BŰBÁJOS ÉJEK

Leon az októberi napokat az etelvári palotában töltötte.

Rafaela anyai nagynénje vitte addig a háziasszonyi szerepet míg a menyegző napja elérkezik.

Rafaela kedélye nagyszerű változáson ment keresztül. Eltűnt belőle minden büszkeség, nyájas volt, szelíd és ragaszkodó. S mindez nem jött nála erőltetve: csupán azt lehetett észrevenni, hogy megadta magát az ellenállhatlan hatásnak, amit egy akaraterős férfi gyakorol a nőre.

Lelkülete e napok alatt feltárta költőiségének egész szivárványos színpompáját. A hideg, hódolatot parancsoló alakból (jéghölgynek nevezte őt Pompeia) egy bizalmat suttogó teremtés lett, zárkózottsága felolvadt, s helyet adott nőies közlékenységének, egyesülve naiv kandisággal. Gyönyörűségét találta a természetben, a magányélet apróságaiban, miket eddig észre sem vett. Felhevült olyan absztrakt politikai fogalmakért, amiket a nők addig meg sem figyelnek, amíg azok, mint egy szeretett férfialak staffage-a, konkrét alakban nem lépnek eléje.

Leonnak meg kellett őt ismertetnie egész eddigi életével, s az ismertetésben nem tűrettek el a hézagok; viszont ő is elmondott előtte mindent, ami eddig kevés szív titka volt. Különösen azt, ami Leonra vonatkozott.

Az őszi holdvilágos esték olyan hosszúk! A telehold olyan kegyes, hogy télen-nyáron mindig akkor jön fel, mikor a nap lemegy.

A jó nagynéne, ki nem szerette az újabb kori regényeket, a maga kis asztalkájánál vetette a grand patience-t, valószínűleg arra, hogy boldogok lesznek-e „ők”. Ők pedig azalatt karöltve sétáltak a nagy virágrotunda körül, melynek körületét egykor megmérte Rafaela, hány lépés. Az is eszébe jutott most! Egy-egy lehullott platánlevél beleakadt öltönye fodraiba, s zörögve kísérte tovább, mintha búcsúját suttogná hozzá a többi hű falevelek nevében, akik oly kárhoztatólag zúdultak fel ama vakmerő leány ellen! Egy-egy falevelet felkapott a szellő, s az körüllibegte Leont, mint egy éjlepke, mintha súgná: „dobd közénk azt a száraz falevelet, amit most is kebledben viselsz, többi halottak közé: nincs annak ott helye többé!”

Az éj csöndes volt, a hercegnő beszélt.

– Megmondhatná azt valaki, ha itt volna: mennyit beszéltünk mi önről – sokszor – mindennap! Mennyit rágalmaztuk vakmerőségeért! s mennyire óhajtottuk diadalát. Jóslatokat mondtunk, s lestük, hogy beteljesülnek-e. Mikor a nagy oltárszőnyeget hímeztük, s beszéltünk egy sehol nem található eszményi férfiról, amilyentől én – félni tudnék! Mikor madame Corysande albumában önnek a négy arcképéről találgattuk, melyik az igazi. Mikor hírhedett vitáját olvastuk a hírlapban a Mene Tekel szerzőjével! Hogy ismertünk rá egyszerre az ellenröpirat szerzőjére! Ez az igazi Leon! Az a másik az álarca. Már én akkor kitaláltam, hogy ön kicsoda, s megjósoltam, hogy ki fog lenni. Aztán mikor a választási diadalzászlót hímeztük, s próbaszavazást rendeztünk titkosan, ki lesz megválasztva. S négy hímzőnő közül három önre szavazott. Pedig nem én voltam az ellenszavazó. S mikor megérkezett ön, ama leírhatatlanul tüneményes estén, maga után vonva, mint egy varázsló, egy egész néptábort, aki bálványozása fényével vette önt körül. Hogy megrettentem öntől már akkor! És aztán mikor szegény jó anyám ravatalánál nem tudtam sírni, s vártam minden érkező kocsi zörgésére, hogy jön-e az, aki meghozza könnyeimet, aztán jött, de nem az, akit vártam…

Itt félbeszakítá édes vallomásait Rafaela, a többi fájó, bosszantó emlék volt, ami következett. Aztán nézték a csillagokat, amik lehullanak.

