A volkángyújtás

Tehát elmondom, hogy micsoda vakmerő gondolataim támadtak varrás közben.

Két föltevésből indultam ki.

Az egyik az volt, hogy ezt a mi egész szárazföldünket egy óriási jégtömeg tartja a hátán. Az hozta ide. Ha idehozta, el is viheti innen.

A cethalak feljárása a barlangba erősített meg ebben a hitben. Ők vagy a grönlandi óceánról jöhetnek ide, vagy Parry felfedezett éjsarki szabad tengeréről, ami messze semmi esetre nem lehet.

Ezt a szárazföldet csupán a körülfekvő jégtömegek tartják innen össze. Ha ezek közül ki tudna törni, úsznék tovább. Meddig? Hová?

Keresztül az északi földsarkon át Amerikába. A tengeráramlat odavisz bizonyosan.

Mi szabadíthatná ki innen?

Egy roppant nagy földrengés.

Hát aztán, hogy törne keresztül az útját álló jégtömegeken?

Hiszen ez az éppen, amin töröm a fejemet.

Nincsenek kisebb eszméim, mint volt III. Napóleonnak, mikor egyedül, egy sas kíséretében elindult elfoglalni Franciaországot; mint volt Benyovszky Móricnak, mikor egyedül egy ágyúval el akarta foglalni Madagaszkár szigetét. Én el akarom vinni innen a Ferenc József-földet.

Most ennek én vagyok a teljhatalmú helytartója. S elmondhatom magamrul, hogy „l’état c’est moi”. Magam vagyok a nép és az uralkodó. Vannak iszonyú kincseim a föld alatt; és nincs semmi államadósságom. Folytattam háborút, mégpedig a tengeren és győzedelmesen. A vesztes ellen hadiköltséget fizetett. Van egy népem, akit megnyergelek, és egy népem, akit megfejek. Jegyben járok egy királyleánnyal, aki által legitim jogokat szerzek ehhez az országhoz.

Mindezeket én itt nem hagyom! Acheronta movebo![1]

A másik föltevésem, amire nagyralátó tervemet alapítottam, az a körülmény volt, hogy amaz ősemberek ide ebbe a barlangba a földszínéről kerültek. Innen tehát kijárásnak kell lenni a szabadba.

Kutattam azt már régen. Oldalnyílás volt elég, mely e barlang folytatását képezte; csak az volt a kérdés, hogy melyiken induljak el. Volt egy, amely fölfelé vezetett s egy másik, mely lefelé indult.

Az utóbbit választottam.

A sziklafolyosó szűk volt, néhol mászva, feszengve lehetett csak rajta keresztülbújnom. Először agyagpala és homokkő rétegeken vitt keresztül; utóbb egészen homokkőbe jutott.

Folyvást lefelé vitt a tárna. Egy helyütt valami ismerős bűz ütötte meg az orromat. A bűzkő (Stinkstein) szaga az.

Reményem villant! itt kőszén, kőolaj van közel.

Most már óvatosan kellett előre hatolnom: ahol kőszén van, ott viheder is van (böses Wetter). A sziklafolyosó egy kanyarulatánál hirtelen egy élő hang üté meg fülemet.

Mi az? Méhdöngés! Itt? a föld alatt! Az éjszaki szélesség 85-ik fokán túl, ahol már nincs rovar és a kőszénalkotás rétegeiben, amelynek világában még nem volt repülő bogara a levegőnek.

És a méh mégis itt döng a fejem fölött, mintha figyelmeztetne rá, hogy ne menjek hozzá közelebb, mert megcsíp.

Ez nem álom; ez nem fülem hallucinációja; mert ha bedugom a két fülemet, akkor nem hallom a méhdöngést, s ha ismét kinyitom, megint itt van.

Közelebb mentem hozzá. Most már úgy hangzott, mintha a méh valami pókhálóban fogta volna meg magát, s vergődésében zizegne oly fájdalmasan.

Keresni kezdtem lámpámmal: mi az?

Egyszer aztán a méhdöngésből egy nagy bagolyhuhintás lett. A Davy-lámpa sodronyhengere megtelt lánggal, s a henger maga veresen izzóvá lett.

Most azután megtudtam, hogy mi volt az a méh. – No ha ez megcsípett volna: az elég lett volna nekem a másvilágra menetelhez.

Valahonnan naftagáz szivárog fel; a sziklának valami szűk tűvékony hasadékán keresztül, ez döng olyan szomorú méhzöngéssel.

