A nő teremtetése

 

Szerelem! te vagy az egész teremtés
Legnagyobb fájdalma, legidősb leánya!
Még miljó világink meg sem születének,
Jehováé mellett trónod is már álla.

A nagy Elohimok meghódoltak néked,
Közülök Lucifer maga sem hiányzott,
És ki Jehovával is dacolva hódolt,
Rózsaszál vessződnek szinte térdet hajtott.

Hajna volt szerelme, Hajna volt imája,
Ifiú tündére a mosolygó bájnak.
És nem volt előtte más gyönyörűsége,
Más reménye nem volt a szellemvilágnak.

Jehovának jött egy pajkos gondolatja,
A végetlen ürben hogy földünk teremtse,
Játékáúl az ős szellemeknek és ím
Gondolatját menten a tett is követte.

"Szellemek, hű társim! jőjjetek, jőjjetek!
Mindenki teremtsen, mint szeszélye súgja,
Közösen készítsük el a porvilágot,
Majd meglátjátok, mi jót nevetünk rajta."

S alkot minden szellem, ez sugárt, az árnyat.
Ez virágot, az meg a virágba férget,
Ez dalos madárkát, játszi pillangókat,
Az kietlen pusztát és lánggyomru bércet.

Jehova teremtett önképére férfit,
Mint bábot készítünk a gyermek-színpadra,
Melyen olyan furcsa méltósággal játszik
Szem elől elrejtett sodronyán vonatva.

"Készen áll a föld, most kormányozzuk együtt!"
Szólott Lucifer. - "Nem, az csak engem illet!
Viszonzá Jehova; vagy nem-é teremtém
A földnek királyát?" - s amint mondta, úgy lett.

A szelídebb lelkek megnyugodtak benne,
A meghódolók közt első volt szép Hajna,
Csak néhány törhetlen volt még Luciferrel,
Amint a hűséget büszkén megtagadta.

Folyt a harc. Csupán őt vágyott megnyerhetni
Jehova, s csábítá kedvese kezével,
Ámde az, kinek nem volt üdve, csak e kéz -
Békedíjul mostan mégsem fogadá el.

"Nem, soha ne birjam inkább szeretőmet,
És bolyongjak kósza lélekként az éjben,
Mint hogy bírjam őt, de ily gyáván odadjam
Önbecsem érzését érette cserében.

Bírok én alkotni még egy új világot,
S Hajna lesz világom áldó istensége,
Vagy birom tiédet, Jehova, megrázni,
És ismét csak Hajna lesz kegyelmem bére."

Szólott Lucifer, s folyt a harc új erővel,
Míg végtére győzött Jehova hatalma,
S mint mindég, úgy itt is a vesztő lett vétkes
S a győzőé lőn az érdem koszorúja.

Lucifer száműzve búsan elbolyongott,
Átok s kárhozattal megtörött keblében,
Megveté a boldog meghódoltak sorsát,
Üdvét elfeledte, csak szép Hajnáját nem.

És midőn az éj jött gyászos hollószárnnyal,
Vissza, ellopózott a menny ajtajára,
Egy tekintetért a szép Hajna szeméből,
Egy pillantásért a régi boldogságba.

Hajna éppen ott állt a menny ajtajában,
S búsan elmerülve a vak éjbe néze;
Számüzött hívének gondola sorsára,
Nagyszerű buktára, forró szerelmére.

Lucifer átfogta, csókot égetett rá,
S ő nem tudta, álma folytatása-é ez,
Vagy való? azt érzé csak rengő kebellel,
Hogy bár fájt mit érzett, mégis olyan édes.

És midőn fölébredt Lucifer karjában,
Az égből számüzve, itt földünkön volt már,
Megfertőzteté őt kedvesének csókja.
Rá többé bocsánat, rá többé üdv nem vár.

Lucifert ellenben megszentelte a csók,
Pártos társaihoz már többé ő sem fér,
Nincs hát maradások égben vagy pokolban,
Csak földünkön, köztök mely közömbös harctér.

