Az utolsó ülésszak első ülése volt. Már jóval tizenegy óra előtt gyülekezni kezdtek a képviselők gyalog és robogó fogatokon.

Gyorsan telt meg a folyosó. Eleven, vidor zsongás töltötte be a jól szellőzött ismerős zugokat. Ni, mennyi napbarnított arc! Hány meglohadt has és hány kigömbölyödett termet!

A jó falusi politikusok idegenül néznek szét egy darabig, mígnem apródonkint átmelegesznek a tömérdek kézszorítástól (pedig egy-egy izzadt kéz valóságos bacilus-szeminárium); a gyenge memóriájú öregurak tűnődve keresik a saját ruhafogasukat.

Csak úgy bugyborékol a tömérdek kérdezősködés és felelet: »Hová jártok?« »Igaz-e, hogy a Martensok megint itt vannak?« »Nálatok is olyan nagy szárazság volt?« »Hogy áll a kerületed?« (És erről a kérdésről már megösmerni, hogy az utolsó ülésszak van.)

Azután jönnek a nagy emberek, bebiceg a generális. Minden szem odanéz. Hagyott-e rajta valami diadalnyomot, egy kis kevélységet a Jansky-ügy? Nem biz' az, úgy néz ki, mint azelőtt. Tisza Lajos gróf deli alakja is feltűnik, Szilágyi Dezső fesztelenül suhan el a sorok közt, mintha vele sem történt volna semmi. Apponyi nem lett kövérebb, csak Polónyi lett halaványabb a nagy honfibú miatt, mely a nyáron emésztette.

De csitt, a csöngettyű megszólal. Menjünk be gyorsan.

Minden úgy áll ott, ahogy elhagytuk. Az öreg Péchy fáradtan ül az elnöki széken. Talán fel sem kelt onnan azóta.

Rakovszky olvassa a királyi leiratot, ugyanaz, melyet már egyszer hallottunk. Olyan, mint a kulcs. A múltkor bezárta; most pedig kinyitja a tisztelt Házat.

Elparentálván a halottakat, a másik jegyző elreferálta a postát, ami azóta érkezett, a meggyülemlett kérvényeket, jelentéseket, föliratokat.

Mikor ennek is vége van, föláll Helfy Ignác, hogy valamit talán kifelejtettek, mert hol van az a levél, amelyet őfelsége írt Tiszához a Jansky-ügyben? Annak a levélnek itt kellene lennie, mert az a nemzetnek szól.

Az elnök nagyot bámul és méltatlankodva dörmögi: »Amit ide hoztak, az itt van, amit ide nem hoztak, az nincs itt, tehát elő sem adhatom.«

Tisza is feláll legott: hogy őfelségének is megvan az a joga, hogy nem a Házhoz címezett levele ne a Házhoz jusson, de amennyiben közölve volt a lapokban, vita alá kerülhet majd akkor, ha a Jansky-ügyből fakadó kérvényeket tárgyalják. (Van belőlük vagy negyven kiló.)

Még Ugron és Csanády segédkeztek Helfynek, de aztán maga Helfy is belenyugodott, Isten neki, ha elmarad is most a levél, mert úgysem a levél kell nekik, hanem a disputa.

És ezzel az incidenssel véget is ért volna a mai alakuló, azazhogy még csak nem is alakuló ülés, ha Horvát Boldizsár lágy szíve meg nem esik vala a szerencsétlen bolgár fejedelmen s egy hosszabb interpellációban (mely olyan szép stílusban volt tartva, mint egy dicsbeszéd) meg nem korholja egy kicsit külügyi politikánkat (pedig kár azt a jámbor Kálnokyt bántani, mikor az a légynek sem vét!) s négy kérdést nem intéz a miniszterelnökhöz.

Látván Irányi Dániel, hogy ez a négy kérdés mind olyan, hogy azt Tisza nem tudja, vagy ha tudja, el nem árulja, fogja magát, még egy pótinterpellációt vág ki erről a tárgyról s megszerzi a Horvát Boldizsár kérdéseit még hét darabbal.

Benne van azokban minden. Zárt ajtók, begombolt kabátok, emberi vesék féltett titka. Csak még az hiányzik a tizenkettedik kérdésnek, hogy »mit gondol most a cár?«

De hiszen a cinkotai kántor az effélére is meg tudott felelni... Az pedig csak egy közönséges kántor volt.

A képviselőháznak ma volt az alakuló ülése. Amilyen érdekes, mikor magok a képviselők esnek választás alá, épp oly unalmas, midőn ők magok a választók. Majdnem minden a régiben maradt. Szontagh Pált, a Ház kiváló elnökét s jelenleg a párt egyik legkimagaslóbb alakját szépen körülvették, hogy még egyszer vállalja el az alelnökséget, a másik alelnök gróf Bánffy Béla lett. Kovách László tartósabb háznagynak, mint maga a Ház. Csak a jegyzői karban történt némi változás.

Rakovszky István nem akarta már tovább vinni a pennát (fárasztó szerszám az is). A párt helyette egyhangúlag Beöthy Algernont jelölte ki, akiből csak az élclapok felületessége csinált olyan léha alakot, mert nem tud nagy képeket vágni s szabadon bugyogtatja jó kedélyét, de aki alapjában higgadt, hasznos, érett és a legjobb elemek közül való tagja a Háznak. Beöthy sok ideig szembetűnő példa marad arra, hogy mennyivel lehet valaki jobb a hírénél.

Eszünkbe juttatja a Turgenyev emberét, akiről azt mondták, amíg joviális, őszinte, nyílt és minden iránt lelkesülő volt, hogy »jó fiú, de nem sok van a fejében«. Fogta magát és egy időtől kezdve megváltoztatta a rendszerét, fontoskodó és titkolódzó arcokat vágott, száraz lett és rideg, azonfelül ócsárolt és fumigált mindent: »Gonosz ember - mondták -, de sok esze van.«

Beöthy Algernon nem változtatott rendszert, de ne is változtasson, ez az élclapoknak volna kötelessége, igen gyakran több igazságot vegyíthetnének az élceik közé.

A habarékpárt is új jegyzővel ajándékozta meg a hazát. Nem csoda, hogy most már bent van Beöthy Algernon a tisztviselők között, mindjárt esett tréfa.

Ugyanis a habarékpárt Zay Adolfot jelölte ki olyan indokolással, hogy az »hazafias önzetlen magatartása által nagy érdemeket szerzett«.

Valóban ügyes ötlet volt ez az indokolás a mérsékelt ellenzéktől, ha azt akarták, hogy Zay Adolfot többet meg ne válasszák otthon.

Többire nézve maradt a régi tisztikar. Díszjegyző ezúttal egy sem került be. A díszatilla elmúlása nivellírozta a férfiúi szépséget a Házban.

Ma kezdte meg a Ház a vámszövetségi javaslat tárgyalását, ami meglehetős unalmas téma és nálunk csak az augurok kezelik.

Innen van aztán, hogy aki nálunk laikus (pedig roppant többségben vagyunk) az, ha egy szónokot hall beszélni a vámügyről, kezdi érteni e titkos homályos labirintust.

De aki két szónokot hall, kezdi nem érteni.

Én három szónokot hallottam, tehát fogalmam sincs róla.

Legelőször az előadó Láng Lajos beszélt, az ő nyugodt, erős érvelésével, kimért sima hangján s a napnál világosabban bebizonyította, hogy a vámszövetség Ausztriával szükségképpeni és talán hasznos is.

Erre felállt Enyedi Lukács s az ő nyugtalan, szaggatott hangjával és nagy tájékozottságával szétcsap a számok, nyers és nem nyers termények között és szintén a napnál világosabban bizonyította be, hogy a vámszövetség romlásunkra vezet.

Másmost kinek higgyen az ember? Láng Lajos is okos ember, Enyedi Lukács is. Mind a kettő tekintélyes ember immár a parlamentben. Enyedi pláne most van emelkedőben. Még csak egy híja, hogy egészen naggyá legyen. Kossuth még nem adresszált hozzá levelet.

Mikor így küszködik az ember a lelkiismeretével a felhangzó éljen-harsogás közt, mellyel az Enyedi beszédét kíséri az ellenzék, feláll gróf Apponyi Albert.

No, hát majd eldönti ez most már az igazat vagy ide, vagy oda.

Apponyi azonban sokkal nagyobb és önállóbb talentum, mintsem egy úton járhasson valakivel: ő mindig vagy kijjebb lép, vagy beljebb lép. Ez az ő fátuma.

Neki - úgymond - sem az önálló vámterület nem dogmája, sem a közös vámterület. Mind a kettő lehet jó is, rossz is, aszerint, amint vagy úgy van fundálva, ahogy ő akarja, vagy úgy, ahogy mások akarják.

És most aztán tökéletesen megzavarodik a laikus s nincs más mód a sok nyugatlanul hánykódó lelkiismeret számára, mint hogy mindenki abban hisz, amit az ellenfél mondott, de arra szavaz, amit a saját pártjabelijétől hallott. A legméltányosabb metódus bizonytalan kérdésekben.

A karzat odafönn (egy csomó szép menyecske volt elültetve hosszú sorban) már-már álmosodni kezdett, mikor végre az elnök is megsokallta a Ház tudományos voltát, s a megcsömörlött képviselői fülek és az unatkozó asszonyok fölfrissítése végett beleszabadította Komjáthy Bélát az ő interpellációjába.

És az alkalmas is volt fölizgatni a képviselőket és fölfrissíteni az asszonyokat, mert Komjáthy a katonatisztekről beszélt. Éppen a legjobb téma, bár nem valami nagyon új.

Az asszonyok kíváncsian hajlanak alá, amint a Komjáthy szúrós bajusza mozogni kezd. Hogyne, hogyne... hisz az érdekes, hogy már megint mit csináltak a kópék.

Az írói karzatok egyszerre a zsúfolásig megteltek: »Hátha megint valami Jansky-ügyet lehetne fogni, ami benyúlna az októberi negyedbe.«

Komjáthy Béla a legsötétebb színekbe mártja pemzlijét. Összeszedi az egész ármádiából a Dinsztliket, s haragos mennydörgés kíséretében végigdefilíroztatja őket a tisztelt Házban.

Vérbe borulnak Csanády Sándor szemei, bőszen zúg fel Madarász, viharzik az egész szélsőbal. Tisza csendesen hallgatja.

A Herbert-ügy bizony megint szomorú egy dolog és Komjáthynak alapjában igaza van, de talán mégis túlzott egy kicsit az indokolásban, mert Wesselényi Miklóssal szokott az megesni igen gyakran, hogy mikor egy-egy legyet akart agyonütni és elég lett volna egy legyintés, akkor is a teljes erejével csapott az asztalra.

Hát olyankor aztán rendesen összetört az asztal is.

De az igaz, hogy a legyet is agyoncsapta.

A mai nap egyik főeseménye még a Szilágyi Dezső interpellációja, s annak magas államférfiúi nívón álló indokolása.

Szilágyi Dezső is a bolgár kérdésben interpellált. Tisza ezt is csendesen hallgatta és bánatosan nézett szét az ellenzék padjain, mintha Olay Szilárdot keresné.

Az ám ni, hova lett Olay Szilárd? Hát nem kíváncsi már ő semmire, ilyen nagy kérdezősködések idején?

Battenberg Sándor is haragszik Cankovékra, de még jobban haragudhatik pécskai Gaál Jenő, akinek a mai vámügyi beszédét tökéletesen tönkretették ama végzetes éjszakán. Mindenki a Tisza válaszára volt kíváncsi a bolgár ügyben és senki sem hallgatta a pécskai Gaál érvelését, pedig meglehet, okos dolog volt. A mai nap bátran kezdődhetett volna délben. Senki se reklamálta volna a délelőttet.

Üres volt a tanácsterem teljesen, de annál zsibongóbb a folyosó, hol nagy csoportokba verődve találgatták: mit mond majd a generális?

Ugyan mit is mondhatna? - gondolták magukban.

Senki sem akart naiv lenni, hogy valami kézzelfogható feleletet várt volna.

Úgy lesz, ahogy szokott lenni. Nem egyéb az ilyen kérdezősködés a diplomáciai titkok után, mint mikor a mezőn valaki azt kérdezi a kakukktól: »Mondd meg, kakukk, hány évig élek?«

A kakukk mindig mond valamit, de azért a kakukk szavát a biztosítási intézeteknél mégsem hiszik el.

Amint a déli harangszó megkondult, a villanyos csengettyű hívogató hangja megriadt, egyszerre minden ajtó önteni kezdte az embereket. A karzat már előbb megtelt a zsúfolásig.

Szép hölgyek jöttek, egész légió, almavirágszín arcú menyecskék, ábrándos szemű deli leányok. Ezek mind a regényes Sándor fejedelem ügyében vannak itt. Egypár börzespekuláns a saját ügyében. Néhány élemedett politikus, akiket már csak ilyen nagy ügyek izgatnak, ahol a »vér«-ről van szó.

Minden szem a miniszterelnököt nézi. Nyugodtan ül székén, egyszerűen, szerényen. Éppen nem látszik meg rajta, hogy most mindjárt két császár szájával fog beszélni. Azután az interpellálókat keresik fel a kíváncsi szemek, a mai nap szerepvivőit. Ott ül szép simára fésült ezüst hajával Horvát Boldizsár Láng Lajos mellett, saját fészkelődő tábora közepett királyi méltósággal meredezik Irányi Dániel. Hű fegyverhordozójához, Pulszky Ágosthoz simulva barnállik Szilágyi Dezső míg ellenben Apponyi Albertet Lyka és Ábrányi környezik ragyogó arccal.

Fitymáló tekintettel mereng a népes Ház tarka képén Dobránszky Péter. »Csend, Csend!« - pisszeg Bossányi László, aki a többi embernél közelebb érzi magát a keleti politikához. Az egész Ház izgatott, feszült, türelmetlen. Az újságírói ketrecekben ember ember hátán tolong. A levegő egyszerre fojtóvá válik, sűrű nehéz párák gomolyognak a teremben, amiket lila színre fest a beözönlő napsugár. Egy ember rosszul lesz. »A kolera!« suttogják, de azért a helyét senki sem hagyja el. Az újságírók előtt még a kolerának sincs respektusa.