Itt nem jó helyen járok!

Most már érezni is kezdtem a nafta szagát.

S a Davy-lámpa nem arra való, hogy a veszedelemtől megóvjon, hanem csak arra, hogy annak közellétét tudassa. Megálltam, mintha a sziklához lettem volna fogva.

Mi oka lehet annak, hogy a Davy-lámpa sodronyhengerében csak akkor vetett lobbot a lég, mikor ahhoz a zengő hasadékhoz közel tartottam. Hiszen ha azon a kis hasadékon csak egy földfeletti éjszakán át ömlene ki így a naftagáz, az elég volna az egész sziklacsarnokot betölteni, s az én lámpámnak azt már a belépéskor meg kellett volna éreznie. S ez a nafta évezredek óta zengheti már itt magányos méhdalát. Ennek valamerre el kell innen illanni a magasba.

Nem fordulok vissza.

Hiszen kerestem azt, amitől megrettenék.

A Davy-lámpát letettem a talajra, ott nem lobogott többé. És aztán amilyen messzire annak a világa elhatolt, megkísértém előrebotorkázni. Valami sejtelem vezetett.

Majd olyan messze eltávoztam már a lámpámtul, hogy nem láthattam a világát. Sötétben tapogatóztam tovább.

Most már egy más vezetőm is volt. Egy sajátszerű moraj.

Valami föld alatti vízesés moraja.

Minden léptemre nagyobbult, erősebb lett a zuhogás. Előttem egy nagy barlang áll, melyen víz rohan keresztül. Minő víz lehet az, mely két jégréteg között rég meg nem fagyott? Ezt már nem az új bazaltalkotás melege olvasztja ki a jégtömegbül. Idáig nem hat az el.

A tudvágy késztett előrehatolnom.

Ekkor egy harmadik vezető jött segítségemre. Világosság! A folyosó végén valami félhomály kezdett derengeni!

Derengés! Egy sugár a föld feletti égből! S minő ég is az? Nap nem jön fel hónapokon át. S nekem mégis hajnal volt ez a sugár!

Nem mentem, rohantam felé. Nem éreztem már a nehéz bűzt, mely körülvett, csak a közeledő, az erősödő derűt láttam magam előtt. Azzal együtt a zuhatag moraja is egyre nőtt elém.

Egyszer aztán meg kellett állanom. Egy mély egyenes falú sziklaörvény szakítá félbe utamat, mely még egyszer oly magasan, de mindig egyenesen nyomult fölfelé. Ott fönn aztán a szédítő magasban, ott volt az a zegzugos nyílás, melyen keresztül a föld feletti világosság ide a mélybe lehatolt.

E szakadozott nyíláson át látszott meg egy foltja az égnek s a kék égfoszlány közepett ott állt a tele hold…

A hold sütött alá az örvénybe.

De ez nem volt az a hold, amelyet megszoktam látni, az a nyugodt, hideg, komoly, apatikus fénytányér, mely mindig egyforma képet fordít felénk, alig változtatva rajta egy kis mutációval. Ez a hold egy jókedvű, bolond, groteszk fickó volt: – táncolt! Ugrált odafenn előre-hátra, jobbra-balra, torzképe hol megnyúlt szomorúra, hol kiszélesedett kacagóra; a szélei hullámzottak, néha kétfelé akart szakadni két külön gömbre, mik újra egyesültek. – Hát ezt mi lelte odafenn?

A mélység megfelelt erre is.

Amint a hold teljes sugára a mély hegyszakadékba levilágított: (az is táncolt ott a mélyben) a fénylő, réteges falon harminc méternyi „hatalmasságban” látszott meg a keresztülszakadt kőszéntömeg, s a fekete falnak egy nyílásából zuhogott elő az a patak, melynek moraja idevezetett.

De az a patak, még ahogy a holdsugár reá vetődött, akkor is fekete volt, s amint a mélységbe alázuhant, egy széles, duzzadozó, pöffedező dágvány látszott körüle elterülni. Az is fekete volt.

Ez a patak petróleummal van keverve.

A víz és a petróleum egy része valami hasadékon át kifolyik a tengerbe, s megtölti a jégtorlaszok közeit; az illó nafta egy része elpárolog, s ennek a gáztömege az, mely ama hasadékon át kitódulva, a holdvilágot úgy rengeti, mint mikor a délibáb hullámai táncoltatják a légbekapott boglyákat, s kígyóztatják a láthatár széleit. Ez itt előttem egy nafta-volkán, mely még nincs meggyulladva. S ez a széles fekete pöffedező degetár a zuhatag aljában, az a petróleumból lerakodott aszfalt.

