Békeévek 1953-1958

Az első tartós emlékeim gyerekkorom hajnaláról éppen abból az időből származnak. Ma is úgy emlékszem apámra, mint ahogyan akkoriban láttam. Magas, szélesvállú, erős ember volt, szinte állandóan azt a bőrdzsekit viselte, amit most én hordok. Tőle örököltem nem csak a repülést, hanem sok minden mást is. Akkor növesztette meg a bajuszát, amikor megszülettem, ezt anyám mesélte el nekem. Én meg már évek óta szakállas vagyok. Azóta, hogy azon a decemberi napon Jessica elmúlt mellőlem.

Emlékszem arra is, amikor először hallottam a repülőgép zúgását. És arra is, ahogyan Jim csitítani próbált, amikor megijedtem a dübörgő zajtól. És arra is, hogy Grizzly a kezemet meg az arcomat nyalogatta, szánakozva rajtam, a kis emberkén, hogy a hatalmas gép ennyire megrémített. Anyám hiába fogta a kezem, hiába szólt hozzám lágy hangján; semmi sem volt képes akkor megnyugtatni bennem a rémület érzését. Zokogtam és ordítottam, és tombolt bennem a félelem.

Aztán egy csapásra megnyugodtam, és már nem féltem, hanem azt néztem, ahogyan a légcsavar forog, ahogyan a levegőt csapkodja. Most is érzem azt a nyugalommal vegyes érdeklődést, amire apám azt mondta: "Ebben a pillanatban lett pilóta a fiam." Alig voltam kétéves akkor. Később pedig már nem rettegtem, amikor csak lehetett, a repülőtéren lebzseltem, és lestem az alkalmat, hogy felosonhassak valamelyik gépre. Félni már csak a felfedeztetéstől féltem. Nem egyszer esett meg, hogy akkor vették észre a jelenlétemet a gépen, amikor az már a levegőbe emelkedett. Ilyenkor a pilótának vissza kellett térnie, mert nem akart magával vinni apám tudta nélkül. Érdekes módon azonban az ő gépére sohasem másztam fel, még akkor sem, ha hívott, vagy meg akart mutatni valamit. Azt a gépet úgy kerültem, mint az ördög a tömjénfüstöt.

Később, amikor már elég értelmes voltam ahhoz, hogy meghallgathassam a magyarázatait, úgy éreztem, egy teljesen új világ nyílik meg előttem. Eltökéltem, hogy én is repülni fogok, és alig vártam, hogy elég nagy legyek végre ehhez. Apám gyakran jót szórakozott az elhatározásomon. "Nem gondolod, kisfiam, hogy ez enyhén szólva furcsa? A társaim gépére fellopakodsz, az enyémtől menekülsz. Hogyan foglak így megtanítani arra, amit tudnod kell? És jobban tennéd, ha a tanulásra is gondolnál. Iskola nélkül semmire sem mész az életben. Nem elég a két szárny, Clifford. Ahhoz könyv is kell." Hol angolul, hol magyarul beszélt hozzám.

Igaza lett. Csak most érzem át, mennyire. Itt vagyok, életem delén túl, és abbahagytam a repülést. És nem tudok mihez kezdeni magammal. És nem merem bevallani senkinek, sem a gyerekeimnek, sem Doloresnak, hogy fölöslegesnek érzem magam. George talán érzi. Maggie is, minden bizonnyal. A többiek? Nem tudom. Talán Dolores is, amilyen érzékeny. De éppen neki nem szabad soha megtudnia, mennyire sivár lett az életem, amióta kiengedtem a kezemből a botkormányt. Ő úgy érezné, elégedetlen vagyok. Vele. Ami nem igaz. Benne találtam rá arra, aki el tudta velem feledtetni Jessicát. Hát most nem lehet annyira igazságtalan a sors, hogy miattam, a megújuló, feléledő félelmeim miatt úgy érezze, kevés nekem a szerelme.

Mert nem az. És jó itt élni vele, a Remetelakban. Csak még meg kell találnom a megfelelő adagolást. Az egyensúlyt.

*-*-*

Úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna, és a villámok egymás után cikáztak az égen. A mennydörgés hatalmas, mindent elsöprő robaja úgy töltötte be a szűk völgyet, hogy a hegyek szinte beleremegtek, és meg sem lehetett különböztetni egyik dörrenést a másiktól. Egyfolytában dübörgött a hangorkán, és a hűvös levegő telítődött az elektromos kisülések éles ózon-illatával.

Az épületből alig lehetett látni a kifutópályát. Sűrű, egyöntetű függönyben zúdult a hatalmas víztömeg a betonra, helyenként tócsák keletkeztek, amelyeknek a felületén buborékok egész hada adta tudtul, hogy ez az ítéletidő tartós lesz. Már két napja szakadt kisebb-nagyobb erővel, és úgy tűnt, sohasem akar vége szakadni a viharnak. A szél is megbolondult a Moon Lake fölött, hol innen, hol onnan fújt, és hatalmas hullámokat korbácsolt a tavon. Mintha egy újabb özönvíz készülődött volna, hogy elmossa a gonosz világot, minden bűnével együtt, és utána egy új, talán jobb világ szülessék a régi helyébe.

Bob tehetetlenül ácsorgott az ajtóban. Az imént érkezett a repülőtérre, élénk sárga esőkabátja pillanatok alatt csurom víz lett, pedig csak pár lépést kellett megtennie a parkolótól az épületig. Két napja halasztotta az utat, de ma már nem húzhatta tovább. Ha törik, ha szakad, még ma el kellett indulnia. Oregonban várták a szállítmányt. Élelmiszerről volt szó, ami gyorsan megromolhatott még akkor is, ha légmentesen le voltak zárva a csomagok. Az egész nyugati partvidékre kiterjedő ítéletidő, amelynek Utah állam csak a csücskét érezhette, minden erőt elvont a hatalmas országtól. Árvizek pusztítottak, földcsuszamlások tették járhatatlanná az utakat, vasutakat, és a Nemzeti Gárda egységei megfeszített erővel dolgoztak azon, hogy a külvilágtól elzárt települések lakosai ne maradjanak élelem és ivóvíz nélkül. Keletről szállították az árút nyugatra, és minden magán légivállalat kivette a részét az akcióból. A Dakota Wings Air Charter jelentős szerepet játszott ebben a megmozdulásban, és Bob most értékelte csak igazán, hogy két telephellyel rendelkeznek. A poplari repülőtér volt az egyik átrakó állomás, az itteni Edwin Cole reptér a másik, és innen szállították tovább a legszükségesebbeket mindenhova, ahova csak kellett. Norman West és csapata összpontosította az árút Poplarban, aztán átszállította Moon Lake-be. Így a két jóbarát szinte naponta találkozott, és ha nem , telefonon beszéltek egymással.

Már a tél legvégén sejthető volt, hogy ez az esztendő, az 1954-es nem lesz könnyű. Rengeteg hó esett decemberben és januárban, és nem csak itt, a magas hegyvidéken, hanem nyugaton is. Amint megindult az olvadás, azonnal elkezdődtek az árvizek, és ezt még csak súlyosbította a sok tavaszi eső. Aztán májusban úgy tűnt, alábbhagy az elemek tombolása, de június végén ismét elkezdett esni, és nem is hagyta abba egy hónapig. És mintha ez nem lett volna elég, az egész nyugati partvidéken, Washingtontól Kaliforniáig szökőárak tomboltak. Nehéz volt elképzelni, mihez kezdett volna egy sokkal szegényebb ország ezekkel a katasztrófákkal. Hiszen az Egyesült Államoknak megvolt mindene, gazdag volt. Ugyanakkor lent, Mexikóban valódi éhínség pusztított, és míg északabbra a sok víz volt a baj forrása, itt éppenséggel a hiánya miatt kerültek bajba sokmillióan. Az aszály kiszárította a földeket, az idei kukoricatermésnek vége volt, még mielőtt learathatták volna. Az állatállományt is megtizedelte a szárazság. A mexikói szövetségi kormány segítségért fordult a hatalmas északi szomszédhoz, de egyelőre eredménytelenül. Eisenhower elnök ígéretet tett a segélyre kollégájának, Adolfo Ruíz Cortines[100]-nek, viszont az ígéret valóraváltása még váratott magára.

Bob eldobta a cigarettacsikket, és bement az épületbe. Az irodában ketten várták. Paul Harrisnek megörült, de a másik férfit nem ismerte. Sovány, gondozatlan, gyűrött öltönyű, bő ötvenes alak volt, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Vastag, fémkeretes szemüvegén keresztül gyanakodva tekintett a világba, mint általában a rövidlátók, akik bizalmatlanok mindenkivel szemben, mert azt hiszik, az egész világ arra szövetkezett, hogy őket kisemmizze, meglopja.

- Hello, Paul - mondta Bob, és kezet fogott a vállalkozóval. - Mi szél hozott errefelé? Nem láttalak hetek óta. Néha úgy érzem, a világ másik végén élsz, és nem ennek a tónak a csücskében.

- Hát ebben igazad van, Bob - mosolyodott el Harris. - Nem voltam itthon, Texasban jártam. - A másik vendégre mutatott. - Ismerd meg Ralph Jenkinst. Austinból hoztam, és üzletet ajánl neked.

Az idegen tekintete egy csapásra megváltozott, amint ő is kezet rázott Bobbal. Az eddigi szerencsétlenkedő pillantás helyét csillogó, ravasz arckifejezés foglalta el.

- Nagyon örvendek, Mr. Mitchell - mondta a férfi. - Sok jót hallottam már magáról. Tudja, a hír megelőzi az embert, akiről terjesztik. Nekem meg éppen egy ilyen emberre volna szükségem. Paul barátom magát ajánlotta.

- Oké, Mr. Jenkins, eddig ez mind szép és jó - válaszolta Bob. - De kérem, árulja már el, miért keresett éppen engem. És röviden, ha lehet. Ma még repülnöm kell, még ha az ég ránk rogyik, akkor is. Már így is késésben vagyok. - Elrestellte magát a nyers hangért, és szabadkozva tette hozzá: - Ne haragudjon, de sürgős szállítmányt várnak Oregonban. Minden pilótám be van fogva, mint a bivaly. Maga is tudja, milyen rossz a helyzet Nyugaton.

- Ugyanolyan rossz, mint lent, délen - felelte a jövevény. - Éppen ezért jöttem magához. Paul azt mondta, hogy vagy maga segít rajtam, vagy senki más az Egyesült Államokban.

Bob csodálkozva nézett Jenkinsre, aztán Harrisre, majd ismét az idegenre. Nem értette, mire megy ki a játék. Szeretett volna belátni a vastag lencsék mögé, de nem is a szemekbe, hanem egyenesen a férfi agyába, a legrejtettebb gondolataiba. Nem szerette, ha valamit túl nagy hűhóval adnak neki elő. Még katonakorában megszokta a rövid, velős beszédet. Tájékoztatást, értelmes parancsot. Maga is így vezette a légivállalatot.

Jenkins, úgy látszik, meglehetősen jó emberismerő lehetett, mert szinte leolvasta Bob arcáról annak a gondolatait. Természete azonban - az üzletember óvatos ravaszsága - nem engedte meg neki, hogy azonnal a tárgyra térjen. Ehelyett inkább úgy döntött, hogy kérdez. Ami fölösleges volt, hiszen Paul Harris már eddig is mindenről tájékoztathatta, amire kíváncsi volt. Különben mit keresett volna itt? Minden érdekelte, ami a Dakota Wings Air Charter-rel kapcsolatos volt. Bob ingerülten válaszolgatott neki, és egyre jobban haragudott. Mi az ördögöt akarhat ez a fura alak? Mert még mindig nem tért a tárgyra.

- Már megbocsásson, Mr. Jenkins - szakította félbe nem éppen udvariasan a vendég szóáradatát - de még mindig nem árulta el, mit akar. Nekem pedig félórán belül fel kell szállnom, akármi történik is. Miért nem mondja ki kerek-perec, mit akar?

- Hiszen éppen arra akartam rátérni, barátom! - kiáltott fel színpadiasan Jenkins. - Azért jöttem, hogy üzletet ajánljak magának. Nem is kis üzletet. Tudom, hogy nehéz lesz, de csak eleinte. És jól fizetnék. - Újabb gyűrött cigarettát húzott ki a zsebéből, és az előző parazsán gyújtotta meg. - Élelmiszert és gyógyszert, vizet, sok minden effélét kellene szállítania. Meg takarmányokat, vetőmagokat, műtrágyát. Nagyjából ugyanazt, mint eddig. De Mexikóba. Talán hallotta, hogy micsoda nyomor van most ott. Segíteni kell rajtuk, különben illegális bevándorlók tízezrei fogják elárasztani az Egyesült Államokat. És úgy vélem, jobb, ha otthon maradnak, és újjáépítik a gazdaságukat, mint hogy ideözönlenének. Nos, elvállalja?

Bob hitetlenkedve nézte a férfit, és egy rosszalló pillantást vetett Harris felé is. Úgy érezte, hiába beszélt eddig, a vendég mintha meg sem hallotta volna, amit mondott. Elege volt az ilyen erőszakos, mindenen és mindenkin keresztül gázoló alakokból. Miért nem képes megérteni, hogy a vállalat a teherbíró képességének a határára ért? Már-már azon volt, hogy valami durvaságot vág a lompos ember fejéhez, aztán türtőztette magát. A tőle telhető legtürelmesebb hangon felelt.

- Uram, már megmondtam önnek. Nem bírom elvállalni. Most nem. És a jövőben is csak akkor, ha előbb beszélek a társammal. A légi vállalat nem egyedül az enyém. Egymagamban nem dönthetek. És most bocsásson meg, de tényleg indulnom kell. Itt lesz még holnap is?

- Igen, itt lesz - válaszolta Jenkins helyett Harris, aki eddig némán figyelt. - Nálam fog megszállni. Bob, te csak intézd a magad dolgát, és közben gondolkozz az ajánlaton. Nekem úgy tűnik, érdemes.

Bob megvonta a vállát, és arra gondolt, vajon holnap estére, mire hazaér, mi fog megváltozni, amitől neki könnyebb legyen döntést hozni. Felállt, kezet nyújtott a két vendégnek, aztán a fejére húzta az esőkabát csuklyáját, és kilépett az irodából, a zuhogó esőbe.

Az irodában Jenkins kérdőn nézett Paul Harrisre. Amint a pilóta kitette a lábát, az üzletember arcáról teljesen eltűnt az eddigi álarc, és természetes hangon kérdezte:

- Mondd, Paul, szerinted el fogja vállalni?

- Remélem, hogy igen - felelte Harris, és kifelé fülelt. A kifutóról behallatszott a DC6-os motorjainak a berregése, amint Bob és másodpilótája bemelegítették azokat. - De türelmesnek kell lenned. Mitchell nem az a fajta ember, aki elhamarkodottan dönt. Előbb mindent alaposan megrág. Meg is tudom érteni. Viszont az is biztos, hogy szüksége van a pénzre. Már régóta tervezi, hogy helikoptereket szerez be, és tőle tudom azt is, hogy a jövő téltől be akarja indítani a hegyi mentőszolgálatot. Az általad ajánlott üzlet segíthetne neki ebben. De most valóban nagyon nehéz lenne megosztania a gépparkot. A pilótákat is, mert kevesen vannak.

Jenkins eltűnődött, és közben az ablakon át leste, amint a repülőgép odagurul a rajthelyre, megtorpan, majd felpörgeti a motorjait, nekilendül, és a levegőbe emelkedik. Ameddig lehetett, utána nézett, arcát az ablaküveghez szorítva, mint egy kíváncsi gyerek. Aztán visszafordult Harris felé.

- Tudod, Paul, sosem tudtam megérteni azokat, akik nem úgy gondolkodnak, mint én. Én üzlettel foglalkozom, és azt hiszem, mindenki más ugyanazt műveli. Most meg eléggé kellemetlenül érzem magam, mert azt hiszem, egy kicsit túljátszottam a szerepemet. Remélem, a rámenősségemmel nem riasztottam el Mitchellt. Nekem tényleg egy ilyen emberre van szükségem. - Újabb cigarettát szedett elő, de most az egyszer nem gyújtott rá, csak sodorgatta szórakozottan az ujjai között. - Azt hiszem, még segíthetek is a barátodnak a terveiben. Van ismeretségem a Sikorsky[101]-cégnél. Méltányos áron tudnának helikoptereket szállítani a Dakota Wings-nek. És azt hiszem, a kiképzést is vállalják. Meg aztán, azt hallottam, hogy a légierő is be akar lépni ebbe az egész országot átfogó mentésbe. Ez tehermentesítheti a barátodat. - Elhallgatott, és egy darabig Pault fürkészte. - Mondd, kiféle-miféle Mitchell barátja, illetve a társa? Vele hogyan lehetne közös nevezőre jutni?

Harris nem felelt azonnal. Azon tűnődött, vajon helyes-e, ha mindenbe beleszól, és nem akarta, hogy éppen Jenkins túlzott rámenőssége legyen az, ami majd elriasztja Bobot és Normant.

- Ugyanolyan lelkiismeretes és precíz pilóta, mint Bob. Háborús veterán. Annak idején Bob kiképzője volt. Missouriban él és dolgozik. Ha még maradsz egy-két napot, lehet, hogy találkozol is vele. És talán ez lenne a legjobb. Mitchell holnap estére hazaér, West is itt lehet holnap-holnapután. Azt hiszem, a legjobb lenne, ha mindkettőjükkel beszélnél, egyszerre. Tudod, több szem többet lát. Ja, és még valami. - Megint rövid szünetet tartott, és csak aztán beszélt tovább. - Valóban túllőttél egy kicsit a célon. Viselkedj természetesen, mert West még Bobnál is jobban irtózik az efféle üzleti trükköktől. Add elő, amit akarsz, de röviden és tényszerűen. Mondd meg nekik azt is, amiben te akarsz segítséget, és azt is, amiben nyújtani tudsz. Várd meg, hogy mérlegeljenek, ne siettesd őket. Én pedig nem szólok bele az egészbe, mert úgy vettem észre, hogy Bob megneheztelt rám, amiért elhoztalak. Nem akarom aláaknázni a jól működő kapcsolatomat Bobbal. Tudod... A te kérésed végtére is meghatározott időre szól, mert a mexikói aszály nem fog a végtelenségig tartani. De nekem itt van a sportközpont, és állandóan szükségem van Mitchellre és a gépeire.


Kellemes meleg terjengett a házban. Barbara a konyhában tett-vett, az ebédet készítette, és közben zenét hallgatott a rádióban. Jó kedve volt. Napok óta először érzett valami megnyugtató, simogató érzést. Azóta érezte, hogy tegnapelőtt délután megérkezett Fürge Sas. Az asszony nagyon megszerette az öreg indiánt. Az pedig, amint megérkezett, azonnal birtokba vette a nappalit, és a két gyerekkel együtt ott tartózkodott. Iskola nem volt, Jim és Cliff beszorultak a lakásba, Fürge Sas pedig megtalálta a módját, hogy elszórakoztassa a két fiút.

Faháncsot, fakérget, vékony furnérlemezt hozott magával hímzett tarisznyájában, és most azzal foglalkozott, hogy két apró kenut faragjon ki a fából. A gyerekek izgatottan lesték a kezét, amint boszorkányos ügyességgel bánt az éles késsel. Az öreg keveset beszélt, de néha szeretettel pillantott a gyerekekre. A pirinyó csónakok lassan alakot öltöttek a keze alatt, és amikor készen lettek, festékes tégelyeket szedett elő a tarisznyából. Vékony ecsettel, óvatosan kifestette a kis kenukat, aztán az ablakpárkányhoz lépett velük, és odatette száradni.

- Jövőre, ha nagyobbak lesztek, igazi csónakot készítek nektek, és levisszük a tóra - mondta csendesen. - Megtanítalak benneteket evezni, halászni. Elmegyünk majd az erdőbe, és megtanultok nyomokat keresni, vadászni.

A gyerekek csillogó szemmel figyelték az öreg indián kezét és a szavait, aztán egymásra pillantottak. Cliff arcán boldog mosoly vibrált. Repesett az örömtől.

- Hallod, Jim? Csak lenne már jövő nyár! Nem tudom kivárni! - ujjongott, és fél lábon ugrálva kiszökdécselt a konyhába. - Anya, anya! Hallod ezt? Fürge Sas megígérte, hogy jövőre elvisz evezni meg halászni meg vadászni! Jaj, anya, mikor lesz már jövő nyár?

- Ej, kisfiam, ne légy türelmetlen - próbálta Barbara csillapítani a fiát. - Addig még egy év van hátra. És apádnak is lesz egy-két szava ehhez. Csak nem gondolod, hogy...

- De anya! - kilátott fel a gyerek elszontyolodva. - Hiszen apa is szereti Fürge Sast, és tiszteli a tudását! Tőle hallottam! Én biztos vagyok benne, hogy el fog engedni vele és Jimmel! Jövőre már nyolc éves leszek! Nem vagyok már kisgyerek! Anya!!!

Barbara szeretettel nézte a fiát, és beleborzolt a hajába. Igen, ez ugyanaz a rajongó jellem, mint amilyen Bob volt fiatalabb korában. Gyermekkorában pontosan ugyanilyen lehetett. Hát lehet egy ilyen gyereknek ellenállni? Ő maga sem hitte, hogy a férje akármi kivetnivalót találhat majd ezekben a tervbe vett kirándulásokban. De egy kicsit le akarta hűteni a túlzott lelkesedését, mert nem akarta, hogy bármilyen véletlen akadály csalódást okozzon majd a kisfiúnak.

Cliff észrevette anyja komoly tekintetét, és megtorpant. Nem nagyon értette még a felnőttek furcsa viselkedését. Néha rácsodálkozott erre. Miért nem tudnak ugyanúgy örülni, mint ő? Miért nem tudnak lelkesedni azért, amiért ő lelkesedik? Érthetetlen volt számára ez. Igaz, Jim is sokkal higgadtabb volt nála, de hát Jim indián! Neki muszáj komolynak lennie! Amióta megtanult olvasni, a kedvenc írója Cooper volt, és büszke volt arra, hogy hétévesen is mindent tud Bőrharisnyáról meg Csingacsgukról meg a többiekről. Példaképet látott ezekben a hősökben, mint minden gyerek, és igyekezett is utánozni őket, de a természetét nem tudta megváltoztatni. Akár az örömét, akár a bánatát azonnal kimutatta.

Most, hogy Barbara lehűtötte a lelkesedését, megszeppenten kullogott vissza a nappaliba, és értetlenül nézett Jimre és nagyapjára. Az indián fiú nem mutatott semmiféle érzelmet, de az öreg szemében valami vidám szikra villant, ezért a gyerek hozzá fordult.

- Te érted ezt, Fürge Sas? Mert én nem értem.

- Még sok mindent nem értesz, Clifford - mondta halkan az öreg, és megsimogatta a haját. - Kicsi vagy még. De én azért vagyok melletted, hogy felnőj, és megismerd a világot. Csak azt mondd meg nekem: most tulajdonképpen indián akarsz lenni, vagy pilóta?

- Indián pilóta akarok lenni! - vágta rá diadalmasan Cliff, és Fürge Sas nyakába ugrott. - Miért, lehetetlen? - nézett rá elkerekedett szemmel. - Szerinted lehetetlen?

Az öreg indián nem felelt azonnal. Cserzett arcán semmiféle gondolat nem tükröződött ezúttal, és Cliff nem tudhatta, mire gondol most. Fürge Sas pedig arra gondolt, hogy milyen szerencsésen alakult az élete attól a naptól kezdve, amikor megismerte Bobot. Ha Bob nincs, akkor most Jim sincs talán. És akkor ő, törzsének egyik utolsó élő tagja nem itt élhet, hanem valahol fent, a kopár fennsíkon, a rezervátum nyomorában. Ha Bob nincs, akkor Cliff sincs, és ő, a valaha messze földön híres Fürge Sas most nem taníthatja meg minden tudására ezt a kis sápadtarcú emberkét. Hálából, mert az apja őt, a kisemmizett, lenézett indiánt embernek tekintette.

Csak nagy sokára szólalt meg. Hangja nyugodt, fémes csengésű volt.

- Te még minden lehetsz, Clifford. Kizárólag rajtad múlik. És nem csak te, hanem Jim is lehet még minden, ami csak lenni akar. Amit én tehetek ezért, azt megteszem. A többi a szüleid dolga. De leginkább a tied. Rajtad múlik, mi akarsz lenni, és mennyit áldozol majd ezért. Értesz engem? - Ráncos kezével a kisfiú álla alá nyúlt, és felemelte. Mélyen belenézett a szemébe. A gyerek egy ideig nyíltan nézett szembe vele, aztán lassan bólintott.

- Igen, Fürge Sas. Értelek. - Halkabb hangon folytatta. - Köszönöm szépen.

Kibontakozott az öreg indián karjából, és lassan az ablakhoz ballagott. Két kezét a kis csónakok mellett nyugtatta, a párkányon, és az ablakon át a kinti esőt nézte. Még nem látta, mi lesz a jövője, csak sejtette, érezte. Valami azt súgta neki, hogy messzire fog kerülni innen. Nem akarta ezt. Itt akart élni, ezen a tájon. Itt, ahol felébredt a tudata. Itt, ahol megismerkedett a természettel, a külvilággal. De azt is sejtette, hogy nem lesz könnyű. Megnevezni nem tudta volna hétéves kis eszével, gyermeki tudatával, hogy milyen veszélyek fognak leselkedni rá, de érezte a veszélyek jelenlétét.

Elfordult az ablaktól, és a tekintetét újra Fürge Sasra függesztette.

- Én már tudom, mi leszek - mondta halkan. - Az leszek, ami az apám. De ami ehhez kell, azt te tanítsd meg nekem, Fürge Sas. És te, Jim - fordult a nagyobbik fiú felé. - Kell, hogy tanítsatok. Mindent tudni akarok. Értitek? Mindent.

A két indián egymásra nézett, és egyszerre bólintottak méltóságteljesen. Közben észre sem vették, hogy Barbara egy ideje az ajtóban áll, és őket figyeli. Könnyek csillogtak a szemében. Végig hallotta a kisfiú szavait, és nagyon meghatódott a bennük rejlő akarattól, lelkesedéstől. Csak most eszmélt rá arra, hogy Cliff kezd felnőni. Igen, felnőni, pedig még alig múlt hét éves.

Odalépett a gyerekhez, és lehajolt hozzá. Komoly tekintettel nézte, és nem akarta elhinni, hogy ez az ő gyermeke. Megsimogatta a homlokát, és halk hangon szólalt meg.

- Igazán mindent meg akarsz tanulni, Clifford?

- Igen, anya, mindent - felelte elszántan a fiú. - Ugyanannyit akarok tudni, mint apa, meg Fürge Sas. Elhatároztam, hogy én is pilóta leszek. És bejárom majd a világot. És ezeket a hegyeket is. És mindent látni akarok. Ugye, tudod, anya, hogy ha nagyon akarom, akkor sikerül is? - kérdezte mosolyogva.

- Hát persze, kisfiam, tudom - mondta az asszony. - Hiszen erre tanítottalak mindig. Akarni kell, és az ember mindent el tud érni az életben. De neked még fel kell nőnöd ehhez. Gyerek vagy még. Sokat kell tanulnod, iskolába járnod.

A kisfiú megvonta a vállát, és felnevetett

- Rajtam nem múlik! - rikkantotta, és kibontakozott anyja öleléséből, aztán visszaszaladt az ablakhoz, és levette a párkányról az egyik kis kenut, amely idő közben teljesen megszáradt. - Jövőre evezni is megtanulok!

Barbara csak bólintott, de nem szólt. Arcáról lassan lehervadt a mosoly, és a tekintete elrévedt. Mintha valahova nagyon távolra nézett volna, az élet ki tudja melyik, még el nem érkezett fejezetébe. Lassan megfordult, és visszament a konyhába. Fürge Sas is feltápászkodott ültéből, és utána ment. A két fiú közben összenevetett, és játszani kezdtek az apró csónakokkal.

- Okos fiad van, Barbara - mondta az indián. - Nagyon okos gyerek. De azt megjósolom neked, hogy nem lesz könnyű élete. És boldog sem lesz, nagyon sokáig.

- Honnan tudod? - kérdezte komolyan az asszony.

- Hogy honnan? Tudod, mi indiánok sok olyasmit megsejtünk, amiket ti, fehér emberek nem. Nincs ebben semmiféle csoda. Csak rengeteg tapasztalat. - Elővett egy szivart, és rágyújtott, aztán leült az asztal melletti székre. - Igen, lesznek nagyon nehéz időszakok a fiad életében. Sok sötét éve lesz. Nem azért mondom, hogy elszomorítsalak. De a végére majd eléri a nyugalmat, amit keres. Amit minden ember keres ezen a világon.


Sokkal könnyebb volt szót érteni Jenkinsszel, mint Bob gondolta volna. Mire másnap este leszállt Moon Lake-ben, már Norman West gépe is ott vesztegelt a fő hangár előtt, és az időjárás is megemberelte magát, mintha jelt kívánt volna adni, hogy mostantól a jó irányba haladnak majd a dolgok. Kelet felől derülni kezdett, és a felhők foszlányai között átlátszott a kelő hold.

Aznap este már nem lett volna értelme sokat vacakolni, késő volt ahhoz, hogy megvárja, amíg Harris és Jenkins ideérnek Resortból. Mielőtt hazament volna, Bob telefonált a vállalkozónak, hogy másnap délután várja őket, akár az irodában, akár nála, otthon. Abban még nem volt biztos, vajon repül-e holnap, de amennyire a lehetőségek megengedték, szeretett volna egy szabadnapot. Kimerült volt.

Újabban egyre gyakoribb volt a fáradtsága. Nem akarta beismerni, hogy öregszik, nem akart tudomást szerezni erről a vitathatatlan tényről. Úgy érezte, amint alábbhagy benne a lelkesedés, a tenniakarás, azonnal elveszítheti az uralmat önmaga fölött, és ez végleg megpecsételi a sorsát. Kellemetlen volt számára az is, hogy újabban egyre többször álmodott a bátyjáról, Péterről. Meg nem tudta volna magyarázni, miért. Hiszen éveken keresztül jóformán eszébe sem jutott, csak ősz végén, amikor Barbarával együtt megemlékeztek Mindenszentekről és Halottak napjáról. Miért kísérti most ennyire? Miért érez valamiféle bűntudatot, ha arra gondol, hogy ő, Bob Mitchell, vagyis inkább Mihályfi Balázs, itt él és a családjának szenteli minden erejét és idejét, ami a repülésen felül megmarad, míg a bátyja holttestét elvitte a Duna, és ki tudja, hol porlad ismeretlenül, kegyelet nélkül?

Nem akarta, hogy ezek a gondolatok túlságosan a hatalmukba kerítsék, és végképp nem akart áldozatul esni egy depressziónak. Amikor másnap reggel, szinte időtlen idők óta, derűs, napfényes napra ébredt, elhessegette magától az előző este minden torz és fájó gondolatát, és arra összpontosított, mi a következő feladata.

Norman West is felébredt, és előkászálódott a vendégszobából. Bobnak az volt az érzése, nagyon rég nem találkozott a barátjával. Néma öleléssel üdvözölték egymást, mint az olyan férfiak, akik már keresztülmentek mindenen, amit az élet akadályként gördíthetett az útjukba, és most magának a ténynek örülnek, hogy még mindig élnek.

- Na, mondd csak - unszolta West. - A képedre van írva, hogy valami piszkál.

- Ennyire meglátszik rajtam? - tűnődött Bob. - Igazad van, tényleg piszkál valami.

A tőle telhető legrövidebben előadta a Jenkins-féle ajánlatot. Barátja némán hallgatta, egyetlen egyszer sem szólt közbe, és látszott rajta, hogy a lehetőség nagyon érdekli. Miután Bob befejezte a meséjét, a férfi még hallgatott egy darabig, és töprengett. Aztán kimondta azt, amit Bob várt tőle.

- Nézd, nekem elvileg semmi kifogásom ellene. De azért hadd lássam én is azt a pasast. A magam szemével akarok meggyőződni róla, hogy nincs átverés a dologban. Az igaz, hogy a légierő most már beszáll a segélyprogramba, Poplarban hallottam. Ez tehermentesíthet bennünket, bár a mostani szállítmányokról sem volna jó lemondani. De ez a mexikói üzlet nagyon csábító.

Mire Harris és vendége délután megérkeztek, a két barát már eldöntötte, hogy igent mond. Nagyon előrelátóan, Paul addigra el is készítette a szerződés vázlatát, és egyik fél sem talált benne olyan gyenge pontot, ami akadályt jelentett volna. Jenkins meg is lepte Bobot azzal, hogy nagy előleget ajánlott fel, és kijelentette, hogy már az első szállítmány után tovább fizet.

- Ja, igen - kapott a homlokához teljesen természetesen, és Bob örömmel látta, hogy a korábbi ravaszdi álarc végleg eltűnt Jenkins képéről. - Már beszéltem a Sikorsky céggel. Amikor csak jónak látják, felvehetik velük a kapcsolatot. Akár bérbe is vehetnek helikoptereket, nem muszáj megvásárolniuk. A pilóták kiképzését természetesen vállalják. A karbantartást is. Azt hiszem, ennél méltányosabb egyezményt nem köthettek volna velük. - Szokásához híven megint rágyújtott, egyik cigarettáról a másikra, és Bob némán nevetve gondolt arra, hogy ezt az embert jobb lesz távol tartani a repülőtértől, mert tűzveszélyes. - Higgyék el, nem a magam érdemeit nagyítom fel, de tudom, mennyit ér manapság egy jól működő üzleti kapcsolat. Itt vagyok, használjanak ki alaposan, mert azután már én használom ki magukat.

Végül is teljesen simán egyeztek meg, és a lényeg az volt, hogy a következő héttől kezdődően heti négy fuvart bonyolítanak le Guadalajarába[102]. Kettőt Bob, a másik kettőt pedig Norman gépeivel, hogy azért mégse terheljék le túlságosan a vállalatot. A gyűjtőhely, ahol a Mexikónak szánt szállítmányokat összpontosítják, legyen az Edwin Cole repülőtér. Ez minden szempontból megfelelt.

A hétvége megint borongós volt, de nem esett az eső, és a rádió is lassú javulásról számolt be a nyugati partvidéken. Az óceán háborgása is alábbhagyott, a megáradt folyók szintje is apadni kezdett, ami azt jelentette, hogy a mentésen túl hamarosan el lehet kezdeni a helyreállítási munkákat. Barbara rendszeresen hallgatta az időjárás-jelentéseket, a háztartáson kívül ez volt az egyik rendszeres feladata, ezzel segítette Bobot, amennyire csak tőle telt. Ezen túlmenően szinte minden idejét Cliffel és Jimmel töltötte.

Az indián fiú nagyon intelligens volt, és Barbara, mint vérbeli pedagógus, örömét lelte abban, hogy magyarázzon neki, vagy segítsen a házi feladatok elvégzésében. Voltaképpen csak ellenőriznie kellett, mert Jim lelkiismeretesen elvégezte a dolgát, sosem próbált meg kibújni a feladatok alól. Most, hogy szünidő volt, Barbara azt találta ki, hogy naponta valamilyen különleges feladattal bízta meg Jimet. Olyasvalamivel, amihez sokat kellett olvasnia. A szerény családi könyvtár lassan bővült, Bob pedig, ahányszor nyugatra repült, San Franciscóba vagy Los Angelesbe, mindig hozott valami új könyvet. Igyekezett általában olyan olvasmányokat hozni, amik mindenkit érdekeltek, Cliffnek képregényeket, Barbarának romantikus történeteket, de Jimmel egy ideig nem volt tisztában.

Véletlenül fedezték fel benne az érdeklődést a folklór és az utazások iránt. Amikor Bob hazahozta a Kon-tiki[103]-expedícióról szóló útleírást, Jim majdnem kibújt a bőréből örömében. Megható volt látni azt a lelkesedést, amellyel az indián fiú belevetette magát az olvasás gyönyörűségébe. Két nap alatt "kivégezte" a vastag, színes képekkel illusztrált könyvet, és azon frissiben újra elolvasta. Aztán gondosan félretette, és egy ideig nem nyúlt hozzá, csak ült naphosszat, vagy kint kószált Cliffel, és nagyokat hallgatott. Amúgy is csendes, szűkszavú gyerek volt, a korához képest talán túl komoly, amit a származásával és az alapnevelésével lehetett magyarázni, de most még önmagán is túltett. Egyik szabad délutánján, Bob odahívta Jimet, és leültette maga mellé a kerevetre. A tévében nem volt semmi érdekes, Barbara a konyhában hallgatta a másnapi időjárási előrejelzést, és a férfi kedvet kapott egy kis beszélgetésre. Ki akarta faggatni Jimet.

- Látom, nagyon tetszik neked a Kon-tiki. Mondd csak, fiam, mit találtál annyira érdekesnek benne? - kérdezte komolyan, és az indián fiú szeme felcsillant. Tisztelte Bobot, és örült, hogy az felnőttesen, egyenrangú félként szól hozzá.

- Igen, nagyon tetszett - felelte halkan, nyugodtan. - Szerintem minden érdekes, ami benne van. Ahogyan megépítették a tutajt, ahogyan összeállították a felszerelését, ahogyan kiválogatták a legénységet. És maga az útvonal is. - Egy pillanatra elhallgatott, a tekintete a semmibe révedt, mintha gondolatban ott ringatózott volna az óceán hullámain a norvég hajóssal. - Engem nagyon érdekel az ilyesmi, és köszönöm, hogy elolvashattam ezt a könyvet. Tudod, Bob - tette hozzá szégyenlősen - engem az is érdekel, hogyan élnek, vagy éltek más indián törzsek[104]. El tudnám képzelni az életemet, hogy ilyesmivel foglalkozzam.

Bob figyelmesen hallgatta a fiút, és magában azt gondolta: jó volna, ha majd Cliff is ilyen komoly dolgok iránt érdeklődne, és nem akarna minden áron repülni. Szerette a hivatását, nem is tudta volna elképzelni, hogy mással foglalkozzon, de a fiának jobb, tartalmasabb életet szánt. Viszont még korai volt a pályaválasztáson töprengeni Cliff esetében, hiszen csak hét éves volt. Jim viszont már belépett a kamaszkorba, és fokozatosan alakuló tudatával együtt a jelleme is megszilárdult. Bob elhatározta, hogy tőle telhetően támogatni fogja a gyereket, mert nem akarta, hogy ugyanazt a sivár és reménytelen életet élje majd, mint a nagyapja, egy istentől elrugaszkodott, nyomorúságos rezervátumban, ahol csak elzüllene, alkoholistává, kábítószer-függővé válna. Noha semmi köze nem volt az indiánok siralmas múltjához és kirablásához, mégis szégyellte azt, és segíteni akart.

- Mondd csak, Jim - tűnődött félhangosan - volna kedved ezt tanulni? Gondolom, tudod, mi a néprajzkutatás. Olvashattál róla éppen eleget. Vagy még nem gondoltál a jövődre?

- Gondolni gondoltam, Bob - felelte Jim, és lesütötte a szemét - de nem hiszem, hogy lesz rá alkalmam. Nagyapám öreg és szegény. Nincs semmije. Nem tud taníttatni engem. Ha szerencsém lesz, és felnőtt koromban találok valami rendesebb munkát, amiből meg tudok élni, akkor talán megpróbálom. Ha másképpen nem, levelező tagozaton. De egyelőre kár ezen gondolkodni.

A férfi elcsodálkozott a komoly, megfontolt szavak hallatán. Nem szólt egyetlen szót sem, csak hosszan nézte az értelmes fiút, és megszületett benne az elhatározás, hogy mindenben támogassa.

- Figyelj rám, Jim. Nem véletlenül kérdeztelek. Elég régóta élsz itt, velünk, és családtagnak tekintelek. Mintha a fiam volnál. Nem, ne szólj közbe, kérlek - emelte fel az ujját, amikor látta, hogy Jim ellenkezni akar. - Amikor kicsi voltál, nagyapád idehozott. Gondolom, azóta sokszor elmesélte neked ezt. Beteg voltál. Elvittelek Salt Lake Citybe, hogy az orvosok meggyógyítsanak. Azóta laksz velünk, hogy onnan visszatértél. Nekem Fürge Sas olyan, mintha az apám volna. Én meg neked akarok olyan lenni, érted? Nem számít, hogy te indián vagy, én meg fehér. Emberek vagyunk mindnyájan. Szeretném, ha majd felnősz, ne kelljen ugyanazt a nehéz és reménytelen életet élned, amit a többi indián. Vagyis a többségük. Értesz engem, fiam? Amit az amerikai társadalom vétett ellenetek, őslakosok ellen, nem tudom jóvátenni. Mindenkin nem tudok segíteni. De rajtad igen. Szeretném, ha elfogadnád a segítségemet, és nem utasítanád vissza valamilyen haszontalan büszkeség miatt.

Jim hallgatott. Arca nem árult el sokat a gondolataiból, de Bob ismerte már annyira, hogy tudja: most komolyan fontolgatja a hallottakat, és olyan válaszra készül, ami illik hozzá. De még nem szánta rá magát, hogy megszólaljon. Váratlan támaszként, megjelent az ajtóban Fürge Sas. Hallotta az egész beszélgetést, de úgy ítélte meg, nem szabad közbeszólnia mindaddig, amíg Bob és Jim meg nem beszéltek mindent. Most azonban úgy érezte, szólnia kell.

- Figyelj rám, Bob Mitchell, barátom. - Az öreg indián hangja érces volt, mint mindig, de hiába akarta elrejteni az érzelmeit, ezúttal nem sikerült. - Azzal, amit most mondtál az unokámnak, egy életre megpecsételted a barátságunkat. Mindig is tiszteltelek, és sosem tudtam megfelelően kifejezni ezt. Tanulatlan, buta öregember vagyok, csak azt tudom, amit emberöltőkön keresztül az őseim megtanultak és továbbadtak a fiataloknak. De azt megtanultam, hogy nem szabad előítéletekre hallgatni. Tudod, a társaim, a többi indián, még most is gyűlölik a sápadtarcúakat, mert rablógyilkosoknak tartják őket. Engem is erre oktattak az öregek, amikor fiatal voltam. És ha nem lett volna Edwin barátom, és nem ismerlek meg téged, minden bizonnyal ebben a hitben maradtam volna életem végéig. - Szünetet tartott, majd folytatta. - Tőled tanultam meg, mit jelent az önzetlen emberség. Gondolom, te ezt onnan hoztad magaddal, ahol születtél, ahonnan jöttél. Abból a messzi országból, a tengeren túlról. És nem szégyellem, hogy megtanultam tőled ezt. Köszönöm neked. De egy kérésem van: ha segíteni is akarsz Jimnek, tedd azt úgy, hogy közben a saját fiadat is segíted. Akkor nem érzi majd úgy, hogy le van kötelezve neked. Meg én sem.

- Úgy lesz, Fürge Sas - felelte Bob. - Te pedig, fiam - fordult Jim felé - folytasd azt, amit szeretsz. Olvass, művelődj, nyílj meg a világ előtt. Ha pedig eljön az ideje, hogy tovább tanulj, ne kérdezd, honnan van rá a pénz. Hanem én is kérek tőled valamit cserébe. Cliff nagyon szeret téged, és néha jobban hallgat rád, mint rám vagy Barbarára. Próbáld úgy irányítani, hogy ő is inkább tanuljon. Nem bánom, ha repülni fog, de ne ez legyen az egyedüli érdeklődése. Oké? És téged is megkérlek valamire, Fürge Sas. Tanítsd meg a fiamat mindenre, ami szép és okos és bölcs. Szeresse, becsülje a természetet. Találjon benne válaszokat minden kérdésére.


Ez az ősz szebb és varázslatosabb volt, mint az összes eddigi ősz, amit Amerikába való érkezésük óta átéltek. A tavasz és a nyárelő ítéletideje a múlté lett, és szeptember végén elkezdődött az a semmihez sem hasonlítható állapot, amelyet költőien "indián nyár"-nak neveznek. Mintha a természet engesztelni akarta volna az embereket azokért a kínokért és nehézségekért, amiket korábban rájuk mért. Az árvizek és a földcsuszamlások ideje lejárt, az élet visszatért a rendes kerékvágásba, és az erdők színpompája feledtetni tudta a szenvedéseket, a megfeszített munkát.

A mexikói segélyprogram is a végéhez közeledett, a Dakota Wings Air Charter tevékenysége is alábbhagyott végre. Bobnak nem kellett naponta vagy kétnaponként repülnie, több ideje maradt a családra. Elkezdődött az iskola, Cliff másodikos lett, Jim pedig minden eddiginél lelkesebben tanult. Az a nyári nap, az a komoly beszélgetés mély nyomot hagyott benne, és látszott a kis indián gyermeken, hogy komolyan veszi a jövőjét. Barbara is hozzátette a maga érzéseit ehhez. Anyás szeretettel és pedagógusi bölcsességgel egészítette ki Bob és Fürge Sas szavait. Jim most már tényleg teljes értékű családtagnak érezhette magát a Mitchell-házban.

Nagyapja, aki nem tudott olyan könnyedén szakítani a múlttal és eddigi életritmusával, rendszeresen visszatért a rezervátumba, de minden hétvégén megjelent Moon Lake-ben. Az ilyen hétvégék felejthetetlen élményekkel ajándékozták meg a kis ház lakóit. Közben az is kiderült, hogy Fürge Sas mivel töltötte a hétköznapjait. Október második szombatján kirándultak a tóhoz. Az északi öbölben volt két kicsiny sziget, alig akkorák, hogy két sátor elférhetett rajtuk. Fenyők, bükkök, sűrű bokrok nőttek színes összevisszaságban a két apró földdarabon, velük szemben pedig, a tó partján, egy keskeny, régóta elhanyagolt, időtől megbarnult deszkastég nyúlt be mélyen a vízbe. Ide vezette az öreg indián a családot.

Cliff izgatottan leste, mi fog történni. Előző kirándulásaikon nemigen érintették a tónak ezt a csücskét, inkább a Remetelakhoz jártak, és annak környékén barangoltak a vadonban. A gyerek sejtette, hogy meglepetés készül, de nem tudta pontosan, hogy micsoda. Amikor kiszálltak a terepjáróból, és átvágtak az út és a tópart közötti bozótoson, nagy sietségében megcsúszott, és majdnem belegurult a vízbe. De nem ijedt meg, és a figyelmét sem kerülte el az a látvány, aminek mindennél jobban megörült. A stég mellett két kenu ringatózott a lágy hullámokon. Pontosan megnagyított másai voltak annak a két kis játékcsónaknak, amiket azon az esős délelőttön faragott nekik Fürge Sas. Még a színeik is egyeztek.

- Hurrá!!! - rikoltotta a gyerek vidáman, és eszét vesztve ugrálni kezdett a parton. - Fürge Sas! Köszönöm! Megvannak a kenuk! Ugye, most megtanítasz minket evezni is? Megyünk a szigetre? Jaj, de izgatott vagyok!

Zengett az erdő a vidám hangtól. A lágy napfényben ide-oda repkedő elkésett pillangók, a halvány pára, amit a víz lehelt ki magából, mesebeli képet tártak a család elé. Az indián büszkén, de szótlanul állt meg a stég mellett, és mosolyogva figyelte a kisfiú önfeledt örömét. Ő is boldog volt, hogy meglephette kis pártfogoltját.

- Igen, kimegyünk a szigetre - felelte nyugodtan, és tekintete összetalálkozott Bob és Barbara tekintetével. - Ami elemózsiát hoztunk, azt ott esszük meg. És közben mesélek is majd. Gyertek.

Óvatosan szálltak be a két kenuba. Az egyikbe Fürge Sas és Jim, a másikba Cliff a szüleivel. Bob kézbe vette az evezőt, és figyelmesen követte az indián mozdulatait. Régi dunai hajókirándulásain szerzett annyi tapasztalatot, hogy el tudjon hajtani egy csónakot, most mégis zöldfülűnek érezte magát, amikor látta, hogy az öregember mennyire könnyedén és hangtalanul szeli a vizet a kenuval. Ez volt az a mozdulatsor, amit senki más nem tudott. Ez volt az, amit ő is, gyermekkorában, elképzelt, amikor indián történeteket olvasott kíváncsian.

Negyedóra alatt a keleti sziget partján voltak. A két kenu zökkenés nélkül csúszott ki a keskeny parti fövenyre, és az utasok kiszálltak. Barbara a férje karjára támaszkodott, és meghatottan nézett körül.

- Olyan szép itt, Bob - suttogta alig hallhatóan. - Nem is tudom, kinek és hogyan köszönjem meg ezt a látványt.

- Nem nekem kell megköszönnöd - felelte ugyanolyan csendesen a férfi, és fejével a gyerek felé intett. - Majd ő megköszöni mindnyájunk nevében. Figyeld csak... Ösztönösen tudja, hogyan kell ezt csinálni.

Cliff már ott is volt a másik csónak mellett, és amint az öreg indián a partra tette a lábát, a nyakába ugrott. Nem szólt, csak ölelte, szorította Fürge Sast, az pedig, tőle szokatlan elérzékenyüléssel, megsimogatta a gyerek haját, és közben a szülei felé pillantott. Ebben a pillantásban benne volt a teljes megértés, az összetartozás, és még valami apróság, amit csak ők hárman vettek észre. Benne volt az, hogy MOST, ebben a pillanatban omlott le az utolsó fal, az utolsó képzeletbeli sorompó a bennszülött és a fehér emberek között. Lelkeik egybe ötvöződtek, egy olyan szövetségbe, amelyet soha többé nem lehetett szétszakítani.

Jim, aki már tapasztalt egyet-mást, hiszen maga is indián volt, gyorsan és ügyesen tábortüzet gyújtott, miközben Barbara kicsomagolta a magukkal hozott ételt. Fürge Sas hirtelenjében nyársakat faragott, amikre feltűzték a sütni való szalonnát, húsdarabokat, hagymát, paprikát. Közben Cliff, akit minden érdekelt, ide-oda szaladgált a szigeten, és vérbeli indiánhoz illő rikoltással jelezte, ha valami eddig ismeretlenre bukkant. A tisztás szélén felfedezett egy mohos sziklát, annak a tövében pedig egy gyöngyöző forrást.

- Friss víz! - kiáltotta diadalmasan, és visszavágtatott a többiekhez. - Kéne egy kulacs, vagy valami, hozok a vízből!

Vidáman és tartalmasan telt a nap. Ebéd után kicsit elbágyadtak mindnyájan, csak az öreg indián maradt teljesen éber, és míg a többiek pihentek, ő nyugodtan ült a helyén, és az égen lágyan úszó felhőket figyelte. Gondolatai messzire szálltak, a múltba, rég eltűnt ifjúsága éveibe, amikor még nem sejtette, hogy mit hozhat az élete. Most, amikor már közel volt az alkonyat, megértette, hogy a tanítások csak akkor érnek valamit, ha konkrét, létező emberekhez kapcsolódnak. Semmiféle általánosítás nem vezethet jóra. Nem tudta volna megfogalmazni ezeket a gondolatokat, hiszen a szó nem volt soha az erőssége, de érezte, tudta, hogy így van. Élete vége elé kellett megtanulnia, hogy sosem szabad mindenkit egyazon ítélet alá vetni. És szerette volna, ha mások is ráébrednek erre.

A pihenők felé pillantott. Jim, mint már annyiszor, most is átkarolva tartotta Cliffet, és nyugodtan szunyókált a langyos napsütésben. "Ez a gyerek már nem egészen indián" - gondolta Fürge Sas. "Talán nem is baj. Hadd legyen igaz amerikai. Hiszen itt született, itt nő föl. Mint ez a másik kis emberke, a barátom fia. Jó volna látni majd őket, amikor felnőttek lesznek. De tudom, hogy ez lehetetlen. Sok tavaszt értem meg már, ideje lassan arra gondolnom, hogy meg kell térnem az őseimhez. De nyugodt lélekkel teszem."

A szieszta végeztével még arra is maradt idejük, hogy a lemenő nap fényében megtartsák az első evezősleckét a tavon. Barbara és Bob a parton maradtak, az öreg indián pedig csónakba ült a két fiúval, és kieveztek a nyílt vízre. Szél alig fújt, szelíden ringatózott a tó, és lágyan hintáztatta a kenut a három emberrel. Jim hamar beletanult az evezés fortélyába, de Cliff inkább lelkesedéssel, mint tudással fogta a könnyű evezőt. Keze kicsi volt és erőtlen, az akarata viszont annál nagyobb. Nevetgélve bólogatott, amint Fürge Sas magyarázgatott neki, és igyekezett mindent úgy tenni, ahogyan oktatták. A legnagyobb örömöt az okozta neki, amikor végre a part felé vették az irányt, és sikerült majdnem zökkenőmentesen kikötnie.

- Anya, apa, láttátok? - kiáltotta vidáman. - Sikerült! Már nem vagyok olyan tudatlan, mint reggel voltam! Jövőre akár végig is evezem a tavat!

Lassan ideje volt a hazatérésre gondolni. A kellemes pihenés, a jó levegő, az evezés, a hangulat megtette a magáét. Ennek a napnak a végén már nem lehetett tovább fokozni az élvezeteket és élményeket. Cliff is elfáradt, és már nem volt energiája kitörően örvendezni. Nyugodtan ült a dzsipben, csak az arcán szétáradó mosoly jelezte, hogy elégedett a mai nappal. Mire hazaértek, teljesen elbágyadt, és vacsora sem kellett neki. Barbarának azért is rimánkodnia kellett, hogy a gyerek megfürödjön, és ne azon maszatosan menjen aludni.