Egy pontján a rotunda útjának megállt Rafaela. Itt volt az, ahol atyjáról azt a megrendítő hírt hallá, hogy haldoklik.

– És amiatt elvesztém jó atyámat! – sóhajta föl mélyen. – És elveszték még valaki mást is! – Az én kedves kis kékszemű leányomat! Miért hagyott ő el bennünket? Mi rémíté meg oly nagyon? Miért nincsen ő most itten? Hogy osztozhatna örömömben, hogy ne kellene mindent énnekem magamnak elmondanom: hogy hivatkozhatnám őreá: „ugye kicsikém, így volt ez?” – Szegény kicsikém! Hol él most? Hová lett? Mi sorsa jutott? Van-e neki mindennapi kenyere, s hogyan keresi meg azt? Ő, aki ahhoz volt szokva, hogy velem egy tányérról egyék, s étszereinket mindig összetévesztettük!

Jó, hogy a holdvilág éppen felhő mögé ment, hogy Rafaela nem láthatta e beszéd alatt Leon arcvonásait.

Mit kellett annak szenvednie!

És Rafaela nem akart letérni erről a tárgyról. Rég nyomta szívét az, s nem volt kinek beszéljen róla eddig.

– Nem tudok tökéletesen boldog lenni attól a gondolattól, hogy ő boldogtalan. Megkísértém őt gyűlölni, de az ismét úgy feküdt a lelkemen, mint egy vétek súlya. Miért nem tudta szeretni atyámat, ahogy én akartam? Miért nem tudta megtalálni boldogságát őmellette? S ha volt más, akit szeretett, miért titkolta előttem? Lám én nem tudtam őelőle eltitkolni, hogy önre haragszom. Legalább rágalmazta volna, ócsárolta volna azt, aki őt szíve szerint érdekli, akkor tudtam volna: „aha! te is úgy vagy, ahogy én!” De hallgatott! Egy titok volt előttem ajka, szeme, mosolygása. – Nem tud ön felőle semmit?

– Nem tudom, hol van! – felelt Leon. A szó rideg értelmében igazat mondott. A levél, mely Lívia lakcímét rejté, még feltöretlen volt nála. De nála volt!

– Óh, járjon utána, Leon, találja meg, hisz ön oly ügyes ember. Önhöz talán több bizalma lesz, mint énhozzám. Kérdezze ki: mije fáj? mi vitte el innen? Ha szeret valakit, s ha megtudja ön, hogy az méltó őreá: de tán pályatörő ifjú még, akinek nincs vagyoni tehetsége őt boldoggá tenni: találjon utat-módot őt elősegíthetni; önnek nagy befolyása van már: ön tud gyöngéden segíteni valakin, úgy, hogy annak önérzetét meg ne sértse. S ha talán szerencsétlen volna azon ember, ha talán valami ifjúkori botlásaért, ahogy hallottam már hasonló eseteket, tan egy könnyelmű hamisítás miatt el volna ítélve sok évi fogságra (én már erre is gondoltam). Óh, én emlékszem egy esetre, hogy egy fiatal leánynak a kedvesét bankjegyutánzás miatt elítélték tízévi fogságra, és ő várt reá menyasszonyi fővel tíz évig, és az most egy derék, kitűnő államhivatalnok, és családja boldog. Hátha Líviának is ilyen titka van? Szabadítsa meg őt. Ön most mindent kívánhat a legmagasabb helyeken. Önt szeretik. Kérjen számára kegyelmet!

(Óh, bár kérhetne számára kegyelmet! De erre a hamisításra, amit ő elkövetett, nincs király, aki amnesztiát adjon!)

