Egy újjászülető föld

Legelső dolgom lett most a meleg öltönyöket elszállítani az én embereim számára a katakombához.

A hajó párkánya egyenlő magasságban állt a kikötő partjával, úgyhogy gyaloghidat rögtönözhettem a kettő között egyenes kijárásul.

Ezen keresztül kivontattam a szánkót, melyet igen természetesen Bábinak kellett a katakombáig elvontatni; melyet most annyival közelebb találtunk, minthogy a kiszabadult hajó mintegy kétezer méternyire haladva, az öböl túlsó feléig hatolt, s ezáltal egyúttal ki lettek kerülve a közbeeső tavak is, amik idejövet utunkban álltak, s a szánnal haladást akadályozták volna.

Lámekhet és Nahámát még mindig a Káin sírboltjában találtam.

Éppen jókor jöttem, hogy az öreget megakadályozzam egy gyászos szándékában, ami ugyan magában igen dicséretes és istenes foglalkozás: áhítatosság fejében meg akarta gyújtani a serlegekben levő gabonát égő hálaáldozatul az Úrnak. Az nekem szép meglepetés lett volna.

Nagy nehezen tudtam lebeszélni róla, felvilágosítva, hogy innen a füst ki nem mehet; márpedig az áldozat kedvező fogadtatását az föltételezi, ha a füst egyenesen felszáll az égre.

Annál nagyobb örömét találta a velem hozott medvebőr bundában. Azt, amint egyszer fölvette, többet soha le nem tette a nyakából.

Még jobban meg volt elégedve Nahámám a gyönyörű zászlókkal. Milyen művészek ebben az asszonyok: egy darab kelméből egy perc alatt öltönyt varázsolni, egy boglár segélyével, egy gombostűvel, egy zsinórral festői redőzetet teremteni az élő szobor körül. Az én Nahámámnak jó ízlése is volt; a cifra kelmék közül az egyszerű csillagos amerikai lobogót választotta ki; jól illett arcához, karcsú termetéhez; olyan volt benne, mint Rebeka a kútnál. Mikor meg a kékróka bundát rátettem a vállára, akkor hasonlított Van Dyck (vagy Rubens?) bundába takart istenasszonyához.

Így ellátva aztán kivezettem őket a szabadba.

Azt hittem, meg lesznek lepve az ég és a föld által, melyet látnak; azonban éppen nem vettem észre náluk semmi bámulatot.

Valószínű, hogy azon rémnapokban, miknek iszonyatai elől ők a barlangba menekültek, éppen ilyen képet mutatott az ég. A láthatárról felgomolygó sűrű fellegek, a földön lomha köd. S eget és ködöt veresre fest a hegytetőkbül kitörő tűz, melynek verőfénye magát az árnyékot is rózsaszínűvé varázsolja.

Hanem a Tegetthoff annál nagyobb csodálat tárgya volt Lámekh előtt, mikor odáig eljutottunk. Reszketve támaszkodott karomra, mikor a födélzetre vezettem, mely most is tele volt az éjsark minden madaraival. Ott ültek a vitorlákon, az ágyúkon, mintha az övék volna, s ők vigyáznának azokra.

Lámekh azt hitte, hogy ezek a madarak hozták ezt az egész csodát valahonnan az égből.

Mire valók azok a vastag rézcsövek, mire valók azok a szárnyas szálfák, mire valók azok a nagy vashengerek? Mire való ez az egész nagy épület a víz közepén? Ki gondolta ki ezt a fából épített barlangot, ezt a gerendákbul összerótt nagy katakombát? Ki cselekszi azt, hogy megkettőztesse az embert, és egy sima fényes lapból kiki saját magát lássa másodalakban szemközt jönni?

Most már csakugyan azt hitte az öreg, hogy én vagyok a Nefitim, aki ilyen repülő várban lakik.

Otthagytam őt Nahámával, s magam a szánnal és Bábival visszatértem a katakombához, örökségünket elszállítani a hajóra, ahol lakni fogunk. A Neptun-kelyhek közül egyet elhoztam ritkasággyűjteményünk számára, a gabonafélét azonban zsákokba töltöttem.

