A múlt hét izgalmainak még a hullámverése is elcsendesedett már. Az újságok megunták feszegetni a királyi cikket. A »Jansky-ügy« még mindig rovatot képez ugyan a lapokban, de már csak kompressz szedéssel. Egy-egy vidéki hazafi még elmennydörgi beszédét a megyegyűlésen, de már mindössze egy határozat az eredmény: felirat intézendő az országgyűléshez.

Egyszóval, a kísértő rém, mely egész nyáron aggodalomban és lázas izgatottságban, majd haragban, majd zsibbasztó trémában tartotta a kedélyeket, most bele van kergetve a megyei jegyzők kalamárisába. (Meglehetős szűkecske hely az már.)

A tekintetes főnótárius urak törik a fejüket, hogy melyik az ékesebb frázis, hogy kell a hazafiúi keserűségnek, a sejtő aggodalomnak látnoki hangot adni, csengő-bongó szavakban megsuhogtatni a megyei kalamust. De ez már nem egyéb, csak önmulatság. Mert mi fog még következhetni abból? Semmi más, mint hogy a rettentő vastag nyaláb kérvény megjelenik a Ház asztalán s Rakovszky István eldünnyögi a kivonatos tartalmukat.

Ez a dünnyögés lesz az utolsó zaj a nagy lármát csapott ügyben.

A múlt hetet még ez uralta - a jelen hét már a mortesaison. De ennek is megvannak a maga csöndes eseményei. Ünnepek, mégpedig három is egyszerre.

Először megnyitottuk a történelmi kiállítást, meglehetős árván, csöndesen. Sem a király nem jött, sem a főhercegek közül senki.

Pedig ez a történelmi kiállítás az ő dicsőségük is. Az első közös dicsőség. Igazán hangulatkeltő bejárni az ízléssel berendezett kiállítást. Török világ összekeverve a magyarral. Megelevenednek a régi idők. Egy kétszáz éves szenvedés emlékei. Szenvedés volt akkor s hogy be van aranyozva. Ki gondol már a törökök iránti gyűlöletre most?

Pedig még csak kétszáz esztendeje, hogy ők parancsoltak itt Budavárban.

S ha kilépünk a kiállításból és szétnézünk a pezsgő életerős magyar főváros fölött, mi van meg a régi világból idekünn?

Mindössze egy sír. A szegény Gül babáé. Hát érdemes volt ezért kétszáz esztendeig itt csavarogniok?...

- Hanem nekünk nagy kárt okoztak - véli a hátam mögött Csuporfalvi Csupor Vince, érdeklődéssel nézegetve a Korán-mondatos handzsárokat és a skófiummal hímzett nyergeket.

- Ugyan mivel? - vág közbe egy törökbarát, akinek aluszékony szemeiből még a múltkori szofta rokonszenv sugárzik ki.

- Hej, uram - sóhajtja az előbbi -, másképp lennénk mi most, ha Mohácsnál akkor el nem esik az a huszonhatezer dzsentri.

- Ugyan mivel lennénk másképp? Legfeljebb még egy dzsentri-kaszinót lehetne alapítani.

A múltból gyorsan visszatérünk szerdán a jelenre, a mostani király születésnapját ünnepelve. Megérdemli őfelsége, hogy minden jó magyar ember igyék egyet az egészségére nemcsak ilyenkor, de még évközben is. Annyira szeretjük és annyira bízunk az ő szeretetében, hogy talán onnan volt az a nagy nyüzsgés, mikor amiatt kellett aggódnunk, hogy a szíve elhajlott mitőlünk.

Nálunk ez nem sablon ceremónia, hanem igazi komoly érzelmeken alapuló ünnep. A régi papnak az imádsága, hogy »Felsőbb rendeletre könyörgöm hozzád úristen« ma már csak anekdotaszámba megy. Az utolsó kunyhóban is tudják, hogy »nekünk van a legjobb királyunk«.

Hanem a közösügyi helyzetnek még ebben az ünnepben is kicsillan a komikuma.

Az összebeszélt főhadparancsnok és miniszterelnök, akik egyszerre kénytelenek toasztírozni, egyik Budavárban, a másik az »Angol királynő«-ben, hogy a leselkedő féltékenység észre ne vehesse: kinek lőttek a Gellérthegyről?

A miniszterelnök is a maga toasztjának tulajdoníthatja az ágyúlövéseket, Pejacsevich is.

Hanem a nemzet még ezentúl is eltűnődhet rajta, hogy kinek lőttek?

A kérdés détail-okban véve akörül forog, vajon a katona, ki a Dunaparton álldogál, a miniszterelnöki palotából lesi-e a jelt, hogy Tiszáné kegyelmes asszony most hozatta fel az asztalra a pulykapecsenyét s a miniszterelnök most állt föl - vagy pedig a miniszterelnöki palota tornácáról lesi-e valaki a katona jeladását, hogy Pejacsevich gróf most emeli föl a pezsgőspoharat.

Tudom, lesz emiatt interpelláció a Házban: külön magyar ágyúszót kérünk.

*

Alighogy megünnepeltük király őfelsége születésnapját, összeesik azzal a Szent István király napja.

De mielőtt erről a legszebb alkotmányos ünnepünkről, melyet úgyis két vezércikk méltat a lap homlokán, fecsegnék, elmondok egy kis epizódot a híres szegedi szenátorról, aki ezelőtt tíz évvel mindig azt hangoztatta, hogy kőhíd kellene Szegednek s mikor a híd kilátásba lett helyezve, újra talált egy vérmes mottót: »Külön kormány kellene Szegednek«. Ez is meglett. Tisza Lajos kormányzott ott tizenkét kis miniszterével.

Hanem még ez mind nem lett elég. Még mindig hiányzott valami. A tanács összeült tanácskozni, mit kellene még behozni Szegedre.

- A megyét - mondá az egyik.

- Egyetemet - szólott a másik.

- Katonaságot - vélte a harmadik.

Mindenik tanácsolt valamit, ami egy kis városi pezsgést, egy kis vért hozna be. Csak a mesés dolgokat követelő szenátor nem szólt még semmit.

- Hát ön mit gondol? - Nógatták a híres szenátort, akinek minden kívánsága be szokott teljesedni.

- Nekem is van egy eszmém. Ide kellene hozni Szegedre...

- Mit? - vágott közbe kíváncsian az elnöklő szenátor.

- A Szent István jobb kezét.

*

S ennek a szenátornak csakugyan vannak eszméi.

Szent István jobb keze még most ezer év múlva is gyámolító.

Körülhordozzák processzióval, s meglátni bezarándokol a vidéki nép a fővárosba. S a nyári üzletpangást fölfrissíti ez a néhány nap. Budapest utcái valóságos népözönben úsznak, a vendéglők, boltok megtelnek vásárlókkal, úgy, mint egyszer sem évközben.

A »dicsőséges szent jobb kéz« sok pénzt hoz most is a fővárosnak.

Hogy az osztrák diplomatáknak van a legrosszabb orruk, az már régen kisült. De hogy az anyáknak van a legjobb orruk, azt még csak most akarom kisütni.

Alig nehány hónapja, hogy híre járt a bolgár Sándor dolgainak, akit több helyen kikosaraztak a lányos házaknál.

Az ember csodálkozott rajta.

Micsoda, egy herceg, aki országot tudott magának szerezni, az ne tudjon szerezni feleséget?

S mégis úgy volt. A háztűznézések nem sikerültek neki. Pedig hát szép ember. Magas, délceg, ruganyos termet, hosszúkás arca nyílt, kék szemeinek tekintete mélázó, rokonszenves. Azok a mesebeli fejedelmek sem lehetnek különbek, akiket a táltos visz röpülve ezüstös erdőkön át, vén banyák eléjük dobott fésűiből támadt mocsarakon keresztül, egyik királykisasszonytól a másikhoz.

S aztán nemcsak szép ember volt, hanem valóságos hős. A históriának egyik frappáns fejezetét az ő alakja tölti be majd. Költők és írók még ezer év múlva is visszatérnek ehhez a fejezethez. S csak azok az igazán halhatatlan fejedelmek és hősök, akik a poétáknak is hagynak tárgyakat.

De Battenberg Sándor herceg mégis kosarat kapott.

A lányos anyák kiérezték, hogy nincs megfelelő állása. Igazuk volt.

A szép daliás bolgár fejedelem ma csak egyszerű fogoly, akit elcsaptak. Kiviszik a határra és ott eleresztik. Menjen, amerre a két szeme lát.

Az egész világot e hír tartja e pillanatban meglepetésben. Egyelőre csak a diplomaták vannak megrökönyödve és a börze van megbolondulva, a nagyközönség tájékozatlanul, vegyes kombinációk között ámul-bámul a váratlan történeten.

Biz az cudar dolog egy kicsit.

Nálunk csak egy-egy elcsapott kántorral bánnak úgy, hogy kiviszik a határra és ott leteszik - és annak is mindig akad pártolója. Hogy azonban egy nép fejedelmével tegyen így, egy olyan fejedelemmel, aki annyi dicsőséget hozott fegyvereikre, országukra, aki bár merész, de szerencsés kézzel megalkotta az államukat, az páratlan a világtörténelemben.

Még a kutya is hálás tud lenni az iránt, aki valami jót tesz vele. Örökös szégyen lesz ez a bolgár népen.

Ami magát Sándort illeti, el lehet rá mondani, hogy könnyen jutott a trónra, de könnyen is esett le róla.

Hét évvel ezelőtt még csak hadnagyocska volt a porosz hadseregnél, akin pompásan állott az egyenruha. A »szép hadnagyka« volt a neve Berlinben.

Hanem 'iszen I. Napóleon még lejjebb kezdte valamikor.

Vígan élt Berlinben és sok szép leány vetette szemét rá - de többet ért ennél, hogy az öreg Bismarck szeme is őrajta akadt meg s mikor a hatalmak elhatározták, hogy Bulgáriát keresztény fejedelem kormányzása alá helyezik az orosz diplomácia ellenében, mely Dondukov herceget szerette volna a bolgár trónra ültetni, Bismarck a maga hadnagyát vitte keresztül. S kedélyesen mondá akkor a hercegnek:

- Csak menjen el bátran, foglalja el a trónt. Végre is mit veszíthet? Ezt a hadnagyi állást úgyis majd rezervába tartom az ön számára. Mindég visszatérhet.

Látnoki szeme volt az öregnek. A fiatal hadnagy maholnap újra Berlinben lehet, hogy ott folytassa hét év múlva, ahol elhagyta.

Azaz nem ott. Mert már azóta kivívta az egri nevet, a hadvezér és diplomata dicsőségét s azonfelül államszervező talentumának is fényes bizonyítékát adta. Az egész Európa csodálata fűződött, a fiatal fejedelem vitézségéhez, s azt volt szokás róla mondogatni:

- Nagy alak... lángeszű ember... Majd meglássátok, hogy az még nagy dolgokat fog csinálni.

S íme itt van. Olyan könnyedén esett le a magasból, mint egy körte a megrázott fáról.

Élő példa ez, hogy mennyire mehet a népek ostobasága. Battenberg Sándort nemhogy elűzni kellett volna a bolgároknak, hanem ha nincs ott, a világ végéről is oda kellett volna hozni a trónra.

S a nép nem mozdul. A táviratok azt jelentik, hogy az árulók utálatos művébe a nép is beleegyezett.

Ha az ember olvassa az ilyesmiket, eltelik undorral, majd megkönnyebbedve sóhajt föl bizonyos megelégedettséggel, hogy nem balkáni fejedelem. Jobb itthon lenni még tanfelügyelőnek is.

Hogyan lehetett ily gyorsan s ily sikeresen előkészíteni e példátlan csínyt, majdnem megfoghatatlan. Sándornak még csak sejtelme se lehetett róla.

A fejedelem bizonyosan el volt bizakodva kissé; arra nem is gondolt, hogy van ami hatalmasabb Bismarcknál és a fejedelmi erényeknél.

Az orosz rubel.

Mert az orosz rubel űzte el őt a trónról, nem Karavelov és Cankov (ámbár ezek sem valami nagyon derék emberek).

Az orosz rubel, ez a rettenetes pénz, melynek csengése borzasztó, mint a halálharangé, szaga bűzös, mint a megaludt véré.

A világpolitikát ma az orosz rubel csinálja. S ahol a nép szabadság meghal, orosz rubelekkel kell a koporsóját kiverni.

Hogy mit mond ehhez Bismarck, mindenki kíváncsi rá. Anglia még jobban van angazsírozva. Ausztria természetesen semleges marad, mióta ő lett a »lutheránus« nagyhatalom, aki sohase mond se egészen fehéret, se egészen feketét. Milán király sem jön már vadászni többé Szentivánra, hová holnapra várták Zichyék. Jobban elkelhet most a puskapor otthon.

Csak egy dolog bizonyos, a fényes porta magatartása. A beteg embernek van a legjobb politikája.

Mikor Sándor fejedelem felmondta nagy garral a barátságot, ő így szólt:

- Legyen meg Allah akaratja. Nem vagyunk hát többé barátok.

De meg sem mozdult. Csendesen csibukozott tovább.

Mikor aztán a fejedelem, Milán király jöttének hírére, ismét a porta védszárnyai alá kéredzkedett, erre is azt mondta a fényes kapu:

- Jó, legyünk hát jó barátok.

De meg se mozdult, csak tovább csibukozott.

Hát ez bizonyosan most is csak abban van, hogy »legyen meg Allahnak« az akaratja - és csendesen csibukozik ezentúl is.

Míg egyszer csak az ő lusta szájából is ki találja ütni a csibukot - a rubel.

Odaát lévén Kolozsvárott a kultúregylet gyűlésein, az történt velem, hogy a banketten nem bírtam szóhoz jutni.

Nem azért, mintha valaki akadályozta volna a szólásszabadságomat. Ki tenné azt most?

Szólásszabadságunk még akkor is volt, amikor nem lehetett.

Mert volt ám a mi őseinknek elég eszök, hogy nem siettek az unió megcsinálásával.

Ha valaki a régi világban elszólta magát Erdélyben, elvitte a fejét épségre Magyarországba, ha pedig Magyarországon szólta el magát valaki, átszaladhatott a fejével a Királyhágón túlra. Tehát mindég volt szabadszólás.

Mióta azonban megvan a szabadszólás joga, azóta bajos azt használni, a szabadon kritizálók miatt. Én csak úgy a bankettek végén szoktam hát előhozakodni a gondolataimmal, mikor már a »vad toasztok« mennek.

Vártam is a bankett végén a vad toasztokat, de sehogy sem akartak bekövetkezni, míg végre teljesen útjukat állta Szász Domokos, aki a toasztja végére odaragasztott poénnek két darab százas bankót.

Látván az utána szólni kívánó hívek és nem hívek, hogy milyen új toasztírozási műfajt kezd a derék püspök, szépen becsomagolták a készletben levő toasztjaikat és hazavitték.

Így hoztam el én is a magam toasztját.

Önök, tisztelt olvasók, tudják, mi az, mikor valakiben egy megrekedt toaszt van és folyton incselkedik vele, nógatja, ösztökéli: »Eressz ki, ne hagyj itt elvesznem, elmúlnom gonoszul.«

Láttam már olyan embert is, akiben egy golyó volt. Nyugodt tudott lenni. De embert nyugodtat, akiben egy el nem mondott toaszt volt, senki sem látott.

Bocsássák hát meg, ha szabadulni sietek terhemtől, s ideírom tárcának azt, amit ott kellett volna elmondanom.

Itt, az igaz, nem igen van már a maga helyén, - de enyhítő körülmény, hogy talán ott sem lett volna.

Uram, uram Helfy Ignác, kedves bátyámuram, szállok hozzád!

Az én tisztelt barátom, Bartha Miklós megírta lapjában, hogy én azt mondtam volna a szomszédomnak a kultúregylet választmányi értekezletén, mikor a titkár felolvasta a hosszú jelentést az egylet működéséről:

- Nem ezt, nem, hanem mutassanak már végre egy megmagyarosított oláhot.

Igaz, ezt mondtam, hanem exceptione vocem »végre«, mert az egylet még csak a kezdet kezdetén van, vagy még ott sem, s még így is időelőtti kívánság volt tőlem a megmagyarosított oláh.

Az egylet még ma sincs ott, hogy mi kívánhassunk tőle, hanem csak ott van még, hogy ő kívánhasson tőlünk. S kívánhat bátran. Mert igazán ékesen mondja Horváth Gyula (aki nemsokára az egész írói céhet leveri a stílusával): »nem szégyen ott kérni, ahol a kérést megtagadni szégyen« - és mert úgy áll a dolog, uraim, hogy eddig csak száznyolcvanezer forintja van a kultúregyletnek készpénzben, amelynek a kamatja kilencezer forint.

Kilencezer forint már csinos összeg, igen szép bankettet lehetne belőle rendezni, sőt még egy képviselőválasztás is kitelne belőle valami olcsó vidéken, hanem egy háborúra nem elég.

Mikor az egész nagy magyar nemzet komoly fontos akcióba kezd, kilencezer forinttal induljon el?

Nem, az lehetetlen, ilyen szegények mégse vagyunk! Hát mit csináljunk?

(Egy hang közbeszól: maradjunk békén.)

Igen, de mikor a béke meg drágább a háborúnál.

Nincs más mód, mint pénzt, még több, sokkal több pénzt kell szerezni.

Mert a szegénység rossz tanácsadó.

Ott ültem tegnap a választmányi konferencián, nagy figyelemmel hallgatván a lelkes Sándor József titkár úr előterjesztéseit s mondhatom, egy igen kínos jelenetet éltem át.

Egy községnek (nem emlékszem már a község nevére) az óvodai tanítójáról volt szó. A titkár felolvasta ama megtakarításokat, amiket az egylet elért. Ugyanis hangsúlyozta, hogy miután maga az állam háromszáz forintot fizet a tanítónak (persze, persze a pazar állam) ennélfogva ezen óvodai tanító fizetését is háromszázra redukálta az egylet; a fára preliminált ötven forintnyi összegből is lerovácsolnak tizenötöt, mert ha a tanító szépen megkéri az odavaló parasztokat, hát ingyen is hazaszállítják neki a fát s az 50 frtba már be volt számítva a szállítás. Továbbá a világításra szánt költségből szintén levontak nehány forintot, mert inkább nyáron tanítson többet a tanító mikor az ingyen napvilág süt. S végül nagy megelégedéssel jelentette ki, hogy »Íme, meggazdálkodtunk ennyi és ennyi forintot«.

De hisz önök ott voltak velem együtt s hallották, látták és helyeselték, amint a jelentés egyenkint szedegeti ki a szegény tanító feje alól a vánkost és szájából a betevő falatot. Ott soványodott a szegény jó ember a szemeink előtt, szinte hallani véltem a csontjait zörögni.

De hát én istenem - sóhajtottam fel a szomszédom előtt -, azon kell-e kezdeni az oláhok magyarosítását, hogy mindjárt bevezetésül egy magyar embert koplaltatnak halálra?

Mire mosolyogva jegyzi meg a szomszédom, gondolom Horváth Gyula, hogy: ne búsuljak, hiszen még az a tanító nem is egzisztál; még csak ezután szándékoznak felállítani az óvodát.

Úgy? No, még rosszabb - hát annyira vagyunk, tisztelt uraim, hogy már a nem létező tanítókon kezdünk kegyetlenkedni?

Hát már ebben az országban minden gazdálkodási plánum a szegény iskolatanítókra van bazírozva?

Engedelmet kérek, nem azért hozom én fel ezeket, hogy e komikus színekkel megnevetessem a tisztelt ebédlő társaságot.

Nem, hanem meg akarom ríkatni.

Mert nem az egylet ennek az oka, hanem a nemzet, mely még nem áldozott eleget.

Hajdan a nagyurak a gyerekeik mellett mindig tartottak olyan gyerekeket, akiket a magokéi helyett megverjenek, ha azok nem viselik magukat jól. A mostani kolozsvári ünnepélyességek alatt is felhangzottak ennek a régi szokásnak a maradványai itt-ott: okozták némelyek a főpapokat, mások az arisztokráciát, ismét mások a zsidókra panaszkodtak a közömbösség miatt.

Én ezt nem osztom. Én nem panaszkodom semmi közömbösségre. A nemzet megértette a kultúregyletet, az mindenből rneglátszik.

Nem a lelkesedők vannak kevesen, hanem az oláhok vannak sokan.

Nem a lelkesedés kevés - hanem a lelkesedésből lett kevés készpénzre váltva.

A lelkesedés a mi tőkénk. Tehát hozzá kell fordulni ehhez a tőkéhez, ismét és ismét; ne kíméljük, mert ez a tőke csak akkor fogyhat el - mikor az oláh is elfogy.

