Az új ég

Lámekh ős három napig nem volt rábírható, hogy elhagyja Káin sírboltját. Neki azalatt folyvást ott kellett maradni és siratni a régen megholtat. Én azonban ez idő alatt az után láttam, hogy megtaláljam innen a kijárást.

A tufabérc természetalkotta katakombáiból Lámekh utasítása nélkül is ki tudtam igazodni.

Azok, akik Káint ide eltemették, sötétben nem járhattak, fáklyákkal kellett jönniök.

Egy folyosóban megtaláltam az elhányt fáklyák maradványait. Az ősi időkben a Calamus albus (fehér rotáng) szárai szolgáltak fáklya gyanánt. Ezek taníták meg az első embereket tűzgerjesztésre. Két fehér rotáng bot egymáson keresztüldörzsölve szikrákat szór, s meggyújtja a taplót, gyapotot, csepűt. Külső kérge kőkemény, kvarcanyag, azért rothadatlan, mint a kvarc, belseje pedig gyantás, fényes lánggal ég, s mikor csomóra ér a láng, akkor nagyot durran, mint a puska, s újra meg kell gyújtani: azért hármasával szokták fáklyának összekötni.

E leégett fáklyamaradványok elvezettek a katakomba folyosójának külső szádáig.

Az nem volt egy darab ráhengerített sziklával letakarva, hanem az ős ciklopi építészet modorában berakva egymásra illesztett nagy kövekkel. Ezek közül vasrudammal könnyű volt néhányat kimozdítanom, míg akkora rést törhettem a torlaszon, mely egy embert keresztülbocsát, sőt egy jegesmedvét is; mert Bábira nagy szükségem volt tervem kiviteléhez.

Nahámát alva hagytam el a sírboltban ősatyja mellett; lámpámat is otthagyva náluk.

Így számítottam magamban:

Nem elég a kijárást a szabadba feltalálni: a szabadság itt igazán „perniciosa libertas”.[1] Csikorgó hideg van odakünn.

Az én paradicsomi embereim ezen a szabad légen megfagynak, Naháma cachelot-patyolat pepluma, Lámekh azbeszt palástja nem ehhez a klímához való jelmezek.

Nekem elébb vissza kell térnem a Tegetthoffra, s onnan meleg öltönyöket hozni számukra.

Magam is csak egy téli bekecsben vagyok, mert bundámat a jégbarlangban hagytam, s ott, nem tudom, mi történt. Bizonyosan el van veszve minden holmim. Azonban elégszer próbáltuk ezt a Tegetthoff utazóival együtt, hogy bunda nélkül jártunk egész nap, mintha csak egy nagy város utcáin járnánk télen. Én tehát kiállom a hajóig menetelt ez öltözetben; de mégis nagy szükségem lesz rá, hogy Bábi felvegyen a hátára; mert nyargalvást hamarább odaérek, s hamarább visszajövök; s amire legtöbb szükségem van, az ő finom szaglása, ösztöne, tájékozódása meltkönnyíti rám nézve a hajó feltalálását, s onnan megint az ide visszakerülést.

Azt hittem, az én ősembereimet fogja meglepni az a látvány, melyet ég és föld mutat, midőn a szabadba kilépnek. Olyan ég és olyan föld, aminőt ők nem láttak soha. Naptalan ég, tele idegen csillagképekkel, miket az ő hajdani egük nem mutatott nekik, s ez égen az északi hajnal ijesztő lobogványa; a föld pedig ragyogó fehér homokkal fedve, melynek neve az ő fogalmaikban nincs: átlátszó ragyogó sziklák jégből, melyre ők bámulva fogják kérdezni, micsoda ragyogó kövek ezek? Magát a hideget sem ismerik még; azt fogják kérdezni, mi az, ami úgy éget. Fáj nekünk a levegő!

Hanem aztán, mikor kiléptem a szabadba oly hosszú földalatti bolyongás után, akkor rajtam volt a sor az elbámulásra. Én nem láttam még ezt az eget és ezt a földet.

