Égvereslés

Arakcsejeffnek az volt a legfőbb gondja, hogy a cárt kiragadja ellenségei befolyása alól.

Erre legjobb alkalom volt a katonai kolóniák meglátogatása. E monstruosus eszme Arakcsejeff agyában fogamzott; ő volt e katonai telepek létrehozója. Félmillió katonát, aki végigharcolta a nagy európai hadjáratokat, azzal jutalmaztak meg, hogy ezredenként elhelyezték őket az állam birtokaiban telepítvényesekül a jobbágyok közé. A parasztok tanítsák meg a katonákat szántani-vetni, s a katonák tanítsák meg a parasztokat fegyvert forgatni. Így papírra leírva rémséges nagy gondolat! Az államnak e rendszer mellett idő jártával hárommillió betanult, ezredekre osztott katonája lesz, s azoknak a tartása nem kerül semmibe. A kasza eltartja a puskát.

Hanem egy adatot kifelejtett az állambölcs a számításából. Azt, hogy a paraszt tenyere nem szereti a puskát, s a katona tenyere nem szereti a kapát.

A cár legelső útja a novgorodi katonatelepeket érinté. Arakcsejeff is vele járt. Nagyon hirtelen visszatértek belőle: amit a hivatalos hírlapok azután úgy magyaráztak ki, hogy a cár mesés sebességgel szokott utazni, s hihetetlen utakat tesz meg egyfolytában. Az uráli útját négy hét alatt végezte be. Éjjel-nappal vágtatva szokott járni. Aztán leírták a nagyszerű fogadtatást minden városban, a varázsszóra emelkedett új telepek közepett: a fényes diadalkapukat, a számos küldöttséget, a népies ajándékokat, amikkel mindenütt tanúsítá a nép uralkodója iránti határtalan hódolatát. A nagy katonai szemlék is apróra le voltak írva, s senki abban nem kételkedett, hogy azok mind akképpen történtek meg rendén.

Arakcsejeff e körút bevégeztével Varsóba utazott – hivatalos küldetésben. Az is be volt jelentve a hivatalos lapokban, minden kommentár nélkül.

A szép június hó egyszerre meghozta a tavaszt Szentpétervárra is. Nariskin Zsófia szobája tele van gyöngyvirágokkal. Minden edénykében, gyertyatartóban, kosárkában gyöngyvirág van. Az ő kedvence.

A rossz hónapok elmúltával az ő egészsége is helyre látszott állni, legalább most gyámol nélkül tud végigsétálni a szobában, s többet gondol az étvágyára, mint a gyógyszerekre. Nagyon számít rá, hogy a jövő télen már az udvari táncestékbe is el fogják vinni. Egy nagynénje fogja bevezetni a társaságba. Talán még menüettet is szabad lesz táncolnia.

Bethsábát most nagyon sokszor óhajtja látni. Őtőle kérdezősködik afelől, hogy milyen az az udvari bál. A királyleány látott már egyet.

A cár hazatérte után egy napon megint meglátogatta Bethsába Nariskin Zsófiát.

– Ah, hogy tele van a szobád gyöngyvirággal. Ki küldte ezt neked?

– Ki küldte volna más, mint az atyám.

Bethsába előtt nem volt titka Zsófiának. Úgy hítta a cárt, hogy „az atyám”.

– Itt volt nálad?

– Egy egész estét itt töltött. Óh, ha tudnád, milyen szomorú este volt az! – Én szintúgy félek tőle már.

– Megharagítottad talán?