Amikor lefeküdtek, Cliff egy pillanatra még odahívta édesanyját az ágyhoz.

- Anya, mondani szeretnék neked valamit - suttogta halkan, hogy ne zavarja Jimet, aki már elszunnyadt.

- Mondd, kisfiam - simogatta meg a nő a gyerek homlokát. - Ugye nincs semmi baj?

- Á, nincs baj - mosolygott a kisfiú - csak azt akartam mondani, hogy nagyon tetszett a mai nap. Köszönöm szépen. És légy szíves, ha kimész, és eloltod a lámpát, mondd meg Fürge Sasnak is, hogy ma nagyon jól éreztem magam. Tudod, anya... Mindig kérdezni akartam, hogy nekem miért nincs nagyanyám meg nagyapám. Ma rájöttem, hogy mégis van. És testvérem is van - mutatott a másik ágy felé. - Anya, miért sírsz?


Meglepetéssel érkezett el az 1954-55-ös tél. Paul Harris nem árulta el a tervét, még Bobnak sem, pedig az ő gépén repült New Yorkba még október közepén. Senki sem tudhatta, hogy a vállalkozó miben töri a fejét, így aztán tényleg mindenkit meglepett, amikor két héttel később öt idegen jelent meg Moon Lake Resortban.

Jól öltözött és még jobban értesült keletiek voltak, akiket egyetlen egy dolog érdekelt csupán: a síközpont. Bob nem tudta mire vélni a dolgot. Az üdülőtelep jól működött, a szállodák kényelmesek és tágasak voltak, és nem ez volt az első idényük. Ugyan mit találhatott ki Harris, amiért ezek az idegenek itt szaglásznak, méricskélnek, jegyzetelnek napok óta?

Véletlenül tudta meg az igazat. Norman West is megérkezett, és egész hétvégén maradni szándékozott. Kivételesen magával hozta a feleségét és a gyerekeket is, és Barbara kimondhatatlanul örült Marthának, akit nagyon régóta nem látott. Mialatt az asszonyok a maguk apró kis ügyeit beszélték meg izgatottan, a gyerekek pedig tombolva és örömmel játszottak, a két pilóta elbeszélgetett egy pohár whisky mellett.

- Azt hiszem, Resort történelme most kezdődik - jegyezte meg Norman. - Figyeld csak meg, a januári verseny után minden évben itt akarják majd megrendezni a bajnokságot.

- Miféle bajnokságot, te? - képedt el Bob. - Mi az ördögről beszélsz itt?

- Hát te nem tudod? - csodálkozott el most West - Azt hittem, Paul elmondta neked. - Kortyolt egyet a poharából, és barátja arcát fürkészte, akin látszott, hogy tényleg semmit sem tud. - Az a magas, fekete manus, ennek a csoportnak a főnöke nem más, mint Leonard MacMillan, az amerikai síszövetség elnöke. Régebben maga is sportolt, fiatalon részt vett a Lake Placid[105]-i Olimpián, és nem is szerepelt rosszul. Paul rávette, hogy itt rendezzék meg az idén az Amerika-bajnokságot. Erre mondtam, hogy most már fölfelé ível Resort csillaga. Ha sikeres lesz ez a verseny, Colorado Springs bezárhat.

Bob egy szót sem szólt, csak tűnődve nézte a barátját. Nem tudta elképzelni, hogy Paul Harris miért hagyta ki a tervből, holott azelőtt mindent vele beszélt meg. Aztán az a sejtelme támadt, hogy Harris szégyellte magát a Jenkins-féle trükkért, és azért hallgatott. "Á, ez nem lehet" - hessegette el a gondolatot Bob. "Miért tette volna? A mexikói segélyakció után mindent tisztáztunk."

- Nem, nem tudtam erről - mondta csendesen. - Nem mintha ez engem akármiben is zavarna. Elvégre egy síközpont erre való. Csak azon tűnődöm - szívott egy utolsót a cigarettájából, és elnyomta - hogy nem lesz-e túl nagy falat így, minden előkészület nélkül. Ha belebukunk, Harris szedheti a sátorfáját. És én is megnézhetem, mi lesz a repülővállalattal.

- Ugyan már, Bob! - nevetett Norman. - Ez bennünket semmiben sem érint. Legfeljebb visszaadod a helikoptereket a Sikorsky-nak. A szállításainkat nem fogja befolyásolni.

Bob tovább törte a fejét, és igazat kellett adnia Westnek. A három helikopter bérleti díja nem volt magas, és a szerződés semmiféle határidőt nem szabott meg a bérletre. Akármikor vissza lehetett csinálni az üzletet. De akkor is... Hogyan képzelte Paul, hogy csak úgy, ukkmukkfukk, meg lehet rendezni egy nagyszabású síversenyt egy olyan helyen, ahol azelőtt sohasem csináltak ilyet? Hiszen neki is fel kellene készülnie logisztikailag. Nem csak a sportolókat és a közönséget, de valószínűleg felszereléseket, anyagokat is kell majd szállítania.

Mintha erre érkezett volna válasz, estefelé betoppant Harris. Arcán egy rajtakapott rosszcsont kölyök bűntudatos vigyorával sompolygott be az ajtón, és alig mert Bobra nézni.

- Ha most leharapod a fejem, igazad lesz - vigyorgott félszegen. - Tudom, szólnom kellett volna, hogy mit tervezek, de az az igazság, hogy én sem tudtam biztosan, lesz-e belőle valami. MacMillantől és csapatától függ minden. Ha az ő vizsgájukat kiálljuk, szabad az út a versenyrendezés előtt.

- Fenét harapom le a fejed - nevetett Bob is. - Csak meglepődtem egy kicsit. Ha már így állunk, akkor jó lenne, ha megbeszélnénk a további teendőket is.

Késő éjszakáig beszélgettek, és mire Paul Harris éjféltájt elbúcsúzott, nagyjából tudták, hogyan készüljenek fel a télre. Norman West feladata az volt, hogy a következő héten átrepüljön Quebecbe, és felvegye a kapcsolatot a Bombardier[106]-céggel, akiktől Harris hókotrókat, lánctalpas hójárókat és motoros szánokat készült rendelni.

Bob hullafáradtnak érezte magát. Csak ült egykedvűen, és hallgatta a többiek beszédét, de nem szólt bele. Azon töprengett, mekkora utat tett meg azóta, hogy Svédországon keresztül ide szökött Barbarával. Hihetetlen... Azóta lezajlott egy világháború, megszületett a fia, légivállalatot alapított, és megalapozta az életét az új hazában. Aránylag jól éltek, de sokat is kellett dolgoznia ezért a jólétért. És most egy kicsit tartott tőle, hogy Harris új ötlete kudarcba fullad. Még mindig nem szokta meg, hogy üzletemberként gondolkodjon. Mindeddig csak a munkát ismerte, a megfeszített, önfeláldozó, szüntelen munkát. Semmi máshoz nem értett, csak a gépekhez. Képtelen volt nagyvonalúan előre nézni, és meglátni az esélyeket.

Sosem vágyott vagyonra, gazdagságra, és ha valaki azzal kecsegtette volna, hogy egyszer tehetős ember lesz, a szemébe nevetett volna. Igaz, hogy a bankszámláján szépen gyűlt a pénz, de ezt az összeget sohasem tekintette olyan tőkének, amelyet az utolsó garasig befektethet, egy még nagyobb nyereség reményében. Nem. Ez a kis vagyon a családjáé volt, elsősorban Cliffé. A gyerek életét, jövőét akarta megalapozni ezzel, és még mindig reménykedett benne, hogy ha nagyobb lesz, a fia nem fog annyira ragaszkodni a repüléshez. "Istenem, mekkora különbség lehet két ember között... Lehet, hogy a korral majd megváltozik Clifford is. És mégis... Szeretném, ha olyan céltudatos és komoly lenne, mint Jim. Remélem - fűzte tovább a gondolatait - hogy az indián fiú befolyása hat majd rá."

- Hát te min morfondírozol annyira? - bökte meg Norman. - Már legalább félórája nem szóltál egyetlen szót sem.

- Á, semmi, csak elkalandoztak a gondolataim - felelte Bob szórakozottan. - Szerinted sikerülni fog ez az egész dolog?

- Már miért ne sikerülne? - szólt közbe Paul Harris. - Ne aggódj, a szövetség dönti el, hogy lesz-e verseny, vagy sem. Ha úgy határoznak, hogy nem, akkor minden marad a régiben. Igaz, kár volna nem kihasználni ezeket a jó pályákat és az ugrósáncokat, meg a többi berendezést, de nem katasztrófa. Ha viszont sikerül, akkor néhány éven belül akár a téli olimpia megrendezésére is gondolhatunk. Szerintem nem csak Lake Placid, Colorado Springs vagy Squaw Valley[107] létezik, hogy ne beszéljek az európai városokról. Hol van az megírva, hogy Moon Lake-ben nem lehet ekkora sporteseményt rendezni?

- Jól van, nem vitatkozom veled - nevette el magát Bob. - Ha rajtad múlna, minden sikerülne. Néha elcsodálkozom az energiádon.

Lassan éjfél lett, és Harris elbúcsúzott. A két jóbarát is nyugovóra tért, de Bob sokáig nem tudott elaludni még. Felesége észrevette, hogy álmatlanul forgolódik mellette az ágyban, és hozzá simult.

- Aludj nyugodtan, kedvesem - mondta suttogva. - Minden rendben lesz. Én bízom Paulban, tudja, mit csinál. Te meg ne rágd magad mindenen. Újabban mindig aggályoskodsz.


A gondos és mindenre kiterjedő előkészületeknek nem maradt el az eredménye. Január huszadikára minden készen állt az észak-amerikai téli sportok kedvelői részére. Csütörtökre esett ez a nap, és másnap, pénteken reggel szándékoztak megnyitni az Amerika-bajnokságot, amelyen az Egyesült Államok sportolóin kívül a kanadaiak vettek még részt. A Dakota Wings Air Charter minden gépe ingajáratba volt állítva Salt Lake City, Chicago és New York, valamint Winnipeg és Montreal felé.

Leonard MacMillan is kitett magáért, ami a szervezést és a rendezést illeti. A síszövetség szakértelme minden téren megmutatkozott: a sportolók és a közönség elszállásolása és élelmezése zökkenőmentes volt, a versenypályák tiszták és jól áttekinthetők voltak. Paul Harris a kezét dörzsölgette örömében.

Sajtósok egész légiója lepte el Moon Lake Resortot. Újságírók, tévések érkeztek az ország minden részéről, hogy beszámolókkal, helyszíni közvetítésekkel adjanak hírt a nagy eseményről. A tévések között ott volt Philo Farnsworth is, akit már ismertek abból az időből, amikor ez az egész vállalkozás beindult. Minden érdekelte, amit azóta építettek, létesítettek Resortban. Nem csupán a síbajnokság miatt érkezett ide, hanem egy többrészes riportfilmet is akart forgatni Moon Lake-ről.

- Szeretnék majd találkozni azzal a pilóta barátjával is, Paul - mondta Harrisnek. - Ahogyan akkor megismertem, remek fickó lehet. És hallottam róla, miket vitt véghez tavaly, amikor az árvizek voltak. Tudja, engem érdekelnek ezek a különleges emberek.

- Majd összehozom vele, Philo, ne féljen - nyugtatta meg Harris - de nem most. Egyelőre azt sem tudja szegény, hol áll a feje ebben a bolondokházában. Ha elkezdődnek a versenyek, kevesebb repülnivalója lesz, és biztosan kijön ő is ide. Amennyire tudom, a repülésen kívül a sport is érdekli.

A versenyek nagy szenzációja éppenséggel egy Utah-beli lány, Jill Kinmont[108] volt. A tizennyolc éves kislány büszkeséggel töltötte el a helybéliek szívét. Mindenki neki drukkolt, és Jill rendesen meg is nyerte a lesiklást és az óriás műlesiklást, míg a műlesiklásban ezüstérmes lett. Amikor az első győzelem után a riporterek a további terveiről faggatták, szerényen válaszolt.

- Nekem ez a verseny is pont olyan, mint a többi. Voltaképpen a jövő évi Téli Olimpiára készülök. Az, hogy itt és most nyertem, még nem jelent semmit. Jövőre Cortina D'Ampezzóban[109] akarok bizonyítani. Számomra az lesz az igazi megmérettetés.

A férfi versenyzők között már megoszlottak a helyezések. A műlesiklást és az óriás műlesiklást amerikai sízők, nevezetesen Arthur Hughes és William Redding nyerték, a lesiklásban azonban egy kanadai francia, Jean-Pierre Clossart győzött utcahosszal. A közönség élvezte a nagyszabású erőpróbát, és bár az északi számok meglehetősen ismeretlenek voltak az itteniek számára, azért a sífutó és síugró versenyeket is sokan nézték meg.

Paul Harrisnek igaza lett. Bob valóban kijött a pályákhoz, amint megtehette. Nem is egyedül, Barbara és a két kisfiú is vele tartott. Élvezték a csillogóan kék eget, a jó időt, a nyüzsgést, az izgalmakat. Cliff egyenesen odavolt a látványtól, és egyre azzal nyúzta a szüleit, hogy ő is meg akar tanulni síelni.

- Igazán! - kiáltotta lelkesen. - Én is tudni akarom ezt! Jövőre akár versenyezhetnék is, nem, apa?

- Persze, kisfiam, miért ne? - felelte Bob, és körbe fürkészett. Harrist kereste a tekintetével, mert tudta, hogy a UDB örökmozgó főnöke mindenütt ott van. Hamarosan észre is vette, éppen azzal a tévéssel beszélgetett.

Bob otthagyta a családját, hogy szórakozzanak, és odament a két férfihoz.

- Á, Mr. Mitchell! - üdvözölte Farnsworth. - Paul barátom, úgy látszik, jobban ismeri magát, mint én. Ami természetes is, ugye. Tudja, már régóta szerettem volna találkozni magával, és alaposan kifaggatni. - Még mindig a pilóta kezét szorongatta. - Mondja, volna valamilyen hely, ahol nyugodtan elbeszélgethetnénk?

- Semmi akadálya, Mr... Izé, elfelejtettem a nevét - mondta zavartan Bob. - de ha megengedi, most engem is inkább a verseny érdekelne. Paul bizonygatta, hogy siker lesz, és látom, hogy jól mérte fel a helyzetet. Mi volna, ha estefelé eljönnének hozzánk egy kis tereferére?

- Farnsworth. Philo Farnsworth a nevem - mutatkozott be a vendég. - Ha úgy gondolja, és persze, ha nem zavarom az otthonában, akkor megköszönöm a vendégszeretetét, és természetesen élni fogok a meghívással.

- Rendben van, Mr. Farnsworth, akkor várni fogom önöket. Viszlát. - Sarkon fordult, és visszament Barbarához és a két gyerekhez. A tévériporter csodálkozva nézett a férfi után, aztán Paul Harrisre pillantott. Amaz mosolyogva nézett vissza rá. Sejtette, mit akar mondani a tévés.

- Mondtam neked, hogy fura madár ez a Mitchell. Nem szereti a sok beszédet. De este talán nem lesz ennyire merev, és akkor majd mesél neked. Hidd el, van miről mesélnie. - Fürkésző szemmel nézett a pilóta után, aki közben visszaért a családjához.

A két gyerek elunta a nézelődést, és a pálya szélét jelző drótkerítésen túl hóembert kezdett építeni. Bob átkarolta Barbara vállát, és szeretettel nézett a feleségére. A nő elmosolyodott, és a férfi vállára hajtotta a fejét.

- Ki volt az a pasas Harris mellett? - kérdezte kíváncsian.

- Valami tévés nagykutya Salt Lake Cityből, a neve Farnsworth - felelte félvállról Bob. - Riportot akar készíteni Moon Lake-ben. Emlékszel? Amikor beindult ez a sportlétesítmény, már járt itt.

Barbara legyintett.

- Ha én mindenkire emlékeznék, aki azóta itt járt, ekkora lenne a fejem - mutatta, és nevetve tárta szét a két karját. - Azt hiszem, az elmúlt években megfordult itt fél Amerika. De a negyede legalábbis. Hanem... A neve ismerős - tűnődött tovább. - Nem rokona véletlenül annak a Richard Farsnworth nevű színésznek? Tudod, akit abban a régi westernben láttunk nemrég. Na... Mondd már!

- Nem tudom, Barbara, de nem is nagyon izgat - felelte a férfi. - Engem nem nagyon érdekel, sem a színész, sem ez a mókus. Túl rámenős, és te is tudod, hogy az ilyenek az agyamra mennek. Apropó, el fog jönni Paullal együtt hozzánk ma estefelé. Bár nekem úgy hiányzik, mint egy púp a hátamra. Mi a fenéről akar engem kérdezni? Nem vagyok én olyan illusztris személyiség, mint mondjuk Harris. Nem az én érdemem, ha ez az üdülő ennyire felvirágzott. Én pilóta vagyok, nem reklámszakember. Sem vállalkozó. És tudod, hogy azt a néhány ritka napot, amikor nem kell repülnöm, inkább veled töltöm meg a srácokkal. - Hátratolta a pilótasapkát a feje búbjára, és megvakarta a homlokát. - Inkább mentünk volna át a házhoz ahelyett, hogy idejöttünk volna.

Az asszony szembefordult vele, és rosszallóan csóválta a fejét.

- Ejnye, Bob Mitchell. Nem lehetsz ennyire önző. Meg ennyire morgó medve sem. Tudom, hogy a Remetelakban sokkal jobban érzed magad, de megígérted a fiúknak, hogy ma kijövünk ide, a versenyt nézni. - Észrevette, hogy a férje közbe akar szólni, és felemelte a kezét. - Most én beszélek, kedvesem. Nem csak mára ígérted meg ezt, hanem holnapra és holnaputánra is. Nem minden nap van Moon Lake-ben Amerika-bajnokság.

Bob nem felelt. Hirtelen borzasztóan fáradtnak érezte magát, pedig az éjszaka remekül aludt. Az órájára pillantott, majdnem dél volt már. Csak most érezte, mennyire éhes, és ahogy a két, játéktól kipirult gyerekre tekintett, biztos volt benne, hogy ők is farkaséhesek.

- Hej, srácok! - kiáltotta, - mit szólnátok egy adag hamburgerhez és egy kólához? Nem akartok enni? - Szánt szándékkal nem akarta észrevenni Barbara bosszús pillantását, ami azt sugallta: "Na megállj, Robert Mitchell, ezért még számolunk, csak legyünk otthon."

- Hurrá! - rikoltotta a két gyerek egyszerre, és faképnél hagyták a félig elkészült hóembert. Odarohantak Bobhoz, és vidám kutyakölykök módjára viháncolták körül. Barbara is megfeledkezett előbbi bosszúságáról, és szeretettel nézte a két kipirult gyerekarcot. Jim bőre természetesen valamivel sötétebb volt, mint Cliffé, de rajta is meglátszott a játék és a csípős hideg okozta pír.

Hátat fordítottak a pályának, és az egyik sebtében felállított bódé felé igyekeztek, ahol már állt néhány éhes néző. Bob beállt mögéjük, Barbara pedig letelepedett arrébb, egy lócának használt farönkre, a két fiú társaságában. A férfi gyönyörködve nézte a még mindig szép asszonyt, és magában bűntudatot érzett az előbbi viselkedése miatt. Kifizette az idő közben elkészült hamburgereket, egyensúlyozva tálcára tette a palackokkal együtt, és odament a családhoz.

- Jó étvágyat mindenkinek - mondta, és kézbe vett egy zsemlyét. Lopva, a gyerekek háta mögött, a feleségére nézett, az meg viszonozta a tekintetét. "Ne haragudj" - mondta némán, de érthetően, mire Barbara elmosolyodott, és bólintott.

A hamburger pillanatok alatt elfogyott, de a kérdésre, hogy akarnak-e még egy adagot, mindnyájan megrázták a fejüket. Lassan kezdett délutánba hajlani a nap, és most már Barbara is fáradtnak érezte magát. Arra gondolt, hogy ha este vendégei lesznek, nem várhatja őket üres kézzel, készítenie kell valamilyen harapnivalót. És hazafelé menet be kellene nézni Mrs. Kelly boltjába is. Mialatt Bob visszavitte az üres tálcát a bódéhoz, összeszedte a gyerekeket, akik megint a hóember felé vizslattak.

- Ne menjetek már vissza oda, fiúk. Azonnal indulunk haza.

- Jaj, anya... - szontyolodott el Cliff. - Hiszen még korán van! Úgy szeretnék még maradni!

- Kisfiam, estére apádnak vendége lesz, nekem meg mindkét kezem tele lesz munkával - felelte Barbara. - És különben is, holnap megint kijövünk. Indulás, apátok már a kocsinál vár.


Harris és a tévés sötétedés után érkeztek Bobékhoz. Barbara csak most végzett a süteménnyel, és örvendett, hogy ennyire előrelátó volt. Farnsworth ízlését nem ismerhette, de Paulról tudta, hogy szereti a nyalánkságokat, és kedvelte is a köpcös vállalkozót, akinek ezt az egész itteni életét köszönhette. Magyaros túróspitét sütött mazsolával. Bob közben a nappaliban olvasgatta az Aviation Week[110] legújabb számát, mialatt a gyerekek rajzfilmeket néztek a tévében, és nagyokat kacagtak.

Farnsworth kissé feszélyezett volt, amin Bob elcsodálkozott, hiszen őt az előítélete vezérelte, és elvből nem kedvelte a sajtósokat, akik mások életében vájkálnak. A tévés eleinte nem is találta meg a helyes hangot házigazdájával szemben, és semmiségekről beszélgettek mindaddig, amíg Barbara fel nem szolgálta a friss, ízletes süteményt. Akkor mintha megtört volna a jég, és a vendég is ráhangolódott Bobra.

- Tudom, hogy maga nem nagyon szereti, ha faggatják - jegyezte meg. - Paul barátom sok mindent mesélt magáról. És ne szerénykedjen, mert azt is tudom, hogy a maga segítsége nélkül talán sohasem épült volna meg ez a sportkomplexum. - A háziasszony felé fordult. - Igazán ízletes ez a sütemény! Vehetek még?

- Csak tessék! - nevetett Barbara, akinek jólesett a dicséret. - Gyerekek, gyertek a konyhába, ne zavarjátok a felnőtteket.

A nő és a két fiú kimentek a nappaliból, és a három férfi magára maradt. Bob még mindig nem volt teljesen biztos magában Farnsworthöt illetőleg, de már jócskán felengedett az ellenszenve, és várta, mivel fogja kezdeni a vendég a kérdezősködést.

- Elragadóak a gyermekei - mondta a férfi elismerően. - Ha nem tévedek, csak a kisebbik a magáé, nemde? Nekem is van egy kislányom, egyetlen gyerek. Most hat éves, idén kezdi az iskolát.

- Eltalálta, Mr. Farnsworth - bólintott Bob. - A nagyobbik csak fogadott gyermek. Vagyis még az sem, csak itt lakik, mi neveljük. Egy öreg indián unokája, akinek sokkal tartozom. A szülei meghaltak, én meg magamhoz vettem. Tudja... - kissé feszengve latolgatta, vajon mennyit fedhet fel a magánéletéről anélkül, hogy megsértené a jó ízlés íratlan törvényeit - tudja, a feleségemnek sajnos nem lehet több gyermeke. Jimet pedig nagyon szeretjük. Majdnem annyira, mintha a sajátunk lenne.

- Ha kérhetném, ne legyen ennyire hivatalos, Bob. Szólítson csak nyugodtan Philónak. - Megköszörülte a torkát. - Nagyon szép az, amit mond. Megvallom őszintén, nemigen vagyok ehhez szokva. Tudja, az itteni szegregáció nem éppen humánus jelenség. Nekem megvan erről a magam privát véleménye. Szerintem a négerek is, az indiánok is teljes jogú tagjai az amerikai társadalomnak, éppúgy, mint mi, fehér emberek. Amit a déli államokban művelnek velük, az egyenesen embertelen. És jó volna, ha mihamarabb felébrednénk végre, mielőtt egy újabb polgárháború tör ki.

Bob csodálkozva hallgatta a riportert. Neki magának is ugyanez volt a véleménye, de nem szokott hivalkodni vele. Egyrészt, mert még mindig nem érezte teljesen amerikainak magát, másrészt, mert tudta, hogy a tősgyökeres amerikaiakat mennyire nehéz meggyőzni. Most jólesett neki olyan szavakat hallani, amelyek benne is megfogalmazódtak ezerszer.

- Nézze, Philo - mondta tűnődve - nálam ez a természetes. A szülőhazámat részben azért hagytam ott, mert láttam, mire készülnek egyesek. És sajnos, igazam lett. A sejtésem valóra vált. Ennek esett áldozatul a bátyám, emiatt pusztultak el a feleségem szülei. Magának nem kell magyaráznom, mit jelentett a nácizmus Európában. Tudom azt is, hogy sokan még mindig megbélyegzik a magyarokat azért a sok bűnért, amit elkövettek. Azt is tudom, hogy én egymagam nem tudom jóvátenni mindezt. De az világos, hogy ember akarok maradni. - Most már teljesen felszabadultan tudott beszélni, és Paul Harris, noha jól ismerte Bobot, rácsodálkozott, mert erről az érző, emberi oldaláról még nem ismerte. - Amit mások elkövettek, azt én nem tudom meg nem történtté tenni. Így hát teszem a magamét, a legjobb tudásom és a lelkiismeretem szerint.

Farnsworth hallgatott. Egyszerűen nem tudta, mit lehetne erre mondani. Sokéves újságírói és tévériporteri tapasztalata sem segített ebben. Ritkán adatott meg neki, hogy ilyen őszinte emberrel beszélgethessen. Harrisre pillantott, és magában hálát adott a szerencséért, hogy barátja ilyen emberrel hozta össze.

- Nem tudom, mit felelhetnék erre - jegyezte meg később, miután mindhárman hallgattak egy sort. - Szeretném remélni, hogy igaza lesz. Szeretném remélni, hogy előbb vagy utóbb a honfitársaim szeme is rányílik az igazságra. Már megbocsásson, ez nem jelenti azt, hogy magát nem tekintem honfitársamnak. Csak szeretném, ha a többség begyepesedett gondolkodásmódja is felzárkózna a jelenhez, a jövő érdekében.

Késő estig beszélgettek, és amikor elbúcsúztak, Bob is, Philo is úgy érezték, egy nagyon értékes barátsággal lettek gazdagabbak. A vendég megjegyezte, hogy szeretne még máskor is ide látogatni, ha nem zavar.

- Á, dehogyis zavar! - nevette el magát Bob. - Sőt örülnénk, a feleségem is, meg én is, ha vendégül láthatnánk magát és a családját. Mondjuk a jövő nyáron. Mit szól hozzá? Vegye ezt bizonytalan időpontra szóló meghívásnak.

- Köszönöm, Bob - rázta meg a kezét Farnsworth. - Azt hiszem, élni fogunk vele.

A vendégek elmentek, és a férfi, miután kikísérte őket, visszament a nappaliba, és egy pohár whisky mellett cigarettázva, még elgondolkodott a beszélgetésen. Újra felidézte magában az elmúlt éveket, és mindazokat az embereket, akik hozzásegítették ahhoz, hogy most itt élhessen, aránylag jólétben, aránylag gondtalanul. Szepesi ezredes (ki tudja, él-e még?), aki akaratán és tudtán kívül lehetővé tette neki a stockholmi utat, Per Lundquist, aki tapintatosan, de jó érzékkel segítette, Norman West, a legjobb barátja, akinek a karrierjét köszönhette, Edwin Cole, aki elindította ezen az úton. És nem utolsó sorban a felesége, Barbara, aki mindig mellette állt, a legnehezebb időkben is, és bizalommal, szeretettel segítette akkor is, ha egy-egy döntése nagyon bizonytalan volt. Lelke mélyén tudta, hogy nagyon kevés ember mondhatja magát ennyire szerencsésnek. Nagyon keveseknek adatik meg ez a biztató, támogató háttér. Azt is tudta, hogy neki, Robert Mitchellnek, kutya kötelessége mindezt a bizalmat és támogatást a tőle telhető legjobban meghálálni. Azzal, hogy mindig megteszi a magáét, a lelkiismerete szerint.

Tisztában volt vele, hogy az élet tartogat még meglepetéseket, jókat és rosszakat egyaránt. De azzal is tisztában volt, hogy most már könnyebb lesz szembenéznie a meglepetésekkel, az akadályokkal.

Halkan, hogy fel ne ébressze őket, bement a fiúk szobájába, és leült a két ágy közötti karosszékbe. A nyitott ajtón át beszűrődő fényben némán nézte az alvó gyerekeket. Ha nagyon őszinte akart lenni magához, nem tudta volna megmondani, melyiket szereti jobban. Szavai, amelyekkel Farnsworthnek leírta ezt a kapcsolatot, csak most kaptak igazi súlyt. Jimet ugyanúgy fel akarta nevelni, mint Cliffet. Semmivel sem akart kevesebbet nyújtani neki, mint a saját, vér szerinti gyermekének.

Hosszú percekig ült mozdulatlanul, és hallgatta a fülében doboló vért. Aztán lassan felállt, még egy pillantást vetett a gyerekekre, és kiment a szobából.

- Gyere, kedvesem, ideje, hogy lefeküdj te is - hallotta Barbara suttogását, amikor bement a hálószobába. - Még ébren vagyok. Hallottam minden szavatokat.

- Bocsáss meg, ha túl hangosak voltunk - engesztelte a férfi. - Gondolnom kellett volna arra, hogy pihenni akarsz. - Levetkőzött, és bebújt az ágyba az asszony mellé. Az szeretettel ölelte át.

- Nincs semmi baj, szívem. Úgysem voltam még álmos, de sem olvasni nem akartam, sem benneteket megzavarni a jelenlétemmel. Fölösleges lettem volna köztetek. - Mélyet sóhajtott. - De nekem elég volt az, amit hallottam. Büszke vagyok rád, Bob Mitchell. Boldog vagyok, hogy egy ilyen ember felesége lehetek, mint amilyen te vagy. - Még szorosabban ölelte a férfit, és forrón megcsókolta. - Szeretlek. Jó éjt.


Az olimpiai esztendő ígéretekkel és félelmekkel telten köszöntött rá a világra. Reményekre adott okot, hogy a Szovjetunióban, Sztálin halála óta, mintha más szelek kezdtek volna fújni. Ugyanakkor viszont híre érkezett sok kellemetlen dolognak is. A keleti blokk államaiban egyre nagyobb lett az elégedetlenség, nőttön nőtt az ellenállás a totalitárius állam ellen, és nem kellett hozzá sok fantázia, hogy az ember megjósolja: hamarosan történni fog valami.

Ez önmagában talán még nem volt riasztó jelenség. Annál elgondolkodtatóbb volt viszont, hogy a Közel-Keleten is gyülekezni kezdtek egy újabb háború fellegei, és a fiatal zsidó államnak megint szembe kellett néznie az őt körülvevő arab országok fenyegetésével. A fő veszély Egyiptom volt, ahol Nasszer[111] elnök katonai huntája uralkodott. Az arab vezető még az elmúlt esztendő végén bejelentette a Szuezi Csatorna államosítását, és ugyanakkor önkényesen lezárta a Tiráni Szorost. Izrael fulladozott a blokád alatt, és ebből a zsákutcából nem látszott semmiféle kiút, csak egy újabb háború.

Bob ismét levelet kapott régi barátjától, Mark Lubinskytől, aki most már egy vadászezred parancsnoka volt. A sokat próbált pilóta panaszkodott, hogy mennyire rossz a cserealkatrész-ellátás, és hogy a franciák, a tőlük megszokott szélkakas-elv szerint, hol ide, hol oda fordulnak, inkább pártolva az arabokat. Emiatt kétséges volt az újonnan beszerzett Ouragan[112]-ok megbízható bevetése.

El sem hinnéd - írta Mark - hogy mennyi gondunk van emiatt. Itt vannak ezek a csodálatos gépek, és nem merjük használni őket, mert a sugárhajtóművek rövid élettartama óvatosságra int bennünket. Tartalék alkatrészeink pedig nincsenek, mert a franciák kerek-perec megtagadták a szállítást, annak dacára, hogy az egész tétel előre ki lett fizetve. Még mindig az özönvíz előtti Spitfire-ekkel és Messerschmitt-ekkel, meg a néhány Gloster Meteorral kell járőröznünk, holott az egyiptomiak már megkapták, és büszkén fitogtatják a vadonatúj MIG15[113]-öseiket. Ha egy összecsapásra kerül a sor köztünk és az egyiptomiak között, hát őszintén szólva, nem tudom, mi lesz velünk. Márpedig az összecsapás elkerülhetetlen. Ben Gurion nem fogja a végtelenségig ölbe tett kézzel tűrni Nasszer pimaszságát. Arról nem is beszélve, hogy a szintén francia "kegyet" élvező szírek is nagyon mozgolódnak. Jordániával is szinte nap nap után gyűlik meg a bajunk, ezek a fedayín[114]-támadások sokkolják a népet, és megbénítják a normális életet. Meddig lehet vajon ezt tűrni?

Bob hallott-olvasott eleget ezekről az eseményekről, már amennyire a munkája megengedte. De mostanában már annyira nyilvánvaló volt, hogy a világ egy újabb veszélyes küszöbhöz közeledik, hogy ha akarta volna, sem tudta volna kizárni az életéből a riasztó híreket.

Válaszlevelében nem sokkal tudta biztatni Mark Lubinskyt. Azzal, hogy mint veterán harci pilóta, kifejezte a szimpátiáját, még semmi sem oldódott meg. Összeköttetései pedig nem voltak, sem jók, sem rosszak, hogy másképpen tudjon segíteni. Mindemellett közismert tény volt, hogy az Egyesült Államok lazítani próbálja az Izraelhez fűződő stratégiai kapcsolatait, mert a szovjet blöff túlságosan fenyegető volt[115]. Hruscsov[116] túl kemény ellenfélnek látszott ahhoz, hogy Eisenhower elnök figyelmen kívül hagyhatta volna. Ezen még az sem enyhített, hogy a februári 20. Pártkongresszuson a főtitkár nyíltan megbírálta elődje túlkapásait, sőt bűnként bélyegezte meg azokat. Amerika már megtanulta, hogy nem bízhat a volt keleti szövetségesben, akiből azóta esküdt ellenség lett.

Forrongani látszott a világ. Megint egyszer figyelmeztetés lógott a levegőben: jó lesz vigyázni, óvatosnak lenni, mert nem lehet tudni, mit hoz a holnap. Kelet-Európában megindult egy folyamat, amely voltaképpen reménykeltő lett volna, hiszen olyan kósza hírek terjengtek, hogy a sztálinista rendszerek meg fognak bukni. Mozgolódott Lengyelország, mozgolódott Magyarország is, de mindezeknek a mozgolódásoknak egyelőre semmilyen kézzel fogható eredménye nem volt, a kimenetelük pedig a bizonytalanság határát súrolta. Még azt sem lehetett pontosan tudni, vajon nem álhírek-e ezek, amelyeket a szovjetek hintettek el csak azért, hogy a Nyugat veszteg maradjon, esetleg azért, hogy közbelépjen, és felüljön egy provokációnak.

A Szovjetunió hírszerzése és kémelhárítása képes volt egy ilyen félrevezetésre, és érdeke is fűződött ahhoz, hogy Amerikát és a többi nyugati demokráciát távol tartsa Kelet-Európától, ahol a második világháború végén megvetette a lábát, és létrehozta a saját érdekszféráját. Ezek a bábállamok képezték Moszkva gyarmatbirodalmát, az ott hatalomra juttatott árnykormányok mindenben kiszolgálták pártfogóikat, és attól sem riadtak vissza, hogy ennek érdekében a szó legszorosabb értelmében vérig kiszipolyozzák saját népeiket. A kérdés csak az volt, hogy ezek a népek, minden külső támogatás nélkül, meddig hajlandók tűrni.

És mintha mindez nem lett volna elég, mintha a világ háború utáni politikai-gazdasági felosztása nem támasztott volna elég ellentétet, az elmúlt évben a Szovjetunió létrehozta a saját katonai táborát, a Varsói Szerződést, mintegy ellensúlyozva a NATO szervezetét. Egyre mélyebb szakadék húzódott Kelet és Nyugat között, egyre nagyobb volt a feszültség, és egy adott pillanatban mindenki úgy érezte, elég egyetlen szikra, és kirobban egy minden eddiginél kegyetlenebb háború. Tulajdonképpen ez a háború máris dúlt, csak nem hagyományos fegyverekkel vívták. Nyugat-Európa politikai körein félelem lett úrrá. Mert igaz, hogy a Szovjetunió szenvedte a legnagyobb veszteségeket a világháborúban, úgy gazdaságilag, mint emberileg, de az is igaz, hogy a nyugati szövetségesek hatalmas segélyprogramja, valamint a legyőzöttekre rótt kegyetlen hadisarc folytán a kommunista államszörny hatalmas előnyökre tett szert. A világnak újabb veszélyekkel kellett szembenéznie.

Ezekből a riasztó hírekből kevés jutott ugyan el Utahba, de ahhoz éppen elegendő, hogy Bobot és Barbarát elgondolkodtassa. Gyakran beszélgettek erről, ha este kettesben maradtak a hálószobában. A férfi egyre sötétebben látta a helyzetet, és Barbara, aki eddigi életük során mindig a férje mellett állt, és lelkileg a támasza volt, most egyszerűen nem talált semmi olyat, amivel megnyugtathatta volna.

- Mi lesz, ha kitör egy újabb világháború? - tette fel többször is a kérdést Bob. - Mit teszünk akkor? A mostani fegyverekkel az emberiség képes elpusztítani az egész világot. Akkor pedig... Teljesen értelmét veszíti az, hogy annak idején megszöktünk, és ide jöttünk. Félek, Barbara. Nagyon félek.

- Megértelek, kedvesem - szólt halkan az asszony. - Én is félek. Féltem a gyerekeket. Féltelek téged is. De egyszerűen nem tudom, mit tehetnénk. Ötletem sincs. Abban tudok csak reménykedni, hogy az elnök és csapata elég bölcs lesz ahhoz, hogy most már nem sodorja bele ezt az országot egy konfliktusba. Elég volt.

- Igazad van, elég volt - felelte legyintve Bob. - Csakhogy a konfliktus máris fennáll, és akár tetszik, akár nem, benne vagyunk nyakig. Gondolod, hogy Eisenhower hagyni fogja az oroszokat terjeszkedni? Egy fenét! Gondolod, hogy adott esetben megelégszik azzal, hogy a nyugatiakat csupán gazdaságilag támogassa? Nem! Gondolod, hogy az a sok tízezer amerikai katona, aki Európában maradt a háború vége óta, potyára van ott? Dehogyis! Abban a pillanatban, amikor ott megmozdul valami, elindul a lavina, és nincs többé visszaút!

Minél többet töprengtek ezen, annál reménytelenebbnek látszott minden. Vilmos nemrég írt levele is alátámasztotta a félelmeiket, a kétségeiket. Danziger ott élt, közvetlenül a kommunista fenevad szájában. Bécs egy lépésnyire volt a Vasfüggönytől, és onnan sokkal élesebben és tisztábban lehetett látni mindazt, ami történik.

Félelmetes dolgok történnek odaát - írta Vilmos - és néha az az érzésem, mintha véget sem ért volna a nácizmus, csak színt váltott volna. Eléggé megbízható értesüléseim vannak, olyan emberektől, akik nagyon sokat kockáztatnak. Ha elkapják őket, és fény derül arra, hogy híreket juttatnak ki Magyarországról, kemény büntetésre számíthatnak, amely a sokéves börtöntől a halálig terjedhet.

Voltaképpen nem ez a feladatom, de nem tudok nem odafigyelni erre is. Otthon formális koncentrációs táborokat alakítottak ki, ahova tízezrével hurcolták el az "osztályellenséget". Akiktől a híreket kaptam, olyasmit meséltek, hogy rettegés és terror uralkodik a nép fölött, semmivel sem enyhébb, mint amikor Hitler és bandája fenyegette a világot. Ami engem a leginkább aggaszt, az az, hogy most megint a zsidók ellen kezd fordulni minden.

A kevés menekültet, akiknek sikerült ép bőrrel átszökni a határon, ott segítjük, ahol tudjuk. Egy részük Izraelbe kíván kivándorolni, más részük Európában vagy az Egyesült Államokban és Kanadában akar letelepedni. De mindnyájan megegyeznek abban, hogy Magyarországra többé nem térnek vissza, még akkor sem, ha ott valami változás lesz. A legriasztóbb pedig az, hogy maga a sokat dicsőített "vezér" is zsidó[117] származású.

Legnagyobb félelmünk az, hogy ha keleten kitör egy lázadás, forradalom, vagy bármiféle más megmozdulás, amelynek a célja a jelenlegi rendszer megdöntése, az háborúba torkollhat. Ausztria semleges ország, alig számíthat segítségre. Akkor pedig vége a jelenlegi felvirágzásnak, jólétnek, arról nem is beszélve, hogy nem csak ez az ország, de egész Európa veszélybe kerülhet.

Nem lehetett nem hinni Danziger értékelésének, és Barbara, akiben felidéződtek a múlt kísértetei, napokig hallgatag volt ezután a levél után. Még a gyerekek is észrevették ezt. Jim nem kérdezősködött, de Cliff annál többet.

- Anya, mi bánt téged? - faggatta az asszonyt. - Még sohasem láttalak ilyen szomorúnak. Én tettem olyasmit, amit nem kellett volna?

- Nem, kisfiam - sietett Barbara megnyugtatni a gyereket, és meghatódott annak érzékenységén. - Te nem tettél semmit. Más a baj, de egyelőre még túl kicsi vagy ahhoz, hogy megértsd. Majd, néhány év múlva, ha nagyobb leszel, akkor elmesélem neked. Tőled csak egyet kérek, Cliff. Hogy mindig legyél ilyen jó gyerek. Apádnak is, nekem is sok a gondunk.

Később aztán a nő mégis megtalálta a módját annak, hogy röviden bár, de meséljen a kisfiúnak Európáról és mindarról, ami ott zajlott le az ő születése előtt. Nehezen tudta úgy alakítani a történetet, hogy azzal ne okozzon fölösleges traumát Cliffnek, de úgy érezte, el kell mondania némely dolgot. Így a fiú azt is megértette, miért nincsenek neki is nagyszülei, mint sok más gyereknek. Úgy tűnt, a gyerek mélyen elgondolkodik a hallottakon.

Közben nyár lett, véget ért a tanítás, és a két gyerek élvezte a megérdemelt vakációt. Néha napokra eltűntek otthonról Fürge Sassal, csavarogtak a vadonban, megmászták az összes környező hegycsúcsot, sátoroztak indián módra egy tisztáson, vagy lementek a tóra kenuval, és keresztül-kasul evezték a vizet. Barbara eleinte aggódott egy kicsit, de Bob megnyugtatta.

- Nem lesz semmi baja a gyereknek, kedvesem - biztatta. - Ne feledd el, jó kezekben van. Én magam kértem meg Fürge Sast, hogy tanítsa meg mindenre, amit a természetről tudni kell. Most van a legjobb, legfogékonyabb korban, és ott van mellette Jim is, aki már tud egyet s mást. Nem kell aggódnod, szívem. - Elhallgatott, gondolkodott. - Azt hiszem, nemsokára vendégeink is lesznek, még a télen meghívtam Farnsworthöt, hogy látogasson meg a családjával. Elfogadta a meghívást.

- Az jó lesz, Bob - nevetett az asszony. - Legalább nekem is lesz kivel traccsolnom néha. Tudod, hogy az itteni asszonyokkal nemigen találom meg a közös témát. Nem mintha lenézném őket, de... Őket más izgatja, mint engem. Nem panaszkodom, szívem - sietett hozzátenni, amikor észrevette, hogy a férje felkapja a fejét - nekem teljesen megfelel ez az életmód. De amióta elköltöztünk a kis Budapestről, nagyon hiányzik az olyan társaság, mint Martha.

Nem is kellett sokat várniuk. Június közepén Philo telefonált, hogy hamarosan érkeznek, és ha nem zavarnak, szeretnének vagy két hetet Moon Lake-ben tölteni Mitchelléknél. Barbara beszélt vele, Bob éppen úton volt Montanába, és mire hazaérkezett, a felesége kellemes meglepetéssel várhatta.

- Azt hiszem, nekem is jót fog majd tenni néhány nap pihenő - mosolygott a férfi. - A repülést és az irányítást rábízom Herbertre, és kiveszek egy hét szabadságot. Mit gondolsz, kedvesem?

- Hogy mit gondolok? - nevetett Barbara. - Azt gondolom, hogy végre kezdesz helyesen gondolkodni, Robert Mitchell! Nem lehet állandóan egyfélével foglalkozni! Amióta itt élünk, egyszer sem nyaraltunk még. Csak dolgozol, eszed magad minden kicsiségen, és lassan tönkre fogsz menni. Nekem pedig még szükségem van rád. És a gyerekeknek is. - A telefonhoz lépett, és odavitte Bobhoz, aki az asztal mellett kuporgott a kedvenc székén. - Hívd csak vissza Philót, és kérdezd meg tőle, nem akarja-e, hogy értük menj Salt Lake Citybe. Aztán, ha itt lesznek, hagyj mindent folyni a maga medrében, és pihenj.

Farnsworth örült az ajánlatnak, és megbeszélték, hogy harmadnap reggel várja Bobot a repülőtéren.


A vendégek érkezése felért egy ünneppel Moon Lake-ben. Barbara kitakarított, sütött-főzött, kicsinosította a lakást, és izgatottan lesett kifelé, vajon mikor hallja meg az érkező helikoptert. Dél felé felhangzott a jól ismert, kereplő hang, és az asszony kiszaladt az udvarra. Látta, amint a gép egy félkört tesz a repülőtér fölött, aztán lassan leereszkedik. Vidám volt. Fürge Sas tegnap délután tért vissza a két fiúval a csavargásból, és most csendesen pihent a tornác sarkában. Amikor meglátta az asszonyt, felállt, és odaballagott hozzá.

- Hallom, látogatók érkeznek, lányom - mondta nyugodtan. - Mit gondolsz, nem kellene nekem most visszatérnem a rezervátumba?

- Ugyan, hova gondolsz? - hökkent meg Barbara. - Te éppúgy ide tartozol, mint Jim. Szeretném, ha itt maradnál velünk. Akik érkeznek, rendes embereknek tűnnek. Sem szóval, sem tettel nem fognak téged megbántani.

A gyerekek közben elviharzottak a reptér felé, mert Cliff minél előbb szeretett volna találkozni a jövevényekkel. Félúton találkoztak Bob terepjárójával, és ők is beszálltak a kocsiba, úgyhogy haza már egyszerre érkeztek. Barbara nevetve nézte, amint az egész társaság kikászálódik a viharvert járgányból, aztán kíváncsian kezdte méregetni a vendégeket.

Philót már ismerte, de sem a feleségét, sem a lányát nem látta eddig, csak hallott róluk. Az idegen nő vele lehetett egykorú, és ebből Barbara arra következtetett, hogy a kislány ugyanolyan késői gyerek lehetett Farnsworthéknél, mint náluk Cliff. Anya és lánya úgy hasonlítottak egymásra, mint két vízcsepp. Mindketten szőkék és kékszeműek voltak, mosolygósan és derűsen szemlélődtek a világba. Az asszony elébük ment, de fél szemmel az öreg indiánt fürkészte, aki visszaballagott a tornácra, és letelepedett a sarokban.

- Üdvözlöm magukat - nyújtotta a kezét Barbara. - Isten hozta a házunkban.

- Helló, Mrs. Mitchell! - felelte Philo Farnsworth, és megszorította a nő kinyújtott kezét. - Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemet és a lányomat. Millie és Jessica.

A kölcsönös kézfogások és mosolyok után a vendégek felmentek a tornác lépcsőjén, és Barbara, jó háziasszonyhoz híven, befelé terelte őket a házba. Az ajtóban azonban megtorpant, és visszanézett a tornác sarka felé, ahol az öreg indián kuporgott egy alacsony széken, és a messzeségbe bámult némán. Az asszony odament hozzá, és megállt előtte.

- Fürge Sas - szólította meg halkan, - kérlek, gyere be te is a házba.

- Nem vagyok én oda való - szabadkozott az öreg. - Minek zavarnám meg a vendégséget? - Cserzett arca, amelyet hófehér haj övezett, nem árult el semmilyen érzelmet. Barbara kérlelve nézett rá, és a vállára tette a kezét.

- Kérlek, Fürge Sas... - mondta alig hallhatóan. - Kérlek, apám. Szeretném, ha te is velünk lennél. - Zavartan elhallgatott, aztán sűrűn pislogva folytatta. - Nekem lenne jobb. Te is a családhoz tartozol.

Az indián nem felelt. Tekintete még mindig a látóhatárt pásztázta nyugodtan. Aztán lassan, nagyon lassan Barbara felé fordította az arcát, és az asszony, életében először, most látott két megilletődött könnycseppet az öreg férfi szeme sarkában. Fürge Sas felállt a székről, kiegyenesedett, és gyengéden átölelte a nőt.

- Nagyon jó lélek vagy, Barbara. Már mondtam neked: a lányom volt ilyen szelíd és jóságos, mint te. Köszönöm. Ha Manitou megengedi, hogy még néhány évig éljek, sokszor meg fogom hálálni neked és Bobnak a nagylelkűségeteket. - Áldólag a nő fejére tette a kezét, és megsimogatta a haját. - Akkor... Menjünk be, lányom.

A vendégek ezalatt már letelepedtek a nappaliban, és élénk beszélgetésbe kezdtek. A két fiú azt sem tudta, hogyan tegyen a kislány kedvére, szórakoztatták, megnevettették. Cliff előhozta a két kis kenumodellt, Jim pedig sebtében indián babát faragott neki. Amikor Fürge Sas és Barbara beléptek az ajtón, Millie kíváncsian pillantott rájuk, és Bob, aki észrevette ezt, és ma kivételesen tréfás kedvében volt, megszólalt.

- Ismerjék meg a mi fogadott apánkat, Fürge Sast. Sok mindent köszönhetünk neki. Sok mindent tanultunk tőle. - Jimre mutatott. - Ő az unokája. És nekünk fogadott gyermekünk.

Csend telepedett a szobára, és mindnyájan elgondolkodtak a hallottakon. Millie és Philo még sosem találkoztak ilyen jelenséggel, és most nehezen tudták feldolgozni, hogy egy idegenből jött család leckét ad nekik, mindnyájuknak, az amerikai társadalomnak, emberségből és toleranciából. Egyikük sem volt fajgyűlölő, de gyermekkoruktól kezdve egy olyan közegben éltek, ahol az volt a természetes, hogy a más bőrszínt lenézték, alacsonyabbrendűnek tartották. És most ez a magyar házaspár bebizonyította nekik, hogy másként is lehet. Azzal, hogy Barbara beinvitálta az öreg indiánt közéjük, tudtukra adta, hogy ebben a házban mindenki egyenrangú.

Fürge Sasnak nagyon jól estek Bob szavai, de legbelül még mindig Barbara hangja vibrált benne. "Apám." Ezzel az egy szóval megpecsételte azt a szoros kapcsolatot, amely már évek óta erősödött közöttük, és az indián most először nem érezte feszélyezetten magát. Leült az egyik szabad székre, és a legtermészetesebb módon rágyújtott egy szivarra.

A csendet a gyerekek törték meg elsőként. Jessica kíváncsian nézte az indiánt, aztán a két fiúra pillantott, és megszólalt:

- Mondjátok, kutya vagy macska van a háznál? Én nagyon szeretem az állatokat.

- Akkor gyere! - ugrott fel Cliff, és kézen fogta a kislányt. - Grizzly kint van a hátsó udvarban. Biztosan meg fogod szeretni! - A másik kezével Jim kezét ragadta meg, és máris húzta őket kifelé.

A légkör teljesen felengedett, és a társaság mindenféléről beszélgetett, közben az udvarról behallatszott a gyerekek kacagása és a kutya vidám csaholása. A felnőttek egyetértőn tekintettek egymásra, és Philo Farnsworth, akit nagyon mélyen érintettek a látottak-hallottak, Bobhoz fordult:

- Azt hiszem, nem hiába választottam éppen magát ki arra, hogy interjút készítsek. Hanem - tűnődött el egy pillanatra - most már nem is annyira a pilóta érdekel, aki hősiesen megtett mindent ezért a szép környékért, hanem az ember. Érti, Bob? Teljesen megváltoztatta a tervemet. Én úgy gondoltam el, hogy egy riportsorozatban mutatom be Moon Lake-et és magát. Kezdve az első napoktól, amikor ideérkeztek Barbarával. Most már nem tudom pontosan, mit is akarok. Hagyni fogom, hogy ez a néhány nap magától alakuljon. - Millie-re pillantott, aki helyeslőn bólintott vissza. - Akárhova megyünk, a magnót nem viszem magammal. Csak a fényképezőgépemet, és egy jegyzetblokkot. Ez elég lesz.

Bob elgondolkodva hallgatta a vendég szavait, aztán körülnézett a szobában.

