II.



I

Páter Izidort elálmosította a kora tavaszi szellő és kövér kezeit a lábai között álló ernyőre támasztva, lágyan lóbálózott a zörgő szekér hintázó bőrülésén. A szekér a városba igyekezett. Az őrház előtt leeresztett sorompó fogadta őket, a parasztgyerek, aki a gyeplőt tartotta, odaszólt valamit az apró lovacskának, mire a szekér megállott, és a páter kinyitotta a szemét.

- Hollá na, mi a baj? - kérdezte felriadva.

A háta mögött valami mozgást neszelt a szénában. Megfordult és a saroglyában egy bolhaszín felöltős alakot látott, aki háttal fordulva, egykedvűen lógatta lábát a szekérről. A kezében murok volt, azt harapdálta csendesen. A páter megérintette a vállát.

- Szabad tudnom, amice, kényelmesen érzi ott magát?

Csermely volt. A Pagát hosszas távolléte miatt nyugtalankodva egy kis felderítő sétát csinált, hogy a kutya szokatlan elmaradásának okait kipuhatolja, s ha lehet, a feledékeny állatot visszacsalja a városba. Eredménytelen útjáról visszatérőben megpillantotta a szekeret s rajta a bóbiskoló papot; úgy határozott, hogy nem folytatja gyalog az utat, és felszállva a szekérre, kényelmesen elhelyezkedett a puha szénában. A megszólításra most ijedten ugrott ki a saroglyából.

A pap kedélyesen nézte a fiatalember sietős mozdulatait.

- Mi a szöszt csinál, amice? Talán sürgős a dolga, hogy gyalog akar menni?... Maradjon csak, van itt hely a maga számára is.

A fogalmazó gyanakodva nézegette egy darabig, aztán elfogadta a meghívást. Felkapaszkodott a pap mellé a bőrülésre és bemutatkozott.

- Csermely, elcsapott városi fogalmazó.

A pap megfogta a felé nyújtott csontos kezet, és hosszú ideig nézett a fiatalember arcába.

- Tehát maga az?

- Igenis... Talán tetszett már hallani rólam?

A páter biccentett.

- Hallottam egyet-mást.

A fogalmazó kuncogott. Olyan röhögésféle volt.

- Haragban vagyok a társadalommal - mondta mintegy magyarázatképpen.

Sok bolondság keringett róla a városban. Mulatságos cselédhistóriák, furcsa, romantikus történetek, istentagadó szónoklatok, éjjeli kalandok. A vékonyra kopott bolhaszín felöltő zsebéből füzetek és összegöngyölt folyóiratok kandikáltak ki, amiket valamelyik kávéházból tulajdonított el egy őrizetlen pillanatban. A kezében félig lerágott murkot tartott, a külseje rendetlen volt, állából hosszú, ritkás szőrszállak állottak ki, szőkén és olyan egyenesen, mint a sündisznó tüskéi. A pap figyelmesen nézett a nyugtalan, szeplős arcba, a hunyorgó gyerekes szemekbe, és résztvevő jóindulat sarjadt benne.

- A Baltazár barátja?

- Igenis, kérem. A Baltazár barátja vagyok. Külsőleg ez nem látszik rajtam... Kissé fesztelen egyéniség vagyok... Nem igaz?

A sorompót újra felhúzták, a kicsi ló elindította a szekeret. A pap elnézően bólintott a fogalmazó kérdésére. Hóbortos, ártatlan lélek, akit oktalanul félrelöktek a szemétkosárba. Ha igaz is az a sok furcsa história, amiket beszélnek róla, nincs szó elvetemültségről, vagy gonosz romlottságról. A Baltazár barátja. A Baltazár barátja nem lehet züllött és gonosz. Az emberek felületesen ítélnek, és a külső burok miatt nem látják az igazat, a lényeget.

A szekér lassan zörgött velük a köves országúton. Elhagyott nyári vendéglő előtt haladtak el, amely az út szélén, kicsi erdőparcella közelében állott.

- Tetszik tudni, főtisztelendő úr... tetszik tudni, mi volt eddig a legfőbb jó az életemben?... A szódavíz... - Nevetve nézett a páterre. - Igenis kérem, a szódavíz... Gyermekkoromban... ebben a vendéglőben... kiránduláson... úgy éreztem, hogy ez a legfönségesebb élvezet... Zodavásszer... Azért mondom ezt, kérem szépen, azért említem, mert ez is bizonyítja, hogy a boldogságról alkotott fogalmaink korántsem olyan megállapodottak, mint ahogy az egyház hiszi...

Fesztelenül csevegett, és meglepte a pátert felkapott és félredobott ötleteivel, váratlan fordulataival, sebesen nyargaló beszédjével. Később levetette zöldesbe játszó keménykalapját, rövidlátó szemeivel végigtekintett az eléjük táruló völgyön, és hirtelen ezt kérdezte:

- Lehet engem azért exkommunikálni, mert szeretem Adyt? Ugye nem? - És be sem várva a páter feleletét, sebesen néhány sort idézett Ady költeményeiből.

Amíg szavalt, egy madár röptében a fejére hullatott valamit.

- Látja, főtisztelendő atyám - jelentette ki sietve, és közömbösen letörölte magát -, ezt a madarat irigylem... Igen... Igen... Ez mindenkivel megteheti ezt... Nem igaz, kérem szépen?... Ez még a polgármesternek... a főispánnak... a belügyminiszternek is a fejére szórhat valamit... Igen... ezt nevezem én valódi demokráciának... Ez az igazi egyenlőség... Olyan egyenlőség, amelyből az emberiségre is háramlik valami... A törvények előtti egyenlőség?... Nevetséges... Igen, a madarak előtt... ott egyenlőek vagyunk... Nem igaz, kérem?... Én lelkesedem a madarak demokráciájáért... Mi a véleménye, főtisztelendő úr?

A páter még nem foglalkozott a demokráciának ezzel az újabb válfajával, így nem is volt véleménye róla, s beérte azzal, hogy jólelkűen mosolygott. Aztán Baltazár felől kérdezősködött. Három hét előtt találkozott vele utoljára. Jókedvűnek látszott, de mintha kissé rossz bőrben lett volna. Éppen készült hozzá, hogy meglátogassa. Remélhetőleg nem beteg.

- Ó, kérem - legyintett a fogalmazó -, csak egy kis nézeteltérés a gyomrával... A gyomra egyre követelt... ő pedig nem adott... Megmakacsolta magát és nem adott... Tetszik tudni, miből élünk most?... Abból, kérem szépen, hogy lóvá tesszük a társadalmat egy bizonyos Pagát nevű vizsla közreműködésével.

A páter kíváncsian hallgatta, és minden rosszallása mellett sem állhatta meg, hogy ne mosolyogjon a két haszontalan fiatalember furfangján.

Másnap felkereste Baltazárt.

- No, amice, hát nem fogadta el a fiatal Majthényi meghívását? - kérdezte tőle szemrehányóan, de a régi nyájassággal.

- Nem én - hagyta rá az újságíró.

- Pedig várták. Majthényiné valami német románcot akart magával magyarra fordíttatni. Ő maga írta, a zenét is maga szerezte hozzá... Haragtartó, amice... Ilyen érdemes fickónak, mint maga, nem illik efféle gyarlóságban leledzeni... Segíteni akartak magán...

- Az ám, kipottyantottak az állásomból - jegyezte meg az újságíró derűsen.

Páter Izidor szemrehányóan emelte fel az ujját.

- Felejtse el, barátom. Felejtse el...

Egy kis kenetesség volt a hangjában, amit Baltazár szívesen megbocsátott neki. A pap egy új lapról kezdett beszélni, amely a napokban indul. Vállalná Baltazár a szerkesztését?

Az újságíró élénk kíváncsisággal emelte fel a fejét. Új lap? Ki indítja? A pap megnevezte a lap alapítóját. Egy törekvő fényképészről volt szó, aki szabad idejében költemények létrehozásán fáradozott. Baltazár jól ismerte, a szerkesztői üzenetekben néhányszor kisegítette őt pillanatnyi rímzavarából és nemegyszer hasznos ortopédiai tanácsokkal látta el beteg verslábainak gyógykezelését illetően. A fényképész sokáig neheztelt ezekért a tanácsokért, de most, hogy kis vagyonkát örökölve lapot alapított, félretett minden haragot, és elküldte a pátert követségbe Baltazárhoz, hogy a lap szerkesztőjéül megnyerje.

Az újságíró sokáig habozott. Az új állás némi szerény kis jövedelemmel kecsegtette. Aztán arra gondolt, milyen kitűnő alkalma nyílik majd, hogy elpetyhüdt kedélyét újra rugalmassá tornázza és Csiszlik Olivért botrányosan tehetségtelen lapjával pozdorjává tréfálja. De ha elvállalja a lap szerkesztését, úgy megint le kell mondania majd arról, hogy kihúzza a lábát a kisváros marasztaló degeszéből és hátat fordítson minden nyomorúságnak és reménytelenségnek. Hónapok óta érdeklődött, melegedett benne a szándék, hogy felmegy a fővárosba és ott próbál szerencsét. A régi irodalmi tradíciók azt követelték, hogy néhány kötetre való vaskos regényt, vagy színművet vigyen magával a hóna alatt. Sem regénye, sem színműve nem volt raktáron. A szívósságát, makacs mosolyát vitte volna fel, amely nem hátrál meg az élet komisz fordulatai és a sikertelenség előtt. Aztán ott volt még valami. Azaz volt valaki, aki - bárhogyan is tiltakozott ellene -, mint útmutató oszlop ott ragyogott, ott lábatlankodott a szemei előtt, és mutatta neki a Pest felé vezető utat.

Veresy Ilona.

Néhány hét előtt üzenetet kapott tőle. Pár szó volt csak, üdvözlet és szemrehányás. Tehát nem feledkezett meg róla. Forróság járta át. Azután már csak az utazásra gondolt. Elinduljon most, vagy őszre halassza, amikorra egy kis pénzt is összetakaríthat magának útiköltségre és külsejének kitatarozására?

Engedett a páter rábeszélésének, és megüzente a fényképésznek, hogy vállalja a lap szerkesztését. Az új lap néhány nap alatt meg is indult. Figyelő volt a címe, s hetenkint kétszer nyolc oldal terjedelemben jelent meg. A Csízi lapja fuldokolva kapott lélegzet után. Két hónap sem telt bele, és a kitűnő regényíró fogcsikorgatva tette le a tollat. A kiadó részvétlenség miatt beszüntette a Kárpáti Figyelőt. A Baltazár lapja fürgén és fölényes lendülettel tört előre. Az újságíró kitett magáért. Az olvasók valami fővárosi ízt éreztek a szájukban. A vezércikkek nem kóvályogtak hagyományos méltósággal az űrben, hanem könnyedén nyilalltak a cél felé. A tudósítások tömören, érdekesen szolgálták fel a tudnivalókat. A lapot az utolsó sorig Baltazár írta. Egy hosszabb német regény közlését is megkezdte. Ez is az ő munkája volt. A félművelt emberek irodalmi ízlése bőségesen megtalálta benne a maga csemegéjét. A regénynek nagy sikere volt, és Baltazár arra a kellemetlen tapasztalatra jutott, hogy a maga pallérozott stílusával és ízlésével kiemelte a ponyvát a fantáziátlanság és butaság sűrű mocsarából, polgárjogot szerezvén ekként akaratlanul is egy olyan szellemi tápláléknak, amelyet az élelmiszerhamisítás legkártékonyabb termékének tartott. A regény szerzőjeként valami Mathilde von Vogelsangot szerepeltetett. Rodárics elragadtatva veregette meg egyszer a vállát.

- Maga nagyszerű ember, Baltazár... Elsőrendű ember...

Az új lakása, amelyet egy nyugalmazott törvényszéki bíró bérelt, utcára néző tágas és csinosan berendezett szoba volt. A fogalmazó, aki a költözködésnél segédkezett, megilletődve nézett körül benne. Megsimogatta a falakat (a régi szobában a falon nagy daganatok voltak, lassankint valamennyi daganat felfakadt, és akkor folyt belőlük a fehér mészpor, mint homokóra fövénye), megtapogatta a bútorokat és beleszagolt a kaktusz szúrós levelébe. A falon olajfestmények lógtak, egy angolkert, simára nyesett pázsittal, vízmedencével, tájképek, két fametszet és két daguerrotipe. A fiókos szekrényen gömbölyű üvegtartóban aranyhalacskák úszkáltak, a szekrény tetejéről pletyka bocsátotta le hosszú indáit egy majolika vázából. A lámpa alatt ragyogószárnyú porcelánangyalka himbálódzott.

Miközben szétrakták a kevés holmit a tágas szekrényben, a fogalmazó, barátja nagy elfoglaltságára és előkelő lakására célozva lemondóan jegyezte meg:

- Lőttek, Pjotruska, a barátságunknak... Maga a polgári társadalom zsoldjába állott... Meg fog nősülni... gyermekeket fog létesíteni... Élete alkonyán szép aranyhalacskákat fog tenyészteni, és nevelni fog a nappali szobájában, amelyet bérbead, ilyen szúrós, értelmetlen kaktuszvirágot...

- Mellőzze az ilyen zöldségeket, mylord. Hát mi történt velem, hogy maga ilyen keservesen elparentál?

- Az ember hamar elfelejti lyukas cipőit - vélte minden magyarázat nélkül a fogalmazó. - De apropó... ha nem veszi rossz néven... be fogok mutatkozni annak a hölgynek, aki az előbb az ajtót kinyitotta... Sokat ígérő perspektíva... Fölteszem, hogy még nem ismeri a modern költészetet... Ez esetben szavalok neki...

A cselédet gondolta.

Másnap kötelességének látta beszámolni a fejleményekről.

- Megnyugtatom: a viszonyunk platonikus lesz... Volt egy biciklistája... sürgönykihordó, ő azt mondja, biciklista... De semmi mélyebb vonzalom, csak kacérkodás a biciklistával szemben... Huszonkét éves, egy törvénytelen gyermek anyja, szereti a savanyú cukrot... A biciklista egyszer sörözni vitte... Mi a véleménye?

Baltazár nem hallotta a kérdést. Szórakozottan dobolt az ablakon. Azt az embert, aki Pestről az üzenetet hozta, körülményesebben ki akarta kérdezni a színésznővel folytatott beszélgetésről, és kiderült, hogy a főjegyző is és Rodárics is kaptak hasonló üdvözletet...

Egyik este, mikor a szerkesztőséget elhagyta, egy kocsi haladt el, amelyből kesztyűs kéz nyúlt ki feléje.

- Szálljon fel, Baltazár - invitálta egy ismerős hang.

Mire fölnézett, a kéz már erősen fogta a karját és felhúzta a kocsiba.

A lovak pattogó trappban vitték őket és bekanyarodtak a hársfasorra.

- Mi a kívánsága? - kérdezte Baltazár hidegen.

- Mindenekelőtt kérnem kell rá, hogy szeretetreméltóbb hangon beszéljünk egymással - szólalt meg Majthényi barátságos hangon.

Az újságíró a homályban útitársa felé fordította az arcát.

- Tartok tőle - felelte nyugodtan -, hogy nem fog önnek sikerülni. Ámbár megpróbálhatja...

- Meg fogom próbálni Baltazár úr.

- Akkor hát áttérhetünk a tárgyra, Majthényi úr.

Majthényi visszanézett rá a sötétben

- A páterrel izentem magáért, Baltazár - jegyezte meg nyugodtan. - A pátert egészen megbabonázta. Örvendek, hogy találkoztunk és így végre megkísérelhetem jóvátenni azt a hibát, amelyet elkövettem és amely kétségen kívül jogosan kihívta a maga kritikáját.

- Ezek banalitások, Majthényi úr. Mi a kívánsága?

Majthényi barátságosan felelte, hogy szeretné, ha fátyolt borítanánk a történtekre. Nagyon örvendene, ha megnyerné a Baltazár iránti rokonszenvét.

- Úgy? - kérdezte Baltazár mosolyogva. - És nem árulná el, mik a tervei az én baráti rokonszenvemmel?

- Jöjjön, Baltazár - mondta Majthényi. - Megérkeztünk.

Leszálltak a kocsiról és Majthényi betessékelte az újságírót a kapun, amelynek nehéz kőívét roskadozó titánok tartották. Szőnyeggel borított lépcsőházon át üveges folyosóra értek, amelynek falait kitömött vaddisznófejek és zergekoponyák díszítették. Egy inas lesegítette a felöltőiket, és a folyosón túl ajtót nyitott előttük. Magasbolthajtású dolgozószobába léptek, amelynek falán tölgyfaburkolat futott körül. A szoba ólomkarikás, színes ablakaival, amelyek gondozott parkra néznek, nagy, mennyezetig érő könyvállványával, vadbőrös kerevetével, terhes íróasztalával, faragott bútoraival régi kastélyok könyvtárszobájára emlékeztetett. A tölgyfaburkolat fölött vajszínűre sápadt ősök képei lógtak. Az újságíró érdeklődő pillantást vetett a könyvek hosszú barázdáira.

Majthényi széket tolt elé. Előzékeny és barátságos volt.

A párbajról kezdett beszélni. Baltazár lovaggá ütött egy embert, akinek erre semmi szüksége nem volt. Őt, Majthényit, arra akarta kényszeríteni, tette hozzá tréfás szemrehányással, hogy bocsánatot kérjen a patikustól, ő maga pedig megverekedett vele. Ezt sehogy sem tudja összhangba hozni a Baltazár életfelfogásával.

- Ön talán ismeri az én életelfogásomat? - érdeklődött derűsen az újságíró.

- Amennyire a cikkeiből megismerhettem.

- Úgy tudtam, hogy nem olvassa a cikkeimet.

Majthényi a fejét rázta. Téved Baltazár. Ősszel elhozatta valamennyi cikkét a nyomdából. Végigolvasta őket. És elárulja, hogy a mostani írásait is elolvassa. Elejétől végig. Rugalmas, érdekes dolgok. Úgy hatnak, mint amikor fiatal, nyúlánk párduc esetlen medveboccsal játszik. Az esetlen medvebocs: a közvélemény, amelyre a Baltazár fürge szelleme játékos pofonokat mér le.

Kutatóan nézett az újságíró arcába.

- Wilde azt mondja, hogy akinek szép fogai vannak, mindent nevetségesnek talál. A maga fogai ezenkívül úgy látom, erősek is. És ez eggyel több ok, hogy mulatságosaknak találjon bennünket, szegény földi halandókat.

Az újságíró a szivarja felszálló füstjét nézte. Sokáig hallgatta szótlanul Majthényit.

- Majthényi úr - szólalt meg aztán kifejezéstelen hangon -, nincs órám, s így nem tudom megállapítani, mióta hallgatom tökéletes türelemmel az ön szokatlan szeretetreméltóságait. Ötszáz sor röhögnivalót voltam szerencsés önről összeírni. De talán ezer is volt. A közönség kéjesen csámcsogott, hetekig szopogatta a zsíros sonkacsontokat, amiket eléjük hajítottam. És ezek után ön lehajol, kimarkol engem az utca félhomályából, és elhoz ide, attól az emberbaráti vágytól indíttatva, hogy valami régi hibákat tegyen jóvá és megdicsérje a fogaimat... Miért nem beszélünk őszintén egymással?

- Tehát visszautasítja a baráti jobbomat? - kérdezte Majthényi finom mosollyal.

- Ön nem a baráti jobbját nyújtja felém. A szolgálataimat, a segítségemet akarja... Így van?...

Amíg beszélt, a nehéz tölgyfaajtó nesztelenül kinyílt, és a bejáró homályában megjelent a Csornainé karcsú, elegáns alakja. Majthényi nem vette észre. Szembefordult az újságíróval, és nagy nyomatékkal mondta:

- Tegyük fel, hogy így van. Számíthatok a segítségére?

- Igen - adta meg rá a választ Csornainé előrelépve. Ott állott illatosan, még üde-kacéran a két férfi előtt és felragyogó szemekkel nevetett rá Majthényire.

- Képzelje csak, eltévesztettem az ajtót, Majthényi... Az édesanyját akarom meglátogatni. Nem illik ugyan ennyire tévedni, de ha már itt vagyok... elszívhatok egy cigarettát?

Félreérthetetlen mosollyal nézett a Majthényi szemébe. Az újságírót jóformán észre sem vette. Majthényi hívta fel rá a figyelmét, miután diszkrét otthonossággal szorította rá ajkát az asszony fehér csuklójára.

- Ismeri Baltazárt?

Az asszony most az újságíró felé fordította a fejét. A neve olyan ismerős... Ah igen, persze, az özvegy Baltazárné fia, aki ott lakik a faluban... Igen, hallott már róla, talán látta is, úgy futólag...

Cigarettára gyújtott, és nevetve nézett fel Majthényire, aki ott állott előtte magasan, karcsún, csinosan, és tökéletes kedvességgel felelgetett a hozzá intézett kérdésekre.

Az asszonynak aztán hirtelen eszébe jutott a Majthényi kérdése, amelyre ő adta meg a választ. Az újságíróra nézett.

- Kérem, Baltazár úr, Majthényi az előbb azt a kérdezte, hogy számíthat-e a segítségére. Maga helyett én válaszoltam... Ugye, maga is ezt felelte volna?

- Nem, asszonyom - mondta az újságíró nyugodtan. - Én éppen az ellenkezőjét válaszoltam volna.

Az asszony megütközve nézett Majthényire. Miért? Miért nem akar segítségére lenni Majthényinak?... A választásokról... ugyebár a választásokról van szó?... Hát miért utasítja el?...

Mert ellenfelek leszünk, asszonyom. Én küzdeni fogok a Majthényi úr megválasztása ellen, és remélem, nem eredménytelenül...

Majthényi hallgatott. A szemöldöke hiába parancsolt nyugalmat magára, sötét hullámvonalba torlódott. Aztán megérintette az újságíró vállát. Meg kell érteniök egymást. Mi értelme van ennek az örökös csatározásnak? Igen, semmi értelme nincs... Míg, ha keresnék a barátságos együttműködés útját... nos... ez a barátságos viszony mindkettőjük számára csak előnyös lehet... A Majthényi figyelmét nem kerülte el, hogy az újságíró érdeklődve emelte fel a tekintetét. Az érdeklődését félremagyarázta, és kevesebb elővigyázatossággal kezdte meg most az előnyomulást. Az előnyöket még egyszer megpengette, most már csábítóbban, ércesebb és értelmesebb zengéssel.

Az újságíró szemében szokatlanul sugárzott valami. Csendesen himbálta a lábát. Mosolygott. Nos és mi volna a mennyiségtani képlete... ennek a barátságos együttműködésnek?

Elhallgatott, a torkát fájó indulat szorongatta. Magán érezte a Majthényi várakozó pillantását és a Csornainé tűnődő kecskeszemének hideg tekintetét. Miért akarja őt Majthényi megalázni? Miért? Az ő segítsége? Nem sokat nyomna a latban. Miért akarja hát mégis megszerezni? Vajon nem is ez a célja? Csak meg akarja venni, meg akarja fizetni? De miért? Haragból, dühből, rokonszenvből? Szándékos durvaság volt, hogy előnyökkel kecsegtette a szolgálatai fejében, vagy a magasabb régiókban élő ember érzéketlensége a földi halandók ama gyöngéi iránt, amiket önérzetnek neveznek? Naiv lélek, vagy arcátlan semmittevő?... Ősz óta, amióta kitették a laptól, találkoztak néhányszor. A tekintetében mindig érdeklődést látott. A páter is valami ilyenféléről beszélt neki... Oktalan, naiv lélek, vagy arcátlan semmittevő? Mégis, mintha az előbbi volna. Úgy rémlik, mintha valóban keresné azt a hágót, amely az őket elválasztó magas sziklafalon át hozzá vezetné. Keresi, de minduntalan eltéved, és messze elkerüli az átjárót. Nem tud bánni vele, Baltazárral... Most is, ez az idétlenség azokkal az előnyökkel!...

Az előbb még elégtétellel gondolt arra, hogy tőrbe csalja. Hadd zuhanjon le, hadd törje össze büszke gerincét, ha nem tud magára vigyázni. De nem, nem bántja. Menjen, szabad az útja... Az asszony ott mellette... nem, nem harcol többet vele. Elég volt már... Hagyják egymást. Két világ, két pólus...

Felállott.

- Majthényi úr - mondta csendes hangon, eltompuló tekintettel -, megígérem, hogy elfelejtem, amit tenni akart. De arra kérem, ne bántsuk többé egymást. Ne keresse a barátságomat. Nem tudunk mi egymással bánni, Majthényi úr... Azt hittem, harcolni fogok az ön bukása érdekében. Készültem rá, mondhatom, előre is élvezetet okozott... De most inkább azt ajánlom, hogy ne bántsuk egymást...

Menni készült.

- És kérem, nem akarjon még egyszer megengesztelni. Biztosíthatom, hogy mindannak ellenére, ami itt most történt, nem haragszom...

Meghajtotta magát. A pillantása csak röpkén érte Majthényit, aztán az asszony felé szállott, aki elpirulva és kissé csodálkozva hallgatta.

- Nem tehetek róla, asszonyom, ha ez a jelenet egy kicsit teátrálisan festett. Magam sem szeretem a színpadias jeleneteket...

Majthényi a folyosóig kísérte.

- Fölöslegesnek találja, hogy kezet fogjunk? - kérdezte az ajtóban az újságírótól.

- Teljesen fölöslegesnek - felelte Baltazár, és lesietett a lépcsőn.


II

Majthényi annak rendje és módja szerint elbukott a választáson. Az apja beváltotta ígéretét, a bérlőit és parasztjait a fia ellen vonultatta fel. Mikor meghozták neki a fia kudarcának hírét, elégedett mosollyal pödörte meg fehér bajuszát. Utálta a politikát és nem szívlelte a naplopókat.

- Valami okosabb foglalkozást eszelj ki, fiam.

Majthényi, akit a választás napján úgy cserbenhagytak, megbízható szavazói, hogy hírmondó sem maradt belőlük, furcsálkodva pillantott vissza a történtekre. Először ébredt tudatára a maga relatív értékének. A valóság, a kesernyés valóság az, állapította meg, hogy nem nagyon törik magukat érte az emberek. A számításába egy kis hiba csúszott be: túlértékelte önmagát. A vereség nem sújtotta le túlságosan. Elismerő mosollyal állott az apja elé. "Gratulálok önnek, apám, a sikeréhez - mondta -, alul maradtam. Illő, hogy ezek után rendezze a tartozásaimat."

Nyár elején hosszabb időre külföldre utazott. Elutazása előtt valamelyik nap találkozott az újságíróval. Megállította, és barátságos hangon kérdezte tőle:

- Mit szól a bukásomhoz, Baltazár?

Az újságíró vállat vont.

- Örvendek neki, Majthényi úr.

- Nem teszem föl magáról, hogy puszta ellenségeskedésből tagadja meg tőlem a felebarátnak kijáró részvétet.

- Örvendek neki - ismételte Baltazár szívélyes hangon -, hogy rajtavesztett a kísérleten. Komolyan hitte ön, hogy szívét a nép baja nyomja? Ugyan, Majthényi úr... Mit nyújthat ön a népnek? Évenkint néhány sivár bombasztot és bő szilvatermés idején egy pohárka pálinkát az uradalom pincéjéből...

- Nagyon kevésre becsülhet engem, kedves Baltazár.

- Nem egészen, Majthényi úr - felelte az újságíró és meghajtotta magát. - Az Országos Kaszinót érzékeny veszteség érte. Ön, el kell ismernem, igen vonzó jelenség lett volna a kaszinó báljain. Szoborleleplezéseken is jól hatott volna a ön délceg kacagánya... Láthatja, uram, megadom a császárnak, ami a császáré...

Majthényi úgy nézett rá, mint egy szeszélyes, vad csikóra, amelyet kedve támadt volna megnyergelni.

- Nem lehetnénk mi barátok? - kérdezte őszinte kíváncsisággal.

- Sok mindenről le kéne szoknia, Majthényi.

- Azt hiszi?

- Azt hiszem.

- Nos... hát a viszontlátásra, Baltazár... Maga kemény fiú. Mi még találkozni fogunk...

- Igen - mondta György -, ez lehetséges...

Kölcsönösen megbillentették a kalapjukat, és mindegyik folytatta a maga útját.

György egy vasárnap otthon járt a faluban. A kastély parkja előtt elhaladva a farácsos kerítés mögött Csornainét pillantotta meg, aki lengő florentinkalapban, csipkés pongyolában a lugasban üldögélt és valami divatlapos német folyóiratot lapozgatott. A köszöntésre kíváncsian emelte az újságíróra szürke szemeit.

- Jó napot, Baltazár...

A hangjában valami élénk hangsúly volt, ami Baltazárt megállásra kényszerítette.

Az asszony félretette a folyóiratot, és az újságíróra mosolygott.

- Jöjjön, kedves barátom... azt mondják, hogy maga irodalommal is foglalkozik... a tanácsát szeretném kikérni...

Beinvitálta Baltazárt a parkba. Eddig jóformán észre sem vette őt, most fokozódó kíváncsisággal nézegette, és felmelegedve hallgatta érdekes hangját, értelmet sugárzó válaszait. Kissé meg is lepték őt ezek a szavak. Mikor az újságíró távozni készült, minden leereszkedés nélkül, pajtáskodó közvetlenséggel nyújtotta a kezét.

- A viszontlátásra, kedves Baltazár...

Az újságíró eltűnődve kullogott vissza a városba. Ugyan mit ábrázolhat ez a szokatlan kedvesség? Mi volt a célja, és mi lappanghatott mögötte? Az, hogy ő irodalommal is foglalkozik... no, aligha ettől lett olyan szívélyes ez az asszony... A Majthényi szeretője: valahol itt van elrejtve a kedvesség rugója...

Vállat vont. Ha akarnak tőle valamit, majd csak kirukkolnak vele. Mára mindenesetre elkönyvelheti a bevétel rovatban: egy adag finom női mosoly és egy meleg kézszorítás. Az ember, ha sohasem volt még benne része, gondosan elkönyveli az ilyen váratlan bevételeket.

Sohasem? Nem, ez egy kis helyreigazításra szorul. Izabelláról megfeledkezett. Furcsa, hogy Izabelláról mindig megfeledkezik.

Izabella egy jelentéktelen, szürke szemű, szürke lelkű asszony volt, aki a hét két napján valami nehéz, szomorú parfümtől illatosan, kibodorított hajjal ott várt rá egy szürke ház ablakában, hogy aztán, ha ő belépett a mutatós liliommal díszített lakásba, csendes szerelemvággyal, félénk kétkedéssel simuljon a melléhez. A télen sodorta össze őket a véletlen a papírkereskedő boltjában, ahol az asszony valami langyos ponyvaregényre alkudott. A gazdátlanság és magányosság szegényes misztériuma vette körül. György barátságosan kivette a könyvet a kezéből - úgy, madártávlatból már ismerték egymást - és másat ajánlott helyette. Izabella zavartan és hálásan köszönte meg az útbaigazítást. Eltelt egy-két hét, és viszonyra léptek egymással. Az ilyen kisvárosi viszonyok csendesen szövődnek, mint a pókháló, nagy elhatározások és nagy pillanatok nem tarkítják, egy szép napon csak elkészülnek, és a város tudomást vesz róluk. Káprázatok és minden belső kapcsolat nélkül való viszony volt. Baltazár olykor megfogta az asszony beparfümözött, vékony ráncokkal barázdált kezét, és szenvedélytelenül magához vonta. S amíg a nő a vállára borulva átadta magát lefojtott, bátortalan szerelmének, ő szórakozottan nézegette a szőnyeg mintáját, vagy a ruhakivágáson át kivillanó női ing csipkeszegélyét. Fogalma sem volt arról, hogy milyen korú lehet a nő és sokáig még a nevét sem tudta igazán. Az ágytakaró huzatjáról olvasta le egyszer, amikor a párnára könyökölve az asszonyt hallgatta, aki érdektelen élményeiről számolt be. Az ágytakarón ezt a nevet látta: Izabella. Így tudta meg a nevét. A beszélgetéseikből, az egymással váltott szavakból másnap nem sokra emlékezett már. Izabella tett néha egy-egy gyönge kísérletet, hogy őt a munkájáról, céljairól beszéltesse, de ezt is csak inkább asszonyi ösztönből, mint igazi érdeklődésből. A Baltazár céljai, irodalmi törekvései az elérhetetlenség messzi ködéből pislogtak feléje.

Közeledett a nyár vége, és Baltazár betöltötte a huszonhatodik évét. Kisvárosban, ha az ember huszonhat éves, a léte körvonalai kezdenek lassankint kirajzolódni az idő síkján. Kibúvik már az alapzat, amelyre kérlelhetetlenül rárakódnak majd a falak, hogy kijelöljék örömeinek, sikereinek, tevékenységének és minden földi mozgásának határait.

Huszonhat éves volt. Ha kereskedő lett volna, talán most nyitná meg üzletét, egy szerény, kisméretű boltot - no, nem éppen a főtéren, hanem mondjuk valamelyik közeli utcában... A boltajtó előtt cirokseprők állanának egy ládában. Az ajtó fölött hosszú farúdon napszítta parasztkelmét himbálna a folyó felől beránduló fuvalom, egy másik rúdon vékony ostorbőrök lógnának. Egy serlegalakú üvegtartóban rózsaszín és fehér gilisztacukor... a pult mögött egy segéd... és ő, mint derék, szorgalmas kereskedő, a pult végén a magas íróasztal előtt állva gondosan írná egy bevásárló könyvecskébe: negyedkiló dióbél... egy karika cérna... Milyen kellemes fűszerszag, a szorgalomnak és erénynek milyen tiszteletreméltó illata töltené be a kicsi üzletet. A lefedett szilvaízes dézsán nyájas macska dorombolna... A reformátusoknál elüti a nyolcat... Zárunk, Lajos - mondaná a tanulónak -, húzd le a rolót. És amíg Lajos a zárás körüli teendőkkel foglalatoskodik, ő felveszi a pénztárkészletet... Milyen szép polgári örömök... Milyen szabatos, rendes élet. Semmi rendetlenség, semmi deus ex machina... Ha orvos lett volna, most várhatná egy kezdetleges, kopárfalú rendelőben, hogy a járókelők közül valaki behozza hozzá megromlott fogát, vagy lopva és szemérmesen bekopogtasson hozzá egy riadt fiatalember, hogy sápadtan elhebegje neki különös észleleteit... És ha jogot végzett volna, most ott ülhetne Zizevszkyvel, a főjegyzővel, Kléber főorvossal, Moravetzcel és a többivel a Grand Café főasztalánál, és valami fontoskodó szamárságot mondana, és hallgatná a többiek megfontoltabb, de alapjában véve épp olyan szamár megjegyzéseit... Kérlek szeretettel, mondaná, és oldalt kellemes kis pofaszakálla volna, Szerbiát módunkban volna, ezt határozottan állítom, egy hadtesttel térdre kényszeríteni. De Bécs történelmi pillanatokban sohasem tudott a helyzet magaslatára emelkedni. A Ballplatzon agyalágyult, trottyos hivatalnokok keverik a kártyát és képesek olyankor is lepásszolni, amikor tele van aduval a markuk... És Czuczor megyebizottsági pékmester, aki mostanság szintén ott ül a törzsasztal végén, mint legtöbb adót fizető virilista, nagy bosszúságára, mit sem törődve azzal a figyelemmel, amit tetszetős kártyahasonlatával keltett, a maga őszinte, kíváncsi modorában odaröffentené neki a kérdést: oztán mi a fene az a Ballplatz? Hárman is akadnak, akik hasonló kíváncsisággal emelik fel az orrukat. A főjegyző elhalássza előle az alkalmat, hogy olvasottságát fitogtassa, és diadalmasan vágja ki: Ballplatznak hívják a külügyminisztériumot...

Huszonhat éves. Nem lett kereskedő, sem orvos, és a jogi pályát is kellő időben hagyta abba. Az ő létének még nem rajzolódtak ki a körvonalai. Könnyedén lebeg az űrben, sem boltja, sem rendelője, sem hivatala nincsen. Járhat a kertek között, ülhet a nyárfák rezgő árnyékában és nézheti a júliusi ég hályogos kékjét. A fizetése százötven korona. Nem sok, valóban nem sok azért a rengeteg tintapocsékolásért.

A kezdő írók sorsa ijesztően egyforma. Küzdelem, verejtékes erőlködés a közönség, a kiadók bástyái ellen. Nem vesznek észre, félredobnak, elnéznek a nagyságod felett. Azt hiszed, zseni vagy, eszméktől lángoló koponya, és sértődöttség rotyog benned, hogy a lángjaidnál senki sem akar tisztulni és melegedni. Makacs, hosszas kopácsolás után baltáddal rést hasítasz a bástyákon, bedugod a kezed, benyomod utána a válladat, nagy nehezen bepréseled az egész tested is. Mire bejutottál, elfáradt a dicsőség után emésztő vágyad, huszonhat éves tüzed alig pislog már, az alkotás nem hagymázos órák láncolata többé, hanem munka, dolog lett számodra, hivatali teendő. A dicsőség már csak őszi napfény, úgy találod kellemesnek, ha a felöltőd is rajtad van...

A kertek között sétált, és ezek a gondolatok foglalkoztatták. Pagát mellette kullogott. Visszajött, most már véglegesen. A károsult vevőkkel sikerült egyezségre lépni. Lassankint majd visszakapják a pénzüket.

Közel ahhoz a villához, amelyben az elmúlt év őszén Veresy Ilona lakott, leült egy fehér kőre, amely mint egy hatalmas metszőfog ugrott ki a talajból. Lejjebb fuldokoltak a sűrű, állott levegőben. Semmi sem mozdult. A villasor végén kis faszerkezettel kendert tilolt egy gyorskezű parasztasszony. Valahol a búzaföldeken kereplővel járt egy ember. Ez volt minden hang, minden mozgás. A falombok lankadtan kókadtak a nagy hőségtől a kerítésre. Baltazárnak úgy rémlett, hogy az ég, mint egy kérlelhetetlen fedő, le fog hamarosan süllyedni, a völgykatlanra, és minden, ami a katlanba szorult, irgalmatlanul porhanyósra fog főni, mint levágott csirke a forró lábosban.

Ostoba sors. Olyan nehézkes, olyan mozdulatlan volt eddig. Itt vesztegelt ebben a katlanban, érdekek, érzések szövevényes indái nem marasztalták, mégsem állott tovább. Minek oxidálódik maga ebben a trágyagödörben? - kérdezte tőle egyszer a fogalmazó. A lábát valami ólmos tehetetlenség tartotta fogva, a kisvárosok közös betegsége.

Szeptemberben menni fog végre. Most már visszavonhatatlanul eltökélte. Hogy hol fog kikötni, nem tudta még, de menni fog. Elég volt itt, elég volt ebből az oxidálódásból. Elég volt... Elég volt...

A menekülés vágya fogta el, valami lihegő mozgás szükségét érezte. Nekiszaladni, nekirugaszkodni. Futni, futni, futni...

Intett a kutyának és futásnak eredt.

Lihegve, verítékezve ért be a hosszú, kertes utcából a városba. Fenn az égen sárga felhők gomolyogtak, a fülledt levegő vihart ígért. A főtéren szokatlan élénkség izgalma csapódott hozzá. A park vendéglőjének széles tornácán csörgés, lárma uralkodott. Az asztalok körül tisztek állottak, egyik kezükben meztelen kardjukat tartották, a másikkal habzó söröspoharukat emelték a magasba, és mámorosan, kipirult arccal kiáltozták:

- Hurrá...

A kis őrnagy, akit párbaja előtt az erdőben felkeresett, pattogó beszédet mondott.

A fogalmazó is ott lábatlankodott valahol az asztalok körül. Messziről emelgette, lengette napszítta, elsárgult szalmakalapját, amikor őt meglátta. Kigyulladva rohant elébe.

- Hoháháhú, Pjotruska... Hallotta... Hallotta, milyen szédítő szenzáció történt?... Kitört a háború!...

Az újságírónak megrándult a válla. Sokáig nézte szótlanul a fogalmazó mámorban égő arcát. Aztán a hurrázó tisztek csoportjára pillantott.

- Pjotruska... Szédület, mi?... Mi a véleménye?

Hosszú ideig állt ott mozdulatlanul, hallgatagon.

- Semmi - felelte aztán fátyolos hangon.


III

Az első hónapok nagy láza múlófélben volt, a nagyszerű káosz, amelyben át lehetett törni a régi megszokásokat és át lehetett gázolni makacs társadalmi formákon, lassankint kitisztult, és az emberek óvatosan a régi keréknyomok felé kezdtek tájékozódni. Keresték a visszavezető utakat a régi világba, régi örömeik, vágyaik, szokásaik és gondolataik tűzhelyéhez. Csermely azt kívánta magában, hogy bárcsak örökké tartana ez a káosz. Ez a köd volt az ő eleme, ebben érezte magát otthonosan. Örömmel töltötte el, hogy szabadjára nyargalhat át a társadalom ledöntött korlátjain, hogy vígan nyeríthet, mint dús réten a pányvátlan csikó és nem kell tiszteletben tartania dolgokat, amiket az általános babona, vagy a közítélet tisztelendőknek tartott. Az események tarkán, hömpölyögve követték egymást, számon sem lehetett tartani és ki sem lehetett meríteni valamennyit. Idegen arcok hemzsegtek a korzón és a kávéházakban, idegen autók visítoztak a főtéren. A városháza előtt az esti órákban nagy tömeg ácsorgott, várta a hadijelentéseket, amiket egy rendőr piktormeszelővel, tempós mozdulatok kíséretében kiragasztott a városháza kapujára. Ó aztán azok az eseményekben dús napok a pályaudvaron!... Az önként jelentkező férfiakból és nőkből egy diszpanzérnak nevezett szervezetet létesítettek, amely valami vöröskeresztes szolgálatfélét teljesített a pályaudvaron. Cigarettát és levest osztogatott az átutazó csapatoknak és más fontos teendőket végzett. Tagjait a nagy háborús szervezethez tartozás jeléül és bizonyítékául, katonai ruhadarabok viselésére jogosította. Karszalagot kaptak, amelyre ráütötték ennek a körülményes nevű, fontos hivatalnak a bélyegzőjét. A fogalmazó tettvágytól égett, hamarosan ő is szolgálattételre jelentkezett. Ott sétált föl és alá valamelyik diszpanzér bajtársával a pályaudvar peronja előtt, a sínek mentén, a peronon várakozó polgári elemek feje fölött méltóságteljes arccal, hivatalos szavakat váltván az elsiető polgári tiszttel... Halló... a háromszáztizennégyes hőnfutott... Mi van az extraszerelvénnyel?... Később egyensapkát kapott, ami csak fokozta törhetetlen tettvágyát. Lajstromokat vezetett, jegyzőkönyveket írt, jelentéseket tett... határozottan szép napok voltak... Aztán jöttek a kloroformszagú vonatok... Egy éjszaka két hektoliter levest osztott ki a galíciai menekülteknek. Vezényelt, kiabált, hadonászott a kanállal, nagyon lelkesen vette ki részét - a maga csekély képességeihez mérten - a nagy felfordulásból.

- Pjt... akarom mondani, György (az orosz hadüzenet óta nem szólította barátját Pjotruskának), két hektoliter levest osztottam ki az éjszaka... Van fogalma?... El tudja képzelni... Valaki megsúgta, hogy kitüntetésre fognak felterjeszteni... Mi a véleménye?

Választ rendszerint nem kapott. De már észre sem vette, rohant tovább, a háború szerfelett igénybe vette. Úristen, mennyi dolga volt... szaladgálni... betelefonálni a kórházba... bekísérni a gyalogos betegeket és sebesülteket a városba... aztán a sok lajstrom, az éjszakai szolgálatok! Nem kicsiség, bizonyisten nem kicsiség... Néhányszor ott nyomta el az álom az elkülönített váróterem valamelyik zugában, annyi ideje sem volt, hogy hazamenjen... A város jobb nőivel is érintkezésbe került, azok is kijárogattak a pályaudvarra cigarettát osztogatni, a könnyű sérüléseket bekötözni, a nehéz sebesülteken sajnálkozni... Ott volt mellettük, megszólították, segédkezett nekik, s míg a vonat befutott, a szolgálat belterjesebbé tételén tanácskozott velük. Ledőltek a falak, elmosódtak a különbségek... A városban is másképp lehetett viselkedni, az érintkezési formák engedtek merevségükből. A köd aztán mégis felszállt, a kiöntött temperamentum lassankint visszaszivárgott régi medrébe. A fogalmazó, aki azt remélte, hogy most egy új, osztálykerítések és előítéletek nélkül való társadalmi paradicsom fog kivirágzani, csalódást érzett, amikor a dolgok lassú visszafordulását látta.

A levesosztogatások lassankint elmaradtak, az események komolyabb fordulatot vettek, és az emberek az áldozatkészség hamvadó bengáli fénye mellett óvatosan hazahátráltak a közszereplés piacáról. A fogalmazó fájó szívvel tette le bélyegzős karszalagját és egyensapkáját. Egy szép napon aztán az történt, hogy őt is a mérce alá állították és besorozták katonának. Valaki megtréfálta és azt mondta neki, hogy nemsokára be is pakolják és elviszik oda, ahová a többi katonát vitték: a harctérre. Újságot sohasem olvasott, a helyzetjelentéseket, amelyeket az öreg rendőr kulimászos meszelőjével kiragasztott a városháza kapujára, sohasem nézte meg. Idegen, furcsa fogalmazványok voltak; a nagy szenzációnak az a része, amelyeket ezek a gépírásos falragaszok tártak fel, nem érdekelte. Nem tudta, mi történik künn a harctereken. Szorongó aggodalommal sietett Baltazárhoz. Ő nincs abban a helyzetben, hogy életét a monarchia céljaira nélkülözhetné. Ellenkezik az alaptermészetével a háború. Mire jó ez az egész háború, nem igaz? Mire jó? Miért akarják őt kivinni? Még parittya sem volt soha a kezében. Aztán mi haszna volna, minő eredményre vezetne az egész? Hogy őt egész bizonyosan megvernék. Őt még eddig minden esetben megverték. Semmi kétség, hogy a jövőben is csak ez fog történni. T.i. hogy megverik. Hogy ne menjünk messzire - mondta -, itt van az az eset a szurokkal... Ismeri, Baltazár, ugye a szurok-esetet? Nem ismeri? Nos. Két suhanc szurokkal mázolta be minap az ipariskolai tanító ablakát. Ő arra ment történetesen. Arra volt dolga... Nos... Mit tett volna Baltazár az ő helyében? Nemde?... Odalépett és azt mondta a suszternövendékeknek: micsoda emeletes szemtelenség... micsoda neveletlenség ez, mélyen tisztelt barátaim?... Ez a dolog ezzel a szurokkal... igen... ha nem hiszitek, lapozzátok fel a büntetőtörvény zsebkönyvét... ez ingatlan vagyon rongálása... Röhögtek... röhögtek... azt mondja az egyik (egészen kicsi suszterek voltak még, alig látszottak ki a földből), azt mondja... nem tanált jobb helyet az orrának, bácsi?... Felháborító, nemde?... No, ide hallgasson galambocskám... Dühbe jövök... meg akarom fogni a fülét a bitangnak... erre a másik... elgáncsol hátulról. Pjt... barátom! Hátulról! Társadalmi morálunk megszokott útiránya!... Odakapok, mire az első a fejével nekiugrik a fenekemnek. Puff... ott volt a kanális... bele... bele... Halásztam a zavarosban... Alig tudtam kikecmeregni a poshadt iszapból... A bitangok pedig röhögve futásnak eredtek...

Most képzelje el őt Baltazár ilyen stratégiai és taktikai felkészültséggel... Mi a véleménye?... Helyesen járt-e el a sorozóbizottság, amikor őt alkalmasnak minősítette?... Mert nem szabad elfelejteni, ha őt ott künn, a harctéren megverik, ez a monarchia helyzetét is hátrányosan befolyásolja. Nemde?

Nyugtalanság gyötörte, elkínzottan, vigasztváróan hunyorgott a barátja arcába. Az újságíró megnyugtatta. Ilyen előzmények után természetesen szó sem lehet arról, hogy elvigyék...

- Ugye? - örvendezett a fogalmazó. - Magának tökéletesen igaza van... Még kompromittálnám a központi hatalmakat... Nem igaz?...

Nem került sor rá, hogy kivigyék. Valami nagyobbszabású bolondságot csinált, erre megvizsgálták még egyszer és hazaengedték. Boldogan, rohamléptekben sietett az újságíróhoz, hogy a váratlan hírt megvigye neki.

Baltazárt a szakasza élén teljes harci felkészültségben találta. Éppen akkor ért oda, amikor a személyazonossági lapocskákat osztotta ki az emberei között. Megvárta, amíg elvégzi a dolgát, aztán riadtan érintette meg a karját:

- Pjotruska - kérdezte megindultan -, megy?

- Megyek, amint látja. Beosztottak... De mi lelte magát, hogy ilyen siralmas képet vág?

- Hát nem hallotta, Pjotruska? - kérdezte a fogalmazó halkan -, nem hallotta még?... Kidobtak... Azt mondták, menjek a fenébe... Hallott már ilyen szemtelenséget?


IV

Baltazár valamelyik pesti lapban egy eltévedt kis versfiókát pillantott meg. Szokatlan látvány volt, amint a zajló betűtengertől elsodortan, egészen hátul, a lap utolsó előtti oldalán, hirdetések száraz torlaszai között fennakadva, riadtan verdesett törékeny szárnyaival, és halkan, segélykérően csipogott. Hogy elveszett ez a finom csipogás az események harsogó dörgő zivatarában! Milyen fölösleges molekula volt a tömegek tombolásában! Hogy került oda, ahol a madár sem jár? Ki tudja, a véletlenek milyen furcsa összetalálkozása sodorta ki a szerkesztő asztalfiókjának mélyéből a haragos óceán zátonyára.

A földgömböt most a kollektivitás eszméje ragyogta be, amely fonnyasztólag hatott mindenre, ami egyéni és emberi volt. A kollektív ösztönök azt parancsolták:

- Ŕ Berlin!...

- Nach Paris!...

és e makacs látogatási vággyal szemben el kellett az útból takarodniok mindazoknak, akik a szomszédi látogatást szívesebben elvégezték volna a civilizáció közlekedési módján, tiszta Pullmann-kocsiban, vagy gépkocsin, mint drótakadályoktól járhatatlan hegyeken és lövészárkokon keresztül. Akik a civilizáció ellenálló erejében hittek és az emberi ösztönök fokozatos elszelídüléséről fecsegtek, megdöbbenve és szégyenkezve hagyták ott az emelvényt, és valami hátsó ajtón megszöktek a hallgatóságuk elől, amely már éppen azon volt, hogy higgyen nekik és az ember vándorútját e földön, a társadalmak haladását, a népek jövőjét valami élvezetes, gondtalan sétának képzelje el a tudomány tiszta és derűs parkjában és a művészetek, a bölcsesség árnyékos, fülemilecsattogástól visszhangzó sétányain. A sorozási plakátok, élelmiszergyűjtési tilalmak, diótörőmozsár beszolgáltatására vonatkozó parancsok, a húsevést, a kenyérsütést szabályzó intézkedések, a hivatalos hirdetmények szakadatlanul hömpölygő áradata elmosták ezeket az ábrándokat. A nagy mámor mindent magával sodort.

