Az új teremtés műve

Hogy a földnek e teremtő működése nem fog az egész szigetre kiterjedni, azt előre sejthetém; az csupán a sziget azon részére fog szorítkozni, mely a naftavolkán közvetlen közelébe esik, s mely az égő kőszénréteg felett fekszik, s annak egész melegét felveszi.

Ezt a helyet még most nem lehetett megközelítenem. A lapályok járhatlanok voltak. A hegyekről már leolvadt minden jég és hó, s az oly iszaptengert támasztott a völgyekben, melyen sem átgázolni, sem csónakázni nem lehetett.

A sár maga tele volt az őskorban elhalt s addig jég alá temetett növényzet törmelékeivel, a félbenszakadt rothadás alkatrészeivel.

Igazi „tohu wabohu”.

Megkísérlém két szál deszkával előrehatolni, miket talpaim alá kötöztem. Ez nagyon fáradságos utazás volt. Várnom kellett kedvezőbb időre.

Azalatt volt más kedves foglalkozásom. Nahámámat tanítottam az én nyelvemre, s az öregtől tanultam én az övét. Mikor aztán annyira hatoltunk, hogy egymást meg tudtuk érteni, akkor én elmondám őnekik, hogy minő világ van még rajtunk kívül, mi él, halad, történik ebben a világban, s hogy egykor e hajó oltalmában s Isten segedelmével mi is el fogunk még jutni e világba. Az öreg okos ember volt, azt mondta rá: „nem lehetetlen”, s megígérte nekem, hogy ha hazakerülünk Magyarországba, előadást fog tartani a Magyar Tudományos Akadémiában az ősvilági történelemből, az emberek özönvíz előtti harcairól a nephitinekkel, eliudokkal és óriásokkal.

Az öreg, amint egy kis ámbraszesszel felfrissíté életműszereit, bámulatos emlékező tehetséget fejtett ki.

Elmondta, hogy ez a darab föld volt itt a „Nod”, s elsorolta a növényeket, amikkel az ő idejében annak hegyei-völgyei fedve voltak.

A mezőkön termett a „chitta”, a tavaszbúza és a „cussemet”, a tönköly, s a kétféle kedvenc hagyma, a „b’zalim” és „chaszir”, a felfutó „phol” valami babfajt termett, az édes és illatos hagymájú „shumim”, a hatsoros kalászú „s’óra”. A fákra felfolyó „gephen” hozta az édes fürtöket, miknek nedve oly mámorító, s a televény mocsárfenék, mikor kiszáradt, terítve lett a dinnyés „dudaim” indáival; gyümölcsöt adott a „shikmim” és a „shaked”, az egyik fügét, a másik mandulát; virággal illatozott a „kimosh” és a „chabatzelet”, az nárcis, ez liliom; s a kedvenc parperoth zöldségét szolgáltatták a „challamut” kövér levelei, míg a „dochan” szárából édes mézet facsarnak (talán ez volt a cukornád); a Noé bárkájáról emlékezetes „gófer”-fa pedig volt az örökviruló ciprus, mely a hegyoldalakat fedte.

Az öreg Lámekh még emlékezett az egyes völgyekre, s addig erőltette emlékezetét, még megismertetett velem egy őskori ösvényt a hegyháton keresztül, melyen a volkán hegylábáig el lehetett hatolni.

Feltettem magamban, hogy ezen az úton megkísértem a volkáni táj megközelítését. Búcsút vettem kedveseimtől. Tarisznyámba raktam a szükséges élelmiszereket, s Bábit társul vive magammal, elindultam az öreg által jelzett úton.

Fáradságos út volt az; de nem legyőzhetetlen. Sziklákon, hegyszakadékokon keresztül. Minden órában pihenőt kellett tartanom.

Nyolc órai kitartó küzdelem után, melyben Bábi nagy segítségemre volt, eljutottam a naftavolkán közelébe.