- Csak egy dologra kérném, Philo. Ne csináljon belőlem hőst, mert egyáltalán nem vagyok az. A helyemben mindenki ugyanezt tette volna. - Észrevette, hogy Farnsworth közbe akar szólni, és felemelte a kezét. - Várjon, tudom, mit akar mondani. - Fürge Sasra mutatott. - Az ő esete nekem is különleges. Nem tudom, meséltem-e már... Amikor megismertem, éppen Jimet cipelte betegen. A gyerek nagyon súlyos állapotban volt. Ha nem viszem le Salt Lake Citybe, a kórházba, meghalhatott volna. Nekem mi sem volt természetesebb, mint ez. Akkor még élt Edwin Cole is, akinek a nevét a repülőtér viseli. Voltaképpen neki köszönhetek mindent itt. Egyáltalán azt is, hogy ide kerültem. - Szünetet tartott, és elégedetten látta, hogy a vendégek figyelmesen várják a folytatást. - Ha mindenáron ki akar emelni valakit személy szerint a riportjában, akkor beszéljen Edwin Cole-ról. Majd mindent elmesélek magának róla, és arról is, hogyan ismertem meg. De engem ne állítson hősi pózba.

Bob elhallgatott. Újra csend telepedett a szobára, de ez a csend nem volt nyomasztó. Érezhető volt, hogy a jelenlévők mindnyájan ugyanarra gondolnak, egyszerre emlékeznek olyan eseményekre, amiknek együtt voltak részesei. Még Farnsworthék is részeseknek érezték magukat ebben a közös gondolkodásban, pedig csak ma csöppentek bele ebbe a társaságba. Millie, aki írónő volt, és így szakmailag is érdekelte minden emberi különlegesség, nem tudott megszabadulni a visszatérő gondolattól, hogy az emberek, akikkel most beszélget, akaratlanul is beleillenek abba a világképbe, amelyet kedvenc költője, Robert Frost[118] köré épített.

Lassan dél lett, és Barbara ráeszmélt, hogy ideje lesz az ebédre gondolni. Még várt néhány pillanatig, hagyta, hogy a hangulat magától ülepedjen le, és a gondolatok elszálljanak, aztán felállt Bob mellől, és a kezét nyújtotta Millie-nek.

- Gyere - mondta kedvesen - készítsük el az ebédet. Azt hiszem - tekintett végig a társaságon - mindenki éhes lehet már. Meg ők is, odakint - intett a fejével a bejárati ajtó felé, amely mögül a három gyermek kacagása hallatszott, Grizzly boldog ugatásával egyetemben.


Szinte észrevétlenül telt el az egy hét. Ezalatt az idő alatt bejárták az egész környéket, és amikor pénteken késő délután visszatértek Moon Lake-be, az egész társaság úgy érezte, mintha egy teljes hónapot töltöttek volna együtt, a vadonban kószálva. Barbara jó barátnőre lelt Millie-ben, akivel mindenféléről tudott beszélgetni, Bob pedig úgy érezte, mintha örök időktől fogva ismerné Philót. A gyerekekre nem sok gondjuk volt, általában jóval a társaság előtt jártak Fürge Sassal, aki ügyesen és hozzáértőn tanítgatta őket. Ezalatt a két házaspár kényelmesen ballagott az erdei ösvényen, és nyugodtan megvitatták mindazokat a kérdéseket, amelyek mindnyájukat foglalkoztatták. Bob nem mulasztotta el házigazdai feladatát sem, és szakképzett idegenvezetőként magyarázta a táj sajátosságait.

A Remetelakban tanyáztak egy hétig, és onnan kirándultak minden irányba. Philónak nagyon tetszett a kis ranger-ház, de még jobban a legendája, vagyis a mód, ahogyan Mitchellék tulajdonába került. A ház kicsi volt nyolc személynek, de ezt úgy oldották meg, hogy Fürge Sas sátrat húzott fel a ház mellett, és ott tanyázott a három gyerekkel együtt, akik roppant élvezték ezt a vadregényes vakációt. Mindnyájuk kellemes meglepetésére, Jessica egyáltalán nem finnyáskodott, és örömét lelte mindenben. Cliff igyekezett állandóan mellette lenni, és szórakoztatni a kislányt.

- Gyönyörű lehet itt télen - jegyezte meg utolsó este Millie, amint a nagyobbik szoba kandallója mellett ültek. - Néha úgy érzem, mintha látnám is a házat és a környékét, egy fagyos, holdvilágos téli éjszakán. Boldog lehet, aki ilyen helyen lakik.

- Igazad van - felelte Barbara. - Télen sokkal meghittebb a Remetelak. Volt úgy, hogy kijöttünk Bobbal hétvégére - pillantott szeretettel a férje felé, aki éppen whiskyt töltött Philo poharába - és vasárnap este alig akartam hazamenni innen. Pedig nézd - mutatott az ablak felé - a reptér itt van, egy karnyújtásnyira, a túlsó parton. Mégis olyan, mintha egy másik világban lennénk.

Millie Farnsworth bólogatott, és arra gondolt, milyen jó volna, ha itt írhatná majd meg a következő könyvét. Ilyen környezetre vágyott, ilyen helyen szeretett volna alkotni, megálmodni mindazt, amit a könyvében le akart írni. Azon törte a fejét, vajon mit szólnának Mitchellék, ha előállna az ötletével. Egyelőre nem akarta felfedni a szándékát, de a gondolat nem hagyta nyugodni.

Közben Bob és Philo félrehúzódtak, és általános dolgokról beszélgettek. A házigazda nagyon elcsodálkozott, amikor vendége elkezdte feszegetni a nemzetközi politikai helyzet alakulását. Eddig azt hitte róla, hogy csak a riportok érdeklik, de rá kellett jönnie, hogy Farnsworth nagyon is otthonosan mozog a politika terén, és sokkal jobban van értesülve, mint ő.

- Ne csodálkozz, Bob - mondta Philo. - Igen, minden érdekel, és ha tehetném, közelebb mennék a tűzfészekhez. Egyelőre azonban beosztott vagyok, nem csinálhatom azt, amit akarok. Viszont megpályáztam a televíziós társaság helyettes igazgatói állását, és ha megnyerem a pályázatot, sokkal könnyebb lesz majd azzal foglalkoznom, amivel akarok.

- Lehet - tűnődött Bob. - Ha őszinte akarok lenni magamhoz, azt kell mondanom, te pont olyan vagy a magad szakmájában, mint én az enyémben. Lehetőleg semmit sem bízol másokra, magad akarod végigcsinálni, amit kell.

- Igaz! - nevette el magát Farnsworth. - Talán éppen ezért érdekelt a te személyed annyira, már kezdettől fogva. Hmm, furcsa.

Bob nem értette a vendég megjegyzését.

- Mi a furcsa? - kérdezte kíváncsian.

- Az, hogy neked sikerült megfogalmaznod azt, amit én, a szakember, nem tudtam megfogalmazni. Mondd, Bob, nem gondoltál még arra, hogy otthagyd a repülést? Belőled remek sajtós válna, jók a megfigyeléseid.

Mitchell elnevette magát.

- És neked nem fordult meg a fejedben, hogy pilóta legyél? Ugyan már! A suszter maradjon csak meg a kaptafánál, így mondják ezt mifelénk. Én pontosan úgy szeretem a magam hivatását, mint te a tiédet. Ameddig lehet, folytatom. Semmi okom otthagyni. Hanem a fiamnak más életet szeretnék biztosítani. Ha nagyobb lesz, és meg fogja érteni, próbáld meg őt meggyőzni, erre a pályára téríteni.

Mintha csak megérezte volna, hogy róla beszélnek, Cliff viharzott be a szobába. Izgatott volt, a szeme csillogott.

- Gyertek gyorsan, Fürge Sas tábortüzet gyújtott nekünk! Olyan szép! Szeretnénk, ha mindenki ott lenne körülötte! - És már rohant is kifelé.

A felnőttek felszedelőzködtek, és nevetve követték a kisfiút, aki közben kirohant a házból. Philo Farnsworth utána nézett, aztán a barátjára:

- Talán nem is lesz nehéz, Bob. Lelkesedni, azt tud. És ezt a szakmát lelkesedés nélkül nem lehet űzni. Stramm srác a fiad.

Halkan pattogott a tábortűz a ház melletti tisztáson. Az öreg indián a három fenyő mellett kuporgott, és amikor meglátta a közeledőket, felemelkedett, és elébük ment. Lángok megvilágította arcán most sem látszott semmiféle érzés, de a szeme beszédes volt. Egyenesen Barbarához lépett, és átkarolta a vállát.

- Lányom, én mondtam Cliffordnak, hogy hívjon ki benneteket. A ház már nem az enyém, mégis házigazdának érzem itt magam. Jim pedig be szeretne mutatni nektek valamit.

A nő csak most vette észre a nagyobbik fiút, akin eddigi farmere helyett hímzett indián bőrnadrág feszült, és meztelen felsőtestét színes ábrák díszítették. Fején az uintahok hagyományos homlokpántját viselte, és benne három sólyomtollat. A gyerek felállt, és mokaszinba bújtatott lábával valami furcsa, szinkópás ritmust kezdett dobogni a talajon. A fenyők mögé lépett, és elővett egy kis tomahawkot meg egy lándzsát, amelyet szintén tollak ékesítettek. Mindenki kíváncsian figyelte, mit akarhat Jim.

A fiú lassan, még mindig topogva, közeledett a tűzhöz, ott megállt egy pillanatra, aztán torokhangon énekelni kezdett, és szökdelve körültáncolta a tüzet úgy, hogy minden negyedik lépésnél keményet dobbantott a lábával, és a négy égtáj felé rázta a tomahawkot és a lándzsát. Cliff és Jessica elragadtatva figyelték, de a felnőttek is érdeklődtek a produkció iránt. Négyszer járta így körül az indián fiú a tüzet, és mindvégig énekelte a monoton dalt. Fürge Sas látható büszkeséggel figyelte az unokáját. Ő volt az egyedüli a társaságban, aki tudta, mi a jelentősége ennek a táncnak. Amikor Jim befejezte a negyedik kört, egy pillanatra megállt, fegyvereit magasra emelte és megrázta, és hatalmasat kiáltott. Majd megcélozta az egyik távolabbi fenyőtörzset, és gyors egymásutánban elhajította a szekercét és a lándzsát. A két fegyver rezegve állt meg a fában, Jim pedig megdermedt. Pár pillanatig mozdulatlanul állt, aztán lehajtott fejjel, lassan a nagyapjához ment, aki áldólag a fejére tette a kezét, és a társaság felé fordult.

- Unokám, Jim, ma töltötte be a tizennegyedik évét. Törzsünk szokásai szerint mától már nem gyermek többé, hanem férfi, és harcos. Ezzel a tánccal lépett be a felnőtt korba. Végtelenül örülök, hogy a ti jelenlétetekben válhatott harcossá az unokám. Most már nem kell aggódnom, és ha Manitou elszólít erről a világról, nyugodtan megyek az örök vadászmezőkre, mert tudom, hogy törzsemnek van egy új harcosa. - Pillanatnyi szünetet tartott, miközben még mindig a fiú haját simogatta. - Harcosokra ma már nincs szükség a világnak ezen a részén. De felnőtt, gondolkodni tudó emberekre igen. Én, Fürge Sas, az uintah törzs egyik utolsó tagja, büszke vagyok és boldog, hogy ennek az eseménynek a legjobb barátaim lehettek a tanúi. Uff, én beszéltem.

Másnap még kirándultak a tó északi csücskébe, mert Cliff mindenáron be akarta mutatni a tudományát. Annyira ragaszkodott hozzá, hogy ő maga csónakáztassa át a szigetre Jessicát, hogy nem lehetett ellenállni a kérésének, és egyúttal Jim is örülhetett, mert mint ifjú uintah harcos, képletesen ő lett a kenu vezére. A másik csónakban Fürge Sas ült a két házaspárral, és csendesen evezve, nyugodtan lebegtek át a szigetre.

Nem maradhattak sokáig, mert lassan az időjárás is kezdett megváltozni, és az egy hétig tartó jó időnek vége lett. Beborult, kellemetlenül hűvös szél kezdett fújni a Moon Lake fölött, és a felnőttek úgy látták jónak, hogy minél hamarabb térjenek vissza Mitchellék házába. Cliff nem nagyon örült ennek, de a duzzogását nem mutatta ki. Mivel Jim a példaképe volt, igyekezett hozzá méltóan viselkedni, csak a szeme árulta el, hogy nem örül. De azért arra volt ideje, hogy megmutassa a kislánynak a szigetet, különösképpen pedig a sziklát, amely alatt a hűs forrás fakadt, amit ő fedezett fel első alkalommal, amikor itt járt.

- Ideje indulni - mondta halkan Bob, amikor a gyerekek visszatértek a csónakok mellé. Az égre mutatott. - Kár volna ezt a hetet elázva befejezni. Gyerünk.

Otthon, a házban kellemes csend fogadta a társaságot. Házigazdák és vendégek egyaránt úgy érezték, hogy hazatértek, és Millie egyáltalán nem titkolta ezt, amikor teljesen természetesen csatlakozott Barbarához a konyhában. Amaz szabadkozott, hogy nem kell segítenie, de Millie ragaszkodott hozzá.

- Engedd meg, Barbara - kérlelte. - Nem akarok haszontalan lenni. Otthon érzem magam itt, nálatok. Nagyon kellemes érzés ez, még sohasem tapasztaltam ilyet, pedig sok embert ismerek. De soha senki nem fogadott minket ilyen magától értetődő kedvességgel. Szeretném kivenni a részemet a házimunkákból azalatt a két nap alatt, amíg még itt vagyunk. A férfiak pedig - intett hátra a fejével a nappali felé - csak hadd foglalkozzanak a maguk dolgával. Ha jól hallom, máris belemerültek valamibe.

A gyerekek visszahúzódtak a fiúk szobájába, és időnként kihallatszott a nevetésük. Fürge Sas a nappali sarkában tanyázott le, szokása szerint, és félig lehunyt szemmel, elgondolkodva figyelte a két fiatalabb férfit, akik nyugodtan cigarettázva tárgyalták meg a mögöttük álló hét eseményeit. Philo nagyon örült ennek a vártnál is jobban sikerült vakációnak. Közben fél szemmel a televíziót figyelte, ahol a KULC[119] esti hírmagazinja kezdődött éppen. Ha akarta volna, sem tudta volna letagadni, hogy vérbeli sajtós, és mivel a Remetelakban egy hétig sem tévét nem nézett, sem rádiót nem hallgatott, most ki volt éhezve a hírekre.

Bob szórakozottan nézte a kezdődő műsort, aztán megkérdezte.

- Te ennél a társaságnál dolgozol?

- Nem - felelte Farnsworth. - Az én társaságom a KSTU, ezek a riválisaink. De ha pontos híreket akarok kapni, őket nézem. Talán furcsállod, de így van. Myers[120] a legjobb hírmagazin-szerkesztő Salt Lake Cityben. Megpróbáltuk átcsalogatni hozzánk, de nem állt kötélnek. A főnököm nem nyugszik bele egykönnyen, de a költségvetésünk nem annyira nagy, hogy meg tudjuk fizetni. Tudod - mondta tűnődve - én úgy érzem, még nem jutottam el a csúcsra, van mit tanulnom, csiszolnom. És nem szégyellek a nálam jobbaktól tanulni. Igyekszem kiépíteni a magam rendszerét, talán kicsit túl későn. Elkövettem azt a hibát, hogy túlságosan sokrétű munkát vállaltam, mindenbe belekezdtem, és nem összpontosítottam egyetlen dologra, mint mások. - Kortyolt egyet az italából. - A mai versenyben az ember nem lehet polihisztor. Sajnos, egyre inkább egyoldalúvá válik a sajtó szerepe, és ezen belül is a hírszerkesztés. Talán még nem múlt el a megfelelő pillanat.

Fürge Sas, aki eddig nem szólt egy szót sem, most megmozdult ültében, és Philóra nézett. Egy pillanatig habozott, vajon kimondja-e a gondolatát, vagy sem, de úgy érezte, semmilyen íratlan szabályt nem sért meg vele, ha beleszól a két fiatalabb férfi beszélgetésébe.

- Tanulni sosem késő, Mr. Farnsworth - mondta nyugodt hangon. - Az okos ember élete végéig nem hagyja abba a tanulást. Nem akarom magamat példának állítani, ahhoz én jelentéktelen vagyok. De még én is megtanultam néhány dolgot, amióta Bobot és családját ismerem. Olyan dolgokat, amiket azelőtt lehetetlennek képzeltem. Legfőbbképpen azt, hogy fehérek és indiánok együtt élhetnek, egyenrangú felekként. A harag, amit őseimtől örököltem, teljesen elmúlt. És nem számít, mit gondolnak vagy mondanak mások, ha Bob és Barbara embernek tekintik Jimet, és engem is. Nekem ez elég. - Zavartan elhallgatott. - Ne haragudjon, hogy buta vénember létemre beleszóltam a maguk dolgába. De így érzem.

- Ugyan már, Fürge Sas! - felelte Philo. - Én nem vagyok az a fajta ember, aki nem hallgatja meg mindenki véleményét. Sőt köszönöm, hogy elmondta ezt. Igaza van.

Még szólni akart, de a következő hír teljesen lekötötte a figyelmét. Myers szavai súlyosan hangzottak a beállt csendben, és Bob is ösztönszerűen figyelni kezdett.

Kelet-Európából érkezett hírek szerint fordulóponthoz érkezett az a régóta tartó, eddig a felszín alatt gyűrűző feszültség, amely a kommunista blokkban kifejlődött. A rájuk kényszerített ál-demokrácia és hazug "proletár-diktatúra" ellen lázadó erők ma először ütköztek meg az elnyomó rezsimmel. A lengyelországi Poznan[121] munkásai tiltakozó felvonulást szerveztek az egyre romló életszínvonal ellen. A békésen induló tüntetésre a lengyel Belbiztonsági Szolgálat könyörtelen tűzzel válaszolt. A poznani épületet akkor kezdték el ostromolni a felkelők, amikor a biztonsági rendőrök tüzet nyitottak a felvonulókra. Fegyvereket szereztek, és tűzharc alakult ki.

A kettős minőségben szereplő Rokossowsky marsall[122], nemzetvédelmi miniszter tízezer katonát, négyszáz tankot, sőt repülőgépeket is hadba vetett a többségben fegyvertelen felkelő tömegek ellen. Hetven halott, és majdnem ezer sebesült maradt a harctérré változott poznani utcákon, mintegy figyelmeztetésként, hogy a sztálinista, elnyomó rezsim mennyire könyörtelenül bünteti meg az ellene fellázadókat.

Értékelésünk szerint a mai lengyelországi események csak előhírnökei egy készülő felkelésnek, amely lángba fogja borítani Kelet-Európát[123].

Walter Myers jelentését látták, kedves nézőink. Újabb hírekkel későbbi híradásainkban jelentkezünk, addig is maradjanak a KULC-n.


Már sokszor töprengtem ezen. Tulajdonképpen ekkor változott meg a családunk élete olyan gyökeresen, hogy azután már többé sohasem lett ugyanaz, ami azelőtt volt. Apámat - ahogy mondani szokás, és ahogy tőle is, Anyámtól is sokszor hallottam - ekkor "kapta el a gépszíj". Philóék látogatása után nem volt többé nyugta.

Nem is a látogatás maga volt az, ami ekkora traumát okozott neki is, a többieknek is. Hanem az az eseménysorozat, ami akkor indult el, mint egy egyre terebélyesedő lavina, mint egy partjait feszegető, megvadult folyó. Akkor még alig értettem, részint, mert el voltam foglalva Jessicával, részint, mert túl kicsi voltam ahhoz, hogy felfogjam, milyen események rázzák meg Európát. Pedig a szüleim sohasem titkolták a származásunkat. Anyám, ez a drága lélek, gyakran mesélt Magyarországról. Arról a hazáról, amelyben ő is, Apám is születtek. Magyarul tudtam, hiszen otthon majdnem mindig csak úgy beszéltünk, még Jim is kezdte megtanulni. Mégis furcsa volt, amikor azt hallottam tőlük, mi történik "otthon".

Otthon? Hát nem itt vagyunk otthon? Nem Moon Lake-ben, Utah államban, ahol felnőttem? Mi az az OTTHON? Sokáig nem értettem meg.

Aztán ősz lett, Apám egyik napról a másikra bejelentette, hogy "hazautazik", de legalábbis Bécsbe, Vilmos bácsihoz. Egyik nap megjelent Philo, és vele együtt Millie néni és Jessica. Attól kezdve már nem figyeltem a nagyok beszédére, nekem elég volt, hogy Jess itt van újra nálunk. Szinte még azt sem vettem észre, amikor Apám egyik nap eltűnt Philóval együtt. Csak jóval később tudtam meg, hol járt majdnem két hétig. És csak évek múlva értettem meg, hogy azalatt a két hét alatt Apám idegzete miért ment teljesen tönkre.

Én, mint gyermek, örültem annak az őszi két hétnek. Jim szorgalmasabb volt nálam, naphosszat tanult, én viszont, amint hazaértem az iskolából, rögtön azon voltam, hogy Jessicát szórakoztassam. Az idő csodálatos volt, az erdő színeit akkor figyeltem meg először teljes pompájukban. Talán Jess jelenléte miatt? Nem tudom. Akkor még nem sejtettem, mi a szerelem. Csak jó volt együtt lenni ezzel a szép kislánnyal, jó volt elszökni otthonról a két tragacs kerékpáron, lemenni a stéghez, és minden idegen szem elől rejtve, átevezni a szigetre. Nem sejtettem, hogy Fürge Sas tekintete végigkíséri az útjainkat. Csak akkor jöttem rá, amikor azon a délutánon kitört a vihar, és majdnem odavesztünk.

Aztán... Lassan vége lett a színes októbernek, bennem is lelohadt a lelkesedés. Jess is inkább Millie néni mellett maradt a házban. És november hatodikán hazaérkezett Apám, Philóval együtt. Akkor ijedtem meg tőle életemben először. Aki belépett a Moon Lake-i házba, mintha nem az én apám lett volna. Nagyon sokáig féltem tőle. Még talán akkor is tartott a félelmem, amikor, sok évvel később, ő maga oktatott a repülésre.


Csendes-szomorúan hullott az őszi eső. Farnsworthék haza készülődtek, és Cliff fancsali képpel nézte, amint a csomagjaikat rendezgetik. Már megfeledkezett arról a hatalmas veszekedésről, ami akkor tört ki, amikor kiderült, hogy engedély és felügyelet nélkül elszökött Jessicával csónakázni. Nem érdekelte többé a szidás, csak azon szomorkodott, hogy a kislány most hazautazik Salt Lake Citybe, és ki tudja, mikor láthatja ismét. Még Jim vigasza sem jelentett igazi megnyugvást.

- Ne búsulj, öcsi. Karácsonyra visszajönnek megint. Hallottam - füllentette az indián fiú, csak hogy felvidítsa kisebb társát. Inkább vállalta a hazugságot, de biztatni akarta Cliffet.

Nem értette a felnőttek gondterhelt viselkedését. Érezte, hogy súlyos a csend, ha éppen nem beszélnek, és nem értette a szavaikat, amikor forradalomról, áldozatokról, hullákról, sortüzekről és tankokról meséltek fojtott hangon. Nem rejtőzködtek, nem titkolóztak, csak éppen halkabbak voltak a megszokottnál. És az ő gyermeki eszének rejtélyesek.

Ez alatt a bő két hét alatt Bob arca teljesen megváltozott. Még Barbara is megrettent, amikor viszontlátta. A homlokán feszülő ráncok, az orra két oldalán elmélyülő, a bajuszába fulladó árkok, a dacos kis vágás az álla közepén, külön-külön mind ismerősek voltak, csak most sokkal mélyebbek lettek, és a férfi tekintete gyakran révedt a semmibe. Az asszony nem faggatta, hagyta, hogy ő maga eméssze meg előbb a látottakat, és elkezdjen mesélni.

Eleinte haragudott Philóra, hogy elcsalta Bobot Európába. Nem tudta megérteni, miért nem megy inkább rendes nemzetközi repülőjárattal. Azt meg végképp nem fogta fel, hogy Bob miért lelkesedik annyira. Amikor megérkeztek az első hírek a budapesti felkelésről, a férfit mintha kicserélték volna.

- Barbara - mondta izgatottan - meglásd, hogy otthon most majd minden megváltozik. Érzem, hogy így lesz. Elmegyek Philóval, látni akarom, hogyan alakulnak a dolgok. Addig Herbert is elvezeti a vállalatot, most úgyis uborkaszezon van. És mire beindul a téli nagyüzem, hazaérek. - Megsimogatta az asszony aggodalmat tükröző arcát. - Ne izgulj, nem lesz semmi baj.

Az asszonyok is figyelemmel kísérték az eseményeket a sajtóban. A tévé, a rádió, az újságok a lehető legrészletesebben számoltak be a magyarországi forradalomról. Megbukott a Moszkva-barát kommunista kormány, eltűntek a pártfunkcionáriusok, bevezették a többpárt-rendszert, szabad választásokat hirdettek. Úgy tűnt, Magyarország végre a demokrácia útjára lép. Barbarának sem volt mindegy, izgatottan leste a híreket, és magyarázott Millienek. Elmesélte neki, hogyan kerültek ide, a világnak ebbe a sarkába, elmesélte a nyilasok hatalomra jutását, a szülei és Péter pusztulását, és nem tudta nem észrevenni a megdöbbenést a másik nő arcán.

- Hihetetlen - álmélkodott Farnsworthné. - Nem vonom kétségbe, hiszen hallottam már erről, de nekem, aki ebben az országban születtem és nőttem fel, ahol közel száz éve nem volt háború, megfoghatatlan az ilyesmi.

Valóban megfoghatatlan volt, amit később Bob mesélt. Philóval együtt Bécsben szálltak meg, Vilmos egyik barátjánál, mert Danziger nem volt vendéglátásra berendezkedve. Alig egy éjszakát töltöttek az osztrák fővárosban, aztán kocsit béreltek, egy látványos, hatalmas Ford Zephirt, és a következő reggel Budapestre utaztak mindhárman.

A magyar határőrök nem sokat akadékoskodtak. Wilhelm Danziger neve ismert volt, és mellette a két amerikai férfi nem keltett gyanút. Annyian keltek át a határon az utóbbi napokban, hogy a határőrök szinte már oda sem figyeltek, csak tisztelegtek, és már emelték is a sorompót az érkezők előtt.

- Ez még nem volt nagy dolog - mesélte Bob. - Hanem amikor már túl voltunk Győrön is, és megláttuk a sok nyugat felé menekülő embert, akkor ébredt fel bennem a gyanú, hogy itt valami nincs teljesen rendben. Alig vártam, hogy megérkezzünk Budapestre. Sejtettem, hogy nem lesz szép látvány... Mint ahogyan nem is volt szép, csak izgalmas. - Hosszan hallgatott, és Barbarának úgy tűnt, mintha a férje hirtelen kiemelkedett volna a jelenlegi környezetéből, és nem csak gondolatban, hanem majdnem fizikai valójában is visszaszállt volna oda, az Atlanti Óceánon túlra, Magyarországra. Mintha még egyszer átélte volna mindazokat az eseményeket, amelyeknek nem is olyan régen volt szemtanúja.

- Tudod, Barbara - folytatta a férfi - ahogy ott járkáltunk az utcákon, lett valami fogalmam arról, hogyan nézhetett ki a főváros az ostrom alatt. Fegyveresek járőröztek mindenütt, Kossuth-címeres harckocsik álltak a fontosabb épületek előtt, vagy száguldoztak ide-oda, rajtuk fürtökben lógtak a civil vagy félkatonai ruhába öltözött emberek. És mindenütt a lyukas zászlók... A házakon még látszottak a háború okozta károk, az Erzsébet-híd roncsai még belelógtak a Dunába... Akkor jutott eszembe Péter. Meg akkor is, amikor Philo interjút készített az egyik harcoló csoport parancsnokával, és nekem kellett tolmácsolnom. Amiket akkor hallottam... Még most is borsódzik a hátam tőle. Nyíltan antiszemita, nyilas szöveg volt az, amit hallottam, és később mondtam is Philónak, hogy nem tetszik nekem ez az egész. Félek, hogy rossz irányban fajul el a forradalom.

Az asszony némán hallgatta Bob elbeszélését, és beleborzongott a hallottakba. Visszaemlékezett Vilmos elbeszélésére, a szüleik halálára. Könnyezni kezdett, és kétségbeesetten szorongatta a férfi kezét.

- Ne mondd tovább, Bob... Kérlek - esedezett. - Én már elrendeztem magamban mindazt, ami akkor és azóta történt a régi hazánkban... Most úgy érzem, felszakadnak mind a sebek.

- Megértelek, Barbara - felelte alig hallhatóan a férfi - de hagyd, hogy végig mondjam. Én is érzem azt, amit te érzel. De ha nem beszélem ki magamból, akkor nem tudom, mi fog történni. - Idegesen, remegő kézzel gyújtott rá, mélyen leszívta a füstöt, és kibámult az ablakon. - Hadd folytatom... - Az asszony tehetetlenül bólintott. - Bejártuk Budapestet, beszéltünk politikusokkal, egyszerű emberekkel. A többség megegyezett abban, hogy véget kell vetni a kommunizmusnak, és Magyarországot vissza kell vezetni Európába. Hogy demokráciára van szükség. Mondom, ez volt a többség, de a hangjuk gyenge volt. Viszont annál hangosabban ágáltak azok, akikről az előbb beszéltem. Azok, akik büszkék voltak arra, hogy volt ávósokat fejjel lefelé akasztottak fel, tárgyalás nélkül, meglincselték őket, vagy azok, akik ugyanolyan büszkék voltak rá, hogy elevenen égettek el orosz katonákat. Hidd el, kedvesem, tudom, mi a háború, volt benne részem a japánok ellen. Nem ijedek meg a vértől, szagoltam eleget. De ha valaki kérkedik azzal, hogy hidegvérrel képes volt felkoncolni védtelen, akaratuk ellenére ott lévő más embereket, akkor kijön a gálám.

Ismét hallgatott egy sort. Barbarának úgy tűnt, a férje igyekszik megemészteni a látottakat, mielőtt tovább mesél. Hagyta, hogy gondolkozzon, és már nem berzenkedett a mese ellen. Megfogadta magában, hogy csakazértis végig hallgatja, lesz, ami lesz. Már úgysem lehetett változtatni rajta.

- Aztán megint bejöttek az oroszok - folytatta Bob. - Nekünk menekülnünk kellett, de még beletelt két napba, mire otthagytuk Budapestet. Philo még maradt volna, de én is, Vilmos is tudtuk, hogy nem játszhatunk a sorssal. A külföldi állampolgárságunk sem lehetett volna mentség, ha azok elkapnak. Jöttek, és lőttek. Repülőgépekből kezdték bombázni a várost. Tankokkal lőtték az épületeket, ahol tudták, vagy sejtették, hogy forradalmárok vannak. És nem számított semmi... Hullottak az emberek, mint ősszel a legyek, és nekem csak egy gondolat járt a fejemben: Magyarország végleg elveszett, és én soha többé nem teszem a lábam a szülőföldemre. Most sem kellett volna... Hagynom kellett volna, hogy az a kép maradjon meg bennem, amit 1938-ban láttam utoljára. A békebeli Budapest... Oktalanul mentem el Philóval. Most már nem lehet visszacsinálni. - Felállt a pamlagról, körbejárta a szobát. Az ajtónál megtorpant, visszanézett a feleségére. - Csak annak örülök, hogy te nem láthattad mindazt, amit én láttam. Nem nőnek való látvány volt, pedig nők is harcoltak a forradalmárok között. Amikor visszamentünk Bécsbe, még többen menekültek nyugat felé, mint tíz nappal előbb. Ellepték az országutat. Győrben meg kellett állnunk tankolni. Szerencsénk volt, az utolsók között kaptunk benzint, a kutak ellátása szünetelt. Aztán Mosonmagyaróvárott két katona tartóztatott fel minket. Az egyik sebesültnek látszott, de nem voltam biztos benne. Látható jele nem volt, sem vérfolt, sem kötés. Én vezettem, Vilmos mellettem ült, Philo hátul rendezgette a jegyzeteit. Komolyan mondom, megijedtem. Azt hittem, végeznek velünk, hiába a külföldi rendszámú kocsi. Meg kellett állnom, pedig egyetlen pillanatig arra gondoltam, rájuk hajtok, hiába fogják ránk a fegyvereiket. Aztán mégis megálltam. Jól tettem. Az egészséges katona mellém került, beszólt az ablakon, és megkért, hogy a társát vigyük magunkkal. Meg még valakit. Várakoznunk kellett kis ideig, mialatt a sebesült katona beszállt a kocsiba, Philo mellé. Társa bement a szemközti ház kapuján, és percek múlva egy állapotos fiatalasszonnyal tért vissza, aki szintén beszállt hátra. Nem kérdezősködtem, kifélék, mifélék, csak azt kérdeztem meg az egészséges katonától, nem jön-e velünk ő is. Még egy helyet tudtunk volna szorítani a kocsiban. Megrázta a fejét, azt felelte, neki még szolgálata van. Akkor nem értettem meg, csak napok múlva, Bécsben mesélte a másik katona, hogy a bajtársának ott kellett maradnia. Nem szökhetett meg, inkább vállalta a katonai törvényszék veszélyét. Azt nem mondta el, miért. De azt igen, hogy ő maga nem volt katona, csak annak álcázta magát, és a fiatalasszony a sógornője, a bátyja pedig a harcokban pusztult el. Vilmos vállalta, hogy vigyáz rájuk. Azt ígérte, majd ír...

Bob nem mesélt többet.


Fürge Sas napok óta betegen feküdt Bobék házában. Soha azelőtt nem látták ilyen gyengének az öreg indiánt, és Barbara nagyon aggódott érte. Farnsworthék már rég hazamentek, a vendégszoba felszabadult, de az asszony tudta, hogy ha nem is történt volna így, fogadott apját akkor sem hagyta volna visszamenni a rezervátumba.

Pedig az öreg nagyon akarta. Semmiféleképpen nem akart nyűg lenni Mitchellék nyakán, a büszkeségével ellenkezett ez. De tehetetlen volt. Magas láz kínozta, szinte égett a teste, és Barbara komolyan aggódott Fürge Sasért. Sejtette, mikor fázhatott meg ennyire az öreg. Biztosan akkor, abban a viharban, amikor Jessicát és Cliffet mentette ki a háborgó tóból. Eddig nem tették szóvá a dolgot, a kisfiú hallgatott, de az arcán látszott a bűntudat. Amennyire a tanulás engedte, lehetőleg ott ült Fürge Sas ágya mellett, némán, mint az indián, és csak a jelenlétével igyekezett megnyugtatni.

Jim sem mesélt, pedig ő aztán részleteiben tudta, ami történt. Viszont egyrészt nem volt árulkodós fajta, másrészt hagyni akarta, hogy fiatalabb társa megeméssze magában a történteket, leszűrje a tanulságokat, és maga álljon elő az igazsággal. Ez is a nevelés része volt, Jim jó érzékkel tudta ezt. El akarta érni, hogy Cliff önként vállalja a cselekedeteit, és tudta, hogy ha nehéz is, a fiú meg fogja tenni.

Cliff összeszedte a bátorságát, de még nem szánta rá magát arra, hogy meséljen. És talán még sokáig nem beszélt volna a kalandjáról, ha egy este észre nem veszi, hogy az apja sír. Kedveskedve odabújt hozzá, amit régóta nem tett meg, és faggatni kezdte.

- Apa, mi bajod?

- Semmi, kisfiam - hárította el Bob. - Semmi az égvilágon. Csak nehéz az élet. Majd, ha nagyobb leszel, talán elmesélem neked, miket láttam. Örülök, hogy itthon vagyok.

A gyerek tágra nyílt szemmel bámulta a férfit, és megilletődve tapasztalta, hogy az édesapja már nem ugyanaz az ember, akit addig ismert. Barbara nem szólt neki, beszélni is alig beszélt vele azóta az októberi nap óta, és Cliff abban a hitben volt, hogy még mindig haragszik rá. Félt, hogy ha anyja elmeséli apjának, mit tett, még nagyobb veszekedés kerekedik, ezt pedig el akarta kerülni. Szülei sohasem veszekedtek vele azelőtt.

- Apa... - kezdte félénken - én is örülök, hogy itthon vagy... És be kell vallanom neked valamit. Rossz voltam...

A férfi csodálkozva nézett a gyerek szemébe, és a tekintetében először lobbant fel egy kis vidám lángocska azóta, hogy hazaérkezett. Megsimogatta a kisfiú haját.

- Mondd csak el, Clifford - biztatta. - Látom, hogy nagyon bánt valami. Hidd el, ha kibeszéled magadból, könnyebb lesz.

A gyerek csak állt mozdulatlanul, és nem tudta, hogyan kezdjen bele a mondókájába. Magában azt gondolta, bárcsak nagyobb volna és bátrabb. Gondolatai összevissza száguldoztak, egy pillanat tört része alatt visszajátszotta azt a délutánt, érezte a vihar szagát, és maga sem vette észre, mikor kezdett beszélni.

- Egyik délután kimentünk a stéghez Jessicával - szőtte halkan a szót. - Csak mi ketten... Meg akartam mutatni neki a szigetet még egyszer. Beültünk a kenuba, kieveztem a vízre. Nem siettem, volt időnk bőven. Anya tudta, hogy elcsavarogtunk, csak azt nem tudta, hogy hova. Jessnek nagyon tetszett a móka, nevetett, örült. Baj nélkül elértük a szigetet, kikötöttem, és elsétáltunk a forráshoz. Aztán csak csavarogtunk összevissza, Jessnek tetszett, hogy annyi mindent tudok. - Nagyot nyelt, csillogó, de félénk tekintettel nézett Bobra. - És nekem is tetszett, hogy ott lehetek vele, és hogy csak ketten vagyunk. - Elpirult, feszengve folytatta. - Szép volt nagyon... A színes erdő, a víz, a párás hegyek... Sast láttunk, belerepült egyenesen a lemenő napba. Nem vettem észre, hogy kelet felől gyorsan beborult. Mire Jess azt mondta, hogy fázik, jó lenne most már visszafordulni, és hazamenni, már erős szél fújt. Elindultunk, és én biztos voltam benne, hogy baj nélkül elérjük a stéget, legfeljebb egy kicsit elázunk majd a kerékpáron, hazafelé menet.

Abbahagyta, és kérdőn nézett az apjára. Amaz várta, mi lesz a történet folytatása, de sem harag, sem ingerültség nem látszott rajta. Cliff, aki közben megnyugodott, most már bátrabban folytatta.

- Félúton lehettünk, amikor megfordult a szél, és északról kezdett fújni. A tó most már nagyon hullámos volt, egyedül nem volt erőm legyőzni a szél erejét. Sodródni kezdtünk dél felé... Teljesen beborult, esni kezdett, és én megijedtem. Kiejtettem az evezőt, és most már nem tudtam, mihez kezdjek. Jess meg volt rémülve, sírt, vacogott. Odaültem mellé, a kenu aljába, átöleltem, és vigasztalni próbáltam, pedig tudtam, hogy a legjobb esetben is csak Resortban vethet partra a víz... Besötétedett, mintha éjszaka lett volna... - Ismét elhallgatott, és megborzongott az emlékek hatására. Nagyot sóhajtott. - Akkor... Megfogadtam, hogy ha élve kikerülünk ebből a bajból, soha többet nem leszek meggondolatlan... Nem tudom, honnan került mellénk a másik kenu, egy pillanatra azt hittem, rosszul volt kikötve, és elsodorta a vihar. Aztán felemelkedett benne Fürge Sas... Átemelt mindkettőnket a másik csónakba, a mienket sorsára hagyta, és evezni kezdett visszafelé... De ő sem bírta legyőzni a szelet, a csónakban is volt már víz, nehéz volt... - Cliff hangja elcsuklott. - Hagyta, hogy a szél vigyen minket déli irányba, csak kormányozott az evezővel... A repülőtér felett értünk partot. Hazahozott minket, és másnap elment a két kerékpárért... És most itt fekszik betegen, és miattam beteg... Ó, apa... - A gyerek most már zokogott. Azt sem vette észre, amikor Barbara belépett a szobába, és megállt az ajtó mellett, a falnak támaszkodva, és hallgatta a gyerek meséjét.

Csak akkor eszmélt fel, amikor az asszony melléjük lépett, és mindkettőjüket átölelte. Gyengéden megsimogatta Cliff fejét, és vigasztalón magához vonta. A kisfiú még mindig az apja vállán tartotta a kezét, de engedelmesen, szinte megkönnyebbülten hajtotta a fejét édesanyja mellére. Nehezen higgadt le, sokáig szipogott még.

- Kisfiam - mondta csendesen Barbara - nyugodj meg. Fürge Sas meg fog gyógyulni. És nem haragszik rád egyáltalán. Már én sem - tette hozzá még halkabban. - De többé ne légy meggondolatlan. Ne hősködj, ha nem muszáj. Ígérd meg nekem ezt, és apádnak is. De főleg önmagadnak.

A gyerek könnyes szemmel nézett rá, és lassan bólintott. Aztán óvatosan levette a kezét Bob válláról, átölelte anyja derekát, elfordult, és tétova léptekkel kiment a szobából. A két felnőtt magára maradt. Az asszony leült a férje mellé, a pamlagra, és átölelte.

- Mi lesz velünk, Bob? - kérdezte elcsukló hangon. - Mondd, mi lesz?

A férfi szomorúan nézett rá, de nem válaszolt, csak megvonta a vállát. Tekintetéből fájdalom és kimerültség sugárzott. Végig gondolta mindazt, ami az utóbbi hetekben történt vele és a családdal, és nem tudta, hogyan tovább. Legszívesebben mindent abbahagyott volna, fogta volna a feleségét és a két gyereket, és odébb állt volna. Mindegy, hová, csak el innen. Aztán rájött, hogy nem menekülhet innen oda egész életében. Valamilyen megoldást kellett találnia arra, hogy le tudja győzni a tehetetlenségét.

- Tudod... - mondta nagy sokára - azt hiszem, rájöttem valamire. Nem fizikailag, de szellemileg, lelkileg vagyunk menekültek. Legalábbis én az vagyok. - Rágyújtott. - Harmincnyolc óta menekülök. És vonszollak magammal mindenfelé, anélkül, hogy figyelembe venném, hogy te talán mást akarsz. Belenyugodtam abba, hogy én vagyok a családfő, és hogy neked természetes ez a felállás. Néha úgy érzem, visszaélek azzal a szeretettel, amit tőled kapok. Most, hogy otthon voltam... Meg kell mondanom neked valamit. Amikor elmentem Philóval, egy kicsit reménykedtem abban, hogy talán hazatérhetünk. De amikor megláttam a pusztulást, amikor eljutott a tudatomig, hogy Magyarország nem lehet többé a hazám, akkor értettem meg végleg, hogy hontalan maradtam. Még akkor is, ha itt befogadtak. Még akkor is, ha teljes jogú amerikai állampolgárok vagyunk. Még akkor is, ha a fiam itt született, ezen a földön. Még akkor is, ha itt csak barátok vesznek körül, olyan emberek, akikre minden körülmények között számíthatunk. Én, Robert Mitchell, alias Mihályfi Balázs, eljátszottam, örökre elvesztettem azt a lehetőséget, hogy valahol otthon lehessek a világban. Nincs visszaút. - Megtorpant a beszédben, némán nézte a cigaretta felfelé bodorodó füstjét. Lemondóan elmosolyodott, aztán ismét Barbarára tekintett. - Megérted a dilemmámat, kedvesem? Nem vagyok biztos benne, hogy van létjogosultságom. Néha már abban sem vagyok biztos, vajon valóban pilóta vagyok-e, vagy csak bitorlom a címet, mint a kuruzslók az orvostudományt. Értéktelennek érzem magam, és azzal vádolom magam, hogy akkor megfutamodtam, nem vállaltam fel a jövőt. Ki tudja? Ha otthon maradtunk volna, és rajtam is múlik, talán a háborúnak is más lehetett volna a végkifejlete. Minden emberen múlik valami, még ha a legapróbb dolog is. És a legapróbb dolgok is eredményezhetnek nagy változásokat a sorsban. De nekem ehhez már nincs, és nem is lehet jogom. Belefáradtam az életbe, Barbara. Nagyon belefáradtam...

A nő nem felelt. Szomorúan nézett a férjére, és megértette nem csak a szavait, hanem a mögöttük meghúzódó, kimondatlan gondolatokat és önmarcangoló kérdéseket is. Neki, személy szerint, más volt a véleménye, de igazat kellett adnia Bobnak. Az ő érzései teljesen mások voltak. Ő nő volt, neki vállalnia kellett mindent, amit a férje vállalt. Erre nevelték annak idején. De Bob éppen a férfiúi felelősségében sérült meg, és az asszony, bármennyire is igyekezett, nem talált olyan utat, amelyen kivezetheti emberét a hullámvölgyből. Érezte, hogy ez a lelki válság nagyon hosszú lesz. Tudta, hogy most sokkal jobban kell ragaszkodnia a férfihoz, mint eddig bármikor, mert ha Bob megérzi az ő vívódását, teljesen talajt veszít.

Nem lázadozott ez ellen. Annak idején, amikor hozzá ment, szerelemből, de főleg szeretetből tette azt, és egy életre fogadott nem csak hűséget, de szövetséget is ennek az embernek. Nem volt oka arra, hogy megbánja. De most hogyan tovább? Mi lesz, ha ő maga sem áll majd a helyzet magaslatán, és képtelen biztosítani Bobnak azt a viszonylagos nyugalmat, ami nélkül soha nem állhat talpra lelkileg? Sosem hitte volna, hogy negyvenhárom évesen kell majd szembenéznie egy ilyen feladattal, amely egy sokkal fiatalabb embernek is megpróbáltatás lett volna. Még volt benne energia, még volt benne életkedv, hiszen szerette a szomorú, megtört tekintetű férfit. De abban nem volt biztos, hogy ezek után még lehet-e a lelki támasza. Pedig nagyon akarta.

Nagyon félénken szólalt meg.

- Bob... - mondta fátyolos hangon - kérlek, ne rémíts meg. Hogyan juthat eszedbe olyasmi, hogy nincs létjogosultságod? Hogyan tételezhetsz fel rólam olyat, hogy nem fogadom el azt, amit te döntesz? Hidd el, nem azért teszem, mert te férfi vagy, én meg csak nő. Hanem azért, mert úgy érzem, helyes az, amit teszel. Eddig nem is volt közöttünk semmiféle nézeteltérés emiatt. Ezután sem lesz. - Elgondolkodott, és mérlegelte, hogyan folytassa úgy, hogy ne ejtsen újabb sebet a férje lelkén. - Egyetlen egy dolgot nem helyeslek, és azt nem is félek megmondani neked. Tényleg nem kellett volna elmenned Magyarországra. Oktalanság volt részedről. Nem maga az út, hanem az időzítés. Most egy harcik által feldúlt várost, egy széteső társadalmat találtál, és emiatt támadhattak olyan gondolataid, hogy ha otthon maradtunk volna, akkor talán a háború is másképpen alakul. Gondolkodj, szívem! Te, egyes egyedül, túl kevés lettél volna ahhoz, hogy megváltoztasd a történelmet! Mit tehettél volna? Megtagadod a parancsot? Akkor hadbíróság elé állítottak volna, és ki tudja, mi lett volna a következmény! Tekints önzőnek, ha akarod, de nekem szükségem volt rád! És most is szükségem van! Ha te nem lettél volna, kinek szülöm meg ezt a gyermeket? Vagy, ha otthon maradunk, mi a biztosíték arra, hogy élve megússzuk? Hidd el, mi is ugyanarra a sorsra jutottunk volna, mint a szüleim... Könyörtelenül kiirtottak volna minket. Hát nyugodj bele, hogy itt vagyunk, hogy együtt vagyunk, és ne ragaszkodj ehhez a Wells[124]-féle ostobasághoz! Az időt nem tudod visszafordítani, és azt sem tudhatod, hogyan történhetett volna másként mindaz, ami már megtörtént. - Féltőn átölelte a férfit, és megsimogatta őszülő haját. - Nyugodj meg, Bob. Ha kell, egy ideig ne is repülj. A pilóták el tudják látni a feladatokat nélküled is. Vezesd a repülőteret, és legyél többet itthon, a fiúkkal. És velem... Még mindig szerelmes vagyok beléd, ha nem vetted volna észre! És nem akarlak idő előtt elveszíteni! Menj orvoshoz, pszichiáterhez, ha kell, kezeltesd ki magad, mert most szellemileg vagy kimerült! Kérlek, tedd meg ezt nekem...

A férfi bólintott, aztán Barbara vállára hajtotta a fejét, és csendesen elkezdett sírni.


Úgy telt el a legutóbbi két esztendő, mint egy álom. Néha jó, néha rossz, de álom. Sok minden megváltozott Moon Lake-ben, és ugyanígy sok minden megváltozott Mitchellék életében is. Bob, bár nagyon lassan, de visszanyerte korábbi önmagát. Igaz, nagyon magas árat kellett fizetnie a mostani nyugalomért, de megérte.

Másfél esztendeig nem repült. Megfogadta Barbara tanácsát, és orvoshoz fordult, egy neves Salt Lake City-i specialistához, aki tényleg mindent elkövetett azért, hogy talpra állítsa. Viszont keményen gyógyszerezte, és emiatt Bob nem szállhatott fel többé. Eleinte berzenkedett a dolog ellen, és életében először veszett össze a feleségével, aki hallani sem akart arról, hogy félbehagyja a kezelést.

- Robert Mitchell! - kiáltott rá mérgesen. - Esküszöm, rosszabb vagy egy gyereknél! Mondd, gondolkodni szoktál egyáltalán? Ha most abbahagyod, megint visszaesel, és kezdődik az egész elölről! Hallani sem akarok arról, hogy megszakítsd a kezelést. Ha kell, összekötözlek, és magam viszlek le Salt Lake Citybe!

- Velem hiába veszekszel, Barbara! - feleselt a férfi. - Nem megyek többet annak a hiénának a rendelőjébe! Már teljesen meghülyültem a sok méregtől, amit belém tömött. Néha azt hiszem, már sohasem fogok többé repülni! Abbahagyom, és kész!

Bob végül is rászánta magát, hogy végigcsinálja a kezelést, bár néhány alkalommal még lázadozott ellene. Minden hétfőn és csütörtökön kocsiba ült, és lement Salt Lake Citybe, ahol dr. Tyler kezelte. A szikár ideggyógyász nagyjából egykorú lehetett Mitchellel, és hamarosan összebarátkoztak. Egy alkalommal elmesélte, hogy a háború idején Európában szolgált, egy tábori kórházban, és leginkább lelőtt pilótákat kezelt, akiknek, a fizikai sérüléseken kívül súlyos lelki bajaik is voltak: lázálmok, félelem, depresszió. Ettől kezdve Bob nagyobb bizalommal viseltetett az orvos iránt, aki, a maga furcsa, szarkasztikus humorával, így biztatta:

- Nézze, Mitchell, nem ígérem meg magának, hogy Nobel-díjas lesz ezek után. Zsenit nem nevelek magából. De arra mérget vehet, hogy két éven belül visszaül a botkormány mögé, és repül.

- Szarv - vetette közbe Bob.

Az orvos meghökkenve nézett rá.

- Hogy micsoda?

- Mondom, szarv - ismételte Bob. - Szarvkormány. A mai utasszállító gépeknek szarvkormányuk van, nem botkormányuk. Sokkal több funkciót egyesít, mint a kisebb gépek botkormánya.

Tyler vigyorogva legyintett.

- Akkor legyen szarv, mit bánom én! Úgysem lesz belőlem pilóta a büdös életben. Igaz, magából sem lesz pszichiáter.

Ezen nem is vitatkoztak többé, de a barátságuk elmélyült, és amikor 1958 nyarán Tyler megmondta Bobnak, hogy vége a kezelésnek, a férfi úgy érezte, nagy kő esett le a szívéről. Már alig várta, hogy újra repülhessen, és ezt nem is titkolta. Örömében majdnem táncra perdült, és Barbara elnéző mosollyal figyelte a férjét.

- Mondtam, hogy nagy gyerek vagy, kedvesem - tréfálkozott vele. - Nézz csak a tükörbe, mit látsz?

- Ugyan mit láthatnék? - hökkent meg Bob. - Na jól van, belenézek. Hmm. Azt hiszem, a férjedet látom.

- Csak? - nevette el magát az asszony. - Nekem úgy tűnik, egy négyéves gézengúz pislog vissza abból a tükörből. Egy vásott, rosszposztó kölyök. Akinek most lejárt a büntetése, és visszakapja a kedvenc játékát. - A férfihoz simult, és szeretettel nézte mindkettőjük tükörképét. - De nem baj. Ilyennek akarlak látni mindig, Bob. Ilyen vidámnak, kiegyensúlyozottnak. Hidd el, nekem is könnyebb így.