És az ölelésnek mennyek ajtajánál
Lányka lett gyümölcse, - ördög, angyal lánya,
Fölfogák szülői, elvivék s letették
Az alvó Ádámnak vágyteljes karába.

Ádám ébredt, titkos vágy voná a lányhoz,
Úgy érzé, mint hogyha oldalából lenne,
Nem tudá, hogy angyal s ördögnek csókjából
Lőn kinúl és üdvűl a leány teremtve.

Ámde Lucifer, a zord, és szende Hajna
Csakugyan világot alkotott magának,
Mert mióta nő van, áldást, átkot szórva
A szívnek világán benne uralkodnak.


Karácsonykor

 

Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
Mindenekre tiszta fénypalástot ad.
Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
Tán az egyenlőség tart ma ünnepet.
Ünnep van valóban, ím a büszke vár
Dús világításnak özönében áll,
Fényes csarnokáról hangzik a zene,
S vad dombérozásnak hangja jön vele.
Vár alatt útfélen űl kolduscsalád,
Férj s nő átkarolva tartja magzatát,
Keblök melegével óvják gondosan,
S rájok elterítve egy rossz gúnya van.
Igy ülnek sokáig, némán, reszketeg,
Míg a férjnek ajki szólni kezdenek:
"Márma van karácsony szentelt ünnepe,
A nép megváltója márma születe;
Jó hogy ez egy emlék megmaradt reánk,
Mert feledtük volna, hogy megváltatánk.
Óh hatalmas Isten, hát miért, miért
Ontatál fiaddal értünk drága vért?
Hogy dombérozásra több ünnep legyen,
S a nép rab maradjon véges-végtelen?
Cél után fáradni, küzdeni dicső,
Elfeled minden bajt, aki célhoz jő,
Ah, de én mért hordom a szörnyű igát,
Csak hogy életemet nyomorogjam át,
S amelyet kiküzdök, életem minek,
Hogy legyen igámat hordani kinek?
Rettentő körút ez, melynek vége nincs,
Egy kétségbeejtő örökös bilincs. -
Vagy nagy ég, megvolnánk váltva általad,
És igába tart csak zsarnok akarat?
Úgy még jő idő, mely újra törvényt tesz.
S a megváltó újra gunyhó sarja lesz. -
Hátha e bíró még gyermekem lesz tán,
Óh, takard, takard nőm édes gondosan.
Jőjj, jőjj közelebb, így hajtsd reám fejed,
Hadd tomboljon a szél, rossz szűrünk felett,
Szálljon a hó, itten vad dühe nem ér." - -
S ím leszáll közéjük enyhadó tündér,
Édes álomképet sző rájok keze,
S boldogok mindhárman, férj, nő s gyermeke.
S hogy ne verje őket zord valóság fel,
Lassan eltakarja őket hólepel. -
A várból öröm száll - zúg a téli szél -
A család helyén csak kis hódombot ér.


Az utolsó itélet

 

(Török legenda)

Elfogyott a napfény, fagy jött és setétség,
A forrás elállott, s tó gyanánt penészlik,
A zajos tengernek nincsen már hulláma,
Fergetegje nincsen, símán, holtan fekszik.

Nem emel gályákat, mintha fáradt lenne,
A szél meg nem tölti a lógó vitorlát,
Döghalálos bűzt hord, mely egykor feszíté
A dalos madárnak eddig fürge szárnyát.

A földben megrothad minden termő csíra,
Moh s penész tenyészik hajdan dús határban;
A vén cser kifordul százados gyökéből,
A szirt összeporlik ereje-hagyottan.

Véres arccal néz csak még egy üstökös le,
Mint haragvó Isten bosszuló vesszője;
Kétségbesve néz rá a beroskadó föld
Végveszélye ellen daccal küzdő népe.

Sárga arccal óvja és véres kezekkel
A barát utolsó tápját a baráttól,
Megtagadja szíve kedvesét az ifjú,
Messze, messze futván, űzve életvágytól.

Ott meg a futamló zerge, síma kígyó,
A védetlen gyermek és erős oroszlán,
Reszkető tagokkal összebúj csomóba,
Megbékélve híven a közromlás napján.