– Ellenkezőleg. Azért félek tőle, hogy olyan nagyon szeret. Mikor itt megáll előttem, kezemet két kezébe szorítva, sokáig néz rám hallgatva, hogy végre nem állhatom a némaságát: „Mi bajod? Mondd meg, mi fáj!” Aztán feleli reá mélán: „Az a bajom, hogy nem mondhatom meg senkinek, mi fáj!” – „Hát egy ilyen nagy embernek is lehet baja, amin nem tud segíteni?” Akkor a szívére mutat, s azt mondja: „Itt van az!” Én aztán addig könyörgök neki minden szép hízelgő szóval, hogy fedezze fel nekem, mi bántja, hátha az én együgyű gyermekeszemmel tudnék kitalálni valamit, ami ezt a bajt meggyógyítja, vagy legalább megenyhíti, míg egyszer aztán odahúz magához, a fejemet ölébe veszi s azt mondja: „Beteg vagyok, és nincs orvos a világon, akinek elmondjam a bajomat; nyomja a lelkemet valami, és nincs pap, akinek azt meggyónjam. Éjjel rettegek az álmaimtól, s nappal a gondolatimtól. Félek az egyedülléttől, s félek a sokaságtól. Tudom, hogy senki sem szeret. Tudom, hogy el vagyok ítélve” – „Kitől?” – „Az Istentől és az emberektől: mindenki hízelkedik szemembe, csak az, ami idebenn dobog, mond igazat és vádol!” – „Nem igaz! – kiálték én fel hevesen; ez is igazat mond, ami itt dobog: s az téged dicsér, imád, szeret! Hadd halljuk, vitázzanak egymással. A két szív.” – Erre megölelt. S aztán azt suttogá: „Legyen úgy. Hiszen senki ellen a világon nem vétettem oly nagyot, mint teellened. Miért ne gyónnék meg neked? Te az én mártírom vagy; ha te feloldasz, fel vagyok oldva!” S azzal letérdelt elém, és óh, minő keserű szavakat beszélt! Nehéz azokat utánamondani. – „Lásd: én atyámnak holttestén keresztül léptem a trónra. Én elfogadtam az ő gyilkosai kezéből a koronát és föltettem azt a fejemre. Mikor halála hírét hallottam, nem sírtam: megkönnyebbültem, hogy haragja nem érhet többé utól; mert haraggal vált el tőlem. Hány csatamezőn kerestem a bűnhődést! Nem találtam. Homlokomra volt írva, hogy kikerüljenek a golyók, amik körülem búgtak, mint a saskeselyűk; ki volt rám mondva, hogy így kell bűnhődnöm, ahogy vétkeztem. Vasból volt a szívem mint fiúnak apám iránt! Jaj! mit kellett szenvednem mint apának, gyermekei miatt? Valamennyi gyermekem koporsóját mind én kísértem ki a sírboltba. Utolsóm és egyetlenem te vagy. Mint a féreg, úgy vonaglok a sors lába alatt, mikor rád gondolok, mikor arcodat nézem. Hát te is az én nagy tévedéseimnek elítéltje lészesz-e?”– Én aztán megvigasztaltam, hogy nincs már semmi bajom, hogy boldog, nagyon boldog és egészséges leszek, és őt végtelen sokáig fogom szeretni. Ezen aztán sírtunk mind a ketten. „Nem rettegek magam miatt – suttogá ő. – Én láttam a fejem fölött függő kardot, hallom a csendes éjben, hogy fenik a kést palotám szegletkövéhez: készen vagyok rá. Vérben jutottam a trónra, vérben kell leszállanom. De rettegek teérted! Isten ítélete ne sújtson téged is az én vétkem miatt!” Én aztán fölemelem őt, és beszélek neki olyan okos szavakat, hogy magam is csodálom, ki súgja azokat nekem, holott rendesen oly együgyű vagyok. Elmondok neki százféle vigasztalást, míg utoljára mosolyra kényszerül, s azt mondja: „Christ’ eleison!” Már annyira is vetemedtem, hogy elkezdtem politizálni. Igen bizony; állami dolgokról beszéltem neki. Azt mondtam neki, hogy mit nyugtalanítod te magadat ilyen rémeszmékkel? Nem olyan rossz emberek a te népeid, mint más uralkodóké. Én ismerem a világot jól! Láttam én olaszokat, németeket, franciákat ünnepnapokon, mikor jól ittak: azok mind kiabáltak, veszekedtek, még verekedtek is. Aztán elnéztem a te népedet, ha ünnepnap sokat ivott: ez se nem kiabál, se nem verekedik, csak dülöngél, csókolódik és nevet.

– Hát aztán erre sem nevetett?

