fecsegő hangjában, mint avar alatt futó vízér, fürgén kanyargott a gúny. A szavai látszólag céltalanul kalandoztak, de Majthényi érezte, hogy állandóan a közelében suhognak, és szárnyukkal néha kihívóan az arcát érintik. Csodálkozott magán, hogy elviselte eddig ezt a bántó locsogást, amely incselkedve keringőzött a személye körül. De most elérkezettnek látta az időt, hogy mellén összefonja a karjait.

- Az illendőség úgy hozza magával - szólott feltörő dölyffel -, hogy felálljon arról a székről, és megkérdezze, hogy miért jöttem.

Az újságíró nyájasan nézett előkelő látogatója felhevült arcába.

- Hogy miért jött, azt fölösleges megkérdeznem. Egy cikknek akarja elejét venni, ha kell, lovaglóostora közreműködésével. Ami pedig a széket illeti, el kell árulnom önnek, hogy mindössze csak három lába van, és tartottam attól, hogy hadonászó pálcája miatt elvesztené rajta az egyensúlyát.

Majthényit meglepte ez az ártatlanul hangzó arcátlanság. Baltazár pedig úgy tett, mintha nem venné észre, közömbös udvariassággal folytatta:

A látogatásnak ez a módja, Majthényi úr, nem újság előttem. Óriási sárgatök volnék, ha nem akarnám meglátni, milyen helyet jelölt ki számomra a rendezőség városunk társadalmában. Engem az utolsó padba ültettek, igen tisztelt Majthényi úr, a legutolsó padba, oda, ahová a vásott nadrágokat szokás.

Derűs arccal emelkedett fel a helyéről, mire a háromlábú szék orra bukott.

- Hogy mondta az előbb itt az ajtó előtt az a neandervölgyi orángután? Kurtán kell bánni a fickóval. Nos, Majthényi úr, ön úgy látszik, nem követi ezt a tanácsot.

- Térjünk a tárgyra, barátom - szólott Majthényi megvető mosollyal, és lovaglóvesszőjével néhányszor megérintette az újságíró vállát.

Baltazár megfogta a pálcát, a mozdulata barátságos volt, mintha csak meg akarná simogatni sárga bőrrel bevont vékony szárát. Az ujjai óvatosan rákapcsolódtak, és játszi szórakozottsággal kihúzták Majthényi kezéből.

- Ön tehát holnap verekedni fog a gyógyszerészsegéddel - folytatta rendületlen nyugalommal -, és az az óhaja, hogy ne merészeljek erről írni.

- A véleményem valóban az, hogy az esetről fölösleges a lapjában megemlékeznie. De verekedni? - gúnyos mosollyal emelte Baltazárra a tekintetét. - Verekedni? Az én megítélésem szerint a gyógyszerész úrnak semmi szüksége elégtételre... Meg kell elégednie azzal, amit kapott.

Nevetve, fölényesen, karcsún és öntelten állott az újságíró előtt, készen arra, hogy egy kurta mozdulatával elseperje maga elől. A Baltazár szeme most belekapcsolódott a tekintetébe.

- Ön diszkrét célokra szobát bérelt a gyógyszerészsegéd házában. És mikor ő tiltakozott az ellen, hogy házában diszkrét célok valósíttassanak meg, ön volt olyan szeretetreméltó, és lefricskázta őt a lépcsőn. Well?

- Körülbelül.

- Én a patikus epidermiszét is tartom olyan sérthetetlennek, mint az önét.

- Ez kétségtelenül bátorságra vall. Amennyiben ez csak a magánvéleménye, úgy semmi okom megharagudni érte. De sajnálnám, ha a közvéleménye is ez volna.

Az újságíró mereven állott a helyén. Mosolygott.

- Majthényi úr - mondta, és a hangjában idegen vibrációk támadtak -, egy patikusnak is vannak érzékeny felületei, amiket nem illik megbántani. A patikusnak etikánk mai haladottságát tekintve, elégtétel jár. Ön megalázta azt az embert.

Majthényi fölényes nyugalommal tért ki a vita elől.

- Elég volt az eszmecseréből, kedves Baltazár. Ami pedig a szennyvizet illeti, jobb lesz, ha ezen a téren sem tékozolja szórakoztató ötleteit. Ugye megért engem?... Mosolyog?... Örvendek, hogy egy véleményen vagyunk. És minthogy az előbb az uradalom folyadékait említette, nem bánom, küldjön fel hozzám... egy kosár csemegebort fogok félretétetni a számára.

Egy mozdulattal jelezte, hogy nincs több mondanivalója, és megindult. Aztán megfordult.

- Nem fogja elfelejteni?

Az újságíró szélcsendes kedéllyel, megszelídülve bólingatott a fejével.

- Ah, uram - felelte egy lemérhetetlen piciny hangsúllyal bizonytalanná varázsolva az "ah uram" finomságait -, nekem jó emlékezőtehetségem van.

Majthényi úgy találta, hogy ez a válasz barátságtalanul hangzik.

- Talán kevesli a bort?

- Sokallom a gőgjét, Majthényi úr. Egy pohárral még megittam volna az ön tanulságos társaságában, de kosárszámra nem kérek ebből a megtiszteltetésből.

Majthényi, aki a szedőszekrények között már a kijárat felé indult, szinte megmerevedve állott meg. Nem hitt a füleinek. Megfordult, lassan, tétova léptekkel visszasétált az asztalhoz, és megállott az újságíró előtt.

- Hogy mondta? - kérdezte hitetlenkedve.

- Sokallom a gőgjét - szólott Baltazár közömbösen. - El sem hiszi, Majthényi úr, volt idő, amikor csodáltam önt... Ha jól emlékszem, tizenkét éve történt... Én a vashíd mellett bogarásztam. A gigjüknek a közelben eltörött a kereke, önök leszállottak és megfogtak engem, hogy kövessem a társaságot. Az volt a rendeltetésem, hogy az elejtendő nyulakat hazacipeljem. Maga már akkor csinos fiú volt, svájci nevelőintézetben tanult, lakkcsizmás, friss lénye olyan volt számomra, mint egy álomszerű jelenség. A svájci nevelőintézet különösen varázsos hatással volt rám. A távolságok iránt már akkor sajgó nosztalgiát éreztem. A társaság lövöldözött a tarlón, és én követtem, elbájolva és káprázó szemekkel nyeltem a maga finom mozdulatait, előkelő karcsúságát. Lestem az arcát, élmény volt számomra ez a délután. Azt kérdeztem magamtól: mi lenne, rongyos kis Baltazár, ha ez a fiatal, mesebeli herceg, ez a szőke, lakkcsizmás, nyúlánk svájci ifjú odalépne hozzád, és azt mondaná neked: "Baltazár, akar a barátom lenni?"

Majthényi végignézett rajta.

- Fejezze be ezt a lírai komédiát - mondta kurtán és parancsolóan. - Mi a tanulsága a meséjének?

- Befejezem - bólintott az újságíró. - Tanulsága nincs a mesének... A társaság sok nyulat lőtt össze, a nyulakat rám akasztották, és én diadalmasan dacolva a rám szakadó teherrel, fürgén lépegettem a társaság mögött. Egy vakondtúrásban megbotlottam, és vigyázatlanul ráléptem a vizslája lábára. Nyomban beláttam, hogy ügyetlenség volt, amit elkövettem, meg is ijedtem egy kicsit, ezért sietve bocsánatot kértem a vizslától. Azt mondtam neki, amit ilyenkor mondani szokás: pardon. A kutya ahelyett, hogy gavallérosan megelégedett volna a sajnálkozásommal, amely, biztosíthatom, uram, őszinte és férfias volt, hangos vonítással beárulta a társaságnak az inzultust, mire maga odalépett hozzám, és azt mondta: te víziló. Csak ennyit. Ez a víziló - folytatta Baltazár mosolygó tárgyilagossággal - határozottan meglepett. Nem azt mondta: te szamár, sem azt, hogy: te bivalyborjú, hanem víziló. Igazolva láttam álmodozó képzelgéseimet, hogy egy messzi idegenből hazatérő embernek nemcsak a szaga és ruhája más, mint nekünk, kisvárosi pincebogaraknak, hanem az intuíciója, hasonlatai is. A vízilóban volt valami távoli, valami rokonszenves vonás, amely felrebbentette szunnyadó fantáziámat. A Nílust láttam magam előtt, iszappal termékenyített völgyeket, bambuszerdőket, kár, hogy ami ezután következett, az, hogy úgy mondjam, már nem tükrözte a messziség varázsát. Maga ugyanis egyszerűen felemelte a kezét - sötétszürke szarvasbőrkesztyű volt rajta -, minden különösebb emóció nélkül, azt mondhatnám egyszerű és korrekt mozdulattal nyakon vágott.

Majthényi felnevetett. Kemény, férfias szája barátságosra enyhült, és elnézően vette szemügyre Baltazárt.

- Biztosíthatom - mondta szinte jóakarólag -, hogy semmit sem változtam. A mozdulataim ma is egyszerűek és korrektek...

- Minek tagadjam, Majthényi úr, az előbb, amikor a borát kínálta, arra gondoltam, hogy mi is történne akkor, ha én magát minden korrektség mellőzésével tisztult ízlése és emelkedett világnézete ellenére, alaposan hasba rúgnám?

Két acélhideg szem fagyott az arcára. Ütés nem érte, de a válla erősen sajgott a Majthényi kezének szorításától.

- Mit merészel?

- No, ne ijedjen meg - rázta ő a fejét, és fájdalmai dacára is szelíden mosolygott föl Majthényire -, nem fogom hasba rúgni.

- Ez mindenestre megnyugtató - mondta Majthényi fenyegető szarkazmussal, és mosolyogva tette hozzá: - Le kell szoknia erről az arcátlanságról.

Néhány hosszúra nyúlt másodpercig csend volt, a két fiatalember némán és sötéten nézte egymást. Majthényi aztán cigarettára gyújtott, és a kijárat felé indult.

- A lovaglópálcát - szólott utána az újságíró, és a hangjában nyoma sem volt semmi izgalomnak - itt ne felejtse.

Egy inas valami kézirattal nyitott be. Az újságíró futó pillantást vetett az írásba, aztán visszaadta a küldöncnek.

- Vigye vissza, fiam, a gyógyszerészsegéd úrnak és mondja meg neki, hogy nincs rá szükségem. - Aztán Majthényire nézett. És mikor az ajtó becsukódott a patikus küldönce mögött, azt mondta: - A cikket én fogom megírni, Majthényi úr. Legyen nyugodt, igyekezni fogok minél szívélyesebb formában kellemetlenkedni magának. Nem fogom szem elől téveszteni, hogy az olvasóközönség érdeklődését csak úgy tudom megszerezni a maga hőstettei számára, ha szórakoztató és fűszeres szervírozásról gondoskodom. A cikket a borászati rovatban lehetne elhelyezni, és a címe lenne, mondjuk: Gyógyborok az erkölcsi tisztaság szolgálatában... Harminc sor talán elég lesz, mit gondol?

Majthényi megrökönyödve nézett rá. Az előzmények után erre nem volt elkészülve. Ez a fickó határozottan mulatságos rugalmas fickándozásával.

- Nem lesz sok? - kérdezte felderülve.

- Úgy gondolja? Azt hiszem nem lesz sok. Egy kicsit körültapogatnám, aztán vigyázva beleereszteném a fullánkomat rokonszenves személyébe.

Majthényi tehetetlenül állott ott. Nem tudott számot adni magának arról, hogy miért hallgatja ilyen türelmesen ennek a homályba borult fickónak arcátlan fecsegéseit. Senki ennyire még meg nem sértette. Személyesen jött el hozzá, mert ezzel is alá akarta húzni a véleményét, hogy a patikussal való esete túl jelentéktelen ahhoz, hogy a nyilvánosságnak kiszolgáltassék. És ez a fiatalember, ebben a nyirkos, kellemetlen odúban játszi mozdulattal utasítja vissza az ajánlatát, maliciózus magasságban kóvályog felette, és ostobának meri őt nevezni!

- Nagyon felcsigázza a kíváncsiságomat - jegyezte meg, végképp átevezve azokra a derűs vizekre, amikben az újságíró fürge úszómutatványait végezte. - A Firduszi Kalevalájához is lesz szerencsém?

- Ahhoz bajosan. A Kalevalát ugyanis nem Firduszi írta.

- De hiszen... ha jól emlékszem, egy negyedórával előbb maga mondta.

- Igen. De tudja miért? Hogy maga bekapja a maszlagot... Tudnia kell, mélyen tisztelt követségi segédtitkár úr... a ménkűbe is, most jut eszembe, hogy megfosztottam eddig a címeitől, amik zenei hatás szempontjából is igen figyelemreméltóak... nos, hát tudnia kell, hogy én igen rakoncátlan ember vagyok... Talán azért is ültettek a legutolsó padba... Minek tagadjam, néhányszor nekifeszítettem a könyökömet, hogy néhány sorral előbbre jussak. Fejlődni óhajtottam egy kicsit, előbbre jutni egy keveset, mert az volt a véleményem, hogy a társadalmi evolúció törvénye reám is érvényes. Nagyot röhögtek: hátra csak, tisztelt Baltazár, rád az nem vonatkozik. Ha tehetségem volna a vértanúsághoz, biblikus megadással enném a számkivetettség mannáját, de én, amint mondtam, rakoncátlan ember vagyok, követségi segédtitkár úr, betörök néha társadalmunk békés legelőjére, és megfagyasztom a velőt gyanútlan juhainkban. Tudja maga, mélyen tisztelt követségi altitkár úr, hogy mit tettem én a múlt heti fecskendőbálon? Figyeljen: a múlt heti fecskendőbálon én, Baltazár György, mikroszkopikus bogár, t-á-n-c-r-a k-é-r-t-e-m f-e-l... érti, követségi attasé úr? - táncra kértem fel a főorvos lányát, Kléber Ilonát... Meg sem lepődik rajta? Pedig ez van olyan vérfagyasztó szemtelenség, mintha a yorki hercegnek egy hatalmas barackot nyomnék a fejebúbjára... Önt helytelenül informálták, Majthényi úr, azzal a borral. Én nem iszom soha bort, és sohasem részegszem meg attól a gyönyörűségtől, ha valaki az emeletről leereszkedik hozzám a szuterénbe.

- Szerfelett mulatságos - mosolygott Majthényi. - Kíváncsian várom a cikkét, amely, nem kételkedem benne, éppolyan lebilincselő lesz, mint a mai eszmecserénk... Jó napot, Baltazár úr!

- Jó napot, Majthényi úr - viszonozta a köszönést az újságíró. - A pálcáját megint itt hagyta.

A másik visszavonult, a hóna alá kapta lovaglóvesszőjét, megvetően még egyszer végignézett az újságírón, és kisietett a helyiségből.


III

Csermely elcsapott közigazgatási fogalmazó a szénapadláson aludt, amikor a színlaposztó a szemközti kerítésre kiragasztotta a színlapot. A szokatlan eseményt követő élénkségre a fogalmazó is felnyitotta a szemeit. Csak a felét értette meg annak, ami az utcán történt, de már talpon volt, magára terítette a bolhaszín szárnyas-kabátot, és kirobogott a kapun.

- Állj! - vezényelte magának aztán egy nagyszerű eszmétől megkapatva. Visszafordult és fölvette a sárcipőjét. - A nap elsőrangúan süt, sárnak nyoma sincs az egész városban, mit jelent tehát ezzel szemben a sárcipő? He? - faggatta magát hunyorogva.

- Izgatottan cikázott fel a főtérre. Libegő nyakkendőszár úszott utána.

- Hó, Kiriljovics Pjotruska - kiáltott a sarkon Baltazár szerkesztő után -, egy szóra, ha szabad kérnem.

Az újságíró mosolyogva nézett végig rajta.

- Mi lelelte magát már megint? - kérdezte tőle feddő hangon.

A fogalmazó nem hallotta a kérdést. A túloldalon látott valamit, ami minden érzékszervét lebilincselte. Megbokrosodott lelkesedéssel mutatott a túloldali cukrászda felé, és anélkül, hogy magyarázatokba bocsátkozott volna, lihegve kérdezte:

- Mondja, Pjotruska, mi a véleménye, tiszta a gallérom? - És amikor az újságíró jobb meggyőződése ellenére úgy találta, hogy egy kicsit még tiszta, száguldó stílusban folytatta:

- A sárcipőm, Pjotruska? Döfi, mi? Ide figyeljen. Úgy festek én, mint egy vidéki, mint egy polgári banálitás? Ugye, hogy nem? Profilban orosz forradalmár, szemben züllött francia költő... hogy mondta maga, Pjotruska? Költő, aki előre amortizálja a díszsírhelyet, amelyet a nemzet ásni fog neki? Fájdalom, ez csak magára vonatkozik... Nos, mi a véleménye, meg akarok ismerkedni valamelyik színésznővel... látja, ott krémeseznek a cukrászda előtt... Figyeljen: hogy kell az ilyet nyélbe ütni? Valami eredeti föllépés, ugye? Sárcipő... hajadonfő... Vigyázat, jön a vadvarangy.

A rendőrkapitány csörtetett el mellettük. Lusta szemhéját, amelyet mindig lebocsátva hordott s amely olyanná tette arcát, mint egy varangybéka, egy kicsit megemelte, és a szeme sarkából alattomos pillantást fecskendezett a két fiatalemberre. Az újságíró hanyagul fellendítette a kezét a kalapja pereméhez, úgy tett, mintha köszönni készülne, és feltolta homlokán a kalapot. A rendőrfőnök ezt némi köszönésnek vélte, és ő is a sapkája ellenzőjéhez nyúlt, mire az újságíró kárörvendve elnevette magát. Csermely fogalmazó, aki a vakmerőségnek és gyávaságnak kiszámíthatatlan keveréke volt, ijedten hajtotta meg magát a megtréfált ember előtt.

- Tudja, mit böfögött felém - kérdezte hirtelen haragra lobbanva a rendőrfőnök távozása után - ez a ganajtúró, amikor kitessékeltek a hivatalomból? Azt mondta nekem: hajja Csermely, legfőbb ideje, hogy magát kiejtették a várostól... ha nem viseli magát tisztességesen, elmegyógyintézetbe küldjük. Hallja, Pjotruska? Ők - engem - küldenek! Hát bolond vagyok én? Nyilatkozzék, Kiriljovics Pjotr, barátom és mesterem, nyilatkozzék... bolond vagyok én? Mert kijavítottam a közgyűlési jegyzőkönyvben a helyesírási hibákat?

- Egyebet is csinált - jegyezte meg az újságíró csitítólag. - Néhány erős széljegyzetet is megkockáztatott olykor...

- Galambocskám, hát van magának fogalma? Tudja, miket mond például ez a vadszamár? Hipnotizálni! Azt mondja: Csermely, tanuljon egy kis intelligenciát: nem úgy mondják, hogy komprimál, hanem hogy kompromittál. Puff, mi? Ide hallgasson. Mikor kitessékeltek, délután elhatároztam, hogy színipályára lépek... Hoháháhá - tudja, énekelni is szoktam, inkább csak futamokat... Azt mondja az egyik szemtelen alak, hogy nyálazok egy kicsit... köpködök, nem vesznek föl... Sivár rágalom, nemde?... Hagyjuk... Imádom a színésznőket... Meg kell ismerkednem valamelyikkel.

A nadrágjának egy valószínűtlen fekvésű zsebéből kiragadott egy gyűrött könyvet, sebesen végiglapozta, s mint egy falánk szarka, kikapott belőle egy-egy verssort, aztán megrészegülve, szökdécselt tovább.

- Olvasta?... Abszolút, nemde?... Tudja? Holnap éjfél után legyen szerencsém a Piros Lámpáshoz címzett irodalmi szalonban... el fogok szavalni néhány Ady-verset... válaszul a Csiszlik Olivér felolvasására...

Hirtelen elhallgatott, aztán ellágyulva nézett az újságíróra.

- Pjotruska - mondta félénken -, az nagyon csúnya volt azzal a Kléber lánnyal...

- Látta? - kérdezte az újságíró, és a levegőbe mosolygott.

- Nagyon... Maga felkérte a lányt... a karját már rátette a derekára... és akkor odasietett az anyja... lefejtette a maga karját a lány derekáról... és otthagyták magát a terem közepén, drága barátom... Az emberek magára vihogtak... és maga csak állt ott, mosolygott és vállat vont... Oda nézzen, a színészek... felkeltek... most adósok maradnak a krémesekkel... most megindulnak... Kiriljovics Pjotr, miből van maga?... Vegye már szemügyre ezeket az isteni mozdulatokat... Ilyen nagymérvű művészet itt még nem fordult elő...

Most egy másik zsebéből, de lehet, hogy a ruhája béléséből, mert az is mindenütt zsebformán nyiladozott, előkapott egy színlapot és kigyulladva olvasta:

- Hallja, Pjotruska?... Rózsaligethi Elza... Szerelemvölgyi Irma... Szirmai Izabella... Csákvári Armand...

- Micsoda hangszerelés... - gúnyolódott az újságíró. - Minő dús szimfónia.

- És ez... ez talán kiskutya? - Odatartotta a Baltazár orra alá a színlapot, amely legfelül, bekeretezve, kövéren és fennhéjázva hirdette: Veresy Ilona, a Vígszínház v. tagja.

Hangos és vidám karaván indult el a cukrászdából, elbűvölt cselédlányok, vidám iparostanoncok és odaszivárgott járókelők sorfala között. A hőstenor félárbócra eresztett hangon a Donna e mobilét zümmögte, a szubrett elragadó közvetlenséggel dorgálta egész úton borzas pincsijét, amely válogatás nélkül szagolta végig a házakat és könnyű ismeretségektől sem riadt vissza. A szubrett mögött egy rejtélyesen sovány és néhány fejjel a társaság fölé magasodó férfi lépegetett, aki mély meghajlással, mekegve köszöntötte a gyümölcsös kofákat, és zajos viccekkel fűszerezte az üzletek cégfeliratait. Végzetére nézve nyilván ő volt a társulat komikusa. A menet végén a társulat halványabb csillagai haladtak, néhány csapzott, kandúr külsejű suhanc és fantasztikus tollazatú hölgy, akiknek már nem telt szellemes megjegyzésekre, mint a komikusnak, s csak hangos nevetéssel igyekeztek magukra vonni a mohó közfigyelmet. A művészek körüljárták a főteret, megvillogtatták élceiket, meglobogtatták vékony kabátjukat és vidám bohémségüket, a bonviván nagyszerű mozdulattal lengette meg széles karbonári kalapját az emeleti ablakok felé, egy zordon segédszínész a vállára csapta terebélyes körgallérja szárnyát és győztes gladiátorként nézett végig a közönségen.

A fogalmazó elragadtatva kapaszkodott meg az újságíró karjába. Szertelenül és sebesen fecsegett, egy kis csőrepedés érte, mint mindannyiszor, valahányszor élményekre éhes vágyai friss táplálékot kaptak és elözönlötte Baltazárt ötletei és érzései zavaros áradatával. Lázas fiatalember volt, aki lenézte a polgári gondolkodás szabályait, amiket a haladás már régen félretaposott, mint az ócska cipősarkot. Valami nagyszabású közművelődési mozgalmat szeretett volna kezdeményezni, "a tűzoltózenekar határozott kiküszöbölésével", amely felkarolta volna a modern költészetet, gondoskodott volna az irodalomtanárok sterilizálásáról, hogy a társadalom e közveszélyes elemektől végre-valahára megszabaduljon, intézkedett volna a nők arányos elosztásáról és a ruházkodás terén a teljes egyéni szabadságot biztosította volna. A nők arányos elosztásáról részletesen kidolgozott alapszabályai voltak. E pontnál nem volt nehéz megállapítani, egyéni érvényesülést célzó törekvések is kifejezésre jutottak. Csermely fogalmazó, bár élete céljának a szerelmet tekintette, makacsul kívül rekedt azon az ajtón, amely mögött az élet szeszélye a nőt és a szerelmet osztogatta ki az igénylők között. Csikorgó téli estéken, sötét kapualjakban lobogó szerelmi verseket szavalt egy-egy meghatott cselédlánynak, tavasszal állástalan enyvgyári munkáslányokkal sétált a berekben, bolhaszín felöltője nyugtalanul szárnyalt a fűzfák és bodzabokrok között, Adyt szavalta, a csillagokról, a halálról, a csókról hadart valószínűtlen dolgokat, és amikor ügyetlen szája áhítatos csókot akart lopni a vihogó nőre, faképnél hagyták, elrepültek mellőle. Nem esett kétségbe. Nem volt érzéke a gúny iránt, nem tudta, mi az a megszégyenülés. A fantáziája fáradhatatlanul csapongott tovább. Rendetlen külsejű fiatalember volt, a hajából most is szalmaszálak állottak ki, de szemei a megrepedt szemüveg mögött olthatatlan vágytól és lelkesedéstől hunyorogtak. Baltazár volt az egyetlen barátja. Az újságíró nem tért ki előle az utcán, ha a gallérját elfelejtette begombolni, vagy a haját levágatni. Nem értette őt egészen, de megérezte benne a mindent megértő és megbocsátó barátot. Az újságíró cikkei diadalmas önkívületbe hozták. Sejtette, hogy az örökké mozdulatlan, mosolygós arc mögött valami más lakozik, mint a kisváros fűrészporbelű hetvenkedőiben. Valami, amiről az újságíró sohasem beszélt, de ami kiserkedt, mint rubinpiros vér, a bőrén, a hangján, kiröppent a szeméből, valami, ami csúfondárosan kiöltötte belőle a nyelvét. Szerette Baltazárt, aki sohasem volt jó, sohasem volt rossz hozzá, aki csak félmozdulatokkal adott kifejezést gondolatainak, akkor, amikor ő vastag sugárban öntötte mondanivalóit...

- Mondja - kérdezte most hirtelen -, tudja, hogy egy kis összegecskét kaptam? Most derült ki, hogy az apámnak valami régi zálogjoga volt egy házon... Legyen a vendégem... beszopjuk a zálogjogot... Egy örökséget egy színésznőéért... Nézze csak... nézze, Pjotruska... micsoda mozdulatok...

Az újságíró közömbösen nézte a zajos karaván közeledését. Az egyik fiatalember, aki minden elképzelhető ok nélkül rákotkodácsolt a szembejövőkre és henye mozgásával őt is majdnem feldöntötte, megállott előttük.

- Hercegem, mi a véleménye e lovag kalapjáról? - fordult mély meghajlással a komikus felé, az újságíró kalapjára mutatva.

A herceg kettőt-hármat ketyegett kicsiny fejével és mókus módra mozgatta a száját.

- Köszöntsd, Fuszekli, e békés nyárspolgárt - hangzott méltóságteljesen a hercegi parancs.

- Üdv tehát e tisztes kalaposnak - tisztelgett a Fuszeklinek nevezett fiatal suhanc, mire a karaván éljenzésbe tört ki. A körülállók nagyszerűnek találták a bohémség tréfáját, és hangosan nevettek.

Az újságíró elnézően követte őket a tekintetével. A suhanc foszló nadrágszárát bánatosan lebegtette a kellemes őszi fuvalom, és első tekintetre a herceg sem látszott nagy sikerekben dúslakodó művésznek. A külseje inkább rongyoskás volt, mint hanyag. Egy végtelen hosszú, sovány figura, amely felül aránytalan kicsi gombban nyert befejezést. Esetlenül hosszú karjain a kabát ujja majdnem a könyökénél végződött, napszítta nadrágjából a sok használat a térd körül és az ülepnél kikoptatta a hajdani sávokat.

Az újságíró eltűnődve nézte az elragadtatástól szélesre lágyult arcokat, a libegő zsebkendőket, a tovahúzó zajos karavánt, amely testi közelségével arra vadászott, hogy áhítatra hangolja a város szenzációkban szegény publikumát, amely Csermely módjára felsétált a főtérre, hogy szemtől szembe láthassa őket. Gyermekkori lázálmok jutottak eszébe. A köralakú fabódé a sétatér végén, a titokzatos, azóta összeomlott épület, amelynek szelelő ablakain vasárnap délutánonkint sikolyok cikáztak ki, aztán tapsok lapos moraja következett, amely kereplők fahangjára emlékeztetett. Nyargaló értelme sehogy sem találta meg a bejáratot a titokhoz, amely ebben a feketére ázott, barátságtalan faházban lappangott. Aztán a későbbi időkből, amikor vihogó katonák között a karzaton szorongott, egy nőre emlékezett, aki egy sziklabörtön falához volt láncolva, amelyet a légvonat vitorlamód felduzzasztott. A nő arcán halotti sápadtság ült, két meztelen karját magasba dobta és egy férfi nevét sikoltotta. Hetekig csavargott a nő körül, követte a piacra, ahol a művésznő retekre és hagymára alkudott. Nyomában volt, és bevárta, amíg hóna alatt barna kenyérrúddal kifordult a péküzlet ajtaján. Boldoggá tette a barna kenyér és a hagyma lefityegő szára, anélkül, hogy magyarázatát tudta volna adni reményteljes érzéseinek. Évek múlva viszontlátta a színésznőt, és csalódva állapította meg, hogy áhítatos borzongásait optikai tévedések okozták. Mert a hősnő bizony kegyetlenül rossz színésznő volt, a festék alatt is meglátszott negyvenöt évének kopársága. Kisded, provinciális örömei korán fejlődő kritikai érzéke miatt így hamar elmúltak, és nem érezte többé élménynek, mint társai, ha a felvonások közötti szünetekben véletlenül tüzet kért tőle az énekes bonviván.

Este, amikor belépett az egyik kávéházba, ahová hetenkint egyszer eljárt külföldi képeslapokat olvasni, a fogalmazó már ott hadonászott a bolthajtásos, füstös helyiség végében két hosszúnyakú borospalackkal. Tántorogva, ölelésre tárt karokkal állotta útját az újságírónak.

- Jöjjön, hazám mellőzött novellistája... hoháháhú... látja ott azt a két óriási kalapot?... Az alatt vannak... Két istennő... Jöjjön, Pjotruska, pakolja meg őket a költségemre... Tisztelje meg őket a kézfogásával... Négy, azaz négy vacsorát ettek meg fejenkint...

Lehullott az egyik székre, beleverte a fejét az asztal márványlapjába, és röhögni kezdett.

- Ohohohó... szíveskedjék, galambocskám, megpakolni őket egy kicsit... Elöl... a mellbőségnél mintha némi leereszkedést tanúsítanának... azt mondják... ha kebellabdacsot szednének... ismét kidudorodnának... Azt mondom, galambocskám, kutyából nem lesz szalonna... de én azért rendeltem nekik kebellabdacsokat a pincérnél... imádom a művészetet...

Az egyik asztalon gyertyák égtek; az asztal tele volt rakva mindenféle tányérral, borospalackokkal, és a két nő vihogva falatozott a különböző tartalmú tányérokból. A fogalmazó megragadta az újságíró karját, és forró, rekedt hangon suttogta a fülébe:

- Köpjön le engem, Pjotruska... Nagyot köpjön rám... A pénzt haza kellett volna adnom, nem volt az enyém... és elvertem ezzel a két ragyogó tündérnővel... jöjjön barátom... felezzük meg őket... az egyiket magának adom...

A sarokba tántorgott, és elkapta az egyik nő karját. Az újságíró hidegen intett neki.

- Hagyja, Csermely a hölgyeket. Ők maga nélkül is jól fogják magukat érezni... Jöjjön, hazakísérem.

Megfogta a fogalmazót, és a kijárat felé vezette. Az ajtó előtt Zizevszkyvel találkoztak, aki egy kisebb férfitársaság élén merev, nyugalmas mozdulattal belökte a kávéház ajtaját. A fogalmazó kijózanodva, riadtan húzta be a fejét. Félt ettől az embertől. Sárga arcáról szüntelen kajánság fenyegetett. Gyakran megtörtént, hogy Zizevszky hajnal felé egy-egy állatias, vandál borozás után felkényszerítette őt a ruhafogas tetejére, hogy a részeg társaság hahotája közben néhány borsos malacságot szavaljon. Cserébe tojást vagy virslit fizetett neki és olykor egy-egy pohár bort is a nyakába öntött. Most két ujja hegyével felcsippentette a fogalmazó kicsüngő ingujját, és visszahúzta őt a kávéházba.

- Lássuk hát a művésznőket - adta ki a rendeletet.

Az újságíró belenézett a lovag arcába, lassan feltolta a szemöldökét, száját elhúzta, és egészségesen, jóízűen belevigyorgott a szemeibe. Aztán kilépett a kávéház elé. Künn eső esett, erre befordult a szálloda udvarára, és megállott a széles eresz alatt. A nyitott kocsiszínben elhullatott trágyafoltok között kopott, öblöshasú omnibusz állott. A bakján egy remegő kicsi korcskutya vinnyogva meredt a konyha ablakára. Az ablakon karmanádlik és párolt káposzta édes gőze bodrozódott ki az udvarra, amelyet néhány piszkos villanykörte ajándékozott meg valami derengő világossággal. A kutya vékony, kiéhezett testében neuraszténiás vágyak ketyegtek, és ettől, mintha óramű billegetné, ütemesen emelgette a hátulját.

Az újságíró lába alatt tócsává gyűlt az esővíz, hogy bőrig ne ázzon, a színházi előcsarnok ajtajáig húzódott. A csarnokban, egy koporsó alakú hosszúkás helyiségben horpadt csilláron, amely gyertyafényes időkben ragyogásaival a nagytermet kápráztatta, magányos villanykörte égett, szendergő lángját hosszú üzleti pultra hullatva... A pult egyik végén, amely színházi pénztárul szolgált, színlapok és színházjegyek tarkálltak, mellettük piszkos bádogdoboz várta a bevételt. A pult másik végén gyászruhás, lefátyolozott női alak foglalt helyet. A fátyolt fejének egy kurta, kemény mozdulatával néha hátravetette, s olyankor kifehérlett a ruha sötét foltjából hegyes, szinte gyermekesen fiatal könyöke. A pult előtt robbanva, furcsa bakugrással a titkár hadonászott tova. Zsíros alakját bekapta a csarnok sötét mélye, hogy egy pillanat múlva újra felkérőddze. Hangos indulat kergette a tömzsi emberkét, kurta kolbászujjait, az újságíró csodálkozására minduntalan meglobogtatta a levegőben, és erőltetett gégehangon ismételte néhányszor.

- Tralala, kedvesem... tralala.

Aztán hirtelen megállott a gyászruhás nő előtt.

- Meg kell szoknia ezt a petefészket, kedvesem - jelentette ki dallamosan. - Fürdőszobás lakást ígértem? Igen, aranyos művésznő, igen. De mit csináljak: elfelejtették felépíteni.

- Építsen egyet - szólalt meg a nő, és meghimbálta a lábát.

A titkár újra nekirugaszkodott a csarnok végének. Építeni? Ne mondjon ilyet a művésznő. A művésznő olyan tréfás, még olyan fiatal. Mindössze alig van több... huszonkettő? Eltalálta?

A színésznő fiatalságát meghazudtoló hidegvérrel lendítette meg újra a lábát. Nem erről van szó. Fürdőszobás lakást ígértek neki, és egy hentesnél szállásolták el, egy mestergerendás szobában. Ő szereti a romantikát, de ez egy kis túlzás. Az ablak alatt virágfüzér módjára összefűzött marhahólyagok sütkéreznek a napon. Ezek nem voltak benne a szerződésben.

A titkár magasra emelte szivarját, és megfontoltan percegtette le róla a hamut. Mi az a pár marhahólyag? Édes istenem...

A csarnok homályos végéből nyújtózkodva egy sovány figura lépett elő. Legédesebb álmát aludta az egyik ócska, kidobott biliárdasztalon. A vita hangjára felébredt. A titkárhoz sompolygott, és szótlanul kinyújtotta a kezét.

- Mi az, Fuszekli - förmedt rá a titkár -, kilenckor kezdünk és maga még itt vakaródzik?

Fuszekli válaszra sem méltatta. Tenyerét most a fiatal színésznő felé nyújtotta.

- Kérem - mondta a színésznő felháborodva -, próba alatt kilopta a tárcámból a cigarettáimat.

De csak azért, tiszteletreméltó kolléganőm, hogy társulatunk ragadozó hajlamú nyúlványai ne essenek kísértésbe... - A titkárhoz fordult: - Titoknok úr! A társulat egyik hölgytagja ma délután egy női orvosspecialista iránt tájékozódott. Nem tudna neki ajánlani egyet? A fogát akarja ugyanis betömetni...

A titkár megállott, és egész testében rezegni kezdett. Hangtalanul, bevezetés nélkül nevetett, s csak hasának és gömbölyű vállának ritmikus mozgása árulta el, hogy a duzzadt gömb belsejében dinamikus erők működnek. - A fogát akarja plombáltatni? Ez jó. Nagyon jó... Ki volt az?

Fuszekli nem felelt. Megvetően végignézett a társaságon, és besietett az öltözőbe. A színésznő haragosan emelte fel a fejét.

