A feltámadás csodája

Ha egy méternyi kénzsinegnek a végigégésre egy negyedóra kell, úgy nekem ötven órai időm volt a cetbarlangból a kristálybarlangba átköltözésre. Ezalatt át kellett szállítanom oda a velem hozott eszközöket s több időre való élelmiszert, vizet és világításhoz való zsiradékot s az ámbracetnek haszonravaló alkatrészeit.

Vizet különösen abból a célból kellett nagyobb mennyiségben magammal vinnem, hogy legyen elég készletem a kristály szétrepesztéséhez.

Harminc óra alatt készen voltam az átköltözéssel. Ez idő alatt nem gondoltam álomra.

A kristálybarlangban ugyan addig erről nem is lehetett szó, míg elébb ágyat nem vetettem benne. Annak minden foltja hegyes prizmákkal van fedve: ezeken aludni csak anachoretának való. A cachelot bőrét terítém le derekaljnak; olyan puha, mint a bársony, vánkosnak pedig igen jók voltak a léggel telefújt belei.

Tehát a menyegzői nyoszolya is készen volt már. Nem hiszem, hogy a kínai császárnak különb legyen. Az enyémnek az oszlopzatát ezer tael értékű kristályprizmák alkották, s hálószobámat egyetlen félmázsányi ámbradarab illatozta be, aminőért a singaporei maharadzsa Huxley cethalász-kapitánynak ötszáz lak-rupiát fizettetett ki valaha.

Még húsz órai időm maradt.

Ez az idő sem volt átaludni való. A feszült várakozás a végzetes kitörésre minden álmot elűzött szemeimről. Még a vadállatot is ébren tartá előérzetes ösztöne. Szüntelen járt-kelt egyik helyről a másikra. Szűk búvóhelyeket keresett, s eggyel sem volt megelégedve. Nyugtalan, szaggatott ordításokat hallatott, s mindannyiszor visszajött hozzám, mintha védelmet keresne nálam.

De ha tudtam volna, sem akartam volna most az időt alvással vesztegetni. Drágábbak ezek az órák. Nem az életből a tetszhalálba, hanem a tetszhalálból az életbe átkelésre vannak ezek adva.

Fogjunk hozzá vakmerő munkánkhoz!

Első kísérletem az volt, hogy a nagy üvegprizma lapjait, melyben a leányalak be volt zárva, egy másik szabadon fekvő kristálydarabbal elkezdtem dörzsölni, hogy villanyosságba hozzam.

Ez sikerült. A prizma átvillanyosult a dörzsöléstől. Világítani kezdett, csúcshegyéből villanyszikrák pattogtak elő. Hanem aztán a kísérlet másik része egészen haszontalanná tette eddigi működésemet. A villanyozott prizmának hideg vízzel leöntése legkisebb hatással sem volt a kristályra. Egy repedés sem támadt rajta.

Másként kellett hozzáfognom.

Foganatosítottam én már elégszer azt a feladatot, hogyan kell egy elcsorbult üvegből pusztán tűz által a csorbarészt simára leválasztani.

Előhoztam egyet azokból a szívós idegekből, amik a cachelot agyától a farkáig végignyúlnak, azt kétfelé vágtam, egyikkel szorosan körülkötöttem azt a kristályoszlopot, mely a leányt zárta körül; másikkal azt, melyben a férfi rejlett egészen a talajnál, az alakok lábain alul.

Akkor halzsírral körülöntöttem a két prizmát, betömve a réseket a velem hozott éghetlen azbeszt-csomagokkal.

Azzal meggyújtottam a halzsírt.

Kezem tapintásával ügyeltem rá, hogy a hőség, mely az égő halzsírtól támad, nem terjed-e túlságosan a prizma felső részeire. Amíg azt a kezem elállhatta, addig az a bennlakókra nézve sem lehetett veszélyes. A kristály rossz melegvezető. Míg az alsó része izzó, a felső hideg marad.

Mikor aztán a halzsír egészen ellángolt, akkor hirtelen odaöntöttem a vizet a prizma alsó áthevített részére.

És arra hangzott, mint a citerapengés, a kristály össze-visszarepedezése mind a két kristályoszlopnál. Sajátságos zenéjük van ezeknek az ősvilági halottaknak, ahogy koporsójukat hangolják!

Mikor aztán egy pokrócdarabbal siettem letörülni a füstöt az egyik prizmáról, mely azt körül befeketítette, örültem is, nem is a kivívott eredménynek.