Mégpedig van egy sajátságos eszmém, uraim! (Felkiáltások: Halljuk!)

Ha észrevesszük, hogy az adakozásban lankadnak és kifáradnak az élők, apelláljunk a halottakra. (Nagy nyugtalanság.)

Azok, akik testamentumaikban bőkezű alapítványokat tesznek, némelykor százezreket mindenféle jótékony célokra - adják ezt ezentúl a legjótékonyabbra, az erdélyi kultúregyletre.

Hadd maradjon meg az utókorra az a csodás legenda: hogy ebben az országban a holtak együtt védik a hazát az élőkkel.

...Poharamat ürítem gróf Bethlen Gábor egészségére.

Biz ez a krónika megint Nagy András uramról szól, aki országos hírűvé lett az által, hogy Hódmezővásárhely nevezetes városában negyvenezer kemény forintokon artézi kutat emeltetett s még tán híresebb ama bonmot által, melyet annak idején egy fránya újságíró adott a szájába, hogy a tudomány sok fejet megzavart, de a víz még egyet sem.

Ha már az újságírók olyat is megírnak, hogy Kemény Gábor Ajnácskőre utazott, vagy hogy Ajnácskőről megérkezett, hogy Zichy Jenő itt volt, ott volt, Matlekovits ott van és itt lesz, hát kár azt a kis tintát sajnálni Nagy András uramtól is.

A derék egyszerű pógár nemrég Budapestre érkezett. Nyilván egy kis török világot látni.

S amiként a király kiválik a grófok közül, akképp emelkedik ki őkegyelme a nép közül. Események járnak az ő nyomában és anekdotává válik az, amit ő cselekszik.

Most is mi nem történt? Valaki beszéli előtte, hogy Szmekal ezredesné, akinek egy csinos háza van a Gyöngytyúk utcában, elköltözködőben lévén Boszniába, szeretne a házon túladni, s aztán tréfásan jegyzi meg záradékul:

- Megvehetné, Nagy András uram.

- Hát iszen megvehetném, ha akarnám...

- Nézzük meg, Nagy uram.

- Bánom is én, nézzük meg, ha majd arra járunk.

Csakugyan odavetődtek e napok valamelyik délutánján, s mikor Nagy András uram beállott az ő szegény mivoltában, hogy a házat szeretné megnézni, az eladással megbízott ügynök nagyot bámult.

- Meg akarja tán venni?

- Nem lehetetlen - mondá.

Tetszett neki a ház, amint körülnézte.

- Helyes épület - így szólt -, megveszem. Mi az ára?

Megalkudtak ötvenkétezer forintban.

- És milyen rátákban szándékoznék ön fizetni? - kérdé az ügynök.

- A pénzecskét - felelte Nagy András uram minden hetykélkedés nélkül -, ha hazaérek, a következő postával megküldöm.

Ámult-bámult az ügynök s mosolyogva jegyzé meg:

- Én bizony azt hittem, hogy a nagyobb részt bérösszegből szándékozik fizetni, ahogy a mai vevők szoktak.

- Nem adom bérbe a házat.

- Hogyan, ön maga jön Pestre lakni? Otthagyja Hódmezővásárhelyt?

- Nem én, a világért sem. Dehogy hagyom, dehogy. Ott születtem, ott nőttem fel, ott is akarok meghalni.

- De hát akkor minek vette meg a házat?

Nagy András uram bosszús arcot vágott.

- Azért vettem meg, kérem szeretettel, hogy már öreg vagyok, eluntam már, ha Pestre jövök, pedig majd minden évben fel-felnézek, hogy ezek a traktérosok egyre nyúzzanak. Hát legyen valami hely ilyenkor, ahova behúzódhassunk az anyjukommal az eső ellen.

Mindenekelőtt bemutatom magamat a »Pesti Hírlap« közönségének.

Én, uraim és hölgyeim, egy szegény norvégiai nemes vagyok. Atyáim mindent elköltöttek, csak a nagy nevet hagyták rám, melyet büszkeséggel és mocsoktalanul viselek.

Nagynéném Hjalmár Ingrid, ki jótékonyságból fölnevelt, sokszor gúnyolt ki származási büszkeségemért:

- Hagyd azt az oktalan gőgöt! Név, név! Minden név egyforma, fiam, csak az emberek különfélék.

- De kedves nagynéném - vágtam ilyenkor közbe. - A tradíciók, az emlékek.

- Pokolba a tradíciókkal - pattant fel ő. - Pokolba a nagy nevekkel. Mit ér a puszta név? Még csak egy ebédet sem ehetsz azért, mert egy nagy nevet viselsz.

Én a fejemet csóváltam, de nagynéném hajthatlan maradt.

- Hol van hát az az ebéd? Nos, lovag úr, kínáljon meg engem is.

Ingrid nagynéném, isten nyugosztalja meg, végtelenül szerette a képletes kifejezéseket s valahányszor afféle származási hetykeségen rajtakapott, mindig kivágta a szokásos tromfját:

- No, ma megint nem fogok főzetni. Ebédelj meg a nagy nevedből.

Ki hitte volna még akkor, hogy ez a tréfás mondása jóslatszerű, mely végzetesen fog reám földi pályámon nehezedni.

Valóban semmire sem bírtam vinni a nagy nevemmel. Hiába hozakodtam elő származásommal, atyáim érdemével, semmi sem lett belőlem, most harminc évvel is valóságos éhenkórász nemes vagyok, folyvást várva az atyáim emlékéhez méltó szerencsét.

Már-már annyira voltam, hogy majdnem feledni kezdém őseimet, akként sóhajtván fel gyakorta: »Nem értek semmit, öregek! Hatalmasok, vitézek voltatok az igaz, de mit ér az? Aligha nem volt igaza szegény Ingrid nagynénémnek, hogy egy ebédet sem értek nekem.«

Mondom, már majdnem annyira voltam, midőn nehány hét előtt egy szerre híre fut az egész világon, hogy a »traktamentumok országában«, Magyarországon nagy ünnepélyeket tartanak Budavár kétszáz esztendő előtti bevételének emlékére s arra messzi földrészekből nagy szívességgel meghívják az ott küzdött hősök ivadékait.

Nosza szaladok rögtön haza, a poros irományaim közé, hát megtalálom, hogy a dédapám, aki a »széleskardú« melléknevet viseli családi hagyományainkban, éppen ott esett el ennél a híres ostromnál.

Vérem hevesen kezdett pezsegni, szívemet újra az egykori büszkeség dagasztá s legott leültem levelet írni, hogy nekem is küldjenek egy meghívót, mint a »széleskardú« Brilson lovag egyenesivadékának.

Amíg a levél ment s rá a válasz vissza, csodálatos regék kerekedtek bérceink közt a magyarok óriási vendégszeretetéről, a keleti fényről és pompáról, aminőt szem nem látott, aminőről fül nem hallott. Az Eldorádó semmi se. Patakokban fog ott a tokaji folyni, ámbrás fürdőkben fürösztik, mennyei arcú amazonok etetik, itatják, arany ruhás apródok szolgálják, négy lovas fogatok röpítik ide-oda amaz ivadékokat, akiknek az őseik a fővárosukért vérzettek. De nem is lehet az másképp. Aki egyszer oda jut, boldog lesz.

Rá néhány napra megkaptam a meghívót, - Viktória! kiáltottam fel örvendezve... Megyek, megyek... ha gyalog kellene is odáig jutnom. No, Ingrid nagynéném, ha most élnél, nem mondanád, hogy még egy ebédet sem ehetem a nagy nevemből. Bezzeg akár úszhatom most majd a bőségben, fényben. Istenem, beh mégiscsak nagyon szép az, ha az embernek ilyen ősei vannak.

Az egész Bergen városa (ahol ti. lakom) gyorsan értesült nagy szerencsémről, hogy a magyarok le akarják róni a hálájukat irántam, az unoka iránt s oda kívánnak szeptember 2-ikára Budapestre. Egy szabót annyira föllelkesítettem e kitüntetésemmel, hogy egy új ruhát hitelezett erre az alkalomra: mert hátha valami szerencsét csinálok ott, azt hitte a jámbor kecske, hogy a magyarok legalábbis teletömik az útra minden zsebemet arannyal. Egy vasúti jegyet is kiszaladgáltam valahogy, s isten nevében elindultam a nagy útra, hogy a kitűzött napra odaérjek. Útiköltségem szűken volt nagyon, de hisz ottan úgysem kell semmi. Csak egyszer odáig eljussak.

Az elutazás reggelén a gazdag Hardang, a hektikus pék, aki künn állott a boltajtóban, így szólt hozzám, megrázva búcsúzóul a kezemet:

- Ön egy szerencsés ember, Nordin. Ön két mázsásra meghízva jön vissza Magyarországból.

Az indóháznál Tinnson, a jószívű orvos kiáltott reám:

- Ön egy szerencsétlen ember, Nordin. Ön egy nagy gyomorhuruttal jön vissza Magyarországból.

Én egy kevély mosollyal helyezkedtem el a kupéba, hátravetve derekamat, mint ahogy illik egy nagy hős utódjához, aki az ősei dicsőségét megy élvezni.

*

Hosszú, fáradságos út után végre Pesten voltam szeptember elsején este. Kiszállok a kupéból, megállok egy darabig a bolygó tömeg közt, nézem, hogy van-e itt valaki, aki a »széleskardú« hős unokáját fogadja, de egy lelket sem látok, mígnem végre oldalba üt egy rendőr.

- Ne ácsorogjon itt az úr! Mit akadályozza a közlekedést? Menjen vagy jobbra, vagy balra!

Elódalogtam a kis kofferemmel. Kiértem az utcára, ahol közömbösen jött-ment a tömérdek ember. S én ott álltam idegenül.

Talán nem tudták, hogy jövök. De hisz előre értesítettem a városi tanácsot. Már most mitévő legyek? A városházára menjek?

Ilyenkor éjjel? Úgysem találnék ott senkit.

Végre is elhatároztam: no semmi, a legközelebbi vendéglőbe szállok s holnap megyek majd át a számomra rendezett szállásra, mindenekelőtt pedig korán reggel értesítem a polgármestert, hogy itt vagyok szállva.

Reggel el is küldtem a levelet, vártam a szobámban egész délig, de nem jött sem küldöttség, sem válasz.

Délben lementem ebédelni a közös étterembe s ezzel az utolsó pénzem is elfogyott.

Hanem iszen majd mindjárt vége lesz minden bajnak.

Hasztalan reménykedtem. Uzsonna felé volt már s még semmi jel. Leszaladtam nagy nyugtalanul a kapushoz, nem keresett-e valaki?

Csak a vicekapus volt ott.

- A főkapus - így szól a vicekapus - kiment az utcára az ünnepélyességeket nézni.

- Miféle ünnepélyességeket?

- A Budavár visszafoglalását.

- Hát már megkezdték?

- Most vonulnak be az uraságok a »Redout«-ba.

- Tyüh! Nekem is ott kellene lennem. Merre van az?

- Menjen az úr balra, abba a szűk utcába, onnan jobbra, onnan rézsunt, onnan megintelen balra és akkor odajut egy nagy házhoz.

Számos kérdezősködés után odajutottam a »Redout«-ba, ahol olyan forróság volt, mintha Budavár bevétele óta mindig fűtötték volna a termet.

Sok fényes öltözetű úr volt ott. A legkülönfélébb katonai uniformisok kiállítása. Polgárok frakkban, magyar urak mentében, kardosan.

Egy nagy fekete bajuszú úr beszélt valamit egy álló óráig. Utána egy rőt bajuszú úr beszélt megint egy óráig, azután egy nyírott bajuszú vette át a szót, az is egy óráig beszélt. Bizonyosan valami szokásos vallási imádkozások lehettek, amit ez urak beszéltek, ti. általánosan ismert imák, mert egyetlen ember sem hallgatott rájuk.

Elöl a király ült, nagy életuntságban. Majdnem olvasni lehetett az arcáról, hogy a lemondás gondolatával foglalkozik - azon esetre, ha még egy negyedik embert is végig kell hallgatnia... Látszott az izzadó homlokán, hogy milyen nehéz a korona...

De szerencsére nem volt többféle bajusz a társaságban, miután tehát a három különféle bajusz megszűnt mozogni, vége lett az ünnepélynek.

Szívem hangosan megdobbant. Most következik már az én föllépésem. Megkértem a mellettem álló urat, hogy mutasson be a polgármesternek.

- Kicsoda ön?

- Brilson Nordin, a »széleskardú«, Brilson lovag ivadéka - mondám kevélyen.

- Elég különös név - szólt az idegen -, azonnal bemutatom önt.

S egy tüskés hajú, apró szemű, jól táplált úrhoz vezetett.

- Ez a polgármester úr.

- Én Brilson lovag a »széleskardú« ivadéka vagyok - mondám magamat meghajtva.

- Hm, - szólt a kövér emberke, aztán jól megnézett, majd a saját kardjára vetette apró kékes szemeit. - Hm, - mormogá még egyszer... - Szép, igen szép. - (Megtörülte a homlokát). Valóban szép, hm...

S ezzel melegen megrázta a kezemet és hátat fordított.

Teremtő isten, hát csak ennyi? Hát ezért a kézszorításért kellett nekem idejönni Norvégiából? Szegény dédapám, hát érdemes volt ezért meghalni?

Szomorúan tántorogtam vissza a szállodába. Pénzem nem volt, nem vacsorálhattam. Ott a szállodában beszélték, hogy holnap nagy bankett lesz.

Hátha, hátha... Mint édes remény-csillám ragyogott előttem a másnapi ebéd. Mert éhes voltam, átkozottul éhes.

Egész nap vártam a meghívást a szállodában. Se nem reggeliztem, se nem ebédeltem megint. Ott ültem a díványon, hallottam az órák ütését egy darabig, mígnem estefelé összerogytam az éhség miatt s nem emlékszem többé semmire, aléltan feküdtem egész szeptember negyedikéig.

Ami azután történt, azt már csak a korcsmárostól tudom, akinek tudomására jutván, hogy eszméletlenül fekszem, orvosért küldött.

Az orvos megnézett, konstatálta, hogy életemhez határozott remény van, mert nincs más bajom csak az éhség (mintha az »csak« volna).

Ennem adtak s kevés idő múlva eszméletre tértem: - Kicsoda ön? - kérdé az orvos.

- Nevem Brilson Nordin.

- Mi járatban van?

- Jelenleg a főváros vendége vagyok.

Befejezés

Eddig tart az »ivadék« elbeszélése.

Szégyen, ami szégyen, de meg kell vallani, hogy az, ha tán költve volna is, félig sem tréfa.

Az ünnepélyek oly botrányosan és tapintatlanul voltak rendezve, hogy azokat a kutyándi magisztratus is szégyellhetné. (A kassaiak most már Budapestre is küldhetnek egy példány »Nem illik«-et.)

Nem tudom, ki rendezte az ünnepélyeket., de akárki rendezte, föl nem teszem róla, hogy fösvénységből történt az ivadékok kihagyása az ebédről.

Mert hiszen azokon a hantokon, amiket a harcoló ősapák vére megfestett, kétszáz év óta már teremhetett annyi búza, amiből kitelnék néhány karaj kalács, az ivadékokat megkínálni...

Hanem én jószívű ember vagyok és a kevésbé terhelő kombinációt veszem; én a hiányos történelmi ismereteknek tulajdonítom a rendezők botrányos eljárását.

Ők nyilván azt hitték, hogy a törökök kiéheztetésével lett a budai vár bevéve.

S most szimmetriából az ivadékokat éheztették ki a történelmi igazságszolgáltatás kedvéért.

Aztán meg az is valami, hogy így legalább igaza lett Ingrid nagynéninek.

Mikor az alispáni állás összeférhetlennek mondatott ki a képviselőséggel, a Nyáry Pál, Pest megye akkori hatalmas viceispánja letette a hivatalát, hozzá jövének a megye tekintélyes vénei, hogy ajánljon maga helyett egy méltó utódot, iránta való pietásból egyhangúlag fogják megválasztani.

Nyáry Pál elgondolkozott, végigjártatta eszét a megyebeli ösmerősökön, aztán így szólt:

- Tudnék egyet, aki nagyon beválnék... de azt nem lehet.

- Miért ne lehetne? - vágtak közbe.

- Mert egy nagy akadály van.

- És mi az?

- Az illető szoknyában jár.

Erre azután elmosolyodtak a vének, de Nyáry Pál komoly meggyőződéssel folytatá:

- Pedig higgyétek meg, Hangyásnéban vannak meg legjobban azok a tulajdonok, amik egy alispánnak szükségesek.

Ki volt Hangyásné? Fogják kérdeni a távolabbi környékek lakói; mert a Pest megyei népség mind jól ismeri a parancsoló szemű, alacsony termetű öreg nagyasszonyt, aki bizony megérdemel nehány kegyeletes sort, mert olyan kiváló volt ő az asszonyok között, mint akár Deák Ferenc miközülünk.

Csak sajnálni lehet, hogy neménél fogva nem egy megyét vagy akár egy országot kormányzott, hanem csak a szerény nyáregyházi kúriát.

Ahogy ő tudta vezetni a gazdaságot ügyességgel, rendben tartani gondossággal, a cselédeknek parancsolni erélyességgel s kormányozni őket bölcsességgel: az bámulatra méltó dolog.

De nem is maradt el az isten áldása! Más özvegyasszonynak sír a kereke, bőg a tehene, szalad a földje, az övé ellenkezőleg; özvegysége alatt a kis nemesi birtokból tekintélyes birtok lett, valóságos mintagazdaság. Mintagazdaság egy asszony kezében! Ilyen asszonyok is csak Magyarországon teremnek.

Hanem meg is tisztelte a férfinem. A nyáregyházi gazdasági tanácskozmányoknak ő volt az elnöke s a férfiak őrá hivatkoztak mint tekintélyre: »Hangyásné ezt mondja, vagy Hangyásné ezt így csinálja.«

Eredeti asszonyság volt, ősanyáink fájából való. Ki nem állhatta, ami modern. Aki hozzá került (pedig sokan kerültek hozzá, mert csak takarékos volt és nem fösvény, megbecsülte a vendéget), az még a 48 előtti világot látta ott.

Hiába törülte azt el a törvény. A nagyasszony erősebb volt a törvénynél, és visszaállította még a jobbágyságot is. Sűrűn akvirált földeket s azokat kiosztotta szegény emberek között, akik ezért szerződésileg ennyi és ennyi robotot tartoztak évenkint teljesíteni. Mások ismét dézsmát szolgáltattak be a nyert földekért, úgy mint hajdan, a régi világban.

A nagyasszony miatt bátran foroghatott a világ, ahogy neki tetszik, de ő a maga kúriáját nem engedte vele forogni.

Mindig ő feküdt le a házban legkésőbben s mindig ő kelt a legelsőnek, még most az utolsó években is, mikor már a nyolcadik X-hez közeledett. Minden kis szögről tudomása volt, hol van. A cselédek fizetéséről, az azoknak adott előlegekről sohasem vitt semmi jegyzéket, mégis legpontosabban tudta észben tartani.

Gondolkozása, logikája is sajátos volt, bizonyos magyaros nyers zamattal vegyítve.

Hatvanéves koráig sohasem volt beteg (az is nagy csoda egy asszonynál), hanem a legutóbbi években sűrűn kezdett gyengélkedni s először hívatott orvost életében, egy nagytehetségű fiatalembert (dr. Farkas Lászlót), aki véletlenül éppen ott időzött a faluban.

Miután élesen megnézte a nagyasszony, így szólt hozzá:

- Öcsémuram, azért hivattam, hogy maga még nagyon fiatal ember, én pedig már nagyon öreg asszony vagyok. Maga sokat tanulhat rajtam és minden veszedelem nélkül. Mert ha ki nem gyógyít, azt fogják mondani, hogy: »Úgyis már arra való volt a vén Hangyásné, nem kár érte.« Ha pedig kigyógyít, azt fogják mondani: »Nini, ez még azt a vénasszonyt is talpra állította.«

Így csinált a doktornak kedvet, aki meg is gyógyította a nagyasszonyt még ezután is igen sokszor.

Hanem az idő se pihen, szedi a maga dézsmáját, a nagyasszony egyre sűrűbben küldözgetett a doktorért, mígnem végre az ő utolsó órája is ütött.

Behívatta reggel a cselédjeit, rendelkezett, kiadta nekik az egész napra való munkát, de ő maga csak fél napig élt.

Mikor a halállal vívódott, félig eszméletlenül, az egyik lábujjhegyen belépő rokon figyelmezteti halkan a doktort, aki előtte valá nap emlegette, hogy sohasem hallott még fülemileéneket, jöjjön ki, éppen most is énekel odakünn a kertben egy fülemile.