A volkán végső előfokát képezte a hegygerincnek, s innen rajta egy üstalakú völgy mélyedett alá, melynek fenekét egy tó foglalta el; nem a tengerszemek smaragd tükre, nem a kék eget visszatükröző vízlap. Ez vérveres az ég visszfényétől, és nem csak attól.

Mikor e tóhoz elkezdtem leszállni, érezhetően észlelhetém a növekvő meleget, mely a völgyben uralkodott. E völgyet, e tavat fűtik alulról!

A sár, amelyben jártam, a völgybe leérve, melegített! Még aludt, még üres volt az egész völgy. Se állat, se növény benne. Vajon az állat születik-e meg elébb vagy a növény? Ez a tudósok nagy fejtörése!

Ha én nehezen tűrtem ez üvegházi meleget, Bábinak, aki ehhez nincs szokva, kétszeresen terhes volt azt elviselni. Előreszaladt, hogy mentül hamarább megfürödhessék a tóban. De alig lubickolta ki magát, már ki is jött onnan. Az a tó is meleg volt.

Én azonban nagy bámulatomra a már egyszer kékre festett medvém helyett most egyszerre egy veres medvét látok a vízből kijönni. Azt a veres színt ugyan Bábi egy perc alatt lerázkódta magárul; tehát az nem volt festanyag.

Magam is lementem a tóhoz, és poharamat telemertem belőle. A víz cinóberveres volt. Nagyítólencsém kideríté a veresség okát. Ázalagok tömege volt az, minden alakzataiban a szörny csodáknak, mik a górcső előtt egy csepp vízben egy népet mutatnak, mely egymással harcol, egymást falja és üldözi. Százféle alakú csodái a láthatlan világnak, kígyók, orsók, kerekek, villák, golyók, kösöntyük, fésűk, sülök, kakastarajak, macskakörmök, hengerek, csillagok, napok, félholdak, hattyúnyakak, elefántormányok, palackok, bajuszos gyöngyök, postakürtök, harangok, zegzugok, kötélcsomók, 8-asok, kacskaringós sújtások, csiptetők, egyszarvúk, koronák, kétkerekűek, püspöki botok, napernyők, jácintok, cápák halászhálókkal és fogókarokkal: és mindez egy csepp vízben s együtt oly tömegben, hogy egy egész tó vize vérré váltnak látszik tőlük.

Tehát az állat született elébb, mint a növény.

Itt egy szikla alatt felütöttem tanyámat s lefeküdtem. Bábi azonban felment a hegytetőre aludni: neki itt nagyon meleg volt.

Mire felébredtem, azt láttam, hogy a természet csodát csinált a kedvemért. A tó felszíne nem veres már, hanem zöld. Azon hat óra alatt, amíg aludtam, benőtte a felszínét a békalencse. (Lemna.)

Ez hát a növényeknek az őse: az elsőszülött.

És amint a zöld burokkal lepett vízben megmerítém poharamat, úgy találtam, hogy a víz már sokkal kevésbé vörös, az ázalagok megfogytak, a felmerített víz közepett pedig egy hosszú fonál alakú véres férgecske úszik: egy naida. (Nais proboscidea.)

Ez a legelső puszta szemmel látható állat, mely az első növényt, a vízilencsét követi.

A naida felemészti az ázalagot, nyolc óra múlva már ezektül hemzseg a víz, s most még veresebbnek látszik, mintha az egész víztömeg át akarna alakulni egy nyüzsgő féregtömeggé.

A naida alakulása jelszó a mindennemű férgeknek és puhányoknak a megalakulásra. Apró szörnyetegek, gömb és kígyó alakban, nyúlós testtel, evickélők és lomhák, fej nélküli, szem nélküli csodák, mik láb nélkül úsznak, kerék módra forognak, megfoghatlanok, mint a rezge, megszámlálhatlanok, mint a porszem, lepik el a tó iszapját, felszínét; s ugyanakkor a tópart mentében felüti a vízből hegyes tőreit a nád. Egy sokkal magasabb növény, a hínár hozzászegődik a békalencséhez; a sziklák hosszú zöld szakállat kezdenek ereszteni a vízben: az mind élő növény.