- Ez undorító, kedves titkár úr... Kifizeti az egyhavi gázsimat és szobát nyittat nekem a szállodában!... Maga engem félrevezetett.

A titkár megvakarta a fejét.

- Igenis, drága művésznő. Nyugodt lehet, a gázsiját megkapja. A többinek ugyan még a múlt havi fizetést sem adtam ki, de a kisasszony megkapja. A szobáról is gondoskodni fognak. Nincs szó itt félrevezetésről, ez egy elsőrendű vidéki társulat, amely hallatlan népszerűségnek örvend az egész kerületben. A kisasszonynak nincs oka nyugtalankodásra, itt meg fogják becsülni a művészetét. Az eső ugyan elmosta egy kicsit a megnyitó előadás vérmes reményeit, de a kisasszony nyugodt lehet, hogy lesz itt közönség rogyásig, csak álljon el az eső. A legkitűnőbb állomás az egész kontinensen, kedvező időjárás esetén a pénztár előtt rendőri készültség tartja fenn a rendet. Ó, itt imádják a színművészetet, csak álljon el az eső. A színpártolás óriási arányokat szokott ölteni, van itt például egy bizonyos Dr. Rogárics, ügyvéd, a legkitűnőbb kriminalista az egész városban. Előadás után autón viszi haza a művésznőket vacsorára... Pezsgő, veresbor, malactokány, vadhús, ázalékok, szivarok, likőrök - a vacsora minden műsorpontja után megállott, diadalmasan ránézett a fiatal színésznőre, aztán halkan, mintha csókot lehelne a levegőbe, csettintett egyet a szájával -, rákok... egyszer rákokkal kínálta meg a társulatot. A hölgytagok nem tudták megenni, hát betették a retiküljükbe... A legjelesebb kriminalista, kolosszális sok ital van a pincéjében, és ha jutalomjáték van, tízkoronás galacsinokat fricskáz fel a színpadra. Kis golyóvá gyűri a pénzt és úgy fricskázza fel a színpadra.

- Úgy? - kérdezte a fiatal nő kurtán és rejtélyesen.

A titkár belemelegedett a társulat rózsás jövőjének ecsetelésébe. A hangja bizalmasabb lett, néhányszor bíztatóan hunyorított a színésznőre. Ó, ez itt kitűnő állomás. Itt van például lovag Zizevszky. Valóságos lovag, majdnem báró... Lelkes pártfogója a művészetnek... Tavaly, mikor itt voltak, a szubrettnek volt a barátja... A primadonnával ugyanis... egy kicsit balul ütött ki a dolog. A primadonnának volt egy földbirtokosa, aki minden héten egyszer lejött hozzá Szolnokról... A lovag meghívta a társaságot. A primadonna is elment, cigányzene is volt... Hajnal felé a lovag ajánlatot tett a primadonnának, hogy fáradjon át vele a szomszéd szobába, ahol egy illatosan megvetett ágy várta a mulatság betetőzését... Jó, szólt a primadonna, de kikötöm, hogy a villanyt nem szabad felgyújtani... Aztán volt ott egy cigányasszony, aki a nagybőgőt cipelte a zenészek után... azt befektette a primadonna az ágyba, ő maga pedig a hátsó ajtón kereket oldott... Képzelheti a lovagot. Újjé... milyen savanyú pofákat vághatott... Nagyon kedélyes városka ez... Pest az más, de ez sem kismiska... Itt jól fogja magát érezni, kisasszony... ha maga is akarja...

Várakozóan nézett a fiatal hölgyre. Az pedig megbillentette a lábát. Szép, karcsú lába kifejező mozdulattal lendült egyet.

- Nem érdekel sem az ázalékja, sem a lovagja, kedves titkár úr. Nem bánom, ha bogot köt a zsebkendőjére, hogy el ne felejtse... Fizesse ki most a gázsimat, aztán gondoskodjék a lakásról... Dél óta semmit sem ettem...

A kis tömzsi ember nyájas arccal emelt ki a zsebéből egy ezüst ötkoronást, elöl-hátul gondosan megnézte, aztán a színésznő felé nyújtotta. De a keze irányt tévesztett, és rásimult a nő mellére. Orrlikai még ki sem tágulhattak az érintés meleg kéjétől, amikor orrát kemény, sebes ütés érte. Erőteljes koppanás volt, amely a nő kezében lévő masszív ezüst tárcától származott.

- Csirkefogó - mondta a nő magához térve elképedéséből. Leszállt a pultról, és felháborodva nézett végig a tömzsi emberen. - Nyomorult.

A titkár kövér ujjaiban a rugalmas, üde női mell érintése úgy látszik csökönyös nosztalgiát bizsergetett meg, mert gurulni hagyta az ötkoronást, és tenyerét szemtelen alázattal emelte újra a nő keblének. Ezúttal nem adatott meg neki, hogy vágyai céljához jusson, mert az orrára két tüneményes gyors ütés csapott le, amitől kiszöktek a könnyei. Az ellenséges fogadtatás sürgős hátrálásra kényszerítette.

Az újságíró ekkor benyitott a csarnokba. Nagy gonddal lerázta ázott kalapját, és barátságos mosollyal fordult a jelenlevőkhöz.

- Szabadna kérdenem, próbát tartanak?


IV

A titkár, aki a pult túlsó végéig hátrált, sajgó orrát tapogatva, mérgesen kandikált a jövevényre.

- Ó, maga az, tisztelt szerkesztő úr? - Elszélesedett a képe és húsos kezét nagy zajjal tolta az újságíró felé. - Ohó... Ohó... meg sem ismertem így elázva... Mit szól a társulathoz, tisztelt szerkesztő úr?... Kontinentális erők, elsőrendű anyag... Nem is beszélve a drámai hősnőnkről... hírből ismernie kell... Ilyen abszolút valamit itt még nem pipáltak... Megengedi, művésznő?

Bemutatta a szerkesztőt, és a nevéhez lírizálva ragasztott néhány dagályos jelzőt. A fiatalember ügyet sem vetett rá. Megemelte a kalapját.

- Veresy Ilona, a Vígszínház volt tagja?

A színésznő még minden porcikájában remegett. A kérdés, különösen volt tagságának emlegetése felbőszítette.

- Eltalálta - vetette oda élesen.

Baltazárnak eszébe jutott, hogy a fiatal színésznő apja, aki ismert nevű festő volt, az elmúlt héten vasúti szerencsétlenségnek esett áldozatul. Illendőnek ítélte résztvevően megemlékezni az elhunytról.

- Nagy tisztelője voltam az édesatyjának - mondta, és meghajtotta a fejét.

A nő vibrálva fordult feléje. Meglengette a gyöngysorát.

- És azt akarja mondani, hogy nekem is nagy tisztelőm lesz, ugyebár?

- Lehet - hagyta helyben a fiatalember.

- Ó, tehát még nem is bizonyos?

- Attól függ, művésznő. Még nem volt szerencsém látni.

A színésznő felvetette arcáról a fátylat, és megmutatta sápadt, megvető arcát. A fiatalember meghajtotta magát és nyugodtan mondta:

- Nem így értettem kisasszony. Még nem láttam játszani.

A színésznő most szembefordult vele. Baltazár szinte hallotta gondolatait, amint a szemén át részletező, gúnyos kíváncsisággal végigjárnak a külsején. Angol bajusz, határozatlan, kicsit nyerges orr, dióbarna szemek... Semmi... A tömegbe süppedt lények rút egyformasága, rútság nélkül, minden különösebb ismertetőjel nélkül. A kitűnő tollú szerkesztőnek rosszul szerkesztették az arcát... Kisváros... kisváros, ahol az emberek a maguk nagyságát nem a sarkuktól, hanem a tenger szintjétől mérik... Olyanok, mint az itteni falragaszok a sóáruda falán: tudtára adatik a nagyérdemű közönségnek, hogy a Durákban ma nagyszabású disznótor tartatik, kocsonyával, éjféli tombolával és színikritikával. Rajta van az arcon a vidék minden kétértelmű, homályos pislogása, hangos kultúrálatlansága és disznótoros derűje.

A színésznő most cigarettára gyújtott, fogait ráharapta a cigaretta szárára, felhúzta a felső ajkát, megmutatta hideg, villogó fogait, és az égő gyufát a fiatalember lábai elé dobta, majdnem a cipőjére. Nyugodt volt már. Mosolygott.

- Tehát maga a színikritikus. És mi a polgári foglalkozása?

- Szemlélődöm, kisasszony.

- Mit csinál?

- Szemlélődöm - ismételte az újságíró szelíden.

- Ó - nézett rá a fiatal nő tájékozatlanul. - Nem lehet túlságosan jövedelmező foglalkozás - jegyezte meg aztán ajkbiggyesztve.

Gyönge kis válasz volt. Ezt mintha maga is érezte volna. Abban a "szemlélődés"-ben volt valami arcátlanság, ami határozottabb, fölényesebb visszautasítást tett volna szükségessé.

A titkár észrevette a közelgő vihart. Közben néhány jegyet adott el. Most sietve otthagyta a pultot és közbelépett.

- A művésznő ma hátrányosan van hangolva a hosszú utazástól - jegyezte meg nyájasan. - Egyenesen Pestről érkezett. Látta a fényképét az Érdekes Újságban?... Európa legjobb Sasfiókja... - Hullámos mozdulatot kanyarított a levegőbe, mintha a nő szobrát mintázná. - Micsoda finomságok... Micsoda nüánszok, kérem tisztelettel... Kolosszális... Írja meg, szerkesztő úr, hogy a Vígben volt... De mi az, hogy volt?... Két évig volt a Vígben... Faképnél hagyta őket... Érti? Faképnél hagyta őket, szeszélyből. Nem kolosszális?

A fiatalember elismerőleg bólintott. A szeszély a nagy művésznők erénye.

Lehetett valami a bólintásában, kikuncoghatott valami a bókja banalitásából, ami felborzolta a fiatal nő türelmét. A következő pillanatban ugyanis meleg parfümillat csapott az orrába, amely elvegyült a színésznő felhevült, remegő lélegzetével. Arasznyi közelben maga előtt látta az elkeményedett, piros szájat, az örvénylő mélyű szemeket, a felindult, lányos arcot, amely haragosan virította feléje minden forró szépségét. Jó félpercig tartott ez a néma szembenállás.

Nem csúnya - gondolta Baltazár.

- Mondja, barátom - szólalt meg a nő, gőgösen felemelve a fejét...

(A barátom szóra az újságíró arcán halvány mosoly cikkant át. A szemöldöke alig észrevehetően megmozdult: nyugtázta és derűsen zsebrevágta a vérig sértő szándékot.)

- Mondja, barátom... hány példányban jelenik meg az a bizonyos sajtóorgánum?

- Negyvenkettőben, kisasszony...

- Mennyiben? - kérdezte a színésznő, és nevetni készült. De a fiatalember arca megállította.

- Egy tévedést kell helyreigazítanom, kisasszony. A színikritikát nem én írom. Ezt a művészi feladatot a főjegyző vállalta magára.

A nő most tehetetlenül nézett rá. Aztán hirtelen elfordult tőle, és az ajtóhoz lépett.

- Nem tartóztatom - mondta kurtán.

Az idő kilenc óra felé közeledett, és a színház lassankint megtelt közönséggel. Baltazár az egyik hátsó széksorban foglalt helyet. Az előadás hosszas készülődés után végre kezdetét vette. Operettet adtak, az újságíró szórakozottan nézte a színlapot, de a darabból nem sokat értett meg. Egy kandúr képű suhanc - ő volt az a Fuszeklinek nevezett fiatalember - zörgő karddal, hatalmas csizmában botorkált a színpadon. Majdnem elmerült a csizmáiban, pedig azt szerette volna megjátszani, hogy a gondolataiban merült el. Kisvártatva aztán kirántotta a kardját és énekelni kezdett. Hátulról újabb csizmák közeledtek, bajuszuk elferdült az orruk alatt, és leszúrták az éneklő csizmát. A lazán összetákolt színpadocska nagyokat reccsent, oldalfalai elferdültek és himbálózni kezdtek. Fuszekli, aki a darabban gyilkosságnak esett áldozatul, óvatosan leejtette magát a padlóra. Egyik lába helyszűke miatt leesett a színpadról és behorpasztott egy kalapot, amelyet gazdája egy szék támlájára akasztott. A közelben ülők hangosan mulattak a jeleneten, de hátul türelmetlen pisszegés támadt. A rendőrkapitány, aki a nagydobra könyökölve, egész előadás alatt figyelemre sem méltatta s színpadot, lenéző, szenvtelen arccal szívta kialudt szivarját, a pisszegésre felemelte fényes golyóbis fejét, és puffadt zsírpárnák mögé süllyedt szemével nyugtalanítóan nézett a hátsó sorok felé. Alig mozduló, lebocsátott szemhéjával olyan volt, mint egy figyelő, álmosszemű öreg varangy. Mellette ült a főjegyző kényelmesen elnyúlva, messzire kirúgott lábszárakkal, szőkén, jól fésülve, csinos arcának, szálas alakjának minden tetszetős hatását arra a pillanatra igyekezvén koncentrálni, amikor a primadonna kilép a színpadra. Erre várakozott a színpadot körülülő másik négy-öt férfi is. Közöttük volt Zizevszky is, hátat fordítva a színpadnak. Sima, élesre lapult nagy fülkagylói fénylettek, hasadt alsóajka szélesen buggyant elő kicsi álla fölé. Pecsétgyűrűs hosszú ujja a selyemnyakkendőjébe tűzött gyöngyszemmel játszadozott. Alul volt még a negyvenen, de szőrtelen sárga arcának merev vonásai, csömört színlelő lenyúló szája, mozdulatlansága e pillanatban öreg ruénak mutatták. Térdén fehér glaszékesztyű feküdt, élesre vasalt kurta nadrágszára elegáns bokavédőben folytatódott. Mint a rendőrkapitány, ő sem méltatta megtekintésre a színpadot, de elunván háta mögött a csizmák egyhangú dobogását, címeres gyűrűjével megkopogtatta az egyik kottaállványt és nyafogva szólott hátra a színpadra.

- Elég volt már. Váláki más jöjjön...

Nevetés támadt. Az újságíró szeme egy fiatal leányarcon akadt meg.

- Kléber Ilona...

Szőke, gyermekes, szelíd, kissé sápadt arc. Kipirulva, édes mosolygással állott föl és engedte át a derekát, amikor Baltazár a tűzoltóbálon felkérte. És hogy megriadt az arca, amikor anyja lefejtette a derekáról az újságíró karját és kézenfogva visszavezette a helyére.

Baltazár most sokáig nézte. Érdekes, gondolta, Veresy Ilonához hasonlít. Észre sem vette, a színpadról elkotródtak az éneklő csizmák és belibegett a színre egy kurtaruhás, teltcombú nő.

A színpadot trapézalakban körülülő zsüritagok a rendőrfőnök kivételével összeverték a tenyerüket. A közönség követte példájukat és a primadonna kacérul ugrándozott a tapsviharban. Az újságíró szórakozottan nézett maga elé. Egy novellatéma zsongott benne tegnap óta. Elhatározta, hogy nem várja be a második felvonást, hazamegy és megírja a novelláját. Nem lesz holmi békés nyekergés, kis csónakázás a fantázia poshadt, békalencsés taván, tárca, fesledező kis beszélybimbó. Nem. Maga körül pillantott: de ki fogja őt megérteni? Zizevszky? A főjegyző? A varangybéka?

...A felvonás végén az előcsarnokban magához intette őt a főjegyző.

- Tudom - bólintott a fejével -, a színikritikát ön fogja írni.

- Honnan tudja, hogy ezt akartam mondani? - csodálkozott a főjegyző.

- Nem volt nehéz eltalálni. Különben... közöltem már a drámai hősnővel is.

A másik elégedetten mosolygott. Hivatali méltóságával nem fért össze, hogy az újságírót különös megbecsülésben részesítse, de titokban nem tagadott meg tőle egy-egy nagylelkű kézfogást. Hasznát lehetett venni néha a fickónak, nem volt éppen ostoba. Aztán valami hallgatólagos megállapodás cinkostársakká is tette őket. Például a polgármester-kérdésben. Az újságíró kitűnően értett hozzá, hogy a polgármestert megbosszantsa és a maga könnyed és ártatlan módján nevetségessé tegye. Itt van azonkívül a színikritika és egy csomó más kérdés is. Főjegyzői elfoglaltsága miatt nem ért rá cikkeiben, amiben a lap számára ír, minden jelentéktelen kis ékezetet felrakni, vegyelemzésekbe bocsátkozni annak megállapítása iránt, hogy ikes, vagy iktelen ragozású-e az ige, amely a kezeügyébe téved. Az ember sebtében feldönti néha a mondatok értelmét, adós marad itt-ott egy állítmánnyal, kétszer is leírja az alanyt, és nagy sietségében elpotyogtat olyasmit, amire azt szokták mondani, hogy se füle, se farka. Mindezt azért, mert hivatali elfoglaltsága gátolja abban, hogy mondatait azzal a túlzott gondossággal állítsa össze, amely az idővel bőven rendelkező firkászok sajátja. A hazafias kitörések érces harangkongása körül is zavarok támadnak néha, az érces kongás veszedelmesen emlékeztet néha repedt fazekak zajára. Az újságíró ráér, nem kerül fáradságába felrakni a hiányzó ékezeteket s szükség estén átpingálni kicsit az egész írásművet. De néha haragszik rá. Az újságíró néha elkövette azt a hanyagságot, hogy a kézirat dudváit elfelejtette kiirtani, ami némileg ártalmára volt a cikk értékes gondolatmenetének. Legutóbb is azt a hatalmas támadást, amelyet "Egy hazafias tűzoltó" inkognitójában intézett a polgármester ellen, minden gyomlálás nélkül adta nyomdába. Hogy Baltazár a drámai hősnőnek is jelezte már az ő színikritikáit, ezt szolgálatkész cselekedetnek minősítette.

- Sétáljon el a polgármester háza elé - hunyorított neki jelentőségteljesen -, és nézze meg, mi történik ottan. A vén szamár a város költségén kiaszfaltoztatta a kocsiutat is, hogy nyugodtan alhasson.

Zizevszky, aki már értesült az újságíró és a drámai hősnő ismeretségéről, hitetlenkedve közeledett. - Miről diskurálták olyán sokáig? - kérdezte az újságírótól.

- Úgy találja, hogy sokáig diskuráltunk?

Zizevszky úgy tett, mintha nem hallaná.

- Kérlek szépen - fordult a főjegyzőhöz -, ez á Veresy távásszál Pesten mellbelőtte magát egy báróért, akivel szegről-végről átyáfiák vágyunk.

Az újságíró felvette a kabátját és kilépett az udvarra. Emlékezett rá, Pesten néhány hónap előtt, egy reggel vértócsában, eszméletlenül találtak egy fiatal színésznőt a lakásán. Akkor napokig írtak a lapok a nagy szenzációról...

Tehát ő volt az?

A szín felől, ahol az ócska omnibusz állott, Csermely tántorgott feléje, csuromvizesen, szemüveg nélkül, rövidlátón tévelyegve. A kezében valami ajtókilincset szorongatott. Boldogan kapaszkodott meg az újságíróban...

- Galambocskám... nem látta valahol a szemüvegemet?

A szemüveg ott lógott a kabátja egy gombján. Baltazár leakasztotta és a kezébe nyomta.

- Meghálálom, Pjotruska... jöjjön csak... Ott vannak abban az udvari szobában... csipsz... rájuk zártam az ajtót... nehogy valaki ellopja őket... A pincérrel szobát nyittattam nekik... jöjjön, galambocskám, válasszon egyet magának... ó, ha tudná, barátom... milyen feneketlenül boldog vagyok...

Nekilódult a színben álló omnibusznak, a kilincset, amelyet a kezében tartott, visszaillesztette a helyére, ami jó néhány percnyi munkát igényelt, aztán felnyitotta az ajtót.

- Az egyik művésznő szíveskedjék kihurcolkodni a szobából - kiáltotta be az ajtón. - Válasszon, hazám félreismert novellistája... válasszon...

Az újságíró egy pillantást vetett a kocsi belsejébe. A két nő egymásba gabalyodva, kusza, színes rongycsomók módjára feküdt a kocsi keskeny padlóján. A fogalmazó megpróbálta életre kelteni őket. Részegek voltak, az egyik barátságtalanul rúgott Csermely felé.

Baltazár megfordult és a kapu felé tartott. Az eső csurgott, az udvart mély víztócsák borították. A kapu aljában egy sötét alak állott. A színésznő volt. Valakit kocsiért küldött, de úgy látszik, az illető megfeledkezett róla.

- Kérem - szólalt meg, Baltazárt a homályos kapualjban meg sem ismerve -, nem lenne szíves valami kocsit keríteni nekem?

Az újságíró készségesen vállalkozott rá. Elsietett, de hasztalan szaladgált a csurgó esőben, kocsit nem talált. Ehelyett terebélyes esernyőt szerzett valahonnan, azt kínálta fel a türelmetlenül várakozó színésznőnek.

- Az út egy kissé barátságtalan lesz, művésznő - mondta udvariasan. - Terhére lenne, ha elkísérném?

Veresy Ilona most ismerte meg. Az arcát a feltűrt gallér és a letűrt kalap árnyékában nem láthatta, csak a hangja kötekedő muzsikája árulta el, hogy ismét azzal a kellemetlen fiatalemberrel áll szemben, aki az előcsarnokban indulatba hozta.

A gyér lámpavilág alatt elszántan, kihívó daccal nézett az arcába.

- Kísérjen - felelte kurtán.


V

Óvatosan keltek át az aszfalt hidegen villanó kátyúin. A sarkon egy ködös vendéglőből zeneautomata hangjai szűrődtek ki, az ajtó kicsapódott és néhány fiatalember botorkált le a lépcsőn. A kihasadó lámpavilágnál meglátták az újságírót, mire az egyik elfüttyentette magát, felpattintotta öngyújtóját és utánuk világított.

- Hop-hop... oda nézzetek - rikította el magát csodálkozva -, komondor legyek, ha ez nem Petőfi... Nője van Petőfi úrnak... Halló, Baltazár... jó mulatást...

Az újságíró keze egy pillanatig összeszorult az esernyő nyelén. Aztán, anélkül, hogy ügyet vetett volna a rikoltó alakokra, nyugodtan lépegetett tovább a gyászruhás fiatal nő mellett, vigyázva arra, hogy túl közel ne tévedjen hozzá az ernyő alatt. A lámpa tovasikló világánál elfogta a pillantását.

- Magát Baltazárnak hívják? - kérdezte a színésznő, megtörve a hosszú csendet.

Az újságíró felelt, aztán újra csend állott be. A lábuk alatt cuppogott az esőlé. Lejtős utcába értek, amelyben már csak egy-két petróleumlámpa pislogott. A síkos úttesten lomha, sötét foltok imbolyogtak keresztül. Az egyik kerítésről kutya vetette magát a lábaik elé, lucskos bundáját végigkente rajtuk és vastag ugatással iramodott be egy kerítésen az udvarra. A színésznő megremegve kapott az újságíró karja után.

- Kapaszkodjék belém, művésznő - ajánlotta Baltazár barátságosan. - Egész otthonosan, kisasszony... Nem fogom félreérteni.

Veresy Ilona a fiatalember karjába fűzte a kezét. Az a "Nem fogom félreérteni" mintha fölösleges megjegyzés lett volna. Nem felelt neki semmit, némán lépegetett tovább. Világossághoz érve, végignézett összemaszatolt ruháján és sáros félcipőjén. - Semmi - legyintett az újságíró vigasztalóan - kisváros... éjféli kaland... Az ember cipője belemerül a kátyúba, mire észrevette, hopp, benneragadt a sarka... Jó, ha csak a sarkát hagyja ott az ember, néha az egész útravalója is ott reked. Az akarata, vágyai, biztossága... Van, aki nagyobb kátyúba lép. Még a hangja frissesége és mozdulatainak kecsessége is odavész. Úgy mászik ki belőle, mint sóval terhelt szamár a patakból: sótlanul, üresen, céltalanul...

- Nem vette észre, milyen lúdtalpasok a kisvárosi emberek?

A nő megrázta a fejét. Még nem volt vidéken.

Az újságíró tovább fecsegett.

- Itt van például az én cipőm. Kegyed látta az én cipőmet... kérem, nincs abban semmi, hogy alaposan szemügyre vette őket. Én nem csinálok titkot belőle, az én cipőmnek alaposan befellegzett... de bocsánatot kérek, kisasszony, szórakoztatja magát az én locsogásom?

A színésznő megmozdította kissé a vállát.

- Miattam locsoghat.

Az újságíró nem jött zavarba, tovább locsogott. A cipőjét kezdte magyarázni. Az ember kidülleszti mellkasát és útnak ered... hová indul az ember, ha fiatal és teletömte a fejét mindenféle megváltó gondolattal? Elindul világot váltani. Ő olyan domborúnak érezte a mellkasát, mint egy atléta, olyan nagyokat és gyönyörűket tudott lélegzeni... Hát mendegélt és vidáman lengette a tarisznyáját. A megváltás útirányával még nem volt egészen tisztában, de valami homályos ösztön azt súgta neki, hogy egy fővárosi szerkesztőség felé kell beállítania az iránytűjét. Ahogy lépegetett kifelé a városból, csak jön egy rendőr és azt mondja, hogy hajja tisztelt Petőfi úr, ne igen lengesse itt a tudományát, mert itt mindenfajta lengetés szigorúan tilos. Pödörgette a bajuszát és szemével erősen matatott a tarisznyájában, amiben a hamubasült pogácsáját tartotta, mintha lopott holmit dugdosna benne. Engedelmes tisztelője lévén a hatalomnak - mert nézete szerint a hatalmat tisztelni kell -, úgy tett, ahogy a rendőr mondta, nemigen lengetett tovább. Folytatta útját, bár egy kicsit már meglappadt jókedvvel. Aztán jön a másik rendőr, és azt mondja, hogy ne vegyen akkora lélegzetet, mert az nem jár neki, akkora lélegzet. Kérdi tőle, kinek a parancsára, azt mondja a rendőr, a főorvos úr parancsára, meg a rendőrkapitány parancsára, mivel ez közlekedési kihágás, a kapitány úr sem szokott ilyen nagyokat lélegzeni, meg aztán nem is tudna, ha akarna is, a mellbősége miatt. Úgy határozott, hogy ezt a parancsot már nem tartja be, eleget tett tehát a tüdeje követelményinek, és akkorát lélegzett, amekkorát csak tudott. Közlélegzési kihágás és tarisznyalengetés miatt űzőbe vették, hiába volt neki nagy tüdeje, nem tudott átugrani minden pocsolyát, néhányba belemászott, és egyikben benne is maradt a sarka...

Tréfásan beszélt, hogy felderítse a színésznőt. De az makacsul hallgatott. A keze ott pihent a karjában, néha, ahol síkosabb útra tértek, megszorította. Az újságíró megkérdezte tőle, kívánja-e, hogy elhallgasson? A színésznő újra vállat vont. Neki mindegy. Baltazár erre a színházról és a városról kezdett beszélni. Tolvajlámpásának mosolygó fényét gyors szökelléssel suhantotta el a felbukkanó alakokon.

- Valami lovagjuk is van - szólalt meg a színésznő visszaemlékezve arra, amit a titkártól hallott.

- Tud már róla? - csodálkozott az újságíró.

- Vigyázzon, kisasszony... vigyázzon erre az emberre.

- Miért vigyázzak? - tudakolta a nő sértődötten.

- Bizonyára hallotta már - felelte az újságíró -, hogy a kígyók madarat tudnak hipnotizálni. A kicsi, ragyogó tollú paradicsommadár gyanútlanul csicsereg a fán, ügyet sem vet a kígyóra, amely csak nézi alulról, csak nézi nyálkás vággyal, és a paradicsommadár egyszerre csak lepotyog a fáról...

- Úgy látja, hogy a paradicsommadárhoz hasonlítok? És azt hiszi, hogy én is le fogok potyogni a fáról, ha a lovag kitartóan a sarkomban lesz? - Megállott, a karját kihúzta az újságíró karjából. - Mondja csak... Ugye, nem hitte el, hogy a Vígben játszottam?... Volt valami sértő a mosolyában... Mit gondolt rólam?

- Semmit, kisasszony - mondta Baltazár szelíden - semmi rosszat... Mikor orrba vágta a titkárt, azt mondtam magamnak: szép, határozott mozdulatai vannak. Szép, elragadó kezei...

- Mást nem?

- Mást? De igen, kisasszony. Felvetette a fátylat az arca elől, és akkor arra gondoltam: milyen fiatal, milyen elgyötört arc. Fáradt lehet egy messzi úttól, sok-sok állomáson csattogott át a vonatja, mint ahogy utazásoknál szokás.

- Érdekes.

- Ahogy utazásoknál néha megesik, kisasszony: egy nagy-nagy állomás előtt egy kis hibás váltóállítás... A kisasszony ifjú idegeit megviselte egy kicsit a hibás váltóállítás, gondoltam magamban, te Baltazár lapszerkesztő, hallod-e, meg kell bocsátanod neki, hogy olyan fagyos nevetéssel trillázott le téged.

- És maga erre nagylelkűen megbocsátott? - érdeklődött a színésznő.

Nagylelkűen? Baltazár legyintett: nem szokott nagylelkű lenni. Aztán elhallgatott. Érezte, hogy a színésznőn valami keserű hangulat haragos felhője rohan keresztül. Az út szélesre ásította előttük fekete száját. Az árok szélén néhány fűzfa hidegen csóválta tar fejét az alánehezedő éjszakába. A lábuk néhányszor belecsobbant a vígasztalan, piszkos esőlébe.

- Nem tévedtünk el? - kérdezte a színésznő belebámulva az elhígult, fekete utcába.

- A temető - mutatta az újságíró -, aztán célnál vagyunk.

- Temető? Elindultam egyszer a temető felé - felelt a nő, s a nevetése hidegen, tompán ömlött el az éjszakában -, és mégis eltévedtem...

- A vezetőjében lehetett a hiba.

- Veresy Ilona hirtelen szükségét érezte annak, hogy beszéljen. Gonoszkodó kedve támadt.

- A vezetőm otthon felejtette a bátorságát, visszaszaladt érte, és én egyedül vágtam neki az útnak... Pedig roppant bátor férfinek látszott, csupa bronz volt, mindennap svédtornázott...

- Valami rokona volt a mi lovagunknak... Egy félóra előtt jelezte a színházban.

A nő megállott.

- Rokona?

- Szabad tudnom, mi történt vele?

- Szabad - nevetett a színésznő. - Kiugrott az ablakon... Amikor én elvágódtam a földön, kiugrott az ablakon... No, ne aggódjon érte, semmi baja nem történt, földszinten volt a lakásom.

Apró, fojtott strófákban nevette ki magából a svédtornázó, nagyszerű férfit, aki nyúl módjára ugrott meg a korai örökkévalóság elől. Pedig az ajtón is átsétálhatott volna, senki vissza nem tartotta, de műugró volt az aranyos és inkább választotta az ablakot... Az újságok könyökig vájkáltak a szenzációban, mint a mészárosok, amikor levágott állatban turkálnak. Förtelmes volt, miket írtak. Azt hitték, meg fog halni...

A malomhídhoz értek, amelyen petróleumlámpa füstölgött. A rozoga deszkák alatt harsogva lódult tova a zsilip lerohanó vize. A színésznő megállott, és a lábával meglökte a laza korlátot.

- Kimentene?

- Hangos víz - mondta az újságíró -, de nem mély. Nemigen szokták ezt olyasmire igénybe venni.

Csökönyös ez a fiatalember. És milyen bántó nyugalommal, milyen elnézően mosolygott ott az előcsarnokban.

- Kimentene? - lobbant ki a nőből a gúnyos kíváncsiság.

Az újságíró nem felelt. Mit feleljen? Állott csendesen, kezében a félrebillent ernyővel, ahogy a színésznő félrebillentette a szitáló esőben, és nézte a fiatal nőt, aki karcsún, ismeretlen szenvedélytől márvánnyá keményült arccal, a hulló permet ezernyi gyöngyszemétől ragyogó hajjal, a harsogó víz fölött egy himbálódzó, meghajló deszkavégen állva, megalázó szavakat lobog feléje.

- Mon ami, ne álljon ott olyan napóleoni felelősséggel a parapléja alatt és ne hűvösködjék, mon ami, mert az sehogy sem áll jól magának... A barátai megbántottak ott a kocsma előtt, és maga csak kullogott mellettem, mint egy megriadt kutyakölyök, és nem mert visszacsaholni rájuk... Nem látta hasznosnak megkockáztatni a védelmemet... Jelentéktelen eset vagyok magának... úgy látom, nincsen kedve náthát kapni miattam... Ki sem mentene. Ugye?... - És cipője orrával meglökte a korlát laza rúdját, amely a szilaj lökéstől nyikorogva hullott a vízbe.

Az újságíró mellette termett. A deszka megreccsent alattuk.

- Jöjjön, kisasszony.

A nő dacosan, megvetően nevetett.

- Csak menjen, mon ami. Ne kockáztassa itt miattam az egészségét.

Baltazár átfogta a karjával, és a levegőbe emelte. Aztán levitte a hídról. A karja erősen ölelte a szilaj testet, amelynek itt-ott érezte megremegő puhaságát. Az arcát a nő arcának hűvös húsa érintette. Forróság, sohasem érzett szédület kezdett zsongani a halántékában. Állát és száját megragadták a nő ujjai. Kinyíltak az ajkai és megcsókolta az ujjakat.

- Eresszen - hallotta a hideg parancsot.

Letette a nőt, ott álltak már a hentesház közelében.

- Ma nem vacsorázott, kisasszony - jegyezte meg Baltazár szárazon.

- Ezt is tudja már? - kérdezte a színésznő fagyosan.

Baltazár nem felet a kérdésre. Csendesen mondta:

- Egy negyedóra múlva visszajövök. Ha kopogtatok, nyissa ki az ablakot...

A színésznő, akinek keze már az ajtókilincsen volt, megfordult. Ez a kopott szatír... ó, ez a kopott szatír... talán az ablakán akar bemászni? Minden köntörfalazás nélkül, nem is az ajtón, hanem az ablakon át akarja nála férfiúi kegyét leróni?... Istenem, hát mit gondolnak ezek az emberek?... Hajnalban, amikor megérkezett, a szennyes, zsúfolt társaskocsiban, egy szuszogó utazóféle kedélyesen az ölébe invitálta. A titkár öt koronát kínált neki előlegül a fizetésére, és cserébe ezért az áldozatkészségéért a nyomorult a mellét akarta megcirógatni... Hát minek nézi őt?... Az a Fuszekli nevű mesterlegény kilopta a tárcából a cigarettákat... Aztán ez a mestergerendás budoár a hentes házában... ezek a sártengerben fuldokló utcák... ez a hangosan vigyorgó műpártolás... A kriminalista, akiről a titkár hunyorogva példálózgatott, aki a veresborát és ázalékjait rakja a művésznők lábai elé, ha eláll az eső... Ezeknek az embereknek játsszon ő drámát!... És ezek közül az emberszabású majmok közül válasszon magának szeretőt... Miért jött ide? A vidéki színészélet romantikájával akarta gyógyítani magát?...

Felháborodás szorongatta a torkát. Mit fog itt kezdeni? Miért hagyta el Pestet? Hiszen kaphatott volna ott is szerződést. Pihenni akart, vagy talán menekülni? Hiszen azt az embert nem szerette már...