Az ember bizonytalan kis pondróvá zsugorodott a földön. Porhanyó, apró rögök árnyékában keresett menedéket, de a halálos gránát mindenhol megtalálta és agyonvágta.

...Baltazár fájdalmasan érezte egyre jelentéktelenedő molekula voltát. A kis vidéki lapok dermedten hallgattak el a hatalmas koncertben. A Figyelő is elnémult. Baltazár otthontalanul járt a világban. Az egyensúlyát, vidám kedélyét megbillentették az események. A nagy fordulat napján, amikor a sétatéri kioszk teraszán ujjongó tisztek és felhevült polgári elemek harsogó zeneszó mellett összeborulva, izzó sörözést folytattak, sovány marhahúst kért a pincértől cukrozott tormával, és a fogalmazónak, akit valóságos vitustánc fogott el, az amerikai költőnek, Walt Whitemannak az életéről beszélt. Mázsás bilincseket érzett a végtagjain és a lelkén.

Tavasszal be kellett vonulnia, és néhány hónapot tiszti iskolában töltött. Az egyéni élete tökéletesen elmerült abban, a szürkére fátyolozott nagy emberfolyóban, amely szakadatlan morajjal hömpölygött a határ felé.

Izabellához már csak ritkán járt. Az asszony kitartó és egyenletes vonzalommal szerette. Nem merte szavakkal megmondani, de a szája mindig áhítatos volt, amikor az újságíró haját vagy fülét csókolta. A száját sohasem kereste, mintha félt volna, hogy Baltazár felriad egyszer szórakozott merengéséből és fagyosan összeszorítja csókja elől az ajkát. Az utóbbi hónapokban az újságíró nélkülözés nyomait vette észre a szerény háztartáson. Hiány volt lisztben és burgonyában, olyan jeleket pedig, amelyek húsfogyasztásra engedtek volna következtetni, már hónapok óta egyáltalán nem látott. Olykor vacsoraidőben érkezett, és Izabella mégis azt mondta, hogy már megvacsorázott. Segíteni szeretett volna rajta, de nem tudott. Hogyan is segíthetett volna rajta?

A harcszerű gyakorlatokat távol a várostól, valahol a hegyek között tartották. Hetek múlva tértek vissza, és amikor Baltazár egy este kopogtatás nélkül benyitott az asszonyhoz, a nappali szobát üresen találta. Az utcai szoba felől hangokat hallott. Egy szívélyeskedő férfihang kergetőzött az asszony édesen nevetgélő szopránjával.

Egy darabig gépies indiszkrécióval hallgatta őket. Kis semmiségekről csicseregtek, de nem volt nehéz kitalálni, hogy csillogó szemekkel mustrálgatják egymást, a férfi valahol az asszony közelében horgonyoz, Izabella pedig fleur d'amour-ral duplán illatosított kezével sűrűn nyúl kibodorított fürtjeihez. Baltazár cigarettára gyújtott, leült egy kézimunkával terített hintaszékbe, és nyugodtan várta a jelentést. Az ajtó nem volt becsukva. Az újságíró csendesen himbálózott, később beesett pillantása a keskeny ajtórésen. A túlsó szoba padlóján két összenőtt árnyékot látott.

- No tessék - gondolta harag nélkül -, olyan igénytelennek láttam, hogy azt hittem, árnyéka sincsen. Íme kiderül, hogy két árnyéka is van egyszerre. Határozottan rossz emberismerő vagyok.

Izabella később kijött a szobából, és elsápadva csukta be maga mögött az ajtót. Baltazár barátságosan köszöntötte. Idestova másfél hónapja, hogy nem látták egymást.

Elbeszélgettek, aztán közömbösen megkérdezte:

- Lakót kapott, Izabella?

- Igen - felelte zavartan az asszony. - Egy tisztet szállásoltak el az utcai szobában.

A hangjában félénkség és mentegetőzés volt. Az újságíró szelíden megfogta a kezét.

- Régen lakik itt?

- Ötödik hete - hangzott bátortalanul az asszony válasza.

- Nincs semmi baj, Izabella - mosolygott az újságíró. - Én abszolúte nem haragszom. Maga csak gyönge nő, mit tehet maga egy beszállásolási rendelet ellen?... Engedelmeskedik ösztöneinek és a hatósági rendeleteknek... Én nemsokára úgyis elmegyek...

- Elmegy?

- No nem nagyon, Izabella... Csak úgy vonattal... - Barátságosan megveregette az asszony párnás kezét. - Igen, elvisznek... Elragadnak magától, Izabella. - Egy kis csalódásféle szivárgott át a hangján. In ultima analisi: megcsalták. Bár kis mértékben, de megcsalták. Néhány hét kellett csak, és emlékét, ím, elborította a feledés pókhálója. Miután ezt leszögezte és az élet kérlelhetetlen fejlődésére gondolt, megvigasztalódva folytatta: - Köszönöm magának, Izabella, hogy jó és kedves volt hozzám... Igen, ne szakítson félbe, maga nagyon jó és kedves volt hozzám... Nagy ajándék ez olyan férfi számára, akihez sem jó, sem kedves még nem volt nő...

- György... - tiltakozott az asszony elkínzottan, és a férfi kezét forró arcához szorította. - György... kérem, nem haragudjon rám.

Nem haragudott. Istenem, gondolta szánakozva, egy nő, egy gazdátlan teremtés! A világ olyan nagy hodály, a magános ember olyan összevissza ténfereg benne... Ő is milyen egyedül bukdácsol itt, hogy szeretne már kikötni valahová, egy meleg zugban, ahol nem érezné az üres világ nyomasztó méreteit. Eszébe jutott a gyermekkora, amikor a kert végében, vagy a kamra sarkában sátrat épített magának, és a sátor homályos mélyébe húzódva, boldog biztonságban hallgatta a távoli élet morajlását, a külvilág zaját. Nem volt-e ez vajon atavisztikus emlékezés, ösztönös keresése annak a bizonyos hajléknak, amelyben méhmagzat életét élte?

Elbúcsúzott Izabellától. Az asszony némán, megtörten kísérte ki a kapuig. A kapuban az újságíró a szájához emelte a nő kezét, és ismeretségük óta először, gyöngéden megcsókolta. Más ajándékra nem futotta.

Az asszonynak szívébe nyilallt a kézcsók.

- György... György... - suttogta megszédülve, rekedt izgalommal -, miért csókolta meg a kezemet?... Nem érdemlem meg...

- Mit tudja azt maga, Izabella...

És elköszönt tőle, viszontlátásra. De a viszontlátást már nem gondolta komolyan. Még azon a héten beosztották egy menetszázadba. Indulás előtt valaki kötekedő hangon kérdezte tőle:

- Füstre tette az elveit, mélyen tisztelt világmegváltó?

Mit feleljen erre? A szemébe mosolygott a kérdezőnek.

- Bevonták uram, a működési engedélyünket.

De a kérdés pengéje mélyet vágott a kedélyébe. Megy, hömpölyög ő is az esztelen megsemmisülésbe. Mire volt hát jó az eddigi élete, az eddigi készülődése? Mert hiszen valami megváltásféle motoszkált az agyában, valami művészi hitvallás. Szép gondolatai voltak a létről, az elmúlásról. Nem? Itt-ott elhullatott belőlük valamit. Apostoloskodott egy kicsit. Aztán most becsukta a száját, lehúzta az apostoli bolt rolóját?

- Mi az álláspontja, György, ezt az utazást illetően? - kérdezte tőle a fogalmazó a pályaudvaron, ahová a kora hajnali órákban kinyargalt, hogy harctérre távozó barátjával még néhány irodalmi és társadalmi problémát megvitasson.

Az újságíró mosolyogva fogta meg a nadrágja két szélét és széthúzta. Élcesen festett rogyadozó, bő nadrágban.

- Ilyen nadrágban nincs az embernek álláspontja. Képzelje el, milyen tréfásan fest az az álláspont, amelyet ilyen nadrágban képvisel az ember.

A fogalmazó kíváncsian nézett a nadrágra.

- Atyuskám... hiszen ezt túlságosan bőre szabták... Mondja csak... nem szoktak mértéket venni róla, mielőtt elkészítik?

A vagonok előtt sétálgattak, messze volt még az indulás ideje. A legénység egy gőzölgő kondér elé vonult, ahol a csajkát megtöltötték feketekávéval. György a maga csajkáját átnyújtotta a fogalmazónak, aki egy vasúti kocsi mögé vonulva mohón nyelte a párolgó, kellemesen édesített folyadékot. Nagyon ízlett neki, a korai felkelés miatt még nem volt ideje reggelizni.

- Pjotruska - mondta azután, megfeledkezve az orosz irodalommal való hadiállapotról... mit is akartam... igen... vigyázzon az egészségére.

- Megígérem.

- Nem kell túlságosan sokat harcolnia... kimeríti magát... Inkább az élményekre fektesse a súlyt... Nincs igazam? Naplót kell vezetni... Mindenki naplót vezet... Ah, Pjotruska, mi lesz itt a háború után... Milyen irodalmi termelés... Ha hazajön, magának is hozzá kell fognia... Sikere lesz... hasra fognak esni maga előtt... Erre becsületszavamat adom... Hogy én csak körbe futok itt, mint egy kengyelfutó... és egyre csak csörgök, mint egy buta szarka... az más lapra tartozik... Belőlem már sohasem lesz gálickő... De maga, Kirij... Magának, galambocskám, nem szabad dugába dőlnie... Mi a véleménye?

- Semmi - felelte a másik ásítva.

Pagát ott sétált csendesen mellettük. Ha megálltak, ő is megállott, és szimatolóan nézett fel a gazdája arcába. Néhányszor idegesen ásított.

A peronon Kléber Ilona beszélgetett a menetszázad parancsnokával, egy szelídképű, szőke főhadnaggyal. Az újságíró szórakozottan simogatta a kutyája bársonyos fejét, és elcsöndesedve nézett a peron felé. Az első nő, az első szerelme. Mennyire hasonlít a másik Ilonához!... A tekintete ugyanaz, de az orra mintha határozatlanabb volna és a szája igénytelenebb... Mégis ezt szerette előbb, rügyező, virágba szökkenő álmai ezt illatozták körül az ibolya korai, halk illatával. És csodálatos, hogy most benne is csak a másikat látja, aki nem ajándékozta meg plátói álmodozások drága derűjével, aki félvállról megalázta és gúnyos mosolyával száz sebet szúrt a lelkébe...

Tulajdonképpen úgy illenék, hogy Veresy Ilona már ne jusson az eszébe. A történetnek másfél éve és a színésznő - semmi kétség - már a nevére sem emlékszik.

Hirtelen az elhagyatottság érzése fogta el. Legalább az anyja, vagy a húga volna itt. Így elmenni, ilyen gazdátlanul, hozzá nem tartozva senkihez és semmihez...

A fogalmazó óvatosan meghúzta a zubbonyát.

- Egy kérdést, igen tisztelt Pjotruska... Nincs valami... hogy is mondjam csak... valami mondanivalója... arra az esetre, ha... teszem azt... elhalálozna?

- Ugyan ki a fenének üzenjek? - szaladt ki a száján a kérdés. Aztán megszelídülten fogta meg a fogalmazó karját. - Hálátlan fráter vagyok... Nem búcsúztam el az anyámtól. Nem akartam, hogy kijöjjön... Megkértem a húgomat, hogy ő se jöjjön ki. Gyalogoljon ki hozzájuk... Pagátot úgyis átadja nekik... mondjon valamit... Valami megnyugtatót. Tud valami megnyugtatót mondani?

- Tudok, Pjotruska...

A vasúti kocsik felől trombita harsogott. Közeledett az indulás ideje. Baltazár a kezét nyújtotta a fogalmazónak.

- Galambocskám - hebegte Csermely fakó hangon és sápadtan -, miért siet úgy?... Szerettem volna a véleményét kikérni néhány irodalmi kérdésben.

Nem volt már semmi kérdeznivalója, csak tartóztatni szerette volna barátját. De Baltazár eleresztette a kezét és megindult.

- Hát alászolgája, Kiriljovics Pjotr... Maga nagyon bátor embernek látszik... Egészen bizonyos, hogy győzni fog... Le fogja tiporni őket... Ide hallgasson...

Az állomás épülete felől a Páter Izidor gömbölyű alakja közeledett feléjük. Tarka zsebkendőjével lihegve törölgette arcáról a verítéket.

Szemrehányóan, őszinte megbántottsággal állott meg az újságíró előtt.

- Ó, hogy siettem... Ilyen szívtelen ember... Senkitől sem búcsúzik el, azt sem mondja, hogy befellegzett.

Baltazár barátságos képpel fogadta a jószívű szemrehányásokat. A páter rezignált mosollyal nézte. Azért jött, hogy istenhozzádot mondjon rakoncátlan és javíthatatlan fiatal barátjának, akihez a rokonszenv gyöngéd szálai fűzik... A beosztás körül nyilván valami félreértés történt. Neki is, az öreg Majthényinek is megígérték, hogy egyelőre nem fogják kiküldeni.

- Az öreg Majthényinek? Mi ütött belé? - tudakolta György meglepődve.

Igen, az öreg is közbenjárt. Valami történhetett, hogy egyszerre úgy a szívére vette a György sorsát. Talán a fia beszélhetett valamit...

Baltazár tűnődve hallgatta. Aztán megrázta fejét. Köszöni, de nem akart élni az alkalommal. Másvalakit vittek volna ki helyette, akinek talán családja, gyermekei vannak...

A páternek is Mária-érem volt a kezében. Szerette volna átadni Baltazárnak, de nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Sokáig forgatta és szorongatta, amíg kicsúszott a kezéből és a földre esett. Baltazár lehajolt érte, aztán megértően, csendesen rámosolygott a papra, és az amulettet a zsebébe csúsztatta.

A fogalmazó egy hordó tetejéről nézte végig a vonat indulását. Mikor a kerekek mozgásba jöttek, a körülállók nagy derültségére, hangosan elkiáltotta magát:

Hoháháhú, Kiriljovics Pjotr...

Valaki meglódította alatta a hordót, a hoháháhú a torkán akadt, és ő lebukfencezett a magasból. Nagyon megütötte magát, alig bírt feltápászkodni. Megfogta a Pagát nyakörvét, és sántítva vánszorgott be a városba.


V

A lába sokkal súlyosabban megsérült, mint ahogy az első percben hitte. Hetek múlva is fájdalmasan vonszolta maga után. Nem tudott már száguldani, nem libegett utána az elnyűhetetlen bolhaszín felöltő gallérja. Nagy, viharos sebességekhez volt szokva, ez a lassú bicegés nagyon elszomorította. Meg-megállott a főtéren és tekintetét elgondolkozva járatta a zöldmohás cseréptetőkön. Györgytől semmi értesítés nem érkezett. Alig volt már ismerőse a városban, akivel kicserélhette volna gondolatait az irodalom szépségéről és a társadalom elmaradottságáról és gonoszságáról. Nem tréfálták meg, és nem akadt senki, aki barátságos szót vetett volna feléje. Egyedül kellett gondolkoznia, önmagával kellett az egyre szaporodó kérdéseket megvitatnia. Egyszer megállott egy plakát előtt, amely a fehérsütés kérdését szabályozta és megtiltotta a pékeknek, hogy kiflit és zsemlyét süssenek. Micsoda? Szárájevóban meglőttek tavaly két embert, és ezért nem szabad kiflit sütni? Ezt az intézkedést nagy butaságnak tartotta. Szóba is ereszkedett a körülállókkal, hogy velük a kérdést megvitassa. Hol van itt a szerves kapcsolat? A logikának milyen tekervényes útja köti össze ezt a két távolálló dolgot: Szárájevó és a kifli?... Nem igaz?... Nem értették meg. A címtáblafestő, egy fölényes, türelmetlen ember bosszúsan sercintett feléje:

- Ugyan, hagyjon már békét ezzel a hülyeséggel...

...Nyár elején meghalt az apja. Szegény, szélütött telekkönyvi tisztviselő volt, évekig nyomta a lapos szalmazsákot, aztán leragadtak a szemei és nem csámcsogott többet. Csermely alig érzett valami meghatottságot. Nem volt közöttük semmi kapcsolat, idegenül élt a nyöszörgő, elroncsolt ember mellett. Reggel volt, az anyja felkeltette.

- Kelj fel János (Jánosnak hívták) - szólott száraz szomorúsággal -, eredj be a temetésrendezőhöz, mert meghalt az apád...

Csermely leszállt a díványról, és a halott ágyához lépett. Nem volt szemüveg az orrán, rövidlátóan, pislogva hajolt a száraz, élettelen arc fölé, és belenézett a halott üveges szemeibe. Nem látott még halottat, nem ismerte még a halál fagyos grimaszát.

- Hű - gondolta, most árvaságra jutottam...

Felöltözködött és bement a városba, a temetésrendezőhöz. A temetésrendező csúnya, csepegőszemű örmény, fanyar humorral nézett rá.

- Ó, tisztelt uram, hogy gondolhat ilyesmit? Szegény megboldogult apja, ha élne, bizonyára tiltakoznék az ellen, hogy hitelbe temessék el.

Tájékozatlanul nézett a koporsókereskedőre... Igen... tehát nem lehet hitelbe... Megjegyzem - tette hozzá gondolatban -, mindjárt sejtettem, hogy a kérdés nem olyan egyszerű. De nem lehetne esetleg ledolgozni? A kereskedő hahotázva emelte ki szájából hosszú szivarját. Ledolgozni? Tréfás dolgokat szavalni a megboldogultak hátramaradottjainak? Hehehe. Nehem. Nehem, igen tisztelt uram. Elég áldozatot követelt tőle az a körülmény, hogy künn a barakkokban, amelyek kórházul szolgáltak, bizonyos külpolitikai meggondolatlanságok, hogy ne mondjuk, baklövések folyományaképpen olyan halálesetek fordultak elő, amelyeknél neki kellett a hullákat önköltségi áron alul elkaparni.

Persze, persze. Hogyan is tudná ő ledolgozni? Semmi hasznos munkához nem ért... Sejtelme sem volt arról, hogyan kell ezt a dolgot rendbehozni. Lassan kullogott végig a főtéren. Majd csak lesz valami, gondolta bizakodva...

Az egyik üzlet kirakata előtt nagy csoportosulást látott. A kirakatban, a fűszeres zacskók között eltévedt egér futkosott. Riadtan keresett valami lyukat, vagy kijáratot.

- Ó, a kis ronda, de megijedt - szólalt meg a fogalmazó háta mögött egy erőteljes, kacagó női hang.

Feltűnően díszletezett, termetes hölgy volt, jókora szája pipacsvörösen rikított, szemei alatt barna mélyedések látszottak. Csermely felélénkülve, szimatolva emelte a magasba az orrát. Sűrű, nagyszerű parfümillat csapta meg. A színek, a szagok, a hölgy széles arccsontjai, erős nyaka, a bő dekoráció megragadták parlag érdeklődését és felpezsdítették a vágyait. Egyszerre lüktetni kezdett, mint egy feszülésig felhúzott ébresztőóra. Az idegen nő barátságosan nézett vissza rá. Úgy mosolygott, olyan jóízűen és háziasan, ahogy előbb az egérre mosolygott.

Tény, hogy az apja meghalt. Ezt nem lehet elvitatni. Nos, de tovább is van. A fejlődés nem ismer megállást. Az öreg ágak korhadni kezdenek, aztán letörnek. A többi ág pedig virul tovább. Halottak fölött robog tova az élet diadalszekere. Satöbbi. Ezek a természet alapszabályai. Alapszabályba ütköző dolgot művelne, ha mint férfi, mint költői lélek most bemutatkoznék az előtte virágzó nőnek? Olyan nagy, olyan méltóságteljes és dekoratív, mint egy virága teljében pompázó lótusz.

- Csermely, kitessékelt városi fogalmazó - mutatkozott be mély meghajlással. És mikor meggyőződött róla, hogy az idegen hölgynek semmi kifogása a váratlan ismeretség ellen, sőt azt némi tetszéssel is fogadja, rögtön a tárgyra tért, és biztosította a nőt rendíthetetlen hódolatáról.

- Halálosan szeretem az élő tájakat és a festett szájakat - mondta szívre tett kézzel, az égre nézve.

Jó mondás volt, a nő szétnyitotta ajkait és hangos nevetésbe kezdett. Tetszett neki a bevezetés, és nem titkolta, hogy örömest egyezik bele abba, hogy a fogalmazó őt az erdő körül futó fasorba kalauzolja és hódolatát bemutassa. Elmondta, hogy látogatóba jött, de akit meg akart látogatni, már elment, nem találta itt. A vőlegénye volt, kivitték a harctérre, mint egy menetzászlóalj parancsnokát.

A fasorban a fogalmazó mámoros szédülést érzett. Párizs megért egy misét, ez a nő megér egy Ady-költeményt. Felborzolta a haját, megigazította a szemüvegét és szavalni kezdett. Piano fogott hozzá, aztán zúgva folytatta, hogy a végén szárnyaszegetten újra lebocsássa a hangját, mint egy bánatosan elhaló harangszó. Bár a versek kissé stílszerűtlenek voltak ebben a környezetben, és hallgatója sem igen értette meg őket, mégis a lelkét orgonázta bele ezekbe a versekbe. Az arcát szinte ellepte a veríték és a megindulás.

- Jaj, de érdekes alak maga - kacagott az elegáns nő, negédesen lépegetve a szokatlan fiatalember mellett, aki hirtelen fordulattal most a saját olthatatlan szerelméről kezdett beszélni.

- Lázár vagyok a csókok lakomáján - jelezte finom bánattal, amely mindig meghatotta az intelligensebb cselédlányokat.

A hölgy kitűnően szórakozott. Azt hitte, hogy kísérőjét Lázárnak hívják. Csermely eloszlatta a félreértést, megmondta, hogy Csermelynek hívják, a neve ifjabb Csermely János, azaz, e pillanatban már, tekintve a halottat, aki megkülönböztetésül az idősebb nevet viselte, most már csak Csermely János. És bár rövidlátó s kissé sebes beszédű - gyors hegyi csermely -, a lelkében szomjas vágyak vad nászra trombitálnak. Ismeri őnagysága a Lohengrin nászindulóját?... Ah, mennyi tűz... mennyi bíboros szépség... Tráramtatam... tráramtatam... Gyönyörű.

A nő határozottan jól érezte magát a szeles fiatalember társaságában. Előszeretettel viseltetett a különleges férfiak iránt. Himbálózva, lassú léptekkel haladt a lovagja mellett, kiálló, domború csípője néha súrolta a fogalmazó sovány csípőcsontját, olyankor sejtelmesen lengette lapos bőrtáskáját és melegen mosolygott. Nem tiltakozott, amikor a kezét a puha férfikéz elkapta és csuklóján ügyetlen csók érte. A szomorúfűz lombja csendesen sóhajtott, a délutáni égen felhők kóboroltak, a fogalmazón önfeledt láz vett erőt, és nem sok időbe telt és ők ketten karonfogva, egymáshoz simulva lépegettek a sóhajtó szomorúfüzek és a kóborló felhők alatt.

Csermely János elcsapott városi fogalmazó életében először aznap volt boldog, amikor az apja örök álomra hunyta le szemét.

Amikor harmadnap, a temetés után elvált Páter Izidortól, akinek megesett rajta a szíve és támogatását ígérte, ellenállhatatlan erőnek engedve, mámorosan tárta szét a karjait, és mélyet szippantott a fiatal nyár balzsamos esti levegőjéből.

- Kiriljovics Pjotr - nevetett magában -, mire hazajössz... tudod-e, kit találsz itt reménytelen, tévelygő barátod helyett?... Egy férfit, atyuskám... egy komoly, szorgalmas honpolgárt... aki izzad... dolgozik... kenyeret keres... saját kenyerét, Pjotruska!... és akit otthon meleg hitvesi kebel vár.

És ahogy ment, az agya már felpingálta a sötét égboltozatra a kellemes családi otthon képét: ...Nos, ide üljön, Kiriljovics Pjotr... ide, ebbe a puha karosszékbe... Szonjácska (a Rózsit nem lesz nehéz leszoknia)... Szonjácskám... kacagó kis lótuszvirágom... (bravó!!! bravisssimo!!! - örvendezett a maga dallamos stílusának)... gyújts alá sebtiben a szamovárnak... úgy, Szonjácska... és most gyorsan egy csészével ennek a mi Pjotr barátunknak... sok rummal... Pjotruska sok rummal szereti... Az ám... Cukrot is bele, illatos lótuszvirágom, négy darabot... a mi Pjotruskánk négy darabbal szereti... Kiriljovics Pjotr... nos, mit szól ehhez a boldogsághoz?... Mi?... Gondolta volna?... Vegye már szemügyre Szonjácskámat... az ám, mi?... Nem holmi törékeny nádszál... Van itt bőven feleség... mi?... Idepillantson... Saját feleség!... Ezt csinálja utánam, ha tudja... No, Szonjácska, hát barátkozzatok egy kicsit... melegedjetek össze egy kicsit... ez a Pjotruska az én drága jó barátom... úgy bizony... nagyon jó fiú, szerfelett tehetséges... meglásd, Szonjácska, milyen híres ember lesz belőle... No! Még egy csészével, Pjotruska... Milyen jó így hármasban... Tudja-e, hol akviráltam Szonjácskát?... Képzelje... (itt egy nagyot fog nevetni) a vőlegényét jött meglátogatni... Kitűnő, mi? (még egy nevetés). A vőlegényét... Tüzérszázados volt... földbirtokos... Én elütöttem a kezéről... Gondolta volna?... Szonjácska... no ne szégyenkezz... mutasd magad a mi Pjotruskánknak... nézze... ezeket az egészségtől duzzadó gyöngéd ajkakat... egy szivart, Szonjácska a mi öreg barátunknak... Kiriljovics Pjotrnak... igen... milyen szép így együtt, hármasban... hogy minket az Úristen sokáig éltessen... Éhéljen...

Leküzdhetetlen vágy lobbant fel benne, és futva indult a külváros felé, hogy Szonjácskának, aki valami elöregedett kávéházi felírónőnél bérelt szállást, beszámoljon a páterrel folytatott beszélgetésről és megmondja neki, hogy mihelyt megkapta a hivatalt, amelyet a páter támogatásával meg fog pályázni, azonnal megtartják az esküvőt.


VI

Baltazár az első év süket káoszában elveszítette magát; az, ami Baltazár György volt benne, elzsibbadt és tetszhalottá dermedt. Most újra érezte az énjét. Gúnyolódott, tréfált, az eseményekkel szemben megőrizte tárgyilagos, higgadt látását. A bajtársai szerették hallgatni. A Mediterranean Clubban, egy két méter széles, három méter hosszú kártyabarlangban, amely a lövészárok jobb szárnyán feküdt, az ügyvéd azt mondta neki:

- Fiókám, te individualista vagy. Azt hiszed, te vagy most a legfontosabb személy? Fittyfenét. Ez a sok millió ember itt, ez a legfontosabb személy most.

- Igaza van a fiskálisnak - gondolta György. - Meg kell próbálnom, tudok-e a közre gondolni és a magam szerénytelen énjét háttérbe szorítani e nagyszabású közérdekkel szemben, amit háborúnak neveznek? Kozmikus és történelmi szempontból határozottan kicsinyesség tőlem, hogy a magam lényével foglalkozom.

A feljebbvalói nem szerették. Bár keményen tartotta magát a harcokban, volt benne valami, ami gyanakvóvá tette őket. Talán a nyugalma, a tekintetének átható mosolya, néhány odavetett szava, valami, amit nem értettek meg. A gyanújok később már határozottabb alakot öltött. A tavaszi nagy előnyomulások után berendelték őt is a hadbírósághoz, ahol egy közkatona fölött kellett ítélkezni. A katonát, aki a polgári életben a becsületes tímáripart folytatta, szökés miatt golyó általi halálra akarták ítélni.

Ilyen apróságért? - kérdezte ő, amikor az ítélet meghozatalára került a sor. Nagyot néztek rá. Hogyan érti azt, hogy apróság?... Bocsánat, neki ez a felfogása. Az a szerény, alázatos felfogása, hogy a tímár semmi főbelőni való bűnt el nem követett. Ha büntetni kell, hát adjanak neki egy kis büntetést. De agyonlőni? Mit tett a tímár? Csak éppen hazament egy kicsit betakarni a gyermekeket, megújítani váltóját a szövetkezeti bankban, egyet-mást beszerezni a háztartáshoz, kijavítani a disznóól zsindelyét, amit a volhyniai utazás miatt tavaly nem végezhetett el. Hogy megfutott? A tímár csak azt tette, hogy átvette maga fölött a parancsnokságot, és a helyzet kellő mérlegelése után visszavonulást rendelt. A hibát legfeljebb csak ott követte el, hogy néhány földrajzi fokkal tovább vonult a kelleténél...

A tímár kivégzéséből semmi sem lett (orosz golyó ölte meg később), de György nagyon elrontotta a dolgát ezzel a szereplésével. Elő kellett volna lépnie, de a kinevezése még mindig késett.

Néhány hónap előtt otthon járt. A szabadságának felét Bécsben töltötte, otthon, az anyjánál alig időzhetett két napot, táviratilag hívták vissza. Ideje sem volt arra, hogy a városban látogatásokat tegyen. Csermellyel sem találkozott már. A bevonulását a térparancsnokságnál is jelentenie kellett. Rothadt káposztától bűzlő kaszárnyaudvaron ment végig. A posztóraktár ajtajában, füle mögött ceruzával, hangos tevékenykedésben találta Csízi Olivér regényírót. Igen mérsékelt katonai rangot, de igen fontosnak látszó hivatalt viselt.

Mikor kifordult a főtérre, váratlanul sötét embertömeggel találta magát szemközt. Javarészt asszonyok voltak, sötétrongyú, kellemetlen falka, amely visítva menekült a hatósági élelmiszerbódé felől. Néhány rendőr üldözte őket, mert bezúzták a bódé ajtaját és kövekkel hajították meg az elárusító alkalmazottakat. Kiszáradt fagyökerekhez hasonló piszkos kezük riadtan kapálódzott a levegőben. A szegénység avas, undorító páráját lehelték magukból. A tömeg mögött a rendőrök élén haladva festői egyenruhában ismerős alakot pillantott meg. Ki lehet ez? A kardja, ahogy a rendőrök élén visító asszonyok után nyomult, vakon lesújtott néhányszor a görnyedt hátakra és kopott kendővel takart fejekre. A mellén zománcozott érmék csörömpöltek. Ahogy rohanva a karját emelte, olyan heroikus volt, mint harcoló hősök régi csataképeken. György egy pillanat alatt mellette termett, és acélos mozdulattal ragadta meg a csuklóját.

Hosszú ideig néztek egymás arcába. Zizevszky volt, a vöröskeresztes megbízottak egyenruhájában. György lassan elbocsátotta a karját.

- Ah, ön az, lovag? - kérdezte felderülő arccal. - Mit művelt itt ezzel a harcias vasdarabbal?

- Hogy merészel hozzám nyúlni? - lihegte a lovag sárgán, tajtékzó felháborodással. A magasba lendítette kardját, és a György feje felé sújtott.

Baltazár félrelépett. Az ökle a lovag álla alá szaladt, a másik keze pedig rákapcsolódott a kard markolatára.

- Nyugalom, lovag.

A Zizevszky csuklója keményet roppant, a kardot engedelmesen hullatta a Baltazár kezébe, aki magas ívben messze elhajította magától.

- Ha netán valami észrevétele volna, Zizevszky úr... remélem, nemsokára itthon leszek...

Sietség nélkül, higgadt léptekkel indult el a pályaudvar felé.

Künn a parancsnokságnál hamar tudomást szereztek a kalandról. György nem tagadta. Valóban harcképtelenné tette a kis fenevadat. Beismeri. Vállalja érte a felelősséget. A parancsnokság úgy látta, hogy a kérdés lovagias útra tartozik, amit a háború után kell majd elintézniök. Nem mulasztotta azonban el az alkalmat, hogy a Baltazár magatartását bizonyos rosszalló és óvó kijelentésekkel kritika tárgyává tegye. Van valami a magatartásában, a modorában, a felfogásában, ami túl könnyed... túl polgári... valami, ami szembehelyezkedik a hadviselés komolyságával és erkölcsi követelményeivel...

- Mi a bajuk ezeknek? - kérdezte magától vállat vonva. - Nem tartanak jó katonának? Akkor hát minek akasztották a mellemre ezeket az érmeket?...

- Hja, barátom - füttyentett a fiskális, egy zajos, folyton fecsegő ember -, te nagyon lenézed ezt az iparágat. Gőgös embernek tartanak. Nem tudsz bánni az arcoddal. Nem mutatsz semmi respektust. Sokat mosolyogsz... Azt kérdik: mit tud ez a zászlós ezeken a komoly dolgokon mosolyogni?... Nagyon a dolgok mögé nézel, és nem is titkolod, hogy a világot háború és katonák nélkül is el tudod képzelni...

Ősszel, a nagy hadműveletek alatt Györgyöt az ezred egy este fontos megbízatással kiküldte az orosz állások felé. Tombolt már a harc jobbról is, balról is. Az alezredes kurtán, hidegen közölte vele a parancsot, aztán száraz állát kemény mozdulattal kapta a magasba.

- Indulhat, zászlós úr.

Nem nyújtotta a kezét, a hivatalos parancs nem lágyult a mondat végén bajtársias búcsúvá. Délután mosolyogva ütögette az ügyvéd vállát. Neki csak annyit mond: indulhat! A szokás az, hogy ilyenkor azt mondják az embernek: no, barátom, aztán semmi szamárság, vigyázz a bőrödre, nehogy ott maradj! Valami ilyent... Neki semmit sem mondtak. Csak: indulhat, zászlós úr!

A sötétben felnyilallt egy-egy rakéta, és künn a drótakadályokon túl Baltazár a rakéta sivár fényében néhányszor felemelte karját, hogy a szakaszának jelt adjon. S ahogy a karját fölemelte, az olvadt égből a kabátja ujjába csurgott a víz. Két napja nem aludtak. A folyó két nap előtt megáradt és elöntötte az árkokat iszappal. Le sem ültek, a combjuk tövéig álltak a hideg lében. Kuszák voltak és feketén fénylettek, mint a sárból kitápászkodó bivalyok. A lábaik elé a meghígult agyagba sűrű szottyanással freccsentek bele a finn lövészek golyói. Baltazár alól néhányszor kiszaladt a sikamlós talaj. A kezéről már csepegett a folyékony sár, cipői nehezek voltak, mit egy búvár vastalpú cipői. Sok ideig szótlanul cuppogtak előre.

Túl a tüzérség riadt zenebonába kezdett. A fejük felett gránátok orgonáztak tova. Baltazár megállott. Halkan megszólalt:

- Frost...

Az alak nem mozdult. Közelebb lépett hozzá: megcsonkított, előrebukó fatörzs volt, olyan, mintha az elcsigázottság és a hátára nehezülő felszerelés kibírhatatlan nyomása alatt orra akarna bukni.

Hátrafordult. Jobbra, az elhagyott árok helyén egy akna dörgött és kátrányfényes tornyot lövellt ki az árok piszkos vizéből. Az elöntött fedezék sártejfelét szétloccsantotta az akna. És ahogy a megtörő fénysugárban a fellövellő vízoszlopot nézte, arra gondolt, hogy egy félórával előbb még azon a helyen állott szakaszának a jobbszárnya, és ott állott az ügyvéd is ferdefekvésű cvikkerével, és szellemesen káromkodott.

- Frost! - mondta nyomott hangon.

Húsz-huszonöt ember dülöngött a háta mögött.

- Frost, mozogjunk...

Tíz-tizenöt ember vontatottan gázolt feléje. A többi nem mozdult. Fatörzsek voltak.

- Így nem lehet, Frost - szólalt meg Baltazár tompán. - Hol a többi?

- Hallja ezt a szotyogást, zászlós úr? - kérdezte az altiszt elcsigázva. - Néhányan bizonyára bekapták... A többi magától lepihent a sárba.

Baltazár megfordult. Vakon, tétován, de azért sietve cuppogott visszafelé. Valami puhára lépett. Egy emberi has volt. Lehajolt, feltépte az embert a gallérjánál fogva.

- Ne ábrándozzunk, barátom. Ráérünk arra, ha megdöglöttünk.

Kettőt-hármat még felzavart a puha, álombaringató iszapból. Aztán összeszámlálta őket. A sebesülteket visszaküldte egy emberrel, a többinek kurtán, tompa hangon egy kis beszédfélét rögtönzött. De a beszéd mégis nagyon határozott volt.

- Figyelem. Frost gondoskodni fog róla, hogy akinek még egyszer kedve támad lefeküdni, az csak a másvilágon ébredjen fel. Sebesülés tilos. Öncsonkítás marhaság volna. Csak úgy megemlítem... Azt hiszitek, én nem kötnék különbékét Oroszországgal? Ajajaj... De ma nem lehet... Ma meg kell csinálni ezt a dolgot... Na, mindjárt virradni kezd, gyerünk...

Intett és elindította a társaságot. Meg kellett fogniok egymás kabátja szárát, mint gyermekek az anyjuk kötényét...

Balra tartottak. Baltazár ismerte a terepet, sokszor kémlelte át a megfigyelőhelyről távcsövével. Intett az embereinek, hogy ereszkedjenek négykézlábra. Ő is leereszkedett. A kesztyűjét eldobta, undorodott tőle; teleszívódott valami bűzös, rothadt folyadékkal. Most csupasz kezével gázolt az iszapos talajon, rothadt répákon. Frommer-pisztolya, amely kemény bőrtokban lógott le szolgálati övéről, barázdát húzott a földön. Sokáig haladtak így. A kilobbanó ágyútűz után az ág palaszürke maradt. Sietni kellett. Nemsokára felrepül a kékszínű rakéta, a hadosztály támadásba megy át, s nekik akkorra a tölcsérben kell lenniök. György nem érezte, áll-e mozdulatlanul, négykézlábra ereszkedve, beleveszve a megolvadt földbe, vagy cammog ő is a többi néma, elkínzott kuvasz között, és lógatja ő is ólommal töltött fölösleges koponyáját, föl, le, föl, le, a mozgások fáradt ütemére.

A gránáttölcsérhez érve, felállította a gépfegyvereket, szótlanul, egy-két mozdulattal kiadta az utasításait, aztán leült az egyik gépfegyver elé. Az orosz állások felé már világosodott az ég, sziluettek sejtelmei úsztak, alakultak, gomolyogtak és foszlottak rajta semmivé. Az ágyútűz egyre fokozódott, szakadatlan dörej remegtette a földet. György mereven nézett előre. Fogsorait erősen egymásra préselte, nehogy erőt vegyen rajta az ólmos álmosság... A modern kritika sokat fecseg - szaladt át agyán egy gondolat. Öntudta parányi mosollyal pillantott az ismeretlen származású, rejtélyesen előbukkanó mondatocska után. Az agya már ellenőrzés nélkül dolgozik, közel a rövidzárlat, amely homályba borítja az öntudatát. Mögötte és mellette nehéz álomba süllyedve szuszognak az emberek. Borzalmas volna, ha ő is elaludna, a parancsnokuk. Halkan szólította Frostot.

- Beszéljen, Frost. Vicceket mondjon... amit tud, Frost... mindegy...

És Frost engedelmesen beszélni kezdett. A régi életről, a városról, a fatelepről, a színházról... Emlékszik Baltazár arra a levélre, amit akkor diktált neki?... Nem küldte el... Istenem, egy fakukac! Nagyon reménytelen eset volt... És aztán azt beszélték, hogy a színésznő a Zizevszky szeretője.

- Maga Veresy Ilonát szerette? - kérdezte Baltazár.

Frost lehajtotta a fejét. Veresy Ilonát... Aztán eltompulva nézett maga elé... Ó, csak ne kéne itt a fűbe harapni... Milyen szép volna különben az élet... De ennek már alighanem vége... Csak azt ígérje meg neki Baltazár, hogy nem hagyják itt sebesülten, magukkal viszik, magukkal viszik, ha nem tudna már saját lábúlag visszamenni.

- Megígérem - mondta György gépiesen. Ahogy maga elé nézett, hirtelen hófehér, habos kéz sugárzott fel a szemei előtt. Finom női kéz volt, a csuklója körül puhaomlású csipkével, amelyen áttetszett az enyhén árnyékolt csuklócsont. Meleg vágy ömlött végig rajta, hogy az ajkához szorítsa... Hol látta ezt a meleg, gyönyörű kezet?

- Úristen - mondta Frost -, ha még egyszer hazakerülnék ebből a piszokországból!... Koplalnék, disznóólban aludnék, csak egyszer ülhetnék a deszkaraktár udvarán és csavarhatnék egy cigarettát...

Az ágyúdörejbe most élesen kotyogtak bele a gépfegyverek. A cserjék között erős orosz őrjárat óvakodott előre. György megnézte őket a látcsővel.

- Mondja, Frost - szólalt meg minden izgalom nélkül -, tudja-e, mit jelent az, ha ezek visszajutnak az övéikhez?

- Néhány telitalálat, és vagdalthús leszünk.

- Körülbelül... - A tölcsérben meghúzódó emberekre mutatott. - Ugyebár, ezeknek legtöbbje családapa?

Az altiszt tekintete végigsuhant a kicsi csapaton. Bólintott.

- Nekem elveim vannak, Frost - mondta György fáradt iróniával. - Üljön ide a helyemre, és fogja meg a gépfegyvert...

Frost leült a gépfegyver elé, és a csövet a lassan előkúszó orosz járőrökre irányította...

Néhány óra múlva már sárga füstrózsák bimbóztak ki a fejük fölött a magasban. Frost rosszallólag nézte őket.

- Ezt aztán kifogtuk, azt a komissziót, zászlós úr.

Gránát csapott le előttük. A fellövő sártornyok egyre közelebb jöttek. Az orosz járőr egy részének mégis sikerült visszahúzódnia. A jelentéseik alapján két üteg tűz alá fogta a tölcsért. György kiszáradt torokkal, égő szemmel kereste saját hadosztályának kibukkanó körvonalait.

A hadosztály nem támadott, és cserbenhagyta őket. Nincs célja a maradásnak, gondolta bizonytalanul. Vissza fog vonulni az embereivel. Megfordult, és jelt adott a tölcsérben levőknek. Oldalt, egy kis mélyedésből az altiszt hangját hallotta. Csendes, fakó hang volt.

- Egy kis vizet kérnék, zászlós úr.

Ránézett. Frost sárga volt, zubbonyát fekete vérfolt lepte el. Mellette egy másik ember feküdt mozdulatlanul.

- Frost... mi lelte?

A háta mögött jajgatva gurult le az egyik katonája a tölcsér fenekén meggyűlt esővízbe. György a palackja után nyúlt. Reccsenést hallott. A kezébe vette a palackot: vastag sugárban ömlött belőle a víz. Ha egy pillanattal hamarabb nyúl utána, a golyó a kezét roncsolja össze. A szemébe valahonnan meleg húscafat freccsent.

- Vissza.

Egy emberrel megfogta az altiszt karját.

- Menjünk, Frost... Nagyon fáj?

- Szomjas vagyok, zászlós úr...

A vérveszteség nagyon elgyöngítette. Rettenetes szomjúság vett erőt rajta. György a zsebében egy apró, piros eperalmát talált. Frost szomorú mosollyal rázta a fejét... Vizet szeretne... Egy korty vizet...

A másik, akivel vitte Frostot, elmaradt mellőlük. Frost kicsi, vékonytestű ember volt. György óvatosan a hátára vette.

- Vissza kell vinnem őt - mondta magának forró sajnálkozással -, vissza kell őt vinnem a deszkaraktárba... Hadd sodorgassa tovább a cigarettáit... szorgalmas, szomorú vérű kis zsidóka... őt is kizavarták ide, hogy megvédje a veszélyeztetett kultúrát...

Annyi volt a súlya, mint egy gyermek, de György néhányszor mégis megtántorodott. Vitte a terhét bukdácsolva, megállás nélkül. A gerincében végtelen fáradtságot érzett. Úgy rémlett neki, hogy a lábain egy-egy hosszú drót fut végig, amelyet alul, a talpánál egyre lefelé húz valami erő és ő rogy, rogy, egyre lejjebb, egyre mélyebbre, mint egy lefúvódó harmonika. Frost pedig csak lógatta súlyos bakancsokban végződő gyerekes lábszárait a tisztje meggörnyedt hátáról, egyre szabadabban, egyre nagyobb gyönyörűséggel. És közben valami belesóhajtott a Baltazár fülébe. Mintha azt mondta volna:

- Isten vele, kedves zászlós úr... Köszönöm szépen...

- Ne csiklandozza a fülemet - hörögte Baltazár -, csak nem akar itt leszállani...

Hosszú ideig vitte még, aztán lerogyott vele egy megtépett fatörzs mellé. Az arca puha mohába temetkezett. Magához térve, Frostot könnyedén megrázta. Ahogy mozgatta a karját, a bicepszében tüzes szúrást érzett.

- Gyerünk, Frost... Tovább... Messze van még a deszkaraktár...

Messze volt. Olyan messze, hogy Frost már sohasem érhetett el oda. Békésen feküdt a fa tövében, a szája sarkában kis veresség fénylett...

- No, mi az, Frost?... Jöjjön hát...

A Baltazár hátán, útközben még érte egy lövés, az halálos volt.

György sárga arccal, elmélyült, sötét szemekkel térdelt mellette. Rémes kedve támadt volna nevetni.

- Hoháháhú, galambocskám - szólalt meg hosszú idő után valami rekedt, idegen hangon, és piszkos, sáros arcán könnyek gurultak végig -, mi a véleménye erről a háborúról?... Frost úr... hát magának mi a véleménye? He? He?... Kiriljovics Pjotr... én mondom magának... az egész csak egy nagy... nagy tehénpalacsinta...

A felsőkarjából most patakzani kezdett a vér. Lehúzta a zubbonyát, bekötözte a sebét, aztán lehajtotta fejét a földre és fölnézett a szürke, felhős égre. Eszébe jutott, hogy fel sem bontotta az anyja levelét. Akkor cipelték el sátorlapban a tanár nehéz hulláját, amikor a levelet átvette. Ő a tanár után nyúlt, hogy kilógó karját, amely az árok sarában húzódott utána, melléfektesse a sátorlapba. Elcsúszott, végighasalt a földön, és abban a pillanatban egy robaj szétrúgta az árkot. Mikor feltápászkodott, a levél már nem volt a kezében...

- Úristen, hogy szeretnék neki valami örömet okozni - kezdett magával félálomban társalogni -, a szegény kicsi asszonynak... Hol voltam? Mit csináltam eddig, hogy soha... sohasem okoztam neki semmi örömet?... Senki sem szeretett, Frost - suttogta a halott elcsendesült arcába nézve -, csak ő... Nem, nem rajongtak értem... Akár itt is maradhatnék... Egy lábnyomnyi emlékem nem maradt azon a hosszú úton, amelyen idáig jöttem. Nem voltam boldog és nem voltam boldogtalan. Körülöttem nem fújt a passzát, és nem fújt az antipasszát... Eredmény: nulla! Pardon, mégsem... Néhányan belém törülték a lábukat... Néhánynak megszereztem azt az örömet, hogy megalázhattak... Mégis, semmi értelme sem volna, ha hazudnék... Nem, bizonyisten, senkire sem haragszom... Gyönge, szomorú emberek vagyunk mindnyájan... Zizevszky... Moravetz... Csízi... az alezredes... Veresy Ilonára sem haragszom... nem volna értelme: maholnap ők is belátják... mit is csak?... igen... ők is belátják... Egyszer majd valamennyien visszatérünk a deszkaraktárba, ülni fogunk szelíden az illatos fenyőgerendákon... cigarettát fogunk sodorni egymás dohánytárcájából, és szeretni fogjuk egymást...

Eszébe jutott, hogy valami szép zsoltárt kéne most énekelni, vagy a betlehemi dalt: Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok... A szájharmonikája ott kell hogy legyen a zubbony felső zsebében, azzal kísérhetné a dalt... Keresgélni kezdett a zsebében, a nadrágja zsebében, és ahogy üres szemekkel a semmibe meredt, lassankint eltisztult előtte a köd, és a tekintete közeli drótsövényen akadt fenn. Összeráncolta a szemöldökét, gondolkodni próbált. Persze, drótsövény. Most itt van Volhyniában. Alig száz lépésnyire az ezrede lövészárkától... Igen, itt jobbra van az a téglarom, amely profilban annyira hasonlított az egyiptomi szfinxekhez. Jobbról kell lennie a század vonalának. Onnan indult el tegnap este az embereivel, ahol az újságpapírt lengeti a szél valami elszáradt ökörfarkkórón... De hová lettek az emberei?

Fölállott, és elindult az árok irányában. Este, ha majd beáll a csend és nyugalom a két tűzvonal között, kiküldi a járőröket Frostért. Frostot tisztességesen el kell temetni, katonazenével, Beethovennel, a koporsójára rá kell tűzni a vitézségi érmeit, és jóminőségű koporsót adni neki, mert ő ért hozzá, deszkaraktárban praktizált...

Az árkokat üresen találta. Körülnézet. Sehol egy emberi lényt nem látott. A hadosztály, ahelyett, hogy támadott, volna, kora hajnalban visszavonult. És talán ugyanabban az órában ugyanazon hadászati eszmétől indíttatva, az orosz parancsnokság is visszarendelte egy hátrábbi vonalba a maga csapatait.

Bukdácsolva, lassan jutott előre. Sokáig ment gondolkodás nélkül, gépiesen, míg egy elhamvadt falu nyomaira bukkant. A leégett házak helyét csak sötét, kiégett foltok jelölték a kiégett udvaron. Egy magános téglaépület előtt hosszú sorban, szabályos rendben hullák feküdtek. Megállott a ház nyitott ajtajában. Benn a szobában a falakon képek lógtak. Egy tehén, majd egy kövér disznó portréja. Aztán a szorzótábla. Szemben Európa térképe. A tekintete leszállott a térképnek arra a pontjára, ahol Volhynia mocsarait sejtette. Itt van ezen a folton. Ő, Baltazár György, kibicsaklott jogszigorló, a Kárpáti Figyelő című ártatlan lapocska elcsapott szerkesztője, huszonhét éves, református vallású, nőtlen, egy apróka anyának a fia, testvérbátyja egy leánynak, manzárdvendég a lét zajos hoteljében, sebesült katona és sebesült költő... Mit keres itt? Veszélyben volt a civilizáció? Ki az a szemfényvesztő, aki azt meri állítani, hogy volt civilizáció?... Ki látta?... Ki hallotta a hangját?... Ki találkozott vele?... Hol lebzsel?... Amíg az iskolából hazakergetik a nebulókat, hogy helyettük kilyukasztott, lenyúzott, kettéhasított, belekirobbant és szemekifolyt munkás polgárok hulláit ültessék be a tantermekbe, addig nyomorultabb csalás, amit országos csepűrágók csak ki tudnak eszelni...