A képviselők nagy része az elnöki katedrához tódul. Egész küzdelem fejlődik ki a helyekért, Helfy egy mamelukot túr ki a helyéről, Krajtsik vizet hozat és megfecskendezi vele a szemeit, hogy ébren maradhasson. Az egész Ház éhes a válaszra, minden szemben a kíváncsiság ül. Csak a Ház legközepén, valahol az ötödik padban ül egy közömbös ember, Zeyk Károly és Kemény Endre közé temetve. Ez báró Kemény Gábor. Apró szemei révedezve járnak köröskörül a sok kíváncsi emberen s egy bágyadt mosoly önti el ajkszéleit, mintha mondaná: »Nekem, magamnak is van egy titkom.«

De csenget az elnök és feláll Tisza. Síri csend támad a teremben, a kis fehér lap suhogását, melyet a miniszterelnök fölemel, minden zugban meg lehet hallani. Apró szellőcske, mely a nyitott szelelőn besuhan, meglengeti.

Egy-két óra múlva Londonban is, Szentpéterváron is hallani fogják.

Halk, szerény hangon kezdett beszélni a generális. Persze, persze, mert hát ez az osztrák diplomácia hangja.

A mamelukok meglapulva hallgatták, fásult kedélytelenség ólmos súlya ráfeküdt a mellükre, míg Tisza általánosságban mentegetőzni kezdett, hogy nem felelhet minden egyes kérdésre, mert hát így-amúgy.

Nagyokat sóhajtott Ivánka Imre. Persze, persze. Lesütötte fejét Bulgáriai György Endre. Hja, hja! A szivartárcáját nyitogatta, csukogatta nagy szomorúan Bossányi László.

Hanem most Tisza egyszerre más sorokhoz ért a kiterjesztett fehér lapon.

Kezdődött a virágos vidék. Mert hát azok az apró fekete betűk is tudnak átalakulni. Csiklandoznak, bosszantanak, lelkesítenek és csörömpölnek haragosan.

Legelőször visszautasította, hogy tudomásunk lett volna a Sándor fejedelem elleni merényletről és hogy azt helyeseltük volna.

Nini, nini! Egyszerre fölocsudott mindenki. S kitört a zajos helyeslés és végigmorajlott a teremben.

A második mondatban konstatálta, hogy az orosz kormánnyal semmi egyességünk nincs a Balkán-szigeten való befolyás gyakorlására nézve.

Erre aztán megint egy kő esett le a képviselők szívéről. Egy percig tartott a helyeslő zúgás utána.

Az ellenzék emberei bámészan nézték egymást: hogy hát mi ez?

Jött a harmadik mondat: s mi érdekünk a Balkán-államok függetlensége és hogy ott egyetlen állam se gyakorolhasson állandó befolyást.

A szemekben erre felcsillant az a bizonyos tűz, amit az önérzet gyújtogat meg. Ezek a gyertyák világítanak a legjobban a jövő homályába.

De a megzavarodott ellenzék is megtalálta a maga kenyerét.

- Állandó, állandó! - kiálták. - Mit jelent az az »állandó«?

Tisza egyre önérzetesebben folytatta; a kis suhogó papírról egymásután peregtek le a mondatok.

Mondatok, melyek elhangzottak a levegőben és mindössze megrezgették egy darabig, azután elvegyültek a milliárd atomok közé semminek. És mégis e mondatok csodás panorámákat mutogattak. Egyik ezt látta, másik amazt látta. Nehéz ágyúszekerek dübörögtek az aratatlan mezőkön... A Tisza kezében levő fehér lap nőtt-nőtt egy perc alatt s hadi sátor alakját mutogatta.

Dehogy, dehogy. Hiszen az csak egy fehér zászló. Annak látta egy másik.

Dehogy, dehogy. Hiszen ez csak egy fehér lepke... egy hamis pillangó. Így gondolta egy harmadik.

Végre a papír végére jutott a generális s leolvasta a legcsattanósabbat, hogy a Balkán-félszigeten senkinek sem engednek jogot arra, hogy egyoldalúlag beavatkozzék vagy protektorátust létesítsen.

Mindenki felütötte a fejét, megriadva, mert már ez mégis úgy hangzott, mintha a kardjára csapott volna Tisza Kálmán.

Hallani lehetett kevély, kihívó csörömpölését.

Mindenki ránézett, de bizony nem volt kard a Tisza oldalán, még csak a szavát sem emelte fel élesebbre, hangosabbra, éppen olyan csendesen diskurált a nagy ólomlábú óriás dolgában, mintha csak a filoxéra kiirtásáról volna szó a löllei szőlőhegyen.

Csalóka képzelődés volt. Nem csörömpölt semmi. Nem látni itt se közel se távol más fegyvert, csak a Péchy Tamás kezében fehérlik egy kinyitott bicska acélpengéje.

Viharos tetszészaj hangzott fel, mikor leült és végighömpölygött hosszan, lelkesen a Házon, mint egy fergeteg.

A képviselők nagy része a folyosóra tódult a roppant hatás nyomása alatt.

- Készíthetjük már a vasvellát, - mondá egy szélsőbaloldali.

- Vehetjük már a zabot - vélte Wahrmann.

- Adhatjuk már el a rentét - sopánkodott Wodianer.

Az újságírók egyszerre eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket, rohantak a távirdához.

Az egyik tűnődve dünnyögte útközben az ismeretes monológot:

- Vajon egész Európának beszélt-e Tisza vagy csak az esti lapoknak?

Mindenki meg volt lepetve. »Istenem, de nagy ember ez a mi Tiszánk« - lihegte Szlávy Olivér és nagyokat fújt. Csak Pulszky Ferenc vette közönyösen a dolgot:

- Bolondság az egész, ha mondom. Próbálgatjuk, hogyha a mi bátorságunk megnő, nem fogyatkozik-e az övék meg?

*

Tréfa ide, tréfa oda, ma nagy napunk volt.

Egy szerep volt csak az egész, de fényes szerep.

A Tisza válasza - akár azokat vesszük, akik ülve maradtak a tudomásul vételnél, akár azokat, akik felálltak - mindenkit nemcsak meglepett, de ki is elégített, kivévén a négy interpellálót.

Őket méltán bosszanthatta, bár be nem vallották. Mert ők másféle viszonválaszokra készültek el. Meg is látszott a beszédjeiken, hogy imitt-amott el kellett hagyni az átgondolt egészből egy-egy részt.

A miniszterelnök válaszát (amelynél önérzetesebbet a monarchiában sohase hallottunk) csak a szélső ellenzék nem vette tudomásul és még nehány képviselő, akik nem annyira a muszkával akarnak kötekedni, hanem inkább - Kálnokyval.

A legnagyobb újság az, hogy tegnap este megérkezett Orbán Balázs és nyolc kész beszédet hozott, ellátván magát egész télre. Ma már el is mondta az egyiket a nyolcvanmilliós bankadósság tárgyalásánál.

Nyolcvanmillió, mi az? Sebesen keresztülugrottak rajta s kezdődött a Jansky-ügy, ez a kedves nyári ismerős.

Már eddigi lefolyása is milyen csodálatos volt.

Legelőbb bebonyolódott Jansky; utána bebonyolódott Tisza, és kimászott Jansky, azután belenyúlt őfelsége és Tisza mászott ki, végre őfelsége is kibonyolódott. Azt hitte volna ember, hogy már vége van, midőn ma ismét bebonyolódott Gajári Ödön és ki se mászott többé.

Ugyanis ő ült az előadói széken (melyből Golgotha lett egy óra múlva) és volt egy igen okos beszéde kigondolva. Csakhogy ilyenkor fölmérgesített emberek közé, jól mondta hajdan a dadogó Sükey: »nem ke-kell az o-ko-kos ember«.

...Bizony, jobb lett volna, ha a kész beszédjét odaajándékozza vala Orbán Balázsnak; hadd lett volna neki kilenc orációja.

A dolog egyébiránt úgy kezdődött, hogy Polónyi Géza (úgy is neki és az üvegeseknek volt ebből a Jansky-ügyből a legtöbb erkölcsi haszna) mindenekelőtt a királyi kéziratot kívánta felolvastatni.

De az most teljes lehetetlenség volt. Mert az egyik jegyző, Beöthy Algernon el volt rekedve, tehát az nem olvashatja fel, a másik jegyzőnek, Zaynak kappanhangja vagyon, az nem visszhangozhat királyi szavakat, a harmadik jegyző, Zsilinszky pedig valahol a lutheránus gyűlésen szerepel és elő nem lehet keríteni.

Ezen alapos oknál fogva (mely azonban fel nem hozatott az ülésen) szavazás útján elmaradt a levél felolvasása, s a Ház kénytelen volt ab invisis disputálni a Jansky-ügyről és a királyi levélről.

A padok egészen megteltek, a karzatokon válogatott nőközönség foglalt helyet. Az öreg Pulszky két olasz parlamenti tagnak magyarázgatta fent a kakasülőn, hogy most odalenn nagy verekedés van a saját katonáinkkal. Az új Heves megyei főispán is ott merengett, a szőke haját simogatva. Ha nincs ott a középen a szép Noémi az »Arany ember«-ből, ő vonta volna magára a legélénkebb érdeklődést.

A folyosó egészen néptelen, minden élet a tanácsterembe gyűlt. Az egyik katonai kérdés most foly a tapéton, de a másik is olyan friss, hogy még párolog.

Éppen most töri magát keresztül a padok labirintusán Gromon Dezső, a honvédelmi államtitkár, míg Komjáthyhoz ér, hogy meggratulálja.

Az öreg Madarász izgatottan végzi körsétáját a padok mögött, Olay Lajos, aki már megszagolta a katonavért tegnapelőtt, dühösen mereszti harci vágytól égő szemeit Gajárira.

Ni, éppen most kezd szólani Gajári, szelíd, higgadt hangon. Mély csönd támad, minden szavát vigyázzák. De csak egy percig tart a csönd.

Alighogy elkezdi a tényállást vázolni... »egy kötelesség teljesítése közben elvérzett tábornok sírjának megkoszorúzása...« fölharsog rettentő zajjal az ellenzék.

- Hát kötelesség Budapestet bombáztatni? - kiáltja közbe Thaly gúnyosan.

- Történelemhamisító! - süvíté egy hang az előadói szék felé.

- Szégyen, gyalázat! - tör ki a méltatlankodás vihara.

- Eláll, eláll! - dörgi száz torok egyszerre.

Gajári megrezzen. A kormánypárt hallgatagon ül sűrűn népesült mezőin. Tisza szaporán pislog. Az ellenzékiek a katedra elé rohannak. »Most már két Jansky van« - morogja egy vékony hang mohó örömmel.

Gajári mentegetőzni kezd, hogy nem úgy értette, de a percekig tartó zajban hangja elvész, ott áll fehéren, mint a fal, de mégis bizonyos férfias nyugalommal és daccal. Fehéren áll ott, de az ellenzéki szemek sárga-feketének látják már s minden aggályos kifejezésénél (kétségkívül nem is válogatta ő meg azokat jól, mert hát talán csak mégis magyarok vagyunk) ismételve zúg fel az agyarkodó visszatetszés ellene, s hangzik folyton az »eláll, eláll«, míg végre a száraz fejtegető résznél lecsillapszik az ellenzéki harag s csak a kézirat említésénél mennydörgik mindannyiszor:

- Hol van hát, hol van?

Utána Győrffy Gyula (katonatiszt) szólal fel; nagyon csinosan és nagyon óvatosan ostorozta a hagyományos szellemet, s indokolta a kisebbség különvéleményét, mely külön kívánja választani a közös hadsereget, eltávolítván a nekünk jutó részéből az idegen tiszteket.

Az utolsó szónok a miniszterelnök volt, ki e végtelenül kényes ügyben is játszva tudott úgy beszélni, hogy a nyári támadó Tisza Kálmán nem jött ellenkezésbe az őszi békítő Tisza Kálmánnal.

Annyira eltalálta a hangot, hogy a fölpaprikázott ellenzék egész végig csendesen és nyugodtan hallgatta, de a kézirat említésénél neki se engedték el a divatba jött közbeszólást, hogy »hol van«?

Amire Tisza így szólt:

- Hát megmondom, hol van.

- Halljuk! Halljuk!

- Legelőször is megvan a »Budapesti Közlöny«-ben.

- Hát még? - kiálták.

- Másodszor pedig megvan minden magyar ember szívében.

Nagy tetszés követte e szavakat a kormánypárton.

Ez volt az első poétai frázis, amit Tiszától hallottam. - Szóvirág, melyet odatett a trónus lábaihoz.

...Hja, mire viszi az embert, ha prológokat jár hallgatni.

A mai ülés Münnich Auréllal kezdődött és Polónyi Gézával végződött. Mint a dió két kemény héja közt, most is közbül volt az élvezhető mag.

Münnich Aurél beszédénél még kevesen és a Polónyiénál már kevesen voltak. Azért hát röviden napirendre térünk felettük.

Münnichen (aki különben elég logikus volt s több figyelemre méltó érvet hozott fel) nagyon meglátszott, hogy már volt udvari ebéden.

Polónyi pedig megint azt a benyomást tette, amit mindég - hogy: »istenem, istenem, de nagyon szereti ez az ember a hazát«.

Nagy tűzzel beszélt, zsírtól csepegő hangja bömbölve hasogatta a levegőt úgy, hogy az ideges Péchy Tamás közbeszólt:

- Méltóztassék hidegebbnek lenni egy kicsit.

De Polónyi még csak melegebb lett ettől s végigklavírozott a népszónoki iskola minden futamán, tanácsolt, bőszített, érzékenyített, fenyegetődzött, siránkozott és jósolt. (Ebből a hat ingredienciából áll egy akkurátus szélsőbaloldali beszéd.)

Azt jósolta, hogy magyar születésű közös hadügyminiszter sohase lesz.

Amivel teljesen sikerült elbúsítania - Münnich Aurélt.

E két beszéd alatt eleven képet tárt a folyosó. Sok téma volt a megbeszélésre.

Odakünn az a fekete zászló... Megint egy áldozat. Egy ama sok közül, aki számozatlan fiákeren siet - a halál révébe.

Az egész szélsőbal párton megtetszik, hogy ma halottjuk van. De még aggodalmasabb arccal jár-kél a folyosón gróf Tisza Lajos s panaszolja a szegedi kolerát. Neki huszonöt halottja van ma.

Az öreg Pulszky figyelmezteti a képviselőket titokzatos hunyorgatásokkal:

- Guszti beszélni fog.

A folyosó vidékein véres párbajok készülődnek. Hentaller megálmodta az éjjel a keletkezendő konfliktusokat és már reggel beérkezett. Gyulai Pál is beállított egy kis eszmecserére. Nyilván a Jókai kassai beszédjét jött szidni.

Legott körülötte gyűlnek az írók: Vadnai, Ábrányi és Horváth Gyula, mely utóbbi nem győzi fogadni a bókokat a »Partikularizmus« miatt. Rossz jel, hogy Gyulai megdicsér egy könyvet.