Fürge Sas is felépült lassan, de az ő gyógyulása távolról sem volt annyira látványos, mint Bobé. Makacsnak ő is makacs volt, és ezzel nem kevés fejtörést okozott Barbarának, de az asszony nagyon értett az öreg indián nyelvén. Szeretettel és türelemmel ápolta, és meggyőzte arról, hogy legalább az ő kedvéért engedje magát megvizsgálni a körzeti orvossal. Dr. Holways majdnem ugyanolyan öreg volt, mint Fürge Sas, ismerték is egymást évtizedek óta, de az indián mindig viszolygott a fehér orvosoktól, mert fennhéjázó, tudatlan embereknek tartotta őket. Most viszont nem volt mit tenni, szükség volt a szakavatott kezelésre, és a penicillinre is, hogy legyőzzék a tüdőgyulladást. Ezt semmilyen indián kuruzsló nem tudta volna megtenni, hiába ragaszkodott Fürge Sas hozzá.

Szinte végig feküdte azt a telet, és csak 1957 februárjában kezdett látszani rajta a javulás. Jim, aki jól ismerte nagyapja természetét, kevésbé aggódott, mint a többiek, vagy ha mégis, akkor jobban tudta leplezni az aggodalmát, de Cliffet mintha kicserélték volna. Az addig szeleburdi, mindig minden csínyre kész gyerek csendes, felnőttes viselkedésű nagyfiúvá ért néhány hét alatt. Fogadott testvére példáját követve, egyre jobban tanult, még a szabadideje nagy részét is az íróasztala mellett töltötte, és noha a leckéjével már végzett, a könyveit bújta. Barbarának feltűnt, hogy a gyerek legszívesebben az atlaszt és a térképeket lapozgatja. Érdekelte a földrajz, az iskola könyvtárából pedig csillagászati könyveket hordott haza, és azokat is nagy előszeretettel böngészte. Ha valamit nem értett, Bobhoz fordult tanácsért, és apja csodálkozva vette tudomásul, hogy a fiú megkomolyodott.

- Talán mégis lesz benne annyi akarat, hogy ne a repülést válassza, hanem valami komolyabbat tanuljon - mondta egy este Barbarának. - Szép szakma az enyém, kedvesem, de csak ebből nem lehet megélni. Szeretném, ha Cliff többre vinné, és nem ragadna le egy kis eldugott, vidéki repülőtérnél, meg egy sokadrangú légivállalatnál, mint én.

- Várd ki a végét, Bob - intette az asszony. - Ne ringassuk magunkat illúziókba. A fiad pontosan olyan, mint te. Amit most látsz, az részint a bűntudat eredménye. Cliff még mindig meg van győződve róla, hogy Fürge Sas őmiatta beteg. És ez a nagy tanulási láz éppen úgy lehet pillanatnyi fellángolás is. Hagyd, hogy csinálja, elvégre, ha mégis repülő lesz, a földrajznak és a csillagászatnak akkor is hasznát veheti. Ártani semmiképpen sem árthat neki, ha ilyesmivel foglalkozik.

Aztán, mire eljött 1958 tele, már minden visszazökkent a rendes kerékvágásba. A Dakota Wings Air Charter teljes gőzzel dolgozott, Moon Lake Resort nagyban készülődött a soronlévő Amerika-bajnokságra, Bob is újra repült, Fürge Sas végleg otthagyta a rezervátumot, és a Mitchell-ház megint azzá vált, ami azelőtt volt: a nyugalom és a boldogság szigetévé. Akkor még egyikük sem sejtette, hogy mit hoz a jövő.

 

Megint háború 1959-1969

Nyár végén Jim elbúcsúzott a családtól. Az elmúlt évek alatt jóképű, jókötésű fiatalemberré cseperedett, akit nem egyszer megnéztek a lányok is maguknak. Még mindig komoly és megfontolt volt, és talán nem kis részben ennek köszönhette, hogy most, tizenhét évesen, elkezdhette a középiskola utolsó évét. A Granite High[125]-ba felvételizett annak idején, és simán bejutott, méghozzá a legjobbak között. Korengedményes volt persze, ami errefelé ritkaságszámba ment, és Fürge Sas rendkívül büszke volt az unokájára.

- Tudjátok - mondogatta néha - csak addig szeretnék még élni, amíg ezt a fiút kész embernek látom. És akkor nem is bánnám, ha Manitou magához szólít az örök vadászmezőkre. Ha azzal a tudattal halok meg, hogy az unokám egyszer s mindenkorra kiemelkedhetett a fajtánk nyomorából, akkor nem éltem hiába.

- Ugyan, hogy mondhatsz ilyet! - háborodott fel Barbara. - Egyáltalán nem kell még meghalnod. De abban igazad van, ha büszke vagy Jimre. Én is büszke vagyok rá, és azon imádkozom, hogy Cliff is kövesse a példáját.

Az öreg indián bólintott. Dr. Holways minden igyekezete, hogy lebeszélje a szivarról, hiábavalónak bizonyult, pedig vigyáznia kellett volna a tüdejére is, és a szívére is. Ebben a korban már az is csoda volt, hogy kigyógyult a tüdőgyulladásból. Az öreg nyugodtan pöfékelt, szemét összehúzva nézte Barbara jövésmenését, és megint bólintott.

- Cliffet más fából faragták, lányom. Teljes akaratával azon van, hogy Jimet utánozza, de ő teljesen más jellem. Ne is akard megváltoztatni, mert a fiad olyan ember lesz, akire minden anya büszke lehet. Hagyd, hogy menjen a saját útján.

Az asszony nem felelt. Maga is tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy Clifford sohasem lesz olyan, mint Jim, de titokban azért remélte, hogy az elmúlt két esztendő legalább valamiféle nyomot hagyott benne.

Jócskán benne jártak már az augusztusban. A hónap elején Farnsworthék ismét itt jártak, és a két család tíz napot töltött együtt a Remetelakban. Barbara már nem neheztelt Philóra azért a rosszul sikerült utazásért, amire akarata ellenére csábította el Bobot, csak azért aggódott, hogy ha netalán beszélgetés közben Magyarországra terelődik a szó, az nehogy felkavarja férje érzelmeit, és megint visszaessen. Örömmel tapasztalta azonban, hogy Bobnak már sikerült teljesen túltennie magát azon az eseménysorozaton, és csak annyi jele maradt, hogy időnként elmélázott, szótlanná vált, mintha kiszakadt volna a valós világból. Ilyenkor hosszan merengett, és Barbara nem merte megzavarni a gondolatait, de készenlétben állt arra, hogy ha riasztó jeleket fedez fel a férfin, azonnal közbelép. Erre, szerencsére, nem került sor, és a nő titokban hálát adott dr. Tylernek, hogy meggyógyította Bobot. Azt persze ő sem tudhatta, hogy a férfiban mi zajlik ilyenkor.

Ismét elérkezett a tervezgetések ideje: Bob ragaszkodott hozzá, hogy Jim alaposan fontolja meg a további terveit a jövőre nézve, és amellett is kitartott, hogy ebben Cliff is vegyen részt. Mint már annyiszor hangoztatta, szerette volna, ha a fia példát vesz idősebb társáról, és valami komolyabb dologgal foglalkozik ahelyett, hogy állandóan a repülőtéren őgyelegne. Mert Cliff, miután kissé megnyugodott, bizony sutba dobta a könyveket, ahogyan Barbara is megjósolta, és megint a repülőgépek között töltötte minden szabadidejét. Leszokott ugyan arról, hogy felosonjon a gépekre, de amennyit csak lehetett, ott téblábolt a pilóták és a karbantartók között, és néha fülig koszosan ment haza. Nem bírta ki, hogy ne nyúljon hozzá egy-egy szétszedett motorhoz, vagy közelebbről meg ne vizsgáljon egy javítás alatt lévő kormányrendszert.

Mihelyt vége lett a szünidőnek, és Jim elutazott, mintha a munka is megszaporodott volna a Dakota Wings Air Charter-nél. Rég nem látott ütemben érkeztek a megrendelések, felkérések egy-egy kényesebb szállítás lebonyolítására, ami Bobnak és társainak nagy elégtételt jelentett. A férfi most látta igazolva azt a rengeteg munkát és konok kitartást, amivel idáig fejlesztette a vállalatot. Elvétve még állami megrendeléseket is kapott, Paul Harris pedig azzal biztatta, hogy vállaljon csak el nyugodtan minden ilyen munkalehetőséget, mert sosem tudhatja, mikor lesz haszna belőle, a pénzen túl is.

- Öregem, Sam bácsinak a bőre alatt is dollár van - mondogatta a köpcös ember. - Bolondnak kéne lenned, ha nem fejed meg. Miért csak mások keressenek mindig nagy pénzeket kevés munkával? Idestova neked is korszerűsítened kellene a gépparkodat, nem? Nem értek hozzá, ebben te vagy a szakember, de nekem úgy tűnik, mintha a világ kezdete óta repülnének el a fejem fölött ugyanazok a gépek. Hmm? Mit szólsz?

- Azt, hogy igazad van - felelte Bob. - Tényleg ránk férne legalább két-három új madár. De egyelőre nem merek belevágni. Látni szeretném, mennyire stabil a mostani konjunktúra. Úgy terveztem, ha kitart tavaszig, beleértve a téli nagyüzemet is, akkor újra meggondolom, hogy mi is a teendő.

- Ez a te bajod, látod - sommázta Harris. - Kevés benned a vállalkozó szellem, mindig kudarctól tartasz. Vannak dolgok, amelyeken nem szabad sokáig kotlani. Légy már egy kicsivel bátrabb! Jó-jó, tudom, hogy ez nem gyávaság - sietett hozzátenni, amikor látta, hogy Bob meghökken - de azt neked is tudnod kell, hogy néha muszáj kockázatot vállalni.

Bob azon tűnődött, hogy most mivel érveljen. Természetesen teljesen tisztában volt az üzleti élet fortélyaival, nem mindig tiszta és becsületes fogásaival, de még mindig nem vedlett át annyira amerikaivá, hogy a gyakorlatban is így cselekedjen. Óvatos volt, mert érezte a család iránti felelősség súlyát.

- Paul, te ezt nem értheted meg - mondta elgondolkodva. - Én nem csak magamra gondolok. Itt van a feleségem, itt van a két gyerek. Ha belevágok valamilyen kétes, bizonytalan vállalkozásba, ami nem biztos, hogy sikerül, megkockáztatom, hogy egy kudarc esetén itt maradok egy fitying nélkül. És akkor nem csak hogy nem lesz pénzem taníttatni a fiúkat, de búcsút mondhatok a vállalatomnak is. Képzeld csak el: kuncsoroghatok kölcsönért, amit talán meg is kapok, persze jó magas kamatra, vagy elkótyavetyélhetem a gépeket, szélnek ereszthetem az egész személyzetet, és azzal nem csak magamat, hanem másokat is bajba sodorhatok. Sok ember él belőlem, Paul. Többek között te is. Ezt se feledd el.

Harris nem vitatkozott tovább, de önmagában eldöntötte, hogy segít Mitchellnek, még ha az nem is akarja. Sebtében felmérte, milyen ismerősökre és üzlettársakra számíthat, akikkel letárgyalhatja, hogy bombabiztos megrendeléseket adjanak Bob vállalatának, olyanokat, amiken a legtöbbet keresheti, a lehető legkisebb ráfordítással. Persze, ez nem volt valami fair eljárás, és ha egy pénzügyi szakértő netalán belekotor, bizony kimerítette volna a protekcionizmus vádját, de az üzleti élet cápái között az ember nem maradhatott talpig becsületes. Harris magára vállalta a dolog piszkosabbik részét azért, hogy Bobot megkímélje a kellemetlen érzésektől. Lehet, hogy senki mással nem tett volna ilyen kivételt, de Mitchellben felfedezte azt az embert, aki örökké hálás marad a segítségért, és alkalomadtán viszonozza is.

Bobon már régóta nem látszottak az elszenvedett lelki trauma jelei, és hirtelen megőszült haján kívül semmi nyoma nem maradt annak a válságnak, amelyet a magyarországi út okozott. Vilmos elvétve írt, de leginkább csak a saját munkájáról, kevés szót ejtve az otthoni történésekről. Wiesenthal és csoportja töretlen kitartással kutatta és üldözte a rejtőzködő náci háborús bűnösöket, bárhol legyenek is azok.

El sem hinnétek, milyen agyafúrt ötletekkel tudnak elrejtőzni ezek a hiénák - írta egyik levelében. - Meglátszik, mire fordították a zsidóktól elrabolt hatalmas vagyont. Arról már közvetlenül a háború után is tudtunk, hogy a legtöbb SS és Gestapo tiszt, legalábbis a magasabb rangúak, tetemes összegeket harácsoltak össze és menekítettek a semleges országok, elsősorban Svájc bankaiba, de mostanáig nemigen sejtettük, hova vándoroltak ezek a pénzek. Manapság egyre-másra kapunk olyan értesüléseket, hogy x vagy y itt és itt tűnt fel, és éli a maga életét, mintha mi sem történt volna.

A legtöbben Dél-Amerikában találtak menedéket, az ottani katonai hunták védő szárnyai alatt. A bátrabbja nem is rejtőzködik, még annyi fáradságot sem vesz, hogy álnevet, hamis identitást szerezzen magának. Ezeket könnyebb elkapni és bíróság elé vinni. De ezek, amint lenni szokott, csak a kis halak. A nagy ragadozók majdhogynem érinthetetlenek, mintha egy külön kaszt volnának, és a Nyugat-Németországban még mindig dívó kettős elbírálás is segíti őket. Ugyanakkor létesítettek egy földalatti szervezetet, az ODESSÁ[126]-t, amely pénzeli és hamis papírokkal látja el a bűnösöket.

Most éppen nagy fába vágtuk a fejszénket. Meg kell értenetek, hogy erről egyelőre nem írhatok nyíltan, mert ezzel veszélybe sodorhatnám a vállalkozás sikerét, de annyit elárulhatok, hogy a Nagy Inkvizítor[127]-ról van szó. Úgy tűnik, az izraeli Titkosszolgálat, a Shin Bet[128] a nyomára bukkant, és minket is felkértek a közreműködésre. Azt hiszem, hamarosan bombaként fog robbanni a hír, hogy elkapták és ítélőszék elé állították minden idők legvérengzőbb tömeggyilkosát[129].

Barbara megdöbbenéssel olvasta el bátyja levelét. Ebben a pillanatban teljesen meg tudta érteni Bobot, hogy az mit érezhetett a magyarországi kiruccanás alatt és után, amikor kénytelen-kelletlen szembesült a történelem könyörtelen igazságával. Úgy érezte, kéznyújtásnyira vannak tőle a bűnösök, akik a halálba sodorták a szüleit, akiknek a parancsára milliók és milliók fizettek azért, mert zsidónak születtek. Voltak olyan pillanatai, amikor úgy tűnt neki, el kellene indulnia, mint akkor Bobnak, csak azért, hogy jelen legyen ott és akkor, ahol és amikor bilincsbe verik a gyilkosokat, és a törvény teljes szigorával sújtanak le rájuk. Aztán erőt vett magán, mert tudta, hogy ha ő most elveszíti a józan eszét, és a bosszúnak áldozza a jelent, ezzel elrabolja önmaga és családja elől a jövőt. Neki, az anyának és feleségnek, józanabbnak kellett lennie.


Nem kis örömöt jelentett, amikor 1960 koratavaszán hirtelen megjelent Mark Lubinsky. Bob alig akart hinni a szemének, és örömében szinte gyerekesen ugrálva üdvözölte egykori tanítványát. A nyurga ember, ha lehet, még soványabb volt, mint eddig bármikor, egyedül a huncut vigyora maradt a régi, és persze a szivarcsutka, amit állandóan a szája sarkában fityegtetett.

Bejelentés nélkül érkezett, és teljesen egyedül. Bob éppen úton volt, amikor Mark beállított a Moon Lake-i házba, és Barbara hirtelenjében azt sem tudta, kivel áll szemben. Évek óta nem látta a pilótát, híreket sem nagyon hallott róla, és most, ahogyan rá tekintett, csak nehezen jött rá, ki ez a hihetetlenül sovány és hosszú férfi.

- Nem emlékszik rám, ugye? - nevette el magát Mark Lubinsky. - Nem baj, nem vagyok én annyira fontos személyiség, hogy ennyi év után még emlékezzenek rám. Bob biztosan tudná, ki vagyok. A chicagói srác. A szökevény. A fenegyerek. - Elnevette magát, és áttolta a szivart a szája másik sarkába. - Bocsásson meg, asszonyom, hogy csak így betörök ide, de két napom van mindössze. Itt jártam Amerikában, gondoltam, nem megyek el addig, amíg nem láttam és nem köszöntöttem magukat.

- Jaj, Mark! - nevette el magát Barbara. - Maga semmit sem változott, ugyanaz a gézengúz, aki volt! Bob nincs itthon, Illinoisba repült, de ma délutánra haza kell érnie. Akar egy kávét?

- Köszönöm, kérek - felelte a férfi, és letelepedett a konyhában, mintha teljesen otthon lenne a Mitchell-házban. - De miattam ne zavartassa magát, Barbara asszony. Nem vendégnek jöttem. Nem is vagyok hozzászokva, hogy körülugráljanak, kiszolgáljanak. Tudja, minálunk, Izraelben, még mindig egy kicsit vadak a körülmények, a luxust nemigen ismerjük arrafelé. Maguk hogy vannak itt?

Az asszony kitöltötte a kávét egy csészébe, és a vendég elé tette, aztán leült vele szemben, és mesélni kezdett. Elmondta mindazt, ami Mark utolsó látogatása óta történt itt, Moon Lake-ben, beszámolt mindenről, még Bob szomorú magyarországi útjáról is. Mark figyelmesen hallgatta, ravaszdi szemeiben érdeklődés szikrázott. Amióta ismerte, az asszonynak most először tűnt úgy, hogy Lubinskynak csak a szeme vidám, maga az ember egy furcsa, érthetetlen, külön világban él, amit senkivel nem hajlandó megosztani. Önmagáról keveset mesélt.

- Majd, ha Bob is itthon lesz - mondta furcsa hangon. - Most talán csak annyit, hogy apai örömök elé nézek. Képzelje, sok évi házasság után Hanna végre teherbe esett. Már azt hittük, sohasem lehet gyermekünk. Higgye el, nem is nagyon tudom, mihez kezdjek ekkora örömmel.

- Gratulálok! - nevetett Barbara. - Ez igazán jó hír. És mikorra várják a babát? Hanna jól viseli a terhességet?

- Nincs vele komolyabb gond, csak az első hónap volt nehéz neki - felelte Mark. - Erős lány az én Hannám. Csak azt sajnálom, hogy nem lehetek többet vele. Éppen most, amikor szüksége volna rám. Tudja - tűnődött el - Izraelben nem könnyű az élet. Még most sem, pedig már idestova négy éve, hogy háború volt[130]. És ha minden jól megy, november végére várjuk a trónörököst. Mire maguknál megválasztják az új elnököt, már mi is tudni fogjuk, kisfiú-e, vagy kislány.

Amikor hazaérkezett, Bob valóban elképedt. Mindenre inkább számított, mint arra, hogy egykori tanítványát itt találja, Moon Lake-ben. Meglátta Markot, és tréfásan megdörzsölte a szemét.

- Ej, te elkószált bárány! - kiáltotta örömmel, és keményen, férfiasan megölelte Lubinskyt. - Hallgatsz nagyokat, mint az a bizonyos a fűben, aztán csak fogod magad, és megjelensz! Mesélj, mi van veled?

- Na, szép kis bárány válna belőlem - vigyorgott a vendég. - Az ellenfeleim inkább légi farkasnak szoktak titulálni. Már akik túlélték a találkozást. De szerintem nem is baj, ha félnek tőlem.

Csak a vacsora kedvéért szakították meg a beszélgetést, egyébként Mark egész este, késő éjszakáig mesélt. Bob néha közbekérdezett, hiszen a szakmájáról volt szó. Lubinsky azt is elárulta, hogy hivatalos úton van, az izraeli légierő fejlesztése, korszerűsítése a tét, és több repülőgépgyárral, valamint a Pentagon felelős embereivel kell tárgyalnia. Azt is elmondta, hogy jelenleg a légierő parancsnokának a helyettese, tábornoki rangban.

- A "nagyfőnök" éppen az az Ezer Weizmann, akiről már meséltem neked. Piszok kemény legény, és én büszke vagyok rá, hogy alatta szolgálhatok. Meg hát arra is, hogy valaha vele együtt harcolhattam. Nem tudom, itt hogyan van ez mostanában, de minálunk van egy öreg rókákból álló mag, ami köré fölépítették az egész légierőt. Hétpróbás fenegyerekek, akik már minden lehetségest és minden lehetetlent megcsináltak egy olyan szerkezettel, amit el lehet szakítani a földtől. Olyanok, akik nem csak az íróasztal mellett ülve tudnak parancsolgatni, hanem ha kell, igenis beülnek a botkormány mögé, és lerepülik az ellenség fejét. Ebben áll a mi erőnk, az arabok meg félnek tőlünk, mint az ördögtől. Látnád Weizmannt, aki világéletében légcsavaros gépeken repült. Hogy az a pasas mikre képes egy sugárhajtású masinával! Nem egyszer azt hittük, odaveri magát. Aztán csak nem történt semmi, a hallgatókban hiába lestük a híres Mayday-t, hallgatott, mint a csuka, és szépen leszállt. Kiugrott a betonra, megsimogatta a bajuszát, és vigyorgott, mi meg mehettünk zuhanyozni, mert helyette is megizzadtunk. Én mondom neked, elefánt-idegei vannak annak az embernek. 56-ban, a Sinai fölött, még Spitfire-rel repült, és egymás után szedte le az egyiptomi MIG-eket. Fantasztikus.

Bob kíváncsian hallgatta Lubinsky szavait, és magában arra gondolt: íme, egy ember, aki megtalálta az élete értelmét. Markot amúgy is olyannak ismerte, aki szeret kockáztatni, ugyanakkor pedig, teljesen érthetetlen módon, mindent előre meggondol, kitervel. Annak idején, amikor a Csendes Óceánon harcoltak, számtalanszor állt értetlenül a chicagói fiú váratlan reakciói előtt. Nem csodálta hát, hogy egy olyan légierőben, mint az izraeli, ilyen magas beosztásig vitte. Ha körülötte is ilyen fenegyerekek voltak, mint Ezer Weizmann, akkor nem csoda.

- Meglásd, belőled még a légierőtök főparancsnoka lesz egy szép napon - jósolta mosolyogva.

- Á, ezt nem hiszem - legyintett Lubinsky. - Egyelőre a légierőnél ugyanaz a "divat", mint itt, Amerikában az elnöki választásokon. Csak Izraelben született pilóták lehetnek főparancsnokok. De nem is áhítozom ilyen magas polcra. Nekem jó az, amivel most foglalkozom, és az is, hogy, amerikai születésű lévén, meg a helyismeretem miatt is, engem küldözgetnek ilyesféle tárgyalásokra. Meg hát - szívott egy utolsót a szivarjából, aztán elnyomta a hamutartóban - érdekel is, már a kezdet kezdetén, hogy milyen gépeink lesznek. Most is ebben járok. A McDonnell-Douglas[131] céggel tárgyalunk, Phantom F4-eseket és Skyhawk A4[132]-eseket akarunk beszerezni. Ha kell, be is repülöm őket.

Harmadnap, amikor Mark elutazott, Bob elgondolkodva mondta Barbarának:

- Jó volna, ha ez az ember egyszer visszatérne ide, Amerikába. Nem tudom, miért érzem így. Néha arra gondolok, hogy egyszer majd abba kell hagynom ezt az egészet. Felszámolni sajnálnám. Cliffet meg ki tudja, mi fogja izgatni a jövőben. Normanre sem hagyhatok mindent, neki megvan a maga fejfájása Poplarban, és ő sem lesz fiatalabb, sőt. Nem tudom... - tűnődött el ismét - de valami azt súgja, hogy eljön az idő, amikor nem fogom már bírni az iramot.

- Már megint képzelődsz, kedvesem - vonta össze a szemöldökét az asszony. - Azt hittem, már leszoktál az ilyen gondolatokról. Mondd - fogta meg a férfi kezét - igazán rendben van minden? Időnként aggódom miattad.

- Nem kell az ördögöt a falra festeni - sietett megnyugtatni Bob. - Azért nem olyan sötét a helyzetem. Csak hát... Elmúltam ötven éves. Elkél már egy kis előrelátás. Gondolj csak bele: ha más lenne a munkám, mostanában már kezdhetnék a nyugdíjra gondolni. De az én hivatásom nem nyugdíjas hivatás. Az lenne, ha egy nagy légivállalatnál volnék alkalmazott. De itt? Én vagyok a főnök, rajtam múlik szinte minden. Néha fárasztó már.

- Igen, mert mindig többet vállaltál, mint kellett volna. Régóta figyellek, Bob. Azóta, hogy megismertelek. Világéletedben te voltál a megtestesült kötelességtudat. - A férfihoz simult. - Szeretném, ha Cliff is olyan volna, mint te.


Ez az esztendő emlékezetes maradt minden amerikai állampolgárnak. Több olyan esemény is történt világszerte, és az ország határain belül is, amire addig nem volt példa. Lezajlott a Római Olimpia, és Európa újra átélhette a nagyszabású sportesemény lázát, amelyre annyira készült minden nemzet. A hidegháború is mintha visszavonulóban lett volna, az Egyesült Államokban pedig egyre kevesebbet beszéltek a hírhedt McCarthy[133] szenátor feketelistájáról, noha az évek során felgyülemlett félelem és gyanakvás még mindig éreztette a hatását.

Nagyban folyt a korteshadjárat az esedékes elnökválasztásokra. A két jelölt, a republikánus Richard Nixon és a demokrata John Fitzgerald Kennedy sorra járták a szövetségi államokat, hogy a maguk oldalára állítsák a választópolgárokat. Mindkét jelölt bőven kihasználta a modern technika és a hírközlés adta lehetőségeket, a katolikus Kennedy pedig egycsapásra elnyerte a tévénézők rokonszenvét. Ha hinni lehetett az előrejelzéseknek, akkor ő volt az esélyesebb.

Mindkét jelölt gazdag katonai múlttal rendelkezett. És, érdekes módon, mindketten a Csendes Óceánon szolgáltak a második világháborúban, a haditengerészet kötelékében: Kennedy hajóparancsnokként, Nixon másodtisztként. Persze, nem ugyanazon a hajón. Ez azonban nem jelentett semmit, mert a befolyásolható, és az inkább a szívére, mint a józan észre hallgató amerikai közvélemény a fiatalabb, jóképű Kennedyt kedvelte. Ebben az is szerepet játszott talán, hogy a kortesbeszédekben és a televízió által először élőben közvetített összecsapásokban a betegnek látszó Nixon maradt alul. Temperamentumos ellenfele elvitte a pálmát. Talán az is befolyásolta az esélyeket, hogy a reménybeli First Lady[134] különlegesen szép és vonzó volt. Ha megválasztják, JFK lett volna az Egyesült Államok egész történetének a legfiatalabb elnöke.

A novemberi választások előestéjén azonban még távolról sem lehetett tudni, ki lesz végül is a Fehér Ház lakója az elkövetkező négy esztendőben. A közvélemény rendkívül megosztott volt, és még a legtapasztaltabb politológusok és szakértők sem merték megsaccolni, hogy ki kapja majd a szavazatok többségét[135]. Amerika lakosságának a legnagyobb hányada az utolsó pillanatig nem tudott dönteni, kire adja le a voksát.

- Neked melyik jelölt szimpatikusabb? - kérdezte Barbara a férjétől.

- Legyek egészen őszinte? Egyáltalán nem izgat - felelte Bob szórakozottan. - Az elmúlt két választáson nekem teljesen természetes volt, hogy Ike[136]-ra szavazzak. Talán azért, mert katona volt, méghozzá kiváló katona. Talán azért, mert olyan briliánsan nyerte meg a háborút Európában. Egy kicsit "hazabeszéltem", mert én is végigharcoltam ezt az öldöklést. De most? Úgy érzem, teljesen mindegy. Amerika stagnál. Semmi sem mozdul, 1956-ban beijedtünk a saját árnyékunktól, amikor az oroszok fenyegetőzni kezdtek. Őszintén mondom neked, egyik jelöltben sem látok annyi karakánságot, hogy ezt az országot kirángassa a posványból.

Végül Bob el sem ment szavazni, illetve Barbarát elkísérte a léggömbökkel, nemzeti színű szalagokkal, kokárdákkal, csillagos-sávos lobogókkal feldíszített szavazóhelyiségig, de ő maga nem dobott semmilyen cédulát az urnába. Unta az egészet, és egy kósza érzés kezdett gyökeret verni benne. Balsejtelme azt súgta, hogy Amerika hamarosan újabb háborúba sodródik. Nem tudta volna konkrétan megindokolni a félelmét, de egyre erősebben érezte.

Az asszony teljesen felvillanyozódott. A választások előtti napokban lelkesen magyarázta Cliffnek az amerikai demokrácia nagyszerűségét, és a gyerek kikerekedett szemekkel hallgatta. Ez az eufórikus hangulat semmit sem csökkent benne a nagy napra, és csinos ruhában, kipirult arccal lépkedett Bob mellett az utcán. Boldognak érezte magát, hogy végre békében élhet, és a családnak szentelheti magát. Viszont az aggasztotta, hogy a férje annyira apatikus. Csak rá kellett nézni Bob savanyú arcára, és máris megrettent.

- Ugye, nincs semmi bajod? - kérdezte aggódva, amikor hazafelé tartottak. - Nem nagyon tetszik nekem a hangulatod.

- Ugyan már, Barbara! - a férfi hangja élesen, szinte ingerülten csattant. - Ne törődj folyton a hangulataimmal! - Észrevette, hogy túl durván vágott vissza, és engesztelésül átkarolta a nő derekát. - Ne haragudj. Nem akartam kiabálni. Örülj helyettem is, ha az neked jólesik. Én nem tudok tapsikolni örömömben. Sajnálom.

Nyomottan, rosszkedvűen értek haza, és csak Cliff vidámsága tudta valamennyire feldobni a házaspárt. A fiú alig bírt magával, mesélt, be nem állt a szája.

- Miss Taylor elmagyarázta nekünk az iskolában, mennyire fontos, hogy mindenki jó honpolgár legyen, és a megfelelő jelöltre szavazzon! Én azt hiszem, Mr. Kennedy lesz a győztes. Nekem annyira tetszett, amikor a tévében beszélt! Nem úgy, mint az a kacsaorrú[137].

- Clifford! - kiáltott rá az anyja. - Szégyelld magad! Senkit sem illik csúfolni a kinézése miatt. Kitől tanultál te ilyesmit? Meg ne halljam még egyszer, hogy így beszélsz, mert nagyon megharagszom!

A gyerek megszeppenve vonult vissza a szobájába. Most, kamaszkora kezdetén, hajlamos volt mindenféle végletes viselkedésre, és ha eddig nem kapott ki, azt csak annak köszönhette, hogy apja keveset volt itthon, anyja pedig sokkal inkább szerette, semhogy megfenyítse. De egy idő óta keményebben fogta a fiút, mert nem akarta, hogy elkanászodjon, mint annyi más kiskamasz a környéken. Hiába volt Moon Lake apró porfészek, a gyerekeket egyre inkább befolyásolta a sok új divat, a harsogó zene, amit a rádióban vagy a tévében hallottak, és a seriffnek és helyetteseinek bizony néha akadt dolga egy-egy hétvégi táncest alkalmával. Cliff most sértődötten ült az ágyán, és az egyik kis repülőgépmodellel játszott.

- Nem kellett volna annyira ráreccsenned - jegyezte meg csendesen Bob. - Voltaképpen igaza van. Nixont látni sem bírom.

- Lehet, hogy te látni sem bírod, meg nekem sem annyira rokonszenves, mint Kennedy, de akkor se csúfolódjon! - vágott vissza Barbara. - Itthon nem hallhatott ilyesmit. Én pedig elvárom a gyermekemtől, hogy mindenkiben tisztelje az embert, és ne a külső alapján ítéljen meg valakit. Azt hiszem, eddig helyesen neveltem, te nem így gondolod?

A férfi cigarettára gyújtott.

- De igen, kedvesem, semmi hiba nem csúszott a nevelésébe. Annál is inkább, mert megszokhatta, hogy mindenki egyenlő. Legalábbis ebben a házban. Ezt Fürge Sas jelenlétének is köszönhetjük. De arra gondoltál-e már, miket láthat és hallhat az iskolában? Barbara, te egy védett világban élsz, jóformán ki sem mozdulsz itthonról. Elfelejted, hogy ebben az országban, amely olyan nagy hangon hirdeti a demokráciát és az egyenlőséget, még mindig nem utazhat együtt ugyanazon a buszon néger és fehér, még mindig nem mehet be a feketebőrű ugyanabba a lokálba, ahová a fehérek járnak. Ehhez mit szólsz? És ezt teljesen rendjénvalónak tartja a tanrendszer is! - Idegesen szívta a cigarettáját. - Idehurcoltak egy csomó rabszolgát. Aztán felszabadították őket, amikor véget ért a polgárháború. De ezzel be is fejezték a dolgot, mert a fehéreket senki sem világosította fel, hogy a feketék is emberek! És az indiánok is! A fene egye meg... - Elnyomta a csikket. - Nem nekem való a politizálás. Nem is értek hozzá. Csak rühellem látni, hogy egyet mondanak, és egészen mást csinálnak.


Végül is John Fitzgerald Kennedy lett az Amerikai Egyesült Államok harmincötödik elnöke. Dwight D. Eisenhower és csapata annak rendje és módja szerint átadta a stafétabotot az új kormányzatnak, a Kennedy házaspár pedig, két kis gyermekével, beköltözött a Pennsylvania Avenue 1600-ba. Az ország ujjongott, és már senkit sem érdekelt az a tény, hogy mindössze két tizedszázaléknyi különbség választotta el a győztest a vesztestől. Fellélegzett az amerikai társadalom: na, majd most végre rend lesz ebben az országban, hiszen egy energikus, fiatal ember vette a kezébe a kormányt. Ő majd elnavigálja Amerika hajóját a világpolitika háborgó tengerén, nem lesz abban hiba. És mellesleg itthon is rendet csinál.

Csakhogy nem mindenki volt elégedett, sőt. Egyes körök aggodalommal figyelték JFK tevékenységét már az első napoktól kezdve, hiszen sok féltenivalójuk volt. A jól megolajozott gépezetbe homokszemcse került. Az elnök nyíltan hadat üzent a korrupciónak, és az egész társadalomnak feladta a leckét: egyenlő jogokért cserébe egyenlő teherviselést követelt.

Ne azt kérdezzétek, mit tehet az ország értetek - kérdezzétek azt, hogy ti mit tehettek az országotokért[138].

Ezekkel a szavakkal fordult az új elnök a néphez, és sokan feltették magukban a kérdést: vajon mire célzott JFK? Vajon kinek kell megválnia addig élvezett előnyeitől? Vajon milyen árat kell majd fizetni ezért az egészért? Voltak olyanok is, akik, félig-meddig nyíltan, bundát emlegettek. Nem lehet tiszta az a választás, ahol ilyen csekély előnnyel lehet bejutni a Fehér Házba. De a többség hangja elnyomta a méltatlankodók hangját.

Kennedynek azonban már a kezdet kezdetén meg kellett mutatnia, hogy ki az úr a háznál. Szinte semmi türelmi időt nem engedtek neki a körülötte kialakuló események. Az előző évben Amerika "hátsó udvarában", Kuba szigetén megdöntötték Battista diktatúráját, és a gerillák vezetője, Fidel Castro Ruz[139], egyre nyíltabban és szemtelenebbül támadta az Egyesült Államokat. A hatalmas országnak úgy kellett ez a kis kommunista diktátor, mint egy púp a hátára, és a Floridában összesereglett kubai menekültek, a CIA[140] vezetésével, készülődni kezdtek, hogy visszatérjenek a szigetországba, és megdöntsék a vörös uralmat, mielőtt az megszilárdul. Sietni kellett, lassan kitavaszodott, és ha a támadást nem indítják időben, megkockáztatták, hogy a hadművelet belenyúlik a kora nyári hurrikánszezonba.

Ezerötszáz jól kiképzett és állig felfegyverkezett kubai emigráns vállalkozott a nehéz feladatra. A szigetet nyugatról megkerülve, délen, a Disznó-öbölben[141] szálltak partra az éj leple alatt. Azt hitték, minden rendben lesz, és sétálva juthatnak el Havannába. Számítottak az elnyomott nép szimpátiájára, hiszen meg voltak győződve róla, hogy a kubai nép nem akar, nem AKARHAT kommunizmust. Csakhogy elszámították magukat. A kubai hadsereg rajta ütött az inváziós erőn, és Kennedy elnök ekkor követte el az első komoly hibát is, mert letiltotta az ellenforradalmárok légi támogatását. Az eredmény súlyos volt: mintegy százan estek el a harcokban, a többieket pedig foglyul ejtették Castro katonái. A Disznó-öbölbeli partraszállás kudarcba fulladt, és az Amerikában rekedt kubai emigránsok soha többé nem bocsátották meg JFK-nek, hogy cserben hagyta őket[142].

- Na tessék - morogta Bob, és letette az újságot. - Itt az első hiba. Látod, Barbara, megmondtam annak idején, hogy semmi esély. Kennedy rosszul számolt. Az a szakállas majom pedig most jót röhög a markába, és páholyból nézi az országunkat. Nem tetszik nekem ez az egész. Nagyon bűzlik itt valami.

- De hát mit vársz tőle? - hökkent meg az asszony. - Hiszen még alig lépett hivatalba. Türelmetlen vagy, Robert Mitchell.

- Jó, kedvesem, legyen neked igazad. Türelmetlen vagyok. JFK viszont hebehurgya. Ha nem volt biztos a dolgában, nem kellett volna zöld utat adnia az akciónak. Így meg mit tett? Húsdarálóba küldte azokat a szerencsétleneket, akik nem akartak semmi mást, mint hazatérni, és lehetőleg visszaszerezni a vagyonukat. - Idegesen matatott az asztalon, majd felállt, a hűtőszekrényhez lépett, és kivett egy üveg sört. Lepattintotta a kupakot, és mohón ivott. - Sajnos, úgy sejtem, hogy nem ez lesz az első ilyen ballépése. És ha tudni akarod, van egy másik rossz sejtelmem is. Háború lesz nemsokára. Nagyon sok amerikai fiatal esik majd el.

- Mert te mindig olyan okos vagy! - kiáltott fel mérgesen Barbara. - Mondd, hogy van az, hogy te mindig mindent jobban tudsz? Miért nem jelöltetted magad elnöknek? Állandóan rémeket látsz, és a tébolyba kergeted vele a környezetedet!

A férfi nem felelt, csak megütközve nézte a feleségét. Ilyen türelmetlennek még sohasem látta. Mi üthetett ebbe a szelíd, kedves nőbe, akivel annyi éve él együtt veszekedés nélkül? Mi vette ennyire el a józan eszét, a természetes éleslátását? Hiszen eddig mindig bízott az ő véleményében! Mi változhatott meg ilyen hirtelen benne?

- Tudod jól, hogy nem vagyok politikus - felelte nagy sokára halkan, békülékenyen. - És elnök még véletlenül sem lehetnék, hiszen nem vagyok született amerikai. Talán szerencsére. Mert egy ilyenbe nem szívesen másznék bele. - Odalépett az asszonyhoz, maga felé fordította, és mélyen a szemébe nézett. - Mi van veled, Barbara?

A nő lehajtotta a fejét. Nem tudta, mit feleljen. Egy szempillantás alatt megváltozott a viselkedése, mélyet sóhajtott, lassan Bobra emelte a szemét, és hangtalanul sírni kezdett.

- Öregszem, kedvesem - hüppögte. - Csak ennyi a bajom. Tudom, hogy általában neked van igazad... Sajnos... Minden bajt megérzel... Én meg nem akarok több bajt ebben az életben! Nem akarom, hogy a fiam, a FIAIM háborúba menjenek... Érted? - Most már zokogott. - Nem akarom!

Bob tehetetlen szomorúsággal ölelte át a zokogó asszonyt. Hirtelenjében nem tudta, mivel vigasztalja meg. Bántotta a lelkiismerete, hogy kemény beszédével felzaklatta Barbarát, de most már nem szívhatta vissza a szavait.

- Na, kedvesem... - engesztelte - ne hagyd el magad ennyire. Oktondi voltam, bocsáss meg nekem. Nem tehetek róla, neked van igazad. Én mindig mindent a sötétebbik oldaláról látok. Talán az szolgálhat mentségemre, hogy az élet edzett rá erre. - Megcsókolta a lassan lecsillapodó nő homlokát. - Ne haragudj. Gyere, menjünk aludni.


Cliff hazafelé tartott. Gondtalanul szökdécselt a járdán, fütyörészett, és minden udvarba belesett. Ma jó napja volt az iskolában, jelesre felelt földrajzból, és a tanár, Mr. Bradshaw megdicsérte.

- Ez a helyes felelet, Mitchell fiam! - tette a kezét a fiú vállára. - Örülök, hogy komolyan veszed a tanulást. És annak különösen örülök, hogy ilyen szépen tudsz térképet rajzolni. Kitől tanultad?

- Apám szokott néha segíteni, uram - felelte Cliff büszkén. - De többnyire a mama. Ő állandóan otthon van velem. Tudja, uram, ő is tanár volt régebben, de ma már nem tanít.

- Igen, Cliff, ismerem édesanyádat - mondta Bradshaw. - Kár, hogy nem akar már tanítani, ebben az iskolában jó helye volna. Na, menj szépen haza, és tanulj továbbra is ilyen jól.

A fiú jókedvűen ügetett az utcán, befordult a sarkon a repülőtér felé vezető utcába, és megbotlott. Nagy lendületében alig tudta megtartani az egyensúlyát, hogy el ne essen, és azonnal lenézett, hogy lássa, mibe botlott bele. Egy gumikarikával átfogott, összetekert újság volt. Biztosan Fred Alpert, az újságosfiú ejtette el nagy sietségében. Cliff tudta is, kié lehet a lap. Ebben az utcában csak az öreg Williams járatta a Salt Lake Tribune-t. Felvette az újságot, és lehúzta róla a gumikarikát. Lassúra fogta a lépteit, és beleolvasott. A címlapon egy mosolygós férfi fényképét pillantotta meg, aki pilótaruhában nézett szembe a kamerával. Vastagbetűs címre tévedt a tekintete.

Ember az űrben! Az orosz Jurij Gagarin az első űrhajós, aki körülrepülte a Földet!

A kép alatt folytatódott a cikk:

A szovjet TASSZ hírügynökség bejelentette, hogy tegnap, 1961 április 12.-én fellőtte a Vosztok 1 jelzésű űrhajót, amelynek fedélzetén egy sokat próbált pilóta, Jurij Alekszejevics Gagarin őrnagy tartózkodott. Ezzel a fellövéssel kezdetét vette az űrkutatási program legújabb szakasza, az emberi űrutazás. A sikeres fellövést követően Gagarin őrnagy űrhajója közel százkilencven mérföldes magasságba emelkedett, és óránként tizennyolcezer mérföldes sebességgel repülve, száznyolc percig tartózkodott az űrben, majd sikeresen landolt a Szovjetunió előre meghatározott körzetében[143]. Az amerikai nemzet őszintén gratulál a szovjeteknek ehhez a hatalmas, korszakalkotó sikerhez, és ugyanakkor elfogadja a kihívást. Hamarosan amerikai asztronauta fogja megismételni a nagy bravúrt. Ezzel az Egyesült Államok is ki fogja venni a részét a világűr kutatásából és békés célokra történő felhasználásából. Kennedy elnök a Fehér Házba hívta a légierő parancsnokát és a NASA[144] igazgatóját.

Cliffet egészen felvillanyozta a cikk. Megállt, és még kétszer egymás után elolvasta, aztán csak nézegette az űrhajós fényképét, és elábrándozott. Sok tudományos-fantasztikus regényt olvasott, és más fiúkhoz hasonlóan, ő is arról álmodozott, hogy egyszer majd hős űrhajós lesz. Ugyanakkor eszébe jutott apja intelme is. "Nem elég a két szárny, Clifford. Ahhoz könyv is kell." Most igazat adott neki. Kibontakozó értelmével felfogta, hogy még pilóta sem lehet, ha nem igyekszik a tanulásban.

Majdnem megfeledkezett magáról, és már túlment Williams házán, amikor eszébe jutott a kezében lévő újság. Gyorsan visszatekerte, ráhúzta a gumit, és beosont az öreg udvarára. Ismerte jól a vénembert, tudta róla, hogy magának való, morcos ember, aki mindenkibe beleköt. Nem akart ujjat húzni vele, különösen, hogy a kezében volt az újság. Végigszaladt a házhoz vezető ösvényen, és letette a lapot a verandára, aztán visszatért az utcára, és hazafelé indult.

A feje fölött éppen egy repülőgép húzott el a tó irányába, kieresztett futóművekkel. Egyetlen pillantás is elég volt ahhoz, hogy leolvassa a gép lajstromszámát, és tudja, az édesapja érkezett meg Wyomingból, ahová tegnap repült. Ismét futásnak eredt, hogy minél hamarabb találkozhasson vele, és elújságolhassa, amit olvasott.

A kifutópályán éppen akkor fordult meg élesen a DC6-os, amikor Cliff kiért a reptérre. Be sem ment az épületbe, hanem megkerülte a kerítést, balról maga mögött hagyta a kis házikót, ahol régen Edwin Cole lakott, és kijutott a hatalmas beton térségre, ahol a beérkező repülőgépek vesztegeltek ideiglenesen, amíg a rakodás tartott. Apja gépe lassan gurult a parkoló felé, a napfényben megcsillanó szélvédő vakító tükrözésén keresztül is meglátta Bob bajuszos arcát, és elnevette magát. A férfi, noha el volt foglalva a szokásos műveletekkel, tekintetével elkapta a fiút, és röviden intett neki. Cliff ilyenkor úgy érezte, a mennyben van. Büszke volt az apjára, büszke volt arra is, hogy ő a repülőtér parancsnokának és a Dakota Wings Air Charter legjobb pilótájának a fia. Igen, büszke volt minderre, de sohasem kérkedett. Jó természetű gyerek volt, amennyire csak lehetett, senkivel sem éreztette, hogy kinek a gyermeke. Nem tartozott azok közé az elkényeztetett kamaszok közé, akik, ha a szüleik fontos pozíciót töltöttek be valamilyen közösségben, fent hordták az orrukat. Tisztelettudóan beszélt mindenkivel: pilótákkal, technikusokkal, még a legutolsó takarítóval is, és a pilóták gyermekeivel is jó barátságban volt. Cliffet mindenki szerette.

Jó természetét Barbarának köszönhette, de még inkább Fürge Sasnak és Jimnek. Neki kiskorától kezdve természetes volt, hogy a két indián többnyire itt él, vele egy fedél alatt, és Jimet valóban a testvérének érezte. Másfél évvel ezelőtt, amikor az anyja összeszidta, mert Nixont csúfolta, megszeppent, és többé nem felejtette el.

- Na, mi újság, fiam? - hallotta hirtelen Bob hangját, és a férfi a vállára tette a kezét, éppen úgy, mint egy órával korábban Mr. Bradshaw. - Megint itt őgyelegsz ahelyett, hogy egyenesen hazamennél?

- Jaj, apa! - kiáltott fel a fiú. - Hiszen csak azért jöttem errefelé, mert láttam, hogy éppen leszállsz. És ma jelesre feleltem földrajzból, a tanár megdicsért. És van egy újságom is, ha érdekel.

- Gratulálok, fiú! - nevette el magát Bob. - Ilyen dolgokat akarok hallani mindig tőled. És persze, hogy érdekelni fog a híred is, csak előbb hadd menjek be az irodába, és adjam le a papírokat. Bejössz te is, vagy megvársz itt?

Cliff az utóbbit választotta. Az iroda egyben repülésirányító központ is volt, nem nagyon szerette, mert zsúfolt, sötét helyiség volt. Ha már épületen belül kellett lennie, akkor inkább a tornyot választotta. De amikor csak lehetett, inkább a szabadban maradt, és a gépeket nézte. Mostanában már ritkábban ment közel hozzájuk, ismerte már minden szegecsüket, csavarjukat, csűrőfelületüket. Inkább távolabbról figyelte a gépek mozgását, a hangárok sürgő-forgó életét. Tetszett neki a repülőtér mozgalmas világa, ahol jóformán sosem volt szünet. Ahogyan tekintetével átfogta az egészet, háttérben a csillogó tóval, a Remetelakot takaró fehér sziklával, az égen lassan úszó felhőkkel, a magas hegyek itt-ott még havas csipkeszegélyével, a fenyőerdők haragos zöldjével, úgy érezte, semmi sem lehet ennyire szép és izgalmas. Semmi, csak az a hír, amit már alig várt, hogy megoszthasson az apjával.

Teljesen elmerült az eléje táruló látványban. A hármas hangárból egy kis Piper Cub[145]-ot toltak ki éppen. A fő épület keleti oldalán állt az az öreg Dakota, amelyről a légivállalat a nevét kapta. Észak felől az egyik helikopter kelepelt egyre közelebb, és kényelmesen ereszkedett le a kijelölt kör közepére. Cliff ismerte a pilótát, Donald Kirmer volt az. Vele sokszor repült már, kedvelte a hallgatag, ám vidám embert, és a lányával egy osztályba járt. Tetszett neki a vöröshajú Betty Kirmer. Annyira, hogy elszomorodott, amikor megtudta, hogy a lány jövőre nem Salt Lake Cityben fogja folytatni a tanulmányait, hanem Nyugatra megy, San Franciscóba, a nagynénjéhez, és egy ottani középiskolába fog járni. Betty azonban vigasztalta.

- Jaj, Cliff, hiszen az még annyira messze van! Na, ne lógasd az orrod, hallod? Előttünk a nyár!

A fiú összeszedte magát, és gondolatban igazat adott a lánynak. A szeptember valóban nagyon távoli volt még, és addig sok minden történhetett. Ő maga még egyáltalán nem tudta, hol fog tovább tanulni. Fejében teljes káosz uralkodott. Mindent szeretett volna, és nem tudta, mihez kapjon. Odavolt a földrajzért, a csillagászatért, de vonzotta a repülés is. Eddig csak egyetlen egyszer jutott odáig, hogy apjával kettesben felszálljon, és öt percig vezesse a gépet. Izgalmas öt perc volt, úgy érezte, soha nem felejti el.

Gondolataiból az apja hangja rázta fel.

- Gyerünk, Cliff, mehetünk haza. - A zsebébe nyúlt, és a fiú kezébe nyomta a dzsip kulcsát. - Nesze. Az én felelősségemre te vezetsz hazáig.

Cliff szélesen elvigyorodott, és beült az ütött-kopott Willys[146] kormánya mögé. Bob melléje telepedett, egyik lábát kint hagyta a kocsi hágcsóján, és elégedetten tekintett a fiára. Felpörgött a motor, a kocsi egy alig érezhető rántással elindult, és a fiú, elrejtve boldog vigyorát, szigorú szemekkel meredt az egyébként jól ismert útra. Hazáig tökéletesen el is felejtette az újságban olvasott cikket, és mire beállt a garázsba, már csak az éhséget érezte. Reggel óta nem evett, a tízóraiját otthon felejtette. Újabban gyakran felejtett el hol ezt, hol azt, Barbara nem kis bosszúságára, de ugyanakkor a mulatságára is.

- Hol jár az eszed, fiam? - korholta nevetve. - Legközelebb a fejedet hagyod el valahol.

Anyja ma csirkepaprikást főzött, és amint beléptek a házba, mindkettőjük orrát megcsapta az étel ínycsiklandozó illata. Bobbal egymást lökdösve, nevetve vonultak a fürdőszobába kezet mosni, az asszony pedig mosolyogva nézte őket a konyha ajtajából.

- Na, megéritek a pénzeteket mindketten.

Az ebéd kitűnő volt, szótlanul ettek mindhárman, és csak amikor már jóllaktak, akkor szólalt meg Bob.

- Mintha mesélni akartál volna valamit, fiam.

- Igaz! - csapott a homlokára Cliff. - Az utcán a kezembe akadt az öreg Williams újságja, az a dilis Alpert biztosan elvesztette. Abban láttam egy érdekes cikket. Képzeljétek, az oroszok fellőttek egy embert a világűrbe!

Izgatottan mesélte el a történetet, szülei figyelmesen hallgatták. Később Cliff visszavonult a szobájába tanulni, szülei viszont még ott maradtak a konyhában, és halkan beszélgettek.

- Nem tudom, mi lesz ebből a gyerekből - mondta elgondolkodva Bob. - Láttad, mennyire lázba hozta ez a hír?

- Láttam - felelte Barbara. - De azt meg naponta látom, hogy nincs benne kitartás, hogy komolyan tanuljon. Ha te is arra gondolsz most, amire én, akkor azt kell mondanom: belőle a büdös életben nem lesz űrhajós. Nem mintha azt szeretném... Még azt sem nagyon szeretném, hogy összevissza röpködjön, mint te. De ki tudhatja? Majd meglátjuk ősztől kezdve, hogyan boldogul a középiskolában.


A világűr meghódításában egyelőre úgy tűnt, az oroszok lefőzték Amerikát. Látszólagos előnyre tettek szert, ami egyeseknek nagyon nem tetszett. De az amerikai űrprogram még nem volt felkészülve arra, hogy embert küldjön a kozmoszba. A késedelmet az okozta, hogy a hordozó rakéták fejlesztése akadályokba ütközött. Kennedy elnök, azon a konferencián, amelyet a Fehér Házba hívott össze, megjegyezte, hogy a NASA-nak minden lehetőt el kell követnie az előny visszaszerzésére.