Benn a tantermekben két rétegben, alul sorban egymás mellé rakva, felül már egymásra dobálva, mintegy harminc halott feküdt. A tarkókra csurgott megszáradt agyvelők, a legyektől ellepett nyitott belek és a rothadó sebek bűzétől, a kimerültségtől, vérveszteségtől és felindultságtól György elvesztette az eszméletét. Sokáig feküdt mozdulatlanul az oszladozó hullák között. Mikor kinyitotta szemét, az ablaknyíláson beáramló szellő a szomszédságban fekvő orosz muzsiknak meglengette szőke hajfürtjeit. Elfeketült, görcsös kezében bádogkulacsot szorongatott. György tikkasztó szomjúságot érzett. Kihúzta a kulacsot az orosz dermedt ujjai közül, és mohó kortyokban nyelte az iszapízű, langyos vizet.

Fölállt és átlépett az egyik halotton. A halottnak nem volt homloka, sem koponyája, mint egy eltört porcelánbabának, csak sárgabarnára pörkölt alsó arca látszott, a homlokcsontnak egy hegybefutó, ékalakú darabjával. Nyitott szájából aranyfogak csillogtak ki. György megállt, és lenézett rá.

- A fiskális!...

Friss hulla volt, az éjszaka szállíthatták ide. Tegnap vagy tegnapelőtt volt? Nem tudja már... Az idő összefolyt... Mégis, mintha tegnap lett volna... tréfálkoztak a Mediterranean Clubban. Kártya után voltak, és az ügyvéd tréfásan kérdezte: Te, Baltazár... hiszed-e te, hogy ennek a háborúnak a perköltségeit az antant fogja megfizetni?

Az elpusztított falu végén szekeret talált. Süket paraszt volt a szekér gazdája. Pénzt adott neki, és elindult a szekérrel a visszavonuló hadosztály nyomában. A csepergő esőben elnyomta az álom.

Hangos ostorpattogásra, zűrzavaros kiáltozásra ébredt. A szekér katonai járművek, málhásállatok, tüzérségi lőszerkocsik tömkelegébe került. Az öreg paraszt kétségbeesett erőlködéssel próbálta kikormányozni törékeny járművét a fejvesztett, ordító zűrzavarból. A kísérletre revolverdördülés volt a válasz. Baltazár, akit a golyó majdnem halántékon talált, megfordult. A veszteglő lőszerkocsik felől füstölgő pisztollyal ordítozó tüzéraltiszt ordított feléje. A pisztolyt most egyenesen Baltazárra fogta.

- Disznó - pattogott parancsolóan. - Nem hallottad? Állítasd oldalra a szekeret.

Ó igen, ő volt az, hajdani osztálytársa, Kelemen György takarékpénztári tisztviselő. És milyen bőszülten hadonászik azzal a füstölgő fegyverrel... Fölnézett rá, és valami homályos látomás kezdett bontakozni az emlékei zugából... Ahogy ott feküdt a hullákkal benépesített tanteremben, néhány pillanatra mintha visszanyerte volna az öntudatát... kinyílt kissé a szeme, és az ajtóban egy alakot látott, amint lehajolva egy orosz tiszt halottnak tetsző teste fölé, sietve leoldja a válláról az orosz rangjelzést... A kapitány megvonaglik, és könyörögve sóhajt: szánitér... szánitér... És Kelemen György diadalmi trófeáját hirtelen elrejtve, ijedten menekül a haldoklótól...

Kezével eltakarította szakállából a beléragadt szalmaszálakat, és felnézett újra hajdani barátjára, aki ráirányozott revolverrel most odafaroltatta ágaskodó lovát a szekér mellé.

- Nem hallottad?

Baltazár felemelkedett. Kelemen most látta meg a rangjelzését. Bocsánatkérően, hebegve engedte le a fegyverét. György fáradtan mosolygott.

- Mintha már találkoztunk volna, Kelemen György!

- Te vagy az, Baltazár? - örvendezett felélénkülve, kushadt nyájassággal a másik, és a kezét nyújtotta hajdani osztálytársa felé.

György nem mozdította bekötött karját.

- Ne fáraszd magad, Gyuri - intett csendesen. - Nem élhetek a ritka alkalommal... Majd máskor... Az én kezem sáros, meg is sérült egy kicsit... A te kezed sem egészen tiszta, Gyuri... Nagyon bepiszkoltad ma abban az iskolában... No, üdvözlöm az otthonvalókat...

Intett a kocsisnak, hogy térjen le az útról, és visszaereszkedett a puha szénára. A kötése meglazult, és a sebéből lassan csurogni kezdett a vér a zubbony piszkos posztójára...


VII

A kastély előcsarnokában, amely most kórházul szolgált, koponyákat fúrtak, lábakat fűrészeltek, kezeket metéltek le, olykor rá sem értek narkotizálni a sebesülteket, akiket most hosszú szekérsorok öntöttek ki a tetőtlen, kormos kastély előtt elterülő piacra. A betegszobákban néha távoli ágyúk lágy dörgése gurult be. György lázban pihegett a véres, piszkos ágyon. Esténként, a gyenge lámpavilágnál hosszú, vékony rovarok bukkantak elő a mennyezet felkunkorodott tapétája mögül, levetették magukat az ágyakba, és hosszú, cérnaszálvékony csápjukkal tanakodva eveztek végig a kitakart, meztelen testeken... György merev, mozdulatlan szemmel nézte őket. Az előcsarnokban néhány sebesült üvöltött. György berbécsbégetést és lónyerítést hallott. Végtelen prérin lovagolt, ahol berbécsek legeltek és a nap forrón vérzett.

- Ez a Pampas - suttogta magának, és felágaskodott a nyeregben, hogy beláthatatlan síkon körülhordozza tekintetét. És akkor a magas fűből kinyargalt Kelemen György, és pisztolyának csövét a homlokára szegezte.

- A növénytani óra előtt a szivacsot az orromra nyomtad. Igaz-e ez, Baltazár zászlós?

- Igaz - felelte ő barátságosan.

A pisztoly dörrent, és ő érezte, amikor a golyó átrepült az agyán és kinyilallt újra a szabadba. Igen, a golyó átsuhant az agytekervényein, a fehér állományon és a szürke állományon, nem botlott meg az agyfodrokban, de elgázolt néhány útjába eső gondolatot... A prérin zavarosan bégettek a nyájak és fájdalmasan nyihorásztak a lovak... Kinyitotta a szemét, és mikor újra lecsukta, ott volt megint a tanteremben és a pedellust nézte, aki a csengőt rázta. A fiúk leültek a padokba és visszaigazították fejükre levált koponyacsontjukat. Az egyik gumiarabikummal ragasztotta előbb össze az egyes darabokat.

- Baltazár lapszerkesztő - mondta a matematikatanár -, maga már rég nem felelt, jöjjön a táblához... Na... adva van egy szám... érti? Egy szám... - és fölírta a táblára a számot: Frost - ebből a számból... ebből a Frostból gyököt kell vonni...

Frost ott feküdt a katedrán, az osztálykönyv fölött, ő odament, hogy a gyökvonást végrehajtsa rajta... A gyökjel hegyes acélvégét óvatosan benyomta a halott hasába, és kihúzta belőle a golyót...

A láza hamar elmúlt, a dobhártyáját kellemes süketség fátyolozta. Valamelyik nap megkérdezte a szomszédjától, hogy milyen városban vannak. Csodálkozva hallotta, hogy Lengyelországban van még, alig húsz kilométernyire a tűzvonaltól. Pedig úgy rémlett neki, hogy Miskolcon, vagy Váradon van, közel az otthonához...

Lágy pasztellszínekben bontakozott ki az otthona. A két magas jegenyefa, hátul az udvaron a napraforgók... az anyja, a húga... az öreg cseléd... furcsa, hogy erre az öreg cselédre sohasem gondolt... Aztán Pagát... És a város... A Közép utcában az aszfaltot javítják, meleg kátrányillat rezeg a rozsdás üst felett. A kávéházban egyhangúan csattognak a dominókövek, a lócsiszárok hátrarakott kezekkel álldogálnak a sarkon és teleköpködik a járdát, a kesztyűkészítő ablakában kanárimadár énekel... Csermely... ugyan mit csinálhat szegény? Boldog, elégedetett?... Majthényiről azt hallotta, hogy a Dolomitok között harcolt, magas kitüntetést kapott, egy sziklaomlásnál súlyos zúzódásokat szenvedett. Most otthon van, talán le kell majd vágni a lábát... A Kárpáti Figyelő megint feltámadt, és újra Csízi Olivér szerkeszti, akit általános testi gyengeség miatt végleg szabadságoltak...

Az ágya mellett egy széken párolgott a teája. A csészét a szájához emelte, és szelíd, sima kortyokban nyelte a jóízű folyadékot. Az otthon emlékének jószagú melege összeolvadt a tea jóleső illatával. A lelke fölvidámodott a kanáritól, a jegenyéktől, a fűszeres teától. Most szabad elvágtatnia egy kicsit a képzelet világába, szatírája ez a mord cerberus, amely máskor szívtelenül gubbaszt a kijáratnál és vicsorgó mosollyal ijeszti vissza fantáziáját a szép, álmodozó sétáktól - most nem ólálkodik a kapuban, ki lehet bátran lépni a tarka virágok közé, bepillantani a színésznő ablakán, és elbeszélgetni vele a platánnal és a holdfénnyel dekorált parkban, egy padon ülve, szavakat mondani, amiket az életben soha nem mondott senkinek...

Tudja, akkor... amikor a karjaimba vettem... ha nem kényszerít rá, Ilona, hogy letegyem... hát elvittem volna... borzasztó, milyen nagyon elvittem volna.

- Szeret?

- Szeretem.

- Biztos?

- Biztos.

- Mondd el, hogy történt... Beszéld el, György...

- Sokszor jöttél, Ilona, a legváratlanabb pillanatokban jöttél mindig, és hideg ujjaiddal csak megkopogtattad a lelkem ajtaját: kopp, kopp, itt Veresy Ilona... Én azt kérdeztem: Mi járatban van erre, ahol a madár sem jár... Egy Baltazár nevű mosolygó embert keresek, hangzott a válaszod... Miért? Kísérteni jöttem hozzá. Apróhirdetésben olvastam, hogy benne egy különbejáratú, bútorozatlan lélek magányos nőnek kiadó. Megnézhetem?... Sajnálom, művésznő. Csapongó, megbízhatatlan lakó lenne. Kimaradozik, éjfél után jön haza, magával hozza a lovagot és felveri az éjszakáim csendjét... A lovag nem igaz. A lovag hazugság. Nem voltam a szeretője, György nézz a szemembe és felelj: el tudod hinni, hogy én a szeretője voltam ennek a gonosz, undorító embernek? Nem tudom, Ilona, nem tudom... Szeretsz, György?... Szeretlek... Szenvedtél értem?... Szenvedtem érted...

Így dongott bizonytalan fantáziával Ilona körül. Nem mert leszállani rája és lerészegedni a csókjaitól, csak szőtte a végtelen párbeszédeket megható banalitással. Még ezekben a maga számára kieszelt jelenetekben is olyan megfontoltan bújt ki a burkából, mint egy öreg, óvatos csiga.

- Nem kell gyámoltalannak lenni, Pjotruska! Kurtítani a párbeszédeket és hozzálátni a cselekményhez. Az a nő most egészen a tied. A szádat rányomhatod a nyakára. Megcsókolhatod a száját. Magadhoz szoríthatod, ahogy jólesik. Ő vissza fog csókolni. Hozzád fog simulni. Megfogja a kezed és kicsi melléhez fogja szorítani. De nem kell hajszálhasogatni, Pjotruska, nem kell olyan óvatosnak lenni. Legalább most nem, elméletben.

Nem sokáig tartott ez így, megérkezett újra a szatírája, ez a morgó, nehézkes cerberus és elugatta őt Ilona mellől. A lelke mélyén sajnálkozva szakadt el ezektől az ábrándoktól, hogy visszatérjen a valóságba. Ez a valóság a régi recepthez híven komisz és könyörtelen volt, nem engedte be sorompóin a sok drága, színes kavicsot, amit kórházi lázálmában üveghegyek csúcsán, fellegország rétjein andalgó lelke magával hozott. A sebe gyorsan gyógyult, a kórház parancsnoki irodájában már jelezték, hogy néhány nap múlva kiengedik. Felkötött karral kisétált néhányszor a városba - katonáktól, szekerektől hemzsegő piszkos fészek volt - egy főhadnagy társaságában. A főhadnagy hideg, parancsokhoz és engedelmességhez szokott becsületes automata volt, jó katona, szenvedélyes ellensége minden önálló gondolatnak. Az ideáljait, amiket a katonai akadémia adott neki útravalóul, légmentesen elzárva tartotta; a háború szent dolog volt a szemében, amit becsület kérdése végigverekedni. György egyszer azzal a kijelentéssel döbbentette meg, hogy a háborút a történelem szerint rablási ösztönök idézik elő, s ez alól ezt a háborút sem lehet kivételnek tekinteni. Rég nem szagoltunk vért. Rég nem becstelenítettük meg egymás szüzeit, és rég nem fosztottuk ki egymás hombárjait.

- Figyelmeztetlek - jegyezte meg a főhadnagy a lelke mélyéig felháborodva -, hogy ilyent nem mondhat hazafias érzületű ember. Ezt a háborút ránk kényszerítették.

A fejük felett ellenséges repülőgép keringett. A város utcáin riadalom keletkezett. A katonai járművek megmozdultak, zűrzavar támadt, fegyverek ropogtak, fejvesztett parancsok lármája töltötte meg az utcákat. Lassankint aztán minden elcsendesedett. A repülőgép néhány bombát hajított le egy kertbe, aztán anélkül, hogy komolyabb kárt okozott volna, megfordult és sietve távozott.

György, aki a főhadnagy felhevült megjegyzését válasz nélkül hagyta, most újra megszólalt.

- Képzeld el, mit fog ez a gép ötven év múlva produkálni. Ez itten gyönge kis teljesítmény volt. De ötven év múlva - az lesz még a szép háború.

- Tévedsz. Ez volt az utolsó. Ha győzünk, lehetetlenné teszünk a jövőben minden háborút.

- S ha ők győznek?

- Nem fognak győzni.

- Tegyük fel.

- Nincs jogom feltételezni - felelte a főhadnagy őszinte méltatlankodással. - Megaláznám vele a hősi halottainkat.

- Makacs katona vagy. És nem is vagy ideális katona; lebecsülöd az ellenséget... Ha elveszítjük a háborút, össze fognak zúzni és meg fognak alázni. Belenyugszol?

- Soha!

- Akkor fel kell tételeznünk, hogy ők sem nyugodnának bele abba, hogy legyőzöttek legyenek. Húsz-harminc év múlva tehát újra kezdhetjük... Te akkor már tábornok leszel, és egész hadosztályokat fogsz vezényelni...

- Egyszóval - foglalta össze a vita tanulságait a főhadnagy - te ellensége vagy ennek a háborúnak. Defetista vagy. Tudod, hogy ezért hadbíróság jár?

- Tudom - bólintott Baltazár. - És változtat ez valamit a dolgon?

Ettől a naptól kezdve a főhadnagy, ha csak lehetett, elkerülte Györgyöt. A köszöntését is alig fogadta.

Egy délután két levelet talált az ágyán. Az egyiket a húga írta. A háborúról szól ez is, amely ott dúl a tűzvonal mögötti messze falvakban és elnéptelenedett városkákban, egy-egy lisztesbolt előtt, vagy a községházán ácsorgó asszonyok lelkében. Hetek telnek el, és a posta semmi hírt nem hoz Györgyről, egy sornyi írást sem, pedig György bizonyára nem felejtkezett meg róluk. Az anyjuk beteg szegény. A múlt héten bevitték a városba a főorvoshoz. A főorvos sok fekvést ajánlott, de nem is igen vizsgálta a beteget, egyre csak György felől kérdezősködött. Olyan furcsák voltak ezek a kérdések! Mihez kezd majd György, ha vége lesz a háborúnak? Ott fogja-e folytatni, ahol elhagyta? A semmittevésen, az emberek bosszantásán és kifigurázásán, csínyeken és sok más hasonlón? Háború után dolgos, tisztességes emberekre lesz szüksége a társadalomnak, a heréket és kerékkötőket irgalmatlanul ki fogja vetni magából. Az anyjuk csak hallgatta, beteg és szomorú volt... Szomorú volt, mert a főorvos valami olyant is mondott, hogy a hírek szerint György a harctéren sem becsüli meg magát... Istenem, hát szabad ilyent mondani? Ilyen gonoszságot, hogy György semmirekellő volna!... Hiszen olyan vitézül, olyan bátran harcol! A katonák mondják, akik hazajönnek a faluba. Olyan szeretettel, olyan szépen beszélnek Györgyről... És ami a kicsi boltocskát illeti, bizony már csak hálni jár belé a portéka. Minden kifogyott, újat már alig lehet beszerezni. Jó, hogy megjön pontosan a György fizetése, mert ebből pótolhatnak valamit a megcsappant jövedelemhez... Az anyja tiszteli, azt kérdi, hogy ugye nem igaz, amit a főorvos mondott? Beteg szegény, az utóbbi hónapokban nagyon fogyásnak indult, a súlya alig van negyvenhárom kiló...

Elhanyagolta, kétségtelenül nagyon elhanyagolta az anyját. Örökké készült arra, hogy jó legyen hozzá, abban az értelemben, ahogy az anyák titkon sóvárogják: beszéddel, sok otthonüléssel, érzelmeinek őszinte feltárásával, vigaszt várva, jó étvággyal. Ehelyett csak azt tette, hogy amikor nagy ritkán hazatévedt, szófukaron behúzódott a viaszosvászonnal bevont dívány szögletébe és sajnálkozva kapta el tekintetét, amikor anyja zavart készülődéssel, kérdezni és szívét kitárni akarón ide-oda tipegett a homályos szobácskában. Sajgás, türelmetlenség, önvád és tűrhetetlen részvét zaklatta, felpattant és menekülve hagyta el a házat. Mire a húga az üzletből bekukkanthatott, hogy megnézze és néhány percig elbeszélgessen vele, már híre-hamva sem volt... Ha az anyja most meghalna, kietlen, üres szívvel, kielégítetlen gyermeki szomjúsággal vágyódna arra, hogy újra életben lássa, minden visszariadt, elhallgatott kérdésére megfeleljen, és kiöntse elé lelkének színültig telt zavaros medencéjét...

A főorvos? Nem számít. A főorvosok nem számítanak. Ha ő főorvos lett volna, nem mondott volna annyi ostobaságot egy fiában bizakodó szegény, beteg asszonynak, aki nehéz szíve dacára alig nyom negyvenhárom kilót.

A Csermely levelének megbomlott, egymásra torlódó sorain, furcsa írásjelein gyakorlott szemmel vágta magát keresztül. A szavai szinte fennhangon pufogtak a nagy feszültségtől, a mondatok végei, mint valami dugattyúk, szinte zajjal lőtték ki a fogalmazó elméjének nyugtalan gőzét. György otthonosan mozgott ebben a zűrzavarban. Zizevszkyvel kezdte: a lovag levetette már a hadvezéri egyenruhát. Tavaly meghalt a felesége, most a szobalánnyal él boldog háztartásban. Moravetz? Olvassa el Pjotruska az ide mellékelt sorokat. Néhányan meghaltak, nem emlékszik rá, kicsodák. Néhányan életben maradtak. Ő maga a páter közbenjárására most történelmi küldetést teljesít a burgonyaközpontnál. A beváltott krumplijegyeket irattározza.

"Pjotrska!!! Értsítsn pstfrdltával: győzünk-e, vagy sem? És mikr fejezik már be? Én nem érek rá hbrúvl fglalkzni, mert + vagyok nősülve. Van sjtlme? Segédfglma? Hgy micsoda frenézis 1 ilyen nősülés? Hoháháhú. Persze az állam6alom is bedugta az orrát.

Állam6alom: Csrmly Jns, óhajtja ön az itt jelenlévő Bajusz Róza hajadont (képzlje: Szonjcskm nyársplgári elnevezése!!! Jó, nemde?) flsgül vni?

Én Csrmly Jns: Én? Mlyen tisztlt állam6almi közeg! Minő tréfás kérdsek ezek. Hiszen azért tettem itt tiszteletemet! Közeg úr! Vagy tlán azt hiszi, ezt a bajuszpedrő illatot jtem ide szagulni?

Pjtrska, ilyen bölények kezelik nálunk az állam6almat... De tovább... mit is... ahá - - figyeljen! Életem nászéjek - násznapok végtelenje. Wagneri akkordok - - pokoli orgonazúgás - - - Szonjcskám utolérhetetln művésze a halálos csóknak - - Gyönyörbánya - - 50 évi dús készlet garantlva. - - Utána mindig: szavalás - - És nézze Moravetzet, e dzsingetájnak nevezett vadszamarat. Idemelléklm! - - Pjtrska! Sokat beszélünk magrl. Jöjjön már. Mikr vetnek már véget ennek a hábrnak? Aprp - - hallotta? Lázadás vlt itt. Eredmény: megvertek... A krumplijegyek kapcsán... Akkor volt, mikr mga a lovagot lekapta a lábárl..."

A levélhez összehajtott újságlapot mellékelt. György felnyitotta. A három hasábnyi cikk felett nagy betűkel ez a cím állott: Irodalmunk háborús költészete. Írta: Moravetz Béla főgimn. tanár. Elolvasta a cikket, aztán megérintette a szomszéd ágyban szundikáló bajtársát.

- Ugye, ön is irodalmat tanított?... Megengedi, hogy felolvassam egyik kollégájának a cikkét?

Leült a tanár ágya mellé és olvasni kezdett. A tágas szoba megtelt a hangja zengésével, és a sápadt arcok felfigyelve fordultak feléje.

Moravetz előbb a harci líra néhány gyöngyszemét idézte a múltból, aztán a jelen háború költészetét méltatta, hogy némi zökkenővel azokra az áldásos hatásokra térjen át, amelyek a harci szellem fellángolásával érték az irodalmat. A háború levegője az, vélte Moravetz, amely a nemzet lelkében szunnyadó erényeket kiváltotta. A háború olvasztókemencéje nélkül sötét üregükben szundikálnának, mint a föld méhében rejlő drágakövek.

- De eljött ez a harc - olvasta György -, életnek és halálnak eposzi küzdelme, amely a lelkünket borító dús salak alól ím kiolvasztotta legszebb, legragyogóbb tulajdonainkat...

- Hangosabban - szólott valaki a sarokból.

- A tespedés, a henye kérődzés évei után - folytatta György - bekövetkezett a dicső újjászületés, amely létünket sohasem álmodott magas polcra emelte, költészetünket eddig nem tapasztalt kincsekkel gazdagította, kiterjesztvén áldásos hatását majdan késő utódainkra is...

- Ki ez a vén szamár? - kérdezte a tanár megvető mosollyal.

- Hálásak lehetünk a Gondviselésnek - olvasta György emelkedő hangon -, hogy elhozta számunkra ezt a megváltó harcot, s mi, kiktől a kegyetlen sors megtagadta a dicsőséget, hogy a csatatér fújtató paripái tapossák el harci vágytól izzó testünket...

- Ó, a piszok - nyöszörögte egy fiatal hadapród.

- ...mi, akik az elárvult otthon falai között végezzük csupán hazafias kötelességünket - szomorkodott a Moravetz cikke -, élesztve, mint a Vesta-szüzek, fiaink lelkesedését, büszke kézzel fonjuk az elismerés koszorúját hős katonáink fejére... akik duzzadó harci vággyal... a hősi halál iránt olthatatlan szomjúsággal vetik rá magukat bérenclelkű elleneinkre...

- A címét adja ide... a címét ennek az őrült kakadúnak...

- ...hogy nekik a haladás, a kultúra nevében - trombitálta Moravetz teli tüdővel - a kegyelemdöfést megadják és őket a népek nagy családjából örökre kitöröljék... Fel, hősök, előre, vezéreink, a végső győzelemre...

- Kész - mondta Baltazár, letévén az újságot.

- Ó... - sóhajtott az egyik hitetlenkedve -, hát lehetséges ez?

Sárga, elkínzott arcuk az újságlapra meredt. Csendben voltak, csak a szemük lázas tüze villogott. A fiatal hadapród hörögve emelkedett fel a párnáján, ólmos vigyorral nézett végig a társain, és fájdalmasan lihegte:

- Duzzadó harci vággyal... ez az, testvérek... duzzadó... harci... vággyal...

A feje visszahullott a párnájára, és vérző tüdejéből halálosan tört elő a röhögés...

György lement a kórház kertjébe. Leült a kiszáradt szökőkút kávájára és elővette a harmonikáját. Kezdetleges szájharmonika volt, tavasszal vette... azaz... ejnye...

Ki sem fizettem az árát - jutott az eszébe...

Valami lengyel népdalt próbálgatott rajta. Mosolyogva gondolt vissza arra a tavaszi délutánra, amikor erre a lengyel dalra megtanították.

Négyen-öten voltak, a tűzvonal körül szélcsendes idők jártak, egy napra kimenőt kaptak egy közeli városkába. Ahogy akkor minden ok nélkül nevetgélve végigmentek a szegényes, tisztátlan utcákon, mindenki tudta, hova tartanak. A bő táplálkozás, a semmittevés, kevés mozgás sűrűvé tette vérüket. Napbarnított, szakállas arcukon gyerekes őszinteséggel ült a vágy. Falánkok voltak, mint az éhes szarkafiókák. Az ablakokból, az üzletek küszöbéről kuncogva, de pártfogó mosollyal néztek utánuk a nők. Talán tetszett nekik, hogy ennyi férfi szilaj falkába verődve most szeretni megy, ölelkezni fog, és karjai közt roppanni fog a sikongó női test minden bordája. A járda szélén megállott néhány férfi és szinte helyeslő bólintással nézte őket. Az egyik két-három diszkrét mozdulattal útba is igazította a társaságot.

György vidáman lépegetett közöttük. Alapjában véve szégyellte ezt a marsolást, kicsit utálta az egész dolgot, de mennie kellett, mert a fiskális keményen fogta a könyökét. A menet vezére egy durva szőke hadnagy volt, pattanásig feszült darabos ember, a polgári életben gazdatiszt, akinek vaskos malacságok süstörögtek ki a száján. Mögötte bandukolt a fóka, egy lógóhasú, fókabajuszú ember, aki szuszogva, boldog röhögéssel szedte lábait. A György sarkában csetlett-botlott a tanító, egy csámpás pater familias, akinek apró lelkiismeretfurdalások zavarták a jókedvét.

- Előre, taknyosok - vezényelt a gazdatiszt, s egy tekervényes malacságot bókolt oda a bámészkodó hölgyeknek.

György egy ponyván tarka játékszereket látott. Megállott és lemutatott a szájharmonikára. Mi az ára?... Az ügyvéd gyanútlanul engedte el a könyökét, és továbbhaladt a többivel. Mikor már jókora távolság volt közöttük, György visszahullatta a harmonikát a ponyvára, és menni készült. Azt nézte, hogy merre szökhetne el a társaságtól.

- Vegye meg - szólalt meg a nő a közelében. György eddig még figyelemre sem méltatta. Most ránézett.

- Miért vegyem meg, aranyom? Hiszen nem tudok játszani.

A nő fejéről lassan a hátára csúsztatta sötét kendőjét, amely fejét és felsőtestét eltakarta.

- Ó, az nem akadály...

Fiatal, csinos lány állott előtte. A szája szinte gyermekesen kicsi volt és üde feslésű. A harmonika után nyúlt, a szájához emelte, végighúzta az ajkai előtt, és hosszú szempillái mögül Györgyre nevetett.

- Ha akarja - mondta németül -, megtanítom.

Az ujjai vékonyak, hosszúak voltak, könnyedén és várakozóan pihentek a harmonikán. Belelehelt a hangszerbe. Egy bécsi keringő érzéki hangjai zenéltek ki belőle.

- Mást, ha szabad kérnem - indítványozta nevetve György.

- A Prinz Eugent?

- Aber...

- Szereti a szerelmes dalokat?

Nevetve nézett szempillái mögül Györgyre, és valami lengyel dalocskát kezdett játszani.

- El vagyok ragadtatva, Fräulein! Nem tanítana meg erre engem is?

- Miért ne? - mondta a lány... Hirtelen megfordult, valamit intett az ott ácsorgó öregasszonynak, aztán vidáman indult meg Baltazárral. Fecsegve, nevetgélve mentek végig egy téren, és sűrű parkba jutottak. Terhes jázminszag csapta meg őket. A fák között tó vize csillogott. Csónakba szálltak, ringtak a hínártól sűrű vízen, a lány elővette a szájharmonikát, és játszani kezdett. Primitív népballada lehetett, néha lágyan ringott a feje, és csintalan nevetéssel nézett Györgyre. Korhadt híd alatt úsztak tova. György a harmonika után nyúlt.

- Wie heissen Sie?

- Ich habe keinen Namen - rázta a fejét a lány élénk jókedvvel.

A csónak keskeny csatornába futott, és két jázminbokor között zátonyra ért.

György magához vonta a lányt. Sokáig nézte szótlanul, mosolygó tűnődéssel. (Nem volt gondtalan pillangó lélek, amely sietve dőzsöl és tovaszáll. Két fiatal test - gondolta -, két mámoros bogár, akiket egy futó csókra összesodort a kozmosz szellője, s akiket holnap újra a Csendes-óceán választ majd el egymástól...) Száját rászorította a felhevült ajkakra. A lány fátyolos mosollyal viszonozta a tekintetét, és vágyakozva csukta le a szemét...

Mikor kiszálltak a csónakból, György sajnálkozva fogta meg a kezét. - Megcsaltalak, kedves - gondolta részvéttel -, megcsaltalak... Amíg az arcocskádat néztem, egy másik nő jutott az eszembe... Olyan szép, mint te, és Veresy Ilonának hívják...

A lány sokáig szorongatta szótlanul a György fehér, finomfogású kezét. Az idő későre járt, el kellett válniok.

- Auf Nimmerwiedersehen, mein Liebster - mondta a lány. A viszontnemlátásra, kedvesem. Az arcát felemelte, a szája megremegett, s olyan mozdulatot tett, mintha búcsúzóul még egyszer oda akarná kínálni az ajkait, aztán mégis mást gondolt, megrázta a fejét, és szomorúan nevetve elfutott...

A harmonikáról megfeledkeztek, az Györgynél maradt.

...A vízmedence szélén ülve most szórakozottan keresgélte az emlékezetében a lengyel népdal foszlányait. A parancsnoki irodából egy altiszt közeledett feléje. Valami írást tartott a kezében. A menetlevelem - gondolta György.

- Az a parancs, zászlós úr, hogy a könnyebb sebesülteket a szomszéd hadosztályhoz kell utalni. A kórház pakol, ma este ki kell üríteni a várost.

...A front megmozdult. Valahol léket kapott, és sok száz kilométernyi vonalon fáradt morajlással, sötéten húzódott vissza a határ felé. György szétmarcangolt mezőkön, feltúrt dombokon, járművektől ellepett és széttaposott utakon, kezében bottal és térképpel, egyik parancsnokságtól a másikig vándorolt és az ezrede felől tudakozódott. Itt lesz valahol Volhyniában, igazították útba, keresse. Halott községeken, romokban heverő házcsoportok között haladt át. A legkócosabb pagonynak, a legsoványabb mezőnek, a leggirhesebb dombnak otthon szebb, lélekkel telibb volt a képe, mint ez a föld itt, ahol csírájába döglött, siváran vergődött a természet. Az elfeketült szalmatetők alól bamba állati arcok meredtek rá. Amikor egyszer konzerváló palackjának lecsavarta a bádogkupakját, hogy szomját csillapítsa, ijedt vonítással menekültek előle.

Napokig poroszkált keresztül-kasul a vidéken, amíg megtalálta az ezredét. Bevonultatták a kórházból anélkül, hogy hazaengedték volna néhány napra. És most hosszú, céltalan vándorlás kezdődött. Eltolták őket Lengyelországba, onnan tovább, ismeretlen, névtelen vidékeken keresztül, ismeretlen céllal vonatra rakták őket, és napokig dideregtek a nyirkos, piszkos vagonokban. Néhányszor tűzvonalba kerültek, harcoltak, megritkultak, valahol pótlást kaptak, és ez ideig-óráig újra megduzzasztotta elcsigázott, apatikusan lefogyott soraikat. Hosszas kóválygás után végre megállapodtak valahol. A tűzvonal megint megszilárdult, és őket tartalékba küldték, hogy két ország sarát és tetveit eltávolítsák érzéketlenné csigázott testükről.

György a pihenő alatt tintát és papírt szerzett, és írni kezdett. Hetekig nem háborgatták, friss lendülettel, mohó alkotókedvvel dolgozott. Valami nyugodt biztosság vitte a tollát; a tapasztalt gazda okosságával és higgadtságával szüretelte le agyának és lelkének érett, gazdag termését. Aztán abba kellett hagynia a munkát.

Egy éjszaka sebesen marhavagonokba gyömöszölték a hadosztályát. Valahol nagy robajjal beszakadt a védőgát, sietve odaöntötték őket, mint élettelen homokzsákokat. A nagy homokszállítmány azonban későn érkezett: a felszakadt résen már gördült és dübörgött befelé az áradat. A Baltazár zászlóalja még le sem szállott mindkét lábával a vonatról, szemhéján még ólmosan csüngött az éjszakai út nehéz álma s már gördítette őket visszafelé a visszavonulók áradata. A riadt és érthetetlen parancsok kavargásában idejük sem volt tájékozódni, elnyelte őket a fejetlenség, a váratlan visszavonulások végzetes zűrzavara. Baltazár elkeseredetten és ordítva kért valami józan parancsot, valami érthető, tájékoztató útmutatást, de elszakították zászlóaljától, s a sürgető kérdésekre csak értelmetlen, vad rikácsolás volt a válasz. Igyekezett összetartani embereit, hogy a bomlott gomolygásból valami szilárd pont felé vezethesse őket, ahonnan jobban áttekinthetik tennivalójukat. S ahogy kiáltozva, lázas odaadással, rekedten és egy kotló féltésével terelte, vitte embereit az idegen pánikból a földrajz, vagy az értelem valamilyen megnyugtató partja felé, egyik altisztje az oldalához kapott, és csendesen felbukott. Baltazár körülnézett. Oldalt, egy szénakazal mellett idegen tisztet látott, aki lovassági karabélyával hidegen, mintha csak menekülő patkányokra vadászna, célbavette az embereit és higgadtan beléjük lőtt. Az altiszt után egy szőke, fiatal diák kapott az oldalához. Baltazár otthagyta embereit. A szénaboglya ott volt a közelben; néhány pillanat múlva már a tiszt előtt állott, aki makacs nyugalommal emelte újra vállához a fegyvert. Baltazár látta, hogy céloz, újra célbavett valakit az emberei közül.

- Százados úr - hallotta a maga hangját acélhidegen és fenyegetően, de alázattal, ahogyan a szolgálati szabályok előírják. - Ezek az emberek semmit sem vétettek...

Idegen nyelvű rikácsolást hallott. Nem értette. Aztán németül ezt a két szót: gyáva csürhe. És utána egy másik szót, amely izzón és megvetően emelkedett ki a szitkok tisztátlan lavinájából... Magyar... A karabélyos tiszt a fajtájáról beszélt, amely íme otthagyta a harcteret parancs ellenére, és fut, dezertál...

- Ön téved, kapitány úr - emeli fel ő is hangját megbántva, tehetetlen keserűséggel. - És kérem, hogy hagyja ezt... Ne lövöldözze az embereimet!

- Maulheld - hallja újra a kapitány üvöltését. - Szájhős. Vezényelje a tűzvonalba a disznócsordáját...

- A tűzvonalba? - kérdezi ő, s talán mosolyog, ahogy a kifakadt, keserű epe tud mosolyogni. - Hol a tűzvonal?

A kapitány nem felel a kérdésre. Fölemeli a karabélyát, és megint célbavesz valakit. Baltazár látja, hogy valaki az övéi közül. Szeme elsötétedik, kinyújtja a karját, hidegen, de vad erővel megfogja a kapitány karabélyának forró csövét, és a magasba emeli. A forró acélcső égeti a markát, fülét kemény szavak horzsolják, közöttük megint néhány idegen szó, amiket nem ért meg. A tiszt elereszti a karabélyt és a revolveréhez nyúl. Ő nem fél. A karabély, amellyel az embereit vadászta ez a fenevad, most az ő kezében van. Nincs vele semmi szándéka. Csak éppen elébe állott. Nem engedte meg, hogy a szakaszát gyáván menekülő patkánycsordának nézzék és lepuffantsák. És áll szótlanul, felindulás nélkül a megdöbbent, sötéten villogó tiszt előtt, nem fél, nem bán semmit, nem törődik a következményekkel. A kapitány kinyújtja hosszú mutatóujját, jól ápolt körmével megérinti a György egyik ezüst érmét, amely hervadt szalagon csüng a mellén, egyet fricskáz rajta, és az arcán kárörvendő mosoly sötétlik.

- Úgy... Hát így vagyunk... Idáig vetemednek...

Baltazár hallgat, nem érdekli a felé irányzott revolver, nem hallja többé a kapitány megvadult üvöltését. Csak nézi a szemét. Ezek a főorvos szemei. A Zizevszky szemei. Az emberiség gyarlóbb felének szemei: a könyörtelen szemek. A kapitány szeméből mintha egy higgadtan célzó vadászfegyver csöve meredne rá. És jól ápolt mutatóujja újra a melléhez közeledik, de most a nagyobbik ezüst érmet fricskázza meg, azt, amelyet akkor adtak neki, amikor elfogott szakaszával kivágta magát az ellenséges futóárokból.

- Maulheld - magyarázta a kapitány a fricska jelentőségét. - Szájhős. Szájhősnek nem jár kitüntetés.

Neki a szeme sem rebben. Halvány mosoly úszik az arcán. Kezével odanyúl a saját melléhez, lassan marokra fogja az érmeket, mintha óvni akarná őket a kapitány jó ápolt körmétől. Egy láthatatlan szorítással leválasztja mind a hármat a blúzáról, és egyszerű, közömbös mozdulattal a parancsnoka felé nyújtja.

- Tessék, kapitány úr...

Másnap, amikor a hadosztályhoz kísérik, nyugodtan mondja megzavarodott kísérőjének:

- Sose aggódj miattam. Csalánba nem üt a mennykő... Aztán ha becsuknak, legalább folytathatom a munkámat.

- Tulajdonképpen mit akarsz? - kérdezte tőle később a tiszttársa részvéttel és szemrehányóan.

- Hogy mit akarok? Mit akarnék? - Derűsen legyintett. - Ne ijedj meg tőlem. Nem vagyok lázadó, sem forradalmár. Nem szeretem a hazugságot. Az élet egy lélegzet. Időben kifejezve: hatvan év. Ha már eljöttünk ide a földre, hadd vegyünk legalább egyszer lélegzetet... Van már százhúszezer éve, hogy lemásztunk a fáról, mégis elfelejtettünk lekopni, szőrösek és otrombák vagyunk. Pedig az út nyitva áll előttünk, barátom... Odanézz... Az a szentjánosbogár ott a sötétben... Látod, mit csinál? Világít, maga világít magának... Saját villanytelep... Mi feltaláltuk a villanyt, de a céljaink, a vágyaink a korlátoltság, az önzés a durva ostobaság sötétjében tévelyegnek... A világosság, amit feltaláltunk, csak hazug kirakatainkban csillog... bennünk még teljes az éjszaka...

Elhallgatott. Pihenő csapatok szundítottak az út szélén. Este volt. Valahol tücsök röcsögött a fűben. György könnyű léptekkel, könnyű szívvel lépegetett a kísérője mellett. Aztán újra megszólalt.

- És mégis azt hiszem, nincs messze a hajnal... De kár, hogy mi már nem fogjuk megérni...


VIII

Tavasszal hosszabb időre szabadságolták. A háború utolsó éve volt. Ahogy végigment Pest színehagyott utcáin, dermedt házai között, valami megrendülés fogta el. Az üzletek előtt kettős rendekbe préselt, penészes, fakó embersorokat idomított egyenesre pálcájával a rendőr. A lapok kirakatában elnyűtt lelkesedéssel harsogták világgá a pirosra mázolt vezérkari jelentések a foglyul ejtett franciákat és zsákmányolt gépfegyvereket. Néhány járókelő szeme gépiesen megakadt egy pillanatra a zajos betűkön. Gépfegyver... fogoly... a polgári életben ezek már semmit sem jelentettek. A járókelők, akiknek rátévedt a tekintetük ezekre a jelentésekre, közömbösen haladtak tovább.

Általában: az emberek tovább haladtak. Az ország petyhüdt volt és tökéletesen unta a háborús állapotot. Kurta lélegzetű nacionalizmusa nem bírta ezt a negyedik éve morajló hőskölteményt, amely egyhangú és nyomasztó volt, mint az ólom.

Délután elindult, hogy egyik elesett ismerősének hozzátartozóit felkeresse. A Filatori gát körül talált rájuk. Úgy hitte, hogy helyénvaló, ha elmondja a halálos roham történetét. A piszkos, rossz szagú szobában gyerekek zsivajogtak, egy belekifolyt díványon kifejezéstelen arcú öreg ember rágcsált valami felismerhetetlen dolgot. Később előkerült az asszony is, az elesett katona felesége. Színtelen, szomorú sírással figyelt az elbeszélésre. Kérdeznivalója nem volt, a halál drámai és szubtilis körülményei nemigen érdekelték. Inkább a gyakorlati vonatkozásokkal akart tisztába jönni. A levélben a parancsnokság azt írta neki, hogy az állam gondoskodni fog a hátramaradottakról. De eddig még semmi sem történt. Még az óráját, holmiját sem küldték haza.

- Két rendbeli gatyát vitt magával - mondta az öreg, aki apja volt az elesettnek, maga elé bólintva. - Bicskája is volt, én adtam neki, amikor elment. Az óra duplafedelű volt, ezüstből való...

Megígérte, hogy eljár a dolgukban, néhány bankjegyet helyezett el tapintatos mozdulattal az asztal szélére, aztán visszatért a városba.

Rangjától és kitüntetéseitől megfosztva az elmúlt ősszel idegen csapattesthez került, amely akkor indult a francia harctérre. Valami szabadságvesztésre szóló büntetést is kimértek rá, de azt csak a háború után kellett kitöltenie. Egy évecske, évődött néha magával, egy csendes kis évecske Olmützben vagy Komáromban, kazamatában, Kiriljovics Pjotr, ha majd beköszönt a várva várt béke. Kazamatában fogsz csücsülni, Pjotruska, amíg mások a békét és a szabadságot éljenzik és zenés takarodóval, lampionokkal, hurrával végigörvendezik a várost...

Bosszúsak voltak a haditörvényszék bírái, határozottan rossz hangulatban voltak, ő meg ott állott előttük, nézegette őket, egykedvűen és elfogultság nélkül, mintha csak panoptikumban ácsorogna a rémítő viaszfigurák előtt, amelyek elvesztették borzongató varázsukat. Udvarias figyelemmel hallgatta a vádakat, amik függelemsértésről, engedelmesség megtagadásáról és más hasonló bűnökről szólottak. Az ügyész nagy szónoki felkészültséggel fejtegette az elkövetett cselekmények erkölcsi súlyát és hatását. György a poros ablakközegen vastag húslegyet pillantott meg, amely monoton lármával csicsonkázott végig az ablaküvegen. Elfordította tekintetét az ügyész felhevült arcáról, és a vastag legyet figyelte. Az elnök felszólítására aztán röviden és tárgyilagosan előadta a történteket; a hozzá intézett kérdésekre előzékeny felvilágosítással szolgált, s eszébe sem jutott elhallgatni valamit, különösen olyant, amiről feltételezte, hogy érdekelni fogja az emelvényen összegyűlt illusztris hallgatóságot. Semmit sem tagadott, csak az arcán pihenő nyugalom tanúskodott amellett, hogy azok a szikkadt, bádogszerű szavak, amik az életben elő sem fordulnak, mert sehol alkalmazást nem találnak, mint függelemsértés és ehhez hasonlók, amiket a vádbeszédet pattogó ügyészkapitány hol marcona, hol gyászos hangsúllyal ismételgetett, sehogy sem illenek rá azokra a mikroszkopikus jelentőségű eseményekre, aminek ő akaratlan szereplője volt. Egy kis halotti sápadtság az arcon, a pofacsontok tájékán, egy kis görnyedtség és alázat a fesztelen tartás helyett és némi riadt döcögés a szavak egyenletes biztonsága és felhőtlen egyszerűsége helyett bizonyára mérsékelte volna az elnöklő ezredes ingerültségét. Nem volt dacos, de az ezredesnek bizonyára jólesett volna, ha György egy kicsit elnézőbben bánik vele, és mint ilyenkor szokás, régi érdemek emlegetésével, családfenntartói és más enyhítő dolgokkal igyekszik őt kiengesztelni. Aztán mikor vége volt a tárgyalásnak, egy keményarcú, kékszemű őrnagy fagyos mozdulattal intette magához. Megfogta őszülő bajusza végét és rákiáltott; rákiáltott, de a hangja mégis halk maradt és barátságos.

- Vegye tudomásul... megértette... vegye tudomásul, hogy bevett szokás szerint, ha a békét megkötik... egyszóval érti ugye?

- Igen...

- Bizalom, barátom... A király kegyelmére mindig számíthat... Az amnesztia magát is... bizonyára magát is fel fogja oldani a büntetés alól... - A hangja most kemény és recsegő lett. - Megértette? - Aztán egy jó mérgeset ordított még rá. - Lelépni - és dühösen elsietett. György azt várta, hogy visszafordul és még egyet káromkodik, egy borzasztó mérgeset.

A francia fronton nem sokáig időztek, visszahozták őket, és az olasz harctér egyik rugalmasabb szakaszán helyezték el. A darabját megírta, le is tisztázta, elhozta magával. A Filatori gátról visszatérve, a körúton megtakaríttatta poros cipőjét, és hátán a gömbölyűre tömött hátizsákkal elindult az egyik színházhoz. Az igazgatói szoba ajtaját zárva találta, sokáig ácsorgott a folyosón, aztán elunta a várakozást és benyitott a titkár szobájába. A titkár sokáig váratta, aztán érdes hangon kérdezte meg, hogy mit akar. György előadta jövetele célját. A titkár felderülve nézett rajta végig. Színdarabot hozott? Aztán ki írta?... Úgy? Ő maga írta?... Tragédia? Nem? Akkor hát népszínmű?

- Egyik sem, titkár úr. Színmű. Mindössze három felvonás.

- No, hát az igazán nem sok - tréfálkozott a titkár. - Eredeti mű lehet. Hát csak tegye le, Baltazár, aztán úgy két-három hónap múlva majd küldjön a válaszért. Addig az igazgató úr személyesen fogja áttanulmányozni...

Nem értette ezt a buta hangot. Miért beszél ez az ember úgy vele, mint éretlen tacskóval? Visszatette a kéziratot a hátizsákjába és szépen elköszönt. Amikor a lépcsőn leballagva meglátta magát a szemközti tükörben, megértette a titkár elnéző hangját és felderülő képét. Megviselt legénységi ruha volt rajta, hátán a hátizsák. Belátta, hogy a titkár joggal tartotta őt tragédiagyanúsnak...

Az eset semmi hatással nem volt rá. E hosszú négy év alatt elmúltak ifjúi robbanásai, az évek elnézővé tették, a lelke rugalmasabb volt és engedékenyebben fogadta be a külvilágot szépségével, gyarlóságaival és az események hatásaként nem villant ki belőle minduntalan az a nagy, színes mosoly, amely szavak nélkül is kifejezte makacs és győzelmes szatíráját. Nem vágyott apró győzelmekre, pillanatnyi felülkerekedésekre, és nem akarta az embereket önmagánál gyöngébbeknek és szánandóbbaknak látni. Valami más lakott most benne; a szeme messzebbre révedt, a szíve nem vert már kis gyönyörökért. Valami készült benne csendben. A nevetés elhalkult, a hangja mélyebb lett. Mire átlépte harmincadik évének küszöbét, a halántéka körül néhány ezüstös hajszál kezdett fényleni, megnőtt homlokán barátságosan hullámzott néhány vízszintes ráncvonal... Egyszer a tükörbe nézve magán felejtette a tekintetét. Még semmit sem csináltam - gondolta leverten, és ujjai lassan, csodálkozva simogatták halántékán a fehér jövevényeket.

Estefelé valahol a Duna közelében néptelen utcába tévedt, amelyben százesztendős öreg házak, mint szelíd aggastyánok és matrónák sora egy mélabús négyesben, lemondó melankóliával néztek egymásra. Az egyik zöldre olajozott alacsony ház vaskosaras erkélyéről csendes nyikorgással bronzszínűre mázolt hatalmas szőlőfürt csüngött alá. Az utcáról kikopott kőlépcső vezetett le a vendéglőbe. A külső, bolthajtásos helyiségben néhány bőrkötényes szállítómunkás fogyasztotta szótlanul az ebédjét. Az üvegfallal elválasztott belső szobában kellemes tisztaság honolt. Egy kalitkában feketerigó ugrándozott, a falat két aranykeretbe foglalt színnyomásos kép díszítette, amelyek halászbárkákat ábrázoltak. Ha az ablakon át az ember az utcára tekintett, csak néhány tovalépegető nadrágszárat és tovalebegő sötét szoknyát látott. Györgynek később asztaltársa is akadt, egy vékony, de vidámszemű, sárgahajú, foghíjas emberke személyében, aki belépéskor nyájas szavakkal köszöntötte. Mielőtt helyet foglalt volna az asztalnál, a fogasról leakasztotta az újságokat, gondosan az ölébe helyezte őket, aztán sebesen és szórakozottan elfogyasztván két tányér savanyú tüdőből és három darab sültburgonyából álló ebédjét, várakozásra táruló mosolygó arccal, mint akinek nagyszerű élvezetben lesz része, nekilátott az olvasásnak. A szemei mohón pislogtak, vékony arca, amelyet az ajak alatt kicsi szakállcsökevény díszített, megdicsőülten sugárzott. Néha csettintett a nyelvével. És elragadtatva csóválta a fejét.

- Kitűnő... nagyon kitűnő... hehe... na, de most... (a szemöldökei csúcsívbe futottak, a vékony arc nyúlt még egyet, aztán) puff... ezt bekapta az ipse...

Hirtelen vizespohara után nyúlt és felhajtotta. Aztán örvendezve, mint egy gyermek, Baltazárra nevetett.

- Nagyszerű beszély, uram... Szokott uraságod is beszélyeket olvasni?

Györgynek a fogalmazó jutott eszébe, és kedvtelve, érdeklődéssel nézegette a lelkendező emberkét, aki hamarosan második újságtárcájának is a végére ért, és elégedetten hajtotta fel újra vizespoharát.