Mire fölszólal a haldokló nagyasszony, a fejét fölemelve:

- Ej, ej, fiam. Hát azért fizessem én a doktort drága pénzzel, hogy itt fülemiléket hallgasson? Hallgassa inkább az én érverésemet!

S ezzel ismét lehajtá fejét. A fülemile egy dalt kezdett odakünn. A doktor lehajolt a beteghez, hogy az érverést hallgassa, de csak a fülemiledalt hallotta, mert az érverés megszűnt.

A múlt vasárnap temették el nagy részvét mellett a derék asszonyt, aki megmutatta negyven évig tartó példában a többi asszonyoknak, hogy milyeneknek kellene lenni - a férjeiknek.

Szent Péter roppant elunta magát odafent s azon óhaját fejezte ki az Úr előtt, hogy szeretne egy kicsit lemenni a földre.

- Ugyan kérlek, minek az - mondá az Úr -, hiszen eleget jártál lent a fiammal annak idején. Voltál már minden, kecskepásztor, kovácslegény, csősz s mondhatom sok bolondságot csináltál.

- Igaz, sokféle alakban megfordultam akkor lent, de hírlapi reporter nem voltam. Az szeretnék lenni ez egyszer.

- No, hát nem bánom. Eredj le. Látom a furfangodat. Megöregedtél, Péter és már te se akarsz gyalog járni. Azért kívánkozol hírlapi reporternek, hogy ingyen vasúti jegyet kaphass.

Péter átadta a kulcsokat egy aprószentnek, s ő maga átmaszkírozta magát reporternek a Futtaki kéznél levő arcképe nyomán.

Az Úr ekkor így szólt hozzá:

- Útiköltséget nem adok, hanem itt van három gallér, amennyivel a reporterek szoktak utazni. Ha az egyik gallért, a leállót felveszed, megnyílik előtted minden ajtó; ha a másikat a felállót veszed fel, belátsz mindenkinek a veséjébe; ha pedig a harmadikat a kivágottat veszed fel, olyan ötletek és hazugságok jutnak az eszedbe, hogy azokkal minden bajból kivágod magad.

Így felkészülve leszállt Péter a földre, de itt már sehol sem találta a nyomait a kétezer év előtti jó állapotoknak s mindjárt az első napon kénytelen volt zálogba adni a harmadik gallért, a kivágottat, amelyből ötletek és különféle hazugságok jutnak eszébe a viselőnek. Egy diplomata adott neki érte ezer frankot.

Egy hétig tartott a pénz, vígan élt addig Péter, utazott, élvezett, barátkozott, disputált az emberekkel, de a második héten az első gallért is, a leállót, kénytelen volt elzálogosítani. Arra is kapott ezer frankot egy betörőtől.

Nem maradt már más, csak a középső gallérja, amellyel az emberi vesékbe láthatni.

- Hát ezt valjon kinek sütöm el? - töprengett Péter, mikor ismét elfogyott a pénze. - Már én úgyis eleget láttam vele!

Elvitte Bismarckhoz. Hátha az megvenné. A herceg megnézte a gallért és így szólt:

- Az egész ingem ebből a matériából való.

Fogta magát, átment vele Konstantinápolyba, hogy a portát kínálja meg vele.

- Édes fiam - mondá a szultán -, hagyjatok engem pihenni. Örülök, ha semmit se látok.

Péter itt sem csinált hát vásárt, hanem még egy reménye volt, hogy talán Bécsben süti el a gallért. Mert ott volna rá a legtöbb szükség.

Útra kelt tehát s ott fölajánlotta a kormánynak a csodagallért, amellyel a vesékbe fognak látni.

- Hm - mondá a kormány feje -, a gallér sokat ér s meg is adnók érte az ezer frankot, hanem hát annak formái vannak; először tegye az úr az ajánlatát írásba és tegyen az írásra ötven krajcáros bélyeget, akkor azután ha körösztülmegy az iktatón és osztályokon, a minisztertanács elé kerül az ügy, ha a minisztertanács is helyeselni fogja, ősszel a delegációk elé lesz terjeszthető az adás-vétel s azzal átesik az első stádiumon...

- Elég! - kiáltá szent Péter ijedten kirohanva s minthogy nem volt egy veszekedett garasa sem, kénytelen volt még aznap visszasétálni az égbe.

Alighogy híre terjedt ott fönn, hogy az öreg megérkezett, kíváncsi tömegek fogták körül, akik mind tudni akartak valami földi pletykát, sőt maga az Úr is rögtön hívatta színe elé.

- Nos, Péter, mit tapasztaltál odalent?

- Rossz világ, uram. Hiba volt, hogy kétezer év óta magára hagytuk. Nagyon szomorú dolgokat mondhatok. Föl van ott fordulva minden, a fogalmak teljesen megváltoztak és az elmék egészen elferdültek.

- Lehetetlen - mondá az Úr.

- Úgy van, uram, hidd meg. Az isteni szikra, melyet az emberben teremtésekor felgyújtottál, kialvóban van.

- Péter, te túlzol. Az emberiségnek fejlődni kellett az én számításom szerint.

- Süllyedt, uram. Átkos iga alatt nyög.

- Te Péter, te az »Egyetértés«-nél voltál reporter...

- Nem, én végigjártam az országokat, népeket és egész tárgyilagosan belenéztem a vesékbe.

- Hát mi annak az oka, hogy az emberiség visszafejlődött? Természetesen a régi frázis... hogy a királyok.

- Valószínűleg - mondá Péter -, legalább részben ők tették ilyenekké az embereket.

- De hisz a nép ma már nem tűrné az efféle királyokat.

- Nem tűrné? A nép ostoba, uram! Tégy próbára, kérlek, s meglátod, mennyire igazam van.

- Legyen kívánságod szerint. Van tán valami terved?

- Van. Utazásomban láttam egy fiatalembert, aki egy szűk cellában elméjétől megfosztva él és dühöng. Szegény beteges feje tele van hóbortokkal. Engedd kérlek, uram, királlyá lenni ez őrültet.

Furcsa kívánság - szólt az Úr -, hogy oly valakit tegyek milliók fejévé, aki a saját fejével sem bír, de ám legyen!

- De még ez nem mind - folytatá Péter -, megismertem egy lángeszű fiatalembert is, királyi termettel, királyi szívvel, fennkölt gondolkozással. Tedd kérlek ezt is királlyá, uram.

Az Úr elgondolkozott s aztán így szólt:

- Az egyik Wittelsbach Ottó, a másik Battenberg Sándor. Mind a kettőnek megadom a módot trónra jutni. A többi függjön a néptől. Ám lássuk majd, mi sül ki belőle.

*

Amit az Úr ígért a legendában, megtörtént - de aztán sokáig szó sem fordult elő a Péter utazásáról. Az Úr nem hozta elő sohasem, maga Péter meg örült, ha nem feszegetik, mert a két gallérral nem tudott volna beszámolni.

Végre azonban mégis eszébe jutott az Úrnak kérdést intézni az öregnél:

- Nos, Péter, mi van a két herceggel? Vannak-e földi híreid? Kifejlett-e már a dolog valamennyire?

- Oh, Uram, hát nincs tudomásod róla, hogy az őrült királynak hűséget esküdött az ország és azóta ő uralkodik?

Az Úr roppant csodálkozott ezen.

- Megfoghatatlan! No és mi lett a lángeszű fejedelemmel?

- Palota-forradalmat csinált a népe, és a diplomácia megegyezésével is megfosztotta a trónjától.

- Megfoghatatlan! - ismétlé az Úr. - Igazad volt, öreg. Az emberiség visszafejlődött. Úgy nézem, hogy egy új özönvízre van szükség. Nem tudom, van-e hozzá elég vizünk... Eredj, nézd körül egy kicsit a vízvezetéki csapokat.

A múlt napokban mi bántunk rosszul a vendégeinkkel, most meg már velünk bánik rosszul a legújabb vendégünk: a kolera. Vicem pro vice.

Roppant hangulatrontó dolog ez. Az egész város vörös bort iszik, s még sincs jó kedve. Minden kedélyen van valami nyomás. És meglátszik az egész város arcán a rettenetes vendég. Minden olyan szomorú és komor. A doktorok fogatai sűrűn robognak az utcákon. A gyümölcsöt áruló kofák lecsüggesztett fejjel ülnek az utcasarkokon. E máskor eleven, hetyke asszonyságok, most szinte bocsánatot látszanak kérni, hogy élnek, s bizonyos szégyenkezéssel ülnek ott kosaruk mellett a vagyonbukott kereskedők bágyadt alázatosságával. A koporsós boltokban egymásnak adják a kilincset azok a szomorú emberek. Az asztalosnak jól megy az üzlet, de mégsem dörzsöli a kezeit olyan vidoran, mint egyébkor. Az utcákon mindenütt érzi az orr azt a rettenetes parfümöt, mellyel a »vendég« tiszteletére elárasztották. Néhol a járókelők közt meg-megvillan az a végzetes zöld kosár, melyet a betegápolók izzadva cipelnek. Ez az a bizonyos »utolsó előtti út« a barakkba, ahonnan még van visszatérés, de ritkán.

Hát még a lapok, ha a kávéházban leülünk: mind megannyi partecédula. A kolera egyre kövérebb számokkal dolgozik. Temetői szag ül a betűkőn, s sírkeresztekké látszanak átidomulni a jámbor, ártatlan írásjegyek.

Az ember olyan, mintha üldöznék. Nem tudja, hova legyen? A kolera elől nem lehet megszökni, mint a csatában a golyó elől, mert hátha éppen szökés közben találunk beleütődni. A kolera ellen védekezni sem lehet. A sok orvosi jó tanács annyira megzavarja a fejeket, hogy aztán semmiben sem hisznek. Ki tudja, hol a halál? Ezer rejtélyes alakja van most annak. Benne lehet a vízben, benne lehet az ételben, benne lehet a levegőben, vagy abban a tárgyban, amivel érintkezünk.

De a legborzasztóbb az, hogy ez az egyetlen hatalom, mely az egyenlőséget respektálja, arra az exkluzivitásra vetemedik, hogy a szegényeket viszi el a legelőbb.

Hát mért éppen a szegényeket? Orvosok ezt is megmagyarázzák; de ez azért nem megnyugtató. Ez is talán csak egy motor, egy lökés azokhoz a küszöbön álló harcokhoz, melyek a szegények és gazdagok közt fognak bekövetkezni.

Az egyik tábor katonái ritkulnak, de a másik tábor is szepeg. Pedig hát ilyenkor nem volna szabad szegény embernek lenni. Mikor a halál különbséget kezd tenni a szegény és gazdag között, az embereknek azzal kellene küzdeniök ellene, hogy az általa is figyelembe vett hézagot egymás közt megszüntessék legalább - ideiglenesen.

Gondoskodni kellene a gazdagoknak, hogy minden ember kellőleg élelmezve legyen a járvány idején, hogy szellős lakásban lakjék és hogy megfelelő ruházata legyen. Ez által lehetne a járványnak legelőbb vetni végét.

A hatóság, melyet súlyos felelősség terhel, kivált azért, mert a fiumei kolera tartama óta, el lehetett készülve a járvány terjedésére, alig tesz valamit. Hetek óta még annyira sem vitte, hogy a zsúfolt lakásokat kiürítette volna. Még most a harmadik héten is folyton akadnak bűzhödt, ragályt terjesztő udvarokra, amiket dezinficiálni kell s túltömött, dögletes levegőjű lakásokra. Ma is olvasunk efféléket a lapok hivatalos értesítései közt, és minden megjegyzés nélkül. Hogy nem szégyenlik az ilyet kiíratni most! Hisz ez mindjárt az első napoknak lett volna elhalaszthatlan munkája!

A hatóság összes intézkedése úgy látszik csak oda megy ki, hogy az utcákat söpretik s a betegekről és a halottakról bulletinokat adnak ki.

De hát nem kellene-e ilyenkor állítani fel a népkonyhákat kettőzött mértékben, s ott egészséges ételt főzni? Nem kellene-e elrendelni, hogy a korcsmákban és vendéglőkben forralt vizet szolgáljanak a vendégeknek? S nem kellene-e gondoskodni, hogy a szegény napszámosember is hozzájuthasson valami módon az ilyen ártalmatlan vízhez? Szellős barakkokat kellene építeni, ahova a lakástalanok meghúzódjanak. Az ártalmas élelmicikkek árulását be kellene tiltani.

Vagy a hatóság talán azt gondolja, hogy úgyis inséges esztendőnk volt, nincs mit enni, hát jó lesz, ha az emberek megritkulnak egy kicsit.

Egy németországi falusi vendéglőben, ahova a zápor bekergetett a múlt héten, egy muszka emberrel töltöttem egy estét. Öregember volt már, tisztes ősz hajjal, végtelenül intelligens kinézéssel, úgy nézett ki, mint egy próféta. Lábait keresztbe rakva teázott és cigarettát szítt. Egy darabig hallgatagon kéjelgett, orrán keresztül bocsátva ki a füstöt, azután megszólított töredezett németséggel:

- Hova utazik, uram?

- Haza, Magyarországba - felelém.

- Szép ország - szólt elmerengve.

- Volt ön ott?

- Harcoltam ott.

- Nálunk?

- Igen, 1849-ben.

- Ah, ön hát orosz?

- Az vagyok, uram, bármennyire sajnálom is, hogy az önre kellemetlen. Tudom, mennyire gyűlölnek önök bennünket.

- Nem lehet tagadni.

- Pedig lássa, jó volna tagadni. Önöknek meg talál az ártani, hogy olyan nagyon sokat politizálnak.

Lesütöttem a fejemet.

- És hogy olyan szabadon nyilvánítják a véleményüket.

- Hja, már mi azt úgy szoktuk.

- De minek akkor is, ha arra semmi szükség nincsen?

- No, ebben van valami.

- Lássa, én figyelemmel kísérem a magyarokat, mert én nagyon megszerettem őket, rokonszenvezem velök. Ösmerem a karakterüket. Én azt is tudom, amit talán ön sem tud, hogy az az irántunk való gyűlölet is csak úgy a felületen van, egy másforma szellőcske lefújja, önöknek csak a nyelvük jár. Pedig az volna a helyes politika, hogyha valóban éreznék is a gyűlöletet, akkor sem kellene róla beszélni. Vigyázza meg, amit jövendölök. A magyar nemzetet a nyelve fogja tönkre tenni.

- Lehet, de olyan értelemben, hogy nem egy nyelvet beszél.

- Éppen nem. A szó szoros értelemében veszem a nyelvet; a sok hiábavaló kiabálást.

- Ej, ej, uram! Ön talán mégis túlságosan keserű ma.

- Egy cseppet sem. Kimagyarázom magamat. Lássa önök örökké koccintgatnak és barátkoznak és önöknek még sincs széles e világon egyetlen barátjuk sem.

(No, ez bizony igaz - sóhajtottam fel magamban.)

- Pedig önök mindenkit fölkarolnak, mindenkiért lelkesednek, mindenkit megéljeneznek. Vegyük csak a legutóbbi időket. Megéljenezték két évtized előtt a poroszt, egy évtized előtt a törököt, tavaly megéljenezték a csehet. Megéljenezték a szerbet, az alig múlt hetekben megéljenezték a bolgárt. Nos, hiszen mindenkit megéljeneztek. Miért ne érhetném meg, hogy egyszer az oroszt is meg fogják éljenezni.

Gunyorosan nevetett, mialatt én tagadólag ráztam a fejemet.

Majd így folytatta nyugodt, csendes hangján:

- Már most elemezzük, mit érnek hát azok az önök éljenei és mit eredményeznek. A törököt éljenezték, de aztán segítették őt megverni, hát most ezért a török haragszik önökre.

- Hm - mondám kényelmetlenül feszengve.

- Megéljenezték a franciát s ezalatt szövetséget kötöttek a porosszal ellene, hát a francia is haragszik ezért és a porosz sem rajong önökért.

- Hm...

- Megéljenezték tavaly a szerbet, ezért megharagudott a bolgár önökre...

- Hm...

- Az idén megéljenezték a bolgárt és ezért most már a szerb haragudott meg, de a bolgár sem békült ki.

Pironkodva húzódtam össze székemen.

- Hát már most azt kérdem én önöktől, mi hasznuk van abból, hogy önök minduntalan belekiabálnak a politikai események közé?

- Semmi.

- No lássa. Még akkor is nagy káruk lenne belőle, ha okosan kiabálnának. Hát még így, mikor nem is kiabálnak okosan. Önöknek a nyelvük lesz a megölő betűjük...

Éreztem bár, hogy igaza van a muszkának, mégsem akartam mentség nélkül hagyni a dolgot és mintegy enyhítésképp hoztam fel:

- Igaz, igaz, de ami a diplomáciánkat illeti, az ellen nem lehet kifogása: az csak elég hallgatag.

- No, ezt jól adja - kacagott fel a muszka -, hiszen ez a másik baj. Önöknek kellene hallgatniok s neki kellene beszélnie.

Hogy én Tisza Kálmánról egyszer szívem szerint írhassak, arra az volna szükséges, hogy már ne legyen miniszterelnök.

De minthogy az országnak sokkal szükségesebb az, hogy ő miniszterelnök legyen, mint a »Pesti Hírlap«-nak az, hogy én szívem szerint írjak róla, tehát nem kívánom, hogy ő mondjon le, inkább én mondok le a szívem szerinti írásról.

Mégpedig azért mondok le, mert mindenféle vádat el tudnék talán viselni, de kettőt nem; azt, hogy Bayreuthba járok a hangversenyekre és azt, hogy valaha udvarlás vagy hízelgés céljából mártom be a pennát a kalamárisomba.

Igaz azonban, hogy a hízelkedésnek két neme van; az egyik, mikor a hatalmasnak hízelkedik valaki, a másik mikor a hazai szokásoknak hízelkedik.

A hazai szokások szerint ugyanis egy miniszterelnökkel mindig úgy kell elbánni, mint egy országos ellenséggel, akinél hatványra illik emelni minden rosszat és eltagadni minden jót.

Nos, én a hazai szokásnak sem hízelkedem. Az egyik éppen olyan tányérnyalás, mint a másik, csakhogy az úgynevezett közvéleménynek nagyobb a tányérja.

No, de nem is olyan téma ez, - hiszen csak azt akarom elbeszélni, hogy milyen egyszerű ember a mi »generálisunk«. Szinte hitetlenül olvassa az ember az ellenzéki lapokból, hogy az ő kormányzása alatt romlottak meg a magyar közerkölcsök, ütötte fel fejét a korrupció, a nagyzás, kapzsiság, szédelgés és rangkórság.

Meglehet, hogy igaz, mert ezek a nyavalyák csakugyan járványszerűleg jelentkeznek a társadalomban, de elég különös, hogy éppen az ő kormányzása alatt ütöttek ki. Mert maga Tisza Kálmán ugyan nem terjeszti sem a nagyzást, sem a rangkórságot, sem az úrhatnámságot.

Ha az oszlopos híveit, a fő-fő mamelukokat, akik többnyire szegény emberek, nagyon meg akarja jutalmazni, hát így szól egyikhez, vagy másikhoz, félrehúzva azt egy sarokba:

- Gyere el hozzám vasárnap egy kis malacpörköltre.

Azt tartja a legnagyobb jutalomnak azok számára, akiket nagyon megbecsül, hogy az asztalához hívja, sok hű és hasznos szolgálat után. És valóban ebben a korban minden ambiciózus emberre a pártban az a legnagyobb kitüntetés, ha a Tiszáné kegyelmes asszonyom malacpörköltjéből ehetik. Mert ez megterhelheti ugyan a gyomrát, de a lelkiismeretét nem.

De hát ki tehet arról, hogy az emberek nagy része balga, fut léha utakon, csillogó káprázatok után, nem látván be, hogy az a malacpörkölt többet ér az aranygyapjas rendnél, mert vele jár a Tisza barátsága is.

Azt hiszem, kevesen vannak, akik a Tiszáék patriarkális malacpörköltjéből ettek, mert aki egyszer ebből a pörköltből evett, az nem tarthat igényt egyébre. Ez a legtöbb, amit Tisza azoknak ad, akiket nagyon megszeret. Mert hiszen éppen azért szereti meg őket nagyon, hogy önzés nélkül szolgálják a közügyet. Az ő személyes barátjainak, el lehetne őket rendre sorolni, nincsenek szinekúráik, nincsenek rendjeleik: hanem megvan a »malacpörkölt«-jük... Bizony szép vonás az azoktól az apró geszti malacoktól, hogy ilyen nemesen szolgálnak a közügynek.

