Menyegzői kéjutazás a föld alatt

Házasság után úgy illik mai világban, hogy az ember menyegzői kéjutazásra menjen.

Az öreget azonban itt nem hagyhattuk magában, étlen-szomjan és sötétben. Hozzá kellett látnom, hogy kikalapáljam a lábait ezekből a kristálycsizmákból, amikbe térdig volt beszorulva.

„Látod pedig, öreg, nagy áldozatra szánom el magamat, hogy ezt megteszem a kedvedért. Mert ha egyszer még az emberlakta világba visszakerülök, s ott téged bemutathatlak, térdig a kristályba beleszorulva, ezzel minden ember előtt ad hominem be lesz bizonyítva, hogy mindaz igaz, amit elbeszélek, hogy te valóságos özönvíz előtti ember vagy; mert hisz a lábad most is benne van az özönvíz előtti kristályban. De ha azt leverem róla, azt fogja mondani az a sok tudós szkeptikus odakünn, hogy humbug, barnumság az egész mesém, s nekem semmi tanúbizonyságom nem marad, hogy ti csakugyan a pliocén korszakábul származtatok ide, s hogy eszerint az én feleségem a legrégibb nemes kisasszony a földön, s hogy amit ti el fogtok beszélni az özönvíz előtti világ állapotjáról, az valósággal a Pentateuch előtti időknek leghitelesebb története.

Azonban nem lehetett Naháma gyermeki érzelmének ellenállanom, s nagy fáradsággal rést tördeltem a kristálytömegben annyira, hogy egy erélyesebb kalapácsütés után egészen kiszabadultak az apósom lábai belőle. A kristálynak egy elvált darabja egész épen maradt, s abban még világosan látható volt a benne foglalt két emberi lábnak hű lenyomata. Ez mégis élő tanúbizonyság lesz mellettem.

Hanem az öreg oly gyönge volt, hogy őt csak Bábi hátára ültetve vihettük magunkkal, akitől eleinte nagyon irtózott; azt mondtá róla, hogy „Jewamach!” (vetélytársnő).

Vissza kellett, hogy térjek a jégbarlangba, ahol minden készletemet hagytam, s ahonnan gyönge reményem volt a felvilágra ismét feljuthatni.

Ez a reményem egyenesen a jégbarlang alkotásán alapult. A volkáni kataklizma alatt azok a roppant függő jégtömegek, amik a barlang padmalyáról alámeredeztek, okvetlenül leszakadtak, halomra omlott a jégorgona, jégfüggönyével együtt s akkor annak romjai valamely irányban annyira megtöltötték az alsó üreget, hogy abból a medve segítségével fel lehet majd kapaszkodni a felső karzatra.

Hogy a medvék nincsenek most a barlangban: annyi bizonyos. A földrengés kiűzte őket onnan. Sőt valószínűleg elűzte az egész szárazföldről: azok kimenekültek a jégkontinensre.

Leginkább óhajtottam azt megtudni, hogy mi történt ezalatt a Tegetthoffal.

Ha elszakadt a szárazföld a jégkontinenstől, velejött-e a hajó is, vagy elmaradt a jég között?

Mikor elindultunk kristálybarlangunkból, az én öregem hozzáfogott, hogy egy hálazsolozsmát énekeljen az Úrhoz, ami ugyan nem sikerült neki, minthogy hangja nem volt hozzá; azt még tán az özönvíz előtt elvesztette.

A könnyű öltözet, amiben mind a két emberi alakot találtam, meggyőzött afelől, hogy ők még akkor jutottak a kristály közepébe, mikor ez a darab föld a forró égöv alatt úszott, annálfogva, ha ki nem veszett elméjükből az emlékezet, szép meglepetés lesz rájuk nézve, ha az éjsarki tájképet egyszerre meglátják maguk előtt, s hiába várják a nap megjelenését az égen.

Jó szerencse volt most rájuk nézve az a két medvebunda, amit a jégbarlangban hátrahagytam.

Odáig nem volt azokra szükség. A közbeeső két barlang összekötő folyosóival együtt túlságosan is meleg lesz most.

Az öreg „Sabbath”-ot is emlegetett, mikor a medve hátára felültettem. Természetesen szombatnapon nem szabad útra kelni istenfélő embernek; hanem én aztán megmagyaráztam neki, hogy itt félesztendeig tart a nappal, félesztendeig az éjszaka, annálfogva csak minden hetedik esztendő a szombat. Ez az esztendő a csütörtök; most éppen három fertály októberre: „Tischri”.