(Nota bene, e sorok írójának nem illik sem megdicsérni, sem lerántani, noha az utóbbira volna kedvem, mert nekem ajánlván a könyvet, körülbelül olyanforma alakot faragott belőlem az olvasói előtt, minő egy Sugár úti házon az a vékony dongájú kőszobor a kapu alatt, melyet úgy helyezett oda görnyedezőnek az építőmester, mintha az tartaná a házat... De a ház olyan nagy és az ember olyan kicsiny, hogy senki sem hiszi, mintha az tartana valamit.

Ez a helyzet. Azonban...)

Ejnye, nem lehet folytatni, zeng a csengettyű odabent. Ez Apponyi Albertet jelenti. Egy név, amely egyszerre kisöpri a folyosót.

Majd hát máskor beszélek a »Partikularizmus«-ról. Most csak hadd beszéljen Apponyi.

Nagy figyelemmel hallgatta az egész Ház, hát még a karzat, mely csak úgy görnyedt a tömérdek asszonytól, leánytól. Ez az Apponyi mindig csinál egy-egy jó napot Odescalchy Gyulának. A herceg fent ült a kakasülőn és ragyogott az arca.

De ma Apponyinak is jó napja volt. Egyik legfényesebb szónoki diadalát aratta. Igazi nagy beszéd volt a mai. Olyan, aminőket az angol gyűjteményekben szokott olvasni az ember a mesterszónokoktól. Az igazság nemes hangján szólott oly művészettel, oly erővel és átlátszó világossággal, hogy az egész Ház szemei kárlátó érdeklődéssel csüggtek - Szilágyi Dezsőn.

Csernátony Lajos később jött be a tanácsterembe éppen a monumentális beszéd végére, mikor Apponyi leült.

- Remekül beszélt! - mondja egy föllelkesült szomszédja.

- Tudom - felelte Csernátony meggyőződéssel.

- Honnan tudnád?

- Abból, hogy olyan elkényszeredve éljenezik a túloldalon.

Valóban alig hangzott egy-két éljen. Pedig most nem a pártember beszélt; egy sokkal magasabb, sokkal épebb hang volt ez, a hazaszeretet és az államférfiúi látástól megtisztulva. Bátran tapsolhatott volna az egész Ház.

Apponyi után Pulszky Ágoston beszélt, a kormánypárt álláspontjáról okosan és tapintatosan, majd Helfy Ignác bocsátkozott a királyi kézirat bírálgatásába és kisütötte Tisza Kálmánra, hogy »rossz stiliszta«.

Az idő már két óra felé járt, mikor Tisza kezdett szólani. Éppen olyan eleven és végtelenül ügyes volt, mint a múlt ülésen.

De hisz erről szinte fölösleges beszélni. Tiszát már jól ismeri a közönség, amióta olyan szépen méltatta tehetségeit Kemény Gábor a beszámoló beszédjében.

Ah, a kedves Kornél beszélt.

Szép leányok, igéző menyecskék, akik őt kíváncsian szoktátok meghallgatni a Kisfaludy Társaságban, hol maradtatok el ma?

Fölpillantott egypárszor, de nem talált ott benneteket, alább ereszté öblös hangját és a miniszterelnökhöz kezdett beszélni. De az éppen egy vaskos fóliánsban lapozgatott elmerülve.

Fogta hát magát, no iszen majd idehallgat az mindjárt most, s elkezdett csevegni magáról a miniszterelnökről, akit nem buktathat meg semmi s aki megbuktathat mindent. De bizony az még mindig ott lapozgatott a nagy testes könyvben.

Annál jobban hallgatták a többiek. Mert a kedves Kornél nagyon szépen beszélt ma. Egy kicsit bősz volt, de az is illett neki.

Színdús kifejezései, a társadalmi hanyatlás magvas rajza, és a helyzet találó képe, mely ízléssel szőtte át beszédét, pártkülönbség nélkül gyönyörködtette a Házat.

A maliciózus Wahrmann kiment a folyosóra kritizálni.

- Ez az Ábrányi beszéde valóságos dráma. Az elején szólt a közösügy előtti időkből, az volt az expozé, az ismerkedés, azután szólt a közösügyről, ez a házasság, majd rátért a katonákkal való konfliktusokra, azok a családi perpatvarok, célzásokat tett a bonyodalmak megszüntetésére, ez lenne az elválás. Kár, hogy az anyósról nem szólott. Az lenne az Albrecht főherceg.

Alighogy elvégzé Apponyi »hű fegyverhordozója« a beszédét, felállott Horváth Gyula, a kormánypárt »puskaportartója«.

Ah, végre! Annyi ellenzéki után egy kormánypárti. Hanem ebben nincs köszönet.

Valóságos tréma uralkodik ilyenkor a Házban, mert sohasem lehet tudni, mikor robban fel a puskaportartó és a levegőbe röpít valamit.

Egypár igazságot Horváth Gyula mindig mond s egypár új gondolatot mindig vet a vitába. Az egyetlen ember a Tisza táborában, aki akciókra született.

Csakhogy nem ebbe a korba való ő. Vagy rosszabb korban kellett volna születnie, vagy egy jobban.

Egy jobb korban megszabadult volna homályos bénító tépelődéseitől, egy rosszabb korban határozottabb alakot nyernének ama küzdési törekvései, melyeket benne forrni látunk.

Minthogy azonban egy másik kort őfelsége se adományozhat neki - hát isten neki, vegyük be ebbe az emberöltőbe s szóljunk arról a különbségről néhány szót, ami közte és a párt többi jelentékenyebb férfia között van.

Egy rossz divat kezd megörökleni. A mi politikusaink azt hiszik, hogy a státustudomány abban van, minden egyes kérdésnél kikeresni a közvélemény ellenében egy külön álláspontot. Ezek a fertálypolitikusok hasonlítanak a fertálymágnásokhoz: akik, ha a nagyközönség hosszú kabátokat visel, rohannak a szabóhoz kurta kabátokat varratni, és ha kurta kabátokat visel a közönség, akkor ők egész a csizmasarkig eresztetik le a posztót.

Ezek a Tisza politikusai, de Tiszától semmit sem tanultak. Mert Tisza mindég a közvéleményből keresi ki azt az anvagot, ami jó, s ami a kormánykerekek forgását nem akadályozza.

Ebben áll ellentétben Horváth Gyula is pártja sok korifeusával. Ez teszi beszédjeit »ellenzékiekké«, azok előtt, akik elég ügyetlenek az igazságok kimondását ellenzéki privilégumnak tartani.

Ma azonban szelíd volt Horváth Gyula és kibékítő.

Utána Thaly Kálmán beszélt abból a tenorból, amiből az ülés elején a szőke Matkovich Tivadar (az utolsó szűzszónok) és Gulácsy Gyula pattogott.

Különben az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a szélsőbal is meglehetős szelíden viseli magát a Jansky-ügyben. Ma Irányi szólt nagyon objektíve a maga szempontjából, tegnap pedig Helfy tanúsított mérsékletet.

Általában, mióta Helfy vezeti inkább a pártot, mint Mocsáry, sokat nyert, illetőleg sokat vesztett a harapósságából.

Hiába, okos ember volt Arany János, amikor azt írta a Helfy által a »Laterne« módjára szerkesztett »Magyar-Magyar« margójára:

Helfy Ignác csámpás
Sohasem lesz »Lámpás«.

Lámpás az igaz nem lett, de lett házi mécses, amelynek a világánál nem hadonázhat a párt olyan messzire, de rokonszenvesebb fényt von maga körül.

I. Hivatalos rész

[okt. 14.]

Vagy három hét előtt azt írtam Enyedi Lukácsról: még csak az hiányzik neki, hogy Kossuth levelet írjon hozzá. Most már az sem hiányzik. Most már kész ember. Október 5-éről ismét egy kéziratot intéz az öregúr a »palatinusá«-hoz, Helfyhez, ahol megkarcolja a legközelebbi viták szereplőit.

Dicséri a Horváth Gyula... akarom mondani a Horvát Boldizsár magas horizonját a külügyi politikáról.

Megszurkálja a kormányt, ekképpen szólván:

»Milyen könnyen átcsúszott a "bécsi rendeletek postája" vulgó magyar miniszterium, a vámközösség rnegújításának nagy kérdésén. Még azon is! Pedig az már csakugyan kenyér kérdése.«

Enyediről így ír:

»Derék egy ember az, valóságos kincs az országnak, éppen korunkban, melyben a közgazdászati és társadalmi kérdések foglalják el a domináns pozíciót.

Tanultam beszédéből, igazán tanultam, Je lui fais mea compliments.«

Minthogy Helfy sem akarja a hozzá intézett »kézirat«-ot a Ház elé terjeszteni - hát legalább itt legyen az meg.

Nem kétlem azonban, hogy az Enyedi szívében is benne van.

II. Nem hivatalos rész

A mai ülés is úgy nyílt meg, ahogy mindenik. Apródonkint gyűltek a követek, míg Beöthy Algernon a jegyzőkönyvet morzsolta le mohamedánusi dünnyögéssel, mintha a Szent Koránt olvasná. Természetesen egy lélek sem hallgatja húsz év óta a jegyzőkönyvet, csak Csanády Sándor, aki lesben áll ott s tágra nyitott szemekkel figyel.

De Beöthy meg akarta tréfálni ezt az egy lelket is. S amint a közösügyek tárgyalására kiküldendő bizottságról szóló passzusra jutna a sor, közé szúrja egy kicsit hangosabban az »átkos« szót... ekképpen:

»- az átkos közösügyek tárgyalására kiküldendő országos bizottság...«

Csanády nagyot csuklik és hátratántorodik megzavarodva: Mi ez? Nonono, mi ez? A füle csengett-e, vagy valóban hallotta?

De Beöthy a legkomolyabb arccal siklik tova a protokollum döcögős sorain, csak úgy félpislogással gyönyörködve a tűnődő hazafi álmélkodásán.

Napirenden még mindig a Jansky-ügy van. A karzat immár kifáradt, üres ma, a szónokok azonban nem fáradtak ki, de már azok egy része is üres.

Egymás után léptek a sorompóba a jámbor tekintetű Veszter, a sima tapintatos Vadnai Károly, aki tekintélyes szónokká verte ki magát két év alatt és a köpcös, jól táplált Szemnecz Emil.

Veszter homályos volt, mint mindig, Vadnai okosan és szépen beszélt, felhozva az érem másik oldalát, s bizonyos nem tetsző toasztok ellenében három másik toasztot sorolt föl, melyek hazafias melegséggel mondattak el, az egyik Erdélyben, a másik Budán, a harmadik - természetesen - Miskolcon.

Hátha még azt is elmondta volna, amit a folyosón beszélt valaki, hogy az az Albrecht főherceg-féle toaszt, mely itthon annyira fájt, tulajdonképpen nem is volt összefüggésben a Jansky-üggyel. Mert őfensége el szokta azt mondani minden évben, levén őneki csupán két toasztja, az egyik hivatalos alkalmakra, (ez az a »mienk«) a másik pedig családi ünnepélyekre, keresztelők és lakodalmakra.

Szemnecz Emil várakozáson felül csinosan szólott, de nem olvasván el e fent megírt soraimat (mert még akkor meg sem írtam) belekötött a »szarajevói felköszöntő«-be, amire egyszerre haragosan megrándult a Péchy Tamás szemöldöke s megrezgette a csengettyűt.

- Ne gyanúsítson a képviselő úr oly főherceget, aki minden ügyben, amely magyar, megtesz mindent, ami lehetséges.

Néma csönd támadt a teremben. Mindenki bámult az elnök ötletén, mellyel olyan hamar gombos spencerbe öltöztette a tiszteletreméltó főherceget.

Egy-két helyeslés kicsúszott innen-onnan. Horváth Gyula izgatottan hagyta el helyét és átment ülni a terem túlsó oldalára. Falk Miksa szelíden nézett a szomszédjára, Jókaira, Jókai búsan nézett Hegedüsre, Hegedüs kétségbeesve nézett az elnökre.

A habarék pártról egy hang azt kiáltá lelkesen:

- Úgy van! Igaz!

Lipthay báró volt, Gáspár apó a »Kornevillei harangok«-ból.

Szemneczet Herman váltá fel (aki mérges és szellemes volt), Hermant meg a pirospozsgás Papp Elek.

A szónokok bizony nem nagy hallgatóságra virradtak. A figyelem egészen ellankadt már úgy, hogy Vadnai Károlyt kivéve talán egyik sem lehetett megelégedve a sikerével.

Hanem iszen arra való a víg Beöthy Algernon, hogy a csüggedőket megvigasztalja.

Mikor az egyik kijött, így szólt hozzá:

- Oh, be szép volt! Roppant hatást tett volna, ha ezelőtt egy hónappal mondod el.

Mikor a másik jött ki kedvetlenül, mézes szájjal állta útját:

- Gyönyörű beszéd volt, nagy hatást tett volna, ha vársz vele még egypár hétig.

Egy harmadiknak bánatát azzal altatta el:

- Hatalmas volt. Hidd meg, nagy hatást tett volna, ha hallgatták volna.

De amint elfogyott a hallgató, elfogy ott a szónok is. Papp Elek után senki sem akar többé következni. Az elnök kijelenti, hogy a vita be van zárva.

- Kár a témáért! - sóhajtják a szélsőbalon.

De mielőtt végképp kialudnék a haza világító mécses, még egyet lobban.

Fejérváry báró feláll s egy olyan katonás, de mégis eszes, találó rögtönzésekben gazdag beszédet csap, hogy a Ház elámul. Sűrűn tör ki a helyeslés és tetszészaj. Mikor pedig Polónyit gúnyosan aposztrofálja, percekig tartó hahota tör ki.

Hiába vágott aztán Polónyi vissza. Az »Schmarn«!

És ezzel most már az ülés véget ért volna egészen derült kedélyben, ha Szegednek nincs Herman Ottója, vagy ha Herman Ottója van, de nincs kolerája. Vagy ha Herman Ottó, aki e napokban Szegeden járt mármaroskodni, neki nem ront a kormánynak, hogy elmulasztotta a szükséges intézkedéseket Szegeden az ázsiai kolerára nézve, hogy a dezinficiáló szereket csak ötödnapra rendelték meg Pestről, hogy a csatornázás rossz és a rekonstrukció járványfészekké tette Szegedet.

A miniszterelnök rögtön felelt az interpellációra, melynek két passzusa e sorok írója előtt is merő kötekedésnek látszik.

Először az, hogy ne lettek volna fertőztelenítő szerek, mert én a kolera kiütése napján, éppen a vörösporszag miatt menekültem el a városból haza - a saját koleránkhoz.

Másodszor az, hogy a rekonstrukció tette volna járványfészekké Szegedet: mikor a lakosság emelt helyeken, szellős házakban azóta lakik.