Nekem azonban legjobban az tetszett meg Tiszánál, hogy most, mikor egész Európa vele foglalkozik, lázas telegramok viszik-hozzák királytól-királyhoz, udvartól-udvarhoz a szavait, mozgásba indul, forr, alakul minden, akkor ő fogja magát és lerándul Szegedre prológot hallgatni, hogy ott a derék cívisekkel megünnepelje az elégett és újra fölépült színház megnyitását.

Ahol Tisza Lajos grófot olyan rajongva szeretik, ott természetesen jól fogadták a bátyját is.

Most lett volna ott az a múltkori tárcaíró, aki azt írta, hogy Szegeden fényes délben csak egyetlen ember járt. Az utcákat véges-végig elözönlötte az éljenző nép. (Annyi ott a lakos, tisztelt tárcaíró úr, hogy egy fölösleges is van: Haleczky.)

No, de ne keserítsük saját magunkat, inkább térjünk át az ünnepélyekre. Azazhogy ezekre sem. Szeged olyan kifogástalanul, olyan nyíltszívűséggel tud fogadni, hogy ott a fogadtatásoknak soha sincs történetük. Egy kis panasz volt ugyan, de nem a vendégek részéről, mint Pozsonyban, hanem éppen azok részéről, akik vendégek szerettek volna lenni. A város igen kevés vendéget hítt s így maradtak ki sokan, akik Szeged iránt barátságot tanúsítottak s ezek közt a sajtó is. Hanem hát ez is csak egy kis félreértés dolga.

Szegeden most nem a színházat nyitották meg (mert a megnyitási ünnepély már évek előtt történt meg a király jelenlétében), a mostani ünnepély abból az ötletből volt rendezve, hogy Tisza Kálmán lement, legfőképp az ő tiszteletére. Nem lett volna indokolt, hogy ilyenkor a maga barátait hívja meg a város elsősorban, hanem egy szűkebb kört, leginkább a miniszterelnök kíséretéül. Bizonyára nem demonstráció hát, mint az ellenzéki lap panaszolja, hogy Herman Ottót a város egyik képviselőjét meg nem hítták, hanem egyszerű logika.

A színházi előadás nem nagyon sokat ért. Láttam már én annál sokkal jobbat is - Balassagyarmaton. Hanem valami mégis igen szép volt belőle; maga a színház és Nagy Ibolyka. Az előadott darabokon mindenki unta magát, csak a miniszterelnök mulatott jól. A legprimitívebb elmésségeken olyan nagyokat kacagott, mintha ma lett volna először színházban.

A banketten aztán még jobban kigombolkozott belőle a magyar természet.

Egy darabig csak megült csendesen a sok magára tartó excellenciás úr között, eldiskurálgatott velök erről-arról, de amint a derék Erdélyi Náci mind jobban belemelegedett a nótákba, amint sírni kezdett a bűbájos vonója, egyre szórakozottabb lett ő is, s kurtább feleleteket adott a szomszédjainak.

Merengve hallgatta, szíve megolvadozott apródonkint.

- Ejnye be kár - mondá -, hogy az a banda oly messze van.

Nosza egyszerre száz kéz is intett Erdélyinek, hogy húzódjék közelebb.

A banda nagyon is közel jött, a miniszterelnök intett hogy tovább menjen. Eszébe jutott, hogy ő mégiscsak ennek az országnak a miniszterelnöke, hát meg kell valamit tartani a nagy rangból.

Hanem a cigánynak is megvan az ő csodálatos instinktusa. Belenyúlt Náci a vonójával a nóták tengerébe, ebbe a nagy óceánba találomra, s kifreccsentette belőle éppen azt az édes csöppet, amely a miniszterelnöknek a legzamatosabb.

Rárántotta pajkos kedvvel:

Vékony deszkakerítés,
Beh gyönyörű teremtés.

No, ez éppen elég volt. Vége lett birodalmi politikának, miniszterelnökségnek, nem maradt meg más Tisza Kálmánból csak a magyar ember - ha az »csak« volna.

- Ezen a nótán voltam én vőlegény - szólt oda a környezetének, ragyogó vidám arccal.

Aláhajolt kissé féloldalt, megbillegtette a vállait negédesen, s aztán azzal a hosszúkás csontos kezével, mellyel a muszka birodalmat fenyegette meg tegnapelőtt, szép lassú tempóban elkezdte a taktust verni Erdélyi Nácinak.

A szegediek majd kibújtak örömükben a bőrükből. Valamelyik polgár (vagy a Tóth Mihályokból, vagy a Nagy Ferencekből az egyik), önkéntelen lelkesedéssel kiáltott fel az asztal végen:

Az isten is alsóvárosi embernek teremtette közénk.

Kevés miniszternek van olyan merész keze, mint Tiszának emberei megválasztásában.

Más minisztereknek e tekintetben az volt a jellemző oldaluk, hogy négy ember közül mindig ki lehetett biztosan találni, kit nevez ki erre vagy arra az állásra - Tiszánál abszolute lehetetlen kitalálni. Az ő kinevezései a legmeglepőbbek. Horvátország bánjának egyszerre csak előrántja gróf Héderváry-Khuent. Mindenki azt kérdezte: »Ki az?« Hanem 'iszen aztán meg is felelt Héderváry-Khuen derekasan.

Városi főkapitánynak elhozza az ismeretlen Török Jánost, intendánsnak kinevezi Keglevichet. Mind egy-egy meglepetés. A főispánoknál pláne nemcsak merész, de szerencsés keze is van. Hertelendy, Kállay, Tallián kinevezése, mind, mind arra vall, hogy roppant élesen lát azon a kék pápaszemen keresztül. (Kár, hogy akkor mindig leteszi, mikor a saját kabinetjéről van szó.)

Ama szerencsés kinevezések közül való volt a Tabajdy Károlyé is.

A 60-as évek óta egy fiatal ügyvéd kezd feltűnni Aradon. Egyszerű család sarja, a nagyzerindi nótárius fia. Részt vesz a közügyekben, beszédeket tart, a bizottságokban erélyt fejt ki. Tehetséges, ügyes embernek van elismerve odahaza, méltányolják, főjegyzővé választják, s midőn az előbbi alispán, Nagy Sándor törvényszéki elnökké neveztetvén ki, lemond ez állásáról, a közönség Tabajdyt választja meg helyére.

Mint alispán csakhamar országos hírre tesz szert, a községek rendezésével s a magyar állameszme érdekében kifejtett lázas tevékenységével.

Tisza nem reflektálva a főispánkodó megyei családokra, a fiatal alispánt nevezi ki a megye kormányzójának 1879-ben, ugyanaz a Tisza, aki egyéb megyékben mereven látszik ragaszkodni a családi tradíciókhoz s úgyszólván a telekkönyvi tabella és a grófi címer ódonsága szerint ülteti be az egyes családokat a főispáni székekbe, nem is annyira az egyént, mint inkább a családot tekintve.

És ez onnan van, mert Tisza mindenekelőtt taktikus ember. Vannak megyék (pardon: vármegyék), ahol egy gazdag és tehetségtelen gróf nagyobb támasza lehet a kormánynak és a rendszernek, mint akár ha Bismarckot tennék oda szegényen, míg viszont vannak vármegyék, ahová okos, kemény ember kell. S Tisza éles elméje jól ismeri azokat a pontokat, hogy hová melyik szükséges - s ott aztán nem enged.

Arad megyébe ész kell. Azonfelül erély is. A nemzetiségek itt a legelevenebbek. Itt nem elég a főispánnak, hogy a mente jól álljon rajta.

Tabajdy Károly kitűnően felelt meg feladatának, nemcsak betöltötte a nehéz állást, nemcsak féken tartotta a nemzetiségeket, hanem amellett békítette is őket.

Az pedig nagy dolog és csak úgy hasznos működés, ha a főispán amellett, hogy a rendet fenntartja erős kézzel, egyszersmind munkálkodik a jövőn is, hogy majdan egy gyengébb kéz is vezethessen.

Ezt azért jegyzem meg, mert a nemzetiségi megyékben legtöbbször csak mesterséges úton, sokszor furfanggal és erőszakkal kormányozzák a megyét.

Vannak megyék, hol a főispán csak a választásokra fekteti a súlyt. Egész működése csak oda megy ki, »magyar követeket választatni«, hadd lássák ott fent (ti. Pesten), hogy minden rendben van. Pedig, dehogy van rendben. Őméltósága csak a látszatnak dolgozik. Azalatt a nemzetiségi eszme egyre jobban terjed és erősödik otthon, a községekben; sőt némelykor még némi kedvezményeket is tesz őméltósága a nemzetiségieknek, hogy a követválasztásoknál ismét azok tegyenek neki kedvezményeket. Kéz kezet mosván.

Tabajdy egyike volt azoknak a keveseknek, akik feladatuk magaslatán állva, valóságos missziót teljesítenek, mert mindig a lényeget tartják szem előtt. A szigort párosítani tudta az igazságossággal. Nem mutatott gyűlöletet a nemzetiségek iránt, nem üldözte őket, hanem csak azt üldözte és irtotta bennök, ami a magyar állameszmének meg nem felelő. Méltányos volt, hogy igazságos lehessen és békülékeny, hogy szigorát megtűrjék. Magyar iskolákat állíttatott, a nemzetiségi iskolákra éber szemekkel vigyázott. A nemzetiségi vezetőket ildomos politikával tudta megnyerni. Azon néhány év alatt, mióta Arad megye főispánságát viselte, olyan erős közszellemet teremtett, aminő ott azelőtt sohasem volt. A közigazgatást is olyan jó karba hozta, hogy első megyének kezdték tekinteni Aradot, s a legkiválóbb főispánok egyikének az egykori ügy védet úgy, hogy midőn két év előtt a belügyminiszteri államtitkári szék betöltéséről volt szó, az országos közvélemény immár az ő nevét kezdte hangoztatni e fontos állásra.

De most az egyszer nem az történt, ami különben nálunk majdnem rendszer: amint valakinek az a híre, hogy kitűnően tölti be állását - rögtön fogják, elviszik onnan egy más állásra, aminek aztán meg nem felel.

Tabajdy sehol sem lehetett fontosabb állásban, mint Arad megye élén. Sajnos, hogy az utóbbi évben súlyos betegség nehezedett a munkás, tevékeny férfiúra, s ágyba döntötte.

Betegségéről egyre aggasztóbb hírek jöttek, majd ismét javulás állott be rövid időre, mígnem beállott a katasztrófa: a java korában levő, deli férfi (1833-ban született) hosszas szenvedés után kimúlt.

Nagy veszteség ez nemcsak Arad megyének, hanem az egész országnak, mely méltán gyászolhatja a nagytehetségű férfiút, akiről csak azt tudja, hogy vele sokat vesztett, de hogy mennyit, azt még ma, munkássága delén kiszámítani sem lehet.

Uram, barátom!

A boncolók legifjabb céhe azt hirdeti, hogy az ember szíve mindössze egy izom mely addig lüktet, ameddig az »életerő« tart, s amikor ez elfogyott, hát megáll s azután mindennek vége. Így hirdetik ezt azok, akiknek az ember, szívével együtt, csak tárgy - néha »érdekes tárgy« - s én úgy tudom, hogy mióta ez a céh uralkodik, azóta terjed a szívtelenség is.

Megnyugvással viselem elmaradott voltomnak tudatát, mert egyről nem akarok, nem bírok lemondani, ti. arról, hogy az ember, puszta szervezetén kívül még cselekvő lény is és hogy e cselekvőségében részt veszen szervezete a maga egészében és részei szerint is.

Ha ezt másból sem tudnám, ha sohasem vizsgáltam volna a szeretet és bánat fokozatait, amint azok magasabb és alsóbbrendű lényeknél nyilatkoznak, megtudom abból, hogy szívem bizonyos behatások alatt a lüktetés határain túl kitágul, más behatások alatt messze e határokon belül összeszorul.

Most ily behatással van dolgom, mely alatt - ezt hinni akarom - sok ember szíve összeszorult; amidőn pedig ez magamon is megesett, legelső gondolatom az volt, hogy itt tenni kell.

Azt a szívszorulást a sajtó okozta nekem. Ám én annak műhelyeiben ma már idegen vagyok - nem ugyan mint tárgy, hanem mint számottevő s ezen az alapon joggal bíró munkás; azért nincsen bátorságom, hogy oly ügyben, amely magáé a sajtóé, s amely ítéletet kér, csupán magamra támaszkodva föl merjek lépni.

Nekem ebben az ügyben a sajtó emberén kívül még magára az emberre is szükségem van - fordulok tehát ahhoz, ki a szívek öröméről és bánatáról azért szeret és tud is írni, mert megőrizve saját szíve örömét, bánatát, másokét is megérti és átérzi - ezért fordulok Önhöz.

Odaszólítom Önt egy sírhalomhoz, mely ma egy elhibázott élet utolsó menedéke, ahhoz a sírhalomhoz, mely Imreh Aurélt, a fiatal képviselőt takarja.

Megtudtuk a sajtó útján, hogy ez a boldogtalan »zilált anyagi viszonyok« miatt főbe lőtte magát, hogy utolsó tollvonásával csődöt kért maga ellen.

Úgy érzem, hogy elég ez annak a tudnivágyó világnak, mert valójában az a golyó, mely azt az ifjú életet kioltotta, egy pont, mely bevégezte az életet s evvel együtt a nyilvánosság elé tartozó történetét is; ami ezentúl következik, az - enyhén kifejezve - a meggondolatlanság kegyetlensége.

Hát mi következik ezen túl?

Ugyanaz a sajtó - mondjuk egy része - ma már azt is hirdeti, hogy az az ember nemcsak könnyelmű, hanem bűnös is volt, hogy sikkasztott és csalt!

Legyen úgy, hogy ez igaz. De kérdem én: kinek mi a haszna abból, hogy ezt országnak, világnak hirdesse akkor, amikor az a boldogtalan halálra ítélte önmagát - amikor ez a híradás nem téríti meg senkinek a kárát, nem növeszti meg a csődtömeget, nem világosítja fel a bírót - hiszen az az ember maga kérte a csődöt, halálának egyszerű híre elégséges volt arra, hogy az érdekelt feleket cselekvésre bírja!?

És most következik a kegyetlenség kegyetlensége!

Álljunk oda ketten ahhoz a sírhoz - hát ott találjuk annak az eltévedt embernek ifjú özvegyét és három neveletlen árváját!

Bizony rámondja velem együtt, hogy rettentő kegyetlenség a megtört özvegy bánatát a gyalázat hirdetésével szívszakadásig tetézni - és rettentő kegyetlenség az, három ártatlan gyermeket, mely ma még nem is sejti a csapás sulyát, a kihirdetett gyalázattal az élet útjára bocsátani -

Mit nyernek evvel a károsodottak?

Semmit!

Mit nyer evvel a sajtó?

Tíz sort!

És mit nyer a család ártatlanja?

Egy átkot, mely az egész életre szól!

Azt hiszem, hogy ezen túl minden szó fölösleges.

Üdvözli
igaz híve
Herman Ottó

(Osztom a gyöngéd érzéssel írt szép sorokat annyiban, hogy magam a világért sem volnék képes utánakiáltani egy halottnak a bűnei lajstromát, de néhány megjegyzést mégis teszek, nem speciálisan erre az esetre, inkább általában.

A sajtó, az igaz, nem nyer ez elbánással semmit, a családbeliek egy átkot hurcolnak a megbélyegzéssel, de hogy a társadalomnak nem használ-e ez a kegyetlen szigor, nem rettenti-e jobban vissza, arra nem mernék egyenesen felelni.

Szomorú idők ezek, amiket élünk. Járvány ez már. S ilyenkor minden szerhez hozzányúl az ember.

Nem hiszem ugyan, hogy valami nagyon sokat használna e végzetes titkok fölleplezgetése a sajtó útján, de nagyon sokat nem is árthat, mert bizony ezek a rossz dolgok úgysem maradnának titokban. Súgják-búgják azokat még nagyítva is. Az a sötét árnyék, mely a szerencsétlenek családját kíséri, olyan makacs, szívós, hogyha nem táplálkozik is nyomdafestékkel, fenntartja magát, velök jár, minden utaikon eléjök áll.

Két közmondásunk van, mind a kettő humanus.

Az egyik az, hogy az élőkről nem illik rosszat mondani.

A másik az, hogy a halottakról nem szabad rosszat mondani.

De hát e két közmondás mellett ugyan mikor lehet aztán valami igazat mondani?

És mégis, olvasva az Ön cikkét, elém képzelve a három kis árvát, mégis talán Önnek van igaza.

M.K.)

Szegedet sokat látogatja az isten.

Az első színházát a víz tette tönkre; régi ronda épület volt az, valóságos tűzfészek. Mikor utoljára láttam, a békák kuruttyoltak benne. Ki vékonyan, ki vastagon. Szomorú operett volt az.

Akkor azután építettek az ócska épület helyett a régi vár és a hajdani börtönök helyén egy fölséges épületet, hatalmas homlokzattal a Tisza-partra. Nagyvárosba való színházat, gyönyörű berendezéssel, pompás mellékhelyiségekkel, terrasszal, társalgó fülkékkel, kényelmes foyer-val, büfével, sőt, hogy semmi se hiányozzék, a színház alá kifundáltak egy díszes vendéglőt, a színház elé egy gyönyörű kioszkot kávézó pavilonnal és szökőkúttal.

De ahogy az első színházat, a tűzfészket a víz vitte el, ebbe meg a tűz kapott bele: a gyönyörű színház leégett harmadéve.

Szeged városa mindig sok áldozatot hozott a művészetnek. Ott nem cifraság az, hanem szükséges só a mindennapi kenyérhez. Az egyetlen város, ahol vasárnap esténkint egyszerű földműves családok is a páholyokból hallgatják a jóízű népszínműveket. Szegeden nem nélkülözhették a színházat s legott megkérték Fellnert, az ismert színházépítőt, hogy amilyen gyorsan csak teheti, állítsa ismét föl a szegedi színházat.

Október 2-án nyílt az meg tehát másodszor némi ünnepélyességek közt, maga a miniszterelnök is lement gr. Tisza Lajossal a megnyitásra, s Szeged több előkelő barátja volt hivatalos.

A színház, melynek képét mai számunk mutatja be, s mely nagyon emeli a képünkön is látható fényes palotasort, Szeged legszebb pontját, majdnem mindenben hasonlít külsőleg az előbbihez, minthogy a falak épen maradtak, de belöl sok hasznos és célszerű újítás van.

A páholyok és az ízléssel elrendezett vasszékek vörös szövettel vannak behúzva, az egész nézőtér gyönyörű lámpákkal van világítva a velencei dózse-terem mintájára. A vasfüggönyben a csalódásig utánozták a perzsaszőnyeget. A zenekar, az új követelmények szerint, úgy ül, hogy a közönség nem láthatja.

Sok tekintetben hasonlít a Népszínházhoz, csakhogy talán kisebb és talán szebb is valamivel. Újra megvan hát Szegeden a szép színház, de most már a közönséget kezdi apasztani a harmadik nagy csapás: a kolera.

Nem arról a nevezetes »egy halottról« lesz szó, akit évek előtt annyit emlegettek a muszka telegramok, hanem egy másik halottról, akinek az jutott osztályrészéül a halála után, hogy a legnagyobb közszemlére legyen kitéve, ami csak érhet egy halottat.

Ott fekszik délelőttől kezdve a Váci utca legnépesebb részében végigterülve az aszfalton: négy lába égnek meredve, feje búsan, meredten leeresztve, nagy kékes szemei kinyitva, de az élettelenség homályos hályogával bevontan.

Nagy hasa felpuffadt (affektálja a holta után, mintha jól volna lakva) lompos farka a bal lapockája alá jutott, amidőn összerogyott s onnan feketedik elé. A halál dermesztő lehelete megfagyasztotta a hullát, az élettelenség merevsége megborzongtatja a járókelők hátát. Rossz érzés egy dög mellett járni. Szaga talán még nincs, de az idegesek érzik már. Ámbár azóta alkalmasint szaga is van már.

A megboldogult, amíg élt, foglalkozására nézve komfortábli ló volt. A teljesített munka közben esett el, összerogyott, páráját kilehelte, vége volt. Szépen halt meg. Megszabadult földi terheitől.

A halál megállította a komfortáblit; azt mondta »állj meg, erre a lóra nekem van szükségem«. De a »nagy megszabadító« ahelyett, hogy ráült volna és elnyargalt volna rajta tisztelkedni dr. Gebhardthoz, »a bonorum direktorához«, ott felejtette az utcán.

A komfortáblis-kocsis sóbálvánnyá válva maradt ott és ekképp gondolkozott:

- Már most mi az ördögöt csináljak? Eddig a ló húzta a kocsit, én hajtottam a lovat, most már én fogom hazahúzni a kocsit, de engemet ki fog hajtani?