Úgy látszik, belenyugodott.

S ezzel megindult a karaván. Elől Bábi a hátán ülő s a bundájába kapaszkodó ősapával; nyomában Naháma, ölében vive tojáshéj edényét; s leghátul én, hátamon az iszákkal.

Utunk a bazaltbarlangig sokkal járhatóbb volt, mint jövet, az összeszorított palarétegek hosszú delta alakú folyosót nyitottak, előttünk, melyen át nem kellett négykézláb mászva haladnunk.

A növekedő hévmérsék jelezé a bazaltbarlang közeledtét.

A tárna végén, mielőtt belépnénk az üregbe, melyben még mindig szerfelett nagy a hőség, megpihentetém a familiámat. Hozzáláttunk a frugális lakomához; aztán néhány órai álmot engedtünk magunknak, körülfeküdve természetes kerevetünket, a medvét. Én a paradicsomba álmodtam magamat. Talán nem is álom volt.

„Reggelre” kelve aztán nekiindultunk a barlangon átkelésnek.

Ez jó nagy darab feladat volt.

A töveikbül kidült szélső bazaltoszlopok keresztülfeküdtek a barlang alsó karzatának párkányain, mintegy hidat képezve. Hanem az igazán ördöghídja volt. Helyenkint félöles hézagok támadtak a leomlott oszlopok között, miken át kellett ugrálnunk. Ugrani én is tudok, Naháma tud még jobban, mint én; de a hátamon levő iszáknak embernyi terve volt; az nem tanácsolta az együtt ugrást.

Annálfogva azt kellett tennünk, hogy az utunkat álló hasadékokon előbb átszökött Naháma, azután én egy kötelet vetettem át neki, s ő annálfogva áthúzta az iszákomat a túlsó bazaltoszlopra: mire aztán én is utána ugrottam.

S a bazalton időzés nem volt kellemetes.

Az még most is a félig kihűlt vas forróságával bírt, s az azbeszt harisnyák megvédték ugyan lábainkat az égéstől, de nem attól, hogy a forróságot kellemetlenül érezzük.

Végre egy hét méternyi szélességű nyílás állta utunkat éppen a barlang túlsó széle előtt.

Ezen már nem mehetünk át semmiképpen. Ekkora hosszugrást nem kockáztathatunk: az angol telivérnek való. Kikerülni pedig semerre se lehetett. S alant a tátongó mélység.

Bábi rég átszökött e tátványon, s amint a túlpartra érve, visszatekintett, meglátott bennünket ottrekedten. A bölcs medve nem gondolkozott sokáig; hirtelen leheverte magáról a hátán ülő ősapát, s visszaszaladt hozzánk, oda se nézve annak a kis örvénynek.

Most azután elkezdődött közöttünk a vita, hogy melyikünket vigyen át elébb. Én azt akartam, hogy Nahámát, Naháma azt akarta, hogy engem.

Bábi pedig türelmetlen volt, az ő talpai nem tűrhették a bazalt forróságát egy helyben állva, neki nem voltak azbesztharisnyái; míg mi egymást biztattuk, ő határozott, hirtelen hátulról a térdeim közé fúrta a fejét, s felkapott a hátára iszákostul együtt, s egy perc alatt átugrott velem, s nem tett le a szakadék túlsó oldalán, hanem nyargalt ki velem egész a túlpartig.

Naháma olyat sikoltott, hogy a bazaltfal visszhangzott bele.

Én visszanéztem rá, s kiálték neki, hogy várjon, a medve rögtön visszatér őhozzá.

A szegény gyermek azonban meg volt rémülve, hogy elmarad tőlem, s én csak azt láttam, hogy nekifut annak a hétméternyi hasadéknak, félig felhúzott öklökkel, s annak a szélére érve, hirtelen meghajtja térdeit, ökleivel szétcsap, lábaival felpattan a levegőbe, s mint a gazella átrepül azon a hétméternyi széles örvényhasadékon.

No nem tudom, hány nagyságos asszony csinálná ezt utána, azért, hogy a férjétől el ne maradjon.

Aztán futvást jött utánam, úgyhogy egyszerre ért Bábival a túlpartra.

