Cliffnek csak hetek múlva sikerült összeraknia a mozaikot. A Curtiss házaspár mindenben segítette, és a férfinak egyre rokonszenvesebbek lettek. Érdekes módon, Benjaminhoz jobban vonzódott, mint a feleségéhez. Emma elmesélte, hogy kislány korában került Londonba a szüleivel. Ott nőtt fel, ott járt iskolába, egyetemre. Ott is ment férjhez Benjamin Curtisshez, aki tizenöt évvel volt idősebb nála. Cliff nem tudta volna megmagyarázni, miért érzi mesterkéltnek Emmát.

A férfi tipikus brit volt, sovány, szívós, inas ember, gyér őszes szőke hajjal. Kurta pipát rágott sárgás fogai között, és remek humora volt. Rövidlátó szemei vastag szemüvegek mögül pislogtak riadt kifejezéssel a világra, amitől az embernek az volt az érzése, hogy gazdájuknak nem erénye az önbizalom. De ha megszólalt, azonnal tudni lehetett, hogy egy sokat látott, sokat tapasztalt ember a tulajdonosuk, akit már nemigen lehet meglepni semmivel.

- Nem tudom, mi készítette ki magát ennyire, mert fizikai sérülés nincs magán - mondta elgondolkodva. - Nemigen láttam még ilyet. Leginkább olyan, mintha hetekig kóborolt volna étlen-szomjan az őserdőben, de még inkább a sivatagban. Az arcbőre le van égve. Amúgy kutya baja. Erős a szervezete, mint a szikla.

"Hmm, szikla..." - tűnődött Cliff, és mintha derengeni kezdett volna neki valami, bár még mindig nem tudta, kicsoda is valójában. Curtissnek nem kerülte el a figyelmét a dolog. Fürkészően nézett a férfira, mintha ki akarta volna találni, mi játszódhat le annak az agyában.

- Segítsek? - kérdezte. - Akarja, hogy kérdezzek, hátha beugrik valami?

Cliff határozatlanul bólintott. Elképzelni sem tudta, milyen kérdésekre gondol Curtiss, vagy azok hogyan segíthetnének neki visszatalálni önmagához. Hirtelen úgy érezte, nem tud az orvos szemébe nézni, zavarja a szemüveg. Oldalt pillantott, a szabadba. Még most sem tudta megérteni, miért van egyedül ebben a hodályban.

- Amerikában született? - kérdezte Curtiss.

- Azt hiszem, igen. Nem tudom. A maga felesége szerint egészen olyan a kiejtésem.

- Emlékszik valamire a gyermekkorából?

- Egy... Egy tóra emlékszem, olyan volt, mint a hold. Meg egy kutyára.

- És még?

Cliff megvonta a vállát, és összehúzta a szemöldökét.

- Hegyekre emlékszem. Meg egy faházra. Meg két indiánra. Az egyik nagyon fiatal volt, a másik nagyon öreg.

- Úgy - bólintott Benjamin, és feljegyzett valamit a noteszébe. - Kezdetnek nem is rossz. Lesz ez még jobb is, ha meg nem unja, és rám nem borítja ezt a kunyhót. - Gondolkodott egy percig, aztán ismét megszólalt: - Ha azt mondom, repülőgép, arról mi jut eszébe?

Cliffet idegesíteni kezdte ez a kvíz-szerű játék. Mire akar kilyukadni ez a szemüveges ürge? De erőt vett magán, és igyekezett válaszolni.

- Zúgás. Meg felhők. - Akaratlanul is megrándult a keze-lába. - Meg sebesség. Gyorsan mozgok.

- Aha, értem. A mozdulataiból ítélve, maga nem csak külső szemlélője a repülésnek. Maga valószínűleg pilóta. - Megszortyogtatta a pipáját. - A repüléssel kapcsolatban eszébe jut még valami?

- Nem hagyna békén, doktor? Azt mondta, kezdetnek nem rossz. Meddig akar kínozni? Ma akar kiszedni belőlem mindent?

- Nyugodjon már meg, fiatalember - felelt Curtiss. - Nem kíváncsiskodnék, ha nem a maga javát akarnám. - Közelebb hajolt Cliffhez, és szinte suttogva mondta: - Jó lenne, ha minél hamarabb talpra állna. Ez a vidék nem éppen biztonságos magának. Ha valaki megneszeli, hogy maga itt van, könnyen megjárhatja, de még mi is, Emmával.

A férfi csodálkozva nézett az orvosra. Most ijesztgetni akarja, vagy mi a fene baja van vele? Idegességét azonban legyőzte a kíváncsiság. Most már nem csak önmagára volt kíváncsi, hanem arra az eddig meg nem nevezett veszélyre is, ami itt fenyegethette.

Curtiss látta, hogyan változik meg Cliff arckifejezése, hogyan váltja fel a tekintetében a dühöt az érdeklődés. Nem állt szándékában megijeszteni a beteget, de valamivel ki kellett zökkentenie az apátiájából. Tudta, hogy az emlékezetkiesés néha hosszadalmas, és a gyógyulás folyamatát egy trauma felgyorsíthatja. A jelen esetben nem is kellett túloznia, mert ha ez az ember valóban amerikai pilóta, akkor tényleg veszélyben volt itt. Elhatározta, hogy nem kertel.

- Figyeljen rám. Én is, a feleségem is azon leszünk, hogy magának nyugalma legyen, ameddig itt van. Két-három hét áll rendelkezésünkre. Talán észrevette, hogy egyedül van ebben az épületben. A többi betegünk másutt van. A maga biztonságának az érdekében.

- És az a paraszt, aki a felesége szerint ide hozott? - vetette közbe Cliff. - Az csak látott. És akárkinek elmesélheti, hogy egy félmeztelen idegent hozott ide. Ő nem jelent veszélyt?

- Ő nem, nyugodjon meg. Az az ember a mi barátunk. És süketnéma, egy szót sem fog szólni senkinek. De ezt a vidéket felerészben khmerek^[197] lakják. Nem éppen szimpatikus emberfajta. Ahol maga most van, az Laosznak a déli, háromszög alakú része, mélyen beékelve Vietnam és Kambodzsa közé. Van valami fogalma erről?

- Nincs, de nem lényeges - felelte Cliff. - Mondja csak tovább. Később is hasznomra lehet, amit most megtudok, nem? Mondja, miben befolyásolhatnak engem a khmerek?

- Sokkal több mindenben, mint gondolná. Ezek az emberek teljesen magukba szállnak, gyűlölik az idegeneket. Nem szeretnek senkivel sem közösködni, és meglehetősen fura fogalmaik vannak a humanitásról. Ezért mondom, hogy jó lenne, ha minél hamarabb összeszedné magát, és eltűnne innen. - Curtiss ismét szünetet tartott. Cliffnek úgy tűnt, hogy az orvos olyasmit akar közölni vele, amit egyébként a legszívesebben ki sem mondana. - Tudja, Emma is khmer. Elég régóta a feleségem, de még mindig nem ismerem ki magamat rajta teljesen. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem bízom benne, de ki tudhatja? Igaz, hogy Angliában nőtt fel, ott járt iskolába, de ezeknél a keleti embereknél sosem lehet tudni. Legalábbis mi, nyugatiak, képtelenek vagyunk megérteni őket.

Cliff nem szólt egy szót sem. Nem tudta, mit mondhatna még. Újra elkapta valami pánikszerű szorongás, és akaratlanul is gyötörni kezdte az emlékezetét. Hogyan került ide? Mi a magyarázata ezeknek a bizarr eseményeknek, amelyeknek a közepébe csöppent? Ez az orvos azt állítja, hogy ő pilóta. Na és? Meglehet. De akkor mit keres itt, a dzsungel kellős közepén, egy durván összetákolt bambuszházban, és hová lett a gépe? És hol vannak a többiek? Miért van egyedül?

Hirtelen úgy érezte, azonnal elájul az erőlködéstől. Fel akart állni, de elvesztette az egyensúlyát, és háttal nekivágódott az egyik oszlopnak. A feje is hátracsuklott, alaposan beverte. Benjamin Curtiss megbénultan nézte, hogy mit csinál ez a fiatalember, és meg sem mozdult, hogy segítsen neki. Cliff nagy nehezen visszanyerte az egyensúlyát, és a tarkóját tapogatta, ahol fájdalmas dudor keletkezett.

- A fészkes fenébe - csúszott ki a száján az akaratlan káromkodás. Az orvos felkapta a fejét.

- Hogy micsoda? - kérdezte csodálkozva. - Megismételné, amit mondott?

- Miért, mit mondtam? - bámult rá Cliff. - Csak káromkodtam egyet. Azt mondtam: a fészkes fenébe. - Most rajta volt a sor, hogy elcsodálkozzon. - Hiszen ez nem is angolul van.

- Éppen emiatt kérdeztem - mondta Curtiss. - Nem angolul van, de akkor milyen nyelven? Valamilyen eurázsiai nyelv lehet. Milyen nyelveket tud maga az angolon kívül?

Cliff összehúzott szemöldökkel gondolkodott. Erőltette az emlékezetét, és mintha valahol a koponyájában egy fátyol lebbent volna fel.

- Tudok franciául, de nem valami jól. Németül is tudok. Meg magyarul.

Az orvos elvigyorodott.

- Ez az! Magyar! Maga magyarul mondta azt a pár szót. Ezek szerint maga Amerikában született, amire az angol beszéde enged következtetni, de magyar szülőktől, akiktől megtanulta a nyelvet. Valószínűleg otthon úgy beszéltek vagy beszélnek most is. Ez nem juttat eszébe semmit? - Látta, hogy a fiatalember erősen töri a fejét, de tanácstalan arcáról leolvashatta azt is, hogy hiába. - Jól van, mára hagyjuk abba, mert látom magán, hogy teljesen kimerült. Adok magának egy gyenge nyugtatót, hogy aludni tudjon. Holnap folytatjuk. Jó éjszakát.

Curtiss valóban csodát tett Cliffel. Két héttel később már vissza tudott emlékezni rá, hogy valóban Vietnamban harcolt, helikopter-pilóta volt. Elmesélte néhány bevetését, aztán a menekülést a saigoni amerikai nagykövetség tetejéről, a túlterhelt helikopterrel. Csak a nevére nem tudott visszaemlékezni. Felsorolta néhány bajtársa nevét, Jackson ezredest is megemlítette, de a saját neve csak nem ugrott be.

- Mondja, maga házas? - kérdezte egyik nap teljesen váratlanul az orvos.

- Nem vagyok biztos benne, de lehet - felelte Cliff. - Miből gondolja?

Curtiss megszívta a pipáját, és megigazította az izzadó orráról állandóan lecsúszni akaró szemüveget.

- Néztem a kezét. A bőre napbarnított, de a bal keze gyűrűs ujján van egy világosabb sáv, mintha jegygyűrűt viselt volna sokáig. Maga túl fiatal ahhoz, hogy elvált volna, és a világos sáv az ujján is túlságosan elüt a bőre többi részének a színétől. Tehát a gyűrűjét mostanában veszíthette el, mielőtt ide került. Gondolom, otthon a felesége várja, talán a gyermeke is. A gyermeke nevére nem emlékszik?

Cliff megint elgondolkodott. Tekintete a semmibe meredt, és mintha egy távoli, nagyon halk és gyenge hang szólalt volna meg a lelkében. "Őt, a bajtársamat hívták Henrynek. Hadd viselje a fiam annak a nevét, aki megmentette az apja életét." És ugyanakkor egy arc suhant elé. Egy szőke hajjal övezett, kékszemű, kedves női arc. Egy fiatal nő arca, aki a távolból rámosolygott, és hívogatón mormolt valamit. Egyetlen szótagot ismételt többször. ... f... ff... iff... Megvan! Cliff! Hiszen Jessica hívja őt haza...

A férfi csak bámult maga elé, tekintete elmerült valami távoli dimenzióban, és maga sem vette észre, mikor kezdtek el csorogni a könnyei. Benjamin Curtiss tapasztalatból tudta, hogy a betege ebben a pillanatban érkezett el az önfelismerés küszöbére. Nem szólt egyetlen szót sem, megvárta, amíg a páciens teljesen megnyugszik. Cliff szipákolva törölgette a könnyeit, mint egy elkeseredett kisfiú, és lassan ismét visszatért a jelenbe. Az orvosra nézett.

- Nagyon sokáig voltam... távol? - kérdezte zavartan. Megrezzent, mert Emma lépett melléjük. A nőre nézett, és ebben a pillanatban már pontosan tudta, kicsoda. Csak azt nem tudta, hogyan került Attapuba.

Hogy sem Curtiss, sem a felesége nem szóltak, maga kezdett beszélni.

- Igen, doktor. Most már tudom a gyermekem nevét. Kisfiú, Henrynek kereszteltük el. És emlékszem a feleségem nevére is. Jessica. És most már be is mutatkozhatom. Cliff vagyok. Clifford Mitchell. Missouri államban születtem, egy Budapest nevű kisvárosban. Az apám Robert Mitchell, szintén pilóta. Kérhetnék egy cigarettát? - fordult Emma felé, mert úgy emlékezett, mintha már látta volna dohányozni. A nő készségesen odanyújtotta a csomagot, Curtiss pedig gyufát gyújtott. Az első jóleső slukk után Cliff folytatta. - Egészen kicsi voltam, amikor a szüleim elköltöztek Missouriból Utahba. Egy Moon Lake nevű kis településen lakunk, az Uintah-fennsíkon. Ja, és most jut eszembe: a feleségem lánykori neve Farnsworth.

- Az apja pedig Philo Farnsworth, a tévés, nemde? - vetette közbe Curtiss. - Ismerem. És a maga apjáról is hallottam már. A világháborúban a Csendes Óceánon szolgált, igaz?

Cliff bólintott, és valami megnevezhetetlen melegség járta át a bensőjét. Hihetetlen volt számára, hogy itt, az isten háta mögött is lehetnek olyan emberek, akik hallottak már Bobról, Philoról. Mennyire lehet kicsi a világ? Milyen meglepetés érheti még itt, Laoszban, vagy akárhol, amíg haza nem érkezik? És ha hazaérkezik, azzal vajon vége a megpróbáltatásoknak? Vagy néhány év múlva ismét kitör egy háború, és neki megint el kell hagynia az otthonát, a családját? És vajon Henryre, vagy a még meg sem fogant testvéreire mi várhat ebben a világban? Képtelen volt előre gondolni ebben a pillanatban. Csak örült a jelennek, és élvezte, hogy él, lélegzik, és van egy lehetősége újrakezdeni az életét.

Emma meg akart szólalni, de a férje leintette. Egyetlen pillantással tudtára adta az asszonynak, hogy most nyugton kell hagynia Cliffet. A kritikus időszak még nem múlt el, fennállt a veszélye annak, hogy a páciens visszaesik előző állapotába, és Curtiss tudta, hogy ilyen esetben ritkán van második esély. Ha Cliff visszasüllyed az amnéziába, lehet, hogy örök életére szellemi roncs marad. Magában pedig arra gondolt, hogy most már tényleg itt az ideje a szökésen gondolkodni. A hazatérésen. Ki kell juttatnia ezt a embert innen, minél előbb, annál jobb.

- Nos, jól van - szólalt meg nagy sokára az orvos. - Azt hiszem, a mai nap emlékezetes marad mindnyájunk számára. Gratulálok, Cliff. Maga igazán erős és bátor ember. Tudom, mi foglalkoztatja ebben a pillanatban. Az idekerülése körülményei. Egyelőre hagyja, ne töprengjen ezen. - Megtömte a pipáját, és lassú élvezettel gyújtott rá. - Ha megengedi, felvázolnám a teendőket. Maradjon még itt pár napig, aztán elkísérem Vientiane-ba, az amerikai konzulátusra. Ne szabadkozzon, úgyis dolgom van a fővárosban. Más a baj. Nekem nincs kocsim, csak kerékpárom. Autóbusszal, alkalmi fuvarral tudunk csak eljutni a célunkhoz. A maga kinézete meglehetősen furcsa. Igaz, maga nem túl magas, a haja színe is sötét, de errefelé senki sem visel szakállt. Javasolnám, hogy borotválja le, és ameddig még itt van nálunk, napozzon minél többet, hogy az arca is lesüljön. Majd a feleségem szerez magának olyan ruhát, ami nem feltűnő ezen a vidéken. Ha már eddig megúszta, kár lenne most veszélybe kerülnie. És ajánlok magának valamit, Cliff. Igyekezzen minél gyorsabban haza innen, és ne is nézzen vissza soha. Ha béke lesz valaha is ezen a vidéken, az törékeny béke lesz, és nem is lesz tartós. Nézze csak, Vietnam egyesül. Elharapózik a kommunizmus. Kambodzsában nagyon ingatag a rendszer. Igazi béke sohasem lesz ezen a vidéken. És maga is hiába veszélyeztette az életét. Meg azok a bajtársai is, akik örökre itt maradtak. Menjen haza, éljen teljes életet, szeresse a családját, és amilyen gyorsan csak lehet, felejtse el Indokínát, mert ez maga a pokol. Legyen szerencsés.

Ezen az estén Cliff nehezen tudta álomba csalni magát. A gondolatai, mint valami megbokrosodott ménes, szerteszaladtak. Most már tisztán tudott emlékezni mindenre, ami a majdnem balul sikerült leszállást megelőzte, és a jelene is tiszta, érthető volt számára, attól a perctől kezdve, hogy magához tért ebben a barakkféleségben. De hogy azalatt a - mások szerint - három nap alatt mi történt vele, még mindig nem tudta, nem is sejtette. Egyszerűen hiányzott az életéből néhány nap, amivel nem tudott elszámolni. Úgy gondolta, nem is érdemes most ezen rágódnia. Emlékek rohanták meg, elsősorban Jessica. Hirtelen rájött, hogy időtlen idők óta nem ölelt nőt, és maga a gondolat is elég volt ahhoz, hogy megkívánja. Tehetetlen volt, sohasem szokott hozzá, hogy önmagán könnyítsen.

"El kellene aludnom végre" - biztatta magát, és az oldaláról a hátára fordult. Aztán hegyezni kezdte a fülét. Mintha neszezést hallott volna a közelben. "Ej, csak a fülem káprázik" - legyintett gondolatban, hiszen az őserdő hangjai bármit produkálhattak. De ez a nesz nem messziről jött, hanem közvetlenül mellőle. Akárhogyan is meresztette a szemét, nem látott semmit. Csak az égbolt nagyon halvány vibrálása látszott a szabadban, rajta pedig a fák elmosódott körvonala.

Újra hallatszott a nesz, és mintha elfojtott lélegzés is hallatszott volna a közelből. Cliff most már biztosan tudta, hogy valaki járkál a közelében. Vajon mit akar? Kirabolni? Nincs semmije, ami értékes volna. Megölni? Az már valószínűbb. Hiszen Curtiss figyelmeztette erre. Megmerevítette az izmait, és felkészült minden eshetőségre. Ha az ólálkodó idegen hozzáér, elkapja és megfojtja. Cliff még sohasem ölt embert, nem is tudta elképzelni, milyen lehet az. De annyit tudott, hogy az életét drágán adja majd. Ha csak kézitusára kerül a sor, nincs mitől félnie. Erős volt. De mi van akkor, ha az illetőnek fegyvere van? Kés, pisztoly, akármi?

Ekkor érezte meg a kéz tapintását az oldalán. Odakapott, sikerült keményen megfognia egy csuklót. Olyan erősen szorította, hogy szinte az ujjai is belezsibbadtak. Nagyon halk nyögés volt a válasz a hirtelen mozdulatra. Ebből, és a kéz tapintásából Cliff rájött, hogy az ólálkodó idegen nő. És most már érezte az illatát is.

- Mit keres maga itt ilyenkor, Emma? - kérdezte fojtott hangon.

- Magát keresem, Cliff - felelte ugyanolyan csendesen a nő. - Már régóta figyelem. Magának nagyon hiányzik az asszony. Igaz?

- Ezt meg honnan veszi? - képedt el a férfi. - És egyáltalán, miért érdekli ez magát?

Emma válasz helyett kiszabadította a csuklóját az egyre lanyhuló szorításból, és most ő fogta meg Cliffét, de sokkal gyengédebben.

- Ezért - felelte suttogva, és lassan végigvezette a férfi kezét a testén. Cliff meglepetten tapasztalta, hogy a nő teljesen meztelen. Sima, feszes bőre forró volt, a mellbimbói keményen álltak ellent a kényszerített simogatásnak. - Érti már? Szeretnék a magáé lenni ma éjjel. És szeretném, ha nem Benjaminnal menne el Vientiane-ba, hanem velem. Én khmer vagyok, sokkal jobban ismerem ezt az országot, mint a férjem. Sokkal jobban tudnék segíteni magának, hogy kijusson innen. És magával mennék, el innen, minél messzebbre. - Egész testével a férfihoz simult. - Szóljon már valamit... Kérem... - a hangja szinte könyörgő volt. - Vagy nem kíván?

Cliff nem tudta, mit mondjon. Iménti gerjedelme ismét visszatért, a puha, meleg női test érintése felkorbácsolta a vérét. Már-már azon a ponton volt, hogy megadja magát az ösztöneinek, de valami megmagyarázhatatlan erő visszatartotta attól, hogy magához vonja, megölelje, megcsókolja ezt az idegen asszonyt. Nem értette a helyzetet, és most, hogy már szinte teljesen visszatért az emlékezete, képtelen volt ezt a jelenséget beleilleszteni a meglévő mozaikba. Emmának volna valami köze ahhoz, hogy ő ide került? Nem kizárt. Visszaemlékezett Benjamin szavaira. A khmerek kiismerhetetlenek.

Ismét erős vágyat érzett ahhoz, hogy magához szorítsa Emmát. Túl régóta nem volt dolga nővel, hiányzott neki a szeretkezés. De aztán eszébe jutott, hogy Curtiss doktor menynyit tett érte, és úgy érezte, nem csak Jessicát csalná meg, ha most a magáévá tenné ezt az asszonyt, hanem azt is, aki kimentette az amnézia mélységéből. Becsülethez szokott jelleme nem engedett meg efféle kihágást. Óvatosan kiszabadította a kezét Emma ujjai közül, és felült az ágyon.

- Miért teszi ezt? - kérdezte csendesen.

Emma nem felelt azonnal, csak csalódottan sóhajtott. Szépen megszőtt terve dugába dőlt, mert előreláthatatlanul jellemes, vagy éppenséggel gyáva férfival hozta össze a végzete.

- Ha most azt mondanám magának, hogy megszerettem, kinevetne. Hiszen alig beszélgettünk eddig, a férjem kezelte magát. Akkor már jobb, ha megmondom az igazat. El akarok szabadulni innen. Kisgyerek korom óta Európában éltem. Megszoktam az ottani életet. Benjamin viszont, még ha morog is az itteni helyzete miatt, imád itt lenni. Hallani sem akar arról, hogy elköltözzünk innen. Férfiként is tehetetlen már, majdnem az apám lehetne. Én pedig megfulladok mellette. - Egyetlen pillanatra elhallgatott, és ujjai hegyével megérintette Cliff vállát. - Ne haragudjon, hogy megzavartam. Nem így akartam, Cliff. Szégyellem magam, amiért azt tettem, amit tettem. - Mélyet sóhajtott. - Legalább maga menjen el innen, térjen haza a feleségéhez, éljen teljes életet. És soha többé ne nézzen vissza. Felejtse el Indokínát, és felejtsen el engem is. Pihenjen jól. - Hirtelen mozdulattal a férfihoz hajolt, és leheletfinoman megcsókolta, aztán visszahúzódott a semmibe, ahonnan előbukkant.

A férfi bambán meredt maga elé a fekete éjszakába, és még mindig nem tudta elhinni, hogy az iménti perceket nem álmodta. Magában hálát adott a sorsnak, hogy nem szennyezte be a lelkét egy olyan kapcsolattal, amely eleve halálra volt ítélve. Cliff az a fajta férfi volt, aki nem tud szerelem nélkül ölelni. Nagyon kevés futó kalandja volt életében, és azokra sem szívesen emlékezett vissza. Ez pedig, itt, a dzsungel kellős közepén, kimondottan visszataszító lett volna most. Úgy érezte, hogy soha többé nem tudna a tükörbe nézni, ha engedte volna, hogy a dolgok a maguk medrében folyjanak tovább. És abban is biztos volt, hogy nem tudott volna emelt fővel visszatérni Jesshez és a kis Henryhez.

Csak hajnal felé szunnyadt el, és akkor is gyötrő álmai voltak. Amikor pedig reggel lett, és kinyitotta a szemét, elhatározta, hogy megkéri Benjamint: minél hamarabb vigye el innen, és engedje útjára, hogy hazamehessen.

Jessica napjai egyhangúan teltek. Amióta a háborúnak vége lett, és özönlöttek hazafelé a katonák Vietnamból, minden reggel azzal a reménnyel ébredt fel, hogy talán valamiféle hírt kap Cliffről. És minden este csalódottan, elhagyatottan tért nyugovóra, mert eltelt még egy nap anélkül, hogy akármilyen életjelt kapott volna a férjétől. Cliffet mintha a föld nyelte volna el. Halálhírét nem jelentette senki, de sem sebesülten, sem fogságban nem látták. Egyszerűen eltűnt, nyomtalanul. Néha úgy érezte, nem is igaz, hogy volt egy férje. Csak amikor a kis Henryre pillantott, akkor hasított belé az igazság pengéje: igen, volt egy férje. Néha már lemondott róla, máskor pedig mindennél erősebben érezte, hogy ez így nem lehet igaz. Nem is igaz! VAN férje! Miért enged a csüggedésnek? Haragudott magára, amiért képtelen volt úgy hinni, remélni, mint mások.

Naponta a munkájába temetkezett, azzal űzte el magától a sötét gondolatokat. A tévétársaság olajozottan működött, és Jessica is megállapodott végre. Hírszerkesztő lett. Hozzá futottak be a különböző hírügynökségek anyagai, ő szelektálta, vagdosta, alakította a kora esti és az éjszakai híradók anyagát. Philo elégedett volt a lányával, büszkén nézte kitartó munkáját, és magában elkönyveltre, hogy a KULC az ő visszavonulása után is jó kezekben lesz. Annak meg kimondottan örült, hogy Jessica elfogadta az ajánlatát, és otthon lakott a kisfiúval. Eleinte a fiatalasszony berzenkedett ez ellen, önálló életet akart, akár hazajön Cliff, akár nem. De két hónapi kínlódás után lemondott a függetlenségről, és hazaköltözött. Ennek Millie örült a legjobban. Egyszerűen imádta az unokáját, és mivel otthon dolgozott, össze tudta egyeztetni a munkáját a gyerek nevelésével. A hétvégék kivételével, amikor Jessica is otthon volt este, mindig ő fürösztötte meg és fektette le a kisfiút, aki kimondottan élvezte a kényeztetést. Meséket mondott neki, amiket Henry tágra nyílt szemmel hallgatott végig, aztán ásított egy nagyot, az oldalára fordult, és pillanatok alatt elaludt. Millie-nek ilyenkor kezdődött a munka, rendszerint éjszaka dolgozott, és hajnalban feküdt le, nem sokkal azelőtt, hogy Philo felkelt.

Lassan a vége felé közeledett az 1975-ös esztendő. Még mindig gyűrűzött a Watergate^[198]-botrány, egyre újabb adatok kerültek napvilágra. Mindenkit elképesztett az a szemtelenség, ahogyan egyes elemek megengedték maguknak, hogy bemocskolják a világ vezető demokráciájának a képét. Titkos és titkolt lehallgatások, betörés a Demokrata Párt Nemzeti Bizottságának a székházába, szigorúan bizalmas iratok megszerzése és szellőztetése a nyilvánosság előtt - mindez megannyi figyelmeztetés volt arra nézve, hogy az Egyesült Államok politikai élete sem mentes a piszkos üzelmektől. Ez a botrány késztette Nixon elnököt arra, hogy az ország közel kétszáz éves történelmében egyedülálló módon, lemondjon az elnöki hivatalról, és átadja a stafétabotot az alelnöknek, Gerald Fordnak. És mindehhez járult még az a közel százötvenezer délvietnami menekült, akik mindenféle eszközzel, néha a saját és a családjuk életét veszélyeztetve, fejvesztetten menekültek el az országukból a kommunista hatalomátvétel során, és akiknek nagy része az Egyesült Államokban keresett és talált menedéket.

Ugyancsak nyomasztó volt a sok adat, amely napvilágot látott az elesett vagy eltűnt amerikai katonákról. Egyes források szerint Vietnamban ezrével, sőt tízezrével tartottak fogva amerikai hadifoglyokat, olyan alantas és embertelen körülmények között, amelyek még a második világháborúban oly szörnyű hírnevet szerzett japánokat is megszégyenítették. Állati sorban tengődtek ezek az akaratuk ellenére harcba sodródott fiatalemberek a délkelet-ázsiai országban, és legtöbbször még a legelemibb emberi jogaiktól is megfosztották őket. Rémhírekben nem volt hiány, brutálisan kivégzett vagy agyonkínzott emberekről érkeztek titkos jelentések, szemtanúk meséltek hajmeresztő történeteket, és Jessicának nagyon nehezére esett megőrizni a hidegvérét, a reménységét. AKARTA hinni, hogy Cliff életben van, AKARTA hinni, hogy a férfi haza fog térni hozzá és a kisfiához. AKARTA hinni, hogy Cliff túl fog élni minden megpróbáltatást, és az utólagos traumát is átvészeli majd, ha ő, Jessica mellette áll a szeretetével, a ragaszkodásával.

Az egész család azt tervezte, hogy Moon Lake-ben töltik a Hálaadás napját. Philo is, Millie is egyetértettek ebben Jessicával, aki most is rendszeresen, majdnem hetenként meglátogatta Cliff szüleit. Azoknak nagy szükségük volt a jelenlétére, erőt merítettek belőle és a kisunokából, akiben Barbara is, Bob is Cliff hasonmását vélte felfedezni.

A fiatalasszony nem mesélte el Farnsworthéknak azt, amit anyósától megtudott. Bob egészsége rohamosan hanyatlott. A hatvanöt éves férfi jóval többnek nézett ki a koránál, a Csendes Óceánon szerzett sebesülése, amely annyi éven keresztül nem okozott gondot neki, most ismét kínozta. Alig tudta használni a lábát, le kellett mondania a repülésről, ami aztán a lelkiállapota gyors hanyatlásához vezetett. És mintha mindez nem lett volna elég, olyan jelenségek kezdtek mutatkozni rajta, mintha elveszítette volna az emlékezetét. Jessica aggódott, és bár nem volt szakértője az orvosi dolgoknak, arra gyanakodott, hogy apósa Alzheimer-kórban szenved.

Barbara is nehezen viselte el ezt az új helyzetet, annál is inkább, mert nyugdíjba vonult, és naphosszat össze volt zárva az egyre inkább magába roskadó, zsémbes emberrel. Ha nem merített volna erőt a régi szeretetből, a Bobbal való összetartozásból, a kis Henry bájos kedvességéből és hasonlatosságából Cliffhez, ő maga sem tudta volna simán venni a mindennapi akadályokat. Jimről sem kapott hírt már időtlen idők óta, csak annyit tudott nevelt fiáról, hogy Anchorage-ban él Laurával, gyermekük nem született, és a fiatalember a helyi egyetemen tanít.

Pénteken, november 28-án délben Farnsworthék kocsiba ültek Jessicával és a kis Henryvel egyetemben, és útnak indultak az Uintah felé. Philo vezetett, Millie ült mellette, Jess pedig a kisfiúval hátul foglalt helyet a családi kocsiban, és elmélázva bámulta a tájat, amelyen annyiszor autózott át Cliffel együtt. Szép, verőfényes, igazi őszi nap volt az a péntek, az amerikai kontinens dísze, gyöngyszeme. A mélykék égen fehér bárányfelhők úsztak lustán, az erdők megmaradt lombja a festőpaletta minden színében pompázott, és a fiatalasszonyt furcsa nosztalgia szállta meg. Néha megfeledkezett magáról, és úgy érezte, a férje is mellette ül a kocsiban, és a kezét szorítja gyengéden. Nem volt nehéz Cliffre emlékezni, de annál nehezebb volt elképzelni, mikor, és főleg milyen állapotban fog hazatérni, ha egyáltalán megtörténik ez a csoda valaha is.

Amint késő délutánba hajlott a nap, és ereszkedni kezdtek a félig már árnyékba borult völgy felé, ahol a Moon Lake rejtőzött, Jessica ismét úgy érezte, alig bírja ki Cliff távollétét. De ahogyan közeledtek a kisvároshoz, és a távolból feltűnt a repülőtér, hirtelen új érzés kerítette hatalmába. Mintha valahol, legbelül, felgördült volna egy függöny. Izgatott lett, alig bírt magával. Az egyik kanyar előtt, ahol Philo lelassított, előre hajolt, megérintette az apja vállát, és megkérte, hogy álljon meg. A férfi csodálkozva pillantott a tükörbe, és lehúzott az úttestről.

- Rosszul vagy, Jess? - kérdezte aggódva Millie, amikor a fiatalasszony kinyitotta az ajtót, és kiszállt a kocsiból.

- Nem, anyu, nincs semmi bajom - igyekezett megnyugtatni. - Ellenkezőleg, nagyon jól érzem magam. Csak szívni akartam egy kis friss levegőt. - Körülmutatott. Időközben Philo is kiszállt, csak Henry szunyókált nyugodtan a hátsó ülésen. - Nézzétek, milyen gyönyörű vidék. Nézzétek - ismételte lelkesen - itt nőtt fel Cliff. Élete kezdete óta ezt a gyönyörűséget látja. Ha hazatér, szeretnék itt élni vele. Szeretném, ha Henry is itt nőne fel. És a többi gyermekünk is, akik majd meg fognak születni.

- De hát mi lesz akkor a munkáddal, Jess? - értetlenkedett Millie. - Feladod?

- Nem adom fel, anyu. Majd utazom naponta. Nekem megér annyit, hogy Cliff otthon lehessen, azon a helyen, ahol szeret élni. Te nem tudod, mennyi mindent mesélt nekem erről a vidékről, ahányszor erre jártunk. És a Remetelakról. Hidd el, anyu, Cliff csak itt, ITTHON lehet igazán boldog. Ezért vállalom, hogy inkább ingázzak. Neki nagyon nagy szüksége lesz az otthon melegére, amikor hazatér. És azt a melegséget, még ha én adom is meg neki, csak itt, Moon Lake-ben kaphatja meg. Apu, te se csóváld a fejed, kérlek. Tudom, mit beszélek. Cliff a férjem, nekem pedig kötelességem ezután a pokol után nyugalmat nyújtani neki.

- Csak térjen vissza valaha is - mondta csendesen Philo.

Sem Jessica, sem Millie nem válaszoltak azonnal. Az asszony szeretettel ölelte magához a lányát, azt hitte, hogy Jess el van keseredve. Pedig nem így volt. Valami megmagyarázhatatlan reménység csírázott benne már órák óta, és ez a reménység most azt súgta, hamarosan, talán néhány napon belül hírt fog kapni Cliffről.

- Vissza fog térni, apu. - A fiatalasszony hangja nyugodt volt. - Érzem, hogy már nincs veszélyben, és hogy hazatér hamarosan. Ne kérdezzétek, honnan veszem ezt, mert nem tudom elmondani. Csak érzem. De mindennél biztosabban érzem.

- Úgy legyen, kislányom - suttogta könnyes szemmel Millie, és még szorosabban ölelte magához Jessicát. Visszaszálltak a kocsiba, és szótlanul tették meg a hátralévő utat Moon Lake Lodge-ig.

A hónapok, amelyek elteltek azóta az emlékezetes repülés óta, mintha most a végükhöz közeledtek volna. Cliff már nem fárasztotta magát azzal, hogy kiderítse, mi történt vele abban a kiesett három napban, és azt sem akarta, hogy az állandóan csigavonalba csavarodó gondolatok megzavarhassák az agyát. Örült a szabadságnak, bár még mindig nem volt teljesen szabad. Kalandos szökése a khmerek lakta dél-laoszi vidékről amúgy is zavaros volt, és ő nem is foglalkozott azzal, hogy megpróbálja pontosan felidézni ezt vagy azt az epizódot.

Majdnem egy hétbe telt, amíg Vientiane-ba jutottak Benjamin Curtissel. Maga a földrajzi távolság nem volt nagy, de az orvos jobbnak látta, ha óvatosan haladnak előre, és nem kísértik meg a sorsot. Buszra csak ritkán szálltak, többnyire alkalmi teherautókkal, vagy éppenséggel parasztok bivalyfogataival utaztak északnyugat felé. Az orvos tanácsára Cliff némának tettette magát, hogy ne kelljen beszélnie, és a csúcsos kalapot mélyen a szemébe húzta. Aligha kelthetett gyanút az egykedvű parasztokban, akik némán hajtották a fogataikat. Pizsamaszerű bennszülött ruhája is jó álca volt, többnyire rá sem hederítettek. Olyan alkatú és kinézésű emberek, mint Cliff, tucatjával szaladgáltak a falvakban, kisvárosokban.

Egész úton azon töprengett, vajon elmondja-e Benjaminnak, ami azon az éjszakán történt közte és Emma között. Voltaképpen semmi sem történt, semmi megbánnivaló, semmi visszafordíthatatlan, amit szégyellnie kellett volna, de mégsem tudta rászánni magát, hogy olyasmit meséljen az orvosnak a feleségéről, ami azt esetleg kiábrándítja, vagy szomorúságot okozhat neki. Nagyon sokkal tartozott ennek a férfinak, és maga sem tudta, hogyan fogja mindezt valaha is meghálálni neki.

- Valószínűleg sehogy, Cliff - nyugtatta meg Curtiss egy alkalommal, amikor Cliff éppen a háláról beszélt neki halkan. - Hagyja a fenébe ezt, nekem nem kell senki hálája. A magáé sem. Vagy ha nagyon hálás akar lenni, akkor menjen haza, és néha emlékezzen vissza egy a dilis öregemberre, aki még Indokína dzsungelében is ízig-vérig angol maradt. Nem hiszem, hogy sokan találkozhattak ilyen csodabogárral, amilyen én vagyok.

Vientiane önmagában véve nem volt nagyváros, de az eddig látott településekhez képest metropolisnak tűnt. Cliff kíváncsian bámészkodott, és nem egyszer megfeledkezett a helyzetéről is, egyszerűen turistának érezte magát. Rácsodálkozott a pagodákra, a különböző, keleti ízléssel rikítóra festett buddhista szentélyekre, amelyek között voltak nagyon szerények és hivalkodóan díszesek is, arannyal gazdagon borítva. Rábámult a narancsszínű lepelbe öltözött, fénylően kopasz lámákra, akik az útjába kerültek. Furcsa volt számára ez a távolkeleti világ, amelyből öt hosszú év alatt alig látott valamit. Most, hogy már érezhető, szinte tapintható közelségbe került a pillanat, amikor visszatérhet a megszokott civilizációba, akaratlanul is megismerkedett a Távol-Kelet furcsaságaival. Lenyűgözte ez a kavalkád, de annyira nem, hogy vágyat érzett volna valaha is visszatérni ide. Sosem tudta megérteni azokat, akik Keletre utaztak, úgymond "önmaguk megtalálására". Sem a Beatles tagjainak a rajongása a buddhizmusért, sem egyes ismerőseinek a kíváncsi kutató szelleme nem volt képes Cliffet magával ragadni. Számára a Kelet mindig egzotikus, de ugyanakkor elérhetetlen, és főleg ÉRTHETETLEN jelenség maradt, és az itt eltöltött öt esztendő után nem is akart közelebbről megismerkedni vele.

Az amerikai konzulátuson gyanakodva fogadták. Megfoghatatlan volt a tisztviselők számára, hogy egy ember, aki nem halt meg a harcokban, és fogságba sem esett, hol maradt ennyi ideig. Időbe és energiába telt, amíg Curtiss segítségével el tudta magyarázni az ügyeletes titkárnak, hogy nem tud semmit a kiesett három napról, és meggyőzte, hogy született amerikai. Nem egyszer már káromkodnia kellett, mert semmilyen érv nem hatott a kockafejű aktatologatóra. Benjamin jól szórakozott ezen. Aztán, mindkettőjük meglepetésére, egy magasabb rangú tisztviselő lépett be a szobába, ahol Cliffet faggatták, és rövid úton elintézte az egész dolgot.

- Nézze, Mr. Mitchell - mondta szabadkozva - a beosztottaim nincsenek ilyesféle történetekre felkészülve. Ne vegye rossznéven, ha a története hihetetlennek hangzik. Nemigen történt még meg amerikai pilótával, hogy ilyen körülmények között maradjon életben. Amit magának ajánlani tudok, a következő: átszállítjuk Bangkokba, ott működik egy jól felszerelt katonai kórházunk. Pihenjen, gyógyuljon. Tudom, hogy nem érzi betegnek magát - vetette közbe, amikor látta, hogy Cliff meg akar szólalni. - Szerintem - és ezt majd az orvosok is igazolni fogják - magának még pihenésre van szüksége, mielőtt hazautazik.

Amikor elbúcsúzott Benjamin Curtisstől, az orvos egy cédulát nyújtott át Cliffnek.

- Nem kívánom, hogy gyakran tegye meg, de néha írjon nekünk. Szeretném biztosan tudni, hogy épségben hazaért, és újra elfoglalta a helyét az életben. Higgye el, Clifford, nekem ennél nagyobb elégtételem nem lehet. És az Istenért, nehogy még egyszer Indokínába tegye a lábát. Magának nem tesz jót ez a környezet.

- Legyen nyugodt, Benjamin, eszem ágában sincs visszatérni erre a földre - mondta mosolyogva Cliff, és kezet rázott az orvossal. - Úgy fogom elkerülni, mint ördög a tömjénfüstöt. De maga, ha egyszer arra szánja el magát, hogy utazzon, tegye meg nekem azt a szívességet, hogy ellátogat Moon Lake-be. A legkevesebb, amivel tartozom magának és Emmának, az az, hogy a házam a maguk háza is legyen.

Másnap, október 20-án Cliff felszállt egy amerikai katonai gépre, amely egyenesen a thai fővárosba szállította. Az ottani katonai kórház tele volt sebesültekkel, akik hosszasan lábadoztak, mielőtt egyáltalán a hazatérésre gondolhattak volna. És tele volt olyan, látszólag semmilyen sérülést nem szenvedett emberekkel, mint amilyen ő maga is volt, akiknek viszont a lelke sérült meg valamilyen módon, és akik nem vállalhatták, hogy magukkal viszik ezeket a láthatatlan sebeket, hegeket a hazájukba. Akik itt voltak, azoknak elsőrendű feladatuk volt - önmagukkal szemben is - hogy lelkileg talpra álljanak, mielőtt hazautaznak. És munka volt bőven.

Cliff egy hónapot töltött ebben a kórházban, és napról napra erősebben érezte, hogy az emlékezete visszatér, és az idegei megnyugszanak. Éjszakánként még nehezen aludt el, lázálmok gyötörték, vagy éppenséggel úgy érezte, Emma Curtiss meztelen testét simogatja. Most sem gondolt másként a nőre, mint azon az éjszakán, amikor visszautasította a közeledését. Megnyugodott, hogy a lehető leghelyesebben cselekedett. De sajnálta az asszonyt, aki akarata ellenére élt olyan közegben, amelyből talán egyedül ő, Clifford Mitchell tudta volna kiszabadítani.

Aztán, mintegy varázsütésre, letelt a hónap, és november 25-én a kezelőorvos közölte Cliffel, hogy másnap reggel elhagyhatja a kórházat. Egy borítékot nyújtott át a férfinak, amelyben ötszáz dollár és egy repülőjegy lapult.

- Menjen Isten hírével, Mitchell - mondta az orvos. - Térjen haza, kezdje újra az életét. Magának megadatott ez a lehetőség, nem úgy, mint másoknak.

Cliff nem felelt, csak tapogatta a kezében lévő borítékot, és hirtelen úgy érezte, nem is igaz, hogy holnap felszáll egy repülőgépre, amely hazaviszi Amerikába. Nem lehet igaz, hogy hazatér... Nem lehet igaz, hogy talán negyvennyolc óra múlva a karjaiban tarthatja Jessicát és a kis Henryt. Mintha egy végtelen alagútból ballagott volna elő lassan, erőtlenül.

A bangkoki repülőtéren eltervezte, hogy hazatelefonál. Aztán mégsem tette meg. Úgy gondolta, ennyi idő után mindegy, hogy felkészíti-e Jesst a találkozásra, vagy váratlanul toppan be. Alig várta, hogy felszálljon vele a DC10^[199]-es San Francisco felé. Alig várta, hogy végre ne érezze a talpa alatt Indokína mocsárként visszahúzó földjének a vonzását. Félt, szinte rettegett, hogy egy adott pillanatban felébred, és a mostani szabadulás csak álom marad. Labilis öntudata néha még játszott vele, összekeverve benne a valóságot a képzelettel, de azt már határozottan tudta, hogy ő, Clifford Mitchell, az Egyesült Államok légierejének az őrmestere, vietnami veterán harcos, most végleg itthagyja a világnak ezt az elátkozott sarkát, és hazatér a szülőföldjére.

Se vége, se hossza nem volt a várakozásnak. Cliffnek úgy tűnt, mintha a fél világ itt nyüzsögne Bang Khen^[200]-ben, és mindenki ugyanarra a járatra várna, amire ő. Annyira elszokott a tömegtől, hogy szédülni kezdett. Émelygett a gyomra. Türelmetlenül várta, hogy végre a gép fedélzetén legyen és a gondolataiba merülhessen. Úgy érezte, semmi sem igaz abból, hogy most itt lökdösik vadidegen emberek, a képébe bámulnak, vagy közönyösen elmennek mellette, mert ugyan kit is érdekelhet egy zsákját cipelő katona? Mi a fenét keresett itt kezdettől fogva? Mindegy.

Megszólalt a hangszóró, és egy kellemesen fátyolos női hang szelíden beszállásra szólította a Pacific Airlines^[201] San Franciscóba tartó utasait. Cliff is megindult a hirtelen meglóduló sorral együtt, és öt perc múlva már a helyén ült, az ablak mellett. A lehető legkényelmesebben elhelyezkedett, és megpróbálta rendezni a gondolatait. Nem felejtett el valami fontosat? Napok óta, amióta tudta, hogy hazautazik, ez az érzés kísértette. Mintha otthagyott volna valamit valahol. Mintha elvesztett volna egy fontos tárgyat, csak nem tudta megnevezni, mi az.

Rutinszerűen bekapcsolta a biztonsági övet, meg sem várta a felszólítást, mint a többi utas. Elvégre pilóta volt, tudta, mi a szabály. Hátradőlt, a fejét az üléstámlának támasztotta, és lehunyta a szemét. Azonnal elszunnyadt, és azt sem hallotta, amikor a parancsnok bemondta, hogy a repülőgép felszáll. Csak valami nagyon távoli remegést érzett, amint a gép nekilendült a kifutópályának, és amikor a futóművek elszakadtak a talajtól, lágy lebegés fogta körül.

Édes otthon! Cliff csak erre tudott gondolni, amikor Salt Lake Cityben kiszállt a repülőgépből. Pedig még hosszú utat kellett megtennie Farnsworthék házáig. Fázni kezdett. Itthon már majdnem tél volt, szervezete elszokott ettől az éghajlattól. Az öt esztendő, amit Indokínában töltött, nem csak az idegrendszerében hagyott mély nyomot. Meg sem kottyant neki a nehéz zsák, szaporán szedte a lábát a buszmegálló felé.

Hihetetlen volt, hogy ismét Amerikában van. Mialatt a busz befelé száguldott a város központja felé, Cliff úgy bámészkodott, mint egy külföldi turista, aki életében először jár Utah államban. Kora délután volt, 1975 november 28-a, péntek. Kellemesen sütött a nap, a környező hegyek erdői ismerősként üdvözölték a hazatérő férfit. A mormon templom csillogó Angel Moroni-ja is mintha barátságosan integetett volna Cliff felé, amikor a busz elhúzott mellette.

Aztán csodálkoznia kellett. A házat teljesen üresen találta, sehol egy teremtett lélek. Philo kocsija sem volt a garázsban, mintha mindenki elköltözött volna innen. Hol lehetnek? Hol lehet Jess, hol lehet a kis Henry? Cliff csak forgott a házban, szobáról szobára járt, és nem tudta elképzelni, hol kereshetné még a családját. Tanácstalanul kiment a ház elé, megint benézett az üres garázsba, mintha azt remélte volna, hogy időközben hazaérkezett valaki. És ismét csalódottan tért vissza a lakásba. Még a szomszéd házakban sem látott semmilyen mozgást, mintha az egész környék kihalt volna.

"Mekkora ökör vagyok" - csapott a homlokára. Hiszen Hálaadás napja lesz ezen a hétvégén, valószínűleg mindenki elutazott a rokonokhoz az ünnepre. Ebben a negyedben többnyire idős emberek laktak, akiknek a gyermekei már elköltöztek innen. Érthető, na de hol lehet Jessica és a többiek?

Hirtelen ötlettel a telefonért nyúlt. Fél kézzel lapozta a telefonkönyvet, a másikkal tárcsázott, a kagylót pedig ügyetlenül szorongatta a vállával. Az első négy autókölcsönzőnél már nem felelt neki senki, valószínűleg bezártak. Az ötödiknél egy női hang közölte vele, hogy a főnök már eltávozott, és különben sincs szabad kocsijuk. A lap legalján szerényem húzódott meg egy cím és egy telefonszám. Salt Lake City legkisebb kölcsönzője, Cliff utolsó reménysége még nyitva volt, és csodák csodájára a kagylót is felvették.

- Igen, kérem, van szabad kocsink - mondta egy meghatározhatatlan korú férfihang. - Milyet parancsol, uram? És mennyi időre veszi igénybe?

- Teljesen mindegy, csak legyen négy kereke, és guruljon! - kiáltotta Cliff a kagylóba. - Erre a hétvégére kellene, hétfőn visszahozom. Az Uintahba megyek vele. Hol vehetem át a kocsit?

Papírmatatás hallatszott a vonal túlsó végéről, koppant a kagyló, amint az illető eléggé keményen letette az asztalra. Aztán egy kuncogásféle szakította meg a telefonvonal háttérzörejét, és ismét felhangzott az előbbi hang.

- Ne haragudjon, uram, elügyetlenkedtem itt valamit. A kocsit, ha akarja, házhoz szállíthatom magának. Csak akkor megkérem, hogy majd hozzon is vissza a központba. Honnan telefonál?

- Kings Lane 562, South Salt Lake - felelte Cliff. Idegesen pillantott a karórájára. Jó volna indulni... Sejtette, hogy Jess és a család Moon Lake-be utaztak.

- Oké, uram, negyedóra múlva ott vagyok. Viszlát.

Cliff soha életében nem élt át ilyen negyedórát, de a kölcsönzős pasas becsületére legyen mondva, valóban ott volt tizenöt perccel később. Egy metálzöld Chevy Nova volánja mögül szállt ki. Alacsony, köpcös, kopasz, szemüveges férfi volt, hatvan körül. Állandó vigyora és pirosas orra arról árulkodott, hogy nem veti meg az alkoholt. Gyűrött szürke öltönye úgy állt rajta, mintha kölcsönkérte volna. Cliff majdnem elnevette magát ennek a karikatúra-alaknak a láttán, pedig nem sok nevethetnékje volt.

- Itt a járgány, uram - nyújtotta a kulcsot a jövevény. - Teletöltöttem benzinnel, erre már nem lesz gondja. Nem csak az Uintahba, de akár Seattle-be is elmehet vele. - Megvakarta a fejét, egyik lábáról a másikra állt, és úgy nézett Cliffre, mint egy tettenért kamasz. - És akkor legyen szíves, és vigyen vissza a központba, mert az asszony leveri a derekamat, ha kések. Maga házas?

- Igen, éppen a feleségem után sietek - felelte Cliff.

- Siet? - képedt el a férfi. - Hagyja a bánatba, fiatalember, minek egy asszony után sietni? A végén úgy jár vele, mint én. Nem érdemes törnie magát. - Csak most vette észre Cliff egyenruháját. - Maga Vietnamból jött?

- Pontosan onnan. És öt éve nem voltam itthon.

- Akkor megértem, fiatal barátom. Menjen csak. Én is így siettem a feleségem után, amikor hazakerültem Európából.

Cliff bezárta a házat, és a volán mögé ült. Köpcös útitársa kényelmesen elhelyezkedett mellette, és mutatta az utat, merre vigye. Ide-oda kanyarogtak az utcákon, és Cliff alig várta, hogy megszabaduljon végre ettől a szószátyár alaktól. Egyedül akart maradni, és minél hamarabb nekivágni az útnak Moon Lake felé.