Az eddig tiszta, átlátszó jegec most egészen átlátszatlan lett. Olyan volt, mint a kősó a sókristályhoz képest: apróra összevissza volt pattogva, s ez új törés ragyogott mint a fekete opál, mint a köszörült halyotis csigahéj, mintha az egész tömeg egy darabokra tört szivárvány volna; hanem a benne rejlő alakot most már egészen eltakarta előlem.

Én tehát a műtétemmel csak azt nyertem, hogy a gyönyörű bálványt, kit eddig legalább szemeimmel bírtam, most már egészen elvesztettem. Többé nem is láthatom már.

Hasonlóul járt a másik prizma is. A tűz világánál ezernyi ezer kék, zöld, piros, rózsaszín és viola sugár ragyogott át belőle; de emberarc nem látszott ki többé.

Én aztán megkísértém rést nyitni vésüvel, kalapáccsal az összepattogzott prizmán. (Természetesen az öregnél kezdtem.) Hasztalan kísérlet volt az. A prizma azért egy darab maradt, egyetlen felbonthatlan tömeg. Szétrepedezett alkatrészei úgy összefüggenek, hogy azokat emberi hatalom szét nem választhatja.

De hát nem vagyok-e én szövetkezve emberen túli hatalmakkal is?

Mennyi idő van még hátra az ötven órából? Csak az utolsó óra.

Leültem a kristálykoporsó lábához, s kronométeremet kezembe véve, számláltam a perceket.

A kénzsinegből csak az utolsó négyméternyi van hátra. Annak már csak a fele számít. Mert amint a tűz a sziklafokig terjed a zsinegen, melyhez az kötve van, ott már az égő fonalat elszakítja a lefüggő töltény súlya.

Tehát az utolsó arasznyi járja már csak.

Mikor annak vége, akkor a robbanó töltény aláhull a mélységbe, s a legelső sziklafokon, melyhez hozzáütődik, szétdurran, s azzal azt az egész üreget, mely naftagázzal van megtöltve, fellobbantja. A gyulladás kitör a jég alá, mely mérföldnyire alá van aknázva kőolajjal. Millió és millió hektoliterei a petróleumnak robbannak szét néhány perc lefolyása alatt. És én itt várom azt a rettentő ég-, föld-, hegy-, víz-, jégösszeszakadást nyugodt lélekkel.

Nem! Nem nyugodt lélekkel. Mentől közelebb jött a válságos óranegyed, szívem annál nyugtalanabbul dobogott. Fejem fölé nehezült az a gondolat, hogy én most vakmerő kézzel felzavarok egy világot, melyet a Teremtő az örökalvók számára rendezett el!

Reszketés fogott el. Nyugtalan állati ösztön vett rajtam erőt. Az utolsó óranegyedben szerettem volna megakadályozni, amit elkezdettem: odafutni, eloltani a kanócot, visszavenni a mélység fölött függő röppentyűt. De már késő volt.

Ekkor aztán a halálos rettegés egyesült bennem azzal az örjöngő vággyal, mely vakmerő tettemre lázított; odarohantam ahhoz a prizmához, melybe az a csábító nőalak volt bezárva, azt átöleltem két karommal: „Ha összeomlik fölöttem a világ, a te koporsód zúzzon engem agyon!”

…Ettől fogva örökkévalóságnak tetszettek előttem a percek. A vadállat is meglapult lábamnál, s még nyöszörögni sem mert.

Hallgatóztam, lélegzetem is visszafojtva. Talán nem sült el a töltény? Talán kialudt a hozzávezető kénzsineg? Talán meg sem gyújtotta azt a gyutacs?

Egyszerre aztán megrendült alattam az egész kristálybarlang!

A rázkódás hamarább ideért, mint a kitörés hangja.

Oly rázkódás volt ez, aminőt leírni lehetetlen. Apró és sűrű, de folytonosan növekvő erőszakos zökkentések, melyek érzékeimet káprázatba hozták.

És annak a rázkódásnak is volt hangja. Csendes, kísértetes, kimagyarázhatlan hang; hasonló azon ritkán hallott zengéshez, mit az északfény hallat, vagy amit a Memnon-szobrok kisugárzanak; amit a földindulást megelőző szél mint fütyülés kísér, vagy nagy madárszárnyak suhogása. A döngő kristályok életre kelő hangja az: külön tán nem is hallható, mint a mozgó falevél zizegése, de együtt egyetemesen: felzendülő hang, mint mikor egy egész erdő falevele zúg.

Nem soká tartott az; nehány másodperc múlva elnyomták azt az irtóztató csattanások és dörgések a föld felett és a föld alatt.