Újabb huszonnégy óra múltával a nádgyökereken megjelenik a minden habarcok és vízben járó férgek ura, a polip. A férgek fátumának lehet azt nevezni.

Ez a csudálatos, megmagyarázhatlan lény, melynek lételét csak a múlt században fedezték föl; pedig ott van minden vízben, ahol férgek laknak. Nincs se feje, se szeme, se szíve, se gyomra, mégis mindent megtámad, megemészt, elfoglal, bekebelez, átalakít.

Mikor az alkotó iszapból előjön, önmagától, alig hosszabb egy emberi ujj első ízénél. Alakja hasonlít egy kesztyűujjhoz. Kinyúlik végtelenül. A nyitott részén tapogató csápok vannak, mikhez minden féreg hozzáragad, s azt a polip bekebelezi rögtön. És belseje nem gyomor. Ki lehet fordítani, mint a kesztyűt, s akkor a külső bőre lesz a belseje: azzal emészt; ha elvágják hosszában kétfelé, a széthasított darabokbul két külön állat gyöngyölődik össze, s külön él. Ha keresztben vágják ketté, az első része hátul bezáródik, a hátulsó részén új csápok nőnek, s két állat lesz ismét. Ha egy polyp elnyeli a másikat, ami olyankor történik meg, mikor ketten fognak meg egyszerre egy hosszú férget, s addig nyelik, amíg összeérnek, s a hatalmasabb a féreggel együtt benyeli az osztályos rokont is, akkor az elnyelt keresztülfúrja magát az elnyelő oldalán, s összenő vele, és lesz akkor egy állat két szájjal. Csinálnak koalíciót. Mentől többet eszik, annál gyorsabban nő. Karvastagságú lesz, megtámad nagy halakat, s azokat is elnyeli, s amint a hal szétfeszíti végtelenül nyúlékony zacskóját, a polip átlátszó testén át úgy tűnik fel, mintha csak a hal volna ott maga, behúzva vékony hólyaggal; hanem ez a vékony hólyag őt megöli, nedveit kiszívja, s csak csontjait, bőrét veti ki magából.

A polipnak nincsen neme: sem hím, sem nőstény, önmaga teremti magát. Ifja-fia oldalaiból nő elő; s ahány, annyi szájal eszik, s valamennyi száj a közös testet segíti táplálni.

Egész naphosszat el tudtam nézni e féregirtó szörnyetegek működését a tópartrul, mint emészték fel a naisok miriádjait, s míg ők maguk a felemésztett férgek színétől piros színt kaptak, a víz egyre világosabb lett, s nehéz tószagát veszteni kezdé.

Most már a nelumbium és nunufár széles levelei is kezdtek megjelenni a víz színén.

Bábi ezalatt folyvást lejárt a tóba fürdeni.

Egyszer rohanva jön vissza hozzám, s veszett ugrálást, bukfencezést kezd el, előttem veri magát a földhöz, és amellett nem tud hangot adni.

Jókor észrevettem a baját. A feje egészen be volt vonva valami fényes hártyával, ami feszesen oda volt tapadva hozzá. Az nem volt más, mint egy óriási nagy polyp, mely a vízben lubickoló medvének hirtelen ráhúzta a zsákját a fejére. S ez a nyomorú féreg képes lett volna ezt az óriási állatot megölni, mely nem tudta, hogy mi baja, ki bántja; a lélegzetvétele egyszerre el volt fojtva. A polip zsákjának a szája össze volt szorulva a nyakán.

Én hirtelen kettéhasítottam a polipot késemmel, kiszabadítván veszedelmes zsákjából szegény medvém fejét. A kétfelé hasított szörny egyszerre összecsapta a két szélét, s megint egy egész lett, s hogy megmutassa hatalmát, most már az én mezítelen lábamra húzta fel magát mint harisnya, kiállhatatlan feszítő nyomást gyakorolva bőrömre. Ekkor aztán elhasítottam négyfelé, s lett belőle négy állat, mik ösztönszerűleg igyekeztek vissza a vízbe, pióca araszugrásokkal.