- Uraim - fordult a két férfi felé - szeretném, ha megértenének. Nem puszta nemzeti büszkeségből mondom, amit mondok. Az oroszok vetélytársaink sok mindenben. Ha az űrkutatásban előnyre tesznek szert, a későbbiekben ezt ellenünk is felhasználhatják. Önöknek nem kell magyaráznom, mivel jár ez. A legmerészebb tudományos-fantasztikus szerzők sem tudták még megálmodni azt, ami ezután fog következni. Fegyverkezési verseny, amely a világűrre is kiterjedhet. Ezt szeretném elkerülni.

A szakemberek lázas tevékenységbe fogtak. Voltaképpen készen volt már a Mercury[147], asztronautákat is kiképeztek, csak az említett rakéta-probléma gátolta a kísérlet sikeres folytatását. A Cape Canaveral[148]-i központban éjjel-nappal folyt a munka, és az eredmény sem maradt el: május ötödikén fellőtték az első amerikai űrhajóst is. Alan B. Shepard[149] repülése nem volt olyan látványos tett, mint Gagariné, csak szuborbitális pályán emelkedett 116 mérföldnyi magasságba, és az Atlanti Óceánra szállt le, 302 mérföldnyi távolságra a kilövés helyétől. De kezdetnek ez az eredmény is jó volt, mert bebizonyította, hogy a Freedom 7 névre keresztelt űrhajó megfelel a követelményeknek, és a Redstone[150] hordozórakéta, ha tovább fejlesztik, képes lesz sokkal nagyobb teljesítményekre is. A várt eredmény nem is maradt el: július második felében[151] egy újabb asztronauta, Virgil "Gus" Grissom[152] ismételte meg Sheppard bravúrját, és ezzel biztosította a helyét a NASA hírességeinek a listáján.

Cliffet egészen felvillanyozta ez a két amerikai siker. Nem törődött vele, hogy technikailag talán kisebbek voltak, mint az orosz Gagarin teljesítménye: amerikai önérzete azt súgta neki, hogy hazája asztronautái hamarosan nem csak utolérik a szovjeteket, hanem le is hagyják őket. Magánszorgalomból naplót kezdett vezetni az egymást követő űrkísérletekről, és ebbe a naplóba válogatás nélkül kerültek be German Tyitov, Alekszej Leonov, Pavel Beljajev, John Glenn nevei és teljesítményei[153]. Sziszifuszi munkával, újságokat böngészve, rádiót hallgatva, tévét nézve és telefonálgatva egészítette ki az ismereteit rögzítő naplót a fiú. Lelkesen számolgatott, nem egyszer ott maradt tanítás után az iskolában, és Mr. Bradshaw tanácsát kérte, ha egy-egy bonyolultabb számításnak nem jutott a végére. Örömmel tapasztalta, hogy a tanár ugyanolyan lelkesedéssel követi a világűr meghódítását, mint ő, és valamiféle szövetség alakult ki tanár és diákja között. Néha cinkosan összenevettek, és a férfi büszke volt rá, hogy az osztályból legalább egy gyerek ennyire komolyan veszi azt, amit a legtöbb ember kétkedéssel fogadott. Igen, voltak olyanok, akik el sem hitték, hogy az ember képes volt elhagyni szülőbolygóját, és ki tudott lépni a világűrbe. Ezek a szkeptikusok váltig hangoztatták, hogy szemfényvesztés az egész, ember nem képes erre. Cliff hite néha megingott, és ilyenkor tanácstalanul fordult a tanárhoz.

- Fiam, nem mindenki képes elhinni vagy elfogadni a tényeket - magyarázta neki Bradshaw. - Ne feledd el, hogy amikor Stevenson megépítette az első gőzmozdonyt, akkor is akadtak olyanok, akik fennen hirdették, hogy az emberi szervezet képtelen elviselni ekkora "száguldást". Még arra is vetemedtek, hogy lovas küldöncöt küldtek ki a vonat elé, hogy figyelmeztesse az embereket a csoda érkezésére. Meg kell szoknod valamit, Cliff. Az emberek fantáziája nagyon is földhözragadt. Verne Gyula regényeire is azt a bélyeget sütötték, hogy egy beteg képzelet szüleményei. Pedig azóta igenis létezik tengeralattjáró, űrutazás, és sok minden más is. A Földet is körül lehet utazni, nem is nyolcvan nap alatt, hanem sokkal gyorsabban. Tanulj meg egy dolgot, fiam: az ember természete tunya. Képtelen az önálló gondolkodásra. Képtelen valóságként elhinni a nyilvánvaló eseményeket, ott is kételkedik, ahol nem kellene. Más dolgokat pedig kész elhinni, bizonyítás nélkül is, mert úgymond "meg vagyon írva". - A férfi figyelmesen nézte tanítványát, vajon az mit szól ezekhez a szavakhoz. - Ezért van az, hogy papok és prédikátorok szava akadálytalanul és főleg szűretlenül eljut az emberekhez, de a tényekkel azok képtelenek megbirkózni. Hazugság az, amiben élnek. Önámítás.

- Azt hiszem, értem önt, uram - felelte a gyermek. - Én régóta gondolkodom ilyesmin, csak nincs senki, akivel megbeszélhetném. A szüleim elfoglalt emberek. Nyílt gondolkodásúak, de sosem érnek rá, hogy velem igazán foglalkozzanak. Az édesanyám ugyan tanár, az édesapám pedig pilóta. Ismeri őket. De... Elfoglalt emberek, és ha ezzel állnék eléjük, talán meg sem értenének. - Elszégyellte magát a szavaiért. - Uram, nem is pontosan így van ez, ahogyan elmondtam önnek. Nem tudom én sem... Senkit sem akarok igazságtalanul megbántani... A bátyám - talán tudja, Mr. Bradshaw, hogy van egy fogadott bátyám, aki uintah indián - ő talán megért engem. De senki más. A családban azt hiszik, még mindig gyermek vagyok. Kényeztetnek. Pedig nekem nem kényeztetésre van szükségem, hanem arra, hogy embernek nézzenek végre. Érti, Mr. Bradshaw?

A pedagógus értette. Nagyon is. Annyira, hogy hajlandó lett volna a magáévá fogadni ezt a nyíló értelmű gyereket, mert neki nem volt sem felesége, sem fia. Oktatta volna, egyengette volna az értelmét, az útját az életben. Hosszú pályafutása során még sosem találkozott ilyen gyerekkel, akit érdekel a világ, és aki hajlandó a legmagasabb erőfeszítésre: a nyílt és szabad gondolkodásra.

- Jól van, Clifford - mondta Bradshaw. - Még majd beszélünk erről. Most eredj haza, és gondolkodj tovább. És a világért abba ne hagyd a naplód vezetését. Nekem bármikor megmutathatod. Nem foglak kinevetni, sem gyermeknek nézni emiatt. Sőt.

Cliff boldogan ment haza, és nem felejtette el Bradshaw tanításait, sem azt a bizalmat, amivel a férfi fogadta az ő közeledését. Ettől kezdve, ha magányosnak érezte magát, az iskolában, megtalálta ennek az ellenszerét is. Senkivel sem osztotta meg a gondolatait. Szüleinek megemlítette ugyan, hogy a földrajztanár segíti a tanulásban, de azt nem árulta el, hogy pontosan miben. Bettyvel sem osztotta meg a titkait, mert attól tartott, hogy a szép kislány kinevetné. Talán nem így volt, de Cliff félt, hogy nevetségessé válik az előtt a lány előtt, akit először érzett vonzónak, mint nőt.

Igen, Betty Kirmer vonzotta a fiút, mint virág a méhet. Amikor csak tehette, hazakísérte, és boldog volt, ha ezeken a rövid utakon Betty megfogta a kezét. Moon Lake Lodge nem volt nagy település, mindenki mindenkit ismert benne, és Cliffet annál inkább ismerte az egész kisváros. Nem törődött ezzel, hűségesen kísérgette a lányt, hétvégeken pedig úgy rendezte a dolgát, hogy minél több időt tölthessen vele. Ha az időjárás mostoha volt, az iskola állandóan nyitva tartó könyvtárában ücsörögtek, és a könyveket bújták kettesben. Együtt fedezték fel az irodalom legszebb verseit, történeteit. Együtt olvasták, kissé szemérmesen, az első szerelmes verseket, amelyek mindkettőjük lelkét megmozgatták. Ha viszont szép volt az idő, és a természet megengedte a vállalkozóknak, hogy behatoljanak a titkaiba, akkor a két kamasz együtt tette ezt meg. Nem volt a környéknek olyan zuga, ahol meg ne fordultak volna, és barátságuk nagyon hamar alakult át azzá, amit mindketten vártak ugyan, de még nem ismertek: szerelemmé. Mindketten örvendtek a felfedezésnek, és igyekeztek is kihasználni minden pillanatot, amikor kettesben lehettek. Félénken, ugyanakkor kíváncsian közeledtek egymáshoz, és észre sem vették, mikor alakult át a kapcsolatuk olyasvalamivé, amiben eddig még nem volt részük.

Amint beköszöntött a nyár, és vele együtt a szünidő, a két gyerek elválaszthatatlanná vált. Kirmerék közel laktak Mitchellékhez, nem volt nehéz összeegyeztetni a programjukat. Gyakran kerékpárra kaptak, és látszólag céltalanul bolyongtak a tó mentén, bejárva a part minden zugát. Cliff félt elvinni Bettyt csónakázni, mert még nem felejtette el azt a kalandot, amit a kis Jessicával élt át, és ami miatt Fürge Sas annyit betegeskedett. De a vonzás sokkal erősebbnek bizonyult a félelem taszításánál, és egy szép augusztusi napon erre is rászánta magát.

A fiú izmos volt, korához képest erős és fejlett. Napégette bőre sötétbarnára sült, a lány csodálattal tekintett rá. Felnőttes előrelátással készített össze mindent erre a napra, egy kosárkában elemózsiát vittek magukkal, amit a szigeten akartak elfogyasztani. A kerékpárokat a stég mellett hagyták, és sietve beültek az egyik kenuba.

- Nem félsz velem jönni oda? - kérdezte Cliff, és megszorította Betty kezét. - Ha félsz, még visszafordulhatunk...

A lány megvonta a vállát, és nevetett.

- Mitől félnék? Úszni tudok, ne aggódj. Ha bármi bajba kerülnénk, nem leszek tehetetlen, és nem kívánom, hogy te ments ki belőle. Tudok vigyázni magamra.

Vidáman kötöttek ki a szigeten, és azonnal bejárták a kis földdarabot. Később letelepedtek a forrás közelében, egy hatalmas fenyő tövében, és jó étvággyal megebédeltek, aztán csak pihentek egymás mellett, és az égbolton magasan úszó bárányfelhőket bámulták szótlanul. Észre sem vették szinte, mikor ért egymáshoz a kezük. Ujjaik kíváncsian kulcsolódtak egybe, majd ismét elhagyták egymást csak azért, hogy egy pillanattal később megint összeérjenek.

A lány felemelkedett a földre terített takaróról, és Cliff némán figyelte a mozdulatait. Betty feltérdelt, a nyaka mögé nyúlt, és teljes természetességgel oldotta ki a fürdőruhája melltartóját. A fiú csak bámulta, és egy szót sem tudott szólni. Akkor is néma maradt, amikor a lány föléje hajolt, és megcsókolta. Később pedig, amikor már mindketten meztelenül hevertek a napon, nem is tartották szóra érdemesnek azt, ami történt. Boldogok voltak mindketten. Az első együttlét gyönyörűsége szétfolyt az ereikben, és semmi másra nem tudtak gondolni, csak a jelen pillanat szépségére.


Augusztus utolsó napjaiban Jim is hazalátogatott egy rövidke időre. Nem volt sok ideje, szeptember elején Los Angelesben akart lenni. Sikerrel felvételizett a UCLA[154]-re, néprajzot akart hallgatni, és alig várta, hogy elkezdhesse a tanulmányait. Cliff éppen nem volt otthon, amikor az indián fiatalember hazaérkezett.

- Jim, nem hiszek a szememnek! - ujjongott Barbara, amikor a fiú belépett. - Hogy megnőttél, megemberesedtél! Gyere már be, és ülj le, hiszen itthon vagy! - Megölelte, megcsókolta a fiút. - Apád és Cliff nincsenek itthon. Jól utaztál?

- Igen, köszönöm - felelte Jim. Kimutatott az ajtón, az udvarba, ahol egy Harley Davidson állt a diófa alatt. - Ezzel jöttem. A sajátom, a zsebpénzemből vettem. Most szabadon vándorolhatok, amerre csak tetszik. Nagyapám hogy van?

Barbara nem felelt azonnal. Igyekezett elrejteni az érzéseit, nem akarta elszomorítani a fiatalembert. De nem titkolózhatott a végtelenségig. Jimre nézett, és halkan mesélni kezdett.

- Nagyapád megint rosszul van. Hetek óta nem mozdult ki a szobájából. Csak fekszik ott, és néz némán. Nem tudom, mit tehetek vele.

A fiú lehajtotta a fejét. Értett mindent. Tudta, hogy Fürge Sas nagyon öreg. Azon csodálkozott, hogy ilyen sokáig bírta. Talán az indián életforma őrizte meg ilyen magas korig. Azon töprengett, neki vajon milyen hosszú életet szán a sors. Halkan felelt.

- Barbara... Anyám... Ugye, mondhatom így? - Elakadt a szava, csak hosszú szünet után tudta folytatni. - Nagyapám nagyon öreg. Ha jól számolom, idén lesz kilencvennyolc éves. Én sem tudom pontosan, de talán még ő maga sem. Amikor ő született, még nem vezettek ilyen pontos nyilvántartást senkiről, különösen nem az itteni indiánokról. Emlékszem, egyszer azt mesélte nekem, hogy az ő születésének az évében dúlt a polgárháború. Tudom, hogy már nem sokáig bírja... És azt is tudom, hogy tehetetlenek vagyunk. El kell fogadni ezt, akármilyen szomorú is.

Elhallgatott. Egyszerűen képtelen volt folytatni a beszédet. Lassan megfordult, és felment a lépcsőn az emeletre, be a nagyapja szobájába. Halkan nyitotta ki az ajtót, lábujjhegyen lépett be. A szobában félhomály volt, a félig leeresztett redőny résein alig szűrődött be a kinti fény. Szeme nehezen szokta meg a sötétséget, tanácstalanul nézett körül, és meglátta az öregembert az ágyban.

Fürge Sas szeme csukva volt. Ha nem látszott volna mellkasa lassú emelkedése és süllyedése, Jim azt hihette volna, hogy már nem él. De az öreg élt és lélegzett. Jim csak állt az ágy mellett, és megpróbálta elképzelni, vajon mit érez, mit álmodik a nagyapja. A mozdulatlan testen nem látszott semmiféle mozgás, csak a lélegzés egyhangú, ütemes tágulása, összeszorulása. Ebben a nehéz csendben a fiú úgy érezte, hirtelen valamiféle erő elkapja, és felemeli. Mindaz, amit eddigi élete során megtanult, elsajátított a világ dolgaiból, most előjött a lelkében. Érezte a természetfeletti energiát, amely még életben tartotta Fürge Sast. Érezte a világ forgását, amely magával ragadta őt is, a környezetét is. Sejtette, hogy árgus szemek figyelik észrevétlenül, valahonnan messziről. Vagy talán itt vannak, a közvetlen közelében?

Szú percegett valahol. A nyitott ablakon keresztül behallatszott egy leszálló repülőgép motorzúgása. Gyerekhang kiáltott az utca túloldalán. Ölyv sivított élesen, szél borzolta meg a ház előtti diófa lombját. Meglebbent a függöny, egy láthatatlan kéz félrelegyintette, és a szobában erősebb lett az eddigi tompított fény. Jim mereven állt még mindig, és a nagyapját nézte. Még csak nem is pillantott a szemével, látása elhomályosodott egy pillanatra, és hirtelen úgy látta, mintha az ernyedt test megmoccant volna a takaró alatt. Káprázott volna a szeme? Az érzékei játszottak vele kegyetlen játékot?

A mély csendbe belehasított egy hang. Nagyon mélyről jövő, érces, zengő hang volt, és a fiú csak hosszú pillanatok múlva eszmélt rá, hogy a nagyapja énekel. Fürge Sas szeme még mindig le volt csukva, de az ajkai megmozdultak, és egyre erősebben zengett közülük az a gyászdal, amelyet Jim már nagyon régen hallott utoljára. Alig emlékezett rá. Apró gyermek volt még, amikor a szülei meghaltak. Akkor is a nagyapja énekelte az uintahok gyászdalát. És most önmagát búcsúztatta vele.

Semmi más nem mozdult, csak az öreg indián ajkai. A dal egyre zengőbben szárnyalt, betöltötte a kis szobát, visszhangzott a falakon, kiszállt az ablakon keresztül a szabadba, és megint visszatért, mintha a hegyek is búcsút intettek volna a távozni készülő léleknek. Most már teljes erővel szállt a gyászdal, és Jim észre sem vette, mikor nyílt ki mögötte az ajtó, és lépett be Barbara. Az asszony meghallotta az éneket, és feljött megnézni, hogy ki énekel. Ő nem ismerhette az ősi szokást, keveset vagy semmit sem hallott róla.

A fiú csak egy pillantást vetett nevelőanyjára, aztán visszafordította a tekintetét a nagyapjára. Fürge Sas szeme nyitva volt, a mennyezetet bámulta mereven, és egyre csak énekelte tovább a dalt. Aztán lassan balfelé fordította a szemét, és a tekintetén látszott, hogy tudja, hol van, kik veszik körül. Egyet pillantott, majd még egyet, és visszafordult a mennyezet felé. Mindaddig úgy maradt, amíg be nem fejezte a dalát. Mély csend ült ismét a kis szobára, végtelen perceken keresztül semmi hang nem hallatszott, még a kinti világ is elhallgatott.

Barbara megkövülten nézett maga elé. Már tudta, mi következik. Tudta, hogy ez az öreg ember, akit apjaként szeretett, nem sokáig marad már közöttük. Remegő ujjakkal nyúlt Jim keze után, és belé kapaszkodott. Még nem mert sírni, de érezte, hogy a torkát szorongatják a feltörni készülő könnyek.

A görcsös, sötét kéz megmozdult a takarón. Fürge Sas felemelte az ujját, és magához intette a két néma embert. Iménti dala mintha minden erejét kiszívta volna, csak nagyon halkan, erőtlenül tudott megszólalni. Barbara és Jim visszafogták a lélegzetüket, és úgy hallgatták az öreg indián szavait.

- Lányom... Unokám... Nekem most el kell mennem tőletek. Manitou szólít. Magához rendelt az örök vadászmezőkre. Sok tavaszt éltem meg népem körében. Sok testvéremet láttam elpusztulni. Volt idő, amikor gyűlöletet éreztem emiatt a sápadtarcúak iránt. Meg akartam bosszulni népem kipusztulását, elégtételt akartam szerezni a kínjaikért. A kisemmizésükért. Azért, mert a fehér ember elvette a földet, és ezzel elvette a reményt is. Aztán megismertem egy embert, akit testvéremként szerettem. Edwin Cole volt az az ember. Az első sápadtarcú, akit meg tudtam kedvelni. Miért is? Mert ugyanúgy érzett és gondolkodott, mint egy uintah. Évtizedekig ő volt az egyetlen barátom.

Az indián elhallgatott. Látszott rajta, hogy kimeríti a beszéd. Barbara megmozdult, és szólni készült, hogy kíván-e valamit, talán egy korty vizet, de Fürge Sas elértette a szándékát, és tagadólag intett. Nem volt már szüksége semmire, csak az erejét akarta összeszedni, hogy be tudja fejezni, amit elkezdett. A nő tehetetlenül ernyedt vissza előbbi helyzetébe, csak a keze szorongatta kétségbeesetten Jim kezét.

- Aztán megszületett az unokám, Jim. Nem sokkal később meghalt a lányom és a vejem. Magamra maradtam ezzel a fiúval, és nem tudtam, hogyan fogom felnevelni úgy, hogy ne abban a sorsban kelljen osztoznia, ami a törzsének jutott. Reménytelennek látszott. És akkor megjelent ismét a barátom, és magával hozott egy értékes embert. Bob Mitchellt. Azt a sápadtarcút, akit másodiknak kedveltem meg életemben. Ő a te nevelőapád, Jim. És a te férjed, lányom. Ő mentette meg az életedet, Jim. Ha ő nincs, te sem vagy már. Tiszteld Bob Mitchellt, szeresd mindig a nevelőanyádat, akinél jobb talán az édesanyád sem lehetett volna, ha megéri, hogy felneveljen. Szeresd és óvd tehetséged szerint a fogadott testvéredet, Cliffet, mert gyermek még, és sok veszedelem vár rá az életben.

Ismét elhallgatott. Nehezen lélegzett, szeme lecsukódott egy időre, és a két ember egy adott pillanatban úgy érezte, hamarosan üt Fürge Sas órája. Csend nehezedett ismét a szobára. De az indián még mondani akart valamit. Ismét kinyitotta a szemét, és szeretettel, szinte szomorúan nézett Barbarára és Jimre.

- A mi törzsünk hagyományaiban a halál nem szomorú dolog, hanem dicsőség. A test megkínzatik és elporlad, de a lélek szabaddá válik, és Manitou elé kerül. Sem az nem érez szomorúságot, aki elmegy az életből, sem azok, akik itt maradnak, és búcsúztatják a távozót. Legyen ez most is így, gyermekeim. Ha én most mégis szomorú vagyok egy kicsit, annak az az oka, hogy nagyon keveset lehettem veletek. Még szerettem volna jót tenni... Még meg akartalak volna tanítani benneteket sok mindenre, ami a többi ember szemében talán butaság... Pedig nem az. Mindnyájan a természet gyermekei vagyunk. Ismerni kell a világot. - Most megtorpant a beszédben, és a kezével intett hogy Barbara és Jim lépjenek közelebb. Engedelmesen melléje léptek, és Fürge Sas megfogta mindkettőjük kezét. Az unokájáét megszorította egy kicsit, a maradék erejével, Barbaráét pedig gyengéden megsimogatta. Ki hitte volna, hogy ebben az erős emberben ennyi szeretet rejtezik? - Benneteket kérlek meg arra, hogy gondoskodjatok rólam, ha már nem leszek. Jobban szerettem volna, ha Bob és Cliff is itt vannak, de... Annyi időm nincs már. Mennem kell. - Felsóhajtott. - Ha meghalok... Temessetek el uintah szokás szerint, az erdőben. A Remetelak mellett. Bent, ahol a legsűrűbb a fenyves. A síromra csak egy nagy követ tegyetek, más jelre nincs szükség. Jim, te menj el a rezervátumba, és hívd el a varázslót. Ha még él, és tud mozogni. Ő végezze el a szertartást. Ha nem ő, akkor te tedd meg. Mellém ne temessetek semmit. Fegyverem nincs már, a békepipámat régen eldobtam, még fiatal koromban, amikor azt hittem, sohasem lesz rá szükségem. Csak egy indián takarót tegyetek rám.

Hosszabb szünetet tartott. Arcára már kiült a jellegzetes kifejezés, amely semmilyen kétséget nem hagyott Barbarában és Jimben afelől, hogy közel a perc, amikor eltávozik örökre. Az öreg szemei lecsukódtak, és többé nem nyíltak már fel. Amit még mondani akart, azt már vakon is elmondhatta. A keze tartása is elernyedt Barbara és Jim kezében. Nagyon halkan szólalt meg utoljára.

- Szeressétek egymást. Segítsétek egymást. Féltsétek egymást egészséges féltéssel, mert nagyon sok veszedelem közeleg. Egyedül egyikőtök sem fog tudni szembenézni velük. Csak együtt. És... néha... ha nincs jobb dolgotok, emlékezzetek egy bolond vén indiánra, akitől mindezt megtanultátok. Ígérjétek meg nekem...

- Megígérjük - szólalt meg egyszerre az asszony és a fiú, olyan nehezen, mintha évek óta nem beszéltek volna. - Megígérjük...

És mialatt ez az egyetlen utolsó szó elhangzott és elhalt, Fürge Sas örökre eltávozott közülük.


1962 semmivel sem volt jobb esztendő, mint az előző. A világ egén megint felhők gyülekeztek, és nem volt olyan ember, aki ne vette volna észre a fenyegetést. Újra kiéleződött a hidegháború Kelet és Nyugat között, a két nagyhatalom pedig, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, készek voltak egymás torkának ugrani. Nyugtalanító volt az is, hogy Dél-Vietnamban, ahol a francia kivonulás szinte légüres teret hagyott maga után, az utóbbi két évben kilencszázról tizenötezerre szaporodott a katonai tanácsadók száma. Az ingatag rezsim nem volt képes megbirkózni a kommunista Vietkong térhódításával, és ha Amerika el akarta kerülni a koreai példát, tennie kellett valamit. Özönlött az ember és a hadianyag a déli országrészbe, Saigonban teljes főhadiszállást rendeztek be az amerikaiak. A CIA megfeszített erővel dolgozott, és próbálta kideríteni a kommunisták szándékait, kitotózni a következő lépésüket.

Bob kedvetlenül végezte a napi munkáját. Most már teljesen taposómalommá vált a repülés, jóformán semmi izgalmat, érdekességet, újdonságot nem hozott, és a napok egyhangúan teltek, egyik a másik után. Amióta Cliff nem volt itthon, csak a vakációkban, vagy egy-egy hétvégén, üres volt a ház. Barbara is megérezte az újabb hirtelen kedélyváltozást a férjén, de ezúttal tehetetlen szemlélője volt a folyamatnak. Belefáradt már, hogy folyton a férje lelki nyavalyáit gyógyítgassa, és az utóbbi időben egyre gyakoribbak voltak köztük a veszekedések. Az asszony komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy felhagy jelenlegi háziasszonyi tevékenységével, és munkát keres. A repülőtér és a vállalat irányítása már profi kézbe került, azzal semmi dolga nem volt többé. Az Edwin Cole repülőtér kifejlődött, szinte túlnőtt önmagán, és egyre többször került szóba egy újabb bővítés. A transzkontinentális repülőjáratok kezdték egyre többször igénybe venni.

Az egyetlen alternatíva, ami kecsegtetőnek nézett ki, az a Moon Lake Resort-i sportkomplexum volt. Minden tél meghozta a maga nagy eseményét, most már rendszeresen itt rendezték meg az Amerika-bajnokságot, és két újabb szálloda is épült. Akár az adminisztrációban, akár a reklámok terén, Barbara úgy érezte, megállná a helyét. Két alkalommal is beszélt Paul Harris-szel, és az idős férfi biztatta, hogy vágjon csak bele.

- Semmi veszítenivalója nincs, Barbara - mondta Harris. - Nekem meg csak nyernivalóm lehet, ha maga is belép ebbe a társaságba. A UDB már nem egy kis vidéki kóceráj, hanem valódi nagyvállalat. Gondolkodjon rajta, nem sürgős. Gondolom, az sem mindegy, hogy mennyit keresne.

- Igaza van, Paul - felelte az asszony. - De nem tudom, Bob mit fog majd szólni ehhez. Vele még nem beszéltem a dologról, és félek, hogy a mostani idegállapotában nem is lenne tanácsos. Megszokta, hogy én otthon vagyok és várom, akárhonnan jön is meg. Nekem viszont már elegem van abból, hogy én legyek a család oszlopa. - Elgondolkodott egy kis ideig, nem volt biztos benne, helyes-e folytatnia. Végtére is Harris idegen, nem kötheti az orrára a magánügyeit. - Tudja... Amióta a gyerekek nincsenek itthon, és Fürge Sas meghalt, üres a ház. Igazság szerint unom magam. Szomszédolni, pletykálkodni sohasem szerettem. Olvasni igen, de már kívülről tudom az egész könyvtárat. Tévézni sem lehet a végtelenségig. Szeretnék hasznos lenni, mielőtt beleőrülök a magányba.

- Hmm - ingatta a fejét a férfi. - Ebből a szempontból talán nem volt okos dolog ideköltözniük. Magának nagyvárosi életre volna szüksége. Még fiatal, emberek közé kellene járnia.

- Ugyan már, fiatal! - kiáltott fel keserű mosollyal Barbara. - Negyvenkilenc éves vagyok, és semmit sem tudok felmutatni, amit én tettem volna! Nagyváros, azt mondja? Hol? Már attól is elszoktam, sajnos. Talán el sem hiszi, Paul, de az utóbbi két évben kezdtem igazán megérteni a férjem baját, hogy hontalannak, gyökértelennek érzi magát. Azelőtt azt hittem, csak hóbort a részéről. Most TUDOM, hogy nem az, mert én is érzem. - Felállt az asztaltól, és kezet nyújtott Harrisnek. - Viszlát, Paul. Még meggondolom, és ha döntöttem, telefonálok.

Végül mégsem telefonált legalább három hétig, mert Bob, amikor megtudta tőle, hogy mire készül, teljesen kiborult. Már veszekedni sem volt ereje, csak meresztette rá a szemét, és nem akarta elhinni, hogy ez az asszony, aki mellett a fél életét eltöltötte, ennyire megváltozott.

- Elment az eszed? - kérdezte rekedten. - Tanárnő vagy, nem adminisztrátor! Miért nem mész vissza tanítani? Bradshaw megígérte, hogy akármikor csinál neked helyet az iskolában! Ez nem elég?

- Nem! Nem elég! - felelte indulatosan Barbara. - Miért nem vagy képes felfogni, hogy már nem bírok megmaradni a négy fal között? Az iskola is csak ugyanaz lenne, valamivel nagyobb arányban! Olyan régen nem tanítottam, hogy talán már nem is volnék képes rá! És mi az, hogy nem vagyok adminisztrátor? Itthon mit csináltam éveken keresztül, azon kívül, hogy rád meg Cliffre meg Jimre főztem-mostam-vasaltam? Vezettem a vállalatod ügyeit, és nem is rosszul! Beletanultam! Más téren is meg tudnám tenni, hidd el! Miért érek én kevesebbet, mint te vagy akárki más? Mondd, miért? - Mérgében elsírta magát. Újabban gyakran sírt. - Bob, én semmi mást nem akarok, mint hasznos lenni! Érted? HASZNOS!!!

- Bánom is én, csinálj, amit akarsz! - legyintett mérgesen a férfi. - Látom már, hogy a fejedbe vetted a dolgot, és hat ökörrel sem lehet téged eltántorítani ettől. - Cigarettára gyújtott, és nem vette észre, hogy tévedésből a füstszűrőt gyújtotta meg. Idegesen a hamutartóba dobta a bűzlő cigarettát, és másikat vett elő. - Felőlem azt teszel, amit akarsz, nem szólok bele - mondta most már halkabban. - Majd én is megszokom valahogyan, hogy nem vagy itthon, amikor hazaérkezem.

Ha nagy nehezen is, de ebben maradtak, és Barbara már másnap felkereste Paul Harrist, hogy megbeszélje vele az új állását. A férfi betartotta az ígéretét, és azonnal alkalmazta az asszonyt. Egyelőre tanulmányoznia kellett az üzletvitelt, könyvelést, propagandát. Harris megmondta neki, hogy a három havi próbaidő után majd újra tárgyalnak, és Barbara választhat, mit szeretne csinálni.

- Semmit sem kell elsietnie - mondta. - Ideje van. Én nem szeretném, hogy olyasmivel foglalkozzék, amit aztán hamar megunhat. Ha már itt dolgozik, akkor csinálja kedvvel, amit csinál.

Barbara nagyon hamar feltalálta magát az új munkahelyén. Boldog volt, hogy nem kell az otthon négy fala között idegeskednie, hanem végre-valahára igazi feladata van. Pedig a munkája nagyon is általános volt. Afféle mindenes titkárnőként kötött ki Harris mellett, és mindenbe beletanult. Tárgyalásokat jegyzett elő a főnökének, üzletfelekkel értekezett telefonon, összegyűjtötte és osztályozta a beérkező ajánlatokat, prospektusokat, levelezést. Sportszereket gyártó, és azokat reklámozni kívánó cégekkel egyeztetett, szponzorokkal értett szót, összehozta a következő síidényre tervezett, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló síoktatási programot. A szállodák karbantartásával foglalkozó külső cég képviselőjét falhoz állította leleményességével, mindenre kiterjedő figyelmével. Szívvel-lélekkel végezte a munkáját, és ez hamarosan a külsején is meglátszott. Mintha éveket fiatalodott volna néhány hónap alatt, a tekintete izgatottan csillogott, és az utóbbi időben észrevette, hogy egyre több férfi fordul meg utána elismerő tekintettel.

Alakja meghazudtolta a korát. Még mindig csinos, jó megjelenésű asszony volt, szép arca kisimult a nyugodtabb, elégedettebb élet folytán, szőke haja ügyesen elrejtette az ősz szálakat. Harris nem győzte dicsérni.

- Barbara, maga egy tündér! - mondta elragadtatva. - Most már nem is tudnám elképzelni az irodámat maga nélkül! Eszébe ne jusson egy pillanatnyi szeszély miatt abbahagyni, mert a seriffel hozatom vissza! - fenyegette meg tréfásan.

- Olyan szeszélyesnek ismer, Paul? - nevetett vissza a nő. - Eszem ágában sincs abbahagyni! Örvendek, hogy végre olyasmit tehetek, amihez kedvem van.

Harris gyanakodva nézegette.

- És Bob mit szól mindehhez? - Megköszörülte a torkát. - Bocsásson meg. Remélem, nem voltam tapintatlan.

Barbara megrázta a fejét, és kinézett az ablakon. Most hogyan mondja meg ennek az idős férfinak, aki a férje, és közvetve az ő jótevője volt, hogy nagyon nehéz Bob véleményét kitapasztalni? Hogyan mondja meg neki, mit érez néha, amikor a férje tekintetében időnként gyanakvást, máskor alig leplezett csodálatot vél észrevenni? Hiszen ez nem is tartozik senkire, csak rá és Bobra. De az intim egyetértés nagyon nehezen verekedte vissza magát kettőjük életébe. A hosszú viszálykodás, mindkettőjük belefeledkezése a maga bajába bizony otthagyta a bélyegét.

Maga is meglepődött akkor, amikor a munkába állása után két héttel, Bob kisfiúsan feszengve közeledett hozzá este. Lerítt az arcáról, hogy nehezen szánja rá magát a beszédre. Köhécselt, sűrűn pislogott, és a nő, aki nem tudta nem észrevenni a férfi zavarát, majdnem elnevette magát. Csak az tartotta vissza a kacagástól, hogy tudta, ezzel mindent elrontana. Bob nem bírta magában tartani a mondókáját, és félszegen, kamaszosan kezdett udvarolni neki, mintha csak most ismerkedtek volna össze. Vakarta az üstökét, a zsebébe nyúlt, és egy cégjelzéses borítékot húzott elő.

- Izé... - krákogta - azt hiszem, a múltkor nagyon elvetettem a sulykot. Bocsáss meg. Szeretlek még mindig. Tessék - nyomta a nő kezébe a borítékot. - Hadd legyen ez az én ajándékom.

Barbara megtagadta volna női mivoltát, ha nem lett volna kíváncsi rá, mit rejthet a boríték. Izgatottan tépte fel, és mialatt a benne rejlő papírokat akarta kihúzni, egy fémes csengést hallott a padlón. Lenézett, és egy kulcs fénylett a cipője orra előtt. Felvette, megforgatta az ujjai között. Egy kocsi indítókulcsának nézett ki. Kérdő mosollyal nézett Bobra, az meg átölelte, és megcsókolta.

- Gyere csak velem a reptérre - fogta kézen, és kivonszolta a lakásból, a meleg nyári estébe. Barbara szótlanul lépkedett mellette, és meg sem merte kérdezni, miért nem ülnek be a dzsipbe, miért mennek gyalog. A férfi átkarolta a derekát, mint régen, fiatal korukban, amikor a Dunaparton vagy a Margit-szigeten andalogtak szerelmesen, és halkan mesélt neki. Pár szóval említette John Glenn űrrepülését[155], ami már egyáltalán nem volt újdonság, és Barbara most már végképpen nem értett semmit.

Mire kiértek a reptérre, már egyáltalán nem tudta, mit gondoljon. Még mindig a kezében szorongatta a kapott kulcsot, de álmodni sem merte volna, mi vár rá éppen a repülőtéren. Zavarában az is eszébe jutott, hogy Bob talán elvesztette a józan eszét. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a férfi elhúzta a kettes hangár nehéz kapuját, belépett és felgyújtotta a villanyt, aztán visszatért, és kézenfogva bevezette a hatalmas csarnokba. Középen egy ponyvával letakart valami állt, ami, az alakja után ítélve, autóra emlékeztetett.

- Nos, nem is vagy kíváncsi? - kacsintott most már magabiztosabban a férfi. Látszott rajta, hogy itt, a repülőtéren, sokkal jobban érzi magát, mint másutt. - Gyere csak, leplezzük le együtt ezt a valamit.

A súlyos vitorlavászon könnyedén csúszott le a betonozott padlóra, és Barbarának elállt a lélegzete: egy égszínkék, kétajtós Dodge Dart állt előtte csillogva. Mint egy izgatott gyermek a karácsonyfa alatt kínálkozó játékszerre, úgy meresztette rá a szemét. Közelebb lépett, remegő ujjakkal simogatta-tapogatta a kocsit. Nem akarta elhinni, hogy valóság az, amit lát. Attól félt, álmodik, és mindjárt fel kell ébrednie.

- Jaj, kedvesem... Te vén bolond! - Nem tudta, sírjon-e, vagy boldogan kacagjon. - Hogyan jutott eszedbe ilyesmi, mondd?

Annyira meghatotta a férfi figyelmessége, hogy szinte megköszönni is elfelejtette az ajándékot. Vezetni jól vezetett, még Bob is elismerte, hogy ügyesen és óvatosan bánik a volánnal, de most, hogy beült és begyújtotta a motort, majdnem le is fullasztotta izgalmában. Még nem indította el a Dodge-ot, csak élvezettel hallgatta a motor halk duruzsolását, tapogatta a műszerfal barnára pácolt faburkolatát, az ülés és az ajtókárpit világosdrapp-bordó bőr borítását, és erős vágyat érzett arra, hogy magába csípjen. A mellette lévő ülésen Bob szélesen mosolygott, és pontosan át tudta érezni a felesége örömét.

- Arra gondoltam, hogy... Mégsem illik egy titkárnőnek azzal az özönvíz előtti batárral munkába járnia. - Még mindig megvolt a régi családi Fordjuk, Barbara azzal intézte a bevásárlásokat, és azzal járt át Resortba is, a UDB telephelyére. Megszokta az öreg jószágot, Bob és társai pedig rendesen karbantartották, de mégiscsak ócskaság volt. - Meg aztán... Most már én is elkezdhetek egy kicsivel lazább életet élni. Arra gondoltam, hogy hosszabb hétvégeken elmehetnénk kirándulni, utazgatni. Hiszen amióta itt élünk, jóformán ki sem mozdultál ebből a katlanból. Mit szólnál például ahhoz, ha a következő hétvégén leruccannánk Salt Lake Citybe, Cliffhez? Végig a fennsíkon... Tudod, én eddig mindig csak fentről láttam. Most megnézhetném közelről is. Na?

Aznap éjjel, hosszú idő után, megint úgy szeretkeztek, mint hosszú évekkel ezelőtt. Kíváncsisággal és vágyakozva keresték egymás testét, dédelgették és becézték egymást, és Barbara teljesen elfelejtette, hogy valaha is volt közöttük összetűzés. Olyan önfeledten és boldogan adta át magát a férfi szerelmének, mint talán még soha.

Majdnem hajnal volt már, Bob halkan szuszogva aludt mellette, karját az ő derekán átvetve. Barbara még mindig nem tudott elaludni, nyitott szemmel feküdt, és az éjszaka neszeit hallgatta, amint a saját gondolataival keverednek. Meztelen bőrén apró borzongások futottak végig a nemrég átélt gyönyörtől, és arra gondolt, hogy ez az ember, akinek az életét adta, voltaképpen a legjobb, legbecsületesebb ember, akit valaha is ismert. Óvatosan, hogy Bobot fel ne riassza, felkelt, belebújt könnyű selyemköntösébe, és kiment a konyhába. Szomjas volt. A hűtőszekrényből elővett egy doboz narancslevet, töltött magának egy pohárral, és lassan szürcsölgetve az ablakhoz lépett. A kinti fényben sejtelmesen csillant meg a kocsi. Harmatcseppek szikráztak rajta, és a nő hirtelen elsírta magát.

"Nem az ajándék a fontos, hanem a jószándék" - hallotta valahonnan messziről édesanyja szavát. Régmúlt gyermekkorában arra oktatta, hogy a szerény ajándék is szerezhet nagy örömöt, ha szívből adja, aki adja, és ha ugyanúgy szívvel fogadja a megajándékozott. És most szégyellte, hogy annyira örült az autónak. Voltaképpen nem is annak örült, hanem hogy visszakapta a férje szerelmét, de még inkább a szeretetét, amit pedig már elveszettnek hitt.


Ha az égben, vagy akárhol másutt, létezne egy krónikás, aki részletesen és pontosan feljegyez minden eseményt egy nemzet életében, akkor minden bizonnyal nagyon sok feljegyeznivalója lett volna az utóbbi másfél esztendőben. Amerika népe belekóstolt a büszkeségbe épp úgy, mint a rettegésbe. Az a tény, hogy az Egyesült Államok végre utolérte a Szovjetuniót az űrkutatás terén, és az elnök kijelentette, hogy még az évtized vége előtt ember fog a Holdra lépni, semmivel sem enyhítette a fenyegető jeleket, amelyek elgondolkodtatták Kennedyt és kormányzatát.

Mintha egy átok ült volna a nemzeten. Szinte a második világháború befejeződése óta nem volt megnyugvás, béke. Egymás után jöttek a viharok, mintegy figyelmeztetésként, hogy az egykori szövetséges esküdt ellenséggé vált, és sok politikus, így utólag, meggondolatlanságnak tartotta azt a hatalmas arányú segélyt, amellyel Roosevelt elnök jóhiszeműen segítette a nácik ellen harcoló Sztálint. A diktátor már rég eltűnt a történelem süllyesztőjében, és vele buktak szinte az összes csatlósok, a keményvonalas kommunista vezetők, de a szellem nem bújt vissza a palackba, tovább kísértett Európában is, és másutt is. Még elevenek voltak a koreai háború sebei, amikor már két újabb konfliktus fenyegette a világot. Alig múlt el 1956 vészteljes esztendeje, a közel-keleti összetűzés és a vérbe fojtott magyar forradalom, máris újabb rém ütötte fel a fejét. A berlini krízis arra intett: nincs, és egyhamar nem is lesz béke az öreg kontinensen. A legkeményebb bolsevik elveket valló keletnémet vezetés egyszerűen fittyet hányt a Berlin helyzetét és státusát biztosító négyhatalmi egyezményre, és blokád alá vonta Nyugat-Berlint. Megszűnt a szárazföldi áruszállítás, sem közúton, sem vasúton nem lehetett megközelíteni a várost. Nyugat-Berlin lakossága éhezett, fázott, kínlódott. Az egyetlen összeköttetés a légi szállítás volt.

És mintha ez nem is lett volna elég, Walter Ulbricht[156] még 1961-ben elrendelte a hírhedt Berlini Fal felépítését, ezzel mintegy gettóba zárva a berlinieket. A Nyugat a körmét rágta mérgében és tehetetlenségében. Egyebet nem tehettek a demokrata politikusok, mint elítélni ezt a terrort. Az egyetlen olyan államférfi, aki tenni is kész volt Berlin szabadságáért, Kennedy elnök volt. Utasította a légierő vezérkari főnökét, hogy dolgozzon ki tervet Nyugat-Berlin legszükségesebb árucikkekkel való légi ellátására. A terv hamar megszületett, és még hamarabb a gyakorlatba került. A keletnémet és a szovjet haderők tehetetlen dühvel nézték a Tegel-repülőtérre[157] egymás után érkező amerikai gépeket, és nem mertek lépni. Kennedy elnök pedig, a szenátus előtt tartott beszédében, büszkén jelentette ki: "Ich bin ein Berliner!"[158]

Később aztán ezt a huszárvágást is elhomályosították az október közepi események. Amerika megint arra ébredt, hogy róka jár a hátsó udvarban. U2-es[159] repülőgépek perdöntő bizonyítékokat hoztak arról, hogy Kubában rakétákat telepít valaki. Ugyan ki más lehetett ez a valaki, mint a Szovjetunió? És tette mindezt alig száz mérföldnyire Florida partjaitól. Ha hinni lehetett az értékeléseknek, márpedig semmi ok nem volt a kételkedésre, akkor ezek a ballisztikus rakéták könnyűszerrel elérhették az Egyesült Államok keleti partvidékének és középső részének bármelyik nagyvárosát. New York, Washington, Baltimore, Chicago életveszélybe kerültek. Ismét háborús szelek kezdtek fújni. Sürgősen lépni kellett, még mielőtt a szovjetek befejezik a rakéták telepítését.

Az Egyesült Államok első lépése a Kuba elleni tengeri és légi blokád bevezetése volt. Fojtogató gyűrűt vontak Castro szigete köré, a flotta és a légierő hajtóvadászatot indított a szovjet hajók és tengeralattjárók ellen, és ezzel párhuzamosan elkezdődött a politikai kötélhúzás is az ENSZ-ben. A Biztonsági Tanács október huszonötödikei ülésén Adlai E. Stevenson nagykövet bemutatta az U2-esek által készített légi felvételeket az épülő rakétakilövőkről, és ezzel el is döntötte az ügyet. Huszonhetedikén maga Hruscsov érkezett lélekszakadva New Yorkba, de arra még volt ereje, hogy a kubai rakéták visszavonása fejében nagy hangon követelje a Törökországba telepített amerikai Jupiter rakéták leszerelését. Kennedy elnök ezt szó szerint zsarolásnak nevezte, és nem is állt szóba szovjet kollégájával, hanem Dobrinyin ENSZ-nagykövettel közölte, hogy az említett rakétáknak semmi közük a Szovjetunióhoz, hanem a NATO kölcsönös védelmi rendszeréhez tartoznak. Végül a szovjeteknek meg kellett adniuk magukat, és rövidesen megkezdődött a rakéták leszerelése, elszállítása, és a Kubában maradt berendezések megsemmisítése. Amerika ismét fellélegezhetett. De ez nem jelentette, hogy ezen túl béke lesz a Földön.


Pénteken Cliff nem ment iskolába. Általában véve jó tanuló volt, nem hiányzott igazolatlanul, de ma reggel nem érezte jól magát, és úgy határozott, csúsztat egy napot. Osztálytársát, Teddy Cartert kérte meg, hogy szóljon az osztályfőnökének, ő pedig úgy tervezte, hogy az internátus könyvtárában tölti a napot, és a dolgozatokra készül inkább. Közben eszébe jutott, hogy holnap már szombat, hátha ismét eljönnek a szülei látogatóba. Még nem felejtette el a hatalmas csodálkozást és örömöt, amikor meglátta anyját a Dodge volánja mögött. Nem akart hinni a szemének, és akkor bámult el igazán, amikor a másik ülésen meglátta az apja mosolygós arcát. Rég nem látta ilyennek Bobot. Az a hétvége kellemes emlék maradt Cliff számára, különösképpen azért, mert a szülei elkérték az internátusból, és magukkal vitték. Meglátogatták Farnsworthékat, és mialatt a két házaspár felidézte a közös emlékeket és megbeszélte a világ dolgait, a fiú kellemes órákat töltött az idő közben gyönyörű nagylánnyá cseperedett Jessicával. Tetszett neki a lány, nagyon tetszett. Bettyvel történt szakítása óta nem járt komolyabban senkivel sem, és amióta itt tanult, Salt Lake Cityben, nem is nagyon volt ideje rá. Meglepte, hogy a lány milyen jól emlékszik mindenre, ami azon az emlékezetes vakáción történt velük. Amikor megtudta, hogy Fürge Sas meghalt, könnybe lábadt a szeme.

- Istenem, Cliff - rebegte halkan - annyira szerettem az öreget. Pedig alig ismertem. De azt láttam, hogy téged milyen szeretettel néz, mintha a saját unokája lettél volna. Apropó, mi van Jimmel?

- A bátyó Los Angelesben tanul - felelte Cliff. - Nagyon komolyan veszi a tanulmányait. Alig látom... Azt hiszem, van vagy három hónapja, hogy utoljára találkoztunk. Néha nagyon hiányzik - vallotta be zavartan. - Tudod, Jess, engem tulajdonképpen ő nevelt kiskoromban. Állandóan mellettem volt. Most meg szinte el sem akarom hinni, hogy olyan messze került.

Néha találkoztak hét közben is, ha Cliff kiment a városba csavarogni, bámészkodni. Beültek egy moziba, vagy egy cukrászdába, és nagyokat beszélgettek. A fiú mindig hazakísérte a lányt, néha bement hozzájuk, és elbeszélgetett Philóval és Millie-vel, de sohasem volt tolakodó. A tavalyi Hálaadás Napját is csak azért töltötte Farsworthéknál, mert a szülei elutaztak Keletre, Westékhez.

Mára azt tervezte, hogy ebéd után kimegy a városba, és talán felkeresi Jesst is. Nem beszéltek meg semmi programot, de tudta, hogy a lány mindig otthon van, és szívesen fogadja a látogatását. Kilépett a szobájából, a hóna alatt cipelte a vastag füzetet a jegyzeteivel. A folyosókon alig lézengett egy-két diák. A könyvtárban is kevesen voltak, az előtérben halkan szólt a televízió. Az elnök dallasi látogatását közvetítették. Cliff önkéntelenül is a képernyőre pillantott, és megtorpant egy percre. A kamera a széles sugárutat mutatta, amelyen az elnöki konvojnak kellett érkeznie akármelyik pillanatban. Az út két oldalán hatalmas tömeg tülekedett, egyenruhás és civil rendőrök igyekeztek rendet tartani a kíváncsiak között, hogy valaki le ne szaladjon az úttestre. Még nem látszott semmi mozgás az úton, és Cliff már-már tovább ment az olvasóterem felé, amikor a képmező jobb felső sarkában megjelent egy motoros rendőr, majd közvetlenül utána még egy. A fiú most már teljesen szembe fordult a készülékkel, kíváncsian leste, mi fog történni. Ritkán volt alkalma látni Kennedyt a tévében, de azokra az alkalmakra kivétel nélkül emlékezett. Kedvelte ezt a jóképű, láthatóan erős akaratú és egyenes jellemű embert, aki képes egy ekkora országot kormányozni ezekben a nem éppen könnyű időkben.

- Te is az elnököt lesed? - hallotta a háta mögül Barney Holland hangját. Kicsit meg is rezzent a hirtelen hangra. Barney az iskola legerősebb gyereke volt, egyidős Cliffel, de legalább egy fejjel magasabb nála. Diszkoszvető volt.

- Aha - bólintott Cliff. - Ha már itt maradtam ma délelőtt, legalább JFK-t lássam. Ennyi hasznom nekem is lehet, nem? - vigyorgott Barneyra.

- Lehetni lehet - mondta a magas fiú - de minek ácsorgunk itt? Vagy sietsz valahová? Gyere, üljünk le, úgy sincs itt senki.

Letelepedtek a kényelmes fotelekbe, és éppen idejében pillantottak ismét a televízióra, mert a képen újabb mozgolódás támadt. Az út két oldalán ácsorgó nézők mintegy varázsütésre egy irányba kezdtek figyelni, és hamarosan ismét motoros rendőrök jelentek meg az úton, majd távolabb, mögöttük, feltűntek a gépkocsik is. A riporter izgatottan magyarázta a látnivalókat, és egy olyan, látszólag mellékes megjegyzést tett, hogy a biztonsági tanácsadó figyelmeztette Kennedyt: nem ajánlatos nyitott kocsiban megtennie az utat. JFK viszont köztudottan makacs volt, és ragaszkodott a nyitott Lincolnhoz. Most egyre közelebb gördült a hatalmas gépkocsi, már látni lehetett benne a hátul ülő elnöki házaspárt. JFK jobboldalt ült, balján a szép Jackie-vel. Amint a kamera ráközelített a kocsira, az éppen egy enyhe kanyarhoz érkezett, és most már a képmezővel párhuzamosan haladt lépésben. Az elnök magyarázott valamit a feleségének, majd jobb kézzel mosolyogva integetett a közönség felé. Aztán visszafordult a First Lady felé, aki láthatólag kérdezett tőle valamit. Figyelmesen felé hajolt, mint aki nem hallja jól a feltett kérdést.

Aztán sem Cliff, sem Barney nem értettek semmit. Bambán meredtek a képernyőre, ahol fantasztikus képsor futott. Az asszony mindkét kezét felemelte, majd visszaejtette, és ijedt arccal hajolt a férfi felé, akinek a feje hirtelen előrecsapódott, aztán visszahanyatlott az ülés támlájára. Ugyanebben a pillanatban egy biztonsági ember ugrott a kocsi hátsó lökhárítójára, a sofőr pedig a gázba taposott, és az addig alig haladó Lincoln megugrott. A kamera alig volt képes követni a gyorsító járművet, aztán azt el is takarták a hátul haladó autók és motoros rendőrök. A két fiú ijedten és értetlenül nézett egymásra.

