Mi vár rám otthon? – kérdezé magában Ferenc, mikor „bevégzett munka” után, fogadott szekéren kocogva, kis faluja tarka fedelű házait ott a csendes völgyben megpillantá, meg azt az oszloptornácos házat, amiről azt mondá, hogy ez a „miénk”.
Amint a határba ért, már körülbelül megkapta a kóstolót erre a kérdésre. Azt látta, hogy a szántóföldei mind ugarnak vannak hagyva, most sem szánt rajtuk senki, pedig ehhez való idő volna, jó nedves a föld: majd beleragad a szekér a sárba.
A kertek alá érve, nem volt türelme a rossz gebékkel cammogni a kerékagyig érő latyakban tovább, hanem gyalog került fel a kertjén keresztül az udvarára.
És azt bizony nagyon okosan tette; mert így legalább volt, aki kinyissa a kaput a megérkező szekérnek. Egy cselédet sem talált az egész háznál; be volt zárva minden ajtó. Istálló, pajta, minden üres: mintha ember, állat mind kihalt volna.
Végre nagy kurjongatások után előbukkant valahonnan a padlásról (a haja tele szalmával, bizonyosan aludt) a Matykó. Egy félkegyelmű golyhó, akit Ferenc irgalomból tartott a házánál, s aki semmitől sem irtózott úgy, mint a dolgozástól, s hátbaütés nélkül el nem indult valahová.
– Hát hol vannak a cselédek, Matykó?
– Deb tudob – felelt a fickó. Két betű nem létezett az abécéjében, az m és az n, azok helyett következetesen mindig b-t és d-t használt.)
– Nem tudod? Hát hol a gazdasszony, aki a konyhán főz?
– Bost is csak főz.
– Hol?
– Az apáti tiszttartó konyhájád.
Érthető volt. A gazdasszony nem győzte hazavárni az urát. Azt hitte, hogy elnyelte a cethal. Elszegődött az „új” urasághoz. Ott bizonyosan jobb dolga is lesz.
– Hát az ifjú úr, az ispán, hová lett?
– Elbent Törökországba.
– Minek?
– Basádak.
Ez is jó. Az egész idei termést nincs kitől számon kérni.
– Hát a János, a hajdú?
– Beállt zsaddárdak.
Ez meg a legtermészetesebb.
– Hát a kocsisok meg a béresek hol vannak?
Már erre elkezdett a kretén nevetni. A nevetés alatt a nagy feje egészen kétfelé látszott nyílni a szája mentében, mint egy skatula, a tenyereit hol fel, hol le forgatva, mondá tutma hangon:
– Hát bidek a kocsis, beg a béres, ha didcs se ökör, se ló.
– Hát ki vitte el az ökröt meg a lovat?
– Hát a pléhgalléros úr. Ott vad az idstádcia róla bidd a bíródál.
Ezt már egészen értette Illavay. Pléhgalléros úr: ez valami kormánybiztos; ökröt, lovat elrekviráltak: a „térítvények” ott találhatók a bírónál.
Az megint igaz, hogyha se ökör, se ló nem maradt, akkor a cselédeknek is gondoskodni kellett magokról. Szent Mihály napja elmúlt, más gazda után kellett látniok.
Ez egészen tiszta munka.
– Hát a Káró kutyám hol van?
– Dagyod begtetszett a kapitágy urdak, aki itt volt kvártélyod. (Tehát távollétében bekvártélyoztak a házba valakit.)
– S az elvitte magával a kutyámat?
– Deb vitte, a baga lábád bedt utána.
Keserű jó kedvében ezt mondá Ferenc a Matykónak:
– Hát ugyan már miért nem hagytál te is itt?
Erre a félkotyó a nagy fejét még jobban a válla közé húzva, egész büszke önérzettel vallá meg:
– Bert deb kelletteb sedkidek.
Igazán nevetett rajta Ferenc. Mégis van egy klenódiuma, amit nem lophatnak el tőle, mert nem kell senkinek. – Hanem a kutyáját nagyon sajnálta. Hát már a kutya sem tartja meg a hűséget!
– S hol vannak a ház kulcsai? – kérdé a kreténtől.