Ez idő alatt a vízen kívül is kezdett a föld teremtőereje működni.

Ami a hegyekről aláhordott törmelékből legfelül maradt, az a korhadt fa és növényi pudva. Legelőször is e tömeg kezdett megelevenülni. Csodaalakú gombák üték fel fejeiket egyszerre; szömörcsögök és pöfetegek, akós hordó nagyságúak, ágasbogas, korall alakú gombák, miknek jó illata ehető húsát kínálja. De amellett bűzös penészfajok, egyenesek mint a pálca, üvegszárral s rezgő veres kalappal; azután favastagságú páfrányok, miknek gyors növekedése szemmel látható volt, s mik kikelésük első órájában mint fellegző port hintették szét termékenyítő hímporaikat.

E gyors növekedést a később megjelenő magasabb fajú növényeken is észleltem; mik néhány nap múlva ellepték a sziklamélyedéseket és a tó környékét. A canna indica óránkint fél méternyit nőtt, s ha tőben levágtam, a csonkjából kifolyó édes nedv egész kulacsomat megtölté kellemes itallal; a kosborfélék (orchideák) tíz óra alatt kivirágzottak, s itt tapasztaltam, hogy az áronvirág, mikor kinyílik, kelyhében meleget támaszt. Ez az egyedüli virág, mely elárulja, hogy a növények is örülnek, éreznek és szeretnek.

Mind e rendkívüli gyors tenyészetnek természetes oka volt. A föld maga, az őserejű, savakkal jóllakott televény, az alulról hevítő tűz, a langynedvekkel és ammonsóval terhes lég, az ég folytonos verőfénye csodaszerű kifejlődésre ösztönzének minden növényt. Itt hetek alatt kellett végbemenni annak, ami rendes éghajlati viszonyok között évszakokra van bízva.

Ez lesz a kulcsa annak a rejtélynek is, hogyan számíthattak az özönvíz előtti világban közönséges alkotású emberek életkorára hét-, nyolc-, kilencszáz esztendőt. Hát csak úgy, hogy az esztendőt nem jelezte náluk tél, tavasz, nyár és ősz: mert örök nyár volt; hanem meghatározta az évet a termő gyümölcs. „Egy” aratás, „egy” gyümölcsszedés: „egy” esztendő. Úgy, de az ő idejükben „egy” csillagászi év alatt tízszer lehetett aratás. Kelet-Indiában most is vannak fák, amik négyszer adnak szüretet egy évben, ott a rizs most is kétszer érik meg, s egyedül a szent „kenyérfa” az, mely túlmegy a naptári esztendőn, s betölti a rendes tizenöt hónapot a virágzástól a gyümölcskifejlésig, s még azután három hónapot követel a gyümölcs teljes megérlelésére. Ez magyarázza meg, miért választotta Éva anyánk kedvencéül e fa gyümölcsét. Ezt a fát tartják a paradicsomi „ismeretek fájának”, melynek almájából Éva megízlelteté Ádámot. Ha tehát a kenyérfa esztendeje szerint számítanák az emberi életkort, akkor a harminckilenc esztendős hölgy még csak huszonhat éves volna. S ez a magyarázat, úgy hiszem, tökéletesen igazolja Éva anyánkat az utókor előtt.

Hét nap múlva egész ősbozót zöldült a tó környékén, s a volkán körüli hegyoldalakon. A növényeket még jobban sietteté az, hogy nem alhattak a folytonos világítás miatt.

Csupán magasabb szervezetű élő állatok nem jöttek még elő. A polip volt az egyedüli úr a vizekben.

Azt kezdtem hinni, hogy a természet ez alkotását oly sérthetlenné tette, hogy ezt semmi el nem veszíti. Ezt, ha nagy halak megeszik, ismét kivetik a gyomrukból élve. Ezt, ha a sirályok elkapják, visszadobják a vízbe. Ez még maga magát sem pusztíthatja el.

Egyszer aztán, mikor fölébredtem, meglepő gyönyörteljes látványt nyújtott elém a tó színe.