– Csak megcsókolt. Azt mondta, hogy nagyobb állambölcs vagyok Talleyrand-nál és Metternichél; hanem nagy hamar elkomorodott. „Látod kisleánykám, az csakugyan így volt ,hajdan’, ahogy te láttad, öreg szemeddel. Hanem az újabb időkben valami szállong a légben, amitől a legbékésebb népek is feldühödnek, hogy aki tegnap látta ugyanazon embereket, ma nem ismer rájuk, mikor újra összekerül velük. Hallgasd meg csak, mi történt velem az utamban, amiről nem szól senki, amit jól titokban fognak tartani, s nem hirdetik odább a hírlapok és az évkönyvek. Mikor a petrovszki katonatelep felé közelítettem, már alkonyodott, a lemenő nap az eget beborító bárányfelhőket bíborvörösre festette. Olyan volt az, mint egy összevissza tépett császári palást. (Ezért én aztán meg is feddtem, hogy minek mond ilyen hasonlatokat? Kinek volt már valaha a világon összetépett császári palástja? Ő erre azt felelte: Julius Caesarnak, a többek között.) ,Az égvereslés szelet jelent.’ ,Az csak előítélet’ – mondá Arakcsejeff. Az alkony viharjósló verőfényében a petrovszki nagy telephez vezető úton felállított diadalkapu úgy tűnt fel a távolból, mint egy csupa aranyból összerakott tündérlugas. Az útközben elmaradozott többi díszkapuk mind fenyőgallyakból voltak összerakva, ami sötétnek marad, ha a nap rásüt is. Vajon miből lehet ez, hogy úgy ragyog? Roppant néptömeg vette körül a diadalkaput. Mikor aztán közel értem hozzá, megtudtam, hogy miből van az. – Óh, én sok diadalív alatt haladtam már keresztül, amik üdvözletemre voltak emelve. Láttam diadalkapukat bársonyból, selyemből. Láttam olyant, melynek két oszlopát csatákban elfoglalt ágyúk tömege alkotta, a boltívet ellenséges zászlók mennyezete árnyazta körül, s közepén a korona elesett hősök arany rendjeleiből volt kirakva, s körülötte a szétsugárzó aureolét elfogott tábornokok kardjai képezték; hanem a petrovszki diadalkapu túltett valamennyin. Az, amit a lemenő nap verőfénye a távolból aranynak mutatott, nem volt egyéb, mint rongyos ingek és szoknyák felaggatott halmaza, koldustarisznyák, mint lecsüggő lampionok az ívhajlaton, s a koronát legfenn képezték egy lyukas fenekű kondérba tűzködött mankók. – Diadalív rongyos ingekből és koldustarisznyákból! Míg én a bámulattól megmeredve néztem a szörnyalkotványra, a néptömeg közül elém lépett egy hosszú, ősz szakállú férfi, valamennyi között a legrongyosabb, kezében a szokásos, üdvözletül hozott fatállal és azon egy kenyérrel. S így szólt hozzám: ,Íme itt van az a kenyér, aminőt a te katonáid számunkra meghagytak. Ízleld meg. Fenyőkéreg lisztjéből van sütve. A szokásos sót nem tehettük mellé, mert azt csak könnyeinkből ismerjük. Íme, e diadalíven láthatod összes drágaságainkat, amit katonáid még meghagytak nálunk: feleségeink, leányaink rongyos ingeit és szoknyáit. Azért nincsenek ők maguk jelen, mert mezítelen nem jöhettek ide. A tizenkét ártatlan hajadont nem állíthattuk ki üdvözletedre, ahogy a hetman parancsolá; mert a mi környékünkön, amióta katonáidat idetelepítetted, ártatlan hajadon nincs!’