– Megmondhatom önnek, miért jöttem arra a gondolatra, hogy ő talán olyan embert szeret, aki őt ily ok miatt nem veheti el. Megtudtam, hogy eltávozása előtt kora hajnalban elment gyónni a préposthoz. Ezt a prépost is megmondta. De hogy mit gyónt meg neki, arról nem beszélhet. E leánynak saját bűne nem volt. Ő csak azt gyónhatta meg, hogy egy bűnöst szeret. Nem hiszi ön?

– Hiszem…

– Ha pedig az volna az oka rejtélyes hallgatásának, amit jó anyám hitt felőle: égies rajongás, szűzi iszonyat a földi boldogság iránt: mondja meg neki, hogy térjen vissza bizton: az, akinek szerelme innen elüldözé, meghalt már…

(…Halt volna bár meg inkább!)

– Mondja meg neki, hogy amit jó anyám végrendeletében számára hagyott, a zárdafejedelemnői polc, még mindig fenn van tartva, s ha boldogságát csak az égiekben keresi, az ajtó tárva előtte. Mondja el neki!

(Hogy ezt „ő” mondja el neki!)

Egy kísértő démon dongta körül a sétáló párt, egy éjbogár alakjában, amik úgy szeretnek éjjel az emberek feje körül röpködni. Leon hozzácsapott a szárnyas kísértethez sétabotjával, s leüté azt a levegőből.

– Ah, ne ölje meg! – szólt Rafaela, visszatartva Leont, ki rá akart taposni a rovarra – hátha párja van?

Leon minden idegén borzadály futott végig.

Rafaela visszatért az elhagyott eszmére.

– Ön most sokat fog Budapesten és Bécsben járni: tudakozódjék felőle. Hisz egy olyan nőnek, mint Lívia, nyom nélkül elveszni nem lehet. – S aztán tudassa velem a legelső jelt, mely nyomára vezet. És mindent tudasson velem, amit felőle megtud akármilyen szomorú, leverő volna ez adat. Csak egyet ne, – ha talán olyasmit tudna ön meg felőle, ami – Isten őrizz! – nem akarom kimondani: ami rosszabb hír volna rám nézve, mint az, hogy meghalt. Én nem tudom, mi az. De azt mondják: hogy vannak nők a világon, akik – nem büszkék. Én nem értem a lehetőségét, nem látom az okát annak. Ha méltatlannak találná ön őt arra, hogy visszaemlékezzem rá, akkor…! ne szóljon róla semmit, felelje tudakozódásomra azt: nem találtam fel őt!

Irtóztató feladat! Ha azt feleli Rafaelának, hogy nem találta fel az elveszettet: ez azt foga jelenteni, hogy Lívia elveszté azt a tisztaságát, amiért a büszke nők visszaemlékezzenek rá. Hallgatása elítéli azt a leányt!

– De ugye, ez lehetetlen? Lehetetlen! ugyan mondja már, hogy lehetetlen!

Leon helyett a várkastély órája felelt.

Mély döngésű harangütése tizenkettőt hangzott. A harangütések után az óramű carillonja még egyszer elveré a négy negyedet öt harmonikus érchangocskáján. Éjfél volt már.

A boldogság órái gyorsan röpülnek.

– Szegény jó néném, azóta agyonunhatta magát. Bár legalább madame Corysande volna itt. Holnap többet beszéljünk arról. Most kívánjunk egymásnak jó éjszakát.

Leon sokáig állva maradt még, s utánanézett az elsuhanó alaknak.

„Neked, te tiszta lélek: jó éjszakát!”

Rafaela, amint a kastély lépcsőjéhez ért, visszapillantott, s meglátta, hogy Leon még mindig ott áll. Akkor aztán visszafutott hozzá.

Kezét nyújtá neki.

Leon aztán ledobta kalapját fejéről, s térdét meghajtva, megcsókolá azt a kezet: mint egy szentét.

Rafaela pedig megcsókolá az ifjú homlokát.

– Ezt elfeledtük, ugyebár?


VisszaKezdőlapElőre