Az száz ráncba húzta a homloka bőrét fölfelé; azután megint lefelé, hogy a bozontos haja előre-hátra mozgott bele, mint a babuka bóbitája. Keresett valamit abban a nagy üres pajtában, ami a fején belül volt. Azt hitte, hogy megtalálta.
– A kulcsok? A kulcsok? Azok bidd ott vaddak a bíródál.
Ferenc rögtön indult értök. Mikor a kapuhoz ért, a Matykó visszakiáltotta.
– Didi! Gyüjjön csak vissza! Deb a bíródál vaddak; hadeb a plébádosdál.
Aztán még egyszer visszakurjantotta az utcáról; megint más jutott eszébe.
– Nem is a plébánosnál vannak, hanem a nótárusnál.
Megtalálta aztán Illavay a ház kulcsát szerencsésen az árendásnál, aki a regálét bérlette.
Attól aztán megtudta a félév óta végbement dolgokat. Kezdhet mindent elöl, mint Robinson Crusoe. Hanem még a hozzákezdés előtt minél hamarább fel kell sietnie a székvárosba, s ott valami kommissió előtt igazolnia magát, hogy hol járt, „mikor az ég zörgött!”, mert az itthon nem levők vagyonai egyelőre lefoglaltattak, s addig azokat bérbe sem lehet adni. Tehát ha még nem akar elkésni a rozsvetéssel, siessen tisztába hozni a dolgát. Cselédet kapni pedig nehéz lesz, mert a jóravaló legényeket mind elvitték katonának.
Illavay visszament a házához, s egyenkint felnyitogatta az ajtókat. Alig ismert a lakására. Tele minden szoba ott lakozott hivatlan vendégek ízékeivel; tele valamennyi szalmával, amiben vackoltak, s ami most áldott jó tanyája valamennyi egérnek; megüti az embert a bűz, mikor belép.
Első dolga volt kinyitni minden ablakot, s aztán kihordatni a szemetet a Matykóval, ami nem ment egy kis csendes fejmegkopogtatás nélkül.
Az ablakokban az egerek csináltak maguknak kényelmes tanyát, egymás fölé három-négy kontignációra fúrták a szegletekbe a lyukakat: egészen itthon tették magukat, nem is lehetett nekik rossz néven venni.
Estig tartott, amíg annyira ki tudta tisztogatni a szobáit másodmagával, hogy meg lehetett bennük maradni.
Akkor aztán eszébe jutott, hogy enni is kell valamit.
– Van-e valami a kamarában? – kérdé Matykótól.
Megijedt az erősen, s nagy szemeket meresztett rá.
– Hát éd akkor bit eszeb?
Volt ugyanis a kamrában még némi-némi krumpli és avas szalonna, amit a gazdasszony otthagyott, de azt Matykó egészen egy ember számára tartotta elégségesnek, s az az egy ember maga volt.
Illavay nagyot nevetett rajta. Amerikát látott ember nem jön egyhamar zavarba. Vele voltak mindenféle ördöngös készülékei, amikkel a jenki a puszta szigeten is tud magának lakomát csapni.
– No, hát csak gondoskodjál magadról, Matykó, s aztán eredj aludni; majd reggel felköltelek.
Azzal bezárta az ajtókat, s egyedül maradt. Milyen nagyon egyedül!
Még saját magát sem találta otthon.
Hozzáfogott a teafőzéshez, s elővette a Wothly-féle konzervbádogot meg a spirituszkatlant, s főzött magának gulyáshúst, olyan birkából, ami a Missisippi partján legelt. Kétszersültje is volt hozzá, csak fel kellett áztatni a forró vízben.
Milyen derék dolog az, mikor az ember nem szorul senkire. Aztán csendesen lakomázgatott egymagában, s gondolkozott egyről-másról, utoljára a vacsora végén, ahogy rendesen szokta, a megmaradt ételt összevegyítve kenyérmaradékkal, a bádog csészéjében oda akarta adni a kutyájának, s csak akkor tért magához, mikor a „Káró!” kiáltásra nem mozdult senki. Hisz a kutya is elhagyta.
Hanem ahelyett az ablakát karmolázta valaki. Hát ott ki akar bejönni?
A biz a kis cica.