- Hehehe... Huncut emberek ezek az írók... Pardon - felállott és meghajtotta magát -, Kovács Menyhért raktárnok... Nagyon szeretem az olvasmányokat... Uraságod is?... Éppen azon mulatok, kérem, hogy teszem azt példának okáért, ebben a beszélyben egy fiatal egyén három napig bezárkózott a szekrénybe... Előfordul az életben... Na mármost, kérem szépen, felvetem a kérdést... mikor megy ki az ipse - bocsánat - megért engem ugyebár, uraságod... egyszóval mikor megy ki, ha három napig a szekrényben kotol?... Ugye, kérem szépen? A legtöbb író úr figyelmen kívül hagyja ezt a körülményt... Jár kegyed gyakran színházba?

- Most is onnan jövök - világosította őt fel György barátságosan. - Szereti ön a színházat?

- Én?... Én?... Én?... - hirtelen felugrott és megbotránkozva tárta fel a külső helyiségbe nyíló üveges ajtót. - Pácsekné kérem, a vitéz úr azt kérdi, hogy szeretem-e a színházat. Hallja ezt, Pácsekné kérem? Már minthogy én szeretem-e a színházat? Nyilatkozzék, Pácsekné kérem. Nyilatkozzék. Hadd hallja a vitéz úr is.

E szavakra egy hízásnak induló, szendén fésült, pozsgás asszony lépett a szobába, aki nyájasan bólintott Baltazár felé.

- Kovács úr nagy bolondja a színháznak - tanúskodott az asszony, és látszott rajta, hogy e pillanatban nagyrabecsüli vendégének ezt a bolondságát.

Györgynek eszébe jutott valami. Fel fogja olvasni ennek az emberkének a darabját. Elővette a kéziratot és kiteregette maga elé.

- Ez egy színdarab - mondta. - Ha ideje van és szórakoztatja, szívesen felolvasom.

Az emberkének leírhatatlan meglepetés tükröződött az arcán. Aztán gyermekes örömmel szétnyílt a szája, hogy fogai között valamennyi sötét hézag meglátszott. - Mi a címe? Kérdezte mohó érdeklődéssel. - Nincs címe - hangzott a válasz.

- Hogy lehet az? - kérdezte a raktárnok csalódottan. Az asszonyra pislogott. Hallott ilyet, Pácsekné kérem?

György megmagyarázta neki, hogy címet a színház is adhat a darabnak, aztán hozzákezdett az olvasáshoz. A szomszéd asztalnál két értelmesebb arcú, munkás külsejű férfi komoly figyelemmel fordult feléje. A darab egy cselédlánynak és egy hercegnőnek a komédiája volt. Szatíra, derű, könny, álom és valóság.

- Óriási, kérem szépen - lelkesedett a raktárnok. Pácsekné egy darabig tanácstalanul állott az ajtóban, aztán leült ő is egy székre és csodálkozva nézett az egyszerű katonára. Később beszivárogtak még néhányan a szobába, közöttük egy okkersárga, gyulladtszemű hivatalnokféle, aki olyan hideg szopránban nevetett a darab ötletein, mint egy vadgerlice; egy másik vadásznak látszott, zergeszőr volt a kalapján, rendkívül hosszú pipáját az asztal alá lógatva rokonszenvvel fordult György felé. György néha felnézett a hallgatóságára, aztán folytatta a felolvasást. A tréfás ballada lavinája vidáman, itt-ott csendes szomorúsággal gördült előre. A vendéglősné, aki nem sokat értett a darabból, megbűvölten nézett a sápadtarcú, melegszemű katonára.

- A fészkes fene... - mondta a második felvonás végén a zergetollas. - De beleizzadtam.

A munkások némán néztek rá. A raktárnok óriásinak találta a dolgot és zajosan lelkesedett. A tovahömpölygő áradatban értelmük horgán csak néhány fickándozó cigányhal akadt fenn, de ez is tökéletesen kielégítette őket. Nagy volt a siker, a raktárnok nevető szemében könnyek csillogtak, a kezei vad gyorsasággal csattantak össze, és még akkor is tapsolt, amikor György felállva az asztaltól a hátára kerítette vastag hátizsákját. Mikor fizetni akart, a zergetollas eltolta őt a pult mellől.

- Az én vendégem volt - mondta és parolára nyújtotta túltengő tenyerét. S ahogy tartogatta, dédelgette kezében a György kezét, a szava egyszerre csak elakadt, a tekintete lehullott a György kezére és jóízűt kurjantott. - Hújj, az áldóját, mekkorácska keze van! Evvel a kicsi kézzel firkantotta ezt a micsodát?

A munkások is a kezüket nyújtották, és némán néztek a György szemébe.

A raktárnok izgatottan csóválta magát körülötte. Olyan volt, mint egy megsimogatott korcskutya, alázatos és boldog, hogy György elfogadta a meghívását éjszakára.

Szűk kis emberkalitka volt a raktárnok szobája, kurta ággyal, piszkos tűzfalra bámuló ablakocskával, pöttöm lavór vízzel, amely helyszűke miatt mosdásig a szekrény tetején állott. A raktárnok a padlón vetett magának ágyat és jólelkűen fecsegett. Majd elviszi Györgyöt holnap egy színházhoz, van ott egy ismerőse, színházi szabó, avval majd megbeszélik a dolgot.

Másnap délelőtt György az özvegyasszony ügyében járt el, aztán déltájban útrakelt a raktárnokkal az egyik körúti színház felé, amely nemrég nyitotta meg kapuit. Az emberke előbb megkefélte szürke keménykalapját és benzinnel kiküszöbölte a pecséteket ódivatú kabátjából. A hátába ünnepélyes rátartiság költözött, testhez feszülő, bokáig lógó felöltőjében olyan fennhéjázva lépegetett, mint a kakas a szemétdombon. György nem állta meg mosolygás nélkül. A színházhoz érve azt javasolta, hogy a színházi szabótól, miután színdarabok elfogadása és előadása amúgy sem tartozik szorosan a hatáskörébe, tekintsenek el, ő majd maga megy föl körülnézni. György a dramaturg rendező szobáját kereste. Az emeleten benyitott egy szobába, leült egy székre, és körülhordozta tekintetét. Szemközt a falon fájdalmas arcú Pierettre-re esett tekintete. Hosszú ideig nézte hullámzó érzésekkel. Aztán letette a kéziratot az asztalra, ceruzát emelt fel, és a kéziratcsomó külső oldalára ezt a néhány sort írta: "Bocsánat, sokáig vártam itt is, máshol is, eredménytelenül. Itt hagyom ezt a darabot. Ha előadják, a kis cseléd szerepét osszák ki annak a nőnek, aki a szemközti falról idetekint."


IX

Leért az utcára és tekintetével szórakozottan kereste a raktárnokot. A szeme kellemes, élénk színű foltra esett, amely könnyed ringással, ismerős ritmusú léptekkel közeledett. Egyszerre ért össze a szemük, egyszerre nyílt ki a szájuk és egyszerre nyomták el ajkukon a viszontlátás örömét. Csak megálltak egymás mellett.

- Maga az? - mosolygott Ilona.

- Én vagyok, művésznő.

A szemükben derű fénylett, nézték egymást és hallgattak.

- Ugye a nevemet keresi, művésznő?

- Nem, mon ami... nagyon jól emlékszem a nevére. Magát Baltazár Györgynek hívják.

György meghajtotta a derekát. Valami feküdt a mellén, valami boldogan fullasztotta a torkát. Olyan szép volt ez a régen szomjazott hang. És az arc, ez a megváltozott, érett arc, amelyen asszonyosan szemlélődve enyhült a régi évek villámló szatírája és gyanakvó harckészsége, milyen szép volt és vonzó ezzel a meleg felfigyeléssel! Könnyed tartással állott előtte, fejét bájosan oldalra hajtotta egy kissé, nézte őt, és puhán hullottak a kérdései, mint virágról leváló sziromlevelek.

Négy éve, csakugyan négy éve?... Igen, igen, hiszen akkor még nem volt háború... Eszébe jutott még Györgynek?... Hát a lap... a színház... Ó, milyen kedves volt az az utca, az a villa ott a kertek között... És az egész város... a csendes, napsütéses főtér... a dóm... túl a tetőkön a bazaltok... Emlékszik György? Amikor egyszer a kertek között jöttek végig... valami érdekes, furcsa mesét mondott a bazaltokról, a dinosaurusokról és a főjegyzőről... És a főjegyző... meg az az ügyvéd, hogy is hívják csak... Igen, Rodárics... hogy kiment az eszéből minden... megvannak még?... És az a csúnya, sárga ember...

- Zizevszky...

- Zizevszky - kapott a szón Ilona, és eltűnődve himbálta kezében színes tavaszi ernyőjét -, hogy haragudtam rá...

Lassan lépegettek a kellemes tavaszi napsütésben, és önkéntelenül, szinte észrevétlenül tértek le csendesebb mellékutcákba. György keveset beszélt. A Zizevszky nevére felkapta a tekintetét, fellegek szaladtak át a lelke égboltján, de mosolygott. Nem gondol Zizevszkyre, elhatározta, hogy nem gondol arra az őszi éjszakára, nincs joga rágondolni, és különben is, hátha tévedett, hátha nem igaz semmi abból, amit a képzelete hozzáfűzött ahhoz a lépcsőházi találkozáshoz?

- Négy éve, mon ami - mondta Ilona őszinte megindultsággal. - Hiszen akkor nagyon megöregedtünk mind a ketten...

Megállott és Györgyre nézett.

- Megőszült, mon ami... Igen, itt a halántékánál...

Az elmúlt évek alatt a lelke homályában néhányszor átdöngött a György emléke. Ha rágondolt, fénynek és árnyéknak nyugtalan, sejtelmes játékát látta maga előtt. Néhány szavára emlékezett, a hangjának tiszta pengésére, iróniájának derűjére. Néha, különösen az elválásukat követő években, olyan érzése volt Györggyel kapcsolatban, mint a szomjazónak, aki arra emlékszik, hogy valahol egyszer gyöngyöző, hideg itallal kínálták, és ő könnyelműen elhárította magától...

- Mon ami - szólalt meg nevetve, amikor a színház elé értek -, nagyon haragudtam ám magára. Ma sem tudom, hogy miért... Ó, hogy haragudtam. És maga olyan udvariatlan volt, észre sem akarta venni, hogy haragszom... - Hirtelen végignézett Györgyön. - Miért nem tiszt maga?

- Lefokoztak, parancsára - mondta Baltazár.

- Lefokozták? Magát?... Szent isten, mit művelt?

Baltazár nevetve vállat vont. Mit? Fellázadt. Megtagadta az engedelmességet. Rossz fiú volt, haszontalan fráter, megpaskolták, elvették a játékszerét, a csillagot, a hosszú kardot, a fényes ezüst tallérokat... És ha majd vége lesz a háborúnak, sarokba állítják. Egy évet kapott.

Ilona megrökönyödve, részvéttel, hitetlenkedve hallgatta; de a könnyed vidámságot sugárzó hang mégis arra késztette, hogy tréfásan lássa ő is a történteket.

- Igen, ez magára vall, Baltazár György... Az ember sohasem bizonyos maga felől.

György derűs arccal nézett maga elé. És mélyről, mintha nagyon mély kútból merítette volna a szavakat, azt mondta:

- És mégis, azt hiszem, van bennem valami bizonyosság, művésznő...

Ilona feléje fordította a fejét és rámosolygott. Sokáig várt, aztán azt kérdezte:

- És ez a bizonyosság?

- A szerelem - felelte György könnyedén.

Némán lépkedtek egymás mellett, amíg visszatértek a színház elé.

- Ez a bizonyosság olyan bizonytalan, mon ami - mondta Ilona nevetve.

Benn a színházban megszólalt a próbára hívó csengő. A nő a kezét nyújtotta.

- Meg akar látogatni, Baltazár?... Délután hétig mindig otthon talál... Ha a címet elfelejtené, itt a színháznál megmondják...

György megállott a járda szélén, és nagyot lélegzett. Egy órával ezelőtt fakónak és vigasztalannak látszott itt minden. És most a fellocsolt körúti por szaga illat volt, a sínek kanyargóin futó kopott villamos kellemes melódiát csikorgott, és az autók sárga és meggyszínű zománca a fickándozó élet örömszínét petyegte bele a körút kellemes összevisszájába. Előtte az élet egészséges lármája zakatolt.

A raktárnok is előkerült valahonnan. Mindent látott, ismerte a színpadról Veresy Ilonát, és feneketlenül boldog volt. Megdicsőülten vezette be előkelő barátját Pácseknéhoz.

- Valami extra ebédet, Pácsekné kérem, az író úr tiszteletére. Úgy nézzen rá, Pácsekné kérem, a mi előkelő vendégünkre, hogy egy híres színésznőnek udvarolt...

Pácsekné hozta az extra ebédet, kolbászt lencsével, amit a háború forgószele régen lesepert már a központi hatalmak minden étlapjáról. A munkások már túl voltak az ebéden, a zergetollas hosszú pipáját tömködte, és a háború esélyeit fejtegette valakinek.

- A tölténygyárba ma kiszállt a statáriális bíróság - jegyezte meg oda nem tartozóan az egyik munkás.

- Nem árt a bitangoknak - zörögte a zergetollas.

- Mit nevez ön bitangságnak?

- Mit? - Kiemelte az asztal alól hosszú pipáját és a munkás orra alá kormányozva nagyot szippantott belőle. - Azt, hogy maradjanak a bőrükben. Mit akarnak? Mit? He? Hogy elveszítsük a háborút? Ez kéne maguknak? Persze, összepaktáltak az antanttal... Bitangság. Szíveskedjék tudomásul venni, hogy bitangság. Na.

Az egyik munkás szenvedően forgatta nyakát a szétfeslett, puha gallérjában. A másik, aki egy nagy nyomdának volt a munkavezetője, csendesen mondta:

- Hagyjuk, kérem. Nem értenek minket az urak.

- Fészkes fenét - vágott feléjük a zergetollas -, maguktól mi semmit sem tanulunk. Tudja? Mit tanuljon a tanult, művelt polgári elem egy vasesztergályostól, vagy egy bádogostól? Mi? Mi? Algebrát? Latint? Fizikát?... Höhöhö... Egy fröccsöt kérek, Pácsekné.

A vita nagyon elfajult, a zergetollas dühösen és felháborodva bombázta gyönge, védtelen hadállását. György kis kenyérgalacsinokkal játszott. Meg sem emelte a fejét, jobbra-balra gurítgatta a galacsinokat, és hallgatta a vitát. Egyszer aztán csendesen ő is közbeszólt.

- Amit ön mond, uram, az értelmetlen. És nagyon szomorú. Nagyon tipikus és nagyon lehangoló.

- Mi? Hogy tipikus? Amit én mondok, azt ön tipikusnak nevezi?

- Ne vegye sértésnek. Csak jelezni akartam vele egy általános tünetet. Bérbeadtuk a fejünket tyúkprókátoroknak és generálisoknak. És boldogan nyugszunk bele abba, hogy helyettünk gondolkozzanak.

A zergetollas mérgesen pengette a talpára a vékony fröccsös poharat. A nézése megváltozottan vizsgálta a Baltazár arcát. Elmenőben jelentősen hümmögött néhányat Pácsekné felé.

Este, amikor György újra betért a vendéglőbe, az ajtóban katonai őrjárattal találkozott.

- Katonai rendőrség vagyunk - mondták neki kurtán. - Bejön velünk a parancsnokságra.

A parancsnokságnál tartották másnapig, aztán jegyzőkönyvet vettek fel. A zergetollas vádjai túlzottnak látszottak, estefelé elbocsátották. Az egyik csendes józsefvárosi utcán haladva felpillantott a mellette lévő ház kapujára, és kíváncsiság nélkül olvasta el a házszám felett az utca nevét.

Ebben az utcában lakik Ilona... Igen, négy számmal feljebb, abban az új, négyemeletes épületben, amelyet elhagyott.

Visszafordult. Felment a lépcsőn és becsöngetett a színésznő lakásán. A csengetésre sovány, magas férfi dugta ki a fejét az előszobába. Átható pillantással nézett végig Baltazáron, és száraz hangon kérdezte meg, hogy kit keres.

- A művésznőt keresem...

- A feleségem öt perc előtt ment el itthonról...

- Veresy Ilonát keresem - mondta György, hogy eloszlassa a félreértést.

- Ismétlem, elment itthonról... Valami üzenetet hozott?

A szobalány az előszobában akkor gyújtotta fel a villanyt. György hosszú ideig némán nézett az előtte álló ember barátságtalan arcába.

- Nem, nem hoztam üzenetet - felelte csendesen, tompa hangon. - Magam szerettem volna vele beszélni...

Megfordult és lassan leballagott a lépcsőn.

Lenn a körút járdáján újra megállott. Sajogva, terhes szívvel nézte a villamosokat, az alig gördülő rozzant bérkocsikat, a város vonagló, lassuló forgalmát, amely olyan volt, mint a nagybeteg egyre ritkuló, egyre halkuló érverése. Az üres üzletek előtt kettős rendekbe préselt, kopott emberek ácsorogtak. Az éhség, a nyomor volt itt az úr. Erőltette magát, hogy erre gondoljon, hangosan el is mondta ezt a mondatot, de a lélegzetvétele mégis olyan nehéz maradt, a gondolatai olyan részegen tántorogtak.

- Kiriljovics Pjotruska, mi a véleménye? - kérdezte magától aztán felülkerekedő humorral. - Káprázat... Frenézis... Mi?

Úgy határozott, hogy mielőtt végleg megtelepszik Pesten, néhány napra még hazautazik az anyjához és a húgához.


X

Csermely értesülve a hazaérkezésről, boldogan száguldott ki a fogadására. Valósággal versenyt futott a berobogó vonattal.

- Kiriljovics Pjotr - lihegte a kocsi ajtajában álló barátja felé. Futott a lassuló vonat mellett és a magasba dobta fakó biciklisapkáját. - Hallotta... hallotta, hogy meg vagyok nősülve?

György alig tudott kibontakozni a karjaiból. Az úton a fogalmazó Szonjácskáról és arról a borzasztó nagy boldogságról áradozott, amelyben elragadó Szonjácskájának hitvesi oldalán része van. A költészet iránt nem viseltetik Szonjácska ugyan a kijáró tisztelettel, de erős, hatalmas, jóságos asszony, érzékien domború keblekkel, gömbölyű vállakkal, etceterá.

- Etceterá - ismételte meg jelentős röhejjel, amikor látta, hogy György nem szentel kellő figyelmet az etceterá mögött megfitogtatott diszkrét szépségeknek.

Gyalog mentek be a városba, és útjuk a Grand Café előtt vezetett el. A kirakatokban emberek ültek, kívül a szálloda kapuja előtt is ismerősök sütkéreztek a langyos májusi napsütésben. A Kesztyűhöz címzett kulturális társaskörből is kiszivárgott néhány alak. Messziről elébe néztek Györgynek, a járomcsontjukon kíváncsi, boncolgató és elégedett vigyor ráncoskodott. Az egyiknek belekoppant a homloka a kávéház kirakatüvegébe, akkorát szagolt utána. Valaki a botját emelgette, és úgy intett megállást nekik. Idősebb ember volt, vastag szemüvege mögött hatalmas lószemek tágultak.

- Azt mondják ott - és botjával a kávéház felé intett -, hogy maga csinált valamit... - Zavartan emelgette a botját, és vékony, csepegő orrát újra a kávéház felé irányította. - Azt mondják nekem... hehehe... na, Macskásy bácsi... kérdezze meg tőle, hogy miért viseli ilyen szép időben is begombolva a kabátját?... Vagy talán olyan büszke a rangjára, hogy senkinek sem mutatja?

György mosolygott és szótlanul tárta szét a kabátja szárnyát. Diákkorában sokáig arról álmodozott, hogy katonai pályára lép, s majd egyszer mint lovassági kapitány valami sztrájk, vagy lázadás alkalmával lengőfarkú, fehér arab paripán, porzó csapat élén belovagol a főtérre és átveszi a város parancsnokságát. Eszébe jutott, hogy milyen szépnek képzelte el ezt a bevonulást. A bevonulás másképpen ütött ki, de ő azért könnyedén és nagy belső derűvel lépegetett végig a főtéren. A fogalmazó elképedve kérdezte:

- Hát igaz volt, Pjotruska?... Igazán lefokozták?

A helyi lapban Csiszlik Olivér koszorús regényíró és szerkesztő pedzette volt a hírt. De csak óvatosan, név nélkül kerülgette, lúdtalpasan körülkacsázta a nagy szenzációt, hogy egy bizonyos valaki, akit bizonyos szálak fűztek egykor a laphoz, a haza ellen valami gyászos cselekményre vetemedett, amiért méltó büntetés érte...

- Jöjjön, galambocskám - kapta őt karon a fogalmazó -, Szonjácskám már nagyon kíváncsi magára... Ma fogjuk felszentelni a szamovárunkat... Valódi tea várja... felvette a selyemruháját a maga tiszteletére... egy kis pénzt is szerzett... ide figyeljen, Pjotruska... a maga tiszteletére kiváltotta a nyakláncát és a karkötőjét... Mit szól hozzá, Kiriljovics Pjotruska? Mi a véleménye?...

- Szonja asszony - nevetett Baltazár - igazán nagyon kedves, hogy miattam kiváltotta...

- Ugyebár? - kapott a szón boldogan a fogalmazó.

György kíváncsian nézett a barátja lesoványodott arcába. A nagy boldogság kicsit megkopasztotta szegényt. A gallérja foszlott volt és végleg kigombolódott. Az ádámcsutkája alatt vékony zsinór, amelyet női ruhák szegéséhez használnak, apró bogra kötözve a nyakkendőt jelképezte. Menthetetlenül elparlagiasodott a szegény fiú, nem volt nehéz megjósolni, hogy ebben az életben már nemigen lesz belőle elegáns angol gentleman.

- Üdvözlöm Szonja asszonyt - mondta György sajnálkozva -, és kérje meg a nevemben, hogy érdeklődését és teáját tartsa fenn számomra más alkalomra.

A fogalmazó sápadtan meredt Györgyre. Hangosan tikácsolt.

- Hogy lehet ez, Pjotruska?... Maga nem jön el hozzám?

- Előbb hazamegyek az anyámhoz, Csermely...

- Az anyjához, Pjotruska? Azt mondja, hogy az anyjához?

György nevetve bólintott. A fogalmazó nagyot fújt.

- Phű, Pjotruska, egy kis baj van - mondotta és sebesen megvakarta a fejét. - Egy kis akadály van, Pjotruska... Nevezetesen az édesanyja... meghalt. Nem tudta, Pjotruska? Két hét előtt temették...

Györgynek még az arcán volt a nevetés. Megállt és a levegőbe bámult. Aztán megfordult és körülnézett. Az egyik ház kapujában gömbölyű sarokkövet látott. A kapuhoz vánszorgott és leült a sarokkőre. A keze bizonytalanul emelkedett fel az öléből és a homlokát kereste. Aztán levette a sapkáját. Istenem, gondolta elgyöngülve. Az úton törékeny, suta bivalyborjakat hajtottak. Talán háromnaposak sem voltak, farukat, amely egyenesen állott ki, oldalra csapta a szél. György mereven nézte őket. Emberek jártak arra és rápillantottak... Úristen, gondolta ő minden porcikájában sajgást érezve... Gépiesen kigombolta a blúzát, aztán az ingét. A szétnyíló ing résén átfújt a szél, rátűzött a májusi nap fehér, csupasz mellére. A kezefejére könnyek hullottak.

- És a húgom, Csermely? - kérdezte halkan.

- Otthon van, Pjotruska. Otthon van.

György elindult hazafelé. A fogalmazó hadarva kullogott mellette. Nem látta és nem hallotta. Kiértek a városból és György nem vette észre az útszéli gesztenyefák fehér havazását, a magas jegenyék suhogó köszöntését, a téglavető közelében a vadkacsa-tó borzongó ultramarinját, a leborotvált hegyoldalt, melynek gerincén kemény sörte módjára sötét szálfasor húzódott. Ott járt közöttük, valóvá teljesedett a hazafelé kanyargó út, amelyet annyiszor kirajzolt maga elé és most lehajtott fejjel, némán lépegetett előre. A fogalmazó megállította a hegytetőn, hogy kifújják magukat.

- Az én anyám is meghalt a télen - mondta valami veresrépán rágódva. - Szonjácskám nagyon neheztelt rá, mert nem jött el az esküvőnkre... Női pletykák, Pjotruska... Sose adjon rájuk semmit...

A György makacs némasága őt is elhallgattatta. Csak a falu alatt jutott még valami eszébe.

- Mondja, Pjotruska, igaz, hogy a franciák, mikor jajgatnak, azt mondják: hollálá?

A faluban, közel a házukhoz egy kutya ült a hátsó lábaira ereszkedve és csokoládébarna homlokát összeráncolva, mozdulatlanul figyelte a közeledőket.

- Nézze, Pjotruska, Pagát is kijött maga elé.

György megállott, és szemét ráemelte a kutyára. Pagát előrenyújtotta a fejét, aztán lassan közelebb lépett. Györgyre nézett. A szemében hirtelen eszeveszett láng lobogott föl, vonítva, sírva, mámorosan rávetette magát a gazdájára. Valahogy olyan bolondul, bánatosan hatott ez a féktelen öröm. György lehajolt, gyöngéden a kezébe vette a kutya bársonyos fülét és megsimogatta a fejét.

- Hát elment szegény? - kérdezte elfulladva.

A düledező, korhadt kapu előtt a húga állott hervadtan, könnyes szemekkel. Megölelték egymást, és kéz a kézben, csendes zokogással betértek a házba...


XI

A napok bánatosan múltak, aztán lassan megjött az enyhülés is. A húga tovább vezette a kicsi boltot, bár áru már alig volt benne, dohány, petróleum, cukor, fűszer, minden kifogyott, és a városból semmi pótlás nem érkezett. Aggodalomra mégsem volt ok, mert pénzzel hosszú időre el voltak látva. A pénzt, amelyet György hazaküldött, az anyjuk egy dobozban gondosan félrerakta, a temetés után a biztosítóból is befolyt néhány ezer korona, szerény beosztás mellett sötét gondok nélkül várhatták be a háború végét és sorsuk jobbrafordulását. Valami történt közben, ami megszilárdította György önbizalmát. A francia harctéren egy fagyos téli éjszakán egy meleg istállóban megosztotta fekhelyét valami idegennel, aki az éjszakában eltévedve és agyonfázva, hálásan fogadta a György meghívását. Másnap elváltak egymástól, az idegen, aki félig civilnek, félig katonának volt öltözve, átadta Györgynek a névjegyét, és őszinte szeretetreméltósággal vett tőle búcsút.

- Ha szüksége lesz valamire - mondta -, forduljon hozzám habozás nélkül. Mindent megteszek az érdekében, amit megtehetek.

Egy pesti napilap szerkesztője és tulajdonosa volt. Györgynek itthon a kezébe akadt a névjegye. Egy poros ládából, amelyben írásait és egyéb holmiját tartotta, elővette néhány novelláját, és kétsoros levél kíséretében felküldte Pestre a szerkesztőnek. Két hét sem telt bele és Csermely csuromvizesre izzadva, zabolátlan lelkesedéssel lobogtatott be hozzájuk egy újsággal. Benne volt a novella.

György kiemelt még néhány írást a poros ládából és postára adta őket. Nemsokára azok is napvilágot láttak. Csermely egyre gyakrabban gyalogolt ki hozzá, és sugárzó örömmel számolt be a novellák szokatlan hatásáról. A Kesztyűben az a vélemény alakult ki, hogy György megvesztegette a pesti szerkesztőt. Csiszlik Olivér a Grand Café előtt kijelentette, hogy jelentéktelen kis tákolmányokról van szó, a pesti lapok, különösen most, amikor minden figyelem a háborúra és a külpolitikára összpontosul, nem nagyigényűek az irodalmi töltelékek kiválogatásánál. Az egyik trafikban a lapot kiszögezték az ajtó elé és kék ceruzával aláhúzták a György nevét. Györgynek be kell jönnie a városba, körülpillantani egy kicsit az irigyek és jóakarók soraiban. Szonjácska... Ó, Szonjácska is várja már...

György pipára gyújtott (kurta angol pipa volt, még Starssburgban vásárolta), és mosolyogva rázta a fejét. Regényen dolgozott, jókora regényen, nem kívánkozott a városba. Legkevésbé azért, hogy learassa írásainak sikerét. Csak kis gyaluforgácsok, nincs is tőlük elragadtatva.

Az udvar végén, jázminbokrok előtt állott az asztala, és széllámpa mellett sokszor késő éjjelig dolgozott. Ha elgondolkozott, ujjai szórakozottan játszottak a ribizkebokrok színesedő bogyóival, amik odanyúltak az asztala fölé. A húga sokszor ült mellette, és szótlanul, néma csodálkozással nézte a bátyja derűs, férfias homlokát, amely mögött most ezrek számára születtek gondolatok. Alig ismerte a bátyját eddig, alig látta másként, mint testi megjelenésében, bukdácsolva, mint a többi szegényembert, a gondok és balsikerek torlaszai között. Ritkán járt haza és szűkszavú volt, sem jövedelemmel, sem erkölcsi sikerekkel nem büszkélkedhetett, sajgó mosolya reménytelen jövendőt takart. Most, hogy termékeny zápor öntözte, kihajtott és beszédes lett. A húga csodálkozva hallgatta. És ha a néma figyelésben elálmosodott, nesztelenül kelt fel az asztaltól és lábujjhegyen tért vissza a szobájába, nehogy Györgyöt munkájában megzavarja.

Egy napon a húga fiatal, piruló hölgyet vezetett az asztalához. György, aki ingujjban dolgozott, bocsánatkérően borította magára a kabátját, és kíváncsian kutatott az ismerős arcvonások között.

- Annyira megváltoztam volna, György? - kérdezte a nő mosolyogva.

- Molnár Anna - mondta a húga.

György hitetlenkedve nézte. Lehetséges? Molnár Anna volna? Akit ő még nemrég az ölében vitt haza?

- A keze után nyúlt és leültette maga mellé.

- Férjhez ment talán?

Molnár Anna behunyta a szemét és megrázta a fejét. Aztán újra kinyitotta a szemét, összeszedte minden bátorságát és a György szemébe nézett.

- Nem - mondta csendesen. - Nem.

Aztán másról beszélgettek. A városról, a háborúról, Györgyről, az újságokról. A lány olvasta a György elbeszéléseit. Olyan büszke volt rá, hogy ismeri Györgyöt, hogy együtt játszottak a patakmederben... Nagyon szereti a könyveket, de olyan keveset olvasott és annyi idegen szó fordul elő bennük, amiknek nem ismeri az értelmét! György besietett a szobába, és néhány könyvvel tért vissza.

- Ezeken kell kezdenie. Aztán írja ki, amit nem ért, szívesen elmagyarázom. És majd elmondja nekem, hogy milyennek találta őket.

Mikor a húga eltávozott, és ők magukra maradtak, Molnár Anna csendesen mondta:

- Azért jöttem, György, mert tanulni akarok magától... Olyan tudatlan vagyok... Úgy szeretnék sokat tudni... Látja, még Pesten sem voltam soha... Maga most Bécset is megjárta...

Sokáig beszélgettek. A lány aztán menni készült. Megfogta a György kezét, és kézfogása simogatásnak is beillett volna, és a fejét félrefordítva, csendesen kérdezte:

- Maga nem tudja, György? Nem mondták még meg magának?

- Mit, Anna?

A lány György felé fordította sápadt arcát. A szempilláján könny remegett:

- Gyermekem van...

- Fiú? Lány? - Kérdezte György bátorító könnyedséggel.

- Fiú. Istvánnak hívják... Mint az apját.

- Az apját tehát Istvánnak hívják? No és még hogyan?

- Majthényi Istvánnak - mondta a lány, és a szája fagyosan lezáródott.

Györgynek villám cikkant meg a szemében. Sokáig nézte hallgatva a lány elkínzott arcát. Aztán meggyújtotta a pipáját. És újra megszorította a lány kezét.

- Hát csak jöjjön el hozzánk bátran, Anna. Akár mindennap is eljöhet. Majd a regényemet is felolvasom magának. Vitatkozni fogunk. Maga majd megmondja, hogy mi tetszik benne, én meg, hogy mi nem tetszik...

Anna e naptól fogva mindennapos vendég volt Györgyéknél. A városból, ahol gyermekével a téli hónapokat töltötte, visszatért a faluba az anyjához. György olvasgatva, heverve töltötte a délutáni órákat. Ezt az időt most Annának szentelte. Nem volt ez valami iskolás műveltségi óra, hanem csevegés, játék, utazás a szellem tarka panorámájában. Anna csillogó szemekkel figyelt. Olvasmányaiból kis noteszbe jegyezte ki az ismeretlen szavakat, saját gondolatait, kételyeit és mindama kérdéseket, amik benne egy-egy könyv kapcsán felvetődtek. Olykor a György húga is jelen volt ezeknél a megbeszéléseknél, némán figyelte őket, aztán gyöngéd pillantást vetve bátyjára, úgy, ahogy jött, nesztelenül távozott. Majthényiről nem esett szó közöttük. György nem lett volna jó pszichológus, ha nem olvasott volna a lány lelkében. Ennek a szellemi szomjúságnak is olyan megható és világos volt az oka! De úgy tett, mintha semmit sem látott volna. Mély rokonérzés fűzte a lányhoz, nem akarta a sebét bántani. Elhitte neki, hogy valami állást szeretne vállalni, vagy gyermekek mellé menni jobb családhoz, és ezek az órák olyan továbbképző tanfolyamfélét jelentenének a számára. György egy napon a gyermekre terelte a beszélgetést. Kifejezte a kívánságát, hogy látni szeretné a fiúcskát. Anna elpirult, és hosszan nézett a György jóindulatú, derűs arcába.

- Azt hittem - vallotta be -, hogy nem kívánja látni.

- Miért hitte ezt? - kérdezte György megütközve.

- Az apja miatt... Tudom, nagyon haragszik rá...

- Én senkire sem haragszom, Anna...

A lány megemelte a szoknyáját, és futva ment a gyermekért. György az ölébe vette a fiúcskát. Még sohasem tartott gyermeket a karjai között. Csodálkozva nézegette a fiúcska tiszta, gömbölyű arcocskáját, lehetetlenül apró orrát, csodásrajzú, gyűszűnyi száját, élénken forgolódó, nefelejcskék szemeit, és az az érzése volt, hogy egy elbájoló, tehetetlen kis állatkát tart a karjai között. A húga a küszöbről nézte őket, és csendesen mondta:

- Meg kéne nősülnöd, György.

Megnősülni? Roppant mulatságos ötletnek találta. Ez még sohasem jutott az eszébe.

Este pipára gyújtott és belenézett a széllámpa lobogó lángjába. Pagát közben lassan előmászott az asztal alól, fejét rátette az asztalra és belenézett a gazdája arcába. Így adott kifejezést annak a kívánságának, hogy társalogni szeretne. György most észre sem vette. A színésznőre gondolt. Ha az ő felesége lett volna? Eszébe jutott az első találkozásuk.

- Makacs fiú vagyok - mondta magának kesernyésen -, ideje volna már elfelejteni.

Nyár közepére elkészült a regényével. Felküldte Pestre, és a lap néhány hét múlva közölni kezdte.

Csermely verítékezve, de megdicsőülten viharzott be a kapun. Minden héten kirándult egyszer hozzájuk, az utóbbi időben már elcsitultan, kevesebb zajjal, mintha valaki hangfogót rakott volna a torkára; de a regény megjelenése olyan nagyszabású esemény volt, hogy ettől újra visszanyerte bugyborékoló frissességét és csapongó lendületét.

- Hoháháhú, Kiriljovics Petár - nevetett torkaszakadtából, megállva a kapuban. Egyik kezével felbokrétázott szalmakalapját nyújtotta az ég felé, a másikkal egy tintával mázolt, kéregpapírra ragasztott, hatalmas plakátot szorongatott. - Hazám nagy alkotója, Isten hozott e szegény hon számára... Íme az emléktábla...

Az emléktáblán jókora betűkkel ez a szöveg állott:

PSZT! EGY SZÓRA, VÁNDOR!


Vedd tudomásul, hogy itt született, élt,
repdesett, fütyörészett


BALTAZÁR GYÖRGY,


Csermely barátja,
amíg megunván, hogy oly kevés félisten
jár e földön, faron rúgott valamennyiünket,
és a Parnasszusra költözött.


A táblát kiakasztotta a kapu fölé, aztán megragadta a György kezét.

Az én szaglószervem nem csalt meg, Pjotruska!... Én tudtam... tudtam... megálmodtam...

Az arca sápadt volt, de a torkából lelkes zaj tört elő.

- Mit csinál Szonja asszony? - kérdezte György eltűnődve.

Szonjácska?... Ah... Áldott, abszolút teremtés... Csupa vér, csupa életerő... Micsoda boldogság!... Igen... Nagyon, elszavalhatatlanul boldogok... Csak György jönne már egyszer hozzájuk... Miért nem jön?... Szonjácska kissé rosszalja ezt a barátságot... Igen, igen... Gyakran kérdi: ki ez a te Baltazárnak nevezett barátod? He? Kicsoda?... Mit vagy olyan nagyra vele?... Ha nem volnál olyan marh... helyesebben szólva... ha nem volnál... azt mondja... ha nem volnál olyan rövidlátó... nos, igen... akkor láthatnád, hogy ez a te híres Baltazár barátod... igen... ide se köp mifelénk... Errefelé se pökik... így mondja: pökik... Jó, nemde?... Tájszólás. Provincializmus... A nyelve kissé népies... nem mozog egészen irodalmi színvonalon... Ó, de azért áldott, abszolút nő...

A tornácon foglaltak helyet, és György a Páter Izidor látogatásáról számolt be barátjának. Azok a gyerekes, megindító szemrehányások: barátocskám, annyi időn át egy szó írásra sem méltatta öreg barátját! És most hónapok óta itthon van, be sem kocogtat a szegény páter magányos ajtaján... A háború... ó, igen... olvasta: a gépfegyverek, az aknavetők, a gáztámadások... György is megszenvedett, ugye?... És mégis, hogy bántak vele... Betegen, majdnem megrokkanva került haza a szegény lélek, és még majd be is börtönzik... Miért szereti úgy őt ez a páter?... Künn a harctéren, ott a Frost kihűlt teste mellett valami érzelgős orációt tartott... Hogy őt senki sem szereti. Túlzott badarságokat hordott össze. Íme: a pap, a húga, Csermely... ha az embert már hárman is szeretik, ne panaszkodjék...

Amíg beszélt, észrevette, hogy a fogalmazó tekintete az udvar hátsó része felé téved. A kis téglakemencéből a szolgálólány most húzott ki egy barnára pirult, gömbölyűhátú kenyeret. Meglocsolta vízzel, aztán hűlni tette a tornác könyöklőjére.

- Pjotruska - szólalt meg később a fogalmazó halkan, és zavartan lesütötte a szemeit -, volna egy indítványom... Igen... figyeljen... Adjon egy darab kenyeret... Elfelejtettem ugyanis magammal hozni...

György a sápadt, gyerekes arcot nézte. A homloka körül almazöldbe játszó foltokat látott, a fülén véres nyomok sötétlettek. A pofacsontok alatt homorúra süppedt a bőre. Hogy megváltozott! És milyen rendetlen volt a ruhája, milyen gondatlan az egész külseje! A nadrágja siralom, a cipője rongy.

- Mi lelte magát, Csermely? - kérdezte megütődve.

A fogalmazó ijedten legyintett. Semmi, Pjotruska. Semmi. Egy kis fűtőanyaghiány. Alaposabb elemzés után azt is mondhatná, hogy tulajdonképpen nem is éhes. Csak a megszokás dolgozik benne.

György bevezette a szobába, és ebédet adott neki. A fogalmazónak szertelenül, felvidámodva ugrándozott az ádámcsutkája. Mohón, sebesen evett, de fél szemmel félénken pislogott az ajtó felé, mintha attól tartana, hogy valaki váratlanul betoppan a szobába és tettenéri, amikor eszik. Ebéd után György egy nadrágot és egy pár cipőt hozott elő.

- Vegye fel, Csermely. Így mégsem járhat.

A fogalmazó nagyot bámult. Mezei liliomnak nézi őt Pjotruska? Mi?... És mi baja az ő ruhájának, ha szabadna kérdezni? He?

- Aztán biztos benne, hogy lyukas a talpam? - kérdezte önérzetesen.

Mikor este távozni akart, György pénzt adott neki. A fogalmazónak ez ellen megint kifogásai voltak. Nem helyesli ezt a krőzusi bőkezűséget. Mi értelme, mi célja van? Pénz! Mi a pénz tulajdonképpen?... És mindentől eltekintve, közölnie kell Györggyel, hogy akárhogy erőlködik, rajta már úgysem segíthet... Neki már befellegzett...

- Mit mond?

- Alászolgája, Pjotruska... Semmit sem mondtam... Kipottyant belőlem... Alászolgája... Szonjácskának egy szót se... Megígéri?

György eltűnődve nézett utána. Mi van ezzel a szegény fiúval?... És Szonjácska!... Emlékezett rá: valaki igen közönséges dolgot mondott Szonjácskáról... Igaza van a fogalmazónak, nem szép, hogy nem látogatta meg őket.

A hét végén Molnár Anna is eljött. A városban töltött néhány napot. Csendesebb volt, mint máskor, a tekintete fáradtan függött a jegenyék tetején.

György gyöngéd volt hozzá, megsimogatta a kezét.

- Hazajött?

- Kicsoda? - riadt fel a lány.

- Hogy kicsoda? Ki más, mint akire maga gondol, Anna. Majthényi.

Molnár Anna a suhogó, hajladozó jegenyéket nézte.

- Hazajött, György - felelte nagy későre. - Két hete elmúlt, hogy itthon van.

Elhallgatott, s könnyes szemét Györgyre emelte.

Györgyöt szerette valamikor. Évekig álmodozott róla, pirkadó érzései, virradó vágyai az ő vidám alakja köré fontak szivárványos glóriát. Úgy érezte most, hogy árulást követett el ellene. Hűtlen lett hozzá, cserbenhagyta.

- Nagyon szereti még? - kérdezte György.

- Ne haragudjon, György, olyan nehezemre esik beszélni erről.

- Nem tudtam. Elárulná, hogy miért?

Anna elfordította a fejét. A zsebkendőjével megtörölte az orrát, és az élősövényen át kibámult a tarlóra. György unszolni kezdte.

- Mert én, György... én szerettem... én szerettem magát.

György magasra tolta a szemöldökét. Kidüllesztette a mellkasát, és mutatóujjával nagyot bökött a mellére.

- Engem?

Anna zavartan sütötte le a szemét. A cipője orrával egy barackmagot lökdösött ide-oda.

- Igen.

- Ezt az embert itt, Anna? Baltazár Györgyöt?... Nem forog itt fenn valami tévedés?

- Nem.

György jókedvűen füttyentett.

- Ezt nem tudtam... De hát csak most mondja meg nekem, amikor már múlt időben beszél róla?

Kiléptek a kapun, bevárták, amíg elhalad előttük a legelőről hazatérő juhnyáj, aztán elindultak a falu utcáján a templom felé. A kastély borostyánnal befuttatott erkélyéről Csornainé élénk kíváncsisággal pillantott le rájuk.

- Ugye, György, magát nagyon megbántotta? - kérdezte a lány váratlanul visszatérve Majthényire.

A mezei úton állottak, a mély, zsírosfényű keréknyomok között. György nem felelt. Annát nézte. Úgy találta, hogy az arca lélekkel telibb és melegebb, mint amilyen évekkel előbb volt, amikor utoljára megnézte.

- Hogy történt, Anna? - kérdezte, kitérve a kérdés elől.

Anna küszködve, szégyenkezve, lassan bontogatni kezdte kis motyóját, amelyben bánatát tartogatta. Elmondta az első találkozást, szívének ijedt, félrevert harangzúgását, vadul, nyesetlenül nőtt vadrózsa álmait, hosszú idő után a második találkozást és ijedelmét, amikor megtudta a Majthényi igazi nevét. Aztán jöttek a tehetetlen vergődések... Istenem, mit is tudhat, mit is gondolhat ebben a forró zűrzavarban egy tapasztalatlan, semmit sem tudó falusi lány? Egy kavicsos úton sétáltak, és ő csak ment, ment, merően előreszegezett, elhomályosult szemmel a férfi mellett... Napokon, heteken, hónapokon át egyre magán érezte a Majthényi ismeretlen szépségeket tükröző, verőfényes tekintetét. Aztán az uradalmi kertész házáról beszélt, ahová Majthényi elvitte egy májusi délután. A szoba ablakát vadszőlő függönyözte el... Ebben a szobában ismerte meg a boldogságot, itt érezte meg a kis lény első, bátortalan kocogtatását... A gyermeket, amikor a világra jött, a kertész feleségénél hagyták, aki vállalta a tartását és táplálását... Még néhány levél, közömbös, semmitmondó sorok... egy drágaköves gyűrű... az ő levelei, amiket Majthényi válaszolatlanul hagyott... És aztán vége volt mindennek. A küldetését befejezte... Majthényi elunta a hosszú játékot...

- És most, hogy hazajött - mondta elmerülve a fájdalomban -, mindennap vártam rá... A kertész kétszer is elment hozzá... Majthényi előbb azt sem tudta, hogy kiről van szó... "Ah, Molnár Anna?... Majd... majd lejövök."

- És a gyermek? - kérdezte György. - A gyermeke sem érdekelte?

- Nem, György, nem érdekelte... Mikor háromhónapos volt, a kertészné egyszer magával vitte a Majthényi-házba és úgy ügyeskedett, hogy Majthényi is meglátta... Istvánka akkor már szép volt, nevetgélt, vidáman kapkodott a levegőbe... Majthényi alig pillantott rá, elfintorította a száját és elfordult...

Sokáig haladtak szótlanul egymás mellett. Este volt már, a koromsötét utcán egymáshoz súrlódtak néhányszor. György érezte az Anna hajának, fiatal, viruló testének illatát; egy emlék neszelt fel benne, és a múltból hirtelen eléje suhant a Veresy Ilona előkelő, finom alakja.

- Holnap bemegyek a városba - mondta később, és megszorította az Anna kezét. - Felülvizsgálatra kell jelentkeznem... Még beszélni fogunk, Anna...

A Majthényi nevét nem említette. De a kézszorítása határozott volt, a hangja komor eltökéltséget árult el.


XII

György másnap szekérre ült és bezörgött a városba. Az orvosi vizsgálaton egészségesnek találták; a határozat úgy szólt, hogy be kell vonulnia.

A Grand Café előtt tisztek sütkéreztek a napon. A fodrászüzlet ajtajában egy fehérkötényes, katonaruhás alak zajosan üdvözölte.

- Hű, tekintetes szerkesztőség... A legörvendetesebb szolgája... Milyen kiváló meglepetés.

Hatalmas lendülettel borította Györgyre a rozsdabarna borotváló kendőt... Hű, milyen nagyszerű meglepetés, zászlós úr... Hát igaz, amit a fáma fecseg? Híres emberek lettünk? És lábának egy kedélyes mozdulatával, amely enyhe rúgásnak is beillett volna, eltávolította maga mellől az agárképű borbélysegédet, aki borotvájával munkára készen már a hátuk mögött lábatlankodott... Ellépni, segéd úr, avval a maga szerszámmal. Baltazár zászlós úrt én fogok részesíteni egy elsőosztályú borotvágásban...

Két év előtt a harctéren találkoztak. György akkor az ezredéhez tért vissza, valahol az útszélen katonákat látott, akik szalonnát pirítottak, álmos volt, beburkolózott a köpenyébe és ledűlt a katonák közé. Szendergéséből Strombolinszky nyájas hangja zavarta fel.

- Gestatten Sie, meine hochgeschätzte Herrschaften, hogy megpirítok itten eztet a libát?

A György feje fölött görbe nyárson félig megkopasztott libát tolt a parázs fölé. A sovány állat tolla pörkölődni kezdett és orrfacsaró szagot árasztott. György kiszólt a köpeny keskeny nyílásán.

- Maga mint fodrász jobban is megborotválhatta volna ezt a dögöt. Mint tűzoltóparancsnok, pedig tudhatná, hogy ezen a gyenge parázson sohasem lesz belőle pecsenye. - A feljebbvalói hangra a borbély meghökkenve eresztette félárbocra döglött zsákmányát. De nagy volt aztán az öröme, amikor a szigorú hang gazdájában felismerte egykori abonensét.

- Ez a liba lopva van, Strombolinszky - nevetett Baltazár.

Mi tagadás, lopva volt. Valami óbégató paraszttól csente. Nagy kár nem érte a parasztot, úgysem ette volna meg. Ha a paraszt libát eszik, érvelt a fodrász, vagy a paraszt, vagy a liba beteg. S minthogy úgy a paraszt, mint a liba egészségesek voltak, nem kellett attól tartania, hogy a lengyel szája elől veszi el a falatot... A hajnalig tartó beszélgetés során a fogalmazó házassága is szóbakerült... Ojjé... Az nagyon sikerült mutatvány volt, mesélte Strombolinszky. A fogalmazó kölcsönkért szalonruhában, a menyasszony, aki azelőtt olcsóbb vendéglőkben teljesített tündéri szolgálatot, fehér ruhában, mirtuszkoszorúval... Ojjé... Karonfogva lejtettek végig a főtéren, a társadalom derűs pillantásai között...

György délután elment Majthényiékhez. Majthényit nem találta a szobájában, az inas átvezette a szalonba, egy rózsaszínnel kárpitozott, teremnek is beillő tágas szobába, amelyet eltolható üvegfal osztott két részre. A szalonban nagy társaságot talált. Néhány asztal körül kártyajáték folyt, az üvegfalon túl valaki zongorázott, és három-négy fiatalabb nő és férfi élénk társalgást folytatott. György javarészt ismerte őket, de csak úgy, mint ahogy a jámbor gyalogjáró a magasban kattogó repülőgépet: alulról és csak röptükben. Az egyik asztalnál a bárónő kártyázott néhány magasabbrangú tiszttel. Robosztus, erőteljes nő volt, vastag szivart pöfékelt, és olyan hangon dorgálta az ellenfeleit, mintha lóhátról egy zászlóaljat vezényelne. Néha átsandított a lányaira, aki, mint két fiatal elefánt, hatalmasan, ügyetlenül és lomhán ácsorogtak egy élénk taglejtésű kopasz emberke körül és olyan száraz és tárgyilagos érdeklődéssel pillantottak le rá, mintha egy, a lábuk elé tévedt állatocskát néznének. Azt mesélték, hogy otthon nadrágban járnak és a béresekkel birkóznak. Az egyik sarokban egzotikus külsejű fiatal nőt pillantott meg. Elvált asszony volt, akiről azt beszélték, hogy gyakori pesti útjáról sohasem szokott egyedül visszatérni. Senki sem tudta, honnan halászta ki hamar múló, olykor egészen bizarr szeretőit. A város hölgyei, akik e szédítő erkölcstelenséggel szemben, amely a helyi arányokat messze túlragyogta, elvesztették egészséges előítéleteiket, boldogtalan vágyakozással sóhajtoztak erkölcsei, ruhái és szeretői láttán. Gyorsan váltogatta őket. Egy szeszélyes napon csak szélesre tárult a régi kúria vastag tölgyfakapuja, és a csukott batár kidübörgött idegen utasával a pályaudvarra. És az asszony a legközelebbi kártyaestén vidáman állított be a Majthényi-szalonba, nagy szenvedéllyel merült el a kártyajátékba, és soha még csak a nevét sem említette annak a férfinek, akitől talán hidegre hűlt szájjal, talán vad könnyek között - ugyanabban az órában - örökre búcsút vett. A társaságot lebilincselte ez a fölény, és megfeledkezett erkölcsi aggályairól.

