Utazás a cethalban

Alig telt bele félóra, hogy a cachelot újra felmerült a víz színére; de mozdulatlanul. Meg volt ölve.

– No ez most már a mienk – mondék Bábinak, s fogtam egy kötelet, s azzal felülve a medve hátára, beúsztattam a holt physeterhez.

Húszméternyi hosszú állat volt; még holtan is félelmetes.

Alsó agyarsorának nagyobbjai tizenhat centiméter hosszúak voltak, tehát hosszabbak a legnagyobb vadkanagyarnál, de amellett nyolc centiméter átmérőjűek, simák, mint az elefántcsont.

A feje a legbecsesebb része, abban van a csont és bőr közötti sajátszerű üregekben a spermaceti. Ezt azonban utoljára hagytam. Sietősebb feladat volt a derekát felbontani; mert az ha egy napig felbontatlan áll, a szalonnája erjedésbe megy át, s mikor felpukkan, olyan bűzt terjeszt, hogy az embereket kikergeti vele a városból. Legelébb is keresztülkötve az alattságot az állkapcáján, annál fogva Bábi segélyével odavontattam a nagy holt tömeget a sziklaparthoz, hogy jobban elbánhassak vele.

Tehát legelőször végighasítottam a bőrét, aminek lefejtésénél Bábi is segítségemre tudott lenni. A bőr jó lesz nekünk sátornak még csizmatalpnak. Ez alatt a bőr alatt volt egy vékony hártya, olyan finom, mint a patyolat; ebbül a hártyából készül a grönlandi leányoknak az inge. Gondoltam az én mátkámra, mikor ezt az Isten adta kész rumburgi vásznat végszámra felgöngyölítettem. Ebbül lesz neki indusium, chlamys, tunica, peplum.

Azután kerül a sor a szalonnára. Ez tíz-húsz centiméternyi vastag rétegben áll a hátán, amiket én nagy hasábokba szeldelve, csak beledobáltam a vízbe; onnan majd könnyű lesz azokat kihúzgálni. A szalonna alatt volt azután az a szívós csontszövet, amit legjobban hasonlíthatok a pulyka combjában levő inakhoz; mintha ilyenekbül állna az egész páncélja, amit baltával is nehéz felvágni. Az egész „Malpighi hálózata” a cachelotnak ilyen egymást keresztező csontszalagokból állt.

Ez alatt volt azután a szép veres húsa. (A balaenacet húsa fekete.)

Ez már Bábinak az osztaléka. Nem is kínáltatta nagyon magát. Valódi hús-California volt ez ránézve. Efölötti örömében el is felejtette a téli álmát.

Most került aztán a cachelot fejére a sor.

De mielőtt azokat a csontüregeket felnyitogatnám, amik mint a méhsejt feküsznek egymás mellett, s amikből az olaj híg nedvét kancsóval lehet kimerni, elébb gondoskodnom kellett valami tömlörül, amibe azt eltegyem. Erre legjobban felhasználhatom magát a physeter gyomrát és beleit.

A bemenet könnyű, a kapu tárva van. A physeter szája úgy fel van tárva, hogy azon szekérrel be lehetne hajtani.

Az alsó állkapcája oly hosszú, mint egy deszkaszál, s éppen olyan keskeny, csak kétfelől kimeredő fogsorai teszik szélesebbé. Ez alsó állkapcában fekszik hosszan a vérpiros nyelv, melynek a szélei két felől ki vannak cafrangozva. Ez finom eledel, csakhogy fel kell hasogatni, besózni és felfüstölni. Ez mind meglesz. De előbb menjünk beljebb.

A boltozatos szájpadlás alatt felállva elmehet egy ember. E szájpadlás különben tele van sörtékkel. Az orrlyukai, mik kívül egyetlen nyílásban egyesülnek, egyenes összeköttetésben vannak a tüdejével, s a porcogós gége vezet le a kaucsuk szívósságú tömeghez, mely azt a bömbölő hangot tudja kiadni, amit csak olyankor hallat a cachelot, ha verekszik vagy szerelmes.