Hanem kettőben meg Hermannak van igaza.

Az egyik az, hogy ő csakugyan volt Szegeden.

A másik az, hogy Szegeden csakugyan van kolera.

Apró-cseprő eseményekkel van a lefolyt hét megtarkázva.

Talán nem is érdemes, hogy még egy pillantást vessünk rájuk. A delegáció a végét járja. A puskakérdés eldőlt. Természetesen a drágább győzött, a Mannliecher-fajta. (Majd meglássuk, ha győzni fog-e annak idején is.) Egyebekben is simán ment keresztül a delegációkban minden. Az ellenzéki hangokat (mert van vagy három hang ilyen is, az Andrássyéval pláne negyedfél) lehetőleg elnémították, megbágyasztották a kormánypárti intézők szép, rábeszélő szavakkal: ne kötekedjenek most, mikor a monarchia ilyen válságos helyzetben van, csak éppen most ne...

- Eszerint mikor beszéljünk? - kérdé az ellenzék egyharmad része, akiben be volt rekedve vagy kilenc kemény felszólalás.

- Beszéltetek volna tavaly.

- De tavaly is azt mondtátok, hogy a monarchia válságos helyzetben van.

- Nos, akkor beszéljetek esztendőre.

- De hisz esztendőre is válságos helyzetben lesz a monarchia.

- Hát ne beszéljetek sohasem. A beszéd úgyis az az egyetlen dolog, amit megtakaríthatunk.

Hanem valami figyelemreméltó mozzanat mégis történt, amiben sok humor van.

Hegedüs Sándort megjubilálták, különös érdeméül róván fel, hogy tíz év alatt, amióta a zárszámadások előadói székén ül, éppen 1 342 067 503 osztrák forintot referált el.

...Biz ez méltó dolog, hogy az ember igyék rá egyet.

*

És ezzel egy időre végeztünk a delegációval. A jövő héten már mennek hazafelé, Smolka nagy bajusza nem lesz többé látható, Grünwald módosítványai megszűnnek, Kálnoky visszagombolkozik, Asbóth János becsomagolja a világ legszebb mellényeit útibőröndjébe, és az adósságcsinálás szép szerényen visszahúzódik az ő kies Sándor-utcai tartózkodási helyére.

Ma már meg is volt az első ülés. Újra láthattuk a mi szelíd kedves otthonunkat, a t. Házat és annak nyájas fülkéit, pipafüstös folyosóit.

Az öreg Péchy Tamás úgy tűnt fel emelvényén, mintha valami háborúból tértünk volna meg a családi hajlék elé, ahol ott találjuk ülve az öregapót a boglyas kemence tetején. Körülötte a puskaporszagot nem élvezett hű fiak, Szathmáry György, Tibád Antal és Törs Kálmán sorakoznak ártatlan arcokkal.

Különben az ülés oly rövid volt, hogy a padok meg sem melegedhettek a pihent szájú hazafiak alatt, kikből roppant kevesen gyűltenek össze, tudván hogy semmi rendkívüli nem történhetik.

Nem is történt.

Fejérváry miniszter felállott s mindössze két papíraktát nyújtott át a Háznak. Az egyikben vért kért, a másikban pénzt. (Van az nekünk!)

Az egyik ugyanis a jövő évi újoncjutalékról szól, a másik a Ludovika költségeinek megszaporítását célozza. Azután a pénzügyminiszter állott fel. De az már csak nem kér semmit!

De bizony az is kér - indemnityt.

Erre fogja magát az elnök. Ő is kér - azt mondja - engedelmet, hogy a képviselők napidíjait kiutalványozhassa. (Hadd lássák az osztrák delegátusok, hogy még van pénz a fiókunkban.)

Ha már mindenki kér valamit, gondolja magában báró Andreánszky Gábor, engem sem a gólya költött, én is kérek. S interpelláció alakjában kéri a szenvedő váltóképesség megszorítását. S eközben elmeséli, hogy egy zsidó jár a vidéken, képeket árul és a vevőktől részletfizetésre váltószerű kötelezvényeket vesz. Hát van-e erről a zsidóról az igazságügy-miniszter úrnak tudomása? Különben, úgymond, Kohnnak hívják az illetőt.

No, ha Kohnnak hívják, akkor nem lesz valami nagyon nehéz ráakadni.

Miután Tisza Lajos gróf bezárta a delegációkat (nem ugyanazokkal a szavakkal, amiket Wahrmann javasolt, hogy »Mindent megadtunk amivel tartoztunk - s mindennek tartozunk, amit megadtunk«) ma végre megtért kiki a saját kebelébe.

A Ház meglehetősen benépesült. A régi habituék elfoglalták helyeiket a folyosói padokon. Éppen ott ültek valamennyien, ahol másfél hónap előtt elhagytuk őket.

Megjöttek az őszi ködökre a téli politikusok (mert téli és nyári államférfiaink vannak) megjöttek azok is, akiket a »fekete asszony«-tól való félelem tartott eddig otthon Zalay István vezérlete alatt.

Sőt kisült, hogy »János fejedelem« (Kemény János báró) is csak a kolera miatt maradt otthon annyi ideig, s a hír, hogy egészséges, hogy a lapok híre alaptalan, mint derült sugár élénkíté a mai ülés szürkeségét.

»Nincs semmi baja az öregúrnak« - mondák örvendezve. Csak most tűnt ki, mennyire szeretik. (Hiába, mégiscsak ér az valamit, ha még valaki nem volt miniszter.)

Bent a teremben unalmas jelentéseket olvastak az előadók. Künn türelmetlen deputációk és kérelmezők leselkedének a miniszterekre. Egy csoport képviselő azzal mulat, hogy az orcáikról találgatja: »vasút, dohány-engedély, patikajog«.

A jelentések után Porubszky Jenő lép az előadói székre. Jó hegyi levegő csapja meg a fülüket.

A lélekharang megcsendül a Péchy kezében. Csend. Ave Mária! Négy szélsőbali képviselőt visznek most akasztani.

Az első Szemnecz Emil, akinek az immunitását felfüggeszteni kérik a ceglédi eset miatt, ahol in no illo tempore ököllel fenyegetőzött és tojással dobált. Felfüggesztetik.

Azután Verhovay Gyula jön (de minthogy elég egy redakcióból egy ember) fel nem függesztetik.

Vadnay Andort nem adják ki, hanem inkább kiadják ahelyett a Herman-eset miatt még egyszer Szemnecz Emilt (annak már úgyis mindegy) és Győrffy Gyulát (az most úgyse veszi szívére, mert vőlegény).

A rövid ülésnek nem is volt aztán más tárgya, csak még az Ábrányi Kornél interpellációja, ki merész ajakkal az operaügy szellőztetését kéri.

Kár. Mert olyan már ez a mi Operánk, mint az a Basiliscus nevű szent kígyó, amelyről gróf Haller emlékezik a »Hármas históriá«-ban.

Ugyanis olyan ijesztő rút volt a Basiliscus kígyó, hogy amint egyszer egy tükröt vittek eléje s meglátta magát benne, önnönmagától pukkadt szét.

A mi képviselőink napról-napra elégedetlenebbek kezdenek lenni az ős napidíjjal, az öt forinttal, mely csupán huszonöt krajcárral fiadzott meg 1848 óta, már ti. nem értem az elégedetlenek közé se Pallavicini Sándor grófot, se gróf Szapáry Gyulát vagy Kiss Pált és Lyka Dömét, hanem a szegényebb embereket, példának okáért Wahrmann Mórt, Andrássy Manót és a nagy lateiner osztályt: ott sokan vannak pusztán a napidíjakra utalva.

Bizony az öt forint vékony pénz már a mai világban. Föl is emelnék, szó sincs róla. Csakhogy egy nagy baj van. Azazhogy két nagy baj.

Az egyik az, hogy az országnak nincs pénze, a másik az, ha pénze lenne is, az egyik országgyűlés, úgy kívánja az illedelem, csak a másik, a jövő országgyűlés tagjainak napidíját emelhetné fel; az pedig kényes dolog, mert aztán a választók is ahhoz találnák magukat tartani.

Mindebből az látszik, hogy még a jelenlegi napidíjak mellett ki lehet tartani egypár évtizedig. Sőt ha az ember árlejtésre bocsátána, még olcsóbban is lehetne kapni törvényhozókat az egyes kerületekbe. (Igazi csoda, hogy még eddig ki nem találta valaki, miszerint bérbe kellene adni a parlamentet egy vállalkozónak, aki bizonyos összegért tartoznék beszállítani a kormánynak a jövő ötéves ciklus számára, mondjuk, háromszáz mamelukot, hetven habarékot, és a többiben szélsőbaloldaliakat - már amint a megállapodás volna.)

Hogy a képviselői állás napidíjak nélkül is mennyire csábító, mutatja Anglia, ahol a képviselők roppant sokat költenek a mandátumra, noha semmi napidíjakat sem kapnak.

Hajdan ugyan ott is voltak mellékes akcidenciák. A múlt század végén például oly nagy volt a korrupció, hogy az egyes képviselők szavazatát megfizették néha több ezer forinttal egyes szavazásoknál s ez olyan nyíltan ment, hogy a kormány külön pénztárt állított fel e célra. Sőt hogy mennyire elferdülhetnek a fogalmak a tisztességről, több eset mutatja, hogy az olyan képviselők, akik el nem fogadták az efféle fizetést szavazatukért, megbélyegző kritika alá kerültek, mint összeférhetlen, különös modorú, inakceptábilis, komisz emberek.

A nagyobb államok közül Angliát kivéve, még csak Németországban szeretik ingyen a hazát annak atyái. (De ezek az urak nem is érdemelnek egy fagarast sem.)

A spanyol korteznek sincs fizetése (ezért csinálnak ott annyi zűrzavart), de az egyes német államok egyenkint többnyire megemberelik magukat. Poroszország 9 márka napidíjat fizet a képviselőinek.

Olaszországban nincs napidíj, de ingyen vasúti jegy és adókedvezményeik vannak. Ott beszélik azt a históriát, hogy a képviselők egy része oly szegény, hogy örökké vasúton van. A képviselő nem tart szállást Rómában, hanem mikor elvégezte a napi dolgát, beül egy kupéba este és ott alussza ki magát, reggelre ismét Rómában van. Egy szóval, a kupéban laknak. Elég szép élet az úgyis.

Belgiumban 160 forintot kapnak havonkint s az ülésszak rendesen nyolc holnapra terjed. Ez leginkább felel meg a mi viszonyainknak. Dániában hét és fél forint a napidíj, de az ülésszak igen rövid, csak mintegy 145 napot vesz igénybe. Portugáliában még a paireknoek is fizetésük van. Annyi, mint a képviselőknek, 670 forint.

Legjobban megy a dolguk a francia parlamenti tagoknak. Ezeknek a fizetésük 3560 forint s ezenkívül a gyarmatok küldöttei még külön útiköltséget is kapnak. (Ezért már érdemes szavazni.)

A svédek ellenben pedáns emberek: az ülésszak csak négy hónapra terjed és a fizetés 667 forint, de minden ülésért, melyen részt nem vesz a képviselő, levonnak 6 forintot. (Bezzeg itt volna aztán passzió névsort olvastatni Csanády Sándor bátyánknak.)

Svájcban a nemzeti tanács tagjai öt forintot kapnak naponkint a szövetségi pénztárból, az államtanács tagjainak pedig a kantonok fizetnek 3 forintot naponkint, amennyit a mi horvát képviselőink kapnak.

Az Egyesült Államokban a képviselők évi fizetése 2080 frt, s ezenkívül kilométerek szerint kiszámított útiköltséget húznak. Norvégia is generózus: hét forint napidíjjal jutalmazza a storting tagjait, de mit ér, ha a storting csak tizenkét hétig tart? Micsoda emberek lehetnek azok, hogy olyan rövid idő alatt beszélik ki magokat!

Görögországban kétszáz forint a szenátor fizetése, a képviselőé száz forint. (Nincs is ott aztán arra eset, hogy a szenátor képviselőnek kívánkozzék, mint nálunk.)

Mindezek az adatok arra jók, látjuk belőlük legalább, hogy elég tisztességesen fizetjük képviselőinket a többi országokhoz aránylag s hogy még sok ideig szó sem lehet a képviselői fizetések emeléséről.

Majd adna nekünk Szapáry - aki tudom lesütve hordja a fejét azóta, hogy a bolgár küldöttség kivallotta, hogy hatmillió forint hever a pénztárukban.

Locspocs idő lévén, felgyűrt nadrágokban gyülekeznek a képviselők. Az a kellemes zsibongás tölti be a foyer-t, a folyosókat, mely csak a magyar parlamentben van. Szeretkezés, ölelkezés, a bizalmas tegezés meleg hangjai. Jancsi te, Muki te, Feri bácsi, Pali bácsi. Mintha egy família volna valamennyi.

Igaz, már előreveti árnyékát a feloszlás processzusa. Ilyenkor a nyájas tegezésről elmélkedve könnyen eszébe jut az embernek az utolsó iktari Bethlen, aki liberális vezér létére is azzal zárta be a lejárt erdélyi dieta egyik utolsó értekezletét:

- Most már szétmegyünk, uraim, és mától fogva vége a konfidenciának.

A feloszlás processzusa a hazabeszélésben nyilvánult. Ez uralta a mai ülést. Nem kevesebbről volt szó, mint hogy a földadó leszállíttassék.

Papp Elek mohón kapott utána ennek az ötletnek. S utána még nehányan, akik magyar nadrágot viselnek. Madarász József, Csanády Sándor sőt még Izsák Dezső is.

Szinte csodálatos, hogy a programbeszédek e mézesmázos jeligéje még mindig árkánum a választók fölvillanyozására.

Húsz esztendeje hallják már egyes szavahihető hazafiaktól: »Én az adók leszállítására fogok törekedni.«

S annyi szent törekvés dacára az adók nemhogy leszálltak volna, hanem mindig emelkedtek.

...És mégis vannak még, akik hiszik, hogy vannak még, akik hisznek...

Az adóleszállítási vita előtt, minthogy az ülés végére esett, még volt egy tetszetős téma: Istóczy egyik mellékkirohanása a zsidók ellen. Ugyanis a tőzsdebíróság megszüntetéséről szóló határozati javaslata volt napirenden.

De nagy vita ebből sem lett. Mert az Istóczy indokolására Fabiny felelt s neki olyan szerencsés hangja van, hogy szegényebb országban pesztonkának is jó volna, altató dallamosságával.

A többi antiszemiták elálmosodván, az oly mulatságos játszi témát anélkül, hogy istenigazában megszellőztették volna a keresztény lelkek hosszasabb mulattatása céljából, egyszerűen betették a szavazógépbe.