- Úgy fest, mint egy nemi probléma - gondolta György. Habozva állott az ajtónál, a tekintete Majthényit kereste.

Egy kéz érintette a karját.

- Olyan inkvizítor szemekkel kutat valakit... Majthényi még nem jött haza...

Csornainé állott előtte. A zöldes szemekből kíváncsi, igéző mosoly röppent feléje.

Majthényiné érdeklődő pillantással közeledett feléje. György nem ismerte még, bemutatkozott.

- Baltazár?... A fiam már beszélt magáról - fogadta Majthényiné rokonszenves figyelemmel. - Tudom, haragudott rá, néhányszor meg is támadta...

- Igen - felelte György mosolyogva -, foglalkoztam a személyével. Különös gonddal szoktam megválogatni az ellenfeleimet.

- Örvendek, hogy eljött. Remélem, ezután barátja lesz a családnak.

- Nem egészen bizonyos - mentegetőzött György udvarias sajnálkozással.

Majthényiné gyerekes, kék szemeit riadtan emelte Baltazárra, és idegen, lágy akcentusán engesztelően mondta:

- Ó, tudom, a férjem más nézeteket vall, mint ön... De a fiam, higgye el, nagyrabecsüli magát... Mindennap felküldi nekem a lapot, amelyben a regénye megjelenik...

A György megjelenése meglehetős érdeklődést váltott ki a jelenlévőkből. Kíváncsi pillantások szegeződtek rá. A fiatal bárónők szótlanul, őszinte figyelemmel állották körül. Várták, hogy megszólaljon és felhajítsa egyikét azoknak a szikrázó rakétáknak, amelyekkel az írók szokták személyes ismerőseiket mulattatni. Györgyöt ez a figyelmes várakozás nem hozta kísértésbe. Semmi kedve nem volt pirotechnikai mutatványokra és a fiatal hölgyek nagy csalódására, követte Csornainét, aki egy sarokban mutatott helyet neki maga mellett.

- Látja ezt a német lányt? - kérdezte Csornainé egy sovány, kellemetlen alakú, szigorú arcú lányra mutatva. - Újságíró és hajadon. Bár, ami az utóbbit illeti, azt hiszem, történtek ellentétes kísérletek is a részéről... Osztrák lapokban cikkezik a nőkérdésről... Mi a véleménye a nőírókról?

Általában rossz véleménnyel van róluk, volt a György válasza. Óvakodnak attól, hogy bármit is mondjanak...

- És a nőkről? Róluk is ez a véleménye?

György mosolygott.

- Nem ismerem őket. Azt hiszem, elérhetetlenek a számomra.

Csornainé érdeklődve fordította feléje az arcát.

Aztán cigarettára gyújtott, és a cigaretta füstjével játszadozva váratlanul azt kérdezte:

- Milyen viszonyban van maga Molnár Annával?

Györgyöt meglepte a kérdés.

- Néhányszor együtt láttam magukat - hangzott a magyarázat. - Azt hiszem, maga is észrevette, hogy a lány nagyon megszépült...

- Azt akarja mondani, hogy az anyaság használt neki?

- Az anyaság? Nem tudom... Talán a szerelem...

A beszélgetést a Majthényi érkezése szakította meg, aki csodálkozó pillantást vetett György felé. György felemelkedett.

- Ráér, Majthényi úr?

- Kérem - bólintott Majthényi.

Bocsánatot kértek Csornainétól és átsétáltak a szalon másik felébe, ahol senki sem zavarta őket.

- Régen nem láttuk egymást, Baltazár - kezdte a társalgást Majthényi, széket mutatva Györgynek. - Örömmel látom, hogy jó színben van.

- Nagyon szeretetreméltó... A sérülése, azt mondják, súlyos volt. Örvendek, hogy ilyen szépen megúszta...

- Magát lefokozták?

- Igen, Majthényi úr, lefokoztak...

- Hallottam az esetéről... nagyon eredeti dolog... Különben arról értesültem, hogy vissza fogja kapni a rangját.

György vállat vont. Nem tud róla. Aztán lefolytotta a cigarettáját.

- És most, Majthényi úr - szólalt meg közömbös hangon -, miután a diplomáciai szokásokhoz híven illedelmesen kiörvendeztük magunkat, hadd nevezzük nevén a gyereket.

- Parancsoljon - intett Majthényi udvariasan.

- Annak a gyermeknek a neve: István... Molnár István.

Majthényi gondolkozva nézett maga elé. Aztán hanyag mozdulattal leakasztott a falról egy mandolint, és az ölébe vette.

- Molnár Anna küldte?

György összevonta a szemöldökét. Néhány másodpercig vizsgálódva nézett a másik arcába.

- Ön jól tudja, Majthényi úr - jegyezte meg csendesen, de igazán határozottan -, hogy küldöncszolgálatra nem vállalkozom. A kérdése fölösleges volt. Engem nem küldtek, magamtól jöttem.

Majthényi megpengette a gitárját.

- Akkor hát hogyan határozná meg az okot, amely arra késztette, hogy eljöjjön?

György mosolygott.

- Mondhatnám azt is, Majthényi úr, hogy a kegyelet hozott ide. Az első kedves kegyelete. Az, hogy Molnár Anna engem szeretett akkor, amikor maga érdemesnek ítélte őt arra, hogy a szeretőjévé avassa. De ez a maga számára úgy rémlik, túl romantikusan hangzik. Maradjunk hát a realitások mellett. Engem a kíváncsiság hozott ide. Mik a szándékai azzal a gyermekkel?

- És ha nem felelnék a kérdésére?

- Nem lesz olyan könnyelmű, Majthényi úr.

- Mint vádlottnak jogom van hozzá. - Egészséges, hófehér fogsora ragyogva nevetett ki gúnyos ajkai közül. Jogom van megtagadni a feleletet. Nemde?

György bólintott. Kétségtelenül.

- Akkor hát még egy kérdést, Majthényi úr. Szabad?

Majthényi a szék alatt udvariasan összepengette a sarkantyúját. Tessék.

- A becsület mezején magát igen szépen dekorálták, Majthényi úr. A véleménye szerint hol végződik ez a mező, hol van az a határ, amelyen túl már megváltoznak az erkölcs hadászati szabályai, és sem becsületesnek, sem férfinak lenni már nem kötelező?

Majthényinak egy pillanatra elmerevedett a tekintete. Aztán újra megpengette a mandolint... A Barcarolát kezdte játszani.

- Milyen hangszeren játszik? - kérdezte udvariasan.

Györgynek megvonaglott a szája. Felhő suhant el fölötte. Aztán újra derűssé simult az arca.

Nem játszik, felelte közömbösen. De a füle jó, és nagy érzékenységekkel reagál a hamis hangokra. Akármilyen hangszeren követik is el, Majthényi úr.

Úgy látta, hogy nincs már mit keresnie. Fölállott, begombolta a kabátját és megbiccentette a fejét.

- Megy már, Baltazár? - kérdezte Majthényi szeretetreméltóan. - Sajnálom, olyan élénken elcsevegtünk itten...

György megfordult.

- Azt hiszem, Majthényi úr - mondta könnyedén - a rovarokat az állattan azért nevezi alsóbbrendű lényeknek, mert petéiket - lepkekorukban - gondtalanul rakják le az útjokba eső falevélre, aztán továbbröpülnek egy házzal, anélkül, hogy elfogná őket valaha a kíváncsiság, hogy megtudják, mi lett a sorsa annak az életnek, amelyet a vidám és gondtalan sétarepülésük közben produkáltak... Volt idő, Majthényi úr, amikor vágytam a barátságára. Kisfiú voltam akkor... Volt idő, amikor azt hittem, hogy barátok lehetünk. Most látom, Majthényi, hogy a mi útjaink legfeljebb csak akkor fognak találkozni, amikor keresztezik egymást... Jó estét...

Majthényi felkelt a helyéről, és Baltazár elé állott.

- Megálljon - mondta elkomolyodva. Üljön vissza a helyére...

- Nem sok mondanivalónk van már egymásnak - szabadkozott György.

- Maga alapjában véve nagyon kellemetlen ember, Baltazár. Tudja?... Kérem, üljön vissza a helyére... Üljön már le, ha mondom... Úgy... Azonkívül illetlen ember is... Igen. Miért nem gyújt rá az én cigarettáimból?... Tessék, gyújtson rá... Arra kértem, hogy gyújtson rá... Úgy... Ez a beszéd, amit itt elmondott nekem, nagyon hatásos volt... Meg akart sérteni? Meg akart szégyeníteni? Fel akart háborítani?... Pardon... most én beszélek. Nem azért kérdeztem, hogy feleljen rá... Mondom, maga nagyon kellemetlen ember, Baltazár. Egyenesen rokonszenves, annyira kellemetlen. Mióta harcolunk mi már egymással? Mióta haragszik rám? Amióta - majdnem két évtized telt el azóta - mint gőgös, buta kölyök azon vadászaton megbántottam... Ideje volna már, ha fegyverszünetet kötnénk egymással...

- Nem rólam van szó, Majthényi úr - figyelmeztette György szárazon.

Majthényi széles mozdulatot tett a kezével, mintha minden akadályt el akarna söpörni a barátságuk útjából.

- Mi a teendőm?... Mit csináljak azzal a poronttyal?

- Nem kell sokáig gondolkoznia, és bizonyos, hogy nélkülem is ki fogja találni.

A másik szolgálatkészen pengette össze a sarkantyúját. Aztán gondterhelt, tréfás arccal nézett Baltazárra. Hogy is hívják azokat a micsodákat... igen... pelenkák... Tehát egy tucat pelenka... Egy bölcső, gumikerékkel... Nos... Mi van még?

György elmosolyodott.

- Legalább megnézte egyszer? Azt hiszem a pelenkákat illetően egy kis tévedésben van.

- Egyszer megnézte a gyermeket, felelte Majthényi. Valami ökölnagyságú vörös hústömeg mozgott egy csomó vászon és színes szalag között. Állítólag ez volt a feje az inkriminált magzatnak. Középütt egy sötét üreg látszott, amiből olyan éktelen hangok törtek elő, mint fiatal vizslakölyökből, ha a farkára hágnak. Egyenesen sértő volt a látvány apai önérzetére. Hogy ő egy ilyen balul sikerült vállalkozáshoz adta volna hozzájárulását? Lehetetlen. Az esztétikai követelményekről nem is beszélve. Nagy a gyanúja, mondta, hogy a Baltazár tovaröpködő lepkéje is egy ilyen látvány miatt határozta el magát a gondtalan csapongásra...

Nevetve nézett Györgyre.

- Ne aggódjon, Baltazár, megadom magam... Rendelkezzék apai szívemmel... Holnap tiszteletemet teszem a fiamnál. Remélem, még nincsenek kártyaadósságai... Nem tartana velem?

- Kiről beszélgetnek? - kérdezte Csornainé hozzájuk lépve.

György átengedte a szót Majthényinek, aki udvarias közömbösséggel kezdett beszélni valamiről. Hallgatva nézte őket. A Csornainé szemében és mozdulataiban nem látta már azt a perzselő tüzet, hódítani és hódolni vágyó szenvedélyes nyugtalanságot, amely ott ragyogott és sötétlett az asszony arcán, amikor először állottak itt együtt, hármasban a Majthényi dolgozószobájában. Ezek likvidáltak már, állapította meg György. Közömbösen, majdnem jóllakottan tévedt olykor egymásba a pillantásuk. Csak a tehetetlenség törvénye tartott fenn még közöttük valami laza kapcsolatot.

Otthagyta őket, mert Majthényiné szólította. Megmutatta neki néhány románcát, és arra kérte, hogy fordítsa őket magyarra.

Az ajtón ebben a pillanatban lépett be a főorvos. A meglepetés, hogy ott látja Baltazárt, egészen megbillentette.

- Valami műkedvelő előadás készül? - hallotta György a kérdését. Úgy képzelte el, hogy az újságírót azzal a feladattal rendelték ide, hogy a hölgyeknek segítségére legyen valami jótékonycélú kócevésben és élőképrendezésben. Györgynek eszébe jutott, hogy egy orvosi vizsgálat erejéig négy év előtt beadósodott Klébernél. Holnap valami szép levél kíséretében elküldi neki a pénzt.

Mikor menni készült, Csornainé csatlakozott hozzá. Majthényi lekísérte őket. A lépcsőházban az öreg Majthényivel találkoztak.

- Apám... Baltazár - mutatta be őket egymásnak Majthényi.

Az öreg egy villanylámpa alá vezette Györgyöt. Belenézett az arcába. Aztán megfogta a kezét. Megszorította.

- Szeretem, hogy ide merészkedett. Sokáig vártam, hogy felkeres. Egy kis vitám volna még magával, mielőtt végképp búcsút mond nekünk.

- A malomárok? - kockáztatta meg a kérdést György, régi harcaikra célozva.

- Az is, más is... Szívesen látom...

Lenn a kapu előtt Csornainé kocsiba szállott. Aztán maga mellé intette Györgyöt.

- Remélem, hazakísér?

Majthényi egy hirtelen mozdulattal megállította őket.

- Tudja, Baltazár, az apám egész bolondja magának. Abban a kellemetlen szerencsében részesülök, hogy magát hánytorgatja elém példának... Mintha egy regényíró jó példa lehetne... Aztán már öreg is vagyok ahhoz, hogy példákkal javítgassanak...

- Nem tudom, lehet-e jó példa egy regényíró, de maga még hasznos lehet egy regényíró számára... Ha egy megtérő bűnösről kell majd írnom, magáról fogom mintázni.

- Köszönöm - nevetett Majthényi -, óriási fantáziára vall.

A kocsiban, amint az erőd fasorán végigrobogtak, Csornainé váratlanul ezzel a megjegyzéssel fordult feléje:

- Tulajdonképpen úgy illett volna, Baltazár, hogy eljöjjön egyszer hozzám.

György megígérte, hogy legközelebb elmegy. A főtéren eszébe jutott, hogy a fogalmazót akarta meglátogatni. Megállította a kocsit, és elnézést kérve az asszonytól, leszállott. Csornainé élénk sajnálkozással nyújtotta a kezét.

- A viszontlátásra, Baltazár... Ne feledkezzék meg az ígéretéről...

A szemük vizsgálódva kereste egymást a sercegő utcai lámpák alatt. György szertartásosan csókot lehelt a nő kezére. De a mozdulat, amellyel a kezét a szájához emelte, lassú és jelentős volt.

- Megfeledkezni?... Lebecsüli magát asszonyom.

Mi volt ez? Elsütött egy lapos bókot. És csodálkozva látta, hogy Csornainé szája körül meghatványozódik a mosoly, elterebélyesedik az öröm, hogy rögtön szerénykedő kétségnek adjon helyet. Hát ilyen varázsuk van ezeknek az olcsó szavaknak?

- Nono! - fenyegette meg Csornainé pajkos mozdulattal.

Néhány pillanatig az elrobogó kocsi után nézett. Nem volt magától túlságosan elragadtatva. A kézcsók mintha bőbeszédű lett volna. Nem fecsegett-e vele többet, mint amennyit akart? Nem hangsúlyozott-e súlytalan érzéseket, melyeket a következő perc fuvalma pehelyként sodort a múlandóságba? Nem szerette ezt a felelőtlen szalonstílust: odacsempészni röpke mozdulattal, nyájas csomagolásban nagy érzések, ünnepélyes vágyak köznapi használatra szánt miniatűr kiadását. Közölni, elhullatni miheztartás és gyors elintézés céljából: maga tetszik nekem, asszonyom. Ő, aki a lét mocsaras problémái felett vidám ugrásoknak, gondtalan repülésnek volt a híve, idegenkedett az erotika könnyed játékaitól és a szerelem tékozló szavaitól...

Sietve indult el az alváros fellé, hogy a fogalmazót felkeresse. Könnyedén, egy szórakozott imaginárius mozdulattal mérlegre dobta a mai délutánját. Hogy ficánkolt volna négy-öt év előtt az ilyen kisded siker mámorában, ezektől az üres, semmitmondó külsőségektől...

A malomhídon túl megmutatták neki a házat, amelyben a fogalmazó lakott. Valaki elvezette a sötét udvar végébe, egy alacsony, üveges ajtó elé, és vihogva mutatott be a kivilágított ablakon.

- Rosszkor jött uraságod, Csermely urat éppen most agyusztálják.

Megütődve állott meg az ajtóban. A sárgára meszelt helyiségből, amelynek nagyobbik felét agyagosra mázolt búboskemence foglalta el, papagájhangú szitkok, cifrára pödört trágárságok özönlöttek ki az udvarra. Dühödt asszonyi rikoltás volt, amelybe bátortalan szűkölések és panaszos vinnyogások vegyültek.

György kinyitotta az ajtót, és ámulva állott meg a küszöbön. Csermely egy sarokba kuporodva lekushadt fejjel, fájdalmasan nyöszörgött. Mellette kigombolt blúzú, zilált hajú, meztelen lábszárú termetes asszonyság állott. Hosszú fakanál volt a kezében, azzal kegyetlenül rápaskolt néhányszor a fogalmazó fejére.

- Ó, te büdös - kiáltotta sötét vigyorgással -, te büdös ingyenélő... te koszos állat, bepofázod az én túrómat?... Elcsenni a stelázsiról az én túrómat?

A szoba ajtajában egy rútképű öregasszony kéjes élvezettel csipogta:

- Dobd ki lányom, a szemtelent... Penderítsd ki az utcára...

Csermely a sarokba zsugorodva, szerencsétlenül, dideregve tűrte a szívtelen sorscsapásokat.

- Szonjácskám, drága - vonította és suttogta félelemmel és alázatosan -, még ez egyszer könyörülj rajtam... Szonjácskám... Szonjácskám... ne bánts... Szonjácskám...

- Szonjácskám? - vihogott az asszony. - Nesze.

Belerúgott a Csermely hátába. A rúgás hevétől a rongyos papucsból napvilágra lyukadt bütykös lábujja. György belépett a konyhába és megragadta az asszony csuklóját.

- Ebből elég volt, tisztelt asszonyság...

Szonja megfordult. Kiálló arccsontja fölött a sötét szemgödrökben durva gúny villogott. Az ismeretlen férfi látása egy pillanatra kizökkentette. Végignézett rajta.

- Magát pedig ki kérdezte?... Kicsoda maga? - A farával erőteljesen ellökte Györgyöt. - Szedje innen a lábait...

A fogalmazó felemelte dagadt, zúgó fejét. Meglátta Györgyöt, és torkán az örömnek és boldogtalanságnak artikulálatlan hangjai csuklottak ki.

- Pjotruska... drága Pjotruska - lihegte széttárt karokkal. - Pjotruska...

Szonjácska csípőre rakta a kezeit, és ellenséges vigyorral még egyszer végigmérte Györgyöt. - Hát maga az a híres Pjotruska?... Ennek a félkótyának a barátja?... Na, jól néz ki maga is, mondhatom. - Hátat fordított neki. - Ki - intett az ajtó felé a fogalmazónak -, kifelé innen... Tolvajoknak és naplopóknak én nem adok szállást.

A fogalmazó fakó arcán könnyek gördültek végig. Györgyben sajgó részvét vérzett, ahogy elesett, szerencsétlen, megalázott barátja megtört szemébe nézett. Sohasem látta még sírni, nem is tartotta képesnek rá. Átfogta a vállát, gyöngéden magához szorította.

- Jöjjön, barátom... Ha jól értettem, magát innen kidobták. Kitették a szűrét... Gyerünk hát...

A fogalmazó karjai fohászkodva emelkedtek a magasba.

- Ne küldj el, Szonjácska - mondta kérlelően, halkan, nagy szomorúsággal -, ne kergess el... Bocsáss meg nekem...

A válasz egy jól irányzott köpés volt, amely a nadrágja szárát érte.

- Ezt ni... - becsapta Csermely mögött az ajtót. De hirtelen újra feltépte. - Megállj... - Egy szögről leakasztotta a bolhaszín felöltőt. Utána röpítette. - Nesze, vidd a garderobodat... Szolgája... Tiszteltetem az öregapádat...

György visszanézett rá. Hát így festett a gyakorlatban Szonjácska! Az utolérhetetlen, tündéri teremtés. A gyönyörbánya!... (Gyönyörbánya, ötven évi dús készlet garantálva...) Miket fuvolázott ez a szegény fiú erről az alantas teremtésről, milyen bomlott tirádákat hadart róla!... És milyen lélekszakadva nyargalt a befutó vonat mellett, amikor ő megérkezett, hogy egy pillanatot se késsen a káprázatos hírrel: "Pjotruska... hallotta?... Meg vagyok nősülve... Van fogalma? Sejtelme? Hogy micsoda frenézis?..." Kétségtelen, alaposan meg van szegény nősülve... És az a díjbirkózó, vagy micsoda ott a küszöbön, azokkal a fenyegető, vaskos kontúrokkal most kerubot játszik, aki éppen most lakoltatja ki a hiszékeny, szerencsétlen Ádámot a paradicsomból. Vagy nem inkább olyan volt-e, mint egy Kirkévé avanzsált mosogatólány, aki síró sertéssé változtatja a léprecsalt férfit?

Csermely a sötét utcán lecsuklott fejjel támolygott a barátja mellett.

- Pjotruska - mondta nagyon elcsendesedve -, consummatum est... Befejeztetett...

- Fészkes fenét - mérgeskedett György, és mély részvéttel nyúlt a Csermely sovány karja alá. - Legfőbb ideje volt kimászni ebből a paradicsomból. Hogy lehet olyan óriási szavakat használni az ilyen nevetséges eseményekhez... Azt mondja meg inkább, hogy minő túrót emlegetett ez a madonna?

A fogalmazó nagyot sóhajtott. Egy hét előtt kitették a hivatalából. Szonjácska nagyon felbőszült, elkergette otthonról. Két napig kóborolt étlen, szomjan, az éjszakát egy szénaboglyában töltötte. Mikor harmadnap hazament, az ágyában egy idegen férfit talált. Egy pincért, Pjotruska. Rajta volt még a fehér pincérplasztron. Szonjácska szerelmi téren nagyon szabadelvű... Ma délután a konyhában egy kis túrómaradékot talált, Szonjácska nem volt otthon, unatkozott egyedül, egy kicsit éhes is volt, hát elfogyasztotta a túrót... Szonjácska rajong a túróért... Kedvenc eledele... Hazajött, kereste... És erre bekövetkezett...

Megállott és megfogta a György kezét.

- Ó, hogy szégyenlem magam drága barátom... Az embert elpüfölik egy fakanállal... egy kis túró kapcsán... Hát ez is dráma?... Ilyent érdemeltem én?... Ilyen drámai megoldást?... Én, aki nagy dolgokra, nagy tragédiákra áhítoztam?... Ha tudná, atyuskám, hogy szerettem ezt a nőt... És hogy vártam magára... Egy szamovárt vettem, Pjotruska... Egy szamovárt... valódi orosz teát... Eltettem... ha majd egyszer ellátogat hozzánk... A kályhában tűz... maga egy karosszékben... petróleumlámpa, meghitt világosság... Szonjácska a teát melegíti... zúúúúú... a szamovárban zümmög a víz... az istállóban tehénbőgés, künn hó... Orosz éjszakák... Szonjácska aranyosan mosolyog: a tea, uraim... Cukor, rum, illat, szürcsölés... Három ember... mi hárman: Kiriljovics Pjotruska, Szonjácska és én, Csermely János... Irodalom, társadalmi problémák... A lelkünkben béke és szeretet... nagy béke, Pjotruska, és nagy szeretet... Nahát, most itt van... Látta, hogy köpött?... Célzott, barátom... célbavett engem... El is talált... Tudja? Gyakorolta magát célbaköpésben... Azt mondja, egyszer valami ezüstkészlet miatt bedugták a fogházba... voltak ott még néhányan, jobb hölgyek... Unatkoztak... mit csináljanak... nem igaz? Versenyt köptek a rácson keresztül... Később tisztázódott... Szonjácska ártatlan volt... Bocsánatot kértek tőle, kiengedték... Hallja, Pjotruska? A társadalom a tyúkszemünkre hág, nyomorékká morzsol... és erre azt mondja: pardon, entschuldige, tárgytalan a dolog... - Megállott, megtapogatta dagadt fejebúbját. - Ó, Pjotruska, hogy befellegzett nekem... Az élet?... Fujj, atyuskám, de hányingerem van tőle... És sehol egy vészkijárat, ahol meg lehetne szökni... Végig kell gusztálni ezt a silány előadást... Ah, galambocskám... Nekem fukarul mérték a földi örömöket... A gyermekkorom?... Beteg voltam, képeskönyvet kértem... Az apám elment egy varrónőhöz és elkérte az ócska divatlapokat... Jó, ugye? Aztán az anyám cipőjében jártam... Maga nem ismeri ezt, Pjotruska... Gombok, magas sarok, visszahajló orr... Csibészkollégáimból mindig röhejt csaltam ki ezekkel a cipőkkel... az én gyermekkorom!... Nem ismertem... Hallgassa csak. Vizsgára mentem... a szél lefújta fejemről a szalmakalapot... Aznap vették... az utcán disznók legeltek... megették a szalmakalapomat, Pjotruska... nem vizsgáztam... Na... Más: akkor avatták fel a vicinális vonatot... Mindenki felszállhatott rá... Kicsi voltam... a karjaimon semmi izom... Hasba rúgtak... Legurultam a lépcsőn... A vicinális megindult... Én fogtam a hasamat... Néztem, néztem, néztem, Pjotruska, a tovarobogó vonatot, amely a faképnél hagyott... Egy világ dőlt össze... Szimbolikus, nemde?... Ah, mit is akartam?... igen... Figyeljen. Figyel, galambocskám?... Miért olyan hallgatag? Meg lehetne engem írni, mi?... Milyen címet adna nekem? A csatorna hajótöröttje... Na... mindegy... mit is... igen... leltározom az életemet... Csődnél is így szokták... Ugye? Csőd, Pjotruska. Csőd. Na... Ha bemásztam egy kerítésen almát lopni: biztos, hogy fülönragadtak és elnadrágoltak... Egyszer megfogtak és egy fához kötöttek... Tudja, ki volt? Zizevszky... "Estig itt márádsz, áztán ágyonlőlek..." Nyolc óráig tartott ott... Akkor jött egy flóberrel... rám emelte... Elájultam... Idegláz... A fejemben akkor nagyon összezavarodtak a dolgok... Hónapokig feküdtem... Gyermekkor?... Hoháháhú... Hallgassa csak... A szomszéd fazekasnak két akkora leánya volt, mint én... Ikrek... tizenkét évesek... Egyszer meginvitáltak a padlásra... Hogy mutatnak valamit... Utánuk másztam... Őrület, Pjotruska... Hogy micsoda fajtalanságokat tudtak ezek a taknyosok!... Leírhatatlan... A vége az lett, hogy beteg lettem... Igen... a leányok meg voltak fertőzve... Egy fazekassegéd megfertőzte őket... Ez volt az én gyermekkorom... Függöny... Második felvonás: ifjúság! Ifjúság?... Néhány könyv... néhány cselédlány... Aztán a hivatal... Kidobnak, galambocskám... A Rend... az Erkölcs rendetlennek és erkölcstelennek talált... Ah, drága barátom!

A dóm tornyában a kontrabasszus harang kilencet kongatott. Fölértek a főtérre, és elhaladtak a Grand Café előtt. György megállott. Nem pislognának be a függönynyíláson?... Néné, Moravetznek angolosra nyírták a bajuszát! És a rendőrkapitány! Csak nem lócsiszárokkal feketézik?... És kik ezek a dagadt alakok, nagy szivarral, zsebregyúrt kézzel? Hadiszállítók? No, nem kukucskálna be egy kicsit, Csermely?... Nézze, milyen kopottak a plüssdíványok... Mennyi idegen arc... És a törzsasztal hogy összeaszott... Lötyög a nyakuk az ócska gallérban... No, barátom, nem kíváncsi rájuk?

A fogalmazó bánatosan intett a fejével. Fakó arcáról elillant minden életkedv. Összedűlt a gyenge alkotmány.

- Azt mondják, félkegyelmű vagyok - mondta csendesen, míg körüljárták a főteret. - Rám fogták... Igen, mert nem tiszteltem a farzsábájukat... Nem estem hasra a butaságaik előtt... Nem az ő törvényeik szerint kötöttem meg a nyakkendőmet... Olykor pedig teljesen mellőztem a nyakkendőviseletet... Ah... de buta dolog... Ami kis szellemi öröm ért... azt magának köszönhetem... A maga élete... a gondolatai... a mosolya nyílvesszők voltak... mutatták az utat: arra, Csermely... arra fölfelé... Ó, maga nagyon derék ember, Kiriljovics Pjotr... Az élete is olyan, mint az írásai... Jó... igaz... becsületes... Könnyű az: papíron költősködni... igazságokat hazudni... mindig olyan jámbor pofát vágni, mintha most vette volna fel az utolsó kenetet... És otthon, a magánéletben komisznak lenni... aki maga sem él a saját igazságai szerint... Eszembe jut, Pjotruska... egyszer maga egy cikket olvasott... Olyan hangos, emberszerető áradozás volt, zenekísérettel... Valaki nagyon meghatódott tőle... Maga azt mondta rá: ismerem a cikk szerzőjét... egyszer meglátogattam... az íróasztala előtt ült és az orrát piszkálta. Hoháháhú...

Györgyről kezdett beszélni. Hogy hányszor éhenhalt volna, ha György nem segít. György egy mozdulattal félbe akarta szakítani, de a fogalmazó konokul folytatta:

- Hagyja, Kiriljovics Pjotr. Maga mindig úgy tesz, mintha süket volna... de tudom... meghallgatja az én szívzörejeimet... Tudja... Ide figyeljen... A krumplihivatalban, ahonnan most kiebrudaltak... valami krumplirothadás miatt, azt mondja nekem a főszamár: ...Csermely... maga ne kukorékoljon... maga egy erkölcsi hulla... Hallja, galambocskám?... Eszembe jutott a maga tanítása... Aznap... mikor kidobtak... fölmásztam a tűzoltótoronyba... lenéztem... Figyeljen... Arra halad a főszamár... kesztyű a kezében... mozgatja a zsíros combjait... Olyan, mint egy ganajtúró bogár... Nevetek... Lekiáltok neki: Quo vadis, atyuskám?... Nem hallja... Ó, gondolom magamban... te földszintes ember... te piszok... hát kidobtál a hivatalból?

- Magasabbra kellett volna mennie, barátom - mondta György mosolyogva.

- Igen... Igaza van... Magasabbra... Fel a dóm tornyába... A hegytetőre... A felhők közé... Akkor talán meg tudjuk bocsátani felebarátaink szeretetét... Fel a magasba... lenézni erre a nagy tehénpalacsintára... és megbocsátani mindenkinek... A főnöknek... Zizevszkynek... Szonjácskának... - Megállott. - Pjotruska... Kiriljovics Pjotr... Álljunk meg egy kicsit... Mondok valamit... Egy kérdést előbb... Mi van itt a maga mellénye alatt?... Nem azt... ezt gondolom, ami rajtam van... Igen, mi van alatta?... Egy ing... A maga inge, Pjotruska... És az ing alatt?... Egy szív... A saját szívem, Pjotruska... Tudja, mi történik benne e pillanatban?... Szonjácska veri a szívbillentyűket... egészen tisztán ki lehet venni... Gyászindulót kalimpál rajta... Igen... de hát ez csak költészet... A valóság? A valóság... ide figyeljen... figyel?... - Nagyot sóhajtott, lehunyta a szemét, és majdnem suttogva mondta: - Fáj a szívem, galambocskám.

György könnyet látott a szeme sarkában. Vigasztalni próbálta.

- Minden hiába... Próbálom Szonjácskát tájbonctanilag felfogni... Az a nagy tömeg... amely ott feküdt az ingplasztronos pincérrel az ágyban... tulajdonképpen nem egyéb, mint vese... máj... lép... tüdő... petefészek... izom... gerincagy... csontok egyesülése egy csipkés hálóing alatt... Hogy ezeknek az anatómiai kellékeknek örömet okoz a pincérrel való dévajkodás... hát mit fájhat az? Nincs igazam? És mégis... Mégis, Kiriljovics Péter...

Későre járt már. György megfogta a karját.

- Jöjjön - mondta -, el fogom szállásolni a páternél. A többiről majd csevegünk még.

Langyos nyári éjszaka vette őket körül. Csendesen baktattak a káptalansor irányában a páter lakása felé, és a csillagok távolságáról, fényévekről és évmilliókról beszélgettek. Csermely méla pillantást vetett az égre, megigazította a szemüvegét és leverten mondta.

- Könnyű magának, Pjotruska... ha magának itt nem tetszik valami... egyszerűen a csillagokhoz fellebbez... De mit csináljak én? Rövidlátó vagyok, Pjotruska... én még a csillagokat sem látom...


XIII

A nagy tornádó kilehelte nemtelen páráját. De a négy év alatt, amíg végigsepert Európán, leverte a civilizáció minden csinált virágát. Mennyi őrültség, mennyi szégyen és mennyi özvegy! - kiáltott fel György rezignáltan a béke fonnyadt olajágacskáját nézegetve. - Mennyi föld alá vezényelt hős, mennyi frivolság, a hazugságoknak milyen roppant zenekara! Hogy elpuskázták ezt a szerencsétlen világot... Párizsban és Londonban bongtak a győzelmi harangok és fülsiketítően orgonáztak a hálaadó istentiszteletek. Európa térképén fák, magtárak, embergenerációk, erkölcsök, hitek és tradíciók félreismerhetetlenül széttépett hullái hevertek szanaszét. Az angol képesújságokban egy bulldog arcképét lehetett látni, amelynek mellét és hátát a harctéren szerzett kiváló érdemek elismeréséül a szövetséges hadseregek kitüntetései díszítettek...

Októberi köd ereszkedett le az utcákra. A betört kirakatokban a haditechnika vívmánya: pókhálós űr és szívfacsaró papírszövet gyönyörködtette a nézőt. A főteret furcsa rikoltás verte fel, lámpák csörömpöltek, lövések pukkantak, a takarékpénztár vasredőnyét riadtan húzták le, aztán dermedt csend következett. Csermely, akit György magához vett, hervadt, nehézmozgású álmodozásából felneszelve, kisietett Pagáttal a főtérre, hogy szemtanúja legyen az eseményeknek. Csalódva állapította meg, hogy az eléje táruló látvány egy cseppet sem hasonlít azokhoz a színpadi jelenetekhez, amelyek olyan lelkesítően ábrázolták a forradalmat. Egy suhanc, hátán keresztbe akasztott karabéllyal, benyomult a Grand Caféba, és röhögve reccsentette a törzsasztal felé: tessék oszolni. Tréfás legénykedés volt, de a Grand Café behúzott nyakkal, hanyatt-homlok farolt hazafelé. A fogalmazóból, aki Pagáttal a sarkon élvezte a forradalmat, a suhanci ordréra hazatakarodó polgári társadalom kárörvendő, szomorkás hoháháhúkat csalt elő. - Tudja, Pjotruska - mesélte otthon -, hogy menekültek haza, mikor egy gyengeelméjű nyergessegéd közéjük sercintett?... Elöl Czuczor megyebizottsági pékmester remegő gerincvelővel... Alig bírta hazatolni a hasát ijedtében... Aztán Kléber főorvos és kórházparancsnok... Úgy tett, mintha haldokló beteghez hívták volna... És Zizevszky, feltűrt gallérral... a falhoz lapulva... Elsorolta őket, az egész társaságot, amely feladva biliárdjátékát, feketekávéját és hazafias erényeit, behúzott nyakkal, riadt egércsapattá torlódva, sebesen hazafelé talpalt. A jelenetet szemléltetően be is mutatta Györgynek, behúzta a nyakát, láthatatlanná zsugorodott és nagyokat szuszogva kétségbeesett menekülést mímelt. - Hátul, Pjotruska... a "haladó társadalom" legvégén, csepegő orral, nagy lószemekkel Macskássy házügynök bukdácsolt... Egy kicsit süket az öreg... nem értette, miről van szó... rendőrért kezdett kiabálni... Rendőrkapitány!... Hadd lássuk... most mutassa meg, mit tud... Hosszú, göröngyös bőrszivar a szájában... galambszürke... nagyfenekű lovaglónadrág... na, miért nem inti le hát a forradalmat?... Igen... közhírré tétetik, hogy itt mindennemű forradalom rendőrileg be van tiltva... Hé, Kovács bácsi... két embert maga mellé... forverc... elővezetni a fogdába az ipséket!... Sebesen... Majd adok én nekik... Kihágási jegyzőkönyvet ellenük, forradalom és trónfosztás miatt!... Micsoda szemtelenség az... elszakadni Ausztriától? He?... Kovács bácsi, előre velük... A fogdába a disznyókkal... Sebesen...

A fogalmazó szomorkásan nevetett. A nagy lendülete lelohadt, lelkében az izzó zsarátnok hamvadozni kezdett. Nem vágtatott már, az események viharzása nem lobogtatta meg a tettvágyát. Nézelődve járkált az utcákon, duzzadó szóbősége is elapadt. Ami mondanivalója volt, azt már csak Györgynek és Pagátnak mondta el.

Györgyöt a nagy delírium nem ragadta magával. Barátságtalan víziók úszkáltak szemei előtt. Levetette az egyenruháját és úgy határozott, hogy a házat eladja, aztán húgával és Csermellyel Pestre költözik. A karavánt Pagát zárná be. Most már megkeres annyit, hogy eltartsa őket. Október első napjaiban a regénye könyvalakban is megjelent. A szerkesztő kérdést intézett hozzá, hogy volna-e kedve belépni a lap rendes munkatársai közé. A várost, a kopott, megrokkant, vergődő várost, most, hogy nyitva állott az útja rózsásabb horizontok felé, egy kissé mintha sajnálta volna. Falairól, amelyek egykor hetykén, cicomásan néztek le rá, most megtörten hullott a vakolat. Szegényen, félénken hunyta le a szemét. Szenvedett. György részvéttel, bágyadt mosollyal állott fölötte.

- Pjotruska - javasolta a fogalmazó az utcán megkapaszkodva barátja karjában -, emelje föl a köpenye szárnyát, nehogy leseperje vele a templom tornyát.

Úti készülődései közben nyitott be hozzá a páter. Megfogta a kezét és mélyen a szemébe nézett.

- Itt tudna most hagyni minket? - kérdezte felhős arccal. - Ez a város mostoha volt magához, tudom. De Baltazár György mégsem fogja bajában cserbenhagyni!

- Baltazár György?... Mit tehet itt Baltazár György? - kérdezte ő lekicsinylően.

A pap rosszallóan ingatta a fejét. Hogy mit tehet? Sokat. Igen sokat. A tömeg előtt, amely ura e pillanatban a helyzetnek, rokonszenves a neve. Közöttük élt, mulattatta őket, harcolt és nélkülözött értük. A főtéren valaki elkiáltotta a nevét, és a tömeg lelkes éljennel ismételgeti...

Az ajtaja előtt a félhomályban feltűrt galléros alakok ácsorogtak. Igen türelmetleneknek látszottak.

- Kik ezek? - kérdezte a pátertől.

- Az egyik a polgármester - mondta a pap pártfogó hangon, védencei felé pillantva. - A másik a rendőrkapitány... Ők is eljöttek...

- Fáradjanak be - szólott ki hozzájuk György.

Leültette őket. Nem nézett rájuk, úgy tett, mintha természetes dolognak találná, hogy eljöttek hozzá. A két zavart ember megkönnyebbülten foglalt helyet. Nem számítottak rá, hogy ilyen zökkenő nélkül megússzák ezt a kínosnak ígérkező találkozást. György cigarettával kínálta őket, aztán figyelmesen a pap felé fordult. Páter Izidor a városban észlelhető zavarokról számolt be. A rendőrkapitányt megszalasztotta a tömeg. A Majthényi-majorban porrá égett minden épület. A városházát megszállta néhány leszerelt katona. A külvárosból rablások híre érkezik. Súlyosabb zavargások vannak keletkezőben, a polgármester háza előtt fegyveres alakok ólálkodnak...

A polgármester, az egykori főjegyző sápadt arccal, rosszul megjátszott nyugalommal vizsgálgatta remegő ujjainak körmét, és tárgyilagos hangon igyekezett a helyzetképet elkészíteni.

- Kész ánárchia. A rendőrkapitány úrra rá akarták gyújtani a házat.

A rendőrkapitányból most napvilágra kívánkozott az elnyomott félelem. A polgármester szavaira keserűen felnyögött. De aztán szégyenkezve elretusírozta a nyögését, úgyhogy a jelenlevők egy kis jóakarattal egyszerűen sóhajtásnak is minősíthették.

- Ön ismer engem, Baltazár úr... Megmondhatja, nem voltam-e világéletemben demokratikus érzületű ember?

György idegesen vonta össze a szemöldökét. A demokratikus érzületű emberre vetett egy kihűlt, kurta pillantást. Aztán az ablak felé fordította a fejét... Úristen... Ez a nagy has, két kurta comb, trapézalakú mészáros fej... Ez volt a Rend, a Hatalom... És most milyen sietve, milyen alázatosan ereszkedik itt négykézlábra... - Ne mondjon ilyent, fölösleges és ostobaság most védekeznie - akarta neki mondani megbántottan és helyette is szégyenkezve -, lám, a polgármester úr megőrzi férfias méltóságát... Ő nem mosakszik.

- Ami azt illeti - szólalt meg a polgármester -, mi valamennyien a népért dolgoztunk... Nem hiszem, hogy akadna valaki, aki ezt kétségbevonná... Ön emlékszik, Baltazár úr, az én vezércikkeimre... Egész pályafutásom alatt a demokráciát hangoztattam... A haladásnak vagyok a híve. Szeretném, ha ezt tolmácsolná illetékes helyen.

- Hol? - szaladt ki a száján Györgynek türelmetlenül. - Hol van az az illetékes hely?

A rendőrkapitány nyugtalanul sandított feléje. Ez a tolmácsolás, lám, ez nem jutott hamarjában az eszébe. Izgalmában nem is hallotta a Baltazár kérdését, sietve csatlakozott ő is a polgármester óhajához.

- Lesz szíves, Baltazár úr, helyettem is tolmácsolni...

György elszótlanodva nézte őket. Ez a két ember büntetendő rombolást vitt véghez az illúzióin. Milyen ügyetlen nyájaskodással fogja a rendőrkapitány körbejáratni valami piszkoskörmű társaságban a cigarettatárcáját és politikai hitvallását: "egy csempészcigarettát parancsoljanak uraim, úgy nézzenek rám, hogy én is demokrata vagyok. Abbizony. Ízig-vérig demokrata, vagy minek is híjják..." És a polgármester: "Le a kalappal uraim, a demokrácia zászlaja előtt!"

Épületes látvány volt, hogyan bolhászott a két ember a múltjában, hogy nyakoncsípjen valami bizonyítékot a maga haladó gondolkodásának az igazolására. A páter csitítóan simogatta meg György idegesen zongorázó ujjait. Megértette a barátja lelkében végbemenő dolgokat, és a tekintete elnézést kért a két méltóságából kibillent ember számára... Az utcákon, a főtéren irányt és jelszót váró gazdátlan tömeg forrong. Miért habozik hát György?... Miért nem segít rajtuk?

- De hát hogyan segíthetek én? - kérdezte György meginogva.

- Egyszerűen - mosolygott a pap -, legyen okos és álljon az élükre.

Engedett a rábeszélésnek, és felment a városházára. A tömeg, amelyben várakozása ellenére, megragadt valami emléke annak a csetepaténak, amelyet ő a polgári önzés, bürokratikus butaság és az iskolázott korlátoltság ellen folytatott, arra várt, hogy a duzzadásig feszült mámor szelepeit valaki megnyissa benne. A városháza korhadt erkélyéről György végignézett rajtuk. Beszélni kezdett. A háborúról, a forradalmak tanulságairól, a népek jövőjéről. Hangja öblösen verődött vissza a tér szemközti házsorán, amelynek ablakait lassankint női fejek kezdték benépesíteni. A szavai józanul és megfontolt előrelátással intették mérsékletre a tömeget, de a hangja betöltötte a teret, a várost, amely ijedt ámulattal nézte az egykori tréfacsinálónak, a mellőzött és félrelépett lapszerkesztőnek fellángoló diadalát.

A vállukon vitték le a térre. Aznap kétszer kellett még beszélnie. Bejárta a katonai laktanyákat, kíséretével végigszáguldott a külvárosokon, és kérlelhetetlen kézzel elnyomta a zavargásokat. Éjszaka egy gyanús csoport megszállta a városházát. György a tanácsterembe sietett. Sűrű dohányfüstben, asztalokon, székeken vitatkozó, népes társaság fogadta. Egy fiatal altiszt előzékenységgel nyitott neki utat. György néhány kurta, de határozott szóval bejelentette, hogy átveszi a rendcsinálás és intézkedés jogát. A hangja keményen pengett. Körülnézett. Van-e valakinek kifogása ellene? Van - válaszolta néhány hetyke hang. Intett nekik, hogy lépjenek elő. Végignézett rajtuk. Idegenek voltak.

- Egy órán belül eltakarodtok a városból. A pályaudvarig kíséretet adok mellétek. Mehettek.

Napokig nem hunyta le a szemét. A rend, a város élelmezése, a fosztogatók leverése rengeteg munkát adtak. A hetek lázasan hömpölyögtek, a kiborult ár nem akart visszaszivárogni a medrébe. A forradalom végigsöpört mindenen. (...)

György nem ért rá magával foglalkozni. Az utazás gondja és vágya, tervek, álmok mintha sohasem izgatták volna. Nagy hullámveréssel jöttek az események. Ő személytelenül és önmaga iránt is érzéketlenül, fáradhatatlanul kormányozta a tömegeket a zavaros áradatban. Gép volt, amely nem ismert fáradtságot. De a gépezet kitüzesedett kerekei között olykor homokszem csikorgott: a félelem, hogy lesz-e célja, értelme ennek a nagy iramnak?... Egyszer egy tétova, meleg kéz simult a kezébe: a Kléber Ilona keze. Mire észrevette, mire odafigyelhetett volna, a leány beleolvadt az utca ködébe. Vajon mit akart?... Utána indult. Valaki sírva állta el az útját. Elhajtották a tehenét. György tegyen igazságot. Intett az embernek, hogy kövesse, és a főorvos lányáról megfeledkezett.

Majthényi az első napokban tettrekész hévvel jelentkezett szolgálattételre. Az uradalom földjeit birtokba vette a parasztság, a vagyon nagy része elúszott. Majthényi nevetve vont vállat. C'est la guerre! Az öreg most gyűjtheti a páncélszekrényében a tojásokat. Lesz hely bőven a szekrényében. A részvényei már úgysem sokat érnek. Vidáman nézett Györgyre: tehetne-e valamit? György megkérte, hogy vegye át a rendfenntartó osztag fölött a parancsnokságot.

A páter is eljött néhányszor, hogy megdicsérje Györgyöt.

- Még nincs vége - legyintett György fáradt mosollyal.

Aztán eljött a karácsony, idegen csapatok jelentek meg a városban, és Györgyöt Majthényivel egy határszéli városkába szállították, ahol egy elhagyott, komor kórházépületbe internálták őket.


XIV

A Györgyék udvarán ültek a jázminbokrok alatt. György egy karosszék karfájáról lóbálta a lábát és szórakozottan játszott egy fűzfavesszővel.

- Mire gondol, Baltazár? - kérdezte Csornainé.

- Amiként az egyes ember életében is előfordulnak butaságok - mondta György -, úgy előfordulnak a népek életében is. De a népek nem szeretik, ha a butaságaikat nem nevezzük hősiességnek. S a győzelmük ezért mindig hősies győzelmek, a bukásuk mindig hősies elbukás...

Csornainé a cigarettája füstjén át leplezetlen érdeklődéssel nézte.

- Ez a szakáll túlságos tiszteletet ébreszt bennem maga iránt - jegyezte meg mosolyogva. A György állát gyér, puha szakáll keretezte. Az arca megnyúlt, megsoványodott. Az internáló táborból Majthényivel együtt nemrég engedték haza, de megtiltották neki, hogy a városban tartózkodjék. Haza kellett jönnie. Csornainé gyakrabban kereste a vele való együttlétet. Olykor Majthényi is kijött hozzá a városból. A közös sors egymáshoz kötötte őket.

Az ország, mint egy epileptikus, összetörte magát. (...) A nagy szenvedés, a végtelen négy év, a Dolomitok, a Piáve, a volhyniai mocsarak, az ágyúkká olvasztott harangok, minden, minden, a roppant áldozati máglya, minden, minden hiábavaló volt!

- És ez nem minden - mondta egy félkarú fiatalember. - Olvassák el Franciaország új hadügyi költségvetését... Nincs vége. Nem akarják, hogy vége legyen.

Fiatal bányamérnök volt. György az internáló táborban ismerkedett meg vele. A táborban vérmérgezést kapott, amputálni kellett a karját. Kiengedték, György magával hozta. A húga ápolta nagy gyöngédséggel és részvéttel.

Később Majthényi is eljött. A zsebéből pesti újságot vett elő. London dőzsölve lakmározott a győzelmi toron.

- Kannibálok - mondta Majthényi.

- Európa disznómód megveszett - hallotta a mérnök dühödt kifakadását. - Megvertek? Jó, előfordul az ilyesmi. Fát aprítanak a hátunkon? Tegyék. Győztek. Kifizettetik velünk a számlát? Fizetünk. De ne rúgjanak rajtunk, mint a rühös macskán.

- Sajnálom az öreg Angliát - szólalt meg Majthényi -, ez a paroxizmus ártalmára lesz elmeszesedő ütőerének.

- Mit akar, kérem, hisz még csak most kezdenek igazán fegyverkezni.

Csornainé Györgyhöz lépett és tüzet kért tőle. A tekintete éppúgy felparázslott György közelében, mint a cigarettája.

- Láttam, dolgozott a délelőtt - mondta halkan. - A hálószobám ablakából éppen ide látni...

- ...távcsővel - egészítette ki Majthényi nevetve.

