Ghedimin hercegnő gyakran meglátogattatá a keresztanyai gondjai alá adott királyleánnyal kedvenc barátnéját, Nariskin Zsófiát.

Akik a hercegnő szívtitkaiba félig-meddig be voltak avatva, azok értették e látogatások okát. Ha már maga a hercegnő nem láthatja is (a világi illem tilalma miatt) Zsófiát, legalább Bethsába által hírt hall hogylétéről. Hanem ha volt valaki, aki egészen be volt avatva a hercegnő titkaiba, az még többet is megérthetett.

A mindenki elől elzárkózott ember, a cár, aki titkot tart a miniszterei előtt, még a papnak sem gyónik meg: ennek a kedves leánynak mindent el szokott mondani, ami a szívét bántja.

Hiszen ha csak egy apa beszéli el ezt féltett leányának, hát akkor az csak kedély ügye; de mikor egy cár beszéli el, akkor ez államügy.

Minden szó, amit a cár Naraskin Zsófia előtt kiejt, az ország helyzetének magyarázója. Az a kedélyállapot, amit I. Sándor szavakban érthetővé tesz, alapja fél Európa jelenének és jövendő alakulásának. Ez egyetlen ember szívének ellágyulása vagy megkeményedése a béke vagy a harc, nagy felbomlás és nagy átalakulás titkait rejtegeti.

És Zsófia viszont mindent elbeszélt Bethsábának.

Bethsába pedig nem tud hazudni.

– Hát kedves kisleányom, hogy van a kis barátnéd? – kérdé a hercegnő a hazatért királyleánytól.

– Már nem szed orvosságot. Azt hiszem, ez nagyon jó. Én egyszer megkóstoltam nála egy port, nagyon keserű volt.

– Nem fecsegett-e nagyon sokat? A gyógyulónak a sok beszéd megárt ám.

– Csak azt mondta el, hogy a keresztatyja meglátogatta. (Ennyi hazugságot mégis megtanult már Bethsába, hogy „atyja” helyett azt a másik címet említse.)

– Sokáig ott volt nála?

– Azt nem tudom.

– Beszélt neki sok érdekeset?

– Igen, Dávid királyról meg a feleségéről, Bethsábáról. Keresztanyácskám, mit vétkezett Bethsába királyné?

– Mit vétkezett Bethsába királyné? Micsoda kérdéssel állsz te ide elém?

– Hát azt „ő” mondta, s én szeretném tudni, hogy mit vétkezett, mivelhogy a nevét viselem. És senki más nem viseli a nevét; csak én. Ha valami olyan rossz asszony volt, hogy senkinek se kell a neve, akkor nekem sem kell: adjatok másikat.

– De nem vétett semmit! Bohó vagy.

– Zsófia keresztapja mondá: Dávid királlyal vétkezett.

– Ah, az nem volt vétek: az szerelem volt.

– Hát a szerelem micsoda?

Corynthia felkacagott.

– No azt most én mondjam meg neked, hogy mi a szerelem. Majd megtudod, ha szeretni fogsz valakit.

– De hát hogyan jutok én ahhoz? Valami baj az, ami az embert meglepi, mint a betegség? Vagy valami jó, amit megkíván?

Corynthia még jobban kacagott.

– Együtt a kettő.

– De hát hogy kezdődik az?

– Hát egyszer egy szép ifjú mélyen a szemedbe néz.

– A szemembe! Óh, azt én ki nem állom, hogy a szemembe nézzen. Hisz attól én meghalok. Inkább elfutok világgá.

– Igen, de az ifjú vőlegényed lesz, aki megszeret, nőül kér, és eljegyez.

– Hát az hogyan megy? Mondd el, kérlek! Mert én azt el nem tudom képzelni.

– Hát az minálunk úgy megy, hogy az ifjú, aki egy hozzá illő leányt kiválasztott magának, küld annak szép ajándékokat.

– S ez azt jelenti, hogy ez az ifjú szereti a leányt. – S ha a leány elfogadja az ajándékot, ez meg azt jelenti, hogy szereti azt az ifjút. Óh, az nagyon kedves. Ez nagyon könnyű. Hát a leány mit ajándékoz neki vissza?

– Csak „azt”: szerelmet.

– És semmi mást? Óh, az nagyon kedves, nagyon könnyű. S aztán ha jön egy másik ifjú, aki még szebb ajándékot hoz, azt is elveszi az ember, s ád érte szerelmet?

Corynthia tapsolt nevettében.

– Attól függ, hogy az előtt az „egyik” előtt el tudja-e titkolni? – Nem, nem, inkább megmondja neki az ember: „én azt a másikat is szeretem.” Hát miért ne? – Ha a szerelem jó, és nem vétek? Hátha énnekem férjem lesz, és én szeretem az epret, nem mondhatom meg neki, hogy én szeretem az epret?

– Azt igen, de az csak ínyencség.

– Hátha azt megmondom neki, hogy én szeretem – Naraskin Zsófiát, azért megharagszik?

– Óh, nem. Az csak barátság.

– Hátha azt mondom neki, hogy én szeretem a táncot? Agyonüt?

– Azért sem.

– De hát ha szabad szeretnem epret, barátnét, táncot, miért nem egy ifjút is, ha az jó és szép?

– Óh, isteni együgyűség! De hát mondd, abban az országban, ahol te születtél, sohasem beszélnek szerelemről?

– Nem.

– Hát ott nincsenek ifjak és leányok?

– Vannak. De ott, ha egy ifjú legény el akar venni egy leányt, megalkuszik az apjával a jegypénzben, s hazaviszi. Ha jó lesz hozzá az asszony, vesz neki szép ruhát; ha rossz lesz, vesz másik feleséget.

– Az nálunk nem megy. A mi vallásunk azt parancsolja, hogy egy asszonynak csak egy férfit kell szeretni.

– Óh, az már egészen más! Hát miért nem mondtad mindjárt az elején, hogy a vallás parancsolja a szerelmet? Óh, én a vallást híven meg fogom tartani. Ugye te is megtartod? Ugye te is szereted a férjedet? Szoktál az ő szemébe nézni mélyen? Én nem láttam tőled ezt soha.

– Tudod, kedveském, az élet nagyon hosszú, s a mézeshetek, amint a szerelem idejét nevezik, igen rövidek.

– Óh, azt nem úgy kellene ám felosztani; hanem a mézesheteket felaprózni percekre, hogy azután az életnek minden napjára jutna belőle egy pillanat.

– Majd megtudod te annak a lehetetlenségét, ha megismered, hogy mi ez.

– Most már hát tudom, hogy Bethsába azért vétkezett, mert nem szerette azt, akit a vallás parancsolt. Csak azt szeretném tudni, hogy mint keveredik ebbe a dologba bele Dávid király?

Az ám! Corynthia is azt szerette volna megtudni, hogy mint jött ebbe a mesébe bele Dávid király; de a fecsegő leány úgy félrevitte képtelen képzelődéseivel minden nyomozását, hogy nem juthatott a nyomába annak – hogy miket mondott Dávid királynak a próféta, mikor megfeddette? Az orosz a legjobb titoktartó. Abból, ami a petrovszki diadalkapu alatt történt, a cáron kívül senki sem beszélt ki semmit. Arakcsejeff elhallgatta azt, mert saját szörnyeteg tervének megbukása volt abban jelezve: a kísérő kozákcsapat fel lett küldve Kazánba, s a többiek tudtak hallgatni.