Míg a név szerinti szavazás nagy lassan lecsepegett, azalatt a folyosó még jobban megélénkült s vidám beszélgetésben nyúzták a közélet ez idő szerint meglehetősen sovány materiáját.

Gúnyolták Komjáthy Bélát:

- Hogy érzi magát a védenced? (Ti. Hay Bernát.)

A rossznyelvűek találgatták, hogy: »igaz, ki tudja hol fog a jövőre fellépni Szilágyi Dezső?« (S ezt azzal a gonosz szatirikus mosollyal kérdezték, mintha azt mondanák: »Aha, min megy el a pagát?«)

A jámbor lelkűek magasztalták Baross Gábort, aki egyszerre nagynak, fényesnek látszik, amióta nem vet rá árnyékot Kemény Gábor. A csúfolódók az öreg Madarásszal ingerkedtek, amiért kibukott a végrehajtó bizottságból. (Ez az első öreg a szélsőbali vezérek közül, akit a fiatalok elevenen megettek.) A komolyabb státusférfiak összebújtak egy szögletben arról tanakodván: miben lehetne célszerű megtakarításokat csinálni a jövő évre, de úgy, hogy a kormány se érezze meg és a nép is örüljön neki.

- Nekem van egy eszmém - szól egy ismeretes frondeur primipilus -, egy százezer forintos tétel.

- Melyik tárcánál?

- A kereskedelminél. Széchenyit kellene kibuktatni. A kormány meg nem érezné, a nép örülne neki és a választások olcsóbbak volnának százezer forinttal.

- Csodálatos ez a Tisza - jegyzé meg egy szenvedélyes kártyás -, azt már láttam a whistben, hogy valaki egy strohmannal játszik, de hogy valaki három-négy strohmannal játszik, azt még sohase láttam.

(Hohó! Ez a szabadszájúak csoportja... Fusson innen, akinek kedves a mandátuma!)

Igen igen, kerüljünk a túlsó folyosóra. No, ott ugyan csendes világ van, amióta Szontagh Pál szalmaözvegy. Az adomák örök forrása nem bugyog. Hanem iszen útban van már János fejedelem...

Ott csak Szathmáry Miklós kísérteties léptei kopognak most, ki ezerszer bejárja a sötét homályos keresztutat a háznagyi iroda ajtajától az elnöki iroda ajtajáig, mintha strázsálna, hogy valamit el ne vigyenek.

Arca ma a szokottnál mogorvább. Valami sajátos méla elkeseredettség borong rajta. Mindenkinek feltűnik, s nem gyanítja senki, hogy ez a humornak csalóka játéka.

- Mi baja, Miklós bácsi? - kérdezik részvéttel itt is, ott is.

- Búsulok, édes gyermekeim - feleli reszkető, megtört hangon.

- Mi történt az istenért?

- Hát ezt a derék Schustert eltették Kassáról Vácra, és most már meg vagyok ijedve, hogy Kassára nem kapunk embert.

- Nem lehet az - vigasztalják azok, akik felülnek az öregúr aggodalmainak -, kerül oda ember, majd meglássa.

- Nem hiszem a mai világban - sóhajtja komoly meggyőződéssel az öregúr -, mert mindössze csak évi harmincezer forintocska.

Míg Szathmáry Miklós Schustert siratja, addig az elevenebb folyosón, hol vígan csörög Tibád nyakában az aranyláncán függő cvikker, hol kevélyen mutogatja nagyra növesztett körmét Szalay Imre, bizonyos daccal viseli hosszú sörényét Herman Ottó - (mégis bölcs az isteni gondviselés, hogy úgy felosztja az emberek közt az ilyen ritkaságokat) -, mondom ott a vígabbik folyosón ezalatt a Ház közszeretetben álló »Imre bácsijá«-nak, az új besztercebányai püspöknek gratulálnak. Amihez mintegy gitárkíséretnek, szivarfüst felhőben ülve püspök és prímás, adomákat mesél az öreg Pulszky, kinek, amint öregszik, mindennap több-több adomája és kevesebb hallgatója van.

De nini ezalatt - majdnem elfelejtettem betekinteni lejárt a szavazó rosta odabent.

Harminchat keresztény magvető esett ki belőle és száznegyvennégy bélpoklos.

Ma volt az utolsó lényeges ülés ebben az esztendőben. Illő nehány szóval elbúcsúzni tőle. Annyival is inkább, mert ma csata volt készülőben. Nagy fegyvercsörtetéssel és morgással gyülekezének az ellenzékek.

A legritkább alakok, akiket sohasem látunk az üléseken, is előjöttek ma, mint a kuvikok, akik előre megérzik, hogy halott lesz.

Fenyegető arccal jelent meg Fenyvessy Ferenc, és komoly arccal Sághy Gyula. A nevető ember komolysága vérfagyasztó volt.

Csanády Sándor szaglászva osont be a folyosón át helyére. De nem volt érezhető semmi vérszag az épületben.

Magának Apponyi grófnak is az a bizonyos »szolnoki« láng égett a nagy okos szemeiben.

- Hát lesz-e emberhalál? - kérdék tőle a mamelukok, akik szeretnek a temetésekre járni, de ők maguk nem ölnek.

- Ostrom lesz - mondá Apponyi - és alkalom, hogy ti megint kegyelmet gyakorolhassatok.

És ebben meglehetősen meg volt jövendölve a mai ülés története.

Mert mindez a harci készülődés Széchenyi Pál ellen indult, hogy az állását megingassák a kabinetben s erre jó alkalomnak ígérkezett a szőnyegen levő javaslat a kereskedelmi és igazságügyi palota építéséről, amelynél már jóval túlköltekezett a miniszter a preliminált összegen és póthitelt kér.

A Ház pedig tavaly óta kezd egy kicsit ideges lenni a póthitelekre. (Széchenyivel szemben már régóta ideges.)

Nemcsak az a baj hát, hogy póthitelt kér, hanem az is, hogy ő kéri.

Így lőn, hogy a csata mégis elmaradt, mert csak támadók voltak, de védők nem. A mamelukok szintén kedvteléssel hallgatták Horánszkyt, és Enyedi Lukácsot, sőt a köpenyeg alatt odakünn a folyosón el sem tagadták, hogy csak a »generális« kedvéért szeretik Széchenyit.

Hanem, hogy a »generális« mért szereti, az a megfoghatatlan...

Pedig hát az is természetes!

Már a régi olümposzi istenek olyanformán választották a kedvenc fáikat. Jupiteré a tölgy volt, Venus a mirtust szerette, Cybele a fenyvet, Apolló a borostyánt, Herkules a nyárfát. Egyszóval azokat a fákat, amelyek semmi gyümölcsöt nem hoznak...

Az egész vita azonban igen sovány és primitív volt.

Az ellenzék túlozott, Széchenyi ügyetlen volt a maga védelmében. Apponyi pedig egy taktikai hibába ugratta bele Enyedit, aki a határozati javaslatát két részre szakította a szavazás alá. Külön a rosszallást, külön a hitelmegtagadást.

Így lett aztán az a furcsa eredménye a Széchenyi elleni ádáz ostromnak, hogy az nemcsak a póthitelt megkapta, hanem ráadásul még bizalmi szavazatot is a parlamenttől.

Hiába, minden mesterséghez érteni kell. Még az opponáláshoz is.

De amilyen roppant pechje van az ellenzéknek, éppen olyan nagy a Széchenyi szerencséje. Halálos vétek nem őt jelölni a bolgár trónra. Bizonyosan keresztülmegy.

Ma már senki sem számított érdemleges ülésre. Az újév előtti utolsó ülés rendes alkotmányos viszonyok közt leginkább az országházi szolgák kedvéért van, hogy a gratuláció-adót beszedhessék. Szét is ment a mezei hadak nagyobb része. Napirendre kitűzve csak holmi »harmadszori felolvasások« és igénytelen kérvények voltak.

Lehetetlen ezekből valami veszedelemnek kerekedni. Az ülést is 11 órára tűzte ki az elnök, ami annyit jelent: »aki akar, az jöjjön«. Egyszóval minden lehető esély el volt zárva.

De az interpellációs könyv nyitva maradt.

Hát csak egyszer az ülés előtt megindul a nyüzsgés, tolongás e szerencsétlen könyv előtt. Jó Tibád alig győzi nekik nyitogatni. Hasonlít ez a könyv azokhoz a hajdani gyékényekhez, melyeket a piacon kiterítettek, hogy a vásárosok odarakhassák az áruikat.

Jött Hodossy Imre a honti üggyel. Ez az ügy szívósabb a keleti kérdésnél. Próbálták már azt mindenféleképp megoldani. Hol Ivánka Zsigmond hívja ki Majthényi Lászlót, hol Majthényi László Ivánka Zsigmondot. Nem megy; a golyó vagy a levegőbe akad bele, vagy a nadrággombba. Akkor fogják magokat, megverekedtetik a mellékszemélyzetet. Így se megy. Fölszedik butyrostól mindenestül az egész kérdést fölviszik a parlamentbe. Itt se érnek célt. Megint hazaviszik a megyébe. Ott se ér véget. Cipelik ismétlen a rákospalotai erdőbe. Már a fák is sírnak, mikor a daliákat bizonyos időközökben kiállani látják...

Az örök fekély ki-kiújul. Interpellált már benne Horánszky. Nem volt azon áldás. Hátha megpróbálná Jakabfy? Mert vannak dolgok, amik éppen az okos embernek nem sikerülnek. Csalódtak. A Jakabfy interpellációjának se lett foganatja. No hát most már próbáljuk meg egy igazán nagyon okos emberrel, Hodossy Imrével.

Ezért jegyezte be ma Hodossy az interpellációs könyvbe a honti ügyet.

Jött Apponyi gróf és beírta, hogy ő a választási visszaélések meggátlásáról szóló törvényhozási intézkedés érdekében fog interpellálni.

Komlóssy megfogta a kalamust s ezt írta be: »Mayer árvaház ügyében«. A hazáját oly hőn szerető Papp Elek egy kerületebeli ármentesítő társulat adómentessége kérdésével fenyegetőzik.

Ekkor megint odajött a jegyzői pulpitushoz Komlóssy és azt kérdezte:

- Kell-e még több? Mert van ám! (Úgy látszik az Olay Szilárd termékeny fejét tartja most árendában.)

S vastag szilárd betűkkel iktatta be: »egy Budapesten felállítandó zsidó-gimnázium iránt«.

De már erre dühösen csapta be a könyvet a székelyek virága, Tibád.

- Ugyan hagyjatok még az utókornak is valami kérdeznivalót!

Késő volt: az eddigi interpellációk is egész délutáni két óráig tágították ki az utolsó ülést, tarka képekben váltakozván a különféle tárgyak, még a jámbor Berele Hay is belekerült a Komlóssy két antiszemita témájába. (Pedig kár Bereleért, mert abból külön interpellációt is lehetett volna csinálni.)

Vitát azonban csak a Hodossy interpellációja támasztott, aki a belügyminisztert támadta, hogy az még mostanáig sem függesztette fel a bűnvizsgálat alatt levő Hont megyei tisztviselőket.

Tiszának roppant harcolási kedve volt. Meg van pihenve. Régen nem birkózott már senkivel. Alig várta, hogy bevégezze Hodossy.

Péchy baljóslatú szemekkel nézett végig a Ház gömbölyű láthatárán s óva mondá az odalépő Tiszának:

- Reménylem, nem akarsz ma felelni.

- Mindjárt felelek.

- Uram, nézz szét, a tábor igen kicsiny.

- A lándzsám jó vasból van. Az igazság is az én részemen. Megütközöm.

Eközben a »whipper-in«-ek, mint a dervisek a szent koránt, olvasgatták mély figyelemmel, szörnyen izzadva, a benn levő mamelukokat. Ott künn rekedtre kiáltozta magát a telefon. A fiákerek robogtak fel s le a Sándor utcán. Az ellenzéken diadalmorajban hömpölygött a suttogás: »Többségben vagyunk.« Olay Szilárd már el is kezdte a kabinet összekombinálását. (Láttam a névsort, Apponyi Albert még ott se volt benn.)

Úgy a Hodossy indokolását, mint a Tisza válaszát sokszor szakította félbe zaj, tetszés. Az egy idő óta flegmatikus Ház kezdett átmelegedni és zajongni. Ideges, türelmetlen lett. Pezsgett, mint a fölkavart Seidlitz-por.

Tisza higgadtan, csendes hangon válaszolt, hogy úgy emlékszik, már eddig fel is függesztette az illető választási visszaéléssel vádolt tisztviselőket, de ha nem, hát bizonyosan fel fogja függeszteni.

Ennél már nem lehet többet tenni (csak még felakasztani lehetne őket), de Hodossy úgy volt hangolva, hogy ő ma semmivel sem elégszik meg. (Csak az kellene még, hogy ilyenkor elégedjék meg, mikor a tábor kicsiny.)

Bebonyolódván a közigazgatási törvény magyarázatába, kétszer-háromszor csaptak össze, kesztyűsen, illendő finomsággal. Látszik, hogy egy vezér és egy tiszt áll szemtől-szembe.

De Hodossy sehogy sem adta meg magát (pedig lehetett volna), végre is a táboroknak kellett dönteni.

Percekig tartó zaj közt tette fel az elnök a kérdést:

- Akik tudomásul veszik a választ, álljanak fel.

A fele ülve maradt, a fele felállt. A jegyzők izgatottan kezdték megszámlálni (némelyik kezében csak úgy reszketett a ceruza), melyik a nagyobb fele.

Végre is kisült, hogy a felállók vannak többen - de csak tízzel.

...Tíz nadrággombon múlt ez a golyó - fogja mondani otthon Hontban a jó szelíd Ivánka Zsigmond.

A szegény Széchenyire most már igazán kezd a dér rájönni. A csók nem hozott neki szerencsét. Azóta folyton decadence-ban van. A »csók«-tól egészen a »harapás«-ig. Ti. a Szlávy tegnapi harapásáig.

Pedig igazi »grand seigneur« volt, jól nevezték el az ellenzékiek. Neki nem imponált a parlament, sem a preliminálás. Átsuhant »könnyen« a számokon. Nem tudott számolni, el kell buknia.

Hiába óvja a grófi nimbus, hiába óvja még Tisza is (ha ugyan óvja még), nem lehetett megmenteni, a leghatalmasabb erők jönnek ellene: a számok.

Tegnap az egyik tábor vette ostrom alá, ma már jött a másik számtábor: a kiállítási deficit. Érdekes grand seigneuri tételek vannak ebben is. Csak éppen egymillió és 800 ezer forintba került az országnak a városligeti mulatság.