A hajón volt kézimalmunk, melyen könnyen meg lehetett a gabonafélét őrölni. Élelmiszerrel most már el voltunk látva egy ivadékra. A hajónkat meglepett madarak is szaporíták készletünket. Vitorlagöngyeink egész tojásraktárt képeztek, s a szárnyasok oly mulyák, hogy mikor egyet kifogtam közülök, a többi még csak odább sem röpült.

Az öregemmel – természetesen – mindjárt az első alkalommal egy kis confessionalis nehézségem támadt.

Az áldozat kérdése fölött merült fel közöttünk a dissidentia. Ő, mint orthodox Káinista, azon a véleményen volt, hogy az égő áldozatot okvetlenül gabonaneművel kell végrehajtani; én pedig, mint neológ, abban találtam lelki nyugodalmat, ha azt inkább madárfélével, tehát élő állatokkal hajtjuk végre. Ez az öreg előtt schisma volt.

Pedig hát részemen volt az igazság; mert madárféléért csak fel kellett másznom a vitorlarúdra, s kiválasztanom a legkövérebb vadludat; pengvinnal meg éppen tele volt a matrózkajüt, míg a gabonafélével takarékosan kellett bánnunk, mert ebből az égből több manna nem hull, s ezen a földön több kenyér nem terem.

Hanem az öreg nem engedett, s ha azt nem akartam, hogy Naháma sírjon, teljesítenem kellett Lámekh kedvét.

Hanem gondoltam ki a számára valamit, ami a skrupulusait eloszlassa. Az ötletet ő maga hozta kapóra azáltal, hogy legelső megáldozandó terményül az „Arais el Nil” magjait választá. Ezek, mint már megjegyzém, nagyon hasonlítanak a mákhoz, meg még valamihez máshoz, ami megint a mákhoz hasonlít.

Ez a más valami a puskapor.

Az áldozat szimbolisztikus sikere, mint ezt Mózes I. könyvéből tudjuk, az, hogy az áldozat füstje egyenesen menjen fel az égbe.

Az itteni ködös, páraterhes légben természetesen szerfölött akadályozva volt Lámekh áldozatának ilynemű sikere. A nelumbium mákmagjainak olajos füstje, amint az izzó szénnel rakott serpenyőbül kiszállt, szétterjedt a hajó fölött, s az kétségbe ejté az ősapát.

– Megállj, öreg – mondék neki –, már most próbáljuk meg az én mákomat.

S ezzel egy jó csipetnyit abból az öreg ágyúba való lőpordercébül, ami nagyon hasonlít az „Arais el Nil” magjához, a serpenyőbe vetettem. Annak aztán ugyan ment fel a füstje az égbe nagy robbanással.

Csak ekkor fogadott igazán kegyelmébe az öreg. Megvallotta, hogy nem vagyok neki többé Nephitin, se Eliud hanem igazhívő, akinek áldozatát szívesen fogadja az ég.

(Nephitinnek tartják a Mózes I. könyve III. részében említett „angyalok”-nak a fiait, kik azoknak halandó nők iránti szerelmükből származnak, s a Nephitinek ivadéka volt az „Eliud”, a varázsló, csodatevő faj, s az Eliudoké az „Óriás”, az emberevő, ki miatt az özönvizet a földre bocsátá az „Úr”.)

E naptul fogva Lámekh mindennap áldozott egy csipetnyit abbul a mákbul, aminek a füstje oly gyorsan száll fel az égbe. És nem tudom, nem jobban tetszenék-e az Úrnak, ha mindenütt a világon, ahol puskapor van, így áldoznának vele, mint hogy arra használják, amire.

Az első berendezkedés után az volt a feladatom, hogy tájékozást szerezzek magamnak afelől, hogy mi történt voltaképpen ezzel a darab földdel.

Kiszemeltem magamnak a Zichy-hegy északnyugoti egyik ormát obszervatóriumnak, s oda fölszállítottam a hajón hagyott mérnöki eszközöket, dioptrát, távcsövet, szextánst, astrolabiumot, s elhelyezkedtem velük a szabadban, nem kellett félnem, hogy valaki ellopja.

A legelső széttekintés a magasból meggyőzött róla, hogy szárazföldem egy nagy úszó sziget, elszakítva a szárazföld nagyobb tömegétől, alakjára nézve hasonló Izland szigetéhez.

