Merengés

 

Hogyha küzd e lélek s összeroskadoz,
Felkel újra, bárha minden ellene,
S ami bút vagy élvet életünkre hoz,
Mindent e csatában végigéreze.

S mert nemesebb, hogysem ott csússzon porán
A köznapiságnak, gúnyolják, azért
Vad harag kél benne - gyűlölet talán
A világra, mely már jobbat meg sem ért.

Mint tűzvész, emésztve önmagára dűl
Percnyi fényéből egy hamvrakás marad,
Új világgá gyúrja s őrült istenül
Tesz sivár lakókul rá rémárnyakat.

Látom, nő, mint reszketsz, mint félsz engemet
S vissza vágyol vinni korlátim közé;
Óh ne félj, ha mindent zúz a fergeteg,
A szelíd virágot meg nem sértené.

Nem bánom, mit ítél rólam bárki más,
Csak magad te értsd meg árva lelkemet,
S hogyha verve sorstól és megtörve látsz,
Ismerjed meg bennem hű testvéredet.

Nem szeretnek látni bút a boldogak,
S a hitetlen férfi élted reggelén
Megriaszt, hisz oly bús, oly rideg alak,
Mint bolyongni ítélt átkos, kósza rém:

Óh, de el ne ítéld őtet hirtelen,
Mint a gyáva pór, de áldjad sorsodat,
Hogy szelídebb úton vitt át élteden,
Mint minőn korbácsolt engem kárhozat.

Mert megtörni szűd is, nő, elég nemes,
Ah ha értenél, de - balga képzetek -
Inkább meg ne érts, mert hogy megérts s szeress,
Kell, hogy általéld mind, amit szenvedek.

Én is voltam, mint te, egykor oly hivő,
Lelkem költőhévvel ideált ölelt,
Összeforrtam véle, és mint szenvedő,
Felrettent szívem, hogy csak salakra lelt.

Boldogabb testvér te, el ne lökj tehát!
Oly régen vagyok már síró árva én.
Aki részvétet nyujt, az erőt is ád,
S jobbá lesz a szív is a jónak szívén.

Ne tagadd tehát meg egy kérésemet,
Adj egyetlen csókot homlokomra, nő,
Írt találand benne az emlékezet
És pajzs lesz jövőmben, vélem hogyha jő.

Látom, nő, mint reszketsz, mint félsz engemet.
Hadd írják síromra: egy csókot nyere,
Mely nem Júdás-csók volt. Óh, ez egy kegyet
Tán meg nem sokallja sorsom istene.


Május 24-én

 

Ki a hegyekbe ment a társaság,
Én is menék a kedves nő karán,
Lassanként elmaradtak társaink,
Magam maradtam a nővel csupán.

Gyérült szavunk, míg aztán néma lett
S nem vettük észre, oly sok gondolat
Lengett körül - hallgattuk s azt hivénk,
Szívünk verése ad nekik szavat.

És párbeszédnek hittük a szelet,
Mely ágak közt csevegve suttogott,
És a madárnak búcsúzó dalát
És a naptól a végpillantatot.

Ott állottunk végtére a tetőn,
Ő elfuladva rám nehezkedett,
Kéjjel szivá fel az üde leget,
S az illatos viráglehelletet.

Karomban érzém szívveréseit
Enyémmel együtt és úgy képzelém,
Hogy a kedves lélek tán érzi mind,
Amit csak érzek, amit vágyok én.

A nap lement már, minden hallgatott,
Csak a tücsök tölté az estet el,
Mint a természet szívverése, mely
Velünk dobog, velünk érez, lehel.

Lábunk előtt a völgyben köd feküdt,
Ugy állottunk, mint vízözön fokán,
Megszűne minden, minden elmaradt,
Ketten maradtunk életben csupán.

A vallomás már ajkamon vala,
Szakadt a köd, megláttam a falut,
Eszembe jött minden pánt és kapocs,
Melytől a lélek mindhiába fut.

