Hajnalodott már, mire Illavay előadása véget ért.
Messze az elején kellett azt kezdenie, hogy megismertesse a gróffal az egész messze ágazó machinációt, melynek zsákmánycélját az ő várkastélya képezte.
Temetvényi azalatt hol fázott, hol izzadt: valóságos lázparoxizmus volt rá nézve mindezt végighallgatni. A borzalomhoz járult az önvád is, hogy ennyi veszélyt saját maga ágyazott be magánál, a házába fogadott kalandor iránti vak bizalma által, akit minden titkába beavatott, s aki előtt házának semmi rejteke nem volt zárva. Íme, megkapta a feleletet arra a kérdésre, hogy „Ugyan mi oka lett volna Cousinnak itt maradni, ha cinkosa lett volna Zsiboráknak, miután azok már a gyémántokat ellopták?”. De még milyen ördögi módon jó oka volt tovább is itt maradni. A hideg borzongott végig a tagjain, annál a gondolatnál, hogy ha ez sikerült volna!
Majd meg a hőség ütötte ki a homlokát, ha arra gondolt, hogy ebből az esetből majd nevezetes bűnper fog kerekedni, s ebben a Temetvényi grófok és grófnők neve emlegetve lesz. Hogy a főbűnös Pálma elleni vakmerő tervét be fogja vallani, s ez a név, ez a vallomás minden hírlapon át fog henteregni. Az ő leányának a neve egy gályarab által örökíttetik meg az „új Pitaval” krónikáiban. Hogy nem tudta ez az Illavay megölni azt az embert tusa közben! – Még ebből aztán egyéb baj is lehet. – A gróf fantáziája az időközöket, amikben Illavay a bizonyító okiratokat keresgélte elő, kitölté illusztrációval. Ha Pálma megtudja a közhírré leendő bűnperből, hogy őt minő veszélyből szabadítá meg Illavay, mint egy angyal, mint egy Deus ex machina, s ha már akkor férjnél talál lenni: egy férjnél, akit már az első hónapban meg kell vetnie. Mi lesz ebből?
Illavay eléje rakta a Rokomozertől kapott leveleket, megmagyarázva azoknak titkos értelmét. Eltagadhatatlan bizonyítékok. Illavay ezeket nem fogja kiadni a kezéből. Ezek őnála kincseket érnek. A tartalmukra alig ügyelt már. Bosszantá, hogy a kalandor őt Belzázárnak nevezi leveleiben. Miért éppen Belzázár? Talán az ő kastélyfalára van felírva a „Mene, mene, tekel, fáresz”?
Még rajta ül a vulkánon, mely ott forr a lábai alatt, emberi ordítás tompa morajával, s hallja dübörögni a nehéz vasajtót, az ablakok vasrácsait ott a föld alatt: amiken a megfogott banda ki akar szabadulni – s máris tele van a szíve hipokritasággal. Annak az egy embernek a jelenléte elosztja szívéből a veszély miatti félelmet; tudja, hogy az képes őt megvédeni, s ezt az embert hogyan lehetne megcsalni, azt hányja-veti a fejében. Nagyon sokkal tartozik neki: – igen nagyon meg kell őt csalnia.
Mikor Illavay mindent elmondott, nagylelkűen nyújtá neki kezét a gróf, s megindulástól reszkető hangon mondá neki:
– Mivel hálálhatok meg önnek ennyi nagy jótéteményt?
Illavay pedig, igaz jenki módjára, mind a két kezét eldugta a két oldalzsebébe, olyan mélyen, ahogy csak lehetett.
A gróf még biztatóbban nyújtotta a jobbját, s variálta a kérdést:
– Mi jutalmat találhatok ki önre nézve ily nemes és hősi jó szolgálatokért?
Illavay most már elővette a kezét, azért, hogy leverje a kabátjárói a port, ami a kalandorral való küzdésben ráragadt; aztán fölállt a helyéből, s csendes hidegvérrel felelt meg erre a dühbe hozó kérdésre.
– Hát most – jutalmul – kegyelmes uram, fogasson el mint forradalmi kormánybiztost, ahogy utasítva van rá, s küldjön a haditörvényszék elé; kezében vagyok.