A lórul ő is megfeledkezett.

Mert a ló bőre csak két forintot ér, a hazaszállítása pedig belekerülne ötbe.

Eszerint ott maradt a ló és ott van még e percben is, midőn e sorokat írjuk. Pedig most már sötét este van.

Előkelő közönség rajzik a fényes kirakatok utcájában. Az elköltözött hű párát kíváncsi gyermekraj veszi körül, akinek tetszik, hogy szabadon végignézhetnek egy ilyen imponáló állatot, anélkül, hogy az megrúghatná őket.

Ideges hölgyek összerándulnak; a szomszéd utcák kutyái gyülekezni kezdenek és oldalogva settenkednek, bujkálnak a járókelők közt. Néha felvakkan egyik-másik. Értekezletet tartanak, hogy »ki kezdi meg?«

Igazi keleti nép. Bagdad egyik mellékutcáján éreztük magunkat Hassan Assasid kalifa idejében.

A rendőrök fel s alá járnak, futkároznak a csillogó utcában, de a ravatalon fekvő halott álmait megháborítani egyik se meri.

Valóban megható kegyelet.

Minden jel oda mutat, hogy a rendőrség három napig akarja közszemlén hagyni a megboldogult állatot, hogy a közönségnek alkalma legyen a mulandóság felett gondolkozni.

(A t. c. közönség okulására elbeszéli maga a levél)

Kevés halandó van abban a szerencsés helyzetben, hogy mikor az élettörténetét el akarja mesélni, egyszerűen egy képet festet és szemmel láthatóvá teszi az úti élményeit.

De az elején kell kezdenem.

Születtem Hont-Szántón, ott tettek be borítékba és ráírták a boríték hátára, hogy hova kell mennem:
Nagyméltóságú
Báró Nyáry Adolf úrnak
Őfensége József főherceg főudvarmesterének
Budán
Szent György tér 5. sz.

Ráragasztották hátamra az útiköltséget, az ötkrajcárt és feladtak a hont-szántói postára.

Ez történt október 20-án.

A postavezető bizonyos tisztelettel vett kezébe, ahogy illik egy ilyen előkelő levelet és rám nyomta gyöngéden a hontszántói bélyeget.

- No - gondoltam magamban -, most már átestem minden bajon, most már nyugodtan hempereghetek a többi levelek közt, míg az uramhoz eljutok. Mindössze egypár óra az egész.

Türelmetlen voltam kissé, mert csupa közönséges levelek közt kellett beszorítva lennem, mikor a vasútra feladtak. Fiskálisok fenyegetőző, pénzt kérő levelei. Kereskedők üzleti episztolái. Az egyik tele volt petróleum-pecsétekkel. Én is bepiszkolódtam tőle. Oh, ez egészen tűrhetetlen állapot!

Nem messze tőlem a köteg alján egy rószaszín levélke hánykolódott a legjobban.

- Jaj, de borzasztó lusta ez a vasút - csipogta. - Pedig nekem nagyon kellene sietnem, mert engem nagyon várnak. Én szerelmes levél vagyok.

- No, én ráérek - mormogta flegmával egy nagy negyedrétű levél, melyen ott feketedett az ex offo. - Én közigazgatási ügyben járok. Mindegy, ha egy év múlva érek is Pestre.

- Halálhírt viszek - jajgatott egy fekete szegélyes partecédula -, máris ott kellene lennem.

- Ugyan mit gőgösködtök a tartalmatokkal? - vágott közbe egy szarkalábas katonalevél, - Egyitek se fontosabb a másiknál. Ha még ajánlott levelek volnátok!

Ezt már nem tűrhettem el.

- Coki, paraszt - kiáltám -, szalutálj, nem látod, kihez megyek?

- Bánom is én - szólt a katonalevél -, kivételt veled se tesznek, mert ha fontosabb lennél a többinél, dróton küldtek volna Budára.

Erre nem tudtam mit felelni, hát inkább megvető hallgatásba burkolóztam.

De az út Pestig végre is unalmas volt. Egy jóbarátra ilyenkor szükség van, akivel fecsegni lehet kissé. Még egyszer átnéztem a leveleket s szemet vetettem egyre, mely a címe után előkelő származásra vallott.

Kilencágú korona volt a tetején s a cím így szólt:

An Jakob Kohn Jud,
in Pest.

No, ez bizonyosan előkelő kéztől származik. Ezzel már szóba lehet állani.

- Mi járatban vagy, komám?

- Pénzt kérek kölcsön a zsidótól az uramnak.

- Hosszú vagy?

- Csak nehány szóból állok.

- Akkor te vagy a világon a legudvariatlanabb levél.

- Tehetem, mert első helyen lesz a pénz betáblázva. Hanem iszen majd meghosszabbodnak az unokáim.

Efféle diskurzus közt értem be Pestre, a vasúttól elvittek, kibontottak és rám ütöttek egy bélyeget.

Meghökkenve látom a betűkből, hogy Budán a Krisztinavárosban vagyok.

De hát mi ez? Mit akarnak velem a Krisztinavárosban? Este, mikor a kihordók összejöttek, egy torzonborz ember a kezébe vett és így szólt:

- A Szt. György tér nem az én utcám. Hol fekszik az?

Ezen azután tanakodni kezdtek, visszadobtak az asztalkára, egy hivatalnok onnan is fölvett és újra becsomagolt idegen levelek közé.

Másnap ismét kibontottak és rámütöttek egy bélyeget. A betűkből azt láttam, hogy a »vízivárosban« vagyok.

Ott a tegnapi jelenet ismétlődött. Egy levélhordó röhögve visszahajított:

- Báró Nyáry! Az ördögbe is, most már ősz van! Most már nincsenek nyári bárók a vízivárosban.

Egy másik levélhordó a bagós kezeivel megsimogatott s így szólt:

- Wo liegt dieser Sz. György tér?

Ezen, úgy látszik, az egész vízivárosban nem bírtak eligazodni, újra becsomagoltak és vittek, míg végre másnap újra rámnyomtak egy bélyeget. A központi postán voltam.

De milyen állapotban! Egészen elrongyolódva, bepiszkolva. Istenem, istenem, hogy menjek én most be ezüsttálcán egy excellenciás úr elé?

De ha mehetnék is, vajh eljutok-e én oda valamikor?

A főpostán azt határozták rólam, hogy elküldenek Sepsi-Szt.-Györgyre.

Remegve hallottam ezt. Egy erdélyi út nem tréfadolog ilyenkor!

Szerencsére valamelyik hivatalnok becsomagolt a terézvárosi postára, ahol rámütöttek egy bélyeget, innen sorba vándoroltam a postákat, mígnem ötödnapra újra ott találtam magamat a vízivárosban, de milyen állapotban, méltóztassék szerencsétlenül összeroncsolt, megbélyegzett ábrázatomat megtekinteni.

Igenis így néztem ki, uraim és hölgyeim, midőn végre a posta... dehogy a posta, hanem a gondviselés végét veté örömtelen vándorutamnak.

Egy fiatal postás ugyanis becsomagolt tévedésből a »vár«-beli levelek közé.

Egy levélhordó, aki azelőtt Nyáry báró őexcellenciájánál inas volt, véletlenül megpillantott s visszaemlékezvén a hajdani ura nevére - végre egy hét múlva eljutottam oda, ahova küldtek.

De mit ér, forró vágyam, hogy ezüst tálcán vigyenek be, nem teljesedhetett, mert az inas nem merte a tálcát bepiszkolni.

Ez volt az én szomorú élettörténetem; midőn végre szétmetszettek, beleimet kivették, végső óhajom az volt:

»A borítékomat pedig testálom méltóságos Gervay Mihály úrnak.«

[nov. 7.]

Aesopus híres bárány-farkas meséjének nem egyhamar akad olyan hű kópiája, mint a Kaulbars dolga Bulgáriában. E hírhedt politikai agent provocateuré volt a legközelebbi hét is.

Annyira vitte, hogy kezd már rokonszenves lenni. Mert egy ember annyit mer és egy hatalom, aki ilyen modorban bánik el Európával, aki a gyerekes vásottság minden fogásaihoz hozzányúl anélkül, hogy elröstellné magát, már nem annyira gyűlöletre, mint inkább bámulatra méltó. Mert a szemtelenség is virtussá válik bizonyos fokon túl. Hanem annál szánalmasabbak a többi diplomaták, kik bamba képpel nézik a kellemetlen fejleményeket s ha egy-egy fricskát kap valamelyik, siet magára disputálni, hogy az neki nem fáj.

És még ezek közt is, ha legmulatságosabb a török, bizonyosan a legmizerábilisabb az osztrák diplomácia: itthon messziről fenyegeti a muszkát, de ott, ahol közel van hozzá, bánatos töprengésekbe merül, és még Tirnovába is óvakodik elmenni.

Azért-e, mert nem mer?

Vagy valami más okból?

Ne is kérdezzük, mert választ úgysem kaphatnánk.

Az öreg Pulszky már megpróbálta, azt kérdezte egyszer egy külügyészünktől:

- Ugyan mondja meg nekem excellenciád, hogy az osztrák diplomácia ostobasága taktika-e vagy csak egyszerű tünet? Mert ha taktika, akkor semmi kifogásom ellene.

Természetesen az öreg Pulszky sem kapott választ.

Mind jó volna az végre, csakhogy ha már alázatosak vagyunk, hát legalább ne kerülne pénzbe. Ennek van értelme.

De amikor úgy viseljük magunkat, mintha lakájok volnánk, de úgy költünk, mint gavallérok, az már szomorú.

Ez a »modor« is igazolt, amit az osztrák diplomácia követ, de amellett nincs szükség hadseregre, csak jó hajlékony hátgerincekre.

A hadsereget küldjük haza, s legyünk alázatosak. A pénzt pedig, amit a hadsereg fölemészt, rakjuk élire.

A külzavarokat katona nélkül is el lehet igazítani, ha az ember mindenbe »belenyugszik«.

Ha pedig itthon támadna meg bennünket valaki, pénzen fogadunk hadsereget, aki megvédelmez.

*

Csakhogy idehaza kevély ám a mi diplomáciánk. A »székely külügyminiszter« (Kálnoky de Kőröspatak) olyan arccal és olyan kardcsörtetéssel jött le e héten a delegáció német részével Budapestre, hogy az ember majdnem bátornak kezdi tartani.

A két elnök beszédéből is kicsendült, hogy komoly a láthatár.

Az összes európai sajtó a harcias szellemet látja megnyitó beszédeikből, melyek közül a Tisza Lajos grófét találja kiválóan ügyesnek a francia sajtó, aminthogy az is volt.

De az adózó népek világosabban látnak a külföldi sajtónál, ők is érzik a »fekete felhőket a láthatáron«, de azt is érzik, hogy erre egy nagy pénzesőnek kell következnie, de nem a láthatárról.

És azt is érzik, hogy minden delegacionális kardcsörtetés dacára Oroszország okkupálni fogja Bulgáriát, Ausztria pedig okkupálni fogja a polgárai zsebét.

A delegációban lesz ugyan egy kis szóbeszéd, hihetőleg Andrássy Gyula fog egy kicsit évelődni a kedves utódjával, és Grünwald Béla lép ki szűzi lándzsájával a küzdtérre, de a vége mégiscsak az lesz - hogy mindent megkapnak, amit óhajtanak.

Ahogy mi is mindent megkapunk, amit nem óhajtunk.

De ne haragudjunk a diplomáciára, olyanok szegények, aminőknek születtek, ők nem tehetnek róla.

És a végén, ami rossz történt a világon, azt még eddig mind okos emberek csinálták.

Hátha utoljára is éppen a mi diplomáciánk működése talál valami jóra kiütni.

*

Aztán van ám nekünk egyéb bajunk is ezen a héten.

A mérges daganat, mely az operaszínháznál gyűlt, most végre kifakadt.

Tisza Kálmán maga is azt hozta fel tavaly argumentumnak az operaszínház fenntartása mellett (s valóban az is a legjobb argumentum), hogyha valami idegennyelvű ember vetődik Pestre, hát legyen hová elmennie vacsora előtt.

De a kolera közbejött, idegen nem jött, kiállítás se volt, zsidónk pedig nem lévén elegendő (Hiába rázza fejét t. Istóczy képviselő úr!), az Operaház nagyon kevés látogatóval dicsekszik.

De azért az Operaház mégis úgy költ, mintha ott künn a kapunál nagy emberrajok verekednének a jegyekért.

Ebből következik, hogy az Operaház pénztára is üres. A költségvetés mogorva arccal emlékezik meg róla.

Beállott a legkomolyabb pillanat. A publikum kezd sopánkodni: hogy verekedni való pénzünk még akad a delegáció számára, de eldalolni való pénzünk már nincs. Kezdik itt-ott komolyan fölvetni azt a tervet, hogy talán ki kellene adni bérbe magánvállalkozónak.

Az új intendáns, kinek egy év óta még nem volt elég ideje reformot keresztülvinni, elkezdett most már komolyan gondolkozni.

- Lássuk csak, mit lehetne tenni? A kormánynak a deficit ellen van kifogása, a közönségnek Erkel ellen. Világos, hogy most már valamelyiktől a kettő közül meg kell szabadítanom az Operát.

Az intendáns a könnyebbiket választotta: Erkel megy, a deficit marad.

Ami egészen jó intézkedés tőle, mert Erkel nélkül jobban lehet bérbe adni.

*

Egyéb nagy dolog aztán ezen a héten nem is történt. Minden a szokott kerékvágásban ment, még postalopás is volt. Amit mindenki természetesnek talál.

Sok mindenféle pénzhamisítókról hallottam már. Olyan becsületes ember is volt köztük, mint Bugyi András uram, aki csak ezüst tallérokat csinált pakfonból, de azokra illendően rávésette: »Andreas Bugyi Rex Hungariae«. Azt hitte őkelme, hogy így egyáltalán nem követ el semmi csalást.

Aztán hallottam olyan úri bandáról is, amelyik a bankhamisító prését úgy helyezte el az ajtózárban, hogyha látogatójuk jött és megnyomta a kilincset, mindig egy tízforintos bankót nyomott ki. Ezeknek is tiszta volt a lelkiismeretük, mert még az a két kutató rendőr is, aki egy napon belépett hozzájuk, húsz forintot csinált nekik. Hát tehetnek ők arról? Mi az ördögnek mászkálnak itt őnáluk?

Hanem a legmulatságosabb eset mégis a csöngölei Kálmán Gergely nevű zúgtanító esete, aki szinte azt csinálta, amit az állam, amint az pár nap előtt elég részletesen volt a lapokban leírva.

Egyre gyártotta tanyai bérlett házában a bankót. Csodálatos, hogy tizenháromezer forintot találtak nála. Mégpedig azért csodálatos, mert úgy találták meg e nagy összeget, hogy Kálmán Gergely uram nem tudott egyik hitelezőjének 160 forintot kifizetni, minélfogva lefoglalták az ingóságait s azok között egy gépet is. Az ügyvédi írnok és a végrehajtó közönséges »képnyomtató masinának« tartották (mert Kálmán Gergely szentképeket is szokott nyomni) s egyszerűen bejegyezték a foglalási jegyzőkönyvbe, »egy gép értéke ennyi és ennyi«.

Nem is gyanították, hogy a »gépek királyával« van dolguk.

Időközben azonban a foglaltató fél rajtakapta a rendőrökkel Kálmánt, mikor az éppen egy garabolyt elásott a földbe, s kitűnt, hogy a garabolyban tizenháromezer forint hamis bankó van és mindenféle bankócsinálási lemezek.

Kálmán fia, leánya és felesége rávetették magokat a rendőrökre, kétségbeesetten védték a garabolyt, de a rendőrök maradtak győztesek s vitték haza Szegedre nagy triumfussal a garabolyt.

Kálmán Gergely uramat azonban elfelejtették elfogni. Mert a rendőrök mindég elfelejtenek valamit.

Ez eddig mind meg volt írva a lapokban, de most jön már a folytatása mint teljesen új.

Kálmán tehát szabadon maradt, és ott bujdokolt valahol a szegedi tanyákon vagyis talán bujdokol a mai napig is.

De az igazságszolgáltatás se pihen. Hogy is pihenhetne az.

A foglalás idejétől elmúlván a perrendtartásilag megszabott időpont, kitűzetett Kálmán Gergely ingóságaira az árverés.

És minthogy a kitűzött nap is megvirradt, meg is tartották az árverést. Licitánsok, zsidók, keresztények messze vidékről eljövének s akinek mire kedve volt, olcsó áron megvette.

Így adatott el a többi közt a gép is. A gépek királya, amelyikkel a bankót csinálta Kálmán Gergely.

A rendőrségnek szüksége lévén a corpus delictire, kezdi keresni, hol van, merre van, mert a lemezek egy része az ötforintos bankókról kezükbe jutott, de hát a százforintos bankóké? A gépet elő kell keresni.

A rendőrség kimegy és azt a jelentést teszi, hogy a gépnek vége... bottal üthetni a nyomát.

- De hát hova lett?

- El van adva.

- Ki adta el?

- Maga az állam.

- Teremtő istenem, mi lesz ebből? Ki vette meg a gépet?

- Hisz ez az, amit voltaképpen nem lehet tudni.

A végrehajtónak és a licitáltató ügyvédi írnoknak úgy rémlik, hogy egy hódmezővásárhelyi paraszté lett a gép a kikiáltási áron.

A rendőrség meg van rökönyödve és nyakra-főre keresi azóta a hódmezővásárhelyi parasztot, aki jogszerűen lett tulajdonosa egy bankócsináló présnek.

(Ej, ej, hát nem tudta maga Szeged városa megtartani, annak lenne rá a legnagyobb szüksége.)

A hódmezővásárhelyi parasztot természetesen nem bírták eddig feltalálni, úgyhogy az egész nyugodtan nyomatja most a százas banknótákat, az államtól megvett szerszámokkal.

De az is meglehet, hogy a bujdosó Kálmán Gergely küldte a licitánst, s megvette a gépet a maga számára, hogy egy kis útiköltséget nyomhasson magának, mielőtt útra kelne Amerika felé.

...Erről a históriáról értesít bennünket rendes szegedi levelezőnk.

Olyan különös, hogy szinte lehetetlennek látszik.

De egyszersmind olyan mulatságos, hogy szinte kár lenne, ha nem volna igaz.

[nov. 14.]

Kaulbars t. barátunk, aki egész nyár óta mulattatja Európát, kezd halaványodni kissé; a változatos keleti drámában két új személy lép ki a színre, egy dán királyfi, Valdemár és a mingréliai herceg.

A dán királyfi a szobranje választottja.

Mikor azt kérdezték tőle, elfogadja-e a fejedelemséget, így szólt:

- Kérdezzék meg a feleségemtől.

A felesége így szólt:

- Meg kell a papától tudakolni.

Az ipa, a dán király, így szólt:

- Majd megkérdezem a leányomtól.

Lánya, az orosz cárnő, azt sürgönyözte neki:

- Kérdés, mit fog a férjem mondani.

Óh, a diplomácia csupa gyöngédségből áll.

A cár pedig hihetőleg azt fogja mondani:

- Az ördögbe is, várjuk meg előbb, mit mond a dologhoz Szécsen Antal a magyar delegációban.

Hanem addig is keresteti nyakra-főre Mingrelia hercegét, aki valahol a Kaukázusban csavarog és aki már egyszer szuverén fejedelem volt, de önként odaadta öröklött országát, Mingreliát a cárnak.

Jó fiú... Megérdemli, hogy még másodszor is kapjon egy elajándékozni való országot.

*

A delegáció az előőrsi csetepatékat ejtette meg a héten. Grünwald Béla, e szeretetreméltó államférfi fojtogatta egy kicsit a közös hadügyminisztert a katonai reáliskolában honos szellemért. Egy külön magyar katonai iskola óhaja is felmerült, ami különben majd minden évben előfordul a delegációban. De a hadügyminiszter rendesen el tudja oszlatni a hazafias aggodalmakat.

Az első évek egyikében ez volt a mentség:

- Elvben elfogadja a magyarországi katonai iskolát a kormány. Csak pénzkérdés az egész. Az idén azonban úgy vélem, sokkal jobban igénybe van véve a népek áldozatkészsége, hogysem proponálhatnám. Gazdálkodjunk, uraim.

- Helyes, helyes - kiálták a delegátusok és a katonai iskola elmaradt.

A következő évek egyikén eszébe jutott valakinek, és kiásta az eltemetett katonai iskola ügyét.