És mégis, - óh, a perc hatalma nagy,
Aztán akármi is kövesse bár,
Egy átélt üdvösséges perc után
A többi lét küzdelme sem nagy ár. -

Arcára néztem, és az angyalarc
Megbírja a bűnöst tisztítani,
Megdermedt ajkamon a vallomás,
Nem bírtam, ah, csak felsohajtani.

Busan vezettem őt hazafelé,
De bánatomban is vigasz vala:
"Boldog vagyok így is, mert szeretem,
S ha megtudná, szenvedne általa."


Ömlengés

 

Lennék bár csillag, égi boltra tűzve,
S epedve néznék onnan, nő, le rád,
Lennék bár fergeteg, zokogva űzve
Zárt ablakodnál a vad éjszakát!

Lennék virág bár lakva a mezőket,
És gyönge lépted ott hervasztna le,
Csak véle élni és meghalni érted
Engedne engem a sorsnak kegye!

És mégis - inkább, mint csillagszemekkel
Virulni lássam másnak bájidat,
Míg mint vihar sirok tépett kebellel,
Te másban leljed boldogságodat,

És mint mezők virágát, észrevétlen
Mosolygó arccal ölj, tapodj agyon, -
Kebledtől messze, megfagyott reményben
Legyek kopár szirt, és körül vadon!

Csak egyetlen tudat lengjen felettem,
Hogy lelked, hölgy, felém, felém eped,
Hogy nélkülem Istennek édenében
Is észrevennél egy üres helyet!


Hozzá

 

Ha néha ilyes szót kockáztatok:
Hívebb barátod nincs mint én vagyok,
Kétes mosoly leng ajkadon, - talán
Szokásos bóknak nézed azt csupán.

De nem, de nem, te szómat elhiszed,
Tudod, hogy aki ismer, az szeret.
Szived talán inkább attól remeg,
Hogy több barátságnál, mit érezek.

Azt kémleled, ha néha mosolyogsz,
És az eredmény tán haragba hoz.
Elszenvedem. - Kivánd, és meghalok,
Vagy ami nehezebb még, hallgatok,
Kívánjad, és kerüllek tégedet,
Csak azt ne mondd, hogy ne szeresselek!


Még egy szó hozzá

 

Bocsásd meg, nő, ha egy percig hivém,
Hogy boldoggá lehetnék általad,
Bocsásd meg, egy percig ha feledém
A szigorú társas szabályokat.

A költő lelke olyan idegen,
Oly fájó e mesterkélt föld felett,
Hogy oly rokonlelket, minő tiéd,
Találni rajta szinte jól esett.

Feledtem, hogy férjed van, és a férj
Egész valódhoz tart igényt, jogot,
S mint bányarém, nem érti bár becsét,
Lezárja a gazdag kincshalmokot.

Feledtem, hogy nő s férfiú között
Nemesb viszonyt nem tűr el a világ,
De balgaságát aki kacagom,
Ez egyszer nem tűröm, rajtad ha rág.

Inkább, mintsem, hogy üdvöt adj nekem,
S rágalmazó nyelv vegye fel neved,
Inkább, mintsem hogy lássak esni rád,
Óh nő, egyetlen kétkedő szemet,

Egy csók mézét ne szívjam síromig,
Forduljon ajkamról ki a pohár,
Vesszen ki a költészet bája ott,
Hol lelkem árván, elhagyatva jár.

Isten veled nő! - ládd, nyugodt vagyok,
Nem látod, hogy mosoly van ajkamon?
Szenvedjek én, de te ne tudd soha,
Mi mély keblemben a bú, fájdalom.

Higgy könnyelműnek, rossznak higgy, ha kell,
Hogy ily hamar feledni tudtalak,
Hidd, hogy nem voltam hozzád érdemes,
S keblem kirablott, hangos puszta lak!