Temetvényi felpattant a helyéről.
Nagy sértés volt ez; a legnagyobb, amit szó kifejezhet.
„Halálból megszabadítód vagyok; házadnak vendége vagyok; leányodnak jegyese vagyok; bűntől ártatlan vagyok; fogass el, és szolgáltass ki a vádlóimnak!”
Nagy sértés volt az, s azért igen nagy, mert meg volt érdemelve.
Egy ilyen sértő szóért, az az ős, aki ott a rámában az aranygombú botot tartja (a feleségverő), a leánya kérőjét élet-halálos bajvívásra hívta ki: most is ott lóg mind a két kard, amivel egymást összekaszabolták. De az egyik sem Ferdinánd gróf kezébe való. Őt nem nevelték bandériumvezető hősnek, hanem udvaroncnak; neki más volt a fegyverzete. Büszke arcot öltött, s mellére ütve, mondá:
– Uram! Az én családomban sohasem volt áruló. Az én házamnál a vendég elébbvaló, mint a király.
– Bocsánat! Úgy értettem, hogy fogasson el kegyelmességed – majd ha otthon leszek.
– Ön téved, uram. Ön engem félreismer. Én híve vagyok a trónnak, a kormánynak: ragaszkodom az új rendhez; de ha nekem azt parancsolnák, hogy fogass el egy embert, akit tisztelsz, becsülsz, szeretsz, odadobnám a miniszter lábaihoz a diplomámat, s azt mondanám: „Vettess fogságra engem! Én azt az embert megszöktettem!”. És annyival inkább, mert önt nem vádolja senki. Mivel vádolná? Hogy a nemzeti kormány főbiztosa volt? Ön soha nem kapta meg e kinevezést. Távollétében hozzám küldték azt, s én ez iratot, amint a forradalom elbukott, azonnal megsemmisítettem.
Ez pedig nem volt igaz.
Hanem erre a valótlanságra volt egy kényszerítő oka a grófnak, és volt egy önkényt kínálkozó.
A kinevezési okmány most is ott volt a fiókjában; de azt nem adhatta oda Illavaynak, hogy „itt van; tetesd rámába vagy dobd a tűzbe, ahogy tetszik”, mert akkor annak az első néma tekintete azt kérdezi, hogy „Ki bontotta fel azt a nekem szóló levelet?” Ha a gróf azt mondja: „Én tettem! Kerületi főnök, jogom volt rá”, akkor ez már hűtlenség, árulás. – Ha pedig azt mondja: „A leányom tette, az eljegyzett mátka. Joga volt hozzá”, akkor meg vége a semmitnemtudás szerepének, igazat kell mondania: „Elfogadtalak, jól tudva, helyeselve, leányom vőlegényeül, amikor azt hittem, hogy te lész a nagy ember; kiadok rajtad, s kicseréllek az öcséddel, aki valóban az lett, ami te lehettél volna”. Tehát azt a veszedelmes okmányt nem ajándékozhatta oda megszabadítójának. – Ez volt az egyik ok, hogy nem tehette. Azonkívül éspedig, az sokkal jobb, ha ez az okmány a mostani jó helyén van. Ezáltal ezt a keményszájú nagy fejet még tovább is kapicányon lehet tartani. – Ez volt a másik ok, hogy nem akarta tenni.
Illavay arca különös gúnymosolyra derült föl.
Azt hányta meg magában, hogy vajon hát a kettő közül melyik hazudik: az apa-e, vagy a leánya?
Ferdinánd gróf kenetteljes hangulatra határozta el magát, oly áhítatos arcot öltött, akár egy próféta. Odalépett Ferenchez, s minthogy annak a két keze ismét az oldalzsebekben tűnt el, a karját fogta meg – és szólt – érzelemtől áthatott hangon:
– Uram! Legyen ön meggyőződve afelől, hogy az apja házánál nem volt ön jobban szeretve, mint az enyimnél. És ha volna még egy leányom: azt önhöz adnám.
Ferenc nagyot lélegzett. Tehát mégis az apa hazudott, nem a leánya!
A leány hitte, amit mondott.