...Mikor felépült a sebéből, az az ember eljött hozzá. Alázatos, zavart mosollyal állott meg az ajtóban, mint egy könnyelmű kamasz, aki rossz fát tett a tűzre és biztos a bűnbocsánatban... "Jó, hogy így történt, Ilona... igazán... igazán boldog vagyok... igazán mondom magának, Ilona..." Vajon hányszor mondja még, hogy igazán, kérdezte ő magától kihűlő szívvel... És a báró tovább hebegett, tovább igazánkodott: "Ilona, kidobattad a virágaimat... visszaküldted a leveleimet... de én még most is..." Figyelt, nézte mozdulatlanul a hebegő embert, aki most hirtelen letérdelt ott az ajtóban. Látta magát a szemközti tükörben; fehér volt, mint pongyolájának a csipkéje. De a szeme meg sem rebbent, ahogy nézte az embert, aki most odakúszott eléje, ahogyan rossz filmeken láthatta... "Felejtsük el, Ilona... igazán kérlek, felejtsük el..." Milyen hamis, milyen hasogatóan közönséges volt: a szerelmük, a halálra készülésük és ez az utolsó, mindent megölő találkozásuk. Milyen simára volt fésülve most is ez az ember, milyen tökéletesen elegáns volt a bűnbánatnak ebben az órájában is... Fenn a zsebében egy mintásszegélyű, hófehér zsebkendő... gondos könnyedséggel megkötött selyemnyakkendő... szemén a monokli: "Felejtsük hát el, Ilona..." "Elfelejteni? Hát van még mit elfelejteni?" Aztán valami szörnyű szégyenkezés forró hulláma zúdul végig rajta. A báró a ruhája szegélyét csókolja... Milyen banális, milyen hamis, milyen tökéletlen... Nem szól neki, eddig még nem szólt hozzá, csak hallgatta pihegve és nézte összeomolva... Ezért az ostobáért akart ő meghalni?... Ezzel akart nekiindulni a másvilágnak, az örök együttlétnek, a halálon túli elszakíthatatlanságnak? "Menjen - mondta neki -, menjen..." A szeme száraz marad, fájdalom nélkül nézi a becsukódó ajtót. Semmi más érzése nincs, csak szégyenkezik. Forró, sötét szégyen égeti. Az öreg báró boldog, hogy hiánytalanul visszakapta kitagadott csemetéjét. El akarja végezni még az utolsó simításokat: ahogy szokás, gavalléros borítékot küld az emberével, hogy lehetővé tegye neki valami olasz, vagy svájci üdülőhelyen a tökéletes feledést. "Kéretem a báró urat", üzeni válaszul, s mikor az öreg beállít, golyót gyűr a papirosból és az arcába vágja. "Csak ezért kérettem." A színházhoz nem jár be többet. Elviselhetetlen lenne számára a kollégák és az ismerősök pillantása. Ismeretlenek is felismernék, négy-öt lap is hozta a fényképét... A lakását feladta, a bútorokat elkótyavetyélte, elajándékozta, és egy magános nőrokonához költözött. Elvágyódott Pestről. Nyár végén egy hadonászó, kövér emberkét mutattak be neki. Zajos, furcsa dolgokat hordott össze a vidéki színészéletről. Érdeklődéssel hallgatta. A kerületünkben - magyarázta a kövér emberke - van egy városka, fenn a hegyek között... A színház egy fenyveserdő közepén épült... valóságos fenyőerdő veszi körül... A színháznak leszedjük a tetejét, felnyitható fedele van, és azok a hosszúkás micsodák, azok a pikkelyes dolgok, amik a fenyőfáról lógnak, előadás közben bepotyognak a színpadra... Képzelje el, egyszer fújt a szél, és annyi fenyőpikkely, vagy minek híjják esett a színpadra, hogy mielőtt a szubrett és a komikus elkezdtek volna táncolni, egy nagy seprűvel le kellett előbb seperni a színpadot... "Messze van innen az a városka?" - kérdezi eltűnődő kíváncsisággal. "Ojjé" - integet az emberke néhányszor a Keleti pályaudvar irányába, "Ojjé... három pár csirkét és három veknit ettem meg a vonaton, amíg felérkeztem Pestre... Nem nézne le hozzánk egy kis vendégszereplésre?" "Miért ne?" - mondja ő nevetve. És aláírja a szerződést. Tetszik neki a hulló fenyőtoboz... És íme, ez várt rá itten... Még a nevét sem tudja az újságírónak, úgy bukkant elébe a színház előcsarnokában, mint egy kaján szatír egy gyanútlanul fürdőző nő előtt. Felszállott benne minden haragja. Valamit mondani, valamit kiáltani szeretett volna. De nem tudta, mit, nem jutott az eszébe, ami bánthat, fájhat, megbosszulhat. Tehetetlenül, könnyes szemmel állott a kapu előtt, és az elsiető alak után nézett.

Az újságíró pedig szapora léptekkel indult vissza a főtérre. Megszámlálta a pénzét, néhány hidegre árvult nikkelpénz csörgött a zsebében, aztán betért a vendéglőbe, és hideg vacsorát csomagoltatott be. Egy kis szalámit, sajtot, néhány darab süteményt és egy fehér cipót. Amíg a cipót válogatta egy kerek kosárból, valaki megérintette a vállát.

- Hová vitte a gyászruhás zsákmányt, Baltazár? Csak nem a cselédcsűrbe?

A gyógyszerészsegéd volt. Az újságíró nem felelt neki, békésen válogatott a cipók közt, mire a gyógyszerész az orra alá dugta hosszú bőrszivarját és a fogai közül hetykén odaköpte:

- Hallom, magánál járt az ifjú Majthényi.

- Jól hallotta - hagyta rá Baltazár, csomagját békésen a hóna alá véve.

A gyógyszerész megbillentette szájában a szivart. Kétszer is megbillentette és zsebrerakta a kezeit.

- A cikkemet visszaküldte... Tudom, honnan fúj a szél...

Az újságírónak sehogy sem volt ínyére szóba ereszkedni a fitogó fiatalemberrel. Pedig magyarázhatta volna neki, hogy nincs mitől félnie, az ifjú Majthényi sokkal különb elbánásban fog részesülni, mert a cikket ő maga írta meg róla.

- A diplomata lekente magát néhány koronával - jegyezte meg a patikus megrovóan. Aztán újra billentett egyet szivarjával. - Lepénzelték magát, Petőfi úr...

Baltazár begombolta a kabátját, és rámosolygott a patikusra.

- Ha megvár itt, mondok valamit. Egy negyedóra múlva visszajövök.

A patikus érdeklődve emelte ki szivarját a szájából. Nem bánja, de egy negyedóra múlva biztosan itt legyen.

- Siessen - kiáltotta utána.

Baltazár bólintott. Sietni fog. Útközben eszébe jutott, hogy sovány kis dolgot produkál ezzel a vacsorával. Bort is kellett volna vennie, néhány decit, talán adtak volna neki hitelbe. A sajt az jó friss, a cipó is ropog, délután sütötték. Szerény vacsorácska lesz, egy-két falatocska éppen... Hamar leért a hentesházhoz, megállt az ablak előtt és halkan bezörgetett. Várt, a fülét rászorította az ablak üvegére és hallgatózott. Benn a szobában gyönge nesz támadt. Erre újra megkocogtatta az üveget. Az olcsó elnyúlt függöny, amelyen sárga lámpafény derengett át, szétnyílt, és a nyílásban megjelent a színésznő karcsú alakja.

- Bocsánatot kérek - mondta Baltazár nyájasan -, valami vacsorafélét hoztam... Ideteszem az ablakpárkányra.

A csomagot letette a párkányra és elköszönt. De hirtelen kinyílt az ablak, és a következő pillanatban valami súlyosabb tárgy szottyant a lábai elé. Lehajolt és megnézte. A vacsora volt. Aztán, mintha mi sem történt volna, elindult a főtér felé. A vendéglőben a gyógyszerész várt már rá. Baltazár az asztalhoz lépett, és kétszer egymás után arcul ütötte.


VI

A falról leszedett egy tusrajzot - a saját alkotása volt: kövér felhők között összeomló légvár, mementónak szánta holmi könnyelmű építkezések ellen -, és a rajzlap hátán folytattat az írást. Már minden papírt telerótt. A rozsdától vörhenylő bádogkályha alatt papírzacskó hevert, szilvát vett benne hazajövet egy kései kofától. A zacskót felfejtette, kisimította, és maga elé terítette az asztalra a sápadt lámpafény alá. Most már takarékoskodni kellett a mondatokkal, kiszűrni áramló gondolataiból a nélkülözhetőt, garasosan mérlegelni a szükségeset, hogy az arasznyi helyen minden odavaló helyet kapjon. Hajnalodott már, mire elkészült a novellával. Az ablaka előtt, amely hepehupás, fűzfás utcácskára nyílt, deszkaszállító szekerek nyikorogtak. Összerakosgatta a felgyűlt papírhalmazt, amely olyan volt, mintha szemeteskosárból borították volna ki: tisztes készlet sűrűn teleírt rajzlapból, gyűrött naptárból, levélborítékból és más elhasznált papírgyártmányból. Az írás meggyorsította nyugodt lüktetésű vérét. A lelke átalakult: egyenletes, nyugodt derűje élesen lövellő reflektorfények gyors játékává alakult. Ismerőseivel, az emberekkel való beszélgetésében nyugalmas, hosszú mondatokban fejezte ki magát. De ha írt, a gondolatai csak kurta szavakban villantak, a dialógusok megállás nélkül viharzottak előre írásain. A papiros előtt élte le eddig ifjúságának minden nyugtalan, kitörő tettvágyát és dobogó, vágtató romantikáját. A valóság nem nyújtott neki többet, mint a kisváros minden emberének: sok lehetőséget a tunya fogpiszkálásra és napsütésben való emésztésre. Csermely éjnek idején néha lobogva tárta fel szobája ajtaját (a kerítésen mászott be hozzá): tenni kéne valamit, Kiriljovics Pjotr, tenni, valami nagyot... Beűzte hozzá a kisváros éjszakai csendje, amelynek mázsás mamuttalpai eltaposással fenyegették. És leült tanakodni a tennivalókon. - Maga, Csermely, felrobbantja az Eiffel-tornyot - adta ki neki az utasítást az újságíró. - Megfigyelte, milyen kéjjel pusztítják el Párizst azok a könyvek, amelyek a jövő világ képét rajzolják?... Én lemegyek Afrikába... adjon egy térképet... nem hord magánál?... Az olyan szenvedélyes turista, mint maga, hordjon térképet magánál, legalábbis egy csillagászati térképet. Nos, én Afrikába teszem át a székhelyemet. Egy hatalmas állam vár ott arra, hogy valami jószimatú ember megalapítsa. Közbül kiirtani az őserdőt... hőgyűjtő tartályokat építeni... megölni a baktériumokat... a liánokról hatalmas táblák fognak lógni és finom költemények lesznek rajta a mosolyról, az álomról, a felhőről és így tovább... Az államot nem ügyvédek fogják kormányozni. Megette a fene azt a civilizációt, amely rászorul néhány egyoldalú fiskális terméketlen bölcsességére és koszos paragrafusára... Menjen, Csermely, az egereim már türelmetlenek, szeretnének már tovább rágódni a kézirataimon, amelyeket, mint tudja, ebben a ládában gyűjtök a számukra. A további teendőkön még gondolkodni fogok. - A fogalmazó, miután erősen szívére kötötte, hogy eszeljen ki valami hatalmas tennivalót, egy közös programot, amellyel felszabadítják az emberiséget az előítéletek és a kemény cipők elnyomorító béklyóiból, elvágtatott a Piros Lámpáshoz címzett irodalmi szalonba, ahol kitörő lelkesedéssel fogadták... A papiros előtt Baltazár lerúgta a keskeny cipőket. És ha elkészült az írással, úgy érezte, hogy egészségeset nyújtózkodott, hogy megropogtatta elálmosodott ízületeit, üdítő zuhanyt vett. Embereket alkotott, akik helyette cselekedtek, helyette csókoltak, helyette emelték toronymagasságba az öklüket. Délceg izomzatú, fürge, konokul előremenő emberek voltak. A saját hétköznapjainak áramszünetét éjszaka, munkája közben magasfeszültségű szilaj áramok követték... Olvasatlanul összegöngyölítette a kéziratot, egy madzaggal átkötötte, és bedobta a kályha mellett álló ládába, amely valaha fásládául szolgált. Azokon a fullasztó napokon, amelyeken komor, hályogos felhők nehezedtek a városra, hogy foglyul ejtsék a lelkeket, néha kedve támadt belenyúlni szellemének és gondolatainak ebbe a poros takarékperselyébe. Ugyan micsoda víziókat zárt be az összemadzagolt papírtekercsekbe? Rebbentsük életre, gondolta. Találomra kihúzott egy tekercset, és elindult, hogy a fogalmazót, valamelyik homályos kocsmából, ahol a pincérnő lábai elé mállva a fekete zongorát tépte és cibálta, kihalássza. Aztán a vendéglő zugában, vagy egy néptelen külvárosi utcában odaadta neki a kéziratot.

- Olvassa fel - adta ki az utasítást.

A fogalmazó, akit boldoggá tett az újságíró bizalma, lázasan nyúlt a kézirat után. A felolvasás abból állott, hogy sistergett, bokázott, letépte kabátjáról megmaradt gombjait, és aztán elragadtatva borult az újságíró nyakába.

- Ó, Kiriljovics Pjotr, ha én úgy tudnék írni... És maga itt oxidálódik velünk ebben a trágyagödörben... Kiadni, atyuskám... fellángolni, lepörkölni az uborkafáról irodalmi tetveinket...

Baltazár egy mozdulattal elállította a bővízű bugyogást.

- Hogyan, Kiriljovics Pjotruska, maga azt hiszi, hogy bolondságokat hadarok össze?... Ide hallgasson galambocskám... meg kell próbálnia a fővárosban, a Novoje Vremjánál... Letisztázni és beküldeni... Adja ide... én letisztázom... Nem, ne adja ide, siralmasan csúnyán írok... Különben megálljon, atyuskám... hagyja azokat az imbecilliseket... ne küldje be nekik... Tudja, mit csináltam két év előtt?... A Leonid Andrejev egyik elbeszélését küldtem be a saját névtelenségem alatt... Bevették a maszlagot, Pjotruska... Szerkesztői üzenet (úgy hat hét múlva): "Csermely J.: Gyöngécske mű. Alakjainak csak a neve orosz, a levegője, a szelleme csak kezdetleges utánzat. Témája közismert. Mértékünket nem üti meg..." Az orosz író egyik legjobb novellája volt... és nekik nem ütötte meg a mértéküket... Jól teszi, ne álljon szóba velük... Köpjön rájuk, galambocskám...

Egyszer egy ilyen felolvasás után előkapott a zsebéből valami papirost.

- Látja ezt a sorsjegyet?... Az a szándékom, hogy megnyerem vele a főnyereményt... Maga kételkedik, Kiriljovics?... Ide figyeljen... Nagy Sándor milliós hadseregét néhány fakír minden fegyver nélkül megállította... Mi a véleménye?... Tudja, mi volt ez? Akaratkoncentráció... Az én módszerem... (Az újságíró emlékezett rá: ezek az ő szavai voltak; minduntalan a saját gondolatainak torzójába ütközött.) A húzás napján koncentrálom az akaratomat... meglátja, megütöm a főnyereményt. Lapot csinálunk... Ott fog maga megjelenni, mint egy fényes meteor... Hátul, gyászkeretben a Moravetz és Csiszlik Olivér oszlási termékeit fogjuk közszemlére kitenni... Én vezetem a női rovatot... nagyszerű eszméim vannak... Mi a véleménye?... Ide hallgasson csak...

A kalapja, a ruhája őszinte robbanás képét mutatta. Az elragadtatás valósággal elrongyolta, olyan volt széttárt, szárnyaló karjaival, mint egy megbolygatott madárijesztő. Baltazár visszatette a poros ládába a kéziratot. Pestnek nem kellett. A lapok szerkesztői üzenetei csak a tömeges kivégzéseknél említették meg kéziratainak címét, az utolsó bekezdésben, amely e szavakkal kezdődött: "Nem közölhetők"... Vidáman mutatta meg a fogalmazónak; novelláiból egyet-kettőt tréfából leközölt a Kárpáti Figyelőben. Senki sem olvasta el. Azaz akadt mégis két ember, akik nem dobták félre olvasatlanul. Az egyik Moravetz volt, a gimnázium irodalomtanára, a másik Csiszlik Olivér, a költő. Úgy tettek, mint vakondok az illatosan virágzó réttel: földalatti csőhálózatot túrtak alája. A gyökereken rágcsáltak, és alulról szagolták a virágokat. Moravetz az idegen szavakat bogarászta, Csiszlik a holtvágányra szaladt hasonlatokra vadászott.

A cseléd már megébredt és csörömpölve rakta le a kövezetre a tejeskannákat, amikor az újságíró ledobta magáról a ruháit és végignyúlt a keskeny faágyon. A ruhái gyűrötten hevertek a széken. Eszébe jutott az esti jelenete a patikussal és homlokához nyúlt. Kis gombóc dudorodott rajta. Akkor kapta, amikor a patikus egy húsos csapástól az asztal alá gurulva elkapta a lábát és kirántotta alóla. "Egy kenőcsöt Petőfi úrnak az orrára májfolt ellen" - javasolták a patikusnak csapszéki barátai. A patikus erőlködött, fújtatott, talpra állt és megint nekilendült. Ő bevárta, aztán az öklét függőlegesen feltolta. A patikusnak megreccsentek a fogai és feladta a küzdelmet. Valamelyik tavaszi estén jött rá arra, hogy ezzel a függőleges mozdulattal véget vethet a hasonló eszmecseréknek, ha rájuk unt. Cikket írt a Kesztyűről és néhány alak egy este gáncsot vetett neki. Háromszor tolta fel függőlegesen az öklét, és nem lehetett oka panaszra. Az ellenfelek lefegyverezve csikorgatták utána meglazult fogaikat, és ő távozóban vidáman lengette feléjük zsebkendőjét. A patikustól is illendően elköszönt: "Azért csak vegye meg vasárnap az újságot. Nem felejtkeztem meg Majthényiről"...

Hirtelen felült az ágyban. A tekintete betévedt a rosszul foncsorozott tükörbe. Pjotruska - nevetett magára -, miért képelted fel a patikust? Mi közöd volt ehhez a patikushoz?... Hogy pöffedt magaviseletet tanúsított?... Ááá, Pjotruska, semmi keringő a lényeg körül... Mi a neve a letépett tyúkszemednek?

A fal felé fordult és lehunyta a szemét. Tökfilkó vagyok, gondolta szárazon. Az az érzése volt, hogy oroszlánketrec helyett majomketrecbe ugrott, hogy kihalássza a színésznő eldobott rózsáját.

Délután arra ébredt, hogy a kutyája az udvaron heves szóváltást folytat két cilinderes fiatalemberrel. A kutyát a szőrös kalaptornyok éktelen tiltakozásra ingerelték. Rút, ismeretlen állatfajnak nézte őket és minden igyekezete odairányult, hogy lekergesse őket a két ismeretlen fejéről. Az újságíró véget vetett a céltalan csatározásoknak, és a látogatókat betessékelte a szobájába. A kicsi szoba egyszerre megtelt benzinszaggal és valami hervadt szekrényillattal, amely a két zavart képű, frissen borotvált fiatalember fehér glaszékesztyűjéből és hosszúszárnyú Ferenc Jóska-kabátjából áradt. Baltazár nyugodtan visszamászott az ágyába, és vidáman végignézett szokatlan látogatóin.

- Mindenekelőtt - kezdte az egyik, meghajtván magát - be fogunk mutatkozni...

- Valóban? - csodálkozott Baltazár.

Mind a kettőt ismerte. Az egyik, aki a bevezető beszédet tartotta, nyolc évig volt osztálytársa. Kelemen Györgynek hívták. Ejnye, gondolta Baltazár, és barátságosan helyet szorított neki az ágya szélén.

- Ülje le, Gyuri, ide az ágy szélére... a cilindereket le lehet tenni az asztalra... A fölösleges székeimet feltüzeltem a télen... szokatlan hidegek voltak.

Szavaival meglehetős zavart támasztott. A Gyurinak nevezett fiatalember komor arcot öltve előrelépett. Nem lehet titok Baltazár előtt, mondta, hogy e látogatásnak nincsen holmi barátságos jellege, amiért is kéri őt, hogy mellőzze a tegezést... Határozottan felhívja erre, minthogy ő a maga részéről már esztendők óta leszokott erről. Azért jöttek, hogy Baltazár nevezze meg segédeit.

Az újságíró a párnára könyökölt. Nagyon elcsodálkozott ezen a férfias beszéden. Nézte Gyurit, aki Schillert mindig Goethével tévesztette össze és a mohácsi síkot a majtényi síkkal. És most milyen könnyedén ropogtatja az ilyen imaginárius dolgokat, mint: erkölcsi folt, kódex, elégtétel... Mintha lyukas mogyorókat ropogtatna. Kócos, sovány kamaszka volt, amíg együtt jártak, sokszor marakodtak össze a padok között. Baltazár néhányszor vékony, törékeny orrára nyomta a maszatos szivacsot. Valahol az orra hegyén mintha még most is rajta volna a régi szivacsok gyerekes maszatja, de az arcából már tollasodott a méltóság, a valakiság suta, kisvárosi önérzete. Csuklóján vékony aranylánc finomkodott... Otthonosan lubickolt már a társasági élet langyos tavacskájában, néhányszor már együtt látta őt Zizevszkyvel, ami nagy kitüntetés számba ment. A másik fiatalember, a kevésbé szónok, aki félmerészen csak lába hangosabb odébbrakásával és semmitmondó szemének kemény, de hirtelen megzavarodó és elforduló tekintetével osztozott a barátja méltóságteljes kijelentéseiben, most előrelépett, és figyelmeztette az újságírót annak a hátrányos következményeire, ha megtagadná segédeinek megnevezését.

- Nono - egyengette Baltazár simára a ráncot vetett tónust -, nem tagadom meg, nem vagyok olyan makacs természet. - Ámbár nem titkolja, tette aztán hozzá, hogy a segédek megnevezése némi fejtörést fog okozni. Nem ajánlanának neki valakit az urak? Látva aztán, hogy a becsületügyi kiküldötteket ez a kérdés kibillentette a párbajkódex által kijelölt kerékvágásból, közölte velük, hogy majd maga fogja a segédeit a szükséges létszámban előteremteni... Mit szólnának a tisztelt rendezőbizottsági urak például Csermelyhez? A fogalmazó bizonyára nagy odaadással lenne segítségükre a becsületbeli hadműveletek irányításában.

A kiküldöttek sértődötten utasították vissza a méltatlan tónust. Gyuri, az osztálytárs megbélyegző eljárást helyezett kilátásba. És mielőtt távoznak, mondotta, nem mulaszthatják el megjegyezni, hogy Baltazár vakmerően mellőzte az udvariasság alapelemeit, midőn ügyet sem vetve küldetésük fontosságára, visszafeküdt az ágyba.

- Csak helyszűke miatt történt - biztosította őket az újságíró.

- Mi önnek, hogy úgy fejezzem ki magam - folytatta a hajdani osztálytárs -, bírái vagyunk, akik ítélkezni fogunk afölött is, hogy méltónak és képesnek tartjuk-e önt... a lovagiasság... egyszóval elégtételadásra. Nem túlzás tehát, ha azt állítom, hogy a jövője fölött fogunk dönteni... Vannak illetékes körökben olyatén vélemények is, hogy ön ab ovo... egyszóval vannak olyanok, akik kételkednek az ön abbéli képességében... egyszóval...

Az újságíró úgy határozott, hogy nem gyújtja meg a szájában lévő cigarettát, nehogy megzavarja hajdani barátja törékeny mondatszerkezetét, amely rendszerint már az első szélfúvásra is összedűlt. Figyelmesen hallgatta. És eszébe jutott, hogy két év előtt báli meghívót kért tőle a húga részére... Valami ifjúsági bál volt... és Gyuri, aki elnöke volt a rendezőbizottságnak, ötölve-hatolva ígérte meg, hogy majd előterjeszti a kérést, aztán postán elküldik a meghívót. De sohasem küldték el. Ellenállhatatlan kíváncsiság vett rajta erőt, ahogy a távozni készülő zordon fiatalembereket nézte.

- Egy kérdést még - szólott utánuk. - Egy igen komoly kérdést még, uraim... Tudnának nekem egy festőt mondani?

A másik kettő nem értette a kérdést. Festőt? Miért? És milyen festőt?

- Egy festőművész nevét gondolom... Vagy mondjuk, egy szobrászt: magyart vagy franciát, mindegy...

A látogatókat meglepte a kérdés. Akaratlanul is összeráncolták a homlokukat, és gondolkozni kezdtek. Az ajtóban állottak, és a cigarettázó újságíróra bámultak.

- Nem bánom, uraim, egy tudóst.

A másik kettő egyre növekvő zavarral tűnődött az ajtóban. Az újságíró tovább faggatta őket:

- Egy bölcselőt, uraim...

- Miért akarja tudni?... - érdeklődött Kelemen Gyuri, és hirtelen világosság gyulladt ki benne. Felfortyant, kipirult a méltatlankodástól. - Kikérem magamnak... megértette... kikérem magamnak, hogy engem itt intelligenciából vizsgáztasson. Nekem itt nincs szükségem... nekünk itt nincs szükségünk a maga szobrászaira és festőire meg íróira. Ezt jegyezze jól meg... Én akkor is úriember vagyok, ha egy író sem jut az eszembe. Maga pedig kívülről elmondhatja az egész lexikont... érti... akkor sem... akkor sem... megértette?...

- Megértettem bólintott az újságíró. - Isten veled, Gyuri - intett utána barátságosan. Aztán felkelt és öltözködni kezdett. Mosakodás közben újra meglátta magát a tükörben.

- Párbajozni fogsz, Baltazár? - kérdezte magától mosolyogva.


VII

Az erdőt övező árok mélyén hatalmas, öreg patkányok sütkéreztek a padon. Az újságíró a csapóhíd korlátjára támaszkodott és szórakozottan lenézett a mélységbe. Az ároköv fekete téglái közül sárga virágok serkedtek ki... Megszólalt benne a Csermely csúfondáros hangja: "Mondja csak, Kiriljovics Pjotr, hát ilyen filozófus maga?... Párbaj... hol olvasta ezt, melyik orosz regényben párbajoznak a Pjotruskák? He? Fujj, atyuskám, ilyen hülyeséget!... A társadalom csorbítatlan tisztelete?... Milyen tréfás ember maga, Pjotruska... Tudja, mennyit ér a társadalom csorbítatlan tisztelete?... Mindössze egy tehénpalacsintát, Kiriljovics Pjotr."

Bizonyos, hogy a társadalom tisztelete igen csekély értéket képviselt a szemében... Ami pedig Veresy Ilonát illeti...

- Áhá, Pjotruska, most megcsíptelek - ragadta galléron tilosban legelésző gondolatait. Aztán lelohadt a keze a gallérról, és útjára bocsátotta újra a gondolatait... Meglepő, állapította meg, meglepő, hogy mennyire hasonlít Kléber Ilonához...

Nézte a sütkérező patkányokat. Végigelemezte az ismerőseit. Nem sokan voltak. Mekkorát néznének ezek a békés emberek, ha azzal a bolond kéréssel fordulna hozzájuk, hogy fáradjanak ki vele hajnalban a lőportorony melletti erdőbe és legyenek tanúi, amikor agyonlövi a patikust, vagy őt a patikus... Kihez fordulhatna? Hagyja a dolgot? Üssék rá a bélyegzőt, vegyék fel az egyoldalú jegyzőkönyvet, hogy meghátrált?... Az erőd belsejéből egy tiszt lépett ki. Meglökte magát: gyerünk az erődbe... Itt most nem lehet okoskodni, ez egyszer nem lehet kiriljovicspjotrkodni. Mert most nem arról van szó, hogy a saját veszélyeztetett becsületét fogja megvédeni, hanem segédkezet kell nyújtania ahhoz, hogy a patikussegéd becsülete visszaállíttassék arra a magaslatra, amelyről ő, Baltazár György, egy szórakozott pofonnal leverte.

Elindult az erődbe. A harcias várkapu oszlopos, nyirkos boltozata alatt visszhangosan dobbant az őrszem bakancsa. Méteres, vastagfalú kaszárnyák között állott a térparancsnokság ódon épülete. Hideg osztrák világ konzerválódott itt a magaslaton, a város felett; kőből faragott és tojásdad táblákra festett kétfejű sasok lengették a kapuk felett, épületszörnyetegek sötét homlokán hatalmas szárnyaikat. A kazamaták fölé lapított teniszpályákon és a tiszti pavilon akácos parkjában, régi háborús emlékművek alatt a bécsi Grabenről nevetgéltek leánykori emlékeket a nők, laibachi lovasbravúrokról és tiroli zergevadászatokról kérődztek félig álmodott, félig lezajlott történeteket a gyalogos tisztek. Kardok csörögtek, csákós, patrontáskás ordonáncok várakoztak az épület kapujában, kapuk aljában szőnyeget poroltak a tisztiszolgák, avas posztószag áradt a rostélyos ablakokból, és a prófunt savanyú illata vette hatalmába az ósdi utcákat. Baltazár bizonytalanul botorkált végig a térparancsnokság épületének sötét folyosóin, megzökkent néhányszor a gödrössé koptatott kőlapokon, és a drótrostély mögé zárt villanylámpák sápadt világánál lassan betűzgette a pántozott vasajtók német feliratát. A komor vasajtók kegyetlen sötét titkokat sejtettek, pedig javarészt végképp kilyukadt bakancsok és talpáraállíthatatlan katonanadrágok pállott illata lappangott mögöttük. Valami kérlelhetetlen merevség és érzéketlenség hidege áradt a falakból. Az újságíró kíváncsian kopogtatott be néhány ajtón, amíg valaki útbaigazította. Egy Haynau-bajuszú, fakóra aszalt arcú kis ember felé vezették, aki mindjárt az újságíró foglakozása után tudakozódott. Szinte a torkán akadt a szó, amikor gépiesen ismételte? - Újságíró? Micsoda foglalkozás - berzenkedett. - Újságírni... gúnyolni a hadsereget... a hadsereget... egy liter tintát elpancsolni és szétfreccsenteni, ha véletlenül megszólal a Császári Ház himnusza. Egy pátens kéne, egy kurta napiparancs és egy rakás tintanyaló... igen... Baltazár is kellemetlen dolgokat írt a hadseregről... mi?

Az újságíró nyugodtan nézte a falakat. Az őrnagy újra nekilendült.

- Los von Oesterreich banda... mit akarnak maguk itt Ausztria nélkül? Hogyan akarnak egzisztálni? Csárdástánccal és túróscsuszával akarják az ellenséget megfélemlíteni?

Az újságíró engedelmesen bevárta az összmonarchiai eszme ódon harcosának értelmetlen robbanásait. Aztán rátért a jövetele céljára. Két tisztre volna szüksége. Az őrnagy még egy zárófutamot recseget. Nem lehet. Baltazár vétett a hadsereg ellen. Az összmonarchia ellen.

Az újságíró is vállat vont. Aztán megfordult és lekullogott a lépcsőn. Mégis Csermelyt fogja küldeni. Majd még akad valaki. Ha nem fogadják el, elég volt ebből az ízetlen bohózatból. Csermelynek pedig meg fogja hagyni, hogy semmitől se ijedjen meg. Tréfa lesz az egész.

Csak a zsebe ne volna olyan kilátástalanul üres. Éhes is volt. Cigarettára gyújtott és azzal verte el az éhségét.

...Másnap reggel megállott a bank előtt, várta, míg feltolják a vasredőnyöket. Fiatal nő ült a bankpult mögött. Együtt jártak régen tánciskolába, vékony, lesütött szemű jószág volt még akkor, azóta hideg, öntudatos lánnyá szépült. Fel sem emelte a fejét, csak közömbösen kinyújtotta hosszúujjú, hófehér kezét. Váltó?... Nem is volt ez érdeklődés, csak közömbös, kellemetlen kérdés, meghintve egy szemernyi gúnyos csodálkozással és hitetlenkedéssel. De az újságíró nem tulajdonított neki jelentőséget.

- El tetszett találni - felelte nyájasan. A nő hidegen nyitotta rá szemét, és visszahullatta a pultra a papirost.

- Jöjjön holnap.

Baltazár előrehajolt, és nagyon barátságosan nézett a hivatalnoknőre. Valami sürgős ügyről van szó... abszolút komoly célra kell... Kettőszáz koronát gondolt; nem jártas az ilyen pénzügyi műveletekben, de ha a kisasszony úgy gondolja, hogy a bank vagyonkészlete megengedi, úgy esetleg nagyobb összeg előirányzását kéri.

A lány nem nézett rá. Csak a fejét rázta. Jobb, ha Baltazár elviszi a váltóját... Elvinni? Ugyan mi jut a kisasszonynak az eszébe? Elvinni... nem, erről szó sem lehet, ő a fejébe vette, hogy a főorvos bankja részesüljön ennek az üzletnek a hasznaiban.

A szomszéd szobából, egy zöld posztóval borított ajtón kilépett az eszmecsere zajára a főorvos. Meglátta a pulton a váltót, csodálkozva emelte szeméhez, és tagolva kezdte olvasni rajta az aláírást. Úgy tett, mintha nem hinne a szemeinek. B-a-l-t-a-z-á-r G-y-ö-r-g-y? Mik a szándékai ezzel a papirossal?

A pulton előrehajolva, diadalmasan nézett az újságíró arcába.

- Miféle írásmű ez, ha szabad kérdeznem?

- Ez? - kérdezte a fiatalember szelíden. - Ez? Autogramm.

- Autogramm? Hogy érti azt?

Az újságíró rákönyökölt az asztalra. Látta már: lőttek a kétszáz koronának. Belenézett a főorvos meghökkent szemeibe. Úgy érti, hogy a bank üzletszerűleg gyűjti az ilyen autogrammokat. Hadd legyen egy értékesebb is közöttük, gondolta ő nagylelkűen, bizonyos lévén abban, hogy a bank elmulasztotta eddig az ő autogrammját megszerezni.

- És ezt kétszáz koronára becsüli? - kérdezte a főorvos dühös nevetéssel.

- Látom már, nincs érzékük a műemlékek iránt - mondta az újságíró vállat vonva. - Igazán sajnálom.

A papír után nyúlt, lassan kihúzta a főorvos ujjai közül és begyűrte a zsebébe. Szeretetreméltóan meghajtotta magát. - Elnézést kérek, ha háborgattam. - Aztán a lányra nevetett: - Kisasszony?... Jó napot.

A bankból távozva néhányszor végigsétált a főtéren. Kocsi... orvos... kötszerek... aztán egyéb kiadások is lesznek. Mit csináljon? A kiadóhoz menjen? No, ezt eltalálta. Potom, nevetséges garasokat kap tőle így is, nemhogy előlegre számíthatna. Néhány hónapja fenyegetőzik azzal, hogy beszünteti a lapot. A hirdetések megálltak, a példányszámok emelkedése, amit Baltazár ígért, nem következett be. Aztán egyre-másra kapja Baltazár cikkei miatt a szemrehányásokat... Nem, a kiadóra nem számíthat... Nincs, hát nincs pénz. Azt fogja írni a segédeknek: Uraim! Mély sajnálattal kell tudomásukra hoznom, hogy a becsületügyi költségeket szorgos utánajárás ellenére sem tudtam előteremteni. Teljesítsék hát kötelességüket, segéd urak. Megnyugvással várom az ítéletüket, amely - kétség nem fér hozzá - férfias és határozott lesz, méltó az ügyhöz és a korszellemhez...

Az egyik kirakat tükrös ablakában Veresy Ilonát pillantotta meg. A levélírás abbamaradt, a szemei elcsendesedve nézték a nő tovalebegő tükörképét... Aztán apróra szemügyre vette a kirakatban lévő kalapokat, harisnyákat, a ragyogó mellű ingeket, kézelőgombokat. A filmeken ragyogó fehér ingplasztronban vonulnak ki az ellenfelek a boulogne-i erdő valamelyik tisztására. A sötét fák lombját szellő éri, a fűből hosszúszárú mezei virágok dugják ki a fejüket, a cilindereket megemelik, az arcok hidegek... ujjé, milyen pazar eleganciával fogja ő is megemelni kopott plüsskalapját a patikus felé... Ujjé... És a patikus is milyen hideglelősen fogja levenni fejéről pörge keménykalapját...

Délután mégis eszébe jutott valami. Előbb beszólt az udvaron lakó pénztárosnak és megkérte, hogy legyen a segédje. Csermelynek küldött néhány sort, meghagyta neki, hogy keresse fel a pénztárnokot. Aztán füttyentett a kutyájának, kinyitotta a kert rozoga ajtaját és végigsietett a gazzal telenőtt ösvényen. A vizsla hízelegve kapta el néhányszor a kezét, szélesre áradt örömmel gázolt át a fagyalbokrokon, aztán levegőben felejtett lábbal, elképedve nézett fel Baltazárra, aki mint tolvaj komondorok, egy ugrással a kerítés tetején termett.

- Gyerünk, Pagát. Majd megmagyarázom - intett fejével Baltazár.

A kerítésen át hamarabb eljutottak a mezei útra, nem kellett végigmenniök a külső utcákon, amelyek fölött ebben az órában a hazatérő szekeresek nyomán sűrű porfelhők gomolyogtak. Néhány sietős lépés, és már előttük volt a szeszgyár ringó pallója, amely a gőzölgő patak felett a mezőre vezetett. A gyár felől csípős moslékszagot és marhabőgést szállított a langyos őszi fuvalom. A kerítés mellett a raktárnok sütkérezett, az utcára lógatván piros bojtokkal díszített hosszú pipáját.