Északi részén emelkedik a működésben levő volkán, s a hegyesen és menetelesen, mint egy sarkantyú fúródik az előtte álló jégtengerbe, utat fúrva magának a nagy terjedelemben égő kőszénréteg által; a keleti és nyugoti oldalon mutatkozó fény, mely a sziget zegzugos körvonalait kitünteti, kétségtelenül a nagy tömeg petróleum, mely még sokáig fog égni a tenger színe fölött.

Hogy ez égő naftatömeg miért nem veszi körül egészen a szigetet, ennek az oka az, hogy a sziget déli része a legszélesebb, s az folytonosan érinti a jégkontinens partjait, mik közt a sziget orra utat tör; s mik közt a déli légáramlat s a tenger folyása északnak viszi a földtömeget.

E szerint dél felé, ahol a Zichy-előfok áll lábánál a szabad öböllel s abban a Tegetthoffal egészen ment marad az égő petróleumártól.

A két oldalrul felgomolygó párázat folytonos felhősátort képez a sziget fölött, s azt az égő petróleumár s a lobogó naftavolkán megvilágítja. Olyan fény van, mint viharjósló napalkonyaton.

S e tűzfénynél meglátszanak a két oldalt mellettünk elmaradó jéghegyek, mik közt földrészünk elhalad, északi irányt követve.

Távcsövem előtt feltűnnek a Wiltsek-orom dolomitszirtjei, nagy messzeségben már. Mi elszakadtunk a Ferenc József-földtől! És én hozom a magunk kvótáját a felfedezett országrészből in natura s még hozzá az egész tengerészetet is!

Egy egész kis világrészt szakítottam magamnak külön, melynek egészen sajátszerű égalji és földtani viszonyai vannak. A napvilágot pótolja felette a körös-körül vereslő égbolt.

A folytonosan támadó felhőtömeg elzárja tőle az éjsarki hideget, s az alatta égő kőszénréteg folytonosan egyenlő tropikus hőséget kölcsönöz neki. E hőség a kőszénréteg alatti homok- és agyagrétegen át nem hatolhat, hogy a jégalapot is elolvassza. De fölfelé terjed, s a felszínről már minden jeget leolvasztott. A völgyeket roppant nagy tavak fedik. Az izzó föld e tavakat nemsokára mocsárokká párologtatja, s a szikkadó mocsárokban okvetlenül meg kell születni egy új állati és növényi életnek. A föld nem halott; az tele van növény- és állatfajok csírájával, embrióival. Ha víz és meleg járul hozzá, teremtő erejét visszanyeri. A folytonos nedvbőség és folytonos meleg űzni fogja a tenyészetet. Egész darab szigetföldünk egy nagyszerű „hollandi melegház”, melyben nincs évszakkülönbség; még szél sincs, mert a vizen lengő föld a széllel együtt halad, s az éjsarkhoz mentől közelebb haladunk, annál nagyobbnak kell lenni a szélcsendnek a légmérsék örök egyformasága mellett.

E növekedő nedves melegségben újon születő növényzet fogja ellepni elébb magát a mocsarat, aztán a mocsárpartokat, a tófenékből feljönnek azok a csodanövények, miknek hímvirága száráról leszakítja magát, s aztán elindul „önakarattal” a nővirágot felkeresni, s ha rátalált, együtt leszáll vele ismét a tófenékre. Az árokpartokat felveri az ananász, mely a maga hazájában irthatlan gaz, mint másutt a bogáncs. A hegyoldalakat befutja a rotang.

S ahogy a növényt előteremti az újra átmelegült föld, majd előhozza a maga állatjait is. Minőket? Hasonlókat a kiveszett fajokhoz? Vagy új fajokat, amik a most meglevőktől elütnek, mint az ausztráliai fajok az európaiaktól?

Talán még embert is! Minőt? Régi, kiveszett fajt? Azteket? Mesebeli óriást? Vagy torzalakot? Kakerlakot? niám-niámot? – vagy talán új fajt állít elő? Előhozza a troglodytokat: a homoródalmási barlang hagyományos regéiben emlegetett apró embereket, két arasznyi törpéket? Talán a mi örököseinket?


VisszaKezdőlapElőre