Hogy szerelmes-e az ámbracet? Elhiszem azt. Akkora szíve van, mint a két vállam, lapos, széles; a „tojásdad nyílás” mindig nyitva van rajta. A szájpadlásból a torkán keresztül akkora nyílás vezet le az első gyomrába, hogy kevés lehajlással lebújhatni bele. Az ámbracetnek négy gyomra van.

Az első gyomra, az csak egy előleges bendő, mely tele van azokkal a mirigyekkel, amiknek a nedve az elnyelt ételt a megemésztésre előkészíti. Gyakran látták már, hogy az ámbracet kihányta az elnyelt zsákmányt, ha még nagyon eleven volt a gyomrában, hogy jobban megrágja ismét. Így egyszer egy egész kis cápát nyelt el és vetett ki, s megint elnyelt a cethalászok láttára.

Magnézium sodronyommal kellett ehelyütt világítanom. A meleg nyolcvanöt fok (Fahrenheit) volt ezen a helyen. A bendő egészen üres volt. A cachelot, úgy látszik, régóta kergeti a cetet, s azalatt nem ért rá más apróbb halra vadászni.

Az első bendőből már csak egy szűk nyílás visz át a másodikba, amin keresztül kell búni. Ez a második gyomor a vegytani előkészítő műhely. Ennek fenekén már találtam apró tintahalakat és csontvázait régebben elköltött cápáknak, amik még nem porhanyultak meg annyira, hogy a harmadik gyomorba átmehetnének. Ezzel van kapcsolatban közvetlenül a máj. A cetnek külön epehólyagja nincs. A harmadik gyomor egy valódi erőműtani készülék. Legkisebb valamennyi között, gömbölyű falai körös-körül rojtokkal benőve, mely eleven, mozgékony sallangok folytonosan forgatják, koptatják a rájok bízott tömeget, míg az szétmállik.

Amint ebbe a harmadik gyomorba bedugtam a fejemet, bizony ijedten is kaptam azt hirtelen vissza.

A levegő különben sem volt itt kellemetes, de ebből éppen valami oly átható patikaszaggal vegyült bűz tódult elő, hogy abba kellett hagynom az ostromot. Csak kívülről világítottam bele.

Ez a gyomor még élt, még folytatta működését. A tömérdek idegszalag még mozgott, és valamennyi pacalrojt még mozgatott egy közéjük került idomtalan nagy gomolyagot, melyben, amint a bendőket egyenkint kivágtam és előhúztam a szörnyeteg torkába, egy óriási nagy nyolclábút ismertem fel, a tengerek rémét, a polipot, aki száz köpölyű karjával egy embert meg tud ölni. A cachelot még ezt a sérthetlen szörnyeteget is el meri nyelni!

Elnyelni könnyű, de megemészteni nagyobb feladat. A hidrának vannak olyan alkatrészei, amiket a gyomornedv fel nem olvaszt. A bűze pedig rettenetes. Addig nem folytathattam a munkámat, míg a bendőt tele nem raktam kövekkel, azok aztán levitték azt a víz fenekére.

A harmadik bendőjével együtt a szívét és lépét is elmerítettem a vízbe, amikre senkinek sem volt szüksége. Hanem a veséit megtartottam, mert azok delicatessek: fürtöt képeznek, mint a szőlő, a máját pedig azért tartottam meg, hogy már a bibliából tanultam (ami kitűnő therapeutikai tankönyv), hogy a nagy halnak a mája nyitotta meg, az angyal orvosi rendeletére, a vak Tóbiás szemeit. Hátha használhatom ezt szemfelnyitó szernek az én ősembereimnél?

A veséket a negyedik gyomra körül találtam meg a duodenum végén, idáig hatolt a robbanó szigonyom is a has falán keresztül, s az arteria subclavisnak egy ágát elszakítva, okozta a cachelot rögtöni halálát.

A negyedik gyomor a legtágasabb. Ennek a falai egészen simák és síkosak; ez már a vegytani szétosztó műhely, honnan a chilus és a salak, a víz és a tömör részek külön útjaikra indíttatnak.