Így elválásod tőlem könnyű lesz,
Míg hogyha tudnád, mily kínt szenvedek,
Tudnád, hozzád mi érdemes vagyok,
Tán megsiratnának e szép szemek.


A rab, virágaihoz

 

Hogyha jő a tél, és azt hiszed már,
Elfelejtett tán az Isten is,
S a haláltusában megmeredt szív
Semmit nem fél és semmit se hisz,

Akkor jő kelet mosolygó lánya,
A tavasz tündére s hoz vigaszt,
Börtönömnek néma üregében
Oh, mi édes kéjjel érzem azt.

Őszi lombja voltam már a létnek,
Kebléhez szorított a halál,
S életes virágot hozva, íme,
Jött a nemtő, s az te, nő, valál.

Itten álltok, kedves kis virágim,
A szabadság- s napnak gyermeki,
Én is az vagyok, s együtt fogunk most
E börtönben búsan tengeni.

Hatalomszó tart lezárva engem,
S titeket mért sujta gyönge nő?
Oh, amaz, hogy kínozzon, gyötörjön,
S édes enyhet küldni tette ő.

Hoztok is ti enyhet, szép virágim,
Illatoztok s meghaltok bele,
Mint a lélek, mely másoknak élve
Nyugton tűr, akármi végzete.

Oh, ne sajnáljátok hát a kertet,
Melyben lepke s lágy szellő ölelt,
S hogy nem ékesítitek színárral
A legszebb és legnemesb kebelt!

Im, minthogyha tündérszó beszélne
Lombotokból, én megértelek.
Tudjátok ti, szentebb hívatás az
Mindezeknél, mely van véletek.

Itten álltok, kedves kis virágim,
És anyátok megkeres, a nap,
Melegebben néz be börtönömbe,
S mosolyán e szív is boldogabb.

Nézz be, nézz be, éltem csillagzatja!
Tőled jő minden, mi jó, mi szép,
És előled bűn, vakság, enyészet
Megrettenve gyászos éjbe lép.

Nézz be, nézz be, lelkem csillagzatja,
Hol te nem vagy, Isten sincsen ott,
Csak virágimról ne csókoljad le,
Mely rajtok függ, azt a harmatot!

E cseppen megosztozunk, virágim,
S a sugáron is megosztozunk,
Minden ez, de a legkedvesebb is,
Amit még az élettől birunk.

E kicsiny csepp hoz hírt, hogy virág nem
Hervad árván, harmat élteti,
E kicsiny csepp hoz hírt, hogy keservünk
Harmatát szintúgy még megleli.

A sugár meg nagynak vallja Istent,
Sorsunkat felhő borítsa bár;
S hogyha éj van, épp, mivelhogy éj van,
Minden szív bizton hajnalra vár.


Önmegtagadás

 

Ha csillag volnék Isten trónja mellett,
Mégis csak e porföldre szállanék,
Itt nyílna nékem a boldogság benned,
Minőt számomra mást nem ád az ég.

Ha éden kertének lennék virága,
S rideg lakásod lenne pusztaság,
Vagy vélem jőne éden illatárja,
Vagy hervadnék veled, mint sírvirág.

Körödbe helyze végzetem szeszélye.
S önakarat, ím, számüzésbe visz,
Birásodért ki édenről letenne,
Nyugalmadért elhagy még téged is.


Atlas

 

Miért biztad rám, óh nő, titkodat,
Mért vallottad meg nékem, hogy szeretsz?
Nagyon erősnek tartasz engemet,
Hogy vállaimra ilyen terhet vetsz.
Atlasszá lettem, titkod a világ,
Enyém csak súlya, élvezete nem,
De nyugodalmad szent világa az,
Ne félj, szét nem töröm, tovább viszem.


Borbálához

 

I

Ohajtanám, egész világ
Hogy ossza hő szerelmemet,
Azt illatozza a virág,
Azt hirdessék a gyors szelek;
A napsugár, a csillagok,
Minden... némán csak én legyek,
Mert hogyha szólni akarok,
Szivem szorul, szavam remeg.