- Mi volt ez? - kérdezte halkan Barney. - Nem értem...

- Én sem értem, de rossz sejtelmem van - vonta fel a vállát Cliff.

A riporter érthetetlenül zagyvált összevissza, hiába figyelték a szavait, semmit sem tudtak kihámozni belőle. A kamera többször is végigpásztázta a teret, a környező épületeket mutatta, meg az ide-oda futkosó rendőröket, civileket. Percekkel később eltűnt a kép, és a rendező visszakapcsolt a stúdióba, ahol az ügyeletes bemondó komor arccal jelentette be, hogy Kennedy elnök ellen merényletet követtek el. Ismeretlen tettes egyetlen lövéssel a fején sebesítette meg Kennedyt, akinek az életéért most sebészek harcolnak. Amint lesz újabb hír, azonnal jelentkeznek. A kép visszaváltott a dallasi térre, ahol ekkorra már szinte elült a zűrzavar, és a rendőrökön kívül alig lézengett ember.

Meredten bámulták a képernyőt, és szólni sem bírtak. Cliff úgy érezte, elzsibbad minden tagja, a feje pedig zúg, lüktet. Amióta az eszét tudta, sosem volt rosszul, teljesen ismeretlen volt számára ez az érzés. Lelke mélyén sejtette, hogy valami őrült tragédia történt a szeme láttára, és azt is érezte, hogy ez kihatással lesz az ő további életére, és mindenkiére az Egyesült Államokban.

Felállt, és kiment a könyvtárból. A mai tanulásnak befellegzett. Visszatámolygott a szobájába, leroskadt az ágy szélére, és a tenyerébe temette az arcát. Gondolkodni sem volt ereje. Amit látott, mélyen megrázta. Eddig még sohasem kellett szembesülnie erőszakos halállal, és most a szeme láttára lőtték le az elnököt. Ha hinni lehetett az utoljára hallott hírnek, a sebészeknek talán sikerül megmenteni JFK életét, de ebben nem tudott bízni. Így aztán nem is csodálkozott, amikor délben meghallotta, hogy a Fehér Ház szóvivője bejelentette: John Fizgerald Kennedy, az Amerikai Egyesült Államok harmincötödik elnöke meghalt a dallasi kórházban. Hivatalát, a törvény értelmében, az alelnök foglalta el[160].

Aznap délután majdnem el is feledkezett Jessicáról. Ebédelni sem ment, nem érzett éhséget, csak fájdalmas gyászt. Mintha egy hozzátartozója halt volna meg. Még Fürge Sast sem gyászolta meg ennyire, pedig az öreg indián szinte azóta élt velük, amióta ő megszületett. Csak ült a szobájában, később kiszaladt telefonálni, de elfelejtette, hogy az édesanyja nincs otthon. Hirtelenjében a munkahelyi telefonszáma sem jutott eszébe, ehelyett a repülőteret hívta. Bob sem volt ott, reggel Tennessee-be repült egy szállítmánnyal. Csalódottan akasztotta vissza a kagylót, nem volt kedve beszélgetni senkivel.

Később kabátba bújt, és kiment a városba. Céltalanul lézengett az utcákon, és megdöbbenve vette észre, hogy minden közintézményen félárbocra eresztették a csillagos-sávos lobogót. Beehive State[161] gyászolta az elnököt. A kirakatokban megjelentek JFK fekete gyászszalagos fényképei, sok bolt becsukott ezen a hideg pénteki délutánon. A mormon templom előtt nagyobb gyülekezet ácsorgott, komoly férfiak tárgyalták izgatottan, de fojtott hangon a délelőtt történteket. Az Angel Moroni[162] szomorúan tekintett az alant nyüzsgő emberekre. Cliff kikerülte őket, és elindult Farnsworthék háza felé. Messze volt innen, a nyugati külvárosban, de a fiúnak nem volt kedve buszra szállni, inkább gyalogolt. Lemenőben volt a nap, éles szél kezdett fújni hidegen és metszően. Elfelejtett sapkát venni, ehelyett most a kabátja csuklyáját húzta a fejére, és elszántan folytatta az útját.

Mire megérkezett Philóék házához, már majdnem besötétedett. A nap lebukott a hegyek mögött, keleten lassan kapaszkodott felfelé a hold. Kutya ugatott a szomszédban, de Cliff nem törődött vele. Benyitott az udvarba, elfelejtette becsukni maga után a kis fehér kaput, csak ment, egyenesen a veranda felé, és alig várta, hogy tető legyen a feje fölött. Csengetésére semmi válasz nem jött, idegesen nyomta meg újra a gombot, és hosszan tartotta. Fázósan topogott az ajtó előtt, és már csalódottan vissza akart fordulni, amikor megcsörrent a zár, és Jessica állt előtte a küszöbön, kisírt szemmel. Cliff megdöbbenve nézte a lány arcát, az meg kétségbeesetten emelte a tekintetét a fiúra.

- Gyere be - mondta alig hallhatóan. - Még megfázol. - Becsukta az ajtót a belépő Cliff mögött, és átkarolta a nyakát. - Istenem, Cliff... Miért? Mondd meg nekem, miért?

- Nem tudom, Jess - felelte a fiú. Tudta, hogy a lány mire céloz. - Erre, azt hiszem, senki sem tud válaszolni, csak az a gazember, aki meghúzta a ravaszt. Vagy még az sem. - Megsimogatta Jessica arcát. - Nyugodj meg. Úgysem tudunk változtatni a történteken. Az imént még én is el voltam anyátlanodva. De nem engedhetjük el magunkat ennyire. Senkinek sem használunk vele, magunknak a legkevésbé. Hallod?

- Igen - bólintott a lány - hallom... Neked könnyű, te férfi vagy. De nekem? - Röstelkedve lehajtotta a fejét. Aztán megfogta Cliff kezét, és bevonszolta a nappaliba.

Kellemes meleg volt a lakásban, és mély csend. Farnsworthék nem voltak otthon, Philo valószínűleg a stúdióban tartózkodott, mint minden más tévés, akiket az elnök ellen elkövetett merénylet a munkahelyükön ért. Cliff tudta, hogy Millie rendszeresen belátogat a férjéhez a televízióba, itt-ott segít neki, és ilyenkor együtt jönnek haza késő este. Kissé feszélyezve érezte magát amiatt, hogy kettesben marad Jess-szel, ugyanakkor viszont örült is ennek. Hiába biztatta az előbb, hogy szedje össze magát, neki éppen úgy szüksége volt most a lelki támogatásra, mint a lánynak. Még egyiküket sem edzette meg az élet annyira, hogy egy váratlan tragédiát fel tudjanak dolgozni magukban. Gyermekek voltak még lelkileg, a fiú pedig különösen sebezhetőnek érezte magát, hiszen a megszokott családi körtől távol élt most.

Hallgatagon ültek a fotelben, és mintha kerülték volna egymás pillantását is. Később Cliff felállt, és a könyvespolchoz lépett. Böngészni kezdte a kötetek gerincén a címeket, és találomra kiemelt egy könyvet. Robert Frost verseit tartalmazta.

- Na, itt van - mondta a fiú, és fellapozta a kötetet. A lány kíváncsian és értetlenül bámult rá, nem értette, mire céloz Cliff. Amaz megállapodott az egyik lapon, és fennhangon olvasta a Téli erdő[163] befejező sorait.

Ígéretemet be kell tartanom,
hosszú az út, míg alhatom,
hosszú az út, míg alhatom.

Utána sokáig hallgatott, és amikor megszólalt, a lány úgy érezte, hogy Cliff éveket öregedett néhány perc alatt.

- Látod, Jess... - mondta a fiú tétován - az elnöknek az útja ilyen rövidre szabatott. Már nem tudja betartani az ígéreteit. És nem tudom, hová fog jutni ez a nemzet, ha már ez a tragédia megtörténhetett. Érzem, hogy ennek a történés-sorozatnak én is részese vagyok. Vagy leszek. Nem tudom megmagyarázni. Eddig sohasem gondolkodtam ilyesmin, mindig csak a repülés és a földrajz, a csillagászat érdekelt. Néha úgy érzem, a világ elment mellettem, és észre sem vettem. Nem mintha bele tudnék szólni az események alakulásába, csak... Olykor annyira tehetetlennek érzem magam! Te érted ezt, Jess?

- Azt hiszem, értem - felelte a lány, és megrázta a fejét. - Én is gondolkodtam már ilyesmin. Anyu azt mondja, korai még filozofálgatni a világon, gyerek vagyok. Pedig nem is vagyok már annyira gyerek. Aput pedig hiába kérdezem, neki annyira lefoglalja minden percét a munkája, hogy itthon sem nagyon lehet vele beszélgetni. De ha arra gondolok, hogy néhány év múlva, ha már felnőtt leszek, rajtam is sok fog múlni, akkor nem hagyhatom, hogy az események csak úgy megtörténjenek. - Felállt a fotelből, és Cliff mellé lépett. Átkarolta a fiút. - Köszönöm, hogy eljöttél ma este hozzám. Egyedül nem bírtam volna elviselni ezt a napot. Most már lesz erőm, ne félts. Összeszedem magam, megígérem. Nem vagy éhes? - A lány szeme még mindig nedves volt a könnyektől, de már nevetett a tekintete. - Gyere a konyhába, összeütünk valami vacsorát. Mit szeretnél enni?


Tíz teljes hónapra volt szüksége a Warren-bizottságnak[164] ahhoz, hogy feldolgozza a rendelkezésére álló adatokat, és nyilvánosságra hozza a nyomozás eredményeit. Az FBI és a CIA - utóbbi valójában a külföldi hírszerzéssel foglalkozott, de az elnökgyilkosság szálai túl kuszák voltak ahhoz, hogy ne vonják be ezt a szervet is a nyomozásba - voltaképpen zsákutcában toporgott, és nem sok kézzel fogható bizonyítékra tett szert. A külföldi (kubai) összeesküvés elmélete gyorsan megdőlt, mert senki sem tudta bizonyítani, hogy a gyilkost valóban Castro küldte és pénzelte. A végső következtetés szerint Lee Harvey Oswald[165] magányosan hajtotta végre a merényletet. Kuba-barát kapcsolatai felderítetlenek maradtak, csupán azt lehetett minden kétséget kizáróan bebizonyítani, hogy a helyszínen, a dallasi könyvraktár hatodik emeletén talált távcsöves fegyver Oswald tulajdona volt, és hogy ebből a fegyverből adták le a két gyilkos lövést[166].

Mire a bizottság jelentése nyilvánosságra került, már utónyomozást sem lehetett tartani, mert Oswaldot is meggyilkolták. Egy bártulajdonos, bizonyos Jack Ruby[167] kihasználta az alkalmat, amikor Oswaldot a börtönből kihallgatásra szállították, és lelőtte. Voltaképpen a Warren-bizottság nyomozati anyaga feltételezéseken alapult, és a mai napig homály fedi John Fizgerald Kennedy meggyilkolásának a részleteit. Marion Baker rendőrtiszt, aki a lövéseket követő egy percen belül az épületben volt, vallomása szerint a második emeleti úgynevezett Dominó-szobában találta Oswaldot, aki éppen egy könnyű italt fogyasztott. A nyomozás szerint ezalatt a hatvan másodperc alatt, ha nem is kényelmesen, de a tettesnek lehetett ideje lejönni a lépcsőkön a hatodik emeletről a másodikra, ahol a Dominó-szoba található, ugyanis a felvonót elakadva találták meg az ötödiken, továbbá volt ideje arra is, hogy aprópénzt halásszon elő a zsebéből, egy italt vegyen az automatából, és azt nyugodtan kortyolgatni kezdje, mire Baker megjelent. Az már szinte mellékesnek tűnt, hogy sem a gyilkos fegyveren nem találták meg Oswald ujjlenyomatait, sem Oswald kezén nem találtak lőpornyomokat. Sőt, ami még furcsább, egy James Altgens nevű fotós az épület bejáratában fényképezte le Oswaldot, amint az elnöki konvoj elhaladását nézte, és soha senki sem látta abban a hatodik emeleti ablakban, ahonnan feltételezhetően a gyilkos lövést leadták.

A szálak egyre kuszábbak lettek. Évekkel később Jesse Curry, a dallasi rendőrség főnöke azt mondta az újságíróknak: "Nincs, és soha nem is volt semmiféle perdöntő bizonyítékunk arra, hogy Oswald húzta meg annak a fegyvernek a ravaszát." A három rendőr közül, akik a fegyvert megtalálták a hatodik emeleti ablak mellett, és eredetileg német gyártmányú Mauserként azonosították, ketten, Seymour Weitzman és Luke Mooney később megváltoztatták a vallomásukat, és határozottan állították, hogy a szóban forgó fegyver egy Mannlicher-Carcano volt. Csak a 3x18-as távcső fölött nem volt vita. Harmadik társuk, Roger Craig kitartott eredeti vallomása mellett, és később felfüggesztették, majd elbocsájtották a dallasi rendőrség kötelékéből. Craig 1975 május 15.-én öngyilkos lett.

Az ország még mindig nem tért magához a tragédia után. Az emberek többsége nem is merte hangosan kifejezni a véleményét, inkább csak suttogva és rettegve, mert ez a gyilkosság túl bonyolult volt ahhoz, hogy ne legyen nyilvánvaló benne a szervezett alvilág szerepe. Kennedynek sok ellensége volt, és valószínűleg egyikük kihasználta az adódó alkalmat, hogy eltegye, vagy eltétesse láb alól a kényelmetlen és veszélyes politikust. Amiben mindenki megegyezett, az a gyász volt és az együttérzés a szép özveggyel, valamint a meghatottság, amikor a kisfiú olyan magától értetődően szalutált apja sírja előtt[168].

Azt hiszem, én sem voltam kivétel. A fél ország nehezen, vagy sehogyan sem tudta megemészteni Kennedy halálát. Még a Warren-bizottság jelentésének a közzététele után is olyan részletesen emlékeztem vissza arra a novemberi napra, mintha csak tegnap történt volna. És még most is elevenen élnek bennem azok a képsorok, történések, amelyek 1963 november 22.-én vésődtek az eszembe. Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, az a nap sorsdöntő volt az életemben. Két teljesen különálló okból. Egyrészt, mert az utána következő káosz sodorta bele Amerikát a vietnami háborúba, amely az én életemből is elrabolt majdnem öt esztendőt, másrészt, mert azon az estén kerültem olyan nagyon közel Jessicához. Nem, ne gondolja senki, hogy akkor történt valami közöttünk. Túlságosan feldúltak voltunk mindketten ahhoz, hogy szerelemre gondoljunk. Én pedig, a Betty-féle epizód után, féltem is attól, hogy akármibe keveredjem Jess-szel. De maga a tény, hogy egymás mellett voltunk, hogy egymást biztattuk és támogattuk szavakkal, a jelenlétünkkel, talán elindította azt a folyamatot, aminek a végén Jessica a feleségem lett.

Neki is, nekem is természetes volt ez. Mint ahogyan az is, hogy amikor Philoék késő este hazaértek, egyáltalán nem botránkoztak meg a jelenlétemen, és nem is engedtek vissza a kollégiumba, hanem ott tartottak éjszakára. Fáradt voltam és elcsigázott, de képtelen voltam elaludni. Jess már rég aludt a szobájában, és Millie néni is, de amikor kimentem a fürdőbe, jóval éjfél után, Philóba botlottam. Akkor először történt meg velem, hogy valaki felnőttként kezelt, és úgy is beszélt velem, mint egy egyenrangú emberrel.

Megkínált egy itallal, és kifaggatott, hogy mit éreztem, amikor végignéztem az eseményeket. Nem tudom, mi sarkallt arra, hogy a legapróbb részletekig elmeséljek neki mindent. Talán tudat alatt azt éreztem, hogy most beszélnem kell, formálisan kidobnom magamból a felgyülemlett tragédiát, különben képtelen leszek feldolgozni.

Philo okosan kérdezett, amikor szükségét látta, és ugyanolyan okosan tudott hallgatni is, amikor úgy látta, hogy magam is megbirkózom a történtekkel. Nem értek az ilyesmihez, de azt hiszem, ilyen a vérbeli riporter. Aki úgy tud beszéltetni, hogy az alany maga találja meg a fonalat. És ilyen az igazi apa is. Nem kell félreérteni, apámat tiszteltem és szerettem, de olyan óriási volt a különbség közte és Philo között ezen a téren, hogy azt hiszem, ha otthon lettem volna, Moon Lake-ben, akkor sem tudtam volna könnyebben átvészelni azt a napot és a rá következő hétvégét.

Másnap Philo szabadnapot vett ki, és ő maga hívta fel a szüleimet. Ezt is okosan tette, mert mint kiderült, anyám már keresett telefonon előző nap, a kollégiumban, és kétségbe volt esve, amikor senki sem volt képes megtalálni engem. Apám is nyugtalankodott, újabban megint nagyon leromlott az idegállapota, és a vége az lett, hogy helikopterrel jött le értem Salt Lake Citybe, anyámmal együtt.

Nem tudom, miket beszélgettek aznap a szüleim Philoékkal. Csak arra emlékszem, hogy Jess és én szinte az indulásunk pillanatáig együtt voltunk, egymás kezét fogva, mintegy folytatásaként a pénteknek. A fájdalom és a megdöbbenés már kezdett leülepedni bennünk, de szükségünk volt egymás támogatására. Akkor nem értettem meg, csak most válik világossá előttem, mire célzott anyám, amikor kiértünk a repülőtérre, és amíg apám a helikoptert ellenőrizte, ő csak annyit mondott: "Fiam, vésd jól az eszedbe, hogy nagyon nehéz megtalálni a megfelelő társat az élethez. Nekem sikerült annak idején. Most úgy tűnik, neked is sikerült." Nem firtattam, még csak nem is sejtettem, hogy Jessre céloz. Most, ennyi év után, már világos minden. Csakhogy már késő is. Azóta anyám sincs már, Jess is elment... A gyerekeim is felnőttek, és Dolores él velem. De azt, ami akkor történt, soha nem fogom elfelejteni.


Augusztus eleje megint riasztó hírt hozott. Másodikán hajnalban, az értesülések szerint, észak-vietnami torpedónaszádok megtámadtak néhány amerikai rombolót a Tonkini Öbölben. A támadásnak néhány halottja és sok sebesültje volt, és mélyen felháborította a közvéleményt. Johnson elnök a Kongresszus elé terjesztette azt a tervezetet, amelynek értelmében ő, mint az amerikai fegyveres erők legfőbb parancsnoka, megtorló intézkedéseket foganatosítson annak érdekében, hogy a térségben állomásozó amerikai katonákat ne érhesse több orvtámadás. Hivatalosan az Egyesült Államok még nem vett részt aktívan a háborúban, és az Indokína partjai mentén cirkáló flottának csak egy feladata volt: megvédeni, vagy szükség esetén kimenekíteni az amerikai katonai szakértőket. Hetedikén azonban a Kongresszus megszavazta Johnson indítványát, felhatalmazva az elnököt "minden szükséges intézkedés meghozatalára annak érdekében, hogy az amerikai hadsereg győzzön Vietnamban". Ez, köznapi nyelven szólva, az eszkalációval volt egyenlő, és ettől kezdve az amerikai hadsereg részese lett az indokínai háborúnak.

Megkezdődtek a légitámadások, egyelőre csak a déli országrész területe fölött, annak érdekében, hogy a dzsungelben rejtőző Vietkong-harcosokat megakadályozzák a terveik kivitelezésében. A bombázások egyelőre csak helyi méretűek voltak, az őserdő egy-egy meghatározott körzetére szorítkoztak, ahol a hírszerzés partizánokat gyanított. Saigon környéke egyelőre csendes volt, ezzel szemben a Mekong folyó deltája valóságos partizánfészek volt. F86-os és F4 Phantom vadászbombázók tartották sakkban a mocsaras vidéket, nem egy esetben napalm-támadásokkal égették fel az őserdőt. Amikor a hadvezetés úgy ítélte meg, hogy már tiszta a levegő, megjelentek a csapatszállító helikopterek, és gyalogosokat, tengerészgyalogosokat dobtak le a területre. Közelharcra egyelőre nemigen került sor, a partizánok vagy megpörkölődtek a kegyetlen légitámadások alatt, vagy, helyismeretüket kihasználva, még idejében kereket oldottak. Az a néhány szegény kis halászfalu, amely a folyó mentén tengődött, nem jelenthetett komoly ellenállást a jól felfegyverzett amerikai katonákkal szemben.

Cliff izgatottan és szomorúan figyelte az eseményeket. Nem volt gyáva, de érezte, hogy előbb vagy utóbb neki is közvetlen köze lesz az indokínai öldökléshez. Tizenhét éves volt, még egy éve volt hátra az érettségiig, és újabban azzal a gondolattal játszott, hogy megpróbálkozik az annapolisi Tengerészeti Akadémiával. A legutóbbi szünidőket otthon töltötte, Moon Lake-ben, és végre összegyűjtötte a bátorságát, hogy megkérje apját, oktassa repülésre. Bob nemigen akart kötélnek állni.

- Inkább valami komolyabbal foglalkoznál, fiam - mondta komoran. - Van eszed hozzá, és a szorgalmaddal sincs hiba. Miért akarsz te is leragadni egy ilyen szakma mellett? Nincs ennek jövője. Előbb vagy utóbb felfalnak minket a nagy légivállalatok. Te többre vagy hivatott.

- Apa, én megértelek - felelte a fiú - de érts meg te is engem. Gyerekkorom óta érdekelnek a repülőgépek. Ebben nőttem fel. Érdekel és értek is hozzá. És ha már így alakult a helyzet, ezzel az átkozott háborúval, hát inkább lennék pilóta, mint gyalogos. Mert hogy nem fogom elkerülni, az biztos. Jövőre, az érettségi után, jelentkezem Annapolisba. Ha kell, végigcsinálom a tiszti tanfolyamot is, bár nem sok kedvem van hozzá. Nem parancsnok akarok lenni, csak jól képzett pilóta. Mindent akarok tudni, amit te is tudsz.

- Csak tudtam, fiam - legyintett Bob. - Most már csak egy kis vidéki amatőr pilóta vagyok. De Annapolis jól hangzik. Nekem pedig még érvényes az oktatói engedélyem. Mire oda kerülsz, már meglehet a pilóta-igazolványod. Benne vagyok.

A nyár rendszeres repülésekkel és rengeteg gyakorlattal telt el. Cliff minden idejét a repülőtéren töltötte, néha éjfélkor ért haza, és másnap hajnalban már megint a hangárok között csörtetett. Az egyetlen lazítás, amit megengedett magának, az a hétvége volt. Még tavasszal megszerezte a jogosítványt, és megtakarított pénzéből vett egy használt Volkswagent. Pénteken este hazament, megmosdott, aludt egy órát, aztán kocsiba ült, és elindult Salt Lake Citybe. Szeretett éjszaka vezetni, imádta a sötét tájat. Itt-ott megállt, lehúzott az út szélére, kiszállt, és leült egy sziklára. Hallgatta az éjszaka neszeit, figyelte az égbolt csillagait, és időnként egy-egy űrhajót, műholdat is megpillantott, amint lassan haladt az álló csillagok között. Álmodozott róla, hogy egyszer talán ő is kikerül az űrbe. Szakképzett pilótaként megpályázhatta a felvételt a NASA kötelékébe. Fiatal volt, még minden lehetőség nyitva állt előtte.

Rendszerint hajnalban érkezett meg a városba. Túl korán volt ahhoz, hogy felzavarja Farnsworthékat, ezért leállította a kocsit a Sós Tó partján, és magányosan nézte végig a napkeltét. Termoszból kávét töltött magának, megreggelizett, aztán csak üldögélt, és country-dalokat dúdolgatott magában. Szerette a zenét, maga sem tudta, mikor ragadt meg benne egy-egy dal, de csak magának énekelgetett. Szégyellte magát, még Jessica előtt is. A lány viszont rajongva ragaszkodott Cliffhez.

Ezeket a hétvégéket mindig együtt töltötték, a vidéken kószálva. Millie és Philo teljesen természetesnek tekintették, hogy a lányuk a Mitchell-fiúval kirándulgat kettesben, és sohasem tettek ezért szemrehányást sem Jessnek, sem Cliffnek. Még csak azt sem tartották szükségesnek, hogy figyelmeztessék a két kamaszt az esetleges kellemetlenségekre. Becsületére legyen mondva, Cliff sohasem élt vissza a helyzettel, és Jessica teljes biztonságban érezhette magát a fiú mellett.

Bejárták a város környékét, északon a Bear River völgyét, délen Red Pointig jutottak találomra kiválasztott útvonalaikon. Körülautózták a Sós Tavat, motelekben, kempingekben szálltak meg, és rengeteget beszélgettek. Többnyire a jövőt fejtegették, tervezgettek, néha apró kis viták alakultak ki kettőjük között, de alapjában véve vidáman, gondtalanul teltek el a szombatok és vasárnapok. Amikor vasárnap késő délután búcsúzkodni kezdtek, mindketten egy kis szomorúságot éreztek, de már a következő hétvégét tervezgették.

Cliff maga sem tudta, mikor szeretett bele Jessicába, csak azt vette észre magán, hogy egyre gyakrabban gondol a karcsú, szőke lányra. Ahogy közeledett a péntek, úgy vált egyre izgatottabbá, türelmetlenebbé, annyira, hogy már az apja is észrevette rajta a változást. Eleinte nem akart szólni, csak elnéző mosollyal figyelte a fiát, de egy idő után már piszkálta a csőrét, hogy vajon milyen titka lehet a kamasznak. Nem akart tapintatlanul faggatózni, inkább igyekezett úgy intézni, hogy Cliff magától kezdjen mesélni, ha akar.

Egy csütörtöki napon, a nyári szünidő vége felé, korábban hagyták abba a repülést. Újabban Bob úgy intézte, hogy a beosztott pilótákra bízta a hosszabb utakat, ő maga pedig hol a helikopterrel, hogy a kis Piperrel szállt fel Cliffel együtt. Mindenképpen meg akarta tanítani a fiút mind a helikopter, mind a merev szárnyú gépek kezelésére. Aznap a Piper volt soron, és miután Cliff tökéletesen simán landolt a géppel, és a hangár elé kanyarodott vele, apja vállára tette a kezét, és enyhén megszorította.

- Pocsék meleg van ma, fiam. Nincs kedved meginni velem egy sört?

- Nemigen szeretem a sört, apa - felelte mosolyogva a fiú. - De egy Coca-Colára a vendéged vagyok. Nem akarok rászokni az alkoholra.

- Helyesen is teszed - vigyorodott el Bob. - Bár egy-két sörtől még nem szoksz rá. Gyere, mert odakozmálok, ha még sokáig ácsorgunk itt a napon.

A büfében működött a légkondicionáló berendezés, kellemes hűvös fogadta őket. Bob a pulthoz lépett, és megrendelte az italokat, ezalatt Cliff az egyik ablak melletti asztalhoz ült le, és kibámult a verőfényben szinte olvadozó repülőtérre. Áttetszően remegett a levegő a felforrósodott beton fölött, mögötte sejtelmesen távolinak tűnt a tó, és a túlsó parton emelkedő fehér szikla. Cliff arra gondolt, milyen jó volna ezen a hétvégén itthon maradni, és felmenni a Remetelakhoz. Régóta nem járt a kis háznál, pedig nagyon szerette. Aztán hirtelen az ötlött az eszébe, hogy jó volna Jessicát is elhozni ide, ha akarja. Az idejükből kitelt volna.

- Min töröd a fejed? - kérdezte Bob, amikor letette a tálcát az asztal közepére, és leült a szemközti padra. - Vagy titok?

Cliff nem felelt azonnal. Még bámészkodott egy darabig kifelé, aztán lehunyta a szemét, mert már káprázott a napsütéstől, és az apja felé fordult.

- Nem titok, apa - mondta halkan. - Arra gondoltam, hogy ezen a hétvégén ide jönnénk kirándulni Jess-szel. Vagy nektek kell a Remetelak?

Bob éppen kortyolt egyet a hideg sörből, és majdnem megfulladt, mert kitört belőle a nevetés. Megtörölte a bajuszát, cigarettára gyújtott, és hunyorogva nézett a fiára.

- Nem kell, jöhettek. Bár anyádnak lehet egy-két szava ehhez, mert éppen azt terveztük, hogy ezen a hétvégén meglátogatjuk Philoékat. Na de hát ti fiatalok vagytok, azt csináltok, ami jólesik, nem kell mellettünk kuporognotok. - Egy pillanatra elhallgatott, és Cliff arcát fürkészte. - Mondd, fiam, hogyan is álltok ti Jessicával?

- Hogyan állhatnánk? - hökkent meg a fiú. - Kedveljük egymást, jó barátok vagyunk. Ennyi az egész. - Figyelmesen nézte az apját, és megpróbálta kitalálni, hogy az mire gondol, hová akar kilyukadni. - Ha az jutott eszedbe, hogy volt-e valami köztünk, akkor megnyugtathatlak, mert semmi sem történt. Nem akarom tönkretenni Jesst. És még korai lenne komolyabb dologra gondolni. Ő még alig múlt tizenhat éves.

- Hmm, ebben igazad van - mondta Bob. - Ne hidd, hogy bizalmatlanságból kérdezősködöm. Nagy vagy már, és a helyén van az eszed. Én bízom benned, fiam. Csak nem akarom, hogy a mások bizalmát eljátszd. Millie és Philo nagyon kedvelnek téged, Jessica viszont az egyetlen gyermekük, és nagyon vigyáznak rá.

- Tudom, apa - hajtotta le a fejét Cliff. - Én is vigyázni akarok rá. Szeretem. - Elakadt a szava, és nem is volt képes felfogni, hogyan szaladhatott ki a száján ez az egyetlen szó. Mohón magába döntötte a maradék italt, mélyet sóhajtott, és megint az apjára pillantott. - Izé... Én nem is így gondoltam. De nekem tényleg nagyon fontos Jess.

Bob nem szólt egy szót sem. Tökéletesen értette Cliffet. Tudta, mi dúlhat most a fia lelkében, és nem is kárhoztatta ezért. Volt annyi élettapasztalata, hogy bele tudja élni magát egy kamasz lelkivilágába, és azt sem felejtette el, milyen gyönyörűséges kín volt annak idején az első szerelem. Azt nem sejthette, hogy Cliffnek volt már köze Bettyhez, ez tökéletesen titokban maradt, de nem is volt lényeges. Ha történetesen meg is tudta volna, akkor sem lett volna oka felháborodni.

Viszont Jessica tényleg szép kislány volt, és Bob voltaképpen büszke volt a fiára. A lány arca enyhén emlékeztetett Barbara egykori vonásaira, és a férfiban egy-egy pillanatra felidéződött sok évvel ezelőtti megismerkedésük. Akárhogyan is nézte, igazat kellett adnia a fiúnak. Még ha a jövő el is választja a két gyereket egymástól, most jól megvoltak együtt, és jól is néztek ki egymás oldalán.

- Rendben van, fiam - tápászkodott fel az asztaltól Bob. - Ne haragudj, hogy kérdeztelek. Nem faggatni akartalak, csak valahogyan így alakult. - Feltette a pilótasapkát. - Gyere, menjünk haza. A jövő héten pedig vizsgára jelentkezel. Veled megyek. Befejezted a tanulást, szerintem kész pilóta vagy. Még hasznát fogod venni ennek.


Westmoreland tábornok[169] közel kétszázezer amerikai katona fölött parancsnokolt Dél-Vietnamban. Az elmúlt év leforgása alatt iszonyatosan felduzzadt a hadsereg létszáma: több, mint az ötszörösére. Hadianyagban, fegyverzetben nem volt hiány, a katonák jól kiképzett harcosoknak számítottak. Majdnem a legjobbak voltak a világon a maguk nemében, de ez egymagában még nem biztosította a győzelmet. Ha a híres Idegenlégió nem tudott annak idején zöld ágra vergődni a vietnamiakkal, akkor az amerikai tengerészgyalogosoknak sem lehetett könnyebb dolguk. A dél-vietnami hadsereg gyenge volt, egyes tiszteket semmi más nem érdekelte, mint az, hogy Saigon utcáin vagy mulatóiban flangáljanak díszegyenruháikban, és egymás után hódítsák meg a nőket, vagy az asztal alá igyák magukat minden este. Az amerikai hadseregnek kellett kikaparnia a gesztenyét a tűzből, ha nem akarta, hogy a déli országrész is a kommunisták kezére kerüljön.

A hadihelyzet kezdett romlani. Egymást érték a partizántámadások, hol gépkocsi-oszlopokat támadtak meg aknavetőikkel, hol egy-egy támaszpont közelébe lopóztak, hogy kikémleljék az amerikaiak szervezkedését. Kitűnően tudtak tájékozódni ott is, ahol rajtuk kívül senki más nem volt képes nem hogy utat, de még egy nyavalyás ösvényt sem találni a dzsungelben. Az őserdei hadviselést nem éppen az amerikaiaknak találták fel. Hiába voltak jobbak a fegyvereik, az ellátásuk, a vadonban védtelenek voltak.

A partizánok eleinte kizárólag a dél-vietnami reguláris hadsereg egységeit támadták, de amikor az amerikaiak létszáma meghaladta a százezer főt, és már nyilvánvaló volt, hogy nem csak katonai tanácsadásról van szó, hanem szabályszerű háborúról, őket sem kímélték meg. Teljesen egyre ment, ki a célpont. A tábornoknak főhetett a feje, hogyan védhesse meg az állásait, a katonáit. Saigoni főhadiszállásán, amelyet katonai zsargonban Kelet-Pentagonnak[170] csúfoltak, egymást érték a megbeszélések, eligazítások, értekezletek. Westmoreland tábornok konzervatív katonának számított. Térképasztal mellől akarta irányítani a hadműveleteket, és ameddig csak a dél-vietnami haderő fölött rendelkezett, addig nem is volt különösebb gondja, de miután elkezdtek özönleni az országba az amerikaiak, nekik szánta a kulcsszerepet, a vietnamiakat lefokozta másodhegedűssé.

Mindennaposakká váltak légi bevetések. A légierő repülőgépei és helikopterei néha csak annyi ideig tartózkodtak a földön, ameddig feltöltötték őket üzemanyaggal és lőszerrel, és máris újra a levegőbe emelkedtek. A pilóták kezdtek kifáradni, arcuk elnyűtt lett, kedélyük a padlón hevert. Mire fordult az esztendő, és a naptárlapok 1966-ot mutattak, a vietnami intervenció teljes méretű háborúvá nőtte ki magát.

Cliff aggódva figyelte az események alakulását. Egyelőre még nem vezették be a teljes hadkötelezettséget az Egyesült Államokban, de a fiatalember érezte, hogy ez már nem sokáig várat magára. Tervéből, hogy az érettségi után Annapolisba felvételizik, semmi sem lett. A Tengerészeti Akadémiának nem volt szüksége rá. Voltaképpen nem is nagyon szomorkodott emiatt, elfogadta a helyzetet, és visszatért Moon Lake-be. A nyarat még kihasználta, hatalmasat vakációzott Jessicával, és ezúttal messzebbre utaztak, mint szoktak. Utah államnak szinte minden zegét-zugát ismerték már, keresztül-kasul kóborolták az Uintah fennsíkját, megfordultak mindenütt, ahol látnivaló ígérkezett, de most elhatározták, hogy másutt próbálnak szerencsét. Kalifornia felé vették útjukat, amelyet egy hónaposra terveztek.

Jessica szinte repesett örömében. Úgy érezte magát, mint egy ifjú feleség, akit újdonsült férje nászútra visz. Tizenhét évesen ragyogóan szép fiatal nő lett, és azóta az emlékezetes Remetelak-beli hétvége óta, amikor először lett Cliffé, minden idegszálával tudta, hogy senki más nem kell neki az életben, csak a fiú. Szerette és becsülte Cliffet. A fiú pedig csodálta és kényeztette a lányt, és igyekezett mindent megadni neki, amit csak adhatott. Már százszor is megbeszélték, hogy amint lehet, összeházasodnak, és ha csak Jessen múlt volna, akár mindjárt az oltár elé járulhattak volna. De Cliff nem akarta, hogy Jessica feláldozza a jövőjét miatta.

- Legyen először valamilyen szakma a kezedben - mondta bölcsen. - Tanulj valami komolyat, ne ess bele az én hibámba. Mindig azt mondtad, érdekel a sajtó, a televíziózás. A te apád nem taníthat téged otthon, mint engem az apám. Ez nem repülés.

- Nem értelek, Cliff - ellenkezett a lány. - Eddig azt hittem, szereted a repülést. Most miért kicsinyíted le ennyire, mintha valamiféle alantas foglalkozás volna? Megértem, hogy azt akarod, legyek valaki. A szüleim is állandóan ezzel tömik a fejemet. De most valahogyan úgy érzem, elegem lett a tanulásból. - Látta, hogy a fiú elkomorodik, és meg akarta előzni a vitát. - Jól van, na. Kössünk egyezséget. Ameddig a vakációnk tart, nem beszélünk többet a továbbtanulásról. Oké? Szeretném ezt az egy hónapot gondtalanul eltölteni veled. Utána meg majd meglátjuk.

Egy hetet töltöttek a Tahoe-tónál a kempingben. Naponta hajnalban keltek, két mérföldet futottak a még hűvös levegőn, együtt csodálták meg a napkeltét, aztán megreggeliztek, és úszni mentek, vagy csónakázni. Cliff már teljes biztonsággal evezett, és a tavi kenuk nem is voltak afféle könnyű lélekvesztők, mint amilyet annak idején Fürge Sas épített a Moon Lake-en. Ezzel együtt, Cliffben benne maradt a félsz, és amikor először futottak ki csónakkal a nyílt vízre, olyan arcot vágott, hogy Jessica elnevette magát.

- Tán csak nem félsz, Cliff? - kacagott vidáman. - Látnod kéne magadat most.

- Nevess csak - húzta el a száját a fiú. - Fogadjunk, hogy nem tudod, mire gondoltam ebben a pillanatban.

- És ha igen? - incselkedett Jess. - Eszedbe jutott az a szerencsétlen csónakázásunk a Moon Lake-en. Ne izgulj, az rég elmúlt már. - Amikor látta, hogy a fiú csak bólogat maga elé, felállt, és közelebb húzódott hozzá. Gyengéden a kezére tette a kezét, amint Cliff egy kis pihenőt tartott evezés közben, és mélyen a szemébe nézett. - Nem kell féltened már. Akkor hülye kisgyerekek voltunk, most meg már majdnem felnőttek vagyunk. Tudom, hogy vigyázni akarsz rám... De én magam is tudok vigyázni magamra. Nem lesz semmi baj, meglátod.

Lágyan csókolták meg egymást. Cliff lelke kezdett megnyugodni, és hálát adott a szerencséjének, hogy nem kellett most magyarázkodnia. Nem tudta volna elmondani Jessicának, mennyire elevenen él még mindig benne az a régi nap, minden rémületével együtt. Azt sem tudta volna elmesélni a lánynak, mennyire félti. Nehezen talált szavakat, amikkel kifejezhette magát. A szerelem annyira elhatalmasodott benne, hogy szinte semmi másra nem tudott gondolni.

Késő délutánig kint kóboroltak a tavon, és már erősen hanyatlott a nap, amikor visszatértek a kemping stégjéhez. Cliff kikötötte a csónakot, aztán átkarolta Jessica derekát, és lassan, kényelmesen bandukoltak vissza a tanyájukhoz. Körös-körül mindenféle színű és alakú sátrak álltak, ütött-kopott, vagy éppen csillogó-villogó kocsik parkoltak mellettük, és a kemping tele volt fiatalokkal. Ének, gitárzene hallatszott innen is, onnan is, amint ide-oda kanyarogtak a tábor ösvényein. Mindenki élvezte a nyarat, a vakációt, és a legtöbb fiatal nagyjából olyan korú lehetett, mint Cliff és Jess.

A fiú már látta a kocsi jellegzetes, púpos hátát, és mellette a kis terepszínű katonai sátor tetejét, amivel Bob ajándékozta meg. Még egy kanyar és a bokrok takarták el előle a teljes képet, de amint kettőt lépett, megtorpant. Jessica éppen nem figyelt oda, lehajolt, hogy megkösse kioldódott cipőfűzőjét. Amikor ismét felegyenesedett, észrevette a fiú feszült figyelmét, de nem értette, mi történt.

- Azt hiszem, idegenek vannak a sátrunknál - mondta halkan Cliff. - De kik lehetnek?

Újabb néhány lépés után már mindketten látták, hogy a Volkswagen mellett egy motorkerékpár áll, a sátor előtti farönkön pedig egy barna hajú, tarka ruhájú lány ül. A sátor túloldalán is mintha mozgott volna valaki, és Cliff megszorította a lány kezét, aztán határozott léptekkel a sátorhoz lépett.

- Keresel valakit? - kérdezte nem éppen kedvesen a rönkön ülő lánytól, aki feléjük fordult és felállt.

- Igen, téged keres - hallotta a sátor mögül Cliff, és ebben a pillanatban egy magas, izmos indián fiatalember emelkedett fel ott, ahonnan a hang hallatszott. Hosszú, fekete haját egyszerű homlokpánt szorította le, és Cliffnek földbe gyökerezett a lába.

- Jim! - kiáltotta izgatottan, és az indián felé iramodott. A két lány ekkor már egymás mellett állt, és mindketten meghatottan nézték a két összeölelkező fiatalembert. - Jaj, bátyó! Hát honnan tudtad meg, hogy itt találsz minket?

- Nem volt nehéz, csak egy telefonomba került - nevetett Jim. - Anyánk mondta meg, merre indultatok. És mivel mi is vakációzunk, gondoltam, megleplek benneteket. - A barna lány mellé lépett, és gyengéden átkarolta a vállát. - Ismerkedjetek meg. Ez itt Laura. Laura Hightower, a menyasszonyom. Ő pedig Cliff, a fogadott öcsém, és Jessica, a barátnője.

Kezet ráztak, összeölelkeztek, és pillanatok alatt nyoma sem volt az iménti feszültségnek. A két lány hamar összemelegedett, és mire leszállt az este, olyan vidáman beszélgettek, mintha évek óta ismerték volna egymást. Jim és Cliff kissé távolabb húzódtak, hogy a maguk gondjait tárgyalják meg anélkül, hogy a lányokat zavarnák vele.

- Mit szólsz ehhez az egészhez, öcskös? - kérdezte Jim. - Nemigen tetszik nekem a vietnami ügy.

- Nekem sem, bátyó - vonta meg a vállát Cliff. - És lefogadom, hogy a fél országnak nem tetszik. De most mondd meg nekem, mi mit tehetünk? Engem egyelőre nem hívtak be, még Annapolisból is elküldtek. De bármikor rám kerülhet a sor. És ne feledd el, pilóta vagyok. Levizsgáztam. Téged még nem hívtak be?

Az indián fiatalember megrázta a sörényét.

- Nem, és nem is fognak. Indiánokat nem vonultatnak be, csak fehéreket és négereket. Különben gratulálok a pilótaigazolványodhoz. De jól figyelj rám, Cliff. Bajt érzek. Neked nem lesz könnyű dolgod, ha egyszer oda kerülsz.

Cliff ismét megvonta a vállát, és némán bámult maga elé. Azt már ő is sejtette, jobban mondva megérezte, hogy ha egyszer Délkelet-Ázsia földjére teszi a lábát, ezer veszély fog rá leselkedni. De most nem volt hajlandó ezen töprengeni. Nem akarta elrontani sem a maga, sem Jessica vakációját. Újra Jimre emelte a tekintetét, és a karjára tette a kezét.

- Gyere, bátyó, menjünk vissza a lányokhoz, mert gyanút fognak. És a háborúról ne beszéljünk többet. Pihenni, kikapcsolódni jöttünk el otthonról, nem pedig izgulni. Ti merre igyekeztek?

- Azt hiszem, felmegyünk Oregonba vagy Washingtonba - felelte Jim. - Szeretnék egy igazi őserdőt látni. Laurát is érdekli, biológusnak készül.

- Veletek tartunk mi is. Nincs szigorú útitervünk - nevette el magát Cliff.

A kemping büféjében gazdagon megvacsoráztak, aztán visszatértek a táborhelyre, és mialatt a lányok újra beszélgetésbe merültek, a két fiatalember sebtében felállította a másik sátrat is. A munka végeztével még egy kicsit elüldögéltek a lassan elcsendesedő éjszakában, aztán nyugovóra tértek, mert másnap korán reggel útnak akartak indulni észak felé.


Időközben teljes erővel és lendülettel folytatódott az amerikai űrprogram. A kozmosz kutatása egyre inkább párharccá vált az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Már mindkét nagyhatalom túl volt a páros repüléseken, az űrsétákon, és a repülések egyre hosszabb ideig tartottak. Az amerikai Mercury űrhajókat felváltották a Gemini űrhajók, a szovjet Vosztok helyébe pedig a sokkal modernebb Voszhod lépett. Számtalan fénykép jelent meg a sajtóban a Földről, és az embereknek egyre inkább megváltozott a világképe. Kennedy elnök ígérete, hogy még az évtized vége előtt ember fog a Holdra lépni, érvényben maradt, és a NASA lázasan dolgozott az új űrhajó-típus, az Apollo tökéletesítésén. Teljesen új hordozórakétát fejlesztettek ki ehhez az űrhajóhoz. A Saturnus háromlépcsős rakéta volt, amelynek biztosítania kellett három űrhajós kilövését és Föld körüli pályára állítását. Maga az űrhajó egy parancsnoki és egy leszálló egységből, úgynevezett holdkompból állt. Ez utóbbinak kellett két személyt az égitest felületére szállítani, és onnan vissza is hozni a Hold körül keringő űrhajóhoz.

Január végére tervezték az Apollo 1 kilövését Cape Kennedyről[171]. Ez a misszió még nem célozta meg Földünk kísérőjét, csak gyakorolnia kellett a különböző feladatokat. A legénység válogatott asztronautákból állt: a parancsnok a veteránnak számító Virgil Grissom volt, aki már repült mindkét előző típussal, társai pedig Edward White, aki az első amerikai űrsétát hajtotta végre, és az újonc Roger Chaffee, aki első űrrepülésére készült. Minden a terveknek megfelelően alakult, és a kilövés kitűzött napjára, január huszonhetedikére a meteorológia is szép időt jósolt. Úgy tűnt, jobb lábbal indul el az Apollo-program. Megkezdődött a visszaszámlálás, az irányító központban is, és az űrhajó fedélzetén is minden normálisnak látszott.

És mégis... Szinte az utolsó pillanatban, amikor a hatalmas hajtóműveket már begyújtották, és már csak másodpercek voltak hátra a felszállásig, hirtelen pokollá változott a kilövőállás. Tűz ütött ki a hordozórakétán, és pillanatok alatt beborított mindent. Óriási füst- és lánggömb emésztette magába az űrhajót és három utasát, és a szakemberek nem tehettek mást, mint bénán nézték, amint a Nap-hőmérsékletű lángokban minden addigi munkájuk semmivé válik a három emberrel együtt.

Cliffet mélyen megrázta az esemény. Titkon dédelgette magában a tervet, hogy megpályáz egy helyet a NASA-nál, pedig tudta, hogy nagyon erős a verseny, és rendkívül szigorúak a feltételek. Azt is tudta, hogy ilyen fiatalon semmi esélye nincs, mégis reménykedett benne. Bobbal beszélgetett erről a tervéről, ám az apja nem nagyon lelkesedett érte.

- Fiam, maradj te csak meg a földön, ha lehet. És különben is, mit akarsz? A pilótaigazolványodon kívül nincs semmilyen képesítésed. Menj egyetemre, eszed van. Tanulj valamit. Így akarsz nekivágni az életnek? Húsz éves vagy, hova sietsz?

- Nem tudom, apa - felelte zavartan a fiatalember. - Úgy érzem, kiszalad az idő a kezem közül.

- Kiszalad? - vonta fel a szemöldökét Bob. - Hát éppen azért igyekezz valami hasznosat csinálni!

Erről nem is esett több szó apa és fia között. Cliff mélyen eltemette magában a vágyálmát, és igyekezett megfelelni a napi követelményeknek. Most már teljes jogú pilóta volt a Dakota Wings Air Charter-nél, mindenféle géppel repült, és nem válogatta meg a feladatokat. Apja régi barátai is elismerték, hogy tud, és azért sem húzta fel senki az orrát, hogy a hétvégeken nem volt hajlandó repülni. Szombatjait és vasárnapjait még mindig Jessicával töltötte, és ezt mindenki teljesen természetesnek fogadta el, nem a parancsnok fiának a raplijaként. A lány már szinte a menyasszonyának számított, bár még nem is beszéltek az eljegyzésről.

Most már nyíltan jártak együtt, és mind Barbara, mind Millie elfogadták a két fiatal kapcsolatát. Jessica egyelőre még nem döntött a továbbtanulást illetőleg, de egyre inkább hajlott rá, hogy tévés legyen. Philóval beszélgetett erről, apja pedig felajánlotta, hogy maga mellé veszi a KULC-hez, hogy gyakorlatot szerezzen mindenben. A lány ráállt az ajánlatra, és magában úgy döntött, hogy mindenképpen belevág. Ha valamilyen szakterület útközben megtetszik neki, majd ráér akkor dönteni, érdemes-e egyetemre mennie. Egyelőre azonban nem akart messzire kerülni Salt Lake Citytől, mert még azt a százhatvan mérföldet is sokallta, ami Clifftől elválasztotta. A fiú hiába erősködött, hogy tanuljon, hiszen repülőgéppel is meglátogathatja, akármerre van az országban, Jessica nem engedett a magáéból.

- Itt akarok lenni a közeledben, Cliff - mondta halkan. - Nekem még ez a távolság is sok. Legszívesebben itt hagynám az egészet, és felköltöznék hozzád Moon Lake-be.

- Még csak az hiányzik! - nevette el magát Cliff. - Apád kitérne a hitéből, anyád meg sírógörcsöt kapna!

- Ugyan miért? - kérdezte komolyan a lány. Nem értette a fiú vidámságának az okát. - Anyu nem olyan sírós fajta, nehogy azt hidd. És különben is, semmi kifogása ellened. Apunak sem.

- Ez igaz, kedvesem - simogatta meg a haját Cliff. - De gondold el, hogy én egyelőre egy senki vagyok. Ha teszem azt össze is házasodnánk most, nem tudnálak eltartani. Te tévés akarsz lenni. Egyelőre bejársz apáddal a KULC-hez. Onnan nem lehetne minden nap ingázni, Jess! Mit tennél? Belefulladnál az unalomba, mint anyám tette éveken keresztül. És hiába szeretjük egymást, előbb vagy utóbb elhidegülnénk egymástól, éppen emiatt. Ezt akarod?

- Nem... - hajtotta le a fejét a lány - nem ezt akarom... Boldogan akarok élni veled, azt akarom. Igazad van... Mint mindig.

Közben elmúlt a tavasz, beköszöntött a nyár, és az élet szépen folyt tovább a maga medrében. Indokínából egyelőre nem érkeztek újabb aggasztó hírek, a vietnami háború mintha elcsendesedett volna kissé, és Cliff is megnyugodott valamelyest. Ám június első hetében a világ egy másik táján történt olyasmi, amire senki sem várt, senki sem számított. Az egész közvéleménynek leesett az álla, amikor Izrael megtámadta Egyiptomot, Jordániát és Szíriát, és alig hat nap alatt tönkre verte mindhárom ország hadseregét. Egyik tréfa a másikat követte. Voltak, akik azt hangoztatták, hogy ez a huszadik század legnagyobb csodája, mert íme, a németek megtanultak a zsidóktól üzletet kötni, a zsidók viszont ellesték a németektől, hogyan kell villámháborút csinálni. Egyesek odáig mentek, hogy azt mondták: Johnsonnak el kellene mennie Izraelbe, egy továbbképző tanfolyamra, hogy megtanulja, miként vethet véget minél hamarabb a vietnami intervenciónak. A másik tréfa egy kicsit akasztófahumorszerű volt, és egyenesen Moshe Dayant[172] vette célba, mert azt tartották a zseniális hadvezérről, hogy ha mindkét szeme ép lett volna, három nap is elég lett volna ehhez a hatalmas győzelemhez.

Bobot magával ragadta a lelkesedés. Régóta nem hallott már Mark Lubinsky felől, és most azon töprengett, vajon egykori tanítványának mekkora része lehetett ebben. Barbarának mesélgetett néha Markról, és tudta, hogy az asszony őszintén kedveli a kissé különc, hórihorgas férfit. De hírt még nagyon sokáig nem kaptak Lubinskytől, ami bizonyára nem volt véletlen, hiszen egy magas rangú katonatisztnek, akinek a vállán egy modern légierő minden gondja nyugszik, a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy a barátaival levelezzen. Bob jól ismerte Markot, és tudta, hogy előbb vagy utóbb úgyis előkerül, mint a rossz pénz.

Aztán lassan eljött az ősz, és az élet Moon Lake-ben megint olyanná vált, mint amilyen mindig is volt: unalmassá. A légivállalat nagyon jól működött, de talán éppen ez volt az oka annak, hogy semmi új nem történt, minden rutinszerűen, óramű-pontossággal zajlott. Izgalmat csak az okozott, amikor megjelent Norman West és Martha. Nagyon rég nem jártak itt, Barbara pedig már hiányolta a barátnőjét, akivel annak idején, a kis Budapesten szinte elválaszthatatlanok voltak. Ha időnként nem telefonáltak volna, vagy nem váltottak volna egy-egy levelet, talán meg is feledkeznek egymásról. A házaspár egy hétre érkezett, Bob legnagyobb örömére.