Közepén egy hosszú csoportban, mint egy csodálatos flotta, úszott az a bámulatos szép rejtélyes állatsereg, melynek neve a hajósok előtt a „tarajas quál.”

Ez állat egy vékony hólyag: oly finom test, mint a szappanbuborék, s éppen oly szivárványt játszó és piros, mikor csendesen evez, hosszú fürt alakú csápjai lassan libegnek alá a vízben, oly vékonyan, mint a fonál, mint vékony lánc, mint árpaszemek füzére.

S ezek a vékony fonalak képesek ölni.

Mikor a quál gyorsan akar előre rohanni, hirtelen felfújja hólyagát, s akkor az egyszerre, mint egy rózsaszínű búbos főkötő emelkedik ki a vízből, s vitorlául szolgál neki.

S amihez ez állat hozzáér, azt megöli. Ha egy nagy állatot körülfog fonálcsápjaival, az kínosan vonaglik és megdermed. Ha ember nyúl hozzá, ujjain hólyagok támadnak, mintha parázsba markolt volna. A halászok még akkor is kikerülik, ha döglötten találják. Ha véletlenül egy a halászok hálójába kerül, valamennyi kifogott hal mind „prüszkölni” kezd tőle.

Ezek a quálok huszonnégy óra alatt kiölték a polipokat.

Elnéztem bámulva e harcot. Amint a quál hozzáért a poliphoz ennek lehullottak a fogó csápjai, megszűnt élni. Egy nap múlva az a szívós, széttéphetetlen test, melynek minden levágott íze ismét új állattá alakul, szétfoszló nyákká vált (úgynevezett „priestleyi anyaggá”), melyet felszívtak a vízi növények levelei.

Most azután ismét a quál maradt az úr a vízben.

Ez megint oly ellensége minden más állatnak, hogy ettől magasabb éltműszerű lény a vízben nem tenyészhetik. Ahol a quálok megjelennek, ott egész nagy tengeröblökben elpusztulnak az apróbb halak mind.

Egy újra ébredtemkor a pompás, ragyogó vészhozók mind kinn voltak a parton: élettelenül. Egy sem maradt fenn.

Mi ölte meg őket?

Egy piciny kis rovarnak a lárvái; amiknek alázatos neve „cyclicon pediculus”. Ezek meglepték a víz színén pompázó quálokat, s ezernyi lyukat fúrtak azoknak pompás hólyagtestébe, melynek égető érintése minden élő állatra nézve félelmetes, egyedül a kis porontyra nézve mulatságos, s ebben elpusztulnak a quálok mindannyian.

Néhány óra múlva fellegei szálltak fel a tóbul az apró repülő kérészeknek, a víz egészen sárgának látszott levetett bábhüvelyeiktől, mint nálunk otthon a „Tisza virágzásakor”. Az első repülő rovar megjelent az újjászületett földön.

E látvány gyönyörét én le nem írhatom.

A föld újjászületésének remeklése ime szemeim előtt megy végbe rohanó gyorsasággal. Rövid álmokat tartok, s valahányszor fölébredek, egy újon született országa az állat- és növényvilágnak tárul elém.

A növény közt még mindig a lopvanőszők (cryptogamia) az uralkodók; bokor nagyságú mohok, kocsonyaként rezgő moszatok, puffadozó gombák, üres bélű páfrányok; és köztük az elődeik pompás serege, miket csak bizonyos rohadt nedvű talaj, légnedv és hőfok hoz elő, másutt alusznak, meg nem jelennek; a kosborok, cipőcímek (orchideák, calceolariák) pillangót, lepkét, bogarat utánzó virágserege. Az óriási rafflesia, félig gomba, félig virág, melynek átmérője nagyobb egy emberi lépésnél, levelet sem küldve előre, pattan ki a földből; de már a tó partjain, a sömlyékpart mezsgyéin a fűneműek is kezdenek tért foglalni. És minő füvek? Amik egy nap alatt embermagasságra nőnek, s másnap már kivetik kalászaikat; nádak, miknek tömege áttörhetlen erdő; folyondárok, mik a náderdőt összeszövik; s hol már kiszikkadt a föld, dudorodó repedések jelentik előre, hogy onnan egy növényfejedelem fog kitörni nemsokára: még nem tudni, hogy mi, talán egy yucca, talán egy káposztapálma vagy egy csírájában is óriás kókusz.