II

Óh, hogyha e csók forró léhe
Eltartana egy századot,
Melyet rejt, míg ki nem merítne
Minden bűbájt, varázslatot,

Ha karjaidnak ölelése
Mennyország lenne, kedvesem:
Remegnék, tán előbb telik le
Az is nálad, bár végtelen.

Néhány futó perc birtokom csak,
Amily futók, oly boldogok -
Mert e percekben századoknak
Üdve s egész egy menny ragyog.

III

Szeretjük egymást, kedvesem,
Szeretjük egymást végtelen,
S mégis csak búsohaj,
Mi játszi dal s rózsák helyett
Végigzokog utunk felett,
Mint sorstól gunykacaj.

Szivem, mint elkényeztetett
Gyermek, sohsem elégedett;
Többet, többet ohajt -
A félbírásnak kínja öl,
Fut a jelen, jövőm gyötör
S felhőt fölémbe hajt.

Te meg, mint félénk röpke méh -
Egy árny, egy semmi jő elé.
S azonnal elriad -,
Bezárod nyíló kebledet
A sugárnak, mely éltetett,
Egy hűs szelet miatt. -

Ha majd e dús kor elveszett,
Mosolygunk önmagunk felett,
Hogy oly balgák valánk;
De e mosolyban könny ragyog.
És a világ kacagni fog,
Melyért azt áldozánk.


Isten veled

 

Hittem, sugárod voltam, és te rózsa,
Mely illatot s színt tőle nyer csupán;
Szerettelek, s szerelmem boldogsága
Volt, hogy nélkűlem hervadnál korán.

Hittem, hogy én valék a tenger ára,
S te hold valál, szelíd sugáru hold,
Mely fénypalástot ölt a tengerárra,
S ha elborúl, vele minden kiholt.

Hajós valék, te csillag szende fénye,
Rád bíztam nyugton minden kincsemet,
Mit megkimélt még szűm hajótörése,
Melyet jégkeblek bércén szenvedett.

S nem zúgolódtam. Szűm egész szerelme,
Mely az imént világokat ölelt,
Kicsiny leányka, most hozzád szegődve
Kebledben egy új jobb világra lelt.

Ott, gondolám, fog szívem megpihenni,
Mint a hajós, ha régvárt partra jő,
S mint szellő, lelked fog körüllebegni,
Mely jobb, nemesb, mint minden földi nő.

Úgy hittem; s jobb vagy tán sok földi nőnél,
De mégis nő. Szeretsz, amint szokás,
Mosolygsz, midőn tán örömet sem érzél,
Sírsz és könyűd bánatredőt sem ás.

Ah, rózsa vagy, fényt, fényt keressz csupán csak,
Akárminőt, s nélkűlem is megélsz,
Hold vagy, s ha küldesz a vad tengerárnak
Gyászt vagy mosolyt, csak játékot cserélsz.

Csillag vagy, fényes csillag, messze égő,
De óh jaj annak, akit az vezet,
Hideg sugára hűtelen kisérő,
Midőn vihar kél a hajó felett.

De rózsa, hold, csillag, lány nem hibásak,
Csak az hibás, ki bennök többre les;
Isten veled, lány! a költő őrült csak,
Ki párt magának e földön keres. -


Három feljajdulás

 

I

Hogyha tudtad, nem szerethetsz,
Mért hazudta szád, hogy érez?
Csillag lettél volna nékem,
Mely hideg fénypont az éjben.
S szívünk megnyugodva nézi
Jól tudván, hogy el nem éri.

Oh de nő, te hitegettél.
S éltem bolygó lángja lettél.
Vészben elhagyál kacagva.
Összedűle elhagyatva,
Veszve útam; késve érzem:
Vész utánam, vész előttem.