S ím megnyílnak az ég kapui hirtelen,
Végig a világon száll tüzes pallossal
A halálnak lelke, és utána minden
Elpusztul, lehervad, összedűl és meghal.

Puszta völgy lett a föld, néma és kietlen;
S másodszor megnyíl az égnek ívezetje,
Trombiták harsognak s fénynek özönében
Száll le angyaloknak dicsőült serege.

Föltűn Jehovának trónja a magasban
S áldásos jobbján az angyalok megállnak,
Balján villámterhes barna fellegek közt
Leskelődik lelke a vak éjtszakának.

És a trombitának harsogó szavára
A sirok kiadnak minden martalékot,
Melyet ezredektől fukaron gyüjtöttek,
S ím az ős meglátja a késő utódot.

Eltünt köztük a kor, minden egy idős most,
Gazdag és szegény közt nincsenek korlátok,
Elmult fejedelmek uralomvágyása,
Népek versengése, kisszerű viszályok.

*

Gábor angyal int, a trónnál szőr ruhában
Mártir arculattal híres fakir lép fel,
S szinte megdöbben, hogy szól hozzá harsány szó:
"Mielőtt tovább mégy, éltedet beszéld el."

S elbeszéli, mily hűn hirdetett szent ígét,
A hitetlenek közt mint dúlt tüzzel vassal,
Mígnem elpusztultak álmüveltségökkel,
S győzelem egyesült a dicső félholddal.

Mindezt nem tevé, mond, dícs- s haszonlesésből,
Távol volt szivétől a föld hiusága,
Bőjt, sanyargatás közt élt hitvány odúban,
Senyvedő testét csak daróccal takarva.

S ím, amint elnémul, Jehovának arcán
Szent harag gyulad ki s mond: "Hiú ember te,
Hitted-é, hogy szentelt célomat kivívni
Szükségem lehetne rád, gyarló eszközre?

Emberek kedvéért küldék én prófétát,
Nem hogy prófétámért az ember szenvedjen,
Mily önzőnek tart majd engem a föld népe.
Menj, menj el szememből, megszennyeztél engem."

E szigor befutja néma rémülettel
Az egész kört, senki nem mer már kilépni,
Míg a sokaságból, hosszú úszó hajjal
Gábor angyal halvány bajadért idéz ki.

Térdre hull ez és így szól csengő szavával:
"Én nem hozhatok, hej, érdeműl erényt fel,
Könyörűletért esd hozzád sóhajtásom,
Lányodat magadtól, alkotóm, ne lökd el!

Nem hivém az Istent, ámde rossz szándékkal
Bűnt nem művelék, csak áldásid élveztem,
S egyben teljesítém mindég hűn parancsod,
Sőt tán kelleténél jobban, hogy szerettem."

S íme, Jehovának arca felmosolygott,
S mond: "Kelj fel leányom, gyönge minden ember,
Boldog, akit nem nyom tettek öntudatja,
Melyeket gazság szül és erényűl ád el.

Hogyha nem hittél, az nem nekem volt káros,
Csak magad voltál úgy a földön elhagyott,
Hogyha élvezéd, mit én nyujték, örűlök.
És szeretni is jó, - de ez a te dolgod."

S Gábor angyal újra int, padisah lép fel,
Vállán még bíbor van, önhittség szemében;
"Mondd el, - szól Jehova - mint éltél a földön?"
"Képedet mindvégig méltóan viseltem.

Fékezém a népet, mely reám ruházott
Szent hatalmadon még csorbát ejtni vágya!"
"S hát te nem bitorlád-é az én hatalmam,
Gőgös lépteidre nevemet ruházva?

Büntettél nevemben gyarló fölfogással,
Kebledben nemednek minden gyöngéjével,
Más az ég törvénye, mint földön tiétek,
Hol gyakorta a bűn, büntelent itél el."

Mond az Úr sötéten, "S most ha képmásom vagy,
Menj, menj, országomban ketten nem férünk el.
Szégyentől pirúlok, látva mint veszítik
Hitelem, kik földön kérkednek nevemmel!"