– E szókra Arakcsejeff parancsot adott a kísérő testőrkozák szotnyának, hogy verje szét a lázadó csoportot. Hanem azok nem voltak lázadók: csak kétségbeesett emberek. Amint a trombitarecsegés felhangzott, mint egy jelszóra, egyszerre mind arcraveték magukat a lovak lábai előtt, az út széltében-hosszában, s ott a földön fekve ordíták valamennyien, kezeiket és arcaikat felém emelve: ,Szabadíts meg minket a katonáidtól! Vidd el tőlünk a fegyvereseket! Mi nem akarunk fegyver alatt állni! Mi jámbor parasztok vagyunk. Dolgozni akarunk. Gázolj át rajtunk, ha tovább akarsz menni!’ – Nem lehetett az utat ellepő néptömegtől megmozdulni. A lovak nem taposnak rá a földön fekvő emberre. Se haragos szó, se biztató kegymondat nem használt. Egyre azt kiabálták: vidd el közülünk a katonákat! Még soha uralkodó ily gyötrelmes fogságba nem esett. – Végre e kínos helyzetből kiszabadulásra segély érkezett. A katonai telep felől rendes zárt hadsorban közeledett az országúton a veteránok tömege. Élükön egy tamburmajor: az is olyan vén, hosszú szakállú fickó, minő a parasztok szónoka. Megismertem eylaui gránátosaimat. Ezek tudták, hogyan kell utat csinálni a hadoszlop előtt, ha akadály van közben. Egy trombitajelszóra előléptek a sapeurök, s az útban heverő parasztokat szépen megfogták kezeiknél, lábaiknál fogva, s egyiket a másikra fektetve, utat nyitottak az előnyomuló dandárnak. A hosszú szakállú szónok, amint elém jutott, leütötte a kezében hozott zászlót a földbe, s elkezdett hozzám beszélni. ,Uram, ne hagyj minket tovább ez átkozott helyen! Hűségesen szolgáltunk a harctéren tizenöt esztendeig, küzdöttünk franciával, némettel, olasszal, ne küldj most bennünket küzdeni ürgével, sáskával, hernyóval, földevő féreggel; s ami rosszabb valamennyinél: a paraszttal. Mi ifjúságunkban megtanultunk harcolni, mint a medvék, vénségünkben nem tanulunk meg szántani, mint az ökrök. Puskához, kardhoz szokott a tenyerünk, nem áll neki a kasza, kapa sehogy, s a paraszt kineveti ügyetlenségünket. Vígy minket ellenség földére, ahol minden bokor mellett egy gyilkos leskelődik, csak itt ne hagyj minket a parasztjaid között! Küldj hadjáratra a hitetlenek ellen, akik, ha mi szúrjuk, visszaszúrnak, csak itt ne hagyja paraszt között, aki szid, ha szépen kérjük, szid, ha ütjük, s akkor is jajgat, ha ránézünk! zárj be minket ostromolt várakba, ahol megesszük az elesett ló húsát, puskaporral sózva, s szomjúságunkban lenyaljuk a falról a nyirkot; csak arra ne kényszeríts, hogy a keserves földből, Isten csapásai között, csaló, tolvaj paraszt irigysége mellett teremtsük elő az elátkozott kenyeret! Temess el minket a tetemhalmok alá a csatatéren; de ne temess el élve a katonai kolóniákba! Átkozott legyen a neve, aki kitalálta őket!’ Arakcsejeff megfúvatta a trombitákat, hogy elfojtsa a szónok szavait, amire aztán egyszerre a parasztok is, a katonák is kitörő ordításra zendültek fel, hogy az elnyomta a trombitaszót. Ilja (így hívják a cár vén kocsisát), erre, minden parancsszó nélkül, visszafordítá a lovakat, s az úton, amelyen idáig jöttünk, visszahajtott. A rongyászok diadalívén nem haladtunk keresztül. Ott dicsőséges körutam véget ért. Hazaértem. S most aztán olvasom a fényes leírásokat a lapokból, amik a diadalutam emlékét megörökítik. Az égvereslés hát mégis vihart jelent.” Ezt beszélte el nekem szegény atyám.

– Ez bizony nagy szomorúság egy olyan úrra nézve, ha azok nem akarnak boldogok lenni, akiket ő boldogokká akarna tenni. Az én apámnak boldogabb népe volt. Miért nem megy a te apád őhozzájuk? Most az ő népe az is.

– Hallod-e, Bethsába, az jó eszme! Ne felejtsük el! Majd egyszer hozzuk azt elő neki. Amikor jobb kedve lesz. De most nagyon levert. Mikor búcsút vett tőlem, ismét visszajött. „Elfelejtettem tudakozódni hogyléted felől.” – „No lásd, az nagyon jó – mondom én –, ebből az látszik, hogy igen jó színben vagyok.” Aztán gyanakodva nézett az arcomra, s azt kérdezte, hogy mindég ilyen piros-e az arcom, vagy csak néha gyullad ki? Én aztán nevetve biztosítottam róla, hogy bizony mindig ilyen az. „De hát miért féltesz úgy? Hát nem tudja-e az Isten, hogy olyan nagyon szeretsz, s nem vagy-e te az ő felkentje, választottja? S nem imádkozol-e te érettem hozzá?” – „Nagyon jól tudja Isten, hogy szeretlek – felelt ő szomorúan –, de hát nem volt-e Dávid király is az ő felkentje, választottja, s nem hangzott-e fel éjente a szent király kétségbeesett zsoltára hozzá: ,Éjjel kezem feltartom. Az égre hozzád nyújtom!’ S nem vette-e el mégis tőle a kedves gyermeket, kiben megbüntette, amit Bethsábával vétkezett?”