Az újságíró megállott és nagy lélegzetet vett. Észre sem vette, hogy annyira nekilendült a menésnek. A raktárnok oldalra kormányozta szájában a pipáját és odaköszönt nagy barátsággal az újságírónak. Tavaly megcsúszott a másik gyárban egy deszkán és derékig esett a forró moslékba. A kártérítést ő verekedte ki akkor a gyártól. Odaléphetne most - gondolta - és beszélgetés közben kiszottyanthatná a pénzügyet. A raktárnok bizonyára adna neki. Szép summát kapott a gyártól. Odaléphetne... de nem lép oda. - Jó napot - kiáltotta a raktárnok felé, újra nekiindulva pillanatnyi álltából. A híd után barna mezei utacska következett, amely egy nyárfasor mellett megfiadzott, testéből szakadt vékony porontyát szélnek eresztette a domb alján gunnyasztó présházak felé, ő maga a széles lapálynak vette irányát. Pagát a nyárfasor előtt megállott, felkapta a lábát, bevárta gazdáját, és meleg szemét kérdően emelte az arcára.

- Arra - mondta Baltazár, és a délen kéklő hegyek felé mutatott.

A vizsla elragadtatva loholt neki az ösvénynek. A letarolt kukoricásból testes madarak riadtak fel, ahogy kushadt fejjel belezörrent a kukoricakóré közé. Végiglátogatta a gazdátlan gallykunyhókat, amiket dinnyeszüret végeztén otthagytak a csőszök, felcsaholt a domblábról az erdőbe, amely játszadozva felelt neki, de ahogy tovahúzódott, már csak messzi morajlás volt a válasza. Az éjszaka zúgó szélvész ereszkedett le a távoli havasokról, reggelig nyargalt az erdők felett, és az őszi szántásokon leverte a gesztenyefák alélt lombjait és felitta a keréknyomok sárga csermelyeit. Baltazár sietve lépegetett az agyagos úton és fátyolozott tekintettel nézett fel a szőlődombok tüskés gerincére. Sárga felhők lebegtek a szőlők felett, úgy látszott, mintha egy-egy ügyetlenül úszkáló felhőfióka fennakadt volna a kinyúló karókon. Pagát egy fürjjel futott versenyt, felcikázott az előttük emelkedő földhullámra, a tetőn megállott, visszanézett, elengedte a fürjet, és ravasz pofával egy határkúp mögé rejtőzött. Baltazár ismerte már a tréfáit, úgy tett, mintha nem venné észre, és komoly képpel lépegetett el a földhányás előtt. Pagát győztes vakkanással pattant elő a búvóhely mögül. Csupa életöröm volt, csupa líra és sugárzó ifjúság. Karcsú testében pattanásig lüktetett az életkedv, Baltazárnak néha le kellett hajolnia, hogy elfogadja a fülén a csókját, túláradó köszönetét az életért, a pázsitos dombokért, a felriadó madarakért, a kereplő hangjáért és azért a mosolyért, amellyel őt Baltazár megajándékozta. Aztán elégedetten és újabb örömre gyulladva száguldott neki a sárguló lapálynak, hogy egy kis idő múlva valami névtelen félelemtől hajtva visszasompolyogjon és felszimatoljon a Baltazár arcába. A tekintete ilyenkor nyugtalanul kémlelődött és feleletre várt. Simogatással ilyenkor nem érte be, szó kellett neki, értelmes, tagolt beszéd.

- Előre, Pagát... semmi...

Bólintásformán kapta le erre a fejét, aggályait a meleg hang eloszlatta, vidáman loholt neki az ugarnak, vagy vetésnek. Most is csaholva lendült előre, de a mozdulatában nem volt tűz, a hangja hamisan szólott és néhányszor visszafordult tekintete a gazdájához. Valamit érzett a levegőben, valamit láthatott a Baltazár arcán.

A folyóparton megálltak. A komp néhány perccel előbb indult el, hátán magasra rakott szénásszekerekkel. A láncok éles csikorgásába monoton csobbanás olvadt, a komp farára rohanó hullámok zaja. Baltazár leült egy kilométerkőre és hallgatta a partmenti habok csendes locsogását és a távoli hullámok zúgását. A vizsla a trágyarakásokon lézengő varjakat hajkurászta. Nem szólította, várta, amíg kifenekedi magát közöttük és magától visszatér hozzá. Pagát jött is nemsokára. Tudta, ilyenkor beszélgetés szokott lenni. Érdekelték a beszédek, a hozzáintézett szavak, amelyek ismerősen csillogtak feléje az ismeretlenség ködéből. Figyelte, találgatta. A gazdájának lágy zenei hangja volt, hízelgő meleg áradt végig a testében, ha hallgatta.

Messziről emelgette az orrát, cimpái kíváncsian szimatra tágultak, a feje megnyúlt, fülei lelapultak, nézte Baltazárt kíváncsi, tapadó szemekkel.

- Ülj le, Pagát - invitálta Baltazár fáradtra mélyült hangon -, mondani akarok valamit.

A kutya elkomolyodva ereszkedett a hátsó lábára. Néhányszor idegesen nyalta meg a száját, a szemét le nem vette gazdája arcáról. Lomha madár suhogott el mellette, olyan alacsonyan szállt, hogy majdnem érintette őket, a vizsla észre sem vette. Az újságíró elérzékenyülve fogta meg a fülét.

- Ej, gyanús vagyok, mi?... Ide hallgass barátom, bevallom... egy júdási gazságot akarok elkövetni ellened. Akarok? Helytelen szót használtam. Nem, nem akarok... hogy is akarnék... A társadalom, melyet te felületesen csak kellemetlen szagáról és fütykösbotjáról ismersz, parancsolja rám, hogy megtegyem...

Pagát felfigyelt a lágy szavakra. A lábai alig észrevehetően remegni kezdtek.

- Dogmákkal állunk szemben, szeretett barátom és osztályos társam... Emlékezz csak rá: sokszor megpróbáltuk már, hogy ledobjuk magunkról a szájkosarat... hogy éljük a szabad kutyák boldog, szabad életét. Mit tett erre a társadalom? Kuss! - mondta nekünk a társadalom... A társadalomnak alapszabályai vannak, barátom... Sohasem köphetsz a padlóra... a gyepre lépni nem szabad... menetközben tilos kiszállanod... kihajolni a társadalomból pedig veszélyes dolog... szeretned kell a felebarátaidat, mint tenmagadat... Hallod-e? Köss bogot a farkadra, mon ami, nehogy megfeledkezz róla... Aztán a vészfékről is van valami alapszabály: nem szabad megrántani... Egyszer nagy bajban voltam, megrántottam, kiderült, hogy az a vészfék már régen elromlott... No, hagyjuk a társadalmat. Tegyünk, úgy mintha megadnók magunkat. Neked is, aki rugalmas inú fajkutya vagy, még megbecsülésben is volna részed... Engem az univerzum legparányibb bankjából is kipörgettek, mert úgymond, egy rézgarasnyi ellenértéket sem képviselek... Kidobtak, barátom... Tudod-e, hol vagyunk most? A világűrben... Őrült üres ez a világ, barátom. Azt mondják, másfélmilliárd ember lakik a földön... Másfélmilliárd ember és senki... senki a másfélmilliárd közül... Érted, szeretett osztályos társam? Nekünk kettőnknek tulajdonképpen össze kéne egy kicsit tartanunk... Ott... ott messze, a városban, senkinek nincs rám szüksége. Azt kérded ugye, hogy mégis mit keresek ott?... Fel akartam frissíteni azt a pállott levegőt. Egy kis ózont akartam juttatni az ottani tüdőknek. Fintorgatták az orrukat és elzárták ózonnyílásaim elől a tüdejüket... Címzett nem fogadja el, retour!... Hát én mosom a kezeimet... Ami nagy dolog történt velem ez alatt a huszonöt év alatt, az csak annyi, hogy hatvan kiló sejtet termeltem... Hagyjuk, vigye az ördög... Arra kéne felelnem, hogy miért csinálom azt a dolgot azzal a patikussal. Neked megfelelek rá, magamtól makacsul megtagadtam a választ. Nos, hát az ok... fülelj... erősen fülelj, az ok: Veresy Ilona, a Vígszínház volt tagja... Puff, mi? Röhej, nemde? Mi a véleménye erről a felhőkarcoló marhaságról, Kiriljovics Pjotr, kérdezné a fogalmazó... Mindegy... mindegy... Szeretsz, Pagát?... Ne nézz rám, kérlek... mellőzd ezt a bánatos tekintetet... ezúttal nem fognak nyomni a latba az ilyen imponderábiliák: hűség... barátság... Szíveskedjél beszüntetni minden hűséget, minden barátságot...

A Pagát torkából halk, vékony hangocskák rezdültek ki. Emelgette a lábát, elfordult, de aztán újra visszaakasztotta a tekintetét a gazdájára.

- Jön a komp, térjünk hát a tárgyra. Pénzt kínáltak érted, kedvesem, és én... ne vess meg érte nagyon, csak szegény, becstelen ember vagyok, és nem olyan ragyogó kutyajellem, mint te... én most belemegyek az alkuba és pénzzé teszlek, kedvesem... Hogy miért... hogy mire jó ez? A társadalom, tisztelt barátom, a társadalom... Gyönge kis féreg vagyok... Sohase sajnálj kedvesem... Tudom én, ha van gyalázat a földön, hát ez akkurátosan az. Tiszta, töményített gyalázat. Eladom a szeretetet. Pénzzé teszem az egyetlen lényt, aki ragaszkodik hozzám... Kikötött már a komp, nyújtsd a kezed, mon ami... én barátom, így mondta nekem valaki: mon ami... Nyújtsd a kezedet, és légy elnéző hozzám. Ha kutya volnék, egészen bizonyos, hogy nem tudnám megtenni, nem tudnálak elárulni... de hát csak ember vagyok...

Kinyújtotta a kezét, lassan Pagát is a maga mancsát. Dióbarna szeme melegen és alázatos szomorúsággal kémlelt az újságíró ködös szemébe, lába tétován csüngött a levegőben, várta, hátha nem igaz, nem végleges az a sajgó beszéd, ami az emberi arcról szúrt a szívébe. Voltak így máskor is, meghányták-vetették a világ furcsa dolgait és közben estek ilyen szenvedélyes beszédek akkor is. De ezek jól végződtek, csak egy szempillogás, egy önkéntelen mosolybimbócska a Baltazár szeme szögletéből és ő huss! boldoggá szabadult kedvvel vette újra birtokába a világot és hangos csatazajjal rontott neki a porfürdőző verebeknek, vagy a major napraforgói alatt gondtalanul pipegő tyúkoknak. Most mégis mintha másképp lett volna. Az emberi arcon erőtlen derű hullámzott keresztül, ráncok torlódtak össze rajta, amik mosolyhoz hasonlítottak, de a szeme tág pupillájában fekete csend ült. Pagát orrával előre szimatolt, a feje lekushadt: megszagolta a gazdája mosolyát, és lábát megadóan eresztette le a felé nyúló kézbe. Köszönöm, Pagát - hallotta valami rejtett, mély forrásból előbuggyanni az emberi hangokat. Fél szemmel mégis leste a tréfa végét. De a felé sugárzó mosolynak árnyai voltak, látta, valami nagy dolog hideg árnyéka lebeg felettük. A lába nagyon rásúlyosodott a gazdája tenyerére. A teste lassan remegni kezdett. Befúrta fejét a gazdája karjai közé - mint akkor, amikor Baltazár didergő kéthetes kölyökkorában a patak sekély vízéből kiemelte - és gyerekes, fájdalmas sírás vonaglott ki a torkán.

A város messzi tornyából harangkongást sodort végig a völgyön egy szélhullám. Négy óra volt. A komp is megérkezett már az innenső partra, széles orra ritmikus zajjal morzsolta a kikötő rozoga fenyőgerendáit.

- Legyünk férfiak - nevetett Baltazár, és a keze szerető lágyan simult rá a kutya fejére.

Átkeltek a kompon. Nem voltak már messze a falutól. Borostás dombok következtek, ölükből kékre festett házak lágy pasztellje melegedett ki. Némán, lassan kullogtak a falu felé, szavak már nemigen estek közöttük. Fenyőkert övezte széles kőházba fordultak be. Az alku hamar megesett. Baltazárt a házigazda hellyel és ennivalóval kínálta meg, vállánál fogva barátságosan le is nyomta egy székre, de ő szabadkozva állott fel. Közelgett az est, vissza akart térni a városba. A tornácon nyúlánk növésű, merész nézésű lány lépett eléje. A kutya nevét tudakolta. Aztán kurtán füttyentett.

- Pagát... ide!

A kutya egy rebbenésnyi ideig felé fordult és megemelte egyik fülét. Aztán visszatapasztotta tekintetét a gazdájára.

- Hol szerezte? - kérdezte a lány bizalmatlanul.

Az újságíró néhány szóval elmondta. A kutyát elvetélték, egy patakban találta, fennakadva egy homokzátonyon. A tenyerén vitte haza, cuclit szerzett neki és felnövelte.

A lány valahonnan láncot kerített, azt rácsatolta a vizsla nyakörvére. Baltazár nem állta meg, hogy néhány búcsúszót ne mondjon.

- Aztán, mon ami... - a hangját sajgó mosoly tette bensővé -, ha elunod itt falun a vadrucákat, nem bánom, vissza is szökhetsz hozzám... Ha a patikus következtében végleg lefeküdtem volna - minek tagadjam: nem szeretnék még ilyen korán lefeküdni - ...hát akkor sem maradsz az árvaszék nyakán. A suszterné asszony majd gondodat viseli.

A leány az újságíróra pillantott.

A hangból, amelyet a megindultság fátyolossá finomított, intelligens lélek áradt. Kíváncsian lépett közelebb hozzá.

- Itt jó dolga lesz a barátjának - mondta szívélyesebben. - Azt hiszem, nem lesz oka a szökésre.

Baltazár szótlanul nézte, amikor a kutyát a tornác előtt egy cseresznyefához kötötték.

- Ön nem vadászik - folytatta a lány -, mit is csinálna vele?

- Diskurálgatnék vele... Eltársalognék vele, kisasszony... Sokat beszélgettünk mi már egymással, mindenféléről... Jó barátságban voltunk.

A nap lenyugodni készült. A fiatalembert marasztalták, de ő a fejét rázta. Aztán elrakta a bankókat, amiket szórakozottan még mindig a markában szorongatott, és elköszönt. A lány kedvesen biccentett. A tornácról kihajolt és érdeklődve nézett utána. De furcsákat beszélt! Az a pár értelmetlen, de nem ostoba szó ismétlődött benne, amit a fiatalember szelíd mosollyal elszórt itt a tornácon, ahol nemigen szoktak kutyát mon aminak szólítani.

Baltazár pedig fütyörészve indult el az országúton. Csak úgy fújta, minden melódia nélkül, összevissza, hogy éppen fütyüljön. Pagát hallgatta a cseresznyefa mellől, felágaskodó fülei az országút felé fordultak. Hallgatta a távozó, halkuló füttyszót, vert, zokogott a szíve, és észre sem vette, hogy csülökig áll a lába egy puliszkás tálban, amelyet édesgető lakomának raktak elébe.


VIII

Majthényi nyár végén került haza Németországból, ahol követségi szolgálatban állott. A hivatalnoki pálya megkötöttsége, az egyéni megnyilatkozások tilalma, amely napvilágra kívánkozó egészséges hajlamainak szelepét elzárta, lassankint letompították érdeklődését pályája iránt, amely különben is csak lassú előmenetellel kecsegtetett. Hiányzott belőle a diplomaták és menüettáncosok diszkrét hajlékonysága és türelme, kényelmetlenül érezte magát szűk íróasztalánál, és véralkata nem érte be azzal a tompa csenddel, amely a párnázott ajtókkal elzárt hivatali szobákban honolt. Nagyobb fesztelenségre és nagyobb nyilvánosságra vágyott. Diplomatának lenni annyi, mint egy színes és eseményekben gazdag életen át leragasztott levélboríték szerepét játszani, amely csak a halál után nyílik meg, olykor csak azért, hogy megmutassa, mennyire üres volt. Majthényi nem érzett semmi hivatottságot a pálya iránt. Nem mintha ostoba lett volna. Emlékezett még Platónra és Arisztotelészre, ismerte Széchenyit, kritizálta Cobert-t és Taylor-t, néhány jelentős statisztikai adatot tudott a hazai agrárvámokról, és átnézte olykor a szociológiával foglalkozó folyóiratok tartalomjegyzékét is, nem minden szellemi haszon nélkül. Az irodalmat, amellyel kevés alkalma nyílott találkozni, őszintén lenézte, mint beteges álmodozások üvegházi hajtásait. Az irodalom az életen kívül eső valami volt, ami semmi tiszteletet nem követelhetett. Az író elképzelésénél nem tudott szabadulni attól a gyanújától, hogy az írók többnyire valamely eltitkolt testi hibában szenvednek, amely arra késztette őket, hogy a közéletben való nyílt megjelenés helyett visszahúzódjanak szűk csigaházukba és bátortalan csápjaikkal maguk körül tapogatva életnek nevezzék könyveikben azt, amit így tökéletlenül kitapogattak. A könyv félórára szolgáló unaloműző volt a szemében, és fölöslegesnek tartotta szót vesztegetni rá. Egy áttörhetetlenül tömör rétege az embereknek, hatalmas tömege a szellemi pályákon élőknek lenézi azt a hiábavaló mesterséget, amely könyvek termelésével foglalkozik. Megrendeli a Szabadságharc Történetét díszkötésben, és ha metszett üvegű könyvszekrényt juttatott neki a divat szeszélye, Mikszáth jubiláris kiadású könyveit is megszerzi szekrénye számára, de érzékszerveinek idegen marad az írott szó művészi zamatja, értelme felett nem nyer hatalmat a toll ereje. Majthényi nem titkolta, hogy a szépirodalom nagy nevei hidegen hagyják. Unalomból sok mindent elolvasott, de amikor becsukta a könyvet, lelkében is becsukódott az a kis rekesz, ahová olvasmányainak emléke lerakódott. A szekrényben mindig egy tucat divatos ruha lógott megfelelő számú nyakkendőkkel, amelyek fölött a gondnoki tisztet egy diszkrét lakájruhába öltözött inas töltötte be. Modorának nyugatiassága, kellemes megjelenése, könnyedsége és arcának banális szépsége tárt ajtókat biztosított neki minden társaságban. Tudott elragadó lenni fehér hajú grófnőkkel szemben és bosszantóan közömbös fiatal lányok és asszonyok iránt, ha nem feleltek meg utolsó árnyalatig ízlése csökönyös követelményeinek. Válaszolatlanul hagyott néhány kacér ígéretet villantó levelet, amelyet egy elmés csevegés eredményeként adtak fel másnap a címére, és hajózott ismeretlen nővel az Adrián, aki valami álarcos bálon fűzte karját a karjába, megmámorosodva az éjfél sziporkázó csillagaitól és valahol a fedélközön cincogó mandolintól. S mikor partot értek újra, a szerelem is nyomtalanul kiszállt a lelkéből minden poggyászával. Huszonnyolc éves korában, miután meggyőződött arról, hogy pályáján nem várja sem korai babér, sem érvényesülés, beadta lemondását, és elhatározta, hogy néhány hónapra hazamegy, ahol majd lesz ideje bőven gondolkodni a további teendőkön. Becsomagolta Colbert és Széchenyi összegyűjtött műveit, vívókardjait, ruháit és számtalan nyakkendőit, valakinek sebtében egy hatalmas fehér rózsacsokrot küldött és néhány sajnálkozó szót egy hideg, címeres kartonon, aztán vonatra ült, és meg sem állott hazáig.

Az apja az első napon elégedetten és jólesően nézett végig rajta, a maga tökéletes hasonmását látta benne: ugyanazt a nyúlánk, kellemes külsőt, elegánshajlású orrot, dacos homlokot és hideg szemeket. Csak másnap kérdezte meg, miután leküzdötték már a viszontlátás örömét:

- Hát eluntad szórni a pénzt, fiam?

A kérdés már gúnyosan hangzott. A megérkezéseknél és távozásoknál váltott kézfogásokat leszámítva mindig ellenfelekként állottak szemben egymással. Majthényi vállat vont. Úgy találta, hogy túl korán volna még felvenni a harcot az apjával.

A város szerfelett unalmas volt. Néhányszor kilovagolt a birtokra, vagy bevette magát a szobájába és régi családi okmányokat böngészett, vagy hajdani családi perpatvarok fakó írásait olvasgatta, amik valami havasi legelő, vagy kegyúri templom körül folytak hosszú évtizedeken keresztül. A kaszinóba is benézett egyszer. Nyájas kézfogások és tiszteletteljes érdeklődés fogadták. A kaszinó ócska bútoraiból a kisvárosi kaszinócskák megnevezhetetlen, ernyedt szaga áradt, a pókhálós ablakközökben legyek kiszáradt tetemei hevertek... Kopasz fejtetők, jellegzetes, rosszul szabott ruhák... Körülnézett és unatkozva otthagyta őket... Hetenkint egyszer az anyja vendégeket látott magánál. A társaságot, amely három-négy asztalnál eloszolva whistet játszott, környékbeli földbirtokosok, magasabbrangú katonatisztek és feleségeik alkották s csak elvétve akadt közöttük egy-egy városbeli úr. Majthényi néhányszor részt vett ezeken az estéken, de a játékban sem talált szórakozást. Egyik napon, amikor a vendégek elől éppen elvonulni készült, a lépcsőházban egy fiatal nő állta útját. Csornainé volt, egy képviselő felesége, aki férjével az év nagy részét a fővárosban és külföldön töltötte, s csak ősszel tért haza rövid időre. Túlfűtött leydeni palackhoz hasonlított, amelynek dús elektromos készletét hanyag kezek elmulasztották kipattantani.

- Rég nem láttuk egymást - mondta jelentősen, mosolyát merészen a férfi tekintetének kormányozva. - Vártam, hogy felkeres egyszer...

Majthényi könnyed, elegáns mozdulattal hajtotta meg magát. Volt valami ebben a mozdulatban, amit csak a mozdulatok kifinomodott kultúrája képes kifejezni: mentegetődző sajnálkozás, szeretetreméltóság, bók, közvetlenség és az érdeklődés tökéletes hiánya. A nő a Majthényi kérdéseire elmondta, hogy férje betegeskedik, egy külföldi szanatóriumból tért vissza az elmúlt héten és az a szándéka, hogy lemond a mandátumról és visszavonul a birtokra. A hangja fojtottan zümmögött, mint födött edényben morajló víz, néha ki is loccsant belőle néhány szenvedélyes csöpp. Tetszett neki Majthényi. És nem idegenkedve semmi vakmerőségtől, amely védtelen nőiségét érhetné, mélyen belemosolygott a rajta függő közömbös szemekbe. Lengő fátylak, zizegő selymek, habzó tollak ködében néhányszor elsuhant Majthényi előtt, anélkül, hogy felébresztette volna benne azt a szenvedélyes figyelmet, amelyet kora, eleganciája és tökéletes alakja révén joggal elvárhatott volna. Szürke, nagy szemei egy tűnődő kecske szemeihez hasonlítottak, néha egy moziplakát démonjának forró szemeihez, íriszét félig eltakarták a mámorosan lelankadó szemhéjak. Makacs szája volt, amelyet türelmetlen ragadozó, vagy nyalánkságra sóvárgó gyermek módján félig nyitva hagyott.

- Látogasson meg, Majthényi - szólott most Majthényihez, és a kezét nyújtotta. - Tudja, mire gondoltam? - kérdezte aztán visszafordulva. - Ha a férjem lemond... nos, kitalálta?... Nem?... Ejnye, de kevés invenció van magában. Megsúgjam, hogy mire gondolok?... Hajoljon hát közelebb... még közelebb, Majthényi...

- Próbára teszi a nyugalmamat, asszonyom - fenyegetődzött tréfásan a férfi.

- Valóban?... Ezt szeretem... Figyeljen hát: arra gondoltam, hogy maga felléphetne majd a férjem kerületében...

Majthényi szép gondolatnak találta. Az asszony keze után nyúlt és hódolattal megcsókolta.

- A gondolatért hála jár. És maga, úgy hallom, konokul feledékeny tud lenni.

Egymásra mosolyogtak. Majthényi biztosította, hogy nem lesz feledékeny.

Néhány nap múlva aztán kilovagolt Csornainéhoz. Csornai, aki talán harminc évvel volt idősebb a feleségénél, sokak szerint negyvennel, megrokkantan bicegett botjára támaszkodva, másik kezében egy légycsapóval, a kúria tágas szalonjában.

- Ha lemondasz, bátyám, számíthatok a jóakaratodra? - kérdezte Majthényi, egyenesen a tárgyra térve.

Az öreg kajánul bicegett a legyek után, és nagy örömmel csapta agyon őket... Ha ő lemond?... Esze ágában sincs lemondani... Az orvosok?... Lárifári... Mindegy az, hogy ő itthon, vagy a pártklubban képviseli a kerület érdekeit... pota - annyi vihar után - a teljes visszavonulást és nyugalmat követeli. Fájó irigységet keltett benne a gondolat, hogy kerületét, amelyet annyi időn át képviselt, másnak kell most átengednie.

Künn a verandán az asszony újra belenézett a Majthényi szemeibe.

Bízza rám, barátom. Beszélni fogok vele... A szövetségese leszek. Elfogad?

Majthényi közömbös mosollyal nézte a nedves női ajkakat. Dús lukulluszi ebédek utolsó terhes falatjait nemrég fogyasztotta el, elszunnyadt étvágyát nem ébresztette fel a csillogó, rafinált teríték. De azért nagylelkű gyöngédséggel tapasztotta száját az asszony meztelen vállára.

- Elfogadom.

A község végén fiatal, barna arcú lány állott az egyik kapuban. Majthényi érdeklődve nézett végig rajta. Aztán megállította a lovát, és nyájasan kérdezte:

- Kérhetek egy korty vizet?

A fiatal lány barnapirosra gyulladva nézett fel az idegen férfire. Aztán szolgálatkészen suhant be a házba. Mire visszatért, Majthényi már leszállott a lováról és szeretetreméltóan bólintott feléje.

- Kinek köszönjem meg? - kérdezte visszanyújtva a poharat.

- A nevem? - hangzott habozva a válasz. - A nevem Molnár Anna...

- Kissé komoly... De kedves... Megengedi, hogy leüljek ide a házuk elé?

A lány riadtan bólintott. Az arcáról elvonult a mosoly, tekintete vergődve kerülte az előkelő, idegen férfi nyájas, de mélyreható szemsugarát. Sokáig állott ott szótlanul, és pillantása az utcán porban játszó gyermekekbe kapaszkodott. Aztán hirtelen a férfi felé fordult, és merész elhatározással a szemébe nézett. A szokatlan állású szemek egymástól kissé elhajló irányban tekintettek fel a Majthényi arcába. Majthényi emlékezett rá, hogy egy híres dán filmszínésznőnek voltak ilyen kétfelé mélázó, rezignált szemei. A lány ujján lévő gyűrűre pillantott. - Menyasszony? - kérdezte. A lány arcát újra elborította a mosoly. Nem, ó dehogy... miért gondolja ezt Majthényi? Lassanként elindult közöttük a beszélgetés. Molnár Anna is leült a lócára, de zavart pillantása többet időzött a szemközti ház előtt álló jegenyefa csúcsán, mint a mellette ülő férfi arcán. A kicsi házból nyíló boltajtó felett egy bádogtábla látszott, ezzel a felírással: özvegy Baltazárné.

- Nincs ennek az özvegy Baltazárnénak valami fia a városban? - kérdezte Majthényi kíváncsian.

Van, Baltazár György... Lapszerkesztő... írással foglalkozik. Nagyon szép elbeszéléseket ír... Elmondta, hogy régi gyermekkori pajtások voltak... Most ritkán jön haza... olyan régen nem mutatkozott...

- Szerette?

A hirtelen kérdés elakasztotta. Mosolyogva próbált kitérni előle, lángoló arccal, dacosan hagyta rá: igen... Nagyon szerette?... Igen, igen, igen. És győzelmesen nevetett hozzá... És milyen az, tudakozódott a férfi tovább, amikor ő, Molnár Anna szeret... nagyon szeret valakit?

- Ó, miket beszél - tiltakozott mosolyogva a lány -, hiszen György nem tudott róla.

- Úgy, tehát titkos rajongás? És bizonyos benne, hogy Baltazár nem tudott róla?...

- Igen, akkor nem tudott róla.

A hídnál egy megbokrosodott ló elragadott egy szekeret, amely elütötte őt. Szerencsére nem sérült meg nagyon, csak az eszméletét vesztette el. Mikor magához tért, a György karjaiban volt. György vitte őt... olyan jó hosszú volt az út... és olyan kimondhatatlanul kellemes volt himbálózni a karjai között... tovább tettetni az ájulást, a nyakát átfogva ringani az ölében és lecsukott pillái mögül kileselkedni néha az arcára... Ő még kislány volt akkor, négy év előtt történt, alig volt tizenhat éves... Csak egy év múlva látta viszont, de György akkor már teljesen elfelejtette az esetet. Éppen a városba készült visszatérni, és a boltajtóból tréfásan kiáltott át az udvarra: de megnőttél, Anna, tudod-e már, mi az: ötöt ötször többszörözött örökzöld töködöt köszönöm?

- Maga tudja, mi az? - kérdezte a lány felbátorodva.

Majthényi úgy tett, mintha gondolkoznék, aztán nevetve rázta a fejét.

- Azt jelenti - magyarázta a lány vidáman -, hogy köszönöm a huszonöt görögdinnyét.

A ház mellett nagy rét kezdődött. Itt valahol egy rövid gyalogösvény vezet fel a dombnak, mondta Majthényi, megmutatná neki Molnár Anna a gyalogösvényt?

A lány készségesen vállalkozott rá. Élénk, tréfás bőséggel csurgott belőlük a szó. Fejük fölött a magasban egy vércse vitt galambot a karmai között. A lány megindultan mutatott a magasba.

- Ismeri a mezei virágokat? - kérdezte a férfi, és mosolyogva kényszerítette magára a lány elrévedő pillantását.

Molnár Anna ismerte, hogyne ismerte volna. Itt nőtt fel közöttük, ezen a réten.

- Az a sokszínű ott micsoda?

- Az? Kígyószisz.

- Az a sárga, aminek olyan ujj alakú sziromlevelei vannak?

- Nem tudja? - csodálkozott a lány. - Szarvaskerep.

A magasból fehér galambtoll pillegett alá. Ringott a levegőben, mint apró, mesebeli sajka, aztán megkerülte kétszer a lány fejét és leszállott a keblére, oda, ahol a lebarnult bőrön egy elinduló árok lágy árnyéka látszott.

A lány lenézett rá. Majthényi is nézte. A lány sajnálkozva. Majthényi felgyulladó érdeklődéssel.

- A Simonka Péter galambjai közül való...

Majthényi a toll után nyúlt, és levette a lány kebléről.

- Nekem adja, Molnár Anna?... Halott galamb tolla egy fiatal lány mellén... a szíve fölött... Tudja, mit jelent? Hogy aki a tollat megkapja... az... mindig magára gondol, Molnár Anna...

Férfias erejének lenyűgöző hatalmával nézett le az egyszerű kedves arcocskára. Nem furdalta a lelkiismeret azért az ügyetlenül kitalált banalitásért, amit a halott galamb tolláról elmondott. Molnár Anna pedig elfulladva állott előtte. Nem bánta, hogy a férfi sima keze feljebb csúszik meztelen karján. Édes rémület nyilallt a szívébe az érintéstől. Hátratekintett, menekülni szeretett volna. De a kéz fogta, mint a vércse a Simonka Péter dermedt galambját.

- Nekem adja, Molnár Anna?

És ő lehunyta a szemét, a feje szédült, nem gondolt Baltazár Györgyre, akit máig mindennap maga elé hívott álmodozó képzelete, titkos szerelme, nem bánta, hogy az úton haladó szénásszekér tetejéről furcsákat néz feléje napszítta szalmakalapja alól egy béres - tűrte a testét érintő kéz simogatását, és sápadtan, halk szóval ajándékozta oda a halott galamb tollát és ájult szívét az idegen férfinek.

- Magának adom... de a nevét nem mondta meg - mondta belesimulva a Majthényi szemének mély, titokzatos mosolyába.

Nem mondta volna meg a nevét? Ó, de illetlenség. Nagy Ádám, tette hozzá nevetve. A tollat a kalapja szalagja mögé dugta, és megszorította a lány kezét.

- A viszontlátásra, Molnár Anna... A viszontlátásra... Ó, és még valamit - most jut, lám, az eszembe -, valamit nem mondott meg. Nagyon szereti még azt a Baltazárt?

A lány arcán elhalt a mosoly. Sokáig nézett maga elé. A keze gépiesen tépdeste a magasszárú virágokat.

- Miért kérdezi ezt? - mondta halkan és elkínzottan.

Mikor felpillantott, Majthényi már a lován ült. Karcsú, magas alakja kellemesen ringott a nyeregben, ahogy nekivágott a dombra kapaszkodó gyalogösvénynek. Puha, világos kalapját vidáman lebegtette feléje...

...Hazatérve, Majthényi szokása ellenére felkereste az apját, aki az emeletes épület földszintjére vette be magát és csak vendégségek idején látogatott fel az emeletre, ahol felesége és fia laktak. Az öreg Majthényi azzal volt elfoglalva, hogy egy kis gépezet segítségével fojtást szorított a sörétes vadásztöltényekbe. Anélkül, hogy munkáját abbahagyta volna, száraz kíváncsisággal vette szemügyre a fiát. A szobája rendetlen, nagy bolthajtásos helyiség volt, üveges szekrényekkel és iratpolcokkal, amiken tavaszról ottfelejtett szőlőoltványok, puskatisztító kóccsomók, kitömött nyestek és vidrák porosodtak. A széken irattekercsek, gazdasági közlönyök és különféle vadászkellékek hevertek. A falakat mindenfajta fegyverek, kardok és sötét olajképek borították, amikről irósvajszínűre szelídülten marcona ősök tekintettek le. Majthényi kesztyűs kezével lesöpörte az egyik székről a poros árjegyzékeket, és nagy elhatározásokat sejtető komolysággal mondta:

- Valamelyik nap a szándékaim iránt érdeklődött az anyámnál.

- Kifogásod van ellene? - mordult felé gúnyosan az öregúr.

- Tőlem bezzeg csak annyit tartott szükségesnek megkérdezni, hogy eluntam-e szórni a pénzét... Mert mindig csak a pénzét hánytorgatja előttem.

Apa és fia hidegen néztek egymásra. Lekicsinylően, majdnem lenézéssel bántak egymással.

- Felelek mindkét kérdésre - folytatta a fiatal Majthényi. - Tél végén megürül a Csornai mandátuma. A kerület jó része a birtokunkon fekszik.

Az öregúr nagy kedvteléssel forgatta a kis dugaszoló készüléket.

- Sose törd rajta a fejed, hogy mi lesz, ha megürül a kerület. Van annak már jelöltje. Van itt egy jószájú fiskális...

- Számíthatok a támogatására? - kérdezte a fiatal Majthényi hidegen. Az apja gúnyosan rázta a fejét. Sajnálja, nagyon sajnálja. Ő ezt a dolgot már megbeszélte a jószájú fiskálissal. De ha a fia fel akar lépni, nagykorú, meg nem tilthatja neki. De, ami a pénzt illeti, ismételten sajnálja, de szó sem lehet semmiféle újabb befektetésről. Az a kis vendégszereplése a diplomáciai pályán - a diplomáciai pályát gúnyos nyomatékkal ejtette ki - túlságosan költséges volt ahhoz, hogy újabb kalandjaihoz segédkezet nyújtana. Majthényi tudta, hogy az apjától kitelik: támogatni fogja a fiskálist, és tőle minden segítséget megtagad. A pénzszekrény tele volt bankrészvényekkel és - tojásokkal. A felesége, egy finomlelkű, előkelő érzésű nő, férje örökös csatározásai elől, amiket bérlőivel és ispánjaival folytatott, elvonult az emeleten lévő szobáiba, ahol zongorájával és könyveivel szórakozott és néhány finommuzsikájú románcot írt. Az öregúrban felesége zenei hajlamai nem sok elismerést ébresztettek. Jobban szerette volna, ha a felesége a cselédséget tartja féken és a háztartást ellenőrzi, amelyet lopáson tettenért cselédek vezettek. Ez késztette arra, hogy a tojásokat a páncélszekrényben őrizze, nem adva ki belőlük többet a szakácsnőnek, mint amennyit az a szakácskönyv receptjeivel igazolni tudott. Egyébként kevés jelét mutatta az öregségnek. Gyakorta már virradat előtt eltávozott otthonról, hogy egy-egy régen üldözött vaddisznót nyomon kövessen, vagy egy távoleső tanyán béreseit naplopáson érje és ostorával a nyakuk közé sózzon. Szénagyűjtéskor egy szénakazal tetejéről vendégoldallal vert szét egy kaszát villogtató parasztlázongást.

A fiatal Majthényi szó nélkül távozni akart. Az apja felemelt egy újságot az asztalról, és kárörömmel nyújtotta feléje.

- Ezt még elolvashatod. Elmehetsz vele a választóid elé.