Most egy spáhi lép fel, roncsolt kacagányban,
Katonás léptekkel büszkén a középre,
S előbb mint szólna, jól ismert hangot hall,
Jehova kiált rá: "Fel fiam, előre!

Mit veszitjük a szót, aki értem halt meg
És értem halt meg, aki a jogért vérzett,
Az lerótta bünét, annak oldalamnál
Készitettem én már mindöröktől széket.

Mind, mind menjetek hát szó nélkűl az égbe,
Kiknek hősi mellén csókom seb gyanánt ég."
És megáll szavában, mert jancsár és spáhi
Nem mozdul, mint hogyha valamit várna még.

Most folytatja az Úr: "Jól értem, mi búsít.
A jancsár égben sem válhat meg lovától,
Hát futó csillaggá lesz az is; s a spáhi
Fél a hosszú béke kínos únalmától.

Jól van, jól, fiúk, ti fogtok majd csinálni
Szivárvány zászlókkal égiháborúkat
Ámde csak csínján, hogy fel ne forgassátok
A most épitendő új világgolyókat.

Most tovább, végezzük ami hátra van még,
Vigadhattok ott benn addig is az égben,
Vigadok majd én is, hogyha harcotoknak
És dicsőségteknek menetét megértem."


A három huszár

 

Cseng a pohár, a sarkantyú peneg,
Nyerít a harcmén, pajzán dal zeneg,
Kackis leány és zordon katona;
Mi volna más - huszárok tábora. -
Kis tűz körül miért tolongnak ott,
És hallgatják három bajtársukot,
Kik furcsákat mesélhetnek nagyon;
Láthatni torzonborz bajuszokon. -
"Oszt, mond az egyik, folytatván szavát,
Sohsem néztek még vásáron csodát
Olyan mohón és ernyedetlenűl
Úgy jobbrúl, balrúl, hátúl és elűl,
Mint minket az ellenség néz vala,
Hogy összecsődült szinte tábora.
Hát ilyen-é az a híres huszár,
Mondják, kinek neve oly messze jár,
Ő sem jobb, mint népünk bármelyike,
Aztán nevettek, hogy sírtak bele.
Tán érezték, hogy még találkozunk,
S náloknál mégis csak jobbak vagyunk.
Aztán bort adtak s mondák: Kamarád,
Elvenni illik mástól, amit ád!
Megittuk hát a bort, mi illeti
Barátságát, mondám, megeheti.
Már nem tudom, értették-é szavam,
De bár kigúnyoltak oly csúfosan,
Mégis midőn átlépdesők a tért,
Jobbról és balról messze mind kitért"
"Most elbeszélem, mond a más vitéz
És öntudattal büszkén szerte néz,
Hogyan írják le a huszárt ott át."
Ezzel köhint s megpödri bajuszát:
"Nem látsz - úgymond - semmit, sík a mező,
A láthatáron messze felleg jő,
A porfellegben valami sárkány
Fején taréj - és négy szem homlokán.
Négy karja van, egyikben éles vas,
S midőn még bámulsz s kérded, hogy mi az,
Midőn még nem tudod, hogy merre jő,
Fejed felett mint mennykő csap le ő."
Sokat beszélle még a jó huszár,
De agg vezére ím mögötte áll,
És néz a három társra mérgesen,
Hogy földre néz a máskor büszke szem.
"Hát szedte-vette - mond - hol jártatok?
Az ellenségnél mit csináltatok?"
"Nem egyebet, de tegnap hirtelen
Vagy száz német lovas körülveszen.
Mit volt mit tenni, foglyokúl esénk
S az ellen táborába viteténk.
Ott a vezér magához hívatott,
Mindenikünknek egy tallért adott,
S mondá: Vezértek régi cimborám,
Mondjátok néki, emlékezzék rám.
Im visszakűldlek néki s azt hiszem,
Többé nem harcol ő sem ellenem.
E szókra nem felelt az ősz vezér,
De arca úgy kigyúlt, miként a vér,
Kardját szorítá s hozzá mormogott,
Nem tudjuk mit, csak hogy haragudott.
Ezt mondta ő - folytatja a huszár -
De aligha eszében más nem jár;
Attól tartott bizonyosan szegény,
Ha ottan tart a tábor közepén,
Kedvünk kerűl és apraját nagyját
Leaprítjuk mind egész táborát."
E szókra a vezér mosolygni kezd,
De hogy huszárjai ne lássák ezt,
Elfordul és nagy mérgesen beszél:
"Jaj ősz fejemnek, ilyen szégyen ér.
Hát nálatok korcsok, veszély-e az
Három huszárra száz német lovas!
Most csak pardón - de a huszár nevet
Más ily szégyentől Isten óvja meg."
Ment. És a három bajnok összenéz,
Szemében szégyen, és szemében vész.
"Átlátjuk - mondják - hogy gyávák valánk,
De többé ily szégyen nem jő reánk."
Három huszár tevé e fogadást,
S egész huszárság megtartotta azt.