- Na, itt is vagyunk - jelentette ki a férfi, és Cliff lefékezett egy kopott garázs előtt. - Fizetni ráér, ha majd visszahozza a kocsit. Jó utat.

Már késő délután volt, amikor elérkezett az első szerpentinekhez. A Chevy egyenletesen húzott a hűvös levegőben felfelé, a táj szinte pillanatonként változott Cliff szeme előtt, de most nem ért rá azt figyelni. Ismerte már ezt a vidéket, számtalanszor megtette az utat Jessicával is, nélküle is. Most csak arra koncentrált, hogy minél hamarabb felérjen a fennsíkra. Úgy érezte, az a határ, amelyet át kell lépnie, onnan már könnyű lesz utolérnie a szeretett asszonyt és a kisfiát.

Számot vetett az elmúlt évekkel. Mögötte állt egy háború, amelyben voltaképpen senki sem győzött. Az amerikaiak, szégyenszemre, behúzott farokkal kullogtak ki Vietnamból. És amazoknak mi maradt ott? Egy tönkretett ország, egy megtizedelt nép. Most mégis úgy érezte, így helyes. Hadd építsék azok az országukat úgy, ahogyan jónak látják. Ki szólhat bele ebbe?

Lassan alkonyodni kezdett, amikor a fennsík keleti végéhez érkezett, és a völgyben megpillantotta a tavat. Muszáj volt megállnia. Hirtelen olyan gyengeség kerítette hatalmába, hogy kis híján leszaladt az úttestről. Kiszemelt egy szélesebb helyet, és lefékezett. Pillanatokig mozdulatlanul ült a járműben, aztán kiszállt, és mélyet szippantott az ismerős illatú levegőből. Ó, ez az ózondús szél... Éveken át erről álmodott. És gyakran érezte úgy, hogy soha többé nem lesz alkalma teletölteni vele a tüdejét. Most pedig egyre csak nyelte, és közben a tekintete végigpásztázta a Moon Lake völgyét. Odalent már félhomály uralkodott, ide látszottak a fények. Majdnem otthon volt.

Jessica összerezzent, amikor meghallotta a fékcsikorgást a ház előtt. Kérdőn nézett Barbarára.

- Vártok még valakit ma estére? - kérdezte halkan.

- Tulajdonképpen senkit, csak Bob egyik pilótája fog benézni valamiért. Holnap Kaliforniába repül, meg kell beszélnie valamit a férjemmel - felelte az asszony. - Lehet, hogy ő jött meg? Kimegyek, megnézem. Szegény fiú, még az ünnepet sem töltheti itthon. - Kisietett az előszobába, ajtót nyitott. Aztán csak egy sikoly hallatszott, és Jessica fürgén az anyósa után szaladt. Addigra már a többiek is kitódultak a nappaliból, és most mindenki földbe gyökerezett lábbal nézte a katonát, aki félszeg mosollyal állt a küszöbön, és Barbarát támogatta. Az asszony sápadt volt, és reszketett.

- Cliff! - kiáltotta Jessica, és a férfi mellett termett. Azt sem tudta, hogyan érintse meg, félt, hogy csak egy látomás, ami, ha hozzá nyúl, szertefoszlik. - Drága Cliff... Csakhogy itthon vagy végre! - Barbara közben erőt vett magán, és átengedte a fiát a fiatalasszony ölelésének, csókjainak, dédelgetésének. Ő maga Bob mellé húzódott, aki az ajtó mellett állt, és hitetlenkedve nézte a jelenetet.

Farnsworthék egy szót sem szóltak, csak közrefogták a kis Henryt, aki láthatóan semmit sem értett ebből az egészből. Csak bámulta ezt az idegent, akit az édesanyja a csókjaival halmozott el, és gyermeki eszével el nem tudta képzelni, ki lehet. Sosem látta még az apját. Aztán, amikor Jessica öröme már kezdett lecsitulni, és Cliff is beljebb léphetett a még mindig nyitva álló ajtóból, az egész család közrefogta. A férfi érezte, hogy a torkát egy láthatatlan marok szorítja egyre erősebben, és elakad a lélegzete. Erre a pillanatra várt öt hosszú évet. Hogy hazaérkezzen.

Nem akartam ünneprontó lenni. De nagyon feszélyezett, hogy mindenki úgy bámul rám, mintha én lennék Neil Armstrong, amikor visszatért a Holdról. Láttam apám és anyám arcán a hitetlenkedő félmosolyt, éreztem Jess karjának a szorítását, ahogy magához ölelt és remegett közben, és nem tudtam betelni ezzel az érzéssel. Meg azzal sem, amikor percekkel később a karomba vehettem a fiamat. Féltem, hogy álmodom, és nemsokára ébresztőt fúj a kürtös.

A vacsora jó volt, csak az ízét nem éreztem. Egyáltalán, minden olyan bizarr volt, mintha egy film egyik jelenetébe csöppentem volna bele. Mintha semmi közöm nem lett volna mindehhez a nagy hajcihőhöz. Anyám és Millie leszedték az asztalt, Jess segíteni akart nekik, de elhárították azzal, hogy neki most mellettem van a helye. Apám és Philo néha kérdeztek valamit, én meg gépiesen felelgettem, de szinte azt sem tudtam, mit mondok. Kába voltam, és nem csak a sörtől.

Mire véget ért Innsbruckban a téli olimpia, Cliffék élete is visszatért a rendes kerékvágásba. A férfi, aki azelőtt nem érdeklődött különösebben a sport iránt, most szinte odaragadt tévé képernyője elé, és lelkesen figyelte a különböző sporteseményeket. Jessica megértő volt, felfogta, hogy a férjének éppen erre van szüksége ahhoz, hogy teljesen és végérvényesen megszabaduljon a mögötte álló öt esztendő kísértésének a végső utóhatásától. Valami semleges dolog kellett ehhez, és ugyan mi lehetett volna semlegesebb, mint a sport?

Hosszú évek óta először nem Moon Lake Resortban rendezték meg ezen a télen az Amerika-bajnokságot, és a sportkomplexum majdnem kihalt volt. Csak a turisták vehették birtokukba a szállodákat, lesikló pályákat, és többnyire csak hétvégeken tették ezt. Colorado állam fővárosa, Denver^[202] kénytelen volt lemondani az olimpia megrendezéséről, ehelyett a kontinentális bajnoksággal kárpótolta magát. És, szintén hosszú évek óta először, pangani kezdett a Dakota Wings Air Charter. A kimondottan erre berendezkedett légivállalat most tétlenül nézhette, hogy a turisták többsége vagy kocsival, vagy magánrepülőgépekkel érkezik Moon Lake-be.

Cliff nem tudta nem észrevenni apja hanyatlását. Az idős férfi szinte napról napra öregedett, és vesztette el az érdeklődését a nagyvilág eseményei iránt. Volt úgy, hogy napokig feléje sem nézett a repülőtérnek, csak otthon gubbasztott a szobájában, és olvasott. Legalább ez az elfoglaltsága még megmaradt. Legszívesebben Walter Lord^[203] könyveit lapozgatta, mintha önkéntelenül is vissza akart volna térni időben több, mint három évtizedet, abba a korba, amikor még újdonsült amerikaiként védelmezte befogadó hazáját a japánok ellen.

Pontosan az történt, amit Jessica akart és megjósolt. Cliff váratlan hazatérése, a tény, hogy ép bőrrel úszta meg a vietnami háborút, arra késztette a fiatalasszonyt, hogy beváltsa a tervét: inkább vállalta a napi több, mint háromszáz mérföldes autózást Salt Lake Citybe és vissza, de azt akarta, hogy Cliff otthoni környezetben élhessen, és azt is, hogy Henryt ugyanaz a környezet ébreszthesse rá a világra, mint ami annak idején az apja bölcsője volt. Szükség is volt erre az áldozatra, mert ha Cliff nem veszi át a légivállalat és a repülőtér igazgatását, a Dakota Wings Air Charter óhatatlanul tönkrement volna. Így is borotvaélen táncolt a cég, és Norman West decemberi halála óta a missouri-i részleg is roppant nehézségek árán tudott csak fennmaradni. Ebbe belejátszott az 1973-74-es kőolajválság utóhatása is, mert azóta lettek olyan magasak az üzemanyag-árak, hogy már csak nagyon nehezen lehetett eredményesen, és főleg nyereségesen üzemeltetni egy légivállalatot. Tom West, ugyanúgy mint Cliff, igyekezett mindent megtenni a vállalatért, de sok esetben tanácstalan volt, és azt fontolgatta, hogy ismét mundért ölt, és visszatér a légierőhöz. Biztosabb megélhetés volt ez. Cliff viszont hallani sem akart arról, hogy valaha még köze legyen a hadsereghez, a légierőhöz.

Az egyedüli reményforrás az Edwin Cole repülőtér volt, amely szép forgalmat bonyolított le. A tranzitjáratok inkább itt szálltak le, mint Salt Lake Cityben, és a kisebb vállalatok gépei, vagy a magánpilóták is itt pihentek meg, vettek fel üzemanyagot. Cliff örült ennek, de azért főtt a feje a légivállalat miatt, és ezt nem is rejtette véka alá.

- Ha így megy tovább, be kell zárnunk - mondta többször is Jessicának. - Ami kevés vagyonunk van, azt nem akarom kidobni az ablakon. Már így is majdnem ráfizetésesek vagyunk. Mi a véleményed, szívem?

Jess nem akart beleszólni a vállalat irányításába, mert nem értett hozzá. Cliffre bízta a döntést, aki egyre gyakrabban gondolkodott el azon, hogy jó volna valami más megélhetési forrás után nézni. Na de mi legyen az? A repülésen kívül semmi máshoz nem értett, és csak most ébredt rá az apja igazságára, aki annak idején arra ösztökélte, hogy tanuljon, mert a két szárny nem elegendő ahhoz, hogy a felszínen maradhasson. De úgy érezte, már késő. Huszonkilenc évesen mihez kezdjen? És itt a gyermek is, akit fel kell nevelnie, akinek gondtalan életet, jólétet kell biztosítania. Összeszorított foggal folytatta a munkáját, abban reménykedve, hogy a véletlen szerencse majd csak hoz valami váratlan megoldást.

Voltaképpen aggódott. Soha életében nem szeretett a vakszerencsében bízni, most mégis rákényszerült. Nem volt ereje tervezni. És főleg, nem volt alapja, amire egy tervet felépíthetett volna. Jessica jól keresett a KULC-nél, de az ő fizetése nem volt elegendő ahhoz, hogy a család jólétét hosszú távon biztosítsa, és Cliff nem is akart beleegyezni, hogy a felesége tartsa el, még látszólag sem. Úgy érezte, zsákutcába került, amiből nincs kiút.

Annál is inkább aggasztó volt ez, mivel február végén kiderült, hogy Jess ismét anyai örömök elé néz. Azon az emlékezetes Hálaadáson, amikor a Remetelakba menekültek, hogy kettesben maradhassanak, és szenvedélyesen szerethessék egymást, az asszony ismét teherbe esett, de egészen mostanáig nem avatta be a férjét a titokba. Meglepetésnek szánta, pedig tudta, hogy Cliffnek most nincs szüksége meglepetésekre, mert még egy ilyen jó hír is inkább a gondjait szaporítja meg.

Talán az egyetlen, aki sztoikusan fogadta a gyülekező gondokat, Barbara volt. Nyugdíjba vonulása óta szorosabb kapcsolatba került Millie-vel, gyakorta meglátogatta, és kedvet kapott arra is, hogy írni kezdjen. Farnsworthné látott fantáziát ebben, hiszen az amerikai könyvpiac fellendülőben volt, és arra ösztökélte anyatársát, hogy próbálja megírni a Mitchell család történetét.

- Meglásd, Barbara, ebből bestseller lehetne - mondta neki többször is. - Az amerikai átlagolvasók szeretik az ilyen történeteket. A hazafias büszkeségüket legyezgeti, hogy egy Európából származó család ilyen gyorsan be tud illeszkedni az amerikai álomba, és még az ország védelméből is kiveszi a részét. Ne félj belevágni, segítek neked. Vedd úgy, hogy a kiadóm a te kiadód is, nem lesz nehéz elhelyezni és megjelentetni a könyvedet. Nem ígérem, hogy egyből meggazdagszol belőle, de nem lesznek anyagi gondjaid. És arra is gondolj - tette hozzá szomorúan - hogy Bob talán már nem sokáig marad melletted. Egy kis önállóságra neked is szükséged lesz. Ne tedd meg magaddal azt, hogy csak háziasszony és főállású nagymama légy. Ez nem illik a te jellemedhez.

- Pedig ilyesmire vagyok beállítva, Millie - felelte elgondolkodva az asszony. - De talán igazad van. Megpróbálkozom vele.

A hír, hogy újabb kis jövevény fog érkezni a családba, mindenkinek öröm volt. Barbara szövetkezett Jessicával, és az erőfeszítésük sikeres volt: a gondok ellenére is, a férfiak, elsősorban Cliff, örömmel fogadták a bejelentést, hogy augusztus első felében újabb kisbaba fog születni. Még Bob is kimutatta az örömét, és attól a naptól kezdve mintha a hanyatlása is lelassult volna. Ha éppen nem olvasott, Henryvel foglalkozott szívesen, mesélgetett a kisfiúnak, az pedig egyenesen imádta a nagyapját, pedig másfél évesen nem sokat érthetett a meséiből.

A tavasz közeledtével pedig a gondok is megszelídültek. Cliff ismét bízni kezdett abban, hogy sikerül fenntartania a légivállalatot, sőt abban is, hogy még felvirágoztathatja. Az első komolyabb szerződése a kaliforniai Berkeley Egyetem ajánlata volt. A neves intézmény kutatóprogramot tervezett, amelynek a lényege a légköri szennyezés elemzése volt. Összehasonlításos alapon igyekeztek megfigyelni a különbségeket az Egyesült Államok és Kanada között, és ehhez olyan légivállalatra volt szükségük, amilyen a Dakota Wings Air Charter volt. Cliff örvendett az ajánlatnak, és elfogadta azt. Kaliforniába utazott, személyesen tárgyalt a projekt vezetőivel, és kész, aláírt szerződéssel tért vissza Moon Lake-be. Nem volt sok oka arra, hogy halogassa, taktikázni sem akart, mert minden centre szüksége volt. A ráfordítás alacsonynak ígérkezett, a nyereség aránylag magasnak. A kutatóknak több repülőgépre és megbízható pilótákra volt szükségük, és az is megkönnyítette a dolgot, hogy Moon Lake Resort egyik szállodájában rendezkedtek be, így a kutatórepülések elkerülték Kaliforniát. Vagyis hát nem kerülték el, hiszen az ottani iparközpontok is a kutatás tárgyát képezték, de legalább nem kellett oda-vissza ingázni a tudósokkal.

Cliff élvezettel vetette bele magát a munkába. Hetenként legalább négy napot repült, vidám volt. Jessica pedig boldogan vette tudomásul, hogy a férje végre szakítani tudott az Indokínában felgyűlt emlékekkel. Legalábbis nyíltan nem beszélt róluk, de a fiatalasszony alaposan ismerte a férfit, és biztos volt benne, hogy azt néha még megkísértik a régi események. Óvakodott tőle, hogy szóba hozza, nem akarta megzavarni Cliff teljes szellemi gyógyulását. Hagyta, hogy a folyamat természetes módon zajlódjék le, és a férje akkor hozzon szóba egyes epizódokat, amikor ő maga érzi azt szükségesnek. A közlési vágy élt benne, de ugyanakkor gátlások is visszatartották attól, hogy kellemetlen dolgokat idézzen fel. Nagyon ritkán engedte meg magának, hogy a Vietnamban, majd később Laoszban tapasztaltakról meséljen Jessicának.

Egyik hétvégéjükön, amikor megint kettesben voltak a Remetelakban, Cliff ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy elmesélje a feleségének az Emma Curtissel történt furcsa esetet. Félve kezdte el a történetet, mert nem sejthette, hogyan fog Jessica reagálni a meséjére. De tudta, hogy a nő megbízik benne, és érezte, hogy ha eltitkolja a dolgot, azzal méltatlan lesz a bizalmára. Nem volt biztos benne, helyes-e ennyire nyíltan és őszintén elmondania mindent, ami Laoszban történt vele, hiszen azzal ő is tisztában volt, hogy vannak dolgok, amelyeknek a létezéséről jobb, ha nem tud valaki. Akkor kevésbé fájnak. De a lelkiismerete tiszta volt, nem nyújtotta ki a kezét a felajánlott "ajándék" felé. És amikor a mondókája végére ért, már biztos volt benne, hogy helyesen döntött.

Jessica eleinte némán, visszafojtott lélegzettel hallgatta Cliff éjszakai monológját. Az első szótól kezdve sejtette, hogy a férfit valami irdatlan teher nyomasztja, és kíváncsian várta, hogy hová fog fejlődni a mese. Boldog volt, amikor a férfi a végére ért, gyengéden simogatta verejtékben úszó arcát, és meztelen testéhez vonta a fejét.

- Kedvesem... - suttogta megnyugtatóan - most már ne emészd magad emiatt. Kérlek. Nem érdemes, mert voltaképpen semmi sem történt köztetek. Ne vádold magad a gondolatok miatt, azok szabadok, és az ember a legritkább esetben tudja csak kordában tartani őket. Már mondtam neked régebben is: azon sem botránkoztam volna meg, ha lett volna kalandod. Férfi vagy, szükséged van az élet diktálta kielégülésre. Az ösztöneid egészségesek - kuncogta halkan - nézd csak meg az eredményt - és alig domborodó hasára húzta Cliff kezét. - Abban pedig mindig biztos voltam, hogy a lelkedet sohasem adnád másnak. Ne kérdezd, miért voltam és vagyok ennyire biztos benne. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de úgy érzem, vagyok annyira "jó nő", hogy magam mellett tudjalak tartani. Szeretlek, Cliff...

Olyan őszintén és kedvesen mondta ki ezeket a szavakat, hogy Cliffnek szinte a torkába költözött a szíve, és hevesen dübörgött. Imádta az asszonyt. Érzéseinek nem vetett gátat, forró testük ismét akarni kezdte a másikat, és a lüktető vágy hamarosan újabb beteljesüléshez juttatta a szerelmespárt. Később, amikor kimerülten pihegtek egymás karjában, és együtt érezték a lassan lelohadó forróság simogatását, a férfi bátortalanul érintette meg az asszonyt, és alig hallhatóan vallott neki.

- Jess... Ügyetlen vagyok, ha szavakba kell öntenem, amit irántad érzek. Én nem vagyok a beszéd mestere. De téged annyira szeretlek, hogy minden pillanatomban melletted vagyok, akkor is, ha éppen Albertában^[204] landolok. Vagy ha felhők között repülök, és nem látok semmit. Soha nem lettem volna képes megcsalni téged. Emma Curtiss érezhette ezt, azt hiszem, a keleti emberek bölcs érzékével felfogta, hogy milyen kötelék fűz össze veled. Talán ezért is nem erőszakoskodott tovább. Pedig azt hiszem, komolyan gondolta. Sajnáltam is ezért. De boldog vagyok, hogy nem engedtem a kísértésnek. Nem szennyeztem be a szerelmünket, még akaratlanul sem. Ha megtettem volna, utána egy életen át kereshettem volna a mentségeket. És nem tudtam volna megbocsátani magamnak. Még akkor sem, ha te megtetted volna. Számomra nem létezik más nő. Csak te. Érted ezt, Jess? Csak te. A többi - mennyi is? - három milliárd, aki a Földön él, nem más, mint díszlet. Léteznek, de nem élnek. Számomra nem. Számomra egyetlen nő létezik és él: Jessica Farnsworth-Mitchell. A feleségem. A gyermekem anyja. A jövendő gyermekeim anyja. Érted ezt?

- Igen, kedvesem, értem - felelte gyengéden az asszony. - Értem, és köszönöm neked. Szívből, őszintén köszönöm. Igyekszem majd felnőni ehhez a feladathoz. Ilyen embert, mint te, nem könnyű úgy szeretni, hogy érezze is, és ne csak a szavak mondjanak el neki időnként egy-egy üzenetet. Test és lélek, akarat kell ehhez a szerelemhez. Vagy talán ez már nem is szerelem, hanem valami annál sokkal hatalmasabb? Nem tudom. Szó, emberi fogalom nincs még erre. Csak érzés, tudat, boldogság. Amit neked adni tudok - és adni AKAROK - az csak látszólag egyszerű. Nem csak feleség, nem csak anya, nem csak "jó nő" akarok lenni számodra, hanem szövetséges, társ, megbízható barát is. Érted ezt, Cliff? MINDEN akarok lenni neked. És tudom, hogy ha nagyon akarom, sikerül is. Még csak a te segítségedre sincs szükségem ehhez, mert a szeretet, amit irántad érzek, eléggé bőséges forrás ahhoz, hogy erőt merítsek belőle.

Lassan minden kezdett helyrerázódni, és Cliff újra úgy érezte, érdemes volt kitartania a hivatása mellett. A légivállalat, ha nehezen is, de talpra állt, és a Berkeley Egyetem szerződése biztos kereseti forrásnak bizonyult. A kedélye is rendbejött, annál is inkább, mert Bob állapota javulni kezdett. Repülni nem mert már, de a repülőtéri munkából ismét kivette a részét. Szabad idejében pedig ő foglalkozott a legtöbbet a kis Henryvel. Hétvégeken kirándultak a környékre, leginkább a Remetelakhoz, vagy leutaztak Salt Lake Citybe, Farnsworthékhez. Ilyenkor a két nagymama vette gondjaiba a kisfiút, a férfiak pedig a maguk komolyabb dolgait tárgyalták meg.

Az idei esztendő ismét választási év volt, és mind Bob, mind Philo érdeklődéssel figyelték az alakuló helyzetet. Megegyezett a véleményük abban, hogy Gerald Fordnak nem sok reménye van megtartani a tisztségét, a georgiai földimogyoró-termesztőnek^[205] jobbak az esélyei, hogy a következő négy évben a Fehér Házból irányíthassa az ország és a világ ügyeit. Cliff nem szívesen vett részt ezekben a vitákban, és amikor apja megkérdezte tőle, miért, kissé ingerülten válaszolt.

- Apám, te is tudod, honnan jöttem vissza, és azt is tudod, mi volt annak az előzménye. Egyszerűen nem hiszek benne, hogy az elnöki intézmény elég tiszta ahhoz, hogy a politikát szalonképesebbé tegye. Bárcsak tévednék. De úgy érzem, Vietnammal nem zárult még le az Egyesült Államok határokon kívüli kalandjainak a sorozata.

- Ugyan, menj már - felelte Philo - Hiszen Carter éppen azt tűzte ki célul, hogy emberközelbe hozza az elnöki posztot, és a belpolitikát megtisztítsa a sok szennytől. És én úgy érzem, sikerülni is fog neki.

- Örülök, hogy ilyen optimista vagy, Philo - legyintett a fiatalember. - Én nem tudok így érezni. Bennem még mindig ott van a tüske, amit egy olyan ember - Nixon - szúrt belém, aki egyet mondott, és egészen mást tett. És én még a szerencsésebbek közé tartozom. Mindössze három nappal nem tudok elszámolni az életemből. De nézd meg a sok nyomorultat, akik kezüket-lábukat, vagy éppen a józan eszüket hagyták ott Délkelet-Ázsiában. És most koldulnak, mert sehol sem kérnek belőlük, mintha bizony ők lettek volna a vétkesek. Hányan lettek belőlük bűnözők? Utána számoltál már? Hányan lettek a heroin rabjai? Hányan élnek kegyelemkenyéren? És még azt is el kell tűrniük, hogy a fiatalabbak kigúnyolják őket. Mondom, nekem szerencsém volt - idegesen kotorászott cigaretta után - mert egy kész vállalkozásba érkeztem haza. Ha nem is megy fényesen, megélek belőle, és el tudom tartani a családomat. De mások?

- Túlságosan sarkítva fogod fel a dolgokat, fiam - mondta Farnsworth.

- Lehet - vonta meg a vállát Cliff. - De én így látom. Akikben még volt vállalkozó szellem, elmentek zsoldosnak, valahová a világ végére. A fene tudja, hova: Angolába, Dél-Afrikába, Latin-Amerikába. És ott mit csinálnak? Gyilkolnak, és gyilkolni tanítanak, egészen egyszerűen azért, mert SEMMI MÁSHOZ NEM ÉRTENEK. Szerinted akkor ne lássam sarkítva a dolgokat? Már ne haragudj, nem akarok veled ellenkezni, tisztellek, mint idősebbet, és mint a feleségem édesapját, de amit mondasz, az szerintem hülyeség. És nem csak szerintem az.

Nem akarta tovább feszíteni a húrt, úgy érezte, ennyit sem kellett volna mondania. Nagyon jól ismerte Philo életszemléletét. Tudta, hogy ezt az embert nem lehet meggyőzni. Kész elvei vannak, jól felépített világképe, csak az vele a baj, hogy ez a világkép egyedül neki helyes. Arra pedig Cliff gondolni sem akart, hogy az apósát "átnevelje". Voltaképpen emiatt is örült annak, hogy nem Salt Lake Cityben laknak Jessicával, hanem Moon Lake-ben.

Rosszkedvű volt, amiért ilyen vitába kellett keverednie. Úgy döntött, jár egyet a környéken, és kiszellőzteti a fejét. Jess, aki kijött hozzá a konyhából, észrevette a férje borús tekintetét, és kedvesen hozzá bújt. Mindent hallott a férfiak vitájából. Magára kapta könnyű kiskabátját, és belékarolt Cliffbe.

- Veled megyek, kedvesem, ha nem zavarlak - mondta mosolyogva, és szeretettel megcsókolta a férfit. - Nekem sem fog ártani egy kis mozgás. Apu miatt meg nem érdemes mérgelődnöd. Ő már csak ilyen. Nem kell mellre szívni.

- Jess, itt nem arról van szó, hogy mellre szívom-e, vagy sem. Hát te sem érted? Egy elv forog kockán. Emberekből roncsok lettek, és az egész társadalom úgy tesz, mintha vak volna, és nem látná, mi folyik a szeme láttára. Egy egész generáció áldozta fel a fiatalságát, egészségét, életét, csak azért, mert egy bizonyos körnek ez volt az érdeke. És most kirekesztettekké váltak, számkivetettekké a saját hazájukban, nemkívánatos söpredékké. Munkát csak a legritkább esetben kapnak, akkor is valami alantas, piszkos munkát. Mindenki úgy törli beléjük a lábát, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb. Undorító, ami itt történik. - Megtorpantak, az asszony szembe fordult a férfival, és két keze közé fogta annak kipirult, indulattól fényes arcát. De nem szakította félbe, hagyta, hogy Cliff kibeszélje magát. - Annyira undorító, hogy néha kedvem volna világgá menni. De én nem szólhatok egy szót sem, mert nekem van megélhetésem, drogos sem vagyok. És itt vagy nekem te. - Fél kézzel előhalászott egy cigarettát, rágyújtott. Óvatosan félre fújta a füstöt, mert tudta, hogy Jesst zavarja a dohány. - Ha te nem lennél, Jess, nem tudom, mivé degradálódtam volna. Lehet, hogy most én is ott hányódnék valahol, egy mocskos sikátorban, a patkányok között, alig valamivel magasabb szinten, mint azok. Vagy már nem is élnék. Te hoztál vissza az életbe, Jess.

- Butaságokat beszélsz, Cliff - simogatta meg a nő. - Én biztos vagyok benne, hogy nélkülem is megálltad volna a helyed, egyszerűen azért, mert ilyen a jellemed. Emlékszel, hányszor meséltél nekem Fürge Sasról, meg a tanításairól? Nem én mentettelek meg, hanem ő. Illetve mindaz, amit beléd oltott gyerekkorodban. Te nem veszel erről tudomást, mert a tudatalattidban zajlik le minden. De azért köszönöm, hogy engem tekintesz a mentőangyalodnak. Igyekszem megszolgálni a bizalmat.

A férjéhez simult, és lassan andalogtak a csendes utcákon. Élvezték a szelíd napsütést, a hajukba kapó kósza szellőt, az innen-onnan kiszűrődő családias hangokat, amint minden házban ebédhez készülődtek, és ösztönösen arra gondoltak mindketten, milyen jó, hogy az élet egymásnak ajándékozta őket. Szótlanul lépkedtek egymás mellett, kanyarogtak jobbra-balra a kis mellékutcákon, és mindketten ugyanarra gondoltak. Arra a ritka szerencsére, hogy Cliffnek sikerült ép bőrrel hazakerülnie arról a távoli vidékről, ahol ezer és ezer más fiatalember lelte a halálát, ahol még most is sínylődhetnek foglyok, méghozzá a legembertelenebb körülmények között.

Jessica tudta, hogy Cliff nem szívesen beszél arról a három napról, amely kiesett az emlékezetéből. És mégis, kíváncsi volt rá, mi történhetett a férfival, hogyan jutott el Attapuba. Mindeddig nem akarta szóba hozni a dolgot, de most felülkerekedett benne a kíváncsiság. Éppen egy kis parkhoz érkeztek, két utca sarkán, és az egyik pad hívogatón kínálta félárnyékját. Leültek, Jessica a férje vállára hajtotta a fejét, és boldogan adta át magát az ölelésnek, a simogatásnak.

- Mondd - kezdte halkan - téged nem foglalkoztat a megmenekülésed? Jó volna tudni, hogyan kerültél Curtissékhez.

- Kedvesem - felelte Cliff - már összevissza gondolkodtam ezen. Semmi sem jut eszembe. Persze, hogy érdekel, de fogalmam sincs, mi történt azalatt a három nap alatt. Tudod, voltaképpen nem is maga a három nap a fontos, hanem hogy hogyan hagyhattam ott a helikoptert. Miért nem maradtam ott, mint a többiek? Ha megfeszülök, sem tudok erre magyarázatot találni.

- Próbáljunk logikusan gondolkodni, mintha nyomozók lennénk - javasolta az asszony. - Van kedved egy kis agytornához? Tegyünk úgy, mintha egy bűnügyet kellene felgöngyölítenünk. Lehet, hogy sohasem találjuk meg a valóságot, de valami elfogadható magyarázatot csak lelünk. Mit szólsz hozzá?

Cliff elnevette magát. Már nyoma sem volt rajta az ingerültségnek, ami erre a sétára sarkallta. Megszorította Jessica kezét.

- Hát legyen, ha már annyira akarod. Játsszunk. Legyünk olyanok, mint Sherlock Holmes és doktor Watson^[206]. Hátha kiokoskodunk valamit, és végre engem is nyugton hagy ez az ügy. Tudod - mondta tűnődve - lehet, hogy éppen emiatt a bizonytalanság miatt vagyok ennyire nyugtalan még mindig. - Ismét rágyújtott. - Kezdjük az elején. Mit tudunk?

- Például tudjuk, hogy nagyon kimerült voltál, amikor letetted a gépet. Te mondtad, hogy az utolsó, amire emlékszel, a földi személyzet volt, amint a gép felé futott. Ugye, nem repülőtéren szálltál le?

- Nem. Már közel voltunk, de a gép egyre rakoncátlanabbul viselkedett. A hidraulikus nyomás nullára esett vissza, a hajtómű felforrósodott. Erre határozottan emlékszem. Muszáj volt leszállnom, ha nem akartam lezuhanni, vagy a levegőben felrobbanni.

- Értem - mondta Jessica. - Milyen távolságra lehettetek a legközelebbi repülőtértől?

- Talán nyolc-tíz mérföldnyire. Pár perc repülés kellett volna még. De nem kockáztathattam. Le kellett tennem a masinát, mielőtt késő lett volna.

- Előtte beszéltél rádión a bázissal?

- Valószínűleg, különben a földi személyzet nem jött volna elébünk. Halványan rémlik, hogy dzsipeket, mentőkocsikat láttam a környéken. És rengeteg embert. Katonákat, civileket vegyesen.

- Akkor minden világos - összegezte az asszony. - A személyzet nem csak tőled tudhatott az érkező menekültekről, hanem egyébként is. Valószínűleg figyelemmel kísérhették a saigoni eseményeket. Ha szóltál is nekik rádión, az nem volt nekik meglepetés, csak arra figyelhettek fel, hogy a géped sérült, és emiatt nem biztos, hogy eléred a támaszpontot. Volt abban a körzetben amerikai légitámaszpont?

Cliff a homlokát ráncolva gondolkodott. Megpróbálta emlékezetébe idézni a térképet. Hmm, Attapu. Dél-Laosz. Kellett ott lennie valaminek, de maga a helyiségnév nem mondott neki semmit. Álljunk csak meg... Mintha egy folyóra emlékezett volna a térképről. Csak a Mekong lehetett.

- Nem tudom biztosan... - mondta tétován, és egy macska után nézett, amely egy fa alá osont, és egy ott tollászkodó madarat lesett sóváran. - Valahol a thai határ mellett kellett volna leszállnunk. Cham... Megvan. Champasak. De az jó messze volt onnan, a levegőből még nem láttam a folyót. Szólj majd, ha hazaérünk, hogy nézzem meg a térképet. De akkor megint nem értek valamit - gondolkodott el. - Ha jól emlékszem, át kellett repülnöm Kambodzsa fölött is. Á, lehet, hogy mindent összezavarok.

- Nem baj, Cliff, ez nem is lényeges. A te szempontodból nem fontos. Ha jól értelmezem, akkor valahol Attapu és Champasak között értetek földet. Még a viszonylagos távolság sem sokat számít.

A férfi elnevette magát.

- Kedvesem, te valóságos navigátor lettél. Ha netán kirúgnak a KULC-től, biztosítok neked egy állást a reptéren. Vagy légi navigátor akarsz inkább lenni?

- Nevess csak, Cliff, ha akarsz - mosolygott vissza a nő kedvesen - de megállnám a helyem ott is. De most térjünk vissza a te esetedre. Tehát elveszítetted az eszméletedet. Mi történhetett azután szerinted?

Cliff ismét eltűnődött. Vajon mi játszódhatott le a leszállás után?

- Nem tudom, csak találgatok. Azt hiszem, a kisegítő személyzet a menekülteket vette gondozásba, velem nem is törődtek. Lehet, hogy nem látszott rajtam semmi különös, sebesült sem voltam. Hogy bent maradtam a pilótafülkében, rám sem hederítettek. Azt hiszem, fogták a menekülteket, kocsira rakták őket, és elszeleltek velük Champasakba.

- Téged meg otthagytak egyedül? - csodálkozott Jessica. - Mire számítottak? Hogy alámászol a gépnek, mintha autó lenne, és megjavítod? Miféle hadsereg az ilyen? Legalább egyvalakinek ott kellett volna maradnia veled. Kíváncsi vagyok, vajon akkor is így tettek volna, ha a környék hemzseg a partizánoktól? Ha lőnek rátok?

- Sok mindent nem értesz te, Jess - felelte a férfi. - Azt hiszem, ha venném a fáradságot, és leírnám mindazt, amit Vietnamban tapasztaltam, vagy börtönben végezném, vagy őrültekházában. Elképzelhetetlen. Érted? Emberi agy nem képes felfogni mindazt, ami ott történt. És én még szerencsés voltam, mert csak a felületét láttam mindennek. Ha gyalogos vagy tüzér lettem volna... Á, beszélni is rossz erről. Képzeld el azt a helyzetet, amikor a légierő B52-esei a mocsárba bombázták a mieinket. Vagy a Phantom-ok gépfegyverezni kezdtek egy gépkocsioszlopot, csak azért, mert a légi irányítás "elfelejtett" szólni nekik, hogy abban a körzetben amerikaiak vannak az úton. Ehhez mit szólsz? Csoda akkor, ha kivert kutyákként kullogtunk ki abból az átkozott országból, ahol amúgy sem volt semmi keresnivalónk? - Idegesen rágyújtott, és ezúttal arra sem figyelt oda, hogy ne Jessica felé fújja a füstöt. Csak később eszmélt rá. - Ne haragudj, szívem.

- Nem haragszom, Cliff - mondta szelíden a nő. - Ilyesmiért haragudjak rád? Örülök, hogy mellettem vagy. - Két keze közé fogta a férje szabad kezét, és megszorította. - Figyelj rám. Számomra már világos minden. Elvesztetted az eszméletedet. Otthagytak egymagadban. Feleszmélhettél, egyedül voltál. Annyira nem volt tiszta az agyad, hogy helyesen tudj tájékozódni. Találomra elindultál egy irányba. Fordítva kellett volna, de akkor ez is lényegtelen volt. Mentél, amerre a lábad vitt. Napszúrást kaphattál, ami csak súlyosbította a helyzetedet. Azt hiszem, ezért dobhattad le magadról a kezeslábast, és félmeztelenül mentél tovább, egészen addig, amíg összeestél. Nem rabolt téged ki senki, ezt csak Emma Curtiss mondta neked, mert már akkor megvolt a terve arra, hogy behálóz téged, és rávesz, hogy magaddal vidd, ha otthagyod Attaput. - Elhallgatott, és merőn nézett a férfi szemébe. - Ilyen egyszerű az egész, kedvesem. Ami pedig a mesédet illeti, mármint Vietnamról, számíthatsz rá, hogy "előveszlek" még vele. Azt hiszem, csinálok veled egy riportot. Itt az ideje, hogy mindenki tudjon arról, ami ott történt. Nem lehet, NEM SZABAD elhallgatni az igazságot.

- Már megint keresztes háborúra készülsz, Jess? - ugrott fel a férfi. - Nem! Érted? Nem! Vedd tudomásul, hogy nem vagyok hajlandó a nyilvánosság előtt beszélni erről! Pláne nem, ha te vagy a riporter! Ezt az egyet egyszer és mindenkorra verd ki a fejedből, mert nem lesz belőle semmi! - Észrevette, hogy túlságosan elragadtatta magát, és bocsánatkérőn nyújtotta a kezét a feleségének, hogy felsegítse a padról. - Ne haragudj, hogy ordibálni kezdtem, Jess. Gyere, menjünk haza, mert a szüleink el sem tudják képzelni, merre csavargunk. - Magához ölelte a nőt, és lágyan megcsókolta, aztán megérintette a hasát. - MIATTA kell nagyon vigyáznunk egymásra, érted? Meg Henry miatt. Meg a későbbi gyerekeink miatt is. Azt szeretném, ha ő majd nem venne részt semmilyen háborúban. Akár fiú lesz, akár lány. És a többiek sem.

- Éppen miatta, miattuk akarom megcsinálni azt a riportot, Cliff - felelte halk makacssággal az asszony. - Egyelőre békén hagylak vele, de gondolkozz. Én nagyon jól tudom, mit miért teszek. Felelős vagyok a gyermekeimért. Mint ahogy te is. És mindketten felelősek vagyunk nem csak a saját gyermekeinkért, hanem egy egész generációért. Akik utánunk jönnek, akik majd felépítenek egy másik világot, ha lesz hozzá erejük és erkölcsi tartásuk. De mindkettőhöz rád, ránk van szükségük. Gyere haza.

Bárhol a világon dúl egy háború, bárhol arat a halál, egy dolog a biztos: a kaszás nem válogat. És aki ép bőrrel képes megmenekülni a veszedelemből, az szerencsésnek tekintheti magát, még akkor is, ha egyes egyedül marad. Cliffnek szerencséje volt, és nem is kellett magánnyal küszködnie, erről most már ő maga is meg volt győződve. Azután az emlékezetes beszélgetés után, ami nagyjából fellebbentette a fátylat a titokról, és amely, ha teljesen nem is, de megmagyarázta, hogyan volt képes életben maradni, sokkal nyugodtabban és nagyobb életkedvvel vetette bele ismét magát a munkába.

A Berkeley Egyetemmel kötött szerződés lassan lejárófélben volt, a projekt a végéhez ért. Ugyanakkor viszont közeledett a Montreali Olimpia megnyitásának a dátuma, és a Dakota Wings Air Charter újabb megbízáshoz jutott: egyike lett azoknak a légivállalatoknak, amelyek a különféle sportfelszereléseket, logisztikai segédeszközöket szállították Kanadába. A munka nem volt nehéz, és jól is fizetett. Cliff bízni kezdett benne, hogy a légivállalat végre kilábal a hullámvölgyből, és újabb sikersorozat felé halad. Csak egy gondja volt ezzel kapcsolatban: Bob lelkiállapota ismét ingadozni kezdett, nemigen lehetett számítani rá. Jessica terhessége is a vége felé közeledett, számítása szerint még egy hónapja, legfeljebb hat hete volt hátra a szülésig.

Cliff igyekezett a lehető legésszerűbben beosztani a saját idejét, hogy mind az aktív repülésre, mind az adminisztrációra legyen ideje, és a feleségét se hagyja magára ebben az időszakban. Amikor csak tehette, otthon maradt vele, és boldogan tervezgették, milyen lesz az életük a második gyermek megszületése után. Nagyon várták már mindketten a nagy eseményt. Jessica most már otthon maradt, férje követelésére, mert Cliff hallani sem akart arról, hogy az előrehaladott állapotban lévő nő naponta lefurikázzon Salt Lake Citybe és vissza.

- Nem akarom, hogy valahol az úton kapjon el a vajúdás, szívem - mondta a férfi. - Ekkora kockázatot nem vállalok, és te sem vállalhatod.

- De hát semmi bajom az égvilágon! - ellenkezett az asszony. - És óvatosan vezetek, te is tudod.

- Persze, hogy tudom - felelte Cliff - de tudni egy dolog, aggódni meg egy egészen más dolog. Tedd meg a kedvemért, hogy nyugton maradsz. Vagy, ha nem tudsz nyugton maradni a fenekeden, akkor erre az időre, ami még hátra van, költözz le a szüleidhez, és akkor semmi kifogásom ellene, hogy folytasd a munkádat. - Látta a nő arcán, hogy nehéz választás előtt áll, és tudta, hogy Jess legalább annyira szereti a hivatását, mint ő maga. - Hidd el, kedvesem, nekem sem kellemes ilyen "vagy-vagy" elé állítani téged, de tényleg nem akarom, hogy bármilyen bajod essen. Elhiszed? Féltelek.

Jessica nem vitatkozott tovább, belenyugodott abba, hogy most egy ideig semmilyen más feladata nem lesz, csak feleségnek, anyának lenni, pedig legbelül éppen ez ellen berzenkedett a legjobban. De belátta, hogy Cliff idegei nem viselnének el most egy újabb izgalomsorozatot, és tulajdonképpen igazat adott neki. Még legyezgette is a női hiúságát, hogy a férje ennyire szereti és óvja.

Viszont még mindig nyitott kérdés maradt a repülőtér adminisztrációja, amibe ő nem tudott beleszólni, és kontárkodni sem akart. Bob újabb visszaesése komoly gond volt, Cliffnek pedig éppen elég fejfájást okozott, hogy mindennel meg tudjon birkózni. Barbara sem tudott segíteni ebben, noha jártas volt az ilyesféle munkában, de amióta Millie rábeszélésére elkezdte írni a család történetét, szinte nem is maradt szabadideje. Egyre inkább tetszett neki az új feladat, amit maga elé tűzött ki, és igyekezett a lehető legélethűbb módon hozzáállni a dologhoz. Nem volt nehéz dolga: az események, attól az 1938-as meneküléstől kezdve, élénken éltek az emlékezetében, pedig semmit sem jegyzett fel, és gyermekkora óta nem vezetett naplót. Jessica, hogy mégse maradjon otthon teljesen tétlenül, igyekezett bekapcsolódni anyósa munkájába, beszélgetett vele, és az elkészült részeket lektorálta. Cliff nem egyszer mosolygott magában azon, hogy anyja szobájából többnyire az írógép kopogása, vagy élénk vita hallatszott ki.

A Függetlenség Napját^[207] emlékezetes piknikkel ünnepelték meg a Remetelakban. Jól érezték magukat, csak az hagyott mindenkiben, de főleg Barbarában némi kellemetlen szájízt, hogy Paul Harris nem vehetett részt a közös ünneplésben. Az öreg férfi beteg volt, magatehetetlenül feküdt a kórházban, és már nem lehetett számítani a felépülésére. Az utódot, Jonathan Cusackot, aki a helyébe lépett a UDB élén, még alig ismerték, és nem is fogadta el a meghívást. Nyílván nem akarta megzavarni a családi együttlétet.

Cliff tartott tőle, hogy ezen a közös ünneplésen újabb vita alakulhat ki közte és apósa között, és nem szerette volna, ha emiatt rossz hangulatban kellene tölteniük a napot. Szerencséjére Philo sem hozott szóba semmi olyan témát, amelyen összevitatkozhattak volna, így felhőtlenül élvezhették a szép napot és az ízletes marhasültet, amit szabad ég alatt készítettek el a férfiak.

Késő délután volt már, a bőséges vasárnapi ebéd csendes mélázásra késztette a társaságot a kis faház előtti tisztáson, ahonnan gyönyörű panoráma nyílt a tóra és a túlparti repülőtérre. Ünnep volt, semmilyen légiforgalom nem zavarta meg a csendet, így annál nagyobb meglepetést okozott, amikor délután fél öt tájban egy kétmotoros repülőgép szállt le az Edwin Cole repülőtéren. Cliff nem számított látogatóra, el sem tudta képzelni, ki érkezhetett, és mit akar. Távcsővel nézte a gépet, amint szabályosan landol, odagurul a hangárokhoz, és leáll. Kisvártatva egy férfi szállt ki a gépből, egyetlen csomagja egy hatalmas, a tengerészzsákhoz hasonló öblös zsák volt, amit a vállára vetett, és sietős léptekkel eltűnt vele a központi épületben.

- Vártál valakit mára? - kérdezte Jessica, aki a férje mellett állva látta a jelenetet.

- Senkit az égvilágon - felelte Cliff. - El sem tudom képzelni, ki lehet ez az ürge. Pláne nem, hogy mit akar. De majd este megtudjuk. Gyere, szedelőzködjünk össze lassan, mert nekem holnaptól megint kezdődik a taposómalom, és abban egyeztünk meg, hogy nem maradunk estig itt.

Cliffet izgatta, ki lehet a jövevény. Ilyen távolról még a távcsővel sem tudta kivenni a gép jelzését, sem a pilóta arcát, csak annyit látott, hogy a férfi az átlagosnál jóval magasabb. Ki lehet ez az ember, és mit akarhat itt? Elképzelni sem tudta. Alig várta, hogy otthon legyen és a végére járhasson a rejtélynek.

Farnsworthék elbúcsúztak, már nem akartak megállni Moon Lake-ben, hanem egyenesen hazafelé vették az útjukat Salt Lake City felé. A család többi tagja még elidőzött a Remetelaknál, az asszonyok elmosogattak, Bob és Cliff pedig szétszerelték a grillt, és eltakarították a ház előtti tisztáson maradt szemetet.

- Apa, szerinted ki lehet ez a pasas, aki az imént érkezett? - kérdezte Cliff, miközben bezárta a ház mögötti kamrát.

- Nem tudom, fiam - felelte a férfi - de van egy olyan érzésem, hogy régi ismerős. Nem tudom, miért gondolom így. Nemsokára megtudjuk.

A nap éppen aláereszkedett a nyugati hegyvonulat mögé, amikor megérkeztek Moon Lake-be. Mindnyájan kimerültek voltak, pihenni akartak, hiszen másnap ismét kezdődött a szürke hétköznapok végeérhetetlen sorozata. Amint Cliff bekanyarodott a kocsival a ház elé, és leállt a csukott garázsajtó előtt, szeme sarkából észrevett egy magas, sovány férfit, aki a verandán várakozott. Ismerősnek tűnt, és valahogyan mégsem... Nem tudta, hová tegye, de amikor Bob elkiáltotta magát, már tudta, ki érkezett kora délután a repülőtérre.

- Mark Lubinsky! - hallotta apja hangját, aki azonnal kiugrott a kocsiból, és a jövevény felé sietett. - Honnan a pokolból kerültél elő már megint, te elveszett csavargó?

Éppen onnan - mondta komolyan Lubinsky, és kortyolt egyet az asztalon előtte álló pohár whiskyből. - A pokolból jöttem. Olyan helyről, ahonnan menekülnöm kellett, ha nem akartam teljesen becsavarodni.

Némán ültek az asztal körül, és egyiküknek sem volt annyi bátorsága, ereje, hogy siettesse a vendéget. Cserzett, ráncokkal tagolt arcán meglátszott, hogy olyan élményeket szerzett az elmúlt évek alatt, amiket még mindig nem dolgozott fel önmagában, és beszélni sem volt róluk alkalma. Bob emlékezett rá, hogy Mark látszólagos közlékenysége és tréfás felszíne alatt egy mélyen gondolkodó, önmagába forduló jellem rejtőzik, amely nehezen tárja fel az őt ért sérelmeket, inkább próbálja egyedül megoldani a problémákat. Cliff alig ismerte Lubinskyt, csak az apja elbeszéléseiből tudta, hogy a kiváló pilóta hősiesen harcolt a Csendes Óceánon, aztán eltűnt a Közel-Keleten, hogy segítsen létrehozni egy új államot és egy hadsereget. Tisztelettel adózott ennek a férfinak, aki most itt ült, vele szemben, és akin látszott, hogy olyasvalami marcangolja a lelkét, amit eddig még senkivel sem osztott meg.

Nehezen jöttek a szavak, Mark Lubinsky restellte elmesélni, mi történt vele az elmúlt évek alatt, de magában sem tudta tartani. Lassan, fokozatosan tárult fel előttük a történet, amely mindnyájukat mélységesen megrendítette.

- Talán emlékeztek még a yom kippuri háborúra, 1973 őszére - mesélte halkan a férfi. - Addig úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van Izraelben. Nyugodtak voltunk, bíztunk a légierőben, a hadseregben, hogy minden veszedelemtől meg tudja védeni az országot. Akkora fölényünk volt az arabokkal szemben, hogy gondolni sem tudtunk egy esetleges meglepetésre. Azt hiszem - rágcsálta gondterhelten elmaradhatatlan szivarcsutkáját - ugyanúgy jártunk, mint Roosevelték 1941-ben. Nem tudtuk, nem akartuk elhinni az érkező híreket, figyelmeztetéseket. Képtelenségnek tűnt, hogy a hat évvel korábbi teljes vereség után az arabok arra készülnek, hogy megtámadjanak minket. Az az októberi szombat pedig ugyanolyan derült égből kőbalta volt nekünk, mint Amerikának Pearl Harbor. Kísértetiesen ugyanolyan. Elaludtunk, túl nagy volt a mellényünk, megfizettük az árát. Keményen megfizettük.

A férfi elhallgatott. Arcán nem látszottak az érzelmek, csak a kimerültség, a szomorú beletörődés a megváltoztathatatlanba. Hosszú csend nehezedett rájuk, gondolatban mindnyájan felidézték azt a decembert, amely Amerikát belesodorta a második világháborúba. Akik átélték, azoknak személyes élmény volt, akik csak hallottak, tanultak róla, mint Jessica és Cliff, azoknak pedig figyelmeztetés: az ember védtelen a sorsával szemben, ha nem veszi kézbe azt, ha hagyja, hogy mások kényére-kedvére alakuljon.

- Annyira váratlanul és felkészületlenül ért minket a szombat déli támadás - folytatta Lubinsky - hogy el sem akartuk hinni. Voltak, akik még napok múlva is azt hitték, rossz tréfa az egész. Mint amikor - bocsánat a parlagi hasonlatért - letolt gatyával lepik meg az embert a reteráton. Egyiptom és Szíria harapófogóba kapott minket, és őrölték a hadsereget. Napok alatt visszafoglalták a Sinait és a Golánt. Mi meg kapkodtunk fűhöz-fához, azt sem tudtuk, hol nyúljunk hozzá a dologhoz. Teljes volt a fejetlenség, és sokan úgy érezték, ezzel be is fellegzett a cionista álomnak: Izraelt eltörlik a föld színéről, lesöprik a térképről, és akik élve megússzák, ismét kétezer éves száműzetésre ítéltetnek, ha egyáltalán lesz, hová menekülniük. Megmondom őszintén - vakarta a fejét - én sem hittem benne, hogy sikerül kimenekülni ebből a kutyaszorítóból. Pedig minden eszközünk megvolt hozzá. Remek hadfelszerelés, edzett katonák, élni akarás, hazaszeretet. És mégis... Úgy látszott, valami hatalmas és láthatatlan kéz lehúzza az egészet a lefolyón. Az arabok összefogtak, mi kezdtünk szétesni. Hiába mondott le Dado^[208], hiába hívta vissza Golda a sértődött Dayant, senki sem hitt benne, hogy sikerülhet megfordítani a szerencse kerekét. Ráadásul a szövetségeseink megtagadták a segítséget. Elmaradtak az anyagszállítások, ami elsősorban minket, a légierőt érintett fájdalmasan. Ha nincs egy vállalkozó szellemű gyáros^[209] Nahariyán, szögre akaszthattuk volna a légierőt, vagy elővehettük volna a naftalinból a robbanómotoros gépeket, és tehetetlenül nézhettük volna, hogy egymás után szednek le minket.