Most van az, hogy felrobbant az egész gáztömeg a nagy kőszénüregben, s a kráter torkán kilövellő lángoszlop vitássá teszi az északfénynek a mennyországot, s egyszerre leolvasztja a hegyről az örök jeget, hogy a leomló zuhatagok egy új özönvíz rétegével temetik be a völgyeket, még egyszer összekeverve egymással a már többször is eltemetett őslények csontjait.

Most a kapott taszítástól végigrendül az egész szárazföld. A cethal barlangja a boltozatáig telik meg egy perc alatt tengervízzel. A jégtorlaszok összetörnek, s a szárazföld elválik a jégkontinenstől.

Most a petróleum-forrás felgyújtja az egymásra épült jégtorlaszok üregeiben rejlő naftát, mely nem fagy meg együtt a vízzel. Nem egyszerre gyullad meg az: mérföldről mérföldre terjed odább. A jégpaloták, a jégvárromok zegzugos tornyaikkal, előrefüggő félboltozataikkal, a tündérek alhambrái mennydörögve omlanak egymásra, s a fölöttük összecsapó hullám lángokkal borítja be tornyaikat, miket ki nem olt sem víz, sem jég. S a lezuhanó jéghegyeket odacsapkodja a felháborított tenger a szárazföld előfokaihoz, sziklapartjaihoz. A gázvolkán üvölt, a föld üregei bömbölnek, a tenger harsog, a jég mennydörög, a bazaltok ropognak. A tűz és jég közé szorult fókák, cethalak halálos rémülettől ordítanak, s ez ítéletnapi karzenének rettenetes akkordjait sírbolti rémzengéssel kíséri az engemet rejtő kristálypince-gömb, ezernyi ezer csengő orgonasípjával, a kristálytömeg hangot ád a rázkódásban, mint a hegedűvonóval megvont üveglap, s a szabadon levő kristályok táncra kerekednek benne, szabályos mértani alakzatokba csoportosulva.

S egy erős hang néha képes szét is törni az üveget, kivált ha az hirtelen van kihűtve.

Egyszerre csak e szörnyű rázkódástól szétomlott a karjaimmal átölelve tartott kristályprizma, millió darabra hullott, szikraesőként rúgva szét csengő morzsáit. S karjaim között maradt az ősvilági lény. Épen, sértetlenül, ahogy aeonok előtt a kristály magába zárta.

Ez a pillanat elfeledteté velem az egész ítéletnapi zajt, mely körülem zengett és ropogott: nem érzettem mást, mint azt a villanyütést, mely minden idegemet átjárta, midőn ez alak karjaimba hullott.

Nem volt halott. Tagjai még hajlottak.

Mit éreztem? Egy leányt a karjaim között, ki két év óta nem láttam női arcot. Egy alvó leányt, ki a világtörténet kezdete előtt húnyta le álomra szemeit.

Talán ez ősférfi itt e másik prizmában maga az őspatriarcha, Lámekh, s ez a hajadon nem más, mint a szép Cilla leánya: Naháma.

Elneveztem őket Lámekhnak és Nahámának.

Nem halott, nem hulla, nem múmia volt az karjaim között: egy „elrejtőzött” szűz. Az „elrejtőzés” misztériuma az ősmagyarok előtt is ismeretes volt. Vallásukban volt az. Fiatal szűzek átmentek a halálba, s visszatértek a túlvilágról, s nyilvánításokat hoztak onnan magukkal.

„Nem halt meg a leány, csak alszik.”

Odavittem őt az elkészített fekhelyre.

Birtokában voltam a legősrégibb halálélesztő szernek. Ez az ámbra.

Már a kaldeaiak ismerték ezt, mint élethosszító szert, s a mágusok halálból feltámasztó csodatételei ennek a segélyével mentek végbe. Jugurtha megholt leányát egy évvel halála után ámbrával hozták ismét életre. Baruch Hageb öccsét, Szeimet, trónját féltve tőle, élve záratá el koporsóba, de mágusai csak elaltatták azt, s Baruch Hageb halála után előhozták, ámbrával föléleszték, s úgy ültették trónra. Szolejmán császárt az ulémiák Szigetvár ostromakor ámbrával költötték fel halálából, hogy a csüggeteg hadseregnek még egyszer élve mutassa meg magát. Cleopatra örök fiatalságát az ámbrának köszönheté. Az ámbra minden életerőt felfokoz. Ifjúvá tesz és boldoggá. Richelieu késő vénségeig ámbra-pastille-okat rágott. Az ámbra mindent feltámaszt, ami csak elrejtőzött, de még feloszlásba nem ment.

Hanem az ámbra életfeltámasztása „uraknak való”. Egy egész emberi test bedörzsöléséhez kell négy uncia ámbraolaj, s az száz uncia ámbrából izzasztható ki.