Legelőször is meglepett az, hogy nincsen hideg. A hőmérsék a fagyponton fölül emelkedett.

És azután minő ég ez itt fölöttem? Nincs rajta semmi csillag. Az egész égboltozat valami veres izzó fényben sugárzik alá. De ez nem az északfény; ez egy gomolygó fellegtábor, mely eltakarja a holdat, csak néha jelenik az meg e veres felhők között, kiváló sápadt zöldes fényű tányérjával. E felhők okozzák a meleget. De hát a felhőket mi okozza? És mitől fénylenek azok? Néha futó zápor vonul át nagy hirtelen; esőcseppeket érzek. Nem havat, hanem esőt. Körös-körül az egész látkör fénylik, mintha lángba volna borulva, s a fellegek onnan látszanak feltornyosulni. A hegyoldalról alátekintve, úgy tűnik az fel előttem, mint egy égő öv, mely egy szigetet patkó alakúan körülvesz. Ez a sziget lehet mintegy tíz négyszögmérföldnyi terület, egyik végén a kimagasló Zichy-előfokkal; s attól mintegy három mérföldnyi távolban az alantabb fekvő naftavolkánnal, mely lobogványos rohamban fújja a tüzet fel az égre.

De még ez mind nem elég ok arra, hogy e földterületen a hőmérsék annyira emelkedett legyen. Ezt nem okozhatja más, mint az, hogy a petróleumégés által minden oldalon meggyulladt a kőszénréteg maga, s az már most olthatlanul ég tovább. Az égő kőszénréteg hősége csak fölfelé terjed, s az alatta levő homok- és agyagrétegeken át a fenntartó jégtömeget fel nem olvasztja; hanem azt az egész földdarabot ki fogja égetni.

Arra ugyan szépen várhatok, mert a dutweileri kőszénhegy már másfél század óta ég, s még mindig laknak rajta, sőt az áthevített földben, mely alatt tűz van, a leggyönyörűbb délvirágok és tropikus gyümölcsök kertészetét űzik. Ez tehát engem nem aggaszt. Ezen majd az unokáim sopánkodjanak.

A kőszénégésnek azonban még egy más következménye is van. Az, hogy libegő országrészünk előrehalad. Az égő partok utat törnek a jégtenger között, s az hátrálni kénytelen előlük.

Valószínűleg a tengernek is van áramlata, mely viszi az úszó földet; de az meg bizonyos, hogy miután a sziget volkán felőli részén a hőség megritkítja a levegőt, a másik oldalrul nyomuló sűrűbb lég előretaszítja folytonosan a földet, melynek hegyei ezúttal olyan szolgálatot tesznek neki, mint a vitorlák.

Ez volt tehát az átváltozott ég. Rám nézve egészen új tünemény.

De mi történt a földdel? Micsoda átalakítást vitt azzal végbe a kataklizma, melyet a kőolajrobbanás okozott?

Mikor Amerikában a pennsylvaniai hírhedett olajvölgyben egy új petróleumkutat megnyitnak, akkor elébb a környékben minden tüzet kioltanak; mert az ártézi kút csövén elébb az illó gáz tódul ki, s ez rögtön szétterjed. Egyszer az Oil Spring mellett ásott egy ilyen petróleumkút megnyitásakor ott felejtették a tüzet egy kovácsműhelyben, mely kétszáz méternyi távolban állt a kúttól; s ettől a kirohanó gáz meggyulladt, és egy angol mérföldnyi kerületben körös-körül egy pillanat alatt leperzselt mindent, ami éghető; kétszáz ember égett korommá egy perc lefolyása alatt. S nem maradt fű, fa, élő állat azon a területen.

Pedig a petróleumkút csak egy húsz centiméter átmérőjű csövön át lövelli fel azt a robbanógázt.

Az én általam meggyújtott volkán pedig egy kráteren keresztül okádja fel azt.