S a növényzettel együtt haladva támad az átmelegült iszapból elő az állatvilág. Férgek, miknek már piros vére van, s amik szomjazzák a vért. Nadályok, szipolyok, pokolfúriák, azután csőalakú holothúrok (a tó vize sós); köztük trepangok, amiket már emberek is esznek (igaz, hogy kínai emberek), csillag alakú érdemrendmímelő puhányok; medúzafőhöz hasonló körül-kígyó szörnyetegek, amik közül egyszer előmászik a rák, s ez már a szárazföldre is kilátogat.

De már ez állatok születését mély titokba tudja burkolni a természet, s nem enged műhelyébe letekinteni.

A vajúdó vízfenék már emberi szemnek hozzájárulhatatlan. A tó környékét a nádak, bambuszok, rotangok és cukornádak minden berkei veszik körül, beljebb a nymphaeák, nelumbiumok széles levelei takarják, s azokon túl egy szakadatlan sárgaveres szőnyeg fedi: az urticulariák virága; tisztás hely csak a legközepén marad: ott van a mélye.

Mi történik a mélyben, azt már nem látni; de egyszer megüti a fülemet az első állathang: egy béka ümmögése; s amely órában megjelennek az első repülő rovarok százezrei a légben, a másik órában már ott vannak a pókok osztovátáikkal a fűszálakon, s szövik a selyemhálókat kerekre, s amint a legelső fűmag kifejlik, már jönnek érte a hangyák, s viszik el télire.

És egyszer a mély csendben oly hang hallatszik, mintha valaki a nyelvével csettentene, s azzal lomhán előmászik a földhasadékból egy emberkarnyi hosszú csodaállat; lomha, lapos, meztelen test, fekete színű, lángfoltokkal tarka, mintegy tompa farkú kígyó, melynek elöl két lába van a feje alatt, és felül mintha rózsaszínű fülei csüggnének alá két oldalán. Mi ez? Szalamander, triton, szirén vagy amphyon, vagy hibridum mind a négyből? E rejtélyes állat, mely csak egyesével jön elő, párosával nem látta senki, sem letett tojását nem fedezték még fel. A legártatlanabb szörny, akiről nem tudni, hogy mivel él, és miért él, hogyan tartja fenn a faját mesés egyedüllétében.

Minden nap új meg új gyönyörét hozta meg számomra a bámulatnak. Hanem a gyönyörnek bűnhődése is van.

Ahol egy tóból mocsár lesz, s ahol a mocsár szikkadásnak indul, ott a lég rohasztó lázak ragályával telik meg, s abban emberi életműszernek tartózkodnia nem jó.

Én ugyan tanyámat a hegyoldal magaslatán ütöttem fel, előre számítva arra, hogy szemlélődéseim alatt a mocsárlég miazmáitól lehetőleg meg legyek védve; másrészt abban is bíztam, hogy itt a folytonos egyforma melegben nincsen meg a láznak főfeltétele: az éj és nap hőmérsékének a nagy különbözete; egyszer azonban mégis úgy kezdtem érezni, mintha valaki nagyon megvert volna, s a lábaim nem bírnának, s a fejem nehezebb volna, mint az egész testem.

Mégsem akartam arra gondolni, hogy visszamenjek a hajóhoz.

Meg akarom látni a teremtés misztériumát mindvégig; ha mindjárt belehalok is.

A tó már elveszté vizeit az alulról jövő folytonos hőségtől. Csak iszapja maradt. Közepén egy nagy szérűnyi területen maradt meg egy sűrű dágvány: egy pöffedező degetár, mely fel-felfúvódott, s megint lelohadt.

Mi születik meg ebből?