Nekem volt benne módom. Nyolcszáz uncia ámbrát találtam a physeter gyomrában, s ez még nyers volt. Izzasztás nélkül, puszta nyomással ki lehetett belőle sajtolni az ámbraolajat, mely az igazi ámbrából egy gombostűszúrásra szokott megjelenni.

Valami leírhatatlan édes balzsamillat az, amit az ámbraolaj terjeszt, mely az idegeket kéjesen csiklandozza, hogy az ember megittasul a lélegzetén keresztül. Valóban mámorosnak kellett lennem, midőn elkezdtem énekelni. A XLVI. zsoltár zsolozsmája jött ajkaimra:

Azért az én szívem nem félne
Bár az egész föld megrendülne,
Bár a hegyek a tengernek
Közepébe bedülnének!

Körülem reng a talaj a boltozattal együtt, a sziklák harcot viselnek egymással, a tűz a jéggel, – és én itt a föld mélységeiben énekelek! Ez a földdarab, melynek terhe vagyok, elsüllyedéssel fenyeget minden percben, s én akkor indulok neki, hogy az ő halottait föltámasszam.

– Oh Ábrahámnak, Jákóbnak, Izsáknak Istene, szentséges Jehova, kölcsönözd nekem életadó leheletedet!

Térdre roskadtam élőhalott bálványom előtt.

Egyesülnie kellett a vakmerő műtéthez az isteni csodatétel jelenségeivel a prózai gyógykezelés minden fogásainak.

Legelőször is, hogy bedörzsölhessem a bőr felhámjába az ámbraolajat, kénytelen voltam a körül betakaró sűrű hajzatot lebontani a halálalvó tagjairól. Egy márványszobor bársonytapintattal! Reményem fokozódott.

Alulról, a lábtól kezdve és háttal fordítva kellett az ámbraolajjal bedörzsölést intéznem.

Először kísérletül egy folton erősen feldörzsöltem a bőr felhámját, s az a folt piros lett. Ez az élet színe.

Legutoljára került a sor az arcra, a halántékokra.

A beszívott ámbraillat, a hevítő munka, a bűbájos alak látása minden érzékemet a csodáig magasztosítá fel.

Ami körülvesz is, mind oly bámulatra méltó!

A földrengés folytonos vibrációja által az egész kristálybarlang minden prizmája villanyossá lesz, s elkezd világítani. Az egyetemes kisugárzás sokszorozott szivárványkarikákat kezd képezni körös-körül, amik lassankint közelítenek felém s ez alvó lényhez, mint egy pávafark fényrétegei, mik körülvesznek bennünket, mint egy holdudvar, mint egy glória. A roppant nagyságú hegykristálytömbök villannyal túltelve, gyémántvillámokat lövellnek a boltozat felé, s e vakító színpompa közepette csendesen libeg végig egy fehér felleg: az elégett halolaj füstje, mely kijárást nem találva a boltüregből, mint egy hófehér szellem szállong, vonzva és eltaszítva a delejvillanyos falaktul.

S a vibrációnak hangja, mint a távol mennyország karzenéje kél titokteljesen az örök kristályokból, leírhatatlan, emberi érzékektől elviselhetetlen hangösszesség; csodálatos harmóniája a zengő köveknek, mely az emberi ideget együttérezni készti, s a szemekből a könnyet kicsordítja.

És közbe-közbe felharsan a volkán torkából az ítéletnaphirdető angyalok sírbontó trombitája s a mennydörgés rettentő dobütése. Szívem, lelkem reszket, minden érzékem emberfölötti titkok közellétét érzi, fényben, hangban, illatban, delejerőben.

– Ébredj fel! Ébredj fel! Ébredj fel! – kiáltok elragadtatással a karjaim között tartott alaknak.

Még a vadállat is érzi e jelenet elvarázsló igézetét.

Az a felmagasztaló bűbáj, mely belőlem, emberből églakót csinál: őt, a fenevadat az ember magaslatáig emeli. Két lábra áll; első lábait összetéve mellén, mintha tudna imádkozni, s felnyitott szája az emberi síráshoz, jajszóhoz, nyögéshez hasonló hangokban válogat.

– Támadj fel!

…Most odatartottam fülemet szívgödrére, s úgy tetszett, mintha hallanám azt a neszt, aminek a neve még nem szívdobogás, csak szívhang.

Amint végre arcát és szemhéját is bedörzsöltem az ámbraolajjal, egyszerre csendesen megnyíltak ajkai; olyan volt az, mint egy rózsa titokteljes kinyílása a hajnalsugárnál.