- Igen - felelte György -, egy diplomáciai aktán dolgoztam. Jegyzeteket intéztem egy leendő francia fiúcskához.

Az asztalon néhány teleírt papírlap hevert. Csornainé beléjük pillantott. Olvasgatta a sorokat, aztán hirtelen kíváncsisággal Györgyre nézett. - Mi ez?

- Elolvassam? - mosolygott György.

A kezébe vette a lapokat, és olvasni kezdett:

Kis piu-piu, gyanús dologról értesülök. Azt olvasom az újságban, kis piu-piu, hogy lépések történtek az érdekedben, hogy francia hazád, a hazák leghazábbika 300 frank ösztöndíjjal kecsegteti mamádat arra az esetre, ha világra hoz téged. Nemzetgyarapítási hadműveletről lévén szó, nem kételkedem abban, hogy te habozás nélkül, az említett előnyös ajánlat nélkül is legsürgősebb feladatodnak tekinted, hogy azonnal, mihelyt időd megengedi, megszülessél. Mert bő öröme és szép értelme van annak: Franciaországban és Franciaországért megszületni, ínyenc passzió az, egy üde és gloáros reggelen a világra jönni és édes bömböléssel beköszönteni abba az auvergne-i vagy provance-i tavaszba, amelynél szebbet halandó orr nem szagolt. Ott vagytok mindjárt a forrásnál, ahol a kultúra bő bájitala bugyog, csak le kell hajolnotok, és alumínium zsebpoharatok megtelik a kultúra habzó folyadékával, amiből szellemet, eleganciát, szenvedélyt, lírát és technikai vívmányt hörpinttek magatokba. Ó, én tudom, milyen jó ott nálatok, kis piu-piu, csak úgy átkarikáztok naponként a Diadal Íve alatt, amíg mi itt csak a Pathé Frčres filmjein keresztül nyaljuk a párizsi élet mézét. Hányszor irigyeltem tőletek azt a nagy előnyt, amit a "francia" szócska sűrít magába, hányszor elcseréltem volna azt a nagy debella kenyérdagasztó fateknőt, amelyben mit csecsemő visítottam, a te bölcsőddel, kis piu-piu, talán nem is a bölcsőd eleganciája okán, mint inkább azért, hogy francia anya törölje meg nedves orromat, és hogy első gügyögésemet azon az abszolút liliomos nyelven eszközöljem, melyen egykor Descartes, Goncourt, Rodin és Blériot gügyögött. És mégis, kis piu-piu, e pillanatban súlyos aggályok vannak bennem keletkezőben irigyelt sorsod kapcsán. Az, hogy a népgyarapítási főgondnok úr 300 franknyi ösztöndíjat készül letenni a mamád részére, ha világra hoz téged, rendben van, sőt én még úgy találom, hogy ez elég fukar tarifa egy újszülött franciáért. Nem is ez a 300 frank ütött szöget a fejembe. Van a sunyi újságban egy jelentéktelen kis mondatocska, amely arról szól, kis piu-piu, hogy a kormányt erre a nagylelkű lépésre az a megfontolás vezérelte, hogy a nemzetben beállott nagymérvű emberhiány kérdésessé teheti az állam és a nemzet jövő biztonságát. Meg kell születned, kis piu-piu, mert a távolmaradásod hazafiatlan cselekedet. Sok-sok kis piu-piu fogyott el az elmúlt években, üresek a raktárak, a többtermelés csak jámbor óhaj, a termelés pang. Nagy volt a kivitel, de mégis, kis piu-piu, nem megy a fejembe, hogyan lehetett a dús készletet annyira elfogyasztani, hogyan engedte meg a népgyarapítási főgondnok úr, hogy ide jusson a dolog?

Ne teketóriázzunk, kis barátom, nekem az a gyanúm, hogy nem mennek rendjén a dolgok. Az a gyanúm, szegény piu-piu, hogy a hadügyminiszter szép katonás fejében született meg az a gondolat, hogy neked minél gyorsabban és minél nagyobb példányban kell megszületned. Mert a sorsharag ropja még fejünk felett a táncot, van még a derült égben a fejünk számára néhány lecsapni készülő villám. Meg sem születtél, kis barátom, és már készül számodra a kedves kelengye, varrják már neked nyájas hadseregszállító bácsik a földszínű nadrágot, szabják, patkolják már a kecses bakancsot, öntik neked a Creuzot-játékgyárban a bájos kis gyorstüzelőket, és nekem itt, túl az óperencián és még azon is túl, belefájdul a szívembe annak a 300 franknak a csengése, amellyel téged a világra fognak csalni, és a fiamnak sürgősen megtiltom...

- Ha majd lesz - vetette közbe Csornainé.

- ...ha majd lesz - folytatta György mosolyogva -, hogy boldog francia csecsemő akarjon lenni a Touraine fuvalmas lankáin vagy a normandiai hegyek jószagú árnyékában. Mert azok, akik bőkezűen eltékozolták azt a néhány százezer tonna piu-piut, amelynek hiánya oly sötét gondokat okoz, azok téged is el fognak javíthatatlanul tékozolni, ha nem is vallják be előre, ha nemzetgyarapítási akcióról beszélnek is katonai létszámemelés helyett.

Hideg koponyák eszelték ki a 300 frankot, kancsalul néző fejekben és nem emberbarátok szívében támadt az a szükségérzet, hogy nektek minél nagyobb számban és mentől sebesebben létre kell jönnötök. Nem tehetek róla, de e pillanatban úgy érzem, hogy a diplomácia kaján szatírjai fogalmazták - és ezúttal nagyon rosszul - azt az újsághírt, nem tehetek róla, nagyon rossz érzésem van, kis piu-piu, ezzel a dologgal kapcsolatban, ahelyett, hogy örvendenék annak, hogy megint egy csomó, okosságra és a kultúra megnemesítésére predesztinált bájos francia fog megszületni. Az újsághír mögött megint egy alaposan kigondolt és nagy stratégiai ügyességgel végrehajtott csapatmozdulat körvonalait sejtem, a születésed szükségességét megint defenzívákkal fogja indokolni a javaslat parlamenti előadója. Lehet, hogy a csömör hagymáza beszél belőlem, de amióta a hagymázas látomásokat is megszégyenítő látomások vonultak át szétlapító vaskerekeikkel a szívünkön, azóta fél szemmel mindig hiszek e látomásoknak. Mert ennyi minden után sem jött senki, aki azt mondta volna, hogy de most már elég, örökre és visszavonhatatlanul elég. Nem jött senki, csak néhány fájó szívű ember suttog halkan elméleteket arról, hogyan lehetne az eleget a gyakorlatba átültetni, csak néhány szózatbuborék szállt fel a fáradt semmibe. Ezért féltelek, kis piu-piu, ezért adom át most a szót a lázas félrebeszélésnek, mert ő jobban tudja, mint én, ő többször eltalálta az igazat, mint én, aki emberi ígéretek és ünnepélyes miniszteri nyilatkozatok nyomán rendeztem be az erkölcsi felfogásomat és hitemet.

Féltelek, kis piu-piu, arra az esetre, ha megszületnél, mert te leszel az, aki előreveti az árnyékát, akiről azt fogják mondani, hogy üres kombináció és légből kapott koholmány. Te vagy az, akiből fenyegető statisztikai tétel lesz, te vagy az, akire a külügyminiszteri jegyzék gondol, amikor erélyesen az asztalra üt, te vagy a megszálló fővezér magyarázata, a magas és alacsony valuta indoka, te vagy az, aki megtöltöd a kultúra tartályait: a gyalog- és tüzérlaktanyákat, te vagy az, aki a kultúrából csak a gránátbiztos fedezéket és a rögtönölő gázokat fogod ismerni, miközben a szappant végleg elfelejted. Te leszel az, akinek szuronyain a diplomácia győzelmes agyréme és a vezérkar babéros rögeszméje fog pihenni, te vagy a kedves kis piu-piu, akiről megható dolgokat fognak énekelni, aki mámorosan ki fogsz még egyszer vonulni az Ardennes-ekbe, hogy ott megvédd az európai és tazmániai civilizáció eddigi vívmányait egy légből kapott támadás ellen, te vagy az, akit - miközben Párizs körútjain a bőség, szellem és hazafiság kacérul fogja illegetni a derekát, mint egy hisztériás fajdkakas - át fognak csoportosítani, akit kivonnak és beledobnak, te vagy az, akit fel fognak göngyölíteni, aki lendülsz, aki eltűnsz, te vagy az, akinek hamuszürke szája folyton a miért-re fog tépelődni, aki élni szeretnél, élni, akárhogy, és aki meg fogsz halni.

Te vagy az, akiért a polgármester gyászfátyolos cilinderben és fekete ruhában megható beszédet fog tartani, hogy szem nem marad szárazon, te vagy az, aki túl hosszú, vagy túl rövid falábon fogsz a Rue de la Paix-n végigcsikorogni, te vagy az, aki veszélyeztetett kultúrád nógatására leölöd az ellenség nevű emberfiát, mint karácsonyi sertést, aki aztán, mint a húsipari és rokonszakmák felvonuló szakszervezete elvonulsz a tribünökön tapsoló plörőzös, dekoltált haza és lakkcipőjétől, meg a te győzelmedtől sugárzó Franciaország előtt. Te vagy az, akinek tiszteletére harangok fognak zúgni, ünnepélyeket fognak rendezni és akinek a haza hálával és rokkantsági pótdíjjal fog tartozni. Te vagy a hazaszeretet gyümölcse és az emberi szeretet elvetéltje. Te vagy a szegény kis piu-piu, akit 300 júdásfrankkal kicsalnak anyád reszkető méhéből, nehogy problematikus legyen a nemzet jövő biztonsága. Megérted ugye, kis piu-piu? És én, aki az emberi erkölcsök büntetőtörvénykönyvbe ütköző csalárd bukása után nem tudok hinni hitben, szeretetben és jóságban, nem tudok már hinni a 300 frank nemes szándékában sem, akárhogy csűrjék-csavarják a dolgot. (...) Nem tudom, mit szól hozzá a mamád, kis piu-piu, de én már most is féltelek, mielőtt megszülettél volna. És bevallom neked, félek is tőled egy keveset. Ó, mert a fülembe nyöszörög még Európa csontos, emberzsíros földje alól tízmillió elkapart piu-piu, francia, orosz, magyar, török, román, belga, német, lengyel, cseh, bolgár, görög, szerb, angol, hindu kis katona, és a szívembe fájdul a gyanú, hogy nem cipőt talpalni, földet szántani, cégtáblát pingálni, nem verset írni és asszonyt szeretni hívnak e világra. Bevallom neked, eljövendő kis francia honpolgár, féltem tőled békés kávéházi feketémet, a felhúzott sorompókat, amiken újra átszáguld a gyorsvonat, békés utcáinkat, amelyeken nem bokrétás gépfegyverosztagok, hanem rogyásig telt káposztásszekerek dübörögnek tova, félek a záróráktól és az újságok győzelmes különkiadásaitól, félek a krumplijegytől és acélhálós karkötőóráktól, a szalagos lobogóktól és a tartós papírspárgától, a Lipót-rendtől és a táperős kenyérpótléktól, a háborús kupléktól és háborús haláltól. Egy nagy félelem vagyok, ha rád gondolok, és nem szégyenlem neked azt tanácsolni, ne siess, kis piu-piu, ráérsz még, hiszen olyan jó az úgy háború nélkül. Sötét van még ezen a világon, nem kelt még fel a nap, kis barátom, maradj még, ne hallgass a hívó szóra. Mert nem tehetek róla, én háborút szagolok ott, ahol a nemzet és állam jövő biztonságáért cselekszenek. A Quai d'Orsayn, Foreign Officeban még érdekszféráról, orientációról és a béke biztosításáról beszélnek, és amíg a békét nem szívek, hanem diplomaták és jogászok biztosítják, amíg az érdekszféra annyit jelent, hogy valamely idegen lében kanál akarok lenni, amíg a külügyi hivatalok és nem a népek milliói felé fogunk tájékozódni - addig kockázatos lépés lesz megszületni.

Kérd meg a mamád, kis piu-piu, ne pályázza meg egyelőre a 300 frankot.

György befejezte a felolvasást, és szomorkás derűvel nézett végig a hallgatóin. A Majthényi szeme csodálkozással függött rajta.

Miközben a kis piu-piunak szóló üzenetet hallgatta, a figyelmét nem kerülte el a Csornainé szomjas pillantása, amely érzéki fellobbanással ölelte magához az író alakját. Az asszony nézte Györgyöt, nézte az ingét, nyakkendőjét, orrát, száját, látszott rajta, hogy csak most tudja igazán élvezni a képet, miután a címét és szövegét a katalógusból kiolvasta. Majthényi diszkréten elfordult, hogy szabaddá tegye az utat az asszony vágyai előtt. Györgynek talán inkább ízlésére lesz ez az illatos vihar - gondolta lemondó nagylelkűséggel -, ezek a szüntelen működő, meg nem nyugvó zöldes szemek, ez a vágy, ez a folyton csapongó rapszódia. Régen szakítottak már (a kapcsolat már sokkal előbb megszakadt közöttük), de Majthényiben volt annyi gavallér készség, hogy egykori szeretőjének nagyszerű asszonyi arzenálját illő megbecsülésben részesítse, habár el is vesztette számára minden értékét és varázsát. S noha nem szerette túlságosan (nem, efféléről nem is igen esett szó közöttük, mert mindketten jól érezték, hogy csak a hely, idő, környezet és illendőség hozta úgy magával, hogy viszonyuk legyen), erre az átszellemült érdeklődésre minden bizonnyal féltékeny lett volna, ha nem Györgyről van szó, akinek lelki fölényét vonzóbbnak látta sok kipróbált fizikai értékénél.

Elfordult és magukra hagyta őket.

A kapun ekkor lépett be a fogalmazó. Egyik kezével egy szőkehajú fiúcska apró kezecskéjét fogta, a másik kezével a Pagát csokoládébarna fülét szorongatta. A kisded karaván öreges lassúsággal totyogott be az udvarra. A tornác előtt Csermely megállította a menetet és üdvözölte a társaságot.

- Köszönjetek ti is - mondta nyájasan pártfogoltjai felé fordulva.

A fiúcska felemelte a karját és ujjait mozgatva engedelmesen köszöntötte az udvaron levőket. Pagát is vakkantott egyet - kicsikét, gépieset -, a farkát néhányszor ide-oda legyintette, aztán meleg, szerető pillantással pihentette meg barna szemét a György arcán.

Csermely elégedetten simogatta meg őket. Ő volt a dadájuk, ez maradt meg földi küldetésének gazdag műsorából. Egy kis emberbimbó - a Molnár Anna gyermeke - és egy öregedő kutya. A gyermek hároméveske volt. Aranyhaj, tejszag, roppant bájos körmöcskék, üde, kék szemek, rizskása fogacskák. (Micsoda szenzációs találmány egy ilyen kurta kis poronty, Pjotruska! Meg kell nősülnie... én majd felügyelek a pelenkákra... Egy másik alkalommal szemrehányóan a sors felé: Én nem is voltam gyermek, Pjotruska... engem csak kiebrudaltak a nemlétből erre a világra... Ilyen csámpásan, negyvennégyes cipővel szottyantottak ebbe az életbe!)... Istvánkának hívják. A nadrágja - hoháháhú galambocskám - alig menne fel a két ujjára. Hogy bontakozik, hogy nyitja a kelyhét: "Miért visel bajuszt a Pagát bácsi? Miért van farka a tehénnek? És ezzel szemben miért nincs farka Csermely bácsinak? Miért nem ad a bivaly fekete tejet? Igen... És miért vannak a házak bekerítve? Miért van csillag? És miért hegyes a katona puskája?... Miért?" Miért? Miért? Nem hangzik-e, mintha azt kérdezné: miért oly értelmetlen ez a micsoda, amit ti világnak és életnek neveztek?

A kutya bölcs, rezignált, ő is ráunt egy kicsit a sok hókuszpókuszra. Nem csoda, a kenyere javát már megette. Amikor ő Istvánkának a tehén alkatrészeit magyarázza, vagy a fecskék repülési technikáját fejtegeti, Pagát a hátsó felére ereszkedik és andante ásít kettőt-hármat: túl van már ezeken a látványosságokon, az életet ő is körülbelül így határozza meg: tehénhulladék.

Szonjácska végképp megugrott valami női szabóval. Isten legyen irgalmas szegény szabónak. Ő már nem bánja, Szonjácska alaposan belerúgott, laposra rúgta az egész mindenséget, amit magában hordott... Na, mindegy... mit is... igen... Ami Pjotruskát illeti... Hogy dolgozott... Mint egy gőzkalapács... és hogyan állott a fergetegben! Mint egy bazaltcsúcs! Száz meg száz honpolgár mekegte a nevét reménykedve... bömbölték elébe és utána a rengeteg sok éljent... Hiszen azért vitték el, azért csukták le Majthényival együtt... egy kicsit veszélytelenné akarták tenni... Két napig tartott az út szekéren, amíg Annával, meg Pagáttal odaértek... Szalonnát vittek Pjotrnak és Majthényinek... sonkát... három nagy kenyeret. Kölnivizet... rovarport... üdvözletet Kléber Ilonától, Csornainétól, Strombolinszkytől... ojjé... egy egész mázsa üdvözletet. Egy hétig ácsorogtak hármasban egy ócska ház ajtaja előtt, amíg bejutottak... Ott vigyáztak rájuk, Pjotrra és Majthényire... Hát mire való az, így bekasztlizni az embert? Nem igaz? Kalitkába rakni!... Szégyen, gyalázat... Mi a véleménye, Kiriljovics Pjotr? De most mindegy... György csak valami írásokra vár még a parancsnokságtól... Aztán megy... Annyit készülődött rá... de most végre igazán elmegy... Ő is vele mehetne... ó, hogy menne az ő Kiriljovics Pjotrjával... felügyelne, hogy senki se háborgassa, ha alszik... kikefélné a nadrágját... odakészítené a hajkefét... és Pjotruska éjszaka, ha hazajön a klubból... társaságból... elbeszélgetne vele a sikereiről... a régi-régi sétákról... Közös csintalanságaikról... (Mi az, nedves az orrom?... Könny... Hoháháhú...) De nem megy... Györgynek szabadon kell szárnyalnia... Az övé lesz Pest... a világ... nem vihet magával egy ilyen félkótyát. Minek? Házibolhának?... Nevermore!... Nem, nem megy, akárhogy fogja hívni őt Pjotruska... Majthényiék fogják... izé... alkalmazni... Lakás, fűtés, világítás, ellátás... Ruhát is kap... Ez a nyakkendő... egy kicsit felmászott hátul a nyakára, igaz, de tisztaselyem... lám ez is Majthényitől van... Két divatmellény... hosszú... térdigérő harisnyák... olyanok, mint a női harisnyák... szintén Majthényitől!... Igen... hát ez az... Addig is sétálgat egyet-kettőt a kis poronttyal és a kutyával... Oktatja őket... Séta után a gyermeket átviszi az anyjához... hacsak Majthényi ki nem jön a városból... Ni, már jön is Majthényi...

Sebesen megigazítja a nyakkendőjét (milyen hiábavaló találmány) és beszámol Majthényinek az Istvánkával folytatott eszmecseréről. Aztán átadja a gyermeket az apának, aki nevetve emeli a karjára... Összeszoktak már. Igen... És nini... No, de itt meg kell igazítani a szemüveget. (És jó precízen rányergeli a cvikkert az orrára.) Csornainé és Pjotruska... Ah, itt nagy szenvedélyek vannak jelen... Az ám. De csak egyik részről... Pjotr nagyon makacs legény... Nem lobog olyan hübele!... De semmi kétség, udvarias fickó... Az ajándékot nem fogja visszautasítani...

A konyha felől a Baltazár húga barnára mázolt tányéron nagy darab vajas kenyeret hoz, mellette egy findzsa bivalytejes kávé. A tányéron szalvéta fehérlik.

- Jöjjön, Csermelyke... itt az ozsonnája...

És jóságos hangon még utána mondja:

- A cukrot már belétettem...

És a fogalmazó letelepszik a findzsa mellé, meghatottan pislog, mondani akar valamit, de csak azt mondja: hoháháhú... - és gyermekesen beleharap a vajas kenyérbe.


XV

Később gyakran eszébe jutottak még elindulásának és pesti inaséveinek balsikerei. Úgy mosolygott vissza ezekre az évekre, mint gyermekkorának kezdetleges mozgóképeire. Látta magát a szakadozott, ugráló filmen, a nagy kalappal, ünnepélyes gallérral, arcán az első sziszifuszi nekigyűrkőzés elszántságával. Milyen nagy hittel, milyen bizakodva indult neki az érvényesülés meredekjének! A Csermely lázálmai őt is átfűtötték. Úgy képzelte, hogy csak néhány tucat alapos cikket kell írnia és felfigyelnek rá, kitárulnak előtte a siker szárnyas ajtajai.

Megérkezése után hónapokig lézengett munkátlanul. Kis novellákat írt, egyik folyóirat el is fogadta őket, de közlésükre csak félév múlva került sor. Régi kapcsolatai révén végre bekerült annak a lapnak a szerkesztőségébe, amely regényét közölte. Nyikorgó, tintafoltos asztalt kapott a mosdófülke közelében. Éppen olyan rozoga és tintafoltos volt, mint a Kárpáti Figyelő nyirkos nyomdájában. A lap fiatal munkatársai leereszkedően kezelték a tájékozatlan vidéki jövevényt. Az egyik, aki a nyomdai szerkesztést végezte, egyszer megveregette a vállát és figyelmeztette, hogy máskor ne nyújtsa el az írásművet, mint az almásbélest.

- A strudlijából lemetéltem egy rőfnyit - adta tudtára Baltazárnak barátságosan. - Rövidebb tésztát, bátyuskám.

Az idősebbek nem törődtek vele. A homályos bolyban élte mindenki a maga gépies életét. Néha tüzet kértek tőle, máskor megkérdezték, hogy a rapszodikus szót pével, vagy bével kell-e írni, de más kapcsolat nemigen volt közöttük. Az "alapos cikkek" szép számmal láttak már napvilágot, de a csermelyi szárnyas ajtók nem akartak megnyílni. Szenvedélyesen, makacs szorgalommal dolgozott. Semmiről nem vett tudomást, semmi sem zavarta. A mosdófülkében egy rögeszmés riporter félóránkint a torkát öblögette, a segédszerkesztő a Traviatát fütyörészte, vagy a szerkesztőségi szolgával veszekedett, a víz folyton szörcsögött és pötyögött a megkopott csapból - s ő írt, írt, szívósan és süketen minden ostoba és gátló lármával szemben, mint az asztal másik végén az öreg közgazdász, aki szinte végképp elmerült a boldog süketségben. Egy éve volt már Pesten, és úgy érezte, hogy még mindig csak ott tart, ahol megérkezésének pillanatában.

- Csak annyit haladtam - állapította meg kissé hitehagyottan -, mint kalitkájában a mókus, aki azt hiszi, hogy sebesen száguld a mozgó keréken, holott csak a kerék forog futó lábai alatt.

Nem figyeltek fel rá, nyakon öntötték közömbösségük kijózanító vödrével, csak úgy csorgott róla a jéghideg víz. Vidéken csapong az ember képzelete és önhitten felemeli a kabátja szárnyát, nehogy leseperje vele a templomtornyot. Úgy járt az otthoniak között, mint Gulliver a törpék között.

- Hogy hittem benned, Gulliver - rágódott magán savanykás gúnnyal. - Milyen nagyra tartottalak, amíg a törpék között óriás voltál. Most aztán te vagy a törpe. Gulliver az óriások országában...

Kiderült, hogy senki sem emlékezett a regényre, amelyet a lap folytatásokban közölt. Hamarosan megtudta, hogy cikkeit és tárcáit sem olvassa el senki a szerkesztőn kívül. Sok időbe telt, amíg megértette, hogy nem voltak rossz emberek a társai, semmivel sem rosszabbak, mint ő, csak elhasználtabbak. A kisvárosi emberben nagy adag kíváncsiság él embertársi iránt. Van benne valami a vademberek gyerekes érdeklődéséből. A nagyvárosi embert nem érdeklik embertársai. Gyűjteménye túlságosan bő ahhoz, hogy kedve volna szaporítani.

A fizetése gyönge volt, s amikor elsején kifizette a lakása bérét, szégyenkezve gondolt azokra a hangos ígéreteke, amelyekkel otthon húgát biztatta: a lakbér mindig felére apasztotta földi javait, nemigen futotta nagylelkű adakozásokra. Egy sötét bérház földszintjén lakott, egy világtalan lyukban, amelyet üvegfal választott el az előszobától. Csak olyan embermagasságú üvegfal volt, mint a postahivatalokban. Nappal az előszoba ajtaján beszűrődött hozzá egy kis puha félhomály, amelyet kuckójának elválasztó üvegfala jó gondosan másodszor is átszűrt, mint ahogy a pépet szűrik át hasfájós gyereknek. A kis előszobasikátort, amelyben mindössze egy ágy, egy pléhmosdó és egy asztalka számára volt hely, valamelyik előző bérlő az előszobából kerítette el cselédszobának. A viszonyok megromlottak, az előszobasarkocska "csinosan bútorozott különbejáratú szobává" lépett elő, kizárólag csak "jobb igényű és pontosan fizető magányos úriemberek részére." Külön villanyvilágítása nem volt, de ez, amint a vékony, madárfejű háziasszony felvilágosításaiból kiderült, fölöslegesnek is bizonyult.

- Az udvarról este tízig besüt a lámpa - jelezte az elviselt nő ellenségesen. - Ha szolid ember, akkor tízre itthon van, s az udvari villany elég ahhoz, hogy levetkőzhessék.

Azt mondta, hogy lámpára van szüksége. Meg kellett ígérnie, hogy tartós bérlő lesz, s így elérte, hogy valami petróleumlámpát kerítettek neki. A lámpa elfoglalta az asztal felét, amikor éjszaka az írása fölé hajolt, a rossz petróleum gőzei - ezt a fizikai tulajdonságot sokáig csodálta - egyenesen az orrába kanyarodtak; a lámpa tartálya valahol léket kapott, egyre szivárgott belőle az olajos nedv. A lakás többi helyiségeit lompos, kávéházbajáró nők és kereskedősegédek lakták. Ha kiléptek, vagy beléptek az előszoba ajtaján, eltömték egyedüli fényforrását és sötétbe borult a kuckója. A szobája egy fényképezőgép sötétkamrája volt, az előszoba ajtaja a lencse, a lompos nők és kereskedősegédek a lencse fedőkupakja. Éjszaka az előszoba vándorai hangos vitával vonultak el az üvegfal mellett, meg-megálltak és a homályos üvegen át próbálták kilesni, hogy mit mível éjszakánkint a lámpa mellett az az elmerült, mozdulatlanul kuporgó férfi. Néha futó toll percegését, papírlapok zizzenését hallották. Kívülről olyannak látszhatott, mint egy középkori barát, aki szívósan, szinte kámzsás hittel írta végtelen kutyanyelveit.

Egyszer távoli külvárosi utcákon ődöngött. Csípős szagú, kellemetlen épület előtt haladt el. A szennyes ház szárított állatok bőréül szolgált. A rácson át kilátszottak az egymásra rakott bőrök.

- Olyanok, mint az elmúlt évek - gondolta. - Az élet elszállt már belőlük, csak merev irhájuk pihen a sarokban, egyik a másikon.

Ilyen elszáradt állati bőrök voltak az ő évei is, amiket lenyúzott róla az elmúlás budlibicskája. Második éve volt már Pesten és nem voltak ismerősei, nem akadtak barátai. A szerkesztőségnek volt egy titkárnője, fiatal, komoly nő, színtelen, mit a legtöbb nő, aki az ilyen nyugtalan levegőjű, magas feszültségű szellemi műhelyek légkörében él. Néha elbeszélgettek. A lány hangja közömbös és nyugodt volt; annak, amit Baltazár mondott neki, látszólag semmi jelentősége, semmi tartalma nem volt a számára. Néha bólintott, néha ő maga is mondott valamit, aztán ugyanúgy, ahogy belépett a szobába, közömbösen és tárgyilagosan távozott.

- Kérem - szólalt meg egyszer, amikor a mosdókagyló mellett állva mindketten ugyanabba a törülközőbe törölték nedves kezüket -, elolvastam a novelláját...

Baltazár megkérdezte, hogy untatta-e a novella.

- Nem - adta tudtára a lány, szürke szemét a Baltazár ironikus tekintetének szegezve. - Miért ír maga napilapba ilyen novellát?

Baltazár nem értette.

- Miért nem viszi ezeket a novellákat valami folyóirathoz? Maga komoly irodalmat akar adni egy napilap előfizetőinek?

Ez volt az első dicséret, amelyet kapott, ezt is kissé kerülő úton. Megköszönte a figyelmeztetést.

- Kérem, értesítsen, ha máshol majd megjelenik valami írása - mondta a lány könnyű fejbiccentéssel búcsúzva. Ettől kezdve gyakrabban beszélgettek. Egyszer megkérdezte tőle a lány, hogy min dolgozik. Az emlékiratait írja, mondta mosolyogva.

- Az emlékiratait?

Miért ne? Mindenki mindig az emlékiratait írja. Minden csak körülöttünk forog. A legszegényebb elárusító lány is úgy képzeli, hogy az ő emlékei remekművek lennének, ha papírra vetné őket. Az emberek - mondta nevetve - roppant büszkék a maguk szenvedéseire, lebilincselő irodalmi anyagot látnak kisded, krajcáros élményeikben. Neki is van néhány ilyen kisded krajcárja, miért ne hozná őket forgalomba.

A lány, aki eddig szigorúan, szinte összehunyorított szemekkel nézett Baltazárra, most lassan felemelte a szemhéját. Tágan, szürke szivárványhártyájának teljes figyelmével nézett a mosolygó, kesernyés arcba.

- Megmutatná nekem? - kérdezte barátságosan.

- Ha érdekli - vonta a vállát Baltazár -, megmutathatom...

Néhány nap múlva elvitte a készülő regény kéziratát a titkárnőnek, aki másnapra már el is olvasta. Közömbösnek látszott, a hangja is inkább tárgyilagos volt, mint meleg, amikor értésére adta Baltazárnak:

- Azt hiszem, maga nagyon tehetséges ember, Baltazár...

A szerkesztőségi órák után a lány a lépcsőházban meglassította lépteit.

- Az újságírót ugye önmagáról mintázta? - kérdezte hirtelen a háta mögött közeledő Baltazárhoz fordulva.

- Nagyjában...

- És a színésznő? Élő alak?

De mennyire élő, nevetett ő, milyen könyörtelenül élő. Ha belenéz abba a színházi lapba, amelyet például ott a sarkon árulnak, biztosan megtalálja benne a képét...

Betértek egy közeli tejcsarnokba. A lány komolyan és tanakodva keverte a kávéját. (Habot nem kért hozzá, nem szerette a nyalánkságokat, nem szerette a könnyű színdarabokat, a súlytalan embereket, flörtöket, a keze vékony volt, finom és értelmes, a szája is, nem torzult el, nem vált egy egészséges evőgép mozgó nyílásává.) Figyelmesen, szivárványhártyájának 360 fokos teljes korongjával nézte Baltazárt, anélkül, hogy ebből a 360 fokból bármit is következtetni lehetett volna. Érdekelték a regény alakjai, a bolhaszín felöltős elcsapott fogalmazó, a kövér páter, de legfőképpen a színésznő.

- Találkoztak?

Baltazár rázta a fejét. Nem, nem találkoztak. Színpadon sem látta még, amióta Pesten van.

Igaz volt, nem találkoztak, de a mélyebb igazság az volt, hogy néhányszor látta Ilonát. Egyszer egy kis sportkocsin suhant el mellette. Egyszer meg egy belvárosi utcában bukkant elé. A tekintete sólyomsebességgel halászta ki az ismerős alakot a prémek és tollak kavargó sokaságából. Nem kerültek szembe egymással, a színésznő betért egy látszerész üzletébe. Nagy, ijedt lökések jelezték a torkában, hogy nem múlt el a varázs. Vannak ilyen makacs, romantikus fertőzések, amiket évekig cipel az ember, elpihennek és betokosodnak, mint alattomos baktériumok, aztán egyszerre érzed, hogy cserepes az ajkad, itt a láz, szedheted a kinint... Megállott a lámpaoszlop mellett és várt. Rövidlátó lenne? - kérdezte magától. Távolról bepillantott az üzletbe. A színésznő egy lornyont emelt a szeméhez. Az idő múlik - kapcsolta be a látványba a maga szolgálatkész allegóriáját -, a szemek megromlanak, Panta rhei, így a görög bölcs. (Ki is volt csak?) feltalálták már a rádiót is, csak az ő szívpitvarában zörög a régi muzsika...

A színésznő kilépett az üzletből. Ránézett. Aztán karcsún, előkelően, idegenül továbbment. Nem ismerte meg, alaposan elfelejtette. Aztán ő is megfordult és elindult az ellenkező irányba. Az ember ne kullogjon csüngő orral a múltja után.

Zavaros vágyak zakatoltak benne. Valami nagyot alkotni! Kimászni ebből a patkányoknak való félhomályból! Lenni valaki!

(És odaállni eléje, mi? Az orra alá dörgölni magad, ugyebár, Kiriljovics Pjotr? Igen, igen, ezek azok a pillanatok, amikor vézna szabólegények oroszlánvadászok vagy banditavezérek, vagy híres írók szeretnének lenni! Álmodozó, öreg galambocskám. Hát ilyen szamárságok, ilyen idejétmúlt ifjúi csacsiságok sisteregnek öreg tepsidben? Te szent, te utolsó bölénye a romantikának, őszül a halántékod!)

Hazament, és hajnalig dolgozott a regényen. Néhányszor látta még a színésznőt. S ilyenkor szívpitvarában mindig zörögni kezdett az ócska muzsika. Minden találkozásnál eljátszani valami fakó menüettet. S utána megint minden elcsendesedett.

A regényét egy nap letette a szerkesztő asztalára. A szerkesztő lapozgatta, nézegette, helyeslően bólintott. Igen, igen. Nem kételkedik benne, mondotta, hogy Baltazár kitűnő regényt írt. A titkárnő beszélt róla, tehetséges munkának tartja. A lap azonban, tette hozzá sajnálkozva, bizonyos anyagi súrlódások miatt elsejétől kezdődőleg csökkent terjedelemben fog megjelenni. Természetesen csak átmenetileg. Erre az átmeneti időre kénytelenek beszüntetni a szépirodalmat.

Felállt, megfogta a Baltazár könyökét.

- Sajnálom, Baltazár. Én magát igen nagyrabecsülöm. Kovász, élesztő van az írásaiban. Humor, Baltazár. Jó, időszerű, keserű humor. Gondoltam már rá, csinálni kéne magával valamit. Ne beszéljek valamelyik kiadóval?

- Köszönöm - hárította el Baltazár. - Majd magam próbálkozom.

Elment az egyik kiadóhoz. Nagy gyárüzem volt ez a kiadóvállalat, tonnaszámra okádta a piacra a könyveket meg a reklámokat. A legsutább művecske megjelenését is merész reklám-tarackok és vastag ágyúk dörgése kísérte, mint hercegek születését. Akárhová ment az ember, mindenütt a fülébe durrogtak a kiadó fáradhatatlan ütegei. Együgyű szerelmi történetekről a legbecsesebb irodalmi alkotásoknak kijáró jelző bombákat hajigáltak szét a vállalat jelzőszóró osztagai. S ha történetesen nem egy szerelmet-feltaláló fiatal irólángész, hanem az irodalom valamelyik öreg hercegének könyvéről volt szó, vége-hossza nem volt a születésnapi ágyúzásnak. Érdemes volt ennek a vállalatnak a kiadásában megjelenni: a reklámosztály olyan meggyőző erővel és tékozlással vetette rá magát a könyv dicséretére, hogy maga a szerző is hinni kezdett a saját nagyságában. Csak az elszámolásnál derültek aztán ki kellemetlen dolgok...

A titkár szobájában testes, kitűnően borotvált férfi szivarozott. Kitárta a karjait, hogy magához ölelje Baltazárt.

- Isten hozott, édes barátom - lelkesedett harsogva, és percekig szorongatta a Baltazár kezét. - Mi járatban vagy itt?

Baltazár a remekül öltözött emberben alig ismerte fel egykori katonatársát, akivel egy vidéki kórházban találkozott a háború alatt. Átizzadt hátú katonablúzban, amelyet nem ő izzadott át, rongyos bakancsban, amelyet nem ő rongyolt el, mindig a kórház folyosóján lebzselt, hogy a rendszerint váratlanul érkező vizsgáló bizottság elől kellő időben megugorhasson és a félreeső hely áthatolhatatlan légkörében biztonságba helyezhesse veszélyeztetett bőrét. Hajából mindig szalmaszálak csüngtek. Valami régi tüdőhurutját reaktiválta, hogy ne kelljen a háborúba keverednie. Vállalta a szalmaszálakat, rovarokat, az elhanyagolt illemhely vastag atmoszféráját, csakhogy ne kelljen valóra váltania novellahőseinek harsány bátorságát. Verítékes, rossz szagú szalmazsákokon kuporodott hónapokig, amíg egy törzsorvos e hősies kitartástól megilletődve szélnek eresztette. Baltazár később gyakran hallotta emlegetni. Munkatársa volt egy lapnak és könyveket írt, amelyekben a férfias bátorságnak emelt tömör obeliszkeket. Szivarjai egyre illatosabbak, nadrágjai egyre vasaltabbak és novellahősei egyre bátrabbak lettek. Most ott állt előtte délcegen, és hideg szeme sarkából kutató pillantást lövellt a Baltazár hóna alatt szorongó kéziratra.

- No, nézd csak, te írsz? - kérdezte nyájas megütközéssel.

Baltazár biccentett.

Hideg, bizalmatlan tekintet matatott végig rajta, mint gyanakvó vámtisztviselő motozó pillantása.

- Nagyon érdekes. Szóval, te írsz, barátom... Ma mindenki ír - tette hozzá és mosolygott. Nyersen, ahogy egy félkiló frissen leszeletelt marhahús tud mosolyogni. - No, hadd kukkantok bele.

Kivette a Baltazár hóna alól az iratcsomót, belenézett. Csóválta a fejét. Aztán kivette szájából a szivarját, és elolvasta a regény első mondatát, amely Csermely Jánosról és a bolhaszín felöltőjéről szólott. Hirtelen letette a kéziratot.

- Bolhaszínű felöltő? - kérdezte megborzongva. - Nagyon eredeti...

A titkár átvette a kéziratot és azt mondta, jelentkezzék néhány hét múlva, akkor közlik vele az eredményt.

- Isten veled, drága barátom - lelkesedett még egyszer régi bajtársa és a kezét nyújtotta. Hidegen, mély megvetéssel.

Négy hét múlva értesítették, hogy a regényt nem adják ki. Megdöbbenve bámult a visszaérkezett kéziratra. Kábult émelygés fogta el. Tizenkét hónapi dacos, keserű munkája ott feküdt előtte, mint ijedt, elgörbültszájú gyermek előtt a kipukkadt hólyag. Hogyan? - dadogott át agyán a kérdés. - Hogyan?

Kinyitotta, kihűlt ujjakkal lapozgatni kezdte, megrökönyödött szeme halkan olvasni kezdte az eléje forduló mondatokat. Hogy mosolyogtak még tegnap is ezek a mondatok, hogy virágzottak a szavak, milyen derűs tavaszi kert volt ez a regény! És most milyen kegyetlenül vége volt mindennek, milyen hétköznapian hangzottak a jelzői, milyen céltalanok és szegények voltak a mondatai! Valami történt vele, valami kegyetlen és gyászos. Eltolta magától. A titkárnő sokáig állott mögötte és szótlanul figyelte. Aztán megérintette a vállát.

- Történt valami, Baltazár?

Sajogva, megalázottan mosolygott fel a lányra. A regényre mutatott.

- Visszaküldték.

A titkárnő gondosan elolvasta a száraz, udvariaskodó kísérőlevelet. "A mű aligha elégítené ki kényes ízlésű olvasótáborunk igényeit, s így kénytelenek vagyunk lemondani annak kiadásától."

- Baltazár - szólalt meg egy kis idő múlva -, volt egy bátyám, ügyvéd, akivel éppen akkor közölték, hogy leégett a háza, amikor egy szegény, ártatlan asszonyt védett a törvényszéken. Elvégezte a kötelességét, mintha mi sem történt volna.

- Köszönöm - mondta Baltazár és megrázta magát.

A titkárnő néhány nap múlva újra megállt az asztala előtt.

- Magát elfűrészelték, Baltazár - közölte nyugodtan. - Valaki, akinek nagy a befolyása a kiadónál, elolvasta néhány sorát és kijelentette, hogy a regénye rossz és művészietlen... A kéziratot ezek után természetesen el sem olvasták.

Baltazár néhány pillanatig azon gondolkozott, hogy elmegy délceg katonabarátjához, és megkéri, olvassa végig a kéziratot. Aztán legyintett és lemondott tervéről. Ezt az embert úgysem győzheti meg semmiről. Csak azt nem értette meg, miért volt fontos számára, hogy az ő regénye ne lásson napvilágot. Hatalmasság volt, a szivarja már benne volt a lexikonban, mint Shakespeare csipkés gallérja, vagy a Rembrandt kalapjának széles karimája. Miért gáncsolta el őt az ismeretlen?

A titkárnő, aki igen jártas volt az irodalom vadonjában, megmagyarázta neki.

- Hajdani bajtársa úgy találja, hogy a lexikon már tele van, nincs szükség további létszámemelésre.

Irigy volt, a szónak valami szövevényes, beteg értelmében; akire rápercentette szivarjának hamuját, az el volt temetve. Baltazár nem csodálkozott, amikor egy napon azt olvasta, hogy a Nagy Bajtárs milyen kitűnő művészi ösztönnel rendelkezik és nemrég is milyen pompás megérzésről tett tanúságot, amikor olvasatlanul a sarokba dobta egy tehetségtelen vidéki író kéziratát, a regény egyetlen sorából is szeizmográfszerű finomsággal megérezve, hogy silány utánzóval van dolga...

Nem csodálkozott, tele volt sajgással és undorral. A Nagy Szeizmográf kifosztotta, kimetszette a hitét, mint zsebmetsző a gyanútlan vidéki utas kövér pénztárcáját. Nem volna jó, ha bedobnám ezt a paksamétát a Dunába? - kérdezte, amint a kézirattal a hóna alatt áthaladt az egyik hídon. Aznap kapta vissza, ezúttal egy másik kiadótól. Valami megokolást is hozzácsaptak, mint ahogy büfékben csapják oda a mustárt a virslihez a könnyebb emésztés céljából.

- Kit érdekel ma egy vidéki újságíró története? - mondta neki a kiadó egyik embere, a nemkívánatos szerzőket lerázó szakosztály vezetője. - A világ ma tele van lüktető problémákkal és ön kisded vidéki meséket termel. Kinek kellenek ezek az ártatlan történetek? Tessék problémát hozni. Itt van a válságoknak ez a ragyogó tömege: társadalmi, családi, gazdasági, családi, lélektani válság. Tessék a mából kiragadni egyet és...

- ...megoldani - folytatta ő ugyanolyan hangon.

- Kevesebb művészetet és több időszerűséget - hangzott aztán a búcsúzó figyelmeztetés.

Hideg és ellenséges eső esett a nyakába. Olyan bujkáló derűvel néztek rá, mint egy mosolyfakasztó falusi esernyőre. Ilyen rikító, ostoba falusi esernyő volnék? - kérdezte magától. Aztán a problémák jutottak eszébe. Miért várják az írótól, hogy megoldja a problémákat? Az író írjon és ne legyen boldogító-hivatal. Ha nemcsak fülbemászó locsogások szerzője, hanem művész is, akkor majdnem mindegy, hogy miről ír. Minden keretben, minden időben, még a legidőszerűtlenebben is el fogja mondani azt, ami a kor zűrzavarai vagy túlságos nyugalma miatt a lelkét nyomja...

Kísérletei közben mind lejjebb csúszott a kiadóvállalatok lépcsőzetén. Amikor a regényét írta, írónak hitte magát, most ezeken a fagyos lépcsőkön lekoppanva leleplezett bűnösnek, aki valami súlyos és szégyenletes ballépést követett el. Nem kellett senkinek, és ettől hideg rémület fogta el időnként. Majdnem két évtizeden át készült arra, hogy író legyen. Lehetséges, hogy ennyire tévedett volna magában? Bizonyságot akart. Összeszedte magát, újra nekiindult. Végül valami zugvállalkozóhoz került, aki addig szaglászta, forgatta ide-oda a regényt, amíg végül szűkszavúan tudomására hozta, hogy hajlandó vállalni a roppant kockázatot, ha a szerző úr viszont gondoskodik ezer példány elhelyezéséről.

- Szóval házaljak - kérdezte ő, és sötéten ránevetett a sunyi emberre. - Gyűjtőívvel kilincseljek...

- A világirodalomban már előfordult ilyen - vigyorogta a csúnya ember orrát vakargatva. - A közönséget meghatja, ha személyesen látja az írót nyomorogni... Az ilyennel néha jó fogást csinál az ember...

Megfordult, égő szemmel, testben-lélekben a szenny érzésével lekullogott a teleköpködött lépcsőn. Elég volt - határozta el tehetetlenül. Egy cukorautomata tükrében meglátta az arcát s halántékán a fehéredő hajszálakat. A kéziratot bedobta egy utcai szemetesládába, leült egy padra, és minden ok nélkül az anyjára gondolt. Úgy érezte, hogy valami mennyezet zuhant rá; nagy nehézséggel igyekezett kivonszolni magát a romok alól. Sajgó összehúzott tagjaival a legközelebbi kötözőhelyre, az anyjához menekült. Heteken át üldögélt egy közeli söntésben, ahol kocsisok, hordárok rumos teát fogyasztottak. Nem vagyok már fiatal - gondolta -, nem kezdhetek már semmit elölről... Nézett maga elé, hallgatta a ritkuló kocsisok hattyúdalát - a káromkodásokat, amelyekkel az autósokat szidták -, kódorgott a hajnali utcákon, és elkésve ment be hivatalába. Hivatal volt a szerkesztőség; iktatta a napi eseményeket, gépiesen közölte az előfizetőkkel egy közepes ember közepes észrevételeit a nap beérkezett szenzáció-szállítmányairól. Két hónap múlva elővett egy darab papirost a zsebéből, előszedte ceruzáját, ismét sebesen írni kezdett valamit. Néhány kusza mondat volt, este a petróleumlámpa alatt papírra vetett még néhány mondatot. Hetekig tartott, a feljegyzésekkel telekuszált papírszeletek egyre szaporodtak. Egy nap aztán elrendezte őket, néhány feljegyzést eldobott, és írni kezdte új regényét. A keserűsége végképp felszívódott, mint jó szervezetben a méreg. Félévig éjszakázott munkája mellett; néha kielégülve a szellemi kéj örömétől, máskor kétkedő, fáradt keserűséggel. A szeme alatt sárgás ráncok képződtek, a látása meggyöngült. A rossz petróleumgázoktól mindennap kábultan és fejfájósan ébredt. A szerkesztőség mosdófülkéjében egyszer meghökkenve nézett a tükörbe: a maga képe helyett egy sárgás aszalt körtét látott. Lemásolta a regényt és egyik példányát postára tette. Irtózott attól, hogy személyesen álljon valami kiadóvállalati titkár elé. Pontosan négy hét múlva visszakapta a kéziratot. Nem várnak tőle kielégítő sikert, nem foglalkoznak vele. Készenlétben volt már a következő kiadónak szóló boríték: a kéziratot áttette az új borítékba és elindította. Négy hét múlva újra ott volt az asztalán. Elővette a következő borítékot. A szerkesztőségben az asztalán volt egy naptár, előrelapozott benne, és a következő négy hét utolsó napjára odajegyezte: kézirat visszaérkezése. Tévedett, három hét múlva felkérték, hogy fáradjon el a kiadóhoz. A regény nem rossz - adták tudtára -, de némi tompításokra, némi enyhítésekre volna szükség. Társadalmi szemlélete erősen szatirikus. Aki nyugodtan akar aludni, az jobban teszi, ha nem nyúl szociális kérdésekhez. A Baltazár hangja ma kockázatot jelent. Le kell tompítani.

Vállat vont. Tompítsák. Ő nem vállalja.

A könyv nemsokára megjelent, és a sajtó lelkesedés nélkül, de elég barátságosan fogadta. Csak a Nagy Szivaros, a Kitűnő Szeizmográf környékéről indultak el néhányan, hogy a kellemetlen jövevényt kipróbált talpukkal könnyedén agyonlépjék. A szerkesztőséget felébresztette a sikere. Rendre elolvasták a könyvet és meglepődtek. A csendes, lassan elzárkózó embertől nem vártak ennyi derűt, ilyen szellemi fölényt. A titkárnő, aki hűségesen kitartott mellette, s egyszer a söntésbe is beült vele egy csésze rumos teára, felcsillanó szemmel újságolta, hogy az irodalmi rovat szerkesztője maga készül cikket írni róla. Szófukar, tevearcú ember volt a lap irodalmi kritikusa, aki a félbenmaradt emberek lassú gonoszságával szokta kivégezni áldozatait. Baltazár nagyon meglepődött, amikor a könyvéről szóló elismerő cikket elolvasta. A kiadó a cikk megjelenése után a telefonhoz kérette. Igaz-e, kérdezte, hogy Baltazárnak van készen egy másik regénye is? Megkaphatná? Baltazár belenevetett a telefonba. Örömmel. Volt még egy keresztül-kasul javított kéziratpéldánya, elküldte. A titkárnő szárazon mosolygott.

- Gondoltam - bólintott nyugodtan.

A kiadó nemsokára értesítette, hogy ezt a regényét is kiadja. A lektorok igen kedvező jelentést tettek róla.

- Kedvezőt? - kérdezte ő kárörömmel. - Nagyon mulatságos.

- Mit tart olyan mulatságosnak?

- Egy év előtt visszalökték. Úgy látszik, a sok állás használt neki, mint a bornak... Kérem, adja át szívélyes üdvözletemet a lektorainak.

Kesernyés mosollyal tért vissza a szobájába - a mosdófülke mellől már régen elkerült -, és a szerkesztőségi órák után benyitott a titkárnőhöz.

- Nem akar velem vacsorázni? - kérdezte a lány kezét megfogva és fanyar derűvel kifelé biccentett. - A kiadó telefonált. A lektor urakat egészen elbűvölte a tavalyi regényem... Visszataszító, nem?

A titkárnő felemelte a tekintetét. Sokáig nézte szótlanul az írót.

- Örvendek, Baltazár... Ami pedig a vacsorát illeti, nem megyek... Sokáig vártam arra, hogy egyszer megfogja a kezemet, mint most, és így hív el vacsorára. Aztán eluntam a várakozást, és tegnap eljegyeztem magam...