Van azután egy terméke a cachelot gyomrának, mely sem az egyik, sem a másik osztályhoz nem tartozik. Ez az ámbra. Ez csupán a cachelot gyomrában terem. A legbecsesebb illatszer és gyógyanyag. Angliában unciájának ára 8 font sterling.

Én találtam a cachelot gyomrában egy félmázsás darabot. Vékony hártyaburokba volt foglalva s odanőve a gyomor falához. Én azt hiszem, hogy azt a cachelot gyomra az óriás tintahal maradványaiból készíti, miket nem bír megemészteni. E véleményemet támogatja a nehéz illat, mely nyers korában jellemzi az ámbrát, s hasonlít a tintahal szagához, s csak kiszáradva ad helyet annak a drága illatnak, de még inkább a közévegyült tintahal csörrök, mik olyanok, mint a papagály csörrei. Ez ámbradarabot kitettem száradni. Megér hatezer font sterlinget.

A kivágott bendőkből tömlőket készítettem a halolaj számára, amihez a roppant hosszú és vastag beleket is mind felhasználhattam. A visszereiből köteleket csináltam.

Mikor egészen kitisztítottam a cachelot belsejét, s bevilágítottam ezt a hatalmas boltozatos termet, el kellett ismernem, hogy ebben bizony Jónás kényelmesen ellakhatott.

Ez azonban sok óra munkája volt. (Napról nem beszélek, mert ez az időfelosztás „itt nálunk” nem járja. Nálam egy nap rendesen nyolc óra; hat óráig dolgozom, két óráig alszom, ez egy nap.)

Azon idő alatt, amíg a physetert boncoltam, rendes időközben eljött a cet is fiát megszoptatni. Hogy nem riadt vissza attul a munkátul, amit félelmes ellenségén itt véghezviszek, annak egyszerű oka az, hogy a cet igen rosszul lát, még nehezebben hall, s szagműszere meg éppen nincs. Mikor a magnézium-világítást nem használtam, ő nem látott a barlangban, a physetert el is felejtette bizonnyal. Rossz emlékezőtehetsége van. Az agyveleje ebben az iszonyú nagy fejben nem több, mint egy ökörnek szokott lenni.

Én tehát egész nyugalommal tölthettem meg a cachelot beleiből készült tömlőimet a koponyájában eltört csontüregek olajával, mely üregek kiapadhatlanoknak látszottak lenni. Ha egyszer kiürítettem őket, hat óra múlva megint megteltek, ami akként történhetik, hogy a cachelot fejéből egy hosszú tömlő alakú ideg fut végig a farkáig, mely oldalágaival minden egyéb részébe lenyúlik, s a spermaceti minden izmában terem. E tömlőn át a távolabb eső sejtekből szívódik az fel a kiürült koponyaüregekbe.

A fejéből még a két szemére volt szükségem. Azok nagyobbak, mint a cethalé, hat fontos ágyúgolyóval vetekednek, s a tunica sclerotica oly vastag rajtuk, mint a talpbőr, a pupilla feketéje hosszúkás, mint a macskánál, s a choroidaea gyönyörű fehér, kék, zöld rajzokkal ékes. E két szemből két pompás tejescsésze válik, aminő nem minden uraság asztalán hentereg. Még az állkapcáit emeltem ki a vízből, amik mintha csak arra lettek volna teremtve, hogy abba a kürtőbe felállítva, amelyen ide lecsúsztam, nekem a huszonnégy fogukkal lépcsőül szolgáljanak.

Bábinak is karácsonyja volt addig, amíg e műtét tartott; el nem hagyta a cachelot hátát, csak mikor megszomjazott; olyankor aztán a maga eszétől beúszott a csorgó alá; de megint visszajött. Egész esztendeig elélt volna ő azon a physeteren; ha az olyan bolond lett volna, hogy az ő kedvéért ott maradjon. (Az én kedvemért ugyan nem, mert már kezdett nagyon úri szaga lenni.) A physeter azonban azt tette, hogy amint a szalonnáitól meg volt fosztva, s a fejolaja mindjobban kifogyott, a nehéz csonttömeg mindjobban kezdett alásüllyedni. Egyszer aztán hirtelen elmerült a vízben, s Bábi lemaradt a hússzigetről nagy bámulatára. Ez a jóllakás elég volt neki egy hónapra, hízott ezalatt legalább két mázsát a jó állat.

