Ne tovább!

A láz és fáradtság után mélyen és hosszan aludtam. Ami fölébresztett, az a metsző, éles hideg volt.

Mikor felnyitám szememet, azt láttam, hogy Naháma prémes ruhájába van öltözve, s szobám vaskemencéjébe tüzet gyújt.

A hévmérő tizenkét fokot mutatott a 0-on alul a szobában, s poharamban befagyott a víz.

Mi történt itt?

Felugrottam ágyambul. Naháma segített legmelegebb öltönyeimet felvennem, s a lépcsőkön a födélzetre felkapaszkodnom; Lámekh ott térdelt és karjait kiterjesztve imádkozott.

Körülöttünk éjsarki éj volt!

     

…Mi történt velünk?

Az történt, hogy a tengeráramlat megfordítá az egész szigetet, s ezáltal a naftavolkán a sziget hátuljára került. A belőle kiömlő petróleum most már nem folyja körül a szigetet, egy felhőboltozatot képezve fölötte, hanem elmarad a háta mögött, s nem is foly többé oly bőven, miután az előrehaladás okozta vissznyomás megszűnt ellenében. Ugyanakkor a kőszénréteg közé beszakadó tengerár eloltotta abban a tüzet, s a volkán nem lobog már jobban, mint egy világítótorony.

A tűzveres felhőkárpit eltűnt az égről, az utolsó elvonuló felhők vastag hóréteggel takarták be a földet; hegy, völgy fehér.

S a veres égpadmaly helyett a sötétkék firmamentum csillagai szikráznak fejünk fölött, s fenn a magasban egy lángkoszorú lobog, egy tökéletes kör, melynek központjában úszunk, s mely köröskörül sárga, rózsaszín és zöld sugárkévéit, sötét ablakoktul megszaggatottan, a világ mind a négy része felé lövelli szét. Ez az északi hajnal, melyből, mint a szivárványból, eddig csak a félkört látta halandó ember. Mi az egész kört látjuk ragyogni.

Tehát az éjsark alatt vagyunk. A göncöl sarkcsillaga éppen a fejünk felett. A delejtű nem mutat irányt többé: lebeg határozatlanul.

Az egész földet, melyet újra születni láttam, látom most meghalni újra.

Hóvilágnál, északfénynél bejártam még egyszer Nahámával és Lámekhkel, kísérve hű medvémtől, a csodaképpen átalakult völgyet.

Se növény, se állat nem volt benne többé.

A buja délvirágok, a túltengő lopvanőszők a fagytól összezsugorodtan feküsznek a hó alatt eltemetve. A náderdő csak törmelék már, s minden alszik újra.

Csak a tó közepén, a befagyott dágvány szérüjének körében látszik meg még a hótul eltakartan is egy kidomborodó szörnyalak óriási körrajza. Széles fej, hátgerinc, kezek és lábak. Megölte őt a föld, mielőtt megszülte volna.

Még egy meglepetés várt reám. A ragyogó északfény mellett a Zichy-előfok ormait és a volkán cukorsüvegét rózsaszínű fényben láttam tündökleni. Egyszer aztán az északfény lelohadt, kialudt, s a láthatáron egyedül tündökölt teljes ezüst fényében a telehold.

És akkor bámulva láttam, hogy úszó szigetünk hegyei, partjai most is eleven karmazsin fényben égnek, míg a lapályok gyönge rózsaszínnel vannak bevonva. A lábaink alatt ropogó hó maga is rózsaszínű volt.

Ez tehát nem az északi hajnal visszfénye; ez pirosra festett hó.

Ross kapitány is találkozott éjsarki útjában a Baffin-öbölben egész rózsaszínre festett partokkal. Azoknak a havát egy apró lopvanősző spórái festették meg ily pirosra, miket elneveztek „uredo nivalisnak” (hórozsda). Hanem a mi havunk festanyaga más. Ez a volkánban felforrott kőszénkátrány terméke, mely a belé omló tengervíz savaival a földkebel erős tüze közepett titokteljes vegyészi alakítással egyszerre színeket állított elő, amik a fellövellő gőzben a hófelhők közé keveredtek, rozanilin, azalin, harmalin és fukszin, minden csodaszép változataival, s most itt úszik a sötétzöld óceán közepett ez a darab föld, karmazsinnal, míniommal és karminnal örök időkre hajnalszínűvé festve.

*

Minden szárnyasa a jégvilágnak elhagyta úszó földünket. Hajóink vitorlái néptelenek már. Egy vadlúd maradt bezárva egyik szobánkban. Most leírom az eseményeket, amik a Tegetthoffon és környékén történtek, s azon módon, ahogy galambpostával szoktak üzenetet küldeni, elküldöm ezeket a vadlúd által a nagyvilágba. Talán megkapja valaki. Talán lesz, aki hitelt ád szavaimnak, s elindul felkeresésünkre.

Kelt az északi szélesség 90-ik foka alatt az örök éjszakában.

(Vége)


VisszaKezdőlap