Hej, micsoda ítéletnapi kataklizmát tudna itt véghezvinni – egyetlen egy szál gyufa!

És én nekem teljes elhatározott szándékom volt ezt a kataklizmát előidézni. De úgy, hogy magam ne kapjak belőle. Mert ez azután több, mint az újszülött bazaltnál keresztatyának állani. Itt egy volkán meggyújtásáról van szó.

Mit nyerek én azzal?

Azt nyerem vele, hogy ha az a roppant petróleumtömeg, mely ezt az üreget betölti, egyszerre felrobban, az olyan titáni lökést fog adni ennek az egész szárazföldnek, hogy az bizonnyal elszakítja magát attul a jégzátonytul, mely most lekötve tartja. S ez még nem minden. De annak a tömérdek petróleumnak, mely megszámlálhatlan időktül fogva e forráson át a tengerbe kiszivárgott, mind ott kell rejtőzni most is a végtelen jégtömegek között. A petróleum a víz színén marad, s a jégburok nem engedi azt elpárologni. Ha most az a sok lappangó kőolaj egyszerre meggyullad, először is a robbanásával mérföldekre meg mérföldekre össze fogja törni e jégtömegeket; de még azzal sem fog beelégedni, hogy összetörte, a kőolaja víz színe fölött tovább ég. Egy égő tenger fog összeölelkezni egy jegestengerrel. Akkor aztán váljék el, hogy ki a nagyobb úr: a láng-e vagy a jég? Én úszom a Ferenc József-földdel, vagy legalábbis a magam kvótájával, a Zichy-heggyel mind a kettőn keresztül.

Hogyan hajtom végre legelőször is ezt a munkát?

S hogyan védem meg saját magamat annak következményeitől?

Az első nem volt nehéz. Hoztam magammal egy Bikford-gyutaccsal ellátott nitroglicerin töltényt és ahhoz mintegy kétszáz méternyi kénzsineget. Ezek voltak a mi gyarló eszközeink a jégtorlaszok szétrobbantásához.

Ezt a robbanó töltényt felakasztottam a kénzsinegre, s aztán kikeresve a meredélynek egy előrerúgó párkányát, azon egyméternyire aláeresztettem, hogy a mélység felett függött.

Akkor aztán egyszer körülcsavartam a párkány sziklacsúcsán a kénzsineget, s visszafelé térve a folyosón, leeresztettem hosszant a göngyölegben levő kénzsinórt. Visszajutottam egész odáig, ahol a lámpásomat hátrahagytam, a méhdöngés hasadékáig. A kénzsinegben még tartott, még továbbmentem vele valami száz lépésnyire. De még itt sem tartottam tanácsosnak csak úgy egyszerűen meggyújtania végét, hanem keresztülhúztam azt egy tűzaknarobbantó gyutacson, mely mint az óramű, határozott időre igazítható, hogy mikor süljön el.

Mert a második feladat az volt, hogy a magam hajszálainak épségben maradásáról gondoskodjam.

A kitörendő robbanás oly hatalmas lesz, hogy az tíz négyszögmérföldnyi kerületben mindent megmozdít. A földalatti üregek boltozataiból iszonyú sziklák fognak leszakadni, mik az alant levőket eltemetik.

Nekem tehát az élelmiszeremmel együtt az egyedüli biztos helyre kell áthurcolkodnom a várakozás ideje alatt.

Ez az egyedüli biztos hely: a kristálybarlang.

Ez körös-körül kristály. Jegecült kovarc. Egy tökéletes gömb.

Ezt be nem töri semmi földindulás. Ez, ha a földet valami világromlás szétzúzná, még akkor is megmaradna, s folytatná az útját magára a Nap körül, mint egy önálló planéta.

Ide kell tehát nagy sietve visszamenekülnöm.

Bábi már keresett. Utánam jött a sziklaszorosba. Sírt, nyihogott, valamit érzett előre. Magamon is borzadály futott át, ha rágondoltam, hogy minő vakmerő műtétet indítottam meg most. Merényletet az alvó ellen.

A föld alatt az ember maga is átördögül.


[1] Acheronta movebo! = „Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo!” = „Hogyha pedig nem lágyul a menny, Acherónt verem én fel!” Vergilius: Aeneis VII. 312.


VisszaKezdőlapElőre