De nem ez a baj itt sem, hanem az a fumigálása a parlamentnek, hogy amire az megszabott 50 ezer forintot, arra költöttek 130 ezeret, amire pedig megszabott háromszázezeret, arra költöttek egymilliót.

Előre lehet látni hát, mi lesz.

A karácsonyi szent ünnepek alatt hagyják kibékülni azzal az eszmével, hogy minden dicsőség mulandó s aztán jön megint a név szerinti szavazás a Házban s ez lesz neki az utolsó »tőrszúrás«. A mamelukok jó emberek - de csak kénytelenségből. Most már nem fognak kegyelmezni. És Tisza maga is óvatos lesz ezentúl: ha gróf kell neki, nem megy többé a szomszédba: a habarék párthoz. Rossz portéka az ott mind!

De tulajdonképpen ha jól fölveszem, nem is illendő dolog tőlem, egy ilyen óriási tragikum felett tombolni, pláne ilyenkor, a keresztényi szeretet szelíd ünnepének küszöbén.

Nem is teszem; a tragikum végre is tiszteletreméltó, hanem kiválasztom belőle a komikumot.

Mert van az is. Bár nem áll valami új motívumokból.

A materia régi, csak egy új fordulat van benne, ami bevégzettebbé teszi az egészet.

Ugyanis az államtitkár úrról lesz szó, akinek egy ritka almafaj viseli a nevét. Az emberiséget egy alma tette boldogtalanná, Matlekovitsot egy alma tette boldoggá, a »Matlekovits-alma«.

Mert Matlekovits akkor boldog, ha mindenütt a maga nevét látja; ha tőle függne, minden az ő nevét viselné, volna Matlekovits-ing, Matlekovits-pipaszár, Matlekovits-cigaretta és ha tőle függött volna, hihetőleg lett volna Matlekovits-ház is a Sugár úton - a Bobula-házból.

Hát nem különös szatíra az a sorstól, hogy éppen az az államtitkár úr, aki arról tette magát híressé minden időkre nézve, hogy szereti, ha emlegetik - most az egyszer nem szereti, ha emlegetik?

Pedig emlegetik. Szlávy beszédjében egy begöngyölgetett cukkedli passzus neki szólt, a képviselői körökben is neki tulajdonítják nagy részben a miniszterium bajait.

És Széchenyi?

Széchenyi úgy viselte magát, ahogy a legtöbb ember. Hiszen már Madách mondta: »Az ember gyenge-gyenge«. És Széchenyi akkor is gyenge volna - ha Madách semmit sem szól erről.

Hát mondom, úgy volt eleinte, mikor a szerény, lesütött szemű Széchenyi miniszterré lett s maga mellett találta a naggyá reklamírozott Matlekovitsot, egész reverenciával mondá egy vagy más dologra:

- Matlekovits így akarja.

Később, mikor megmelegedett egy kicsit, így szólt kevélyen:

- Ezt így akarjuk.

A legutoljára már azt mondta a grand seigneur:

- Ezt így akarom.

De ím változtak az idők és most már azt mondja Széchenyi a kellemetlenségek első fázisán:

- Sajnálom de így csináltam.

A második fázisban már így kezd kibontakozni a vallomás:

- Magam is beismerem, hogy nem jól csináltuk.

Nem szeretek prófétáskodni, de tartok tőle, hogy megjön a harmadik fázis is:

- No, ezt bizony rosszul csinálta Matlekovits. Mindezekből pedig az következik, hogy Matlekovits még talán túlélheti Széchenyit, de az új Matlekovits-almát már ő sem éli meg az államtitkári széken.

Szilveszter estéjén: mit beszéljek én el önöknek?

Téma nincs. Az egyik miniszter már megjött, a másik még el nem ment. Jó hírt nem mondhatok.

Mondok hát egy mesét.

Egy esztendőnek az utolsó napján, nem mondom el, melyik esztendő volt, de kitalálni szabad, összejöttek az emberiséget mozgató rugók: a legegyszerűbb emberi tulajdonságok, és egy nagy lakomát csaptak az öreg esztendő torára.

A Pénznél jöttek össze, ő volt a házigazda. Nagy vacsorát tálaltak. Felül a Hatalom ült bíbor köntösben, és minden tálból kivette a legjobb falatot. Mellette jobbról egy szelíd külsejű, bamba képű öregúr foglalt helyet, akinek kopasz fején az egyik oldalról a másikra volt a haj átfésülve.

Fogai nem voltak, nem tudott harapni és kellemetlenül csámcsogott. A lé kifolyt a szája szélein s a hús kipotyogott a szájából. Ez az öregúr a Gyámoltalanság volt.

Balról egy hórihorgas kamasz ült a Hatalom mellett, aki minduntalan leejtette vagy a villáját, vagy a kését, felborította a sótartót, leöntötte mártással az asztalt. Gubó legyek, ha ez a nyegle úr nem maga az Ügyetlenség.

Csakugyan őkelme volt és sugárzó arccal diskurálgatott az alább ülő durva kinézésű, vad arckifejezésű úrral s nem egyszer mondta neki:

- Kedves Akarat, ön a legszeretetreméltóbb, legbehízelgőbb fickó a világon.

Hm, ez tehát az »Akarat« volt. Az egész kompániának a kedvence. Még a Hatalom is nyájasan mosolygott rá az asztalfőről. Ha beszélt, édesdeden hallgatták valamennyien.

Túlról az Akarattal vizaví egy nemes arcú, fehér hajú aggastyán merengett az asztali gyertyák fényében. Szemöldjei szigorúan össze voltak ráncolva, de ajkai egy-egy bánatos vonással a széleken és kék szemei biztató jóságot fejeztek ki. Az öregúr nemhiába került az asztal végére, igen rosszul volt öltözve. Tépett ruhái és sebhelyei az arcán olyanul tüntették fel, mintha valahol összeverték, megszaggatták volna. Különben nem sok becsülete volt a társaságban. Nem kedveskedett neki senki és nem kínálták semmivel. Csak a koccintásoknál figyelmeztették néha:

- No, ne légy olyan szomorú, Igazság pajtás! Igyál te is!

Az asztal legvégén dölyfösen ült maga a házigazda, a Pénz. Pöffeszkedéséből látszott, bár telhetőleg udvarias akart lenni, hogy ő érzi magát itt a legnagyobb úrnak.

Ebből látható, hogy igen érdekes társaság jött össze. Beszélgettek mindenféléről, még politikáról is.

Az Akarat vitte a szót.

- Urak - így szólt az ötödik pezsgőspohárnál -, mi tulajdonképp nagy bolondok vagyunk.

- Miért? - kérdik egyszerre hárman is.

- Hagyjuk az emberiség fölött elsuhanni az egyik évet a másik után, anélkül, hogy már egyszer mi magunk ragadnánk kezünkbe a világ folyását.

- Hiszen mi uralkodunk - vágott közbe a Pénz.

- Uralkodunk, de csak közvetve, az emberek útján.

- Hát nem elég az?

- Elég vagy nem elég, de miért nem foglaljuk el magunk az egyes zsíros hivatalokat?

- Nem jó vége lenne - nyafogta a Gyámoltalanság.

- Én nem tartom az Akarat eszméjét bolondságnak - szólt a Hatalom. - Ám próbáljuk meg, válasszunk egy országot és abban az országban válasszunk magunknak hivatalokat. Lássuk, mivé lesz az az ország.

- Hurrá! Helyes! Válasszunk.

És legott megválasztották az országot: a legszebbet. Meglehet, hogy éppen azt, amelyet bokrétának szánt a költő az isten kalapjára.

- No, hát most már rendezkedjünk, urak!

- Én leszek a kodifikátor - szólt a Hatalom -, én csinálom a törvényeket.

- Én leszek a bíró! - kiáltá a Pénz.

- Helyes, helyes!

- Én a külügyeket viszem - hörgé nagy köhécselve a Gyámoltalanság.

- Én a hadsereget fogom vezetni - selypíté a hórihorgas kamasz, az Ügyetlenség.

Az Akarat is közbeszólt szerényen:

- Nekem nem kell nagy állás. Én egyszerűen tanácsadótok leszek.

- Pompás! Pompás!

Csak az Igazság hallgatott szomorúan.

- Hát te semmi sem akarsz lenni? - kérdé nagy sokára, úgy félvállról a Hatalom.

Az Igazság a fejét rázta egy darabig.

- Mi legyek? - szólt aztán kedvetlenül. - Hisz akkor abban az országban már csak egy szükséges állás marad: a sírásóé.

Az Igazság tehát nem kapott semmi hivatalt. És ezzel az én mesémnek is vége van.

Mert hát olyan furcsa mese ez, hogy talán nem is mese.

Alig múlik el évnegyed és a halászok városából, ahol azelőtt csak paprika termett és szappan, rendesen egy-egy költői vagy tudományos művet is liferálnak a könyvpiacra, amely itt akceptáltatik és sikert arat. Ott él, csakhogy ritkán ír a költői lelkű Szabados. Ott írja nagybecsű történelmi munkáját Reizner János, onnan jönnek és ott teremnek a Pósa Lajos szeretetreméltó, bájos gyermekversei, majd Palotás Fausztin ügyes tollából penderül egy munka, és most is onnan veszünk egy érdekes, becses könyvet a Sebők Zsigmond »Alakok« című elbeszéléskötetét.

Ez már nem egészen véletlen, mert egy kitűnő munka Félegyházán vagy Dorozsmán is megjelenhetik, de ahol állandóan egy egész csoport dolgozik, melyet újabb és újabb csoportok váltanak föl, ott már a talaj, a város is részt kérhet magának a dicsőségből. Mert ez már a magasabb kultúrát jelenti.

Nem akarom én Szegedet nagyzolva elnevezni »A Dorozsma melletti Athéné«-nek, hanem úgy áll, hogy Szegeden nemcsak a talajt emelte fel a rekonstrukció, hanem a szellemi nívót is. S ezzel jobban veri le Debrecent, mint a magas palotáival.

Ha úgy visszaemlékezem a rekonstrukció előtti időkre, milyen világ volt ott. Milyen tisztikar, milyen primitív állapotok!

A színházban csak a népszínműre volt nagy közönség, a szenátorok komikus alakok voltak a XVII-ik századból. A közgyűlésen Börcsök és Szekerke uraimék vitték a vezérszerepet, akik derék emberek és igen ügyes publikus férfiak lehettek volna a tudásukkal - Hunyadi János idejében. (De ez a Dáni Ferenc ideje volt már.)

Egyszer egy tisztviselőnek valamely okból nekirugaszkodott a közvélemény: olyat tett, hogy okvetlenül el kellett volna mozdítani; el is akarták, de nem lehetett.

- Nem nélkülözhetjük - így szólottak -, mert csak ő tudja a város jószágait, földjeit, jövedelmeit. Ha elcsapjuk, meg sem tudunk mozdulni, azt sem tudjuk, mink van.

- De hátha meg talál halni.

- Hja, isten tudja, mi lesz akkor a városból.

Ma már bátran halhat meg akármelyik, mert minden tisztviselő offé van a város összes ügyeiben és bonyodalmaiban, vagy ha nincs is, kiokoskodhatik a protokollumokból és kontraktusokból. Olyan tisztikara van Szegednek, hogy megirigyelhetné Budapest is.

Hát a rendőrség milyen volt!

Egy alkalommal szép virágcsokrot pillantottam meg egy magas földszintes ablakban, hol két szép leány lakott a rekonstrukció előtt. Az egyik leány menyasszony volt, a szép csokrot a vőlegénye küldte Pestről.

Az ablak ki volt nyitva a hűvös nyári estén. Ejnye, mondom magamban, el kellene lopni azt a csokrot.

Éppen egy rendőr közeleg a reáliskola felől:

- Hej, rendőr - szólítom meg -, mennyiért szerezné meg nékem azt a csokrot.

A rendőr odanézett, hogy milyen magasan van, aztán bizalmasan hunyorított a szemeivel:

- Legyen kerek számban egy forint.

(A rendőr úr elég jutányosan dolgozott.)

Egy félóra múlva hozta nagy titkolózva a köpönyeg alatt a Prófétába, ahol vacsoráltam.

Kifizettem neki az egy forintot és nyomban küldtem az értékes csokrot nevemben hordár által a másik lánynak, amelyik még nem volt menyasszony.

Hogy aztán milyen konfliktus támadhatott ebből a lányok között, ez egy beszélyírónak a dolga, én csak odáig megyek, hogy ilyen volt a rendőrség. Majd minden héten előfordult köztük valami botrány. Különösen a lopásban excelláltak. Ügy, hogy a publikum rettegett a rendőröktől.

(Ma már olyan kitűnően szervezett rendőrsége van Szegednek, hogy a tolvajok abszolute meg nem élhetnek Szegeden - és bizonyosan szidják a rekonstrukciót.)

Hát még a törvényszék milyen volt - de hagyjuk -, nem akarom a múlt időket szidni, amelyek mindig szebbeknek látszanak a jelennél a publikum előtt. E fallácia ellen úgyszólván lehetetlen küzdeni.

Egyszerűen csak ki akarom emelni, hogy mióta Szeged európai burokba öltözött, éspedig olyan jól, hogy egy csöppet sem rí le róla, nagy dicséretére válik az ő virágos kertje, az ő fülemüléivel.

Értem az ő poétai csoportját - mert hiába, ezeknek a fülemüléknek is árnyékos hely kell.

Ez az árnyék megvan Szegeden. Az ott megjelent könyvek többnyire ott el is fogynak. Ez pedig nagy szó. A helybeli közönség szereti és pártolja íróit, noha átlag tíz-tizenöt könyv jelenik meg Szegeden évenkint.

Az »Alakok« írója, kinek új könyve előttünk fekszik, oly tehetség, hogy számára a fővárosi írók közt is kiválóbb hely jut. Szegeden már régóta ismerik és szeretik, ezentúl az ország is megismeri és szeretni fogja, mert az úgynevezett »rokonszenves tehetségek« közé tartozik.

Nem pesszimista; nem keresi és nem kavarja fel a társadalom szemetjét, nem vezeti el olvasóit sem a kloakákba, sem az élet kínos, sötét jelenetei közé, hanem a költői és a gyöngéd felé hajlik, még most néha az egészséges realizmus rovására is.

Sebők gazdag lírai kedély; éles szemű, jó megfigyelő, humora nem játszi, inkább szelíd, fájó. Irályán bizonyos frisseség, kellem ömlik el. Alakjai élnek s a legjellemzőbb vonásaikkal domborodnak ki.