II

Mondod, mást szerethetek még,
Rád ki mindent elfecsérlék, -
Mondod, új hit, új remény vár, -
Kit kísértni emléked jár,
S költészetnek szent varázsa,
Mondod, írt ad szűm bajára.
Oh, ha ily szem is hazudhat,
Angyal-arc poklot takarhat,
S ily érzéssel gúnyt találok,
Minden költészetre átok!

III

Rossz vagy, oh nő, látva látom,
Aki voltál ideálom!
Hittem, égből szállt le lelked,
S porban csúsz vágyad, szerelmed.
Meg nem értesz - aki voltál
Szívemben legszentebb oltár,
És én még most is szeretlek,
Bár kerüllek, bár gyűlöllek. -
Mint a lepkét bűvarázzsal
Vonja a láng, míg beléhal,
Vonz és öl szemed sugára,
Poklát, üdvét ha kitárja.


Lemondás

 

Győztél hát felettünk, nagyvilág,
Vad zajoddal, kalmár számolással
Elriasztád álomképeink,
S várod még, hogy felvert szíveink
Megköszönjék, amért megraboltál.

Óh, ha üdvünk álom is vala,
Mért nem, mért nem hagytad azt nekünk meg?
Nagy volt benn az ember, a világ,
Jó, színesb minden kicsiny virág,
S így, való vagy álom volt-e, mindegy.

S mit nyujtál dicső álmunk helyett?
Hej, fagyos lehelleted, világ te!
S hogyha valami még kéjt szerez,
Az csak a mult szent emléke lesz,
S benne a szív eltépett szerelme.

Hát bucsúzzunk! Óh nő, ládd, e szív
Utadra áldást kérni nem hagy.
Ilyen önző, ládd, a szerelem,
Hogy ha boldog nem lehetsz velem,
Jól esik tudnom, boldogtalan vagy.

Hisz csak addig vagy boldogtalan,
Míg szívedben teljes fényben állok.
Míg szeretlek, én is szenvedek,
S inkább, hogysem elveszejtselek,
Verjen engem síromig vad átok.

Kedves lesz nékem, tanújeleűl,
Hogy szerelmünk törpén nem fogyott el,
Halvány holdként észrevétlenűl,
Ám miként virág, fa, mely ledűl
A viharban, legdúsabb díszében.


Felejtsünk

 

Ha a végzet rendelte, hogy soha
Már egymáséi úgyis nem leszünk.
Nincsen más hátra, mint a végbucsú,
Aztán mindent, mindent felejtenünk.

Mit nézzük az üdvöt, melyet biránk,
S örökre már lezárva ajtaja?
Bukott angyalnak is, hogy nem feledt.
A kárhozat sorsában az vala.

Ládd, a világ naptára oly rövid,
Három nap az örökhüségi szó,
S egy ember bukta, csak míg újiság,
Legfeljebb szűtlen élcre hogyha jó.

Óh, a világtól majd tanulsz te is,
Jó annak, aki tud felejteni,
Kevés öröm az, amit elveszít,
És mennyivel kevesbek könnyei.

Én is tanullak majd felejteni,
S tanúlom végig teljes éltemen,
Míg síratatlan puszta sír alatt
Tán megtudom, mit kell felejtenem.


Viszontlátás

 

Hittem, hogy boldog levél nélkűlem.
S elválásunk kínja csak nekem jutott,
Hittem, hogy szerető férj karában
Kebled, mint hajós a révben, megnyugodt.

Újra látlak. Arcodnak rózsáin
Régi kedv helyett most hervadást lelek,
Boldogság helyett könnyben ragyognak
A hajdan vidám, most lankadó szemek.

Versengtél a pacsirták dalával,
S hangod sír most, mint az árva őszi szél,
Kebled hervadó virágin, melyek
Oly dúsan nyílának, ahogy szeretél.