Az ujoncok apja

 

Éj van, fent az égen csillagok ragyognak,
Lent tábortüzeknek látni pislogását
S a közelgető vészt, mely a felhők, közt jár,
A tábornak vidám zaja kiáltja át.

Ottan űl kis tűznél vén huszár Barangó,
Ő ki már ezerszer nézett farkasszemet
A halállal, és így jól tud elmesélni
Nemcsak egy furcsábbnál furcsább történetet.

Ül most is körűle kiváncsi ujonc had,
Melynek a tanácsban, tudományban atyja,
Ez bort kínál néki, míg amaz tüzet szít,
Kívánván a vénnek bár kedve szottyanna.

És a vén huszárnak kezd szeme szikrázni,
Majd kiolvad a szó nyelvének fagyából,
Társai fülelve mind odább szorulnak,
Amidőn Barangó végre eképpen szól:

"Régen volt, de mégis volt, hogy ujonc voltam;
Akkortájban ép a francia hadállott,
S úgy esett, hogy engem ütközetbe vittek,
Mielőtt még kaptam volna egy petákot.

Fák alatt állottunk, állottunk sokáig
S a golyók egyszercsak sűrüen jövének,
Tört az ág felettünk, lovaink szilajan
Vágva, ágaskodva egyre tüsszögének.

Tétlen állni és nem látni ellenséget,
Míg az ágyú bömböl és süvölt golyója,
Gondolhatjátok, hogy nem legszebb kezdet volt
Az eke szarvától most került ujoncra.

Vén hős volt szomszédom, ilyen mint én most, la!
Ez sejtett mit azt, mert ily szót ejte hozzám:
"Úgy-e szép mulatság. - Hát mért nem gyujtasz rá,
Szép öcsém! - Vigan nézz, nosza itt a pipám."

Kezdtem én pipázni, de pipám kihamvadt,
S úgy járt a fogam közt, mint az óra nyelve,
A huszár rám nézett és fejét csóválta.
Nem tudom, mondám én, e pipát mi lelte.

S ím egyszerre csak kezd pengni a sarkantyúm,
Merthogy a kengyelben a lábam reszketett,
,Látom alig várod, mond szomszédom újra,
A táncot, már úgy megkedveléd zenénket.

Vagy félsz?' ,Nem biz én, csak a hideg borzongat,
Mondtam én. ,Úgy jól van, hát majd azután csak.
Húnyd be a szemedet, és vágj jobbra-balra,
A többit eszére bízzad a lovadnak.'

,Hej, ez mind jó volna, hogyha az ellenség
A kezét zsebében tartná, szóltam félre,
De én parérozni sem tudok.' ,Te vágd csak,
A parérozását bízd az ellenségre.

A huszárt nem fogja a golyó, ha bátor,
Aki elhull, mind csak félelmében hal meg,
Ritkán téved el csak a golyó, hogy öljön,
Mint Isten nyila, ha istenházat gyujt meg.

Most imádkozzunk hát, mondd utánam gyermek,
Istenem! nem kérlek, hogy segits harcomban,
De az ellenséget se segítsd, csak nézz le,
És amit fogsz látni, gyönyörködjél abban'.

