A megmentett költő

A lázadás teljesen leveretett. A felkelők utolsó csapatja Jakuskin vezetése mellett egy palotába vette be magát, s azt eltorlaszolva, védte a kétségbeesés heroizmusával; míg minden oldalról rá nem törtek, s ezzel a szentpétervári kísérletnek vége volt.

Hasonló balsiker fogadta a déliek fölkelését.

A két Muravjeff Apostol^[1] testvért, mikor már le voltak fogva, az „Egyesült Szlávok” republikánus szövetségéhez tartozó tisztek kiszabadíták, s arra azok a katonaság élére állva, kikiálták a köztársaságot Vassilkóffban. Az ottani pópa megáldotta zászlóikat. De az áldásnak nem volt foganatja. A katonák nem bánták, ha köztársaság lesz, de hát ki lesz benne a cár? Mert cár csak kell a köztársaságnak is.

Az ustinofkai halmokon vannak eltemetve. Ott lőtték őket rakásra kartácsokkal, s gázolták a paripák alá; a sírhalom fölé, mely tetemeiket rejti, van emelve egy bitófa. Az az ő síremlékük.

Az Északi Szövetség halottainak ilyen emlék sem jutott. Őket még a harc éjjelén beeregették a Néva jegén vágott lékekbe; s a folyam öt hónapig befagyva marad.

Jakuskin foglyul esett, hanem a börtönben összezúzta a fejét, a kőfalhoz vágva.

Puskin csoda módra menekült meg.

Ezt a csodát két asszonyszív vitte véghez, mely úgy tudott megosztozni az őiránta való szerelemben, hogy mind a kettő megtartsa őt az életnek.

A Galban lovag birtokára tett kitérés után elkésett a végzetes napra való megjelenésről. Carszkoje Zelón innen kidőltek a lovai az erőltetett sietségtől, s ott az útfélen találkozott össze a szemköztjövő Battenkoffal, aki már a szentpétervári mészárlásból menekült: attól megtudta, hogy minden el van veszve már, Ghedimin herceg Szibériába száműzve, ahova Zeneida önként követi.

Puskin visszafordulhatott a feleségéhez. Nincs már Eleutheria többé. – Eltemették.

Senki se foghatta rá, hogy részese volt a szabadságkivívó szövetségnek. Az ő neve is ott volt a tízezer között, akiket egy komédiásné „pokolbeli” ötletével a vérpadtól és Szibériától elrabolt.

Volt azután elég zord idő, amit Puskin múzsája úgy szeretett. S hogy egészen az övé lehessen, a múzsájáé, Bethsába is itt hagyta őt.

Elment találkozni Zsófiával.

Nem állhatta ki ezt a hideg börtönvilágot.

Puskin aztán egyedül maradt puszta kastélyában, nem volt senkije, csak a vén Helenka, annak olvasta fel a verseit.

A másik év tavaszán parancsot kapott Miklós cártól, hogy jelenjen meg előtte Szentpétervárott.

Elfogott barátait akkor végezték ki.

Az is nagy jelenet volt! Hugo Victor tolla kellene hozzá azt leírni, mikor a kivégzés pillanatában az egész nagy vérpadalkotvány összeomlott, s elítélteket, hóhérokat, bírákat, mind maga alá temetett.

Ekkor hívatta a cár Puskint színe elé.

Puskin gyászt viselt.

– Kit gyászolsz? – kérdé tőle a cár.

– A feleségemet.

– Tehát nem a barátaidat, akik meghaltak? Valld meg! Ha itt Lettél volna Szentpétervárott, melyik részre álltál volna?

Puskin a nyakán érzé a pallos hideg élét.

Szabad-e az ilyen kérdésre hazudni?

Az egész világ etikája szerint szabad is, szokás is. Az összeesküvő nem tartozik saját maga ellen vallani: nem tartozik elismerni azt, amit be nem bizonyíthatnak rá, nem tartozik előadni azt, ami a szívében van.

És mégis, Puskinnak nem tudott kijönni ez a hazug szó az ajkán. Az ész diktálta, de a büszke szív útját állta annak.

– Ha itt lettem volna – felelt a cárnak –, én is ott lettem volna a barátaim oldalánál.

– Szeretem, hogy így válaszoltál – mondá erre a cár. – Én most Nagy Péter cár korát akarom megíratni, s keresek egy embert hozzá, aki tud költeni, de nem tud hazudni. Rátaláltam. Terád bízom e kornak megírását. Eredj haza és fogj hozzá. S amit ezentúl írni fogsz, annak mindig én magam leszek a cenzora.

Így szabadult meg a végzetes katasztrófából a költői alakok egyik legfényesebbike.

A „Medvesonkában” az igaz, hogy ezért proscribálták, mint árulót. (Mert ha a titkos társulatok mind elvérzettek is, a medvesonkai megmaradt, és az nem szűnt meg a szabadságért tovább is – inni.)