- Elképesztő - vetette közbe Cliff, aki akkoriban, tizenhat éves kamaszként érdeklődéssel figyelte az események alakulását. - Mondd, Mark, hogy lehet az, hogy az emberek sohasem képesek a más példájából okulni?

- Jó kérdés, fiam - felelte a férfi. - Annyira jó, hogy erre csak egy idézettel válaszolhatok. Van egy magyar közmondás, apád biztosan ismeri, én a nagyszüleimtől hallottam annak idején. Így szól: okos ember a más kárán tanul, kevésbé okos a sajátján. A buta pedig a sajátján SEM. Emellett pedig van még egy aranyigazság, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Bármennyire furcsa is, hogy zsidó létemre egy német tábornokot idézek, Rommelnek igaza volt abban, hogy sosem szabad lenézni az ellenfelet. Tisztelni kell, és megtanulni a harcmodorát. Mi beleestünk abba a csapdába, amelytől az összes hadtörténész óva int: lenéztük az arabokat. Meg is volt az eredménye. Úgy csépeltek minket, ahogyan csak tudtak.

Ismét elhallgatott. Olyan mély csend nehezedett a szobára, hogy az ott ülők szinte a saját gondolataik percegését is meghallották. Nem volt nehéz elképzelni azokat a napokat, amikor egy halottaiból újjáéledt nemzet a fennmaradásáért küzdött foggal-körömmel. Hiszen alig három esztendő múlt el azóta... Szemük előtt alakult a történelem.

Mark Lubinsky sokáig hallgatott. Látszott rajta, hogy most érkezik el a mese legnehezebb részéhez. Amit eddig elmondott, nem volt annyira személyes. De még tartogatta azt, ami miatt ideérkezett, ami miatt annyi ránc, annyi keserűség tükröződött az arcán.

- Lehet, hogy most megkérdezitek magatoktól, miért vagyok itt - folytatta halkan, és egy érintetlen szivart halászott elő. - Elmondom. Bár egyszer megfogadtam, hogy senki sem fog tudni róla. A sors engem sújtott ezzel, nekem kell megmérkőznöm vele. És mégis, úgy érzem, ti a barátaim vagytok, majdnem a családom. El kell mondanom nektek. Vagy véglegesen begolyózom. - Tekintete a semmibe meredt. Újabb nehéz csend ülte meg a szobát. - Akkor történt meg - folytatta az előbbinél is halkabban - hogy lelőtték a gépemet. Őrjáratban voltam, a goláni hadihelyzetet kellett kikémlelnem. A gépem egy Phantom volt. Ne csodálkozzatok... Akkoriban mindenki otthagyta az íróasztalt, majdnem olyanokká váltunk, mint a kínai hadsereg: nem voltak parancsnokok és beosztottak, csak egymást segítő, vállvetve harcoló katonák. Találatot kaptam a Golán fölött. Látszólag jelentéktelen volt a sérülés, de a gép egyre nehezebben volt irányítható. Igyekeztem visszahozni, és közben tudtam, hogy képtelen vagyok megmenteni a madarat. Magamra kellett koncentrálnom, legalább nekem meg kellett menekülnöm. A Galil^[210] fölött katapultáltam. Még volt annyi időm, hogy rádión leszóltam a földieknek, hol vagyok, aztán meghúztam a kart. Lefelé lebegtem, amikor a gépem szétzúzódott a talajon. Aztán émelygés kapott el, elvesztettem az eszméletemet, és csak a Poria^[211] kórházban tértem magamhoz, törött lábbal. Két hét gipsz, ezzel "örvendeztettek" meg az orvosok. Amikor körös-körül minden égett, pusztult. Haza telefonáltam. Hanna szegény annyira meg volt rémülve, hogy azonnal látni akart. A kis Yonival együtt útnak eredt, és másnap már mellettem volt.

Ismét némaság nehezedett a szobára. Cliff már sejtette, mi fog következni. De ez a sejtés is elmaradt amögött az igazság mögött, amit Mark leleplezett előttük.

- A kórház zsúfolt volt, még a folyosókon is betegágyak sorakoztak. Szó sem lehetett arról, hogy Hanna itt kapjon helyet, akár csak egy kis zugot is Yonival, hogy a közelemben lehessen. Tiberiason^[212] bérelt egy szállodai szobát, egyet a kevés közül, ami még szabadon maradt, miután újságírók és tévések lepték el a várost. Estig ott maradt velem... Aztán másnap még bejött Yonival, jól éreztük magunkat, tréfálkoztunk, és tervezgettük a jövőt... - a férfi elhallgatott, csak rázkódó válla jelezte, hogy némán zokog. - És harmadnap reggel, amikor felébredtem, az első, amit meghallottam, az volt, hogy a szírek éjszaka ágyúzták Tiberiast. Találat érte a Moria szállót is... Éppen azt az emeletet, ahol Hanna lakott... Tizennégy halott, hatvan sebesült maradt a támadás után... - Mark most már nyíltan, hangosan zokogott. - A feleségem és a kisfiam elpusztultak. Magamra maradtam. Egyesegyedül maradtam a világban. Mint egy kivert kutya. Értelmetlenné vált az életem. Akiért és amiért harcoltam, szenvedtem, semmivé vált. Jobb, nyugodtabb életet akartam a családomnak, és most már családom sincs. És most itt vagyok. - Megtörölte könnytől nedves szemét, arcát. - Ne haragudjatok. Sohasem esett meg, hogy mások szeme láttára sírtam volna. Még akkor sem, amikor a szüleim meghaltak. Mindenki hülye fakírnak tart engem emiatt. De most... Nem tudok már mihez kezdeni magammal. A háború után nyugdíjaztak. Sem az El Al, sem az Arkia^[213] nem tartott rám igényt. És most itt vagyok, nálatok, mert nem tudom, ki máshoz fordulhatnék nyomorúságomban. Senkinek nem kívánom, hogy ennyire magányosnak érezze magát.

Mindenki magába roskadva hagyta visszhangozni Mark szavait. Fülük hallatára bontakozott ki egy újabb emberi tragédia, amelyet a vak, kegyetlen háború okozott. Cliff teljes mértékben átérezte Lubinsky lelkiállapotát, de talán nála is jobban érezte ezt Bob. Emlékezett még arra az időre, amikor lelőtték az óceán fölött a gépét, és hazakerült, lábadozni. Tudta, hogy Marknak most olyan környezetre van szüksége, amely képes teljesen kiiktatni belőle az elszenvedett veszteség minden fájdalmát.

- Azt hiszem, a lehető legjobbkor jöttél, Mark - mondta. - Vagyis hát ez így nem teljesen igaz, mert te mindig szívesen látott vendég voltál nálunk. De nézz csak körül. Nem először látod ezt a tájat. Hidd el, remek hely ez arra, hogy magadhoz térj lelkileg, idegileg. Maradj nálunk, ameddig csak akarsz. Azt hiszem - pillantott Cliffre, aki egyetértően bólintott - senkinek sem lesz ez ellen kifogása.

- Nem akarok a terhetekre lenni - szabadkozott Lubinsky. - Nem azért jöttem, hogy megzavarjam a családotok nyugalmát, mindennapi életét.

- Nem zavarsz meg senkit - vetette közbe Cliff. - Arra meg ne is gondolj, hogy csak idejöttél, elmesélted a gondodat, és most eltűnsz. Maradj velünk. Ha tényleg feszélyez az, hogy velünk egy fedél alatt élj, ott a Remetelak. Húzódj meg ott, két hétig, egy hónapig, ameddig jólesik. De légy a közelünkben. Mi a véleményed?

Mark nem felelt azonnal. Cliff körültekintett a családján, és mindenkinek a tekintetéből helyeslést olvasott ki. Kíváncsi volt, mit szól majd Lubinsky, és szerette volna, ha nem utasítja vissza ezt az ajánlatot.

- Nem tudom - mondta a férfi. - A Remetelak a ti nyaralótok, nem? Ha én most beköltözöm oda, akkor ezzel megint nektek okozok gondot. És még valami... Nem henyélni jöttem. A henyélés nem az én stílusom, dolgoznék, ha lehet. Semmi máshoz nem értek, csak a repüléshez. Mint te, Bob, és mint te, Cliff. Nem volna valami más megoldás, hogy a repülőtér közelében maradhassak? Persze, csak akkor, ha... - megtorpant a beszédben - szóval, ha szükségetek van rám. Mondom, nem nyűgnek jöttem.

Apa és fia jelentőségteljesen néztek egymásra, és látszott, hogy ugyanarra gondolnak mindketten. Ismét Bob szólalt meg.

- Éppenséggel volna egy megoldás. Ott áll a reptér mellett az öreg Edwin Cole háza. Azóta üres, hogy az öreg eltávozott közülünk. Kicsit ki kellene pofozni, az igaz, de jó kis épület. Fizetned sem kell érte egy fityinget sem, a ház senkié. Ha nem utálod a zajt...

Lubinsky arcán most jelent meg először az ismert, kópés mosoly.

- Hogy utálom-e a zajt? Ne viccelj már. A háborúban néha a repülőgép szárnya alatt aludtam, egy rongyos hálózsákban, a betonon. Nem vagyok kényelemhez szokva, ehhez képest akármilyen ház maga a párizsi Ritz. És hát... A repülőgépek zúgása nekem muzsika. Fura csodabogár vagyok, nem?

- Mindnyájan azok vagytok - szólalt meg Barbara, aki eddig hallgatott. - Mi nők pedig alaposan meg vagyunk áldva veletek, vad pilótákkal. - Elmosolyodott. - Akkor most tedd magad kényelembe itt, a vendégszobában, mert ma este már nem érdemes semmit sem elkezdeni. Holnap reggel Jessicával együtt átkísérünk a Cole-házba, kitakarítunk, és berendezkedhetsz kedved szerint.

Mark megjelenése Moon Lake-ben valóságos jótéteménynek bizonyult. A férfi edzett volt, kiválóan értett a szakmájához, és valóban nem is henyélt sokáig. Két nap alatt véglegesen berendezkedett a kis házban, amelyet nem kevés akasztófahumorral a maga remetelakának nevezett el, és már a harmadik napon elkezdte a munkáját a repülőtéren. Olyan energiával vetette bele magát a dolgok sűrűjébe, mintha soha nem is foglalkozott volna mással. Éppen idejében tette ezt, mert Bob állapota ismét hanyatlani kezdett, és már nemigen lehetett számítani rá.

Cliff örült, hogy egy ilyen tapasztalt embert küldött neki a sors. A Dakota Wings Air Charter gondjait senkivel sem tudta volna jobban megbeszélni, mint Lubinskyvel. Egy olyan ember, akinek a vállán egy egész légierő minden problémája nyugodott, igazán alkalmas volt arra, hogy ezt a légivállalatot kirángassa a kátyúból, és gazdaságossá tegye. Annál is inkább szükség volt erre, mert Jessicán meglátszott, hogy közeleg a szülés ideje, és Cliff számított arra, hogy azután valamivel kevesebb ideje marad a munkájára. Egyetlen gondja az volt most, hogy milyen beosztásban alkalmazza Markot, és mennyit tud neki fizetni.

- Emiatt ne fájjon a fejed, Cliff - nevetett a férfi. - Mondjuk, egyelőre amolyan mindenes leszek. Ha kell, repülök, ha kell, gépet szerelek, vagy éppen a reptér ügyeit intézem. Nem vagyok válogatós. És a pénz sem elsőrendű probléma. Akkora obsittal eresztettek utamra a izraeli légierőtől, hogy akár életem végéig sem kellene dolgoznom. Csakhogy nekem kukac van a seggemben, nem bírom a tétlenséget. Hagyd, hogy csináljam a dolgom, aztán majd még beszélünk a pénzről is. Gondolom, te sem vagy egy Rothschild.

Július végére annyira összeszoktak, mintha már évek óta dolgoztak volna együtt, és Bobnak is jót tett, hogy itt a barátja, a volt tanítványa. Mark majdnem minden este ott időzött Mitchelléknél, nagyokat beszélgettek, és Cliff rájött, hogy az apja sok mindent el sem mesélt még neki a régmúlt időkből. Csak most, ahogy a két férfi felidézett egy-egy sztorit, jött rá arra, hogy milyen is volt valójában a csendes-óceáni háború. Csak hallgatta a meséket, és egyre jobban tisztelte az apját, akiről kiderült, hogy valóságos hős volt annak idején, csak szemérmesen nem mesélt róla.

- Azért neked sem kell szerénykedned - mondta egy este Mark, amikor Cliff is beszámolt a saját kalandjairól Vietnamban. - Az se volt habostorta, amin te keresztül mentél. Azt hiszem - rágta elmaradhatatlan szivarját - mindnyájunknak megvan a magunk emléke. Nem egy, de tíz könyvet meg lehetne tölteni vele, úgyhogy édesanyádnak lesz bőven munkája, ahogy elnézem.

Az asszony szeretett esténként a férfiak társaságában üldögélni, hallgatni az elbeszéléseiket, de csak nagyon ritkán szólt közbe. Viszont egyre többet jegyzetelt. Most, hogy Lubinsky szóba hozta, nevetve nézett rá.

- Ahhoz nálamnál gyakorlottabb emberre volna szükség, Mark. Még az első könyvemnek a felénél sem tartok. És hogy mennyire lesz sikeres, hogy egyáltalán folytatom-e utána, vagy én is olyan "egylövetű" leszek, mint sokan mások, az még nagyon sok mindentől függ. De egy dolog biztos. Amiket itt hallok, köztetek, azt nemigen hallotta még más. Érdekes és izgalmas történetek ezek, főleg olyasvalakinek, aki feléje sem szagolt egy harctérnek. Mert más dolog benne lenni az események forgatagában, és megint más hírekből, lecenzúrázott és kikozmetikázott tudósításokból felépíteni a valóságot. Mindenesetre, mint látod - a jegyzettömbjére bökött - igyekszem elraktározni az információkat. Aztán majd csak gazdálkodom velük valahogyan.

Augusztus első napjaiban hirtelen megszaporodott a légivállalat munkája. Egymás után érkeztek a különféle megrendelések, megbízások, és Cliff úgy érezte, ez volt az a fordulópont, amire várt. Ha Mark nem lett volna mellette, aligha tudott volna szembenézni a feladatokkal, és gyakran megjegyezte, hogy a férfi személyében valóságos őrangyal érkezett Moon Lake-be. Lubinsky nevetve hárította el a dicséreteket.

- Majd pont így néz ki egy angyal, mint én, még ha őr is - vigyorgott megszokott módján, és ebből világosan látszott, hogy ő is visszanyerte a lelki egyensúlyát, amióta itt tartózkodott. - Az igazi angyalok valószínűleg visítva szaladnának világgá, ha beállítanék közéjük ezzel a pofával, meg az égimeszelő termetemmel. Menj már, ne bókolj, hagyd azt meg a nőknek. Teszem, amit tennem kell, ennyi az egész. De szívesen teszem, ez is igaz. Add csak ide azt a dossziét - nyúlt át az íróasztalon - valami nem tetszik nekem ennél a tételnél. Mi a jófenét akar ez a cég?

- Melyikre gondolsz? - értetlenkedett Cliff, akinek az esze most egészen máshol járt. Az éjjel Jessica felébresztette azzal, hogy úgy érzi, megkezdődtek a fájásai, és utána már nem sokat tudott aludni. Persze, kiderült, hogy csak vaklárma az egész. - Milyen cég, milyen dosszié?

- Az a nagy, barna, te tökfej. Hol tartod a kobakod? - Marknak időnként meglehetősen durva kiszólásai voltak, de egyszerűen képtelenség volt megharagudni rá. Olyan volt, mint egy hosszúra nyúlt, korán megöregedett gyerek. - Arról a nevadai cégről beszélek, a Quintano Enterprises-ről. Venezuelába akarnak gépeket, felszereléseket szállítani, visszafelé meg Kolumbiából kávét és más mezőgazdasági termékeket behozni. Nem tetszik nekem ez az ügy. Ha jól tudom, ennek a Quintanónak saját légivállalata is van, a Q Air. Miért dobná ki a pénzt az ablakon, ahelyett, hogy saját maga fuvarozna? Valami veszettül bűzlik nekem ebben.

Most már Cliff is felfigyelt a dologra. Mintha rémlett volna neki, hogy Bob egyszer mesélt egy Roy Quintano nevű nevadairól, aki annak idején, amikor Moon Lake Resortban beindult a turisztikai nagyüzem, be akart furakodni a szállításokba, de Paul Harris kereken elutasította. Tényleg gyanús volt az ügy.

- Pontosan mire gondolsz, Mark? - kérdezte, és odaadta a dossziét.

- Egészen pontosan arra gondolok, hogy ez a szarházi Quintano csapdába akar csalni minket. Apád mesélte nekem, hogy miatta elesett egy üzlettől, utána pedig egy New York-i újságírónő cikkezett hosszasan a protekcionizmusról, amivel a UDB-t vádolta, mert az a Dakota Wings Air Charter-t részesítette előnyben. Ez a gengszter mostanáig lapított, te sem hallottál róla, meg én sem. De nekem az a gyanúm, hogy valamit készít ellenünk, és szeretnék a szeme közé nézni. Azt hiszem, magam repülök Nevadába, és tárgyalok vele. Te meg ne szólj bele, majd én elintézem a dolgot.

Cliffnek szöget ütött a fejébe mindaz, amit Mark mondott. De még mindig nem volt képes felfogni a mélyebb értelmét. Vagyis, jobban mondva, nem akarta elhinni, hogy valaki ennyire aljas lehet, mint Quintano.

- Csak nem kábítószerre gondolsz? - képedt el.

- Hát mi másra? "Mezőgazdasági termékek". Hmm. Így, általánosan. Szerinted mi minden fér bele ebbe? Mert szerintem belefér a coca-cserje is, meg a marihuána. Azt is termesztik, nem? Méghozzá nagyüzemileg, és Kolumbiában. A kávé csak ürügy, fiam. Fal, kamu. Roy barátunk sötét üzleteihez mi vagyunk a legjobb madarak. Az ő keze tiszta marad, minket meg lezárnak csempészet miatt. És így két legyet üt egy csapásra: tőlünk is megszabadul, mint vetélytárstól a nyugati vidéken, és ha egy kis szerencséje van, egy árverésen a gépeinket is megkaparinthatja bagóért. De ebből nem eszik. Neked nem tűnt föl, hogy a szokásos szállítási díj kétszeresét ajánlotta fel? Ügyes pecás lehet ez a sivataglakó, a legjobb csalit tűzte a horogra.

- Lehet valami abban, amit mondasz, Mark - vakarta meg a fejét Cliff. - De ha így van, mit tudsz te tenni az ügyben? Utasítsuk vissza az ajánlatot, mondjuk azt, hogy nincs rá kapacitásunk. Nem is hazudunk nagyot, így is be vagyunk fogva, akár a lovak. Hogy akarod elkapni Quintanót? Dörzsölt pacáknak tűnik, nem fog belemenni a kelepcédbe.

- Azt te csak hiszed, Cliff - legyintett Lubinsky. - Ne feledd el, hogy zsidó vagyok, a véremben van az üzlet. És sok ilyen vakarcsot láttam már, mint Quintano. Nemigen járnak túl az eszemen. Még nem tudom pontosan, hogyan fogom csinálni, de majd improvizálok, ha nagyon kell. Ha csak egyszerűen lemondunk az üzletről, akkor sohasem hagyja abba, egy hónap múlva újra kezdi. De ha most ráhúzzuk a vizes lepedőt, akkor mehet, ahol a part szakad. Egyszer és mindenkorra megszabadulunk tőle, és még börtönbe is kerülhet. Fiam, az ilyen piszok alakokkal nem lehet és nem szabad kesztyűs kézzel bánni. Le kell söpörni őket a pályáról, különben ők söpörnek le minket. Dzsungel ez is, nem csak az, ahol te harcoltál Vietnamban. És itt sokkal nagyobbak a veszélyek is. Neked családod van, arról kell gondoskodnod. Ezt ne feledd el soha. A dolog piszkosabbik részét pedig bízd Lubinsky papára, ért ő az ilyenekhez. Reggel veszem az egyik Cessnát^[214], és repülök Nevadába. Nincs véletlenül ismerősöd az FBI-nál? Azoknak is érdemes volna szólni, hogy tartsák figyelemmel Quintanót.

- Senkit sem ismerek a szövetségieknél - mondta Cliff tűnődve - de majd beszélek a seriffel. Hátha ő tud valamilyen csatornát. - Még valamit akart mondani, de ebben a pillanatban megszólalt a telefon. A férfi izgatottan vette fel a kagylót, és azonnal elsápadt, amikor az első szavakat meghallotta.

- Igen... Értem, anya. Sietek haza. Ne aggódj, Jesst pedig készítsd fel, viszem Salt Lake Citybe.

Mark kíváncsian figyelte a féloldalas beszélgetést, de sejtette, milyen hírt kaphatott Cliff. Felvette a másik telefont, és azonnal utasította a mechanikusokat, hogy sürgősen készítsék elő az egyik mentőhelikoptert. Mire végzett, Cliff is letette a telefont. Összeakadt a tekintetük, és egyszerre bólintottak.

- Menj, fiú, hozd az asszonykádat, aztán huss, indulunk - mondta Lubinsky. - Ne szólj egy szót sem, ma én repülök. Ne félj, úgy bánok majd a géppel, mint a hímes tojással. Nyomás, még itt vagy?

Cliff elsietett, Mark pedig szomorúan nézett utána. Most, hogy egyedül maradt, ismét eszébe jutott a saját magánya. Hol van már Hanna, és hol a kis Yoni? Egy pillanatra a semmibe révedt a tekintete, és ismét érezte a torkába felkúszó gombócot. De nem engedte meg magának, hogy elérzékenyüljön. Most szükség volt a józanságára, a figyelmére, a tudására. A barátja feleségét kellett kórházba szállítania, és egy új emberke volt születőben.

Negyedóra sem telt el, és Cliff visszatért a kínoktól vonagló fiatalasszonnyal. Fürgén elhelyezték Jessicát a helikopterben, aztán ők is beültek, és Cliffnek szokatlan volt, hogy most a másodpilóta helyén ül, de nem volt sem kedve, sem akarata ellenkezni. Hagyta, hogy minden úgy történjen, ahogyan történnie kell, és közben tudta, hogy a lehető legjobb kezekre bízta magát is, a feleségét is, és a születendő csecsemőt is. Felszálltak, a gép nyugat felé fordult a délutáni napsütésben, és mindhárman tudták, hogy az út végén isteni ajándék, egy új élet várja majd őket.

Cliff csalódása rövid életű volt. Titkon arra számított, hogy a második gyermeke kislány lesz, egy aranyhajú és kékszemű tündér, amilyen Jessica, de amikor meglátta és kézbe vette második fiát, úgy érezte, nincs nála boldogabb és büszkébb apa Utahban. A kis George valóságos vasgyúró volt, majdnem kilenc fonttal^[215] született, és alaposan próbára tette a fiatalasszonyt. Pedig mindenre fel volt készülve, előre tudta, hogyan védheti ki a fájdalmak ostromát, és az orvossal meg a szülésznővel együtt remek csapatmunkát végeztek. De a szülés kimerítette, és amikor már mind őt, mind a babát ellátták, és a férje mellette ült, úgy érezte, mintha egy hatalmas kősziklát gördítettek volna le a testéről. Bágyadtan mosolygott Cliffre, keze erőtlenül markolászta a férfi ujjait, de a szeme, a tekintete mindennél beszédesebb volt.

- Boldog vagyok - suttogta halkan. - Ugye, milyen szép gyerek?

- Gyönyörű, kedvesem - felelte ugyanolyan halkan a férfi, és nem bírt betelni a nő látványával. Talán ebben a pillanatban ébredt rá, hogy végképp itthon van, hogy sikerült megszabadulnia az elmúlt háború vissza-visszatérő kísértetétől, az emlékek kusza ingoványától. Most már tudta, hogy előre kell néznie, és ez a gondolat azonnal egy másikat szült az agyában: vajon hogyan fogják tudni kivédeni az aljas Quintano támadását? Fogalma sem volt róla, de nem is tudott ezzel törődni most.

- Azt hiszem, lassan kinőjük a házat - nevette el magát, és megszorította az asszony kezét. - Tudom, egyelőre nem gond, a két fiú lakhat egy szobában, de mi lesz később? Kellene egy nagyobb ház, vagy a meglévőt kéne bővíteni. Mit gondolsz, szívem?

- Most akarsz ezzel foglalkozni, Cliff? - hitetlenkedett Jessica. - Még nincs egy órája, hogy szültem, és te máris a következőre gondolsz? Mi vagyok én, tenyészállat, hogy csak úgy potyogtassam a gyerekeket?

- Nem úgy gondoltam - szeppent meg a férfi, és engesztelőn megsimogatta a nő arcát. - De azért jó néha a jövőre gondolni, tervezgetni.

- Tudom - mondta bűnbánóan Jessica. - Nem akartalak lehordani. És örülök, hogy előre gondolsz, nem pedig visszafelé. Az utóbbi időben túlságosan magadba szálltál, féltettelek is emiatt. De hadd tervezzem én is a magam jövőjét, karrierjét. Ha minden két évben szülök, hova jutok? Teljesen ki fogok esni a munkámból, nem kellek majd senkinek. És engem azért nem olyan fából faragtak, hogy csak és kizárólag anya és feleség legyek. Erre nem gondoltál?

A férfi nem felelt. Igazat kellett adnia az asszonynak, de ugyanakkor azt is tudta, hogy ha mindketten nagyon akarják, ki lehet kerülni a nehézségeket, meg lehet oldani a gondokat, és a gyermekek nem jelenthetnek igazi akadályt. De most nem akarta ezzel fárasztani Jessicát. Elbúcsúzott tőle, megkereste Philót és Millie-t, akik az előcsarnokban várták, és velük együtt indult haza. Még megállt a nyilvános telefonnál, felhívta a szüleit, és elújságolta a nagy hírt, aztán az ott várakozó Markhoz lépett.

- Én most itt maradok pár napig - mondta. - Köszönöm. Majd telefonálok, hogy mikor érkezünk haza. Neked meg sok szerencsét Nevadában.

- Ne köszönd, szóra sem érdemes - felelte Lubinsky. - Quintano testvért meg nyugodtan rám bízhatod. Elveszem a kedvét az efféle áskálódástól örökre.

- Csak ne csinálj valamilyen hülyeséget, hogy aztán téged is lesitteljenek - intette Cliff. - Nélküled nem működik már semmi a reptéren, sem a vállalatnál. Menj, és légy ügyes.

Carla Fontaine rendőrhadnagy úgy érezte, azonnal megbolondul, és hangosan fog üvölteni. Lassan, de biztosan egyre mélyebben bonyolódott bele ebbe a nyomozásba, amin már kis híján egy éve dolgozott, és még mindig nem ért a végére. Néha a haját tépte volna tehetetlenségében, vagy pusztán amiatt, hogy ennyi emberi aljasságot, gonoszságot tárt elé ez a mocskos ügy. Azt sem nagyon értette a legutóbbi napokig, miért éppen hozzá, a New York-i rendőrség nyomozójához került a dolog. Hiszen egy Utah-i és egy nevadai repülővállalat peréről volt szó, miért képtelenek ezt egymás között elintézni? A harmincöt éves nőnek amúgy is elege volt már a sokféle csip-csup baromságból, amit felettese, Simon százados az asztalára dobott. A vérében volt, hogy inkább az utcákat rója, Harlem, Bronx vagy Észak-Manhattan utcakölykeivel és fiatalkorú bűnözőivel foglalkozzon.

Sohasem szerette az irodai munkát. Irtózott tőle, hogy aktakukacként rágja át magát egy-egy nyomozás papírhegyein, és következtetéseket kelljen levonnia ismeretlen tanúk jegyzőkönyvbe mondott vallomásaiból. Nem mintha nem lett volna meg a képessége ehhez, sőt. Remek eszével, gyorsan kapcsoló intuíciójával szinte azonnal a lényegre tapintott, de ha az asztalához volt kötve, úgy érezte, teljesen megbénul, és még gondolkodni is képtelen. És ez az ügy is, a Dakota Wings Air Charter és a nevadai Q Air viszálya teljesen véletlenül került az ő hatáskörébe, egyetlen egy vonatkozás miatt, amelyet az elődje, aki az ügyön dolgozott, szinte a semmiből halászott elő. Ez a vonatkozás pedig Patricia Duncan szerkesztő volt, akiről kiderült, hogy évekkel ezelőtt, amikor abban az isten háta mögötti fészekben, Moon Lake Resortban elkezdték építeni a télisport-központot, maró cikkeket közölt, amelyben megvádolta az Uintah Developments & Buildings vállalatot, hogy részrehajlóan a helyi légivállalatnak juttatott minden megrendelést, kizárva a versenyből a többi jelentkezőt.

Mi sem volt kézenfekvőbb, mint hogy elkezdjen utánajárni, milyen titkolt kapcsolat fűzhette egymáshoz Duncant és Roy Quintanót. Carlának gyanús volt a dolog, és sejtette, hogy nem lesz könnyű dolog bebizonyítani akármilyen kapcsolatot, különösen ha az piszkos üzletekhez fűződik. Patricia Duncan, legalábbis látszatra, minden gyanún felül állt, szoros barátságban állt több politikussal és magas rangú jogásszal, és egyike volt a New York Times vezető embereinek. Persze, ez nem jelentett semmit, és Carla Fontaine biztos volt benne, hogy ha elkezd vájkálni a múltban, olyasmire fog bukkanni, ami őt igazolja majd. Ha már megtörténhetett olyasmi, hogy Nixon elnök lemondott a Watergate-botrány miatt, akkor az elnöknél alacsonyabb polcokon lévő emberek sem lehettek angyalok, mint ahogy nem is voltak azok.

Nehéz dolga volt ezzel az üggyel. A múlt héten találkozót kért Patricia Duncantől, és az asszony fogadta is, de szinte semmit sem tudott kiszedni belőle. Az elegáns, idősödő nő nyílván sejtett valamit, és sokkal gyakorlottabb hazudozó volt, semhogy elárulja magát. Carla képtelen volt csapdába csalni, és félórányi meddő kérdezősködés után üres kézzel távozott. De szöget ütött a fejébe egy apró részlet: nevezetesen az, hogy akkoriban, amikor Moon Lake elkezdett fejlődni, Duncan ott járt, és személyesen interjúvolta meg Robert Mitchellt, a légivállalat tulajdonosát. Tehát a szerkesztőnő ismerte legalább az egyik felet. Érezte, hogy ezen a szálon kell elindulnia.

Fáradtan csukta össze a nyitott dossziét, és felállt az asztaltól. Az irodában amúgy is nagy volt a nyüzsgés, képtelen volt koncentrálni, és elhatározta, hogy lemegy a közeli vendéglőbe egy szendvicsért. Éhes volt, mérges volt, kimerült volt, ilyenkor képtelen volt logikusan gondolkodni. Amint Simon százados irodája előtt haladt el, benézett a félig nyitott ajtón, és látta, hogy a főnök bent ül, és telefonon beszél valakivel. Simon is észrevette a nőt, és intett neki, hogy jöjjön be. Carla kelletlenül belépett az irodába, és a férfi intésére becsukta maga mögött az ajtót. A főnök letette a kagylót, és a beosztottjára pillantott.

- Hogy haladsz, Carla?

- A fene egye meg, sehogy - legyintett mérgesen a nő. - már majdnem egy éve kotlok ezen a szeméten, de jóformán semmit sem tudtam kibogozni. Frank, te is tudod, hogy nagyon nem szeretem az efféle íróasztali nyomozásokat. Miért nem adod oda másnak? Nincs türelmem ehhez.

Frank Simon összehúzta a szemét, és hunyorogva hallgatott. Szokása volt ez, hogy miközben a pipáját tömte és rágyújtott, majdnem teljesen leeresztett szemhéja alól figyelje azt, aki az íróasztal túlsó oldalán ül. Sercent a gyufa, kibuggyant az első illatos - Carla szerint büdös - füstfelhő, és a főnök, látszólag elégedetten, újra tágra nyitotta a szemét.

- Tudom, hogy nincs türelmed, kislány. - A férfi hangja mély volt és szelíd, ami egyáltalán nem illett temperamentumos külsejéhez és viselkedéséhez. - De nálad jobb nyomozót keresve sem találok. Ebben a pocsék ügyben a te koponyádra van szükség.

- Ne bókolj, Frank, kérlek - felelte a nő. - Nincs arra szükség, pontosan tudom, mennyit érek. Azt viszont te tudod pontosan, hogy képtelen vagyok a fenekemen megmaradni, és papírokat nyálazni hónapszámra. Nekem akció kell, nem aktatologatás. Így sohasem tudok pontot tenni a dologra.

- Ezzel is tisztában vagyok - mondta Simon - éppen ezért hívtalak be. Mit szólnál egy kis kiruccanáshoz Utahba és Nevadába? Nézz körül ott, a helyszínen. Beszélj mindenkivel, aki él és mozog, próbálj a dolgok mélyére ásni ott, ahol szerinted a legjobban bűzlik.

Carla Fontaine elképedt. A rendőrség keretében nemigen volt szokás, hogy egy nyomozót elküldjenek egy másik államba, akármilyen bonyolult volt is egy munka. Általában az államok közötti kapcsolatra bízták az ilyesmit, és ha egy nyomozás túlbonyolódott, akkor az illető államok saját rendőrsége folytatta le a rá háruló részt. Egy New York-i rendőrnek amúgy sem volt felhatalmazása a városon kívül nyomozni, csak a legritkább esetekben, és akkor is megszorításokkal. Egyes helyekre még a szolgálati fegyvert sem vihették magukkal, és a rendőri jelvény sem ért semmit. A nő el sem tudta képzelni, hogy Frank Simon hogyan gondolja az egészet.

- Azt hiszem, ez nem az én feladatom volna - jegyezte meg indulatosan. - Én tanítsalak téged, hogy az egész országra kiterjedő nyomozás már a szövetségiek dolga?

- Éppen erről van szó, Carla. És ne harapj, mert arra semmi szükség. Éppen most beszéltem Eugene Kozesznykkel, az FBI-tól. Nem egyedül mész oda, hanem vele. Formailag ő vezeti a munkát, de mivel te foglalkozol vele már régen, mellette kell lenned, mert nálad jobban senki sem ismeri az ügy vonatkozásait. Itt a repülőjegyed Salt Lake Citybe. Menj át Kozesznykhez, beszéld meg vele a teendőket, és holnap induljatok el. Én már beszéltem a Salt Lake City-i rendőrséggel és Utah rendőrfőnökével is. Várnak titeket. És ha kell, hívj, a nap bármely órájában. Menj át Nevadába is, ha a szükség úgy hozza. Sok sikert.

- Így már más! - nevette el magát Carla. - Sikert, azt mondod? Hát arra szükség is lesz. De azt megígérem, hogy nem könyökig, hanem vállig belekotrok ebbe a maszlagba.

Eugene Kozesznyk nyomozó a tőle telhető legbarátságosabban fogadta Carlát. Alacsony termetű, izmos, vállas ember volt, egy unciányi súlyfelesleg nélkül, fura arcán állandóan mosoly bujkált, és általában úgy nézett ki, mint egy rossz kölyök, aki éppen a soron következő csínyen töri a fejét. Majdnem egy fejjel volt alacsonyabb a nőnél, és vele egykorú lehetett. Díjbirkózóhoz hasonló testalkatával, állandóan rágógumin kérődző erőteljes állkapcsával, a hatvanas évek hippijeihez hasonló öltözetével mindennek kinézett, csak FBI-nyomozónak nem. De Carla tudta, vagy legalábbis érzékelte, hogy a megtévesztő külső egy ízig-vérig tökéletes, munkaszerető és teherbíró embert takar, akinek nincsenek fölösleges kilengései, és akire bátran rábízhatja magát.

Nagyon hamar a tárgyra tértek, és Kozesznyk elmagyarázta Carlának, amit az ügyről ő tudott. A nő figyelmesen hallgatta, jegyzetelt, aztán, amikor a férfi befejezte a mondókáját, ő is elmesélte, amit tudott. Kozesznyk töprengő arcot vágott, ami egyáltalán nem illett hozzá, de Carla tudta, hogy a férfi agya most lázasan dolgozik, és magában összeilleszti a mozaik darabjait.

- Azt hiszem - mondta Gene - nem lesz könnyű dolgunk. Amit eddig tudunk, az alig több a semminél. Arra elegendő, hogy elinduljunk, de arra nem, hogy bárkit is felelősségre vonjunk. Nagyon nyitva kell tartanunk a szemünket Utahban és Nevadában. Kétlem, hogy elsőre beugrik a szerencse. De bízom abban, amit megtanultam: minden bűnöző elkövet legalább egy hibát. Nyomra fogunk bukkanni.

- Jó-jó - bólogatott Carla a repülőtérre menet, a taxiban - de ki itt a bűnöző? Ahogyan maga elmesélte, Quintano feljelentette Mark Lubinskyt rágalmazásért és súlyos testi sértéssel való fenyegetésért. Ugyanakkor abból, amit én tudok, éppen az ellenkezője derül ki: Mitchell és Lubinsky jelentették fel Quintanót azzal a gyanúval, hogy kábítószerrel kereskedik. De eddig semmi bizonyíték nincs erre nézve. Ez a Mitchell azonos Robert Mitchellel?

- Nem - felelte az FBI-nyomozó, és eldobta az ízetlenné vált rágógumit, majd másikat vett elő, és a szájába tömte. - Ez Clifford Mitchell, Robert fia. Vietnami veterán, ő szállította helikopterrel Laoszba az utolsó menekülteket a saigoni amerikai nagykövetségről. Látta a dokumentumfilmet?

- Láttam, kétszer is - felelte a nő. - Nem akárki lehet ez a Mitchell. Állítólag ezután el is tűnt egy időre, és amikor megkerült, nemigen emlékezett vissza arra, ami vele történt. Mondja, Gene, normális az az ember? Nem véletlenül kérdezem. Sok olyat láttam, akik visszatértek Indokínából, és nem teljesen épek agyilag. Lehet bízni abban, amit mond?

- Tökéletesen megbízható - felelte Kozesznyk, és kiszállt a lefékező kocsiból. Kifizette a fuvart, kézbe kapta mindkettőjük csomagját, dacára annak, hogy Carla tiltakozott ellene. - Majd megismeri. Én már találkoztam vele is, Lubinskyvel is. Szerintem ők mondanak igazat, és nem Quintano. De amíg bizonyítékokat nem tudunk felmutatni, addig mindenki egyformán gyanús.

Unalmas repülőút volt. Carla alig várta, hogy Salt Lake Citybe érkezzenek. Gene Kozesznyk egykedvűen tűrte az unalmat, olyan embernek látszott, akit semmi sem zökkent ki a maga megszokott állapotából. Többnyire szunyókált mellette, de a nő sejtette, hogy ez csak álca, ami alatt a férfi keményen gondolkodik. Nem is csalódott ebben, mert amint a gép földet ért a mormon fővárosban, társa teljesen éberen kezdett mozogni. Bérelt kocsi várta őket a repülőtér parkolójában, és azonnal elindultak kelet felé, az Uintah fennsíkjára. Carla törődött volt a fél éjszakán át tartó repüléstől, de Kozesznyk szemmel láthatóan sokkal jobban bírta a strapát. Mire megérkeztek Moon Lake Lodge-ba, késő délelőtt volt, és egyenesen az Edwin Cole repülőtérre hajtottak.

Szerencséjük volt, Cliff még nem szállt fel. Éppen felkészítette a gépet az útra, az utolsó drillt végezte a Boeing 707-esen, és a pilótafülkéből látta a reptérre bekanyarodó kocsit. Szólt Bart Maldennek, a másodpilótájának, hogy folytassa az ellenőrzést, és kikászálódott az üléséből. Mire a kék Chevrolet megállt a fő épület előtti parkolóban, már lent is volt a lépcső alján. Sejtette, hogy őt kereshetik.

A jövevények kiszálltak, és egyenesem a feléjük tartó férfi elé siettek.

- Clifford Mitchell vagyok, a Dakota Wings Air Charter igazgatója és vezető pilótája - nyújtotta a kezét Cliff először a nőnek, aztán a kíséretében lévő férfinak. - Mi ketten mintha már találkoztunk volna - nézett az alacsony férfira.

- Eltalálta. Eugene Kozesznyk, FBI-nyomozó vagyok, ő pedig Carla Fontaine hadnagy, a New York-i rendőrségtől - viszonozta a bemutatkozást Gene, és keményen, bizalomgerjesztően megszorította Cliff kezét. - Remélem, nem zavartuk meg valamiben?

- Voltaképpen indulófélben voltam, ha tíz perccel később érkeznek, már csak a hűlt helyemet találják - mosolygott Cliff. - New Mexicóba indulok, de ha akarják, elhalaszthatom a felszállást egy-két órával. Annyi késés nem oszt és nem szoroz, a szállítmányom nem sürgős. De ma mindenképpen el kell indulnom. - Dzsekije zsebéből egy cigarettát húzott elő, és a gyakorlott dohányosok ügyes mozdulatával, fél kézzel gyújtott rá, majd az öngyújtót visszacsúsztatta ugyanabba a zsebbe. - Hadd találjam ki, mi járatban vannak: a Quintano-ügy miatt jöttek. Nem tévedek?

- Egyáltalán nem - felelte Carla, és a férfi alaposan megnézte magának a csinos, kisportolt testalkatú, vonzó nőt. - Hol beszélgethetnénk nyugodtan?

A férfi hátratolta ellenzős pilótasapkáját, és megvakarta a fejét. Sejtette, hogy az alatt egy-két óra alatt, amennyivel az imént mondta, hogy elhalaszthatja a felszállást, nem fognak végezni. Pár pillanatig tétovázott, és ezalatt az idő alatt felmérte, kit küldhetne el maga helyett, de rájött, hogy egyetlen szabad pilótája sincs a jelen pillanatban. Hirtelen ötlete támadt.

- Feltételezem, hogy egy ilyen ügyben nem lehet két-három szóban végezni. Tehát önök több napi ittmaradásra készültek fel. - A két vendégre pillantott, és rokonszenvesnek találta őket. - Mit szólnának hozzá, ha felajánlanám, hogy tartsanak velem? Amint felszálltunk, és a gép eléri a repülési magasságot, beszélgethetünk. Nos?

Carla és Gene kérdőn néztek egymásra, majd mindketten vállat vontak. Végül is mindegy volt. A nő beleegyezően bólintott.

- Rendben van. Mikor térnénk vissza?

Cliff az órájára pillantott.

- Most tizenegy óra. Ha azonnal felszállunk, másfél óra múlva Albuquerque^[216]-ben vagyunk. Kirakodunk, visszafelé semmilyen szállítmány nem várható. Tankolunk, esetleg várni kell a felszállási engedélyre, de nem hiszem, hogy fél hat-hatnál későbben érnénk vissza. Megfelel maguknak?

- Tökéletesen - mondta Kozesznyk. - Pedig eléggé elgémberedtem már a sok repüléstől. De azt szokták mondani: kutyaharapást szőrével. Felőlem mehetünk. Carla? - nézett a társnőjére, és az bólintott. - Akkor induljunk.

Pár perccel később a hatalmas gép teljes erővel nekifutott a betonszalagnak, elszakadt a földtől, rézsútosan magasságot nyerve felemelkedett, és délkelet felé fordult. Carla és Gene a rakodótérben meghagyott két sor ülés első sorában ült, bekapcsolt biztonsági övvel, és arra vártak, hogy Mitchell, ígéretéhez híven, csatlakozzon hozzájuk. Alattuk, ahogyan az ablakon kinéztek, a Colorado-fennsík kietlen, kopár hegyvonulatai hullámzottak.

Nem kellett sokáig várniuk. Kinyílt a pilótafülke ajtaja, és kilépett Cliff. Barátságosan mosolygott két utasára, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy kiszabadíthatják magukat a biztonsági öv fogságából, majd melléjük telepedett. Kozesznyk elnyomott egy ásítást, és egyenesen a tárgyra tért.

- Mióta ismeri Mark Lubinskyt?

- Gyermekkorom óta - felelte a pilóta. - Helyesebben szólva, ő ismer engem azóta. Apám tanítványa és beosztottja volt a Csendes Óceánon, remek pilóta. 1947-ben Palesztinába ment, és bábáskodott az új állam, Izrael megalapításánál. Egyike volt az izraeli légierő legelső pilótáinak. 1967-ben már tábornok volt, Ezer Weizmannak, a légierő akkori főparancsnokának a helyettese. Négy évvel ezelőtt, a yom kippuri háború idején, elvesztette a családját. Tavaly tért vissza az Egyesült Államokba, azóta a helyettesem, de voltaképpen ő intéz szinte mindent a vállalatnál és a repülőtéren. Pótolhatatlan ember.

Kozesznyk már ismerte Lubinsky élettörténetét, de Carla Fontaine szaporán jegyzetelt. Maga sem tudta volna megmondani, miért kelt benne jó érzést az, amit hall. Egyre inkább az volt a meggyőződése, hogy ebben a mocskos ügyben Mitchellnek és Lubinskynek van igaza. De azt már rég megtanulta, hogy ne bízza magát az első benyomásra.

- Mondja, Mr. Mitchell, hol tartózkodik most Mark Lubinsky? - kérdezte, és megpörgette az ujjai között a ceruzát.

- Jelen pillanatban éppen Venezuelában van - felelte Cliff. - Meghánytuk-vetettük magunkban a dolgot, és úgy véltük helyesnek, hogy egyelőre elfogadjuk Quintano ajánlatát. Mindeddig semmi sem történt, az üzlet tisztának tűnik, de nekünk az az érzésünk, hogy már nem sokáig. Quintano annak idején be akarta fúrni magát Moon Lake-be, és amikor nem sikerült neki, felpiszkálta Patricia Duncant, hogy úgymond leleplező cikkeket írjon a nálunk folyó "protekcionizmusról". Le akarták járatni apámat és a vállalatot. Nem sikerült, hála Paul Harrisnek, a UDB akkori igazgatójának. De nem hiszem, hogy ennyi idő után lemondtak volna a piszkos tervükről. Most arra várunk, hogy Quintano azt higgye, behúzhatott a csőbe. Meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb tényleg felkerül valamilyen kábítószer az egyik szállítmánnyal a gépünkre. Ezért is tettünk feljelentést.

- Helyesen cselekedtek - mondta Kozesznyk. - De mi van akkor, ha a vámhatóság feltartóztatja a szállítmányt? Tisztában van azzal, Mr. Mitchell, mekkora kockázatot vállaltak? Elkobozhatják a gépet, Lubinsky börtönbe kerülhet, és időbe telik, amíg tisztára mossák magukat. Egyetért velem?

- Teljes mértékben, Mr. Kozesznyk - mondta Cliff. - De nem volt más választásunk. Ha visszautasítjuk az üzletet, Quintano más módon igyekezett volna ártani nekünk. Azt gondolom, a feljelentés, amit tettünk ellene, valamilyen fedezetet nyújt. És maga a tény, hogy önök most itt vannak velem, ugyanezt bizonyítja. Magánnyomozást mi nem tudunk végezni, ez nem is a mi feladatunk, és azt hiszem, ha belevágtunk volna, még nagyobb lenne a ránk leselkedő veszély. Hallottam már róla, hogy Quintano nem bánik éppen kesztyűs kézzel azokkal, akik keresztbe tesznek neki. Szerintem sötét, alvilági alak, aki semmitől sem riad vissza. De most mondja meg nekem maga, Mr. Kozesznyk, hogyan cselekedhettünk volna másképpen?

- Sehogyan sem, hiszen éppen az előbb mondtam. Miss Fontaine és én azért vagyunk itt, hogy segítsünk. - Kinézett az ablakon, és hirtelen másra terelte a szót. - Tulajdonképpen irigylem magát, Mr. Mitchell. Gyerekkori álmom volt a repülés. Nem voltam eléggé kitartó. De azóta is sóvárogva bámulom a repülőgépeket, és szívesen belebújnék egy pilóta bőrébe.

Cliff elnevette magát.

- Nincs ezen semmi irigyelnivaló. Ugyanolyan szakma, mint akármi más. És nem is veszélytelen. Ráadásul költséges. Higgye el nekem, néha bánom, hogy kamaszkoromban nem hallgattam apámra, és nem tanultam ki valami mást. Két kisfiam van, a feleségem a KULC tévétársaságnál dolgozik. Nem vet fel minket a pénz. De abban igaza van, hogy lehet szeretni a repülést. - Az órájára nézett. - Hamarosan itt kell hagynom magukat, bocsássanak meg. Közeledik a leszállás ideje, a kabinban a helyem.

- Tegye csak, amit tennie kell - mosolygott Carla - mi megleszünk addig.

Cliff felállt, és eltűnt a keskeny ajtó mögött. A két nyomozó újra becsatolta a biztonsági övet, és nyugodtan várták a leszállást. Kozesznyk a nőre pillantott.

- Mi a benyomása, Carla?

- Eddig nagyon jó, de azért óvatos vagyok - felelte a rendőrnő. - Azt hiszem, Mitchell feddhetetlen ember, és a vállalata mentes mindenféle kétes üzlettől. Nem hiszem, hogy én másképpen cselekedtem volna a helyében. Mondja, Gene, maga hisz benne, hogy elkaphatjuk Quintanót?

- Nekem is megvan a magam óvatossága, Carla. Csak azt hiszem el, amit a markomban tartok. Néha még azt sem. De hajlok arra, hogy tényleg Mitchellnek és Lubinskynek van igaza. Mindenesetre megteszem, ami tőlem telik, hogy tisztázzam ezt a dolgot. Most már csak abban kell reménykedni, hogy ha valóban jön egy drogszállítmány Kolumbiából valamelyik géppel, nem akad egy túlbuzgó vámtiszt, aki beleköp a levesbe. És azon töröm a fejem, ha tényleg lesz ilyen szállítmány, hogyan bizonyítjuk rá Quintanóra, hogy benne van a keze. De ez már az ügy következő fokozata. Jobb, ha sorjában megyünk. - Kipillantott az ablakon. - Úgy nézem, megérkeztünk.

A gép ebben a pillanatban döccent rá alig észlelhetően a kifutópályára, és egyre lassulva gurult tovább, bekanyarodott a kijelölt helyre, és simán leállt. A sugárhajtóművek sivítása egyre halkabb lett, majd teljesen megszűnt. Ismét kinyílt a pilótafülke ajtaja, kilépett Cliff, majd mögötte Bart Malden és a navigátor.

- Jöjjenek - intett a férfi - igyunk meg egy kávét. Nagyon jól főzik itt, Albuquerque-ben.

Idegesen csörrent a telefon. Jim álomittasan nyitotta ki a szemét, és az órára nézett. Korán volt még, de a félig leeresztett redőny résein kívül már majdnem nappali fény ragyogott. Alig múlt hajnali öt óra. Kelletlenül vette fel a kagylót.

- James Swifteagle - szólt bele álomtól rekedt hangon.

- Bocsásson meg, Mr. Swifteagle, hogy ilyen hajnali órában zavarom - hallatszott a vonal másik végéről egy ismeretlen, de kellemes zöngéjű női hang - az a helyzet, hogy elnéztem az időpontot. Tegnap este akartam hívni, de elmaradt. A nevem Alice Carpenter, a bostoni Harold Rush könyvkiadó szerkesztője vagyok. Tényleg nem zavarom?

Jim a mellette alvó Laurára pillantott. Az asszony fel sem ébredt a telefon csengésére, de a férfi nem akarta zavarni. Halkan szólt bele a kagylóba.

- Tartsa egy pillanatig a vonalat, Miss Carpenter, lemegyek a nappaliba. A feleségem alszik.

- Sajnálom, Mr. Swifteagle - mondta a nő - tényleg nem most kellett volna alkalmatlankodnom. Visszahívom később. - Ezzel le is tette, még mielőtt Jim ellenkezhetett volna.