Ott aztán elkezdett kacagni. Most hallottam először kacagni. A világon ez a legszebb dal, zene, melódia. Egy asszony kacagása, aki örül, őrjöng, szeret. Nyakamba borult; én szidtam: ő csókolt és kacagott. Én halálra voltam rémülve: ő pedig boldog volt a diadalától.

Ettül fogva láttam ragyogni eddig csak lesütött szemeit, mikor rám nézett.

Tudta, hogy valamiben győztes volt. Meggyőzött arról, hogy szeret, hogy saját akarata van, és hogy nem fél. S ő már tudta azt, hogy engem erről meggyőzött.

Veleszületett tudomány volt ez a nőnél, úgy látszik, már húszezer év előtt is.

Rövid szieszta után továbbindultunk a malachitbarlangot felkeresni. Emitt a hőség tűrhetetlen volt.

Ősapánk egészen belenyugodott az utazásba, s a medveháton ülve bóbiskolt, míg mi édes eszmecserékkel töltöttük időnket útközben. Azt is annak tulajdonítottam, hogy olyan melegem volt. S nem jutott eszembe a hévmérőt nézegetni, hogy hány fokot mutogat.

Pedig hát valóban folytonos volt a melegség az egész sziklafolyosón át, aminek az okát csak akkor tudtam meg, mikor eljutottunk a malachitbarlang torkolatához.

A kék tó nem volt sehol.

Az a roppant tömeg rézgálic a földrengés alatt egyszerre kristállyá alakult, s amint a vegybomlás idegen hatásszereket kevert közé, majd roppant lazurkék táblákban fedte a sziklaoldalokat, majd meg vese alakú kék kavicshalmazokban volt feltorlódva. A tó fenekén már fehér színt mutatott; ezt a hőség okozta, míg egy oldalon zöld bársonnyal húzta be a sziklaormokat, melyből veres kristályok csillámlottak elé. Gondom volt rá, hogy ahol a nagy retorta fenekén holmi gyanús fehér-szürke foltokat látok, a karavánt arra ne vezessem. Az ott kénsavas kálival egyesült rézgálic, ami a puszta rálépéstől felrobban. A most alakult mindennemű kristályok, mik a klór, réz és ammoniák vegyülékeiből támadtak, maguktól is szétpattannak olyan sziszegéssel, minő a forró érclapra öntött vízé.

A malachitterem hőmérséke a kristályalakulás miatt huszonnégy fokra emelkedett. S e „kőszületés” még nem volt befejezve. A kristályok nőnek! Több apró egyesül egy nagyobbá: egy új kristály elnyeli a másikat, néha egészen idegen kristályt. S az elnyelő kristály a legyőzöttet összezúzza, míg a bezárt aranylapocskának még a széleit sem görbíti meg, s a bogár szárnyát töretlen hagyja.

A barlang fenekén, hol a kristályok legvastagabb réteget képeztek, legnagyobb volt a meleg. Innen a felső párkányzatra felhatolva, tűrhetőbb lesz a lég.

A réztrón, a malachit sziklák nem mozdultak meg helyeikből. Hanem egészen más meglepetés várt reám.

Első gondom volt a családom számára felütni a sátort: azután venni a vasrudat, csákányt és köteleket s Bábival nekiindulni a jégbarlanghoz vezető kijárás kémszemlészetének.

Ide nem vihettem magammal Nahámát. (A jég közé ebben az öltözetben!) Megvártam, míg elalszik, akkor lámpa nélkül, csupán a fénymágnesek világításánál kibotorkáztam Bábi segélyével a barlangból a folyosóig, s csak ott gyújtottam meg a lámpásomat.

Arra bizonyosan számítottam, hogy a kürtő felett, melyen a jégbarlangból alászálltam, egész tömkelegét fogom találni a jégromoknak, mik a földrengésben a padmalyról alászakadtak; de úgy okoskodtam, hogy a malachitbarlangból feltörő hőlég bizonyosan tovább emelte a jég között is ezt a pincegégét, s annyit olvasztott belőle, hogy keresztül lehet rajta búvnom. Okvetlenül meg kellett elébb kapnom azt a két medvebundát, mielőtt „embereimet” magammal hozom a jégbarlangba, aztán meg ki a jégvilágba.