Baltazár eleresztette a lány kezét és belébámult a szemébe. Igen, bólintott, talán igaza van. Mással volt elfoglalva, nem nézett körül, nem vette észre, mi történik a lánnyal. És leverten nézte, hogyan kel fel a helyéről, hogyan veszi a kalapját és hogyan indul el a hosszú folyosón. Úgy rémlett neki, hogy pirosszegélyes futószőnyegen halad és megy, távozik tőle, egyre messzebb, egyre véglegesebben. Aztán kivette kis zsebkönyvét és beírta:

"Novellatéma: hosszú futószőnyeg, távozó nővel. Ahogy a nő megy, a szőnyeg lassan utána göngyölődik. Aztán eltűnik a lány, a szőnyeg, eltűnik a pirosszegélyes fiatalság és az élet, amelyet mindennap közömbös lábbal taposunk."


XVI

Nem éppen zenekísérettel vonult át a fiatalság évein. Az orra mellett az idő is megnyomta ceruzáját, két vastag vonalat rajzolt a szája széléig. Az arcképrajzolók ezzel a két ceruzavonással azt akarják mondani: sok rossz dolgot nyeltél, barátom, amíg idáig jutottál. Sokáig küzdött még rossz petróleumlámpájának kegyetlen gőzeivel, rossz kritikák kegyetlen gázaival, rossz vacsorákkal, keserűen küzdött a Nagy Szeizmográfok gőgös nemtörődömségével. Aztán lassan mégiscsak elszálltak a gőzök, jobb lakásba jutott, íróasztalán kecses porcelánhölgy mosolyogva kínálta villanykörtéjét, nem járt már súrolatlan hátsó lépcsőkön, a gondolatai könyvekké alakultak át, a könyvek könnyebb, de táplálóbb vacsorákká, jó angolposztóvá és tiszta széles ággyá. Letöltötte megpróbáltatásainak két évtizedét, a sors kegyesen amnesztiát adott neki, és leszedte kezéről, lábairól a láncos vasgolyóbisokat... Kisvárosi regénye két év alatt öt kiadást ért meg. A többi könyvei is kielégítően fogytak. Kezdett a személye forgótőke lenni, amely minden évben kihajtotta a maga békés polgári hasznát...

Egyszer vidéki felolvasásról tért vissza, és a vonat étkezőkocsijában Csornainéval találkozott. Csornainé maga mellé ültette. Néhány hét múlva Baltazár azon vette észre magát, hogy ügyetlenül bemászott az asszony egérfogójába. Amikor magához tért első kellemes lakomájából - mint együgyű egérkék -, nem találta meg többet a kijáratot. S ha megtalálta volna is, Csornainé vigyázott rá, hogy el ne párologjon. Mindenhová magával cipelte, és valósággal rabul ejtette. Büszkén hordta körül a társaságban, és boldog volt, ha utcán, vagy színházban ismeretlenek is felismerték barátjában az írót. Baltazárt nagyon hamar untatni kezdték ezek a társaságok s a szalonokban kavargó hangzavar. Már a forradalom alatt is, amely személyét az események sodrába lökte, rájött arra, hogy a hangos nyilvánosság nem az ő klímája. A nyilvánosság a színpadias dolgokat szerette. Ő nem szerette. A nyilvánosság, a közízlés szívesen látta a talpraesett csalásokat, öblös hazugságokat - ő utálta őket. Az irodalom, a politika, a közélet nagy kikiáltói nem voltak ízlésére valók, és úgy találta, hogy korántsem olyan irigylésreméltó fickók, amilyeneknek a panoptikumok deszkáin látszanak. A nagyváros nem tudta magához alakítani. Minél jobban körülzárta a kő, a tégla, a vasbeton, annál jobban veszítette el frissességét, rugalmasságát és szatírájának vidám erejét.

Oxidálódott, múltak a vágyai és örömei, kezdtek elszürkülni körülötte a vonzó dolgok. A háziasszonya egy délelőtt fiatal újságírót vezetett be hozzá. Az újságíró arra kérte, hogy nyilatkozzék irodalomról, női divatról, labdarúgásról és valami halfarkú újzélandi csecsemőről. Tanulmányozom a dolgokat - jelezte ünnepélyesen -, egyelőre nem nyilatkozhatom. És hogy vagyunk a kultúrával? - tudakolta az újságíró makacsul. - Mi a véleménye önnek korunk fejlődő kultúrájáról? - Nem rajongok érte - felelte ő nyugodtan. - És miért? - A nagy kultúra és a gépek bőséges áldása mögött sivár félműveltség bontogatja a szárnyait. - Ön individualista? - kérdezte az újságíró. Baltazár bólintott. Igen, individualista, nem szégyenli. A kollektivizmus nem lehet végső cél, csak eszköz a végső cél eléréséhez. A célkarikánál ott áll az ember, az egyén. A kollektivizmus türelmetlen apostolai valami tojáselméletet találtak ki. Azt hirdetik, hogy egyformák vagyunk, mint a tojások, szeretnének egy gigászi kondérban valamennyiünket összekeverni és rántottát készíteni belőlünk. Ez az összességi rendszer egy szép napon szőröstül-bőröstül felfalja a lét legszebb értékeit, az egyént, az egyénit és mindent, ami vele összefügg. S mit fog helyébe adni? Egyformán adagolt vízhatlan boldogságot, fejenkint és hetenkint húsz deka örömet préselt kockaalakban, naponta húsz perc kollektív zenét, két kanál táperős művészetet, szép, ütemes munkatempót és kebeldagasztó katonaindulókat. De valljuk be őszintén, a szabadság sem kiskutya. Az egyéniség kialakulásának szabadsága. Van olyan becses ajándék, mint a szép menetoszlopok, vezényszóra lecsapó csákányok, mindent betöltő katonaindulók és az a tudat, hogy grófok és utcaseprők valamennyien ugyanazt a táperős levest kanalazzák, egyformára gyártott alumínium csajkákból...

A nyilatkozat megjelenése után gúnyos támadás érte. Érdeklődve kereste a támadó írás alatt a szerző nevét. Csak két kezdőbetűt talált: M. I. Néhány nap múlva, ahogy a telefonkönyvben lapozgatott, a Majthényi nevére bukkant. Nem voltak kétségei: a cikket Majthényi írta. Évek óta élt ő is Pesten. Amikor először találkoztak, Majthényi nagy örömmel ölelte magához. Apja meghalt, a birtok egy részét eladták, anyja otthon maradt, ő Pestre jött. Nem voltak határozott tervei; hogy felszínen tarthassa magát, valami bizonytalan gazdasági tevékenységbe kezdett, amely hamarosan minden pénzét elvitte. Elfojtott politikai ingerei erre újra feltámadtak. A pénztelenség, a zavaros viszonyok életre ébresztették érvényesülési vágyát. Baltazár gyakran találkozott vele; lehangoltan vette észre, hogy a mindig balsikerekkel küzdő ember valami hangos, türelmetlen mozgalomba vetette bele magát. Eddig semmire sem vitte, most kezdett valakivé lenni. Finoman fogalmazott mondatai és udvarképes, sima mozdulatai nevetségesek lettek volna az új környezetben. A kényes diplomata-növendék borízű és hordóhangú kortessé vedlett, aki valamilyen, előtte is közömbös cél érdekében odaállott a legzajosabbak közé, kurjongatva ropta a modern karmanyolt. Baltazár tudta, hogy mi sem áll távolabb ettől a finommá fajult, sápadtá művelődött embertől, mint a tömeg, hogy semmi sem közömbösebb számára, mint a sokaság testi és lelki nyomorúsága. Ő, aki szép pirosra hevült néhány év előtt a polgári szabadságjogok védelmében, most azt bizonyítgatta, hogy a gondolat, a lelkiismeret szabadsága kiöregedett szólamok, és aki békéről locsog, azt könnyedén le kell puffantani, mert ellensége a népnek és bomlasztója a társadalomnak.

- Humanizmus! - röppentette fel gúnyosan egy népgyűlési lepuffantási versenyen az áldozati galambot. - Szabadelvűség! Kinek kellenek ma ezek a gyászos találmányok! A feltaláló apostol urak eleget lábatlankodtak körülöttük. Végezzünk velük, legyen vége a jóságra és szeretetre intő ósdi fecsegésnek!

Egyre ritkábban találkoztak. Majthényi nem beszélt a munkájáról és sikereiről. Volt még benne egy kis szemérem. De mert terhére volt az író kutató, halkmosolyú tekintete, egy szép napon - szép, őszi nap volt - nyugodtan és közömbösen elnézett Baltazár feje fölött. Nem akarta többet meglátni.

Baltazár vállat vont. Így is jól van. A cikk megjelenése után néhány hét múlva összetalálkoztak a Csornainé szalonjában. Majthényi néhány pillanatnyi habozás után úgy döntött, hogy nem fordít neki hátat.

- Jó estét, Baltazár - intett felsőbbrendűen. - Örvendek, hogy találkozunk.

Baltazár megállott és megrázta a fejét.

- Én nem tartom olyan örvendetesnek.

- Tudom. Úgy látom, másfél évtized óta semmit sem változott. Maga kissé idejét múlta, Baltazár. A regényei avasok. Mit akarnak maguk írók azokkal a humanisztikus badarságokkal... Szelíd birkákká akarják nevelni az emberiséget? A szellem szabadsága!... - Nevetve nézett végig Baltazáron. - "A szeretet építő ereje"... Nem tudom, maga írta ezt valahol, vagy valami együgyű középkori barát...

- Szomorú volna, Majthényi, ha mi sem hinnénk benne.

- Nem találja ezt a mítoszt szemfényvesztésnek?

Baltazár tagadólag rázta a fejét.

- Nem. Maguk a gyűlölet mítoszában hisznek, mi a szeretet mítoszában.

Végignézett Majthényin, és barátságosan mosolygott.

- A természet pazarolt, Majthényi, amikor magát megteremtette. Szép orrot, kifogástalan családot és megnyerő szellemet adott magának. De valamiről megfeledkezett. Abból az erkölcsi erőből, amit hitnek, vagy jellemnek neveznek, túl keveset juttatott magának... Kérem, ne nyúljon a szablyája után. Nem sértegetni akarom. Sok ember hord ma a fejében és gerincében értéktelen kocsonyát... Olyan korszak köszöntött ránk, amely kedvez az általános elkocsonyásodásnak... Maga Majthényi azt harsogja, hogy van egy új találmány - szabadalmaztatva is van már -, amely az eddigi hibás kísérletektől eltérőleg holtbizonyossággal megteremti az általános boldogságot. Ha nem tévedek, negyvennyolc óra alatt... Majthényi, ne haragudjék, de én nem hiszek ebben a negyvennyolc órában. Igaz, a módszerben sem hiszek. Magának nincs tehetsége ahhoz, hogy boldoggá tegyen másokat... Én tudom, hogy vannak percei, amikor belenéz a tükörbe és utálja magát... És joggal...

Csornainé felszökött a helyéről, és sietve közéjük állott.

- Kérem - lihegte panaszosan a két férfi kezét megragadva. - Ne legyenek ilyen konokak... ilyen kiállhatatlanok... Miért ez az értelmetlen harag... Kérem, béküljenek ki... A kedvemért...

Majthényi megvetően az író arcába nézett.

- Kócevő - mondta fagyosan.

- Valami lovagias kihívást jelent ez a kócevő? - kérdezte az író zavartalanul. - Ha ugyanis szüksége van arra, hogy gaz ellenfeleinek egyikét megszabdalja egy kicsit, én szívesen állok kötélnek. Mindig a szívemen viseltem a maga érvényesülését...

Majthényi kezet csókolt Csornainénak, és feleletre sem méltatva az író ajánlatát, szótlanul elhagyta a szobát. Csornainé szemrehányóan nézett Baltazárra.

- Nem kellett volna megbántania - vélte rosszallólag. - Igen szép sikerei vannak...

- Nem szeretem a szemfényvesztőket. Tudja mit csinál a maga barátja? Paradicsomot ígér minden szavazónak. Többholdas paradicsomot, kolbászból való kerítéssel és marcipánból való háztetővel... Hol akarják ezt a rengeteg marcipánt előállítani?

Az asztalról fölemelt egy képesújságot. Az egyik oldalról a Veresy Ilona képe mosolygott le rá. Alacsony nyírfakerítésen ült, és mosolyogva lógatta a lábát. Háta mögött valami hófedte svájci hegycsúcs fehérlett. "Én is Texta harisnyát hordok" - írta a képre szálkamentes egyszerű betűkkel. Baltazár visszatette a füzetet az asztalra. Megyek - mondta szórakozottan. Az asszony sértődötten kapta fel a fejét a közömbös, szórakozott hangra. Jó füle és gyakorlott szeme volt. Baltazárnak védekeznie kellett. Valami sürgős megbeszélnivalója van. És ahogy indulásra készen a kesztyűjét húzta, egy akaratától idegen akarat tekintetét újra a kép felé kormányozta. A Csornainé válla fölött lopva még egyszer lenézett a képre. A világos szemekben, amelyek makacs mosollyal figyelték a foltos nyírfakerítésről, a kemény száj körül irónia ólálkodott.

- Mi lesz velünk, barátom? - kérdezte a színésznő csúfolódó mosolya.

Igen, mi lesz hát? Meddig tart ez a csendes harc, ez a gyerekes ellentmondás, a szemek nézése és a száj fegyelmezett semmitmondása között? Az évek rakásra múlnak, ha jól összeadjuk, egy tucat esztendő is kitelik belőlük. S neki még mindig a nyelvén lebzsel ennek a mondatnak a másik fele, amelyet a Sasfiók előadása után, azon az emlékezetes éjszakán ott az Ilona lakásán elkezdett. (Lehajtotta a fejét, ujjai egy apró Buddha-szoborral játszadoztak, és azt mondta: "Ilona én magát..." Mielőtt kimondta volna a mondat második felét, egy kis terepszemle okából felemelte a fejét. Ilona a haját bontogatta és ásított: "Azért csak fejezze be, mon ami...")

A tekintete ezen a svájci képen mintha most is azt mondaná:

- Azért csak fejezze be, barátom...

Kora ifjúságától mindig a szerelemre szomjazott, és balvégzete szűkmarkúan csak érzéki vállalkozások szegényes örömeivel ajándékozta meg. Ahogy a fejére tette kalapját, és engesztelő mosollyal még egyszer Csornainéra nézett, világosan látta, hogy semmi köze ehhez a nőhöz. Egy felhevült perc egymáshoz sodorta őket. És amikor szédület múltán kinyitotta a szemét, egy féktelen női testet tartott a karjaiban, amely követelőzve, szilaj feltarajlással fogta el előle a napvilágot. Vannak, akik napvilág és horizont helyett egy hibátlan női test látványával is beérik, de az ő szeme nemcsak ezt kereste. Azokat az érzéseket kereste, amelyek valahol a bordák alatt szunnyadnak, amelyek széppé teszik az almafavirágot, a kézfogást, a csillagok villanását, s tűrhetővé teszik az éveket, a körülöttünk lejtő gonoszságot, s a ránk szakadó sötétséget. Csornainé nem hozott semmit ezekből a meglepetésekből, ezekből a sötétséget átvilágító ultrasugarakból. A viszonyuk már tisztes múltra tekintett vissza, és Baltazár most lemondó pillantással nézte a csukott kapukat, amelyek szabadságától megfosztották...

A színház, amelyhez évek előtt olyan vidékies romantikával nyújtotta be Bölcső című színjátékát, darabot kért tőle. Előkereste régi darabját, elolvasta és elhúzta a száját. Szűzies kis íráska volt, tele a gyengék bátorságával, sok hittel kevés színpadi ismerettel. Voltak mondatai, jelenetei, amelyek megkapták. Nyilvánvalóan a színésznőre gondolt, amikor írta, és dúsan ellátta a neki szánt szerepet azokkal a szavakkal, amiket tőle vágyott hallani. Mi történhetett a színháznál a darabja kéziratával? Vajon olvasta-e a színésznő? Elment a színházhoz, az igazgatónak megígérte, hogy megkísérli, hátha tud valami épkézláb darabot írni. Óvatosan puhatolózott régi darabja felől, de a színháznál semmire sem emlékeztek. Vagontételekben érkeznek be a vidéki kéziratok - közölték vele. - Ha a szerzőik el nem szállítják, tűzre rakjuk valamennyit. Olvasatlanul? Legtöbbször. Ez megnyugtatta. Megkönnyebbülést érzett. Távozóban a folyosón Ilonát pillantotta meg, aki néhány kollégájával a színpadról jött. Mély althangon és megrázóan mulatságos arckifejezésel valamelyik drámai hősnő játékát karikírozta, amitől társai hangosan felnevettek. Baltazár egy pillanatra megállott. Ilona ránézett - arca visszanyerte nyugodt, derűs kifejezését -, aztán könnyedén újra elfordította a fejét. Nem ismerte meg. Lenn a földszinten Baltazár belenézett egy nagy állótükörbe. Nyolc év előtt, amikor a színház előtt találkoztak - arcán elnyúltak a vonások, mint valami tapasz szalagjai. Éhes, megnyúzott, kicserzett vonások voltak. Fakó, nem egészen tiszta katonaruha. Most jól szabott sötét kabát volt rajta, puha olasz kalap. A kalap alól, oldalt néhány szürkülő hajszál lebeg. Az arca telt, nem túlságosan egyéni. A könnyen felejthető, sőt elfelejtett arcok egyike a sok ezer közül.

A szerkesztőségben levél várta. Megindultan nézegette a régennemlátott, gondos macskakaparást.

"Merre járhat most, Pjotruska - írta a hajdani fogalmazó -, amíg én itt ülök egy kis zsámolyon a kertész házában és a kertész lányának magáról mesélek. (Ejnye, gondolta az író, hiszen ezt a mondatot egészen tűrhetően írta le! Meg is kapta nemsokára a szokatlan tünemény magyarázatát.) Pjotruskám, galambocskám, de nehéz így egyedül, maga nélkül... Hatodik éve, hogy elment, s azt mondta: au revoir... Figyeli az írásomat? Vonalas irkába írok mindennap... Gyakorolok... Magának nincs ideje arra, hogy átrágja magát az én sűrű zagyvaságaimon. Ezért... Ezért, Kiriljovics Pjtr, galambocskám... Itt? Semmi. Csak a létszám csökken... Az emberek kezdenek elpatkolni... Czuczor megyebizottsági pékmester, gyomrában két nagy adag töltöttkáposztával gutaütés következtében váratlanul eltávozott körünkből. Csiszlik Olivér, városunk koszorúsa megrendítő nekrológot írt, tizenegy nyelvtani hibával, két germanizmussal. A vadszamár végezte a vonatkozó népszámlálást... Igen, mit is... Megvan: Kléber városi főorvos szintén távozott... És ön, mélyen tisztelt galambocskám? Ó, de alaposan elment... Valaki látta, az mondja 5 pár cipője van... Lehetséges?... Elképzelem az 5 pár cipőt s lelkem dagadozva szökken a magasba... Látja, K. Pj. Megmondtam. Olvastam a könyveit, amiket elfelejtett megküldeni nekem. Azt is, amiben én is előfordulok... Pjotruskám, fájdalmas galambocskám... A szívem összeszorult, hogy milyen szép volt a mi barátságunk. Mi a barátság?... Álom... Mi a szerelem?... Mély álom, Kiriljovics Pjtr... S az ember?... Röhej, galambom. Végzetes tévedés embernek lenni... Kecskegida szerettem volna lenni, ugrálni, és ha a szívem megtelt a mezők örömével, egy nagyot, egy szépet mekegni... Puff! Nemde?... Bolondgomba... Igen, olykor már zavarosakat mekegek... Olvastam, magasztalták, K. Pj. Úgy emelkedik, mint egy elszabadult léggömb a nagyvásárban. A népek nyerítenek az örömtől. Csak a Csiszlik Olivérek óvatosak. Csiszliken hatalmas repedések mutatkoznak. Napok kérdése, hogy irigységében végleg megrepedjen... Itt? Csend van... Nagy csend. Zúzmara. Szakállt eresztettem. Pj. Esténkint főtér... Magány... Kop... Kop... Kop... A szakállam zúzmara... Csend... Semmi hoháháhú... Igen nagy magány... Régi séták... A Grand Café... A színház... Most? Szakáll, zúzmara... Lélek... Mi a lélek?... Mi a lélek, Kiriljovics Pjotr?... Feleljen... Nem tud... Nem tud!... Senki se tud!... Hoháháhú, tegnap felboncoltak itt egy embert, nem találtak benne semmit, nyoma sem volt benne léleknek... Bocsánat, hogy elröhögtem magam... Kell... Kell, hogy néha kinyissa az ember a biztosító szelepet... Mit is?... Igen... A pénzből, amit küldött, télikabátot vettem. Gallérján döglött nyúlbőr. Gyapjúkesztyű. Cipő is rendben... Mégis, Pjotruska... Csak a testem meleg. Belül 0°. Fagypont. Bedöglött a fekete zongora... Éjfél... Gyerünk... Haza... Pagát vár... Beteg... Mozdulni sem tud már... Haza... (Lento) Csosz... (Lentissomo) Csosz... Ugye milyen olvashatóan írok?... Igen, mit is? Egy kérdést. Jól van? S még egy kérdést. Eszébe jut néha Csrmly elcsptt vrsi fglmzó? Aki a maga életét olyan szépen fogalmazta meg, de amikor kikerült a nyomdából, tele volt értelmetlen sajtóhibákkal... Mindegy... Nem lehet már kijavítani...Tudja? A repülés problémájával foglalkozom... Nagy tolongás van itt a földön... Egymás tyúkszemére hágunk... Nincs értelme itt tolongani... Nem igaz?... Az emberek elhagyták Krisztust... A keresztfán felejtették... Mi a véleménye? Azt mondják, motor nélkül is lehet már repülni... Mit hallott róla, Pjotruska?"

Baltazár sokáig nézegette a levelet. Aztán csendesen összecsukta. Meghatottságot érzett. Éjfél után otthon leült az írógéphez, és írni kezdett:

"Aljasság, Csermely, az ember hamar elfelejti a lyukas cipőit..."


XVII

A darabja próbái javában folytak, amikor először ment el a színházhoz. Beült a sötét nézőtérre. A rendező egyik zenekari ülésből vezényelte a zavaros színpadi mutatványt. Amikor a próbának vége volt s ő a sötét széksorok között kifelé tartott, az egyik székről felemelkedett a színésznő és a karjára tette a kezét.

- Maga az, Baltazár - mondta, és mosolyogva nézett az író homályos arcába. - Jöjjön, nem látom tisztán, valóban maga az? - Kivezette a megvilágított folyosóra és újra az arcába nézett. - Tehát mégis maga az...

Néhány fürge és szemrehányó kérdés következett. Kedves, semmitmondó sértődöttséggel vetette a Baltazár szemére, hogy hűtlenül elfelejtette. Lám, milyen rútak és megbízhatatlanok ezek a nagy szerelmek. Íme, az érdeklődésnek még egy kis pernyéje sem marad meg. Aztán megkérdezte, hogy Baltazár mióta él Pesten. Hét éve? No ez igazán elszomorító. Nem is tartóztatja ezek után Baltazárt. Hiszen akkor Baltazár őt végleg és már nagyon régen kikapcsolta...

- Ilyen hálátlan! Pedig én annyiszor beszéltem magáról a férjemnek... Miért nem jött fel egyszer a színpadra felvonásközben, ha már otthon nem akarta meglátogatni?

Baltazár felemelte a karját, mint valami nehéz és mulatságos pelikán a szárnyát, aztán lemondóan mosolygott és a karját újra lehullatta.

- Magam sem tudom... (S mert sohasem jöttem el a színházba, amikor játszottál - fűzte hozzá gondolatban.)

Lementek a színház elé a tavaszi napsütésbe. A színésznő emlékezett rá, hogy a Baltazár nevét többször hallotta; olvasott is róla nemegyszer, legutóbb egy érdekes regénnyel kapcsolatban, de nem tudta, hogy róla - az ő régi ismerőséről van szó. Most látta a képét egy színházi lapban és elolvasta a nyilatkozatát is, s hirtelen átvillant rajta, hogy nem lehet másról szó, csak arról a kedves, ötletes vidéki lapszerkesztőről, aki sok év előtt annyi mulatságos órát szerzett neki...

Baltazár nézte, hallgatta és mindennel leszámolt. Az érett, meleg arc semmi személyeset, semmi biztatót nem sugárzott a számára. Meleg élénksége, felragyogása, sértődött elborulása, mozgékony pillantásának érdeklődő megállása, mindez csak megszokott játéka volt egy színésznő arcának. De neki, Baltazárnak semmit sem mondott, sem a múltról, sem a jelenről.

Beszáradt a torka egy kicsit a fojtott, csendes izgalmaktól. Nem tartott sokáig, hamar visszanyerte a hangja tisztaságát. Semmitmondó szavakat váltottak egymással előadásokról, írókról, színdarabokról és fáradtságot nem kímélő könnyedséggel a színházi pletyka tropikusan termékeny ültetvényeire is elkalandoztak.

- Alapjában véve meg kéne bántódnom - mondta a színésznő. - Ezúttal komolyan és engesztelhetetlenül, amennyire csak egy mellőzött színésznőnek lehet oka megbántódni... Miért nem játszom én a maga darabjában?

Baltazár vállat vont. Miért? Oldalra pillantott. A gyalogjáró szélén könnyű sportkocsi állott. A kormánykerék mellett egy férfi ült és feléjük emelte a kezét. A színésznő is észrevette.

- Jöjjön - szólott Baltazárhoz -, megismertetem a férjemmel. - A kis gépkocsihoz léptek, és a színésznő bemutatta. Sovány, hideg arcú férfi ült a kormánykerék mellett. Lecsüngő sárga bajuszt viselt. Az ajkai is olyanok voltak, mint az egész arca: hidegek és soványak. Szikár, figyelő, kellemetlen ember benyomását keltette.

- Á - szólalt meg, kezet sem nyújtva az írónak -, Baltazár... A régi tisztelő, nemde?

Bő részletességgel vette szemügyre Baltazárt, mint valami műtárgyat, amelynek története van.

- Igen... volt szerencsém, csak úgy távolról... - Felhúzta sovány felsőajkát és jelezte, hogy ennél a pontnál nevetés következnék, ha elég derűkészlet állana rendelkezésére. - A művésznő volt szíves elmondani nekem néhány eredeti epizódot... Remekül mulattam... Különösen... Mi is volt az csak, kedves Ilona?... Megvan... Egyszer vacsorával is megtisztelte a feleségemet, ugyebár? Igen, kitűnő volt, ahogy a feleségem elbeszélte...

A sovány ajkak közül két rendezetlen fogsor kandikált Baltazárra. A kandikáló fogsor figyelmeztette, hogy amit hallott, az kihívó, érdes tréfálkozás volt, ügyetlen kísérlet arra, hogy nevetségessé tegyék. Nem értette. Nem értette, miért köt bele ilyen hirtelen ez az ember, akit életében csak egyszer látott egy futó pillanatig. Nem értette a hang hetvenkedő magasságát, a mozdulatok, a bajusz, a sovány száj támadó iróniáját. Mindig ezek a félénk, nyugtalan emberek, akik, mint a gyerekek hangosan és hősiesen kiabálnak a sötétben. Ez is... Fél ez az ember tőle, hogy olyan harciasan kiabál a sötétben?

Felelni akart, de a soványfejű ember nyájasan fordult Ilonához.

- Velem tart? - S már ki is nyitotta a kocsi ajtaját, besegítette Ilonát, becsapta az ajtót, sebesen megnyomta az indítót, és odabiccentett Baltazárnak:

- Hálás köszönet a vacsoráért, Baltazár úr...

Baltazár tájékozatlanul nézett az elrohanó kocsi után. Mi volt ez? Vagy rosszul értelmezte az egész jelenetet?

A mályvaszínű sportkocsi ettől kezdve mindennap ott várt Ilonára a színház előtt. Baltazár látta néhányszor a soványfejű embert a kormánykerék mellett nyugalmas várakozásban. Ilonát elkerülte. Egy nap aztán elmaradt a darab próbájáról is. Fölöslegesnek érezte magát. Még a legjelentéktelenebb színész is jóakaró leereszkedéssel kezelte. A betanult szavak, bölcs gondolatok szelleme azután is sziporkázott néhányukból, mikor vége volt már a szerepüknek, mint ahogy a foszfor is villózik még a doboz oldalán, noha a gyufa már régen elaludt. Mások ötletének, mások nagyságának foszforát villózták ezek az üres dobozok. Veregették kegyesen a vállát, és többször is megragadták az alkalmat, hogy megbocsássák neki tudatlanságát és hozzánemértését. Tartózkodását és szűkszavúságát a színpadra merészkedett műkedvelő félénkségének látták. Csodálatos tehetség volt bennük az írói tehetség fel nem ismerése. György kiérezte az eldarált szöveg futó hangsúlyából, hogy unják, félreértik a darabot, nem lelkesednek érte. Csöndesen eltávozott a nézőtérről, és nem járt be többet a próbákra. Végre is a rendezőnek kellett érte mennie, hogy az egyik jelenet részleteit megbeszéljék. Valami átírást kívánt Györgytől. Engedett a rendező rábeszélésének, megnézte a kifogásolt jelenetet, és igazat adott a rendezőnek. Másnap, amikor bevitte az átalakított szöveget, Ilonával találkozott. A színésznő elkomolyodva kért elnézést a férje tapintatlanságáért. György megnyugtatta, hogy semmi oka a neheztelésre.

- A férjének joga van hozzá, hogy takarékoskodjék a kézfogásával.

- Meg kell magyaráznom magának, Baltazár - mondta a színésznő mosolyogva. - A férjem makacs ember. Azt hiszi, hogy közöttünk valami kapcsolat állott fenn... - Kissé évődve megnyomta a szó hangsúlyát. - Valami mélyebb kapcsolat...

- Félti tőlem?

- Valószínűleg - bólintott a színésznő. - Nem vallja be, de nyilván ez nyugtalanítja. - El kell nézni az ilyen gyöngéket. Ami őt illeti, kissé szégyenli az esetet. És kissé ostobának tartja.

- A férjem, szegény, nem tehet róla. A féltékenysége olykor kínos helyzetbe hoz - tette hozzá, és a hangja most váratlanul közlékeny volt. A férjéről beszélt, mentegette, de nem meggyőződéssel. Az arcán hirtelen kiült valami száraz unalom. Elfordította a fejét, és a padlóra nézett.

- Nyugtassa meg, hogy a rablást tiltják az alapszabályaim - szólott György tréfás fordulattal.

- A rablást?

Az ízlése és felfogása, magyarázta György udvariasan, megóvják attól, hogy hím akarjon lenni, aki szőrös kézzel szokott zsákmánya után nyúlni, hogy kiemelje a kettős hitvesi ágy melegéből.

- Ah - nevetett a színésznő -, ez nagyon erkölcsösen hangzik... - Kedves kihívással oldalra hajtotta a fejét, úgy nézett Györgyre. - Borzasztó megnyugtató... És mit mondanak az alapszabályai arra az esetre, ha az a nő nem tiltakozik a rablás ellen?... Ha például beleegyeznék?... Mert ilyen is van. Bizonyára hallott már olyan nőkről is, akik szívesen lemondanak a kettős hitvesei ágy úgynevezett melegéről?

Lenn voltak az utcán, György a mályvaszínű kocsit kereste.

- Javítóban van? - kérdezte kifogástalan iróniával. A színésznő intett. Nem. Nincsen javítóban. De fölöslegesnek látta, hogy mindennap várjon a színház előtt... Elkomolyodott, aztán hirtelen megállott.

- Olvastam a napokban egyik regényét. Előfordul benne egy makrancos kis színésznő is. Azt hiszem, Kéky Ilonának hívják. Lemenekül vidékre. Ott találkozik egy arcátlan és felbőszítő újságíróval... Bűbájos két csacsi... Nagyon mulattatott. Miért nem hozta őket össze, kegyetlen ember?... Egy jószívű vígjátékíró összehozta volna őket...

György bólintott.

- Igen. De én nem értek a vígjátékokhoz. Haszontalan drámákat eszelek ki, amikben egyetlen szereplőnek sem telik örömre...

A gyalogjáró szélén most bérautó jelent meg, pontosan ott, ahol a mályvaszínű kocsi szokott várakozni. A kocsi ablaka mögött egy női fej figyelte őket. A színésznő kíváncsian viszonozta a rájuk szegzett pillantást. Megérezte és megértette, hogy amíg ők ketten gondtalanul és kellemesen sütkéreztek a napfényben, a tavaszvég bizsergő melegében, benn a kocsi homályában valaki elborultan és keserűen fogja a szívét, s visszafojtott féltékenységgel követi minden mozdulatukat.

- Várják - figyelmeztette Györgyöt.

György meglátta a kocsiban ülő Csornainét. Habozva, ügyetlenül nézett a színésznőre. Olyan szépen süt itt a nap - gondolta. Aztán megemelte kalapját, elköszönt a színésznőtől és beült a kocsiba, Csornainé mellé. Már a Lánchíd közelében jártak, amikor az asszony megszólalt.

- Még mindig nagyon csinos. Szereti?

- Ne gyötörje magát - nyugtatta meg György. - Semmi sincs köztünk.

- Semmi? Téved - jegyezte meg az asszony. - Maga rossz megfigyelő.

Elhallgatott. Aztán idegesen cigarettára gyújtott.

- Különben - mondta, és haragosan belenyomta az égő cigarettát a kocsi falán függő hamutartóba - nekem tökéletesen mindegy, hogy maga hol igyekszik vigasztalódni azért a félóráért, melyet nekem áldoz... Nem ragaszkodom a félóráihoz.

Nem akarok vigasztalódni, szerette volna mondani, nem akarok semmit, legkevésbé ilyen ádáz kis dialógokat, amelyektől olyan fáradtnak és tisztátalannak érzi magát az ember. Nem szeretem magát, szerette volna közömbösen kijelenteni, és nagyon étvágyrontónak tartom, hogy veszekszünk. És nagyon lealázónak találtam, hogy az előbb figyelt bennünket. Igen, figyelt... Figyelt... Mennyi keserű, mennyi szenvedélyes, mennyi piszkos és kínzó gondolat lehet egy ilyen figyelésben! Hogy megaláz vele három embert, akik egy pillanattal előbb még azt hitték, hogy a nap derűsen süt és az ibolyák édesen illatoznak...

- Ha szabadulni akar tőlem, csak szóljon - figyelmeztette az asszony rekedten, és fennhéjázó mosolya mögé gondosan eldugta dühét és szerencsétlensége pillanatnyi illúzióját.

György lehajtotta a fejét és nem felet. Néhány nap múlva Csornainé közölte vele, hogy valami egzotikus festővel ismerkedett meg, aki arra kérte, hogy lefesthesse. Hetek múlva a klubból hazamenet, Györgynek eszébe jutott a festő. A műterme előtt haladt el, megfordult, felsétált hozzá, és megnézte a képet.

- Türelem - veregette meg felderülve a maga vállát. - Ha nem tévedek, kedves Baltazár, rövidesen kiadják az útleveledet. A piktor, úgy látom, gyorsan halad... Persze ilyenkor a portré késik egy kicsit...

Nem tévedett. A marconahajú, kávébőrű egyre reményteljesebben haladt előre. Csornainé nem titkolta, hogy torkig van az író szótlanságával, s örvend, hogy a festőben annyi mozgékonyságot és viharos nyugtalanságot talált. Már csak a szakítás apró alakiságai voltak hátra. Ezek az apró alakiságok abban állottak, hogy az asszony sértett önérzete ragaszkodott az emelt fővel való szakításhoz. Színpadiasan és győztesen szerette volna elhagyni az írót. S hogy emelt fővel távozhassék, szüksége volt arra, hogy Györgyöt megalázhassa. Felkereste a lakásán, még egy utolsó kéjes összeveszésben reménykedve. György elnézően és gyöngéden fogadta; elmaradt a nagy vihar, az összecsapás kéje, az író, mint egy engedelmes gitár, panaszos hangokat ütött meg, a fejét fájlalta és sajnálkozva simogatta meg az asszony karját. Csornainé elégtétellel hárította el magától a félreértett gyöngédséget. Ahogy szerelmük csődtömegét likvidálta, szivárványhártyája visszanyerte a kecskeszemek hideg szürkeségét, szája a jóllakottság közömbös és kemény vonalait. György szinte hallotta, ahogy - vasúti fékezők módjára - megemelte és eleresztette a kapcsolót, amely a kettőjük Pullman-kocsiját annyi ideig egymáshoz kapcsolta. Aztán hallotta még azt a félvállról elhullatott, célzatos jó éjszakát, amellyel nyomatékosan elbúcsúzott tőle, hogy a kapu előtt a festő karjaiba kapaszkodva végleg ellibbenjen a láthatárról.

György eltűnődve nézett utána. Volt ebben az eltűnődésben egy kis csodálkozás is, amely mindig elfogta az ilyen kérlelhetetlen változások láttán. Vannak kegyeletes lelkek - állapította meg -, akiknek minden változás szomorújáték. Akik elérzékenyednek, ha a lángból hamu lesz, a konflislóból hulla, vagy szalámi, a susogó falevélből őszi avar.

Megkönnyebbülve emelte ki lábát a meggyűlt, mély avarból.

A darabját, amely az idényvégi bemutatók langyos légkörében került színre, a közönség meglepő érdeklődéssel fogadta. A felvonásvégeken, a színpad mögött állva újra hallotta azt a távoli lapos csattanást, amelyet gyermekkorában hallott odahaza, amikor homlokát és orrát izgatott kíváncsisággal odanyomta a rozoga színházépület falrepedéséhez. Tessék a színpadra menni - kiáltott ki hozzá néhányszor az ügyelő. Nyirkos kezek fogdosták a kezét, ismeretlen mosolyok üdvözölték. Tanácsokat adtak neki a következő darabjához és megmagyarázták neki, hogyan kell jó darabot írni. A második felvonás után feljött a Nagy Szeizmográf is dühösen szétrágott történelmi szivarral a szája sarkában és igen hétköznapi irigységtől pislogó tengerimalac-szemekkel. Arról igyekezett Györgyöt meggyőzni, hogy alapjában véve igen rossz drámaíró és semmi keresnivalója a színpadon.

- Nem mondom, jó epikus vagy - röfögte barátian. - De a színpad nem neked való.

A nézőtéren a nevét kiáltozták. Baltazár megkérdezte tőle, hogy mi az a makacs lárma ott a vasfüggönyön túl. A Nagy Szeizmográf a beavatottak unalmával legyintett.

- Édes barátom, a közönség: szamarak összessége...

Nem volt senki, aki közel állott volna hozzá. A Nagy Szeizmográf és a többi úgy állták körül, mint betegkonzílium a készülő hullát. A szerkesztője ragadta ki ebből a gyászpompává fajuló baráti ünneplésből.

A tekintete hiába kereste Ilonát. Lenn a portásfülke előtt megállott, valami üzenetet várt, egy borítékba zárt névjegyet. A portás lelkesedve vigyorgott, gratulált, de a keze üres volt. Együtt ült hajnalig egy kicsi vendéglőben a szerkesztővel. Szótlanul kortyolta a feketéjét. Nem így gondolta, nem ilyen illúziótlanul, ilyen szegényesen és majdnem árván. Leltárt, mérleget csinált, és úgy döntött, hogy nem sok értelme van a dolognak. Gyerekesen áltatta magát két évtizedig; ha szégyellte is magának bevallani, az az igazság, hogy nagyon vágyott a sikerre és arra a másik, népmesékben előforduló örömre, amit dicsőségnek neveznek. Most ott volt a kezében a két szó, mint két aranyfüsttel befuttatott dió, forgatta, a fogához nyomta, mint a majmok, aztán feltörte: öreg diók voltak, kiszáradt belőle a dióbél. Az est izgalmai elmúltak, és üresen, fanyarul közeledett a vendéglő ablakához a hajnal. Amikor indulni készültek, valaki nagyokat szuszogva állotta el az útjukat.

- Az összes klubokat és kávéházakat végigjártam - kiabálta szemrehányóan.

- Miért bújt el?... Jó, szimpatikus reklámanyag. A diadalmas szerző szerényen elbujdosik az ünneplés elől... Ezt meg fogom íratni... No, firkantsa alá ezt a micsodát.

- Ha olyan nagyon fontos önnek - mosolygott György átvéve a töltőtollat. Aláírta a micsodának nevezett hosszú írást és megkérdezte, hogy mi az. Az ügynök ezt is reklámszerénységnek vélte, és helyeslően veregette meg az író vállát.

- Remek - jelentette ki elragadtatva. - Nagyon jól csinálja. Ezt is megíratjuk majd. - Összeszedte a papírjait, és nevetve oldalgott ki az ajtón. György a szerkesztőtől tudta meg, hogy darabját egy külföldi színpad ügynökségének adta el.

Néhány hét múlva szabadságot kért a laptól, és külföldre utazott. A pesti lapokból körülbelül ugyanakkor értesült arról, hogy Ilona Berchtesgadenben tölti a nyarat, amikor az Ilona szeme akadt meg a rövid újsághíren: "Baltazár György értesülésünk szerint Svájcban keres üdülést." Valószínűleg egyszerre tették le az újságot, és nem lehetetlen, hogy egyszerre néztek a levegőbe.


XVIII

György néhányszor végigsétált a genfi tó partján, szórakozottan bedobott néhány kavicsot a vízbe, este megírta a cikkét a lapja számára, azután továbbutazott. Tisztára sepert városokon haladt keresztül, ódon szállodákban aludt, puritán kocsmákban ebédelt. A vendéglő ormán cserkoszorúba foglalt pléhbárányt vagy egyszarvú szörnyet himbált a nyári szellő. A technika nagy ajándékait alig vette észre, mint ahogy a közömbös szót ereszti el az ember a füle mellett. Nézte alkalmi útitársait, akik fáradhatatlan kézzel dobálták be hátizsákjukba úti élményeiket, hogy otthon aztán mindent elrendezzenek és gondos szisztéma szerint bármikor felkérőzhessenek. Az ő hátizsákja üresen fityegett, elfelejtette tapasztalatait beléje dobálni. Nem jött soha kísértésbe, hogy betérjen egy könyvkereskedésbe térképet vagy útikalauzt vásárolni. Járt céltalanul, csavargott, és nem próbált sem földrajzilag, sem kultúrailag tájékozódni. Nagy gyalogutakat tett meg, olykor maga cipelte bőröndjét egyik községből a másikba. Szép és ismeretlen útszéli patakokban fürdött, békésen üldögélő vak koldusokkal beszélgetett, tömött teherautók saroglyájából lógatta a lábát. Kiesett az összefüggések pókhálójából és megmenekülésének örömére olykor régi kis dalokat fütyörészett. Egy este egy patkolókovács háza előtt üldögélt, éppen a szétfreccsenő szikrákat nézegetve; egy embert látott az úton elhaladni. Fehérre kopasztott fűzfavessző volt a kezében, suhogtatta és vidáman énekelt hozzá. Messziről jött és látszott rajta, hogy nem fog megállni. Elgondolkozva nézett utána. A furcsa ember valamit megmozgatott benne, mint ahogy a felrebbenő madár mozgatja meg a hegy ormán az apró hógöröngyöt. A hógöröngy aztán megindul a hegyoldalon, hozzátapad a lejtők hava és mire a völgybe ér, lavinának hívják. Előkaparta a jegyzőkönyvét és beleírta: "Robinson". A regény főalakját Robinsonnak hívják. Kimegy a víz partjára újságot olvasni. Elnyomja az álom, befordul a vízbe, a víz egy szigetre sodorja...

Néhány nap múlva - fejében az új regény egyre szélesedő, fejlődő meséjével - hazautazott. Megint hajnalig dolgozott mindennap. Mindig valami félelem sarkallta, hogy nem tudja befejezni a munkáját. Nem volt kire hagyakoznia és mégis harmadik sebességre állította be motorját, nehogy elkéssen, nehogy befejezetlenül maradjon az írása. A színház előtt egyszer Ilonával találkozott. A színésznő éppen elindította már a kocsiját - fekete, karcsú testű kocsi volt, nem a régi mályvaszínű - amikor megpillantotta Györgyöt. A lába anélkül, hogy számot adhatott volna magának róla, hirtelen megnyomta a féket, és a kocsi hökkenve megállott. Egymásra néztek. Ilona mélyebb lélegzetet vett, kesztyűs ujjai a kormánykeréken könnyedén megrezzentek. György meghajtotta a fejét, udvarias derűvel.

- Hogy van, Baltazár?

- Köszönöm, változatlanul jól - felelte fejének és vállának könnyed mozdulatával, nyugodtan állva a színésznő erős, kutató pillantását. Nyugalma a lezárt akták nyugalma volt. Hallgattak és nézték egymást. A színésznő tekintete ellágyult.

- Nem tart velem?

Biccentett és beült a kocsiba, a színésznő mellé. Átmentek a budai oldalra. Ilona tárgyilagosan nézett maga elé és hidegvérűen forgatta a kormánykereket. Nem beszéltek, ültek egymás mellett. Kiértek az országútra és lassan suhantak a fák között. Később lekaszált nyers fű szagát sodorta feléjük a szél. Az árkok szélén vadmuhar kalásza himbálózott.

- Tudja - kérdezte a színésznő -, hogy egy éjszaka ugyanabban a szállodában aludtunk?

Az író elgondolkozott.

- Nem tudok róla.

A learatott földeken piros virág dugta ki a fejét. A színésznő szótlanul vezette tovább a kocsiját. A könyökük összeért; György udvariasan elhúzta a karját, nehogy félreértés támadjon belőle.

- Visszaforduljunk? - kérdezte később Ilona szórakozottan.

- Ahogy akarja - intett a György keze könnyedén.

Megfordultak. Ilona megnyomta a gázpedált, a kocsi szokatlan sebességgel nekiberregett az országútnak. Nem néztek egymásra, ültek szótlanul, lefékezve, az országút rohanó fáit s az ég alján habzó nyári felhőket bámulva. Nyugtalanul lobogott a hajuk és az ereikben valami kínzó édesség folydogált. Töprengve, szinte ellenségesen ültek egymás mellett, és vágyódtak arra, hogy egymás szemébe nézzenek, hogy megérintsék egymás kezét. A színésznő türelmét vesztve megnyomta a gázpedált. A sebességmutató lassan megindult a számlap fölött. Keskeny, alacsonykorlátú híd következett, a motor zúgva röppent át rajta, mögöttük egy rúd, vagy deszka magas ívben a víz partjára röpült. Aztán egy szétterpedt szénásszekér jött. A széna oldalát lesodorták. György rátette kezét a kormánykerékre.

- Nem bánom - mondta -, ha kárt akar tenni magunkban, de a másét ne bántsuk... Tiszteljük a magántulajdont...

A színésznő most ránézett.

- Fél? - kérdezte elégedetten. Mosolyogva nyomott egyet a pedálon, a sebességmutató fenyegetően tovább rezzent a számlap felett. A motor már barátságtalanul s egyre élesebben nyöszörgött, alkonyi szúnyogfelhők csapódtak az arcukba, elsuhanó kerékpárosok leszálltak, utánuk figyeltek, hogy melyik árokban fognak szénné füstölögni. György nem nyúlt újra a kormánykerékhez. Nem értette Ilonát, kegyetlen szeszélynek látta ezt az esztelen iramlást. Mindig szeszélyes volt. Közel jártak már Óbudához. Ilona hirtelen fékezni kezdett, és egy nyári vendéglő előtt megállította a gépet.

- Megéheztem - mondta, és egy váratlanul megszelídülő mosollyal bocsánatot kért meggondolatlanságáért. Betértek a vendéglőbe, és beültek egy vadszőlős sarokba. Ilona élénken rendelkezett.

- Én zöldsalátát rendelek és fiatal kacsát. A maga vendége leszek, mon ami... Mi a véleménye a fiatal kacsáról?

György bevallotta, hogy nincs még kialakult véleménye a fiatal kacsáról, amit Ilona a legnagyobb mértékben elítélendőnek tartott. Az adott esetben, jelentette ki megrovóan, sokkal hangulatosabb lett volna, ha Baltazár azt mondja:

- Fiatal kacsa? És méghozzá salátával? Grandiózus!

De Baltazár nehézkes barnamedve, tette hozzá rosszallóan. Töprengő, lassú, megfontolt. Miért ilyen kétségbeejtően meggondoltnak lenni? Ilyen szörnyen józannak. Ilyen bosszantóan fegyelmezettnek!... Olyan, mint egy totyakos telekkönyvi díjnok. Csak a szemüveg és a könyökvédő klott hiányzik róla... Nevetett, mutatta a fogát és egészséges száját. Aztán meglátta a György elkomolyodó tekintetét és hirtelen megfogta a kezét.

- Kérem... Nehogy félreértsen... Nem szerepet akarok kérni magától... Nem... Higgye el, hogy nem ez járt most az eszemben. Nyugtasson meg, Baltazár.

György megnyugtatta. Különben is, eszében sincs most darabot írni. Nem szereti a színpadot. Rossz színházi szabónak érzi magát, nem tud hiú kandúroknak és hisztériás mimózáknak szerepet szabni. Ilona megkérdezte, hogy min dolgozik. Regényt ír?

- Szeretem a regényeit - mondta váratlanul. György ránevetett. Nagyon kedves. Sokszor mondták neki. És ő ilyenkor bólintott, mosolygott, és azt mondta: nagyon kedves. Mint most. Voltak már beidegzett szavai és mozdulatai, amikkel az üres locsogókat szokta távol tartani magától. Általában nem hitt az ilyen személyes dicséretekben. Savanykás tapasztalatai voltak ezen a téren. Sok dicsérgető olvasó nem olvasta a könyvét, sok dicséret csak társalgási fordulat volt, illedelmes gépiesség, semmi egyéb. Látta, hogy könyve nem túlságosan érdekelte ezeket a nyájaskodó olvasókat. Elzárkózott előlük, másról kezdett beszélni. Ilonában sem bízott. Kisvárosi regényét talán érdeklődéssel olvasta végig - ő is előfordult benne -, de nem érezte arcán, hangján és szavaiban az igazi olvasók, a megértők rezonáló melegét. Hallgatta és néhányszor előzékenyen bólintott.

- Azt hiszem, nem nagyon érdekli, amit mondok - fenyegette meg a színésznő gyanakodva. Ellenkezőleg, biztosította ő, éppen ellenkezőleg. Nagyon örvend, hogy Ilona ilyen jobb ügyhöz méltó odaadással foglalkozik a könyveivel. Nagyon büszke rá...

A városból kimenekülve szőlőindák és hársfalombok alatt néhány szerelmes pár üldögélt. A tilosban legelészve éppen rántott csirkéjüket és cukrozott salátájukat fogyasztották. A színésznőt felismerték, és egyetértő diszkrét mosollyal szolidaritásukról biztosították.

- Tulajdonképpen mire gondol, amíg én magáról beszélek? - kérdezte a színésznő egyre gyanakvóbban. - Untatom?... Mondja meg, ha untatom... Vagy haragszik rám?...