Az elbeszélések, melyeket az »Alakok« című kötet tartalmaz, nem ismeretlenek olvasóink előtt. A »Veteránok«, »Cigáró«, »Menyhárt király«, »Statárium« stb. mind a »Pesti Hírlap« tárcájában jelentek meg, mert még nemrég a »Pesti Hírlap« munkatársa volt: itt fejlődött, itt izmosodott ki tehetsége.

Sebők a harmincas évek felé halad most, mintegy nyolc év óta dolgozik a redakciók füstös petróleumlámpásainál, figyelmet már eddig is keltett, de csak a kollégák közt, kik nagy várakozással nézték fejlődését.

Az első gyümölcsét íme meghozta most. Amit vártunk, beváltotta. Szép, becses könyvet írt. Olyan szépet, hogy bizonyosan ír ő majd még szebbeket is.

A nemzeteket többnyire a nagyuraik nyomán ítélik meg. Valószínűleg néha igen rosszul. A grand gőgje adja meg a színt a spanyolhoz, a lord flegmája az angliushoz, a márki finomsága a franciához. S egyrészt helyesen is, mert majd minden nemzet tulajdonságai arisztokráciájában csucsorodnak ki legjobban.

A mi nagyuraink ezelőtt ötven évvel csak a parádéban jártak elöl. »Magyar gróf«, ez a szó annyit jelentett, hogy egy őrülten gazdag, civilizálatlan ember, aki jukszokat csinál a rengeteg pénzével. Az indiai nábob és az oláh bojár közt állott a magyar főúr fogalma.

Ma finomodott kissé a magyar arisztokrácia, s virtuskodásai nem annyira a pénzszórásban kulminálnak, mint inkább disztingvált grand seigneuri felfogásban a pénzzel szemben.

A közelmúltból két esetet is tudok fölemlíteni, mely méltó, hogy megörökíttessék a krónikák számára.

Gy. B. úrnak összes birtokai elúsztak. Nem maradt egyebe, csak egy kastélya a parkkal s a kastélyban tömérdek műkincse. Egész vagyont érő ritkaságok és műdarabok.

A végén ezt a kastélyt is eladatta a hitelezője, illetőleg megvette mindenestől potom áron.

A fiatal nagyúr aláírta az eladási okmányt, mely éppen fedezte a terheket s így szólt egy mosollyal:

- Most hát már semmi sem az enyim. Isten önnel!

- Vigyen valamit el, nagyságod, legalább emlékül - mondá az új tulajdonos.

A régi úr szétnézett a szobákban, mintha keresgélne, mit vigyen el s aztán odament egy drága porcelán virágcseréphez és leszakított a rózsatőrül egy picinyke feslő bimbót.

Azt tűzte a gomblyukába, azt vitte el. Az ősök dús örökségéből egy rózsabimbót.

Ez az egyik történet.

Gróf Z. egy gazdag angol nőt vett el. Ügyvédje, aki külföldi szokás szerint házassági szerződést csinált, kikötötte, hogyha a gróf halna meg előbb, annak a vagyona a nőé legyen, ha pedig az asszony halna meg előbb, akkor az asszony családja fizet a grófnak három milliót.

A gróf nem volt túlságosan gazdag, egy félmilliónyi vagyona lehetett, ti. annyit ért a dunántúli uradalma. Abból is fénnyel, tisztességesen éltek, azazhogy tisztességesen nem sokáig.

A grófné elhajlott az urától. Szerette a változatosságot. Hiába, ilyenek az asszonyok.

Egy nap elhagyta a kastélyt és a szeretőjéhez költözködött. A keserűen csalódott gróf panasztalanul, búskomoran viselte a csapást.

Elhatározta, hogy megindítja a válópört, de a sors nem akarta ezt a válást a magyar bíróságokra bízni, amik lassúk, elválasztotta az asszonyt rövid úton. Tífuszba esett, meghalt. Legalább nem kellett a válópörrel piszkolódni.

Egy nap két idegen úr állított be a gróf kastélyába, Mr. Johnson és Mr. Topp, londoni ügyvédek.

- Mit parancsolnak az urak? - kérdé a gróf.

- Egyezkedni jöttünk a gróffal.

- Énvelem? Nincs énnekem az urakkal semmi dolgom.

- Dehogyis nincs. Hát a hárommillió forint?

- Miféle három millió?

- Amit a grófnak kell kapni a megboldogult grófné után.

- Nekem?

- Hiszen szerződése van róla a grófnak.

A gróf elkezdett gondolkozni.

- Az ám, az ám... meglehet. Várjanak az urak, majd megkérdezem az ügyvédemtől.

Csengetett és hívatta az ügyvédjét:

- Fiskális úr - kérdé -, van nekünk szerződésünk valami hárommillióról?

- Igenis, méltóságos uram, van. Ott lesz a házassági iratok közt egy csomagba kötve. Tessék csak megkeresni.

A gróf csakhamar ráakadt.

- Itt van - szólt -, de ez se legyen.

S ezzel összeszakította a szerződést az angol ügyvédek előtt.

- Az asszony hűtelen volt, uraim - mondá az ásításig közömbösen. - Beláthatják önök, hogy semmi közöm hozzá. Nem kell semmije. Sajnálom, hogy a gentlemanek hasztalanul fáradtak hozzám.

Pedig dehogy fáradtak hasztalanul. Jó honorárium ütötte azoknak a markát, mikor otthon a famíliának elbeszélték a dolgok mibenlétét.

Ez már a negyedik vagy ötödik előszó, melyet rövid idő óta fiatal írók könyve elé írok.

Hát biz ez már így fog menni, mert Magyarországon annyira vagyunk, hogyha valaki könyvet mer írni, mindenekelőtt megkér egy öregebb írót, hogy az kérjen azért bocsánatot a t. c. közönségtől. Attól a közönségtől, amely nincs.

A nemzeti literatúra hanyatlik: a nővilág idegen mintákon indul, az olvasóvilág ellenben nem indul meg semmire. A közöny jégkérge borítja a különben is tövises mezőt.

Valaha még legalább azt mondtuk: az írónak nem jut kenyér, babért kell a homlokára tenni.

De a babérerdőket azóta kiirtották a lovarnők és balerinák számára.

Később azután úgy szólottak: »Az íróké az aranyélet, szabadon röpülhetnek a felhőkben.« A felhőket nekik tagosították.

Ma azonban már a felhőket is elvették tőlük a politikusok.

Nem maradt többé semmijök - még az a bátorság sem, hogy megjelenhessenek. Egy előszóval kell a létezést megvédelmezni. De ki védelmezi majd meg az előszót?

Mindegy. Fogjunk hozzá.

Íme uraim és hölgyeim, egy vádlott, egy új könyv és egy új név!

Ah, de minek is mondom, hogy új név, hiszen önök előtt minden írói név új, s önök minden íróval szemben a régiek.

Maradjunk a vádlott bemutatása mellett.

A vádlott előélete: feddhetetlen. (Így már jobban megértik, hogy még eddig nem adott ki önálló kötetet.)

Életkora: Úgy vagy négy-öt év óta írogat tárcákat, rajzokat a lapokban.

Neve: Bogdanovics György. Hanem itt már hamisítás forog fenn, mert Bogdanovics György tulajdonképpen Bogdanovics Krisztina, Beksicsnek, a kitűnő publicistának és képviselőnek neje.

Talán nem is elég tapintatos eljárás tőlem, hogy elárulom, kit fed ezúttal a férfiruha.

Vádlott bizonyosan azért választotta a férfi nevet, hogy könyve jobbnak láttassék: mert csodálatos az, hogy a hölgyeket szívesebben hallgatjuk a férfiaknál, ha a szalonban csevegnek, nyomtatott betűkben pedig a férfiakat hallgatjuk szívesebben. Nem látom be, miért van így - de így van.

Én ellenkezőleg azért árulom el inkognitóját, mert ez a könyv kétszerte jobban megkapja az olvasót, ha tudja, hogy egy nő írta.

Mert ebben a könyvben, az író nevét kivéve, minden igaz az utolsó szóig. Igazak az alakok és végre az élet, amit fest. Nincs benne semmi a nőírók hibáiból és bizonyos fokig benne van minden a férfiírók erényeiből. Élénken, érzéssel ír és kolorittal, de sehol sem csap át a beteges szentimentalizmusba.

Védencem, tisztelt közönség, több mint közönséges műkedvelő, kit a hiúság kicsinyes láza vitt e veszedelmes és bizonytalan útra, ő határozott tehetség, akinek könyvét élvezettel olvashatja el mindenki.

Elösmerem ugyan, hogy bűnös (mert nálunk még a gyenge nemnek nem szabad velünk, a teremtés urával versenyre szállni), de isten neki, ha már megtörtént, olvassák el a könyvét és ítéljék el, amint megérdemli, egy sikeres írói pálya elszenvedésére.

Podmaniczky Frigyes azon ritka főurak közé tartozik, akik örökké népszerűek tudnak maradni. Amit csinált, mindig egész odaadással csinálta. Éppen olyan buzgó volt fiatal korában rebellisnek, mint amilyen buzgó most mameluknak. Egy kicsit különc volt mindig, de éppen a különcködése a legszeretetreméltóbb.

Pályája olyan tarka, mint ruhái; mindig azt tette, amit kellett; mikor verekedni kellett, verekedett; mikor csak írni lehetett, író lett s itt is tiszteségesen állta meg a sarat; mikor ellenzékeskedni kellett, az oraciókra adta magát és a balközép vezérei közé emelkedett. Most, mikor csak szavazni kell, szavaz.

Amit csinált, mindenben kiváló helyet tudott magának tehetségével és ügybuzgalmával szorítani. Csak egyetlenegyszer volt közkatona, amikor a szabadságharc után büntetésül besorozták furvézernek, hanem itt is glaszékesztyűben kente a kocsitengelyeket.

Azért is maradt az ő keze mindig hófehér, akármibe avatkozott és sodortatott is. Ha valakinek, neki van oka kedvteléssel pillantania vissza múltjába s kiadni memoárjait, melyeknek első kötete »Naplótöredékek« cím alatt fekszik előttünk.

Jeles férfiaink múltja meglehetősen egyforma ebben az emberöltőben.

Nézzük csak, mi szokott velük történni. Valóságos sablon. Negyvennyolcban részt vesznek a forradalomban, negyvennyolc után tíz évi várfogságot szenvednek el Olmützben vagy Kufsteinben, hatvanegyben kiszabadulnak és azután megválasztják őket a parlamentbe ahol egy darabig hánykolódnak, opponálnak, míg végre fokról-fokra nekilágyulva eljutnak az excellenciás címig vagy legalább a főrendiházba, amely most valóságosan a temető előszobája.

Podmaniczky biográfiájából csak az olmützi fogság hiányzik; de nem volt-e ő a helyett vagy tíz esztendeig intendáns, ami legalábbis fölér azzal, mintha tizenöt esztendeig a szibériai ólombányákban ült volna. Neki ez sem ártott. Közéletünk e nemes tisztaságú férfia még az intendánsságból is népszerűséggel került ki.

Ő hát bátran írhat memoárokat, sehol sem jut olyan helyre, ami kellemetlen volna neki. Szép út az, amit befutott és ha nem is virágos mindenütt, kedves lehet neki s példaadás nekünk, mert egyszer sem botlott meg rajta.

De nem is annyira az ő életével van most dolgunk, mint inkább az ő könyvével, melynek első kötete voltaképp el sem jut Podmaniczky Frigyesig; az első kötetből még csak a »Frici« látszik, a kis báró úrfi, akinek napjai az iskola, a falusi kastély és az akkori Pest között oszlanak fel, de aki fogékony lelkében máris érdeklődéssel fordul a művészetek és a nemzeti nyelv fejlődése felé. Szereti a zenét, táncot, irodalmat és telenkint a befagyott Dunán átjár Budára a várszínházba magyar előadásokat hallgatni.

A Grillnél megjelent munka első kötete 1824-től, a Podmaniczky Frigyes születésévétől kezdve csupán 1844-ig terjed, tehát legalábbis két ilyen, ha ugyan nem vaskosabb kötet lehet még hátra.

A »Naplótöredékek« elevenen vannak írva, hiányzik belőlük a Pulszky csevegéseinek sziporkázó elméssége, a Fiáth fontoskodása, hiányzik az eseményeknek, ha csak rövid megjegyzésekben adott kritikája, nincs bennök annyi közvetlenség, kedély, mint a Déryné naplójában: de sok érdekes és becses anyag van összehordva e műben is, ami azt felette érdekes olvasmánnyá teszi.

Podmaniczkynek roppant műveltsége mellett van szelleme és megfigyelő tehetsége, ügyesen tudta összeállítani ahhoz, ami neki kedves emlék, azt is, ami az olvasót érdekelheti. Szubjektivitása mellett objektív tudott maradni. Érdekes vonásokban állítja elénk a régi falusi úri életet az aszódi kastélyban és a Cukor utcai házban. Pompásan domborodik ki a negyven-ötven év előtti Pest, szokásaival, embereivel, a maga kisszerű elmaradottságában. Egy valóságos megfordított mese. Ti. ez a mostani Pest lett volna mese a régi pestiek előtt.

Melegség rezegteti meg tollát, ha édesanyjáról ír, egyebekben a gentleman felfogás nyilvánul minden ítéletében. Nagy tarkaságban és élénkségben futnak el előttünk e 352 lapon a táblabírói Magyarország jellemző képei. Ott vagyunk egy előkelő pesti bálon, ahol Széchenyi István biztatására először táncolják a csárdást, a szerző elvisz bennünket a színházakba, a vendéglőkbe, az akkori boltokba, bekopogtat velünk a szabókhoz, keresztülvezet az utcán, látjuk a női és férfitoaletteket, azt is megmondja a szerző, mibe kerültek, mintha csak egy Macaulay volna, akinek a figyelmét semmi sem kerüli el azokból, amik a mi kíváncsiságunkat fölkelthetik; elvezet egy restorációra is, persze csak Szepes megyébe (mert biz azt megyéje válogatja), sőt, hogy semmi se maradjon hátra, eljutunk vele az 1843-iki pozsonyi dietára.

Száz szónak is egy a vége, a Podmaniczky könyve úgyis szegény memoárirodalmunkban nemcsak számot tesz, hanem egyike a legjobbaknak, legérdekesebbeknek, csak az a kár, hogy már megírta. Mert az ember hagyja a memoárjait utoljára. Elég sok dolga van még Podmaniczky Frigyesnek itt miköztünk - mit zárogatja az ajtót maga után...

Éljen még előbb vagy két kötetrevalót!

Mindenki tudja, mi az. Az a választási diadal. Több mint bizonyos. A bulletinek örök stílusa.

Bezzeg megindultak már, tele van velök a sajtó. A garmond és borgisz betűk közt ott mosolyognak a tarka-barka nevek, a »bizonyosak«.