A Baltazár cikke volt. Rövid, furcsa írás, kétszer is el kellett olvasnia, hogy minden rejtett célzását megértse. Olyan volt, mint egy csillagszóró, amilyennel a gyermekek játszanak. Baltazár is játszott: meggyújtotta elmésségének tűzszerszámát, fényes, sziporkázó csillagokat freccsentett szét, kis égési sebeket ejtett, aztán eloltotta a játékát. Egy mozdulat: unottan félredobta harcos szellemének kóclelkű játékszerét: Majthényit.

Majthényi összeszorította az ajkait. Milyen merész ez a fiatalember! És ő milyen ostoba volt, hogy tréfának hitte az újságíró játszi könnyedségét, nyájas egyszerűségét, amivel kilátásba helyezte ennek a támadó cikknek a megírását. Ó, és ez a támadó cikk nem is ostoba. Fél kézzel, futólagos fölénnyel teszi őt nevetségessé. Honnan vesz ez a fickó annyi vakmerőséget és szellemet?

Néhány pillanatig irigykedve gondolt az újságíró biztos, vidám fölényére. Ha ő így tudná kifejezni a gondolatait!

Aztán összegyűrte az újságlapot, és közömbösen félredobta.

- Nem érdekel - mondta az apjának.

Kiütöm a tollat a kezéből - határozta el hidegen.

Másnap magához kérette a kiadót.


IX

Baltazár egy tisztáson feküdt, a fonnyadozó erdei pázsiton. Nézte az őszi ég hervadt, opálos kékjét, amelyen, mint csendes óceánon, réveteg felhőgályák vitorláztak nyugat felé, ismeretlen messzeségbe. Aztán egy kóválygó vércsét követett a tekintetével, amelyet idétlen mozgású varjak vettek üldözőbe. A mellénye zsebében egy kis dohányhulladékra bukkant, amelyből a mellényzsebek egyéb szokásos tartalmának figyelembevételével - bár nem minden zavaró mellékzöngék nélkül - cigarettát lehetett komponálni. Cigarettát sodort és rágyújtott.

- Az élet így egészen csinos - határozta el derűs érzések között, hetykén füstölögve. Az ám, Kiriljovics Petár... Igaz, hogy útilaput kötöttek a talpad alá, de meglehet az az elégtételed, hogy megcsiklandoztad egy kicsit a tekintetes polgári társadalmat.

Igen, összerúgták kissé a patkót. Ezúttal az újságíró volt a gyöngébbik fél. Néhány nap előtt, amikor bement a szerkesztőségbe, egy papírszeletet talált az ajtón. Az ő sírfeliratának szánták. Nyomtatott betűkkel az állott rajta: "Kéregetőknek, elcsapott szerkesztőknek és mindenfajta idegen elemeknek tilos a belépés. Csizi Olivér, a Kárpáti Figyelő főszerkesztője." Bedugta fejét a sötét, festékszagú szedőterembe, amelynek hátsó zugában a főszerkesztőség székelt. Csiszlik Olivér asztala előtt ült, sárga lófogai között magasra irányzott szivart pöfékelve, heves odaadással szerkesztette a lapot. Feje fölé egy táblát akasztott ki. "Az idő pénz, ne molesztáljuk a szerkesztőséget." Baltazár megadó mosollyal hajtotta meg a fejét. Nem lépett be a szerkesztőségbe, csak az ablakon át kopogtatott be szerényen Csiszlik Olivérnek. És a falakon kívül, ajakán szerény mosollyal Augustus császárnak Varushoz intézett szavait idézte.

- Vare, redde mihi manzsettas meas.

Átvette ottfelejtett kézelőit, barátságosan meglengette a kalapját és távozott. A Grand Café előtt kárörvendő arccal fordultak néhányan feléje. A rendőrkapitány szúrós mosollyal nézte. Köz- és váltóügyvédek, városházi tisztviselők és más társadalmi tényezők álldogáltak a szép őszi napsütésben a kávéház előtt. Ő elhaladt előttük. Az arcukba nézett, és könnyedén folytatta az útját. A háziasszonya, aki már szintén értesült a nagyobbszabású eseményről, aggodalmasan csóválta a fejét. A hátralékos házbér miatt aggodalmaskodott. Baltazár megvigasztalta, de az asszony sötéten ingatta a fejét.

- Legalább - mondta aztán lemondóan - egy szívességet tehetne.

- Örömmel.

Egy kis írói munkáról volt szó. Valami figyelmeztetésfélét kellett fogalmaznia egyik félreeső hely ajtajára, valami hangzatos felhívást, amely a tisztaság nemes kultuszára buzdítsa az érdekelteket. Lehet rímes sorokban is, mint például: "Szép a madár, hogyha röpköd. Csúf az ember, hogyha köpköd." Valami effélét csináljon, Baltazár.

Fogalmazott is valami effélét. A háziasszony meg volt elégedve.

- No, lám - állapította meg az újságíró dagadó kebellel -, a tollamat továbbra is az emberiség szolgálatába állíthatom. Ezután majd ilyen feliratokat fogok fabrikálni.

Az erdő fonnyadó pázsitján fekve most is ilyen felhíváson gondolkozott. Az emberi lélek tisztátlansága ellen akart egy velős, rövidre fogott mondatocskát szerkeszteni.

Nézte a kóválygó madarakat, és délfelé elnyomta az álom, azt álmodta, hogy otthon jár az anyjánál. Fütyörészve indult el a városból, a vámháznál Csiszlik Olivér regényíróval találkozott, aki hóna alatt nagy kéregpapír borítékban, készülő regényének kéziratát szorongatta. A borítékra nagy, árnyékos betűkkel, kék, piros és barna ceruzával ráírta a regény címét és szerzőjének nevét: "A halál csókja. Regény két kötetben. Írta Csízi Olivér." Csiszlik letette egy kőre a regényét, levetette a kabátját és kibontotta a szárnyát, hogy a vámházat, amelyen túl tilos volt átmennie, átrepülje. A szárnyai azonban, amelyeket egy kicsit megevett a moly és amelyekről figyelmesebb vizsgálat után kiderült, hogy nem is emberi, hanem egyszerű libaszárnyak voltak, beleakadtak a vámház ereszébe, és Csiszlik kénytelen volt leszállni. Ő pedig könnyű testtel, könnyű lélekkel ringva úszott a tubarózsaillatos levegőben, szárnyát nem is kellett mozgatnia, csak egyet-kettőt lebbentett vele és fenn volt már a meredek domb tetején. Ha a száját kinyitotta, édes levegő tódult be rajta, amely érett gyümölcsök nagyszerű ízére emlékeztette. A tetőről megpillantotta a lekanyarodó út mentén álló két karcsú jegenyét és mellette a vakolatlan kőházat, amelyben homályos gyermekéveit töltötte. A rozzant fészer fekete zsindelytetején két jókora sütőtök pirult a napon. Hallotta a tök kemény roppanását, amint végighasít gömbölyű hasán a konyhakés, és utána az anyja erőtlen hangját: Szegény apátok mennyire szerette. Nem emlékezett az apjára, csak egy vízfoltos fényképről ismerte, amely ott lógott lombfűrészelt keretben a kis szoba falán, a színehagyott, selyemmel kivarrt házirend fölött. Tiroli vadászkabát volt rajta, szarvasagancsból készített nagy gombokkal, erdészkalap, óralánc. Aztán hosszú, hervadtan lekonyuló bajusz, komoly és szomorú szemek, egy ismeretlen ember, kinek tökéletlen papírvonásai anyja meséinek hatása alatt a lelkében eleven emlékké melegedtek. Ez a kép színesedett élővé álmában, ahogy letekintett a hegytetőről a házukba. Aztán leereszkedett a faluba, úgy szállt le a hegyoldalon, mint a gyermekláncfű ringatózó bóbitája; belépett az apró szatócsboltba és az anyját kereste. A húga, aki hátát az áruállványnak támasztva, szundikáló szemmel követte a hegygerincen felbukkanó szerzeteseket, felé sem fordította a tekintetét, a hegyet nézte merően, mintha onnan túlról várna valakit. A homlokán és a halántékán sárga foltok világítottak. "Üres a zsebem, húgocskám... üres a zsebem..." - mosolygott ő engesztelően - "de majd hozok egyszer valamit... Meglásd, hozok neked egy gyönyörű, aranyosszívű vőlegényt..." Aztán beljebb osont a lakásba és az anyját kereste. Meg akarja neki mondani, hogy éhes. Megéhezett útközben... Azaz pontosabban szólva nem éppen útközben, már azelőtt is... napok óta érzi ezt a furcsa, fájó űrt a gyomrában... De ezt nem fogja megmondani az anyjának. Azt fogja mondani, hogy mindössze egy órája éhes, eszébe jutott, hogy enne valamit... Például egy híg tojást... mindössze egy híg tojást, anyám, ez nem sok, ugye, ez igazán nem sok... és egy darab kenyeret. Majd visszaadja. Valahol... valahol, úgy emlékszik, mintha ígéretet tettek volna neki, hogy megfordítják a szerencse kerekét... "Kiadtuk a rendeletet, Baltazár, hogy a kereket meg kell fordítani..." és akkor majd visszaadja... Emlékezett rá, hogy az anyja bement a fáskamrába, követte, sötét folyosófélére jutott, amely egyre szűkült, egyre fullasztóbb és félelmetesebb lett. Rémülten kezdett kiáltozni, az anyját szólította. A kezébe beleszúrtak a fal kiálló vasszögei, s ahogy kiáltott, a hangja kongva ömlött szét a végtelen labirintusban. Fülelt, és úgy rémlett neki, hogy a visszhang valami Andersen-mesét mond:

- A kökénytüskék nagyon megvérezték... Kökénybokor alá feküdt és tüskék a kezét megvérezték.

Kinyitotta a szemét. Idősebb asszony állott előtte, köténye duzzadásig teleszedve sarjúval, mellette pirosréklis, taknyos gyerekecske lyukas szalmakalapban. A társaságot egy szürke kecske egészítette ki, nagy, majdnem földigérő tőgyekkel. Nézték Baltazárt, az asszony részvéttel, a gyerek közömbösen, a kecske hideg kíváncsisággal.

Kábultan állt fel, és vérző kezét bekötözte a zsebkendőjével. Aztán megköszönte az asszonynak a figyelmeztetést és lassan megindult a lejtős gyalogösvényen a város felé. A lába előtt feküdt a völgy zöldessárga síkja, rajta a város, mint egy számtalan foltokból fércelt, elnyűtt kolduskabát, amelyet gazdája az országút mellett eldobott. Hangyák és apró rovarok szaglásztak benne, futkároztak, serénykedtek, néha megállottak, csápjaikat mintha összeérintették volna, eszmét cseréltek, vágyaikat és bánatukat közölték egymással, aztán tovább folytatták misztikus célú mozgásukat. Emberek, kutyák, lovak és ökrök voltak, sötét és talányos rendeltetésű pettyek, valamennyien, amik agyuk, vagy válluk terhével néha el-eltűntek a sötét condra valamelyik hasadékán, hogy más teherrel, más hasadékon újra felbukkanjanak. Elveszett közöttük minden különbség, petyhüdten, talányosan percegtek előre a sötét folton, amely aprócska létük játszóteréül szolgált... Ott lenn, a kolduscondra árnyas hajlásában az a kis piszok, egy lehelet elsodorná, az a takarékpénztár. A piszok belsejében most egy olyan mákszemnyi bogárka, amilyen a condra felületén matat, a kamatokat számítja. (Kamat... kamat... És ha a nap protuberanciái... vagy mondjuk a Betelgeuz csillag... vagy az Arcturus... egy kis kozmikus szellő, egy kis csillagpor... és elsöpör örökre minden kamatot...) Egy másik bogárka most belekiabál a telefonkagylóba... Kléber városi tiszti főbogár most kancsalít egyet, és azt mondja: "Most pedig benevezem a tökfilkót..."

Olyan volt ez a szemlélődés, mint mikor Gulliver hasra fekve és a gyepre könyökölve benézett a liliputiak városába. Baltazár fölényesen és megnyugtató mosollyal érezte annak a sok mindennek a törpeségét, amit ott lenn a teremtés koronája művelt és ami e távlatból nem volt több és nem volt eszményibb, mint amit minden útszéli hangya tudott: mozogni és sötétnek látszani. Megenyhülve lépegetett az agyagos hegyi úton. A lába súlyos volt, lassan emelgette. Pontosan szólva negyvenkét órája nem evett. Ámbár amit három hét óta elfogyasztott, lukulluszi fogalmak szerint azt sem igen lehetne a táplálkozás rovatban elkönyvelni. A Majthényivel foglalkozó könnyed borászati és feudálpszichológiai tanulmány megjelenése után kitették a laptól. A sajtószabadság és gondolatterjesztés fürge sajkácskáját fenékbe fúrta egy megtorló kéz... Sebaj, sebaj, nevetett ő egykedvűen, és így történt, hogy nemcsak a gondolatait, hanem a pénzét sem terjeszthette már szabadon. Felmondás nélkül eresztették szélnek, és a zsebe olyan sivárul festett, mint a Góbi-sivatag. Nem ajánlana valami ehető gyökeret? - fordult a patikushoz, aki a párbaj óta olyan peckesen hordta a bepólyált fejét, mint egy hóember. Valamelyik nap aztán levélben arra kérte az öreg Majthényit, hogy jelöljön ki a részére valahol a birtokán egy kis parcellát, ahol békésen ellegelészhetne, kárpótlásul azért a kenyérkarajért, amit Majthényiék kiütöttek a szájából. "Biztosíthatom, uram - írta a levélben - hogy mellőzni fogok az uradalom békés marhaállománya között minden propagandát, amely arra irányulna, hogy a gondolataikat sajtó útján terjeszthessék, vagy más alkotmányos túlzásra ragadtassák magukat."

A nyelvével kiszáradt ajkához ért. Az ördögbe is, gondolta, hiszen lázam van. Fujj, egy kis koplalástól lázat kapni!... Elrontottam talán a gyomromat a sok fűszeres levegőtől... Nehezen lépegetett lefelé az agyagos hegyi úton. Reggel óta hanyatt feküdt az erdő alján, és a felhőket nézte. Sovány hivatalocska, gondolta mosolyogva. Igen, mert néhány nap óta úgy járt ide fel az erdőszélre hanyatt feküdni, mintha hivatalba járna.

A lelkében rózsaszín bárányfelhők úszkáltak.

Aztán, ahogy gyengült a testi ereje, úgy borította el lassan valami zavaros köd. És ebből a zavaros ködből egyszerre szelíden pislogott ki, mint esti homályból felvillanó szentjánosbogár, egy fénypontocska.

Haza fog menni. Haza, az anyjához, a falujába!

A falu háromórás gyalogút volt a várostól. Mégis milyen régen nem volt otthon. Tavasszal, ennek is már féléve. Csak éppen beszólt, öt percet sem ült, a mondatát szakította félbe, hogy elérje a ház előtt elzörgő szekeret, amellyel visszatért a városba. "Vasárnap újra kijövök..." Az anyja és a húga csak nézték elszótlanodva, ahogy elporzik a szekérrel, és tudták, hogy hiába várnák vasárnap. Unta az álmos cseppekben szivárgó falusi beszélgetést az anyjával, kinőtt a melengető, féltő tyúkszárnyak alól. A szeretet eltokosodott benne és valami fanyar kedvetlenség vett erőt rajta, ha az anyja felemelte rá bátortalan, kérdő szemeit. Kényelmetlen volt a húga látása is, aki homályosan a férfi támogató karját reklamálta. Nyugtalanította a család jövője, amely minden bizonnyal az ő férfias erejére, sikereire építette a maga szegényes légvárait.

Most nem félt ezektől az érzésektől. Visszatér közéjük hosszú időre, beáll a családba. Hónapok óta egy regény motoszkál benne. Rágcsál, kaparász, mint egy egérke, aztán neszt hall, vagy meggondolja magát és elszalad. Mindennap visszatért egy félórára. Hazamegy és megfogja. A kis bolt nem adja ki mindhármuk számára a megélhetést, a regény mellett valami mást is kell majd dolgoznia. Például ott van az ócska cséplőgép. Ki lehetne javíttatni. A faluban a harmadik községből hozzák aratáskor a cséplőgépet... Az ám, Pjotruska, csakhogy már arattak is, meg csépeltek is... Persze, de ez nem akadály. Nem akadálya annak, hogy hazamenjen. Valami mást kell majd kitalálni. Például... például... Mindegy. Ki fog találni valamit. A városban végleg sárba akadt a tengelye. A fiatal Majthényi kinyújtotta utána bosszúálló kezeit... Ó, milyen csengő-bongó bárgyúságot írt az utódja, Csiszlik Olivér regényíró, amikor átvette örökét a szerkesztőségben: háromlábú székét és színházi szabadjegyét! Lúdtollal írt, mint a régi költők és porzóval szárította le talpraesett vezércikkeinek verítékét. A lap kipukkadt és összeesett, mint egy hólyag. Lapos elmésségek siettek az ő egészséges, nevető szatírájának a pótlására. Moravetz János, az irodalom tanára, a régi szógyökökről értekezve, végigfeküdt az egész oldalon. Nem állotta meg sajgás nélkül, amikor hűtlen lapját a kezébe vette... Próbált máshol elhelyezkedni. Tréfás társalgásra felkészült mosollyal fogadták, de fagypontra esett derűjük, amikor kertelés nélkül munkára ajánlkozott. A cikkei, amivel megnevettette őket, a harcai, amiket értük vívott, az eszméi, amiket közcélokra kiszórt az utcára, hogy mások teleszedjék magukat vele, lázas öt esztendeje, mindez homályos emlékké kocsonyásodott az emlékezetükben. Nem akarták a közelükbe engedni, levelüket, vagy ebzárlati hirdetményeiket vele fogalmaztatni; polgári erkölcsük lúdbőrzött attól a gondolattól, hogy maguk közé fogadják. Zavaros és mondhatni tisztátlan foglalkozás az újságírás. A tudatukban valahol a csepűrágók és hamiskártyások képzetének szomszédságában helyeződött el, talán mint alosztály. Kialakulatlan fogalmaikkal, csenevész képzeletükkel és szűkmarkúan kimért intelligenciájukkal tájékozatlanul állottak a nyomtatott betűvel szemben. A nyomdafesték minden betűt egyformán feketére mázolt, nem tudtak különbséget tenni... Mi tagadás, a nyomtatott betűvel e század belterjesen visszaélt, dőreség lett volna a polgártól azt kívánni, hogy minden könyvkirakat előtt levegye a kalapját. Amit itt hiába is kívánt volna tőle akárki. A nyomtatott betűnek nem volt tekintélye...

Semmi keserűséget nem érzett, inkább derű szállta meg arra a gondolatra, hogy a társadalom kiseperte, mint valami haszontalan hulladékot. Kedélyes harcban állott a társadalommal, amelyet mint Cyrano, mindig megbökött a verse végén. Nem ügyelt eléggé magára, bizony őt is sokszor megszurkálták. Az élet a város elöregedett falai között csak hosszú aszály lett volna, sovány, hideg évek örömtelen múlás, ha ő rakoncátlanul kis játékrakétákat el nem sütöget az emberek ijesztésére és a maga mulatságára. A cikkeit jóformán már senki sem olvasta. Leszokott az írásról, a tintatartójában legyek kezdtek zümmögni. Ehelyett rácsábította a közönséget, hogy maga írjon. Kitenyésztette az ellentéteket, kiszemelte az ellenfeleket, és aztán egymásnak eresztette őket. És a vérengző szamarak milyen tréfás vadállatokká váltak, amikor ő rájuk segítette az oroszlánbőrt. A lapból valóságos arénát csinált, és gonoszkodva, jóízű nevetéssel nézte páholyból a bősz viaskodást...

Ide-oda cikázott az élet állóvize felett, mint gondtalan szitakötő. Nem volt sok, amit eddig csinált. De most hazamegy. Hazamegy, vissza az anyai házba, és ott gyermekévei szelíden derengő reflexfényében dologhoz kezd. Marokra fogja a szétzilált szálakat. Célok és beteljesedések szerves egymásrakövetkezése lesz az élete, nem véletlenek tehetetlen találkozása, nem kis mécsláng gyámoltalan pislogása... A cséplőgép... tévedés, a cséplőgépet nem úgy iktatta be műsorába, mintha programot akart volna ezzel adni. A cséplőgép, vagy kocsikenőcsgyár - hopp! Nem is rossz gondolat a kertben nagy hodályt állítani, kocsikenőcsöt fabrikálni - nos igen... a cséplőgép, vagy kocsikenőcs csak eszköz, amely szükségleteiről gondoskodik; a betevő falat és a tiszta szalmazsák. A falat békés ízét, a szalmazsákon töltött éjszaka egészséges nyugalmát: azt az írásával fogja megteremteni... A reggel friss lesz, szűz, munkára ihlető, harmatos... A dél: verőfényes, békés heves páráitól illatos. Az alkony: nyugalom és álom, szerenád, béke...

...A tagjaiban különös bágyadtságot érzett. Leért már a hegyről, a lábait egyre fáradtabban vonszolta. Semmi - legyintett magának -, egy kis kalóriahiány. De mégis meg kell állnia, mert hirtelen szédülés fogta el. Kékbe olvadó kertek között állott keskeny szekérúton. A mézzé érett szőlő illata elkeveredett az erdő nehéz fűszerével, az ősz érett-asszony szagával. Ezer vérző sebből sajogtak a dombok. A csipkerózsa bíborbogyója, a kecskerágó cinóberszínű fürtjei, a fatörzseket körülölelő vadszőlő sárkányvér levelei lágy harmóniába olvadtak össze, és csüggedt vörösre mázolták a kerteket. A nap lebukófélben szorongató sajgással borította el a márgás utat, a sárgás tarlót, a szilfák koronáját. A csendbe kereplők zaja percegett, aztán valahonnan egy tárogató hangja emelkedett a magasba és búgva ömlött szét a fák között. Az újságíró egy útszéli fatörzsnek támaszkodott, és szédülve nézett át a kerteket övező fagyalbokrokon. Balról, az egyik kertben fapavilont látott, amelyet valósággal elborítottak a barnára festett facsipkék. Lapos tetején terebélyes kerti ernyő alatt vidám társaság borozott. Megismerte a Rodárics ügyvéd zsíros bömbölését, a Zizevszky althangú mekegését, a főjegyző vezényszavait. A lépcső korlátja mellett szürke női fátylat lebegtetett a szél. Erőtlenül, de a nyugalomnak valami kábult és mámoros érzésével állott a fa alatt, sápadt arcát a lehunyó napnak fordítva. Nem volt kíváncsi a Rodárics vidám garden-partyjára. Lecsukta a szemét, és nem vette észre, hogy a komlóindák, amelyek a kerti ajtó hátsó nyílását elfüggönyzik, megremegnek, és a szétnyíló függöny homályában egy csodálkozó arc fehér foltja gyullad ki hirtelen.


X

Veresy Ilona állott előtte.

- Maga az, mon ami? - kérdezte összevont szemöldökkel.

Hetek óta cincogott ez a mon ami a fülében. Miért haragszik rá ez a nő? Mit vétett neki? A mosolya? Miért jönnek dühbe az emberek az ő mosolyától? Vagy nem is a mosolya miatt, hanem azért, mert olyan megalázó helyzetben találta, amikor a megnyitó előadás estéjén benyitott az előcsarnokba? Mindegy... mindegy... Révedve, ködösen viszonozta a pillantást, még a fejét sem ingatta meg, hogy köszöntse. Jólesett neki ez a némaság, ez a pihentető mozdulatlanság. Beszélni?... A szó éterrezgés, semmi egyéb. Mondatokat váltani?... Tökéletlen még az emberiség, hogy a gondolatait ki kell csicseregnie és el kell kárognia, hogy megértőjük akadjon... Beszélni? Ugyan mire jó az?... Majd megnyílnak ezek a szépen mintázott ajkak, beszélni fog ez az akaratos, gúnyos száj, ha beszélni és haragudnivalója van.

Úgy látszik, volt beszélni- és haragudnivalója. Mosolyogva nyílt meg, és ezeket mondta:

- Sokáig váratott magára, tisztelt életmentőm... Azt hittem, nyoma veszett... Köszönetet akartam mondani magának.

No lám, alaposan megharagította. És milyen nyájas gúnnyal készült magának elégtételt venni! A saját mosolya volt ez, a saját elpusztíthatatlan iróniája. Rokonvonás... Tegyük hát édessé a bosszúját, gondolta, legyen tökéletes a diadala. És odatartotta vértelen arcát és fáradt lelkét a lecsapni készülő villámoknak.

- Itt vagyok művésznő... Rendelkezzék velem.

- Rendelkezni?... Oh, nem... nem óhajtok rendelkezni magával, mon ami... - Szép, könyörtelen nevetés következett. - Csak meg akartam köszönni, hogy olyan nagylelkűen ki akart ragadni az éhhalál karmaiból... Nemes cselekedet volt, kedves... izé...

- Baltazár, - igyekezett az újságíró előzékenyen a segítségére lenni.

- ...kedves Baltazár... - folytatta a színésznő és elragadó kedvességgel biccentette meg a fejét, - szép volt, kedves Baltazár... Egy középkori lovag sem lehetne hódítóbb... Köszönöm.

Baltazár szerényen hárította el a hálálkodó szavakat.

- Semmiség kérem, nincs mit köszönnie... Örömmel ragadtam meg az alkalmat. Az ember szívesen fitogtatja a szívét, ha van.

- Úgy? - kérdezte a színésznő elakadó mosollyal.

- Mink itt helyben ilyenek vagyunk - magyarázta Baltazár szelíden. - Egy kis szalámit a haza oltárára... Egy kis sajtot éhínség ellen a drámai színésznő ablakába!...

És egymásra néztek. A nő haragos kémlelődéssel, az újságíró bágyadtan, megadóan. A szeme kitűnően beidegződött a dolgok fonákjának észrevevésére. Maga is nevetséges színben látta most annak az esős éjszakának fináléját. A szegényes, de buzgó csomag bátor felvonulását, megérkezését és szertelen elcsodálkozását, amikor ahelyett, hogy jóízűen elfogyasztották volna, utána dobták az ablakon.

Most egy kis fegyverszünet látszott szükségesnek.

- Kérdezősködtem maga után - mondta a színésznő, azt mondták, hogy ritkán jár színházba...

- Valóban - hagyta rá az újságíró -, elég ritkán járok... Tulajdonképpen a megnyitó előadás óta nem volt szerencsém...

- Nem szereti?

- Nem mondhatnám...

- De Zacconin és Sarah Bernhardon alul nem adja... Az idegeire megy, mon ami, ha a színésznő nem Duse Eleonora... ugye?...

Az újságíró engedelmesen hallgatta. Egy-egy kurta pillantással kísérte a színésznő szavait. Nézte a felhevült arcot, amelyen fogyott, egyre fogyott a mosoly felhőtlen kékje, a szemeit, amiknek íriszén és pupilláján nőtt, harapózott az árnyék, a száját, amely sötéten megremegett, aztán fehér fogait, amelyek megcsillantak a lehúnyó nap özönében.

Ah, alaposan haragszik...

- Igaz... igaz - hagyta ő rá bűnbánóan -, faragatlan ember vagyok, nem méltó a kegyed elbűvölően szép hangjára... Egy alázatos kérdést engedjen meg nekem, kisasszony, egy nagyon alázatos kérdést...

A színésznő rosszat sejtve kutatta pillantásával a szándékait. Csak a válla egy elenyésző mozdulatával jelezte, hogy várja a kérdést, a nagyon alázatos kérdést.

- Milyen lelki együtthatónak kell betudni azt - folytatta az újságíró -, ha kegyed valakit mon aminak szólít? Nem tudom ugyanis, honnan jön és hová igyekszik a kegyed kedvessége... Meg kell vallanom, egy pillanatig sem keveredtem önmagam előtt abba a gyanúba, hogy valamilyen kiválóságom kötötte le az ön sokfelé viharzó érdeklődését, művésznő. Baltazár György nem az a pont a lét végtelen síkján, amelyek felé vonzalmak és barátságok törekszenek centripetális erővel. Úgy képzelem, művésznő, hogy kegyed néhány győzelmes trillát tartogat még számomra.

A kerti pavilon lépcsőjén most Zizevszky sietett le és girárdi-kalappal integetve, feléjük tartott. Veresy Ilona hidegen pillantott abba az irányba. Aztán anélkül, hogy az újságíró kérdését válaszra méltatta volna, megindult.

- Jó napot, szerkesztő úr.

- Isten önnel, művésznő - viszonozta a köszöntést Baltazár.

- Azaz - fordult meg hirtelen a színésznő és újra volt valami édes elégtétel a hangjában - már nem is szerkesztő... Ott kellett hagynia a lapot, ugye?

- Kidobtak, művésznő.

- Ó, az kellemetlen lehet...

- Vannak dolgok, kisasszony, aminek semmi jelentőségük nincsen... A dolgok általában olyan kevés fontossággal bírnak...

Volt valami megtörhetetlenül nyugalmas a hangjában, aminek meleg zengése arra késztette a színésznőt, hogy abból a féloldali futólagos helyzetből, amely lenézését és az érdeklődése teljes hiányát jelentette, szembeforduljon az újságíróval.

Baltazár észrevette ezt a várakozó mozdulatot. A keleti hegyoldalból bazaltsziklák emelkedtek ki, amiket a lehunyó nap sárgásvörösre festett.

- Túl sok jelentőséget tulajdonítunk a hétköznapok felszínén úszkáló dolgoknak - mondta, és felmutatott a távoli bazaltokra. - Tegnap még a tenger hullámai nyalogatták ezeket a sziklákat...

A színésznő megindult. A pillantása, amelyet Baltazárra vetett, engedély, beleegyezés volt, hogy Baltazár követheti.

Kertek között haladtak tova.

Veresy Ilona már nem viselt gyászfátyolt. Egyszerű, finom, sötét ruha volt rajta. Vékony bokái kecsesen mozogtak a keskeny gyalogösvényen. Egyenes tartású vállaiból büszkén sugárzott ki a nyaka. Szépen mintázott, rátarti alakja volt, könnyed és hajlékony, s ahogy sietve lépegetett Baltazár előtt, és olyan hidegnek és tökéletesnek látszott, mintha férfi csókja sohasem merte volna illetni. Pedig, jutott eszébe Baltazárnak, a kígyó nem sokáig ólálkodott a fa alatt. Üvegszemével meghipnotizálta a fennhéjázó paradicsommadarat. És a paradicsommadár, szegényke, lebukfencezett a magas fáról... A Zizevszky ragadós kezenyoma rajta maradt a büszke alakon.

Háromszor is együtt látta őket az elmúlt napokban. Azt beszélik, hogy előadás után a lovag ott ácsorog mindig az öltözője előtt. Aztán az a garden party a Rodárics szőlőjében... a sárga majom, hogy gurult le a pavilon lépcsőjén, amikor meglátta őket...

Hátrapillantott, ott botorkált talán száz lépésnyire, hevesen hadonászva szalmakalapjával.

- Jöjjön... - intett a nő megszaporázva lépteit. Kis sikátorutca szelte át a kerteket, abba befordultak. A színésznő feltekintett a távoli bazaltokra.

- Azt mondja, mon ami, hogy tegnap még tenger nyaldosta azokat a sziklákat?

A gúny pallosával néhányszor fölényesen lesújtott az újságíróra, szeszélyes haragja lehűlt, és békésebb húrokat kezdett pengetni.

- Tegnap, vagy kétmillió év előtt, mindegy, művésznő, - felelte az újságíró. - Az emberek kétségbeesnének, ha megértenék, hogy csak a zsebórájuk kelti az idő illúzióját. Az órát - magyarázta tovább, egyre csendesebb hangon - a vallásos hit hozta létre, a naptárt halhatatlanságra vágyó akadémikusok szerkesztették. Itt künn tűnő percek az évmilliók, ott benn - a városra mutatott - centenáriumokra sóvárognak az emberek. A bádogosinas rápingálta nevét a kémény falára, a hadvezér szobrot faragtat magáról. Az emberiség gyermekes büszkeséggel rajzolgatja történelmi ákombákomjait a kiszáradt tengerfenék homokjára. A kozmosz pedig lélegzik egyet, és elsöpri a megkuszált homokot... Tegnap ezen a helyen kardhalak marakodtak és a harsogó hullámok közül a bálnák és cetek ősei csóválták a reménytelen ég felé iszonyú farkukat. Hol volt akkor a Kárpáti Figyelő, a színművészet, a bankok, a rendőrkapitány, a lovag? Egy sügér ivari mirigyeiben, vagy egy korallzátony homokszemei között. Tegnap még szundikált az emberiség. Nem írt még színikritikákat... (bocsánat, mellesleg eszébe jut a Csiszlik Olivér vezércikke a színházról és Veresy Ilonáról... milyen jóízű dolog volt az!)... nem ivott dupla márciusi sört, nem nevezte magát nagyságos főjegyző úrnak, és nem írta még nevetséges naplója első oldalára: Történelem. A sügér lerakta a főjegyzőpetéket, az embersejteket a part moszatos üregeibe. A föld kérge redőkbe szaladt, mint a ló bőre, ha piaci legyek csípdesik. Kiborult a víz a nagy teknőből... Tugultipalazerra, Periklész, Nagy Sándor... Zizevszky diónyi kagyló alatt moszatba ágyazva átaludták a tengerek elvonulását, kikeltek a petékből és a pállott mocsáron át idétlenül csapkodva farkacskájukkal, egy útilapu alá lubickoltak. Trópusi nap itta fel a tengerfenék iszapos üledékét, szálas zsúrlóerdők ütöttek ki a szikkadó talajból, és a polgári kaszinó helyén dinosaurus rakta le tojásait. A főtéren még nem volt makadám, a sóáruda falán még nem hirdették a színlapok a színművészet bevonulását, a Grand Café helyén, ahol most szellemes kártyacsatákat folytat Moravetz irodalomtanár és Rákóczi bankügyész, brontosaurus vívta rengő csatáját a gyíkfarkú lelapsszal és a kis idomtalan szörnyeteg, akit akkor nem hívtak még sem Moličre-nek, sem Zizevszkynek, sem Baltazárnak, kövérre hízva az útilapu fiatal hajtásaitól, riadtan kúszott fel a lába ügyébe eső első majomkenyérfára. A kozmosz prüszkölt egyet, a dinosaurusok haldokolva vonszolták magukat barlangjukba, a lelapsznak letörött néhány méter a farkából s mint apró gyík elfutott a páfránylevelek közé. A kenyérfán kiütöttek a polgármesterválasztás izgalmai, valamelyik csimpánz lepotyogott a fáról, és megtörtént az új honfoglalás, az emberiség birtokába vette a földet... Pantheonok és múzeumok épültek... lovagok és elcsapott újságírók csapkodnak mulandó szárnyukkal... hosszú még az út a földön... van-e valami jelentősége annak, hogy egy Baltazár nevű lapszerkesztőt kipenderítettek az állásából?

Rámosolygott fáradtan a színésznőre. Ő valóban úgy érezte most, hogy mindannak, ami vele történt és történni fog, nem sok fontossága lehet az életben. A színésznő pedig komolyan, kíváncsian nézte a távoli sziklákat, aztán megenyhülve fordult az újságíróhoz. Hirtelen szemébe ötlött az újságíró arcának sápadtsága.

- Olyan sápadtnak látszik - mondta elváltozott hangon. - Nem beteg?

Baltazár tagadóan intett a fejével. (Ha most azt felelné: "Nem művésznő, semmi bajom sincs, csak két nap óta nem ettem", úgy festene a dolog, mintha a realizmust hajszolná.) A színésznő tekintete most ráesett a kezében levő zsebkendőre, amelyen sötét vérfoltok ütöttek át.

- De hiszen vérzik... Mi történt a kezével?

György legyintett. Semmi. Megsértette a kezét egy kökénybokorban, amíg aludt. Álmodni sem lehet már büntetlenül.

Egy kerítés mellett állottak meg. A kerítés végén ott volt a villa, amelyben a színésznő lakott.

Hallgattak. Távolból egy mozdony füttye hallatszott.

- Maga tulajdonképpen mit gondol rólam? - kérdezte kis idő múlva a színésznő csendesen.

Hirtelen szükségét érezte annak, hogy megtudja az újságíró gondolatait. Valami megmozdult benne.

Ne legyen szerény, mon ami, és ne kérdezze, hogy miért vagyok kíváncsi egy elcsapott, szürke újságíró gondolataira... Feleljen a kérdésemre.

- Csupa jót, kisasszony... csupa jót...

- Nem igaz, maga nagyon gonoszul gondolkozik rólam.

- Biztosíthatom, kisasszony... - védekezett elhalkulva az újságíró.

- Miért kisasszonyoz? Hiszen jól tudja, hogy nem vagyok az... Nos, nem felel a kérdésemre?... Akkor vegye tudomásul, mon ami: én Zizevszkyt éppúgy utálom, mint a többi nyálkás polipot... Megvetem őket.

- Parancsára - mondta Baltazár, és meghajtotta magát.