Ez a másik pedig nem tehet róla, hogy nem sikerül neki az igazmondás. Annyira diplomatának volt nevelve, hogy a hazudozás vált nála erénnyé, s tán akkor érzett lélekfurdalást, ha egyszer megesett rajta, hogy az igazmondás bűnébe keverte magát.
Ferencnek a lelke megkönnyebbült egy nehéz gondolattól, ami olyan volt, mint a beteg embernek a szájíze, hogy mindent keserűnek érez.
– Hát kérek öntől egy jutalmat, gróf úr.
– Ha tőlem függ, alá van írva.
– Egyedül öntől függ. Amit kívánok, abból áll: hogy mindebből a rémeseményből, ami itt most végbement, Pálma grófnő sohase tudjon meg semmit.
– Hogyan? Uram!
– Ő most alszik; amíg fölébred, addig a csendőrök is csak kiheverik a mákonymámorukat, s észreveszik, hogy kelletlen vendégek dörömböznek a pincében. Azokat aztán a kaszás, vasvillás parasztok segélyével majd békóba verik. Ön a csendőrfőnököt meg fogja kérni, hogy az egész rablóbanda-elfogás tényét vállalja magára. Úgy hiszem, megteszi azt a szívességet. Az én nevem ne forduljon az egész esetnél elő. Azt az embert, aki nekem a betörést feljelentette, kímélni tartozom. Azért mindezeket a leveleket, amiket a kalandor őhozzá írt, beledobom a kandallóba. Még csak nyoma se maradjon annak, hogy valaha egy gonosztevő agyában ily tervek szülemlettek. Pálma grófnő nevét bele ne keverje senki a förtelmes bűnperbe.
Ferdinánd grófnak erősen kellett a fogait összeszorítani, hogy el ne érzékenyüljön. Legtitkosabb óhajtásait siet ez ember megvalósítani: még amitől jövőben rettegett, attól is megszabadítja.
Azok az utálatos levelek ott hamvadnak már a lángtól felragadva a kürtőbe. Nem lesznek kinyomtatva ország-világ olvastára. Nem fogja azokat olvasni maga a szép „Szulamith”, mikor már egyszer asszony lesz. – Nagylelkű ember! El akar enyészni egészen hajdani kedvese emlékéből.
No, ezt a kívánságát könnyen lehet hát tejesíteni.
– Biztosíthatom önt felőle, hogy úgy lesz, ahogy ön kívánta.
Most már mégiscsak el tudta fogni az egyik kezét Ferencnek, hogy megszorongassa.
– Még nem mondtam el minden kívánságomat.
A gróf szepegni kezdett.
– Miután Opatovszky Kornél nekem unokaöcsém és gyámoltam, annálfogva azt kívánom, hogy a birtokai átadásánál én mindenütt ott legyek, hogy érdekeit megvédelmezzem. Ugyanez okból azt is kívánom, hogy minden, a közte és Pálma grófnő között kötendő házasságnál előforduló szertartásokhoz engemet is meghívjanak. Én akarok a vőlegény násznagya lenni.
A gróf elbámult. Mi ez?
Most aztán Illavay ragadta meg az ő kezét.
– Azt kívánom, gróf úr, hogy egészen úgy bánjunk egymással, mintha sohase jöttem volna e házhoz másképpen, mint hivatalos küldetésből.
Az arc elmondta a többit.
Ez meg akarja nektek mutatni, hogy nem vagytok képesek neki fájdalmat okozni!
Künn az udvaron trombitaszó recsegett. A csendőr hornista fölébredt, és elkezdte feltámadásra trombitálni a többi halott társakat. Talán a cselédek is életre térnek már.
– Tehát a viszontlátásra, gróf úr.
Pálma grófnő igen későn ébredt fel, s erős fejfájásról panaszkodott, a társalkodónőnek pedig még egyszer akkora volt a migrénje. Estig az ágyban maradtak. A szivarokat okozták.
Illavay, amint kocsit kapott, rögtön hazament.
Az elfogott rablókat erős fedezet mellett szállíták még az nap Lipótvárra.
Mikor este későn Pálma felöltözött, az atyjához sietett.
– Nos! Szólt veled? Mit mondott?
– Azt, hogy ott akar lenni az esküvődön, mint Opatovszky násznagya.
Pálma szemei lángoltak. Nem szólt.