Nem hagyott el ifjúság még téged,
Óh nő, mondd, mi hát, mi ily korán hervaszt;
Vagy nem ifjúság, de szerelem volt,
Mely reád bűvölte akkor a tavaszt?

Hej, nem keresem én úgy arcádnak
Rózsáit, de a gyászt, mely felette űl;
A rózsák másnak nyílnak, de a gyász
Értem áll ott, engem illet egyedűl.


Szeret hát

 

Kebled remeg, arcád ég, drága nő,
Kötelesség, természet küzd szivedben,
Akármelyik győz is, leroskadasz,
A néma ajk mozgása súgja nékem.

Ne nézz rám, óh fordulj el, édesem,
Ha újra játék, mit velem űzesz csak,
Mert hogyha szép szemedbe nézhetek,
Megőrülök, ha azok is hazudnak.

Ki hitte volna, hogy ha majd e szó,
Amelyet egykor oly epedve vártam,
Szép ajkaidról csendesen lezeng,
A poklot bírja rejteni magában.

Ilyen szörnyű az Isten áldva is,
Vagy mért nem ád erőt azt elviselnem?
Búm meg nem ölt, hogy kínzzon, s a gyönyör
Kínozva öl meg, hogy kéjét ne érjem.

Most tárja fel előttem kincsemet,
Midőn ellöktem azt már mindörökre,
Most adja karjaimba kedvesem,
Midőn mély sír tátong köztem s közötte.

Elaltatám már szenvedélyimet,
Nyugodt valék, mért jöttél mint szeráf, most
Felrázni a réghúnytak álmait?
Hisz új lemondás rám újból halált oszt.

Tündér vagy-é, hogy visszabűvölél
Egy édes percet még lefolyt időből,
Vagy álom volt-e minden szenvedés,
Mely elválasztott kedvesem szivétől?

Csókod felkölte most, és álmaim
Nehéz alakjai mind szétfolyának.
Eltűnt a tér - el a nehéz napok,
Karomban, óh, te egyedül maradsz csak?

Ki mondja még, hogy visszadobjalak
A sírba, mit köztünk ember nyitott meg,
Téged, kit a nagy ég adott nekem,
Szent zálogáúl végtelen kegyének?

Miért? végetted tán, zsarnok világ?
Ki jégkebellel a szívnek szabályt írsz,
Szénát kaszálsz lelkünk virágiból.
De kárpótolni egy mosolygást sem bírsz.

Nem, nem, ha mindjárt a világ helyett
Egy isten ütne pártot ellenembe,
A poklot és bűnt hívnám frígyesül,
De rólad, óh nő, mégse mondanék le.

S megérdemlem, hogy elfeledd te is
Érettem azt a nyomorú világot,
Ki a világért egykor elhagyám
Szerelmed, ez egyetlen boldogságot.


Boldog óra

 

Megcsitult arcád küzdelme végre,
S mint az ég vihar után, kigyúladt,
Kebled reng csak, amint reng a tenger.
Hogyha elfáradt a szél dühében.
Lankadtan dűlsz vágyó karjaimra,
Mint borostyán cserfa derekára,
Esdve súgod: gyönge lettem állni,
Óh te tarts fel, vagy veled bukom le.
Ábrándos szemed félig lezárod,
Félig szóra nyíló ajkaidnak
Hangja elhal, mintha félne, a szó
Felrettenti szűd költői álmát,
S felforralt lélekzetté szürődik,
Melynek édességét arcom érzi.
Győzött hát a természet feletted,
Megszüntél, nő, élni önmagadban,
Szíved egy veréssel, egy reménnyel
Szívemben dobog csak. - -
Keblemen túl nincs számodra élet.
Hogyha mostan elszakítna a sors,
Lelkedet is elvinném magammal
S te halott maradnál. - -
Elborúl a mindenség körűlünk,
Nincsen élet kívülünk e földön,
Illem és hiú társas szabályok
Kisszerű korlátai lehullnak,
Nincsen vágy szivünkben, gondolat nincs,
Mely ez édes percen túl repülne.
S mint a lélek, mely kikél a testből,
Egyesülve Isten szellemével
Boldog, mert most lett csak még egésszé,
Nem tépik szét többé szűk sorompók,
Mik közt oly soká sírt:
Lelkeink közt is lehullt a korlát,
S boldogok, hogy ekként egyesülve
Közelebb jutottak Istenükhöz;
Mégcsak egy kis lépés, s összefolynak
A világ lelkével. -
Mért nem tesz most semmivé az Isten?
Élvezénk egy percet édenéből,
Mely mint csillag hullt alá a földre.
Mért nem tesz most semmivé az Isten?
Ilyen boldogság után nagyobbat
Adni nincs úgyis elég hatalma.
Óh talán hogy ébredjünk fel újra.
És körűlünk vesszen az igézet,
Míg világunk költőitlen arccal
Bámul újra ránk le! -