A színésznő a kezét sem nyújtotta feléje és besietett a házba. Baltazár a kerítéshez támaszkodott. A láza megnőtt, gyöngének érezte magát. A szomszéd utcácskából éles füttyszót hallott, utána valaki vidám-hamis hangon a nevét cédúrskálázta.

- Hoháháhú, Kiriljovics Pjotr - harsogta Csermely már messziről -, láttam ám, Pjotruska... üdv... ave... Látja, ez igen... nem úgy, mit az a két művésznő, tudja... Emlékszik? Facér szobalányok voltak... a rendőrségen derült ki... Hopszá... Hallotta? Tegnap éjszaka a Piros Lámpás című irodalmi szalonban Adyt szavaltam... felmásztam a zongorára... elszavaltam nekik a Fekete zongorát... Testvéreim a kéjben és lueszben, tudjátok meg, hogy ezt Ady Endre írta... Szédület... Zivatar... lelépek a zongoráról... Mint rohadt gyümölcs, úgy estem a lábaik elé... Nyakkendőm ronggyá viharozva... Emlékszik? Kék alapon fehér babok... Lidia... ismeri, nemde... az a viharos kis párduckölyök... heliotrop selyeming... harminckét hófehér metszőfog... káprázatosan harap... "Mondd, kis hülyém, ihatok egy konyakot?" Tízet, hercegnőm... Megiszik egymásután tíz pohárral és hálásan megharapja az arcom... "No, hülyém, most záplátyi a tíz konyakot." Én?... Én?... Kihúzom a lyukas zsebemet: egy grandom sincs... Hoháháhú... Nekem esnek... Futólépés... Jókat röhögök... Pjotruska, képzelje el, ingyen és bérmentve kaptam egy harapást... Meg kell próbálnia egyszer, Kiriljovics Pjotr... Mit is akartam mondani...

Hirtelen körülnézett, aztán félrelökte bolhaszín felöltőjének szárnyát, és egy kalitkát pakolt elő a bő kabát alól. Fésületlen, hosszú haja izzadt homlokára tapadt, kabátujja alól egy arasznyira csüngött ki tarka ingének néhány foszlánya. Magasra emelte a kalitkát, hogy a benne pislogó riadt mátyásmadarat megmutassa barátjának.

- Engedje meg, Kiriljovics Pjotr, hogy bemutassam... Frici... Egy sajnálatraméltó madár, akit a rothadt emberi társadalom a beszéd képességével fertőzött meg... Tudja, mit kiabál ez mindennap utánam, amikor a gazdája háza előtt elhaladok? Egy hallatlan disznóságot, atyuskám... Belopództam az udvarra, leakasztottam a falról... visszaadom neki az erdő lombját... hogy felejtse el, amire az emberi kultúra tanította... Tudja, ki a gazdája? Moravetz, a vadszamár...

Kinyitotta a kalitka ajtaját, és lendületes szónoklatot intézett a barátjához, arra buzdítván őt, hogy rúgja oldalba az emberi társadalmat és emelkedjék a magasba, fel a csúcsokra. Hiába volt minden sürgetés, a fogoly az itatócsésze vizétől csapzottá ázva, ijedten farolt a kalitka sarkába, és bizalmatlanul sandított a nyitott ajtóra. Végre is kiszabadítójának kellett őt a megszokott rabságából kipiszkálnia. De mintha megfeledkezett volna szárnyas mivoltáról, békés gyalogjáró módjára indult el az út mentén, az őszi gaz között. A fogalmazó gyöngéd szavakkal biztatta, ózondús magasságokkal kecsegtette, hessegette, az emberi társadalom bűneire emlékeztette, de mindez semmit sem használt. Frici lassan szedegette a lábait, meg-megállott, felnézett egy-egy bogáncskóró tüskés levelére, és ügyet sem vetett szabadítójának lelkes sürgetésére, békésen poroszkált tovább. Addig, amíg meg nem unta háta mögött a hangos szajkolást. Akkor aztán megállott, szembefordult a fogalmazóval, és azt mondta neki:

- Buta naplopó...

- Mi? - állt meg elhűlve a fogalmazó, és ijedten nézett Baltazárra. - Mit mondott?... No, mit szól hozzá, Pjotruska... ilyen hálátlan fattyú.

Frici nem hagyta magát. A fogalmazó méltatlankodva nyúlt egy göröngy után, hogy pártfogoltja után röpítse. A madár riadt futólépésbe váltott át, de futás közben is kihívó arcátlansággal nyelvelt vissza Csermelyre.

- Buta naplopó... szajha...

A fogalmazó tölcsért formált a szája elé, úgy kiabált utána:

- Fattyú... emberi kreáció... madárutánzat...

- Tökfilkó - hangzott kurtán a válasz. A kis szemtelen láthatólag örömét lelte az élénk eszmecserében.

- Látja ezt a hálátlan dögöt - panaszkodott a fogalmazó -, ez már kész ember... - Utána iramodott, hogy eltapossa... Frici megérezve a komoly veszedelmet, hanyatt-homlok menekült, aztán valami mélyen szunnyadó ösztön hirtelen felriadására szétbontotta csapzott szárnyait, és a levegőbe emelkedett. A fogalmazó dühösen fenyegette a kezével:

- Te pimasz... megállj csak... még találkozunk!

Frici válaszra sem méltatta, és vidáman lendült tova a kert fái között.

- Íme, atyuskám - szólott a fogalmazó gyászosan -, íme, az ember... Dögszaga van az emberi társadalomnak... tekeri az orromat... faképnél fogom én is hagyni... Mi a véleménye?... Ki a folyóhoz... egy földkunyhó... göröngyillat... Tolsztoj, mi?... A föld!... Semmi az egész... egy kapa... egy lábas... pakk gyufa... kókuszsír... kész... Nem igaz? Ki kell vonulnunk nekünk is a társadalomból...

- Jöjjön ide - szólt Baltazár - és nyújtsa a karját... Szédülök egy kicsit...

Az utca himbálózott vele, mint vízparton tükröződő házsor. A fogalmazóba kapaszkodott, hogy el ne essék. Csak annyi ereje volt még, hogy a lakása közelében betért egy péküzletbe. Két évig tanította a pékmester fiát, egy cipót fog venni, egy kis cipót.

- Az árát majd behozom, Kárpáti úr - mondta a péknek. A cipót a hóna alá fogta, és érzéketlenül nézte, amint a pék egy hosszú fekete táblára, a háta mögött a falon lógott, orra bukó és kibicsakló betűkkel felírta a nevét.

A kapuban valami szőrös test vetette rá magát, vonítva, vinnyogva, féktelen örömmel.

- Te vagy az, Pagát? - kérdezte Baltazár boldog mosollyal? - Régen várlak már...

Megfogta a lesoványodott állat vérző fülét, és betámolygott vele a szobába.


XI

Másodnap magasra szökött a láza, és átkozottul rossz érzései voltak. Estefelé benézett hozzá a gőzmalmi pénztárnok felesége, egy sáfrányszőke asszony, aki ott lakott férjével a hosszú udvaron és meglátta a Baltazár égő, verítékes arcát, ijedten szalasztotta cselédjét orvosért. Az orvos csak másnap reggel látogatta meg, amikor már elmúlt a forrósága és a pénztárnokné ecetes lemosásaitól jelentősen frissebbnek érezte magát. A doktor, aki történetesen nem volt más, mint Kléber városi főorvos, bosszúsan dugta be fejét a nyitott ajtón.

- Tessék, tessék - invitálta az újságíró -, dögrováson vagyok egy kissé.

És amikor a főorvos gépies sietséggel és nem minden zavar nélkül belemarkolt a hasába és futó pillantást vetett a nyelvére, tettetett aggodalommal kérdezte, hogy vajon tud-e rajta az orvostudomány segíteni? Szeretne ugyanis még néhány újságcikket megírni, amellyel jóvátenné ifjúkori szájhősködéseit és mindama csintalanságokat, amiket a társadalom tekintélyei ellen elkövetett. A doktor bizalmatlanul bandzsított rá, és súlyos gyomorrontást állapított meg, amit az újságíró némi kétkedéssel fogadott, amire volt is valamicske oka: az utóbbi napokban ugyanis nemigen nyílott alkalma és lehetősége arra, hogy megterhelje a gyomrát.

- Főorvos úr, az orvostudomány ez esetben tévedésbe esett.

A doktor nem volt hajlandó beismerni a tévedését, és felháborodott kijelentések közben távozott. Pagát, aki hazaérkezése óta mindannyiszor az ágy alá menekült, valahányszor idegen léptek közeledését hallotta, az újságíró hívására kimázott az ágy alól, és odaállt gazdája elé.

- Na, mit szólsz ehhez a lódoktorhoz, he? - kérdezte tőle Baltazár derűsen. - De ki az ördög hívta? Egyszer elneveztem ezt az embert az összes orvosi tévedések doktorának... Na, mi lelt már megint?

Pagát lépteket hallott, és az ágy alá menekült. A félelme ezúttal alaptalan volt, mert csak a kávét hozta a cseléd, egy álmos, sündisznószemű, puffadtarcú nagykeblű nőszemély. Baltazár ijedten fordította arcát a falnak.

- Mondtam már neked - szólott hátra szemrehányóan -, hogy háromszor kopogtass, mielőtt belépsz hozzám, hogy időm legyen a fal felé fordulni.

Az özvegynek, a bérbeadójának volt a cselédje. A falon túl volt a konyha, gyakran hallotta esténkint magában beszélni. Hajnalban pedig kopp... kopp... sokszor egy óráig is elkopogott a cipők sarkán a sárkefével. És énekelt. Pokolian hamis volt a hangja. A blúza alatt, a keblében valami fényképet hordott, de Baltazár sohasem tudta meg, hogy kinek a képe. Fázott ettől a lánytól, nem tudott ránézni. Azóta volt ez így, amióta egyszer - életében először - becsípve érkezett haza egy névnapi mulatságról, ahol számtalan likőrös poharat ürített ki, hogy a mámor szépségeit megismerje. Ruhástól dőlt be az ágyba, és a cseléd vetkőztette le és fektette vissza. Másnap csak két erőteljes mellre és valami tűrhetetlen istállószagra emlékezett. A hideg rázta és két napig egy falatot sem tudott lenyelni.

A cseléd letette a tejeskávét és jelentette, hogy eljöttek a kutyáért.

- Nyisd ki az ablakot - rendelkezett Baltazár gyorsan -, és told ki Pagátot az utcára.

Pagát, aki már sejtette a közelgő veszedelmet, egy ugrással az utcán termett és futásnak eredt. Új gazdája hiába követelte, Baltazár ártatlan arccal mutatott körül az apró szobán. Azóta, amióta eladta, a színét sem látta a vizslának. Pagát pedig ezalatt elkódorgott valahová, és csak estefelé tért haza, amikor elmúlt felőle a veszedelem.

Baltazár néhány nap múlva meglehetősen összeszedte magát, de sétára és "szemlélődő" csavargásokra még nem futotta az erejéből. Napjában néhányszor bevágtatott hozzá a fogalmazó azzal az indítvánnyal, hogy már csinálni kéne valamit, Kiriljovics Pjotr. Igen, tenni kéne valamit. Például... no, mi a véleménye Pjotruska?... A Fűszerudvar előtt leesett egy petróleumhordó a szekérről, az abroncsai szétestek... szereti Pjotruska a petróleumszagot?... Ő rajong a petróleumszagért... egész nap ott sétálgat most a Fűszerudvar előtt... A bőrszagot is nagyon kedveli... Egy eszmét kölcsönözzön neki Pjotruska... egy gondolatot... Most elkísért egy lányt a fogorvoshoz... a kapu alatt megcsókolta a lány könyökét... ó, de határtalanul szép dolog bírni egy nőt... egy valódi nőt, akivel kicserélheti eszméit a költészetről és az orosz irodalomról... Goncsarovról, Lermontovról, Dosztojevszkijről... egy nőt, aki nem mondja neki: na, Csermely, legyen szíves és ne butáskodjon, fáj a fogam... ni, akkora odv van benne... Odv... Odv... Hoháháhú... Na, alászolgája, Pjotruska... Délután kilopja a kávéházból a Nyugatot és elhozza...

Elhozta a Nyugatot, falánk habzsolással fogyasztotta a lírát és prózát egyaránt. Aztán megkérdezte Pjotruska véleményét és néhányszor arcul köpte őt, úgy, hogy Baltazár kénytelen volt ágyát az asztallal elsáncolni előle...

Az élelmezéséről ezekben a napokban egy Frost nevű fiatal fagyakornok gondoskodott, aki a túlsó oldalon lakott a szüleivel. Délben és este erőteljes húsleveseket szállított, egyszer-kétszer becsinált csirkét és kompótot. Otthonról is érkezett kellő mennyiségű táplálék, szilárdabb dolgok, mint sajt, sonka, néhány doboz szardínia és kockacukor. Baltazár jókedvűen tűrte ezt a segélyakciót. No lám, mégsem lehet csak úgy simán, egy-kettőre éhen veszni. Frost esténként, ha hazajött a deszkaraktárból, átrándult hozzá egy kis beszélgetésre. Szívesen és tisztelettel hallgatta a Baltazár mulatságos eszmefuttatásait, amikből mindig megmaradt valami tanulságos a számára. Egyik nap elhozta a Csiszlik Olivér beszélyfüzetét, amelyet a regényíró maga vitt le hozzá a deszkaraktárba.

- Azt mondja, hogy juttassam el valahogyan önhöz... Hogy felejtsem itt az asztalán...

Vékony, alig százoldalas, silány papírra nyomott füzet volt, amelynek sárga borítéklapján ezt a címet látta: Havasi gyopárok. Ez volt immár a második elbeszélésgyűjteménye Csiszlik Olivérnek. Baltazár átlapozta a füzetet. Néhol megállott és figyelmesen olvasgatta a sorokat, sokkal hosszabb ideig, mint amennyi az elolvasásukhoz kellett. Akkor robogott be Csermely a szobába. Szentjánoskenyeret majszolgatott.

- A tettenérés esete forog fenn - hadarta tele szájjal. - A lovagot láttam kilépni Veresy Ilonától... Mi a véleménye, atyuskám?

- Olvassa - intett neki Baltazár, és odadobta a füzetet. - De értelmesen.

A fogalmazó hátravetette bolhaszín köpenyének szárnyát, és nekilátott az olvasásnak. Közben rágta a szentjánoskenyeret, amellyel tele volt a zsebe és hangosakat röhögött.

Amíg a fogalmazó olvasott, Baltazár az ajtó hátára akasztott "menetrendet" nézegette. A menetrend egyszerű papírlap volt, amelyre Baltazár részben ceruzával, részben tintával a következőket firkálta egy régebbi dátummal:

VIGYÁZAT, PJOTRUSKA!

FONTOSABB TEENDŐK!


1. Ne szégyelld magad: végy egy cipót holnap reggel Kárpáti péknél.

2. Gondolkozni a lét értelmén.

3. A toronyóra elromlott, egy zsebórát szerezni.

4. Pjotruska, szavamra, te semmit sem olvasol. Olvastad már a bibliát?

5. Cipőtalpalás-ügyben valami megoldást keresni.

6. Köszönni az embereknek, Pjotruska. Mélyen kalapot emelni előttük.

7. Gondolkozni... Különben semmi gondolkodás: becsomagolni a bőröndjeidet, és megváltani a jegyet a Parnasszusra.

8. Esetleg - ha közben ráérsz - vacsoráról is gondoskodni.

Néhány tétel már át volt húzva rajta. A végén piros ceruzával ez a figyelmeztetés állott:

Ígérd meg, Pjotruska hogy nem leszel szerelmes!

Ígérd meg, galambocskám.

Elfordította tekintetét a "menetrend"-től, és tovább hallgatta a fogalmazó felolvasását. Buta ember volt ez a Csízi Olivér regényíró. Nagyokat szuszogott az erőlködéstől, hogy betartsa a grammatika szabályait. Nagyon akart regényt írni. Valami élettelen döglött dolgot firkált össze, amit választékos szavainak ünnepélyes dörgésével és lágy fuvolaszavával akart életre serkenteni. Meg kell hagyni, a stílusa gondosan meg volt csiszolva és fényesítve, Moravetznek bizonyára öröme tellett benne. De szörnyen, leküzdhetetlenül unalmas volt. Baltazár el is aludt tőle. Arra ébredt fel, hogy Frost szelíden költögeti. A fogalmazó akkor már nem volt a szobában, magával vitte a füzetet is, hogy a sikerültebb zöldségeket kiírja belőle.

Frost zavart volt. Köhécselt néhányat. Forgatta a fejét, lesütötte a szemét. Bocsásson meg neki Baltazár... egy roppant furcsa kéréssel fog előállni... egészen szokatlan kéréssel...

- Gyerünk, Frost, ne köntörfalazzon - biztatta Baltazár -, maga kitűnő erőlevesekkel támogatta a vajúdó magyar irodalmat... Illő, hogy helyet szorítsak majd magának is a lexikonban magam mellett...

- Valami ilyenféle dologról volna szó... Ugyanis... ne nevessen ki, Baltazár úr... egy levelet szerettem volna írni valakinek... Egy szépen megfogalmazott levelet... Olyant, amilyent csak ön tud írni... Ugye, megért engem, Baltazár úr...

- A tárgyra, Frost. Lediktáljam a levelet?... Helyes... Üljön le oda... Ragadja meg a tollat és írja...

Frost megfogta a tollat, és zavartan nézett az újságíróra. Nehogy félreértse őt Baltazár, nem azért fordult hozzá, mintha erre a leveseknél fogva érezné magát feljogosítva... hanem mert ilyen nagy feladattal az ő szerény fagyakornoki képességei úgysem tudnának megbirkózni...

- A tárgyra, Frost. Találkoztak már? Valami helyzetrajzot kérek.

Frost akadozva és lesütött szemekkel adta meg a szükséges felvilágosításokat. Egy színésznőről van szó. Sohasem találkoztak. De ő halálosan... ahogy mondani szokták, halálosan beleszomorodott a színésznőbe... Egy kis életjelt szeretne adni magáról... valami olyat írni, ami felkeltené a figyelmét, az érdeklődését, és nem dobná nevetve félre a levelet.

- Veresy Ilona? - kérdezte Baltazár.

- Ne haragudjon, Baltazár úr - tért ki a kérdés elől szerényen a gyakornok -, erre igazán nem szeretnék önnek felelni.

Az újságíró bólintott. Hanyatt feküdt a keskeny szalmaágyon és fölnézett az alacsony mennyezetre, amelyet két bemeszelt mestergerenda tartott. A feje fölött a padlás vékony deszkapallóján egerek futkároztak, fonnyadt vadgesztenyével futballoztak. Pagát merőlegesen emelte fel a fejét és úgy szimatolt mozdulatlanul a magasba.

Veresy Ilonát látta maga előtt. Amint ott a Malom utcában azon az esős éjjelen egy erőteljes mozdulattal a karjaiba kapta és magához szorította. Az arca az arcához ért, a melle a melléhez tapadt.

- Frost, hallott maga valamit Cyrano de Bergeracról?... Igen, egy színdarab... Kezdjünk hát hozzá a levélhez... Tehát írja: Művésznő... Felkiáltójel nem kell... Művésznő... Leírta?

Frost bemártotta tollát a tintába és írni kezdett. Baltazár pedig nézte a mennyezetet és a száján peregni kezdtek a szavak. Előbb formásan, kecsesen lépdelve elő a lélek nehéz függönye mögül, aztán egyre visszhangosabban, nagyokat dobbanva, egyre mélyebbeket horkanva, zenekari bőséggel. Veresy Ilona állott előtte, a homloka fölött nagy, örvénylő szőke hajcsomóval, szemében hideg közömbösséggel... Baltazár nézte, és a lelkéből énekelve ömlött a szó. Az ária aztán végéhez közeledett. Még egy magas lendületet vett, majd a szívére tette a kezét, és meghajtva magát, alázatosan, lassan kiserkedő gúnyos mosollyal visszaenyészett a függönyök mögé... A gyakornokra nézett és nevetve mondta:

- Kész. Aláírás.

Frostnak lázasan tüzeltek a szemei. Aztán lemondóan nézett az újságíróra.

- Még sohasem hallottam ilyent, Baltazár úr. Azt fogja hinni, hogy valami regényből írtam ki.

Az újságíró megnyugtatta. Az életben is előfordulnak ilyen levelek, s ha történetesen kedve szottyant volna levelet írni egy színésznőhöz, szóról szóra ezt a levelet írta volna meg. Erre aztán Frost összehajtotta a levelet, és csendesen elköszönt Baltazártól.

A hosszú udvar, amelyben lakott, átjáróul is szolgált a Patak utcából a mészárossorhoz. Baltazár másnap fütyörészve fogott hozzá az öltözködéshez. Az alkotás nyugtalanító öröme vett erőt rajta. Írni fog. Ez alatt a néhány hét alatt, amit a szőlők között kószálással töltött és fenn a hegytetőn, ahonnan elláthatott a szétnyíló völgy legtávolabbi pontjáig és a havas hegycsúcsokra, megint megszedte magát érzésekkel és gondolatokkal, amik lassan egy tömör mag köré telepedtek. Frissen kapta magára a ruháit. Valami templomi zsoltárt fütyörészett. A nyitott ajtó mellett egy nagytestű pap állott és a zsoltárt hallgatta. A tekintete közben ráesett a Baltazár névjegyére, amelyen a következő, ceruzával javított szöveget olvasta:

BALTAZÁR GYÖRGY

a Kárpáti Figyelő elcsapott szerkesztője

A pap bedugta fejét a nyitott ajtón.

- Á... most fülön ragadom, amice... Tudja-e, ki vagyok?... Nohát: Páter Izidor...

Terebélyes testű, likőrreklámra emlékeztető, nyájas arcú pap volt, úgy megtöltötte az ajtót, hogy azon már egy tűt sem lehetett volna kidugni.

- Mit írt maga, amice, az én orpington tyúkjaimról? - kérdezte megrovóan, amikor az újságíró tessékelésére belépett a szobába, és testének hatalmas tömegét szuszogva és megfelelő óvatossággal nyugvópontra hozta.

- Hogy vakaróznak? Aztán a csizmáimat is kifigurázta, amice! Megálljon, most aztán leszámolunk. - Megragadta a fiatalember kezét és párnás tenyerében szinte eltüntette annak vékony ujjait. - Eltettem ám azt az újságot, nehogy letagadja. Aztán illik az, hogy nem is felelt a meghívásomra? Azt akartam, hogy személyesen mutassam be az inkriminált tyúkokat. Soha, amice, eszükbe nem jutott vakarózni.

Leültette az újságírót maga mellé, és derűs szerzetes arca megtelt érdeklődéssel és jóakarattal. Egyszerűség és gondtalan öregség mosolygott a szeméből. Baltazár kíváncsian nézegette. Az az újságcikk? Ah, nem volt az komoly dolog. Szeptemberben egyszer messze kóborolt a várostól és útba ejtette az omladozó kolostort. A pincéjében néhány befalazott koporsó porladt harcban elesett szerzetesek csontjaival. Egy öreg cseléd engedelmével lebotorkált a pincébe, de omladozó, salétromos falakon kívül egyebet nemigen látott. Aztán végigjárta az öreg folyosót, bedugta fejét a pókhálós, vasrácsos cellákba, amelyekben meggyűlt a penész és az esővíz és belépett a rendház egyetlen páterének a szobájába. Egy kacsalábú széken, régi naptárak tetején poros zeneautomata állott, fölötte jókora faszögön a Páter Izidor csizmái lógtak. Faágy, gyékényszőnyeg, feszület, egy uborkásüveg, benne egy tucat vérszívó nadály, a sarokban nyitott zsák vereshagymával, az asztalon pápaszem és egy jubileumi képesalbum. Lenn az udvaron a gyom között álmos majorság kaparászott, az eperfa alatt háromlábú suszterszék állott, előtte vizesdézsa, nagy halom burgonya, amit az öreg cseléd a hazaérkezendő páter részére készített elő, aki a főzés körüli teendőket maga látta el. Az udvaron kolostori béke honolt, mint régi mesterek metszetein. Baltazárt ez különösen megkapta, a látogatásról hosszú tárcát írt, hangulatos napfényben mutatta be a kolostort, a pátert, aki a veteményes kertben barátságos bánásmóddal fejlődésre sarkallja a retket és a dohányleveleket, csirkét ültet, házsártos kakast dorgál, Angeluskor a maga hívására megrángatja a tömzsi torony ásító üregében fészkelő harangocska kötelét, a miseborok ügyében levelet fogalmaz a püspöki udvarnak, hasán fehér köténnyel leül a suszterszékre burgonyát hámozni, aztán elszunnyad a déli verőn, kicsi sapkája lecsúszik a tonzuráján, mire vakmerő csirkéi kikoppintják kezéből a félig hámozott burgonyát. Nem átallotta a páter muzsikásládáját is megszólaltatni, azt írván róla, hogy ebből a repedt hangszerdobozból néha sápadt keringőket ereget ki a derék franciskánus, hajdani abbéságának elhervadt emlékeit.

Most aztán ott ültek egymás mellett, az újságíró felvidámodva azon, hogy látatlanul is ilyen jól ráhibázott a páter nagyszerű alakjára, a páter meg zsörtölődve, jólelkűen osztva a szemrehányások garmadáját, miközben szemei nevetve és megbocsátást hirdető szelídséggel forogtak puha ágyukban.

- Hej, fiatalember - csóválgatta a fejét rosszallóan -, a hajdani abbéságomat emlegeti? Hát tudja-e, hogy öt évig voltam Afrikában?... Bizony, barátom... Dahomeyben töltöttem a fiatalságomat... Gonosz csont, kifigurázni az Úr szegény szolgáját...

A cikket különben nagy élvezettel olvasta, nem is haragszik érte, de Baltazárnak meg kell ígérnie, hogy jóvá teszi, amit ellene vétett és mielőbb felkeresi újra.

- El kell jönnie, barátom. Van még egy kis jószagú borocskám. Kicsi hordócska, de jókedvében volt a Teremtő, amikor szüretelték... Aztán szereti, barátocskám a tokányt puliszkával?... Nohát, látom, hogy nem veti meg... Avval várom majd...

Csettintett a nyelvével, és nagy rokonszenvvel veregette meg az újságíró hátát. Aztán kikérdezte az életkörülményeiről és minden elképzelhető dolgáról, s jóízűen nevetett az újságíró tréfás leírásain. Mikor a Majthényiék szerepéről hallott, elkomorodott az arca. Egyet-mást tudott már erről a dologról. Bizony, nem is helyeselni való, hogy valakit így megfosszanak a kenyerétől. El is határozta, hogy nyomban felkeresi Majthényiékat és szóvá teszi előttük a dolgot. Aztán nagy szeretettel nyúlt az újságíró keze után. Verseket ír-e az amice? Nem? Ő szereti a verseket, persze inkább a régieket, a jambusokat, a hexametereket... Mert szép dolgok voltak a régi hexameterek... Ma már nem tudnak ilyesmit.

- Quadrupe dante putrem sonitu quatit ungula campum... - skandálta fiatalos hévvel.

Még egyszer megrázta a Baltazár kezét, és lomha nagy testét fürge léptekkel indította útnak. Az újságíró elégedetten nézett utána.

- Derék figura.

Elhatározta, hogy néhány tréfát gyűjt össze a legközelebbi alkalomra, mert igazi élvezetet okozott neki a pap tele szívből jövő egészséges nevetése.


XII

Az ősz szépsége hamar elmúlt. Néhány villogás még a házak ormán, kietlen sárga fény a tornyok ablakán, aztán eltűnt a nap, szélroham sepert végig az utcákon, kihűlt és elnémult a város. A rosszul függönyzött ablakok mögött korán felgyúltak a szegénylángú, sárga lámpák, alattuk kézimunkát öltött vagy újságot lapozott egy-egy hervadt kéz. A háztetőket kandúrok tartották megszállva, siránkozó hangjuk, amely okarinára emlékeztetett, megállásra kényszerítette a csavargó komondorokat. A pincenyílásokból alma és erjedő must szaga ömlött az utcákra. A lépések élesen koppantak a lapos kövezeten és a főtér aszfaltján, a református harang tornyában bús hangossággal nyikorgott az óraszerkezet ütője; a néptelen tér és elhagyott utcák riadt ébredéssel verték vissza a zajt, aztán mozdulatlan, öreg csend feküdt végig újra a városon.

A fiatalság biliárdozott a Grand Caféban, vagy a Kesztyűben butult fél liter bor mellett. Baltazár és Csermely nem tartozott közéjük. A Kesztyű nem fogadta be őket. Tisztes ivószoba és társaskör volt, ahol fizetésjavításról, önálló vámterületről és nemi kérdésekről vitatkoztak. Megállapodottság és szabatos életprogram jellemezte őket, többnyire magas keménygallért viseltek és rátarti természetűek voltak, hátgerincüket férfias egyenességgel hordták; önbizalmukat nemesi előnevükön vagy hivatali állásukon kívül főleg annak köszönhették, hogy beágyazódva az univerzumnak ebbe a hegyekkel övezett zugába, alig jutott eszükbe felkapaszkodni a körülfekvő hegyek csúcsára és átpillantani az élet mozgalmas síkjára; fordulatok nem érhették őket, problémák nem döbbentek eléjük, élményeiket a Kesztyű vagy a fedett kuglizó zajos napjaiból merítették. A fogalmazót néha bebocsátották maguk közé, hogy meghallgassák az Ady Endre valamelyik mulatságosan ható versét, vagy a fogalmazó kalandjait, amiket javarészben kitalált, hogy mulattassa vagy elképessze őket. De komolyan nem állottak vele szóba, és nem engedték meg neki, hogy vitáikba belekotyogjon. Az újságíró lénye, amely nyugtalanító keveréke volt a türelmes szerénységnek és mosolygó megingathatatlan fölénynek, engedékenységnek és vissza nem hökkenő akaratnak, felháborította őket. Szigorúan határolt elméjük és ízlésük nem tudta és nem óhajtotta követni az újságíró fecskeszárnyú cikázásait. Gyötörte őket a bizonytalanság, hogy akkor is az orruknál fogva vezeti őket, amikor a legszelídebben mosolyog rájuk. A cikkei nélkülözték a jól bevált fordulatokat és iskolázott rendszerességet; gyakran használt ismeretlen szóképeket. Idegen szavai mély szakadékot vájtak közé és a Kesztyűben tömörült kortársai közé. Moravetz, aki a gimnázium irodalomtanára volt és aki maga is előszeretettel forgatta a tollat, mélységes lenézéssel nyilatkozott ezekről az eltévelyedésekről. A Baltazár egyik cikkében nem kevesebb, mint nyolc idegen szót számlált össze, nem említvén néhány vakmerő szófűzést és súlyos kimenetelű nyelvtani műtétet, amik a maguk nemében szintén égbekiáltóak voltak. Talán ezekkel fektette le népszerűtlenségének alapkövét.

A fogalmazó naphosszat vágtatott az utcákon, és rendszerint valami társadalmi probléma megoldásán törte a fejét. Voltak néha figyelemreméltó kijelentései is, de ezek csak kurta villanások voltak. A fantáziája motorhiba miatt feleúton mindig leszállásra kényszerült. Az újságíró, akihez hűség és rajongó szeretet fűzte, bőkezűen szórta olykor az ötleteit, amiket ő ugrándozva, éhes szarka falánkságával csipegetett fel, hogy legközelebb valami vita keretében visszalője őket Baltazárra. Bolhaszínű felöltője sötéten szárnyalt utána és hasonlóvá tette őt egy óriási denevérhez, mely céltalan cikcakkban suhog az alkonyi homályban.

Együtt bandukoltak esténkint a főtéren és néptelen utcákon. Kifogyhatatlan témájuk az irodalom volt. Izgalomba hozta agyukat, megtermékenyítette a lelküket. Csermely lobogva égett, mint szurokfáklya a sötétben. Ismerte minden nagy író önéletrajzát és különös szenvedéllyel gyűjtötte össze belőlük a bizarr részleteket. Ezeket vigasztalásul és buzdításul szánta Baltazárnak. Zola egy télen át olajba mártott kenyéren élt, ágytakaróban sétált a szobában, és hihetetlenül rossz verseket faragott. Maupassant egyszer egy estélyen levetette vendégei előtt a nadrágját... És Balzac, aki húsz évig dolgozott, mint egy gályarab, naponkint tizenkét órát, hogy ifjúkori adósságait, amelyekbe mint kereskedelmi vállalkozó keveredett, letörlessze. A Cheops piramisának megépítésénél kevesebb energia és kevesebb erő pazarlódott el. Úgy bizony, Pjotruska... Aztán hallotta? A Dumas ereiben néger vér folyt és Zola széngázmérgezésben halt meg... Dosztojevszkijt kéjes érzések fogták el, amikor epilepsziás rohamait közeledni érezte... És a Goncourt testvérek... Tolsztoj... A Zakár szolga alakja Oblomovban... A herceg a Félkegyelműben... És a többi... mennyi nagy érték... mennyi világosság... Aztán egy Kiriljovics Pjotrról is olvasott valahol... Olyan vidám zseni volt, mint Baltazár, sohasem alkotott semmit, nevetve tűrte a sorscsapásokat, és ahol lehetett, ő is fürgén fenékbe rúgott másokat... Igen... a magyar irodalomnak is vannak messzire ragyogó világító tornyai, de nagyot és eredetit csak a nagy muszka föld termett... Ha ő egyszer Oroszországba eljuthatna!...

A szél, mintha nem talált volna a völgyből kijáratot, kora ősztől vesztegelt a városban, amíg le nem hullott a zsindelytetőkre az első gyapjas hó; cibálta a kabátjukat, porral lepte el az arcukat, a fülüket, és néha lehordta a kalapjukat. A kalap után vetették magukat, a fogalmazó éles megrovásban részesítvén a szelet és a kalapot, míg Baltazár néhány méltóságteljes ugrás után a talpa alá kényszerítette a szökevényt. Azután folytatták útjukat és témájukat az irodalomról.

Fáradhatatlanul rótták az utcákat. Valahányszor a főtér sarkán ragyogó kávéház elé értek, a fogalmazó megállott és a kivilágított tükörablakon át vágyó pillantást vetett a kávéházi felírónőre.

- Ha egyszer tíz koronám volna - sóhajtotta őszintén -, egy valódi tízkoronásom, Kiriljovics Pjotr...

Egyszer ugyanis volt egy tízkoronása, de az nem volt valódi. Zajos mulatozás után Zizevszky nyomta hajnal felé a markába, kaján vigyorgás kíséretében, azzal a kikötéssel, hogy a pénztárban tündöklő hölgy barátságát kell vele megnyernie. A nő bőkezű gavallért sejtvén a bolhaszínű felöltő mögött, nem utasította vissza a váratlan ajánlatot, és kegyesen megengedte a fogalmazónak, hogy hazakísérje. Pjotruska - dadogta másnap siralmas képpel a fogalmazó -, hallotta milyen szerencsétlenség történt velem?... Elmesélte, hogyan adta neki Zizevszky a bankjegyet, mi történt addig, míg megérkeztek a nő lakására és hogyan folytak le a további események...

- Belépünk a szobába... A levegőben nagyszerű szappanszag... Beszélgetés... Megszagolom a törülközőt... Lendületbe jövök... Szavalni kezdek... A nő elragadóan viselkedik... Kacaj... Oldalt két aranyfog... Belenyúl a hajamba... Micsoda illat, galambocskám... Belehullok a karjai közé... Ah... Érzett már maga olyan fölségeset, Pjotruska?... Könyökön csókolom... Nyakon csókolom... Jószagú, fehér bőr... Gyönyörű... Aztán a kabát... Valami bankjegy kiesik a zsebéből, mondja... Persze, a tíz krón... Ha nem veszi rossz néven, imádott tündérleány, leteszem ide az éjjeliszekrényre... Hehe... Egy kis ösztöndíj... Akarom mondani izé, egy kis házbérpótlék... A tízkrónt szépen leteszem az éjjeliszekrényre... Ül az ágy szélén... kis piros szegedi papucs a lábán... nevet... az inge lecsúszik a vállán... Keblek... Előbb egy kebel... Aztán kettő... A közepén mindegyiknek barna csengőgomb. Tudja, Pjotruska, hová szól ez a csengőgomb? A mennyországba... Igen... mit is... A nő... Vetkőzik... Rápillant a tíz krónra... Mosolyogva fölemeli... kibontja... Mi ez? - kérdezi... Elsötétül az arca... lekapja a szép piros szegedi papucsot a lábáról... se szó, se beszéd... csak puff-puff... Neki a fejemnek... Csaló piszok... Rimánkodok, hogy hagyja abba... Veszi az ernyőt... üt... püföl... Reklámcédulával akarsz rászedni?... Reklámcédulával operál, maga kis bitang? He?... Hujj a kutyafáját annak a Zizevszkynek... kapom a kabátomat... felborítom az asztalt... csörömpölés... négykézláb ki az ajtón... hazáig meg sem álltam... Nézze ezt a galuskát a fejemen... Verték magát már szegedi papuccsal?... Ó, Pjotruska, de cudarul beleestem...