Én felsikoltottam az üdvösséghez hasonló örömtől. Zengjétek dalaitokat, kristályok, tovább, harsogtassátok trombitáitokat, angyalok odafenn: az ember diadalmaskodik!

Folytattam az ábrabedörzsölést a hónaljak alatt, s erre a két felemelt kar, mely imára kulcsolt kezekkel folyvást fejére volt szorítva, csendesen aláhanyatlott úgy, hogy a két összekulcsolt kéz az én fejemet takarta be.

Most már megdicsőülve éreztem magamat egészen. Szájamat ajkaira tettem, hogy levegőt fújjak tüdejébe, s a lélegzetvételt megindítsam benne, míg kezemmel a szívdobbanás megindulását kémleltem.

Ez oly ünnepélyes perc volt, hogy még a sziklatömegek is megszűntek rázkódni néhány pillanatig, mintha azt lesnék, hogyan tér vissza a földre egy lélek, aki már az égben meghonosult, hogyan születik meg a kristály közepett a szívdobbanás.

És megszületett!

Az első szívdobbanás.

Nem akartam hinni kezemnek, fülemet tartottam oda. Ismét egy szívdobbanás. Számláltam. Öt perc múlva ismét egy, s aztán minden öt percben egy.

Két imára kulcsolt keze most a keblén nyugodott. Szája mindjobban felnyílt.

Megkísértém néhány csepp vízzel hígított borszeszt, melyben ámbra volt felolvasztva, tölteni szájába, s féloldalt fordítám, hogy a nyelv ne gátolja a nedv lecsúszását.

Erre lassan felnyitá szemeit. Nagy sötétkét szemek voltak, egészen kitágult pupillákkal, de még merően néztek maguk elé. Még nem láttak, csak meredtek.

Ekkor balkezemet feje alá tettem, azt fölemelve, s jobb kezem tenyerével fölfelé a szívig dörzsöltem tagjait.

Erre ismét lehúnyta a szemeit, de észrevehetően elkezdett lélegezni.

Tagjai hajlékonyak lettek, de nem mozdultak. Most az utolsó kísérletet vettem elő.

Jéghideg vizet loccsantottam arcára.

Ez mint egy galvanikus ütés hatott az alvóra; karjai és lábszárai.egyszerre fölrándultak, és szemei felnyíltak. Fölébredt. Ez már élet volt. Ez már látás volt. Ez már eszmélet volt.

S a legelső, amit látott, egy férfi volt, s a legelső eszmélet, amit érzett, a szemérem volt, a legelső mozdulat, amit kezeivel tett, az volt, hogy amint gyönyörű hajpalástja szétterítve hevert ott mellette, azt két kezével hirtelen felkapta, és betakarta vele magát.

Aztán összeborzadt, s egész teste lúdbőrössé vált. Most már fázott!

Én aztán egy mennyezetet csináltam számára egy darab cachelotbőrből, mit két jégoszlopra vetettem, hogy eltakarja a világosságot előle. Azután odahúztam Bábit; megérttettem vele, hogy neki oda kell feküdni a leány fejéhez.

Akkor aztán a szép szemérmetes Nahámát felöleltem, s odafektettem a medve ölébe, ki mint egy roppant szultáni kerevet terült el alatta. A leány nem félt tőle, odabújt hozzá. S a kerevet meleget is ád. Az állati meleg gyógyerővel bír. És a hű vadállat megértett engem. Hiszen végignézte egész küszködésemet. Nyüzsögve, nyihogva hízelkedett neki, mint ahogy az anyamedve szokta magához csalogatni a kölykét. Talán az ősvilágban, mielőtt Tubalkain (éppen a szép Naháma bátyja) feltalálta a fegyverkovácsolást, az emberek és vadállatok nem éltek oly nagy ellenségeskedésben, mint most. Bábi elértette, hogy mit várok tőle. Addig ölelgette magához a gyermekien félénk emberi teremtést, míg egészen megnyerte annak a bizalmát, s elvégre annyira magához édesgette, hogy az lett rá nézve, ami volt Romulus és Remusnak az anyafarkas. Bábi beállt szoptatós dajkának az újszülött gyermekem mellé. S annak valóban anyatej kellett; minden más étel elölte volna újraébredő életszervezetét.

Azután lehajtá a gyermek szép fejét csodálatos dajkája ölébe, betakarózott a hajával és elaludt.

Még szavát nem hallottam, nem tudtam, mi nyelven beszél. A kristályok tömege tovább zengte az alvó csecsemő felett a túlvilági dajkazenét.


VisszaKezdőlapElőre