A láz erőt vett rajtam. Nem bírtam már mozdulni. A szétnyíló equisetumok és lycopodiumok szárai kiállhatatlan bűzzel tölték be körülem a levegőt. A mocsár felől maró bogarak rajzottak felém, s undorító hüllők, kígyók, csúszómászó gyilfajok sunnyogtak fel hozzám. Én mégsem mozdultam el helyemből. Néztem, mi születik meg abbul a vajúdó dágványból.

Ott volt mellettem Bábi. Gyógyítani nem tudott, de elkergette tőlem az undok csúszómászó sereget, s tenyereivel lesimítá arcomról a maró bogarakat.

Én lestem a dágványt.

Az egyre jobban szikkadt, felszíne bebőrösödött, és egyre mozgott; mintha dagasztaná valami.

Lassankint úgy tetszett, mintha a mozgó iszapban egy óriási alak körrajzai idomulnának ki. Egy hosszú derék, gömbölyű fő, négy szétnyúló tag: talán kezek és lábak.

Mi fog születni?

Ember vagy óriás-gyík vagy a kettőnek szörnyfajzata: a „Triton Gygas”?

A láz egyre jobban erőt vett rajtam.

Folyvást világosabban idomulni láttam a dágványból kidomboruló körrajzokat.

És ekkor egy kínzó pokolbeli gondolat lepett meg.

Ha én abban a percben halok meg, amikor ez a csodaszörny megszületik, akkor az, akinek még lelke nincsen: elfogja magának az én lelkemet, s akkor ebben élek tovább. És akkor ez a szörnytest kényszeríteni fog engemet, hogy megegyem, felfaljam mindazt, ami e szigeten élőlény: hű Bábimat legelébb, azután apósomat, a jó öreg Lámekhet, akit kihoztam a kristálykoporsóbul; s végre Nahámámat is, akiben szívemnek szíve él.

Ez a gondolat kétségbe ejtett.

– Oh Naháma!

– Itt vagyok! – suttogá egy édes hang fülembe, s egy szabadító angyalarc mosolygott le rám; míg az öreg Lámekh alakja lábamnál omlott le térdére, legelőször is hálákat adva az Úrnak, hogy őket feltalálásomban megsegíté.

Az én kedveseim aggódtak hosszas elmaradásomon, s amint a szikkadó völgy mentében járhatók lettek a partok, utánam jöttek arra a helyre, amit célomul kitűztem.

A patriarcha legelőször is gyógyításom után látott. Ismerte a füvek erejét. Melyek azok, amiknek kifacsart nedve a gyomor szálagaira zsongítólag hat, s amik összezúzva a testre kötve a belső hőséget kiszívják; megitatott, bekötözött. Itt volt az ő ősvilágának flórája együtt.

Azután ketten fölemeltek, rátettek Bábi hátára, odakötöttek, hogy le ne essem róla.

Én, kezemet a sűrű bozóttal benőtt tófenék felé kinyújtva, rámutaték a vajúdó dágványra.

Lámekh odapillantott, s azzal kezét arcára csapva kiálta fel (a rémület hangot adott neki), „az óriás!”, s megkapva egy kezével az én karomat, másikkal Naháma kezét, nem sejtett erővel kezdett el futni e helyről, hátra sem tekintve többé. A kiszikkadt völgy mentében sík út volt már a futásra. Addig meg sem pihentünk, amíg el nem értük a Tegetthoffot.

Velem jót tett a gyors nyargalás, tökéletesen kiizzasztott, csuromvíz lettem; egy párszor az útban álló patakban megförösztött Bábi, ami megint úgy hatott rám, mint a Priessnitz gyógymód: mire a hajóra értem, minden bajom elmúlt. Bizonyosan segítségemre jöttek a megszabaduláshoz Lámekh gyógyszerei és Nahámám buzgó imái is.

Csak a fáradtság volt az, ami még ágyba feküdnöm kényszerített.

Az egész szigeten húsz fok (Reaumur) volt már a meleg. Vajon mit szül a dágvány ez éjjel?


VisszaKezdőlapElőre