Az első robbanás hatása az volt, hogy a hegytetőkről minden jég eltűnt, s a völgyekben most tavak feküdtek.

Mikor utoljára láttam, fehérek voltak a hegyormok, most feketék. Az északi táj úgy tűnt fel, mintha lávapatakok kígyóznának rajta végig, s tűzzuhatagok hullanának alá a sziklákról. Az csak víz volt, melyet az ismételve kitörő gáz a fedett sziklahasadékok közt megmaradt jégből leolvaszt; az ég tűzfényétől ragyogó patak.

A lemeztelenített hegyormokrul kopáran meredeztek fel a plutói alkotás sziklái. Ráismertem az én bazaltjaimra is. Még húszméternyi magasan meredtek túl a hegyháton, lépcsőzetesen letöredezve.

E rögtöni olvadás magyarázza meg azt a hegyárt is, mely a jégbarlangból alászakadt. Nem jégbarlang az már.

Hogy ezen a földön élő állat nem maradt, az bizonyos. Azokat a medvéket, amiket a szabadban talált, az iszonyú gázrobbanás korommá is égeté, azokat pedig, amik téli álmukat aludni hó és jég alá ásták be magukat, a légnyomás megfojtotta.

Mi négyen vagyunk a lakói ennek az egész földdarabnak. Hogy a volkánkitörés által a jégparttul el lettünk szakítva, azt most már bizonyosnak kellett tartanom.

De mi lett ez esetben a Tegetthoffal? Ez most rám nézve a legfontosabb kérdés.

A tájék déli része sűrű szürke ködtömegbe van burkolva. E ködvilágnak kell most nekimennem, hogy a Tegetthoffot keressem. Vajon rátalálok-e még? Hiszen húsz órai útat tettem onnan idáig. S ha elhagyom a Zichy-hegyet, melynek üregében van hajlékom, élelmem és Nahámám, visszatalálok-e ide ismét?

Töprengve ültem le egy sziklára, s az alaktalan ködbe bámultam, mely a déli láthatárt elfedte előlem.

Bábi előreszaladt, s valami sajátszerű, féltében üvöltő ordítást hallatott, melyre körül és messze semmi visszhang nem jött.

Egyszer erősebben kezdett fújni a szél dél felől. A volkán kitörése ezzel egyidejűleg fokozódott; az ég veressége általánosabb lett, s a déli szürkés lilaszín köd foszladozni kezdett.

Mi ez? Álmot látok-e? Érzékeim hallucinációja játszik-e velem, vagy az arktikus tengerek délibábjai ámítanak káprázataikkal?

A Tegetthoff áll előttem!

Közel: alig egy órányi távolban mutatkozik szemem előtt az elhagyott gálya. Szemeim nyitva vannak, ébren vagyok, látom jól: a két kürtőt, az árbocokat vitorlarúdjaikkal, kivehetem a kötélzetet, az ágyúk lőréseit. Olyan közel látszik hozzám; hogy a kiáltásnak át kellene hangzani tőlem oda.

Néhány perc múlva újra összeborult körüle a ködgomoly, mely a föld színén hömpölygött, s nem volt előttem a hajó többé.

De, ha én csalódhattam, Bábi nem csalódott. Rohanva jött vissza hozzám, s olyan táncot vitt véghez körülöttem, mintha meg lenne bolondulva. Üvöltött örömében! Ő is látta a mi hajónkat. Semmi kétség.

Odafeküdt a lábamhoz, mintha maga kérné, hogy üljek fel a hátára, s amint ez megtörtént, felszökött és elkezdett velem iramodni azon irányban, amerre a hajó árnyképe megjelent előttem.

Még mindig azt hittem, hogy a fata morgana csalképe volt az, ami szememet kápráztatá. Hanem az vigasztalt, hogy bármilyen mélyen hatolunk is be a ködgomolyba, a további gázvolkán fénye keresztülsugárolt rajta, s a visszatérésnek biztos irányt adott.


[1] perniciosa libertas = vészthozó szabadság


VisszaKezdőlapElőre