S ím alig végeztük e rövid sohajtást,
Trombiták harsogtak, mentünk viadalra,
Én amint mondotta, a szemem bezártam,
És egész elszántan vágtam jobbra-balra.

Hol jártam, mit tettem, nem tudom maig sem,
Csattogás, tolongás, jajszó elkábított,
Csak midőn érzettem, hogy vállamra csapott,
Mondá a vén bajnok: ,Tedd le már a kardot'

,Ember vagy, de minket csak ne kaszabolj le!'
Felnéztem s nem láttam ellenség nyomát sem.
Jött a tiszt, érdemjelt tűzött a mellemre,
S meg köszönte hősi tettemet nagy szépen.

Én ámúlva félrehívtam a vén bajtárst,
S kértem, mondaná meg, a tiszt nem tréfál-e?
Ő felkacagott és kebléhez szorított:
,Mondhatom, kardoddal szép tréfát tettél te!'

Némán hallgatják még jó soká Barangót,
Amidőn beszéde már régtől elállott,
Aztán elsompolygnak száz nagy gondolattal,
Mert látják a tűzzel ő is elszunnyadott.


A honvéd

 

Szemben áll egymással két előörs,
Itt honvéd, ott császár katonája,
És sokáig nyugtalan harcvággyal,
Bár szó nélkül néznek át egymásra.

"Hej pajtás! így szól a német végre,
Hát miért is kötekedtek vélünk?
Nézz magadra, amilyen zömök vagy,
Mi itt túl, oly falatokkal élünk.

Látszik rajtad hét sovány esztendő,
Nem volt eső, amidőn születtél,
És ruhádon, mint cigány hálóján,
Úgy dudolhat csak keresztűl a szél.

Nézz meg engem, ez már termet és szín,
Nézd ruhámnak ékes csillogását,
Vágd el azt a fegyvert, mely agyonnyom,
Melyhez nem tudsz, és jóllakni jőjj át!"

"Ejnye, sógor! termetem kicsinyled?"
Mond a honvéd. "Láttam én nem egyszer
Kis golyót, mely a nagy Góliátot
Jól ellátta utolsó kenettel.

Rút a külsőm és rongyos ruhám is,
Ép azért nincs rajtok mit kiméljek;
Mig te a szép mezt s piros pofádat
A harcban fogod kimélni, félek" -

És a német kezd fennen kacagni,
"Tudod-é - mond - mennyi katonája
Van császáromnak? Ládd, mint amennyi
Szem köles fér egy igaz vékába."

"Ez kevés, mond a honvéd kevélyen,
Nem soká tart az három kakasnak,
S a kakasok, akik felemésztik,
Mind a hárman táborunkban vannak."

Folytatnák még tán a párbeszédet,
Ámde a dob vígan kezd peregni,
Szól az ágyú, fegyverek csörögnek,
És jő a szél zászlókat emelni.

S a széllel jő honvédek vezére,
Harcvágy ég naptól barnított arcán,
És midőn szól, apa is, vezér is,
Tréfásan szól, és mégis mogorván.

"Fiaim - mond - úgy-e bár éheztek
Rút idő van, szállás is elkelne,
Ott a város, ott mindent találunk,
Hogyha az ellenség nem lesz benne.

S nem lesz benne, amikor akarjuk.
Hát előre! aki a puskával
Nem tud bánni, az fordítsa azt meg,
És parasztosan csak az agyával."

Úgy tett - A városba bétörének
Fut a német. Ordít a nép: "Éljen!"
A honvéd pihegve és üldözve
Mosolyog, s köszöntve mondja: "éhen".


A zászló-őr

 

Zúg az ostrom, dűl a bástya
Mind előre, feltarthatlan.
Gáttörő folyamként zúdúl
A honvéd, - míg a falon van.

Jobbra-balra hullnak társi,
Sok, mely elfolyt a szentelt vér.
Retteg minden, hogy kegyelmet,
Nem is oszt az, aki nem kér.