A férfi bambán meredt a kezében lévő kagylóra. Ugyan, mi lehetett ennyire sürgős a kiadónak? Hónapok óta szinte semmit sem hallott felőlük, és hiába várta, hogy jelentkezzenek. Az elküldött kéziratot sem méltatták még arra sem, hogy legalább egy válaszlevelet írtak volna: kell-e nekik, vagy sem. Jim már félig-meddig lemondott róla, pedig sok munkája, rengeteg álmatlan éjszakája feküdt ebben a tanulmányban.

Az észak-amerikai indián törzsek életéről, kultúrájáról írott könyv szívügye volt. Lehetősége szerint igyekezett segíteni a még megmaradt embereken, akik szétszórva éltek Alaszkában és az Egyesült Államok és Kanada északnyugati vidékén. Amióta itt élt és tanított Anchorage-ban, sok olyasmit tapasztalt, ami egyáltalán nem tetszett neki. A mamutvállalatok, elsősorban az EXXON^[217] terjeszkedése lassan még arról a kevés területről is kiszorították az indiánokat, eszkimókat, amely még megmaradt nekik, és hanyagságukkal, környezetszennyező tevékenységükkel veszélybe sodorták az élővilágot. Jim nem volt annyira naiv, hogy azt higgye, egyetlen könyvvel meg tudja változtatni ezt a folyamatot, de abban azért hitt, hogy ha kitartóan dolgozik, talán a közvélemény felfigyel rá.

Újságcikkekkel, rádiós interjúkkal is igyekezett alátámasztani a tevékenységét, és újabban állandó riportműsort is szerkesztett az egyik tévétársaságnál. Ez a fórum volt a kedvence. Néha meghívott a stúdióba egy-egy nevezetesebb közéleti személyiséget, és az igyekezete kezdett gyümölcsöt érlelni. Ez leginkább abban nyilvánult meg, hogy lépten-nyomon megállították az utcán, ismeretlen emberek szólították meg, és gratuláltak neki a bátorságához.

Erre bizony szüksége is volt. Akadtak szép számmal olyanok, akik enyhén szólva rossz szemmel nézték, hogy olyasmibe üti az orrát, ami szerintük nem az ő dolga volt, és kapott már burkolt fenyegetéseket levélben, telefonon. De nem törődött velük. Hivatásának érezte, hogy néprajzkutatóként és egyetemi tanárként a tőle telhető legtöbbet tegye az indiánokért és az eszkimókért.

A korai telefon teljesen kiverte a szeméből az álmot. Ma mindketten szabadnaposak voltak, Laurának sem kellett bemennie a munkahelyére, és pihenni akartak. Kiballagott a konyhába, feltett egy kávét, és mialatt várta, hogy kifőjön, leült az asztal mellé. Rágyújtott, elgondolkodva nézte a cigaretta kékesen bodorodó füstjét, és hirtelen úgy érezte, nagyon hiányzik neki a szülőföld, Utah állam, Moon Lake. Nem is emlékezett rá, mikor járt utoljára otthon. Alig tudott valamit a Mitchell családról, ritkán leveleztek. Vajon hogy vannak a nevelőszülei? Elszégyellte magát, amiért ennyi ideje nem adott magáról életjelt. És azonnal el is határozta, hogy a közelgő nyári szünetben meglátogatja őket. Kíváncsi volt Cliffre is. Róla még kevesebbet tudott, csak annyi hírt kapott még tavalyelőtt, hogy öccse hazatért Vietnamból, és ismét repül. Volt egy kellemetlen érzése Cliffel kapcsolatban. Képtelen volt megmagyarázni magának, mi is ez az érzés, csak éles indián ösztöne sugallta, hogy a fiú bajban lehet.

Hangos sistergéssel folyt ki az illatos kávé, és Jim felriadt merengéséből. Alig félóra telt el a telefon csörgése óta, de neki az volt a benyomása, mintha már órák óta ébren lenne, és amikor kinézett a konyha ablakán, elcsodálkozott, hogy mennyire világos van. Még most sem szokta meg az alaszkai fehér éjszakákat. Mintha felborult volna a világ rendje azzal, hogy nyáron még éjfélkor is alkonyi derengés uralkodik az égen, télen pedig koromsötét éjszaka van naphosszat. Pedig tudta, hogy ez így van rendjén a Sarkkör közelében.

Kitöltött magának egy csésze kávét, és visszaült előbbi helyére. Mialatt a kesernyés italt kortyolta, az ablakon keresztül nézte a távoli hegyek csúcsain sziporkázó hópaplant, és arra gondolt, hogy minden nehézség ellenére is szeret itt élni, Alaszkában. Laura alkalmazkodó feleség volt, soha nem tett egyetlen megjegyzést sem, de Jim tudta, hogy a felesége nem érzi magát annyira otthon ezen a vidéken, mint ő maga. "Talán mégis el kellene költöznünk innen" - gondolta ki tudja hányadszor. Gyermekük nem született, Laura meddő volt. Sajnálta a nőt, mert tudta, hogy mennyire szeretne egy bébit, és ő maga is gyakran gondolt rá, mennyire üres így az életük. Arra is gondoltak már, hogy örökbe fogadnak egy gyermeket, de eddig nem döntötték el véglegesen. Laura is, Jim is utálták a sok bürokratikus hercehurcát, amivel ez járt volna, de azért időnként újra meg újra szóba került a dolog.

- Addig kellene megtennünk, amíg nem vagyunk túl öregek - mondta nemrégiben az asszony. - Most még volna energiánk felnevelni, de mi lesz néhány év múlva? Nem szeretnék ugyanabba a hibába esni, amelybe olyan sokan beleesnek, hogy a hivatásuk rabjaivá válnak, és mire odáig jutnak, hogy gyermeknevelésre gondoljanak, már túl késő.

Jim igazat adott neki, de a mindennapok szürke taposómalma, az állandó elfoglaltság mindig háttérbe szorították ezt a kérdést. Most, hogy itt ült a konyhában, és a kávét kortyolgatta, újra eszébe jutott ez, és arra gondolt, hogy a sors igazsága is azt követeli: fogadjanak örökbe egy árva gyermeket, és becsülettel neveljék fel, ahogyan őt magát is felnevelte Barbara és Bob Mitchell. Adósnak érezte magát, és tudta, ezt a fajta adósságot csak így róhatja le. Hiszen oly sok gyermek veszíti el a szüleit. Mindnek nem adhat melegséget, családi hátteret, biztonságot, de ha becsületes akar lenni, és nem csak elméletileg akarja segíteni a bennszülötteket, akkor az a legkevesebb, hogy megteszi ezt a lépést.

Halk lépteket hallott a háta mögötti lépcsőn. Megfordult, és Laurát látta, amint lefelé ballag. Az asszony szeme álmosan pislogott bele a reggelbe, hosszú barna haja kissé kócosan hullott a vállára, steppelt kék pongyoláját fázósan húzta össze magán.

- Régóta ébren vagy? - kérdezte, és leült Jimmel szemben. A férfi felállt, töltött még egy csésze kávét, és a felesége elé tette.

- Öt után csörgött a telefon - felelte. - Nem akartalak felébreszteni, de mire lejöttem ide, már lelették.

- Ki volt az? - érdeklődött Laura.

- Valami Alice Carpenter, Bostonból. Azt mondta, a Harold Rush kiadó szerkesztője. Elnézhette az órát - nevetett - nem vette számításba, hogy itt még hajnal van. Azt mondta, később visszahív.

Laura kedvesen elmosolyodott, és átnyúlt az asztal fölött, hogy megfogja a férje kezét. Tekintetéből bizakodó öröm sugárzott Jim felé.

- Végre - mondta. - Éppen ideje már, hogy komolyan foglalkozzanak a könyveddel. Rossz volt nézni is, mennyit robotoltál rajta. És igazán jó könyv lett belőle. Megérdemled, hogy kiadják, és nem csak ennyit érdemelsz. Az amerikai közvéleménynek meg kell tudnia, milyen nehéz körülmények között él az a kevés megmaradt kivalliq és inupiaq^[218], aki itt tengődik. Nem elég, ha csak itt, Alaszkában tudnak róla.

Jim nem válaszolt azonnal. Tűnődve nézte a feleségét, és közben egyre az járt az eszében, amin azelőtt gondolkodott, hogy az asszony lejött hozzá a konyhába. Nehezen szánta rá magát, hogy újra szóba hozza a gyermek kérdését, mert tudta, mennyire bántja Laurát a dolog. A nő szinte önmagát vádolta a meddősége miatt. Neki pedig elég gondot okozott, hogy ne éreztesse vele, mennyire hiányzik a családból egy gyermek.

- Igazad van, szívem - mondta, és ismét kitekintett az ablakon. A ház előtt éppen egy sárga iskolabusz húzott el üresen, és ez ismét eszébe juttatta a dolgot. - Laura... Az imént sokat gondolkodtam. Mielőtt lejöttél. Nem vagyunk már fiatalok. Szeretném, ha elgondolkodnál az örökbefogadáson. Meg tudjuk engedni magunknak. És én legalább ennyivel tartozom Bobnak és Barbarának, akik nélkül ki tudja, hol lennék most. Mi a véleményed?

Most Laurán volt a sor, hogy hallgasson. Figyelmesen, nyílt tekintettel nézett szembe a férjével, szeméből őszinte szeretet áradt. Tudta, hogy Jimnek milyen sokat jelentene egy gyermek. Neki is ugyanolyan sokat jelentett volna. Napok óta akarta ugyanezt szóba hozni.

- Nincs mit gondolkodnom, Jim. Ha te is akarod, akkor ma elmehetnénk a gyermekmenhelyre, körülnézni. Legalább nem telik el haszontalanul a napunk.

Egyszerre álltak fel az asztal két oldalán, egyszerre kerülték meg és közeledtek egymáshoz. Amikor a férfi átkarolta asszonyát, megszólalt a telefon. Csak egy felületes, leheletfinom csókra futotta, és Jim már nyúlt is a kagylóért. A füléhez emelte, aztán elkomorodott az arca.

- Értem, anya - szólt bele fakó hangon. - A déli géppel indulunk Salt Lake Citybe. Nyugodj meg, kérlek. Számíthatsz ránk.

Laura tekintete ijedt kérdőjeleket sugárzott a férfi felé. Az letette a telefont, és szomorúan nézett vissza a nőre.

- Apámat baleset érte, kórházban van. Gyere, csomagoljunk össze. Oda kell utaznunk. Anyámnak szüksége van ránk.

Gene Kozesznyk kényelmetlenül érezte magát. Idegesítette a vele szemben ülő ügyvéd, aki maga volt a hivatalos lenézés. Felsőbbrendűsége teljes tudatában igyekezett jogi szakkifejezésekkel ledorongolni ellenfelét. A nyomozó azonban nem emiatt érezte kényelmetlenül magát. Hozzászokott már az ilyen jogfacsarókhoz, és ki tudta cselezni őket. A rossz érzés amiatt kerítette hatalmába, mert érezte, hogy Eric Waltham, és közvetve Roy Quintano ellen nagyon nehéz játszmát kell megvívnia, és a győzelem egyáltalán nem biztos.

Megtörtént az, amire Carlával számítottak, méghozzá nagyon hamar történt meg. Még szerencse, hogy számítottak erre a húzásra. Amikor Mark visszatért Kolumbiából, a rossz időjárás miatt kénytelen volt leszállni a Kirby repülőtéren, San Antonióban. Mintha várták volna, amint a gép földet ért, és odagurult a fő épület előtt kijelölt parkolótérre, fegyveres emberek vették körül a Boeing-et, és a legénységet felszólították, hogy felemelt kézzel hagyja el a gépet. Azonnal őrizetbe vették őket, aztán átkutatták a gépet, és két zsákkal tértek vissza. A zsákokban tiszta heroin volt, ötunciás csomagokban. Lubinsky hiába bizonygatta, hogy semmi köze ehhez a két zsákhoz, őt is, és két társát is letartóztatták. Csak a szokásos egyetlen telefonhívást engedélyezték nekik, és Mark azonnal riasztotta Cliffet, aki már tudta, mi a teendője.

Cliff azonnal repülőgépre ült Kozesznykkel együtt, és két óra múlva már San Antonióban voltak. Carla Fontaine jobbnak látta, ha nem tart velük. A férfi nem törődött az időjárással, a heves széllel, a fenyegető tornádóveszéllyel: mennie kellett, hogy legjobb társát, a légivállalat eszét megmentse.

- Azt hiszem, kemény ellenfelünk lesz - mondta Kozesznyk útközben. - Van egy olyan előérzetem, hogy nem lesz könnyű dolgunk Texasban.

- Én sem számítok diadalívre és zenés fogadtatásra - felelte Cliff, és figyelmesen nézte a műszereket - de kutya kötelességem odamenni. A szeme közé akarok nézni annak a Quintanónak, ha ott találjuk.

- Kötve hiszem, hogy ott lesz - vigyorgott Kozesznyk. - Annál sokkal dörzsöltebb pasas. De legalább megtudunk valamit, és óvadék ellenében szabadlábra helyezhetik a barátját. Most ez a legfontosabb.

Gene-nek igaza lett, Quintanónak nyoma sem volt San Antonióban. Csak az ügyvédjével, Eric Walthammel beszélhettek, akit szemmel láthatóan aggasztott a szállítmány sorsa. Voltaképpen ő járt közben a hatóságnál, hogy megfelelő óvadék ellenében bocsássák szabadon Mark Lubinskyt és társait, és a gépet se foglalják le. De az FBI-nyomozót nem lehetett becsapni. Átlátott a szitán, és jól tudta, hogy a jogász egyáltalán nem olyan önzetlen, mint amilyennek mutatkozik.

A pilótáknak csak annyit kellett várakozniuk, amíg a gépet kirakták. Ezt is Waltham "intézte" el, mondván, hogy majd telefonál a megbízójának, és egy Q Air gép szállítja innen tovább az árút. A heroinról nem is esett több szó. Aztán a Boeing felszállt, Kozesznyk pedig diszkréten odasúgta Cliffnek, hogy lehetőleg maradjon a háttérben, és ne szóljon bele a beszélgetésbe. A férfi megígérte, és kíváncsian várta, hogy mire megy a nyomozó ezzel a minden hájjal megkent ügyvéddel.

- Nos, uraim - mondta szándékos vontatottsággal Waltham - azt hiszem, ezzel meg is volnánk. Az ügyet elsimítottuk, és szerintem nem is lesz komolyabb következménye.

- Téved - morogta Kozesznyk. - Csodálkozom rajta, hogy ügyvéd létére elkerülte a figyelmét egy fontos mozzanat. A Dakota Wings Air Charter gépén kábítószert találtak. A vámhatóság jogköréből következik, hogy az esetet jelenteniük kell, annál is inkább, mert a gyanúsítottakat óvadék ellenében szabadlábra helyezték. Azt akarja ezzel mondani, hogy akkor most minden szép és jó, kéz kezet mos, és fátylat rá?

Az ügyvéd meghökkent.

- Már miért ne? A megbízóm, Mr. Quintano eléggé befolyásos ember. És mivel ügyfelekről van szó, azt hiszem, nem lesz nehéz meggyőznöm, hogy járjon közben annak érdekében, hogy az önök légitársaságát ne érje semmilyen kár.

Kozesznyk elfojtott egy káromkodást. Most már viszketett a tenyere, és legszívesebben odasózott volna ennek az elegáns férfinak. De uralkodott magán. Tudta, hogy ha el akarja kapni a nevadait, finoman kell megközelítenie a viperafészket, különben hoppon marad, és ezzel Cliffnek is árt. Még messze volt attól a ponttól, hogy bizonyítani tudja a feltevését, miszerint Quintano nyakig benne van a tiltott drogbehozatalban és kereskedelemben, és ezt a bizonyítékot feltétlenül meg akarta szerezni, függetlenül attól, hogy Cliff és Mark rokonszenvesek voltak neki és Carlának.

Tettetett nyugalommal cigarettára gyújtott, és olyan hangon válaszolt, mintha az ügyvéd lekötelezettje lenne. Közben a szeme sarkából a távolabb ülő Cliffre sandított, aki tágra nyílt szemmel leste ezt a furcsa beszélgetést, mintha nem értene egészen jól angolul. Valóban úgy tűnt neki, nem ért meg minden szót.

- Ezért, azt hiszem, hálásak lehetünk - mondta higgadtan. - Elvégre egy feddhetetlen vállalatról van szó. De engem azért nagyon érdekelne három apróság. Kérdezhetek? - Nem tudta nem észrevenni, hogy Waltham tágabbra nyitja a szemét, és megrezzen.

- Természetesen, tessék csak - válaszolt az ügyvéd mesterkélt előzékenységgel.

- Nos, először is: furcsának tartom, hogy egy nevadai üzletember jogi képviselője Salt Lake City-i, mint ön, kedves Mr. Waltham. Ennyire gyengék volnának a nevadai ügyvédek? Másodszor: ha fejre állok, sem tudom megérteni, miért nem Mr. Quintano saját légivállalata, a Q Air szállítja ezeket a szállítmányokat. Az én csökönyös lengyel agyam azt súgja, hogy ha van saját vállalatom, akkor nem dobom ki a pénzt az ablakon, hogy mással szállíttassak. - A nyomozó most már pontosan tudta, hogy az ügyvéd kezdi ugyanolyan kényelmetlenül érezni magát, mint ahogyan ő érezte a beszélgetés elején. Jó nyomon járt. - Harmadszor: Hogy lehet az, hogy éppen a Dakota Wings Air Charter gépére csaptak le a vámosok? Mintha fülest kaptak volna. Maga az imént azt mondta, ezek a szállítmányok teljesen rutinszerűek. Ha jól tudom, az eddigi szállítmányok érkezésekor ön nem is volt jelen. Honnan ennyi véletlen? Rossz időjárás, ami miatt nem a cél-repülőtéren száll le a gép, a vámosok pontosan tudják, mire és kire kell lecsapni, pedig ugyanabban az órában három másik gép is érkezett Kolumbiából Kirbybe. És végül megjelenik ön, kedves Mr. Waltham, és nagylelkűen "elrendez" mindent. Maga hogyan gondolkodna a helyemben? - Látta, hogy az ügyvéd izzadni kezd, és feszeng ültében. Elhatározta, hogy legalábbis mára megadja neki a kegyelemdöfést. Ártatlan, majdnem bamba arccal folytatta. - Oh, ezer bocsánat. Három kérdést ígértem, és egy egész halommal zúdítottam magára. Csak arra feleljen, amit lényegesnek talál. Köszönöm szépen. - Ismét Cliffre pillantott, és látta, hogy a pilóta, minden idegessége ellenére, alig tudja magába fojtani a nevetést.

Waltham igyekezett nyugalmat parancsolni magára. Nagyjából Cliffel lehetett egyidős, és meglátszott rajta, hogy a legjobb körökben mozog. Választékos öltözéke, csiszolt modora, sima mozdulatai arról tanúskodtak, hogy ennek az embernek eddig minden sikerült az életben, és hozzászokott, hogy ő diktálja a feltételeket. Bal kezén vékony karikagyűrű csillogott, tehát házas lehetett, és a korából ítélve, nem is olyan régen. Voltaképpen semmilyen külső jel nem mutatta, hogy az ügyvéd mennyire érzi veszélyesnek ezt a beszélgetést, de Kozesznyk jobb emberismerő volt, semhogy bele ne tudott volna látni a vele szemben ülő férfiba.

- Nos, azt hiszem - kezdte megint a kedvenc szófordulatával Waltham - meg tudom magyarázni mindazt, ami érdekli, Mr. Kozesznyk. Bármennyire is lenézi a véletleneket, itt mégis azzal állunk szemben. Merő véletlen az, hogy Mr. Quintanót képviselem. Irodám van San Franciscóban, mint ahogy neki is. Onnan az ismeretség és az üzleti kapcsolat. A második kérdésére is tudok válaszolni. A Q Air jelenleg teljes kapacitásával egy nagyon fontos állami megrendelésnek tesz eleget. Erről nem adhatok részleteket, az ügy szigorúan bizalmas. Mi is volt a harmadik kérdése? - igyekezett utánozni a nyomozó stílusát, de meglehetősen ügyetlenül csinálta. - Ja, megvan. A vámosok. Nos, tényleg "fülest" kaptak, ahogyan ön mondta. Nem konkrétan a Dakota Wings Air Charter-re vonatkozott. Szúrópróbaszerűen vizsgálták át a gépet. Megint csak a véletlen. Kielégíti a válaszom?

Kozesznyk egy utolsót szívott a cigarettájából, és szándékosan rosszul nyomta el, hogy minél tovább füstöljön, és büdösítsen az ügyvéd orra alá. Észrevette a futó fintort Waltham arcán, de nem törődött vele. Felállt.

- Mondjuk, hogy kielégít. Egyelőre. Mint ön is tudja, Mr. Quintano és Mr. Mitchell között van egy csekélyke ellentét. Ezért vagyok itt, és itt is maradok mindaddig, amíg ezt az ellentétet el nem egyengetem valahogyan. Túl régi ez az ellentét, és túl mély a gyökere. Mint említettem, lengyel származású vagyok, az őseim földművesek voltak, és a családunkban az a mondás járta: ha jól akarsz aratni, szánts mélyen. Hát én megfogadtam a tanácsot. Nagyon mélyen fogok szántani. Kiforgatom azokat a gyökereket a talajból. Kerül, amibe kerül, elvégre FBI-nyomozó vagyok, ez a szakmám, és most ez a feladatom is. A viszontlátásra, Mr. Waltham. Jöjjön, Cliff, repüljünk vissza Moon Lake-be. - Hidegen kezet fogtak, és kimentek az irodából. Az ajtóban Kozesznyk megtorpant, és visszaszólt az ügyvédnek. - Még egy véletlent fedeztem fel: magának, kedves Mr. Waltham, egészen véletlenül itt, San Antonióban is van irodája. Méghozzá szép, kényelmes iroda. Ja, és kérem, ha találkozik Mr. Quintanóval, adja át neki Patricia Duncan üdvözletét. Örülni fog neki.

Ahogy közeledett a tél, úgy lett egyre rosszabb Bob állapota. A balesetet kiheverte ugyan, de a hideg idő beálltával egyre romlott a kedélye, és a csontjai hasogattak. Barbara lassan már nem tudta, hogyan és mit tegyen, hogy az idős férfinak a kedvében járjon. Igyekezett kényelmesebbé tenni az életét, éjjel dolgozott, amikor Bob már mélyen aludt az erős altató hatására, nappal pedig a közelében volt, és megpróbált beszélgetni vele, felvidítani, elfeledtetni vele a betegségét. De nem ment könnyen.

Azon az emlékezetes nyári napon Bobnak az a hajmeresztő ötlete támadt, hogy kimegy a repülőtérre. Hetek óta nem volt már ott, és azt mondta, kíváncsi a dolgok menetére, mert Cliff alig avatja be őt abba, ami a Dakota Wings Air Charter-nél történik.

- Elvégre még én vagyok a főnök - dohogta, és kiment a garázsba. Beült a régi, rozzant dzsipbe, cifrán káromkodott magyarul, amikor többszöri próbálkozásra is alig gyulladt be a régóta használatlan motor, aztán kihajtott, és elindult.

Barbara félve nézett utána. A férje hónapok óta nem vezetett, állandóan gyógyszereket szedett, a járása bizonytalan volt, de most nem látott semmi veszélyt. Mégis úgy érezte, tennie kell valamit, különben ez a nyakas ember még gépre talál szállni. Gyorsan visszaszaladt a házba, és feltárcsázta a repülőteret.

- Halló, Barry? - kiáltotta a kagylóba, amikor Portland, az ügyeletes diszpécser felvette a telefont.

- Igen, én vagyok, Mrs. Mitchell. Mit tehetek önért? Hogy van Bob?

- Jól van, sőt túl jól. Éppen emiatt telefonálok. Útban van a reptérre a terepjáróval. Kérem, nézzen utána, nehogy valami baja essen. Tudja, mennyire beteg...

- Persze, legyen csak egészen nyugodt, Mrs. Mitchell. Rajta lesz a szemem. - És ezzel letette.

Barbara megnyugodva akasztotta vissza a konyhai telefont a villára, és körülnézett. Az ebéd készen volt, mosogatnia sem kellett, így elhatározta, hogy felmegy a szobájába, és átnézi a tegnap éjjel írt anyagot. Közben benézett a gyerekekhez. Henry nyugodtan játszott, a kis George pedig édesen aludt a rácsos ágyban. Megdobbant benne a nagymama-szív, és mosolyogva kacsintott Henryre, aki felnézett rá. Az ujját a szája elé tette, jelezvén a kisfiúnak, hogy maradjon csendben, és halkan becsukta az ajtót, aztán megindult fölfelé a lépcsőn.

Alig ért fel, amikor újra megszólalt a telefon. Barbara azt gondolta, Jessica telefonál, és nyugodtan vette fel. Aztán elsápadt, és szédelegve az ajtófélfának dőlt, amikor meghallotta Portland hangját.

- Ne haragudjon, Mrs. Mitchell - mondta Barry zavartan - nem akartam zavarni, de... Ide tudna jönni?

- Megyek - nyögte Barbara, és majdnem leejtette a kagylót. Szinte vakon tapogatózva tette vissza, és lesietett a garázsba. A gyerekekről teljesen meg is feledkezett.

Rossz sejtelem gyötörte, és ez a sejtelem még rosszabb bizonyossággá vált, amikor megérkezett. Bobot összetörve, véresen találta, a reptér orvosa tett-vett körülötte. Mint egy valóra váló lázálom, úgy tárult Barbara elé a valóság: a férje elvesztette az uralmát a kocsi felett, és nekihajtott egy betonfalnak. A mechanikusok már készítették az egyik mentőhelikoptert, hogy elszállítsák Salt Lake Citybe. Az orvos gondterhelt arccal fordult Barbarához.

- Alaposan kihímezte magát a férje. Mindkét lába eltört, és van három törött bordája is. Amennyire lehetett, rögzítettem, ennél többet itt már nem tehetek. Magánál van, de sokkos állapotban. Ne féljen, túléli. Vele akar menni?

- Szeretnék, ha lehet - felelte az asszony, és azon gondolkodott, kire hagyhatná a gyerekeket. Eszébe jutott, hogy a szomszéd lány, Dora Chester a múltkor szólt neki, hogy szívesen vállalná a gyerekek gondozását, ha szükséges. Be sietett az irodába, és tárcsázott.

Szerencséje volt, a lányt otthon találta. Hamarjában elmagyarázta neki, mi a helyzet, aztán lecsapta a kagylót, és kisietett, mert hallotta, hogy a helikopter motorja már működik. Egyetlen pillanatra eszébe jutott, hogy a mai napját szinte kizárólag a telefon irányítja. Milyen furcsa... Ez a zsarnok készülék teljesen uralja az emberek életét, diktálja a tempót, híreket továbbít. Hol jókat, hol rosszakat... Az utóbbi időben inkább rosszakat.

Aztán már csak zavarosan emlékezett az eseményekre. A zakatoló repülés idegesítette, Bob állapota aggasztotta. A Millcreek kórházban azonnal a traumatológia műtőjébe vitték a sebesültet, és attól a pillanattól kezdve nem is látta Bobot majdnem négy óra hosszat. Magába roskadtan kuporgott egy fakó színű padon, vagy ide-oda téblábolt a folyosón, időnként az automatához ment, és legalább három kávét megivott. Közben haza telefonált, Jessica már otthon volt. Legalább ez megnyugtatta, és hálát érzett Dora iránt, amiért vigyázott Henryre és George-ra.

Visszatért a padra, leült, és magában tépelődött. Miért ilyen szerencsétlen? Miért kell Bobnak annyit szenvednie? Nem elég, hogy Alzheimer-kóros, most még ez is? Bár ez a baleset éppen a betegségének a következménye. "Ej, te konok ember..." - korholta magában a férjét - "hát sohasem lesz nyugtod?" És közben arra gondolt, milyen kínokat, mennyi keserű megpróbáltatást tartogathat még számára a sors. Hiszen talán nem is olyan sokára megnyugszik a férje, örökre... Maga elé meredt, és hagyta, hogy kicsurranjanak a könnyei. Nem magát, még csak nem is Bobot siratta. Hanem ezt az egész, lemondásokkal és gondokkal teli életet, amelyet magukra vállaltak. Olyan ösvény volt ez, amelyen nem lehetett sem megállni, sem visszafordulni. Csak menni lehetett, előre, mindig csak előre, többé-kevésbé felkészülve arra, hogy a következő kanyarban újabb próba várhatja őket.

Észre sem vette, hogy megállt mellette valaki. Annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy csak hosszú másodpercek múlva látta meg az illető könnyű, fehér cipőbe bújtatott lábát. Apró női láb volt, és amint Barbara lassan felemelte a tekintetét, egy alacsony termetű, csinos, mosolygós nővért látott maga előtt. A fekete szemekből meleg együttérzés sugárzott felé. Akaratlanul is leolvasta a nő nevét a köpenyén fityegő kitűzőről: Dolores Waltham.

- Segíthetek valamiben, asszonyom? - kérdezte kedvesen a nővér. - Akarja, hogy hozzak egy kávét vagy egy teát? - A hangja bársonyosan bizalomgerjesztő volt.

- Köszönöm, nem kérek - hárította el Barbara, és igyekezett visszamosolyogni a nőre. - Már egy hordóval megittam. Hanem telefonálnom kéne, és nincs apróm. Ki tudna segíteni egy negyeddollárossal? A fiamat szeretném felhívni Anchorage-ban. Tudja - folytatta tétován, mert nem volt biztos benne, hogy a kis ápolónőt érdekli-e - van egy fogadott fiam, aki a UAA^[219]-n tanít. És van egy édes fiam, aki pilóta. Mint az apja... Akit most műtenek...

- Á, semmiség, jöjjön csak velem az irodába, onnan telefonálhat - invitálta Dolores.

Felhívta Jimet, aki megígérte, hogy még aznap délben hazarepül Laurával együtt. A repülőtérről egyenesen a kórházba jöttek, addigra a műtétnek is vége volt, és egy rövid pillanatra benézhettek az összevissza gipszelt és pólyált Bobhoz, aki, mint valami furcsa bogár a rovargyűjteményben, mindenféle súlyokkal és zsinegekkel kifeszítve feküdt az ágyában.

És most majdnem itt a tél. A törések, zúzódások begyógyultak, de Bob állapota tovább romlott. Mogorva lett, és egyre feledékenyebb. Már akkor furcsákat mondott és kérdezett, amikor hazaszállították a kórházból. Cliffet megkérdezte, mikor kell visszatérnie Vietnamba, Jessicára pedig úgy bámult rá, mint egy idegenre.

- Ki ez a nő? - kérdezte Barbarától, amikor kettesben maradtak. - És mit keres a házban az a kisgyerek?

- Jaj, kedvesem, ez a nő Jessica, a menyed. Nem emlékszel? Cliff felesége. És az a kisgyerek az unokád. Henry. A másik, George is az unokád. Hiszen tudod...

Bob nem tudta, de a betegek jellegzetes ravaszságával úgy tett, mintha már értené. Gondterhelt arccal bámult maga elé, naphosszat könyveket lapozott, vagy a tévét nézte. Szólni alig szólt, az étvágya sem volt jó. Hálaadáskor, amikor Jimék ismét haza látogattak, megint úgy tűnt, nem tudja, kivel van dolga. Akkorra már tudott járni, botra támaszkodva mászkált egyik szobából a másikba.

A nagy meglepetés a kis Hope volt. Laura diszkréten elmesélte Barbarának, hogy örökbe fogadtak egy árva denendeh^[220] kislányt, és a Hope^[221] nevet adták neki. Csodálatos gyermek volt, eleven fekete szemeiben állandó mosoly bujkált. Másfél éves lehetett, arányos, kecses, szép arcú gyermek. Kékesfekete haja sima zuhatagban omlott a vállára. Arcban még hasonlított is Jimre, akárki azt hihette volna, hogy a saját gyermeke.

Még Bob is felfigyelt a kislányra, tetszett neki, hogy az teljesen fesztelenül viselkedik vele is, a két másik gyerekkel is. Félénken az ölébe vette, beszélt hozzá, Hope pedig azzal a kedves áhítattal figyelte, amely csak a gyermekekre jellemző.

- Tetszel nekem, kicsi Hope - babusgatta a kislányt. - Biztosan a dédnagyapádnak, Fürge Sasnak is tetszel. Így van?

A többiek összenéztek. Ez volt az első eset, hogy olyasvalakit emlegetett élőként, aki már rég nem volt közöttük. Jim tekintete találkozott Barbaráéval, aztán Cliffre pillantott, és mindhárman tudták, mit jelent ez. Bob lassan elvesztette a realitás érzetét, és, ha nem is önként, egy olyan zárt világba vonult vissza, amelyben senki más nem találta fel magát. Elboruló tudatában nem tett különbséget élő és holt között, számára mindenki, akivel valaha találkozott, élt.

Máskor Edwin Cole-t emlegette, és amikor Mark Lubinsky meglátogatta, tőle is megkérdezte, még mindig az Enterprise-on szolgál-e. A férfi ráhagyta, mire Bob kitört:

- Azt hiszed te is, hogy teljesen hülye vagyok? Ebben a korban már nem lehetsz aktív pilóta, legalábbis nem a légierőnél. Miért akarsz átejteni te is?

Rá kellett hagyni. Reménytelen dolog volt megmagyarázni az idős férfinak, hogy mi is történik körülötte.

Aztán eljött a Karácsony, és ismét együtt volt az egész család, kivéve Jiméket, akik ezúttal nem tudtak eljönni. Viszont eljött Philo Farnsworth és Millie, és egy ideig úgy tűnt, békesség és nyugalom van végre a Mitchell-házban. A Szenteste hangulata magával ragadta a jelenlévőket, meghatottan és áhítattal énekelték a megszokott karácsonyi énekeket, Barbara és Jessica vacsoraremeke mindenkinek ízlett, és még Bob is közelebb került a társasághoz. Jókedvű volt, tréfálkozott, látszólag tiszta értelemmel beszélgetett mindenkivel, és kényeztette az unokáit.

- Meglátjátok, tavasszal megint kirándulunk a Remetelakhoz - ígérte mosolyogva. - Ha minden jól megy, és nem hasogat a lábam. Vagy majd te elviszel kocsival - nézett Cliffre.

- Még sok idő van tavaszig, apa - felelte a fiatalember. - Egyelőre olyan hideg van, hogy a tó is befagyott. Repülni is alig lehet.

Már majdnem éjfél volt, az asszonyok leszedték az asztalt, a gyerekek már rég aludtak. Halkan ketyegett az Edwin Cole-tól örökölt falióra a nappaliban, és a négy férfi nyugodtan beszélgetett egy pohárka bor mellett. Álmosak voltak, de ahhoz is lusták, hogy felálljanak és aludni menjenek. Cliff elfojtott egy ásítást. Philo laposan pislogott, Bob a semmibe bámulva ült a fotelében. Mark, hosszú lábait kinyújtóztatva, kényelmesen hátradőlt a pamlagon, és huncut arccal nézett a többiekre.

- Köszönöm ezt az estét. Nemigen volt ilyesmiben részem. Azt hiszem, erre sokáig fogok emlékezni. - Behúzta a térdét, és nyögve felállt. - Azt hiszem, lassan hazaballagok.

- Szóra sem érdemes, Mark, a családhoz tartozol - kapta fel a fejét Bob, és a botjára támaszkodva ő is felállt. - Ha Isten is úgy akarja, jövőre... - hirtelen megtántorodott, Lubinsky alig tudta elkapni a könyökét. Cliff és Philo is felpattantak.

- Apa, nem érzed jól magad? - kérdezte aggódva Cliff, és a pamlaghoz cipelte az apját. Barbara akkor lépett be a nappaliba, és amikor látta, hogy a férje szederjes arccal csuklik össze, már tudta, hogy nincs tovább.

Jessica telefonált az orvosnak, de mire Dr. Holways megérkezett, már nem volt mit tenni. Komoly arccal tette el a fonendoszkópot, és a családra nézett.

- Sajnálom. Megállt a szíve. Semmit sem tehetek. Részvétem.

Csak álltak némán, magukba roskadva, és nem akarták elhinni, hogy Robert Mitchell nincs többé. A gyász még nem terítette be őket, de a veszteség szele már megcsapta mindnyájukat. Cliff az apját vesztette el, Mark Lubinsky a tanítómesterét és legjobb barátját. Philo és Millie szintén a barátot vesztették el Bobban, Jessica szinte a második apját, akivel néha olyasmit is meg tudott beszélni, amit az édesapjával nem. De a legnagyobb veszteség Barbarát érte. Az asszony végiggondolta a sok szép esztendőt, a szeretetet, amivel egymást övezték, és csak most ébredt rá arra, hogy milyen ember volt a férje. Könnytelen, szárazon égő szemmel fordult a többiekhez.

- Most pihenjetek le. Bobon már nem segít, hogy itt virrasztotok. Majd én mellette maradok erre az éjszakára. - Leült a pamlagra a halott mellé, és abban a pillanatban meg is feledkezett mindenkiről. Tétován simogatta a férje kihűlő kezét, szívében hatalmas űrt érzett tágulni. Észre sem vette, hogy Cliff intésére a többiek csendesen kivonultak a nappaliból.

- Pihenj nyugodtan, kedvesem - suttogta a halottnak. - Én vigyázom az álmodat most is, mint annyiszor... Emlékszel? Most már megnyugodhat a lelked... Jó ember voltál, jó férj és jó apa... És nekem kiváló társam... Balázs... Szerelmem... Talán nemsokára én is követlek oda, ahol most vagy. Még egy kicsit légy türelemmel... A fiaidnak még szükségük van rám, és az unokáidnak is... Henrynek, George-nak... A kis Hope-nak is... Aludj csak nyugodtan, Balázs...

Másnap délelőtt Robert Mitchellt felravatalozták a kis helyi templomban, és egész Moon Lake apraja-nagyja eljött, hogy lerója a kegyeletét, és kifejezze a részvétét a családnak. Harmadnap pedig, 1978 december huszonhatodikán örök nyugalomra helyezték. Fejfájára csak ennyit írtak:

A Quintano-ügyre végül is nem került pont. Cliff nem is nagyon bánta ezt, hiszen az apja halála éppen elég megrázkódtatás volt számára, és a légivállalat fenntartása, a repülőtér üzemeltetése olyan feladat volt, amely egész embert követelt. Markra lehetett számítani. Igaz barátnak bizonyult, teljes odaadással dolgozott.

- Tudod, Cliff - mondta egy alkalommal - én annak örülök, hogy szegény apád nem volt tanúja ennek a piszkos rágalmazási ügynek. Vannak előnyei is az Alzheimer-kórnak. - Figyelmesen nézte fiatal barátját, azt leste az arckifejezéséből, hogy vajon nem ment-e túl azon a bizonyos láthatatlan határon, amely a tapintatot elválasztja a durva tapintatlanságtól.

- Éppen ez járt az én fejemben is - felelte Cliff őszintén. - Igazad van. Azt hiszem, apám a maga elzárt világában nem vett tudomást a veszélyről, ami a Dakota Wings Air Charter-t fenyegette. Talán jobb is így. Ha egészséges lett volna, semmi sem tarthatta volna vissza attól, hogy beleavatkozzon. - Egy pillanatra elrévedt, Bobra gondolt, akinek már nincsenek evilági gondjai. Neki viszont nagyon is megvoltak, és a jelen pillanatban ez volt a legfontosabb.

Természetesen, a venezuelai-kolumbiai szállítmányok abbamaradtak. A történtek után nem volt értelme folytatni, és az alakoskodás már semmire sem vezetett volna, mert a nevadai pontosan tudta, hogy ha az FBI rászáll, csak idő kérdése, hogy mikor kerül horogra. Kozesznyk és Carla Fontaine elbúcsúztak, és visszautaztak Keletre. Mark szállította őket vissza New Yorkba. Az utolsó estén még meglátogatták Cliffet, és hosszasan elbeszélgettek vele.

- Gratulálok - mondta Kozesznyk - remekül bírta ezt az egészet. Nem tudom, a maga helyében hányan viselkedtek volna így.

- Nézze, Gene - mondta Cliff - nem is volt más választásom. Nekem ez a vállalat az egyetlen vagyonom. Családom van, akiket el kell tartanom. Semmi máshoz nem értek, csak a repüléshez. Akár tetszik, akár nem, kutya kötelességem állni a sarat, vagy mehetek a vakvilágba. Meséltem magának, miken mentem keresztül odaát - a fejével nyugat felé intett, és a két vendég pontosan tudta, hogy Vietnamra gondol. - Ha azt túléltem, akkor már minden, ami jön, csak könnyebb lehet annál. És hát az igazság az én oldalamon állt.

- Ó, arról az igazságról nagyon sokat lehetne beszélni - vetette közbe Carla. - Általában nem sokat segít, főleg az ilyen minden hájjal megkent alakokkal szemben, mint Quintano. De abban igaza van, hogy ha pozitívan áll valamihez, sokkal könnyebb az akadályokat leküzdeni. Jöjjön, Gene, induljunk - mondta, és felállt. Kezet nyújtott Cliffnek és Jessicának, aki csak most, ebből a beszélgetésből fogta fel pontosan, hogy mi is volt ez az egész. - Minden jót maguknak, és vigyázzanak a két kicsire. Nagyon aranyosak.

- Viszlát - felelte az asszony - és mindent köszönünk.

A verandán még egyszer kezet fogtak, és Carla hamiskásan elmosolyodott.

- Mondja, Cliff, ez a maga Mark barátja házas? Mert erről sohasem mesélt egy szót sem.

- Özvegy - felelte Cliff. - A felesége és a kisfia Izraelben haltak meg, 1973-ban. Ő meg visszajött ide, amikor már nem bírta az ottani magányt. De miért kérdi?

- Mert tetszik nekem az az ember - felelte őszintén a rendőrnő. - Pontosan az a fajta férfi, aki nekem imponál. Nem egy filmszínész, de talpig ember. Maga meg szerencsés, hogy ilyen barátja van.

Az újabb, végső kézfogás után Cliff még sokáig nézett a két távolodó alak után, míg el nem nyelte őket a havas sötétség, aztán visszaballagott a házba, és átölelte a feleségét. Jessicán meglátszott, hogy a hallottak nagyon felkavarták. De nem kérdezősködött fölöslegesen, mert ismerte már Cliffet annyira, hogy tudja róla: amikor majd úgy érzi, hogy beszélnie kell, magától fog elmesélni mindent, és a gondolatait nem rejti el előle. Ezzel szemben egyre inkább azt érezte, hogy azt a bizonyos riportot igenis meg kell csinálnia, még akkor is, ha a férje kézzel-lábbal kapálózik ellene. Az érzékei nem csaltak, pontosan tudta, hogy ezzel óriási sikert arathat, mert a tévénézők ezt "eszik".

- Gyere, kedvesem, pihenjünk le - hívta Cliffet. - Rád fér egy kis pihenés, sok volt neked ez az utóbbi néhány nap. Féltelek - bújt hozzá gyengéden.

- Csalánba nem üt a mennykő - mosolyodott el a férfi. - Ne izgulj, Jess, most már egyenesbe jövünk. Sok mindent kibír az ember, ha ilyen asszony van mellette, amilyen te vagy. Csak anyám miatt aggódom. Nagyon összeroppant. - Lefeküdtek, Cliff eloltotta a lámpát, és magához vonta Jessicát. Hosszan, szeretettel csókolta meg. - Jó éjszakát.

Másnap hajnalban a repülőgép süvítésére ébredtek fel, amint elhúzott a ház fölött. Cliff álmosan is elmosolyodott, hiszen a légifolyosó nem itt volt, csak Mark, a maga gyerekes tréfacsináló kedvével kanyarodott erre, hogy felébressze. Kibújt az ágyból, és az ablakhoz lépett. Még látta a kelet felé tartó Boeing villogó helyzetlámpáit, és arra gondolt, vajon a beköszöntő 1979-es év milyen meglepetéseket, kalandokat, bonyodalmakat tartogathat számára. Várta is, meg nem is az új esztendőt. Nem félt tőle, de nem is számított valami világrengető eseménysorozatra, amely esetleg gyökeresen megváltoztathatja az életüket. És nem is akart más életet, mint ezt. Repülni, dolgozni, élvezni a családi tűzhely melegét, látni, amint a két kisfiú felcseperedik, tanítani, oktatni őket, és szeretni Jesst, és csendben, békességben megöregedni. A jövő ígérete ennyi volt, és nem több. Egyszerű, becsületes élet.

Márciusban a világ közvéleményének a szeme Camp David felé fordult, és mindenki izgatottan leste a soron következő csodát: Egyiptom és Izrael elérkeztek arra a pontra, amely a több évtizede tartó fegyveres viszály végét jelentette, és egyben új reményt, hogy a Közel-Keleten igenis lehetséges a béke. Mindkét félnek, a zsidóknak is, az araboknak is elegük volt már a hosszú és fölösleges vérontásból, és Carter elnök dédelgetett álma, hogy ő lesz az az amerikai elnök, akinek sikerül közös nevezőre hozni a két esküdt ellenséget, kezdett alakot ölteni.

Hosszú folyamat volt ez, amely akkor kezdődött, amikor 1973 késő őszén elhallgattak a fegyverek. Izrael nagylelkűen szabadon engedte a teljesen bekerített egyiptomi Második Hadsereget, amelyet a Sinai-félszigeten ejtett fogságba, és ezzel mintegy megnyitotta az utat a későbbi béketárgyalások előtt. 1974-ben létrejött a tűzszüneti egyezmény a két ország között, és hivatalosan is véget ért a háború, amely annyi áldozatot követelt mindkét oldalon. Ám ennyi nem volt elég: az akkori elnök, Richard Nixon mindenképpen el akarta érni, hogy Egyiptom és Izrael békét kössön. A történelmi események azonban megvonták tőle ezt a lehetőséget. És, valljuk be, a két ország vezetése sem érett még meg a békekötésre. Meg kellett előbb tanulni együtt élni a gondolattal, hogy zsidó és arab lehet jó szomszéd is. De mindaddig, amíg a Sinai-félsziget Izrael része volt, és rajta települések, katonai támaszpontok voltak, addig szó sem lehetett békéről. Egyiptom visszakövetelte a félszigetet, Izrael viszont nehezen szánta rá magát ennek a biztonságos ütközőzónának a feladására.

Az áttörés akkor kezdődött meg, amikor 1977 novemberében Muhammad Anwar El Sadat^[222] elnök váratlanul Jeruzsálembe látogatott, és megjelent a Knesszet^[223] nyilvánossága előtt, ahol korszakalkotó beszédet mondott. Válaszbeszédében Menahem Begin^[224] méltatta az addigi ellenség bátorságát és kezdeményező készségét, és hajlandóságát fejezte ki arra, hogy a tárgyalóasztal mellett jusson kompromisszumra vele.

Mark Lubinsky éppen Tel Avivban tartózkodott akkoriban. Volt még néhány elintéznivalója a hagyatéki hivatalban, bár nem szívesen utazott vissza Izraelbe, ahol elvesztette nem csak a családját, de a hitét is. Dacára annak, hogy általában Haifán vagy a légitámaszponton tartózkodott, kivéve azt az időszakot, amikor a légierő főparancsnok-helyettesi minőségében a Kiryában^[225] dolgozott, úgy érezte, minden épület, minden utca Hannát és Yonit juttatja eszébe. Bátor ember létére félt, szinte rettegett. Attól tartott, hogy az emlékek legyőzik, és az idegrendszere összeroppan.

Már-már megváltásként hatott rá egy véletlen találkozás egykori kollégájával és felettesével, Ezer Weizmannal. Éppen hazafelé készült, és az elutazása előtti napon még néhány ajándékot akart vásárolni Mitchelléknek. A Dizengoffon^[226] kószált, be-benézett a boltokba, válogatott, alkudozott a szuvenírekre, amikről azt gondolta, örömet fognak szerezni a barátainak, amikor egy fekete színű Chevrolet fékezett le mellette, és egy régóta nem hallott, érces hang szólította meg.

- Lubinsky vezérőrnagy, mit keresel te itt civilben?

Sarkon fordult, és majdnem a földbe gyökerezett a lába. Weizmann szikáran, mosolyát vékony bajusza alá rejtve lépett hozzá, és a két volt katona bajtársiasan megölelte egymást. Mark mindig kedvelte azt az embert, akit Bob Mitchell után a második legjobb pilótának és oktatónak tartott.

- Merre csavarogsz, mondd? - kérdezte Weizmann. - Azt hittem, elnyelt a föld.

- Nem sok híja volt, hogy elnyeljen - felelte Mark komolyan. - Te is tudod, mi történt. Nem bírtam már a magányt, meg azt sem, hogy kiseprűztek a légierőtől. Visszamentem az Államokba.

- Aha, értem - biccentett a másik. - Nem csodálom. Meghívhatlak egy kávéra? Nekem úgy sincs most sürgős dolgom. - Diszkréten intett a sofőrnek, hogy elmehet. A két férfi belépett egy kis presszóba, ahol egy pincérlány azonnal az egyik asztalhoz vezette őket. Látszott, hogy Ezer Weizmannt jól ismerik errefelé.

Leültek egymással szemben, és néhány hosszú pillanatig némán néztek egymás szemébe. Mindketten ugyanazt olvasták ki a másik tekintetéből: kérdést, kíváncsiságot. A csukott ajtón keresztül beszűrődött az utca zaja, a tülkölés, a buszok csörömpölése, a szomszéd talponálló zenegépének a nyekergése, kiáltások. Élet. A mindig megújuló, magát megadni nem akaró élet, amely legyőzte a halált, a háborút, a reménytelenséget, a megadást, a beletörődést. Weizmann cigarettára gyújtott, a kékes füst vastag felhőben vette körül egy pillanatig az arcát.

- Mikor utazol vissza az Államokba?

- Ma éjjel - felelte Lubinsky. - Mindent elintéztem már, amit el kellett intéznem. Már semmi sem köt ide.

A szemben ülő férfi a fejét ingatta.

- Azt mondod, semmi sem köt ide? És az álom, amiért együtt harcoltunk, amiért együtt vittük vásárra a bőrünket? Az semmi szerinted? Nem ismerek rád, Mark. Bárki más mondaná ezt a helyedben, elhinném. De tőled, már megbocsáss, ezt nem veszem be. Önként jöttél annak idején, egymás izzadtságát szagoltuk a koszos sátorban, együtt szültük meg ezt az országot, a légierőt. És te akarod nekem bemesélni, hogy semmi sem köt ide? - Mélyet szívott a cigarettából, sokáig magában tartotta a füstöt, és csak lassan eresztette ki. - Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki elvesztette a hozzátartozóit? Mark, ez az ország tele van olyan emberekkel, akiknek a gyermeke, a testvére, a férje vagy a felesége meghalt. És mégis itt vagyunk. De te tudod. Nem akarok neked most prédikálni. Csak meg akartalak hívni Jeruzsálembe. Mindössze egy napról volna szó, ha van kedved hozzá. Szeretném, ha találkoznál néhány emberrel.

Lubinsky habozott. Voltaképpen Weizmannak igaza van. De ha már visszatért az Egyesült Államokba, nem akart most ismét gyökértelen lenni. És mit veszít? Egy telefonba kerül, és elhalaszthatja az utazást. Volt még annyi ismeretsége és befolyása, no meg Weizmann barátsága is segíthetett. Némán bólintott.

- Ez a helyes beszéd, barátom. Ne félj, nem akarlak meggyőzni, hogy gyere vissza. Te a magad útját járod, arról nem térhetsz le. Tényleg, mi az ördögöt csinálsz ott? Visszamentél Chicagóba?

- Nem volt miért visszamennem oda, Ezer - felelte Mark. - Az öregek is meghaltak rég. Egy nagyvárosban tengeni-lengeni, az nem az én asztalom. Utahba mentem, egy régi barátomhoz, azt hiszem, meséltem neked már róla.

- Mitchell? - kérdezte Weizmann.

- Igen, ő. Most is vele dolgozom, illetve a fiával. Bob már nem repül, nagyon beteg. A fia viszont pont olyan, mint mi voltunk annak idején. Megjárta Vietnamot. Mindent tud, amit tudni kell a repülésről. És remek ember.

- Hmm - mondta a másik férfi. - Ilyenek kellenének nekünk itt. Gyere, induljunk. Majd útközben mesélsz még. - Felálltak, Weizmann kifizette a kávét, és kiléptek az utcára. Mark elcsodálkozott, hogy miféle telepatikus kapcsolat létezhet a barátja és a sofőr között, mert a fekete Chevrolet ott állt a járda mellett. Aztán rájött, hogy Ezer, a maga fanyar, kissé pökhendi modorával együtt, nagyon is jól kiismerhető ember, és a sofőr már bizonyára régóta dolgozik vele.