De nagyszerű lett a csalódásom! Nem jég állta az utamat, hanem víz! Mikor ahhoz a helyhez értem, ahol a fehér patak egy mély sziklaörvényben elvesz, megdöbbenve láttam, hogy az nem csermely többé, hanem hegyár, mely sebes rohanásában méternyi magasan tölti meg a sziklafolyosó talaját, s mikor nagy kínnal előrehatoltam Bábi hátára felülve e sebes árban, s eljutottam ahhoz a katlanlyukhoz, melyen át kellett bújnom a barlang kürtőjéhez, azt egészen betöltve találtam a rohanó ár által. A jégbarlangból most már nem csorog a víz, hanem omlik.

Mi okozhatja azt? Megáll az eszem e kérdésnél. Hisz a malachitbarlang melege nem hatolhat ekként a vízár miatt fel a barlangba. Nem is elég arra, hogy egy egész jégbarlangot felolvasszon. Annak felülről kellett ovadásba jönni; de mitől?

Akármitől! Nekem csúfra vissza kellett térnem!

Most aztán igazán meg vagyok fogva.

Tűzön, sziklán, robbanógázon át tudtam hatolni; de a víz ellen se tudomány, se erőszak.

Itt kell várnom, míg az egész jégbarlang tömege lefolyik.

Visszatérve a barlangba: Nahámát felköltém gyöngéden, s aztán vettem a pergamentáblámat, s elkezdtem számítani.

Ha ötszáz méter szélességű, négyszáz méter hosszúságú, százötven méter mélységű jégtömeg vízzé válik: hány hektoliter lesz belőle? Ennyi hektoliter hány kilogrammot fog nyomni? Ennyi kilogramm súly mellett hány hektoliter folyadék ömlik keresztül egy méter magasságú s hetvenöt centiméter szélességű nyíláson? Hány óra, hány nap kell rá, míg az egész lefolyik? S hány óráig, hány napig tartanak el az én élelmiszereim? S úgy találtam, hogy „több nap, mint kolbász!”, sajt, füstölt nyelv és manna fog hamarább elfogyni, mint a víz.

Naháma bámulva nézte, vállam dűlve, hogy micsoda ákombákot csinálok ott össze-vissza, kérdezte, mi az. Kezdtünk már egymás nyelvén érteni.

Én megértettem vele, hogy nem lehet odább mennünk. Ide vagyunk zárva. Ő megcsókolt és nevetett.

S aztán, mikor megtudta, hogy sokáig itt kell majd vesztegelnünk, az asszonyi ösztön azt sugallta neki, hogy keressen valami dolgot magának. A kőselyemből kifejtette a ragyogó motringokat, felkötötte guzsalyára, megfonta fonálnak, aztán két halideg pálca segélyével (az volt a pliocéni szövőszék) két arasznyi széles végekké szőtte azt össze, amíg két akkora darab szövet lett belőle, hogy az ősapát nyakától lábáig betakarta. Ruhát készített az öregünknek. Aminek aztán az úgy örült.

Mikor feladta rá a köntöst, mely egyszerre patriarchai méltóságot kölcsönzött az öregnek, az megcsókolta Naháma homlokát.

S oh mily kiszámító, mily ravasz még az ősasszony is a maga tanulatlan eredetiségében.

Mikor az öreget az új köntössel ilyen jó kedvre hangolta, akkor elkezdte körülcirógatni, hízelgett neki, az ölébe ült, míg végre kicsalt belőle valami titkot: amire hirtelen felém villámlott szemeivel diadalmasan, és aztán addig kapargatott az öreg ezüsthajú fejében, míg azt elaltatá, akkor aztán odafutott hozzám, fülembe súgva:

– Más kijárás!

– Ő mondta? Vajé Dabber! De hol?

Naháma hamisan és okosan felelt, fejemre téve kezét:

– Jore Deah vagy. Találd ki.

– Hát ő nem mondja meg?

– Nem szabad.

– Ki tiltja?

Naháma ajkára tette mutatóujját, s aztán felemelé azt a magasba.

(Az, akinek a nevét nem szabad kimondani…)

Jól van, öreg! Hát megmutatom neked, hogy csakugyan „Jore deah” vagyok. Ha van más kijárás is ebből a barlangból, arra én rátalálok! Ezt fogadom.


VisszaKezdőlapElőre