TÖPRENGÉS

De most hová?

Itt áll a megfelelhetlen kérdés Leon előtt.

Elérte azt a magasságot, ahova vágyott.

Mintha ő lett volna az, aki a bölcsek kövét feltalálta, ölébe hullott a szerencse minden ajándéka, s az mégsem volt ajándék, mégsem volt szerencse, az egy férfiküzdelemnek fáradsággal megérdemelt bére, kiküzdött díja volt. Rangját szerezte eszével, tanulmányával, munkaképességével, vagyonát tűzpróbás hűségével, a hölgy hajlamát férfijellemével.

Lehet-e azt, amit megnyert, s megérdemelt, elutasítania?

De lehet-e azt megtartania, amit megnyert?

Hiszen ha hideg józan eszétől kérne tanácsot, mit tegyen; elfogadja-e roppant szerencséjet egész nagyságában, a zászlósúri méltóságot, a fényes kitüntetéseket, az úri vagyont, s a legszebb hölgy szívét? – vagy megtartsa hűségét egy szegény kis varróleányhoz, akinek valamikor egy vékony kis gyűrűt adott, s aki ezt a vékony karikát nem cserélte be egy herceg koronájáért, s mindazon gazdagságért, ami most az ő számára kínálkozik? nem azt feleli-e neki a józan ész: el akarsz engemet veszteni? Hogy csak föl is teheted ezt a kérdést! Amióta a világot követelések és kötelességek kormányozzák, a követelések legutolsóbbika egy női szív emléke, s a kötelességek legutolsóbbika egy férfi ígérete. Mindennap, a föld minden délköre alatt megszegik azt. S aki ily helyzetben becsületügynek tartaná adott szavát beváltani, az egész ismerős világ különcnek, csodabolondnak kiáltaná azt ki. Rafaela szeret téged, szeret igazán tenmagadért. Nincs szerelmében semmi árnyalata a hiúságnak, büszkeségnek. Fölötted áll még most is, s mikor mélyen alatta álltál, akkor is szeretett. Szeretett, mint kigúnyolt, félreismert, szidalmazott alakot. Kezét nyújtá számtalanszor, hogy fölemeljen. S ha nem volna hercegnő, nem gazdag, nem volna egyéb, mint nő, ha most lépne ki a tengerből, a hullám tajtékjából születve: akkor is tökéletessége volna a női eszménynek, aki előtt minden más alaknak el kell halaványulni, akiért el kell felejteni mindenkit annak, akit az ő mosolygása az idvezültek sorába emel! De kezével együtt egy fejedelmi vagyont is ád kezedre. Ennek birtokában jóltevője lehetsz a népnek, ápolhatod nemzeted zsengéit, kezeid nyoma élő emlékekben marad fenn hazád történetében. Mennyi jót, mennyi nagyszerűt hozhatsz létre! S gondolj az ellenkezőre. – Ha meghiúsítanád azt a tervet, amit megdicsőült jóltevőd alkotott: nem utána kellene-e omlani mindannak, ami arra építve lett? Maradhatnál-e meg főispánnak, lemondva Etelváry Rafaela kezéről, s bevezetve helyette egy ismeretlen névtelen hölgyet? bitorolhatnád-e azt a vagyont, amit a herceg hitbizományul hagyott rád? Nem nevetnének-e ki mindenütt, nem csuknának-e mindenütt előtted ajtót, nem tennéd-e a legszerencsétlenebb teremtéssé magát azt az asszonyt, akit hitveseddé választottál? Így: bizonyosan szenvedést fogsz neki okozni, de az majd elmúlik egyszer! Ritka eset, hogy egy leány belehaljon abba. Nincs-e rá példa saját családodban? Ahol szenvedés van, ott megjelenik majd a vigasztalás is. S ami volt Etelváry Miksa herceg a te családodnak, az lehetsz majd te Líviáénak: titkos jóltevője, őrködő nemtője, földi gondviselése! Menj fel te a földi paradicsomodba és dicsőülj meg!

Ámde mikor egy lelket kanonizálni akarnak, olyankor az advocatus diaboli – az ördög ügyvéde – is megjelen, s az meg elsorolja a bűneit, amik nem eresztik be a mennyország kapuján.

De lehet-e Rafaelának adni szívedet azzal a titokkal, hogy ez a szív egykor Líviáé volt? – Nem „volt”, még most is az! Rettegni, mikor őt megöleled! Megcsalni azt a nőt, akit úgy szeretsz, mint egy édes jó testvért! Akit úgy imádsz, mint egy szentet. Elhallgatni előtte azt a végzetes titkot, hogy akiért szívének kedvence elhagyta menhelyét, jóltevőit, a kínált dicsőséget és vagyont, el a világot: az éppen te magad voltál! S aztán felelni márványhideg arccal Rafaelának, valahányszor azt kérdezi: „hová lett Lívia?” azt, hogy „nem tudok róla!” És ezzel a titokkal szívedben élni együtt vele mindhalálig, míg olyan két alak nem válik belőletek, amilyen Miksa herceg és Madeleine hercegnő voltak: egyik az egyik palotában, másik a másikban bezárkózva.

Van-e a világnak annyi kincse, van-e a dicsőségnek annyi sugara, ami egy ilyen életet kárpótol?

És utoljára is!… Van egy mindenek fölött álló elementum, aki ura a józan észnek, győzedelmes ellenfele a logikának, zsarnoka a királyoknak és a népeknek, aki életet ad és elvesz, és nem osztogat kegyelmeket, – aki előtt a mathesis nem tudomány: sokszorozza a semmit a semmivel, s lesz belőle minden; aki előtt az erő nem hatalom, s az igazság nem törvény; aki teremti a bűnt és az erényt, s nem ismer különbséget a kettő között. E világbontó, világfenntartó elementum neve „a szerelem”.

Leon szerette Líviát.

Az ő szerelmével volt tele szívének minden gondolatja. Őrá gondolt, mikor királyokkal és államférfiakkal béke és háború fölött alkudozott; őrá gondolt, mikor a nép előtt állt, dicsőítve, magasztalva; őrá gondolt, ha lelkét megfeszítve dolgozott, ha megtakarított fillérét félretette; őrá gondolt, ha szerelmes hölgy csábító suttogásának forró lehe égett arcán: még akkor is őrá gondolt!

Hogy tudja őt elfelejteni most?

Elfelejteni örökre! soha vissza nem térő álomként.

Vagy elfelejteni csak egy időre, s aztán megint álmodni róla, mindennap álmodni? Meglopni az álomban azt a nőt, akinek ébren hűséget esküdött? Titokban leskelődni az elhagyott után? Siratni őt, ha egyedül van, s ha kisírt szeme után tudakozódnak, azt mondani: „nem én! nevettem!” Égni a féltéstől, és gyűlölni azt, aki az elhagyott leányt megvigasztalni előjön! Üldözni azt az embert; elcsábítani tőle a nőt, ki a szerelem jogánál fogva most is az övé, s aztán vagy megölni azt, vagy megöletni magát általa?

Minő rémséges horoszkóp!

Endor varázslónője nem mutatott ennél kínzóbb tükörlátományt Saulnak: – Saulnak, aki megtalálta ugyan a koronát, de vele együtt azt a kardot is, amit saját szívén kellett keresztülvernie!


VisszaKezdőlapElőre