Hamar elértek a szállodához, a tengerpartra, és csak annyi ideig várakoztak, amíg Mark lebonyolította a telefont, amivel az utazás elhalasztását kérte, és magához vette a csomagjait. Már nem akart visszatérni ide másnap, úgy beszélték meg Weizmannal, hogy a sofőr Jeruzsálemből egyenesen a Ben Gurion repülőtérre viszi holnap este. Nekiindultak a tengerparti úton Jafo^[227] felé, mert ki akarták kerülni a belváros zsúfoltságát, és délről, Ashdod^[228] felől kanyarodtak rá a jeruzsálemi útra.

Sok mindenről beszélgettek az alatt a másfél óra alatt, amíg úton voltak. Mark szinte mindent elmesélt Weizmannak, aki érdeklődéssel hallgatta a barátját. Közben a tájat nézték, az erdőket, amelyek között az út húzódott, az utat itt-ott szegélyező roncsokat, amelyek mementóként maradtak itt még a felszabadító háborúból, amikor az arabok blokád alá vonták a fővárost. Mark tudta ezt, most mégis elcsodálkozott, ennyi esztendő után, hiszen hihetetlennek tűnt, hogy egy maroknyi, alig felfegyverzett katonának sikerült visszaverni, legyőzni a gyűlölettől fűtött reguláris arab hadseregeket, és megteremteni Izrael államot. Részese volt ennek akkor, de most, ha visszagondolt rá, úgy érezte, az egy másik világban, egy másik érában történt.

Délután lett, mire megérkeztek Jeruzsálembe. Egyenesen a King David Hotelhez hajtottak, amelynek a neve emlékezetessé vált még a brit mandátum idején, amikor néhány mindenre elszánt zsidó felkelő felrobbantotta az épület egyik szárnyát, és vele együtt a britek főhadiszállását. Azóta az épületet újjáépítették, és a főváros egyik legluxusosabb szállodájává vált, ahol fogadásokat, nemzetközi rendezvényeket tartottak. A hotelben most is hemzsegtek a világ minden tájáról érkezett újságírók, tévé- és rádióriporterek, akik a nemrég lezajlott történelmi fontosságú látogatásról tudósították országaikat, és most itt maradtak, hogy még néhány cseppnyi információval szolgáljanak az izraeli közvélemény reakciójáról Sadat beszéde után.

A hallban, amint beléptek, Mark viszontlátott sok olyan személyiséget, akikkel korábban együtt dolgozott, és akik most örömmel fogadták a pilótát. Ott volt Yitzhak Rabin^[229] is, akit Mark különösen kedvelt. Sok más fontos katonai és polgári személyiséggel is találkozott, és késő éjszakáig fent maradt, beszélgetett, válaszolgatott az újságírók lehetetlen kérdéseire, akik, amint megneszelték, kiről van szó, azonnal rászálltak. Nem szerette az efféle nyilvánosságot, zavarta a tény, hogy élő hősként kezelik.

Hajnal felé, amikor a társaság már kezdett fogyatkozni, megjelent Menahem Begin miniszterelnök is. Rövid időre érkezett, beszélni akart néhány emberrel, és Mark csak ekkor vette észre, hogy Weizmann már régóta nincs mellette. A kavarodásban valahogyan elmaradt, eltűnt, hagyta, hogy barátja egyedül birkózzon meg a riporterekkel, és most a miniszterelnök oldalán látta viszont.

Vastag szemüvege mögül Begin figyelmesen fürkészte a hórihorgas pilótát, majd hozzá lépett, és kezet nyújtott.

- Jó látni magát, Lubinsky - mondta. - De még jobb lett volna ITTHON látni magát. Ezer barátom mindent elmesélt. Megértem. Szerettem volna, ha hivatalos minőségben jelen lehetett volna a nagy eseményen, amikor majd aláírjuk Sadattal a békeegyezményt.

- Köszönöm, miniszterelnök úr - felelte Mark. - Számomra nagy megtiszteltetés, hogy ezt mondja, de azt hiszem, a jelenlegi munkám mellett időt sem tudtam volna szakítani erre. Viszont most már úgy érzem, a családom nem hiába esett áldozatul annak a vaktában kilőtt szír ágyúgolyónak.

- Nem is tudja, mennyire igaza van - mosolyodott el Begin, de a mosolya mögött érezni lehetett a komolyságot. - Nagyon sokan vannak Izraelben olyanok, akik a legközelebbi szeretteiket vesztették el. Nem ringatom magam abba az illúzióba, hogy most máról holnapra barátainkká válnak az egyiptomiak. Ahhoz még sok generációnak kell kihalnia és megszületnie, mert a gyűlölet túl mélyen gyökerezik. De egy ellenséggel kevesebb leselkedik Izraelre. És remélem, hogy utánam, UTÁNUNK akadnak majd még olyan emberek, akiknek lesz elég mersze rálépni erre az útra. Ha igen, akkor az áldozatok nem voltak hiábavalók, és ez az ország élni fog, a valóságban is, nem csak a történelemkönyvek oldalain.

Majdnem reggel volt már, mire Mark ágyba került. Elalvás előtt még végig gondolta az elmúlt huszonnégy óra minden eseményét, és most ő is úgy érezte, Hanna és Yoni végre tényleg békében nyugodhatnak. És azt is elhatározta, hogy amint hazaér, mindent elmesél Cliffnek.

Ebben az esztendőben azonban nem csak örülni lehetett. A béke, amely a Közel-Keleten kezdett alakot ölteni, csak egy aspektusa volt az 1979-es évnek, és talán az egyetlen, ami reményt kölcsönözhetett a világ háborúktól és gyilkolástól megcsömörlött lakosságának. Mint mindig, akadtak olyan elemek is, akiknek éppen az ellenkezője volt a célja: újra elhinteni az ősi gyűlölet magvait, nem hagyni kihalni azt, tovább adni a gyermekeknek, az unokáknak.

Iránban megdöntötték a sah^[230] uralmát, és helyette a sokáig száműzetésben élő Ruhollah Khomeini ajatollah^[231] vezette iszlám fundamentalisták jutottak hatalomra. Mindent gyűlöltek, ami nyugati volt, az ország lakosságát arra kényszerítették, hogy a legszigorúbb vallási előírásoknak megfelelően éljenek, a nőket pedig különösen arra, hogy csadort viseljenek. Ez tulajdonképpen belügy volt, de az már nem, hogy a khomeinista erők megtámadták és elfoglalták az Egyesült Államok teheráni nagykövetségét, túszul ejtve ötvenegy alkalmazottat. Újra puskaporszag kezdett terjengeni a levegőben. És mintha ennyi nem lett volna elegendő ahhoz, hogy az átlagember háta libabőrös legyen, a Szovjetunió lerohanta Afganisztánt, látszólag azzal a céllal, hogy az ott hatalomra jutott kommunista rezsimet megvédje az ellene irányuló és egyre nagyobb méreteket öltő terrortámadásoktól.

Cliff elborzadva figyelte az eseményeket, és félelmeit megosztotta mind Jessicával, mind Mark Lubinskyvel. Nem rejtette véka alá a véleményét. Rettegett attól, hogy Carter elnök engedni fog az egyre erősödő nyomásnak, és a hadsereg bevetésével fogja megkísérelni az amerikai túszok kiszabadítását Teheránban. Afelől semmi kétsége nem volt, hogy egy ilyen esetben őt, mint tartalékos pilótát, és főleg mint az ilyen esetek szakértőjét, azonnal fegyver alá rendelik.

- Lehet, hogy ez nem hangzik jól egy férfi szájából, de félek - vallotta be kissé szégyenkezve Jessicának. Az asszony ismét állapotos volt, őszre várták a bébi megszületését. - Attól félek, hogy ha be kell vonulnom, nem térek vissza élve. Tudod, a szüleimtől tanultam egy régi és nagyon igaz magyar mondást: addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Egyszer már kiszabadultam a halál markából, de kétlem, hogy még egyszer sikerülne.

Jessica együttérzőn simogatta a férfi arcát. Egymás mellett feküdtek a sötét szobában, hallgatták a nyitott ablakon beszűrődő éjszakai neszeket, és mindketten ugyanarra gondoltak: a látszólagos béke és biztonság mennyire törékeny. Nem akarta hagyni, hogy a félelem a hatalmába kerítse, ugyanakkor viszont igazat kellett adnia Cliffnek. Egyszerűen nem tudta, mitévő legyen.

- Nyugodj meg, szívem - csitította szelíden, és még szorosabban bújt hozzá. - Nem hinném, hogy pont rád volna szükség, ha egy akcióra kerül a sor. Igaz, hogy amit Saigonban tettél, az a maga nemében különleges és egyedülálló, de hidd el, vannak még rajtad kívül is elegen, akik készek és alkalmasak erre a feladatra. Harminckét évesen, miután már hivatalosan sem vagy katona, nem hiszem, hogy mozgósítanának. Végezd nyugodtan a dolgod, és ne törődj ezzel.

Anyja is ugyanezt tanácsolta a minap, mert látta, hogy a férfi mennyire elréved. Barbara, miután kiheverte Bob halálát, aránylag hamar összeszedte magát, és minden eddiginél nagyobb erőbedobással vetette bele magát két legfontosabb tevékenységébe. Kiváló nagymama volt, Henry és George rajongtak érte. Ugyanakkor rengeteg energiát fektetett az írásba is. Az a könyv, amelyet Millie unszolására kezdett írni a család történetéről, szépen haladt, a végéhez közeledett. Barbara eleinte félénken viszonyult ehhez a dologhoz, nem bízott önmagában, de amikor megmutatta Millie-nek az első két fejezetet, anyatársa el volt ragadtatva tőlük, és biztatta, hogy folytassa.

- Meglátod, sikered lesz - mondta Millie. - Nekem elhiheted. Remekül írsz. Nagyon tetszik.

Ez ösztönzőleg hatott Barbarára, és ettől a pillanattól kezdve minden éjszaka szorgalmasan írt. Napi teljesítménye öt-hat oldal volt, és élvezettel használta a Clifftől születésnapjára kapott új, nagyon könnyen kezelhető és csendes villanyírógépet. A könyv oldalain felelevenítette életük legfőbb mozzanatait, amelyek olyan élők voltak az emlékeiben, mintha ma történtek volna. Egy-egy személyesebb mozzanatnál megtorpant, és megengedte magának azt a ritka luxust, hogy távol a család figyelő és mindent észrevevő szemeitől megsirassa szeretett férjét. A külső burok, amely napközben bevonta és védte, lehullott ilyenkor, és mardosva érezte magában azt az űrt, amelyet Bob halála okozott. De beletörődött a megváltoztathatatlanba, és arra kényszerítette magát, hogy erővel és kitartással helyt tudjon állni a mindennapokban.

Közben elmúlt a tavasz, koranyár lett Moon Lake-ben, és az élet nem állt meg. Cliff félelme fölöslegesnek bizonyult, már nem is emlékezett vissza rá, csak néha jutott eszébe, ha egy-egy hírfoszlány eljutott hozzá. Teljes gőzzel dolgozott a Dakota Wings Air Charter, újra fellendülni látszott a vállalat csillaga. Cliff megosztotta a felelősségteljes munkát Markkal, és abban egyeztek meg, hogy a heti öt repülőnapon kívül, amely a cég minden pilótájára egyformán érvényes volt, ők ketten felosztják maguk között a hétvégi szolgálatokat úgy, hogy egyik héten Cliff, a másikon Lubinsky a riadós.

Ez röviden annyit jelentett, hogy ilyenkor még egy személlyel együtt repülőtéri szolgálatot tartottak, fogadták az érkező gépeket és ellátták őket, vagy ha a szükség úgy hozta, akkor felszálltak a helikopterrel. Ritkán akadt ilyen alkalom, nyáron sokkal biztonságosabb volt Moon Lake környezete, mint télen, és a kirándulók, akik megszerették ezt a vidéket, igazán tudtak vigyázni magukra. Ha volt is baleset, az mindig enyhe volt, a turisták segítettek magukon és bajba jutott társaikon.

Nevezetesebb esemény csak egy volt a nyár folyamán, éspedig Jimék látogatása a Függetlenség Napján. A hét közepére, szerdára esett az ünnepnap, és Cliff úgy egyezett meg Markkal, hogy ezt a hetet elejétől a végéig ünneppé nyilvánítják. Csak Peter McCaine és Lawrence Battis, a két legfiatalabb alkalmazott, akik mellesleg egyedülállók voltak, töltötték be a szolgálatot ezekben a napokban. Telefonon beszélt Jimmel, aki természetesen szabadságon volt Laurával együtt, és meghívta mindhármukat Moon Lake-be. Az ünnepi készülődés jegyében Jessica, akin már jócskán meglátszott a terhesség, igyekezett minden tőle telhetőt megtenni azért, hogy a vendégek jól érezzék magukat. Barbarával megbeszélték, hogy a hagyományos pulykasültön kívül mi mindennel lepjék majd meg az éhes szájakat, a többit viszont a férfiakra bízták. Cliff és Mark, aki már-már családtagnak számított, mindent elrendeztek a Remetelakban és környékén, mert szóba sem jöhetett olyasmi, hogy ne a kis faházban ünnepeljenek. Mindnyájan szerették ezt a csendes erdei zugot.

Mark Lubinsky már napok óta gondterhelt arccal járkált, ami egyáltalán nem illett tréfás, csínyekre mindig kész egyéniségéhez. Cliff nem faggatta, megszokta már, hogy idősebb barátja úgyis előjön a farbával, ha úgy látja jónak, de ahhoz nem volt hozzászokva, hogy Mark napokig alig szóljon egy-egy elvétett szót. Tartott tőle, hogy a férfi esetleg beteg, de nem meri vagy nem akarja a tudtára adni. Az is eszébe jutott, hogy Mark esetleg megint az elmenetelt fontolgatja, mint abban az évben, amikor ő született. Meg is ijedt egy pillanatra, amikor június végén, egy este Mark azzal rukkolt elő, hogy másnap Keletre utazik. Máskor is megtette már ezt, de most valahogyan gyanús volt a dolog.

- Valami baj van, Mark? - kérdezte Cliff aggodalmasan. - Elvigyelek?

- Baj éppen nincs - felelte a férfi - és elvinned sem kell. Egy napra megyek csak, viszem a kétmotoros Cessnát, ha neked nem kell. Holnap reggel indulnék, holnapután délre megjövök. Más a bökkenő...

- Ejnye, úgy szégyenlősködsz, mint egy falusi menyasszony - korholta Cliff. - Bökd már ki, mi nyomja a begyedet. Azt hiszed, lehet közöttünk harag? Sokkal régebbi és jobban kipróbált a mi barátságunk ennél. Na, nyögd.

Lubinsky még hallgatott néhány másodpercig. Idegesen rágta a szivarcsutkáját, szeme ide-oda ugrált, és ebben a pillanatban valóban olyannak tűnt, amilyennek Cliff akaratlanul is lefestette. Aztán a barátjára tekintett, és akadozva előadta azt, amin annyit kotlott. Amikor meghallotta, Cliff elnevette magát.

- Izé... Arról volna szó, hogy... Na, hogy is mondjam csak... Szóval elférne még két személy a Remetelakban?

- Csak nem akarod azt mondani, hogy meghívtál valakit? - vigyorgott Cliff. - Mi a fene! Feladod az agglegénységet?

- Úgy valahogy - húzta fülig a száját Mark. Szeme egészen összeszűkült, sarkában szerteágazó szarkalábak jelezték a jókedvét. - Az a nagy helyzet, hogy megismertem egy nőt Chicagóban. Nem most, még régebben. Néha összejövünk. Hozzám való, ő is özvegy, és van egy tizenkét éves lánya. De nem mertem neki biztosra ígérni, amíg veled meg nem beszéltem a dolgot. Akkor hozhatom őket? - nézett rá reménykedve, mint egy nagy kamasz, aki először kéri kölcsön az apja kocsiját szombat estére.

- Micsoda kérdés, hát persze! - nevetett Cliff. - Sok jó ember kis helyen is elfér, ezt is a szüleimtől tanultam. És örülök, hogy találtál valakit, aki szerinted megfelelő. Ne is törődj a többivel, hozd el nyugodtan.

Mark boldogan repült el másnap reggel, azzal a letagadhatatlan előérzettel, hogy ez az egy hét, ami előtte áll, fordulópont lesz az életében. Aznap Cliff látta el a repülőtéri szolgálatot, és mosolyogva nézte barátja izgatott készülődését. Bár Mark jóval idősebb volt nála, mégis mintha régi önmagát látta volna, amikor még csak udvarolt Jessicának, és egy keményen ledolgozott hét végén arra készült, hogy beüljön a Volkswagenbe, és lemenjen Salt Lake Citybe, hogy aztán a következő két napot végigbarangolják kettesben. Meg tudta érteni Mark izgalmát, és vele örült.

A következő reggelen átadta a stafétabotot Peternek, és maga is helikopterre ült, hogy elhozza Jimet és családját Salt Lake Cityből. A repülőtéri viszontlátás megható volt. Jim végre elégedettnek látszott, Laura csinos volt és mosolygós, a kis Hope pedig egyenesen elragadó. Fekete szemével, amelyben okos kíváncsiság szikrázott, eleinte gyanakodva nézte a nagybátyját, aztán minden további nélkül az ölébe kérezkedett, és jobbról-balról megpuszilta. Cliffet teljesen levette a lábáról.

- Gyertek, ne ácsorogjunk itt hiába - invitálta őket a helikopter felé, miután átestek a kölcsönös üdvözléseken és a kötelező kérdezősködésen. - Anyánk vár minket Jessicával. Bátyó - szegezte a tekintetét az indiánra - alig ismerek rád. És kimondhatatlanul örülök, hogy itt vagy. És te is, Laura. Kár, hogy egyvalaki már nem láthatja együtt a családot...

- Kár bizony - felelte higgadtan Jim, és besegítette a helikopterbe a feleségét és a kislányt, majd beült Cliff mellé, a másodpilóta székébe. - Sajnálom, hogy nem lehettem ott apánk temetésén - mondta, és feltette a fejhallgatót.

Cliff elvégezte a megszokott ellenőrzést, beindította a hajtóművet, aztán a rotort is, és lágyan felszállt. Kelet felé fordította a gépet, és elindult Moon Lake felé. Szeme sarkából időnként fogadott bátyjára pillantott, akinek az arcán most először látszott meg az érzelem. Tisztán kiolvashatta Jim vonásaiból, mennyire meghatja a szülőföld látványa, a tudat, hogy közeledik afelé a hely felé, ahol gyermekéveit töltötte, ahol megtanulta az emberi életet, ahol szeretetet, odaadást kapott olyan emberektől, akiknek tulajdonképpen semmi közük nem volt hozzá. Ahogyan kelet felé haladtak az Uintah fennsíkja fölött, minden egyes sziklaszirt, minden egyes erdő vagy patak, az alant itt-ott feltűnő és gyorsan hátramaradó falvak, egyedülálló farmok vagy erdészházak mintha mind régi ismerősei lettek volna. És amikor feltűnt előttük a mély völgykatlan és a szelíden csillogó tó, Jim szemében is megcsillant két könnycsepp. Úgy érezte, hazaérkezett.

Alighogy leszálltak és kiléptek a forró betonra, kelet felől a Cessna ismerős zúgása hangzott fel, és kisvártatva meg is jelent Mark gépe. Könnyedén, szinte játékosan szállt le, mintha a gép is érezte volna pilótája örömét. Egyre lassulva közeledett, majd lefékezett mellettük, és a két légcsavar leállt. A csend mindent beborított, egy pillanatra csak a madarak csicsergését lehetett hallani, és a közeli fenyves ágai között játszadozó szellő susogását. Mark kiszállt, majd kisegítette a gépből útitársait is. Csinos, alig negyven év fölötti, barna hajú és kék szemű asszony szállt ki elsőnek, utána egy vékony termetű, a korához képest kissé hosszúra nyúlt, szintén barna hajú, mosolygós kislány.

- Hadd mutassam be nektek Gloria Kingsleyt és a lányát, Alice-t - mondta Mark mosolyogva. Mindenki mindenkivel kezet rázott, összeölelkezett, aztán sietve bementek a repülőtér épületébe, mert a júniusvégi nap perzselőn égette őket. Egy kicsit pihentek a hűs irodában, Cliff pár szót váltott az ügyeletessel, aztán kocsiba ültek, és haza hajtottak Mitchellékhez.

Barbara és Jessica már várták a vendégeket. Zsongott a ház a sok vidám hangtól, a gyerekek visongva rohangáltak egyik szobából a másikba, és mindenki lábába beleakadtak. Alice azonnal kinevezte önmagát bébiszitternek, és kedvesen, bohókásan játszadozott a három kisebb gyermekkel, azok meg boldogan nyúzták, csimpaszkodtak rajta. Úgy látszott, remek társaság alakul ki.

A felnőttek sem kényeskedtek sokat, és Jessicának hála, Gloriát minden zökkenő nélkül maguk közé fogadták, úgyhogy alig félóra múlva úgy érezte magát, mintha időtlen idők óta ismerne mindenkit. A könnyű ebéd után még elbeszélgettek egy keveset, aztán Cliff kiadta a vezényszót.

- Barátaim, indulás. A csomagok készen vannak, a három kocsiba beférünk mindnyájan, hagyjatok egy kis beszélgetnivalót későbbre is. Vár minket a Remetelak. Van valakinek valamilyen kérdése?

- Vihetem a biciklimet? - kérdezte Henry, aztán megilletődötten körülnézett, és nem volt képes felfogni, miért hahotázik mindenki.

Késő délután volt, mire felszedelőzködtek, és elindultak a tó keleti partja felé. Mindenkinek jó volt a hangulata, és Cliff örült annak, hogy végre ez egész család együtt ünnepelhet. Kissé félt attól, hogy apja halála beárnyékolhatja a társaság jókedvét, és indulás előtt is, meg útközben is gyakran fürkészte Barbara arcát, aki mellette ült. Jessica a gyerekekkel hátul foglalt helyet, és végigkacagták az utat Moon Lake Lodge-tól a Remetelakig.

Az erdő árnyéka hívogatóan fogadta őket, amint a három kocsi nekiveselkedett a rövid szerpentinnek. Az egész csapatban ketten voltak, akik még sohasem jártak itt: Gloria és Alice. A kislány álmélkodva nézte a rengeteg zöldet, és egyre ujjongott, amint az út kanyarjai újabb csodákat tártak elé. Mint minden, a nagyvárosok kőrengetegében nevelkedett gyermek, őt is lenyűgözte a természet szépsége, és csak annyit jegyzett meg, hogy azért a Michigan tó nagyobb ennél a kis pocsolyánál, de ez is szép.

- Várj, még semmit sem láttál - mondta Mark, és a visszapillantó tükörből Alice-ra pillantott, majd összemosolygott a mellette ülő, és nem kevésbé lelkesedő Gloriával. - Csodaszép helyek vannak errefelé, és egy teljes hetünk van arra, hogy mindenfelé barangoljunk. Még én sem ismerek minden zugot, de majd Cliff és Jim elvezetnek minket mindenüvé. Légy türelmes.

- Az vagyok - nevetett a kislány.

A ház barátságos környéke úgy fogadta őket, mintha csak tegnapelőtt hagyták volna el. Nem csak Cliffnek és Jimnek támadt ez az érzése, hanem mindenkinek. A különleges atmoszféra, amely a kis tisztást körül lengte, a társaság minden tagjának mást és mást, mégis ugyanazt sugallta: itt megpihenhetnek, elfeledhetik az élet hétköznapi oldalát, és feltöltődhetnek a további hétköznapokra, hogy el tudják viselni azokat.

Biztatóan indult az 1980-as esztendő. Cliff reménykedve tekintett előre, és boldog volt. Tavaly, október végén három olyan esemény történt rövid egymásutánban, amely örömet okozott. Az elsőre számított: huszonhetedikén megszületett a lánya. Jessicát még előző nap beszállították Salt Lake City-be, a Millcreek kórház szülészetére, és Mark nagylelkűen elvállalta, hogy amíg haza nem jön a babával, addig elvállal minden fontosabb munkát a vállalatnál és a repülőtéren, hogy a barátja az asszony mellett lehessen.

- Úgyis könyökig rágnád a körmödet - tréfálkozott vele - én meg beszélhetnék a falnak, mert az eszed ott járna.

- Kösz, igazi barát vagy - felelte meghatottan Cliff. - Nem is tudom, mire mennék nélküled.

- Hogy mire? - nevetett a nyurga férfi. - Hát tönkre! Valld be, hogy így van. Na, nyomás, tűnj el a szemem elől. És hagyd abba a hálálkodást, mert kettőnk közül nem tudom, ki tartozik több hálával a másiknak.

A szülés könnyű volt, minden bonyodalom nélkül zajlott le, és amikor felsírt a kislány, Cliffel madarat lehetett volna fogatni. Mivel mindkettőjük fiatalkorának egyik kedvenc énekesnője Janice Joplin volt, ezt a nevet adták a babának. A kis Janice Mitchell már újszülött korában gyönyörű volt: fekete haja éles ellentétben állt alabástromszerű bőrével, az arca arányos volt, ajkait mintha egy szobrász metszette volna márványba. Az újdonsült apa büszkesége nem ismert határokat. Jessica mosolyogva nézte a férjét.

- Nahát, Cliff, az ember azt hinné, ez az első gyereked, úgy örülsz!

- Hogyne örülnék, amikor végre lányom született! - nevetett vissza rá a férfi, és valóban ragyogott az arca.

A második örömteli esemény Barbarát érintette. A Knox Könyvkiadó elfogadta a család történetéről írt könyvét, és tárgyalni kezdett vele az esetleges megfilmesítésről is. Az idős asszony nem akart hinni a fülének, amikor Alex Taylor, a kiadó felelős szerkesztője felvetette előtte ezt a lehetőséget. Millie, aki vele volt a tárgyaláson, kimenet átölelte anyatársát.

- Ugye, megmondtam? Látod, érdemes volt rám hallgatnod.

- Igen, megmondtad - felelte Barbara megilletődve - de nekem még most is hihetetlen, hogy vén fejjel egyszerre csak írónő lesz belőlem. Csípj már belém, hátha felébredek!

Millie tréfásan és gyengéden megcsípte, aztán magával vonszolta egy kis presszóba, hogy egy korty itallal ünnepeljék meg a nagy eseményt. Barbara ötpercenként összenevetett Millie-vel, és egészen úgy érezte magát, mint egy kamaszlány, aki most tette le sikerrel az érettségijét. Rég nem volt oka ennyire boldognak lenni.

A legnagyobb öröm, vagyis inkább elégtétel azonban nem ez volt, hanem egy újságcikk, amely a Los Angeles Times-ban jelent meg, és amit Cliff legalább tízszer elolvasott egyvégtében, mert egyszerűen képtelen volt elhinni a tartalmát. Túl szép volt ez, hogy igaz legyen, mégis igaz volt. A cikk arról tudósított, hogy a vámhatóság, az FBI-jal karöltve, végre pontot tett egy régóta húzódó nyomozás végére, és sikerült felgöngyölnie az ország egyik legveszélyesebb kábítószer-csempész bandáját, amelynek az élén egy látszólag feddhetetlen jellemű és tiszta múltú üzletember, bizonyos Roy Quintano állt.

Mint ilyenkor lenni szokott, egy véletlen vezette nyomra a detektíveket. Egy aránylag jelentéktelen ember, Quintano egyik alkalmazottja került horogra egy rutinellenőrzés során, Las Vegasban, ahol egy egyszerű közúti rendőr megállította gyorshajtásért. Jack Perry - ez volt az alkalmazott neve - először el akart menekülni, és ez felkeltette a rendőr gyanúját, hogy itt tulajdonképpen sokkal többről van szó, mint a sebességhatár túllépéséről és ittas vezetésről. Az efféle forgalmi kihágások nem indokolták meg, hogy valaki így viselkedjen.

A bekísért ember először nagy hangon követelte, hogy beszélhessen az ügyvédjével, aztán Quintanót emlegette, hogy ő a főnöke. David Hammond százados, a Las Vegas-i rendőrség parancsnoka azonnal felfigyelt Perry szavaira, és utasította az egyik beosztottját, hogy nézzen utána a nyilvántartásban, hátha van valamiféle anyag Roy Quintanóról. A remélt eredmény nem maradt el, sőt nagyobb és értékesebb volt Hammond minden várakozásánál. Nyomra bukkant egy olyan ügyben, amely őt magát nem érintette személyesen, de amelyről hallott annak idején.

Most már keményebben kezdték faggatni Perryt. Megtagadták tőle a találkozást az ügyvéddel, illetve ahhoz a feltételhez kötötték, hogy előbb kipakol. Közben a műszakiak darabokra szedték Perry Corvette^[232]-jét, és több csomag heroint találtak benne. Amikor elébe tették a bizonyítékokat, Perry összeroppant, és "köpött". Hammond alig győzte jegyezni a hallottakat, és a kihallgatás végére egy majdnem száz oldalas jegyzőkönyv állt előtte. Perryt visszakísérték a cellájába, és egyelőre békén hagyták, de a jegyzőkönyv alapján széleskörű nyomozást indítottak szerte a nyugati államok területén. Az FBI azonnal bekapcsolódott az akcióba, és Las Vegasba küldte Gene Kozesznyket, aki mindenkinél jobban ismerte az ügyet.

Cliff alig akart hinni a szemének, amikor már tizedszer olvasta a cikket. A több napig tartó akció végén egyszerre fülelték le Roy Quintanót és Eric Waltham ügyvédet Los Angelesben, ahol éppen egy Hong Kongba tartó repülőjáratra akartak felszállni nagy sietve, Jerry Hoffert, a Quintano Enterprises pénzügyi tanácsadóját az arizonai Phoenixben, ahol egy szintén a Távol-Keletre tartó gépre akart felszállni, valamint Pierre Lamontot, a Q Air igazgatóját a nevadai Renóban, és még több "kis halat" szerte Nyugaton, Montanától Texason keresztül Kaliforniáig. Óriási fogás volt, és hatalmas siker. Ugyanakkor pedig alapos gyanú merült fel Patricia Duncan New York-i sajtókirálynő ellen is, akinek a kapcsolata Quintanóval már rég nem volt titok. Őt azonban egyelőre békén hagyták. Túl sok magasrangú barát védte a nőt, és túl mélyre kellett volna belekotorni a politikai élet mocsarába. Ezzel együtt egyre inkább Watergate-szaga volt az ügynek.

A cikk szerint Eric Waltham, aki azelőtt Quintano jogi tanácsadója volt, egyezséget kötött az FBI-jal. Ennek értelmében hajlandó volt tanúskodni egykori kenyéradója ellen, ha biztosítják a sérthetetlenségét és a szabadságát. Arra hivatkozott, hogy fiatal házas, kisgyereke van, és a feleségének szüksége van rá. A nyomozók belementek az üzletbe, Waltham szabadlábon játszhatta el a koronatanú szerepét. És nem is játszott rosszul. A sok vádpont, amely az ügyben felmerült, alaposan elnyújtotta a tárgyalást. "A legjobb esetben is csak 1980 végére várható ítélet ebben a bonyolult ügyben" - jelentette a cikk - "de akkor a legszigorúbb körülmények között. Ennek a gengszterbandának annyi bűntett van a rovásán, kezdve a zsarolástól egészen a gyilkosságig, hogy a bíróság kíméletlenül fog lesújtani a vezetőkre. Nem kizárt, hogy életfogytiglani ítélet is fog születni."

Cliff végre megnyugodhatott. Amióta annak idején elbúcsúzott Kozesznyktől és Carla Fontaine-től, nemigen volt nyugalma. Állandó készenlétben állt Markkal együtt, hogy lehetőleg kivédhesse Quintano esetleges újabb támadását vagy csapdáját. Sohasem tudhatta, mit hoz a holnap, milyen cselt fog legközelebb alkalmazni a nevadai.

De nem volt sok idő a tépelődésre. A Dakota Wings Air Charter munkája megszaporodott, sok olyan kliens jelentkezett, akik azelőtt a Q Air-rel szállíttattak, és Cliff először érezte úgy, hogy a vállalata végre sínen van. Megrendelés megrendelést követett, a gépek teljes kapacitással szállítottak utast és árút egyaránt, és a férfi azon kezdett gondolkodni, vajon nem volna-e érdemes kibővíteni a vállalatot és az Edwin Cole repülőteret.

- Várj még ezzel - csitította Mark Lubinsky, aki óvatosabb volt. - Egyelőre nem tudhatod, meddig tart ez a konjunktúra. Egy ilyen gazember, mint Quintano, akkor is keresztbe tehet nekünk, ha rács mögött van. Nem bízom teljes mértékben az amerikai igazságszolgáltatás tisztaságában, megvesztegethetetlenségében. Apád, ha élne, ugyanezt mondaná, és még hozzátenné a jó magyar mondást, amit nem egyszer hallottam tőle: láttam én már karón varjút. Azt javaslom, dolgozzunk egyelőre így. Kissé talán nehéz lesz, de várjuk ki, mit hoz az előttünk álló év.

Cliff beleegyezett, de tudta, hogy ennek elég magas ára lesz. Igaza is volt, hónapokon keresztül alig látta a családját, és ha történetesen otthon volt, annyira kimerültnek érezte magát, hogy Jessica már komolyan aggódni kezdett miatta.

- Többet kéne pihenned, kedvesem - mondta számtalanszor az asszony. - Tudom, hogy most ki akarod használni ezt a ritka alkalmat, de hidd el, semmilyen gazdagság nem pótolhatja az egészségedet. Mi lesz velünk, ha tönkremész? A gyerekek hiányolnak, még Janice is, pedig ő még nagyon kicsi. De a fiúknak kegyetlenül hiányzol. - Gyengéden bújt Cliffhez, és suttogva folytatta. - És nekem is. Annyira szeretnék már egy pár napot csak veled tölteni, mondjuk a Remetelakban... Kérlek, ne tedd tönkre magad.

- Jól van, szívem - hagyta rá a férfi. - Megígérem, hogy egy kicsit visszafogom majd magam. Úgy néz ki, hogy május közepe táján lesz majd néhány könnyebb napunk. Ha Mark beleegyezik, akkor majd lehet szó egy hosszabb hétvégéről. Akár a Remetelakban, akár másutt, ahogy te akarod. A gyerekekre majd anyám vigyáz. Rendben?

Jessica szavak helyett csókkal válaszolt, és perceken belül mindketten elfeledkeztek a környező világról, amint elmerültek a szeretkezés hullámaiban.

Simogatóan terült rá a vidékre a májusi napsütés. Idén későn tavaszodott ki, a távolabbi, magas csúcsokon sokáig kitartott a hósapka, és a Moon Lake völgye ritka szép látványt nyújtott. Jessica ezt az időszakot szerette leginkább. Ilyenkor, amikor a természet újjáéledt a tél fogsága után, amikor a kristálytiszta levegőben nagyon messzire lehetett ellátni, amikor éjszaka még hűvös volt, de nappal már érezni lehetett a napsütés nyarat ígérő melegét, az asszony úgy érezte, teljesen azonosul a környezetével.

Nem bánta meg, hogy vállalta a mindennapos utazást kocsival Salt Lake Citybe és vissza. Boldogan élt ebben a gyönyörű völgykatlanban, és csak azért irigykedett Cliffre, mert a férfi a gyermekkorát is itt élte végig.

- Sok bepótolnivalóm van, ha utol akarlak érni - tréfálkozott vele gyakran. - Te olyasmiket tapasztalhattál annak idején, amit én csak megálmodni tudok, ha elmeséled. Még emlékszem Fürge Sasra. Kár, hogy nincs már közöttünk, szerettem volna, ha a gyermekeinket is egy ilyen bölcs öregember taníthatta volna meg a természet szeretetére.

- Igazad van, Jess - bólintott szelíden Cliff, és átkarolta az asszonyt. A Remetelak verandáján ültek békésen, és lustán élvezték a vasárnap lassú múlását. Reggel volt, a madarak még nem fejezték be hajnali koncertjüket, és az előttük álló vasárnap csodálatosnak ígérkezett.

Három napja voltak itt, Mark nagylelkűségének hála. A férfi elvállalta, hogy helyt áll barátja helyett is a repülőtéren. Egy kis szünet állt be a sok munka közepette, és Cliff beváltotta az ígéretét, amit Jessicának tett. Ő maga is érezte már, hogy lassan elfogy az energiája, és kimerültsége egyre rosszabb. Ha nem akart megbetegedni, vagy ami még rosszabb, ha nem akart egy váratlan balesetet, muszáj volt pár napra kikapcsolódnia. Eleinte azt tervezte, hogy elutaznak Jessicával Alaszkába, Jimékhez, de később letett erről. Most valóban pihenni akart, nem gondolni a repülésre, a munkára.

A kettesben eltöltött napok alatt mindketten úgy érezték, mintha egy láthatatlan sorompó emelkedett volna fel végre közöttük. Az utóbbi hónapok megfeszített munkája óhatatlanul eltávolította őket egymástól, és Cliff semmiképpen sem akarta megkockáztatni, hogy emiatt nézeteltérés legyen közte és a felesége között. Jessica békés, alkalmazkodó természet volt, de ez csak a felszínen mutatkozott meg. A felszín alatt egy erős akaratú jellem rejtőzött, és szelíden bár, de mindig el tudta érni, hogy Cliff azt tegye, ami a leghelyesebb volt. Az asszony óvakodott attól, hogy az akaratával megbéklyózza Cliffet, de engedni sem volt hajlandó, ha arról volt szó, mi a helyes, mi az egészséges.

Most is ezen gondolkodott, miközben a férje védelmezően lágy ölelésében ült, és egy idetévedt fenyőrigó ugrabugrálását nézte mosolyogva. A környező erdő neszei szinte elhallgattak a kismadár felszabadult csivitelése közben. Odaátról, a tó túlsó partjáról gyengén idehallatszott egy repülőgép hajtóműveinek a süvítése. Keleti szél fújdogált lassan, elnyomta a megszokott hangot.

Hirtelen valami megmozdult. Jessica és Cliff meglepetten néztek egymásra, mindketten érezték azt a különös remegést, amely átjárta a faházat. Tompa dübörgés hallatszott ezután, valahonnan mélyről, a föld gyomrából, mintha egy láthatatlan tehervonat haladt volna el alattuk egy ismeretlen alagútban. Jessica elsápadt.

- Mi ez? Földrengés? - kérdezte riadtan.

- Olyasmi lehet, de nagyon távoli - felelte Cliff gondterhelten. - Nem tudom. Itt nem vagyunk veszélyben, ez a vidék szeizmológiailag semleges, passzív. - Újabb remegés futott végig a talpuk alatt, halkan megreccsent a veranda tetőzete, aztán csend lett, és a tompa dübörgés is elhallgatott végleg. - Nagyon emlékeztet arra, amit tavaly Újévkor éreztünk, amikor Los Angelesben volt a földrengés^[233]. Várj csak, kihozom a táskarádiót, hátha bemondják a legközelebbi hírekben.

A férfi felállt, és be akart menni a házba, de ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Ideges lett, és haragudott magára, amiért tavaly, Jessica akarata ellenére, bevezettette a telefont a Remetelakba. Az asszony nem akarta, hogy a ritka alkalmakkor, amikor itt pihennek, üzleti ügyekkel zavarják a férjét, de Cliff makacs volt, és ebben az esetben nem engedett a felesége akaratának. A készülékhez lépett, és felvette. Mark hangját hallotta a vonal másik végéről.

- Cliff, sajnálom, hogy megzavarlak, de azt hiszem, szükség lesz rád - mondta Lubinsky.

- Hogy érted? - kérdezte Cliff. - Induljunk most haza? Estig maradtunk volna.

- Tudom - felelte Mark - de Washingtonban katasztrófahelyzet van.

- Miféle katasztrófahelyzet? Merénylet az elnök ellen? És ha az is, nekünk itt, Nyugaton, mi közünk hozzá?

- Nem a fővárosról van szó, hanem Washington államról. Kitört a St. Helens tűzhányó^[234], hatalmas a pusztítás. A Nemzeti Gárda egységeit is mozgósították, nemkülönben a nyugati államok összes repülővállalatát. Menteni kell, Cliff. Minden pilótára szükség van. Én már riasztottam a többieket, és haboztam, hogy téged hívjalak-e.

- Rendben van, megyek - mondta Cliff lehangoltan. Sejtette, hogy most megint következik néhány olyan nap, amikor alig vagy egyáltalán nem fogja látni a családját. Letette a kagylót, és kifelé indult, de az ajtóban összetalálkozott Jessicával. Az asszony kerekre nyílt szeméből kérdés sugárzott feléje.

- Baj van?

- Igen, méghozzá nagy baj - felelte a férfi. - Vissza kell mennünk Moon Lake-be, nekem pedig el kell repülnöm Washington államba. - Röviden elmesélte Jessnek, amit Marktól hallott az imént. - Nem tudom, mikor kerülök haza.

Gyorsan összecsomagolták azt a kevés holmit, amit magukkal hoztak, és csak annyi időt töltöttek még itt, amennyi egy kávéhoz kellett. Cliff sietni akart, és Jessica nem tudta nem észrevenni rajta a feszültséget. Amikor már a terepjáróban ültek, és a kanyargós hegyi úton száguldottak Moon Lake felé, bátortalanul a férfi karjára tette a kezét. Cliff mereven nézett előre, az utat kémlelte, és feszült arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni.

- Kérlek - mondta halkan az asszony - nagyon vigyázz magadra.

- Oké, nem lesz semmi baj - igyekezett megnyugtatni a férfi. - De ott a helyem, ahol a többieknek. Ne izgulj, kedvesem.

Csikorogva fékezett le a repülőtér parkolójában, futó csókot lehelt Jessica ajkára, és eltűnt az épületben. Azon túlról már idehallatszott a helikopterek hajtóműveinek a zaja, a műszaki személyzet az utolsó ellenőrzéseket hajtotta végre a nyolc gépen az indulás előtt. A nő még egy hosszú pillanatig az ajtóra szegezte a tekintetét, amely mögött az imént Cliff eltűnt, aztán mélyet sóhajtott, és átcsúszott a vezetőülésre. Sebességbe tette a Cherokee^[235]-t, és elindult haza.

A teljes pusztulás képe fogadta Cliff raját, amikor a kitörés által érintett övezet fölé értek. Még iránytűre sem volt szükségük, hogy megközelítsék a tűzhányót, hiszen a füst- és hamuoszlop nyolcvanezer lábnyi^[236] magasságával mutatta az utat. Alant óriási területen az egész erdőség a földön hevert, mintha a hatalmas fenyőtörzsek csak fogpiszkálók lettek volna. Sehol egyetlen álló, megmenekült fa nem volt látható. A szürke vulkáni hamu mindent elborított, olyan volt így felülnézetben a táj, mint egy idegen bolygó felülete.

A hegykúp, amely még mindig lövellte magából a lávát és a füsttel keveredett hamut, a déli oldalán teljesen eltűnt. Cliff emlékezett a hegy hófödte képére, számtalanszor repült már el fölötte, vagy a közelében, és most nem ismert rá erre a jellegzetes tereptárgyra. Megborzongott, mint minden alkalommal, amikor a természet hatalmas, szinte végtelen erejének a nyomait látta. Ugyanez a borzongás járta át akkor is, amikor a Colorado kanyonja fölött repült.

Rákapcsolt a portlandi légi irányítás hullámhosszára, és utasításokat kért. Ez a város feküdt a legkisebb távolságban a katasztrófa sújtotta területtől. A diszpécser azt mondta neki, hogy egyelőre szálljanak le Portlanben, és a repülőtéren kapják majd meg a további utasításokat. A nyolc Bell206-os zárt kötelékben közelítette meg a repülőteret, majd egyenként szálltak le.

Teljes fejetlenség uralkodott a repülőtéren. Emberek szaladgáltak ide-oda, látszólag céltalanul, repülőgépek és helikopterek szálltak fel és le, mentőautók szirénáztak sivítva, amint a beszállított sebesültekkel elindultak a közeli kórházak felé. És itt is, mint mindenütt a környéken, egyre hullott a sápadt, sötét égből a szürke hamu, mint a végzet kíméletlen esője. Itt-ott, ahol a szél összehordta egy-egy épület sarkánál, vagy oszlop tövénél, akár egy lábnyira is felmagasodott a szürke por. Lehangoló, rémítő, földöntúli látvány volt. A levegőben nehéz, kénes bűz terjengett, mintha valahol a közelben megnyílt volna a pokol kapuja.

Cliffnek a következő félórában ki kellett bírnia az irányító központ hangos zűrzavarát. Idegessége percről percre nőtt, szeretett volna már kint lenni, és visszaülni a helikopter botkormánya mögé, hogy felszálljon. Utálta a semmittevést, a bizonytalanságot. Ez még Vietnamban rögződött belé, akkor is az eligazításokon volt a legidegesebb. Ez a feszültség azonnal feloldódott benne, amint megkapta a parancsot, és tudta, mi a feladata. Most viszont ebben a zsúfolt, cigarettafüsttől bűzlő teremben kellett hallgatnia a diszpécserek hangzavarát, és várnia, amíg rá is sor kerül. Nem nagyon értette, miért kell ennyire nehézkesen irányítani a mentést, hiszen repülés közben is megkaphatta volna mindazt az információt, amire szüksége lehetett. Aztán belenyugodott, és arra gondolt, talán jobb is így, mert ki tudja, milyen hosszú lesz a bevetés, jobb előtte feltankolni a gépeket.

Először a Columbia folyó völgyébe küldték a Dakota Wings Air Charter nyolc helikopterét. Ez volt a legsúlyosabban érintett körzet, a vulkáni hamu egy helyen teljesen elzárta a folyó medrét, és árvízveszély fenyegetett. Bányászati szakembereket, tűzszerészeket szállítottak oda, visszafelé pedig sebesült, otthontalanná vált embereket arról a kevés farmról, amely a folyó völgyének ezen a szakaszán volt. Az egész völgyet ugyanaz a szürke por lepte be, néha derékmagasságon felül is, ami mindent elborított. Amikor a helikopter leszállt, óriási, átláthatatlan felhő lebbent fel a talajról, és Cliff attól tartott, ez a finom por behatol a hajtóművekbe, és tönkre teszi azokat.

Percnyi megállás nélkül dolgoztak késő éjszakáig. Amikor már mindenkit kimentettek a völgyből, akit csak fel lehetett kutatni, egy pár órás zaklatott pihenő következett, ami egyáltalán nem segített a kimerült pilótákon. Rövid félórákat alhattak csak egyhuzamban, azt is megszakításokkal, a gépek vezetőfülkéjében. Közben a repülőtéren egyetlen pillanatra sem hagyott alább a nyüzsgés. A szakemberek újabb kitöréstől tartottak, és ez a veszély valóban fenn is állt, amennyire egy laikus a talaj állandó remegéséből kikövetkeztethette.

Hajnal felé megérkezett az Air Force One^[237], és megjelent Jimmy Carter elnök, aki a helyszínről akarta követni az eseményeket. Mosolygós arcán csak az nem vehette észre a feszültséget, aki nem akarta. Cliff visszaemlékezett Mark szavaira, aki tavaly ősszel, amikor Izrael és Egyiptom aláírta Camp Davidben a történelmi békeegyezményt, azt mondta Carterre: "Ez a farmer olyasmit tudott produkálni, amit egyik elődje sem. És kétlem, hogy az utódjainak sikerülni fog hozzá hasonlót tenni."

Reggelre a szél egy kissé kitisztította a levegőből a hamut, jobbak lettek a látási viszonyok, és könnyebben ment a munka is. A felrobbant hegyből még mindig áramlott felfelé a hamu és a füst, megbízható támpontként az összes, levegőben lévő egységnek. Újabb gyors bevetés következett a Columbia folyó fölött, de mentenivaló már nem akadt. Innen a Yakima indián rezervátum területére irányították a helikoptereket, ahonnan szintén sebesültekről kaptak jelentéseket, és azokat a salemi kórházba szállították. Délben kis pihenő következett, Cliff és társai bekaptak egy-egy íztelen hamburgert a portlandi repülőtér büféjében, majd ismét fel kellett szállniuk. A Berkeley Egyetem kutatócsoportja igyekezett a körzet másik, egyelőre alvó vulkánjához, a Mount Rainier-hez, amely nem volt messze a St. Helenstől. A tudósok attól tartottak, hogy a föld mélyében lezajló hatalmas változások miatt ez a hegy is ki fog törni, és most a helyszínen, műszerekkel akarták vizsgálni a Mount Rainier viselkedését.

Kereken egy hétig tartott a megfeszített munka. Május huszonötödikén délután az akkori ügyeletes fődiszpécser összehívta a mentésben részt vett pilótákat, és melegen megköszönte nekik a részvételt. Már nem volt kit vagy mit megmenteni Washington államban. Ami munka még hátra volt, azt már elvégezte a Nemzeti Gárda. Az Egyesült Államok történetének legnagyobb természeti kataklizmája ezzel lezárult. A statisztikák így is elképesztőek voltak. A kitörésnek mindössze ötvenhét ember esett áldozatul, és ez a szám nem volt magas ahhoz mérten, hogy mekkora pusztítást vitt véghez a St. Helens. Több, mint négymilliárd köblábnyi erdő pusztult el teljesen, amely nagyjából háromszázezer otthon felépítésére lett volna elegendő. És nem csak az erdők sínylették meg a vulkán robbanását. A Cowlitz River vízhozama Castle Rocknál másodpercenként hetvenhatezer köbláb volt a kitörés előtt; utána mindössze tizenötezerre csökkent, a folyó medrét elzáró hordalék miatt. Még ennél is súlyosabb volt a helyzet a Columbia River folyásán, ahol először vetették be Cliff csapatát. A folyó addigi negyven lábnyi átlagmélysége tizennégyre csökkent, aminek következtében harmincegy kisebb-nagyobb hajó maradt elzárva a felső folyás kikötőiben.

A legsúlyosabban azonban az élővilág sérült meg. Becslések szerint több, mint hétezer nagy emlős, közöttük szarvasok és medvék pusztultak el, és ugyanígy elpusztult majdnem minden kisebb emlős és madár is. A kisebb rágcsálók, kétéltűek csak úgy tudták túlélni az óriási természeti csapást, hogy mélyen a föld vagy a vizek felszíne alatt találtak menedéket, amikor az bekövetkezett. A halállomány is megsínylette a kataklizmát. Becslések szerint több, mint tizenkét millió Chinook és Coho lazacivadék vált az elemek áldozatává, valamint negyvenezernél is több fiatal lazac pusztult el, amikor a vízierőművek turbinalapátjai közé került a Lewis River folyása mentén, ahol a hatóságok majdnem teljesen kiürítettek minden duzzasztót és víztározót, hogy megelőzzék az árvizeket, amelyeket a meder elzáródása okozhatott. És mindenek felett megmaradt a kitörés okozta tartós éghajlati változás is, amely nem csak Washington államot érintette, hanem az egész északi féltekét.

Cliff és társai kimerülten, zúgó fejjel érkeztek haza május huszonhatodikán kora hajnalban. A kötelék nyolc helikoptere zakatolva érkezett meg Moon Lake fölé, felverve az egész kisváros lakosságát. Gyors egymásutánban landoltak, a földi személyzetnek pedig úgy kellett kiráncigálni az elcsigázott pilótákat a gépekből, mint valami magatehetetlen bábúkat. Jessica is felriadt a szokatlan zajra, már csak azért is, mert a kis Janice megrémült, és sírva fakadt. Alig tudta lecsillapítani a kisbabát, ölébe vette, és az ablakhoz ment vele. Kibámult a még alig derengő hajnalba, látta az utolsó két gépet, amint lassan, bizonytalanul lebegve leereszkednek a reptérre. Az elmúlt napok híradásai, a rémítő kép, amelyet a média a katasztrófáról adott, mély borzadállyal töltötték el az asszonyt. A napok összefolytak, úgy tűnt neki, hogy nem egy hete, hanem legalább egy hónapja volt, amikor azon a békés vasárnap reggelen megremegett alattuk a föld, és Cliffet elszólította a kötelesség.

A férfi végre hazatért. Arca elnyűtt volt, beesett, szemeit mély ráncok és sötét karikák keretezték. Tíz évvel öregebbnek nézett ki a koránál, amikor megállt Jessica előtt. Arra is alig volt ereje, hogy felemelje a karját, és magához ölelje a nőt. Az asszonynak kellett segíteni neki levetkőzni, megfürödni, enni pedig már egyáltalán nem volt ereje. Élettelen tuskóként rogyott az ágyba, és azonnal elaludt. Másnap délig nem is volt tudomása semmiről, ami körülötte történt, többek között arról sem, hogy Jessica betelefonált a munkahelyére, és kért három nap szabadságot, hogy a segítségére lehessen, amikor majd magához tér mély kábulatából.