...A kávéházi törzsasztal körül így esténkint teljes volt a létszám, a város minden előkelősége és nevezetes személye helyet foglalt körülötte. A szomszédságában volt a helyőrségi tisztikar asztala, hátul, a kávéház mélyén néhány kereskedő és alsóbbrangú hivatalnok csendesen dominót játszott vagy sakkozott. Olykor abbahagyták a játékot és tiszteletteljes figyelemmel füleltek a törzsasztal felől szivárgó vitákra. Ha elkaptak egy-egy mondatot, tanakodva ismételték el, aztán halk eszmecserét indítottak felette. A törzsasztal végén néha feltűnt a Moravetz szikár alakja is, ami a fogalmazót pufogó tüzijátékra gyújtotta.

- Hollá... vegye szemügyre ezt a múmiabalzsamozót... ezt a vigyori vadszamarat... Olvasta?... A Kárpáti Figyelőben megint elböffentette magát... "Idegen befolyások nyelvünk tisztaságára"... A görény!... Az éjszaka egy verssort írtam a háza falára... valami rémes malacságot... Gondolom, ettől idő előtt gutaütést idézek elő nála...

Nem tudott őszintén haragudni senkire, sokkal felületesebb és feledékenyebb volt, hogysem számon tartotta volna az elszenvedett sérelmeket, de Moravetz ellen vad düh forrott benne. Tudta ezt Moravetz, s mint óvatosan vicsorgó párduc, fojtott hanggal emelgette felső ajkát és táncoltatta vörhenylő, csapzott bajuszát, ha a fogalmazó lőtávolba érkezett. Baltazárral is hajbakapásra készen gusztálgatták egymást, holott közöttük még nyílt kenyértörésre nem került a sor. Baltazár egyszer csillag alatt megfelelő magyarázatok kíséretében leközölte egykori irodalomtanárának a szüreti prológját, amely igen gyászosan festett nyomtatásban; lapos elmésségek váltakoztak benne, rímei pedig olyan hangot adtak, mint mikor homokszem csikorog az ember fogai között. Ehhez járult még az is, hogy Baltazár egykori tanárát makacs irodalmi kihágásáért a literatúra orvvadászának, máskor meg az irodalmi kiadóhivatal tollnokának nevezte. Moravetznek megremegtek az orrcimpái, ha két elvetemedett tanítványát megpillantotta. Legféltettebb palántáiba gázolt bele a két semmirekellő! Kétségbevonták irodalmi hivatottságát és irályának nemes tisztaságát. A XVIII. század költőinek írásaiból halmozott össze néhány tucat idézetet, az irodalomtanárok gépies elragadtatásával majszolgatva egy-egy színehagyott verssor kétes szépségeit. A modern irodalom hazaárulás és szemérem elleni vétség volt a szemében. Érdemeiért egy kolozsvári olvasókör tagjául választotta. Ez az olvasókör maga köré gyűjtötte a legelszántabb nyelvőröket, akik kovapuskával felszerelve tiszteletreméltó kitartással vették védelmükbe Baltazár szavai szerint a hadastyánok menházát a nyugatról hazafelé porzó magyarok pogánysága ellen. Olykor hangos csatazajjal ki is rohantak erődítményeikből, hogy felaprítsák az ellent, akiket kalózoknak nyilvánítottak és meghagyták, hogy minden jó hazafinak és irodalomtanárnak kötelessége lepuffantani őket. És Moravetz szerfölött büszke volt arra, hogy egy cikkével in contumaciam ő is hátbapuffanthatta egyikét e veszedelmes betyároknak.

A közönséget ez a harc nem érdekelte. Képes családi lapok böffenésein andalgott és a napilapok irodalmi süppedékeiben fürdette meg a lelkét.

- Az intelligencia - állapította meg Baltazár -, más szóval az érettségi bizonyítvány-tulajdonosok önérzetes kasztja hűvös távolságban tartja magát a latin igeragozásban járatlanabb kereskedőtől és iparostól. Gőggel hangsúlyozza kultúrtöbbletét, s mert e kultúrtöbbletet valamivel igazolni is kell, üveges szekrényét díszkötetes - és részletfizetéses - bizonyítékokkal tömködi tele. No de azért legyünk igazságosak, akad a szekrényükön néhány kevésbé díszkötéses könyv is, amelynek lapjain agyoncsapott legyek vagy kivégzett bolhák elbarnult nyoma hirdeti, hogy mégis van népszerűsége a nyomtatott betűnek.

A gőzmalmi pénztárnok, akihez néha sakkozni járt, szívesen vitatkozott Baltazárral ezekről a kérdésekről. Érettségizett ember volt, és hevesen védelmére kelt az intelligenciának.

- Mit tud ez a maga intelligenciája? - kérdezte Baltazár. - A fejébe verték sok év előtt egyszer az Arkhimédész-tételt. Ragadjon ki egyet közülük, egy értelmesebb pofájút... itt van például a főjegyző... vagy az ügyvéd, hogy is hívják... a legényegylet díszelnöke. Adja fel nekik a kérdést: nagyságos uram, egy roppant egyszerű kérdést, ha megengedi. Látom, naponként egy fél doboz gyufát is elhasznál, nem mondaná meg, hogyan készül a gyufa? Nézze meg, milyen arcot kap feleletül... Miből? Hát kénből... És ezzel szegény kicsi műveltségük kileheli nemtelen páráját.

Erről a kérdésről a fogalmazónak sem volt kedvezőbb a véleménye. A véleményét ebbe a néhány szóba foglalta össze: intelligencia? Tehénpalacsinta, Kiriljovics Pjotr...

Úgy találták, hogy a társadalom fülledt lett egészségtelen gőzétől és lomha ahhoz, hogy a szellőztető nyílásokat kidugaszolja, mert nem ismerte az elhasznált oxigén káros hatását.

- A falvakban - legyintett az újságíró - a honfoglalás óta hálistennek semmi említésre méltó esemény nem történt. Mindössze néhány pár bocskor szakadt el. Amíg Budapest Marconinak és Wrightnek a kortársa, a vidéki városok a kultúra vívmányaiból csak a gumisarkot ismerték meg, de ezt is félretaposták.

És mosolygó pillantást vetve a törzsasztal felé, befejezte az eszmecseréjét.

- Csúf anakronizmus ők Edison villanylámpája alatt.

Feltűrt gallérral bandukoltak tovább egyik utcából a másikba. Az Apaffy utca elején volt a főorvos háza. Az ablakból szelíd vörös fény hullott az utca kövezetére. És valaki zongorázott. Baltazár tovább lépegetett, de a fogalmazó visszahúzta a karjánál fogva.

- No ne legyen már olyan kőkemény. Nem hallja?... Fenn pityeg a kis pintyőke... Pszt... hallja csak... Grieg, vagy mi a fene... Mindegy... A kis pihegő keblét megcsókolni... he?... Annyi csak, idenézzen... mint egy marék rózsalevél... A fatter, az csúnya szerzet... Haragszik magára atyuskám... Pszt, pszt... hallja?... A kis pintyőke megérezte, hogy közelében két... hogy is mondjam csak... két lovagi szív zenél... Bocsánat a hatásköri túllépésért: az enyém, tudom, csak marhahólyag... mit is akartam... igen... hallja?... Rezonál a kis pintyőke... nagyon zongorázik... Megcsókolni a kis marék keblét... mi, Pjotruska?... Mi?... Talán meg se tenné?

Az újságíró megfogta a fecsegő fogalmazó gallérját.

- Jöjjön, kicsikém. Bárgyúságokat beszél...

- Hoháháhú - nevetgélt jóízűen a fogalmazó - nem mennénk a villasor felé?... A pintyőkét, úgy látom levette a napirendről...

- Mindegy, akármerre megyünk - vonta meg a vállát Baltazár. Csermely csúfolódva mekegett.

A villasorban lakott Veresy Ilona. Az ő ablakában is világosságot láttak.

- Mi a véleménye, Pjotruska?

Az újságíró nem felelt. Odatámaszkodott a ház falához, cigarettát sodort, s hallgatta a villa kertjében suhogó fenyőket. A fogalmazó tovább fecsegett.

- Látja, atyuskám... Ilyen reménytelen szerelemre vágyom én... Csak egyszer nézze meg... Mesésen játszik, Pjotruska... Nem nézi meg?

- Nem.

- Haragszik rá?

- Nem.

- Ide figyeljen galambocskám... holnap hozok egy létrát...

- Milyen létrát?

- Majd meglátja.

És másnap, amikor újra elsétáltak a villasor zörgő akácai alatt, a fogalmazó egy létrát húzott ki az egyik üres telek ledöntött kerítése mögül. Magas piktorlétra volt, felállította a néptelen, sötét út közepén, szemben a Veresy Ilona emeleti szobájának ablakával, levetette a felöltőjét, ráerősítette az orrára a szemüveget, és zordonan szólt oda a bámuló Baltazárnak:

- Kövessen, Kiriljovics Péter...

Ügyetlenül, félénken megindult a létrán. Az újságíró a létra másik szárán követte. Sokáig álltak szótlanul, előremerevedve a magasban, mintha kisétált volna szemük üregéből és bemászott volna a színésznő szobájába. A falakon valami sárga rézkorongok függtek, mintha kifényesített pajzsok lennének. A sarokban soklevelű filodendron állott. Az egyetlen élőlény, akit kényelmetlen kakasülőjükről megpillanthattak, Zizevszky volt. Duzzadt ajkai között vigyorogva tartotta szivarját, mellső végtagjait, amiken széles kézelők ragyogtak, az asztalon pihentette, és vágyó, alázatos pillantást vetett a szoba láthatatlan felébe. Csermely görcsösen kapaszkodott a Baltazár karjába.

- Hoháháhú - jegyezte meg sokatmondóan. És csak később fűzte hozzá a kérdést, miután már leszállottak a létráról. - Mondja... szegény barátom... mik voltak azok a sárga korongok ott a falon?

- Ha én azt tudnám - rázta a fejét lágyan az újságíró. - Higgye el barátom, erre a kérdésre nem tudok felelni.

- Más kérdésre tudna?

- Azt akarja kérdezni, mi a fenének másztunk mi fel arra a létrára?

- Nem... hanem... látta azt a fehér lábszárvédőt... annak a csipásnak a lábán?... Mondja, galambocskám... mi ellen védi ez a... ez a társadalmi csökevény a lábszárát?... Egyszer... ha Isten megsegít... rá fogok köpni a lakkcipőjére... Célozni fogok, Pjotruska... hogy ne csak a cipőt inzultáljam... hanem ezt a bokavédőt is... Mondott életében... valaha egy jó mondatot?... Egy saját találmányú viccet?... Valami érdekeset?... Le fogom köpni, Pjotruska...

Mikor a lassú bandukolásba belefáradtak, lábuk tehetetlenül rákormányozta őket a hazavivő útra. Tehetetlenül, mert fázva kerülgették az otthonukat. A fogalmazó künn lakott a vágóhíd környékén; a zsebeit mindig megszedte előbb kövekkel, hogy a kuvaszok ellen védekezhessék. Félt a kutyáktól, és hangos, ijedt kiáltásokkal igyekezett őket távol tartani magától. Az anyjával szemben is félelmet érzett. Az öregasszony a konyhában egy tüllfüggöny mögött fészkelődött. Pedig nem korholta, nem is kérdezte, honnan vetődik minden áldott nap olyan későn haza, csak nagy lélegzetet véve megfordult recsegő fekhelyén, és mély, tragikus hangon egy korty vizet kért. És akkor meg kellett gyújtani a gyertyát, a csuprot belemeríteni a fakártyusba, és odabotorkálni az anyja elé, aki míg a csupor után nyújtotta kezét, felpillantott az órára, és szomorúan állapította meg:

- Elmúlt már éjfél.

Aztán megkérte, hogy az apjának is vigyen be vizet. Az apja, a szélütött, elszáradt öregember mindig ébren volt és kísértetiesen emelgette a fejét a tarka párnán. Azt hitte, hogy a fia hivatalból tér haza, és motyogva kérdezte minden éjjel:

- Sok munkád volt?

Vízivás után még egy félóráig csámcsogott és Csermely, aki a keskeny viaszosvászonnal bevont heverőn aludt, a fülére húzta a takarót. Csinálni kéne valamit - határozta el a takaró alatt. Az agyán néhány mentőgondolat villant át, kusza, ködös gondolatok, aztán elaludt.


XIII

Elúsztak a nappalok és éjszakák, mint monoton locsogású szennyes folyó. Az ifjúkornak itt nem voltak robajos esztendei, és észrevétlen oldottak kereket a férfikor ízetlen évei. Az emberekre rászitált az őszi dér, anélkül, hogy észrevették volna. A szú halkan percegett, az ütőerek nem doboltak ünnepélyes indulókat, bolondok, mártírok és hősök a kedvezőtlen éghajlati viszonyok között nem sarjadtak ki a rosszul gondozott talajból. Események itt nem voltak, nagy történések le nem zajlottak. Nagy csend volt itt, és összefutottak a főtéren, ha egy ügyetlen verébfióka az aszfaltra potyogott a fészekből, melyet gondos szülei valamelyik cégtábla védőpajzsa mögé rejtettek. Baltazár az esős napok beálltával délutánonkint bekopogtatott a gőzmalom pénztárosához, aki az ócska épülettömb utca felőli részén lakott. Jól egyensúlyozott, egészséges lélek volt, aki hivatal után lombfűrészmunkákkal dolgozott. Csendesen fütyörészett maga elé és türelmesen faragott, fűrészelt, kalapált lefekvésig. Tele volt a lakása finomrakású kalitkákkal, képkeretekkel, dobozokkal és más csinos, de haszontalan lombfűrészmunkákkal. Most éppen egy papagájházon dolgozott. Igen komplikált, aprólékos munka volt, kiszámította, hogyha minden ilyen pompásan megy, jövő ősszel készen lesz vele. Baltazár érkezésére abbahagyta a munkát, a varrógép fiókjából elővette a viaszosvászonra festett sakktáblát, fütyörészve kiteregette az ebédlő asztalára, és előkereste a dobozt a sakkfigurákkal. A bársonyabroszon ott hagyta a nyomát egy forró lábos, a pénztárnok felesége a kerevet szélén ülve alsónadrágot foltozott, a szoba levegőjében káposztaszag terjengett. A pénztárnok gondtalanul fütyörészett, nagyot emelt a vezéren, és csettintve rakta vissza a sakktáblára.

- Sakkocska!

Az újságíró oda sem figyelt, szórakozottan emelgette a figurákat. Mit bánta ő, hogy sakkot kapott! A város fanyar csendje, ólmos unalma ráült a lelkére. Dolgozni?... Ah, félrelökte. A szobájában hideg volt, elkelt volna a bádogkemencében néhány fahasáb. Fenn a padláson egyre szemtelenebbül zajongtak és futkostak az egerek... Valamelyik nap eszébe jutott, hogy színdarabbal kísérletezzék. Próbaképpen odaadná az itteni társulat igazgatójának... Kísérleti léggömb volna... Megkérdezte a fogalmazót, hogy mit szól hozzá.

- Kukorékolnék, Kiriljovics Pjotr - lelkendezett a fogalmazó. - Tapsolnék... Éhljen... Éhéljehen a szerző... Maga kijönne a lámpák elé... De mondja csak... milyen ruhában jönne ki?

Meghányták-vetették a színdarab dolgát, a Csermelyen szereplési láz vett erőt.

- Tudja, én mit szeretnék?... Szavalni a Redutban... Nem... Énekelni szeretnék... Tenorban... Kiereszteném a hangomat és az ablakok csak úgy csörömpölnének... Hallgassa csak... Hóhajhahu-hó-hú... Tapsorkán... A főjegyző felugrik a székre, és úgy üvölt bele a tapsviharba: ezt az embert... egy ilyen carusói tenort dobtam én ki a hivatalából...

- De hiszen nem is tud énekelni - figyelmeztette Baltazár.

- Nem tudok?... Nem fontos... (Bizonyára úgy gondolta, hogy nem az a fontos, amit az ember itt a földön, a valóságban tud, hanem amit álmodni tud magáról.)

Hozzákezdett a színdarabhoz, aztán félrelökte. Úgy érezte, hogy a mellére száll a köd, és lassan megfojtja minden reményét és munkakedvét. Elmenekült otthonról és bekopogott a pénztároshoz. És most gépiesen rakosgatta a figurákat és tűnődve nézte az olcsó, kopott szőnyegen a bölcső keréknyomait. Az asszony néha felemelte a tekintetét és hosszan figyelte. A pénztárnok a párbajról kezdett beszélni. Dicsérte a Baltazár hidegvérét és előkelő mozdulatait. A patikus úgy remegett, mint a kocsonya. És amikor Baltazár elsütötte a fegyverét: micsoda üvöltést csapott, pedig csak a fülét horzsolta a golyó.

Künn az utcán trágyaszekerek vonultak tova. Baltazár kitekintett, és a reménytelenség érzése fogta el. Felállott és elköszönt a pénztároséktól. Az asszony letette a kezéből az alsónadrágot, amelyen dolgozott és meglepődve nézett Baltazárra.

- Egy kis almát ne hozzak, Baltazár úr?

Baltazár udvariasan köszönte. És elindult a kávéházba. Keddi nap volt, ilyenkor érkeztek meg a képeslapok. Várta ezeket a keddi estéket, hogy az alacsony, bolthajtásos kávéházban betemetkezhessék távoli városok és napsugaras vidékek képeibe, amik megtöltötték szemét nyugtalan színekkel és távolságok verőfényes nosztalgiájával. Vándormadarak bontogatták benne a szárnyukat és elindultak a füstölgő, felhős hegyeken túlra, mosolygó messziségekbe... Feketekávét rendelt és felnyitotta az egyik képeslapot. Borostyános sűrűből fehér villa mosolygott a szemébe. Terasz, kavicsos kerti út, japán hidacska, vaskosarakban húsos kaktuszok... Tovább lapozott. Ódon utca, egy katedrális bejárata... Aztán egy másik kép: A Mincio partján... Sokáig nézte a falombok csipkés körvonalát, a túlsó parton elterülő város képét. A világból semmit sem ismert még. Jogász korában néhány hónapot Pesten töltött. Nyirkos, kőszénfüstös téli hónapok voltak. A Dunán állandóan köd ült, a villamosok csatakosan szaladgáltak... Szép emlékei csak a színházi előadásokról maradtak...

A közelében pirosra hevült altisztek biliárdoztak. Később a Strombolinszky fodrász hangját hallotta.

- Hollá, tisztelt szerkesztőség... Hát meglőttük a múlt hónapban a patikust?

Mikor kilépett a kávéházból, Veresy Ilonával találkozott. A színésznő kíváncsian nézett a szemébe.

- Hol bujkál, mon ami? - kérdezte, és őszinte érdeklődéssel kereste a Baltazár tekintetét.

Néhány percig elbeszélgettek. A szavak, amiket egymással váltottak, közömbösek és mindennaposak voltak. De a szemükben tartósan sugárzott valami, az ajkukon kérdések és feleletek váltakoztak. Baltazár, aki olyan kitűnően értett az emberi arc ékjeles írásaihoz, a fiatal nő óvatos kíváncsiságát és elnyomott mosolyát nem tudta megfejteni. Nagy távolságot, hideg szakadékot érzett kettőjük között. Nem volt gyámoltalan, akinek tőmondatokban és jó hangosan kell megmagyarázni azt, amit csak hallgatagon szokás elmondani, de a színésznő hideg arca előtt elvesztette a tájékozódó képességét. Egyet azonban bizonyosan tudott. Azt, hogy nem közömbösek egymásnak. De nem valami rokonérzés okán. Nem. Valami hideg, ki nem elemzett harag készteti őket arra, hogy összemérjék a tekintetüket. Ma lovagias napjuk van: a tekintetük, mint két, szikrázásban kimerült kardpenge, finoman súrlódik össze, nem csattan és nem riaszt fel villámokat, szelíden összesimul, úgy látszik, vége az izgató tornának. Szinte kár.

Baltazár veszteségnek érezte ezt a megenyhülő ellenségeskedést. Mi következhetik ezután a számára? Amíg megremegő haragjával és dallamosan kicsengő tehetetlen iróniájával feléje lendült a nő kíváncsisága, néhány szép és lesújtó jelenetnek lehetett a tanúja. Vége a jeleneteknek. Veresy Ilona megszokta őt, nem haragszik már a mosolyáért, amely orvul belecseppent olykor gyanútlan hangulataiba, nem tarajlik fel a hangja és arca egyenletes nyugodt derűjéért.

Néhány közömbös szó következett még, aztán kezet fogtak.

- A viszontlátásra, mon ami.

Ő ráhagyta.

- A viszontlátásra, művésznő.

Az általános mosolyból kióvakodott a nő szemén egy komoly, figyelő pillantás.

- Tudja, kihez hasonlít az arca?... A Beethoven arcához.

Az újságíró érdeklődve nyúlt az orrához. Megtapogatta.

- Nem valami elragadó bók az orrom számára.

- Muzsikál? - kérdezte a nő mosolyogva.

- Nem - rázta a fejét Baltazár. - Minden rozoga verkli elandalít, és minden buta keringő felmelegíti a szívemet...

Előttük az aszfalt mellett megállott a Rodárics autója. Pirosra mázolt, debella nagy jószág volt, honnan, hogyan, senki sem tudta, egy szép napon csak végigdurrantott, köhögve végigzakatolt a főtéren. Baltazár nem állhatta meg, hogy néhány elmés megjegyzéssel ne köszöntse a haladásnak ezt a heptikás, elöregedett vívmányát, amely legelsőnek gurult be a város falai közé. Néhányszor a bámulók szemeláttára lőtt lyukat a gumija, elállott a lélegzete, napszámos cigányok és utcai suhancok tolták haza nagy üdvrivalgással a kriminalista fáskamrájába, de ez nem csorbította azt a nagy tiszteletet, amely a technikának ezt a bűvös csodáját és az előkelőségnek ezt a kétségtelen járulékát megillette. Ha hosszas dögrovás után összefoltozva, vagy összekalapálva újra kipufogott a főtérre, néhány másodperc alatt sűrű gyűrű zárta körül, és az emberek suttogó hangon magyarázgatták és találgatták a titkait.

Az autóból Rodárics dugta ki a fejét. Megkérdezte, hogy hazaviheti-e a színésznőt a kocsiján.

Veresy Ilona még egyszer megfogta a Baltazár kezét.

- Úgy rémlik, a múltkor haragban váltunk el egymástól... Haragszik még?... Semmi oka rá?... Annál jobb... A viszontlátásra...

Beszállt a Rodárics kocsijába. Baltazár nem nézett utána.

Egy kérdés tátogatta benne a csőrét: egy ilyen fiatal, gyönyörű lány... ilyen komoly (mert ha szeszélyes is, látta már néhány meglepő komoly pillantását), okos lány hogyan szédülhetett bele a lovag karjai közé? Hogyan hullhatott bele ennek a rút majomnak a hálójába?

Pénz?

Hidegen szúrt belé ez a gondolat. Mon ami, ifjú tökfilkó, mondta magának megvetéssel, hogy erre az egyszerű kézenfekvő dologra te eddig nem gondoltál...

A vászonkereskedő boltja előtt ládákat szegeztek. Megállott és nézte a ládákkal foglalatoskodó alkalmazottakat... Hát persze, Pjotruska... Pénz... Pénz... Igen... De hát mi közöm hozzá? Vállat vont és továbbment. Az illata kétségtelenül jó, sőt mi több, elsőrangú... A szájának is kitűnő szabása van. Gyönyörű, makacs, forró száj... Hogy változnak, hogy formálódnak a vonalai! És ezt a nagyszerű szájat, ezeket az ajkakat...

Hirtelen fütyülni kezdett. Előtte két fiatalember haladt. Történetesen azok is fütyültek. Ugyanazt az együgyű, színtelen műdalt, amit Baltazár. Megfordultak, és az egyik méltatlankodva figyelmeztette Baltazárt, hogy van még más fütyülnivaló dal is a világon. Jól teszi, ha azokból válogat magának egyet.

- Eszem ágában sincs - nevetett az újságíró. - Már csak megmaradok e mellett a marhaság mellett, amely, amint látom, a maguk tetszését is megnyerte.

Azok elállták az útját, mert valami sértést szimatoltak. Baltazár szépen félreállította az egyiket az útjából.

- Maga különben sem volna alkalmas forgalmi akadálynak - jegyezte meg minden harag nélkül a fiatalember soványságára célozva. Aztán meghökkent arcukba nézett, és folytatta útját.

Alig ért haza, a fogalmazó fuldokolva bukott be hozzá. Nem volt rajta szemüveg, a küszöbön elbotlott, és úszótempóban érkezett be a szobába.

- Pjotrsk... galambcsk... - dadogta remegő szájjal -, hamar... hamar... egy kancsó vizet a fejemre... hamar... mert megbolondulok.

A barátja sietve segítette talpra.

- Mi lelte, Csermely?

- Kihúzták, Pjotruska... Kihúzták... A sorsjegyemet...

- Kihúzták a zsebéből?

- Ó, minő lelki egyensúly... Irigylem... Nem érti?... Nyert a sorsjegyem... Harminchárom... kettőszázhatvanhét... Jöjjön... menjünk... Én nem mertem, nem tudtam megnézni... Egy csomó nullát láttam... meg akartam számlálni őket... puff, a kezemmel leütöttem a szemüvegemet... leesett... összetört... Gyerünk, galambocskám... gyerünk... hol a kalapja... ah... Lapot indítunk, Kiriljovics Pjotr... Világlapot... A női rovatot én vezetem... Evett már banánt?... Osztrigát?... Ó... vizet a fejemre... úgy rémlik... kerek egymilliót nyertem... Hol a kalapja?... Jajj... Fussunk hát, galambocskám... megőrülök...

Lihegve csetlett-botlott Baltazár után. A menethez Pagát is csatlakozott. Csermely most a kutyával ereszkedett szóba. Megígérte, hogy a megalapítandó világlapban egy interjút fog vele közölni. Aztán osztrigát is kilátásba helyezett neki. Baltazárnak pedig felajánlotta a nyeremény felét. Az évek folyamán nagyon meggyűlt a tartozása az újságírónál, aki, ha akadt a zsebében pénz, szívesen kisegítette őt sűrűn jelentkező szorultságából, anélkül, hogy számon tartotta volna, amit adott.

A könyvkereskedés kivilágított kirakatában nyomtatott nyereményjegyzék függött hosszú és sűrű számoszlopokkal. Baltazár nyugodtan hozzálátott a számok tanulmányozásához. Csermely, aki szemüveg nélkül alig látott túl az orrán, izzadt homlokát törölgetve nyugtalanul leste barátja arcán az öröm kitörő ragyogását.

- Szóljon már, galambocskám - vacogta türelmetlenül. Még a fogai is összeverődtek.

Baltazár nevetve fordult meg.

- Hallja csak, barátom, volna itt egy csinos nyeremény, de egy nullával kevesebb van benne...

- Pjotrsk... galambcsk... - lihegte Csermely elhalóan.

- De nem maga nyerte meg - fűzte hozzá Baltazár nyájasan. - Úgy látszik, elfelejtette koncentrálni a húzás napján az akaratát.

A fogalmazó nyitott szájjal, lesújtva tántorgott utána. Pedig a világlapon és az osztrigákon kívül azt is tervbe vette, hogy a Piros Lámpáshoz címzett irodalmi szalon nőtagjait kiházasítja és tisztességes kelengyével látja el őket. Nagyszerű dolgok viharzottak át a fején. Gyaloghintóban fog közlekedni, végigjárja Oroszországot, sétahajózást tesz a Volgán, összevásárolja a Zizevszky váltóit, amire ráhamisította gazdag apósa nevét. Szebbnél-szebb eszméi támadtak. Szétfoszlottak az álmai, testén kihűlt az öröm verítéke és a szája fanyar nevetésre nyílt.

- Hoháháhú, Pjotruska... pedig milyen szép lett volna.

...Néhány nap múlva kemény hidegek állottak be. A fogalmazó három mellényt öltött magára, hogy a bolhaszín felöltő alatt némi kis testmeleget gyűjtsön össze. A keményre fagyott aszfalt élesen koppant a lábaik alatt. A rosszul világított tér sivár csendbe merült. Váratlanul aztán visszhangos robaj tört bele ebbe a csendbe. A tér végén most húzták le a Czuczor-féle péküzlet vasredőnyét. A dörgés mintha felriasztotta volna a dóm alvó tornyát is. Vackolódva, álomittas bongással hullott le az óra kalapácsa a kontrabasszus harangra... A Grand Café ablakait belepte a lecsapódó harmat és eltakarta a szemeik elől a kávéház tükrös, bársonyos pompáját. Csak ködös sziluettek mozgását látták a biliárdasztalok körül. A fogalmazó átlátszó helyet keresett az ablakon, hogy bekukkanthasson a kávéház belsejébe. Ez hozzátartozott az esti körútjukhoz, amely azonkívül, hogy kielégítette természetes kíváncsiságukat, újabb tápanyagot nyújtott beszélgetéseikhez.

- Moravetz vadszamár biliárdozik - állapította meg Csermely a szemle eredményeképpen.

Nem volt szemüvege, és megállapításai így csak nagyon hozzávetőlegesek voltak, amit bizonyított az is, hogy Moravetz ebben a pillanatban haladt el mellettük. Nyilván halotta a Fogalmazó kijelentését, mert haragosan végigmérte őket, vastag bajuszát elfintorította, és néhány érthetetlen szót morogva, betért a kávéházba. Hóháháhú - nevetett most Baltazár a fogalmazó elképedt, rémült arcát látva. Ahogy a kávéház előtt álltak, a tekintete a falon szokatlanul nagybetűs színlapra tévedt. A színlap a Veresy Ilona búcsúfellépését hirdette. Gyufát gyújtott és figyelmesen elolvasta. A színésznő a Sasfiókban búcsúzik a közönségtől. Csermely már látta ebben a szerepében és frenetikusnak találta. A mai előadásra is elment volna, hogy még egyszer megnézze. Utolérhetetlen, csodás ebben a szerepében, de a sárcipő, amit ő, Csermely a jegyszedőnek ajándékozott volt, teljesen szétrepedt, ami a jegyszedőt arra indította, hogy Csermelynek az előadások további ingyenes támogatását a leghatározottabban felmondja.

Baltazár némán lépegetett és szórakozottan bámulta a közelgő lámpákat. Elhagyták már a főteret és az erőd körül futó letarolt fasorban jártak.

- Ez a Rostand nem ír rosszul - szólalt meg hirtelen az újságíró csúfolódó vidámsággal. - Ha nagyon akarja, nem bánom, megnézhetjük a Sasfiókot.

A fogalmazó megértően nyerített egyet. Széttárta a karjait és elragadtatva ölelt egy láthatatlan lényt a keblére. Aztán mámoros csataordítással megragadta társa karját, és futva indult el a főtér irányában. Baltazár nevetve kapálózott a heves iram ellen, de nem tudott ellenállni, futott, lendült a lihegő Csermely nyomában, átugorva a park fagyos bukszusösvényén és az elrohadt virágágyakon. A rendőr gyanútfogó érdeklődéssel pislogott utánuk, aztán rosszat sejtve ő is futásnak eredt, és lihegve követte a két száguldó fiatalembert, akik meglepetésre a színház előcsarnokába nyitottak be.

A titkár lelkes gesztusokkal és rosszalló fejcsóválással fogadta az egykori szerkesztőt. Ó, micsoda ember! Ennyire faképnél hagyni a művészetet és átengedni a színházi rovatot valami írástudatlan sihedernek, aki beleütközött a grammatika minden szabályába. A művésznőket őnagyságának címezi a kritikáiban, az operetteket pedig Shakespeare darabjaival hasonlítja össze. Egy abszolút bivaly. Valóságos oázis a tudatlanság eme sivatagjában, ha a főjegyző ragadja meg olykor a tollat. Ámbár hol vannak a főjegyző nyikorgó snájdigságai a Baltazár ötletes írásaitól. Ojjé! A mai lapban Veresy Ilonát búcsúztatja, aki visszatér Pestre. Micsoda lapály!

Baltazár így tudta meg, hogy Veresy Ilona visszatér Pestre. Nem tett rá semmi észrevételt, nem kérdezett semmit, belépett a nézőtérre. Megállott a szorongásig megtelt terem végén, a falhoz támaszkodott, és karjait összefonva felnézett a színpadra.

A második felvonás végén tartottak. Baltazárt, ahogy a néma, mozdulatlan tömegben elveszve a színpadot nézte, lassan valami sajgó nyugtalanság fogta el. Most látta először a színésznő karcsú alakjának lányos gyöngédségét, mozdulatainak ösztönös finomságát, most hallotta először hangjának szépségét, most érezte meg lelkének csillogó gazdagságát. Ösztönszerűen összébb húzódott, és egy gépies mozdulattal begombolta a kabátját. Védekezett a rátörő, feléhömpölygő varázs ellen. De késő volt, a hullámok elkapták, és ő kiszolgáltatva tűrte, hogy a lány mozdulatai beleégjenek a lelkébe, a hangja beivódjék a fülébe. És amikor fenn a színpadon egy hervadt öreg karosszékben fehér arccal, csendes sóhajjal elköszönt az élettől - nagyot emelkedett a melle és meghatottan gondolta: szép volt! A színésznőt a forró tapsvihar néhányszor még a lámpák elé szólította. Bágyadt mosolyát körülhordta a nézőtéren, néhányszor megállott, alig észrevehetően biccentett és továbbfordította a fejét. Milyen más volt ez a fej, az arc, mint amilyennek eddig látta!

- Gyerünk, mon ami - indította magát útnak, elhessegetve minden ábrándot.

A Zizevszky sárga majomarca sokat sejtetően fénylett. Nem sietett, nem igyekezett sürgősen átvágódni a tömegen. Megfontoltan, tökéletes nyugalommal lépegetett, mint akinek fölösleges sietnie, senki tőle a színésznőt el nem veheti.

A kapu alatt Baltazárt vadul megragadta a fogalmazó.

- Kiriljovics... őrület... jöjjön - lihegte izgatottan -, hol feneklett meg?... Jöjjön.

Ész nélkül cipelte vissza Baltazárt a sötét udvaron a színészbejáróhoz.

- Jöjjön... káprázat... frenézis...

Betuszkolta a keskeny sötét folyosóra, és az újságíró hiába faggatta, hiába próbálta magát kitépni a fogalmazó kezei közül, nem boldogult, kénytelen volt engedni és végigbotorkálni a rosszul szellőztetett, világtalan épületen. Egy alacsony ajtó előtt végre megállottak. A zegzugos szállodának egyik földszinti szobája volt, amely színházi öltözőül szolgált.

- Nyisson be... Azt üzenték, hogy hozzam ide...

És a fogalmazó csontos ujjaival megkocogtatta az ajtót.


XIV

Baltazár belépett. A szobában a színésznővel találta magát szemközt. Egy széken ült, a haját bontotta. Még rajta volt a reichstadti herceg lányos selyeminge a habos mellfodrokkal, hosszú ujjcsipkékkel, amelyek hosszú, sápadt ujjait eltakarták.

Baltazár meghajtotta magát.

- Hívatott, művésznő. Szabad tudnom, mi a kívánsága?

Veresy Ilona felvetette a fejét és vidáman vette szemügyre látogatóját.

- El akartam búcsúzni magától.

Váratlan kívánság volt. Baltazár nagyot nézett. A színésznő észrevette, maga elé mosolygott, és azt mondta:

- Mon ami, én magát félreértettem. Úgy érzem, meg kell ezt magának mondanom, mielőtt elmegyek... Szeretem elintézni a dolgaimat... Olyan voltam, mint egy ingerült vadmacska... haragos, vad... magát is megkarmoltam... ne rázza a fejét... egy kicsit magát is megkarmoltam... Pedig hát maga nem akart semmi rosszat tőlem. Nem akart sem bántani, sem simogatni... Ugye?

Baltazárnak nem mozdult az arca. Azt felelte, hogy nem vett észre magán semmi karcolást vagy más sérülést, amiből azt következteti, hogy a kisasszony vadmacska korában semmiféle kártékony cselekedetet ellene el nem követett.

Veresy Ilona eltűnődve nézte.

Makacs ember... nem bánom, hát ne beszéljünk róla... Ugye - kérdezte aztán magas hangon -, nem játszottam rosszul?

- A művésznő tökéletesen játszott - felelte kifogástalan udvariassággal Baltazár.

Néhány másodpercig csend volt, aztán látta és érezte, hogy a karjára lassan, tétován, szenvedélyesen alászáll, mint elhullott virág, a nő vékony keze, tropikus fehér sziromleveleket rajzolva a kabát sötét szövetére.

