Leánykérés özönvíz előtti módon

A föléledt patriarcha is szavához jött ezalatt, bár szava olyan volt, mintha a föld alól jönne; érctelen, rekedt suttogás volt az inkább, csukló rikácsolással vegyítve.

Az első szava ez volt hozzám

– Amhááretz!

Megörültem neki.

Hisz ez érthető nyelven volt mondva. Valaha, míg a teológiából meg nem szöktem, engem is tápláltak a héber nyelvvel. Ez zsidóul van. Egy pár szót most is értek belőle. Ezt az elsőt mindjárt. Az ugyan nem igen hízelkedő megszólítás, mert azt teszi, hogy „te bolond!”

Következett még több is.

Az öreg, alighogy múmiából emberré lett megint, egész hajdani arisztokratikus hajlamát visszanyerte, elhalmozott rekedt hangja gúnyszavakkal, amikből leginkább megértettem azt, hogy:

– Neszierim! (rabszolga), Keraim! (hitetlen).

Egy párszor „mamszer”-nek is nevezett, ami csúnya megbántás.

Sejtettem, hogy azért szid, amiért a leányával ily bizalmas lábon merek állani, s többször ütögetett a mellére, azt kiáltotta, hogy ő egy „Cohen!”

Most már bántam nagyon, hogy a Zichy-földön tettem ezt a felfedezési merényletet, itt még nem hivatkozhatom a polgári házasságra, ez csak a Ferenc József-föld Lajtán-túli részére nézve érvényes.

A szép Naháma segélyemre kelt.

Egy kezét vállamra tevé, másik kezének mutatóujját homlokához emelte, s ünnepélyes hangon e szóval mutatott be az öregnek:

– Jore deah. (Tudós.)

– Ssed! (Ördög szava) – kiálta a húszezer éves apó.

– Ed! (Tanu) – felelt a leány, önkeblére mutatva.

– Makkót mardót! – hörgé az öreg a bősz átokkiáltást, mellyel a becstelen leányokat, kik egy idegen férfit megcsókoltak, szokták a korbácsbüntetésnek átadni. (Az özönvíz előtt.) – Makkót mardót! – süvölté még egyszer az öreg, mire a leány engedelmesen lehajolt a lábainál heverő cethalidegért, hogy azt korbácsul nyújtsa az öregnek, és meg hagyja vele ostorozni magát. Én elvettem tőle a szívós korbácsot, s odaadtam az öregapámnak, de a lányt nem eresztettem hozzá közel, hogy megverje. Az öreg aztán a kristálytönköt verte a korbáccsal. Azt lehet.

Ekkor én is meg akartam mutatni, hogy értek a nyelvén, s mellemre ütve mondám magamról:

– Reach! (fejedelem) – s azzal megfogva a leány kezét, kimondám nagy ünnepélyesen a Chalizeh alkalmából ellesett végzetes jelszót, de a tagadó ige nélkül.

– Le kachta! (Nőül veszem.)

– Meachssow! – felelt rá hirtelen a leány, kezemet visszaszorítva mind a két kezével.

– Almanath! – hörgé a tetőtül talpig megőszült ember.

– Meachssow! – ismétlé a leány.

– Almanath!

Ötször-hatszor elmondták egymásnak ezt a két fatális szót, mely a rögtöni vagy későbbi házasságkötés volt, a „Meachssow” azt jelenti: „mátul fogva”, az „almanath” azt, hogy „attul fogva”.

Végre az öreg özönvíz előtti haragra gerjedve, kiáltá e rettentő ígét, kezét leánya felé kinyújtva:

– Erwah!

A leány elsápadt ennél a szónál; egészen elváltozott a színe, ajkai elkékültek, arcát eltakarta hosszú hajával.

Ez a szó olyan nőt jelent, akinek tiltva van férjhez menni.

Én elszántan léptem az öreg elé, s szemébe néztem XIX-ik századbeli bátorsággal.

Erre az öreg pliocéni ravasz vigyorgással szőrös ábrázatján morzsolá ki e szót fogai alól:

– Katlánneth!

E szóra a leány leesett a földre, szétzilálta a haját, és kristályhomokot szórva a fejére, elkezdett jajgatni keservesen.

A Katlánneth olyan szűzet jelent, akinek már több vőlegénye egymásután a menyegző előtt elhalt: Katlánneth azt jelenti, hogy „férfiölő!”, az ilyen szűznek többé férjhez ígérkezni nem szabad.

– Bánom is én, ha Katlánneth vagy is rubintom! – mondék már most a magam nyelvén a leánynak, s odasiettem őt felvenni a földről. – Ketten vagyunk az egész világon, nincs a mi számunkra törvény, s ha csak törvény kell, majd hozunk. Magam vagyok itt alsóház, felsőház és király. De bizony elveszlek, ha hozzám jössz.