- Nagyon nehéz volt? - kérdezte Jessica másnap este, vacsora közben. - Amit a tévében látni lehetett, az borzalmas volt, de gondolom, ti ott a helyszínen sokkal többet láttatok.

A férfi erőtlenül legyintett. Tekintete a semmibe veszett, és csak nagy sokára szólalt meg.

- Hogy nehéz volt-e? Igen, pokoli nehéz volt. Majdnem ugyanúgy éreztem magam, mint akkor, Laoszban. Néha az volt az érzésem, nem is én vezetem a gépet, hanem valami robot, én pedig tehetetlen szemlélője vagyok az egésznek. - Eltolta magától a félig üres tányért, nem volt étvágya, csak inni akart. Olyan szomjúság gyötörte, mintha hetekig kóválygott volna egy csepp víz nélkül a sivatagban. Előkotort egy cigarettát, és rágyújtott. - Ilyet még életemben nem láttam, Jess. És azt hiszem, senki közülünk. Még így is szerencse, hogy nem sűrűn lakott területen történt. Képzeld el...

Később Mark és Gloria ugrottak be kis időre, beszélgetni. Lubinsky végighallgatta barátja lakonikus magyarázatát, Gloria pedig hitetlenkedve bámult a két pilótára. A szavak felét nem értette, mintha a két férfi valami ismeretlen nyelven beszélgetett volna egymással. Kérdőn Jessicára pillantott, és a fiatalasszony elmosolyodott.

- Gyere, hagyjuk magukra őket, ez úgysem a mi asztalunk - invitálta nevetve, és átmentek a gyerekekhez. - Hadd beszéljék meg a maguk dolgát nélkülünk.

Mire beköszöntött az ősz, teljes gőzzel elkezdődött a választási kampány. November végén el kellett dőlnie annak a kérdésnek, vajon a demokrata Jimmy Carter marad-e további négy esztendeig az Egyesült Államok elnöke, vagy pedig riválisa, a kaliforniai, republikánus Ronald Reagan, a negyvenes-ötvenes évek westernfilm-hőse költözik be a Pennsylvania Avenue 1600-ba. A harmadik jelölt, a független John B. Anderson nem jelentett komoly kihívást egyik jelöltnek sem.

A sajtó elemzői szerint Carter esélyei jobbak voltak, hiszen az ő malmára hajtotta a vizet a sikeres izraeli-egyiptomi békeegyezmény is. Viszont a befolyásolható közvélemény Reagan felé látszott hajlani, akiben megint egyszer az amerikai álom megvalósulását látta az átlag-amerikai. Egy sokadrangú filmszínész, aki nem sok vizet zavart Hollywoodban, egyszerre csak átnyergel, és politikus lesz belőle. Előbb kaliforniai kormányzó, majd elnökjelölt. Ki ne érezné büszkének magát, hogy ez a dolog éppen Amerikában, a korlátlan lehetőségek hazájában történhet meg? Még arról is megfeledkezett mindenki, hogy a nyár folyamán Moszkvában csonkán zajlott le az Olimpia.

Persze, ennek megvolt a magyarázata. Az Egyesült Államok, és vele együtt sok nyugati ország így kívánta kinyilvánítani a nemtetszését a Szovjetunió afganisztáni intervenciója ellen. Pedig éppen az olimpiai szellem volt arra hivatott, hogy a világpolitikai ellentétek fölé hidat verjen. De ezúttal a politika bizonyult erősebbnek, és emiatt a szovjet fővárosban rendezett Olimpia hiányosan, ám annál nagyobb felhajtással zajlott le. És ami nem sikerült a sportnak, az sikerült egy kedves, bohókásan mosolygó mackónak: a játékok kabala-figurája, a tömzsi Misa meghódította Amerikát is.

Ám az élet nem állt meg, egyre közeledett a választás, és a két jelölt sorra járta kortesútja állomásait. Nem volt olyan nagyobb város, ahol meg ne fordultak volna. A mindenre odafigyelő szakértők által készített statisztikák máris tetemes előnyt jósoltak Reagannek. A megnyerő külsejű, még mindig jóképű volt színész, mély, meleg hangjával, ügyes arcjátékával képes volt arra, hogy maga mellé állítsa az ingadozókat. Anyagi és szellemi jólétet ígért, valamint békét a nagy ellenféllel, a Szovjetunióval, és annak szövetségeseivel. Ha az ember Reagant hallgatta, akaratlanul is a politikussá előlépett színész befolyása alá került, és még a legszkeptikusabbak is hajlandók voltak elhinni neki, hogy minden úgy fog menni, mint a karikacsapás.

Cliff egykedvűen követte a választási hadjáratot. Nemigen érdekelte, ki lesz a győztes. Jessicát már sokkal jobban izgatta a kimenetel, és nem is titkolta, hogy Reaganre fog szavazni. Ugyanígy nyilatkozott Barbara is, akinek a kedvence a finom, kellemes megjelenésű Nancy Reagan volt, a leendő First Lady. Naponta megvitatták otthon az esélyeket, és nyíltan örvendeztek, ha a statisztikák megint Reagan előretörését mutatták.

- Nem tudom, mit esztek azon a ripacson - morogta Cliff egy este, vacsora közben. - Azt hiszitek, az egész világ egy nagy westernfilm? Mihez ért egyáltalán ez az ember? Arról nem is beszélve, hogy semmi biztosíték arra, hogy be is fogja váltani az ígéreteit.

- Ejnye, fiam - korholta Barbara - pontosan úgy beszélsz, mint szegény apád. Ő sem szerette ezt a dolgot, cirkusznak titulálta, és az utóbbi választásokon el sem ment szavazni.

- Azt hiszem, igaza is volt - vágott vissza bosszúsan Cliff. - Ez már tényleg cirkusz. Minden jöttment megjátssza a nagy demokratát, fűt-fát ígér, aztán, ha hatalomra kerül, rendesen megfeledkezik minden ígéretről. Azt hiszem, Kennedy óta nem volt ennek a szerencsétlen országnak igazi elnöke. Úgy értem, olyan, akire fel is lehet nézni, akinek gondolatai is vannak, nem csak a száját tépi. Á, a fene egye meg, nem érdemes nekem ezen bosszankodnom. Azt hiszem, ahogyan apa nem ment el szavazni, úgy én sem fogok. Nélkülem is lezajlik ez a cirkusz.

A két asszony megütközve nézett rá. Barbara már ismerte a fia jellemét, és tudta róla, hogy esetenként ugyanolyan megveszekedetten konok tud lenni, mint egykor Bob volt, de Jessica most elcsodálkozott a férje kitörésén. Erről az oldaláról még nem ismerte Cliffet. Közben eszébe jutott, hogy már időtlen idők óta halasztgatja azt a bizonyos riportot, és még mindig nem mondott le róla, hogy a tévékamera elé cipelje a férfit. Most, hogy kissé feszültté vált a házban a hangulat, elhatározta, hogy az első adandó alkalommal be is váltja az ígéretét. De egyelőre letett róla. Veszekedni nem volt kedve, és szerette a férfit. Jobbnak látta, ha békén hagyja, és nem szól bele annak a nézeteibe. Elvégre Cliff sem befolyásolta őt semmiben.

Két egymás utáni hétvégét töltöttek újra a Remetelakban. Az elsőn kettesben voltak, és szenvedélyesen szerették egymást a kis ház csendes magányában, a második alkalommal azonban meghívták Gloriát és Markot is. A két asszony között majdnem olyan szoros barátság szövődött, mint a férjeik között. Gloria még mindig hálás volt Jessicának, amiért annak idején olyan simán befogadta őt és Alice-t a társaság, illetve a család. Amióta pedig Mark hivatalosan is feleségül vette Gloriát, és adoptálta a kislányt, ez a barátság még jobban elmélyült. Gloria remek pszichológus volt, és nem csak a végzettsége folytán, hanem a mindennapi életben is. Mindig tudta, mire van szüksége a nála sokkal idősebb férfinak, és Markon meg is látszott a gondoskodás. Szinte éveket fiatalodott azóta, hogy ismét férj és családapa volt, és Cliff nem győzött vele tréfálkozni ezen.

- Kimondottan jót tesz neked Gloria - mondta Cliff, és a barátjára kacsintott. - Olyanok vagytok így együtt, mint egy galambpár.

- Ejha, Mitchell! - nevetett vissza rá Lubinsky. - Mióta lett belőled ilyen költő?

- Pénzköltő, az igen - vigyorgott vissza Cliff. - Egyébként ez idézet, nem az én agyamból pattant ki. Jess szüleménye. Úgy becsüld meg.

Még szép volt az idő, amolyan igazi indián nyár honolt a Moon Lake völgyében, és a két házaspár boldogan barangolta be a Remetelak közelebbi és távolabbi környékét. Gloria és Jessica kissé lemaradtak a két férfi mögött, a maguk apró-cseprő dolgairól csevegtek vidáman. Cliff azonban észrevette, hogy Mark valami komolyat akar mondani neki. Megálltak egy mohos szikla mellett, hogy bevárják a nőket, és Lubinsky a barátja felé fordult. Mindig mosolyra kész arca most nagyon komoly volt.

- Minden viccet félretéve, valóban jót tett velem Gloria. Tudod - rágcsálta elmaradhatatlan szivarját - amikor visszatértem ide, olyan voltam, mint a kivert kutya. Hosszú ideig nem tudtam kiheverni Hanna és Yoni elvesztését. Amit te és a többiek láttatok rajtam, az csak álarc volt. A jó öreg Mark Lubinsky, a bohóc, akit nem kell, nem lehet és nem is szabad komolyan venni. Nem tudod elképzelni, mekkora erőfeszítés volt megtartani ezt a látszatot, és nem nekirohanni a világnak. Olykor ordítani, nyüszíteni lett volna kedvem kínomban. Nem tudom, mivé fajultam volna, ha nem ismerem meg Gloriát. Csodálatos asszony.

- Elhiszem, és megértelek - mondta ugyanolyan komolyan Cliff. - És örülök, hogy így történt. Annak pedig még jobban örülök, hogy itt éltek, a közelünkben. Tudod, egy időben attól féltem, hogy itthagysz, és elmész vissza, Chicagóba. Nem tudom, mihez kezdtem volna nélküled.

- Ez a veszély egyetlen pillanatig sem fenyegetett, Cliff - felelte a férfi. - Az egyik kikötésem az volt, hogy ha Gloria is komolyan akarja a kettőnk kapcsolatát, akkor ide jön Alice-szel együtt. Én már képtelen volnék egy zsúfolt nagyváros kőrengetegében élni. Semmi sem vonz oda, az úgynevezett civilizációba. Jól érzem magam itt. Ide köt a munkám, amit szeretek. És ide köt sok emlék is. Olyan emlékek, amiket nem akarok eltemetni, mint Hanna és Yoni emlékét. Lehet, hogy elítélendő, amit mondok, de azt a fejezetet ki kellett iktatnom az életemből, ha nem akartam becsavarodni. Talán minden ember lelkében van egy olyan zug, ahová az efféle fájó emlékeket bezárja, és aztán eldobja a kulcsot. Nem tudom, ehhez nem értek. És Gloriának sem meséltem még róla. Talán nem is fogok. Ő egy másik fejezetet képvisel, és a legkevesebb, amit megtehetek érte, hogy nem keverem össze a múltammal. Senki sem szeret valaki másnak az árnyékában élni, azt hiszem.

- Lehet, hogy így van - tűnődött el Cliff, aztán arra nézett, amerről a két asszony közeledett lassan beszélgetve. - Mindenesetre jó, hogy itt vagytok.

Ez a tél egy hatalmas ünnepséggel köszöntött be Moon Lake-ben. Az Amerika-bajnokságot ugyan nem rendezhették meg, viszont egy hatalmas, az ország minden vidékéről vendégeket vonzó hófesztivált tartottak Moon Lake Resortban. Fergeteges hangulat volt, december közepétől január végéig tartott a búcsújáráshoz hasonló népvándorlás a sportközpontban, és a szállodákban ismét telt ház volt. A Dakota Wings Air Charter is teljes kapacitással dolgozott, rendszeres járatokkal biztosították a pihenni vágyók zökkenőmentes utaztatását, a helikopterek pedig naphosszat a levegőben köröztek, és vigyázták a kirándulókat, síelőket.

Alig lehetett ráismerni a hajdani Moon Lake Resortra. A régi kis falu elhanyagolt, düledező, vadnyugati film díszleteire emlékeztető viskói eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket, és a helyükben modern, emeletes, részben kő, részben faházak épültek. A helyiség kifejlődött, hála az idegenforgalomnak és az ezt követő jólétnek. A korszerű szállodák önmagukban még nem biztosították a turisták teljes kényelmét. Vendéglők, sportszerboltok, játékboltok nyíltak városszerte, és sok helybéli foglalkozott szobák kiadásával is, ha csúcsforgalom volt a sportkomplexumban. Az évek folyamán aztán kialakult egyfajta törzsközönség is, olyan emberek, akik évről évre szívesen tértek vissza ugyanide. Barátságok, ismeretségek szövődtek, a vendéglátásra berendezkedett családok visszavárták a látogatókat. Családias, közvetlen hangulat uralkodott a havas hegyek övezte kisvárosban, és esténként, amikor besötétedett, az egész környék olyan volt, mint egy karácsonyi képeslap. Érintetlen, fehér hó, takaros kis házak, melegen világító ablakok, megannyi színes fénypont vonzotta a tekintetet.

Bruce Manning polgármester elégedetten dörzsölte a markát. Rendre minden számítása bejött, a terveit úgy tudta valóra váltani, hogy jóformán nem is kellett módosítania azokat. A középkorú férfi nagyon jól tudta, kinek köszönheti mindezt. A Hillside Inn szálló halljában üldögélt Cliffel és Markkal, és egy pohár ital mellett Manning felidézte azt az időt, amikor először pályázta meg a polgármesteri tisztséget.

- Emlékszem, mennyire kishitű volt akkoriban mindenki ebben a fészekben - mondta elgondolkodva. - Ebben az egész völgyben csak maroknyian voltunk azok, akik hittünk a fejlődésben, akik mertünk távlatokban gondolkodni. A legbátrabb Paul Harris volt, nyugodjon békében. Azt hiszem, az az ember előre tudta, a lelki szemeivel látta, hogy mivé fog átalakulni ez a hely. Kár, hogy nem érhette meg ezt. A másik, aki vakon hitt, a maga apja volt - nézett Cliffre. - No és az öreg Edwin Cole.

Néhány pillanatig egyikük sem szólt egy szót sem. Magukban némán idézték fel az eltávozottakat, azokat a nagyszerű embereket, akik már nem lehettek közöttük. Cliff csak halványan emlékezett Cole-ra, de apja elbeszéléseiből sokat tudott róla. Mark pedig személyesen ismerte Andyt, még a Csendes Óceánról.

A UDB, Moon Lake Resort hajdani lelke, az a vállalat, amely felépítette ezt a síparadicsomot, tavaly feloszlott, és az egész sport- és üdülőkomplexum a városka tulajdonába került. Ez azt jelentette, hogy nőnek ugyan a kiadások, viszont minden bevétellel a város önkormányzata gazdálkodhatott szabad akarata szerint. Manning elégedettsége éppen ebből fakadt. Jó üzletember és kiváló gazda volt, ügyesen sáfárkodott a rábízott vagyonnal. Különféle terveket szövögetett ő is a további fejlesztésre, de semmit nem sietett el. Okos ember létére tudta, hogy az örökség értéke nem korlátlan.

- Mondja, Cliff, magának milyen tervei vannak a légivállalattal? - kérdezte. - Gondolt már bővítésre? Fejlesztésre?

- Gondolni gondoltam, Bruce - felelte a férfi. - Állandóan a további lehetőségeken gondolkodom. Jelenleg teljes kapacitással üzemelünk, a gépparkunk, mondjuk úgy, középkorú. Alaposan be vagyunk fogva. Nem vagyunk szegények, de nem is vet fel a pénz. Nagyon meg kell gondolnom, mire mennyit költök. Hamarosan el kell kezdenünk korszerűsíteni a gépeket, kiselejtezni a legrégebbieket, és újakat vásárolni. Nem két garas. - Rágyújtott, hosszasan magában tartotta a füstöt, ahogy szokta, és lassan fújta ki, tekintetével követve a bodorokat. - Mire gondol?

- Elmondom. Maga is emlékszik a tavalyelőtti nyár aszályára, és arra a kezdődő tűzvészre az Uintah nyugati peremén, amit a Salt Lake City-i tűzoltóknak szerencsére sikerült időben megfékezni. Ilyesmi bármikor megismétlődhet. Arra gondoltam, hogy két-három régebbi gépet át lehetne alakítani légi tűzoltásra. Mi a véleménye? Maga ért ehhez, én gyalogos vagyok - tette hozzá kedélyesen nevetve.

A két pilóta egymásra nézett. Ők is törték már a fejüket ilyesmin, de a kezdeti gondolatnál messzebb sohasem jutottak. Hiába voltak jó repülők, ez a fajta feladatkör teljesen más követelményeket támasztott. De maga az ötlet, ahogyan Manning előadta, hívogató volt. Végül is Mark szólalt meg.

- Azt hiszem, a két megmaradt DC6-ost át lehetne alakítani erre a célra. Mi a véleményed, Cliff? Eléggé nagy gépek, új motorokkal sikerülhet. Van egy régi ismeretségem az Allison^[238]-nál. Turbóhajtóművekkel éppen megfelelőek volnának. És két helikoptert is fel lehetne szerelni oltásra. - Kiköpte az agyonnyűtt szivarcsutkát, és egy vadonatúj szivart húzott elő a zsebéből, de csak szagolgatta, nem gyújtott még rá. - Bruce, azt hiszem, mindkettőnk nevében mondhatom, hogy komolyan gondolkodunk rajta. Szervezés dolga az egész, maga a tó a vízforrás. Azt hiszem, ha alaposan megtervezünk mindent, menni fog.

Ennyiben maradtak, és az évből fennmaradó néhány nap alatt már egyikük sem vetette fel a tervet, de mindketten tudták, hogy a másik ugyanazon töri a fejét. Közeledett a Karácsony és az új esztendő, amelytől Cliff nagyon sokat várt.

Az ünnepek békésen teltek el, és Barbara legnagyobb örömére, Jimék is hazalátogattak. A kis Hope-ra alig lehetett ráismerni. Megnőtt, már jól tudott járni, és naphosszat be nem állt a szája. Henry és George azt sem tudták, hogyan tegyenek a kis indián lány kedvére. Odahordták neki a játékaikat, szórakoztatták, foglalkoztak vele, és jókat kacagtak együtt. Zengett a ház a sok egészséges és vidám gyerekhangtól.

Jessica nagyon elfoglalt volt. A KULC vezetősége őt bízta meg egy ünnepi varietéműsor szerkesztésével, és heteken keresztül hajnaltól késő estig láthatatlan volt otthon. Amikor végre hazaért, összeesni is alig volt ereje, de a szeme vidáman csillogott. Szerette a munkáját, és ahogy a műsor kerekedett a keze alatt, úgy változott meg ő is fokozatosan. Újév előtt két nappal végzett a munkával, és megengedte magának azt a luxust, hogy egy teljes hét szabadságot vegyen ki.

Szilveszter estére megint tele lett a Mitchell ház. Remek hangulatban ünnepelték az 1981-es esztendő érkezését, és az egész család, beleértve Markékat is, jól szórakozott Jessica műsorán.

- Igazán nagyszerű munkát végeztél, drágám - súgta Cliff az asszony fülébe. - Büszke vagyok rád. De azt tudnod kell, hogy a hideg rázott heteken keresztül, hogy abban a feneketlen hóban furikázol ide-oda a kocsival. Féltettelek.

A nő hízelegve odabújt a férjéhez.

- Igazán nem veszélyes dolog, te is tudod, hogy jól vezetek. És a kocsi is rendben van. Nem kell mindig rémeket látni. Mi baj van, kisfiam? - fordult Henry felé, aki egy ideje mellettük állt, és lerítt az arcocskájáról, hogy valami nagyon fontosat akar kérdezni.

A gyerek egyik lábáról a másikra állt, nem tudta, hogyan kezdjen bele. Aztán összeszedte a bátorságát, és megszólalt.

- Anya, mondd, Hope kicsoda nekem?

- Az unokatestvéred - felelte Jessica, és megsimogatta a kisfiú kobakját.

- De hát ő indián! Ki volt indián a családban Jim bácsin kívül? És Jim bácsi kicsoda nekem?

- Jim bácsi a nagybátyád - válaszolta türelmesen az anyja, és a szeme sarkából Cliffre pillantott, akit majd szétvetett a nevetés. - Apa és Jim bácsi testvérek. Érted?

A gyerek elgondolkodott. Mindig kétkedés nélkül elfogadott minden magyarázatot a szüleitől, de ezt most képtelen volt felfogni.

- Hogy lehet az, hogy Jim bácsi indián, apa pedig nem az? Akkor hogyan lehetnek testvérek?

Cliff előre hajolt, és felemelte a gyereket. Az ölébe ültette, és magyarázni kezdett neki.

- Jim bácsi árva gyerek volt. Sem az anyukája, sem az apukája nem élt. A te nagypapád, aki az én apám volt, örökbe fogadta és felnevelte. Mi ketten, Jim bácsi meg én, úgy nőttünk fel, mint a testvérek. Mint te és Georgie. Tudod, kisfiam, az embernek jónak kell lennie. Tudni kell adni is, kapni is. Majd, ha nagyobb leszel, te is megtanulod. Most pedig menj szépen játszani a többiekkel.

Henry lecsúszott az apja térdéről, aztán mindkettőjüket átölelte és megpuszilta. Hamiskás tekintetében nevetés bujkált.

- Tudjátok meg, hogy nagyon büszke vagyok erre! Nem mindenkinek van indián unokahúga! - és ezzel elviharzott.

Gloria, aki a közelükben ült, hallotta a beszélgetést, és most a házaspár felé fordult.

- Szépen nevelitek a gyermekeiteket, öröm nézni. Mark sokat mesélt nekem erről, és boldog vagyok, hogy a barátotokká fogadtatok. Jó itt élni, sokkal jobb, mint Chicagóban.

- Ugyan már, hiszen ez természetes - szabadkozott Jessica, Cliff pedig az órájára nézett. Néhány perc hiányzott az éjfélig. A férfi felállt, kibontott egy üveg pezsgőt, és mindenkinek megtöltötte a poharát. A társaság is felállt, ki-ki kézbe vette a poharát, Mark pedig lehalkította a televíziót. Néhány másodpercig csak az öreg falióra lassú ketyegése hallatszott, aztán lustán ütni kezdett az óra. A tizenkettedik ütésre mindenki magasra emelte a poharát, Cliff pedig, házigazdai minőségében, kissé elfogult hangon szólalt meg.

- Nem vagyok a nagy szavak embere. Boldog újévet. És még sokszor adassék meg nekünk, hogy együtt ünnepelhessünk, ugyanilyen békésen, mint most.

Tavasszal és egész nyár folyamán teljes erővel dolgozott a Dakota Wings Air Charter. Cliffnek nem sok ideje maradt azon töprengeni, hogy a régi gépeket átalakítsa légi tűoltásra. Az igazat megvallva, enni és aludni is alig volt ideje, annyi megrendelés özönlött a vállalathoz.

Visszáján sült el egy régi, már-már elfelejtett baljóslat. Annak idején, amikor elkezdődött a Quintano-féle áskálódás Cliffék ellen, a férfi attól tartott, hogy a pénzéhes nevadai minden eszközzel ki fogja harcolni, hogy megszerezze az egyeduralmat a légi szállítások terén, és bekebelezze a Moon Lake-i céget. Legrosszabb álmaiban néha még most is előjött ez a veszély, és másnap, amikor felébredt, viszolyogva gondolt vissza arra az időre, amikor még teljesen bizonytalanul tekintett a jövőbe. Ám Quintano és bandájának a bukása éppen az ellenkező hatást érte el. Az Aviation Week-ben megjelent cikk szerint a Q Air csődöt mondott, és ezzel egy csapásra eltűnt a riválisok táborából. A megrendelők egy része a sokkal kevésbé hivalkodó, de megbízhatóbb, kisebb cégeket kereste meg, és így Cliff vállalata is bőven osztozhatott a koncon.

Mark, aki végtelenül óvatosnak bizonyult, ha üzletről volt szó, óva intette fiatal barátját, nehogy egy hamis eufória csapdájába zuhanjon.

- Nem kell minden ajánlatra ugrani, Cliff - mondta egy este, amikor az aznapi eseményeket összegezték. Cliff éppen egy telexet böngészett, ami percekkel azelőtt érkezett. - Próbáljunk meg rendszerezni. Három kategóriára oszthatjuk a megrendeléseket. Első kategória: azok a megrendelések, amelyeket NEM SZABAD elfogadni. Könnyen felismerhetők, ha veszed a fáradságot, és a sorok között is olvasol. Az ismeretlen, de túl hangzatos nevű cégek komolytalanok, aztán vagy futhatsz a pénzed után, vagy behúznak a csőbe. Szerintem ennek a mocsok Quintanónak maradtak még barátai, akik bármikor szívesen kitörnék a nyakunkat. Második kategória: azok a megrendelések, amiket bizonyos megfontolás és tárgyalás után el lehet vállalni. Akkor sem kell az első árajánlatra reagálni. Van bőven munkánk, bár gépünk és pilótánk volna annyi. Bízd ezt a dolgot rám, nem lesz semmi baj. És végül, a harmadik kategória: azok a megrendelések, amiket MUSZÁJ elfogadni, mert ennél jobbat nem kaphatunk.

Cliff látszólag figyelmesen hallgatta a barátját, de az esze másutt kalandozott. Jessica ismét állapotos volt, őszre várták a negyedik gyerek érkezését. Most sem tudta a teljes figyelmét Marknak szentelni, mert a felesége, ellentétben az előző három terhességével, ezt nagyon rosszul tűrte, állandó hányinger kínozta még most is, és az orvos sem tudott egyértelműen nyilatkozni. Mindketten attól féltek, hogy a magzat valamilyen rendellenességgel fog világra jönni. Most is ezen töprengett, és eleinte nem is vette észre, hogy Lubinsky jó ideje hallgat, és a ceruzájával idegesen dobol az asztal lapján.

- Mondd, kinek beszélek itt, mi? - reccsent rá kissé harciasan. - Esküszöm, holdkóros vagy. Hallottad egyáltalán, amit papoltam? Vagy ismételjem meg?

- Jaj, ne haragudj, Mark - engesztelte Cliff. - Tényleg elkalandozott az eszem. Ismételd meg, ígérem, hogy most már odafigyelek.

- Ajánlom is - nevette el magát Mark, és még egyszer elmondta ugyanazt. Cliff most már teljes figyelmével jelen volt, és ahogyan kibontakozott előtte a barátja elképzelése, úgy kerekedett el a szeme. - Na, mit szólsz hozzá? - kérdezte Lubinsky.

- Azt, hogy ez így mind szép és jó, de egy számítógép kellene ennyi adat tárolásához és feldolgozásához. Vagy felvehetünk teljes állásban egy könyvelőt, aki egyben fődiszpécser is legyen. Mark, te meg vagy húzatva. Ez már magas logisztika, nem olyan tingli-tangli, mint az eddigi szállításaink. Hogyan képzeled ezt, ha még repülni is kell közben? Szeretném a tudomásodra hozni, hogy egy nap még mindig huszonnégy órából áll. Ha fejre állunk, akkor sem fogjuk győzni.

- Dehogyis nem, csak bízd rám - nevette el magát Mark. - Mondtam, hogy az első két kategóriával megbirkózom. Te törődj a harmadikkal. Hanem, amit a számítógépről mondtál, nem is olyan nagy hülyeség. Vajon mennyiért vesztegetnek egy ilyen masinát? Azt is meg lehet tanulni, mi a véleményed? Elvégre, ha az ember már eljutott a Holdra, akkor ez sem lehet nagy ördöngösség.

De a következő hetekben nem volt idejük ezzel foglalkozni. Mindketten heti hat napot repültek, a hetediken pedig az adminisztrációval foglalkoztak. Jessica morogni kezdett emiatt. Általában nem volt kifogása az ellen, hogy a férje megszállottként dolgozik, hiszen ő maga is a hivatása rabja volt, de ezt már túlzásnak tartotta. Egyik este Cliff szemére vetette, hogy már alig látható itthon. Nem akart veszekedni a férfival, mégis oda lyukadtak ki, hogy kiabálni kezdtek egymással, és a végén Cliff, hogy ne feszítse túl a húrt, elment otthonról, de előtte még jól bevágta az ajtót. Az asszony ott maradt könnyes szemmel, és amikor Henry odasompolygott mellé kérdő szemmel, nem tudta, mit mondjon a gyereknek.

- Apa most rád haragszik? - kérdezte a kisfiú.

Az asszony habozott, óvakodott a választól. Eddig sohasem volt közte és Cliff között hangos szóváltás, csak a legelején, amikor még egészen fiatalon belekeveredett abba a tüntetésbe, és a férfi legorombította. Nem akarta a gyerek előtt befeketíteni az apját.

- Nem, szívem, nem haragszik. Csak egy kicsikét. - Két ujjával mutatta, mennyire kicsikét, de maga sem hitte el.

- Akkor apa most miért ment el itthonról?

- Mert dolga van a repülőtéren, és visszasietett. És most már nyomás aludni, Henry, egy ilyen kisgyereknek, mint te, már régen ágyban volna a helye. - Igyekezett megjátszani az erélyes anyát, bármennyire is nehezére esett. - Ne kelljen még egyszer mondanom. Indulj aludni.

Cliff reggelig nem került haza. Jessica csak utólag tudta meg, hogy a férje, mérgében, hazazavarta az egyik pilótát, és maga repült helyette Topekába, pedig olyan fáradt volt, hogy a szemét is alig tudta nyitva tartani. A repülőtér büféjében magába öntött egy pint méregerős kávét, a gépen pedig, hogy el ne aludjon, egész idő alatt szakállas viccekkel szórakoztatta az elképedt másodpilótát, aki jó barátja volt ugyan, mégsem mert szólni neki. Amikor végül hazasomfordált, bűnbánóan ölelte magához Jessicát, az asszony pedig szentül megfogadta magában, hogy ezentúl lakatot tesz a szájára, és nem kritizálja Cliff munkatempóját. Elvégre ebből éltek, akármennyire is bizonygatta maga előtt, hogy az ő saját munkája is van olyan fontos, mint a férfié.

Végül onnan jött a segítség, ahonnan nem is gondolták volna. Gloria, remek érzékkel, elvállalta, hogy osztályozza a beérkező megrendeléseket. A munkája mellett megtehette, tanár volt, méghozzá matematika-fizika szakos. Nyár volt, szünetelt a tanítás, és az asszony kedvét lelte benne, hogy ezt az adminisztratív munkát otthon elvégezze. Azzal biztatta Markot, hogy ha őszire újra kezdődik az iskola, akkor is fogja tudni csinálni. Ami Cliff elejtett megjegyzését illette, a számítógéppel kapcsolatban, azt kiváló ötletnek tartotta, és meg is indokolta, miért.

- Meglátod, Mark, hamarosan a computerek fognak elvégezni mindent. Vagy majdnem mindent. Olvastam egy cikket a Popular Science^[239] egyik számában, amely szerint az elkövetkező húsz évben a számítástechnika annyira ki fog fejlődni, hogy szinte minden háztartásban lesz majd számítógép. És nem csak munkára, hanem szórakozásra is lehet majd használni.

- Hmm - vigyorgott a férfi. - És szerinted mi mindent fog még csinálni az a bizonyos computer? Mert azért vannak dolgok, amiket nem szívesen bíznék rá - kacsintott a nőre, aki boldogan mosolygott vissza rá.

- Tudom, és azt is tudom, hogy mit nem. Ej, te javíthatatlan nagy gyerek! Szeretlek.

Közeledett a szeptember eleje, és ezzel együtt az új iskolaév is, de addigra már jól bejáratták az új adminisztrációs rendszert, és Alice, aki örökölte anyja érzékét a számokhoz, szintén besegített néhanapján. Általában véve, a Dakota Wings Air Charter egyre inkább kezdett családi vállalkozásra hasonlítani, és Lubinskyék méltán érezhették magukat családtagnak.

Most, hogy a dolgok ismét sínen voltak, és a bevételek is növekedtek, újra lehetett gondolkodni a bővítésen, újra lehetett tervezgetni. Elővették a fiókból Manning ötletét, és az ismét felszabadult hétvégeken, amikor testületileg kivonultak a Remetelakba, a két férfi ezen rágódott. Jegyzetek, vázlatok tömege született meg a durván ácsolt, sokat látott asztal lapján, és mialatt a gyerekek, Alice felügyelete alatt, a szabadban játszottak, a két asszony csak hallgatta a sok szakkifejezést, amelyek szinte röpködtek a levegőben, nem mulasztva el néha ugratni is a két teljesen elmerült férjet.

- Mit jelent az a barometrikus szelep? - kérdezte ártatlan arccal Jessica, és közben Gloriára kacsintott. - Van valami köze a barmokhoz?

Cliff először nem értette a kérdést, de Mark azonnal kapcsolt, és most azt leste, hogy a barátja mit szól. Sejtette, hogy a gondolataiból kizökkentett férfi komolyan elkezd majd magyarázni. Mivel pedig még tudott pár szót magyarul, azt is sejtette, hogy Jessica hallhatott valamit Clifftől, és most azt használja ki arra, hogy megtréfálja.

- Az egy olyan szerkezet - kezdte a várakozásnak megfelelően Cliff - amely előre beállított légnyomásra reagál, és akkor engedi ki a folyadékot. - Elhallgatott, mert csak most értette meg, hogy mindhárman rajta szórakoznak. - A barmokhoz meg csak annyi köze van, hogy barom az, aki ilyesmit egy nőnek megpróbál elmagyarázni. Jelen esetben én vagyok a barom, ha ezt akartad hallani, kedvesem - nevette el magát, és belecsípett a mellé lépő asszonyba. - Te meg ne vigyorogj, Lubinsky pajtás, mert ahogy Gloriát ismerem, még téged is be lehet ugratni.

Augusztus utolsó hetére azt tervezték, hogy ismét kivesznek néhány nap szabadságot, és már csütörtökön kimennek a Remetelakba, egy utolsót pihenni, kikapcsolódni, mielőtt elkezdődik az őszi hajrá. Már csak azért is, mert a hónap vége felé Jessicának ismét be kellett vonulnia a kórházba, és utána, ki tudja meddig, szó sem lehetett kiruccanásról. Cliff örült neki, hogy most, a terhesség vége felé, az asszony állapota javulni kezdett, és már nem érezte rosszul magát. Megnyugodott, és már nem félt attól, hogy a kis jövevénnyel valami baj lesz. Reménykedett benne, hogy ez a kisbaba is lány lesz, úgy érezte, így lesz teljes a családja.

Gloria is szabaddá tette magát erre a hétvégére. Ebben a tanévben nem kapott saját osztályt, tehát legalább az osztályfőnöki gondokkal nem kellett küszködnie. Az első napok az iskolában amúgy is a nyári szünidő emlékeinek a jegyében teltek, a gyerekek egymással versengve mesélték izgalmasabbnál izgalmasabb kalandjaikat, és mit sem törődtek a tananyaggal. Csütörtökön kora délután Mitchellék és Lubinskyék felpakoltak, kocsiba ültek, és kényelmes tempóban megkerülve a tavat, elindultak a kis erdei ház felé, amely már a puszta létével maga volt a pihenés, a felüdülés ígérete. Az idő nyáriasan meleg volt még, csak éjszakánként ereszkedett rá a völgyre a közeledő ősz hűvös előszele. Az erdők lombhullató fái sem öltötték még magukra jellegzetesen színpompás ruhájukat, minden zöld volt és üde az utóbbi hét gyenge esői után.

Aznap délután már semmit sem csináltak, csak berendezkedtek a hosszú hétvégére, és este kis tábortűz mellett beszélgettek, mialatt Alice türelmesen lefektette és elaltatta a két kisfiút.

- Mi a holnapi program? - kérdezte Gloria Clifftől. - Nagyon tetszik nekem ez a vidék, betonrengeteghez szokott nő létemre csak most kezdem igazán értékelni a természetet. És a múltkor megígérted, hogy elmegyünk a Bear's Pass^[240]-hoz.

- Igaz, jó, hogy szólsz - felelte Cliff. - Megígértem, tehát betartom. És megértelek, hogy tetszik a természet. Kár, hogy nem voltál itt, amikor még élt az öreg Fürge Sas, akinek én is sokat köszönhetek. Jim nagyapja volt. Amit tudok, azt mind tőle tanultam meg. Kevés olyan derék és becsületes embert ismertem életemben, mint őt.

A másnapi kirándulás csodálatosra sikerült. Felnőttek és gyerekek egyaránt élvezték az erdő csendjét, amelyet csak olykor zavart meg egy-egy madár éles kiáltása, vagy a néha feltámadó szellő susogása. Apró bárányfelhők úsztak magasan a kék égen, lustán haladva kelet felé, és Cliffben felidéződött az a nap, amikor apja először foglalkozott vele komolyan, és felkészítette a repülővizsgára. Akkor is ugyanilyen felhők díszítették az eget. "De régen is volt..." - gondolta, és egy tovatűnő pillanatra szinte érezte az akkori meleget.

Lassan haladtak felfelé, egy helyen megtorpantak, mert Cliff hiúznyomokat fedezett fel, és egy intéssel csendet parancsolt a társaságnak. Lélegzetüket is visszafojtva bámészkodtak körös-körül, és csakhamar fel is fedezték az állatot: egy tisztáson, nem messze tőlük, békésen pihenve figyelte két kajla kölykének az esetlen játszadozását. Felőlük fújt a szellő, nem fenyegetett az a veszély, hogy a pamacsos fülű macskaféle észreveszi őket, így nyugodtan megfigyelhették. Egy darabig nézték anélkül, hogy az anyaállat felfigyelt volna a közelben álló embercsoportra, aztán a kis George eltüsszentette magát, mire a hiúz felkapta a fejét, és meglátta őket. Egyetlen éles nyávogással, amelybe némi morgás is elegyedett, figyelmeztette a kölyköket, és a következő pillanatban már ott sem voltak, elnyelte őket a sűrű erdő homálya.

- De szépek voltak - suttogta megilletődötten Alice, aki a két kisfiú kezét fogta. - Még sohasem láttam hiúzt, csak az állatkertben.

- Még sok mindent láthatsz errefelé - biztatta Cliff. - Ha szerencséd van, akár medvét is.

Aztán tovább indultak, és nemsokára elérték az erdő felső határát. Innen már csak alacsony bozótos tarkította a hegyi legelőt, amelyet helyenként szürkésfehér sziklák szakítottak meg. Hamarosan a hangvillára emlékeztető sziklaszoroshoz értek, amely előtt széles, lapos párkány húzódott. Itt megpihent a társaság, letelepedtek, és nyugodtan gyönyörködhettek a tóban, amely most nagyon aprónak, nagyon távolinak tűnt. Mint egy kiterített térképen a tereptárgyak rajza, úgy terült el előttük a Moon Lake, a két kisváros, és a repülőtér kifutópályái.

- Hallod-e, Cliff - mondta mélán Mark - már ezerszer láttam ilyen magasságból a fészkünket, de talán még soha ezelőtt nem volt ennyire szép. Most értem csak meg a feleségemet, amiért annyira rajong ezért a vidékért.

- És nincs igaza? - vetette közbe Jessica, aki éppen a gyerekek nyugodt játszadozását nézte mosolyogva.

- De igen, Jess, csak az én földhöz ragadt, illetve jócskán a földtől elrugaszkodott fantáziám eddig nem volt képes felfogni ezt. Azelőtt sohasem voltam oda a természetért. Nem ártottam neki, ha lehetett, de közömbös volt. Most viszont érzem, mennyire körülvesz. Még a végén költő lesz belőlem - nevette el magát a férfi, és kényelmesen elnyúlt a sziklán.

Meguzsonnáztak, nézelődtek még egy darabig, aztán felszedelőzködtek, és Cliff vezetésével ereszkedni kezdtek lefelé, a Remetelak irányába. A férfi szándékosan más utat választott, hogy visszatérőben megmutathassa nekik a White Fall^[241] zuhatagát. Nem volt miért sietniük, még előttük volt szinte az egész hétvége. Péntek volt, 1980 szeptember negyedike, körülöttük a csodálatos koraősz pompázott, és mindenki, felnőttek és gyerekek egyaránt átérezték azt, mennyire kellemes így élni, egységben a természettel.

A kirándulás kifárasztotta mindnyájukat, és amikor alkonyat felé visszaértek a házhoz, tele ennek a napnak minden élményével, az evésen kívül semmi másra nem vágytak, mint elnyúlni a puha ágyakban, és a látottakat felidézve, lassan átevezni abba a másik világba, ahol az álmok születnek.

- Köszönöm ezt a gyönyörű napot, Cliff - mondta vacsora végeztével Gloria. - És mindent. Mindent...

A férfi nem felelt azonnal. Nagyon jól tudta, mi az a minden, amire a barátja felesége gondol. Némán bólintott, aztán halkan válaszolt.

- Nincs mit megköszönnöd. Talán inkább én tarozom hálával, hogy Markból ismét boldog embert varázsoltál. Hidd el, megérdemli. - Nehézkesen állt fel, nyögve nyújtózkodott egyet. - Menjünk aludni, emberek, holnap is van egy nap.

Követelőző állhatatossággal csörgött a telefon a konyhában. Cliff kábán nyitotta ki a szemét, és belemeredt az éjszakai félhomályba. Az első pillanatban azt sem tudta, hol van, mi történt. Támadt egy olyan futó érzése, hogy csak álmodta a telefoncsörgést, de azonnal megváltozott benne ez az érzés, amint egyre éberebb lett, és a készülék tovább zajongott. Sietve kiugrott az ágyból, és kibotorkált a konyhába, hogy elhallgattassa a csörömpölést, mielőtt az egész ház felébred.

Nem gyújtott villanyt, az órája foszforeszkáló lapjára pillantott. Tíz óra múlt néhány perccel. Közben felvette a kagylót, és azon tanakodott, ki hívhatja ilyenkor. Valami baj lehet a repülőtéren? Meghagyta az ügyeletesnek, hogy csak legvégső esetben riasszák, ha már elkerülhetetlen.

- Mitchell - szólt bele fojtott hangon a kagylóba. - Mi a baj, Don? Valaki odaverte magát?

- Súlyosabb annál, Mitch - válaszolta idegesen a diszpécser. - Te nem hallgattál rádiót?

- Nem, a fene egye meg, bökd már ki, mi történt! - emelte fel a hangját Cliff. - Mi az a súlyos dolog, ami nem várhatott holnap reggelig?

Donald Collins aránylag új volt a vállalatnál, és most kissé megszeppent a főnöke csípős megjegyzésétől. De utasítása volt rá, hogy riassza Cliffet.

- Ne mérgelődj, itt semmi baj - mondta nyugtatóan. - Viszont Los Angelesben hatalmas földrengés volt ma délután^[242]. A Montana-Wyoming-Colorado-Új Mexikó vonaltól nyugatra minden légivállalatot riasztottak mentésre. Már elindítottam egy csapatot, négy helikopterrel. Sajnálom, Mitch, rád és Markra is szükségünk van. Állítólag nagy káosz van ott.

Cliff megvakarta a fejét. Már sajnálta, hogy az imént letolta a fiút, hiszen csak a kötelességét teljesítette. Békülékenyen szólt bele a telefonba.

- Oké, Don, indulok azonnal. Készítsétek fel a másik négy helikoptert is, egy órán belül a reptéren vagyunk. Majd beszólok rádión, amint elindulunk innen. - Ezzel letette a kagylót, és megfordult. Csak egyre tudott gondolni: miféle végzet üldözi állandóan? Amikor a St. Helens felrobbant, akkor is itt volt Jessicával. Miért van az, hogy a természeti katasztrófák mindig itt érik utol, és nem hagynak egy cseppnyi nyugalmat neki és az asszonynak? És éppen most?

Vissza akart menni a szobába, de a konyhaajtóban szinte beleütközött a sötétben kifelé botorkáló Jessicába. Az asszony sem akarta a többieket megzavarni, ezért osont kifelé a sötétben. Megbotlott, elvesztette az egyensúlyát, és ha Cliff nincs ott, végigvágódott volna a padlón.

- Mi a baj, kedvesem? - kérdezte suttogva.

- Földrengés Los Angelesben. Riadó van - felelte a férfi ugyanúgy. - Megyek, felébresztem Markot, addig készíts egy adag jó erős kávét, kérlek. Viszem a dzsipet. Maradtok még Gloriával?

- Azt hiszem, maradunk, de csak holnap estig - mondta kissé szomorkásan az asszony. - Nélkületek semmi értelme, hogy vasárnap estig maradjunk. Na menj, ébreszd fel Markot.

- Semmi szükség rá, itt vagyok - hangzott fel mellettük Lubinsky fojtott hangja. - Még nem aludtam, valahogy megzavart valami. Mintha megéreztem volna. Minden szót hallottam. - A barátja vállára tette a kezét. - Hja, fiam, ez a mi formánk, ha már ezt a hivatást választottuk. Megyek öltözni.

A hatalmas adag kávé, aminek csak a felét itták meg, a másik felét Jessica termoszba öntötte, fölöslegesnek bizonyult. Mindketten teljesen éberek voltak, és Cliff veszélyesen száguldva kanyargott a hegyi úton a tó északi csücske felé. Mark tartotta a kapcsolatot a repülőtérrel útközben, és néha feljegyzett egy-egy szót a noteszébe. Mire megérkeztek, a négy helikopter már feltankolva, bemelegítve, felszállásra készen várakozott a betonon a központi hangár előtt. A másik két pilóta ott ácsorgott a gépek mellett, Cliff és Mark pedig csak annyi időt vesztegettek, ameddig berohantak az irányítóterembe, meghallgatták Donald utolsó jelentését, és átöltöztek a repüléshez. A telefonriasztást követően másfél órával a négy helikopter már a levegőben volt, és nyugat felé igyekezett az éjszakában.

Több, mint hatszáz mérföld állt előttük, és Cliff egész idő alatt türelmetlen volt. Szeretett volna minél hamarabb a helyszínen lenni, és belevetni magát a munkába. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolog, talán még nehezebb, mint tavaly tavasszal Washingtonban. Lakott, sűrűn beépített terület fölött repülni nem gyerekjáték, és ki tudja, milyen kép fogadja majd őket, ha a város fölé érnek. Cliff nem egyszer látott már filmfelvételeket földrengés sújtotta városokról.

Ám ennél is nagyobb baj volt, hogy a Los Angeles-i repülőtér irányítótornya sem működött. Szerencsére a légierő San Diego-i központja ideiglenesen átvette ezt a feladatot, és így a Dakota Wings Air Charter köteléke biztonságosan és pontosan tudta megközelíteni a nagyvárost. Már jócskán virradt, amikor a kijelölt terület fölé érkeztek, így a pusztítás szomorú képe teljes kíméletlenségében tárult a négy pilóta elé. Romhalmazok, villogó tűzvészek, amelyeket a tűzoltóknak még nem sikerült megfékezni, kártyavárként összeomlott, mintegy machetével kettészelt épületmaradványok, egymásra nyomódott autósztráda-szakaszok iszonyatos tömkelege látszott a levegőből. Ahogyan egyre lejjebb ereszkedtek, úgy vált még elrettentőbbé a földrengés által hátrahagyott terület.

Mintha egy tornádó száguldott volna végig a városon. Voltak olyan sávok, ahol egyetlen álló épület sem maradt meg, csak szürke romhalmazok az utcák így is jól kivehető sakktáblájának a mentén. És voltak olyan területek, ahol látszólag semmi kár nem keletkezett. Természetesen Cliff tudta, minek tulajdonítható ez a paradox helyzet, hiszen a földrengés lökéshullámai koncentrikus körökben terjednek minden irányban, és ahol az amplitúdó a minimumon van, ott jóformán semmilyen kárt nem okoz a mozgás. Most mégis elcsodálkozott a látványon. Ugyanakkor pedig az üzleti negyed felhőkarcolói teljesen épen magasodtak az ég felé. A Beverly Hills fölé magasodó hegyen a Hollywoodot jelző hatalmas betűk közül az egyik L és az egyik O teljesen eltűnt, a H pedig ferdén lógott, mintha le akart volna zuhanni.

Egy aránylag ép körzet közepén, a Dodgers stadionban landoltak. Sem a nemzetközi repülőtér, sem a Burbank-Glendale^[243] nem volt üzemképes, a John Wayne^[244] pedig, ha működött is, túl távol volt innen. És itt voltak a közelben azok a kórházak, amelyek képesek voltak még ebben a zűrzavarban is fogadni és ellátni a sebesülteket. Az egész városban szünetelt az áramszolgáltatás, alig volt ivóvíz, nem működött a telefonhálózat. Úgy nézett ki minden, mint egy futurisztikus film díszlete az atomtámadás után.

A stadionban állították fel az ideiglenes központot. Izgatott sürgés-forgás volt mindenfelé, szanitécek, mentősök, rendőrök rohangáltak összevissza, és mindenkin meglátszott a kialvatlanság, a kimerültség. Cliff kiugrott a helikopterből, és egyenesen az egyik férfihoz lépett, aki éppen a rádiótelefonba ordított. A férfi fekete haja nedvesen és csapzottan tapadt a koponyájára, mintha most lépett volna ki a zuhany alól, az arca borostás volt, a nadrágja gyűrött. Egy szál átizzadt ingben lótott-futott egész éjjel.

- Küldjetek azonnal két tűzoltókocsit a Wilshire-re! Nem oda, te barom, a másik végére! Azonnal megy a helikopter! - Egy pillanatig Cliffre meredt, aztán ismét belekiabált a készülékbe. - És siessetek, azt mondja itt valaki, hogy kopogást meg kiáltásokat hallott a romok alól! - Újra Cliffre bámult. - Jó, hogy itt van. Mennyire ismeri a várost?

- Semennyire. Adjon egy térképet, akkor eligazodom.

- Nyavalyát! - ordított ismét a férfi. - Honnan szedjek most térképet? Magával megy valaki, hogy el ne tévedjen. Hé, Luke! Mozogj már, te istenátka, vagy külön kérvény kell? Szedd a lábad! - A Luke-nak nevezett fiatalember odatámolygott, és Cliffnek az volt az érzése, hogy azonnal összeesik. - Elmész ezzel a pilótával, mutatod neki az utat. A Wilshire északkeleti végére mentek, hallod? Maga meg ne haragudjon, hogy ilyen vagyok, de azt sem tudom, hol áll a fejem. Nyomás.

Pillanatok alatt felszálltak, és nyugat felé fordultak. Cliff ellenőrizte a műszereit, aztán a mellette ülő és majdnem elbóbiskoló emberre sandított.

- Jó kis kalamajka, igaz? A maga főnöke mindig ilyen?

- Ki, Morgan? - értetlenkedett Luke. - Á, dehogy, alapjában véve a légynek sem árt. De most be van sózva, mint mindenki. Ott van, az a romhalmaz lesz az - mutatott le - látom a tűzoltókat is. Szálljon le, ha talál egy tenyérnyi helyet.

Egész délelőtt dolgoztak, csak délben álltak le egy kis időre, amíg bekaptak valamit egy mozgó büfében, miközben egy tartálykocsiból feltankolták a gépeket. Utána folytatódott a megfeszített munka sötétedésig, és mire Cliff utoljára leszállt a közben félhomályba borult stadionban, úgy érezte, mintha már legalább egy hete nem aludt volna. Még egyszer leellenőrizte a gépet, aztán odabotorkált egy sebtében felállított sátorhoz, bemászott, lerogyott, és a következő pillanatban már horkolt. Semmit sem hallott a kint zajló zűrzavarból, mintha egy feneketlen barlangban hevert volna.

Azt sem hallotta meg elsőre, amikor másnap hajnalban Morgan beordított a sátorba. Csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor a csupa ideg férfi megrázta a lábát.

- Ébresztő, Mitchell! Kezdődik a taposómalom!

Kábán feltápászkodott, megragadta a gőzölgő kávéval telt papírpoharat, amit a férfi feléje nyújtott, és rekedten kérdezte:

- Maga nem aludt egész éjjel? Esküszöm, úgy néz ki, mintha a kutya szájából rángatták volna ki.