Amint Westék megérkeztek, mintha teljesen megváltozott volna az élet. Barbara kivett néhány szabadnapot, és Paul Harris egyáltalán nem neheztelt rá ezért. Nagyon kedvelte az asszonyt, és ha őszinte akart lenni magához, talán titkon szerette is. De annál becsületesebb volt, semhogy ezt szóba hozta volna, és az önbírálata is erős fékező erő volt. Ugyan mit akarhatna egy öreg férfi egy ilyen nőtől?

Martha sokat öregedett az elmúlt évek során, de ez csak a termetén és a haján látszott meg. Meghízott, a haja pedig szinte teljesen megőszült, egyébként ugyanaz a csupa erő, mozgékony teremtés volt, mint évekkel ezelőtt. Sokat tréfálkozott Barbarával azon, hogy a nála alig pár évvel fiatalabb asszony semmit sem változott.

- Te miféle varázsszert szedsz, mondd? - nevetett. - Én már nem tudom, hogyan szabaduljak meg a felesleges fontjaimtól. Biztosan nagyon elkényeztet a férjed. Bezzeg az én Normanem...

Barbara sután nevetett. Szerette Marthát, jó barátnők voltak, de azt nem tudta volna elképzelni sem, hogy a hálószobatitkaiba beavassa. Sem őt, sem senki mást. Pedig Bob szinte egy újabb ifjúságot élt meg mellette. Legyintett, és visszakérdezett.

- És a gyerekek?

- Gyerekek??? - nézett nagyot Martha, és elkacagta magát. - Rájuk sem ismernél, ha látnád őket! Tom kész férfi, Normannel együtt repül. Nem tudtam lebeszélni róla, de nem is nagyon igyekeztem, ez az igazság. Jenny pedig... Két hónap múlva lesz az eljegyzése. Egyébként tanítónő lett.

Barbara csak hallgatta a barátnőjét, és magában azt gondolta: ha nem lett volna ilyen szerencsétlen, talán most neki is lehetne egy lánya Cliff mellett. Már rég eltemette magában a bánatot, hogy nem lehetett több gyermeke, de most egy kis időre újra fájni kezdett neki a dolog. Csak akkor nyugodott meg, amikor Jimre gondolt. Az indián fiatalember nem volt vér szerinti gyermeke, de néha közelebbinek érezte, mint Cliffet. És már olyan rég nem látta...

A férfiak ezalatt egy pohár whisky mellett tárgyalták a légivállalat ügyeit. Normannek, aki majdnem teljesen megkopaszodott, hajmeresztő ötlete támadt.

- Mi lenne, ha mi is áttérnénk a sugárhajtású gépekre a légcsavarosak helyett? Sokkal gyorsabbak, megbízhatóbbak, nem annyira érzékenyek a légzsákokra. Mit szólsz, öreg harcos?

- Hogy mit szólok? - kérdezett vissza Bob. - Nem tudom, mit szóljak. Azt hiszem, én teljesen betokosodtam már. Azt is meg kellene tanulni. Vajon képes leszek rá? Hmm.

Egyelőre nem hoztak semmilyen döntést, de Norman megjegyezte, hogy vannak ismerősei a Boeing cégnél. Annyiban maradtak, hogy majd egy másik alkalommal, ha esetleg Mitchellék látogatnak el Missouriba, folytatják a témát.


1968-at írtak már. Tavaly október óta Nguyen Van Thieu volt Dél-Vietnam elnöke, de elődeihez hasonlóan, neki sem volt túl nagy befolyása az ország életében. Az amerikai hadsereg már több, mint félmillió főt számlált Indokínában, de szinte tehetetlenül álltak az agyafúrt Vietkong-gerillák akcióival szemben. A partizánok sorra megtámadták Saigont, Huét, az egykori császárvárost, és még sok vidéki megyeszékhelyt. Az amerikai légierő nehézbombázói, a félelmetes B52-esek[173] iszonyatos bombázásokat hajtottak végre Észak-Vietnamban, nem kímélve sem Hanoit, a fővárost, sem a legnagyobb kikötőt, Haiphongot. A háború egyre hatalmasabb méreteket öltött, és Johnson elnök minden igyekezete, hogy a kínaiak által támogatott észak-vietnamiakat tárgyalóasztalhoz csalogassa, sikertelen maradt.

Aztán egy olyan esemény történt, amelyet senki sem akart elhinni. És amikor a tények napvilágra kerültek, egész Amerika a föld alá süllyedt volna szégyenében. A második világháború óta nem esett ilyen szégyenfolt egyetlen hadsereg becsületén sem. My Lai falu lakosságát lemészárolta egy amerikai katonai osztag, mert állítólag együttműködtek a gerillákkal. Több, mint háromszáz ember, a falu teljes lakossága pusztult el a vérengzésben, és a háborútól megcsömörlött közvélemény hangosan követelte a bűnösök felelősségre vonását. "Mi nem lehetünk olyan aljasok, mint amilyenek a nácik voltak egy emberöltővel ezelőtt. Milyen példát mutat Amerika a szabad világnak, ha ilyen kegyetlenség végbe mehet? Semmilyen cél nem szentesítheti a vétlen polgári lakosság bántalmazását." Ilyen, és ehhez hasonló cikkek, kijelentések jelentek meg a sajtóban.

Ugyanakkor Európa is forrongott. Úgy tűnt, a több, mint egy évtizeddel ezelőtti szikra újra lángra lobban, és Csehszlovákiában végbe ment az, amit a történelem Prágai Tavaszként jegyzett fel. Szabad gondolkodású értelmiségiek vezették ezt a lázadást, amelynek célja a demokrácia helyreállítása volt. Alexander Dubček és Ludvig Svoboda vezetésével új kormány alakult, és a csehek azt hitték, végre felszabadultak a több, mint két évtizede tartó kommunista elnyomás alól. Csak azzal nem számoltak, hogy a Szovjetunió nem fogja ölbe tett kézzel nézni ezt a gyökeres változást. A nyár elején a Varsói Szerződés egyesített hadseregei elözönlötték az ünneplő Prágát és más városokat, és kegyetlenül vérbe fojtották a felkelést. A demokrácia újabb pofont kapott. Halottak, sebesültek százai fémjelezték ezt a kísérletet, és a hívő emberek Isten kezét vélték felfedezni ebben is.

Cliff keserűen figyelte az eseményeket. Még akkor sem nyugodott meg, amikor ősszel Johnson elnök elrendelte Észak-Vietnam bombázásának a beszűntetését. Az elnök mindenképpen el akarta érni, hogy a kommunisták végre tárgyalóasztalhoz üljenek, és hagyják békén Dél-Vietnamot. De minden igyekezete hasztalan volt, a villongások nem szűntek meg. Hol itt, hol ott lángoltak fel újra a harcok, és egyre több amerikai katona esett el, vagy sebesült meg. Amerika közvéleményének elege lett ebből a háborúból.

Diákok kezdtek tüntetni mindenfelé. Jessica, aki végül rászánta magát, hogy a Utah Egyetemen elkezdje a tanulmányait, majdnem bajba keveredett, mert részt vett egy háborúellenes tüntetésen. Csak apja neve mentette meg a letartóztatástól. Cliffnek égnek meredt a haja, amikor megtudta, milyen kalamajkába keveredett a menyasszonya. Azonnal Salt Lake Citybe repült, és egyenesen Farnsworthékhoz rohant.

- Te teljesen meg vagy őrülve? - támadott rá a lányra, aki alig érkezett haza. - Mi az istent akarsz? Börtönbe kerülni?

- Te meg mit véded ezeket a véreskezűeket? - vágott vissza a lány. - Rád is ez a sors vár, és még nekik adsz igazat? Takarodj el innen, látni sem akarlak! - Zokogni kezdett, és tehetetlenül hagyta, hogy a fiatalember mellé lépjen, és átkarolja. - Látni sem akarlak... Menj, és lövesd szét a segged Vietnamban!

Cliff elhűlve nézte az őrjöngő lányt. Nem tudott mit felelni neki. Simogatta, nyugtatgatta, igyekezett lelohasztani benne a keserűséget.

- Jess... Miért haragszol rám? - kérdezte rekedten. - Bántottalak? Csak azt akartam, hogy maradj ki ebből, mert teljesen hasztalan. Oda akarsz jutni, ahová King?[174] Nincs jobb dolgod? Arra nem gondolsz, hogy nekem még szükségem van rád? Akkor is, ha esetleg nekem is be kell vonulnom. Jess, térj észhez! Nem az ellenséged vagyok! Hanem az a férfi, aki szeret téged! Érted?

Jessica lassan lecsillapodott. Önmagában elkönyvelte, hogy nem forradalmárnak való. De akkor minek? Annak, hogy férjhez menjen, és gyerekeket szüljön? Vagy annak-e, hogy kiálljon az elvei mellett? Szerette Cliffet, és most, hogy kissé megnyugodott, rájött, hogy lehet egyszerre feleség is, meg - no nem forradalmár, de szabad elvű, gondolkodó ember. Szégyellte magát, amiért az imént olyan keserűen rátámadott Cliffre. Nem akarta elveszíteni.

- Bocsáss meg, kedvesem - suttogta. - Neked van igazad. Csak azt szeretném, és a barátaim is azt szeretnék, hogy véget érjen végre ez az értelmetlen öldöklés. Mit keres ott félmillió amerikai fiú?


Az 1969-es nyár két olyan eseményt tartogatott Amerika ifjúságának, amely gyökeresen megváltoztatta mindenki életszemléletét, és új szellemet lehelt az emberekbe. A hippik, akik elárasztották az Egyesült Államokat, hatalmas koncertet és popfesztivált szerveztek a Hog Farmon, Woodstockban. Özönlöttek a fiatalok mindenfelől, pedig a hivatalos szervek nem akarták engedélyezni a fesztivált. Mindenki félt, hogy a diáktüntetések lángja ismét fellobban, és az új elnöknek, Nixonnak mindenre inkább szüksége volt, mint egy újabb belföldi bonyodalomra.

De ezt a megmozdulást lehetetlen volt megállítani. Neves és alig ismert együttesek jelentkeztek a koncertre, tízezrével özönlött a zenét hallgatni kívánó közönség a farmra. Egyes becslések szerint számuk meghaladta az ötvenezret. Végül a hatóságok beadták a derekukat, de a szemük rajta volt mindenkin, aki élt és mozgott.

Jess és Cliff is elutaztak. Már hivatalosan is jegyesek voltak, Húsvétkor tartották meg az eljegyzést Salt Lake Cityben. Cliff még nem kapott katonai behívót, de érezte, hogy hamarosan rá is sor kerül. Ezt a nyarat még ki akarta használni, és mint régebben is, Jessicával utazgatott ide-oda.

A fesztivál óriási siker lett. A legemlékezetesebb slágert a Steppenwolf[175] mutatta be. Ez a dal, a Born To Be Wild, később egy sikeres film, a Szelíd motorosok[176] emlékezetes betétdala is lett.

És mialatt a fiatalok Woodstockban ünnepeltek és élvezték a zene, a szerelem és a marihuána gyönyöreit, három hős férfi, Neil Armstrong, Edwin Aldrin és Michael Collins arra készült, hogy egyszer és mindenkorra meghódítsa a Föld kísérőjét. Az Apollo 11 legénysége útban volt a Hold felé. 1969 július 20-án hajnalban a Columbia Eagle[177] levált az űrhajóról, és valamivel később sikeresen landolt a Nyugalom Tengerében, az egyik legnagyobb, a Földről is látható kráterben. Armstrong, az első ember, aki idegen égitestre tette a lábát, elfogult hangon mondta el emlékezetessé vált szavait, amelyeket az egész világ megjegyzett:

Egy kis lépés az embernek, egy hatalmas ugrás az emberiségnek.[178]

 

Vietnam 1970-1975

Ma sem tudom felfogni, hogyan bírtam ki azt az öt évet abban a pokolban. Ha rossz napjaim vannak, olyankor éjszakánként még mindig kísért az indokínai pokol. Az állandó nedvesség, a monszun-esők átláthatatlan vízfüggönye, a nyálkás sötétség, amelyből bármelyik pillanatban előbukkanhattak a vézna, semmitmondó arcú, rejtélyesen szívós gerillák. Nem értettem, miből élnek ezek a kis sárga emberkék. Nem értettem, honnan merítik ezt a soha véget nem érő erőt, aminek a segítségével szembe mertek szállni a világ legerősebb hadseregével, csupa jól táplált, bivalyerős fiatalemberrel.

Nem tudtam megérteni a vietnami nőket sem. Aprók, törékenyek voltak, és mégis olyan életerő lakozott bennük, ami megszégyenített bennünket. Otthonukat feldúlta a háború, férjüket, gyakran a gyermeküket is elvitte a korai halál. És mégis tudtak mosolyogni, olyan derűsen, mintha ez lett volna a világon a legtermészetesebb jelenség. Csak a szemük nem mosolygott soha. Tekintetük fekete és nyomasztó volt. Ha most, utólag visszagondolok erre, rá kell jönnöm, hogy az engesztelhetetlen gyűlölet sugárzott azokból a komor, de megtörni nem akaró szemekből.

Addig sosem szembesültem ilyennel. Elképzelni sem tudtam, hogy egy nő, akinek finomnak, gyengédnek, törékenynek kellene lennie, legalábbis elméletben, egy férfit megszégyenítő kegyetlenséggel tud gyilkolni. Pedig a saját szememmel láttam Zach Penghills összekaszabolt testét abban a saigoni lebujban. Rajtunk kívül nem volt férfi a közelben. És mi a bajtársai voltunk, meg sokkal részegebbek is annál, semhogy bántottuk volna. Amikor már hat órája vártuk hiába, mert lassan hajnal lett, és nekünk vissza kellett botorkálnunk a támaszpontra, Kowalsky hadnagy engem pécézett ki, hogy nézzem meg, mi van Zach-kal. Nem nagyon akarózott benyitni azon az ajtón. Nem akartam meztelen nőt látni, állandóan Jessre gondoltam. Aztán Kowalsky meglökött - "Menj már be, te fatökű, mire vársz?" - és benyitottam.

A küszöbön földbe gyökerezett a lábam. A nő már nem volt sehol, csak az ablakkeretben libegő fátyolfüggöny jelezte, hogy arrafelé menekülhetett el. A szoba közepén véres húscsomó hevert. Percek kellettek, amíg ráeszméltem, hogy Zach az. Illetve Zach VOLT. Már nem élt. Mellkasán legalább három tucat késszúrás éktelenkedett. A torkát átvágták úgy, hogy a kés a nyakcsigolyájában akadhatott meg. Amikor felemeltem, megijedtem, mert attól féltem, leszakad a feje. De nem is ez volt a legszörnyűbb, hanem az ágyéka. Irdatlan seb tátongott ott, ahol azelőtt a nemi szerve és a heréi voltak. Óriási, lassan már alvadó vértócsa terjengett alatta a padlón, majdnem hanyatt estem, amikor véletlenül beleléptem. Még szerencse, hogy részeg voltam. Különben nem tudtam volna kihozni. Utána Kowalsky belém diktált még egy hatalmas pohár rizspálinkát, és kivezetett az udvarba. Azt hiszem, azt is kiokádtam, amit egy héttel azelőtt ettem. Alig voltam képes megállni a lábamon. És még zavaros, ködös agyamban is felötlött a gondolat: ha nem Jessre gondolok - a nő engem szemelt ki Zach előtt, de nem akartam vele menni - akkor most én hevernék itt holtan, megcsonkítva.

Egy életre elegem lett az erőszakból.


Da Nang[179] volt az amerikai légierő és a haditengerészet fő támaszpontja Dél-Vietnamban. Itt összpontosították azokat a légi egységeket, amelyek az északi erőket támadták. Hármas védőgyűrű vette körül az óriási területet, amelyen helikopterek, vadászbombázók, gigantikus B52-esek várakoztak tarka összevisszaságban. A sugár alakban ötfelé húzódó kifutópályákon szinte sohasem szűnt meg a gépek jövés-menése. Az öbölben is mindig nagy volt a forgalom, egérszürke hadihajók tömege rajzott ki és be állandóan. A város tele volt katonákkal, haditudósítókkal, ingyenélőkkel, prostituáltakkal. Rozoga járművek, riksák, szamárkordék nyüzsögtek az utcákon, pizsamaszerű ruhába öltözött, kúpos tetejű kalapot viselő nyeszlett emberek igyekeztek ki tudja hová. Szédült az ember, ha ezt a forgatagot nézte.

A tenger mentén húzódó keskeny nyomtávú vasútvonal megkerülte az Annámi Felföldet, és óriási ívet leírva, Bien Hoán keresztül Saigonba vezetett. Da Nang közvetlen környéke tele volt rizsföldekkel, de húsz mérföldnyire már az őserdő kezdődött. Állandóan párás, fülledt volt a levegő, és Cliff kezdetben azt hitte, sohasem fogja megszokni ezt a gyilkos éghajlatot. Izzadt és didergett egyszerre, pedig edzett volt. Egyenruhája egyfolytában nyirkosan tapadt a testére, és amikor zuhanyhoz jutott, egyhuzamban egy órát is eltöltött a vízsugár alatt, szappanozta és dörzsölte a testét, és azt hitte, sohasem fog tudni megszabadulni a poshadt bűztől, amely minden pórusába beleivódott. Utálta magát.

Számított ugyan a behívóra, de mégis meglepetésként érte, amikor 1970 áprilisában kikézbesítették neki. Akkoriban már általános mozgósítás volt érvényben az Egyesült Államokban, és minden huszonegy évnél idősebb, de huszonhat évnél fiatalabb férfinak be kellett vonulnia. Kivételt csak a tartalékos tisztek képeztek, akiknél a felső korhatár harminckét év volt. Először San Diegóba kellett bevonulnia, ahol próbára tették a tudását. Meglehetősen sokan jelentkeztek olyanok, akiknek volt pilóta képesítésük, és a hadsereg nem kockáztathatott. Aki csak afféle "úri" pilóta volt, sportgépeket vezetett civilként, az csak akkor maradhatott meg a légierőnél, ha valóban felfedezték benne a tehetséget, és elvégzett egy tanfolyamot. Így is sokan lemorzsolódtak, ezeket más egységekhez irányították.

Cliffnek szerencséje volt. Illetve, nem is szerencse volt ez, csak a körülmények kedvező alakulása. A válogató bizottság tagjai unták már az egészet, és minél hamarabb szerettek volna túl lenni a dolgon. Dél elmúlt, mindenki a kantinban hűsölt, ebédelt vagy sörözött, Cliff azonban hamar végzett, és kiballagott megint a hangárok mellé. Egyedül akart maradni. Gondolkodni akart nyugodtan, eltervezte, hogy a hétvégén felhívja Jessicát és a szüleit.

Változatlanul nem szerette, és nem is bírta az alkoholt. Ha a társai esténként elmentek inni, ritkán tartott velük, inkább a barakkban maradt, és a naplóját vezette. Most is azt tervezte, hogy vacsora után ezzel foglalkozik majd. Egyetlen káros szenvedélye a dohányzás volt. Naponta legalább egy doboz cigarettát szívott el. Most is éppen rágyújtott, amikor egy ismeretlen, nála valamivel idősebb hadnagy lépett mellé.

- Maga Clifford Mitchell? - kérdezte a tiszt.

- Igen, uram - vágta vigyázzba magát Cliff.

- Jöjjön velem, fiam - mosolyodott el a hadnagy - és ne csodálkozzon semmin sem.

Cliff nem tudta elképzelni, min ne kellene csodálkoznia. Követte a magas termetű tisztet, aki egyenesen a helikopterek parkolóterülete felé vezette. Már éppen ideje volt, hogy valami történjen, kezdte unni ezt a huzavonát. A hadnagy megállt egy Huey[180] mellett. Beszálltak, Cliff jobb oldalt, a tiszt a bal oldalon. Már tudta, hogy vizsga lesz ez, méghozzá komoly vizsga. Becsatolta magát, elvégezte az összes ellenőrző műveletet, és miután meggyőződött róla, hogy a gép teljesen rendben van, várakozón nézett a mellette ülő tisztre.

- Indítsa el a motort.

Cliff bekapcsolta az indítót, megvárta, amíg az áramfejlesztő felpörög, aztán beindította a hajtóművet. A jellegzetes süvítés egyre magasabb lett, és amikor elérte a megadott szintet, bekapcsolta a rotort is. Az addig ernyedten függő lapátok megpördültek, egyre sebesebben csapkodták a levegőt, majd szinte láthatatlan koronggá változtak.

- Szálljon fel - intett a hadnagy. Cliff engedelmesen felemelte a helikoptert a betonról, már érezte a gépet. A hadnagy intéseire reagálva, különböző manővereket kellett végrehajtania, aztán elrepültek Los Angeles irányába, végig a tengerpart mentén. A tiszt szűkszavúan utasította időnként, és szaporán jegyzetelt a naplójába. Cliff gépiesen hajtotta végre a parancsokat, nem okozott neki gondot a repülés. Igaz, hogy nem ehhez a típushoz volt szokva, hanem a sokkal régebbi Sikorsky-hoz, de a gyakorlata elegendőnek bizonyult. Közben azon töprengett, ki lehet ez a hadnagy, aki halványan ismerősnek tűnt neki, és aki egyelőre még be sem mutatkozott. Vajon mire értette, hogy "ne csodálkozzon semmin sem"?

Két órai repülés, és számtalan csalafinta manőver után tértek vissza San Diegóba. A tiszt elégedettnek látszott, de a visszatérésre utasító parancs óta egyetlen szót sem szólt. Cliff ezt sem tudta mire vélni, letette a gépet a talajra, kikapcsolta a hajtóművet, és a szabály szerint megvárta, amíg a rotor teljesen leáll. Csak akkor ellenőrizte a gép összes funkcióját, hogy meggyőződjön róla, minden ugyanolyan rendben van, mint a felszállás előtt. Aztán kikapcsolta a biztonsági övet, letette és a helyére akasztotta a fejhallgatót, és kérdően nézett a hadnagyra.

Az észrevette Cliff kissé furcsálló arckifejezését, és elmosolyodott.

- Na, azt hiszem, itt az ideje, hogy én is bemutatkozzam - nevetett, még mindig az ülésben ülve. A kezét nyújtotta. - Tom West vagyok, civilben a Dakota Wings Air Charter pilótája, Missouriból. Rég nem láttalak, csak hallottam rólad. A vizsgán átmentél, bár mindenki így tudna repülni, mint te. Hogy vannak a szüleid?


Hiába rendelte el Nixon elnök még 1969-ben a részleges csapatvisszavonást. Jelenleg úgy nézett ki, hogy az indokínai háború nemhogy a vége felé közeledne, hanem egyre jobban kiterjeszkedik. Ho "apó"[181] tavaly szeptemberi halála után az észak-vietnami új kollektív vezetés ugyanazt a keményvonalas politikát látszott folytatni, mint az elhunyt elnök idejében, és sem a Thaiföldről kivont hatezer katona, sem a Dél-Vietnamból kivont ezer tengerészgyalogos nem jelentett számára bizonyítékot arra, hogy Amerika véget szándékozik vetni a háborúnak.

Nixonnak ugyancsak főtt a feje az otthoni helyzet miatt is. Az októberi tüntetések bebizonyították, hogy az amerikai közvélemény megoszlik a háborút támogató, és az azt elítélő csoportokra. A rendőrség tehetetlen volt, erőszakhoz kellett folyamodnia, hogy szétoszlassa a megmozdulásokat, ami még nagyobb arányú elégedetlenséget szült. És közben egyre nőtt a halottak, a sebesültek, az eltűntek száma Indokínában.

A hadsereg bevonult Kambodzsába is, hogy kifüstölje onnan a Vietkong fegyvereseit, akik most ezen a határvonalon keresztül támadták kíméletlenül az amerikai erőket. 1971 januárjában a Kongresszus leszavazta a szárazföldi erők további bevetését Vietnamban és környékén, de a légierőnek továbbra is szabad cselekvést biztosított. Viszont kudarcba fulladt az amerikai légi támogatással történt dél-vietnami behatolás Laoszba. Egy újabb offenzív front nyitása lett volna a cél, de a megbízhatatlan dél-vietnami erők ezzel is felsültek. Az amerikai hadvezetés már nem tudott rájuk számítani, tehát saját erejéből kellett megoldania az egyre szorongatóbb problémákat, amit nagyon megnehezített, hogy sok szárazföldi egységet máris kivontak a harctérről. Patthelyzet alakult ki az indokínai félszigeten.

És mintha mindez nem lett volna elég, a New York Times bombaként dobta a nagyközönség elé azokat a titkos Pentagon-iratokat, amelyeknek a birtokába jutott, és amelyekből minden kétséget kizáróan kiderült, hogy a kormányzat nemhogy csökkenteni kívánta volna a vietnami jelenlétet, de ki akarta terjeszteni a háborút. Nixon elnök megkapta az első figyelmeztető pofont, és még csak védekezni sem tudott. A magyarázkodást már "nem vette be" sem a sajtó, sem a közvélemény.

Bob ideges volt. Hetek óta semmi hír nem érkezett Cliffről, és Jim sem jelentkezett azóta, hogy még szeptemberben itthon járt Laurával, akit közben feleségül vett. Akkor is csak egy hetet töltöttek itthon, Barbara legnagyobb szomorúságára, aztán elutaztak Alaszkába. Jim meglepte őket. Egyrészt azzal, hogy elmesélte: önkéntesként be akart lépni a hadseregbe, és el akart jutni Vietnamba, hogy fogadott öccse közelében lehessen, akit veszélyben érzett, de megint visszautasították. Másrészt pedig azzal, hogy az egyetem elvégzése után kitűzte magának az egyetlen lehetséges életcélt. Eszerint a legtávolabb élő indián törzsek életét akarta kutatni, és így esett a választása éppen Alaszkára.

Rossz hírekben pedig nem volt hiány. Valahányszor bemondta a televízió vagy a rádió, hogy Vietnamban újabb repülőgépet vagy helikoptert lőtt le az ellenséges légelhárítás, az otthon maradottakból kitört az elkeseredés, a gyász. Mindnyájan féltették Cliffet. Jessica össze tudta egyeztetni a munkájával, hogy hétvégeken felruccanjon Moon Lake-be, és ilyenkor leendő anyósával beszélgetett fojtott hangon. A két nő meg volt rendülve az özönlő hírektől.

- Istenem - sírta egy alkalommal Jessica - nem akarok idő előtt megözvegyülni! Szeretem Cliffet, nagyon szeretem! Miért nem vetnek végre véget ennek a hasztalan öldöklésnek?

- Nyugodj már meg, lányom - vigasztalta Barbara. - Azzal, hogy itt emészted magad, semmit sem segítesz. Neked is rossz, nekünk is. A szüleidnek sem mindegy. És Cliff, azt hiszem, haragudna is ezért. Nyugodj már meg, és fogadd el, amit a Sors nyújt.

- Nem tudom elfogadni, Barbara! - zokogta a fiatal nő. - Úgy érzem, ha csak egyetlen pillanatra is megadom magam, és nem akarom teljes erővel, hogy Cliff sértetlenül visszatérjen, azzal magam ásom meg a sírját! Én legyek a gyilkosa? Pont én??? Ezt nem kívánhatja senki!

- Túlzol, lányom - igyekezett Barbara megnyugtatni. - Senki nem gondol ilyet. És ne emészd magad. Tudom jól, mit érzel. Amikor Bob kint volt a Csendes Óceánon, és hónapokig nem hallottam róla semmit, én is ugyanígy éreztem magam. Mégis visszajött. A mi családunk túlélő fajta. Na, szedd össze magad végre. Ha hazatér, Cliffnek egy kiegyensúlyozott, okos és erős asszonyra lesz szüksége. Nem egy idegroncsra. Ő pont olyan, mint az apja. Ha nem tudsz majd mellette állni, és néha átvállalni tőle a gondokat, teljesen össze fog zavarodni. AKKOR fogod elveszíteni, Jess.

Aztán a véletlen játszott Jessica kezére. Cliff végre telefonált, és elmesélte, hogy szabadságot kapott. Haza nem utazhatott, de két hetet tölthetett egy szállodában, Manilában. A fiatal nő megbeszélte a dolgot Philóval, és az apja teljesen magától értetődőnek találta, hogy Jess odautazzon.

- De nincs annyi pénzem, apu - mondta szomorúan Jessica. - A Fülöp-Szigetek messze vannak. Hogyan mehetnék el? És a munkám is visszatart.

- Most akarsz menni, vagy nem akarsz? - csattant fel Farnsworth. - Tudtommal jóban vagyok a főnököddel. A munkád megvár. Rossz nézni, ahogy kínozod magad. Menj csak, majd én fizetem az útiköltségedet. És egy kicsivel nyugodtabban térj haza, mert teljesen kikeltél magadból. Ha Cliff helyében lennék, fenéken billentenélek. Menj csomagolni, és negyvennyolc órán belül itthon ne lássalak!

Így esett, hogy 1972 Húsvétját Jessica nem otthon töltötte, hanem Manilában. Izgatott volt, úgy tűnt neki, mintha évek óta nem látta volna a vőlegényét. Ha nagyon szigorú akart lenni önmagához, be kellett ismernie, hogy nem is tudja felidézni magában a férfi arcvonásait. Furcsa volt ez a helyzet. Cliff szinte benne élt és lüktetett, minden gondolatát lefoglalta, kívánta és akarta a fiatalembert, de az arcának csak a részleteit tudta felidézni magában, a teljes kép mindig szétesett lelki szemei előtt, mint amikor a televízió képernyőjén összekuszálódik minden. Néha erőltetnie kellett magát, hogy fel tudja idézni a szeme színét, a hangját, a keze könnyed szorítását a testén.

Elutazása előtt, mintha csak egy mennyei sugallat hatására tette volna, sebtében magához vette a születési anyakönyvi kivonatát. Nem tudta volna megmagyarázni, miért teszi, de úgy érezte, muszáj. Valami legbelül azt súgta neki, hogy menyasszonyként utazik el, de feleségként tér majd vissza a Fülöp-szigetekről. A világért sem akarta volna, hogy Cliff úgy érezze, a nyakába varrja magát. Tudta, hogy a fiatalembernek ezer más gondja van ott, Délkelet-Ázsiában, és a legnagyobb közülük az, hogyan maradjon életben. De abban biztos volt, hogy Cliff sem akarhat mást, mint hogy egymáshoz tartozzanak véglegesen. Nem hitt az okkult tudományokban, csillagjóslásban, sem más efféle hókuszpókuszokban, de abban bízott, hogy a szerelem köteléke képes lesz Cliffet kimenteni minden bajból, megóvni őt.

A PanAm[182] Boeing 747-ese reggel szállt le a Ninoy Aquino Nemzetközi Repülőtéren. Senki sem várta Jessicát, és ő sem készült arra, hogy valaki várja. Meg akarta lepni Cliffet. Tudta a hotel nevét, ahol megszállt, és amint átesett a szokásos útlevélés vámvizsgálaton, egyenesen a repülőtér előtti parkolóba sietett, ahol már várta az apja által előre kibérelt Ford Mustang. Kifelé menet még vásárolt egy Manila-térképet, könnyen megtalálta rajta a szállodát, és mivel nem esett nehezére tájékozódni, bátran beült a kocsiba, és elindult a belváros felé. Nagy volt a forgalom, szinte nyüzsgött. Valódi világváros volt Manila, és Jessica egy pillanatra elrettent: vajon tényleg meg fogja találni ebben a zűrzavarban Cliffet? De mire végiggondolhatta volna, már ott is volt a San Andrès sugárúton, Malate-ban. Megtalálta a Plaza Hotelt is, és boldog megkönnyebbüléssel parkolt le. Úgy érezte, hazaérkezett. Pedig mérföldek ezrei választották el Salt Lake Citytől. Önmagában csodálkozott ezen a furcsa, otthonos érzésen, amit semmiképpen sem tudott megmagyarázni. Megint eszébe jutott, vajon megtalálja-e a vőlegényét, és miközben éppen a csomagjait akarta kivenni a kocsiból, egy erőteljes, ismerős tapintású kéz fogta meg a könyökét.

- Segíthetek, hölgyem? - kérdezte egy nevető hang, és Jessica ijedten perdült meg a tengelye körül. Aztán csak ernyedten tűrte, hogy Cliff magához szorítsa, és nem tudott, de nem is akart gátat vetni a könnyeinek.

- Istenem - szólalt meg később, amikor már Cliff szobájában ölelték egymást kétségbeesve - voltak pillanatok, amikor nem hittem, hogy még egyszer viszontláthatlak. Így még életemben nem rettegtem. Féltem, hogy bajod lesz, Cliff. És most is félek. És mindaddig félni is fogok, amíg haza nem jössz. Meddig, mondd, meddig fog még tartani ez a háború?

- Azt én nem tudhatom, kedvesem - felelte a férfi. - Azt hiszem, senki sem tudja. Aki elkezdte, az már a föld alatt van. Aki be fogja fejezni, lehet, hogy még meg sem született. Én meg csak egy apró, jelentéktelen csavar vagyok a hatalmas gépezetben. Rajtam pont annyi múlik, amennyit az én életem ér, meg azé a nyolc-tíz katonáé, akit egyszerre szállíthatok. Ha szerencsém van, ugyanúgy hozom vissza a szitakötőt, ahogyan elvittem. Ha nincs szerencsém... - Elhallgatott, nem tudta, folytassa-e, vagy sem. Megijedt Jessica rémült pillantásától, amely egyúttal szuggerálta is, hogy mondja tovább. - Ha nincs szerencsém, akkor a dzsungel valamelyik tisztásán marad egy kiégett Huey, és benne néhány csontváz. Kész, passz, vége.

- Nem!!! - kiáltotta a lány. - Ennek nem szabad megtörténnie! Érted? Nem szabad! Én nem engedem meg! És ha te ennyire fatalista módon bele tudsz törődni abba, hogy akármikor lelőhetnek, akkor én magam fogok idejönni, és megakadályozom azt, ha kell, a saját testemmel is! Cliff... - zokogta - neked élned kell! Mellettem kell élned!

A férfit megrendítette Jessica őrjöngő kitörése, és ugyanakkor meg is hatotta. A lány eddig meglehetősen visszafogott volt, csak nagyon ritkán engedte szabadjára a szenvedélyeit, és noha Cliff tudta, hogy nagyon szereti, erre az önfeláldozásra mégsem számított. Persze, szavak voltak ezek, hiszen senki sem engedte volna Jesst még a harctér közelébe sem, de akkor is meglepő volt, mennyire kész mindenre csak azért, hogy őt, a szíve választottját, biztonságban tudhassa.

Jessica is megszeppent a saját szavaitól, és rájött, hogy a szavak csak szavak maradnak. Nem is lehet más a sorsuk. Restelkedve lehajtotta a fejét, és tétován simogatta Cliff kezét.

- Butaságokat beszélek, Cliff, ne haragudj - mondta halkan. - Tudom, hogy tehetetlen vagyok. De azt is tudom, hogy te vagy az életem egyetlen párja. Az egyetlen ember, akinek joga van hozzám. Mondd... - suttogta szégyenlősen - nagyon nagy merészség a részemről, ha arra kérlek, hogy... vegyél feleségül? Most? Hozzád akarok tartozni hivatalosan is, Cliff. Értesz engem? Nem a nyakadba varrni magam, hanem eggyé válni veled, ország és világ előtt, örökre. Lehetséges ez?

Lehetséges volt. Annyira, hogy harmadnap elmentek az Egyesült Államok manilai nagykövetségére, ahol Martin Bowden követségi titkár annak rendje és módja szerint házastársakká nyilvánította őket.

- Gratulálok maguknak - mondta az idős férfi a ceremónia után. - Nem tagadom, hogy kellemes emlékek idéződnek fel bennem, ha most magukra nézek. Annak idején, a második világháborúban, itt szolgáltam, a Csendes Óceánon. És a menyasszonyom éppen így utánam utazott, amikor megtehette. Majdnem harminc éve a feleségem, öt gyermekünk van. És két unokánk is. Szívből kívánom maguknak, hogy legyenek nagyon boldogok.


Szeptemberben pedig megrendült a nagyvilág. A háborútól megfáradt közvélemény Münchenre szegezte a szemét, ahol minden öldöklés ellenére is a béke jelképe öltött testet, és megkezdődött az Olimpia. Délkelet-Ázsia harctereinek a helyét egy időre átvették a sport hírei a sajtóban. A televíziós társaságok egymással versengtek azért, hogy minél több és minél jobb minőségű tudósítással örvendeztessék meg a nézőket.

Amerika büszke volt. Elsősorban Mark Spitz[183]-re lehettek büszkék. A fiatal úszó egyszerűen tarolt, és az újságokban egyre-másra jelentek meg a fotói. Vékony, fekete bajuszával, mosolygós tekintetével hamar belopta magát a közvélemény szívébe, megint egyszer bizonyítva, hogy a sport igenis háttérbe szoríthatja a világ szégyenteljesebb eseményeit. Citius, altius, fortius[184] - ez az eszme most talán sokkal élőbb volt, mint Athén óta bármikor. Ünnep volt ez az Olimpia, valódi ünnep, hiszen Németországban rendezték meg, abban az országban, amely a második világháború előtt az utolsó Olimpiát rendezte, akkor még náci hatalom alatt. Azóta béke uralkodott Európában, és a kisebb konfliktusoktól eltekintve, úgy tűnt, hogy ez így is marad.

És akkor lecsapott egy váratlan vész, a semmiből. Egyik napról a másikra gyász borította el nem csak Münchent, hanem az egész világot. Felháborító dolog történt: arab terroristák hatoltak be az olimpiai faluba, és túszul ejtették az izraeli küldöttség tizenegy tagját. Kettőt a helyszínen megöltek, a többi kilenc szabadon bocsájtása ellenében szabad elvonulást követeltek, valamint az izraeli börtönökben fogva tartott társaik és vezetőik elengedését. München rendőrfőnökének főtt a feje, mert tudta, hogy Izrael sohasem tárgyal a terroristákkal. Ugyanakkor ő és beosztottjai voltak a felelősök az Olimpián részt vevő összes sportoló életéért. Patthelyzet alakult ki.

A rendőrfőnök megpróbálta az időt húzni, és tárgyalni a terroristákkal. Annyit elért, hogy azok, túszaikkal együtt egy München melletti katonai repülőtérre hajtottak, ahonnan vissza akartak térni a Közel-Keletre. De a repülőtéren elszabadult a pokol. A mesterlövészek célba vették a terroristákat, és egyenként leszedték őket. Az utolsóknak azonban még maradt annyi idejük, hogy tüzet nyissanak a védtelen túszokra, és halomra gyilkolták őket. A hirtelen kitört tűzharcban egy német rendőr és még két terrorista vesztette életét.

A Játékokat huszonnégy órára felfüggesztették. Avery Brundage[185] nyolcvanezer ember előtt mondott beszédében, a stadionban kijelentette: Az Olimpiai Játékoknak folytatódniuk kell." És folytatódtak is, félárbocra eresztett nemzeti lobogókkal.

Az izraeli titkosszolgálat szinte azonnal működésbe lépett. Sejtették, ki állhat a véres merénylet hátterében. A Fekete Szeptember elnevezésű terrorszervezet, amelyet a Palesztin Felszabadítási Szervezet pénzelt és irányított Tuniszból, nyíltan magára vállalta a felelősséget a müncheni vérengzésért. Most már csak meg kellett találni, és egyenként likvidálni az értelmi szerzőket.

Bob elképedve nézte a tudósításokat, és olvasta az újságban megjelent cikkeket Münchenről. Álmában sem tudta volna elképzelni, hogy ilyesmi megeshet a civilizált világban. Hirtelen megint Mark Lubinsky jutott eszébe, akiről már évek óta nem hallott. Kíváncsi volt, mit érezhetett a tiszt, aki élete legjavát áldozta azért, hogy az üldözött zsidóságnak végre saját állama lehessen, és méltóképpen lehessen tagja a népek nagy családjának. Ugyanakkor pedig Cliffen járt az esze, aki a világ egy másik távoli sarkában nap mint nap nézett szembe a fenyegető halállal, csak azért, hogy a demokrácia, a kultúra ne kényszerüljön meghátrálni a sötét fanatizmus előtt.

- Nem lesz ennek jó vége, kedvesem - mondta egy este Barbarának. - Érzem, hogy valami nagy disznóság fog történni hamarosan. Bárcsak ez a fiú hazatérne végre.

- Igazad van - felelte az asszony. - Rossz elgondolni is, mi lenne, ha... - nem folytatta. Mindketten tudták, hogy Jessicára gondol. A fiatalasszony az elmúlt hétvégén volt náluk, és bevallotta Barbarának, hogy gyereket vár. - De hát mit tehetünk mi, Bob? Mit tehetünk azon felül, hogy imádkozunk? Ki más hallgat meg minket Istenen kívül?

- Még abban sem vagyok biztos, hogy Isten meghallgat - morogta a férfi. - Ha ide figyelne, már rég véget vetett volna ennek a haszontalanságnak. Az ördögbe is, elegem van.

Nem akart vitatkozni. Egyáltalán, ha tehette volna, kizárta volna a tudatából az egész világot. Nagyon beleunt már, hogy egyik bajból a másikba essen. Két pilótája kilépett a vállalattól, egy harmadik olyan szerencsétlenül hajtott végre kényszerleszállást az egyik géppel, hogy az menthetetlen lett. Újra kemény napok vártak a Dakota Wings Air Charter-re. És egyre inkább érezte, hogy öregszik. Ha nem akad valaki, akivel megoszthatja az irányítás gondjait, tönkremegy.

Barbarán is meglátszottak az évek. Még mindig csinos volt, szerette a munkáját, de egyre fáradtabb volt. Hatvanhoz közeledett, és nem tudta, mihez fog kezdeni, ha visszavonul. Újabban egyre gyakrabban jutott eszébe, hogy szinte semmihez sem ért, semmit sem tud csinálni, pedig nem így volt. De nem tudott - és talán nem is akart - szembenézni az öregedéssel. Néha fogta magát, és hétvégén beült a kocsijába. Csak úgy, egyedül. Vagy céltalanul bolyongott a környéken, vagy leutazott Salt Lake Citybe, egy kis tereferére Millie-vel. Ilyenkor szerét ejtette, hogy négyszemközt beszéljen Jessicával is. Kedvelte a menyét, és biztatta, hogy legyen erős, hiszen a háború sem tarthat örökké: előbb-utóbb Cliff is hazakerül.

A fiatalasszony örült az ilyen látogatásoknak, csak még mindig nehezen tudta elhinni, hogy ez az asszony már az anyósa. Bele kellett szoknia az új állapotba, és néha arra gondolt, hogyan fognak élni azután, hogy Cliff leszerel, és hazatér. Hol fognak lakni? Cliff valószínűleg újra a légivállalatnál fog dolgozni, őt viszont ideköti a munkája a KULC-hez. Hogyan lesz?

- Majd csak megoldjátok valahogyan - nyugtatgatta Barbara. - Egyelőre azzal törődj, hogy egészséges legyél. És ha eljön az időd, szép gyereket szülj. Munkát meg azután is találhatsz majd. Ne ez legyen most a legfőbb gondod.

Millie büszke volt a lányára, de ritkán mutatta ki ezt. Magába zárkózott az utóbbi időben, csak a munkájának élt. Egyáltalán, az egész Farnsworth család olyannak tűnt, mintha vadidegen emberek éltek volna egyazon fedél alatt. Philo szinte napi huszonnégy órát töltött a stúdióban vagy az irodájában, Millie állandóan az írógépét döngette. A nyár elején jelent meg a legújabb könyve, amely egy otthontalan, árva gyermekről szólt. Siker lett már az első héten, és az asszony örömmel újságolta Barbarának a hírt.

- Képzeld, egy hollywoodi producer máris érdeklődik az Elveszett, kerestetik iránt! Mit tanácsolsz, Barbara, vállaljam el a forgatókönyv megírását? Soha nem csináltam ilyet, és a pasas nagyon biztat.

- Nem tudom, Millie, ehhez nem értek - felelte Barbara. - De gratulálok a sikeredhez. Talán nemsokára a mozikban is láthatjuk a filmet! Philo mit szól hozzá?

- Érdekli is őt... - legyintett Millie. - Azt hiszem, azt sem vette még tudomásul, hogy a könyvem megjelent. Alig látom az utóbbi időben. Hajnalban megy, éjfél után jön.

Barbara elgondolkodott. Ő is ugyanígy állt Bobbal. Annyi volt a különbség, hogy a férje legalább az éjszakáit otthon töltötte, ha éppen nem repült, de ez egyre ritkább volt mostanában. De alig beszélgettek, szinte egymáshoz sem értek. Elkeseredett volt. Ennyi volna a családi élet hatvan év körül? Abban reménykedett, hogy ha a kisunoka megszületik, az majd egy kicsit felrázza őket is, Millie-éket is. Egy gyermek érkezése mindenképpen olyan esemény, amely mélyen befolyásolja egy család életét.

Lassan elültek a müncheni tragédia utóhullámai, késő ősz lett, és a figyelem ismét Vietnam felé fordult. Az észak-vietnami hadsereg sorozatosan megsértette a két országrész közötti demilitarizált övezetet, és Nixon elnök válaszként elrendelte az északi kikötők elaknásítását, valamint Hanoi és Haiphong bombázását. Közeledett a Karácsony, és semmi jele nem mutatkozott annak, hogy a szembenálló felek hajlandók volnának visszatérni a tárgyalóasztalhoz. Pedig mindenkinek elege volt már a harcból, a gyászból.

Végül úgy látszott, mégis sikerül egyezségre jutni, és december legvégén Párizsban felújultak a tárgyalások. Mindenki reménykedett benne, hogy az új esztendő végre elhozza a várva várt békét.


Január közepére végre feltűnni látszott a fény az alagút végén. Az elnök elrendelte az északi országrész bombázásának a teljes felfüggesztését, és nem sokkal később Párizsban Észak- és Dél-Vietnam, a Nemzeti Felszabadítási Front és az Egyesült Államok végre aláírták a békeegyezményt, amely véget vetett Amerika leghosszabb háborújának. Mindenki fellélegzett. Vége! Hazatérhetnek a fiúk!

Cliff alig akarta elhinni, hogy mindez igaz. Mint minden bajtársa, ő is teljesen belefásult már a harcokba, a mindennapi veszélybe, abba a bizonytalanságba, hogy épségben hazatérhet-e, vagy örökre ott marad valahol a dzsungelben. Ha arra gondolt, hogy nemsokára megszületik a gyermeke, el sem tudta képzelni, milyen lesz majd, ha a karjába veszi. Egyáltalán, az is valószínűtlennek tűnt, hogy házas, és otthon, sokezer mérföldnyire innen, ettől a pokoltól, a felesége várja.

Jessica február legelejére várta a gyereket. Cliff minden lehetségest elkövetett azért, hogy akkorra hazautazhasson. Most már nem Da Nangban szolgált, hanem egy kisebb támaszponton, Saigon mellett, Bien Hoában. Napról napra egyre izgatottabb lett, és a parancsnoka, Jackson ezredes észrevette ezt.

- Ej, Mitchell fiam, nem maga az első, aki apa lesz. Ha így felpörgeti magát, mire hazaér, teljesen idegroncs lesz. Miért nem lazít?

- Uram, nem tudok lazítani - felelte Cliff. - Nem tehetek róla, de állandóan az jut eszembe, hogy az utolsó pillanatban történik valami, és nem mehetek haza. Nem vagyok gyáva ember, de szeretném elkerülni a bajt, ha már eddig megúsztam.

Január huszonkilencedikére szólt a repülőjegye, és már csak pár nap volt hátra addig. A támaszponton unalmasan zajlott az élet, rutinszerű repülésekkel, amiknek semmi más feladata nem volt, mint ellenőrizni, hogy a partizánok is betartják-e a tűzszünetet. Kevés incidens történt ezekben a napokban, és Ciff kezdett bízni benne, hogy most már nem is fog történni semmi, ami visszatarthatná. Már összecsomagolta a holmiját, leadta a fegyverét, amikor Blake százados lépett be a körletbe.

- Mitchell, hova készül?

- Saigonba, uram - felelte Cliff. - Holnap délelőtt utazom haza.

- Hmm, baj van - vakarta meg a fejét Blake. - Most kaptunk egy jelentést, hogy gyanús dolgokat észleltek Thu Dau Môt környékén. Nem volna kedve felszállni?

Cliff bajban volt. Sohasem tagadta meg a szolgálatot, nem is cserélte el senkivel, és most hivatalosan már szabadságon volt. Nem tudta, mit tegyen. Egy ilyen bevetés akár reggelig is elhúzódhat, senki sem tudja felbecsülni, hogy mikor lesz vége. Menjen, ne menjen? Blake százados furcsa ember volt. Neki még sohasem volt vele baja, de a többieknek nem volt túl jó véleménye róla. Tudta, hogy a szabadsága után még vissza kell térnie Vietnamba, és nem akart ujjat húzni a tiszttel. Keserűen sóhajtott, és a századosra nézett.

- Oké, uram, még ezt megcsinálom. Aztán elhúzom a csíkot innen.

Már kifelé ment, a hangárok felé, menet közben húzta fel a kezeslábasa cippzárát, amikor futó lépteket hallott meg a háta mögött a betonon. Csodálkozva nézett vissza, és Evans őrmestert, az egyik legjobb barátját pillantotta meg. A kis texasi lihegve állt meg mellette.

- Mitch, hadd menjek én helyetted. Beszéltem Blake-kel, beleegyezett. Még van időd lezuhanyozni, átöltözni, és elérni az utolsó buszt Saigon felé. Én csak a jövő héten utazom, minek ragadnál itt?

- Henry, öregfiú, azt sem tudom, hogyan köszönjem meg neked! - ujjongott Cliff. - Ha visszatérek, megszolgálom! Legalábbis leihatod magad a számlámra!

- De csak, ha te is velem piálsz! - nevetett a tömzsi fiú. - Egyszer az életben szeretnélek részegen látni!

- Láthattál már eleget, amikor alig álltál a lábadon! - kacagott vissza Cliff. - Te, biztos vagy benne, hogy ma este repülni akarsz?

- Biztos, és mars vissza, a körletedbe! - csapott a vállára Evans. - Nyomás, ne is lássalak itt, mert még meggondolom magam!

Kezet ráztak, futólag megölelték egymást, és Cliff futólépésben indult vissza a barakkok felé. Közben az órájára pillantott. Nem, zuhanyozni már nem lesz ideje, de semmi vész, majd Saigonban, a szállodában vesz egy forró fürdőt. Nagy igyekezetében majdnem hasra esett, amikor felszaladt a három lépcsőn. Sietve rángatta le magáról a kezeslábast, fél lábon ugrált ügyetlenül, mert az egyik nadrágszár beakadt a lábába, és majdnem hanyatt vágódott. "Hogy én milyen hülye vagyok" - vigyorgott maga elé, aztán már nyugodtabban húzta magára a kimenő egyenruháját. Megigazította magát a tükör előtt, vállára dobta a zsákját, és kiügetett a térre, ahol már indulni készült az autóbusz. Még két perce maradt arra, hogy elhelyezkedjen az egyik ülésen, a majdnem üres járműben, és az máris elindult a kapu felé. Útközben még elhaladt a helikopterek állása mellett, ahol már melegítették a két Huey hajtóműveit, és fegyveres katonák rohangáltak ide-oda. Egy pillanatra Evanst is látta, a texasi is észrevette a buszt, és intett.

Aztán a kapuhoz értek, ahol az ügyeletes őrszem ellenőrizte a menetlevelet, majd felemelte a sorompót, és a busz végre nekivághatott az útnak Saigon felé. Kint teljes sötétség terpeszkedett, semmit sem lehetett látni, és Cliff a gyenge belső világítás tükrözésében nézte a semmit, meg a saját képét az ablaküvegen. Szíve minden megtett mérfölddel gyorsabban dobogott, és ha tehette volna, pedálozta volna az időt, hogy minél hamarabb célhoz érjen. Istenem, már csak néhány óra, és felszáll a repülőgépre, amelyet most nem ő maga vezet hazafelé. Hosszú lesz az út a Csendes Óceán fölött Los Angelesig, és onnan a másik járattal Salt Lake City-ig. Vajon időben odaérhet? Nem fog lekésni élete legnagyobb eseményéről? És vajon Jess rendben van? Napok óta nem hallotta a hangját, egyszerűen nem jött ki a lépés, hogy telefonáljon. Elhatározta, hogy a repülőtérről felhívja.

Késő éjszaka lett, mire megérkezett a szállodába. Fáradtnak, törődöttnek érezte magát, és már semmihez sem volt kedve. Mégis kényszerítette magát, hogy alaposan lefürödjön, mert úgy érezte, hogy a dzsungel és a támaszpont minden bűze a testén párolog el, és tisztán, lehetőleg üdén és frissen akart másnap repülőgépre szállni. Hirtelen ötlettel felvette a telefont, és kapcsolást kért Amerikába, de egy dadogó, selypes hang unottan közölte vele, hogy lehetetlen, nincs nemzetközi vonal. "A fene egye meg, miféle szálloda ez?" - dühöngött magában Cliff. "Ahhoz képest, amennyi pénzt van pofájuk legombolni az emberről, még telefonálni sem lehet innen." Mérges volt, de még annál is sokkal fáradtabb, semhogy a dühe elhatalmasodhatott volna rajta. Ahogy volt, fürdőköpenyben, elnyúlt az ágyon, és bekapcsolta a primitív tévékészüléket. Valami özönvíz előtti westernfilm ment az egyetlen fogható adón, és Cliff unottan nézte egy darabig, aztán leragadt a szeme, és elaludt.