- Isten neki, adunk rá pénzt is, csak már legyen. A hadügyér akkor ezt mondá:

- Ugyan minek, kérem. Itt vannak a kimutatások, hogy az idén az eddigi katonaintézetek is kongnak. Majd, ha szükség mutatkozik.

Azóta ez a kérdés is egyik tengerikígyója a delegációnak, de természetesen minden eredmény nélkül.

Mert e két argumentum - két ismétlőfegyver a hadügyér kezében.

Jó esztendőben, mikor pénz van rá, a tanítványok hiányát hozza fel.

Rossz esztendőben pedig a pénz hiányával vágja el a kérdést. Vagy növendék nincs, vagy pénz nincs.

Ezúttal remélhetőleg még könnyebb dolga lesz őnagyméltóságának.

Biztosan használ már az utóbbi argumentum, évről-évre.

*

Ma végre, szombaton, tetőpontját érte el érdekességben a delegáció bizottságainak tanácskozása. Kálnoky tartotta expozéját a külügyi albizottságban s a keresztkérdések tüzében gombolgatta ki a gérokkját.

De ez már nem az én témám. Ezt a vezércikkíró fogja fülön.

Hát nem is beszélek róla, hanem beelégszem az események morzsáival.

Azt a harcias jóslatú véletlent csak éppen megemlítem, hogy ugyancsak ma próbáltak meg új ismétlőfegyvereket is a lövöldében.

Sokan nézték a muszkairtó szerszámokat. A többi közt ott volt Ivánka Zsigmond is, és azt a kritikát kockáztatta meg:

- Ennek a puskának magam is kiállok.

- Könnyű bátyámuramnak - elméskedék egy delegátus mameluk -, ha már azóta megint felvarratta a nadrággombját.

(A báró Majthényival való párbajban ti. a nadrágja gombja fogta föl a golyót.)

*

De nem volna ez a hét teljes, ha kihagynám belőle, hogy Tisza Kálmán betegen feküdt.

Tisza betegen! Hát hallott már ilyet valaki?

És éppen ilyenkor, mikor a delegacionális háború kezdődik.

De noha nem vett részt semmiben, a hír mégsem hagyta ki a kombinációkból, még a betegségét sem.

Azt rebesgették róla, hogy azért van távol mindentől, mert »rossz lábon áll Kálnokyval«. Amiből annyi igaz is volt, hogy valóban rossz lába van.

Belévette magát a csúz és az hasogatta e héten a lábait.

Őfelsége a király is meglátogatta beteg miniszterelnökét, amivel roppant dicsekedni fog otthon a falujában Urbanovszky Ernő és Prileszky Tádé.

Azonban mint a jó katona, ha a trombitát megfújják, a mai expozéra őexcellenciája is elfeledte a fájós lábát és felcihelődött.

Komoly, ünnepélyes arccal hallgatta a Kálnoky kinyilatkoztatásait, mintha hinné.

És pislogott, mintha nem hinné.

Valaha roppant szép volt a magyar élet (azazhogy a többi nemzetiségek élete is). Az ember, ha falun lakott és komposszesszor volt, leült a kovácsműhely elé az öblös tajtékpipájával és ott kaszinózott reggeltől délig, délutántól estig, amíg a tarokk kezdődött vagy a plébánosnál, vagy a kasznárnál, vagy a szomszéd komposszesszornál. Mindegy akárkinél, valahol csak kezdődött minden estefelé. Azalatt a kovácsműhely udvara volt az események központja. Ott patkolták a lovakat, a kovácslegény verte a pörölyt, a tüzes szikrák mérgesen pattogtak ki a műhely nyílásain, ha pedig az izzó vasat végigöntötték vízzel, sustorogva csapott ki a láng kétrőfös nyelvvel.

Egy nap alatt tömérdeken fordultak meg a kovácsműhelyben. Jöttek a helybeli fuvarosok, akik szanaszét mászkálnak, mindenfelé megfordulnak, még külső országokban is, ezt hozzák, azt viszik, útközben sokat látnak, hallanak és azt mind elbeszélik patkoltatás közben, míg a ló lábát tartják a kovácsműhely udvarán.

Idegen szekerek is megállnak, ha a szerszámon valami hiba esik, a kereken meglazul a ráf, vagy a lovak hámján eltörik egy-egy kapocs. Ezekből aztán apródonkint ki lehet venni a tömérdek újságot, ami az ő vidékükön és útközben vala megfigyelhető.

A falusi komposszesszornak ez pótolta a lapokat, hanem hogy kicsit fáradságos volt, mert nagy üggyel-bajjal, sok kerülgetéssel kellett kiszedni az érdekes eseményeket az emberekből.

Hova való kend? Hova utazik? Mi járatban van? Milyen az út arrafelé? Hát az idei termés?

Mikor aztán átesett egy csomó ilyen bevezető kérdésen s mintegy belemelegítette az utast a beszédbe, maga is elmondván diskurzus közben a helyi megfigyeléseket (ha események nem voltak), akkor áttért a legérdekesebb kérdésekre, legelőször a magas politikára.

- Hogy megy magoknál a zab?

Ez a kérdés s az erre való felelet az volt, ami a lapnál a »ciceró«.

Ha drágának mondta a zabot, ez már szöget ütött a fejébe.

- Hopp teringette... hopp, hopp! Ennek akkor oka van. Hát lócsiszárok jártak-e már azon a vidéken? (Még ez is a ciceróhoz tartozott.)

Ha jártak, akkor így szólt:

- Láncos adta, ez akkor gyanús dolog... háború lesz, atyafiak. Meg kell nézni a csillagokat estére.

Ha nem jártak, akkor azt dörmögte:

- No, iszen eljöhetnek még. Nekem magamnak is van vagy három csikóm. Hanem zabot bizony keveset vetettem az idén. Hát ki most ott a vicispán magoknál?

(Ez volt az entrefilet.)

Jó ember-e? Hát a szolgabíró ki? Mikor mindenikre megkapta a választ, ami nagy részletességgel egész addig tartott, míg a kovácsok dolga; ha még kifutotta az időből, ráment a garmond betűkre is:

- Hát különben mi újság arrafelé?

Ez volt a hírrovat. Ebbe előfordultak aztán a vegyes események. Furcsa pörös esetek, rejtélyes gyilkosságok, botrányos szerelmi kalandok s száz mindenféle, fülnek való csemege.

Ha aztán a komposszesszor, aki ilyen módon mindig offé volt az eseményekben, egész csuromig akarta a világ folyását kiismerni, még a hirdetési oldalt sem felejtette ki: Mi ott a búzának az ára? Hogy egy öl fa? Mi a föld értéke? Egy font háj mibe kerül? A bor iccéjét mennyiért mérik?

Ez volt az értesülés egyedüli módja falun a régi korban.

Másként nem is lehetett. Hisz megtörtént az, amit a Deák Farkas könyvében olvasok, hogy gróf Csáky uram, aki abban az időben egyike volt az ország leggazdagabb, legtekintélyesebb urainak, egy évvel a halála után is kapott még leveleket a barátjaitól. Egyet a palatinustól, mely több mint egy fél évvel érkezett későbben, most háromszáz év múlva bontott fel egy tudósunk, aki a levéltárban turkált és ráakadt.

A városokban is csak így ment ez régen. Oda is az utasok hozták el a híreket, s úgy terjedtek el szájról szájra. Néha egy-egy külföldi háborúnak már vége is volt, mikor itt eszelni kezdték, hogy kezdődik.

De mindég a legfontosabb kérdés a »zab« volt. Mars növénye. A zab elárult mindent.

Ma már vége van mindezeknek. A kovácsműhelyekben már nem ül senki. A zabárakat sem kérdezzük többé. Idegenekkel diskurálni kellemetlen.

Sőt ha ismerősök jönnek is össze, alig tudnak miről beszélni. Valaki elkezd újságolni valamit, de már látja a többiek arcán, hogy azok is mind olvasták a mai lapokat - s ezzel vége. Mindnyájan egyformán tudunk mindent.

A zab jelentősége rémítően ledevalválódott a lovas katonaság megapasztásával, a lókupecek se jóslási anyag többé. Mindezt átvette a börze.

Most már csak a börze a jósda, és bizonyos fokig az Andrássy bonmot-jai.

A megboldogult zab csak annyiban szerepel már a háborús világban, hogy mint »képlet« használtatik bizonyos lelkiállapot kifejezésére.

Ha tehát például a mai viszonyokat akarjuk megösmerni, nézzük, mit mond a börze.

A börze lassú rendes érverése most még a békét mutatja. De a zabszem...

Nos meglehet, hogy annak is lesz szerepe a béke áldásainak fenntartásánál.

I. Nyúl a bokorban

Vadászatokon mi sem nehezebb, mint a nyulat kiugratni a bokorból. Mert először is a nyúl természete azt hozza magával, hogy szeret meglapulni; másodszor pedig az a kérdés, ott fog-e kiugorni, ahol a vadászok fölvont puskával várják és el fog-e terülni a földön, ha meglövik?

Ami az első föltevést illeti, köztudomású dolog volt, hogy Keglevich István gróf intendáns, akinek ma egyesek a nyúl szerepét szánták, nem óhajt intendánsi bürójában meglapulni, hanem igenis eljön az írói körbe és egyenesen belenéz az ellene intézett szónoklatok puskacsöveibe. Ez pedig nagy merészség egy nyúltól, de megtiszteltetés is a vadászokra!

A második pont körül már nagyon eltérők voltak a nézetek. Az igazi nyúl, ha meglövik, egyet bukfencezik, aztán szépen elterül a földön, ahol előbb a falka megcibálja, aztán lehúzzák a bőrét, (a jelen esetben az intendánsi méltóságot) beleteszik a serpenyőbe és lassú tűzön megsütik.

Így cselekszik a közönséges nyúl s ezzel eleget vél tenni hivatásának; de vajon ilyen nyúl-e az intendáns őméltósága?

A vélemények, mint már említők, eltértek e tekintetben. Akadtak ugyan olyanok is, akik bízva a nyúl türelmében, egész kedvteléssel készültek lepuffogatására és megsütésére. Mennél több lőport a puskacsőbe és mennél hatalmasabb tüzet a sütőkemencébe - ez volt a tervük.

A többség azonban azt hitte, hogy a nyúl hivatkozni fog a saját nyúli létjogosultságára és védelmezni fogja magát. Már amint egy nyúl védelmezheti magát. Hol a földhöz lapul s úgy tesz, mintha nem hallana és nem látna semmit, hol pedig vargabetűt csinál, hogy tévútra vezesse a vadászokat, néha meg éppenséggel futásnak ered és egész kedvteléssel engedi a falkát maga után csörtetni.

S íme mi történt.

II. A nyúl a vadászok közt

A nyúl helyet foglalt a vadászok közt, egészen otthonosnak érezte magát, s azt mondta:

- Uraim, csevegjünk egy kissé!

Nagy megdöbbenés a vadászok sorában. Egy nyúl, amely cseveg, ilyenről sem álmodtak még.

- Uraim - kezdé causerie-ját a nyúl -, van szerencsém először is kijelenteni, hogy elismerem jogukat a nyúlvadászatra. Azért vagyok nyúl, s azért van puska a kezükben, hogy hajszát indítsanak ellenem.

A vadászok nagyon meg voltak elégedve a fordulattal. Ez a nyúl nagyon udvarias egy nyúl.

- De most már az a kérdés, én vagyok-e az igazi nyúl? S van-e hasznuk abban, ha engem meglőnek? Nagyon rövid ideje még, hogy erre a méltóságra avanzsíroztam, s biztosíthatom önöket, még nem volt időm meghízni. Nagyon sovány pecsenye volnék. Az igazi nyúl a múltban lappang; neve »slendrián«. Arra tessék vadászni.

Nehány kocavadász már emelgette puskáját, de a nyúl türelemre intette őket:

- Azt a slendriánt, uraim, nem lehet egyhamar lepuffogtatni. Mert először is nagyon szívós az élete, aztán szapora és nagy a famíliája. Annyi puska nincs ebben a gyülekezetben, hogy valamennyi nagyobb és kisebb slendriánt egy napon kipusztítsanak, még ha százszor jobban lőnének is. Arra sok idő kell és ember is, aki ismeri a nyulak és a slendriánok természetét.

Nagy álmélkodás a vadászok közt.

- Én, uraim, nem is vagyok nyúl, hanem magam is egész kedvteléssel vadászok a slendriánokra, hogy közéjük férhessek és otthonukban pusztítsam őket. Ha tetszik, fölmutathatok néhány láb alól eltett példányt, melyet spirituszban őrzök. Ez az én igazi múzeumom, nem pedig az a másik, melyről rám fogják, hogy országos költségen rendeztem be magamnak. Csak adjanak időt és az egész slendrián-famíliát bemutatom önöknek spirituszban.

A vadászok annyira örültek e fölfedezésnek, hogy nyomban megéljenezték az álnyulat és kevés híja, hogy bizalmat nem szavaztak neki.

III. Ki hát a bűnös?

Ki hát az oka a hajszának, ezen tanakodtak a vadászok, mikor a nyúl senkitől sem háborgatva, eltávozott.

Ahol akarat van, ott oknak is kell lenni. Hol van hát az ok?

Ide vele, nézzünk szemébe és fogjuk meg őt pecsenyének a rehabilitált nyúl helyett. Mert pecsenyének csak kell lenni. No, de nem azért vagyunk írók- és művészekből álló vadásztársaság, hogy ne süssük ki a valódi tettest. Ha a nyúl ártatlan, a bűnös csakis a vadászok közt lehet.

Egy hang, melynek mélységéről azt lehetett következtetni, hogy a színpadon kántál, elkiáltotta magát:

- Le a kritikusokkal!

S megindult a hajsza a kritikusok ellen. Ha ők nem bántják a slendriánt, az meghúzza magát és nem veszi észre senki. A hazafiasság, a művészet nevében meg kell tiltani a kritikusoknak, hogy bántsák a szegény slendriánt.

Míg az egyik sarokban hamarjában gyűjtést rendeztek a megnyomorított slendrián főlsegélyezésére, a másikból előbújt egy kritikus és önként kínálkozott pecsenyének. Isten neki, ha valakit már meg kell nyúzni, leteszi ő a bőrét a haza oltárára!

Szerencsére már lecsillapult a vérszomj és megkegyelmeztek a kritikusoknak. De lakatot tettek a szájukra, hogy ezentúl ne lármázhassanak a slendrián ellen.

IV. Mi volt az eredmény?

A gyűlés elhatározta, hogy majd később fog határozni.

A fenyegetett intendánsi nyúl bebizonyította, hogy jobban ért a fegyver kezeléséhez, mint maguk, a vadász urak.

De azért még sok idő fog eltelni, míg az egész slendriánfamíliát kipusztítja a vadásszá avanzsírozott nyúl!

Minden nemzetiség mozog a világon, mind akar valamit; ha kicsi, ha nagy, kellemetlenséget okoz, ott ahol van a többinek, csak a szegény cigány szívében nem terem meg semmi aspiráció.

Az ő igényei nem terjednek tovább egy döglött malacnál. (Ámbár a lúd is jó.)

Vándorolnak faluról falura, országról országra, semmi földön nem verhetnek gyökeret. A földkerekség el van osztva ezerféle népség és faj között, csak kettőnek nem jutott terület: a zsidónak és a cigánynak.

A zsidó azonban mindenütt szerez magának, de a cigány meg nem ragadhat sehol, száll, fut, mint a pehely, amerre a szél viszi. Ez az ő örök végzete.

A gondviselés bármilyen mostoha volt is a cigány iránt, mégis adott neki valamit.

A vályogot és a hegedűt.

A cigány demokrácia ezzel az előbbivel keresse a kenyerét, a cigány arisztokrácia pedig ez utóbbival. Ne haljanak meg éhen az istenadták.

Ki is tartották egypár száz esztendeig. Vetették a vályogot a falu végén. Ennyi jutott nekik a földből. Az értelmesebbek pedig húzták azokat a szép, siralmas nótákat a keresztelőkön, lakodalmakon, dáridókon minden nemzetnek a tetszése szerint. Mert csupa szívből van a cigány. Ahova ér, ott mindjárt otthon van, átmelegszik, átérzi örömét, bánatát azoknak, akiket mulattat.

De akik mindenkinek átérzik a bánatát, azokét nem érzi át a világon senki. Minden népnek akadnak védelmezői, még az állatok megvédésére is összeállanak az emberek vállvetve, csak a cigányt nem tartja számon senki... mintha az ember se volna.

Az a két eszköz is, a vályog és a hegedű, mindig vékonyabban csurgatja az áldást.

Vályogházakat már csak nagy ritkán építenek s a hegedű kora is lejárt a dzsentrivel. Fáraó népe bámulva nézi: Mi lesz? Talán már nem is születnek emberek, mert soha sincs keresztelő? Hát a névnapok hova lettek? Megállt-e a kalendárium?

Sehova sem hívják őket. A vendéglőkben még megszólaltatják a bűvös hegedűjöket, de már nincsen lelkes hallgatójuk, csak nagyon gyéren. Kivesztek a jó bolondok, akiknek a szívük megolvadott, az erszényük megnyílt a nótától. Közömbösen, ridegen csengnek a porcelán tányérokra dobott hatosok. (Még az is jó, ha nem újpesti a fele.)

Egyszóval, curukk more, »dili« már a világ, nem tinektek való. Ma már nem tud az ifjúság szeretni és nem tud mulatni. Takarodjatok el a földről Bacchus és Amor fekete népe, nincs rátok semmi szükség többé. Alkalmatlanok vagytok itt a többi embereknek.

Ezt a kemény határozatot Bajorország kormánya hozta legelőbb. Természetes, úgy illik egy civilizált országnak. Elrendelte ugyanis, hogy a cigányok az országból elkergettessenek, és hogy a külföldi cigányokat, akár egyenkint érkeznek, akár csoportosan, az ország határának átlépésében még abban az esetben is akadályozzák meg, ha igazolványuk van.

Ezzel most már ki vannak irtva a cigányok Bajorországból, a művészetek hazájából, a szegény vándorművészek!

És ezt két-három sorban közlik a lapok egész nyugodtan: hiszen ez csak egy bajor közigazgatási rendelet.

Igen, de ha minden ország kiadná ezt a rendeletet: mi lenne a szegény cigányokból?

Hiszen az isten számukra is teremtette ezt a világot.

Ha a zsidókkal történnék ilyes, bezzeg jajgatna a sajtó és joggal, végig az egész Európán, de a cigányok sérelmére nincs tinta.

Azért hát elő purdék és öreg morék, rakjátok nótába a keserveiteket magatok, aztán muzsikáljátok el olyan szomorúan, szívhez szólón, hogy mindnyájan kisírjuk magunkat még egyszer fölöttetek.

Rossz idő közeleg felétek is. Nem viseltek már ti se többé veres nadrágot. Maholnap innen is kiszorít benneteket egy esetleges közigazgatási reform s akkor aztán ki az ördögéi lesznek az elhullott malacok földi maradványai?!

Azt írta Jókai nemrég: »mire megvénül az ember, azon veszi észre magát, hogy csak egy igazi barátja van: a felesége«.

Milyen hitvesnek kellett lennie Jókainénak, hogy ezt éppen az az ember írhassa meg felőle, akinek néhány millió barátja van.

És milyen férjnek kellett lennie Jókainak, hogy azt a millió barátot serpenyőbe téve, úgy alányomja a másik serpenyőn a feleség, hogy csak egy igaz barátot lát: őt.

És most attól kell elválnia örökre. A gondviselés szétszakítja a két lélekből összeforrt egyet újra kettőre, a közel negyven éves kapcsot összetöri ridegen. Igaza lesz-e a költőnek, ha azt fogja hinni ezentúl, hogy egyedül áll a világban?

Hiszen egyebütt is megtörténik, más ember udvarán is szomorú bútor a koporsó; de itt kétszeresen megdöbbentő.

Sok ravatalnál állt már mély gyászban a nemzet: de mindig csak azt siratta, akit elvesztett. Ennél a ravatalnál azt is meg kell siratnia, aki megmaradt. Mert egy halhatatlant vett el a halál egy halhatatlantól. Mind a kettő egyformán volt a nemzeté. A megmaradt gyászát is érezzük, az elköltözött utáni bánat is általános.

Milyen összeillő pár voltak! Két lángész együtt. Pedig milyen össze nem illő pár lettek volna, ha közönséges emberek, mert a feleség egy évtizeddel volt idősebb a férjnél. Hogy kiegészítették egymást! Az egyik legszebben írt magyarul, a másik legszebben beszélt.

Az, aki legszebben beszélt, néma már, az, aki legszebben ír, összetörve áll a saját élettelen fele előtt elborult lélekkel.