– Te! ki volt az a Bethsába? – szólt közbe hirtelen a királyleány. – Hát csakugyan élő lény volt az én névelődöm? Hasztalan lestem eddig, hínak-e mást is a társaságban ezen a néven, hasztalan kutattam a naptárban, van-e ott ilyen szent, nem találtam rá. Keresztanyám, a hercegnő, aki ezt a nevet választotta a számomra, mikor megkereszteltek (hatéves koromig pogány voltam), mikor kérdeztem tőle, miért nincs a nevem a naptárban, azt mondta, hogy az csak elforgatott mása az Elisabethnek, s azzal együtt van a nevem napja; akkor is kapok ajándékokat. S nézd, a cár azt mondja, hogy volt egy igaz Bethsába: ki volt az?

– Én sem tudom: mert ezt nekem nem tanították. Pedig én is kíváncsi voltam rá. Megtudakoltam a Helenkától, az annyit mondott felőle, hogy az Szent Dávidnak a felesége volt. De többet ő sem tudott róla, mert a bibliát csak a papoknak szabad olvasni.

– De hát miért nincs a neve a naptárban, a szentek között?

– Bizonyosan azért, mert zsidó asszony volt.

– De hiszen Sára, Rebeka, Ráchel szintén zsidó asszonyok voltak, s mégis ott van a nevük a szentek sorában. Bizonyosan azért hagyták ki onnan, mert vétkezett. Hiszen „ő” mondta: ugye? De hát mit vétkezhetett? – De hát minek adták nekem egy olyannak a nevét, aki vétkezett?

Bethsába közel volt hozzá, hogy sírjon.

– Kedveském! – monda neki Zsófia – hanem aztán tudod, azt, amit én neked elmondtam a cár útjáról, meg arról a diadalívről, el ne beszéld ám senkinek.

– Hátha a keresztanyám kérdezni fogja, szokás szerint, hogy miről beszéltél velem?

– Mondj neki valami mást.

– Micsoda „mást?”

– Hát hazudj neki valamit.

– Hazudjam!? Hogyan kell azt? Én nem próbáltam soha.

Nariskin Zsófia szépen kinevette vele. Neki már kis gyerek korában elkezdték azt tanítani. Hogy „mama” helyett az kell neki mondani, hogy „szép asszonyság!”, ha más is hallja; s ha a papa hozott neki egy cukorsüteményt, vagy játékszert, azt kell mondani mindenkinek: „a Mikulás hozta”. Hogy amit Helenkától hallott, azt nem kell mondani a madame-nak, amit a madame-tól hallott, a Helenkának, mind a kettőét a „nagy úrnak”, s amit a „nagy úr”-tól hallott, azt senkinek sem. Úgy hozzászokott már, hogy még az orvost is kétségbeejté, mikor az kikérdezé a betegsége belső jelei felől. Egészen félrevezette a diagnózist. – Milyen jólesett szegény gyermeknek, mikor az örök hazudás börtönéből kiszabadulhatott, s talált két olyan lelket, aki előtt szabad elmondani, ami a szívén van! Az atyját és a barátnéját.

– Hát te mindent elmondasz, amit csak tudsz, mindenkinek? – kérdezé nevetve Bethsábától.

– Óh, nem. Én ravasz vagyok. Hazudni nem tudok, nem értek hozzá. Hanem mikor valaki faggatni akar, akkor azt teszem, hogy én kezdek el kérdezősködni, s aztán addig kérdezek tőle összevissza, míg megunja és otthágy.

Aztán mind a ketten nevettek.

Ritka hang volt ebben a kalitban a nevetés zenéje.


VisszaKezdőlapElőre