- A legbüszkébb ember, akit valaha láttam - szólott a nő komolyan. - Felnőtt embereknek hogyan lehetnek ilyen gyerekes szokásai? - Szórakozottan kigombolta fehér selyemingének néhány gombját, és rámosolygott Baltazárra. - Györgynek hívják?... Ide hallgasson, Baltazár György... Ide hallgat?

- Hallgatom - felelte a fiatalember.

- Maga engem akkor este, amikor én gyermekes, érthetetlen pátosszal valami értelmetlenséget hordtam össze azon a rozoga hídon... ugye, Baltazár György, maga akkor a karjaiba vett és megcsókolt?

- Körülbelül - hagyta rá Baltazár.

- Miért mondja, hogy körülbelül?

- Mert csak az ujjait csókoltam meg.

- Úgy látszik, hogy rossz az emlékezőtehetségem... Végül is mindegy... Megcsókolta a kezemet, az ujjamat... Nem lehetek magának közömbös... És ezért még egyszer kérem, felejtse el, hogy kissé hirtelen voltam. Ha elmondanám az okaimat, talán könnyebben értene meg. De ez most messzire vezetne, és remélem, hogy magyarázat nélkül is idenyújtja a kezét.

Baltazár megfogta a feléje nyújtott kezet. Nem emelte a szájához, csak megrázta. Valami ismeretlen illat felhőzte körül.

- Agyő, művésznő, minden jót!

Az ajtón kopogtattak, aztán belépett az öltözőbe Zizevszky lovag. Elcsodálkozva állott meg az ajtóban. Aztán előkelő gúnnyal lengetett egyet a kalapján.

- Áh... úgy látom, álkálmátlán időben jöttem.

- A lehető legalkalmatlanabb időben.

A lovag önhitten vigyorgott. Más választ várt, de ezért sem haragudott. Nem vette komolyan.

- Vágyis...

- Ne elemezze - szakította félbe a nő. - Kérem, hagyjon magunkra.

A lovag az újságíróra sandított. A szokatlan találkozás hatása alatt valami ünnepélyes aktusra felkészülve, már becsípte szemébe a monokliját és ujjáról húzogatni kezdte sárga szarvasbőr kesztyűjét. Aztán jött, hogy a művésznőt lekísérje az étterem külön helyiségébe, ahol tisztelői egy intim vacsora keretében óhajtanának tőle búcsút venni. De Veresy Ilona másképpen határozott.

- Mon ami - fordult Baltazárhoz -, maga majd hazakísér. A lovag úr pedig köszön, istenhozzádot mond a művésznőnek és megy. A barátainak pedig... mondja azt, ami jólesik...

A lovag hasadt ajkai széles mosolyra tárultak. Úgy találta, hogy nem kell készpénznek venni a drámai hősnő szeszélyes tréfáját.

- Nos, lovag? Megy? - makacskodott a színésznő.

Zizevszky nevetve távozott. A széken heverő rózsacsokorból előbb kitépett egy rózsát, és a gomblyukába tűzte. Majd lenn, az étterem előtt várni fogja a művésznőt. A viszontlátásra. Amikor künn volt, a nő nyugodtan fordult Baltazárhoz:

- Így. Most menjen maga is, és künn várjon meg. Fel akarok öltözködni.

Éjfél felé járt már az idő, amikor az éttermet elkerülve, kiléptek az utcára. Mögöttük egy kis cselédlány haladt, aki egy nagy dobozban a színésznő ruháit hozta. Baltazárnak megint az első estéjük jutott az eszébe, amikor ernyő alatt egymáshoz simulva haladtak a lejtős utca síkos útján és ő vidáman locsogott a maga életéről. Zizevszkyről, Rodáricsról és a város egyéb nevezetességeiről. Most minden érintés égeti. Az illat nyugtalanítja. Nehezen szorul ki kiszáradt torkán a szó, inkább nem beszél, nehogy elárulja az erőlködését. Érthetetlen némaság, nagy csend rohanta meg a lelkét. Az előbb ott állt az öltözőben és alig válaszolt a nő kérdéseire, amiket könnyű, futólag elfogyasztott vacsorája közben hozzá intézett. Most is hallgatja szaggatott beszédét, és alig érti, mit mond. Csak a hanglejtését hallja, a hárfahúrok meleg pengését. Dolgokról, színházról, emberekről beszél, önmagáról semmit. Aztán odafigyel, mert Zizevszky körül csintalankodik a hangja, mint cikázó lepke valami sötét dög felett.

- Ó, a kis lovag! Milyen kiállhatatlan.

A kiállhatatlan szó megüti a fülét. Gyanakodva pillant a nő felé. Sötétbe jutott, nem tud tájékozódni. A lelke nagy sötétségben kavarog. Örömet érez a kiállhatatlan szóért, és ez a felfedezés elveszi a kedvét. Nézi magát, mintha meztelen testét nézné egy operációs asztalon. Aztán csengő nevetés támad benne.

- Pjotruska, mit félted magad? Mit vegyelemzed magad?

És a kapu alá érnek. Veresy Ilona nem nyújtja búcsúra a kezét. Kinyílik a kapu, és azt mondja: jöjjön, mon ami... És nevetve magyarázza:

- Le kell számolnunk egymással... Nyugtalan emlék maradna a számomra. Nem szeretek útravalóul nyugtalan emlékeket...

Merész hang, de derűsen hangzik. A sötét folyosón a kezét nyújtja. Vezeti őt, Baltazárt. A tenyerük a kesztyűn át jó erősen tapad egymáshoz. A színésznő kezében játékosan, élénken váltakoznak az áramok. Néha átvillan rajta valami, a villanást továbbadja neki, Baltazárnak, aztán elernyed...

A szoba kellemesen be van fűtve. Asztalon, zongorán virágok.

Kérdések, feleletek, egy-két szeszélyes futam a zongorán. Aztán elkészül a tea, felszürcsölik. Nem néznek túlságosan egymásra, könnyed a hangjuk, őt elkapja ez a könnyűség, szavakat mond, amiknek nem sok az értelmük, de mély zenével szelik át a szoba levegőjét, mint petárdák, mint augusztusi hulló csillagok. Veresy Ilona olykor utánuk bámul és nyomban egy mély tekintet éri az arcát. Mintha azt mondaná ez a tekintet:

- Tetszel nekem, Baltazár György... Kár, hogy ilyen későn akadtunk egymásra...

Persze, későn. A bőröndök a sarokban, elegáns, kecses bőröndök útrakészen. Aztán megérinti a maga vállát. Ne rohanj olyan részegen, Pjotruska, az a tekintet mást is jelenthet... A szobában virágillat úszik. Most tudja, mennyiszer sóvárgott a nők után, nem, Veresy Ilona után. Csak eldugta ezt a sóvárgását, dugdosta, Pandora-szelencébe zárta. Milyen utálatosan, könyörtelenül uralkodott a vágyain, hogy vezényelte az ábrándjait! Úgy viselkedett önmagával szemben, mint egy kiszikkadt, lapos nevelőnő, akinek száraz szája szüntelenül ontja a hasznos leckéket...

Alacsony, napraforgómintás kereveten ülnek, a lány cigarettára gyújt, elgondolkodva lengeti néhányszor a hamvadó gyufát, eldobja.

Pestről beszél. Meggondolatlan, gyerekes félelem és nyugtalanság tartotta fogva, most, hogy visszatekint azokra a napokra, nem tudja megérteni, miért hagyta ott Pestet. Mikor megérkezett ide, még tele volt nyugtalansággal és haraggal...

- Holnap ilyenkor újra Pesten leszek - mondja csendesen.

Elhallgat, a falra néz. Most kiszállt a szobából, egész lelkével otthon van, egy másik, Baltazárnak ismeretlen világban.

- Késő van - mondja. Aztán hirtelen Baltazárra néz. - Került engem?

Összenéznek, kutatják egymás lelkének tartalmát.

- Kerültem.

- Nem volt rám kíváncsi?

- Borzasztóan - mosolygott Baltazár.

- És mégsem jött?

- Nem jöttem.

- És most?

- Itt vagyok.

Veresy Ilona kibontja a haját. Az aranyszőke fürtök lebágyadnak a vállára.

- Szeret? - kérdezi tréfásan?

- Szeretem - mondja Baltazár ugyanúgy.

- Szeret? - komolyodik el a kérdés.

- Szeretem.

A nő megrázza a fejét. Elfogultan mosolyog.

- Ennek a szobának rossz az akusztikája. Nem jól értettem... Hogyan mondta?

- Szeretem - hangzik kurtán, határozottan a felelet.

- Három hónapig voltam itt... Reggel utazom, Baltazár György... Miért mondja ezt nekem?

- Mert kérdezte.

Veresy Ilona megrázza a fejét. A teste kiegyenesedik, a tekintete elfordul.

- Fölösleges volt.

Nem mondja meg, miért. De Baltazár tudja. És most mámor csinnadrattázik a szívében. Fölemelkedik a napraforgós kerevetről, magasnak és diadalmasnak érzi magát, a karjai szétverődnek, mint kőszáli sasnak a szárnyai és szédítő sziklacsúcsról nekilódul a kéklő levegőóceánnak.

- Nem volt fölösleges, Ilona... Vágytam elmondani, és maga kívánta hallani.

Két karja ráfonódik a lányra, mellét a mellén érzi, szája most indul el a nő szája felé. De valami rátapad hirtelen a szájára, nagy erővel elzárja a csók útját. A nő tenyere; karjait megfeszíti a hátráló nő szilaj dereka.

- Nem így gondoltam, mon ami.

A hangja riadt, szomorú. Nem haragszik, de az arca elváltozik és visszautasító lesz. Az elhirtelenkedett ölelést megalázónak találja. Átmegy némán a szoba túlsó felébe, megigazítja a haját és kitekint az ablakon. Csend. Aztán megfordul. Felnevet, egyre élénkebb lesz és rázza hideg kacajjal a fejét, hogy szőke fürtjei végigomlanak a halántéka mentén. Ő nem így gondolta... nem egészen így gondolta... Ez túlságosan váratlan mozdulat volt... egy kicsit vérmes... Tudja, hogy nincs joga érte haragudni, mert a félreértést a kérdéseivel ő okozta... Nem is haragszik, de Baltazárnak meg kell ígérnie, hogy okosabb lesz.

Kétségtelen, az ember nem száguldhat neki ilyen tüzes vágtával egy törékeny női deréknak. Igen népies, igen huszáros stílus... A torkán akad a mondanivalója. A feje körül cikcakkosan röpköd a lány kacaja, kissé csúfondárosan, kissé megbántottan. Leül egy székre, sivár mentségeket makog, mint hasonló helyzetben sok ezer év óta minden kibicsaklott kurafi. A hangja, a szavak, amiket hősies nyugalommal makog, úgy érzi, irtózatosan közönségesek. Elhallgat, némán viaskodik a rossz szellemmel, kábulatát felhasználva, ostobaságokat sugall neki. Torkonragadja és megfojtja. Az álom, a kábulat kimonója lehull róla, újra viszontlátja önmagát. A szava megint nyugodtan cseng, a tekintetét biztonság irányítja. A színésznő elcsodálkozva pillant rá. Aztán búcsúznak, késő van.

- Jó éjt, mon ami... - nyújtja kezét a nő mosolyogva. - De a pályaudvaron ott legyen ám.

Meghajlik, hosszú fekete hajának néhány fürtje a homlokára hull, mosolyog ő is.

- Ha súlyt helyez rá, művésznő...

- Ó, de kiállhatatlan - fenyegeti az ujjával a nő.

Egy tekintet éri még. Tartózkodóbb, mint az előbbi, de jelentősebb, komolyabb. Aztán elfordul.

Mikor az asszonyság, akit lenn az udvaron a vackából kizörgetett, csoszogva indul meg vele a kapualatti hosszú folyosón, a kapu zárjában megcsikordul egy kulcs. Az asszonyság fölemeli a kezében himbálódzó széllámpát és a jövevény arcába világít.

Zizevszky állt előttük. Nyilván nem először jár itt, fehér alumíniumkulcsot tart a kezében. Megáll, egymásra néznek.

- Mi áz, Báltázár... mire vár itt á kápu álátt?

Nem felel neki. Néhány talpraesett felelet hemzseg a begyében, de nem méltatja szóra. A lovag int az asszonyságnak, hogy világítson be a lépcsőházba, és otthonosan, sokatmondó vigyorral indul fel a lépcsőkön.

A hideg éjszakai levegő, amikor kilép az utcára, élesen csap az arcába. A kapu előtt néhány másodpercig az az érzése, hogy vissza kell fordulnia. Aztán lehúzza kalapját forró homlokára és lázas kézzel cigarettára gyújt. Ahogy tüzet ad a cigarettájának és az égő gyufát szórakozottan eltolja magától, a gyér világosságnál piktorlétra szárát pillantja meg, s ahogy följebb szalad a tekintete, fenn a létra csúcsán meglátja a fogalmazó körvonalait.

- Hoháháhú, Kiriljovics Pjotr - didereg a magasból a fogalmazó, és lassan lefelé vackolódik a létrán -, mindent láttam ám...

Nem volt szemüveg az orrán, és így vajmi kevés látnivalóban lehetett része. Ki is derül ez nyomban, sőt az is kiderül, hogy amit látott, azt is másnak nézte, mint ami volt. Talán egy óráig kotolt fenn a magasban, dacolva a széllel és faggyal, hogy szemtanúja legyen barátja boldogságának. A lábai és kezei valósággal meggémberedtek.

Baltazár nevetésre fakadt.

Hazafelé vették útjokat. Baltazár nem figyelt többet a fogalmazó fecsegésére. Valami kavargott, készült benne. A szeme szenvedélyesen kutatott az éjjeli sötétben, a hideg, csillagos égboltozaton valamit látott, valami megragadta. Nagy későre megfogta barátja karját és örvendezve mondta:

- Azt hiszem, Csermely, hogy másállapotban vagyok. Tavaszra egészséges regénynek fogok életet adni.

A fogalmazó boldogan kukorékolt.

Aznap Baltazárnál aludt. Az újságíró az asztalon készített számára fekvőhelyet. Reggelig beszéltek a regényről.

- Ide hallgasson, Pjotruska - szólalt meg reggel felé a fogalmazó, aki egész idő alatt azon tűnődött, hogy barátja miből fogja kihúzni a telet. - A regénye isteni lesz... El fog jönni a maga ideje. Hanem... mit is akartam... igen, volna egy ötletem... El kell sütni Pagátot. Kerítek rá vevőt... Mi a véleménye? Ide figyeljen. Alszik? Nem? Évenkint háromszor-négyszer eladóvá tennők Pagátot... egész csinos kis évjáradékot lehetne így biztosítani... Mi?... Én vállalom az eladást... Pagáttal maga megbeszéli a dolgot, hogy kellő időben mindig honvágyat kapjon és hazaszökjön... Ért engem, Pjotruska?

Ruhástul feküdt az asztalon, s amíg hadart, ujjaival szorgosan összeszedte a zsebében rekedt kenyérmorzsákat, s amikor egy csipetnyi gyűlt össze belőlük, berázta őket a szájába.

- Alszik, galambocskám?

Nem kapott feleletet. Baltazár aludt, barna arcán sajgó mosoly ült.


XV

A tél ebben az évben igen barátságtalan magatartást tanúsított velük szemben. Viharosan orgonázott az ablakuk alatt, a kikopott küszöb és az ajtó között támadt nyíláson hideget és havat csempészett be a kicsi szobába, amelyben lámpa és pipa füstölögtek versenyt egymással. A versenyfüstölgésbe olykor a bádogkályha is benevezett, de hamar kilehelte sovány képességeit és elaludt. Baltazár és Csermely az ágyon ültek és szaporán lógatták a lábukat, hogy meg ne fázzanak.

Egy délután a fogalmazó hóna alatt valami jókora poggyászt cipelve lelkes zajjal robogott be a szobába. A rongyokba pólyált csomagot bedobta, a zsebéből két hatalmas kampósszöget emelt ki, és minden magyarázat nélkül nekiállott, hogy a szögeket a szoba két átellenben fekvő falába, közvetlenül a mennyezet alatt, beverje. Baltazár egy darabig szótlanul nézte a titokzatos műveletet, aztán megrázta a fejét és kijelentette, hogy neki dolga van, ma nem ér rá magát felakasztani. Ami a fogalmazót illeti, csak az a megjegyeznivalója, hogy a szög kissé magasan van, ami némi nehézséget fog gördíteni az elhalálozása elé.

A fogalmazó fölényesen legyintett. Ne féltse Baltazár a szögeket, jó helyen vannak. Itt mindössze egy fizikai törvény ötletes felhasználásáról van szó. A szoba felsőbb régióiban a hőmérséklet sokkal kedvezőbb, mint az alsóbb rétegekben. Itt van ez a függőágy, amit magával hozott. Nem igaz? Nos... Hogy a függőágyat hol szerezte? Nevetséges kérdés! A szomszédban lakik egy özvegyasszony, akinek a padlására gyakran feljárt, hogy az ott heverő ócska könyvek között kotorásszon. A nyáron látott egy kerti függőágyat. Ma eszébe jutott, felkéredzkedett a padlásra, összepakolta a hálót és a padlásnyíláson ledobta az utcára. Aztán elsétált, elköszönt az asszonytól... no, és most rajta...

- Segítsen, Pjotruska...

A szoba két fala között kifeszítették a hálót, a fogalmazó felkapaszkodott rá, és hangos elégedettséggel adta át magát a gyönyörnek.

- Nagyszerű éghajlat... Elsőrendű nyaraló... Tropikus levegő... Váltsa meg maga is a jegyét az expresszre... Biztosítom, hogy kitűnően fogja itt magát érezni...

A függőágyat kinevezték tropikus pálmaligetnek, és felváltva élvezték annak enyhe éghajlatát és emelkedett fekvését...

Az istállóban, amely hátát a Baltazár szobája falának támasztotta, a tehénképű szolgálólány álmosítóan zümmögött naphosszat. Szerette az istállót, számára ez illatos budoár volt, dolga végeztével odahúzódott, és a napját azzal töltötte, hogy eldiskurálgatott a tehénnel, amely körül gyöngéd gyámi teendőket végzett. Ha az asszonya hívta, vagy ha a konyhában akadt dolga, visszatérőben mindenről beszámolt a tehénnek. A tehén hálás lélek volt, olykor gyöngéd bőgéssel jutalmazta a szolgálólány közlékenységét. Ha a szél zúgása elállt az udvaron és a kürtőben, minden szavát tisztán hallhatták és nemegyszer épületes dolgokról értesültek. Néha a szívét is kiöntötte a tehénnek: "Mindig kikerget engemet a szobájából... Nem szereti a szegén szolgálólányt... Ne kergesse ki, Baltazár úrfi, a szegén lányt a szobából... Szűz Mária add, hogy beteg legyen még egyszer... Marjítaná ki a lábát... add Szűz Mária, hogy hideglelés jöjjön rá... én kenőccsel kenegetném a lábát meg a hátát, a mellét... Osztán ráigazítanám a paplangyot... tudom, akkor nem kergetne ki a szobájából..." Egyszer arról ábrándozott, hogy Baltazár az övé lesz. El is beszélte a tehénnek, hogyan fogja szerelme tárgyát boldogítani. Baltazárnak lúdbőrzött a háta, a fogalmazó azonban zajos felköszöntőket rögtönzött.

- Pjotruska, mi tagadás, magának eszeveszett szerencséje van a nők körül.

...Veresy Ilona elutazott, és az újságíró fölöslegesnek ítélte, hogy tovább foglalkozzon az emlékével. Nem ment ki a pályaudvarra, és nem vett búcsút tőle. Pedig, ha kimegy, megvigasztalhatta volna az a várakozó és csodálkozó tekintet, amelyet a fiatal nő lebegő fátyla mögül minduntalan a pályaudvar bejárója felé vetett, amíg Rodárics és a főjegyző néhány más színházi rajongó társaságában ott ácsorgott a vonat ablaka alatt. És talán gondolkodóba ejthette volna az, hogy a lovag sem jelent meg a pályaudvaron, hogy elbúcsúzzék a színésznőtől. Az ügy, úgy gondolta, végleg lezáródott a számára. Becsukta maga mögött az ajtót. Furcsa, sajgó érzések futottak rajta keresztül. - Ah, mon ami - állapította meg gúnyos megilletődéssel -, ennek a benned futkározó érzésnek fájdalom a neve. Mon ami, hiszen te szenvedsz! Szenvedek - ismerte be mosolyogva. És hozzátette: De csak egy kicsit... Volt valami könnyed nemtörődömség benne a saját érzéseivel szemben, úgy rohant el a maga szíve felett, mint óceánjáró gőzösök megmérhetetlen mélységek felett. Pedig ha mérőónt vesz és lebocsátja a szívébe, hogy megmérje annak az érzésnek a mélységét, amelyet a színésznő hasított benne, nem ért volna olyan hamar feneket, mint ahogy hitte. Nem beszélt többet a színésznőről, de a fogalmazónak nem tilthatta meg, hogy hangosan ne rajongjon a játékáért. Milyen csodálatosan finom volt a Sasfiókban! Mennyi mindent fejezett ki egy leheletnyi mozdulatával, a szemének rebbenésével... Az udvaron térdig nőtt a hó, a napok egyhangúak voltak. Baltazár nem vehette rossznéven, hogy a fogalmazó így próbálja elűzni a szürke délutánok és hosszú esték unalmát. Leszámítva azt a néhány felleget, amely elnyargalva felette, szeszélyes árnyékfoltokat hullatott a kedélye derűs síkjára, nem borult el, és ha hideg volt is a szobája, versenyt tudott fütyülni a kihűlt kályhacsőben kalandozó széllel. Az élelmiszer utánpótlás is sok kívánnivalót hagyott hátra, úgy működött, mint egy rossz motor, gyakran kihagyott. A fogalmazó szokása szerint mindennap előállott az indítványával:

- Csinálni kéne valamit, Kiriljovics Pjotr...

De nem lehetett semmit sem csinálni, pedig a világ nagyon rászorult volna nagy tettekre. A fogalmazónak volt néhány társadalmi reformötlete, de a társadalom takarójába burkolódzva téli álmát aludta, és nem mutatott hajlandóságot arra, hogy holmi reformoknak vesse alá magát. Ezek a reformtervek különben is túlságosan mélyrehatóak voltak ahhoz, hogysem a tunya emésztésnek és habozó haladásnak ezekben a szürke éveiben visszhangot kelthettek volna. Az emberiség a tudomány békés szemétdombjai körül kapargált. A fogalmazó túl lassúnak találta a tudomány emésztési folyamatát. A világ általában roppant célszerűtlen irányban mozog előre. Ami pedig a kultúrát illeti: hoháháhú!... Talán abban nyilatkozik a kultúra, azt tekintsük a kultúra fokmérőjének, hogy a főjegyző már nem eszi késsel a halat, mint tavaly, minthogy azonban másképp nem tud hozzáférkőzni, addig nyaggatja villájával jobbra-balra, addig kísérletezik különböző fogásokkal, amíg a hal elunja a sok csiklandozást és kicsicsonkázik a tányérból az abroszra... Á, Kiriljovics Pjotruska, ne csicseregjünk a kultúráról, mert dühbe jövök... becsületszavamra dühbe jövök... (Soha senki nem látta még dühbe jönni. Vagy gyáva volt, mint a nyúl, vagy vakmerő, mint egy felizgatott kecskebak, de ahhoz, hogy dühbe jöjjön, nem volt eléggé kifejlődve az epéje...) A világban előforduló buta dolgokat csak ezzel a gyűjtőnévvel lehet megjelölni: tehénpalacsinta... Pedig annyi szép és méltó feladat vár az emberiségre... Itt van például a keménygallér viselésének eltörlése... Itt van például a nők arányos elosztásának kérdése. Ha ezt igazságosan megoldanák, akkor minden nemesen gondolkodó, szépen érző férfinak jutna nő, éspedig a javából, nemcsak olyan alakoknak, mint Zizevszky... Zizevszkyt ebben az új társadalmi rendben legfeljebb ha valami alsórendű mosogatóleány illetné meg... Egyébként azt rebesgetik, hogy a cselédje az ő jóvoltából nemrégen egészséges fattyúnak adott életet...

- Pjotruska... arra spórolok, hogy leköpjem egyszer a bokavédőjét...

Baltazár alig figyelt rá, olykor abbahagyta a fütyörészést, a térdére fektette mappáját és írt. A regényét írta. A ceruzája játékosan, sebesen szaladgált ide-oda a papíron. Egy idő múlva aztán félretette, megdörzsölte a kezeit és beléjük fújt. A fogalmazó a lelkére kötötte, hogy a szerelemmel is annak érdeme szerint foglalkozzék. A szerelem a lét legnemesebb adománya, a legnagyobb földi jó, az olyan nagy íróknak, mint Baltazár, sem kell a szerelmet elhanyagolnia. Baltazár mosolyogva hallgatta a jótanácsokat. Vajon ötezer év múlva is írnak még regényeket? Vajon az irodalom, a költészet nemcsak ennek a gyermekes kornak a betegsége? Vajon ötezer év múlva is kelleni fog az emberiségnek a kieszelt történetek, leírt csókok, a szavakkal lefestett szenvedélyek és szelíd álmodozások kellemes izgalma? És ha megszűnik - mert bizonyára meg fog szűnni, a mai formájában mindenesetre -, milyen magasabb javak fogják az irodalomban kifejezésre jutó szépet és kellemeset pótolni?

Néha Frost is benézett hozzájuk. Cigarettát hozott, és hallgatta a tréfáikat. A színésznőről, akinek Baltazárral levelet íratott, nem tett több említést. A levelet napokig hordta magánál, aztán úgy határozott, hogy nem küldi el. Az okát nem mondta meg, hiába faggatta a fogalmazó.

Karácsony előtt néhány nappal elhatározták, hogy Pagátot forgalomba hozzák. A forgalmat szó szerint értették, úgy, ahogy a fogalmazó ősz végén kifejtette. Szűkös napok kocogtattak az ajtón, tenni kellett hát valamit. A fogalmazó zsineget kötött a kutya nyakára, bolhaszínű bő felöltőjét szorosan magára csavarta és elindult Pagáttal, hogy egy jegyző ismerősével, aki tizenöt "versztnyire" lakott a várostól, benn a hegyek között, a vásárt nyélbe üsse. Pagát értett valamelyest a vadakhoz, nyulakhoz, rókákhoz, a szalonkát is jól tudta aportirozni, persze, ha már lehullott. A vásár hamar létrejött, a kutya, mintha sejtette volna, hogy a gazdája kenyérkereseti pályára fogta, nem koncertezett már olyan meghatóan, amikor Csermely az idegen házban hagyta. Az adásvétel nyolcvan koronát hozott a házhoz és másfél méter száraz kolbászt, amit a jegyző ráadásul adott. (Pagátnak szemrevaló, rendkívül csinos alakja volt, csokoládébarna pofáján bársonyosan feszült a bőr, a szemei kedélytől és fölényes értelemtől sugároztak, kedvelte a tréfákat, a sportokat, a szórakozásokat, de ha munkába kellett állani, nem ismerte a megalkuvást, és nem akarta ravasz képmutatással kijátszani a gazdáját. Szorgalmasan gázolta a zsombékok vizét, a vetéseket és a tüskés hegyoldalakat. A láposban szimatja egyenesen a szittyó között fekvő vadrucához vitte.) A kolbászt a mestergerendához kötötték, úgy csüngött le a mennyezetről, mint a harang kötele, a bicsok az ajtófélfába szúrva várta, hogy nagyot messen vele a kolbászon a két jóétvágyú fiatalember. Pagát úgy négy hét múlva egy hóviharos délután visszaérkezett rendeltetési helyére. (Meg kell adni, nem töltötte haszontalanul az időt, amíg odavolt: két rókának harapta át a torkát és a jegyző szarkáját is törölte az élők sorából.) Megérkezve a ház elé, lenyomta az ajtókilincset, és boldogan csókolt kezet a gazdájának. Aztán, amikor kiörvendezte magát, fáradt fejét lenyugtatta a Baltazár ölébe és estig onnan el nem mozdította.

A jegyző gyanút fogott, néhány hét múlva beszánkázott a városba és óvatosan benyitott hozzájuk, hátha tettenéri a kutyát a helyszínen. A fiatalemberek rendes bokázásukat végezték a szobában, hogy felmelegedjenek és táncmozdulataikat hangos énekkel kísérték. A mostoha viszonyok úgy akarták, hogy Pagát meg se melegedhessék tisztességesen a házi tűzhely szegényes parazsánál; két hét sem telt bele egészen, és Csermely már a nyakára erősítette újra a zsineget, hogy legújabb gazdájához, aki - talán mondani sem kell - a jegyző falujával ellenkező égtáj felé lakott, a havas téli reggelen elkísérje. Ennek a harmadik vendégszereplésnek a jövedelme is elúszott már; soványan hozott, a fele elment a szabóhoz, cipészhez, házbérbe, a másik felével régebbi réseket kellett betömni. Üres volt hát újra a zsebük, de a hangulatuk annál zajosabban nyilatkozott meg. A regény örvendetesen gyarapodott úgy szépségben, mint terjedelemben. Kiadós álmok vonultak el a láthatáron, a siker édessége ízesített a szájukat, a reggeli napfénnyel a dicsőség rózsaszíne derengett be a jégvirágos ablakon. Kiadókról, példányszámokról, kritikáról beszélgettek, és elfeledkeztek arról, hogy a lámpába estére már nem futja petróleumra, mert a pagáti júdáspénzeket immár harmadszor is eltékozolták. És ugyan mire, Úrteremtőm, ha szabad a kérdést felvetni? Kenyérre, cipőtalpra, paprikás szalonnára és más önző célra. A pénz túlságosan piszkos szerepet játszik itt a földön, túlságos zavarokat idéz elő, hogysem az emberiség békésen elhelyezkedhessék azon a napfényes tisztáson, amely a születés és halál határmezsgyéi közé esik. Ki lehetne pedig tövestül irtani, és akkor az emberiség nem hasonlítana ahhoz a falánkul zabáló alsórendű lényhez, amelynek gasztrea a neve és amelynek csak egy szerve van, a gyomor, és egy ösztöne, a falnivágyás. Hatalmas, nagy vitalitású emberek, de az emberiség kilenctizedrésze is, akik házakat, üzleteket, szőnyegeket, ezüstkandelábereket halmoznak össze, akik méltóságoknak a birtokosai, úgy zónáznak át az életen, hogy nem ismerik tíz növénynek, tíz madárnak, tíz csillagnak a nevét. Milyen suta az ember künn a természetben, milyen gyermekes naivsággal lepődik meg a hegyeken, milyen műkedvelő együgyűséggel pártfogolja a mezei virágokat! Ha törvényt lehetne hozni arról, gondolta az újságíró, hogy minden ember köteles naponkint egy fél óráig a csillagos eget nézni, milyen nagyot változnának az életről és halálról való fogalmaink, és velük együtt hogy megváltozna az emberiség földi menetrendje!

A kutya miatt különben nem nagyon furdalta őket a lelkiismeret, nem láttak semmi tragikus rosszat abban, amit elkövettek, semmi olyat, ami a kor erkölcsi színvonala alá merítené őket.

A jegyző savanyú arccal távozott, és ők vidáman bokáztak tovább.

Tél végén a házat, amelyben az újságíró lakott, egy kis baleset érte. A nehéz hótömeg alatt beszakadt a rozoga épület teteje, átszakította a deszkamennyezetet, és eltemette a Baltazár szobáját. Sétától tértek vissza és nagyot néztek, amikor a beomlott lakás elé értek. Az ajtót eltorlaszolták a leomlott fadarabok, téglák tömege és a hó, amely súlyosan feküdt végig a pusztuláson.

Baltazárnak eszébe jutott, hogy a fogalmazó nemrég valami emléktábláról hadart, amelyet az ő tiszteletére helyezne el a társadalom ennek a háznak a falán. Fitymálóan nézte a megrokkant vityillót.

- No, ezt sem fogják már emléktáblával megtisztelni!... De hát lássuk csak...

Hosszas munka után sikerült az omladékot annyira eltávolítani, hogy bejutottak a szobába. A szomszédok csákányt és lapátot hoztak, segédkeztek az eltakarításnál. A fogalmazó elázva, elrongyolva, siralmas, piszkos arccal kaparta ki a havas sárból a regény kéziratának néhány tönkreázott oldalát.

- Galambocskám - szólalt meg sajogva, majdnem sírva -, ide nézzen...

Sikerült még néhány sáros papírlapot kihalászni a feltúrt, elázott törmelékből.

- Mi lesz most, Pjotruska? - kérdezte a fogalmazó sápadtan, mély részvéttel keresve a barátja eltűnődő tekintetét. Baltazár kezébe vette a megmentett lapokat. Sokáig nézte őket. Néhány sort elolvasott, aztán Csermelyre pillantott. Elbúcsúzott a regényétől. Tudta, sohasem fogja még egyszer megírni. Nem, ezt sohasem... Ezzel már betelt, nem tudná még egyszer papírra vetni, sorról sorra kivájni az emlékezetéből... Összegyűrte a lapokat, és a gomolyagot könnyű mozdulattal elhajította.

- Hogy mi lesz? Azt kérdi, hogy mi lesz most?... Egy házzal továbbállunk, mylord. Ennyi az egész... És most rajta, mentsük ki a fogkefémet a nagy összeomlásból...

A kis ócska vászonbőrönd is előkerült. Baltazár belerakta megmentett földi javait. Nem sokja volt, de még annál is kevesebb maradt meg most a számára. Megfogta a horpadt bőrönd fülét és indulást vezényelt. De aztán megállította a menetet. Az ajtó hátán egy szögre akasztva egy papírlap lógott, amely az ajtómélyedésbe húzódva elkerülte a pusztulást. Napirend volt, amelyet baltazár akasztott ki a maga okulására és figyelmeztetésére, amikor a színésznő elutazott.

- Akassza csak le - intett a fogalmazónak.

Csermely leakasztotta.

- Olvassa, Csermely. De értelmesen. Hadd hallják ezek a korhadt gerendák...

Csermely megigazította szemüvegét (nemrég vette neki Baltazár), és olvasni kezdte:

- Barátom!

Nem letérni az útszélre, az óvatosak, a köszvényesek, az igásállatoktól félők, a befellegzettek és mankósok bogáncsárnyékolta ösvényére; nem tanakodni és nem ajkbiggyeszteni; nem morzsolódni, nem öregedni, tisztelt Kibicsaklotti. Kis horzsolásokat nem fájlalni. Éjjeli tücskön nem elmélázni. Hosszú szakállt nem ereszteni. Préselt kakukkfüvet nem szaglászni. Bankjegyet garasra nem váltani, és nem meghalni, barátom.

Hanem:

1. Nekirugaszkodni.

2. Kitavaszodni.

3. Friss hajnalokból nagyot lélegzeni.

4. A hangszalagokat kacajra stimulálni.

5. És nem félni.

6. És nem megállni, csak menni, menni, meni.

7. És újra megpróbálni...

- Indulónak nem rossz - mondta Baltazár. - No és most, miután felszedtük a horgonyainkat, elindulhatunk.

A fogalmazó már mélyen belelovagolt az álmodozások sűrűjébe, nehezen talált vissza a valóságba. Szomorúság motoszkált a hangjában. A patak felé néző kicsi vasrácsos ablak előtt ecetfa suhogtatta kopasz vesszőit. Amikor az udvaron áthaladtak, a gőzmalom pénztárnoka, aki a konyhában tizennyolcadik kalitkáját lombfűrészelte, részvéttel lengette Baltazár után kövér kezét. Az újságíró néhány másodpercre eleresztette a bőrönd fülét, és megállott a pénztárosék ajtaja előtt. A konyha gőzéből az asszony szőke feje bontakozott ki. Olyan volt ez a nő, mint egy sárga búzakéve, amelyet elfelejtettek kicsépelni és magától hullatta ki magvait.

- Mennyire sajnálom - mondta petyhüdten, és sugártalan szeméből részvét ömlött az újságíróra.

Az istállóból a rengőmellű cseléd dugta ki puffadt tehénarcát. A szemeiben, amik máskor kifejezéstelenül feketék voltak, mint a cipőgomb, mintha most valami elfulladt kérdés vajúdott volna. Meredt vigyorral, bambára nyitott szájjal bámult ki az ajtón. Baltazár a zsebébe nyúlt. Volt még néhány garasa, azt sietve a lány felé nyújtotta, és borzongva fordította félre a fejét. Aztán megfogta újra a koffer egyik fülét, a másikat a fogalmazó ragadta meg, és sietve elhagyták az ócska házat.

Az utcán Csermely felvetette a kérdést:

- Pjotruska... mit is akartam mondani... igen... hova megyünk tulajdonképpen?

- Természetesen az orrunk után - adta ki az irányt az újságíró ellentmondást nem tűrő hangon.

A fogalmazóra is átragadt ez a nyugalom.

Hoháháhú - mondta tele torokból, és felvidámodva botorkált Baltazár után.




Előre