S ez éppen az a lélek, melyből negyven év óta süt ránk mindnyájunkra a verőfény, melynek ragyogó álmai, mosolygó szivárványszínei visszaverődnek a mi lelkünkben.

Azt is írta ő egyszer: »Az én tanácsadóim a nőm és a zöld fáim, amelyek alatt gondolkozom.«

Az egyik tanácsadója oda van, de a többiek megmaradtak.

Azok a zöld fák sem zöldek most már, de tavaszkor újra zöldek lesznek - új élettel, új levelekkel lombkoronásan, talán azt fogják neki tanácsolni mélabús suttogásban, hogy a költészet minden bánatot megenyhít.

A régi betyárvilágban magyar praxis volt, hogy a delikvensekből támadtak a pandúrok: azok azután annál jobban tudták a volt pályatársak gyöngeségeit, metódusát, búvhelyeit és annál sikeresebben üldözhették őket. Hogy ez nem volt természetellenes processzus, mutatja, hogy az irodalomban is többnyire magukból a poetákból lesznek a kritikusok. Ilyen példány Gyulai Pál is, aki hol korbáccsal robog fel az Olimpuszra, hogy lekergesse onnan az írókat és poetákat, hol pedig maga is lantot fogva a hóna alá ott énekel velök egy kórusban hajadon fővel.

Az előttünk fekvő tudományos könyv írója Beöthy Zsolt is vérünkből való vér. Mint novellaíró kezdte, mégpedig nagy sikerrel, mint regényíró folytatta s »Kálozdy Bélá«-ja annak idején nagy feltűnést keltett nehány mesteri leírásával s realisztikus színezésével. A rajzot is (a szó szoros értelmében vett rajzot) ő kezdte kultiválni. Nekem legalább az ő »Zsebrák« című csodálatosan szép rajza volt az első sarkantyú arra hogy én is rajzokat írjak. (Ha van valami érdem bennök, hát annak a létalapját is tőle kölcsönöztem.) Ezenközben színházi kritikáival vonta magára a figyelmet s meghonosította nálunk azt a divatot, hogy a színdarabokról szóló kritikákat a közönség elolvassa. (Igen, igen, mert a könyvekről szólót nem szokta elolvasni.)

És ezen a helyen tegyük szívünkre a kezünket, ahogy mondani szokták és valljuk be, hogy nálunk csak egy hasznos kritikai irány van, az, melyet főképp Gyulai Pál és Beöthy Zsolt kezdett, illetőleg folytat a Bajzák és Erdélyiek nyomán. Ez pedig az az egészséges magyar kritika, mely a magyar irodalom teljes ismeretéből a magyar géniusznak folytonos szemmel tartása mellett, kívánja fejleszteni a nemzeti literatúrát, át nem engedve magát a kontinens divatos irodalmi áramlatainak.

Azon urak egynehánya, aki nálunk a színházról ír, mintául vesz egy Sardou-darabot, s ami ahhoz nem hasonlít, azt a sárba rántja egy-egy cikkben, melyhez viszont valamely divatos francia kritikus csevegési technikáját veszi mintául.

Ez bizony nagy szegénység. S isten ments, hogy a magyar irodalom ezeknek az uraknak a kezére igazodjék, mert akkor az nem volna idővel más, mint magyar nyelven írt francia fűzfapoézis.

Ám azért nagy veszteség, hogy a hivatott kritikusok, aminő Beöthy Zsolt, elvonulnak apródonkint a napi irodalomban betöltött nyesegető foglalkozásuktól s átengedik a tért a léha fecsegőknek, kiknek sokszor egyedüli jogcímük a bírálatra, hogy csacska nyelvük van, és hogy kétszer-háromszor van a kofferjaikra ráütve a vasúti cédula: »Párizs, 60 kilogramm«. (Ti. a bőröndnek volt az a 60 kg súlya.)

De Beöthy eltűnése, aki már annyi tért elhagyott, ahol veszteség volt a visszavonulása, csak olyan eltűnés, mint a búváré, aki egy más ponton bukkan fel újra, még jobb járatban, még hasznosabb kincsek után járva a mélyben.

Nem is akarom említeni nagy irodalomtörténetét, és vaskos, roppant terjedelmű művét a tragikumról, melyet annak idején eléggé méltányolt a sajtó és a tudományos világ. Ezúttal csupán a legújabb munkáját kívánom ismertetni mint laikus. S ez »A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban«.

A két kötetre tervezett munka első fele (mintegy 300 lap) miután már évekkel ezelőtt még mint hézagos tanulmány a Kisfaludy Társaság száz aranyos pályadíját nyerte el, most megbővülve, kiegészítve az Akadémia könyvkiadó hivatalának díszes cége alatt jelent meg azon nagy tekintélyű munkák sorozatában, melyekkel az Akadémia egy idő óta sűrűn ajándékozza meg a nemzetet. Fájdalom, eredeti munka ritkán illik be ide. Taine, Macaulay, Ranke könyvei képezik e művek virágját.

Beöthy Zsolt könyve méltó volt, hogy ez előkelőségek között lépjen a világba. Nekünk magyaroknak igazi esemény; első nagyobb szabású munka, mely egy speciális irodalmi ág történetét ily kimerítően, ily vonzón és alaposan tárgyalja, a szétfolyó anyagot egy keretbe fogva, világos kultúrképet adjon, a laza kapcsokat fölkutassa, a hézagokat kitöltse s egy rendszer fonalán át világítsa meg a sivár, úttalan utat, melyen a magyar szépprózai elbeszélés ődöngött.

Az ember csodálkozik, hogy volt bátorsága Beöthynek elindulni, ahol a madár se járt még, s egyszerre végezni két különböző talentumnak a feladatát: a kutatóét (aki előtt nem világítanak lángoszlopok, mint más irodalmakban, de még pásztortüzek sem, hanem csak apró mécsek) és a csoportosító extraháló bölcsészét.

Beöthy három nagy fix pontot csinál a magyar széppróza gyermekkorában, mely a Barlam és Jozefát-féle, még egyházi célra írt legendától egész a Kartigámig terjed (Kartigámot még olvasták a nagyanyáink); az első fix pont a »legendák és példák«, ezeket fejlődésszerűen váltják fel a »históriák és beszédek«, (a legnevezetesebb itt a Haller-féle Hármas história) majd bezárják az első kötetet, a »történetek és mesék«.

Ezen holt és sekélyes anyagba életet tudott önteni Beöthy és bírt azzal az önmegtagadással, hogy nemcsak eligazodjék a fölkutatott csekély anyag közt, hanem válogasson is belőle, amire a kutató ritkán képes, mert gyakran megvesztegeti az, hogy egy nagyon nagy értékű adathoz könnyen jut, tehát ennek nem is örül úgy, mint sokszor egy egészen jelentéktelen adatnak, melyhez roppant sok fáradság és tanulmány vezette.

De Beöthy elsősorban is művész s átható éles szeme van nagy látköröket bepillantani s a csúcsok közt megvonni az okozati összefüggést. Mikor átolvastam könyvét és letettem, (pedig olyan érdekes, hogy egyhuzamban lehet átolvasni) azt éreztem, amit az utazó, mikor egy általa mocsarasnak, karaktertelennek tudott vidéket, nyájas viskókkal, összekötő telegramdrótokkal lát beépítve és felsóhajt: »Ismét eltűnt hát egy puszta«.

Csakhogy én nem sóhajtok fel, hanem örömmel ismerem be, hogy ismét eltűnt egy puszta s hogy nem minden akadémiai tag agyonütni való ember. (Tőlem nem veheti ezt rossz néven a fiatalabb nemzedék, mert minden évben szoktam egy rohamot intézni az akadémikusok ellen, de ezt mindig tavaszkor, hogy valahogy meg ne válasszanak.)

Beöthy Zsolt könyve nagy nyereség az irodalomra. »Magyar Taine«-nek mondanám őt e nagy műve után, ha nem félnék attól, hogy talán sokat mondok. Vagy pedig egy hatalmas frázis-bókkal zárnám be e felületes könyvismertetést, ha nem tudnám bizonyosan, hogy bármilyen puffogó legyen is az a frázis, még mindig keveset mondok vele.

Aztán Beöthy még fiatal ember. Legyünk takarékosak egyben - nemzeti szokás szerint.

Ne adjuk oda neki még az egész koszorút, noha megérdemli is. Deres hajszálakra való dolog az.

Egyszer az én Károly barátommal (aki azóta már képviselő) elhatároztuk, hogy megnézünk egy kortesmozgalmat a választás előtti estén, hogy aztán annál élethívebben leírhassuk a »Pesti Hírlap«-ban.

Károly ügyes fiú. Atyjától nagy nevet örökölt és nagy ügyességet, mely sok önérzettel és vakmerőséggel párosul. Nincs az a szituáció, amelynek ő urává ne tegye magát. Ha keresztül hajítják a házon - ahogy mondani szokták -, a másik oldalon talpra ugrik, mint a macska. Mindent mer és minden meglehetősen jól áll neki.

Tehát egész bátran mehettem el vele a Mudrony-féle párt tanyájára, mely a Józsefvárosban az úgynevezett Paczona-kertben tartott értekezletet. Isten neki, menjünk. Ha valami baj találna lenni, majd csak kivágjuk megunkat valahogy.

Megvallom, mégis szepegtem kissé, midőn a kertbe értünk, ahol szerteszét néhány száz becsípett, lármázó ember nyüzsgött, mozgott.

Mudrony emberei leginkább iparosokból állottak. Okvetetlen köztük van valamelyikünknek a szabója vagy susztere és az mindjárt fölismertet bennünket. De a kormánypárti embernek egyébként is külön szaga van már, amit messziről meg lehet érezni.

Félénken néztem körül. Vagy húsz-harminc hosszú asztalnál ültek a derék iparosok, nagy disputákba merülve. Alig fordult felénk egy-két tekintet idegenül, közömbösen.

Az egyik asztalnál, mely a kert déli részén állt s mely fehér terítékkel volt ellátva, a boros palackok közt ott volt látható egy öblös tintatartó is és egy ív papiros meg egy csöngettyű. Ez volt az elnöki asztal. Itt üldögéltek a primipilusok. Némely asztalnál szerényen kvaterkáztak a csendesebbek, egy másiknál már tüzesebben folyt a dolog, rikácsolás és zenebona hangzott, poharak csengtek: »Éljen az ipar! Éljen Mudrony!« Egy harmadiknál felfordított székek, lerángatott asztalkendők és tört palackok elmúlt dúló csatákat jeleztek.

Éppen olyan időben találtunk belépni, mikor senki sem szónokolt, tehát a legrosszabbkor.

Mindjárt a szélső asztalnál egy ismerőst pillantottunk meg: Kebelfy Aladárt, a költőt.

- Jó estét Kebelfy. Jó estét! - köszöntöttük nyájasan.

Kebelfy ránk nézett, csudálkozón, hidegen, aztán elfordította a fejét. Nem ösmert meg.

No, ez rossz omen, gondoltam, s szerényen lekuporodtam mindjárt a kertajtónál az első üres székre, egy félmesszely bort rendelve szelíd hangon a pincértől, aki egy fához támaszkodva teli torokkal éljenezte a demokráciát, de azért nem bízott benne.

- Előleges fizetség! - mondá, mikor a messzely bort elhozta.

Csak midőn megittam az első kortyot, kezdtem Károlyra gondolni: Nini, hát Károly hová lett?

Nézem, nézem, sehol sem látom. Ejnye, hová ülhetett?

Hát éppen ebben a pillanatban nagy zaj, tolongás támadt:

Le vele! Ki vele! Nem kell! (Akkor még nem volt bevéve magyar szónak az »abcúg«.)

Mindenki a zene-bona irányába nézett. Az bizony jó messze volt az elnöki asztal tájékán. Felállok s ijedten látom, hogy éppen az én Károly barátom bőrére megy ez az élénkség.

Károly ugyanis az ő veleszületett merészségével, ahelyett, hogy valami félreeső helyen húzta volna meg magát, egyenesen az elnöki asztal felé tartott, legott elült a főemberek közé s még ott is azon kezdé, hogy amint leült, mindjárt fel is állt szónokolni. Ezért viharzott végig a kerten: Le vele! Ki vele! Ellenség! Spion! S több efféle felkiáltás.

A pezsgőbb vérű hazafiak felugrottak az asztaloktól és feléje rohantak, botokkal és mindenféle eszközökkel.

- Távozzék innen! - hangzott egy hatalmas, érdes hang.

A gyűrű mindig szűkebb lett. Károly azonban éppen nem látszott gondolni a futásra, ott állt egész elszántan, félelmetlenül.

Már most mi az ördögöt csináljak - gondoltam magamban. - Nem adnám sokért, ha itt nem volnék, de ha már itt vagyok, nem hagyhatom el ilyen kritikus pillanatban a barátomat. Vele kell élnem halnom. Pedig praktikusabb dolog volna elszaladni. De mit mondanak majd holnap!

Végre is olyan lutheránus módra oldottam meg a kérdést, hogy arrafelé kullogtam, ahol a veszedelem van s úgy igyekeztem odaállani jámbor bámész képpel, hogy ő észrevegye az ottlétemet, de a közönségnek fel ne tűnjék.

Hiábavaló volt; rám ösmertek. Egy kovácsmester kihúzta a piszkos, fekete öklét a bőrköténye alól és megfenyegetett vele:

- Ketten vannak a jómadarak! - kiáltá. - Ketten vannak!

- Mit csináljunk velük? - szólt egy ács. - Mégis vérlázító az, hogy ide mernek jönni.

- Ugyan mit teketóriáztok velük? - ordítá egy asztalos rekedt kappanhangon. - Üssük őket agyon!

Erre kacagás támadt a tömegben. A hangja is komikus volt az asztalosnak, de a kívánság is bizonyos derültséget keltett.

Szabadabban lélegzettem fel.

Meg vagyunk mentve. A magyar ember, ha egyszer elneveti magát, a mosolyával eltemeti a gyűlöletét.

Ezt a szerencsés pillanatot ügyesen kiaknázta egy, a csengettyűs asztalnál ülő korifeusok közül, felállt s lecsendesítvén a zajongókat, kik mint a darazsak jöttek ellenünk, így szólt:

- Uraim! Az erős nem fél senkitől. Éppen azzal mutatja, hogy erős. Hallgassuk ki ezt az ellenséget is.

- Igaz. Úgy van! Halljuk!

Károlyt beszélni hagyták. Felállt egy nádszékre és reszketeg lassú hangon kezdé: »Tisztelt uraim!«

Soha még annyi érdeklődést és izgatottságot nem éreztem beszéd alatt, mint e pillanatban. Mert ettől a beszédtől függött, hogy ép testtel hagyjuk-e el a veszedelmes kortesfészket. Cicero és Démoszthenész ékesszólását szerettem volna most Károlynak.

Elkezdett nekik a vámügyekről beszélni. Rettentő ellentmondások, zúgás, visítás, kurjongatás viharzott fel.

Eláll! Nem kell! Taszítsátok le!

Egy hatalmas rög feléje repült, de szerencsére a szék karfáján mállott szét.

Károly látván, hogy nem arat sikert, elhagyta a mondat közepén, és a mesteremberek érdekeiről, a kisiparról kezdett beszélni.

Még nagyobb elégedetlenség, még rettenetesebb zúgás fogadta.

Károly most sem jött zavarba, elhagyta hirtelen a be nem végzett körmondatot, s hangját megeresztve felkiáltott:

- Uraim, mikor én a száműzetés kenyerét ettem...

Erre a nehány szóra egyszerre figyelni kezdett valamennyire a tömeg.

- Igen, uraim - folytatá -, mert bár fiatal ember vagyok, úgy nézzenek meg engem, hogy én a száműzetés keserű bölcsőjében születtem...

Síri csönd állt be.

- Távol az édes hazától éltem le gyermekéveimet Londonban. Egyszer meglátogatott bennünket Kossuth nagynénje. Mi gyermekek kikutattuk a kézitáskáját és egy kiflit találtunk benne. Egy száraz kifli, melyet otthonról hozott, az édes hazából. Felosztottuk e szent csemegét és sohasem felejtem el a pillanatot, amikor azt megettük...

A gyülekezet elérzékenyült. A pékek könnyezni kezdtek.

- Este, mikor a derék néni levetkőzött - folytatá a szónok -, előkerestük a cipőit és lecsókoltuk róluk a szent port, mely a haza földjéből ragadt a talpakra.

A csizmadiák és timárok hangos zokogásban törtek ki.

Földrázó éljen szakadt föl s azontúl egész végig kitörő tetszészaj fonódott Károlynak minden periódusa közé. A jég meg volt törve. A bolondos szélkakas, melynek közvélemény a neve, megfordult. Beszélhetett most már mindenről.

Mire lelépett a nádszékről, mi ketten voltunk a legnépszerűbb emberek. Az asztal fejére ültettek, a legnagyobb hordó bort odagurították elénk és csapra verték. Egy szűcs kivette a kihímzett dohányzacskóját és odaajándékozta Károlynak. A vérengző asztalos, aki az imént agyon akart ütni, összecsókolt bennünket. Az elnök toasztot ivott ránk. Egy másik patrióta a »jelöltség«-et kezdte fölajánlani Károlynak. Tejben-vajban és szeretetben úsztunk.

És hogy a dicsőség verőfényéből egyetlen sugár se maradjon el, Kebelfy, a költő, is odakullogott valahonnan:

- Ninini - szólt csodálkozva -, hát ti is itt vagytok fiúk?

A következő megtörtént esetet mesélték el nekem s én éppen pszichológus szempontból tartom érdemesnek a megírásra.

Van ugyanis egy rettenetes hidegvérű képviselő, nevezzük Nászkaynak (mert most a választás előtti évben már nem való névleg pellengérre állítani a képviselőket). A mi Nászkaynkat semmi sem bírta kivenni a sodrából. Ha tarokkozott, hiába fogták el a pagátját, éppen olyan közömbös arcot vágott hozzá, mint amikor ő fogta el a másokét. Ha bosszantották, éppen olyan nyugodt volt, mintha nem is hallaná. Miatta beszélhetett a Házban akárki és mondhatott fehéret vagy feketét, bukhattak kormányok, történhettek frappáns fordulatok, az ő idegei meg nem mozdultak, az ő arca meg nem változott. Egykedvűen vett a világon mindent. El is nevezték »idegtelennek«.

Próbáltak már annak a barátai mindent, hogy fölkavarják a vérét, szidták a feleségét, föl sem vette, költött veszélyekkel rémítgették, még csak a fülét sem hajtotta rá. Utoljára is abban állapodtak meg, hogy a rinocérosz bőre hitvány hártyapapiros az ő flegmájához képest.

Az ősszel azonban mi nem történik. A mi Nászkaynk egy ebéd után künn szürcsölgeté a kávéját a Báthory-féle kávéház előtt s vidáman beszélget két ismeretlen úriemberrel.

E pillanatban arra megy egyik tréfás kollegája s ötletszerűleg így köszönti:

- Szervusz. Olvastad már a »Pesti Hírlap«-ot?

- Nem - kiáltja utána.

- Mi van benne?

- Benne vagy!

- Lehetetlen! - morogja Nászkay elképedve. - Hiszen nem volt tegnap név szerinti szavazás.

Mert Nászkay csak akkor fordul elő a lapokban, mikor név szerinti szavazás van vagy a távollevők, vagy az igenesek közt, és mikor az osztályokat kisorsolják. Olyankor az összes lapokban megnézi, nem maradt-e ki a neve, jól van-e kinyomatva, s azzal megint pihen jó nagy darabig a babérain.

S most egyszerre benne van a »Pesti Hírlap«-ban. Csodálatos ez!

- Hej, pincér a »Pesti Hírlap«-ot!

A tréfás kollega ezalatt befordul a Kecskeméti utcába, ahol csakhamar találkozik egy ügyvéd ismerősével s a lelkére köti:

- Szervusz. Ha elmégy a Báthory kávéház mellett, ott találod Nászkay képviselőt. Mondjad neki kérlek, hogy: »olvasta-e a "Pesti Hírlap"-ot?«

Az ügyvéd csakugyan átment arra és rákiáltott Nászkayra:

- Olvastad már a »Pesti Hírlap«-ot?

- Hej, pincér, hozza már azt a lapot! - mondja türelmetlenül.

A pincér csakhamar visszajön, ajkain a szokott mondattal:

- Kézben van, kérem.

Nászkay beszélgetni kezd egyébről, midőn megint arra jön egy ismerős (akit nyilván megint a tréfás képviselő kollega küldött a nyakára).

- Jó napot!

- Jó napot!

- Tetszett már a »Pesti Hírlap«-ot olvasni?

- Ejnye, kutyateremtette pincérje - zúdul fel indulatosan -, hát még most se hozta el azt a lapot?