Én is el voltam most már látva világító szerrel örök időkre.

Maga a fejolaj tizenkét quartelre ment. A szalonna zsírjából azonban megtölthettem volna negyven tonnát.

Kár, hogy nem áll több edény rendelkezésemre, mint a négy bendő.

A kiolvasztáshoz való készülékeim is, mondhatom, hogy nagyon primitív állapotban voltak.

Egy sziklagödröt kerestem ki a parton, melytől keskeny hasadék futott alá a tóhoz. A szalonnahasábokat keresztben máglya alakban egymásra raktam, s aztán forgáccsá hasogatott bőrbül tüzet raktam alájuk, amitől lassankint maga az egész máglya tűzbe, lángba borult.

Az volt aztán az illumináció!

Szerencsém, hogy az ötven méternyi magas kupolában elfér a füst; különben megfojtott volna. A láng a boltozatig csapkodott, s a füstfelleg újra tüzet fogott odafenn s égett, mint egy lángoló felhő.

Az olvadt zsír pedig omlott patakban a tó felszínére. Annyi emberi eszem volt, hogy forrójában nem kanalaztam bele. Tudtam, hogy innen nem veszhet el; hagytam a víz színén kihülni. Volt már tutajom, hatrétbe hajtott cachelotbőrből, azon rámehettem a tóra, s bádoggal merhettem fel a halzsírt a felszínéről, mely egészen elterült rajta, s attól fogva nem hullámzott a víz, sík lett, mint egy olajoskád felszíne.

Kíváncsi voltam rá, megtudni, mit mond ehhez a cet. Nem ijed-e meg, ha visszatér, a nagy tűztől és a halzsírtól?

Nem az. A kivilágítás éppen nem látszott meglepni, legfeljebb azt mondta magában: „Ejnye, de megjavultak a szemeim!” A víz fölött elterülő halzsír pedig éppen nagyon megnyerte magas tetszését. Azt mondta rá: „bouillon” s elkezdte con amore szürcsölni, sőt a princet is kínálta nagyon; és jó kedvében meghengergőzött a tóban. Az elemésztett halzsíromért azonban megvolt nekem is a jutalmam, mert a legközelebbi fejéskor cethalam huszonhét liter tejet adott, melyből én mindjárt sajtot készítettem. A tárcámba pedig rögtön feljegyeztem a gazdászati tudnivalók közé: „Ha azt akarod, hogy a cet jól tejeljen, adj neki fejés előtt halzsírabrakot.”

A szalonnakifőzésből még egy közvetett előny is származott rám nézve: az, hogy az óriási nagy barlang lassankint úgy befült a szalonnamáglyátul, hogy vége felé teljes tizenhat fok (Reaumur) volt a hévmérsék ebben a rengeteg szobában, ami éppen elég.

Nekem a tűz fényénél, ha egyszer megraktam a máglyát, amíg az kiégett, nem volt egyéb dolgom, mint elővenni azt a vékony, csaknem átlátszó irhát, amit a physeter epidermisze alól kifejtettem, s azt felszabni és megvarrni mindenféle női öltözeteknek.

Hát az ember, akinek módja van benne, maga stafirozza ki a menyasszonyát.

Egész nap ingeket, peplumokat varrtam (az utóbbinak, az igaz, hogy nem nagy varrás kellett).

S annak az embernek, aki egész nap azt a hegyes vasat kezeli, aminek tű a neve, vakmerő gondolatok szoktak szülemleni az agyában, amiről minden céhmester és atyamester, akinek e szakbeli munkásokkal volt valaha dolga, tanúbizonyságot tehet.


VisszaKezdőlapElőre