Erre aztán az öreg elkezdett sírni keservesen. Tenyereivel a kristálytönkre ütögetett, s többször mondá e szót: „Galóth”. (Fogság.)

Ez azt jelenti, hogy amíg a családfő fogságban van, addig a család leányának menyegzőt ülni nem szabad.

Szegény öreg! Azon volt hát megijedve, hogy ha a leányát elveszem, ő itt marad magára, a kristályba befoglalva.

Eziránt megvigasztaltam. Előhoztam vésőmet, kalapácsomat, odatérdeltem elé, s mutattam neki, hogy én azzal a két eszközzel ki tudom őt a kényszerhelyzetből szabadítani. Egy darabot próbául le is zúztam a kristály széléből.

Erre elérzékenyült, és megáldott e szókkal, amik a házasságba beleegyezést jelentik.

– Beer hetibb! – (örvendetes hír!)

Amint azonban e szónál Naháma is odajött mellém, hirtelen megfogta a patriarcha a leány karját csontujjaival, s odavonta őt maga mellé a kristálytuskóra, nekem pedig azt sugta:

– Keszubba!

„Keszubba!” De hát ki az ördög látta, hogy az özönvíz előtti emberek is keszubbáról beszéljenek? Én azt gondoltam, hogy az özönvíz előtt ingyen adták a leányt!

De az öreg csak a fejét rázta, s ismételte a markát tartva elém: „Keszubba! – Keszubba!”

(Ez, amit mi móringnak, nászajándéknak nevezünk.)

– No hát itt van, nesze: fogjad.

Ezzel előkerestem neki azt a gyönyörű labrador kristályt az iszákomból. Nagyon megörült neki, s a markába szorította. Hanem azt mondta rá:

– Kájim li.

– „Kájim li!” Hát ezt is tudod? Hiszen te csak kiadod magadat özönvíz előtti embernek! Nem vagy te homo primigenius! Hiszen te úgy tudod a Schulchán Áruchot könyv nélkül!

„Kájim li” szóval szokta az após megtartani magának a leányért kapott ajándékot, s ha a leányának adja azt, akkor annak a neve „parnasza”. Ezzel a szóval takargatta azt bele az öreg Naháma chlamysának szögletébe, s akkor megint felém fordult ezzel a szóval:

– Sekukim!

– Oh mi a tüzes patkószeg? Még Sekukim? Ennek ezüst is kell!

Mit volt mit tennem. Volt egy ezüst óraláncom, azt levettem a nyakambul, s átnyújtám neki.

Ez egészen megnyerte a tetszését, az ezüst láncot Naháma karja körül fonta, mindjárt a válla alatt, s azzal gyönyörködve nézett rajta végig, s végül ráadta a hét áldást.

Csak azután következett a „Chupa”, amit az öreg el nem engedett.

A chupa a mennyezet, mely a házasságot szentesíti. Azt hamar kiállítottam a cethalbőrből, melyet négy kristályoszlopra kifeszítettem. Enélkül nem lehettem „hoszen” (vőlegény).

E mennyezet alatt keltem össze a szép „kálémmal”, kinek azért nem kellett levágni a haját, szerencsére az özönvíz előtt még nem levén feltalálva az olló.

Mindezeket az ügyeket elébb rendén el kellett végeznem, mielőtt arra gondolhattam volna, hogy az életre hozott emberemnek valami üdítő italt adjak, amire pedig nagy szüksége lehetett. Énokh patriarcha idejétől mostanáig szomjazni: nem tréfa dolog.

Sejtettem, hogy ősi szokásai között az is meglesz, hogy a saját ivóedényén kívül másból nem iszik. Azért vésűvel kifeszítettem a kristály közül az említett dinornistojás héját, mely maga is apró kristályok rétegével volt bevonva. Az még akkor is tele volt valami apró, gombostűfej nagyságú barna ocsuval. Én azt szemétnek néztem, s kiöntöttem. Naháma azonban odajött, s szépen felszedte az öltönyébe az elszórt szemetet, türelmesen. (Most már feleségem volt.)

Én aztán teletöltöttem a féltojáshéjat friss vízzel, ami közé egy kevés cethaltejet kevertem, s néhány csepp ámbraszeszt adtam hozzá. Az öreg mohón ivott belőle, s háládatosan forgatta szemeit az ég felé.

Azután nekem nyújtotta a kelyhet az ivásra, tőlem Nahámára köszöntötte azt, s mikor üres lett a dinornistojáshéj, akkor, hogy semmi se maradjon el a házassági szertartásból, a földhöz csapta azt mindkét kézzel.