- Aludni? - csodálkozott rá Morgan. - Meghalni sincs időm, nemhogy aludni! Egyébként kösz a bókot, maga sem néz ki sokkal jobban. Amúgy meg köszönet azért, hogy maga meg az emberei itt vannak, remek munkát végeztek.

Cliff már sokkal éberebb volt a kávé után, és elmosolyodott.

- Szereztünk némi gyakorlatot tavaly, a St. Helensnél, és otthon, Moon Lake-ben telente hegyi mentéssel foglalkozunk. Ez a titka, semmi más. - Most már képesnek érezte magát arra, hogy talpra is álljon. Kikászálódott a sátorból, nyújtózkodott, és körültekintett a stadionban.

Ugyanaz a zűrzavaros kép fogadta, mint tegnap. A helikopterek egy része láthatatlan volt, a többit éppen felkészítették az újabb mentésre. Távolról meglátta Markot, amint két technikussal beszélget az egyik zöld-fehér Bell206-os mellett. Oda sietett.

- Készen vagy? - kérdezte röviden. - Volt valami különleges esemény tegnap?

- A géppel semmi, és a többivel sem - felelte Lubinsky. - Egy várandós nőt hoztam be estefelé, súlyos fejsérüléssel, az egyik leszakadt autósztrádáról. Nem tudom, mi van vele.

- Valószínűleg nem is fogod megtudni soha, Mark - mondta Cliff. - Talán nem is fontos. Talán csak az a fontos, hogy itt vagyunk, és tesszük, amit tenni kell. - Cigarettára gyújtott, és kéjesen szívta le a mai reggel első füstjét. - Engem csak egy dolog bosszant. Ez már a második eset, hogy a Remetelakban ér egy ilyesféle természeti csapás, és meg kell szakítanom a pihenést. Tudom, hogy ez a feladatom, de akkor is. Ha babonás volnék, most azt mondanám, hogy szerencsétlenséget hoz rám és Jessre az a ház.

- De nem vagy babonás, csak mérges - vigyorodott el Mark, és beszállt a helikopterbe. - Na, nézzük, miből élünk ma - mondta, aztán bekapcsolta az indítót, és becsapta maga mögött a pilótafülke ajtaját.

Erre a napra Cliff később úgy emlékezett vissza, hogy még az első napnál is nehezebb volt. Nem annyira a munka mennyisége vagy az üteme miatt, mert abba hamar belerázódott, és fizikailag sokkal frissebb volt, mint előző nap, hanem inkább a látványtól, ami elébe tárult. Csak most fogta fel igazán, mekkora pusztítást volt képes maga után hagyni a földrengés. Luke most már állandó társként ült mellette a gépben, és nem is volt annyira álmatag, mint az első huszonnégy órában. Tősgyökeres helybéliként sok mindent tudott a várost valaha sújtó katasztrófákról, és Cliff sok érdekességet hallott tőle. A nap végére egészen jó barátok lettek, és már tréfálkozni is volt kedvük egymással.

Kedden, szeptember nyolcadikán végre Morgan bejelentette, hogy a munka oroszlánrésze mögöttük van. A városban helyreállt az áramszolgáltatás, lassan újra megindult az élet, és a leszakadt magasutak kivételével, amelyeknek egymásra préselődött elemeit óriásdaruk és hozzáértő szakemberek szedték széjjel meglepő gyorsasággal, szinte mindenütt megindult a közlekedés is. Nem volt már szükség a helikopterekre, az esetleges túlélőket, akik ennyi idővel a rengés után még a romok között lehettek, most már mentőkocsikkal is meg lehetett közelíteni és kórházba lehetett szállítani.

Morgan, akiről Cliff közben megtudta, hogy a városi katasztrófamentő szolgálat főnöke, most egészen más képet mutatott. Valahol megborotválkozott, ruhát váltott, és a szeme alól is eltűntek a sötét karikák. A kötelék hazatérése előtt odament hozzájuk, és kezet rázott a nyolc pilótával.

- Köszönöm, fiúk. Egész Los Angeles nevében köszönöm. Remek csapat a maguké, sokkal jobb munkát végeztek, mint amit elvárt volna az ember. Sőt megkockáztatom, hogy jobbat annál is, amit a mi helybéli pilótáink csináltak. A viszontlátásra, de nem ilyen körülmények között.

- Úgy legyen, Charles - válaszolta Cliff. - Indulás, emberek, megyünk haza.

A nyolc helikopter egymás után szállt fel a délutáni napsütésben, és kelet felé vette az útját. Cliff és emberei még egyszer végigpillantottak a lassan újjáéledő nagyvároson, aztán maguk mögött hagyták, azzal a reménnyel, hogy a közeli jövőben nem kell újra viszontlátniuk. Az otthonuk, a mindennapi munkájuk várta őket, az a hivatás, amelyre mindnyájan feltették az életüket.

Szeptember utolsó előtti hetében Jessica már nem ment munkába. Most már minden nap esedékes volt a szülés, és az asszony kimerültnek látszott. A rosszullétei nem tértek vissza ugyan, de a mozgása nehézkes volt, és Cliff néha azzal ugratta szelíden, hogy talán ikreket fog szülni.

- De bolond vagy, kedvesem - nevetett rá erőtlenül Jess. - Hány gyereket akarsz tulajdonképpen? Így is majdnem egy kosárlabdacsapatra való van a házban. Négy elég lesz.

- Úgy beszélsz, mintha rajtad múlna - vigyorgott a férfi. - Jól van, na, csak tréfáltam. Szeretném, ha már túl lennél ezen, és a jövőben jobban fogunk vigyázni. Tényleg elég lesz négy gyerek.

- Ajjaj, te és a vigyázás! - nevetett most Jessica. - Abban aztán nagymester vagy!

Barbara kissé aggódva figyelte a menyét. Bár csak egyszer szült, nő létére sokkal jobban át tudta érezni a fiatalasszony kínjait, és tudta, mekkora teher számára a három meglévő gyerek mellé egy negyedik is, ha tovább akarja folytatni a munkáját. Kissé haragudott Cliffre, és ezt nem is titkolta. Viszont azt is meg tudta érteni, hogy a fiának, aki voltaképpen egyedüli gyermek volt, noha Jimmel együtt nőtt fel, mit jelent egy népes család. Azon kívül, hogy egyszer a szemére vetette a dolgot, többé nem szólt róla. Ismerte Cliff természetét, és nem akarta megbántani. Ehelyett amennyire csak tudta, szabaddá tette magát, és a lehető legtöbbet foglalkozott Henryvel, George-zsal és Janice-szel.

A gyerekek imádták a nagyanyjukat. Csintalanok voltak, néha engedetlenek, akaratosak, mint akármelyik gyermek az ő korukban, de Barbara értett a nyelvükön, és sohasem volt szükség túlzott szigorúságra ahhoz, hogy kordában tudja tartani őket. Elég volt egyetlen rászólás, vagy egy összehúzott szemöldök, és a kicsik azonnal tudták, hogy eddig, és nem tovább. Az idős asszony szerint - és ebben igaza is volt - ez az alapja a helyes gyermeknevelésnek. Már nagyon fiatal korban meg kell tanulniuk, hol az a láthatatlan határ, amit nem ajánlatos átlépniük. A szigorúságot, módjával persze, csak eszköznek tartotta, és nem öncélnak. Sokszor hallott és olvasott már olyan családokról, amelyekben a gyermekeket szinte kalodába zárta a szülők, elsősorban az apa szigorúsága, és tudta, hogy az ilyen gyermekek sohasem lehetnek boldogok, mi több, amikor ők maguk válnak szülőkké, tovább örökítik ezt a nem éppen szerencsés hagyományt, és így, egy végeláthatatlan láncreakcióhoz hasonlóan, egyre szaporodik a társadalomban a frusztrált, boldogtalan emberek száma. Szerinte sok esetben a bűnözés, főleg fiatal korban, erre volt visszavezethető.

Húszadika után már tényleg készenlétben kellett állni, és Cliff ismét szabaddá tette magát, hogy Jess mellett lehessen, ha az asszonynak szüksége van rá. Ezeket a napokat arra használta fel, hogy pihenjen egy keveset, mert a földrengés utáni mentés minden erejét kiszívta. Ezúttal saját maga akarta levinni a feleségét a Millcreek kórházba. Nem mintha nem bízott volna Markban vagy akármelyik pilótájában, de úgy érezte, ez a feladata. Nem tartott attól, hogy az izgalom úrrá lesz rajta repülés közben. A sok éves tapasztalat, és nem utolsó sorban az elmúlt másfél év eseményei teljesen és végérvényesen megedzették.

Szerda este az asszony panaszkodni kezdett, hogy megindultak a fájások. Az arcán verejtékcseppek gyöngyöztek, a lélegzése felületessé és szaporává vált. Cliff és Barbara óvatosan besegítették a terepjáróba, a férfi már jó előre értesítette a mechanikusokat, hogy készítsék el a helikoptert. Kíméletesen, szinte túlzott lassúsággal hajtott a reptérig, és közben nyugtatgatta Jessicát. Magában pedig elmosolyodott, mert akaratlanul is egy régi Yves Montand-film jutott eszébe, a Borzalom bére, amelyben a színész egy nitroglicerinnel megrakott kamiont manőverezett hajmeresztő hegyi úton.

A repülés Salt Lake City-ig már nem is lehetett volna rutinszerűbb ennél. Mentőautó várta őket a repülőtéren, és negyedórával később Jessica már a szülőszobában volt a férjével együtt. Egy hosszú és idegőrlő várakozás következett, amelynek során a hirtelen jövő fájáshullámok rövidebb-hosszabb nyugalmi időszakokkal váltakoztak. Cliff egyre idegesebb lett, de az orvos megnyugtatta, hogy a jelek szerint minden a legnagyobb rendben megy. A férfi hitte is, nem is az orvos szavait. Azt már saját tapasztalatából is tudta, hogy az orvosok társadalma egy különleges emberfaj, amelyben más normák érvényesek, mint a többi halandó között, és a kíméletesség, vagy az orvosi titoktartás leple alatt néha teljesen félrevezetik a pácienst és a hozzátartozókat.

Idegtépő lassúsággal másztak a percek, a félórák, és még mindig nem történt semmi. Jessica közben kapott egy injekciót, amelynek elő kellett volna segíteni a szülés beindulását, de a várt eredmény elmaradt. Cliff most már a kétségbeesés határán volt, és őszintén sajnálta az asszonyt, akinek szép, harmonikus vonásait eltorzította a fájdalom. Majdnem bűnösnek érezte magát, amiért ilyen kínokat kell Jessicának elviselnie. Ha tudott volna, imádkozott volna, hogy Isten, vagy valamilyen más, földöntúli hatalom segítsen a feleségének átvészelni ezeket a nehéz órákat, és végre megszülessen a gyermek. Most ismét attól rettegett, hogy a kicsi talán nyomorékon, talán halva jön majd a világra. Akárhogyan is igyekezett, nem tudta elhessegetni magától ezt a visszatérő gondolatot, közben pedig meg kellett játszania magát, hogy Jessica legalább az ő kínlódását ne észlelje, és erőt meríthessen a jelenlétéből.

Hajnal felé már az orvos is kételkedni kezdett abban, hogy minden rendben van, és éppen ki akarta adni az utasítást a stábnak, hogy készítsék fel a kismamát a császármetszésre, amikor teljesen váratlanul megindult a folyamat, és háromnegyed ötkor felsírt a kisbaba. Kislány volt, teljesen arányos, és minden látható hiba nélkül. Jessica erőtlenül mosolygott, Cliff pedig majdnem olyan sápadt volt, mint ő. A szülész ellátta a csecsemőt, aztán az ifjú anyát is, egy nővér pedig kedvesen mosolyogva megkérdezte, gondoltak-e már névre, mit jegyezzen fel a kicsi lapjára.

Jessica és Cliff egymásra tekintettek. Az asszony halkan, de annál határozottabban szólalt meg, de a szavait a férjéhez intézte:

- Emlékszem, egyszer elmesélted, hogyan lett a családotok neve Mitchell. Anyád éppen az Elfújta a szélt olvasta akkor. Most arra gondoltam... Ennek az emlékére hadd legyen a kislányunk Margaret. Neked mi a véleményed?

Cliff csak mosolygott boldogan, és bólintott, aztán a nővérhez fordult.

- Legyen Maggie. Nekem is tetszik ez a név. Margaret Mitchell. Ki tudja, miféle ómen lesz ez az ő kis életéhez.

És a kis Maggie, akiről akkor még senki sem sejthette, milyen lesz, ha majd felnő, elfoglalta az őt megillető helyet a Mitchell családban és az életben.

Nehéz lenne megállapítani, hogy a világ eseményeinek oki és okozati összefüggései hová, milyen messzire nyúlnak vissza. Annyi minden történik, néha látszólag jelentéktelenül, néha pedig felborítva egy ország, egy egész földrész rendjét és nyugalmát, hogy a kései utódok, a kutató szellemű emberek csak részben tudnak eligazodni rajta. Különösképpen igaz ez, ha a Közel-Keletre vetítjük ki. Izrael állam 1948-as kikiáltását megelőzően is sok véres cselekmény torzította el a világnak ezt a sarkát, amelyet a három nagy monoteista világvallás, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám egyaránt szentnek tart. Ám abban a pillanatban, amikor David Ben Gurion 1948 május 14-én kikiáltotta Izrael államot, ez a sokféle, szerteágazó harc egy irányba összpontosult: a fiatal és szinte magatehetetlen zsidó állam elpusztítására, lakosságának a kiirtására.

Azoknak a bevándorlóknak, akik a második világháború és a Holocaust borzalmait túlélve menedéket kerestek őseik kétezer évvel azelőtt elhagyott földjén, de még azoknak is, akik bennszülöttek voltak, szembe kellett nézniük ezzel a kegyetlen valósággal. A palesztinai arabok egy része követte akkori vezetőinek az utasítását, és nem volt hajlandó zsidó fennhatóság alatt az országban maradni, így elhagyta azt, és a környező országokban, menekülttáborokban telepedett le, a legnagyobb nyomorban, tovább ápolva és szítva a gyűlölet lángját.

Libanon déli részében csak úgy hemzsegtek a palesztin menekültek. Remek helyismeretüket és az izraeli hadsereg kissé hanyag védelmét kihasználva, még 1978-ban megtámadták Izrael északi településeit, amire válaszként az akkori hadvezetés elrendelte az izraeli erők bevonulását Dél-Libanonba, ahol egy hat-tíz mérföld mélységű biztonsági övezetet hoztak létre. Dacára annak, hogy az ENSZ békefenntartó erőket állomásoztatott ebben a körzetben, időnként újra meg újra fellángoltak a csatározások, áldozatokat követelve mindkét oldalon, és nem csak a harcoló felek, hanem a polgári lakosság körében is.

Mark sokat mesélt Cliffnek erről, és semmit nem szépített a valóságon.

- Tudod, ha jól belegondol az ember, azoknak a menekülteknek is igazuk van. Hontalanok, Szíriában, Jordániában, Libanonban élnek szétszórva, nem egy esetben családok szakadtak ketté. Természetes, hogy vissza akarnak térni a szülőföldjükre. A Függetlenségi Nyilatkozat tisztán kimondta, hogy egyenlőséget kínál mindenkinek, legyen az zsidó vagy arab. De a sötét nyomorban és mély tudatlanságban tartott népet nagyon könnyű volt megtéveszteni, így aztán százezrével keltek útra, amikor Izrael megalakult, mert attól féltek, hogy a zsidók majd bosszút állnak rajtuk a harmincas-negyvenes évek pogromjaiért. Most meg mindenütt utálják őket. A saját arab fajtájuk. Husszein király, attól való félelmében, hogy a palesztinok esetleg az életére törnek, és meg akarják dönteni a hasemita királyságot, egyetlen éjszaka alatt több, mint ötezer menekültet mészároltatott le. Csak azért, hogy Jordániában csend és nyugalom legyen. És lett is. De még ez sem tudta a palesztinokat meggyőzni arról, hogy nem a zsidók a fő ellenségeik. Most meg nézheted, mi történik.

És nézték is. A gerillák támadásai immár tarthatatlan helyzetet eredményeztek, amire Izrael válasza egy masszív támadás volt Libanon ellen. Menahem Begin miniszterelnök jóváhagyásával és Ariel Sharon tábornok vezetésével a kitűnően felszerelt izraeli hadsereg kiűzte Dél-Libanonból az ott tanyázó palesztin fegyvereseket, és egészen a fővárosig, Bejrútig üldözte őket. A libanoni főváros nyugati, muzulmán negyede egy csapásra valamiféle erőddé alakult át, amelyet Sharon egységei heteken át ostromoltak és vesztegzár alatt tartottak. A polgárháború által amúgy is elgyengült libanoni hadsereg nem volt képes számottevő ellenállást kifejteni, és így vált lehetségessé, hogy a PFSZ^[245] megvethette a lábát Bejrútban. A valaha Kelet Svájcának titulált ország, az ókori föníciai hajós-kalmárok egykor oly gazdag szülőföldje elszegényedett.

A libanoniaknak éppen elég volt a saját bajuk. Ahhoz, hogy végre megszabaduljanak a benyomuló izraeli hadseregtől, bele kellett egyezniük abba, hogy az ENSZ égisze alatt valamiféle kompromisszum szülessen. Határozat mondta ki, hogy a tíz hétig tartó vesztegzár feloldásának a fejében az összes palesztin harcos elhagyja Bejrútot, és különböző arab országokba, elsősorban Tunéziába emigrál. Ugyanakkor, egy Sza'ad Haddad nevű keresztény őrnagy vezetésével egyfajta árnyékhadsereg alakult Dél-Libanonban, amely részben Izrael északi településeit, részben a helybéli keresztény arabokat volt hivatott védelmezni a biztonsági övezetben. Végre úgy nézett ki, hogy csend és nyugalom születik a vidéken.

Ám ekkor két olyan esemény rázta meg az amúgy is sok sebből vérző országot, amely teljesen felborította az eredeti tervet, és amelynek következtében Libanonban újra hadiállapot lépett érvénybe. Az egyik Pierre Dzsemajel elnök fiának, Aminnak a meggyilkolása volt. Kiújult a polgárháború. A másik esemény még súlyosabb következményekkel járt. Szabra menekülttáborban megtalálták egy eltűnt izraeli katona néhány holmiját, közöttük a személyazonossági igazolványát és az azonosító érméjét, az úgynevezett dögcédulát. Az izraeli válasz gyors volt és kegyetlen. A Szabrát és a szomszédos Satila tábort megrohamozó izraeli erők valóságos vérfürdőt rendeztek^[246]. Az már szinte mellékes volt, hogy a katonát, akinek a neve Hayim Ben Yosef volt, közben életben találták, és helikopterrel visszaszállították Izraelbe. Maga a tény, hogy egy izraeli katona okmányait és személyes tárgyait egy palesztin táborban találták meg, elég ok volt a támadásra.

Több száz ember esett áldozatul a támadásnak, és ezrével maradtak hátra sebesültek is. A világ, de még inkább az arab világ közvéleménye bosszúért kiáltott. Szerte a világban meg kellett erősíteni nem csak az izraeli, de az amerikai érdekeltségek védelmét is, hiszen minden arab szemében az Egyesült Államok volt a támadó Izrael legfőbb védnöke, az ő tudta és hozzájárulása kellett ehhez az akcióhoz. Mindenki rettegett a terrortámadásoktól, hiszen csak tíz esztendő telt el az emlékezetes müncheni támadás óta, és ebben az időszakban a terroristák sok más akciót is végrehajtottak világszerte.

Cliff nem nagyon értette az összefüggéseket. Viszont tartott tőle, hogy a barátja, noha már gyökeret eresztett itt, Moon Lake-ben, és bőven túl van a megfelelő koron, esetleg meginog, és megint a nyakába veszi a világot. Nem is titkolta előtte ezt a félelmét.

- Nem kell betojni - nyugtatta meg Mark. - Túl vagyok már azon, hogy csak úgy, ukkmukkfukk nekivágjak a nagyvilágnak. Nem is tudnának mihez kezdeni velem ott, vén csataló vagyok.

- Meg eléggé izgága is - jegyezte meg Gloria vidáman. - Láttátok volna, milyen képet vágott, amikor megtudta ezt a dolgot. Majdnem harapott. - Clifféknél ültek, szombat este volt, és ma valahogy úgy alakult, hogy mindkét férfi szívesen emlékezett vissza a katonakorra, pedig általában eltitkolták ezt. - Alig ismertem rá az én jámbor és tréfás férjemre, azt a büdös szivarját is majdnem lenyelte. Alice meg majd elgurult, úgy nevetett.

- Hogyne haraptam volna, amikor személyesen ismerem Sharont, és tudom, mekkora fenegyerek - vágott vissza tőle szokatlan vehemenciával Lubinsky. - Nála jobb katonát keveset hordott a hátán a föld, de imposztort sem. Arikon csak Dayan tett túl, ha arról volt szó, hogyan forgasson ki egy felsőbb parancsot, és közben azt csinálja, ami neki tetszik. Tartok tőle, hogy ez az ember még fog egy-két kellemetlen meglepetést okozni. Hogy az araboknak teszi, az még hagyján, de a nyakamat teszem rá, hogy képes Begint is bajba keverni^[247]. Pedig sok érdeme van az öregnek, azon túl is, hogy békét kötött Egyiptommal.

Valóban, majdnem egy évvel korábban tátva maradt a világ szája, amikor egy a semmiből előkerült izraeli vadászbombázó-kötelék a földdel tette egyenlővé a Bagdad melletti Osirakban épülő iraki atomreaktort. Akkor Cliff is, és Mark is ujjongtak, hiszen egy ilyen akciót véghez vinni valóban nehéz, majdnem lehetetlen feladat volt. Lubinsky nem is titkolta a büszkeségét, mert a támadásban részt vevő pilóták közül ketten az ő tanítványai voltak. Szaddam Husszein iraki elnök dúlt-fúlt mérgében, és azzal fenyegetőzött, hogy látványos bosszút áll ezért a cselekedetért az izraelieken. Egyelőre azonban el volt foglalva az Irán ellen vívott háborúval, és kisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy nyugat felé kacsintson.

Ebben az évben végre gondolhattak arra, hogy tovább fejlesszék a Dakota Wings Air Charter-t. Ismét előkerült a fiók mélyéről a régi terv, a két DC6-os átalakítása tűzoltási célokra. A két barát hosszú estéken át töprengett és vitatkozott a lehetőségeken, egyik tervet a másik után vetették el, mire megszületett a végleges megoldás. Ennek értelmében Felvették a kapcsolatot mind az Allison, mind a Pratt&Whitney North Haven cégekkel, és végül az utóbbi mellett döntöttek. Megrendeltek tizenkét darab PW300TB turbóhajtóművet, így gépenként két-két tartalékkal is rendelkeztek, és a cég elvállalta a cserealkatrészek szállítását is Moon Lake-be. A szükséges tartályokat és egyéb berendezést egy oregoni cég gyártotta le, és még a nyár vége előtt üzembe lehetett helyezni a két gépet.

Cliff boldognak érezhette magát ebben az időben. A vállalat minden eddiginél jobban működött, a bevételek magasak voltak, és a család is jól élt. A kis Maggie születése után minden visszatért a rendes kerékvágásba, Henry első osztályos kisdiák lett, és Jessica ismét dolgozott a KULC-nél, és bár a férje nem nézte jó szemmel ezt, télen-nyáron hetente öt napon keresztül megtette az utat Salt Lake City-be és vissza. Cliff vásárolt neki egy vadonatúj Cherokee terepjárót. Hétvégeken pedig rendszeresen kiruccantak a Remetelakhoz Lubinskyékkel.

Barbara hol velük ment, hol otthon maradt, és Maggie-re vigyázott. Új könyvbe kezdett, és az első sikerén felbuzdulva már egy harmadik tervét is dédelgette. Ezen kívül rendszeresen ellátogatott Farnsworthékhez, és jókat beszélgetett Millie-vel és Philóval.

Húsz esztendő telt el Gagarin emlékezetes első űrrepülése óta, de a versengés a két űrnagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között nem szűnt meg. Míg az orosz tudósok kitartottak a nagyon költséges, egyszer használható űrjárművek mellett, addig amerikai kollégáik egy újra felhasználható eszközön törték a fejüket. Sok szellemes és sok utópisztikus terv került le a rajzasztalokról, míg végül egy nagyméretű, a brit-francia Concorde^[248]-ra emlékeztető alakú űrrepülőgép mellett döntöttek, amelyet kisegítő rakétákkal lőttek ki függőleges helyzetben, de a Földre való visszatéréskor vitorlázógépként, kerekes futóművekkel landolt.

Sok kísérletet kellett végrehajtani, amíg az összes rendszer operatív lett, és alkalmas az első valódi kilövésre. Cliff kíváncsian kísérte figyelemmel az előkészületeket, szabadidejében az Aviation Week számait bújta, és Mark nem győzött tréfálkozni vele emiatt.

- Miért nem jelentkezel a NASA-hoz, Cliff? - kérdezte többször is. - Esküszöm, olyan vagy, mint egy gyerek. Az utóbbi időben másról szinte alig lehet veled beszélni, mint az űrsiklóról. Van még valami ezen kívül, ami igazán érdekel?

- Te csak ne heccelődj - vágott vissza Cliff. - Igenis, érdekel. Arról viszont már lemaradtam, hogy űrhajós legyen belőlem. - Elmesélte barátjának a régi álmát, amit még akkor dédelgetett, amikor repülni tanult Bobtól. - Ha nem mentem volna Vietnamba, talán megpróbálkoztam volna vele. De így...

- Ugyan, menj már, csak nem akarod azt mondani, hogy öregnek érzed magad? - csodálkozott rá Mark. - Hiszen még alig múltál harminc éves. Mások a te korodban kezdenek el repülni, te már veterán vagy.

- Ez igaz, de ne felejtsd el, hogy többnyire helikopterrel repültem, a merevszárnyú gépekkel csak a leszerelésem után kezdtem el foglalkozni. Nem, Mark. Kinőttem ebből. Nem vagyok gyerek. És ezen kívül családom van, akiket el kell tartanom. Igaz, hogy egy NASA-fizetésből könnyebb lenne, de akkor tizedennyi időt sem tölthetnék Jessel és a gyerekekkel. Én, amikor hazatértem Indokínából, egy életre megfogadtam, hogy többé nem megyek messzire tőlük. És a fogadalmaimat meg szoktam tartani.

- Te tudod, ebbe nem szólok bele - felelte higgadtan Lubinsky. - Egy dolog biztos: én a te helyedben megpróbálnám.

Ebből nem lett ugyan semmi, de Cliff lelkesedése Markot is magával ragadta. A férfi egészen más lelki alkat volt, mint fiatalabb barátja, de minden érdekelte, ami a repüléssel volt kapcsolatban, a kis repülőmodellektől egészen a mostani űrsiklóig. Ettől kezdve ő is csatlakozott Cliffhez, és ketten kísérték figyelemmel a programot egészen az 1981 április tizenkettediki első fellövésig^[249]. Még abban az évben, novemberben a Columbia ismét felszállt. Az űrrepülés történetében először történt meg, hogy ugyanaz a jármű visszatért a kozmoszba. Közben a Seattle-i Boeing gyár már a következő űrsikló, a Challenger építésének az utolsó fázisain dolgozott nagy erővel, és 1983 április negyedikén ez az űrrepülőgép is megtette az első útját a Földön kívüli térben. Ugyanannak az évnek a júniusában a Challenger is visszatért az űrbe, ezúttal egy öttagú legénységgel a fedélzetén, amelynek a parancsnoka ugyanaz a Robert L. Crippen volt, aki a Columbia első útján repült már.

1984 augusztusában már valódi űrflottáról lehetett beszélni. A két "régi" sikló mellé üzembe állították a nemrég elkészült Discovery-t is. Az Egyesült Államoknak sikerült előretörnie az űrprogramban, Sally K. Ride személyében, aki az előző év júniusában repült a Challenger-rel, volt már női űrhajós is, és most már komolyan lehetett venni azokat az eddig meseszámba menő terveket is, hogy állandó űrlaboratóriumot, egy hatalmas űrállomást telepítenek a Föld körüli állandó pályára, amely majd a huzamos kutatásokon kívül elláthatja egy ugródeszka szerepét is hosszabb távú, például a Marsra irányuló expedíciók esetében. A szovjetek MIR űrállomása egyszerre elvesztette a jelentősségét, a merész tudósok már a huszonegyedik századon álmodoztak.

Közben azért a földön sem állt meg az élet. Moon Lake-ben zajlott a munka, a gépparkot lassan teljesen lecserélték, kibővítették, és új személyzetet is felvettek. A Dakota Wings Air Charter kezdte kinőni önmagát, mint egy páncéljától évente megszabaduló tarisznyarák, és Cliff komolyan gondolkodott azon, hogy a valaha kis, egy-a-sok-közül vállalattal rááll a menetrendszerű személyszállításra is. Mark azonban lebeszélte erről.

- Ne menj bele ilyesmibe, fiam, nem érdemes - intette barátját. - Akármennyire jók vagyunk is a teherszállításban, a nagy társaságokkal egyelőre nem vehetjük fel a versenyt. Az egy teljesen más terület. Maradjunk csak meg a saját szolid keresetünknél, és ne ostromoljuk a lehetetlent, mert belebukhatunk.

- És ezt éppen te mondod? - meredt rá Cliff az öregedő férfira. - Általában te szoktál a vállalkozóbb lenni.

- Ez igaz, de vállalkozó szellem és vakmerőség között óriási különbség van. Amit te akarsz, az egyenlő a vakmerőséggel. Ha tönkremegyünk, kezdheted elölről az egészet. A nullától, vagy még annál is alacsonyabbról. Viszont, ha már a további tervekről beszélünk, belekezdhetnénk valami sokkal komolyabba. Globális logisztika, olyan "most adom fel, most kapják meg"-rendszer, mint a UPS és a DHL. A megbízhatóságunkat már ismerik Amerika-szerte. Ezzel betörhetnénk a világpiacra, és nem kellene azon törnünk a fejünket, hogy egy sokkal nagyobb bázis-repülőtér kellene. West barátod Poplarban, mi itt, és ezekkel a modern gépekkel az egész világra szállíthatnánk, gyorsan és pontosan. Az áruszállítás esetében még jobb is, ha nem egy nagyforgalmú nemzetközi repülőtéren kell tolongani. Van már computerünk, nem is egy, a részleteket ki lehet dolgozni. Na, ehhez mit szólsz?

- Nem tudom, Mark - felelte bizonytalanul Cliff. - Nem hangzik rosszul, de hadd aludjak rá még egyet-kettőt. A feleségemmel is meg akarom beszélni. És abban sem vagyok biztos, hogy az Edwin Cole elbírna egy ekkora forgalmat. Újabb pályák kellenének. Pénzünk van rá, de nem akarom ezt az egész völgyet tönkretenni a zajjal, a kerozinfüsttel. Akkor mit ér az, hogy itt élünk? Egyszer és mindenkorra vége lenne a nyugalmunknak, és a két kisváros egyszerre csak elnéptelenedne. Várjunk még.

Cliff szégyellte bevallani idősebb barátjának, hogy miért vonakodik a gyorsfutári szolgálattól, ezzel szemben miért gondolkodik a személyszállításon. Volt benne valamiféle ellenérzés, ha arra gondolt, hogy egyik-másik szállítmánya esetleg olyasmit tartalmazhat, amit nem szívesen vinne el, vagy éppenséggel olyan kezekbe kerülhet, amelyekbe nem szánná. Egy ilyen vállalat, ha beindul, nem válogathat. Ő viszont nem akart esetleg rosszhiszemű emberek részére ki tudja, mit szállítani. A személyszállítást tisztábbnak érezte, bár ha belegondolt, hány utasszállító gépet térítenek el világszerte, ez sem volt túl biztonságos. Talán ezért is kért még gondolkodási időt.

Végtére is a vállalatot nem kötelező extra méretekre növelni. Ennél már jobb befektetésnek tűnt teljesen felújítani a gépparkot, és emellé beszerezni két-három speciális gépet, nagyon fontos személyek gyors és kényelmes utaztatására. Legutóbb, amikor az apja régi iratai között kutatott, felfedezte a kanadai Bombardier cég egy reklámját. Legújabb termékeik már egyáltalán nem hasonlítottak az ötvenes évek azóta kivénhedt hómobiljaira. Ez a találékony cég az égvilágon mindent gyártott, ami mozog: a montreali metró kocsijait, modern hójárókat, vízisporthoz alkalmas járműveket, sőt repülőgépeket is. Leginkább a Learjet 31A érdekelte. Könnyen kezelhető és karbantartható gép volt, két, a törzsre szerelt Honeywell sugárhajtóművel. Ideális kis gép, gyors, kényelmes, éppen egy ilyen közepes repülőtérre való, mint az Edwin Cole volt.

Meg is említette Jessicának, hogy min töri a fejét, de az asszony éppen más gondokkal foglalkozott, és meglehetősen szórakozottan válaszolt.

- Miért nem szakemberrel beszéled ezt meg? Marknak a kisujjában van minden, amit a repülésről tudni kell. Én mit értek ehhez? Csak annyit, hogy te repülsz. Jószerivel azt sem tudom, mi tartja a levegőben a gépet.

Ettől a pillanattól kezdve Cliff többé nem kísérletezett a feleségével, ha a vállalat ügyeiről volt szó. Nem tartozott azok közé a férfiak közé, akik szerint nőnek fakanál való, de a műszaki gondjait többé nem osztotta meg Jess-szel. Viszont egyre inkább érlelődött benne ez az ötlet, és mire a végére ért az 1985-ös esztendő, el is határozta, hogy cselekszik.

- Na végre, egy épkézláb ötlet - örvendezett Lubinsky. - Ebben már én is látok fantáziát. Utazz el Kanadába, tárgyalj személyesen a céggel. Nézz körül. Hány gépre gondoltál?

- Azt hiszem, kezdetben két-három gépnél több nem kell - válaszolta homlokát ráncolva Cliff. - Viszont ha beindul az üzlet, akkor talán érdemes lesz még vásárolni. Nem tudom, mennyit ér a nevünk Quebecben, de arra, azt hiszem, emlékeznek, hogy Moon Lake Resortnak ők szállították a téli felszerelést. A jövő héten odarepülök.

Még Karácsony előtt megkötötték az üzletet, egyelőre két Learjet 31A-ra, azzal a kikötéssel, hogy a gyártó cég pilótái hozzák a gépeket Moon Lake-be január közepén. Cliff örült, és az ünnepek is jó hangulatban teltek el. Csak azt sajnálta, hogy Jessica teljesen közömbösen fogadja a sikert. Bár nem hibáztatta ezért az asszonyt. Neki is megvolt a maga gondja, munkája, és mindezek tetejébe a négy gyerek. De néha szerette volna megosztani vele is a gondolatait, megvitatni az ötleteit. Leginkább amiatt, mert néha kételkedett a saját döntései helyességében is. Illetve, nem kételkedett, de nem akart olyan helyzetbe kerülni, hogy utólag kelljen megbánnia egyik vagy másik határozatát. Elvégre a vagyon közös volt, és ugyanígy a felelősség is.

Jessicának kényelmesebb volt azonban a felelősséget teljesen ráruháznia. A hozzá nem értése csak ürügy volt. Mindenesetre vakon bízott a férjében.

Ezen a kedden Cliff nem repült. Egy makacs influenza kínozta már két hete, és képtelen volt összeszedni magát. Ritka eset volt, hogy betegség tartotta otthon, nem is emlékezett rá, mikor volt az utolsó ilyen eset. Edzett szervezete minden bajjal megküzdött, legyőzte a vírusokat. Most azonban képtelen volt talpra állni, és a felesége unszolására hallgatva, otthon maradt.

Kedvetlenül nézett a nap elé. Mivel fogja agyonütni az idejét? El nem tudta képzelni. Utált a négy fal között poshadni, állandó tevékenységhez szokott lelke lázadozott ez ellen a kényszerpihenő ellen. Ma is korán kelt, a beidegződés hajnalban kiverte az ágyból, és mint minden nap, ma is ő készítette el a reggeli kávét és a pirítóst. Amikor tálcán bevitte Jessicának, az asszony éppen felébredt. Kedvesen álmos mosollyal fogadta Cliffet.

- Ma sem nézel ki jobban, mint tegnap - korholta szelíden. - De te olyan makacs vagy, mint egy hegyi öszvér. Hamarabb kellett volna itthon maradnod.

- Igenis! - nevette el magát a férfi. - Ígérem, legközelebb úgy lesz. De most itt a reggelid. Legalább megdicsérhetnél érte.

- Hogyisne, hogy nekem elbízd magad! - kacagott Jessica. - Különben is, minden nap ezt csinálod, már megszoktam. Fel sem tűnik.

- Vagy úgy! Fel sem tűnik? Adok én neked, te! - Csiklandozni kezdte az asszonyt, aki sikítva rúgkapált a takaró alatt, és a könnyei potyogtak.

- Hagyd már abba, kilötykölődik a kávé! - kérlelte lihegve Cliffet. - Javíthatatlan vagy. De éppen ezért szeretlek.

Később, amikor éppen indulni készült, és Cliff felsegítette rá a kabátot, gyengéden megsimogatta a férfi arcát. Forrónak érezte.

- Igyál egy meleg teát - ajánlotta. - Tudom, hogy utálod, de most szükséged van rá. És lehetőleg maradj ágyban. Onnan is nézheted a tévét. Majd felhívlak, ha lesz időm. Vigyázz magadra. - Kinyitotta az ajtót, de a küszöbről még visszaszólt. - Ha jól emlékszem, ma lövik fel a Challenger-t. Nem fogsz unatkozni. - Futó csókot lehelt a férfi homlokára, aztán behúzta maga mögött az ajtót. Egy perccel később felzúgott a terepjáró motorja, és Cliff az ablakon keresztül látta, amint Jessica kihajt a garázsból, megfordul, és elindul a havas utcán lefelé.

Csak most eszmélt rá, hogy valóban így van. Már nem is bánta annyira ezt a szabadnapot. Elővette a tegnapi újságot, és nem is kellett sokáig keresgélnie. A kilövés helyi idő szerint valamivel fél tizenegy utánra volt kitűzve^[250]. Most már szinte teljesen elfeledkezett a betegségéről, előre élvezte, hogy élő adásban fogja látni az űrrepülőgép startját. Készített magának egy kiadós reggelit, jó étvággyal megette, aztán benézett a gyerekekhez. Még aludtak, csak Barbara szobájából hallatszott ki halkan az írógép kopogása. Cliff benyitott az anyjához.

- Hogy érzed magad, fiam? - nézett fel a munkájából az asszony. - Lázas vagy még?

- Nem mértem - vonta meg a vállát a férfi. - Minek? Jess szerint biztosan az vagyok, ha rajta múlna, egy hónapig ki sem dughatnám az orrom a házból. És pont megenne a fene az unalomtól. Nem nekem találták ki a betegeskedést.

Barbara elnézően mosolygott. Számára a harminckilenc éves férfi még mindig az az óvni való gyermek volt, mint évtizedekkel ezelőtt. Ahogy most elnézte, itt-ott már deresedni készülő hajával, kissé hajlott hátával, makacs állával, úgy tűnt neki, mintha Bobot látná maga előtt. Érdekes módon eddig sohasem tűnt föl neki a hasonlóság apa és fia között. A szívébe markolt a jól eltitkolt fájdalom és hiányérzet. Egy pillantást vetett a papírlapra, ami az írógépből lógott ki, megcsóválta a fejét, és leütött még néhány billentyűt, aztán felállt.

- Örülj neki, hogy ilyen gondoskodó feleséged van, fiam. Ne készítsek neked valami reggelit?

- Jaj, anya, nem kell annyira félteni engem! - emelte fel a hangját Cliff, de azonnal meg is bánta. - Nincs semmi bajom, és éppen az előbb reggeliztem. Egy falatot sem tudnék többet lenyelni. - Észrevette anyja arcán a csalódottságot, és engesztelően hozzá tette: - De egy hársfateát elfogadnék. Azt senki sem tudja olyanra főzni, mint te. És ígérem, hogy utána bebújok az ágyba.

- Ajánlom is, te vén gézengúz! - nevette el magát Barbara. - Menj csak, majd behozom neked. A gyerekekre meg ne legyen gondod, ellátom őket. Na sipirc az ágyba!

Cliff hízelegve hagyta, hogy az anyja átölelje, és beletúrjon a hajába, aztán visszament a hálószobába. Kényelmesen elhelyezkedett az ágyban, a háta mögé polcolta a párnát, hogy jól rálásson a sarokban álló tévékészülékre, kezébe vette a távirányítót, és bekapcsolta.

Éppen reklám ment azon a csatornán, amely az újság szerint a kilövést kellett, hogy közvetítse, és mivel Cliff utálta a reklámokat, kapcsolgatni kezdett, állomásról állomásra ugrált, hátha elfog valami érdekesebb adást. Az egyik adón valami repülőgép-eltérítésről adtak összefoglalót. Hamar megértette, hogy egy perui gépet akart három fegyveres arra kényszeríteni, hogy Havannában szálljon le. Egy személy megsérült, de a géprablókat, akikről kiderült, hogy a Fényes Ösvény nevű gerillaszervezet tagjai, sikerült ártalmatlanná tenni, a gép pedig zavartalanul folytatta az útját, és eredeti végcéljánál, Miamiban szállt le. Az FBI azonnal őrizetbe vette a három peruit.

Cliffnek akaratlanul is a tavaly októberi incidens jutott eszébe, amikor a Földközi Tengeren egy palesztin csoport hatalmába kerítette az Achille Lauro nevű luxushajót. Akkor sokat tárgyalták Markkal az eseményt. A férfi képtelen volt megérteni, hogy a különböző terrorszervezetek miért nem hagynak fel a sikertelen próbálkozásokkal. Tudott dolog volt, hogy egyetlen állam kormánya sem tárgyal érdemben olyanokkal, akik ártatlan emberek testi épségét, mozgásszabadságát, életét veszélyeztetik. Lubinsky akkor türelmesen magyarázott neki.

- Te ezt sohasem értheted meg, mint ahogy a világ, már úgy értem, a civilizált világ nagyobbik hányada sem érti meg. Ahhoz ott kellene élni, közöttük. Cliff, ezek fanatikus emberek, akiknek semmi sem drága. Legkevésbé a saját életük. Az ő értékrendjük értelmében egyenesen dicsőség mártírként meghalni a szent ügy érdekében, és minél több ártatlant vonnak magukkal a halálba, annál nagyobb a dicsőség. Én láttam, hallottam éppen eleget, amíg Izraelben éltem. Primitív emberek csordája ez, amelyet a vezetőik úgy manipulálnak, ahogyan akarnak.

A tudósítás befejeződött, és Cliff visszakapcsolt az eredeti csatornára. A reklámnak is vége lett addigra, és a férfi most már Cape Canaveralt láthatta, ahol lázasan folytak az utolsó előkészületek. A kamera időnként ráközelített a kilövőpadon ágaskodó Challenger-re, amely szinte eltörpült a nála csaknem kétszer hosszabb, narancssárgára festett üzemanyagtartály mellett, amelyet kétfelől a szilárd üzemanyagú segédrakéták fogtak közre. Cliff érezte, hogy ereiben szaporábban üget a véráram erre a látványra, és az adrenalin-szintje is emelkedik. Mint egy gyermeknek, úgy ragadt a tekintete a képernyőre, és mialatt a műsorvezető magyarázott, ő szakértő szemmel nézegette ezt a kolosszust, az emberi elme és alkotókészség gyönyörű példáját, amely hamarosan hét asztronautát repít majd a világűrbe, hogy kutatásaikkal, kísérleteikkel tovább vigyék a tudomány soha ki nem alvó fáklyáját. Kissé szomorkásan gondolt arra, milyen kár, hogy annak idején elszalasztotta a lehetőséget, és nem válhatott a NASA tagjává. Mert hiába volt Mark minden ösztökélése, Cliffnek már nem volt bátorsága most nekikezdeni az egésznek. Valószínűleg nem is sikerült volna, és nem csak afféle "savanyú a szőlő"-elv miatt mondott le végérvényesen arról, hogy valaha is űrhajós lehessen. Rengeteg jól képzett, nála sokkal fiatalabb ember közül válogathatott a NASA.

Lábdobogás és kiáltozás ragadta ki az álmodozásából. Felpattant az ajtó, és a négy gyerek egymás hegyén-hátán nyomult be a hálószobába, majdnem ledöntve a lábáról Barbarát, aki egy tálcán egyensúlyozott egy teáskannát, egy csészét, és egy tál frissen sütött lekváros palacsintát, Cliff kedvencét. Mindnyájan fel voltak már öltözve, ki iskolába, ki óvodába készült, de ki akarták használni a ritka alkalmat, hogy az apjuk ilyenkor itthon van, és mindenáron el akartak búcsúzni tőle. Arcukon a gyermekkor gondtalan, széles mosolyával ott tülekedtek az ágy mellett, és mindegyikük azon volt, hogy ő kerüljön a legközelebb Cliffhez.

A férfit meghatotta a gyerekek szeretete és ragaszkodása. Imádta őket, és most, hogy mind ott voltak mellette, kicsit zavartan gondolt arra, hogy íme, milyen nagyok lettek, és szinte alig is vette észre. Mostani eszével felfogta, hogy a megfeszített munka, a hivatástudat voltaképpen láthatatlan falat készült emelni közé és a családja közé, és ha nem kap észbe idejében, arra fog eszmélni, hogy a gyermekei idegenek számára. Megborzongott erre a gondolatra.

- Jól van már, agyonnyomjátok apátokat - korholta Barbara a gyerekeket. - És ne nagyon nyaljátok-faljátok, mert ti is megkaphatjátok az influenzát, és akkor ápolhatom az egész bagázst. Én pedig nem vagyok ápolónő. Mars kifelé! - kiáltott rájuk tettetett szigorral, de a szeme elárulta, mert a négy gyerek ügyet sem vetett rá. Hízelegve bújtak az apjukhoz, ki-ki még egy utolsó puszit kunyerálva, mielőtt elmennek.

- Viszlát, apa, szia, érezd magad jobban! - kiabálták egymás szavába vágva, aztán, mintegy varázsütésre, egyszerre megfordultak, és libasorban kimentek az ajtón. Csak a kis Maggie szaladt vissza még egy utolsó puszira, simulásra, aztán az ajtóból még egyszer kedvesen visszaintegetett, és kiment.

Anya és fia cinkosan nevettek össze ez után a zajos közjáték után, majd Barbara letette az éjjeliszekrényre a tálcát, és rábökött:

- Itt van, egyél-igyál. Tudom, hogy ezt szereted. Én meg megyek, folytatom, ahol abbahagytam. - Az ágy fölé hajolt, és mint hajnalban Jessica, ő is homlokon csókolta Cliffet. - Nincs lázad. Úgy nézem, megmaradsz az utókornak. - Ezzel kiment ő is, és a férfi magára maradt a gondolataival, meg a tévével.

Csigalassúsággal múltak a félórák, miközben a kamerák újra meg újra mutatták a Challenger hófehér testét, amint magasra emelt orrával a kék égen úszó apró felhőket tapogatja. Hatásos kép volt, és a férfi arra gondolt, hogy lám, minden szakmának megvan a maga fortélya. Jess erre biztosan tudna egy szakkifejezést, hogy ez most milyen felvétel. Az asszonynak a kisujjában volt már a televíziózás minden csínja-bínja, noha csak szerkesztő-műsorvezető volt. Egyszer rendezett is egy kedves kis tévéjátékot, és abban sem maradt el a tőle megszokott magas szinttől. Cliff büszke volt rá, amikor másnap a reptér büféjében a pilóták megvitatták az előző esti adást.

Időnként a stúdió részleteket közölt a hét asztronautával felvett interjúkból, meg a kilövés előtti nap sajtókonferenciájából, máskor pedig a houstoni űrközpontot mutatta, ahol emberek egész hada sürgölődött, görnyedt a monitorok fölé. Ez a bonyolult és precíz gépezet minden apró részletre figyelt, és egyre közeledett az a pillanat, amikor az űrsikló elhagyja a kilövőállást, és a magasba emelkedik.

Az órájára pillantott. Még negyedóra volt hátra a rajtig, és a képernyő bal alsó sarkában egy pillanatra bevillant a visszaszámláló óra, amely majd az utolsó tíz percet fogja mutatni. Cliff a korábbi kilövések közvetítéseiből tudta, hogy most nullázzák az órát, hozzáigazítva a houstonihoz, hogy majd teljes szinkronban legyenek, ha eljön az ideje. Egy ilyen akciónál még az ezredmásodperceknek is van jelentősége.

Ásított. Egy kissé elnehezült a második reggelitől, és most egy cigarettáért áhítozott. Kikászálódott az ágyból, magára kapra a hálóköntösét, amelyet egyébként ugyanúgy nem szeretett, mint a teát, de most úgy érezte, mintha Jessica szeme a távolból, láthatatlanul is ellenőrizné minden lépését, tettét. Elhatározta, hogy ezegyszer nem csal, és tényleg komolyan veszi a betegséget. Meg akart gyógyulni, ki akart szabadulni innen, repülni akart. Visszatérni az ő saját, természetes közegébe.

Az emeleti folyosón szívta el a cigarettát, és közben a félig nyitva hagyott ajtón keresztül fülelt, mit mondanak éppen a tévében. Elnyomta a csikket a hamutartóban, és visszatért a szobába, éppen abban a pillanatban, amikor elkezdődött a visszaszámlálás utolsó tíz, látványos perce. Már nem érzett kókadtságot, tágra nyílt szemmel figyelt minden apró mozzanatot a képernyőn. És mintha az idő is felgyorsult volna. Már csak három perc volt hátra. Már csak kettő... A hatalmas állvány karja, amely addig a fő üzemanyagtartály kúpos orrához csatlakozott, most elmozdult. Kábelek, csövek kötegei váltak el az űrhajó testétől, és egy futó pillanatra Cliff úgy érezte, az egész szerkezet meginog. Pedig tudta, hogy csak a távlat okozta érzéki csalódásról van szó.

Gőzáramlatok gomolyogtak mindenütt, az óra számjegyei egyre csak ugrottak, fogytak, már csak egyetlen perc volt hátra. Aztán a bemondó higgadt hangon magyarázta, hogy most következik a gyújtás. A kamera ráközelített a fő hajtóművekre, amelyeknek csonka kúp alakú fúvókái lazán inogtak még egy pillanatig, aztán határozottan elmozdultak, és irányba álltak. Szikraeső zúdult rájuk, aztán felvillant a sokezer fokos láng, a levegő remegni kezdett az irdatlan hőségtől, és a számláló hang szenvtelenül mondta be az utolsó másodperceket: öt, négy, három, kettő, egy, Liftoff^[251]. A Challenger tétován megmozdult, felemelkedett, majd egyre gyorsulva, ferdén, a hossztengelye körül lustán megfordulva, egyre magasabbra emelkedett. Lassan a hátára fordult, a hatalmas tartály és a két segédrakéta maradt fölül, és a vastag, fehér tűzés kondenzcsíkon egyre távolodva, most már az atmoszféra felső rétegei közé hatolt. Minden a legnagyobb rendben látszott lebonyolódni, de Cliffben hirtelen egy kellemetlen szorítás jelentkezett. A hatodik érzéke megsúgta neki, hogy valahol valami hiba történt, másodpercekkel azelőtt, hogy az láthatóvá vált volna.

Bár a sejtése előre megsúgta, a villanás mégis váratlanul érte. Mint ahogyan mindenkit váratlanul ért, aki a földről, vagy a televíziók képernyői elől nézte a kilövést. Az addig egységes csík hirtelen szétvált, a végén alig látható űrsikló helyén hatalmas tűzgömb keletkezett, aztán milliónyi apró csík jelezte, amint a Challenger izzó darabjai szerteszéjjel repülnek. Visszafojtott lélegzettel nézte a katasztrófát, és nem akart hinni a szemének. Görcsösen szorította össze az öklét, és a szája némán mormolta: "Ez nem lehet igaz. Nem szabad igaznak lennie. Tévedés."

Ebben a pillanatban csöngött az ágy mellett a telefon. Jess volt az.

- Istenem, Cliff... Láttad? - Az asszony hangja remegett.

- Igen, láttam - felelte rekedten a férfi. - Bár ne láttam volna...