Nincs már mentség, nincs erő, mely
A győzelmet feltarthassa;
S kétségbeejtő és halálos
A vesztőknek gondolatja.

*

Elviharzott a sötét nap,
Győztes zászló leng a bástyán,
Szerte zeng győzelmi ének,
S mért szól mégis oly mogorván.

Némán jár a zászló mellett
Halvány arccal annak őre,
Melle vérzik, búsan eszmél
Hányat vittek temetőre. - -

S amint eszmél, amint vérzik,
A zajatlan éjszakában
Embert vél mozogni látni
Oldalvást egy csatornában.

Két alak jő most elébe,
Éhenholtan, kétségbesve
Kulcsolt kézzel térdre hullnak
Ily kérelmes szókat ejtve:

"Óh kegyelmezz, óh kegyelmezz,
Sorsunkat kezedbe rakjuk,
Rejtezénk, de az éhséget
Már tovább el nem bírhatjuk."

S a honvéd legott elfordul,
Hogy ne lásson térden embert,
Kezd nagy mérgesen beszélni,
És keres, keres, tán fegyvert:

"Hát igy kelletett-e, úgymond,
Szedte-vette gyáva népe
Nyomorognotok, nem bízva
A magyar nagylelkűségbe!"

S a tarisznyából e szóra
Feltálalja, amije van,
Ellenének, s zászlójánál
Fel-le jár némán, nyugodtan.


A tüzér

 

Mily szokatlan élet e rongyos csárdában?
Füsttől barna arcok, lángszemű vitézek.
Itt sebet kötöznek, ottan ivogatnak
S a harcról mesélve zajjal jőnek, mennek.

Csak az asztal végén ül két ifju tűzér,
Szótlan hallgatásba mélyen elmerülten,
Míg kancsója mellől harmadik bajtársuk
Ekként szól, régebbtől megkezdett beszédben:

"Már az szent, táborban nem sok hasznát vettük,
Csüggeteg fővel járt, elvonult magába,
Hogyha hozzá szóltál, rád meredt, megborzadt,
S dadogott, mint hogyha akkor ébredt volna.

Kérdezted multjáról, kedvesről, barátról,
Tompán mondta: "Nincsen multam, sem barátom,
S kedvesem? - folytatta, hirtelen felkelve,
Ah, ti bajtárstokkal tréfát űztök, látom."

Hívtad őt vigadni, kacagott s ment véled;
Ah de kacagása elrontá vigalmad
Oly fagyos volt, oly vad, s keserűségét csak
Növelé még a bor, mely másnak kedvet ad.

Azt hitted, százig se tud szegény olvasni;
S megszólalt az ágyú, akkor láttad volna,
Megnőtt egy araszttal, szemei szikráztak,
Felhevült, mint harcmén a trombitaszóra.

Egy szökéssel ott volt kedves ágyújánál,
Tombolt örömében és táncolt körűlte,
Száz édes szót mondott, száz hízelgést néki,
S lázasan mint kedvest csókolta, ölelte.

,Rózsa! Rózsa! mond, mert így hívá ágyúját,
Hallod-e nászunknak nagyszerű zenéjét?
Most együtt veszünk el, avagy együtt győzünk,
Hogyha egy világot kell, hogy zúzzak is szét!'

És rohant a harcba, mindenütt elől járt,
És ahol a veszély volt, ott szólt Rózsa hangja.
Máma is nem-é ő dönté el győzelmünk?
Önmagát érettünk hősien odadva.

Láttam Dávidot még az utolsó percben,
Amint már gyalog volt jó Rózsája mellett,
Láttam őt mosolygni, hogy nem volt menekvés,
Kardja kettétört már, s keble sebje vérzett.

Láttam őt ágyúját végre átkarolva
A hídról zuhanni. - Békesség hamvának,
Mindenével ami kedves volt előtte
Menekült köréből emberek karának.

Sokszor meglesém őt, amint kebelébe
Rejte egy hajfürtöt, az is osztja sírját,
S ím társim! szivének és dicsőségének
E rossz csárda hallja csak végső visszhangját."