Szerencsére a dinornistojáshéjnak volt annyi esze, hogy nem törött szét; ruganyos volt. S ez nem a tojáshéj szerencséje volt, hanem ipam uramé; mert különben nem tudom, miből adtam volna neki ezentúl inni, miután ő az én bádogedényemtől irtózott. Az ételektől pedig, amiket kínáltam neki, még jobban.

Nem kellett annak se medvegulyáshús, se cachelotnyelv, se cethalsajt, csak egy kívánsága volt:

– Parperoth!

Ez a hagyományos növényétel, mely nélkül meg nem történhetik lakodalom az özönvíz előtti emberek között. Parperoth nélkül nincs áldás a házasságon, parperoth nélkül ünnepelt menyegzőből amhááretz utódok származnak, parperoth nélkül Asmódi garázdálkodik a házastársak között.

De hát hol vegyem én a parperothot? Azt sem tudom, hogy mi az a parperoth. De ha tudnám is, hogy mi az a parperoth. Nem terem ebben az országban semmiféle növény. Ennek az egész botanikai gazdagsága: moha és zuzmó. Ha te itt növénnyel akarsz élni, öreg, felkopik az állad.

Az öreg pedig türelmetlen volt. Bizonyosan király lehetett valaha, aki e szót: „lehetetlen”, nem ismeré. Szidott és hadonászott a pálcájával. Szerencsénkre úgy oda volt nőve a trónjához, hogy nem szállhatott le róla.

Naháma azalatt mint csendes, engedelmes, parancsfogadó alattvaló, nem szólt semmit, letérdelt ősapja mellé, vizet öntött a tojáshéjba, s aztán a kötényébül egy csipetet kivett abból a haszontalan szemétből, amit én kiöntöttem, s belekeverte a vízbe.

Néhány perc múlva bámulva láttam, hogy azok a gombostűfejnyi apróságok elkezdenek duzzadni, egyre nőnek, megdagadnak mogyoró nagyságúra, a rájuk öntött víz egészen eltűnik, s a helyén egy rezgő, kocsonyás átlátszó tömeg marad, melynek lila kékes színe van.

Mikor ez meglett, akkor két tenyerére tette a természetes edényt, s azzal az utánozhatlan édes mosollyal, ami a nőkkel veleszületik, odanyújtá azt az öreg elé.

Az öregnek reszketett a szakálla az örömtől: szemeit gyönyörteljesen hunyta le, mikor az istenadta ételhez hozzányúlt.

Ez a manna!

Most már ráismertem.

Ez a Lecanora esculenta, mellyel az Ararát sziklái fedve vannak, s melyet néha roppant csoportokban ragad fel a zivatar, s százmérföldnyi messzeségre eső pusztákban elszórja azt. A zuzmó a fellegek nedvétől feldagad kocsonyává, s mikor lehull, kész terített asztalt ad a pusztában bujdosónak arasznyi vastagon takarva a földet.

Ez a puszták mannája! Ezzel lát el még most is egész vidékeket az ég, ahogy ezt a tudós Thenard a párizsi tudományos akadémiában előadta.

És ezt mi, újkori emberek, nem vettük eddig figyelembe: pedig ez egy oly élelmiszer, melyből egy maréknyi egy egész hajó népségének elég.

Megízlelém a maradékot. Igen kellemes, jóízű kocsonya volt az, kevés kesernyésséggel. Naháma látta, hogy ízlik, s aztán mindkettőnk számára készített új fogást.

Ilyen parperoth a Zichy-hegyen is bizonyosan található lesz, mert ez csak zuzmó (lichen faj). Ezt érdemes lesz felkeresni, s az többet fog érni a hegykebel minden nemes érceinél és drágaköveinél.

Ime az özönvíz előtti emberektül is lehet tanulni valamit. Szent borzalommal nyúltam az étekhez, mely századok százain át épségben megmaradt számomra, kristályban elzárva; s az étek után, midőn ajkamat egy csók érinté, élő, meleg, édes asszonycsók, azt hittem, a kristályok is megelevenülnek mind, s atomokra oszolva kérik az Urat, hogy teremtse őket újra, teremtse halandó embernek, aki él és meghal és feltámad és újra él!

Minő csók volt az!

Egy ezer emberöltő ivadékon keresztül váltott csók!

Egy oly lány csókja, akinek a lelke az egész csillagrendszert végigjárta már, s most visszatért útja a földre, épen maradt testének életet adni, s megkérni azt a csókot, ami húszezer év előtt volt neki ígérve itt…

…Rám nézve Naháma nem volt „Katlánneth”.


VisszaKezdőlapElőre