Hajnalban ébredt, az üresen zúgó televízió hangjára. Kábultan tekintett körül, és hirtelenjében azt sem tudta, hol van. Csak amikor az égve maradt lámpa fényében megpillantotta a hámló tapétát és a pókhálós sarkokat, akkor eszmélt rá, hogy a saigoni szállodában van, órákra a hazautazástól. Kint még nem virradt, és amikor Cliff felemelkedett az ágyról, hogy kinézzen az ablakon, keserűen tapasztalta, hogy megint zuhog az eső.

Gyerekkora óta szerette az esőt, de ezt a fajta vízözönt, amit itt, Vietnamban tapasztalt, egyszerűen utálta. Most, hogy felületes és torz álmából felriadt, borzongva nézett ki az eső áztatta utcára, és elképzelni sem tudta, hogy valaha volt-e más közegben, vagy hogy lesz-e még olyan helyen, ahol a nedvesség nem hatol a csontjáig.

Nem bírt már tovább aludni, sem fekve maradni. Ledobta a fürdőköpenyt, és tornázni kezdett. Ütemes mozgása felserkentette a vérkeringését, és az agya is kitisztult. Utána bement a cseppnyi kis fürdőszobába, és megborotválkozott. Tudta, hogy hiába, mert mire Salt Lake Citybe érkezik, úgy fog kinézni, mint egy szalasztott haramia. De legalább a nagy utazásnak frissen akart nekikezdeni.

Nem akart telni az idő. Cliff már mindent megpróbált, hogy agyonüsse a tetűlassúsággal folydogáló perceket, de olvasnivalója sem volt, és a cigarettája is majdnem elfogyott. Tudta, hiába is menne le az utcára, egyetlen bolt sem tart nyitva ilyen órában. Legfeljebb a keleti kuplerájokba térhetett volna be, de ehhez semmi kedve nem volt.

Végre-valahára szürkülni kezdett az ég keleten, és Cliff ismét az órájára szegezte a tekintetét, mintha az ugráló másodpercmutató megnyugtatta volna. Még hat órája volt a gép felszállásáig. Sokadszor ellenőrizte a csomagját, a jegyét, a nyílt parancsát. Mindig úgy tűnt neki, hogy valamit kifelejtett, elmulasztott. Henry és az éjszakai őrjárat jutott hirtelen az eszébe. Vajon visszatértek már Bien Hoába? Biztosan, ha megint vaklárma volt a riasztás, mint az utóbbi időben mindig. Sok hűhó semmiért. Ők, az állig felfegyverzett elithadsereg megijedtek minden mozgó árnytól, a vélt partizánok pedig, paraszti valójukban, békésen aludtak szegényes kunyhóikban. "Esküszöm, őrültek vagyunk mindnyájan" - gondolta Cliff. - "Mi a fészkes fenét keresünk még mindig itt? Nemhogy hazatakarodnánk, és hagynánk ezeket a sárga majmokat, hogy maguk között intézzék el ezt az egész kalamajkát."

Nagyon nehezen lett reggel, és Cliff ezt nem is a beszűrődő, egyre erősebb világosságból, vagy az órája mutatóinak az állásából észlelte, hanem az ajtón túl, a folyosóról behallatszó hangokból. Valaki krákogott, köpött egy jól hallhatót, aztán tompa zaj hallatszott, és egy hamisítatlan, cifra déli káromkodás. Cliff elvigyorodott. "Na, otthon vagyunk már. Vagy legalábbis majdnem." Emlékezett az alabamai fiúra, aki előtte ült a buszon, és minden zötykölődésre szitkozódni kezdett. Tüzér volt, és Cliff kajánul jegyezte meg magában, milyen képet vágna egy ilyen pasas, ha helikopteren kellene lebegnie a dzsungel fölött, húszcsomós szélben, szakadó esőben.

Aztán, mintegy varázsütésre, lent találta magát a kopott étteremben, gyorsan elfogyasztotta a tojást és a teába mártott pirítóst, és sietett vissza a szobájába a zsákjáért. Negyedóra múlva már Tan Son Nhut repülőtér várótermében ücsörgött, egy elnyűtt padon. Újságot vásárolt az elsőként kinyitó bódénál, és kíváncsian futotta végig a szalagcímeket.

Alig vette észre a hírt, amely valahol a második oldal alján bújt meg két másik cím között. Thu Dau Môt-nál ellenséges tűzbe került az amerikai légierő két helikoptere. Egyelőre semmit sem lehet tudni a legénységről.

Cliff megborzongott. Megint Henryre gondolt, aki átvállalta tőle a szolgálatot. Vajon megmenekült a srác? Nem sok ideje maradt a töprengésre, mert a recsegő hangszóró beszálláshoz szólította az utasokat a Trans World Airlines[186] Los Angelesbe induló 566-os járatára. Ez az ő gépe volt.


Az egész család ott téblábolt a Millcreek kórház szülészetének a várótermében. Türelmetlenül várták, hogy jelet, hírt kapjanak végre. Jessica már öt órája vajúdott a szülőszobában, és sem Millie, sem Barbara nem tudták elképzelni, mi lehet a lánnyal. A nővérek nyugtatgatták őket, hogy minden a legnagyobb rendben van, de egyik asszony sem akarta elhinni, hogy ez igaz. Philo és Bob ki-be járkáltak a váróterem és a terasz között, és már legalább fél csomag cigarettát elszívtak fejenként. A baba meg sehol.

Csak Cliff volt látszólag nyugodt. Lehunyt szemmel ült a fal melletti hosszú kanapén, nyúzott arcán kiserkent a szakáll, és sejteni sem lehetett, mi játszódik le az agyában. Hajnalban bukott be a kórházba, mint egy elzavart árva gyermek, akinek még a szociális nevelőintézetből is kitették a szűrét. Jess már rég bent volt a szülőszobában, a férfi nem is találkozhatott vele. Gyűrött volt és másnapos, szemében zavart szomorúság tükröződött.

A Los Angeles-i repülőtéren tudta meg, mi is történt valójában azon az őrjáraton, amelyet Henry Evans olyan magától értetődően átvállalt tőle. Egyik gép sem tért vissza a támaszpontra. Partizánok támadták meg a gyalogos őrjáratot, amely a környéket ellenőrizte, és amikor megjelent a két helikopter, tűzözönt zúdítottak rájuk. Senki sem menekült meg, Cliff pedig borzongva gondolt arra, hogy Jessica, akaratán kívül is, már másodszor mentette meg az életét. Ha nem kellett volna elutaznia, akkor most ő heverne, ki tudja mennyi sebből vérezve ott, a dzsungelben, és semmiféle kíméletre nem számíthatna, hiszen ő a gyűlölt betolakodó, a hódító, a bennszülött nép elnyomója.

Szomorúan és megtörten szállt fel a Salt Lake Citybe induló járatra, és elhinni is nehezére esett, hogy életben van. Nem akart embereket látni, minél hamarabb otthon akart lenni Jess mellett, és a karjába venni a gyermekét. Szentül megfogadta: ha fiú lesz, Henrynek fogja nevezni.

Halk nyikordulással nyílt ki a szülőszoba ajtaja, és egy idősebb ápolónő lépett ki rajta. Millie és Barbara elhallgattak, Philo és Bob is megtorpantak ingajáratukban, és Cliff is felnyitotta a szemét. A nővér halk hangon kérdezte:

- Ki a gyermek apja?

- Én vagyok - felelte Cliff, és felpattant a kanapéról. Kissé szédelegve, de határozottan lépett a nő elé, aki szótlanul megfogta a könyökét, és bevezette a lassan becsukódó ajtó mögé. Bent csend volt, csak egy vékonyka hang jelezte, hogy itt, valahol ezek között a falak között, új élet sarjadt. Cliff megilletődve követte az ápolónőt, és egyszerre Jessica előtt találta magát.

- Jess... Kicsim... - szólt halkan, és lehajolt a nő fölé. Gyengéden megcsókolta még mindig verejtékes homlokát. - Jól vagy, életem?

- Igen, jól vagyok - felelte ugyanolyan csendesen az asszony. - És a kisfiunk is jól van. Nézd csak... - mutatta boldogan a pólyában fészkelődő csöppséget. - Egészen olyan, mint te... Mit szólsz, milyen nevet adjunk neki?

Cliff nem szólt pár pillanatig. Csak nézte ezt a kis életet, amely vér volt a véréből, Jessica és az ő szerelmének első gyümölcse, és képtelen volt megszólalni. Agyában egyre az az elképzelt kép lobogott, amely azóta kísértette, hogy elolvasta a cikket az újságban. Csak nagy sokára szedte össze az erejét, hogy ki is mondja a torkát fojtogató szavakat.

- Ha te is beleegyezel, legyen a neve Henry... - mondta szinte suttogva, és mintegy bocsánatkérően simogatta Jessica kezét. - Volt egy bajtársam... Ha ő nincs, és nem vállalja át tőlem az utolsó éjszaka bevetését, most nem vagyok itt. És soha nem lehettem volna itt, melletted... - Elhallgatott, érezte, hogy még egy szó, és zokogásban tör ki. Minden erejét össze kellett szednie, hogy megállja könnyek nélkül. Csak nagy sokára tudott ismét beszélni. - Őt, a bajtársamat hívták Henrynek. Hadd viselje a fiam annak a nevét, aki megmentette az apja életét.


Miféle végzet, miféle átok ülhet a világon, hogy képtelen megnyugodni, lecsillapodni, békében élni? Ezt a kérdést millióan és millióan tették fel maguknak világszerte 1973-ban. Az amerikai csapatok sorra hagyták el Vietnamot, csak egy nagyon kicsi kontingens maradt Saigonban és környékén, hogy felügyeljen a békére, valamint az ottmaradt hadi felszerelés elszállítására. Cliff is maradt az alakulatával Bien Hoában.

Nehéz szívvel érkezett vissza a támaszpontra. Az egy hónap, ami otthon töltött a feleségével és az újszülött Henryvel, nem tudta kitörölni az emlékezetéből Evanst, akinek ezt az egészet köszönhette. A támaszponton gyászos hangulat uralkodott, Blake százados pedig szándékosan kerülte a találkozást Cliffel. De bármennyire is kerülte, az egyik eligazításon mégis összefutottak, és a tiszt kellemetlenül érezte magát, amikor szembe kellett néznie Mitchell őrmesterrel.

- Sajnálom, Mitchell - morogta alig hallhatóan. - Sajnálom mindazt, ami történt.

- Hagyja, százados - intett Cliff. - Voltaképpen semmi sem történt. Legalábbis nem velem. Evans halt meg helyettem, meg a többiek. Ez igazán szóra sem érdemes. - A hangja gunyoros volt, életében először engedte meg magának, hogy függelemsértést kövessen el, de nem tudta visszatartani. - Ha Henry Evans nem olyan jó bajtárs, akkor most én lennék a helyében, és a fiam árván született volna meg. De hát ez kit érdekelt volna?

Blake nem válaszolt. Akár fél évvel ezelőtt is katonai fogdával torolta volna meg az ilyesféle viselkedést, emiatt is volt olyan rossz híre a támaszponton, de most igazat kellett adnia a beosztottjának. Ízig-vérig katona volt, az a fajta katona, akinek nem számít semmiféle áldozat, ha el kell érni egy bizonyos célt. A MacArthur[187]-féle iskola neveltje nem is lehetett más. De most, hogy minden összeomlott Vietnamban, és az Egyesült Államok, létezése során először, vesztesként kullogott el a csatatérről, benne is megingott az a katonai tartás, amelyet West Pointban sulykoltak belé.

A vietnamiak talán a háború kezdete óta először adták jelét annak, hogy emberi módon viselkednek, amikor a félresikerült légi őrjárat halottjait visszaszolgáltatták az amerikaiaknak. Igaz, ebben benne volt a Nemzetközi Vöröskereszt keze is, de ettől függetlenül, eddig még sohasem történt meg, hogy sebesülteket vagy halottakat szolgáltattak volna vissza. Jackson ezredes és a tisztikar katonai tiszteletadással fogadta a koporsókat, majd gondoskodtak róla, hogy azokat visszaszállítsák az Egyesült Államokba.

Cliff hálát adott a szerencséjének, hogy legalább ezt nem kellett végignéznie. Azalatt az idő alatt történt, mialatt ő otthon volt Salt Lake Cityben, és mire visszatért a támaszpontra, már csak beszédtéma volt a tizennégy halott. Néha, amikor magányosan virrasztott éjszaka, vagy levelet próbált fogalmazni Jessicának, akaratlanul is eszébe jutott Evans, és szégyellte magát, hogy a texasi fiú helyette ment a halálba. Ugyanakkor nem tudta elkergetni magától azt a gondolatot sem, hogy Jessica már másodszor mentette meg az életét.

- Butaságokat beszélsz, kedvesem - mondta az asszony - hiszen egy odaadó feleségnek ez az egyik kötelessége, nem? És különben is, mióta hiszel te az ilyesmikben?

Cliff elmesélte neki azt a saigoni esetet, amikor Zach Penghillst helyette gyilkolta meg az az átkozott partizán nő. Jessicának a szeme sem rebbent meg. Figyelmesen végighallgatta férje elbeszélését, aztán sokáig egyetlen szót sem szólt, csak merőn nézett a férfi szemébe, és a kezét simogatta. Amikor végre megszólalt, a hangja még a megszokottnál is gyengédebb volt, és Cliff határozottan érezte, hogy a lelkiismerete fokozatosan megnyugszik.

- Kedvesem - mondta Jessica - azért sem tudnálak elítélni, ha kiderülne, hogy olykor találkozol nőkkel. Nem esne jól, de nem tudnék haragudni rád emiatt. Férfi vagy, katona vagy, ez pedig életszükséglet. De azért köszönöm, hogy ennyire megbíztál bennem, és elmesélted nekem, ami történt. Azt meg verd ki a fejedből, hogy emiatt nekem tartozol hálával, vagy akármivel. Ha úgy alakulna, hogy ott legyek melletted, amikor harcba indulsz, akkor azt hiszem, a saját testemmel is védelmeznélek téged. Mint ahogy te is megtennéd ugyanezt fordított esetben. De ne keress ebben semmi sorsszerűséget, Cliff. A mi kettőnk sorsa azzal pecsételődött meg, hogy találkoztunk, egymásba szerettünk, összeházasodtunk. És azzal, hogy most itt van ez a kisfiú, a kettőnk gyermeke. Az ELSŐ gyermekünk, Cliff. Erre gondolj mindig, és te magad óvakodj, amennyire csak lehet, hogy ne ő maradjon az egyetlen gyermekünk. És hogy ne kelljen árván, édesapa nélkül felnőnie. Neked ez a feladatod, mint ahogy nekem az, hogy visszavárjalak, neveljem Henryt, és majd a testvéreit, hogy meleg otthont nyújtsak neked, amikor végleg hazatérsz Vietnamból. Érted?

Cliff nem volt képes megszólalni, csak nézte a feleségét, és érezte, hogy az egész élete ehhez az asszonyhoz fűződik. Ez már nem szerelem, nem szeretet volt, hanem valami annál is nagyobb, amire sem ő, sem más nem talált megfelelő szót vagy fogalmat. A teljes összetartozás, az egymásra utaltság volt belesűrítve ebbe a néhány egyszerű mondatba. Jessica csodálatos asszony volt, és Cliff biztosan tudta, hogy soha nem tudna véteni ellene.

Aztán eltelt a hónap, és neki vissza kellett térnie Bien Hoába, ahonnan nem tudta, mikor szabadul el véglegesen. Lassan múltak a napok, a hetek, a hónapok, az idő egyhangúan pergett láthatatlan, kitapinthatatlan óraüvegében, és Cliff egyre azon törte a fejét, mikor fog véget érni egyszer s mindenkorra ez az egész. Három esztendeje volt már Vietnamban, néha úgy tűnt neki, jobban ismeri a dzsungelt vagy a kusza városokat, a sárga, semmitmondó arcú embereket, vagy a bajtársait, mint Moon Lake-et és környékét, ahol egész addigi életét leélte. Mintha gyökerestől kiszakadt volna addigi közegéből, mint egy átültetett fa, amely hiába akar megkapaszkodni az új talajban.

Azóta a reggel óta, amikor hazaérkezett Salt Lake Citybe, nem borotválkozott többé. Afféle fogadalom volt ez: annak örömére, hogy életben maradt, hogy kisfia született, hogy Jessica ennyire szereti, szakállt növesztett. Senki sem szólt egyetlen szót sem emiatt, sem otthon, sem itt, a támaszponton. Amiken keresztül ment, elég indokot szolgáltattak erre, és mindenki természetesnek érezte, hogy Cliff így fejezi ki a háláját valamiféle felsőbb hatalom előtt, amelyben ő maga sem hitt határozottan. Gondosan ápolta a szakállát, jól is állt neki.

Arra azonban nem is akart, de nem is tudott gondolni, hogy mikor fog véget érni ez a száműzetés. És azt is csak halványan tudta felvázolni magának, hogy mihez fog kezdeni azután, hogy hazatért. Egyelőre megcsömörlött a repüléstől, teljesen fádan és unottan végezte el a szükséges rutint, és fel sem tudta idézni magában azt a lelkesedést, amelyet korábban érzett minden iránt, ami repül. Tudta, hogy nincs egyedül ezzel az érzéssel, bajtársai is ilyesmivel foglalkoztak, csak ők ki is merték mondani a gondolataikat, Cliff viszont megszokta, hogy megtartsa magának azokat, és ne ossza meg senkivel, csak Jessicával. Neki be merte vallani a leveleiben, hogy nem látja a jövőt. Neki el merte mondani, hogy halvány fogalma sincs arról, mihez fog kezdeni odahaza, mivel fogja megkeresni a kenyerét, miből tartja majd el a családját. Az asszony biztatta, nyugtatta, hagyta, hogy maga találja meg a helyes utat, és állandóan biztosította, hogy bármit határoz, mindenben mellette fog állni. "Egyelőre azon légy, hogy mielőbb hazakerülj, aztán úgyis ki fog alakulni minden. Ne most foglalkozz ezzel, mert csak becsavarodsz, és az nem vezet jóra" - írta nem egyszer.

Eltelt a nyár, beköszöntött az ősz, és Cliff még kevésbé tudta, hogy mi lesz a következő lépése, mint eddig bármikor. A támaszponton mindenféle kósza hírek terjengtek, hogy őket is kivonják innen, és áthelyezik Laoszba, a határhoz közel, de eddig még semmilyen hivatalos megerősítés nem érkezett, a hír megmaradt a találgatások mezsgyéjén. Ez a látszat-béke pedig, amelyet csak kisebb helyi incidensek zavartak meg olykor, tespedésbe, apátiába taszította az embereket. Kedvetlenül, lélektelenül végezték el a kötelező feladatokat, és úgy érezték magukat, mint akiket itt felejtettek.


A világ már csak olyan, hogy képtelen ellenállni a tehetetlenségi erőnek. Nem a bolygó körforgása vagy a nap körüli pályája okozza ezt, hanem maguk az emberek. Valamiféle torz egyensúly azt követeli, hogy ha egy ponton megszűnik az ellenségeskedés, a harc, egy másik régióban fellobbanjon. Vietnamban elhallgattak a fegyverek, a Közel-Kelet azonban ismét forrongani kezdett, és csak a vak nem látta, hogy Izrael hatalmas veszély felé sodródik. A kulisszák mögötti tevékenységbe szinte senkinek nem volt betekintése, de amit a politikusok a nyílt színen kijelentettek, semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy a környező arab országok még mindig nem emésztették meg a megalázó 1967-es vereséget, és bosszúért lihegnek. Természetesen Izrael vezetése erősnek érezte magát, bízott a hadseregben, de a történelem már számtalanszor bebizonyította, hogy a túlzott önbizalom bumerángként tér vissza, és alaposan fejbe kólintja azt, aki nem képes túltenni magát rajta. Pedig az írás ott díszelgett a falon, a határok mentén történt csapatösszevonások nem maradtak rejtve a megfigyelők szeme elől. Csakhogy van az úgy, hogy a megfelelő előjelekből valaki nem a megfelelő következtetést vonja le.

Október hatodika volt, szombat, Yom Kippur[188] napja. Mint ilyenkor mindig, teljesen megállt az élet Izraelben, az emberek elegáns ruhákban mentek a zsinagógákba, hogy böjttel és imával engeszteljék az Urat egész éves bűneikért. A mélységes csend, a tiszta napsütés, a nyugalom szinte elkábította a népet, és ezen a szent napon senki sem tudott arra gondolni, ami az év többi háromszázhatvannégy napján foglalkoztatta. Még azok is, akik nem voltak vakbuzgó hívők, átérezték ennek a napnak a különleges hangulatát, és legalább pihenéssel töltötték az időt. Semmi jel nem mutatott arra, hogy mi készül ezen a gyönyörű napon. Azt sem tudhatta "földi halandó", hogy Tel Avivban, az ország "konyhájában" mi fő. Pedig Golda Meir[189] már sejtett valamit a lecsapni készülő viharról, mert lakására összehívta a legfontosabb embereket, akik a politikai és katonai életet irányították. Husszein[190] üzenete egyértelmű volt: Egyiptom és Szíria hamarosan meg fogja támadni a zsidó államot. A jordán uralkodó titkos csatornákon tartotta a kapcsolatot az izraeli vezetéssel, és ebből is kiviláglott, hogy nem szándékozik részt venni semmiféle ellenséges akcióban nyugati szomszédja ellen.

Délután két órakor megszólaltak a szirénák, és ami addig sohasem történt meg Izraelben, a rádió is sugározni kezdett. Lakonikus hír közölte az elképedt lakossággal, hogy háború van, majd különféle, laikusok számára ismeretlen és érthetetlen kódok hangzottak el, amelyek a megfelelő gyülekezési körletekbe szólították a tartalékos katonákat. Kevés olyan laikus volt Izraelben, aki ne értette volna ezeket a kódokat, jelszavakat. Szinte az egész ország férfi lakossága tagja volt a tartalékos hadseregnek, évente közel egy hónapot töltöttek miluyim[191]-ban, tehát mindenki tudta a dolgát.

Az addig kihalt utcák, amelyeket a zsinagógákba sétáló, vagy onnan hazatérő emberek leptek el, hirtelen megelevenedtek. Gépkocsik, teherautók, autóbuszok kezdték összeszedni a pillanatok alatt egyenruhába bújt, fegyvereiket ellenőrző katonákat. Családapák, ifjú férjek, vőlegények, fiúk, fivérek vonultak, amilyen gyorsan csak lehetett, a gyülekezőhelyekre, hogy megkapják az eligazítást, és a frontra siessenek.

A helyzet katasztrofális volt. Egyiptom, átkelve a Szuezi Csatornán, lerohanta a hatnapos háborúban izraeli kézre került Sinai-félszigetet, és csapatai gyors ütemben haladtak régi izraeli határ felé. A légierő MIG-jei és TU-jai Tel Avivot támadták. Északon pedig valóságos pokol szabadult el, amikor a szír páncélos egységek szinte a föld alól bújtak elő, és ostromolni kezdték a Golán Fennsíkot. Szinte órák alatt omlott össze a teljes védelmi rendszer, és az izraeli hadsereg, fennállása óta először, visszavonulásra kényszerült. Délen a Bar-Lev[192]-vonal erődjei teljesen elszigetelődtek a csatornán átözönlő egyiptomi erők támadása miatt, északon pedig a fennsík támaszpontjai szenvedtek súlyos csapásokat a szírek előretörésének a következtében.

Az arab világ ujjongott, a nyugati demokráciák pedig képmutatóan sajnálkoztak Izrael vereségén. Szinte mindenki elkönyvelte már, hogy a zsidó államnak egyszer s mindenkorra vége ebben a támadásban, és az arabok most véres bosszút állnak az eddig elszenvedett vereségekért. Hiszen hosszú lajstrommal rendelkeztek, 1948-tól idáig. Csak azzal nem számolt senki, hogy az izraeli hadsereg és légierő képes lesz bátran szembenézni az álnok támadással, és végül a maga oldalára billenti a győzelem mérlegét.

Tizennyolc napig folytak a harcok. Több, mint háromezer izraeli katona esett el a frontokon, és ezrével estek fogságba is, amíg a vakmerő parancsnokok meg tudták fordítani a háború menetét. Északon a hírneves 77-es páncélos hadosztály fékezte meg a szírek támadó ékét, amely már a Genezáreti tóhoz közeledett, majd magához ragadta a kezdeményezést, és úgy űzte vissza az arabokat, mint vadász a vadat, csupán ötven kilométernyire állva meg Damaszkusztól. A déli fronton Ariel Sharon[193] tábornok egységei visszaverték az egyiptomiakat, nem egyszer csapdába csalva őket a Sinai sivatagában, majd bátran átkeltek a Csatornán, és megvetették a lábukat a nyugati parton, Kairót fenyegetve.

Amikor október utolsó hetében elhallgattak a fegyverek, a nagyvilág döbbenten állt az újabb izraeli győzelem előtt. Legalábbis az arabok egy életre megtanulták, hogy nem ajánlatos ujjat húzni Izraellel. Ekkora technikai és szervezési fölényt egyszerűen lehetetlen a létszámfölénnyel ellensúlyozni. Maga a tény, hogy ha a nagyhatalmak nem szólnak közbe, és nem kényszerítik ki a fegyvernyugvást a harcoló felek között, akkor az izraeli hadsereg könnyűszerrel elfoglalhatja mind Damaszkuszt, mind Kairót, elgondolkodtatott mindenkit. Csak a Sinai-félszigeten több, mint öt egyiptomi hadosztály, összesen körülbelül százötvenezer katona esett fogságba.

Tehetetlen dühében az arab világ kijelentette, hogy az egész izraeli győzelem mögött a Nyugat áll, elsősorban az Egyesült Államok. Az OPEC[194] taggyűlése soha addig nem látott ellenlépésre szánta el magát: bojkottot hirdetett a Nyugat ellen. Egyszerűen nem szállítottak több nyersolajat Angliának, Amerikának, Németországnak, Franciaországnak. Ezeknek az országoknak a kőolajfeldolgozó ipara elsősorban az arab olajtól függött, így nem volt csoda, hogy hetek alatt megbénult az élet. Hosszú sorok álltak az üres benzinkutak előtt, leállt a közlekedés, gyárak zártak be, és a tél közeledtével kétséges volt, hogy lehet-e majd fűteni a távfűtéses lakásokat. A bénító hatású bojkott a fél világot fenyegette.

És ez még mind nem volt elég. Ugyanebben az évben, alig egy hónappal a közel-keleti háború kitörése előtt a világ másik sarkában ért szomorú véget egy haladó rendszer, mert a konzervatív erők képtelenek voltak végignézni a sikerét. Chilében ellenforradalom tört ki az alig ezer napja kormányzó Nemzeti Egység kormánya ellen, és szeptember 11-én katonai államcsíny buktatta meg Salvador Allende[195] elnököt. Előtte a közép- és nagyiparosok üzemeket zártak be, tízezreket tettek ki az utcákra, megbénították a dél-amerikai ország gazdasági életét, csak azért, hogy lehetetlenné tegyék Allende törekvéseit a belső béke megteremtésére.

A puccs előtti napokban a hadsereg újonnan kinevezett főparancsnoka, Augusto Pinochet Ugarte[196] tábornok "kiszűrte" a hadseregből a baloldali érzelmű tiszteket, hogy későbbi pozícióját biztosíthassa. Szeptember 11-én hajnalban a fellázadt csapatok megrohamozták Santiago központjában az Elnöki Palotát, és véres harc után el is foglalták azt. Allende elnök fegyverrel a kezében halt hősi halált. És utána hosszú, kegyetlen leszámolás következett, egy véres diktatúra vette kezdetét, amely csírájában fojtott el minden nemű politikai ellenzékieskedést. Mindezt a CIA irányításával és asszisztálásával tették.

A világ megérett egy gyökeres változásra, de ehhez a változáshoz még sok mindennek kellett történnie szerte a kontinenseken: le kellett zárni a vietnami háború szégyenletes időszakát, békét kellett teremteni a Közel-Keleten, helyre kellett állítani a fejlett országok és az úgynevezett Harmadik Világ egyensúlyát, le kellett győzni az éhínséget Bangladeshben és Afrikában. Sok volt a tennivaló, de annál kevesebb a tenni kész ember. Politikusok egész ármádiája sütögette a maga pecsenyéjét az itt-ott kiújuló háborúk és forradalmak tüzénél.


Nem volt nehéz kitalálni, hogy a törékeny vietnami béke nem lesz hosszú életű. Szinte az egész 1974-es esztendő azzal telt el, hogy hol az egyik fél, hol a másik sértette meg a tűzszünetet, és aztán, mint valami vásott óvodás kölykök, egymásra mutogatva bizonygatták, hogy "kérem, az úgy kezdődött, hogy a másik visszaadta". A közelben állomásozó, teljes készenlétben lévő amerikai egységek ugrásra készen lesték a fejleményeket, hogy a legalkalmasabb pillanatban közbelépjenek, és megmentsék az ingatag Thieu-rezsimet. Nem volt más választásuk, ha nem akarták tehetetlenül végignézni, hogy a keményvonalas kínai politikát majmoló Észak-Vietnam bekebelezi a legalább a szabadság látszatát fenntartó Délt.

Saigonban nem maradt más amerikai katonai erő - ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni - mint az amerikai nagykövetséget védelmező, kissé létszám fölé duzzasztott tengerészgyalogos egység. A még mindig működő amerikai kereskedelmi érdekeltségek vezetői azonban már megneszelték a közeledő összeomlást, és egymás után zárták be a főhadiszállásaikat. Az addig éltető amerikai tőke kezdett kiszivárogni Dél-Vietnamból, és a magára maradt primitív nemzetgazdaság, valamint az egyre növekvő munkanélküliség csődbe jutatta az országot.

Ennek az egyenes következménye volt, hogy 1975 április 21-én Nguyen Van Thieu elnök lemondásra kényszerült, átadva a helyét egy az eddiginél is labilisabb ideiglenes vezetésnek, amelynek annyi ereje sem volt, hogy legalább egy látszólagos önállóságot fenntartson. A hónap utolsó hetében Dél-Vietnam megadta magát az egyre inkább fenyegető Északnak, és megkezdődött egy hosszú és szomorú exodus, amelynek során több, mint száznegyvenezer vietnami kényszerült elhagyni az otthonát, a hazáját, hogy tengeren vagy a levegőben idegenbe emigráljon. Legnagyobb részük az Egyesült Államokat választotta úticélul, hiszen abban reménykedtek, hogy eddigi szolgálataik elismeréseként majd tárt karokkal fogadják őket az Újvilágban. Legtöbbjüknek azonban csalódnia kellett, mert az amerikai kontinensre érkezve, még a bélpoklosoknál is idegenebbeknek tartották őket, és a még mindig csírázó McCarthyzmus mindenkiben kémet, a kommunizmus szolgáját vélte látni.

Cliff egységét április harmincadikán kora hajnalban riasztották. A hír, hogy az északi erők, amelyeket a fellázadó saigoni lakosság felszabadítókként fogadott, ostrom alá vették a nagykövetséget, nem csak riasztó volt: maga volt a katasztrófa. Embereket kellett kimenteni onnan, iratokat kellett megsemmisíteni, hogy az északiak ne válthassák be a fenyegetésüket, miszerint mindenkit, aki valaha is kiszolgálta a déli rezsimet, rögtönítélő bíróság elé állítanak, és kivégeznek. Nem lehetett nem hinni a fenyegetésnek. A revans szelleme mindent átitatott, Északnak éppen elég oka volt gyűlölni nem csupán Délt, hanem egyenesen az amerikaiakat, akik tönkrebombázták Hanoit, halálba sújtottak tízezreket, kettészakítottak családokat, nyomorba döntöttek egy egész népet, amely semmi mást nem akart, csak szabadon élni a gyarmatosítás megszűnése után.

A férfi izgatottan várta az eligazítás végét. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, hiszen a felajzott kedélyek nem ismertek kegyelmet. Feladata az volt, hogy három társával együtt, négy teljesen fegyvertelen helikopterrel, kisegítő személyzet nélkül, repüljenek Saigonba, és a nagykövetség tetején landolva, lehetőleg mindenkit mentsenek ki onnan, beleértve a tengerészgyalogosokat is, akiknek a parancsa úgy szólt, hogy a teljes evakuálásig az életük árán is védelmezniük kell az épületet és lakóit. Ha hinni lehetett a megbízhatatlan híreknek, az észak-vietnami reguláris erők már a nagykövetség körül állomásoztak, kézifegyverekkel és tüzérséggel támadták az épületkomplexumot, veszélybe sodorva nem csak az ott tartózkodókat, hanem mindenkit, aki bármilyen szándékkal megpróbálta megközelíteni a területet.

Egy bátor tévériporter, akinek a neve eltűnt a történelemben, élőben közvetítette a minden képzeletet felülmúló képsorokat. Amikor az operatőrjét halálos lövés érte, nem volt rest a kezébe venni a kamerát, és ott folytatni, ahol a barátja abbahagyta. Ki ne emlékezne a kerítésekre meg a nehéz vaskapura kapaszkodó, kétségbeesetten menekülni akaró ezrekre, akik utolsó mentsvárat láttak az ostromlott épületben? Mindenki abban reménykedett, hogy valamilyen csoda folytán feljuthat még egy helikopterre, amely majd biztos menedékbe szállítja. És ugyanakkor mindenki tudta, hogy aki itt marad, azt kegyetlenül legyilkolják a kommunista katonák.

Cliff az utolsó transzportot szállította. Már amikor az épület fölé ért, tapasztalnia kellett, hogy erős gépfegyvertűzbe került. Minden ügyességét latba kellett vetnie, hogy sikeresen landolhasson az épület tetején, amelyet mellmagasságú fal övezett. Így csak maga a leszállási manőver volt igazán veszélyes, és a gépet, hacsak a támadók nem vetnek be könnyű aknavetőket, megvédhette a fal magassága. Azt viszont elképzelni sem merte, hogyan fog felszállni a tetőről a megterhelt géppel. Pontosan ismerte a Huey gyenge pontját: szinte imádkozni kellett a nehézkes gépnek, hogy sebességet kapjon, és eltűnhessen a veszélyes körzetből. Ezen állt, vagy bukott az egész akció.

A szerencse - vagy a balszerencse - úgy hozta, hogy Cliff helikoptere volt az utolsó, amely még aránylag biztonságosan szállhatott le a nagykövetség tetejére. Az észak-vietnami erők akkor értek az épület előtti térre, amikor sikerült simán letennie a gépet a tetőn. A közelben lebegő, leszállásra váró másik gépet nehézgépfegyver-sorozat érte, pörögni kezdett, vastag fekete füstöt okádva egyre lejjebb ereszkedett, és tisztán látszott a vezetőfülkében a pilóta, amint golyótól leterítve a botkormányra hanyatlik. Cliff elborzadva nézte a lassított filmként lejátszódó képsort, és még megrendülni sem volt ideje, amikor a helikopter, izzó tűzgolyóvá változva, a földhöz csapódott és felrobbant.

- Induljon már, az istenért! - sürgette egy ideges hang a beszállók közül. Cliff képtelen volt megkülönböztetni az arcokat, csak kukacokként araszoló embertömeget látott, amely szinte elárasztotta a Huey utasterét. Félni kezdett. Nem volt semmiféle hatalma az emberek fölött, ereje sem maradt, meg lélekjelenléte sem ahhoz, hogy figyelmeztesse őket: a túlterhelt gép képtelen lesz fölszállni. Amikor úgy ítélte meg, hogy már nincs vesztegetni való ideje, idegesen csapott a gázkarra, magához rántotta a botkormányt, és tudomást sem vett arról, hogy az utolsó ember, aki kétségbeesetten kapaszkodott a helikopter szántalpába, élettelen rongyként hullik vissza a betontetőre. Ha nem akart maga is áldozattá válni, azonnal el kellett hagynia az épületet.

Egyetlen pillanat-töredéknyi ideig Jessica szeretett arca jelent meg előtte, amint könnytől nedves szemekkel, kérlelően nyújtja ki a kezét feléje. Beléhasított a tudat: ha azonnal nem száll fel, az életben soha többé nem látja viszont a feleségét, sem a fiát. Még nagyobb erőre kapcsolt, a motor rezgett és prüszkölt a megterheléstől, és a gép lassan, óvatosan felemelkedett.

Még érezte, hogy valami a géptesthez csapódik. A visszapillantó tükörben tisztán látta a sárgás füstöt, ami a géptörzsből kezdett szivárogni, és azonnal tisztában volt vele, hogy a helikopter hidraulikája megsérült. A lehető legrövidebb úton el kellett hagynia Vietnam légterét, és Laoszban landolnia, mindegy, hogy hol.

A félórás repülés felért egy vesszőfutással. Mire biztonságos terület fölé értek, Cliff már alig bírta tartani a megbokrosodott helikoptert. Ő maga nem sérült meg, de a harc a fizika erőivel kiszedte minden erejét. Hinni sem bírta, hogy a gép végre földet ért. Keze-lába remegett az erőfeszítéstől, és mire a földi személyzet megközelítette a Huey-t, már nem volt eszméleténél.

Jegyzetek

100. A Mexikói Egyesült Államok (Estados Unidos de Mexico) elnöke 1952 és 1958 között [VISSZA]

101. Igor Sikorsky, orosz származású amerikai repülőmérnök, híres helikopter-konstruktőr [VISSZA]

102. Mexikói város, Jalisco szövetségi állam fővárosa [VISSZA]

103. Thor Heyerdahl, norvég antropológus, utazó és néprajzkutató (1914-2002) híres balsafa-tutaja, amellyel 1947-ben áthajózott a Csendes Óceánon, Peruból a Tuamotu-szigetekig [VISSZA]

104. Fürge Sas és Jim az uintah törzshöz tartoztak, akik közeli rokonaik voltak a sziú indiánoknak [VISSZA]

105. Az 1932-ben rendezett Téli Olimpia helyszíne [VISSZA]

106. A kanadai Joseph-Armand Bombardier fejlesztette ki a negyvenes évek elején az első gépesített hójárműveket [VISSZA]

107. A kaliforniai Squaw Valley-ben rendezték az 1960-as Téli Olimpiát, de már hat évvel korábban is versenyzett a város, az 1956-os Téli Olimpia rendezési jogáért [VISSZA]

108. Jill Kinmont síző az USA olimpiai válogatottjának a tagja volt. Ugyanezen a télen súlyos balesetet szenvedett, amelynek következtében teljesen megbénult. A róla szóló "A hegy másik oldala" (1975) című filmben Marilyn Hassett játszotta Jill Kinmont szerepét, Olivia Newton John pedig a betétdalokat énekelte [VISSZA]

109. Az 1956-os Téli Olimpia helyszíne [VISSZA]

110. Repülős folyóirat [VISSZA]

111. Gamal Abdel Nasszer (1918-1970), egyiptomi elnök. Ő vezette 1952-ben a Szabad Tisztek Szövetségének (El-Dhobatt El-Arrar) lázadását, amelynek eredményeként Ahmad Fouad király megvált a tróntól, és kikiáltották az Egyiptomi Arab Köztársaságot. Nasszer államosította a Szuezi Csatornát, majd 1955 végén önkényesen lezárta az Aqabai Öblöt a Tiráni Szorosnál, ezzel megbénítva Izrael déli kikötőjét, Eilatot. [VISSZA]

112. Francia gyártmányú lökhajtásos vadászgép, a Mirage elődje. Abban a korban az egyik legmodernebb harci gépnek számított [VISSZA]

113. A szovjet Artjom Mikojan által tervezett sugárhajtású vadászbombázó [VISSZA]

114. Öngyilkos arab terroristák [VISSZA]

115. Ebben az időszakban már a Szovjetunió is rendelkezett nukleáris fegyverekkel, és azzal fenyegette a nyugati világot, hogy amennyiben veszélyezteti a kialakult világrendet, valamint a szovjet érdekszférát, a szovjet hadvezetés nem lesz rest elsőként alkalmazni az atomfegyvert [VISSZA]

116. Nyikita Szergejevics Hruscsov (1894-1971) volt a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének az elnöke 1953 (Sztálin halála) és 1964 (a Brezsnyev-puccs) között [VISSZA]

117. Rákosi Mátyás Adán született 1892-ben, eredeti neve Reich Manó [VISSZA]

118. Modern amerikai költő (1874-1963) [VISSZA]

119. Az egyik Salt Lake City-i tévétársaság. Az Egyesült Államokban a televíziós társaságokat általában négybetűs kóddal jelölik [VISSZA]

120. Walter Myers volt az ötvenes években a KULC vezető hírszerkesztője [VISSZA]

121. Ebben a városban tört ki 1956 június 29-én a vérbe fojtott munkásfelkelés, amely mintegy előhírnöke volt az októberi magyarországi forradalomnak [VISSZA]

122. A lengyel származású szovjet marsall az Armia Krajowa (Honi Hadsereg) parancsnokaként részt vett Lengyelország náci iga alóli felszabadításában, ugyanakkor azonban Sztálin vazallusaként a nép elnyomója volt [VISSZA]

123. Igaza lett a kommentátornak, mert 1956 októberében valóban kitört a reménytelen magyar szabadságharc [VISSZA]

124. Herbert George Wells, amerikai író. Őt tekintik a modern science-fiction atyjának. Barbara itt az 1895-ben megjelent Időgép című munkájára utal [VISSZA]

125. Salt Lake City-i középiskola [VISSZA]

126. Organisation Der Ehemaligen Ss-Angehörigen (néhai SS-tagok szervezete), 1947-ben, Németországban alapított földalatti szervezet, amely elősegítette és pénzelte az SS és a Gestapo korábbi tagjait, hogy elkerüljék az igazságszolgáltatást és idegen országokba szökjenek, ill. ott hamis személyazonosság alatt letelepedjenek [VISSZA]

127. A hírhedt Adolf Eichmann ragadványneve [VISSZA]

128. Shin Bet: Sherutey Bitachon, magyarul Biztonsági Szolgálat. Ez a szervezet kutatta fel, Shimon Wiesenthal csoportjának a segítségével, Eichmannt, és elrabolta Buenos Aires-i lakásából, hogy izraeli törvényszék elé állítsa [VISSZA]

129. 1960 tavaszán izraeli titkos ügynökök felfedezték Eichmannt, majd kilenc nappal később, május másodikán elrabolták, Izraelbe szállították és bíróság elé állították. A tárgyalás, amely 1961 áprilisa és augusztusa között zajlott le Jeruzsálemben, hatalmas visszhangot keltett világszerte. 1961 december másodikán kötél általi halálra ítélték a zsidó nemzet ellen elkövetett bűnei miatt, majd 1962 május 31.-én kivégezték a ramleh-i börtönben [VISSZA]

130. Lubinsky itt az 1956-os Sinai-félszigeti Kadesh-hadműveletre céloz [VISSZA]

131. Az USA második legnagyobb repülőgépgyára [VISSZA]

132. A 60-as évek két híres harci gépe [VISSZA]

133. Joseph McCarthy, Wisconsin állam republikánus szenátora volt az az amerikai politikus, aki az ötvenes években keresztes hadjáratot indított a vélt vagy valós kommunista kapcsolatokkal rendelkező közéleti személyiségek ellen. Ebben az időszakban kerültek feketelistára olyan személyek, mint Leonard Bernstein, Arthur Miller, Charlie Chaplin, Robert Oppenheimer [VISSZA]

134. Jaqueline Lee Bouvier Kennedy [VISSZA]

135. Az óvatos becslések beigazolódtak: JFK 50.1%-kal győzött Nixon 49.9%-ával szemben. Soha azelőtt nem volt ilyen szoros a küzdelem az elnökségért [VISSZA]

136. Dwight D. Eisenhower beceneve [VISSZA]

137. Richard Nixon későbbi elnöksége idején is sok tréfa és karikatúra céltáblája volt jellegzetes, kacsacsőrhöz hasonló orra miatt. [VISSZA]

138. Eredetiben: "Ask not, what your country can do for you - ask, what you can do for your country". Kennedy elnök azóta emlékezetessé vált beiktatási beszédjének egy része [VISSZA]

139. A kubai diktátor egy gazdag földbirtokos család fiaként látta meg a napvilágot, később jogot tanult, és egy szintén dúsgazdag családba házasodott be. 1953 és 1955 között börtönben volt, mert csoportjával megtámadott egy katonai tábort. Később az Egyesült Államokba utazott pénzgyűjtési céllal, és ott ismerkedett meg az argentin Ernesto Che Guevarával, akivel később Mexikóban újra találkozott és szövetséget kötött. 1960-ban önhatalmúlag államosította a legtöbb Kubában működő amerikai érdekeltséget és a Szovjetunióval kötött olajszállítási egyezményt. Emiatt sok gazdag kubainak menekülnie kellett a szigetországból, ezek később Floridában ellenforradalmi szervezetbe tömörültek, és arra készültek, hogy megtámadják Kubát [VISSZA]

140. Central Intelligence Agency - Központi Hírszerző Ügynökség, az Egyesült Államok hírszerző és elhárító hivatala [VISSZA]

141. Szűk öböl Kuba déli partján, Zapata tartományban, Havannától mintegy 150 kilométerre délkeletre [VISSZA]

142. Egyesek egyenesen árulónak nevezték Kennedyt ezért a habozásért. Szerintük, megfelelő légi fedezet mellett, a harcosoknak jó esélyeik lettek volna [VISSZA]

143. Az akkori szokásokhoz híven, nem közölték sem a fellövés, sem a landolás pontos helyét. A mindenütt kémeket gyanító szovjet apparátus egészen a késői évekig nem hozta nyilvánosságra ezeket az adatokat. Ma már tudjuk, hogy a Szovjetunió (jelenleg Oroszország) űrrepülőtere a kazahsztáni Bajkonurban van [VISSZA]

144. National Aeronautics and Space Administration - Nemzeti Repülésügyi és Űrkutatási Igazgatóság, az USA űrkutatási szervezete [VISSZA]

145. Kis egymotoros sportgép [VISSZA]

146. A Chrysler által gyártott terepjáró [VISSZA]

147. A NASA első generációs űrhajó-típusa [VISSZA]

148. Az Egyesült Államok űrrepülőtere Floridában [VISSZA]

149. Alan B. Shepard altengernagy (1923-1998) [VISSZA]

150. A NASA eredetileg kétlépcsős ballisztikus rakétákkal kísérletezett, csak később tértek át a háromlépcsős változatra, amely más földkörüli pályára tudta állítani az űrhajókat [VISSZA]

151. A forrásanyagok ellentmondásosak: egyes helyeken június 21, másutt július 21 szerepel. A valódi dátum az utóbbi [VISSZA]

152. A második amerikai asztronauta (1926-1967) szintén csak szuborbitális "űrugrást" hajtott végre, de ezzel bebizonyította, hogy lehetséges a hosszabb űrrepülés is. Később a Gemini-programban, 1965 márciusában több, mint 4 órát töltött az űrben, és ő lett volna az első amerikai űrhajós, akinek a Holdra kellett volna lépnie. 1967-ben, az Apollo 1 hírhedt kiégésében vesztette életét, felszállás előtt [VISSZA]

153. German Styepanovics Tyitov: a második szovjet űrhajós. Alekszej Leonov és Pavel Beljajev hajtották végre az első páros űrrepülést a Vosztok 3 és Vosztok 4 fedélzetén. John Glenn volt az első amerikai űrhajós, aki körülrepülte a Földet [VISSZA]

154. University of California Los Angeles - a Kaliforniai Egyetem [VISSZA]

155. John Herschel Glenn ezredes, az USA első olyan űrhajósa, aki körülrepülte a földet. 1962 február 20-án közel öt óra alatt három teljes fordulatot tett a Föld körül Friendship 7 nevű, Mercury típusú űrhajóján [VISSZA]

156. Keletnémet politikus (1893-1973), a keményvonalas, sztálinista politika legtovább hatalmon maradt követője Kelet-Európában [VISSZA]

157. Berlin három repülőtere közül az egyik [VISSZA]

158. Berlini vagyok! [VISSZA]

159. Az amerikai légierő híres, nagy repülési magasságú felderítőgépei [VISSZA]

160. Az akkori alelnök, Lyndon Barnes Johnson lett az Egyesült Államok harminchatodik elnöke, választások nélkül [VISSZA]

161. Utah állam beceneve. Beehive jelentése: kaptár. Az állam címerében is benne található, a lakosok szorgalmára utal [VISSZA]

162. A Salt Lake City-i mormon templom nevezetes angyal-szobra [VISSZA]

163. Ismert Robert Frost vers [VISSZA]

164. A Kennedy elnök ellen elkövetett merényletet nyomozó és feltáró bizottság [VISSZA]

165. John Fitzgerald Kennedy feltételezett gyilkosa [VISSZA]

166. A menekülés során Oswald állítólag halálosan megsebesített egy Tippit nevű rendőrtisztet is [VISSZA]

167. Ruby szintén magányosan működött, bizonyíthatatlan volt mindenféle kapcsolata bármilyen bűnszövetkezettel vagy külföldi állam hírszerzésével, így tette indítékai a mai napig tisztázatlanok. Annál is inkább, mert a börtönben őt is meggyilkolta egy Sirhan nevű fogoly [VISSZA]

168. Emlékezetes az a kép, amelyen az ifjabbik JFK katonásan tiszteleg az apja sírja előtt [VISSZA]

169. William C. Westmoreland tábornok töltötte be 1964 és 1968 között a Vietnamban működő amerikai Katonai Tanácsadó Testület parancsnoki tisztét [VISSZA]

170. Az MACV (Military Advisers Command in Vietnam) gúnyneve [VISSZA]

171. Cape Canaveral nevét JFK halála után Cape Kennedyre változtatták [VISSZA]

172. Moshe Dayan (1915-1981) volt az úgynevezett Hatnapos Háború idején Izrael hadügyminisztere. A bal szemét borító kötés miatt sok tréfa célpontja volt [VISSZA]

173. Minden idők legnagyobb bombázógépe, nyolc motoros, sztratoszférikus repülőgép, amelyet szinte semmiféle fegyverrel nem lehet ártalmatlanná tenni. Az ötvenes évek óta megszakítás nélkül hadrendben van [VISSZA]

174. Martin Luther King, néger polgárjogi harcos, 1968-ban gyilkolták meg Tennessee-ben [VISSZA]

175. A hatvanas évek egyik ismert amerikai rock-együttese [VISSZA]

176. Eredeti címén Easy Rider [VISSZA]

177. A leszálló egység neve [VISSZA]

178. Eredetileg: It's a small step for a man, it's a giant leap for mankind [VISSZA]

179. Dél-vietnami város, az azonos nevű öböl partján, Huétől mintegy 80 kilométerre, délkeletre. Itt volt az amerikai hadsereg legnagyobb légi és tengeri támaszpontja [VISSZA]

180. A Bell cég által gyártott csapatszállító helikopter [VISSZA]

181. Ho Chi Minh (1890-1969), az indokínai szabadságharc legfőbb irányítója és ideológusa. Eredményesen vezette a harcot a francia gyarmatosítók, majd az amerikai intervenció ellen. Az 1954-es Dien Bien Phu-i győzelem után, amelyet a francia csapatok fölött aratott, Észak-Vietnam elnökévé választották. 1967-ben azt üzente Johnson elnöknek: "Mi sohasem fogunk tárgyalni. Takarodjanak ki Vietnamból, vagy itt pusztulnak mindnyájan." [VISSZA]

182. Azóta megszűnt amerikai légitársaság [VISSZA]

183. Amerikai úszó, aki az 1972-es Olimpián hét aranyérmet szerzett [VISSZA]

184. Az olimpiai eszme jelmondata. Jelentése: gyorsabban, magasabbra, erősebben [VISSZA]

185. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság akkori elnöke [VISSZA]

186. Amerikai légitársaság [VISSZA]

187. Douglas MacArthur tábornok híres volt arról, hogy semmilyen legénységi áldozatot nem tartott túlzottnak a sikerei eléréséhez. A Csendes-óceáni Front parancsnoka volt, majd a japán kapituláció után Japán katonai kormányzója [VISSZA]

188. Az Engesztelés Napja, a zsidó vallás legszentebb ünnepe, amikor a hívők böjtölnek és lélekvizsgálatot folytatnak. Ilyenkor Izraelben megáll az élet, nincs közlekedés, nincs rádió, televízió, közélet, csak ima [VISSZA]

189. Izrael miniszterelnök-asszonya 1973-ban [VISSZA]

190. Jordániai király [VISSZA]

191. Kötelező tartalékos katonai szolgálat Izraelben [VISSZA]

192. Hayim Bar-Lev, volt izraeli vezérkari főnök, akkoriban a Déli Front parancsnoka [VISSZA]

193. A Déli Front frissen kinevezett parancsnoka [VISSZA]

194. Oil Producing and Exporting Countries - az olajtermelő- és exportáló országok nemzetközi szervezete [VISSZA]

195. Chilei baloldali politikus (1908-1973) [VISSZA]

196. Chilei diktátor (1915-) [VISSZA]



Hátra Kezdőlap Előre