György rázta a fejét, erélyesen rázta a fejét és mosolygott. Szó sincs róla. Néhány pillanatig ezt a falragaszt nézegette itt az Ilona feje fölött. Ismerős nevet látott a tavalyi, napszítta plakát alján, egy régi ismerőse nevét olvasta.

- Nézze csak - mutatta felderülve. - A történelem ítélőszékéről mond itt valamit. Azt állítja ez a Majthényi nevű úr, hogy a történelem ítélőszéke nekik fog igazat adni. Neki és pártjának. Valami eszméről is beszél. Nem mulatságos, hogy a megszorult emberiség minden bajának orvoslását és minden érdemének elismerését a történelem ítélőszékétől várja? Bukott drámaírók, félreismert diplomaták, rossz polgármesterek, kifosztottak és fosztogatók, mind a történelem ítélőszéke felé sandítanak. A történelem ítélőszéke? - Fölhajtotta a poharát és vidáman bólintott. - Nevezzük talán a történelem sóhivatalának. Mert csak arra kell gondolni, hogy ötven év múlva elfakulnak a falragaszaink, ötszáz év múlva elporladnak a könyveink, ezer év múlva elporlad minden igazságunk, és ötezer év múlva? Porba hanyatlott már ennek a századnak minden elmúlhatatlan alkotása. Az emberi szellem szélesedik és szublimálódik. Alkotást alkotás követ, feltalálók, művészek és hadvezérek gomba módra lepik el a földet, nem beszélve a megváltó eszmék apostolairól. Kinek támad majd kedve és ideje elővenni a mi szürke és semmitmondó periratainkat a mulandóság süllyesztőjéből és ítélőszéket ülni ennek a kornak éretlen torzsalkodásai, törpe nagyságai és elsápadt igéi felett? Tökéletes elmúlásra vagyunk ítélve. A mi halhatatlanságunk már csak néhány év vagy néhány évtized, az utókor a maga lázas és elfoglalt napjaiban nem ér rá majd annyi halhatatlant számon tartani és annyi jogkeresőnek igazságot szolgáltatni.

A hársfán, amely lombjait az asztalukig nyújtotta, egy macska játszadozott. Ilona elcsendesedve nézegette. Hallgatta a György fejtegetéseit. Nem akar beszélni - gondolta megbántottan. - Nem akar beszélni velem...

Hirtelen az íróra nézett. Szellő támadt és meglibegtette az író őszülő haját. Most értette meg, hogy alapjában véve ismeretségük első pillanatától fogva érdekelte ez a makacsul zárkózott, furcsa, maga elé mosolygó, nyugodt ember. Hányszor elindultak már egymás felé s hányszor tértek ki mégis egymás útjából. Sokszor érezte szorongva és vágyakozva az összeütközés kellemes katasztrófáját, s amikor már-már egymásnak rohantak, kiderült, hogy más-más síneken fut a vonatjuk. Szelet és vágyat kavarva száguldottak el egymás mellett. Elégedetlenség, harag fogta el. Villájával megszúrta magát, keserű nevetéssel nézte a kibuggyanó vércseppet.

- A fejtegetései nagyon tanulságosak voltak, mon ami - jelentette ki rövid ingadozás után a könnyed irónia hangját választva. - Fizessen és menjünk. Egyébként fölösleges volt ilyen nagy kerülőt csinálnia, kedves Baltazár... Nagyon fárasztó lehetett... - Megigazította a kalapját, felállott. - Én anélkül is megértettem volna...

Elhagyták a vendéglőt, Ilona előkereste a gépkocsi kulcsát.

- Azt hittem - mondta váratlan szelídséggel -, azt hittem...

Nem fejezte be és felszállott a kocsiba. György mellé ült. Megindultak.

- Mit hitt, Ilona?

- Ne kérdezze, Baltazár... És ne nézzen rám... Kissé rendetlen vagyok... Nagyon váratlanul jött ez a dolog... nem tudom, mi van velem. Kétségbeesem, ha rágondolok... Ez a kor, Baltazár. Az idő... Szeszélyes vagyok, elérzékenyedem... Ne nézzen rám... Most nagyon furcsán érzem magam...

A kocsi lassan haladt velük. Egy gyalogló munkás elhagyta őket.

- Ugye, Baltazár, ezelőtt tizenhárom évvel maga szeretett engem?

Az író bólintott.

- Igen...

- A kocsi nesztelenül, szinte elgondolkozva gördült velük tovább. Igen - ismételte a színésznő forrón és mégis tartózkodva. Úgy nézett rá erre az igenre, mint egy hűvös műértő, megtapogatta, megsimogatta, gyönyörködött benne, felmelegedett és felforrt tőle, aztán nyugodtan újra elengedte. Igen? Szerette? Valóban szerette? - nevette el a kérdést könnyedén. És a pillanatnyi játék mélyén az a gyerekes vágy lapult meg, hogy hallja az író szájából, az író hangján a feleletet. De nem azt, hogy igen, nem a megerősítő szócskát, hanem a szót, amelyet ő belopott a kérdésbe, hogy György ajkán feleletté váljon: "szeretem". Az író nem értette, nem is érthette meg e halk vágyakozást. Évek óta nevelte magát erre a hitetlenségre, arra, hogy valami értelmetlen és szégyenteljes balszerencse üldözi. Nehéz volt most őt kicsábítani hitetlensége csigaházából. Csak engedelmesség és udvarias őszinteség volt a feleletében, amikor azt mondta: igen, szerettem.

- És egyszer, éjszaka - tette hozzá egyszerűen - abban a házban, amelyben maga lakott, Zizevszkyvel találkoztam.

- Zizevszkyvel? - nézett vissza a múltba Ilona gyanútlanul. - Zizevszky? Ki is volt az?... Ó - elmosolyogta magát -, emlékszem már rá... S maga, ugye azt hitte, hogy a szeretője vagyok?... Persze, mit is hihetett mást... Ez a maguk Zizevszkyje közönséges tolvaj volt. Jókai valamelyik regényéből kilopott egy ötletet, hogy elhitesse a kisváros publikumával azt az ostobaságot, hogy a drámai hősnő kegyeibe fogadta... Szobát bérelt abban a házban, amelyben én laktam...

György bevallotta, hogy erre nem gondolt. Valami jóleső derű kezdett pitymallani az érzései horizontján. Ilona is felderült. Szívesen röppent vissza a múltba, mert a múltban volt végre egy fix, kétségtelen pont, az, hogy Baltazár szerette.

- Én is hibás voltam - vallotta be bűntudattal. - Kacérkodtam a lovagjukkal. Valami féktelen harag tombolt bennem... Pestről mentem le oda... Letörve, gyalázatos csömörrel... Utáltam mindent, legfőképpen a férfiakat. A lovag arcátlan vakmerőséggel nyúlt utánam, elhatároztam, hogy megleckéztetem... Aztán túl hamar lehiggadtam, lehűlt a haragom, a lovagot egyszerűen kikergettem...

- És gyorsan, egy vidám fecske kecsességével végigcikázott a feledésbe merült városka felett.

- Tudja, hogy megint lehívtak? - jutott eszébe hirtelen. - Néhány nap előtt itt járt onnan valaki. Meg sem kérdeztem, kicsoda. Talán a társulat titkára volt... Nagyon mulatságos volt szegény...

A régi társulatról beszéltek, Fuszekliről, a ketyegőfejű komikusról és az ügyvéd ázalékjairól. Ilona sajnálkozva gondolt arra, hogy néhányszor ok nélkül megbántotta őket.

- Magát is megbántottam, Baltazár... Magának berzenkedtem, mint egy esztelen kis jérce a macskának... És maga, szegény, olyan megadóan állott ott a parapléja alatt!... Olyan mulatságos és olyan bölcs volt!... Szívesen hallgattam... Aztán egyre kíváncsibb lettem magára... Vártam, sértett, bántott, hogy nem jön... És nem jött, nem akart jönni... Miért nem jött, ha szeretett...

- Nem lehetett engem komolyan venni - mondta György. - Éreztem ezt, és jobbnak láttam távol tartani magam minden balesettől...

Ilona sajnálkozva nézett maga elé. Kár. Baltazárnak igaza volt. Ő akkor még másképpen érzett és sok dologról másképpen gondolkozott. Ma már bizonyára minden másképpen volna - tette hozzá csendesen. - Az ember változik. Kigyógyul az ifjúságból...

- Az én állapotom - jegyezte meg György -, azt hiszem, nem sokat javult azóta...

A színésznőnek megrándult a keze a kormánykeréken. Györgyre nézett. Az író cigarettájának parazsa szomorkás mosolyra világított.

- Jól értettem? - kérdezte a színésznő halkan.

- Igen, Ilona. - Én kigyógyultam az ifjúságból, De a gyógyulás nem tökéletes... Magából, azt hiszem, nem tudtam kigyógyulni...

A kocsi egyenletesen haladt, egy igásszekér lassúságával. Beértek már a városba, néptelenebb kültelki utcákon gördültek tova. A színésznő valahol, egy bekerített üres telek előtt megállította a gépet.

- Köszönöm - mondta megindultan. - Jól fogok ma aludni... - Ránevetett az íróra. - Tudniillik hetek óta nem alszom... Valami történt velem... S tudja, kedves Baltazár, a mi korunkban fontos, hogy kialudjuk magunkat...

A gép motorja halkan zümmögött az estben.

- Ugye, komolyan mondta? - kérdezte aztán hirtelen aggodalommal. - Ne haragudjék, kételkedő vagyok... A nyáron, amikor megtudtam, hogy ugyanabba a szállodába szállt, amelyben laktam, olyan jókedvű és optimista voltam, mit egy jókedvű gimnazistalány... Másnap hallottam, hogy elutazott... - Megakadt, valami kéjes gyöngeség borzongott át rajta. - Furcsa nap volt...

György lehajtotta a fejét a színésznő kezére.

- Megfeledkezik az alapszabályokról - mondta csendesen.

Alapszabályok? Ó, igen, mosolygott most a színésznő. A rablást tiltják a György alapszabályai... Rablásról már szó sem lehet. Hogy miért?... Ejnye, hát ilyen viharosan érdeklik őt a külvilág eseményei? Hogy mi volna az a külvilági esemény? Igazán nem tud róla?

Egyre kevésbé értette Györgyöt. A lapok részletesen megírták, hogy a házassága felbomlott, néhány tapirorrú riporter az események minden zugába beleszagolt, és dús körítéssel tálalta a közönség elé észleleteit. És György a távollevők, a más világban élők nyugodt tájékozatlanságával kérdezi: mi történt? Kedvetlenül megvonta a vállát. Semmi lényeges. Elváltak... Igazán nem tudott róla?... Hogy miért váltak el?... Nehezen tudná az okot meghatározni... Rájött arra, hogy semmi oka ezt a társasviszonyt tovább folytatni. Az ember lassan meglát maga körül dolgokat, amik nem tartoznak hozzá a boldogságához. S egy idő múlva eszébe jut, hogy segíthet magán, ha akar...

György feje fölött kinyílt valami zuhany, és anyagtalan, meleg sugarakban csapott le rá a sors ajándéka. Nem mozdult, hogy a zuhany sokáig mossa és paskolja. Éveinek száma is tartózkodást parancsolt: egy év választotta el a negyventől, deres idő, az ember ne ugráljon, mint a balga kecskegida. Magába húzódott, hallgatta a zuhany szimfonikus neszezését és tűrte lehunyt szemmel a rászitáló öröm gyönyörű melegét. Hallotta az Ilona kérdését - hazavigyem? -, de csak ült lehunyt szemmel, mozdulatlanul.

- Maga, Ilona, tudta, hogy én itt lakom? - kérdezte csodálkozva.

- Tudtam - bólintott a színésznő kedvesen. Egy kicsit tudatlanul, egy kicsit felhősen nézett Györgyre. Nem tudta, mi a helyzet, mit mutat a légsúlymérő. Félt, hogy elkésett; hogy későn volt már őszintének lenni és szerelmesnek. Az író ránevetett. Aztán egy mozdulattal magához ölelte a kormánykerék mellől. Addig el sem eresztette, amíg valaki meg nem állott a gépkocsi ablaka előtt. Zsibbadtan, részegen bámultak egymásra. - György - mondta Ilona. Egy darabig még fogták egymás kezét. Görcsösen és makacsul tartották egymást. Az írón átvillant néhány kritikai megjegyzés - értelmének régi házőrző kutyája ugatott -, de nem törődött vele. Ha nem kotródsz, nevetett, versenyt csaholok veled.

- Aludjon jól - búcsúzott Ilonától.

- Aludni fogok - intett Ilona a szempillájával. Soha ennyire rossz színésznőnek és boldognak nem érezte magát. Lábát lassan, egy szélütött lassúságával az indító pedálra helyezte. Az író még egyszer behajolt a kocsi ajtaján.

- S ha kialudta magát, határozzon: lerándul velem Erdélybe?

- Megyek - intett ő gondolkozás nélkül, bárhová útrakészen. Mosolyogva bólogatott, mint egy feléledt orgonaág, a kezét is megemelte, lebegtette, aztán elindította a gépet. Ösztönös biztonsággal rohant át a kocsik, villamosok, emberek örvényén. Csak a szája égett rettenetesen. És csak benn a lelke mélyén sistergett valami forró gomolyag. Nem tudta, mi lehet ez a forró gomolyag, ezért - az egyszerűség okáért - tökéletes boldogságnak nevezte...


XIX

Csermely János elcsapott városi fogalmazó szakítva a női problémákkal észrevétlenül elvonult a közélet piacáról, amely meleg nyári napokon és csikorgó téli estéken annyiszor visszhangozta gyöngytyúkhangú furcsa nevetését, búcsút mondott a Társadalomnak, amely oly sokszor lépett a lábára elnézést sem kérve udvariatlan cselekedetéért - hogy életének hátralékos esztendőit a repülés nagyszerű problémájának szentelje. A Társadalom mostoha volt hozzá, meggondolatlanul mostoha. Kinevette, mint pimasz suszterinas a kárvallott járókelőt, aki, míg az eget nézte, loccs! belecuppant a legremekebb pocsolyába. Társadalom. Emberek - csóválta a fejét a fogalmazó rosszallóan. Miért e röhej? Hogy belemásztam a nyitott kanálisba? Rövidlátó vagyok, barátaim. De csak fizikailag rövidlátó. Lelkileg, ojjé! Lelkileg én az Androméda csillagképet is látom. A tejutat, mindent. A ti mikroszkopikus kicsinységeteket is. Szeplősök, ápolatlanok vagytok, nagy kolbászok rotyognak a tepsitekben, de a lelketek, ó, a lelketek, barátaim! Lenéztek engem, mert tepsimben nem rotyog félméteres kolbász, kabátom bolhaszín, szemüvegem törött, szellemem diadalmas röhejjel veri szárnyalási rekordjaitokat... Nem törődöm veletek, barátaim, lenézhettek, lesercinthettek, köpésetek mit sem számít többé...

Javaslatait, amik abból a bizonyos tehéntermékből való kievickélés lehetőségeit tárták fel, az emberek könnyelműen visszautasították, és továbbra is konokul ragaszkodtak eddigi szokásaikhoz, egészségtelen kolbászaikhoz, disszonáns tűzoltózenéjükhöz, merev keménygallérjukhoz, csökönyös fogalmaikhoz, újságjaik hazugságaihoz, zavaros törvényeikhez, nevetséges intézményeikhez, amik mind e kóros század agydaganatainak gennyes váladékai voltak. Követelték tőle, hogy nagyságos vagy méltóságos úrnak szólítsa őket, és felejtse el, hogy 1789. július 14-e óta egyenlőek vagyunk.

- Hallja, barátom - indítványozták türelmetlenül, ha az emberek vaksága iránt való szánalomból a szebb jövő titkát akarta előttük feltárni -, hallja, barátom, menjen a fenébe.

Amikor a háborúról beszélt nekik, meg arról, hogy távoli gázok szagát érzi, amelyek észrevétlenül áradnak, törnek előre, elborítják a Főteret, behatolnak a Grand Caféba és micsoda szédítő, nagy patkányirtás következik, milyen nagy létszámcsökkenés lesz itten, ha a gázok majd szépen bemásznak a főpincér, a főszámvevő, az állatorvos és a többi békebeli nagy hadvezér kopoltyújába! Hohó, akkor jöjjenek, akkor mondják majd neki: hé, maga lüke alak, pucoljon innen, nem vagyunk kíváncsiak a maga Ady-verseire meg békeszózataira!

És mikor azt fejtegette, hogy Gorkij Éjjeli menedékhelye különb színdarab, mint a Fehér bivaly című zenés operett, amelyet hét eredeti zeneszámmal és három vadonatúj táncbetéttel hirdetett a diadalmasan ott állomásozó színtársulat, kinevették, egyszerűen és rútul kinevették.

Valaki a körülállók nagy mulatságára rothadt retket tett a zsebébe. Kinevették, megcsúfolták. Egy nap valami pofátlan suhanc döglött macska farkat akasztott a kabátja szárnyára. Lassan sétálgatott a téren, meg-megállott, töprengett a maga szép, szárnyaló gondolatain. Az emberek vihogva nézték, a könyvkereskedésből kiperdült egy apró csirkefogó, úgy tett, mintha a gyalogjárót akarná fellocsolni és a bádogedény egész tartalmát a fogalmazó nadrágjára öntötte.

Félrelökték, szívtelenül és megfontolás nélkül megfosztották legelemibb polgári jogaitól. Emberi méltóságától, emberi hitelétől. Úgy vélték, hogy eleget kukorékolt már a fülükbe, ideje, hogy elkotródjék bolond maszlagaival a láthatárról.

- Bolond maszlagok? - kérdezte ő elszomorodva. - Ó, ti szegények... Mi az én bolondságom? Hogy ki merem mondani, amit gondolok... Egy kérdést... mindössze egy kérdést még, ha szabad. Miért jöttetek? Miért vagytok itt a földön?... Igen, tisztelt galambocskáim... pöffeszkedő, múlandó golyvásmadaraim: miért jöttetek? Erre feleljetek: mire e fennhéjázó golyva? Mondjátok, szegénykéim, mire jó?... Ha én Krisztus volnék... mielőtt méltónak ítélnélek a bocsánatra, előbb suszterkézre adnálak valamennyieteket egy kis friss fejelésre...

Nehéz lélegzettel még egyszer felkapaszkodott a tűzoltótoronyba (a lábai elsúlyosodtak, a dóm tornyába már csak nagy fáradság árán juthatott fel), hogy végigtekintsen meddő küzdelmeinek arénáján.

- Az ott a Grand Café - böngészte vastag szemüvegén át a város elmosódó képét. - Az alvadtvér színű bádogtető a Kesztyű teteje... Az a kormos, piszkos fal: a városháza hátulja... Kitaszítottak... Miért? Néhány kijavított helyesírási hibáért... Ott egy eperfa... alatta egy kötélen lyukas harisnyákat szárítanak. A Csiszlik Olivér udvara... És az a pindurka kis vályogodú ott... emlékszik Krljvcs Pjtr... emlékszik? Ott voltunk mi fiatalok és boldogok... Igen Pjtr... mi tagadás, elröpült minden... elszállott minden... barátság... álom... Maga is... Csak én maradtam itt... Csermely János végleg elcsapott fogalmazó...

Valaki munkát ígért neki, el is ment az illetőhöz, kiderült, hogy az illető a kutyája szőrszálait akarta vele megszámoltatni. Semmirekellők, jutott eszébe. A főtér kövezetén fakó napfény feküdt végig, a kőkockák közül csenevész fűszálak serkedtek elő, a korhadó villanypózna alatt egy régi rendőr ácsorgott melankólikusan ásítozva (csak ruhájának és sapkájának friss barnasága beszélt háborúról, békéről, gazdát cserélt államhatalomról), a sétatér kerítése mellett gyümölcsös kofák kucorogtak alacsony zsámolyaikon, a bútorkereskedés előtt ládát szögeztek... Valakinek zongorát küldtek egy környékbeli faluba... Itt még voltak zongorák, még vettek zongorákat... A daliás polgármester lesoványodva, ócska sétabottal a szőlők felé baktatott, hogy peronoszpórás szőlőjét rézgáliccal permetezze... A rendőrkapitány szemére húzott sárga girardi kalappal céltalanul üldögélt a városi parkban... A háttérben a Maros vize folydogált csendesen... Hoháháhú... Csendes kis képeslap... Gruss aus der Heimat...

A fogalmazó nagyot sóhajtott, szórakozottan leköpött a tűzoltótorony ablakából (nem volt ebben semmi célzatosság, e pillanatban távol állott minden célzatosságtól), aztán utána pislogott, mint a gyermek, hogy hová köpött. És vigyorogva, valami belső fénytől felragyogva lebotorkált a lépcsőn, hogy örökre hátat fordítson a városnak, amely őt olyan megfontolatlanul sutba dobta.

A bútorszállító szekéren aranykeretes, hatalmas képet látott, amikor leért az utcára. A kép egy tiziánszakállú, fehér gúnyás férfit ábrázolt. Ahogy zörgött vele a szekér az utca kegyetlen kövezetén, dióbarna szemét kíváncsian járatta körül a házakon, a nehéz igába fogott ökrökön, az arrafelé kullogó embereken, benézett a mészárossorra, amely előtt karjukon szegény gyékénykosárral szegény asszonyok és törődött, rongyos nadrágú férfiak olcsó tüdőre és más hulladékra várakoztak, bepillantott a Grand Café ablakán, és elolvasta a takarékpénztár napszítta cégtábláját. Fáradt száján szomorkás mosoly pirkadt ki.

- Ismerős arc - gondolta a fogalmazó és követte a szekeret.

Az idegen férfi rápillantott, a tekintete sokáig függött rajta, aztán barátságosan feléje bólintott. Csermely megigazította a szemüvegét. Úgy rémlett neki, hogy a szeretetreméltó idegen mondani szeretne valamit.

- Csermely János, elcsapott városi fogalmazó - mutatkozott be előzékenyen. - És ha szabad kérdeznem... nem a Názáretihez van szerencsém?

A tiziánszakállú idegen jólelkűen, vidáman mosolygott. Dióbarna szemei kíváncsian és bátorítólag mustrálgatták a fogalmazó sovány arcát, elferdült nyakkendőjét, trottyos nadrágját. Nem volt a tekintetében árnya sem a létezésnek. Csermely felélénkülve igazította meg a szemüvegét. Olyan régen nem akadt össze senkivel, aki szóba állt volna vele, aki nem förmedt rá, hogy hallja, öreg bikfic, eriggyen a fészkes micsodába. A szemüvegét másodszor is megigazította.

- Kérem szépen - hadarta közlékeny hangon -, nem tetszik emlékezni erre a névre: Csermely... Igen... én vagyok az... Éppen az előbb szakítottam a társadalommal... tetszett látni az előbb azt az asztalost ott a Grand Café kirakatában... Műbútorgyára van... És azt a másik alakot, aki a takarékpénztárból jött ki... Ő az elnök... a nagy elnök... És tetszett látni ott a kutyák között a mészárossoron azokat az embereket... Nagy szabálytalanságok vannak itt, uram, nagyon nagy szabálytalanságok... Nem tetszik olvasni ugye az újságokat... Zűrzavar... drágaság... szegénység... Az emberek sokat beszélnek önről... igen... mindennap emlegetik önt... Hajaj... Emlegetik... Emlegetik... De bár ne tennék. Sokszor hallottam önről... mit is akartam mondani... Sok reklámot csinálnak önnek, uram... sok reklámot... de semmi szív... semmi szeretet... Hazudnak, uram... csalnak, uram... az ön nevében... Én azt hiszem, kérem szépen... azt hiszem... hogy önnek nem volt rentábilis... igen... nem volt rentábilis meghalni az emberiségért... Mi a véleménye?

Az idegen férfi kezeit irgalmasan összefonva meleg rokonszenvvel nézett az utána siető fogalmazóra.

Csermely, hogy ilyen barátságosan szóbaállottak vele, előadta szándékait a repülés problémáinak megoldását illetően. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy nagy illetlenséget követett el a tolakodásával, és megkérdezte:

- Apropó... megengedi, uram, hogy kövessem?

Az élénk fecsegésre a bakon ülő kocsis és szállítómunkás hátrafordultak. A kocsis tréfás vigyorral emelte meg az ostorát, és a fogalmazó felé pattintott.

- Hopp... hopp... távolodjék csak arrébb egy kicsit a szekértől...

Viccelődve elzavarták a szekér mellől. A fogalmazó megállott és felocsúdva hunyorgott a távozó Názáreti után. Igen, egészen jól elbeszélgettek. De kár, hogy ettől is eltiltották... Igen, hát már a Megváltóval sem szabad eldiskurálgatnia...

Csalódott, szomorú szemeire ráigazította a cvikkerét, megfordult, hazaballagott.

...A kertész udvarán az árnyékos eresz alá támasztott létrán üldögélve a csókák, seregélyek, libák és egyéb szárnyasok repülését figyelte; észleleteit jegyzőkönyvbe foglalta, hogy a téli hónapokban, amikor a repülés terén egy kis pangás áll be, kiépíthesse tudományos rendszerét. Tanulmányai azonban nem mozogtak csupán az elmélet bizonytalan, dudvás területein. Beható szemlélődései a baromfiudvaron arra a meggyőződésre vezették, hogy a fejlődés rendjén az emberi testből oly tökéletes repülőszervek fognak képződni, amelyek lehetővé teszik majd az embereknek, hogy a gólyák és darvak példájára a tél unalma, a csalódás fájdalma és a társadalom mostohasága elől szárnyain egy szebb hazába költözzék. Kirándulhat a felhők közé, lepkéket kergethet az azúros levegőben, etcetera. Valami kifürkészhetetlen logikai láncolatot követve, reaktiválta nyugdíjba vonult bolhaszín felöltőjét, a felöltő körgallérját bádoglemezekkel bélelte ki, a gallért a felöltő ujjához erősítette, és ha senki sem látta, felkapaszkodott a disznóól tetejére és szárnyaival néhány madárszerű mozdulatot csinált. Érezte a levegő ellenállását, és egyszer-kétszer a magasba ugorva rábízta elsoványodott, földhözragadt testét a levegőre. A kísérletek bíztatóan haladtak. Csak sovány karizmait kellett még gyorsabb mozgáshoz edzenie, hogy a benne szunnyadó szárnyösztönök felébredjenek és elragadják őt a disznóól tetejéről, kiemeljék a rögök porladó, céltalan világából, fel az éterbe, az embermentes, szabad végtelenbe. A szabadság és végtelenség utáni vágy, a Földdel szemben érzett egyre fokozódó idegenkedése megnövelték szorgalmát, karjait mozgatva sokáig sétálgatott a baromfiudvaron, s ha belefáradt, leült újra a létra fokára, hogy elmerüljön az arra kószáló madarak repülésébe. Anna gyakran lejött hozzá, hogy kutatásainak eredményéről meghallgassa. Magával hozta a kicsi Istvánt, az Anna gyermekét, akit szerfölött szórakoztattak öreg barátjának furcsa történetei. Anna is vidáman hallgatta ezeket a meséket, de a szeme mélyén csöndes részvét sötétlett, ahogy a fogalmazó zavart, bomladozó lelkébe pillantott.

Nyár végén megérkeztek Györgyék. Anna lement a gazdasági udvarba, hogy Csermelyt a barátja megérkezéséről értesítse. A fogalmazó tágra meredt, könnyes szemekkel hallgatta a hírt.

- Igaz ez? - kérdezte elfulladva - Pjotruska... az én Pjotruskám... itt? Lehetséges?

Anna megfogta a kezét.

- Miért ne volna lehetséges, kedves pilótánk? György itt van a városban, és nemsokára eljön magához.

A fogalmazó maga elé nevetett. Jól van, nagyon jól van. Majd itt fogja fogadni Pjotruskát.

Felmászott a létrára, hogy a szelek járásáról tájékozódjék. Aztán magára öltötte bolhaszín felöltőjét, és fölkapaszkodott a disznóól tetejére. A lelkét gyönyör és édes izgalom járta át. Ó igen, most hát repülni fog. Az izmai edzettek már, a szelek kitűnően működnek. Fel fog emelkedni a magasba, és úszni fog az azúr óceánban, mint egy sas. Hadd lássa Pjotruska, hogy ő sem vesztegette zabhegyezéssel az idejét. Pjotruska a szellem ózondús, napsütötte birodalmában kóvályog, de ő is, Csermely János elcsapott fogalmazó sem ragadt bele a degeszbe. De nem ám... Hoháháhú... de mennyire nem.

Mikor megnyílt a kerítés ajtaja, és az ajtónyílásban megjelent a György alakja, a fogalmazó átszellemült mosollyal meglibbentette szárnyait és a magasba rugaszkodva megdicsőülten zengte ámuló barátja felé:

- Ave...

Bolhaszín felöltőjének kiterjesztett szárnyaival olyan volt, mint egy óriásira nőtt sötét denevér. Nekilendülve néhány arasznyira a levegőbe emelkedett - talán a tiszta éter felé sóvárgó vágyainak ereje emelte a magasba -, de a Föld kérlelhetetlenül visszaparancsolta, s ő, aki bégetve öltött nyelvet minden parancsra, most engedelmeskedve a nehézkedés oktalan paragrafusainak, sebesen lezuhant a baromfiudvar tisztátlan porába. Ikarus is lezuhant, mások is lezuhantak már, de talán mégsem ilyen sebesen. Ez a nagy gyorsaság - amely egy pillanatig őt magát is fájdalmas csodálkozásba ejtette - teljesen érthetetlen volt lehervadt, megapadt testsúlyának és a Föld vonzóerejének fizikai viszonyát tekintve.

György dermedten nézte néhány másodpercig, aztán hozzásietett és felemelte szerencsétlen barátja fejét.

- Látta, Pjotruska? - nyöszörögte a fogalmazó mosolyogva. - Látta, Pjotruska?... Egy kissé... mintha gyorsan tértem volna vissza...

Aztán eszméletlenül lehunyta szemét.

György és a kertész óvatosan felemelték és bevitték a szobájába. Lefektették és Anna gondosan lehúzta ruháit. A bolhaszínű felöltő bádoglemezei a hasába fúródtak, a meginduló belső vérzéstől elfakulva, alélt mozdulatlansággal feküdt sokáig az ágyon. Orvost hívtak, aki magához térítette. A vizsgálat nem sok jót ígért. Ilona és György egész nap ágya mellett ültek. A fogalmazót nagy belső fájdalmak gyötörték, de nem törődött a fájdalmaival, mellette volt most Pjotruska... Pjotruska... az ő egyetlen, kimondhatatlan barátja és osztályos társa, az egyetlen szív a szívek e zúzmarás jégkorszakában, amelyben bibliai szeretet lakozott iránta.

- Pjotruskám - suttogta megindultan -, adja ide a kezét... hiszen még kezet sem szorítottunk...

György megfogta a kezét.

- Nem mondaná meg - kérdezte fátyolos hangon, nevetést erőltetve -, hogy tulajdonképpen hová akart elrepülni?

A fogalmazó száján néhány vércsepp szivárgott ki.

- Hová? - kérdezte erőtlenül. - Hová? - Fölnézett a mennyezetre. - Majd... majd benne lesz a menetrendben... Aztán... ha majd ott leszek, Pjotruska... megüzenem magának... Magának és... Ilonára nézett, és a fejét meghajlás jeléül gyöngéden megmozdította. Bemutatkozott. - Bocsánat... Csermely vagyok... lezuhant pilóta... és szerencsétlen flótás... Sokszor gyönyörködtem a művészetében... de sajnos... a számomra most már nemsokára legördülnek a függönyök... Igen... Igen... nem lesz szerencsém többé...

György tiltó mozdulatot tett a kezével.

- Hagyja, Pjotruska - mondta a fogalmazó. - Én most lepasszolok... Úgysem volt igen sok keresnivalóm itt... Elfelejtettem iránytűt hozni magammal... Igen... Hiszen tudja... Csak ugrándoztam itt... lábatlankodtam... mint bohócok a cirkuszban... amikor a szőnyeg kiteregetésénél akarnak segédkezni... Megbotlottam a saját lábamban... Mindegy... Mit is... Igen... Boldog vagyok, Pjotruska... hogy itt van... Sohasem gondoltam... hogy ilyen dekoratív környezetben fogok elpatkolni...

- Ne tréfáljon, Csermely - korholta György fájó szívvel. - Nincsenek fájdalmai?

- Fájdalmak, galambocskám?... Csak voltak... Sok-sok fájdalom... Két mázsával... vagy két tonnával... már nemigen emlékszem rá... Elmúltak... Ide figyeljen... Mikor a nagy emberek meghalnak... akkor... ugye... alapszabályok szerint mindenkinek valami nagyot... valami szépet kell mondania?... "Több világosságot..." Én, Pjotruska... én igen kicsi ember vagyok... Engem nem köteleznek az alapszabályok... hát csak azt mondom, hogy: hoháháhú... Figyeljen, galambocskám... Pagátot a kertben... egy ezüstfenyő alá temettem... Nem lehetne az... hogy mondjuk... melléje temessenek?... Ne haragudjon... Pjotruska... csak ideiglenesen gondolom... Ideiglenesen... Amíg feltámadunk... Nem lehetne? A táblát is elkészítettem már... ott van a szekrény háta mögött... szíveskedjék, Pjotruska, megtekinteni...

Ilona kihúzta a táblát a szekrény háta mögül, és résztvevő mosollyal olvasta a rajta levő írást. Aztán átnyújtotta Györgynek. A táblán ez állott:

PSZT! EGY SZÓRA, VÁNDOR!

Itt alszik és álmodik

CSERMELY JÁNOS

elcsapott fogalmazó egy Pagát nevű vizsla
társaságában, akik elunván, hogy oly kevés
igaz kutya és oly sok ember lakja a földet, fölszedték
sátorfájukat és egy vidámabb hazába költöztek.


- Meg fog gyógyulni - mondta György tehetetlenül -, s akkor magunkkal visszük... Velünk jön... Ugye?

A fogalmazó ujjai görcsösen kapaszkodtak a György kezébe. Elhomályosuló szemei forró szeretettel tapadtak az író arcára.

- Szeretnék, Pjotruska - suttogta csendesen, lehunyva síró szemeit -, nagyon szeretnék... de most már nem lehet... Most már végleg itt maradok... Igen... belső vérzés... tudom... Belső vérzés, galambocskám... Mintha nem lett volna egész életemen át belső vérzésem... Na... mindegy, Kiriljovics Pjotr... Hát csak rajta... Maga csak folytassa... Írjon... Minden írását el fogom olvasni... és Pagáttal ketten... igen... majd megtárgyaljuk a dolgot... És semmi temetés, galambocskám... Ne verje magát költségekbe...

Éjfél felé sűrű vérhullám buggyant ki a száján. Kinyitotta a szemét és halványan derengő mosollyal az íróra nézett. Megsimogatta a kezét.

- Na... hát most... alászolgája, Kiriljovics Pjotr... És önnek is madame... hálás köszönet...

Páter Izidor még idejében érkezett, hogy lefogja a fogalmazó elfáradt szemeit.

György sokáig állott megtépett szívvel szerencsétlen barátja kihűlt teste mellett. Ilona gyöngéden megérintette a vállát.

- Reggel van, György... keljen fel, kedves...

És nagy szeretettel szorította magához György sápadt arcát, amelyen mély árnyékokat hagyott a fájdalom.

A temetést csendben tartották meg. Résztvevő vagy kíváncsi tömegekről nemigen lehetett beszélni. Györgyéken, Annán és a kertészen kívül alig érdekelt valakit a fogalmazó távozása. Eljött a György húga is a férjével, a félkarú mérnökkel, aki benn a hegyek között, egy aranybányánál kapott vezetőmérnöki állást. Egy rövidke darabig a halottaskocsi tájékán kullogott egy-két összement alak is a Grand Caféból. Inkább Györgyre és Ilonára voltak kíváncsiak, mint a félbolond fogalmazóra, aki hűen eddigi kótyagosságaihoz, egy sertésól tetejéről akart a mennyországba startolni. A gyér publikum soraiban hemzsegett Csiszlik Olivér regényíró is, aki a temetés végeztével György mellé furakodva közölte nagynevű kollégájával, hogy a napokban ő is befejezte egyik regényét, amely igen nagyszabású irodalmi eseménynek ígérkezik. Minthogy a helybeli nyomdaviszonyok igen kezdetlegesek, a könyvét Pesten akarja kihozni és nem ajánlana neki György egy jól fizető kiadót? György, hogy szabaduljon a fennhéjázó emberke fecsegéseitől, valami olyanfélét mondott, hogy majd érdeklődni fog, ami Csízit nagyobb közlékenységre villanyozta. Elmondta a regénye tartalmát, széles ecsetkezeléssel méltatta hőseinek jellemét, aztán úgy mellesleg a György írásairól is megemlékezett, amelyeket néhány hibás mondatszerkezettől eltekintve, általában elég jóknak talált.

- Csak a mondatszerkezet, kolléga úr... És az irálya... Nem fordít kellő gondot az irályára.

György megköszönte a figyelmeztetést, megígérte, hogy a jövőben jobban fog vigyázni az irályára, és elbúcsúzott a regényírótól.


A fogalmazó halála mélyen megzavarta otthoni örömeit. Egy este elment a színházba. Az előadás és a nyomában felbuggyanó emlékek felüdítették. Viszontlátta a régi szuffitákat, a dülöngélő falakat, az elferdült bajuszú segédszínészeket és éneklő csizmákat. Milyen angyalian, milyen ártatlanul játszottak! Egy körömfeketényi tehetség sem volt bennük. Látta magát is, zsebében a Kárpáti Figyelő tiszteletjegyével, a fal mellett állani, karbatett kézzel, homloka fölött fekete hajtömeggel és a nagy szellemek komor iróniájával. Elnevette magát. Ó, mindentudó fölényes ifjúság. Ó, álmok, ó, fekete hajtömeg. Az élet apró balesetek füzére. Minden balesetnél kihull néhány száll hajunk... A harmadik felvonás megkezdésekor Ilona indítványozta, hogy menjenek fel az öltözőkbe. Keressék meg az ő régi öltözőjét. Óvatosan elhagyták a nézőteret - mindenki őket figyelte -, szóval feltűnés nélkül sikerült távozniuk, nevetett György, aztán kiléptek a nedves udvarra, végigbotorkáltak a szálloda folyosóján és tapogatózva benyitottak egy ajtón. A folyosó lámpája haldoklott és verdesett, mint egy agonizáló lepke. A kamraszerű szobába ott állott még a rossz karosszék, a zöld tükör, a cigarettavégektől összeégett asztalka. Beteg és foltos volt, mintha feketehimlőben feküdbe. A fogason néhány színpadi ruhadarab csöngött. Olcsó rizspor, olcsó kölnivíz, olcsó vidéki vergődések illata kavargott a levegőben. Ilona meghatottan nézett körül. Szeret? - kérdezte Györgytől halkan. György magához szorította. Megcsókolták egymást és utána terhesen lélegzettek. Ilona hirtelen a tükör elé állt, magára szedett valami fehér leplet, a haját fiúsra fésülte, leült a karosszékbe, és csendesen idézni kezdte a Sasfiók haldoklásának jelenetét. Sok évvel ezelőtt is így állottak itt, Ilona fehéren, gyöngéd mosollyal, búcsúzkodva, ő hősi erőfeszítéssel, sajgó szívvel. Talán mégis jobb, hogy akkor semmi sem történt. Ma már nem állanának itt ilyen megindultan és napsütötten. Nem nyúlnának egymás felé, nem serkedne minden pórusukon vágy, és régen fakó kalandként szerepelnének egymás emlékeinek lomtárában. Hallgatva és örömtől zsongva surrantak végig a csúnya folyosón. Fogták egymás kezét, hogy a síkos deszkalépcsőn meg ne csússzanak, s talán azért is, hogy mert rosszul este volna elereszteniök egymás kezét. Előadás után a színtársulattal vacsoráztak a Grand Caféban. Ilona fáradt volt, hamar visszavonult a szobájába. György csak hajnal felé ment fel a maga szobájába. Az asztalon az Ilona üzenete várta: "Nehogy megfeledkezzen rólam. Az ajtót nyitva felejtettem." Óvatosan benyitott az Ilona szobájába. Nem értette meg, miért kell óvatosnak lennie. Tulajdonképpen szeretik egymást, nem? Minek és kinek szól ez az óvatosság? - akarta Ilonától kérdezni. De a színésznő aludt. Vállairól lecsúszott az ing, és a takaró alól kihabzott rózsabimbós melle. Alatta halvány kicsi forradás látszott. Ujját vigyázva a sebhelyre tette, amelyet régen egy elhirtelenkedett, dacos golyó ejtett a bársonyos bőrön. Ugye nem fog elhagyni? - kérdezte tőle Ilona néhány nap előtt. Nem - rázta most a fejét György, és száját odanyomta a sebhelyhez...

Kissé elcsodálkozva járt-kelt a városban. Apró kortyokban akarta élvezni a viszontlátás örömét, mint gyermekek az édes málnalét. Úgy odanőtt ezekhez a gyomfelverte utcákhoz, ezekhez az alacsony házakhoz, és most mégis ködösnek és távolinak látszott minden. Emelkedésének és sikereinek tarka panorámákkal szegélyezett útján, a megszépült lét déli verőjén sütkérezve, vagy otthonában könyvek és folyóiratok között, amelyek a képét hozták vagy cikket közöltek róla, olykor-olykor szórakozottan fennakadt a pillantása a levegőben. Egy régi sikátor, rozoga fahidacska, vagy útilapuval benőtt udvar képét vetítette elé egy rejtett laterna magica. Álmában minduntalan ezeken az utcákon kóborolt, nagyokat nevetett a fogalmazó szerelmes cselédhistóriáin, vidáman fickándozó strófákat faragott a vöröskeresztes matrónák, vagy polgári lövölde báljáról, párbajozott Zizevszkyvel, vagy közröhejtől kísérve zeneesztétikai előadást tartott a tűzoltózenéről. Ha messze is sodródott ettől a világtól, a gondolatai, faképnél hagyva csapot, papot egy-egy őrizetlen pillanatban mindegyre visszaszöktek ebbe a környezetbe. Svájcban történt, hogy egy fiatal hölgy, aki szokatlanul érdekesnek találta a szemeit, kíváncsian megkérdezte tőle:

- Szabad tudnom, mit nézett olyan sokáig ezen a falon?

- Egy Kárpáti nevű pék jutott eszembe, akinél én sok év előtt cipókat vásároltam hitelbe. Azt a nagy fekete táblát láttam ott a falon, amelyre felírta tartozásomat...

Járt, kutatott szomjasan, betért emlékeinek kocsmáiba, felhajtott egy fröccsöt, és szomjasan folytatta útját. A sok fröccs semmit sem használt, szomjas és nyugtalan maradt; szívósan kutatott tovább, kereste azt az érthetetlenül elbújt csapszéket, amely lecsillapíthatná. Valamelyik nap színes kreppapírtekercsek, elegánsan bélelt levélborítékok és ócska Verne-kötetek között a könyvkereskedés kirakatában megpillantotta legelső regényét. Gyűrött, napszítta fedelét légypiszok élénkítette. Nem nyújtott valami hízelgő látványt. Aki megvette, csak néhány lapját vágta fel, szörnyen unhatta és sietve adta vissza a könyvkereskedőnek, antikváriusi áron. Mosolyogva nézegette elsőszülött gyermekét, amelyet szülőföldje ilyen gyöngédtelen bánásmódban részesített. No, Pjotruska - évődött magával -, mennyi kellemes dolgot fecsegtek össze az újságok a tehetségedről. Látod-e? Itt nem sokat adnak az efféle mendemondákra. A kutyának sem kellesz. Betért az üzletbe, és beszédbe ereszkedett a kereskedővel. Elhízott, zajos emberke volt a kereskedő, aki papíron és az irodalom napszítta hulladékain kívül virágmagvakkal és gabonával is foglalkozott. A könyvek csak futólag érdekelték, irodalomban nem csinált nagy forgalmat, a gabonaüzletek nehézségeiről panaszkodott, aztán hirtelen végignézett Györgyön, ujjával szakértően végigtapogatta a kabátja szövetét, és gyanakvó elismeréssel mondta:

- Finom ruhája van, Baltazár úr. Hol vette?

György - maga sem tudta miért - bevétette a kirakatból az elrongyolódott könyvet, kifizette az árát, aztán a hóna alá véve megindult vele. Az ajtóban megfordult. Szerette volna mégis tudni, hogy mennyit adtak el belőle. Mert ha szigorúan megfontolja, mindennél ez érdekelte a legjobban. Ez volt a cél, a végső cél: itt lenni, ebben a kirakatban, ragyogó könyvtáblába kötve, hogy mikor eljönnek az esték és szülővárosa elkorzózik a kirakat előtt, tizenkét vagy húsz, de legfeljebb harminc ember, a világ legfontosabb és legperdöntőbb harminc embere megálljon néhány percre, és elolvassa könyveinek címlapját:


. . . . . . . .

Regény

Írta Baltazár György


Ezért volt minden. Ezért akart, ezért vergődött, ezért szürkült meg szépen a haja, hogy ezt megkapja. Ezt a nagy, vagy mikroszkopikusan kicsi ajándékot. A pult mögött ábrándos szemű, maszatos kezű elárusítólány állott. A tekintete érdeklődéssel követte az írót. Megkérdezte tőle, hogy mennyit adtak el a könyveiből.

- Kettőt - felelte a lány elpirulva. - Egyet Majthényiné nagyságos asszony vett meg, a másikat Kléber Ilona. Tetszik ugye ismerni?... A Kléber főorvos lánya... Minden új könyvét megrendeli...

Lám, hát mégis valaki. Kléber Ilona... Hogy elfelejtkezett róla... Mennyi mindent fűzött egykor ehhez a névhez... Mennyi gyermekes ábránd, mennyi csalódás... És nem ment férjhez... Ott üldögél most is az Apaffy utcai házban, a könyveit olvasgatja, és álmodik... Lám, lám...

Megenyhülve hagyta el a boltot. Az ajtóban Páter Izidorral találkozott. Nehezen, szuszogva szedte ízületi bántalmaktól elgyötört lábait. A szeme már homályos volt, az emlékezete is el-elbóbiskolt, ahogy lassan, totyogva meg-megfogta az író karját, hogy valami semmitmondó kérdést tegyen fel. Nem tudott már emlékezni, fájt a lába, meg is mutatta, hol, aztán Majthényi felől kérdezősködött. Rég nem írt már haza az anyjának. György semmi hírrel nem szolgálhatott, Majthényit régen nem látta. A pártja elejtette, a nagy mentőakcióban még egyek voltak, de amikor osztozkodni kellett, akkor kitört a torzsalkodás... Páter Izidor aztán megkérdezte az írótól, hogy mivel foglalkozik. György sajnálkozva vett búcsút régi jóakarójától. Fölnézett a háztetőkre, amelynek egykor friss zsindelyén vastagon zöldült a moha. Bepillantott az udvarokra, megállott egy-egy csalános sikátorban, kíváncsian betűzgette hajdani plakátok színehagyott maradványait. Aztán szűnni nem akaró nosztalgiával folytatta útját. Ahogy végigkoppant a néptelen utcákon, a léptei zajára kitolódott néhány fazsalu és feledésbe merült hervadt arcok pillantottak utána. Egy vedlettfalú ház előtt megállott. A kapu mellett valamikor lóca kuporgott, és fölötte hatalmas lombú eperfa szolgáltatta az árnyékot. Nagy, fekete eprek termettek rajta. Jóízű, leveses eprek voltak, egyszer teleszedte velük vadonatúj szalmakalapját és a fekete gyümölcslé szép tarkára pettyezte a fehér kalapot. A fogalmazó is eljárt ide néha legelészni, ha hevenyészett ebédje után megkívánta a csemegét.

Kiért a városból és leült egy útszéli kavicsdombra. A tekintete elkószált a távoli puskaporostorony felé, egy darabig tétován libegett az erdős hegyoldalon, aztán leszállott egy sötétebb foltra, ahol régi emlékek helyét sejtette. Nézegetett jobbra-balra, de a lelkében makacsul tátogatta csőrét a névtelen szomjúság. Tréfás hangon, de kissé kiábrándultan számolt be Ilonának eredménytelen expedíciójáról. Ilona megértően figyelmeztette:

- Maga nem a régi otthonát keresi, mon ami. Maga a fiatalságát kutatja.

Igen. Az ifjúságát. Elért mindent, amiről elköltözött barátjával annyit álmodozott a város elöregedett falai között, szundikáló utcáin, havas téli estéken és reménydús nyári éjszakákon. Amíg ő a malomárok fölött a kőhíd megrepedt mellvédjére dűlve a hápogó kacsákat nézi, vagy öreg szabóját hallgatja, távoli városokban a hirdetőoszlopok plakátjai és kirakatai a nevét szórják világgá. De mindez már nem sokat jelent. Ellobbantak a könnyelmű évek, elnémult a fogalmazó kárörvendő nevetése, a Pagát vidám csaholása, Strombolinszky hajvágó ollójának meleg csattogása, besüppedt a városi kút, amelyből cikkeinek fürge humorát merítette, mögötte szaporodnak, előtte fogynak az évek... mi lesz ebből, hová fog ez fejlődni?

- Megöregszünk - felelte Ilona a melléhez simulva. - Ha jól megy minden, megöregszünk, drága barátom... Mon ami...

A fekete, karcsú testű gépkocsi ott várt rájuk a Grand Café előtt. Néhány ember ácsorgott körülötte, az egyik a fényszóróját vizsgálgatta, a másik a gép nagyszerűségét méltatta. Benn a kávéházban néhányan odanyomták orrukat az ablak üvegéhez, úgy figyelték feszülten a történendőket. A gép közelében ácsorgott Zizevszky is. Amikor észrevette a szállóból kilépő Györgyöt és Ilonát, sietve fordult meg és ingadozó, nehéz léptekkel igyekezett lőtávolon kívül érni. Elsoványodott, hajlott hátán zöldre öregedett a kabát, két szára mélyen előrecsüngött, tehetetlen hosszú karjai szomorúan harangoztak a levegőben. Az arcán nem ült már fiatalos gőg, monokli villogott a szemén, repedt alsóajka öregen, elhagyottan csüngött az álla fölött. György sajnálkozva pillantott feléje. Aztán felült Ilonával a gépre. Ilona a lábával könnyedén megnyomta az indító pedált...

A park szöges drótkerítése előtt a gyümölcsárus kofák szundikálva szívták sötét cseréppipájukat, valahol a vászonkereskedő üzlete előtt ládákat szegeztek, a zárdatemplom frízei között galambok turbékoltak A sóáruda falára egy rongyoskás suhanc sötétzöld plakátot ragasztott, amely a Kesztyűben megtartandó tekeverseny napjáról és körülményeiről adott hírt a nagyérdemű közönségnek. A mészárossor felől egy lomha kuvasz közeledett, beleszagolt a gesztenyefák törzsébe, és unatkozva talpalt el a patak irányában. Meghitt, szendergő csend feküdt végig, téren, parkon, utcákon.

Aztán fenn a dóm tornyában a kontrabasszus harang történelmi méltósággal hármat kongatott.




Vissza