Szív és ész

 

(Borkához)

Bölcseség van, nő, a szerelemben,
Örülésnek nézze bár az ész,
Életünk folyóján révbe vinni
Egyedül szívünk szerelme kész.

Fontol az ész, kételkedik, keresve
Halvány gonddal biztosabb utat,
Mely az Isten rendelő szavára,
Mindörökre mély titok marad:

Míg a szív játékos szelleteknek
Engedvén át kisded csolnakát,
Jobbra-balra hányva gyors haboktól
Örvények közt menten szökken át.

Messze partot tűz az ész ki célul
S vágyó gond közt foly le a jelen,
A szív célja ott van önmagában
És e cél a boldog szerelem.

Frígyünket sem fűzte az okosság,
A világ illemtörvénye sem,
Önmagában, mint erős istenség,
Alkotá azt csak a szerelem.

Nem néztük, jó, rossz fog-e születni
A jelenből, melyet élvezénk,
Mért is néznénk a kétes jövőbe,
A jelen virága míg miénk?

A jövővel megjő vége úgyis
Mindeneknek, később vagy korább;
Mindegy, megbánás, halál-e e vég,
Üdv rezg-é át vagy bú férge rág.

S hát inkább ne nyíljon-é virágszál,
Hát inkább ne süssön-é a nap,
S mondjunk-é le inkább vágyainkról,
A vágyak hogy el ne hagyjanak?

Szerelemnek is romlás valója,
S téged is, nő, bizton eltemet.
Most gondold meg, szűd, eszed kövesd-e,
Hogy később ne vádolj engemet!

Aki engemet akar szeretni,
Az szeressen őrülten, vadon,
Vessen az meg minden oly sorompót,
Mit elébe Isten, ember von.

Aki engemet akar szeretni,
Légyen angyal és ördög vélem,
Hír, jólét ne legyenek előtte
Semmi, semmi, csak a szerelem.

S verve sorstól végig a világon
Áldja a szerelmet boldogan! -
Ily árért sem vásárolta drágán,
Melyben a menny üdvössége van!


Legszebb költészet

 

Nem akkor költök én legédesebbet,
Midőn kezemben izgatott koboz van,
Nem élvezem költői képzeletnek
Legszebb virágit hullámzó dalokban.
Csak vágy a dal, sejtés, mely vonva von
Feléd, feléd, bűvös, tündéri hon.
Patakcsa az, zokogva mely siet le,
Ha itt-ott egy virágot elragad bár
S fényt von reá az ég csalóka tükre.
Más boldogság az, más hon, melyre ő vár,
Míg meglelvén a tenger árjait
Nyugtot talál s felejti daljait.
Ah, megnyugodtam én is kebleden, hölgy.
Elhallgatott dalom. - Mit is zenegjen?
Amit csak sejte, mindaz most valót ölt, -
Mit szó nem bíra, bírom kedvesemben,
S keblére hajtva forró homlokom,
Legédesebb regéit hallgatom.