Erős nyugati szél fújt. Annyira erős, hogy veszélyeztethette a leszállást. Cliff egyedül volt a Learjet pilótafülkéjében. Egyetlen utast szállított, olyasvalakit, akire csak a szülei meséiből emlékezett. Wilhelm Danziger volt az. Az öreg férfi még egyszer meg akarta látogatni a húgát. Normális esetben Cliff másra bízta volna ezt a New York-i utat, de mivel a nagybátyjáról volt szó, ő maga repült Keletre, hogy elhozza Moon Lake-be.

Az út legnagyobb részében a robotpilótára bízta a gépet, és hátrament az utastérbe, hogy egy kicsit ismerkedjen a vendéggel. Kevés szó esett közöttük, Danziger hallgatag, elgondolkodó ember volt. De abból a kevésből is, amennyit beszélgettek, Cliffnek az a benyomása támadt, hogy tökéletesen ismeri a férfit. Hófehér, sűrű hajával, aranykeretes szemüvegével, kissé régimódi szabású öltönyében és csokornyakkendővel, Danziger sikeres üzletembernek tűnt, holott semmi köze nem volt az üzlethez. Cliff természetesen tudta, mivel foglalkozik az öreg, hiszen Barbara rengeteget mesélt neki róla. Azt is tudta, hogy ez a munka egyáltalán nem jövedelmező, azonban Bécs, és általában az európai élet bizonyos rangot adott az embernek.

- Ha nem tudnám, hogy Balázs már nem él, azt hinném, ő jött értem - mondta enyhe mosollyal Danziger. - Nagyon hasonlítasz apádra, fiam. Még a hangod is olyan, mint az övé. - Ezt még a Kennedy repülőtér várócsarnokában mondta, aztán kérdőn nézett Cliffre. - Milyen nyelven beszéljünk, neked mi a kényelmesebb?

- Maradhatunk a magyarnál - felelte Cliff. - Igaz, hogy ritkán beszélem, és csakis anyával, de még nem felejtettem el. És nem is akarom elfelejteni az anyanyelvemet. Lehet, hogy nem beszélek úgy, mint egy született magyar, de mégis, ez a szüleim nyelve. Indulhatunk? - Megfogta Danziger egyetlen bőröndjét, és az öregre pillantott. Az arcán látta, hogy az előbbi válasz kedvére való volt.

Átvágtak a terminál folyosóinak a végeláthatatlan labirintusán, és kiléptek az északi kapun, amely egyenesen a magángépek részére fenntartott részlegre nyílt. Cliff gépét már ellenőrizték, felszállásra készen állt a várakozó sávon. Danziger megcsóválta a fejét.

- Vénségemre úriember lesz belőlem. Magángép, méghozzá milyen. Hmm. Ez igen.

- Nem olyan nagy luxus ez mifelénk - felelte Cliff. - Vannak ennél sokkal modernebb, sokkal luxusosabb gépek is, akinek telik rá. Amire viszont nekem kell, arra nagyon is megfelel. De meg kell majd elégednie az én társaságommal, egyedül jöttem, Vili bácsi. Nem akar a pilótafülkében ülni velem?

- Ugyan mit keresnék ott, fiam? - nevette el magát Danziger. - Egyszer utaztam úgy, még apáddal, és akkor is végig úgy éreztem, mintha egy számomra tiltott helyre osontam volna be. Megvagyok én magammal is, itt hátul. Ha lesz időd, és a technika is megengedi, majd gyere ide. Látod - csapott enyhén a homlokára - ennyit értek a repüléshez. Azt sem tudom, létezik-e ilyesmi. Földhözragadt vénember vagyok.

- Mármint robotpilóta? - nevetett Cliff. - Persze, hogy létezik. Tegye magát kényelembe, Vili bácsi, és csatolja be a biztonsági övet. Majd szólok, ha kikapcsolhatja.

Danziger ismét elnevette magát, és az öv két szárát maga elé húzta, majd összecsatolta.

- Ehhez az egyhez legalább értek, sokat utazok repülőn.

Felszállás után, amikor a gép már elérte az utazási szintet, Cliff valóban az automatikához folyamodott. A napnak ebben a szakában amúgy is meglehetősen kicsi volt a légiforgalom. Hátrament az utastérbe, és egy darabig az üzletről diskurált a nagybátyjával. Hálás téma volt, és mint ilyen, eléggé semleges is két olyan embernek, akik most ismerkedtek meg egymással. Az idős férfit szemmel láthatóan minden érdekelte, még az is, amikor Cliff műszaki részletekbe bocsájtkozott. Figyelmesen hallgatta unokaöccse szavait, és az arcáról egyetlen pillanatra sem tűnt el a halvány mosoly. Olyan volt, mint egy öreg tanár, aki egykori tanítványa elbeszélését hallgatja arról az időszakról, ami az érettségi, és egyben az utolsó találkozás óta eltelt.

- Ebben is apádra hasonlítasz - jegyezte meg Danziger. - Ő is imádta a hivatását.

Később aztán elakadt a beszélgetés, és Cliff tanácstalanul nézett a nagybátyjára. Sejtette, hogy a rokoni látogatás csak a felszín, ez alatt valami más is rejtőzik, de annyira még nem érezte közel magát az öreghez, hogy faggassa. És különben sem volt az a kíváncsi társalgó, aki beszélgető partneréből erőnek erejével húzza ki a szavakat. Magában kajánul arra gondolt, hogy ha Jessica itt lenne, egyből kibújna belőle a riporter, és mire Moon Lake-be érnének, sokkal többet tudna Wilhelm Danzigerről, mint az róla.

Látta, hogy az öreg elálmosodott, ami nem is volt csoda a tizennégy órás repülés után az Atlanti Óceán fölött. Elérkezettnek találta a pillanatot, hogy magára hagyja, és visszatérjen a pilótafülke magányába. Tekintetével végigpásztázta az összes műszert, elégedetten nyugtázta, hogy minden a legnagyobb rendben van, aztán csak bámult kifelé a szélvédőn át, és a messze alant lustán hátrafelé suhanó tájat nézte. A látványt csak időnként zavarta meg egy-egy felhőgomoly. Akaratlanul is mérleget készített. Negyvenegy éves volt, egy gyönyörű asszony férje, és négy szép gyermek apja. Saját vállalata volt, egy virágzó és sikeres légivállalat, amely eltartotta nem csak őt és családját, hanem egy egész kis közösséget. Csak barátai voltak, az olyan ellenségeket, mint amilyen Quintano volt, nem kellett számításba vennie. Úgy érezte, ennél többet nem is lehetne kicsikarni az élettől.

Missouri fölött légörvények zavarták meg a nyugodt repülést, és Cliff tudta, hogy ez a tornádók időszaka. A talaj eltűnt a hirtelen megvastagodott felhők alatt, nem lehetett látni semmit, csak a bolyhos paplanként hullámzó, hófehér felhőket. Rádión leszólt Poplarba, üdvözölte az ottaniakat, azok meg tréfásan hívták, hogy szálljon le, ha egy kis mozgalmasságot akar látni és érezni.

- Ennyire rossz a helyzet odalent? - nevetett bele a mikrofonba.

- Á, semmiség, Cliff, csak a szokásos - felelte Barney Adams ugyanolyan hangnemben. - Megpróbálunk lehorgonyozni, hogy el ne vigyen a szél. Na, jössz?

- Majd máskor, ezt most kihagyom. Üdv nektek, tartsatok ki.

Mire elérték az Uintah fennsíkjának a keleti szélét, a nap már lehagyta a gépet, és szemből sütött. Cliff még egyszer hátrament az utastérbe, hogy megbizonyosodjon róla, Danziger ébren van, és becsatolta a biztonsági övet. Aztán visszatért a pilótafülkébe, kikapcsolta a robotot, és bejelentkezett az Edwin Cole repülőtér irányítótornyának. Egyre alacsonyabbra vitte a gépet, tíz mérföldnyire a repülőtértől kitolta a futóműveket, csökkentette a sebességet, és percekkel később simán landolt a hármas kifutón. Odagurult a terminál elé, lefékezett, és leállította a hajtóműveket.

Már messziről látta, amint anyja, szeme elé tett kézzel, az épület ajtajából lesi az érkező gépet. Bele tudta képzelni magát Barbara lelkiállapotába. Éveken keresztül csak a ritka levelezés és a még ritkább telefonbeszélgetések jelentették az egyetlen kapcsolatot a bátyjával. Európába nem akart utazni, akkor mondott le erről a lehetőségről, amikor Bob annyira összetörten tért vissza 1956 végén. Nem akart lelki traumát magának. És nem akarta egyetlen pillanatra sem abbahagyni a tevékenységét.

Amikor kiszálltak a gépből, Barbara elindult feléjük. Meg-megtorpant, aztán ismét sietni kezdett, és az utolsó lépéseket szinte futva tette meg. A következő pillanatban már egymást átölelve állt a két testvér, és Cliff, aki kissé távolabbról figyelte őket, látta, hogy mindkettőjük válla enyhén rázkódik a visszafojtott zokogástól. Ebben a pillanatban nem érezte egyébnek magát, mint külső szemlélőnek, akinek semmi köze két ember érzelmeihez, akik oly rég nem látták egymást. Ez a pillanat csak az övék volt, és szavak sem kellettek ahhoz, hogy elmondhassák egymásnak mindazt, ami a lelküket nyomta. Aztán egyszerre fordultak feléje, szemükben diszkréten csillogtak a könnyek, és Cliff is melléjük lépett.

- Menjünk haza, fiam - mondta halkan Barbara. - Olyan sok beszélgetnivalónk van, nem igaz, Vili?

A férfi bólintott, majd kihúzta magát, és egyenes tartással, majdnem katonásan lépkedett a kijárat felé. Az arcáról eltűnt az iménti elérzékenyülés utolsó emléke is.

Otthon már várták őket. Jessica ma korábban jött haza Salt Lake Cityből, és izgatottan várta, hogy találkozhasson Danzigerrel, akiről sokat hallott. Számára, aki itt született, a szabadság hazájában, évekkel a második világháború vége után, de aki végigszenvedte a férje távollétét és hiányát egy másik háborúban, Wilhelm Danziger élő példakép volt. Olyan ember, aki egész életét egyetlen ügynek szentelte: a még élő és a törvény elől rejtőző háborús bűnösök felkutatásának.

A gyerekek egyenként, kissé megilletődve sompolyogtak elő a szobáikból, és sokáig nem mertek közelíteni Danzigerhez. Nem ismerték, és ha nem is féltek tőle, mindenesetre gyanakodva nézték. Maggie volt a legelső, aki közel merészkedett hozzá, és amint megállt előtte, ráemelte kíváncsi tekintetét. Néhány hosszú pillanatig csak bámulta, aztán kinyújtotta kis kezét, és megfogta az idős férfi kisujját.

- Gyere beljebb, Vili bácsi - mondta kedvesen, de addigra a testvérei is körülfogták a vendéget, aki ismét elérzékenyült.

- Köszönöm, gyerekek - mondta meghatottan, és a húgára nézett, majd az unokaöccsére. - Jó dolog érezni, hogy az embernek családja van.

Wilhelm Danziger agglegény volt. Valaha, nagyon régen, udvarolt egy pesti lánynak, de a kapcsolat megszakadt, és a háború kínos évei alatt már sem ereje, sem kedve nem volt új kapcsolat kiépítésére senkivel. Aztán Svájcba szökött, és amikor a Harmadik Birodalom összeomlott, egész életét annak szentelte, hogy törvény elé hozza a bűnösöket. Mire megnyugodhatott volna, már túl öreg volt ahhoz, hogy udvarolni kezdjen, vagy családot alapítson.

A vendég érkezésének az izgalma lassan elcsitult, és a gyerekek visszavonultak játszani vagy tanulni. Csak a felnőttek maradtak együtt a nappaliban, de sokáig csend uralkodott fölöttük. Mindnyájan érezték, hogy Danzigernek fontos mondanivalója van, de nem sürgethették az idős embert. Meg kellett várni, amíg magától hozza szóba jövetele igazi célját. Közben Jessica kiment a konyhába, hogy elkészítse a vacsorát.

- Azt hiszem, nincs értelme, hogy tovább titkolózzam - mondta Danziger. - Hiszen voltaképpen nem is titok, amit most mondani akarok. Bori - fordult a húga felé - ez elsősorban téged érint. Németország már nem az, ami harmincöt évvel ezelőtt volt. A mostani német politikusok kötelességüknek érzik, hogy kárpótolják a nácizmus üldözötteit, vagy az áldozatok leszármazottait. Kapcsolatba léptem velük, Bonnba utaztam, és az irodánkon keresztül is érdeklődtem. A kártérítés, ami nekünk jár, eléggé szép summa, nagyjából húszezer márka. - Felállt, a bőröndjéhez lépett, és kinyitotta. Egy nyomtatott papírlapot vett elő belőle, és az asztalra tette. - Itt van ez az űrlap. Csak ki kell tölteni és aláírni, aztán magammal viszem, és fél éven belül a bankszámládon lesz az összeg. A húszezer márka kettőnket illetne, de én lemondok a magam részéről. Kevésből is megélek, neked és Clifféknek nagyobb szükségetek lehet erre a pénzre. Gondolkodj el rajta, Bori. Nem érdemes elszalasztani a lehetőséget.

Az asszony hallgatott. Ujjai egymást morzsolgatták, a tekintete az asztalon heverő lapra szegeződött, de mindenki biztos volt benne, hogy nem látja azt. Egész lényéből áradt az emlékezés és a fájdalom. Egy olyan fájdalom, amelyet eddig magába zárt, eltitkolt, igyekezett elfelejteni. Amikor felemelte a tekintetét, és a bátyjára nézett, a szemében könny csillant meg: a gyász könnye. Nagyon halkan szólalt meg.

- Vili, én nem tudom, mihez kezdjek ezzel a pénzzel. Helye és haszna volna, de... Azt hiszed, hogy pénzzel jóvá lehet tenni apánk és anyánk halálát? Van egyáltalán valaki a világon, aki így képzeli? Létezhet annyi pénz, amennyi jóvá képes tenni sokmillió ártatlan ember oktalan és kegyetlen pusztulását? Nem! - A hangja elcsuklott, egy ideig képtelen volt beszélni. Cliff megsajnálta az anyját. Ennyire összetörtnek akkor sem látta, amikor az apja meghalt. - Nekem nem kell ez a pénz. Vér tapad hozzá. Nem tudom, Cliff mit szól hozzá, de ha jól ismerem a fiamat, akkor neki is ugyanez lesz a véleménye. - Kérdőn nézett Cliffre, aki lassan bólintott. Az asszony hangja most már nyugodtabban csengett. - Látod, tudtam. Tedd el azt a lapot, és soha többé meg se említsd. Itt vagy, NEKED örülünk, nem annak a pénznek, amit meg tudnál szerezni a szüleink életének a fejében. Maradjon csak az a pénz a német állam tulajdona. És ha kívánhatok valamit, hát azt kívánom, hogy a kevés megmaradt német zsidó életének a könnyebbé tételére fordítsák. Ezzel igenis jóvá tudnak tenni valamit. De akik elpusztultak, azok csak nyugodjanak békében jeltelen sírjaikban, és az ő nevükben ne történjék semmi.

1988 ismét jó év volt. A Dakota Wings Air Charter forgalma az utóbbi években megsokszorozódott, és egyre több megrendelés futott be. Az új gépekkel most már nem csak az országon belül lehetett szállítani, hanem a tengeren túlra is. Cliff elégedett volt. A nehézségeket okosan, jól meggondolva lehetett csak leküzdeni, és ehhez neki nem csak érzéke, de pótolhatatlan támasza is volt Mark Lubinsky személyében.

Kanada északi részétől egészen Fokföldig, Németországtól Új-Zélandig ágaztak szerteszét a vállalat kapcsolatai és útvonalai. Cliffék végül is nem valósították meg teljes mértékben a gyorsfutári szolgálatot. A vállalat legfőbb értéke és vonzereje nem a gyorsaság volt, hanem a precíz megbízhatóság. A megrendelők hamar megtanulták, hogy ha igen kényes, nagy figyelmet érdemlő küldeményekről van szó, akkor keresve sem találnak a Dakota Wings Air Charter-nél alkalmasabb szállítót.

Cliff személy szerint a keleti útvonalakat választotta. Semmi kedve nem volt visszatérni a Távol-Kelet vidékére, a viszolygás, amely Vietnam után maradt benne, nem enyhült. De bejárta Európát, és lassacskán úgy ismerte Frankfurt és Párizs repülőtereit, mint az Edwin Cole-t. Az év dereka táján Budapestre is eljutott, és elbűvölve csodálta meg a magyar főváros szépségét. Most, hogy látta a Duna két partján terpeszkedő várost, tökéletesen meg tudta érteni apja egykori zavarát, azt, hogy sokáig alig lelte a helyét, amikor 1956-ban visszatért Moon Lake-be, és anyját is meg tudta érteni, ha az nagyritkán megengedte magának a luxust, hogy régi pesti emlékeit felidézze. Egyre jobban érlelődött benne az ötlet, hogy legalább Jessicát el kellene vinnie Magyarországra. Meg akarta mutatni neki mindazt, amit ő maga sem látott soha, de amiről a szüleitől hallott valaha.

Az asszonynak tetszett a terv, és Barbara sem ellenezte.

- Menjetek csak, gyerekek, addig én majd vigyázok itthon mindenre - mondta mosolyogva. - Engem már nem vonz Budapest. Csak lélekben. Ha odamennék, talán soha többé nem tudnék elszakadni tőle. Én - és szegény apátok - már akkor lemondtunk a visszatérés lehetőségéről, amikor 1938 őszén Svédországba utaztunk. Tudtuk, hogy ez egyirányú út lesz. Maradjon is ez így. De neked, Cliff, talán jót is fog tenni, ha meglátod az őshazádat. A gyökereid akkor is odakötnek, ha nem ott születtél.

Azonban a sok munka nem tette lehetővé, hogy abban az évben elutazzanak. Közbejött a szöuli olimpia, amelynek a logisztikai felkészítésében Cliff vállalata is részt vett, és noha a férfi maga nem repült Koreába, úgy érezte, most nem hagyhatja cserben a vállalatot. Elsősorban pedig Markot.

Barátja le is tolta ezért.

- Hülye vagy, fiam, már ne is haragudj. Azt hiszed, nélküled nem boldogulunk? Évek óta dolgozunk együtt, eddig még sohasem mentél szabadságra. Az egész idődet és erődet felemészti a vállalat. Mikor akarsz élni is? Na? Majd nyolcvanévesen? Amikor már a hamunak is azt mondod, hogy mamu? Ugyan már. Eddig csak abban a nyomorult Remetelakban pihentél, ha egyáltalán pihentél.

Cliff tanácstalan volt. Igazat kellett adnia Lubinskynek, de ugyanakkor nem volt képes elszakadni a mindennapi teendőitől. Az eszével tudta, hogy a hivatása rabszolgájává vált, de képtelen volt legyőzni magában ezt a tehetetlenséget. És volt még egy körülmény, amelyet meg sem akart említeni a barátjának, mert tudta, hogy akkor ismét lehülyézi. Nem tudott elszakadni a gyerekektől sem. Ha el is repült Európába vagy Dél-Amerikába, az útja sosem tartott három napnál tovább. Ilyenkor, ha nyugtalan volt is elmenetelekor, vigasztalta a tudat, hogy legfeljebb hetvenkét óra múltán viszontlátja a családját. Most azonban legalább két hétről volt szó, mert kevesebb időre nem lett volna érdemes Magyarországra utazni.

Végül úgy döntött, hogy sehogyan sem dönt. Jessicával megvitatta a dolgot, és az asszony, ha nem is lelkesedett látványosan egy ilyen útért, mindenesetre nem is idegenkedett tőle. A férjére bízta a döntést, és végül abban állapodtak meg, hogy az év legvégére, Karácsonyra-Újévre időzítik az utat.

- A gyerekek már eléggé nagyok ahhoz, hogy kibírják két hétig nélkülünk - mondta az asszony. - Anyád meg élvezi, ha kotlós módjára terelgetheti és gondozhatja őket. Nyugalom, kedvesem, nem lesz semmi baj. És ha tetszeni fog Budapest, akkor legközelebb majd velük együtt utazunk oda. Nekik sem fog ártani, ha megismerik a nagyszüleik szülőföldjét, és egyáltalán, ha világot látnak.

Egyre közeledett az év vége, és Cliff is belenyugodott, hogy utaznak. Sőt a végén még tetszett is neki az ötlet, és úgy érezte, egy második nászúttal fog felérni ez az utazás Jessicával. Azt már elfelejtette, hogy az eredeti ötlet tőle származott. A sok kétség, tépelődés teljesen megváltoztatta.

Azt jó előre elhatározta, hogy nem repül saját géppel. Nem akart ezen az úton is a repüléssel törődni, utas akart lenni, aki élvezi a látnivalókat a felesége oldalán. Abba azért beleegyezett, hogy Mark szállítsa kettőjüket New Yorkba az egyik Learjet-tel, ahonnan aztán a Pan American rendes járatával utaznak tovább Budapestig. Ahogyan fogytak a napok, úgy lett egyre izgatottabb, Jessica nem kis mulatságára.

- Esküszöm, nagyobb gyerek vagy, mint a fiaid meg a lányaid, kedvesem - mondta nevetve egyik este. - Van anyádnak erre egy nem éppen szalonképes mondása: sós seggű tyúk. Nem is tudod, mennyire rád illik.

- Azt mondod, tyúk? - vigyorgott Cliff. - Legfeljebb kakas lehetek. De abban igazad van, hogy izgatott vagyok. Világéletemben ilyen voltam, csak nem mindig látszott meg rajtam. De az sem történik meg minden nap, hogy a feleségemmel kettesben utazom külföldre. Ha jól emlékszem, a Fülöp-szigetek óta nem voltunk együtt sehol, már úgy értem, Amerikán kívül.

- Jó-jó - ingatta a fejét Jessica - magyarázd csak a bizonyítványodat. Azért jó, ha tudod, hogy örülök ennek az útnak.

Vasárnap este elbúcsúztak a gyerekektől és Barbarától, aztán beültek Mark kocsijába, aki kivitte őket a repülőtérre. A Learjet már feltankolva, bemelegítve várta őket az egyes kifutón. Gloria is velük tartott New Yorkig, és mialatt a két férj a pilótafülkében tartózkodott, az asszonyok elbeszélgettek az utastérben.

- Egy kicsit irigyellek, Jess - vallotta be Gloria. - Markot még nehezebb elmozdítani a fránya gépeitől, mint Cliffet. De esküszöm, jövőre a sarkamra állok, és kiharcolok egy ehhez hasonló szabadságot.

- Jól is teszed - helyeselt Jessica. - Én is boldog vagyok, hogy ezt a medvét sikerült meggyőzni, hogy két hétig nélküle is menni fog minden a vállalatnál. Arra már nem is emlékszik, hogy a nyáron ő hozta fel a témát. Komolyan mondom, néha kételkedem a szellemi képességeiben.

Ezen aztán elkacarásztak egy ideig, és megállapították, hogy mindkettőjük párja javíthatatlan és fanatikus repülő. Mire New Yorkba értek, már hajnalodott, és a hatalmas metropolis szemmel láthatóan készülődött a néhány nap múlva esedékes ünnepre. A korán leesett hó fehér lepel alá rejtette a Big Apple^[252] kopott szürkeségét. A La Guardia repülőtéren szálltak le, ahonnan limuzin - Mark Lubinsky meglepetése, amin sokat tréfálkoztak - szállította őket a JFK-re.

- A fenébe is, úgy érzem magam, mint egy Onasszisz - vigyorgott Cliff, amikor kiszálltak a limuzinból a terminál előtt, és a hordár se szó, se beszéd, felkapta a bőröndjeiket. - Hé, Lubinsky pajtás, hol a piros szőnyeg?

- A mosodában, te ütődött - nevetett vissza Mark. - Már most készülnek a fogadásotokra, mire visszatértek. A virágesőt is előre megrendeltem, nem lesz abban hiba.

- Cserepes virág, mi? Jól fogunk kinézni!

Idejében érkeztek, a beszállásig már nem sok idő volt hátra. Elbúcsúztak Marktól és Gloriától, aztán a többi utassal együtt elindultak a kapu felé. Tíz perccel később már a Jumbo fedélzetén voltak, és várták a felszállást.

Elválni Amerika földjétől a felesége oldalán semmivel sem volt kisebb izgalom Cliff számára, mint amikor Manilában feleségül vette. Ahogy az óriási utasszállító egyre magasabbra emelkedett, és a szárazföld eltörpült alatta és mögötte, úgy fokozódott benne az öröm. Jessica érezte ezt, keze a férje kezén nyugodott, és kitapintotta annak minden akaratlan rezdülését. Nem mondta ki, de boldog volt. A tudat, hogy most végre gondtalanul tölthetnek el két hetet, távol a megszokott környezettől, rendkívüli hatással volt az asszonyra.

Hosszú órákig repültek az óceán fölött keleti irányba, és ezalatt az idő alatt alig beszélgettek, de a mozdulataik, egy-egy önkéntelen pillantás vagy simogatás többet mondott el száz szónál. Aztán, valahol nagyon mélyen alattuk, feltűnt Írország, majd a La Manche csatorna és Franciaország partja. Párizsban leszálltak, de nem hagyták el a gép fedélzetét. Kint már alkonyodott, és amikor a gép ismét nekilendült az égboltnak, a Fény Városának ezernyi színében, sziporkázásában gyönyörködhettek.

Innen már szinte csak egy ugrás volt Magyarország. A hatalmas Boeing méltóságteljesen ereszkedett egyre alacsonyabbra, a párás, ám felhőtlen levegő távlatában szikrázva jelentek meg Budapest hívogató fényei, a királyi vár, a Halászbástya fehér tömbje, a Dunát átívelő Lánchíd ünnepélyes fénygirlandja, és amikor a gép kerekei megérintették Ferihegy betonját, Cliffben valami furcsa érzés kezdett bizseregni. Mintha hazaérkezett volna.

Az ünnepi előkészületben sürgő-forgó város valóban kedvesen fogadta a vendégeket. Jessicát elkápráztatta minden: a kirakatok, az utcán siető, csomagokkal megrakott emberek, a buszok, villamosok. A taxi egyenesen az Atrium Hyatthoz vitte őket, és amikor beléptek a szálloda halljába, az asszony nem tudta volna megmondani, mihez találja hasonlónak a helyet. Soha nem szokott ilyesmihez, a manilai szálloda pompáját sem érezte ilyennek. Kellemes, halk zene, ugyanolyan halk, zsongásszerű beszélgetés, süppedő, bordó szőnyegek, elegáns személyzet és még elegánsabb vendégek, mindez olyannak tűnt számára, mintha Hamupipőke lett volna. A lakosztályuk is pompás volt, kényelmes és tágas, kilátással a folyóra.

- Csodálatos - suttogta megilletődve Jessica. - Köszönöm, Cliff. Ezt kár lett volna kihagyni. Azt hiszem, ez lesz életem legszebb Karácsonya. Kár, hogy a gyerekek nincsenek itt.

- Majd máskor őket is magunkkal hozzuk - nyugtatta meg Cliff. - De azt hiszem, most jobb lesz nekünk kettesben. Nem vagy fáradt?

- Most, hogy mondod, érzem a kimerültséget - felelte az asszony. - Nem minden nap utazom ekkora távolságot. Jó volna pihenni, de mintha félnék, hogy valamiről lemaradok.

- Semmiről sem maradsz le, Jess. Vacsorázzunk meg, ismerd meg az eredeti magyar konyhát, aztán aludjuk ki magunkat. És holnap elviszlek várost nézni.

Kedden és szerdán az utcákat járták, és mindent megnéztek, amit érdemes volt megnézni Budapesten. Kimentek a kis földalattival a Városligetbe, megcsodálták a Hősök terének a szobrait, a Szépművészeti Múzeum kiállítását, visszatértek a Belvárosba, végigsétáltak a Rákóczi úton, bámészkodtak és ajándékokat vásárolgattak a Váci utca boltjaiban, és Jessica egyre ujjongott, mint egy gyerek. Alig talált szavakat arra, amit érzett. Más tájakhoz, más látványhoz szokott szeme előtt a magyar főváros mesébe illő kincsesdoboznak tűnt, az emberek kedves előzékenysége és vendégszeretete pedig egyenesen elragadónak. Amikor szerda este visszatértek a szállodába, alig pislogott a fáradtságtól, de nem tudott uralkodni a mosolyán. Cliff boldog volt, hogy ilyennek látja a feleségét.

- Gyere, azt hiszem, vár a vacsora - hívta az asszonyt. - Egy ilyen nap után úgy illik, hogy finom étel és jó magyar bor mellett hallgassunk egy kis hamisítatlan cigányzenét. Aki nem hallott ilyet, el sem mondhatja, hogy Budapesten járt.

A hotel éttermében Déki Lakatos Sándor zenekara szolgáltatta a muzsikát a vendégeknek. Jessica, noha majd leesett a lábáról, nem tudott nemet mondani Cliffnek, amikor az felkérte egy csárdásra.

- Honnan tudsz te ilyesmit? - ámult, amikor visszatértek az asztalhoz. - Egyszerűen nem ismerek rád, mintha nem az én férjem lennél. Mondd, miféle rejtett tehetségek szunnyadnak még benned?

A férfi elmesélte neki, hogy gyerekkorában Barbara tanítgatta csárdásra, és meséket mondott neki, a csodaszarvasról és egyebekről.

- Tudod, anyám azt akarta, hogy megmaradjak magyarnak, noha Amerikában születtem. A furcsa csak az, hogy addig, amíg először itt nem jártam, nem éreztem szinte semmit. Most meg belülről fűt valami megfoghatatlan tűz. Talán a bor teszi, talán az étel, talán a levegő. Nem tudnám megnevezni. Olyan furcsa... Soha életemben nem jártam ebben a városban, mégis otthonosan mozgok benne. Anya el lesz ragadtatva, ha mindezt elmesélem neki.

Majdnem éjfél volt, mire ágyba kerültek, és az elmúlt két nap élményeitől zúgó fejjel hanyatlottak egymás karjaiba. Jessica hamar elaludt, félálmában még mozgolódott egy kicsit, aztán egyre mélyebb és egyenletesebb lett a lélegzése. Cliff még sokáig éber maradt, átölelve tartotta az asszonyt, és a sötét szoba magányában végiggondolta eddigi életét. Most tudta igazán értékelni mindazt, amit valaha átélt, mindent, amit valaha is birtokolhatott. Most, hogy meg tudta ajándékozni a feleségét olyasmivel, ami fölött mások talán elsiklanak, de ami benne gyökerezett, még ha nem is tudott róla.

A hajnal első homályos villanására ébredt. Pár percig még nyugton maradt, megvárta, amíg az álom teljesen elszáll a szeméről és még kába tudatáról, aztán óvatosan, nehogy Jessicát felébressze, felkelt, és az ablakhoz ment. Félrehúzta a nehéz drapériát, és kilesett a résen az alig ébredező városra. December huszonkettedike volt, és Cliff úgy látta, a tegnapi jó idő mára elmúlt. Vastag köd úszott a Duna fölött, az egyre világosodó égbolt szürke volt és morcos. Résnyire nyitotta az ablakot, és kiszimatolt. Hószagot hozott a hideg szél.

Visszafordult az ágy felé, és gyönyörködve nézte az alvó nőt. Mindig elfogta valami megmagyarázhatatlan gyengédség, ha Jessica álmát őrizte éberen. Ilyenkor az asszony arcán teljesen kisimultak a ráncok, szép vonásai megfiatalodtak, és egészen úgy festett, mint kamaszlány korában, amikor udvarolni kezdett neki. Egyetlen más nőt sem talált ennyire szépnek.

Egyetlen rövid pillanatig kedvet érzett arra, hogy visszabújjon mellé, és csókokkal, öleléssel ébressze fel, aztán megsajnálta, és lemondott róla. Ehelyett megborotválkozott, felöltözött, és lement a hallba. A portás fejbiccentéssel üdvözölte, Cliff ugyanígy válaszolt, majd a pult melletti újságosállványhoz lépett, és kivett egy friss Népszabadságot. Összehajtva a kabátja zsebébe csúsztatta, és kilépett a hideg utcára. Emlékezett rá, hogy a közelben látott egy huszonnégy órán át nyitvatartó kávézót, és kedve támadt egy friss, gőzölgő fekete mellett átfutni a lapot.

Hamar megtalálta a bisztrót. Valóban nyitva volt ebben a korai órában, és az üzletvezetőn meg egy csinos, harmincöt év körüli pincérnőn kívül senki sem volt bent. Leült egy ablak melletti asztalhoz, és szólnia sem kellett, pillanatok alatt előtte volt a csésze kávé. Mélyen magába szívta az illatát, és megállapította, hogy Budapesten még a kávé is más, mint odahaza. Belekortyolt, előhúzott egy cigarettát, rágyújtott, és kiterítette maga előtt az újságot. Szórakozottan átfutotta az első oldal híreit, és befelé mosolyogva arra gondolt, vajon Jessica, mint sajtós, mit szólna az efféle cikkekhez. Tervgazdálkodás, x találkozott y-nal, z fogadta ki tudja, kit. Amennyire jó volt a vendéglátás Magyarországon, annyira lapos volt az újság. "Mennyire más azért otthon" - gondolta, és átlapozott a második oldalra, közben megint hörpölt a kávéból.

És ekkor majdnem a torkán akadt a korty. A lap közepe táján egy vastagabb betűvel nyomtatott, pár soros cikkre ragadt a tekintete. Így szólt:

Lapzárta előtt érkezett hír szerint tegnap este, a skóciai Lockerbie kisváros fölött eddig ismeretlen okból felrobbant a Pan American amerikai légitársaság 103-as, London és Detroit között közlekedő Boeing 747-es repülőgépe. A repülőgép roncsai a város házaira zuhantak. A 259 utas és a 11 főnyi személyzet közül senki sem maradt életben, sőt a roncsok további 11 polgár életét követelték a földön. A Pan American londoni szóvivője egyelőre nem tett közzé részletes nyilatkozatot, de állítása szerint nem kizárt, hogy terrorcselekmény következtében zuhant le az utasszállító gép. A Scotland Yard egységei, karöltve a nemzetközi polgári légiforgalmat ellenőrző hivatal tagjaival, széleskörű nyomozásba kezdtek, hogy fényt derítsenek a katasztrófát előidéző okokra.

"Úristen" - gondolta Cliff. "Ez nem lehet igaz." Már nem volt kedve meginni a lassan kihűlő kávét. Fizetett, magához vette az újságot, és visszasietett a szállodába.

A nyár a vége felé járt. Idén beigazolódott Cliff és Mark előrelátása, és Manning polgármester bölcsessége. Szükség volt a két DC6-osra. Szokatlanul nagy szárazság uralkodott Utah egész területén már április vége óta, és a forróság hol itt, hol ott okozott kisebb-nagyobb erdő- és bozóttüzeket. Heteken keresztül szinte éjjel-nappal tartott a tűzügyelet az Edwin Cole repülőtéren, és a helyi tűzoltóság parancsnoka hosszú napokra odaköltöztette a főhadiszállását. Cliff és társai szintén állandó ügyeletet tartottak, két teljes legénység volt riadókészültségben a gépek mellett, és két másik legénység tartalékban. Három, esetenként négy helikopter körözött az Uintah fölött, rádión jelentve a tűzgócokat.

Mire véget ért a nehéz időszak, Cliff úgy érezte, mintha soha semmi mással nem is foglalkozott volna. Még álmában is lángokat, sűrű, fekete füstöt látott, és hetekkel az utolsó tűz megfékezése után is megcsalta néha a szimata. Mintha mindenütt megperzselődött volna az erdő.

A Remetelakot nem fenyegette közvetlen veszély, de távolabb, főleg az indián rezervátum környékén bizony sok fejtörést okozott a tűz. Egy adott pillanatban a hatóságok a rezervátum kiürítését fontolgatták, aztán alábbhagyott az erős szél, és sikerült megfékezni a lángokat. Így is hatalmas kár keletkezett az erdőkben. Milliárdokra rúgott az összeg, nem beszélve a sok védett növény- és állatfaj pénzben nem mérhető értékéről.

És mintha mindez nem lett volna elég a boldogsághoz, augusztus elején bombaként csapott be a hír: Irak megtámadta és lerohanta a szomszédos Kuwaitot. A két arab ország között régóta feszült volt a viszony, és Szaddam Husszein iraki elnök sohasem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy Kuwait tulajdonképpen a történelmi Irak része. De ez csak a felszín volt. A valóságban az iraki vezetésnek a kuwaiti olajkutak hasznára fájt a foga, no meg arra, hogy közvetlen tengeri kikötővel rendelkezzenek. A Shatt-el-Arab^[253] túl kényelmetlen volt a tankhajóforgalomnak.

Mark Lubinsky mogorván csóválta a fejét.

- Meglásd, ebből háború lesz - jósolta sötéten Cliffnek. - Bush^[254] csak ürügyre vár, hogy móresre taníthassa Szaddamot. Már régóta a begyében van az a pökhendi arab.

- Gondolod, hogy Amerika beavatkozik ebbe? - hitetlenkedett Cliff. - Mi a fészkes fenét keresnénk mi ott? A fél világ választ el minket a Közép-Kelettől. Olajunk van, éppen Bushék vállalata révén^[255]. Úgy kell nekünk most egy háború, mint egy második lyuk a seggünkre.

Lubinsky a szemöldökét ráncolva bámult Cliffre.

- Nagyon naiv vagy, fiam. Persze, hogy beavatkozunk. Naná, hogy odaküldünk egy nagy rakás katonát meg hadfelszerelést. És ha lehet, a porba bombázzuk az irakiakat. Hát nem érted? Irak ott, ahol van, nem más, mint a Szovjetunió előretolt bástyája. Azok pénzelik a hadi gépezetét, azoktól kapta Szaddam a sok repülőgépet meg tankot. Ne tégy úgy, mintha nem tudnád. Bushnak és kompániájának meg most az a legfőbb érdeke, hogy mindezt a földdel tegye egyenlővé. A tavalyelőttig tartó iraki-iráni háborúban Amerika a rossz oldalra állt. Jobban mondva, nem kellett volna egyik oldalra sem állnia, mégis Szaddamot pártolta, mert az elnök még mindig dühös volt Teheránra. Azt hiszed, ez nem játszott szerepet? Most meg itt a nagy alkalom, ki kell használni.

Az ENSZ-ben hetekig folyt a vita: beavatkozni, vagy nem beavatkozni. A főtitkár^[256] óvatosan elvi beleegyezését adta egy nemzetközi haderő létrehozására, azzal a feltétellel, hogy arab államok is részt vehessenek benne. Az Egyesült Államok szorongatta a közgyűlést, fennen hangoztatva, hogy elmúlt már az az idő, amikor egy erősen felfegyverzett ország csak úgy, hadüzenet nélkül lerohanhat egy nálánál kisebb, gyengébb államot. Nyílt üzenet volt ez a Szovjetuniónak, az afganisztáni intervenció kapcsán. És a második világháború vége óta először történt meg, hogy Hitlerhez hasonlítottak egy államfőt, ebben az esetben Szaddam Husszeint.

Ultimátumot intéztek az iraki vezetéshez: amennyiben a hadsereg nem hagyja el azonnal Kuwaitot, nemzetközi fegyveres erő fogja erre kényszeríteni. A válasz fellengzős volt és teljesen Szaddam-szerű. A diktátor kijelentette, hogy senkinek a világon nincs beleszólása Irak belügyeibe, minthogy Kuwaitot mint tartományt az országhoz csatolták. És ha Amerika és bűnös szövetségesei mégis háborúra gondolnak, akkor majd a hős iraki hadsereg megmutatja nekik, mi az a háború. Nagy melldöngetéssel "minden háborúk anyjának" titulálta a még ki sem tört konfliktust, és azt sem felejtette el hangsúlyozni, hogy ha bárki meg meri támadni Irakot, akkor mind Izraelre, mind Szaúd-Arábiára rakéták özöne fog hullani. Mindkét országgal régi elszámolnivalója volt Szaddamnak. A szomszédos Szaúd-Arábiára azért orrolt meg, mert az nyíltan Amerika-párti volt, és a területén készültek összevonni a támadáshoz szükséges csapatok zömét. Izrael meg azért szúrta a bagdadi diktátor szemét, mert majd egy évtizeddel korábban tönkrebombázta az épülő atomreaktort.

Cliff kevésbé értette ezeket a dolgokat tapasztaltabb barátjánál. Ki akarta iktatni a tudatából a készülő konfliktust, de nem sikerült. A sajtó, a rádió, a televízió tele volt a hírekkel, amelyek újabb diplomáciai kísérletekről szóltak, és egyszerűen nem játszhatta meg a struccot, mondván, hogy ez nem az ő háborúja.

- A fene egye meg, már a vízcsapból is Irak folyik - morogta otthon, Jessica nem kis derültségére. - Kezd nagyon elegem lenni ebből. Menjenek oda, verjék szét azt a felfuvalkodott marhát, és legyen már vége.

- Ejnye, Clifford Mitchell - korholta az asszony. - Miféle útmelléki szavak ezek? Nem ismerek rád, szívem. Ezen kívül pedig úgysem téged fog megkérdezni Bush elnök, hogy mit és hogyan csináljon. Nekünk nem marad más, mint abban reménykedni, hogy nem fog kiszélesedni ez a galiba, és nem ér el minket is. Miért rettegsz? Téged már úgysem hívhatnak be, legfeljebb tanácsadónak, a fiúk pedig még nem hadköteles korúak. Nyugodj már meg. Anyád szerint így is pontosan olyan vagy, mint szegény apád volt. Ő is folyton a világ gondjain rágódott.

Cliffnek nem volt kedve vitatkozni, sem veszekedni. Ehelyett engesztelően magához ölelte Jessicát, és megcsókolta. Igazat kellett adnia neki: minek törje a fejét ilyesmiken, amikor úgysem tudja befolyásolni a dolgok menetét? Természetesen a legutóbb sem ment el szavazni, amikor Bush hatalomra került, pedig ezt az embert kedvelte. Talán csak azért, mert a második világháborúban pilóta volt, és ugyanúgy a Csendes Óceánon szolgált, mint az apja.

Lassan ősz lett, aztán tél, a háborús készülődések témája elvesztette az újdonságát, és Cliff végre tudott nem törődni vele. Ehelyett érdeklődéssel figyelte a televízióban és az újságokban a kommunista diktatúra bukásának közelgő első évfordulójára készülő Romániából érkező híreket. Visszaemlékezett a tavaly decemberi eseményekre, amikor a családdal együtt nézte a tévé élő adásában Ceauşescu diktátor menekülését, üldözését, elfogását, a rögtönítélő bíróság halálos ítéletét és a kivégzést. Akkor Barbara sokat mesélt neki 1956-ról.

- Látod, fiam, a románoknak harminchárom évvel több kellett egy forradalomhoz, mint a magyaroknak. De sohasem késő, ha egy abszolutista diktatúrát kell megdönteni.

Cliffet annál is inkább érdekelte a román forradalom sorsa, mert abban az időben egy furcsa szerzet, egy Grigore Petrescu nevű román pilóta jelentkezett nála, munkát kérve. Cliff rövid gondolkodás után felvette, és nem is járt rosszul vele. Petrescu a TAROM^[257] pilótája volt a szökése előtt, tapasztalt, jó szakember. És ő lett a Dakota Wings Air Charter első nem amerikai születésű pilótája.

Lassan eltelt az ősz, aztán tél lett, és mintha a természet ki akarta volna engesztelni az embereket a nyáron elszenvedett sok gondért-bajért, rengeteg eső hullott októberben és novemberben. A leégett erdők területén új telepítésbe kezdtek az erdészek, helyenként pedig a megmaradt fák sarjasztottak friss és zsenge, törékeny csemetéket. A hó már november utolsó harmadában leesett, és Karácsonyra vastag, néhol négy lábnyi lepel borította Utah államot. Aztán elérkezett az ünnep, és megint mindenki boldog volt, főképpen Barbara, mert Jimék ismét hazalátogattak.

Ekkor már tudni lehetett a pontos dátumot, amikor az amerikai vezetéssel összetoborzott nemzetközi hadsereg meg fogja támadni Irakot, ha Szaddam Husszein addig nem ad parancsot Kuwait evakuálására. Január tizenötödike volt ez a dátum, és a világ szeme a Közép-Kelet felé fordult ismét. Több interjú is készült Norman Schwartzkopf tábornokkal^[258], és a Medvének becézett férfi kisfiús mosollyal, kissé szégyenlősen állt a kamerák előtt, és óvatosan válaszolgatott a riporterek kérdéseire.

- Korai volna még kijelenteni, hogy győzni fogunk. Természetesen azért gyűltünk itt össze, és persze azért is, hogy a kuwaiti népet felszabadítsuk. De sohasem szabad lenézni az ellenfelet. Irak hadserege jól felszerelt, erős hadsereg. Rajtunk, a bölcsességünkön és az előrelátásunkon múlik, hogy a mi fiaink és lányaink közül minél kevesebben sebesüljenek meg vagy essenek el. Ami pedig Szaddam Husszein melldöngetését illeti, nos majd meglátjuk a végén, kinek a számára lesz ez "minden háborúk anyja".

Az ünnepek elmúltával Jimék is visszautaztak Alaszkába, és Moon Lake-ben is visszatért az élet a rendes kerékvágásba. Munka volt bőven, síelők özönlötték el ismét Resortot. Majdnem mindenki megfeledkezett a küszöbön álló háborúról. Aztán, január tizenötödikén éjjel, pontosan az előre megadott időpontban megindult a hatalmas hadi gépezet, és kezdetét vette a Sivatagi Vihar^[259], amely arra volt hivatott, hogy kiűzze Kuwait földjéről a betolakodott irakiakat. Negyvennyolc órával később pedig Szaddam Husszein beváltotta a fenyegetését, és becsapódott az első SCUD^[260] rakéta Tel Avivban.

198. Híres botrány, amely Richard Nixon elnök lemondásához vezetett. Nevét az azonos nevű washingtoni szállodáról kapta, amely kétes helyként vonult be a köztudatba. Ebben a szállodában lakik még mindig Bob Dole szenátor, és a Watergate-hez kötődik Monica Lewinsky és Bill Clinton afférja is ^[VISSZA]

200. Bangkok nemzetközi repülőtere ^[VISSZA]

202. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság eredetileg ennek a városnak ítélte oda az 1976-os Téli Olimpia rendezési jogát, Innsbruck csak második volt a listán, de miután a coloradói szavazók többsége elvetette a költségvetést, Denver teljesen visszalépett, és a játékokat Tirol fővárosa rendezhette meg ^[VISSZA]

203. Több nagysikerű történelmi regény szerzője. Ő írta meg a Titanic elsüllyedését leíró első nagyobb lélegzetű könyvet (Egy felejthetetlen éjszaka), írt a második világháború eseményeiről a Csendes Óceánon (A galádság napja-Pearl Harbor, Hihetetlen győzelem-Midway), valamint régebbi, pl. a polgárháborúval foglalkozó témákról (A Fremantle-napló) ^[VISSZA]

206. Sir Arthur Conan-Doyle világhírű nyomozó párosa ^[VISSZA]

208. David Elazar tábornok, az izraeli hadsereg vezérkari főnöke a yom kippuri háború kitörésekor ^[VISSZA]

209. Stefan (Stef) Wertheimer, az ISCAR (Israel Carbide) cég megalapítója és tulajdonosa, aki hatalmas erőfeszítéssel, szinte a háború első napjaitól kezdve átállította nahariyai gyárát a sugárhajtóművek alkatrészeinek a gyártására, ezzel ellensúlyozva az elmaradt szállítmányokat és az embargót ^[VISSZA]

214. Amerikai gyártmányú könnyű repülőgép ^[VISSZA]

216. Új-Mexikó fővárosa ^[VISSZA]

217. Az egyik vezető amerikai olajtársaság ^[VISSZA]

220. Kanada északnyugati vidékén élő indián törzs ^[VISSZA]

222. Egyiptomi elnök (1918-1981). Az ő nevéhez fűződik a történelmi békekötés Egyiptom és Izrael között ^[VISSZA]

226. Tel Aviv főutcája. Nevét Meir Dizengoffról, a város egykori polgármesteréről kapta ^[VISSZA]

228. Izraeli kikötőváros ^[VISSZA]

229. Volt izraeli miniszterelnök (1922-1991), a Hatnapos Háború (1967) alatt az izraeli hadsereg vezérkari főnöke ^[VISSZA]

233. Los Angelest 1979 január elsején, 23 óra 14 perckor rázta meg egy 5.2-tes Richter-erősségű földrengés ^[VISSZA]

234. 9677 láb (2903 méter) magas vulkán. 1980 május 18-án reggel 8:32-kor tört ki, és egy hatalmas robbanás megsemmisítette a hegy felső 1314 lábnyi (394 méter) részét. A láva és a hamueső több, mint 230 négyzetmérföldnyi területet érintett, elsodort 27 hidat, közel 200 otthont 185 mérföld országutat és 15 mérföld vasutat. A 24 megatonnás atombombának megfelelő energiájú kitörés egyike volt a huszadik század legnagyobb természeti katasztrófáinak ^[VISSZA]

237. A mindenkori amerikai elnök különrepülőgépe ^[VISSZA]

238. Amerikai hajtóműgyár ^[VISSZA]

242. Az 1981 szeptember 9-i földrengés délután 15 óra 50 perc 50 másodperckor rázta meg Los Angelest. A Richter-skála szerinti 6-os erősségű rezgés epicentruma a Santa Barbara sziget alatt 6 mérföldnyi mélységben volt, és hatalmas károkat okozott a kaliforniai nagyvárosban. A halálos áldozatok viszonylag kis száma a megfelelő építési eljárásoknak köszönhető ^[VISSZA]

243. Los Angeles kisebbik, északi repülőtere ^[VISSZA]

244. Los Angeles harmadik és egyben legkisebb, déli repülőtere, amelyet a híres western-színészről neveztek el ^[VISSZA]

246. Emiatt, az úgynevezett "szabrai és satilai mészárlás" miatt kívánja a Brüsszeli Nemzetközi Bíróság elmarasztalni Ariel Sharon jelenlegi izraeli miniszterelnököt háborús bűntettek elkövetése címén ^[VISSZA]

247. Begin, aki hat és fél éven keresztül volt Izrael miniszterelnöke, végül nem Ariel Sharon miatt volt kénytelen lemondani a tisztségéről. A béke Nobel-díjjal kitűntetett politikus volt az, aki kiürítette a Sinai-félszigetet, dacára az országban fellángoló tiltakozásnak ^[VISSZA]

248. A hangsebességnél kétszer gyorsabban haladó személyszállító repülőgép, amely a London-New York távolságot 3 és fél óra alatt tette meg. A 4 db Rolls-Royce/SNECMA Olympus 593-as hajtóművel felszerelt repülőgépet a nemrégiben bekövetkezett Párizs melletti légibaleset után mind az Air France, mind a British Airways kivonja a forgalomból ^[VISSZA]

249. A Columbia űrrepülőgép, fedélzetén John W. Young parancsnokkal és Robert L. Crippen pilótával 2 nap 6 óra 20 perc 53 másodpercet töltött az űrben, és bebizonyította az űrjármű használhatóságát. A floridai Cape Canaveral-ból lőtték ki és a kaliforniai Andrews légitámaszponton landolt ^[VISSZA]

250. Keleti idő szerint 11 óra 38 perckor vált el a Challenger űrsikló a kilövőállástól. 73 másodperccel később, a kilövést figyelő sokezer ember és több, mint egymilliárd tévénéző szeme láttára felrobbant. Az itt említett időeltolódás a keleti és a középső időszámítás egy órás eltéréséből adódik ^[VISSZA]

251. A kilövést jelző formula, azt jelenti, hogy az űrhajó elhagyja a kilövőállást ^[VISSZA]

254. George Herbert Bush volt abban az időben az Egyesült Államok elnöke ^[VISSZA]

255. A Bush család tulajdonában lévő Pennzoil társaságról van szó, amely a Texaco legnagyobb vetélytársa a texasi és a Mexikói Öbölbeli olajkutatásnak és -termelésnek ^[VISSZA]

256. A perui Javier Perez de Cuellar volt az ENSZ főtitkára 1982-től 1991-ig ^[VISSZA]

258. Az Irak ellen felvonult fegyveres erők amerikai főparancsnoka ^[VISSZA]

259. Az 1991-es Öböl-háború fedőneve ^[VISSZA]

260. A szovjetek által továbbfejlesztett és gyártott német V2 közepes hatótávolságú ballisztikus rakéta ^[VISSZA]

---