Odament, kinyitotta az ablakot, s beereszté.
Szép kis fehér macska volt, egészen tiszta fehér, mint a hermelin, csak a farka piros és fekete, gyűrűnkint – mint a korallkígyó: olyan furcsa kis állat.
Egyszer valamikor, attól az első hűtelentől kapta ajándékba; kedvence volt: ott szokott mindig a karosszéke támaszkodóján ülni, mikor vacsorált, s az ágyában aludt, a lábánál fekve.
Hát ez nem keresett más gazdát?
Amint a nyitott ablakon át beugrott a szobába, üdvözlő kurrogással dörzsölte oda a nyúlánk derekát a gazdája lábaszárához, s aztán felugrott a karszékre, s elfoglalta a szokott helyét a támlányon.
– Hát te még emlékezel a régire?
Odanyújtott neki maradék ételéből egy falatot.
A macska nem azért jött: köszöni alássan; őróla van ennél a háznál gondoskodva szépen; nem éhes ő. A fejét odadörzsölte a felé nyújtott kézhez, s eltolta magától a húsfalatot. Azután odakuporodott Ferenc ölébe, s elkezdett dorombozni, ami a macskánál nagy lelki megelégedés jele: a szemeit lehúnyta álmosan. De azért ne higgyen a macskának, aki egérnek született. Egyszer csak kiugrik a cirogató kéz alól, egy perc alatt az almárium mögött terem, s a másik percben már jelenti fenyegető mormogása, hogy megfogta az egeret.
Odahozta az ura lába elé. Nem azért, hogy megegye, nincs rászorulva, hanem csak mulatságképpen: olyan bohókásan hajigálózott a szerencsétlen fogollyal, két kézre kapta, mint a babát, lefektette, fél kézzel megpofozgatta, futni hagyta, meg elfogta; egyszóval úgy bánt vele, mint a szép lány a bolond legénnyel; utoljára megvetette, el hagyta futni. Ez is megemlegeti majd, hogy valaha szép macskával csókolózott!
Azután felugrott a fehér cica megint a szokott helyére, s elkezdte az esti toalettjét végezni, megnyalta a kacsócskáit, talpacskáit, a fülén felül mosdott, utoljára elkezdte a körmeivel tépni a gazdája kabátját, amiért aztán a lábára ütöttek.
Azért aztán megneheztelt, s elbújt az ágy alá.
Maga Ferenc is fekünni készült. Egy éjjelt az úton töltött el a szekéren bóbiskolva; a másikon le sem hunyta a szemeit. Jól fog esni az alvás.
De milyen hideg az az ágy.
No – az csak attól van, hogy a vánkosokra mind friss cihákat húzott.
De nagyon hideg volt az az ágy: mint egy koporsó. – A kikosarazott vőlegény ágya ilyen koporsó.
Eddig, mielőtt álomra hunyta a szemeit, mindig volt egy kis rövid buzgó imája. Egy hálaszó, egy kérés, ahhoz a megfoghatatlan lényhez, akit nem ismer senki, de érez mindenki. – Most nem találta az imáját.
Óh, be hideg ez az ágy!
Egyszer csak felugrott hozzá az a kis fehér állat; ez a paródiája a tigrisnek, s odamászott hozzá óvatos léptekkel, korallkígyófarkát magasra csóválva s arany szemeivel a szemébe nézve. S addig nem hagyott neki nyugtot, míg a kezét ki nem nyújtá a paplan alól; ahhoz aztán hozzátörülte a fejét jobbrul is, balrul is, s azután odafeküdt a lábához a takaró fölé, karikába kuporodva.
Milyen furcsa a világ! Hogy a kutya, a hűség jelképe, elszegődik más gazdához, és a macska, akiről azt mondják, hogy tele van hamissággal; hozzátart híven. Az utolsó ismerős – egy egész elvesztett, idegenné vált világból!
És Ferenc lassankint megtalálta az imádságát, ami nélkül olyan nehéz elaludni. Volt neki mit meghálálni a megfoghatatlan nagy világszellemnek.
„Mikor annyian szenvednek (és miket szenvednek!), akik nálamnál jobbak voltak; áldott légy, aki nekem azt adtad, hogy ne érezzek semmit.”