- Olvassák kérem.

- Hát nem tud hirtelen hozni egyet a trafikból? Mikor itt van a trafik az orra előtt. Nézze meg az ember, milyen lusták ezek a pincérek. Miért nem lettetek püspökök, akasztófáravalók!

A pincér elrohan és elhozza a »Pesti Hírlap«-ot. Nászkay szokott lassú tempójával lát hozzá, olvassa, olvassa, kezdi a Borostyáni cikkén, áttér az entrefilet-kre, rohan keresztül a »művészet« rovaton, bizonyos hevülettel átfürkészi az újdonságokat, ijedten pislant be az árverési rovatba. Sehol semmi.

Bekukkant a »kinevezések« rovatjába. (Abszurdum arra gondolni is.) Megnézi a »nyílttér«-t. Betekint a törvényszéki csarnokba. Ott sincs! Átolvassa a »szerkesztői üzenetek«-et. De mit is üzennének őneki? A »napirend«-ben meg eo ipso nem lehet. Teringette, csak tán nem tették bele az«elhaltak névsorá«-ba?

Most már csak a színlapok következnek, meg a »hirdetések«. Oh! Hátha a kishirdetésekben üzen neki valaki? Holmi dévaj menyecskék ott hancúroznak az utolsó oldalon.

De bizony ott sem volt bent.

»Ez mégis furcsa! Hiszen három ember látta, három ember mondta, három ember olvasta, hát mégiscsak benne kell lennem.«

Most már idegesen kezdte az elejéről olvasni. Eltartott jó három óráig. Végigment az egész lapon, de sehol sem fordult elő.

Homlokát kiverte az izzadtság, arca kivörösödött, szemei kísértetiesen forogtak.

»Megőrültem?« - kérdé önmagától s harmadszor is elkezdte olvasni a lapot elejéről kezdve, de már akkor reszkettek a kezei az idegességtől, a halántéka lüktetett, a betűk összefolytak előtte.

Úgy rohant haza, mint az őrült, de a lapot is vitte magával.

- Olvassátok - szólt otthon a családjának izgatottan -, benne vagyok a lapban, de nem tudom megtalálni. Keressétek meg.

A család átolvasta, átfürkészte az egész lapot, de végre is arra ment ki a dolog, hogy a »papa nincs benne«.

Öklével dühösen csapott az asztalra.

- Benne kell lennem, ha mondom. Keressétek!

Most aztán fennszóval kezdték olvasni elejétől végig, egészen addig a sorig »Nyomatott Légrády testvérek körforgó gépén«, de a Nászkay neve nem volt benne.

- Keressétek! - hörgé - mert benne van, bizonyosan benne van.

Majd kikapta a kezükből, bezárkózott a szobájába és egész éjjel kereste magát benne.

Utoljára is azt hitte a család, hogy megtébolyodott, reggelre orvost hívattak, aki egyenesen eltiltotta Nászkayt a »Pesti Hírlap« olvasásától.

De mindjárt akkor megjegyzé: hogy csak erre az egy számra szól a tilalom, - az ezután következő számok »ártalmatlanok«.

Az eset kitudódott később s annak a tanulságául szolgál, hogy minden embernek vannak idegei, csak a fogantyújukat kell tudni eltalálni.

A rabbi ajtajában egy csecsemőt találtak reggel. Fiúcska volt, mosolygós kék szemű. Szegényes kanavász dunyhácskába volt betakarva s vedlett horgolt főkötő a fején. A háznál lakó öregasszonyok nyomban összeröffentek a leletre és azt találták, hogy a kisfiú legfeljebb tegnap születhetett.

A babonás zsidóasszonyok ájtatosan összetették a kezeiket:

- Ebből a fiúból lesz a szent rabbi, aki a zsidó népet a legmagasabb polcra emeli a világ összes nemzetei közt.

És ezzel rögtön felköltötték a zsidó papot:

- Megérkezett, uram, küszöbödhöz a szent rabbi, aki a zsidó népet megváltja.

A rabbi felöltözött és mikor látta, hogy a szent rabbi még csak egynapos, azt találta, hogy még nagyon korán érkezett: menjen el még vagy harminc esztendőre valahová és akkor érkezzék meg hozzá.

Jelentette hát a dolgot a városi kapitánynak, akit Czapek Jánosnak neveztek.

Czapek János úr igen leleményes ember volt, és megparancsolta a darabantnak, hogy hívja össze a városból a legöregebb harminc asszonyt.

Nosza volt ezzel baj. Az egész városban egyetlen asszony sem vállalta, hogy ő benne volna a harminc legöregebb közt. Utoljára is csak tizet bírt valahogy nagynehezen összeterelni a városi darabont.

Annak a tíznek aztán előadta Czapek János úr, hogy egy kitett gyereket találtak a rabbi ajtajában, aki orvosi vélemény szerint legfeljebb egynapos, nem tudnák-e megmondani, vajon kié lehet a gyerek?

Dehogyisnem tudnák. A tíz öregasszony rögtön elszámlálta, kik vannak és voltak a városban olyan állapotban. A felsősorú Garab Jánosné, továbbad Kukláné, Kohn Markusné, azonképp Bárkonyi Józsefné lányostul, Krapulicsné, özvegy Mracsákné, Kibadiné, Stern Ignácnak a szakácsnéja, Turóczy Mátyásnak a gazdaasszonya, Kormos Bálintné, Kukaczi Pistának a sógornéja, Lőwyné, Bocskor Samuné, Krupaticzky Kata, Mónyi Istvánné, Schönfeld Jakabné - de az ördög győzné valamennyit elszámlálni.

Azazhogy ők győzték és az ügyes rendőrök, az így kivett lajstrom segítségével rövid huszonnégy óra alatt kinyomozták, hogy a gyerek Lőwy Dávidnéé. S kisült az előnyomozatból, hogy este született és mindjárt hajnalban felpakolta a rongyszedő Lőwy Dávid a köpenyege alá és letette a rabbi küszöbére.

A kapitány megidéztette Lőwyt, a rabbit, a zsidóasszonyokat, akik a leletnél jelen voltak és a következő kérdést intézte a rongyos kinézésű apához, kinek sovány arcáról nem hiányzott a ravaszság kinyomata.

- Ön kitette a gyermekét?

- Nem tettem ki, kérem alássan, csak elvittem a maga helyére - védekezik Lőwy becsületes jámbor arccal.

- Mit beszél ön itt össze-vissza? A maga helyére vitte a gyermeket... idegen küszöbre.

- Én ismerem a vallást, kérem alássan. Én a vallás szerint cselekedtem.

- Ön félrebeszél, Lőwy.

- Nagyon jól tudom, mit beszélek. Tessék tekintetbe venni, tekintetes főkapitány úr, hogy ez a fiú az én elsőszülött fiam.

- Hiszen szépen megbecsülte az elsőszülött fiát.

- Hja, a kötelesség, kérem alássan. Fájt nekem a kötelesség, de hiába... Én vallásos ember vagyok.

Czapek János kapitány úr dühbe jött:

- Ejnye, gizon-gazon embere! Azt hiszi, hogy én bolond vagyok, akit ilyen beszédekkel lehet tartani. Beszéljen okosan vagy mindjárt vasra veretem.

- Nem beszélhetek másképp, könyörgöm alássan, csak úgy, ahogy van. Mert nálunk zsidóknál az a szokás a keresztelőben, hogy az ember elhívatja a papot és a rokonokat, akiket megvendégel, és úgy vétetik a dolog, hogy az elsőszülött fiú a papé. Hisz itt van a rabbi, megmondhatja.

- Ez úgy van, kapitány úr - bizonyítá a rabbi -, de ez csak szimbólum, ez csak forma.

- Akkor aztán az a szokás, hogy az apa lefizet a papnak egy bizonyos pénzösszeget, az ilyen magamforma, szegény zsidó tíz forintot, és ezzel megváltja a paptól a gyereket. Úgy van mondva. Igaz-e, bizonyíthatja a rabbi úr.

- Ez is igaz.

- No, hát ezt beszélem én, kérem alássan. Nekem nem volt meg tegnap a tíz forintom, hát gondoltam magamban, a gyereket nem bírom megváltani a paptól, ennélfogva az övé. Ha pedig az övé, akkor minek tartom magamnál, elviszem neki. Hát nem volt nekem igazam, könyörgöm alássan, főkapitány úr?

A főkapitány elnevette magát.

- Maga nagy gazember, Lőwy. De nem tagadom, hogy igaza volt, ha ilyen a vallásuk.

Ilyen kedélyes véget ért a gyermekkitevési ügy - mint nekünk levelezőnk írja.

Kár, hogy hozzáteszi azt is, hogy a kapitány ítélete fölött városszerte általános a megbotránkozás, mert Czapek János úr egészen jól fogta fel a dolgot.

Ilyenfajta ember is csak Magyarországon van, de itt is már nagyon fogyófélben, mert éppen az éjjel voltak híradással Csongrád városából, hogy nemzetes Bagi József uram őkigyelme itt hagyta a földjeit, rétjeit, malmait, gulyáit, méneseit és elköltözött az anyaföldbe, amelyet egész életén át művelt és gondozott.

Sok igazi mágnás, közte még herceg is, megnyalná a száját ha sorba elkezdeném leírni, amije Bagi uramnak volt. De becsület és tisztesség dolgában sem állott ő hátrább a többi dinasztáknál. A Bagi név hatalmasan csengett az Alföldön, éppen úgy, mintha penészes címerpajzsok között látná tetszelegni az ember.

Nem is a nagy vagyon adta neki azt a különös nimbuszt, mert hiszen nagy vagyon elég van a világon, hanem az tette Bagi uramat ritkasággá, hogy olyan egyszerűnek tudott megmaradni.

Maga járt, csütlött-botlott mindenfelé. Reggel korán kelt, este hamar feküdt s utánanézett a jószágnak derekasan. Megitatta a teheneket, megvakarta a lovat, sokszor megfogta a villát és maga rakta a boglyát künn a réten. Ám ez is csak azért volt különös, hogy mi az ördögöt küszködik az egy boglyával, akinek ezeret raknak egyszerre?

Egyszerű kék abaposztó ruhát viselt: a hagyományos mándlit, meg a varjú alakú kalapot a világért sem cserélte volna föl másikkal. Csak éppen egyetlenegyszer esett meg rajta a szomorú világban, hogy midőn az újonnan odaköltözött megyei főnök, aki beköszöntő ebédjére a telekkönyv után csinálta a meghívottak lajstromát, őt is meginvitálta az ebédre, de a lakáj visszautasította: »tessék frakkba jönni« - rántott Bagi uram nagy kedvetlenül európai ruhát. Nem hagyta azonban bosszulatlanul a dolgot, mert mikor valami szószos históriábul javában kínálná őméltósága, Bagi uram - az adoma szerint fölemelte a frakkja szárnyát és azt kezdte bemártogatni a tányérba: »Egyél frakkom, mert te vagy ide meghíva!«

Különben ahányat lépett őkigyelme, annyi adoma támadt a nyomában. Természetesen fele sem volt igaz azoknak. Némelyik az újságba is bejutott, ami igen gyakran megbosszantotta Bagi uramat. Énellenem is beküldött egyszer az újsághoz egy helyreigazító levelet: »Ne írjanak rólam olyan bolondságokat, rá nem szolgáltam én azokra.« Aminthogy igaz is, nem tett soha életében semmi olyat, ami nem volna hozzá méltó. Birtokait szorgalmas, becsületes takarékossággal szerezte, de azért nem verte a garast fogához, sok jót tett, bőkezű volt, de persze a maga módja szerint, a maga környezetében. Fiatalabb korában némelykor ki is rúgott a hámból a csongrádi nagy vendéglőben, ha úgy odaszólt a pincérre, mikor borozgatás közben rózsás kedve támadt:

- Hej, kellner, hozzon egy akó feketekávét!

Ritkán esett meg az ilyesmi, de ha mindennap esik is, ez ugyan meg nem apasztotta volna a jószágot, melyről azt beszélték az Alföldön:

- Ha ötven fia volna, és felosztaná köztük, valamennyi virilista lenne a megyében s még akkor is annyija maradna az öregnek, hogy az ő leánya volna a legjobb parti ezen a környéken.

De ha neki magának nem ment is fejébe a pénz láza úgy, hogy rendületlenül megmaradt annak, amivé született, a gyermekeit már mind úgy neveltette, ahogy kellett a Bagi birtokhoz. Művelt, derék, értelmes fiakat hagyott maga után, s lányait is a legjobb nevelőintézetekbe járatta. Azok már úri módon éltek s hasznos tagjai annak a polgári osztálynak, amelynek még csak ezután kell támadnia.

Ha néha valamelyik fiához vagy lányához ment látogatóba, ahol már kényelmes európai berendezés volt, ő az elől is kitért. A selyemkárpitos szobában is a bundában aludt. Mert azon esik - azt mondja - a világon a legjobb fekvés. Ne adj isten, hogy ahol meghált, ott meg tudott volna maradni a reggelizésig. A pirkadó hajnallal már kiment a lovat nyergelni, s reggeli nélkül döcögött el az öreg szürkéin tanyáról tanyára.

Mesélik róla, hogy egyszer jármos ökröket akart venni, beállított hát a szentesi vásárra. Ott megtetszett neki négy darab tinó egy nagyobb falka között s kérdezi az ott álló úriembert: hogy adja?

- Nem eladók egyenkint - feleli vissza az ökrök gazdája kedvetlen hangon.

- De hiszen négyet vennék, ha meg tudnánk alkudni.

- Négyenkint sem eladók.

- Ejnye, hátha mégis megcsinálhatná valahogy, tekintetes uram. Mert nagy szükségem volna négyre. Nem sajnálnám az árát.

- Szegény ember maga ahhoz, barátom - mondja lenézőleg az ökrök gazdája.

- Hova való a tekintetes úr, ha meg nem sértem?

- Én az ifjabb Bagi ispánja vagyok.

- Ejnye no - mondja Bagi uram nagy szerényen -, hiszen akkor az én ispánom a tekintetes úr, mert én meg az apja vagyok az ifjabb Baginak és az én birtokomat kezeli a gyerek. Szép állatokat nevelt az ördögadta!

Nagy kort ért az öreg, nyolcvanhét esztendőt. Mindig egészséges volt, józan életű s bölcs szavú, tiszteletreméltó, mint egy pártiárka. Hanem az észjárásának - bármint csiszolódott is ki az értelmi tehetsége a jobb körökkel és a saját családjával való érintkezés mellett - mindig megmaradt az a gyanakodó parasztos őskaraktere. Különösen a politikában, mert kedvvel űzte választások idejében. A függetlenségi párthoz tartozott.

Egypár éve annak, kiásták a sertésólját és elhajtották a sertéseit, éppen a követválasztások alatt. Legott feljelentette a lopást, hogy őrajta politikai bosszú történt. A bíróságnak sikerült kinyomozni a tettest. Valami Kántor András cselekedte, be is vallotta a bíró előtt, amint illett.

De Bagi uram elégedetlenül szólt közbe:

- Tessék csak megkérdezni a vádlottól, miért cselekedte ezt?

- Mert pénzre volt szükségem - felelte töredelmesen a tolvaj. - El akartam a sertéseket adni.

Bagi még kedvetlenebb lett.

- Tessék csak megkérdezni, kérem alássan, ki bujtogatta fel a dologra?

- A feleségem - vallotta a vádlott.

Bagi hitetlenül rázta a fejét s jelentős szemhunyorítással mondá:

- Már én csak mégis azt mondom, tekintetes bíróság, hogy ennek messzebb kiható szálai vagynak.

Ugyanis meg volt győződve, hogy a kormány lopatta el tőle a sertéseket, hogy bosszút álljon érte a »koma« miatt. (A koma ugyanis az ismeretes Csatár Zsigmond volt.)

Öreg Bagi urammal a legérdekesebb példánya halt meg a mi arany parasztjainknak, aki azért lett mesésen gazdag, mert nem becsülte annyira a pénzt, hogy megváltozzék miatta.

És a pénz se változott meg Bagi uram kedvéért.

Hogy ím félrerakta, nőtt, nőtt, egyre nőtt, a saját természete szerint, és húzta maga után mindenfelül a többi testvéreit, a hatosokat, forintokat és százasokat. Még tán a Rotschild pénzét is mind odahúzta volna, ha őkegyelme elölről kezdhetné azt a nyolcvanhét esztendőt.

Bárcsak kezdhetné. De a csongrádi öreg harang azt kongja szomorúan: »Nem - nem - nem«.

A hivatalos lap mai száma hozza végre a Kemény Gábor utódját és nagy megelégedéssel veszik mindenütt a kinevezést; a politikai körök azért, mert az új miniszter személye azt jelenti, hogy Tisza megszűnt »nevek«-et keresni, hanem férfiak után néz; a szakértők azért, mert Barossról tudják, hogy nagy munkaerő és hogy előbb átérti, amihez nyúl.

A kis dzsentri örül, mert egy két lovon járó famíliából való ember került be a bársonyos székbe; a demokrácia szinte meg van elégedve, mert egy oly karrierről van szó, melyet az értelmi erőnek és a munkásságnak köszönhet az illető.

Tehát csak az arisztokrácia nem örül, de nem is haragszik, mert rá nem ér a Széchenyi sorsán való búsulás miatt.

Baross Gábor még aránylag fiatal ember. Forradalmi gyerek, 1848-ban született (a forradalmárkodásból azonban nincs benne semmi). Mégpedig Trencsénben született (olyan megyében, ahol búza és miniszterek nemigen szoktak teremni).

Nálánál csak egyetlen fiatalabb miniszterünk volt még: Széll Kálmán. Egészen alul kezdte. Volt ügyvéd, megyei vicenótárius meg vidéki lapszerkesztő is. (A »Vágvölgyi Lap«-ot alapította.) 1875-ben az illava-puchoi kerület küldte fel az országgyűlésre s innen datálódik nyilvános szereplése.

Itt mindjárt feltűnt, nem a szeretetreméltó modorával és az alkalmazkodó viseletével (mert ez a legsimább út fölfelé), hanem ellenkezőleg. Nem volt simulékony, se kedves. (Hiába szólítja most őfelsége »kedves Baross«-nak.) Mindjárt látszott rajta, hogy nem udvarolni jött ide, hanem dolgozni.

Négyszögletes arca, melynek tetején egy kicsit ritkulni kezd már a haj, inkább mogorva, mint nyájas. Értelmes, kékes szemei szúrósan szegződnek arra, akivel beszél és a gúny is nemegyszer csillámlik föl bennök. Magatartása önérzetes, de nem dölyfös. Általában feje egészen olyan, mint azok a szerecsenfej-szivarszipkák, melyeket a kirakatokban árulnak.

Föllépése határozott. Egész alakja, temperamentuma erőre vall. Esze abból a matériából való, ahonnan Tisza vette a magáét - csakhogy Tisza előbb járt ott, még válogathatott.

Barossnak széles látköre van, gyorsan fogja föl az egyes dolgokat s nagy absztraháló talentum. Mint képviselő roppant munkásságot fejtett ki sok irányban, tagja volt a felirati bizottságoknak, a közoktatásinak, jegyzősködött a delegációknál, a hadügyi albizottságnál s azonfelül még a néhai jegyzői atillát is viselte. Mint előadó ritka átlátszósággal és vaslogikával referált.

Midőn 1882-ben Hieronymi megvált a közlekedési államtitkárságtól, székét Baross foglalta el s azóta még többet dolgozik, mint azelőtt. Némelykor reggeltől késő éjszakáig ott ül a hivatalban s végzi a teendőket, ami fölött különben eléggé meg vannak botránkozva a fogalmazó urak.

A közlekedési miniszteriumban, mióta Tisza Lajos otthagyta, fölszaporodtak, hogy én is egy könnyű szót használjak, mint Szlávy, azok az apró bibircsókok és pattanások, amikről az ember előre kitalálja, hogy valamikor seb lesz belőlük. Baross észrevette s már rövid államtitkársága alatt is erősen kezdte használni a vértisztító szereket. Az államvasutakat újjászervezte igen szerencsésen, továbbá erőteljes kezekkel csapott szét azon had közt, mely úgyszólván monopolizálta eddig az állami vállalkozásokat.

Barosstól sokat vár és várhat az ország.

Az öröm, mint mondom, általános. A barátjai örülnek, hogy éppen most lett miniszterré, mikor annyira ki vagyunk koplaltatva a nagyobb szabású embereket illetőleg, s nem kerül fáradságába népszerűvé lennie csak a póthitelektől tartózkodjék.

Az irigyei pedig szinte örülnek... mert most már vége: nemigen mehet följebb többé.

...Egyébiránt elég egy Trencsén megyei embertől ennyi is.