A választási idő még nincs kitűzve, sőt az országgyűlés feloszlatásáról sincs még semmi hír, és mégis harsog országszerte a »vivát«. Milyen különös kiáltások! Nem a torokból jönnek, de a hasból. Megindult a lavina. A kalapok megbokrétásodnak apródonkint, s lobogó díszt öltenek a szerény zsupfedeles falusi házak. Fölzeng a kortes nóta:

Éljen Gebernyeczy Ákos
Kinek esze nem túlságos.

A bevezetés még száraz, de már nemsokára jön a nedves időszak, csapra ütik a hordókat. Mert hiába olyan az alkotmány, hogy azt néha vérrel kell öntözni, néha borral.

Milyen szűzi idők voltak azok 1861-ben, mikor még ingyen jutott mandátumhoz mindenki. A választók valóságosan válogatták a követeket, a jelesek közül a legjobbakat. A zászlókra írt név varázsa hódított a kerületekben.

S hogy ment az fokról-fokra. 1867-ben már pénz is kellett. De milyen összeg! Egész Erdélyre tizenkétezer forintot adott a Deák-párt, abból is visszaküldtek ötezeret, hogy az már el nem fogyott, »annak már nem volt helye« (ipsissima verba).

Boldog isten, mekkora »hely« támadt azóta!

A hetvenes években előrement a választási mesterség. A méltóságos nép kitalálta a fuvardíjakat. Hiszen közelfekvő idea volt! Szép dolog az alkotmányos jogok gyakorlása, de még sokkal szebb, ha azokat nem gyalog végzi az ember. Szekereken kellett őket a választási helyre bevinni. De még akkor hatan-heten ültek egy szekéren, ma már csak kettesével ülnek és külön kocsis kell, aki a lovakat hajtsa.

A következő restoráción bejöttek a »napidíj«-ak. Ez aztán olyan ötlet volt, hogy meg lehet vele maradni akár ezer esztendeig, nem kell újat kigondolni, mert a napidíjak szabadon nőhetnek az idők végtelenségében. A választók elméje ennél az alkotásnál megállt: »tovább nem megyünk«. A napidíjak az utolsó tromf. A napidíjakat még srófoljuk, de a választási költségek jogcímeit többé nem.

Hanem hát bölcs az isteni gondviselés és a jelöltek esze se pihen. Ők maguk kezdték kitanítani a választókat:

- Csak bátran fogadjátok el a pénzt az ellenféltől is, de szavazzatok ránk!

És lőn, hogy a választók bevételi rubrikájába belekerült az a tétel is, amit az ellenféltől kapnak.

Ez a mai helyzet szignatúrája. Hogy kimerült-e már e téren a leleményesség, ez a jövő titka. Én már kétkedem. Azt hiszem, új és új változatok jönnek még mindig...

Lám a jelöltekkel is miképpen volt. Először csak a balközépi ember lehetett meg ingyen, azután csak a szélsőbali. Végre csak a kormánypártnak voltak ingyen kerületei, már nem az antiszemita párt keletkezett, mely pénz nélkül jutott a mandatumokhoz. De soha ennél tarkább országot - az idén már az történt meg, hogy a vágújhelyi kerületbe zsidó jelöltet kértek a keresztény választók a függetlenségiektől, mert »az vihető ott keresztül a legkönnyebben«. Hát nem tiszta jele-e ez annak, hogy semmi sem lehetetlen többé?

S ha nem lehetetlen többé semmi, éppen olyan joggal lehet mondani, hogy több mint bizonyos minden.

Kár, hogy még eddig senkinek sem jutott eszébe totalizatőrt csinálni a választásokra. Egyrészt jövedelmező dolog lenne, másrészt kitűnnék, milyen furcsa osztalékok esnek a »több mint bizonyosok«-ra rakott tétekből. Egyébiránt a választási mező ma már egészen áttekinthető. A paktumokból nem lett semmi. Csak éppen a legharapósabb megye, Hont kötötte meg a békét. Éppen csak ez nem volt valószínű. Egyebütt, leszámítván nehány erdélyi kerületet, dúló csatákra van kilátás. Az egyhangú választásokra semmi inklináció nincs. Még tán a jó szelíd Abrudbányán is mérkőzés lesz. De viszont megeshetik, hogy Szentendrén simán megy keresztül a jelölt. Mert a választás többnyire a meglepetések fészke. Az ötéves mandátum méze és a főrendiházból kimaradt mágnások kétségkívül élénkíteni fogják a versenyt, de nagy változások és non putaremek csak a részletekben lesznek.

Előre látom a jövő képviselőházat, megjelenik lelki szemeim előtt. Péchy ül az elnöki katedrán, Szontagh Pál cseveg Kemény Jánossal a jobboldali folyosón. Az öreg Pulszky és fiai nincsenek bent. A baloldali folyosón csupa antiszemiták tanyáznak. Biz ezek megszaporodtak derekasan. Hanem ahelyett a habaréki vonal centrumbeli széle teljesen eltűnt és a függetlenségi párt kockája is keskenyebb lett a terem baloldalán.

A terem egyébiránt gyéren van benépesedve. De nem tesz semmit. Nincs itt már, akitől félni lehetne, a jó Csanády Sándor, nem olvastathatja meg a képviselőket.

Könnyű azonban kitalálni, miért jöttek össze a mai érdekes ülésre annyi kevesen. A belvárosi templomban valami díszmise van, s a papság mind odament. Annyi papot küldtek fel a kerületek, hogy azoknak a hiányát nagyon is meg lehet érezni.

Künn a folyosón Gajári jár karonfogva a józsefvárosi követtel, Visivel, Busbach Morzsányival cseveg egy fülkében, Zalay István Krajtsikra csinál tót verseket, Molnár Viktor azon panaszkodik Szathmáry Györgynek, hogy nem érdemes »Wip«-nek lenni, mert a párt olyan rettenetes nagy, hogy fölösleges összetartani.

E pillanatban jelenik meg Kármán felsőkabátban a folyosón s megáll a beszélgető csoportoktól tudakozódva:

- Nem láttátok kérlek, Éles Henriket?

- De igen - felelik neki -, ott fenn ül a karzaton, Bittó mellett.

- B. L. Osgyán. Ön arra buzdítja a szerkesztőséget, hogy lelkes cikkekben intse meg a dzsentrit, melyet a választások pusztítottak ki, s mely mint a légy a mérges papírra, most is nyakra-főre tolong vesztébe a kerületekbe.

Későn van az már. Higgye meg, hiába küzdenénk az ellen; hanem hogy az ön kedvét meg se szegjük, egy mesét mégis elmondunk az új jelölteknek. Vonják ki belőle a morált.

Volt ugyanis egy király valahol, aki egy öreg kereskedő boltjába lépett s kérdé, van-e valami számára való portékája?

- Van.

- Mi az?

- Egy jó tanács.

- Hadd hallom.

- Ezer forint az ára, azt fizesd ki előbb.

A király kifizette az ezer forintot.

- Igazad lehet emberséges kereskedő, egy jó tanács megérhet ezer forintot. De vigyázz, hogy meg is érje.

- Az én tanácsom az, hogy »minden dolognak nézd meg a végét«.

A király méregbe jött.

- Ostoba fickó. Hiszen ezt nélküled is tudtam, anélkül is mindent meggondoltam, mielőtt megcselekedtem volna. Felültettél, gazember.

A kereskedő mentegette magát, hogy ő nem tehet róla, minek állt rá a király az alkura, utoljára is egyet morgott őfelsége s hazament, gondolván magában, hogy majd nyomat ő otthon ahelyett az ezres bankó helyett egy egész mázsát; de ha már pénzébe van a dolog, kiadta rendeletben, hogy a névjegyeire, zsebkendőire, ágyneműire s egyszóval mindennemű fehérneműjére írják rá: »Minden dolognak nézd meg a végét.«

Lőn, hogy abban az országban, ahol a mi királyunk regnált, nem lévén még divatban a dinamit, ősi módon fondorkodának élete ellen.

Megvesztegették az udvari borbélyát, hogy a legközelebbi borotváláskor messe el őfelsége nyakát.

Hugli rá is állt. Hogyisne, ő lesz az első borbély, akiről a történelem szólani fog. S azonfelül rengeteg kincset ígértek neki az összeesküvők.

Egy nap hívatják a palotába. No, most jön az eldöntő pillanat. Megfente derekasan a borotváját s felment a király szobájába.

Megcsinálja a szükséges szappanhabot s immár hozzálátna a rettenetes aktushoz, mikor egyszerre megpillantja a törülközőkendő sarkán a feliratot: »minden dolognak nézd meg a végét«.

E végzetes betűk rámeredtek és ugráltak a szeme előtt. Keze reszketni kezdett, arca meghalványodott. Azt hitte, neki szól ez az intés. Inai megrogytak, fogai összevacogtak.

- Kegyelem fölség! - rebegte.

Leborult s mindent bevallott, hogyan akarta a királyt megölni, de a felirat miként ejtette gondolkozóba jövendő sorsa felett.

Lássa kedves B. L. úr, ez a borbély okos ember volt... de nem is lépett volna az fel képviselőnek soha, elhiheti.

Ezt a jelszót ajánlanám én a dzsentrinek is, az új jelölteknek is:

»Minden dolognak nézzék meg a végét.«

Csakhogy könnyű tanácsot adni, de nehéz megfogadni - kivált ha már az ember élesre fente a beretváját és megkavarta a szappanhabot.

A hivatalos lap tegnapi száma hozta az új kolozsvári törvényszéki elnök kinevezését, s ezzel nyugalomba vonul a régi elnök, Bíró Pál.

Nagy tekintélyű öregúr Bíró Pál, még a régi úri életből való, akik már kezdenek kihalni, helyet engedve a teljesen beamter elnököknek. Végre is nem lehetetlen, hogy így lesz az jobb.

De az ember mégis megsajnálja, eltűnni látván egy ilyen régi fából való tisztes alakot.

Bíró Pál 1872 óta törvényszéki elnök, s vitte tisztét nagy eréllyel és példás buzgalommal, de azért a szíve titkosan mindig a nemes vármegyéhez húzta. Egész életében rosszul esett, hogy a törvénykezés az államnál van.

Vele történt eleinte az az eset, hogy a törvényszék évi büdzséjéből, takarékos ember lévén, meggazdálkodott egy csomó pénzt és ezt jelentette az akkori igazságügy-miniszternek. A miniszter megdicsérte ezért Bíró Pált, s utasította, hogy a fennmaradt fölösleg hova fordítása iránt tegyen javaslatot.

- Odaajándékoztam én azt már a vármegyének - hangzott röviden a felelet.

No, lett nagy konsternáció Budapesten. Odaajándékozta? És pláne a vármegyének? Az állam pénzét? Hát mit gondol a saját hatásköréről Bíró Pál?

Természetes, hogy a miniszter nem hagyta helyben, mire viszont Bíró Pál konsternálódott. »Mi köze ahhoz a miniszternek, hogy ő hova, kinek adja takarékosságának gyümölcseit?«

Később aztán látván a kormány, milyen tapintatos, bölcs és igazságos vezetőt bír benne a törvényszék, megbocsájtotta váltig nyilatkozó előszeretetét a megye iránt.

Legújabban »maga kérte« elbocsáttatását Fabinytől.

- Talán nyugalomba kíván menni? - kérdé a miniszter.- Lássuk csak, mennyi szolgálati éve van már nagyságodnak?

- A legtöbb, amennyi lehet. Van vagy húsz.

- Ön azt a legtöbbnek tartja - mond a miniszter mosolyogva. - Lássa, én fiatalabb vagyok, de mégis...

- Bocsánat, kegyelmes uram, de én azelőtt nem szolgálhattam.

- Hát hol volt azelőtt?

- A birtokaimon nyomorogtam - felelte szerényen.

- És mért nem szolgálhatott ön azelőtt?

- Mert én Bíró Pál vagyok.

A miniszter kedvetlenül csóválta a fejét.

Bizony felfordított világ az, hogy itt nálunk az aggastyánok kezdenek meggondolatlanul beszélni, és a fiatalság a higgadt, tapintatos.

Az egész város fellobogózva várta szombaton délben a pesti vonatot, amelyen Tisza Kálmánné jött a szegedi nőipar-kiállítást megnyitni, mint annak védasszonya. Vele jött Tisza Lajos gróf is. Valamint elkísérték Jékelfalussy Lajos, Stesser József, akik mind igen szívesen látott vendégek Szegeden. Ugyancsak erre az alkalomra lejött Lechner Lajos és Mikszáth Kálmán, mert mindazok, akik részt vettek egykor Szeged bánatában, majd mindig eljönnek osztozni örömeiben is.

A fogadtatás impozáns volt. Több mint száz fogat kísérte be a grófnőt, ki mindjárt megjelenésével, kellemes szerénységével megnyerte a szíveket. Mindenki érezte, hogy Tisza Kálmánnak a felesége csak ilyen lehet.

Sehol kedvesebben, tapintatosabban vendéget fogadni nem tudnak, mint Szegeden. A kicsiségeken látszik ez meg. A grófnőt a figyelem és hódolat nem egy finom jele lepte meg. Ilyen volt például, mikor a Tisza-szállóban, hol fényesen berendezett termek várták, beírva nevét a vendégkönyvbe, a könyv ugyanazon lapján egy nevet beragasztva talált. A grófnő mosolygott, mert nyomban kitalálta, hogy az a »Degenfeld« név lehet ott, melyet egy szélhámos csavargó bitorolt Szegeden nehány nap előtt.

Mindent irigylek a nagyuraktól, csak egyet nem. Azt, hogy némelykor száz meg száz embert kell megszólítaniok, azokkal a bizonyos kérdésekkel, melyek a legnagyobb eszű embernek is végtelen fáradtságot okoznak. Még a zseniális Mac-Mahonnal is megtörtént, hogy egy cercle alkalmával azt kérdezte egy fekete arcszínű embertől:

- Ön nemde szerecsen?

- Igen, elnök úr.

- Nagyon helyesen. Folytassa! - végzé a tábornok és egy másik idegenhez fordult, hogy a sok hétköznapi szólam közt talán megint egy ilyen ügyetlenségbe bonyolódjék.

Ezektől a kérdésektől való félelmemben nem vállalnám én a nagyuraságot, ha valaki megkínálna vele. (Meglehet azonban, hogy gondolkozási időt mégis kérnék.) Ezeket bámulom én a nagyuraknál, de senkinél annyira, mint Tisza Lajos grófnál, aki ezekben nagy. (Bölcsen megosztotta azt a gondviselés a család közt, mert Tisza Kálmán meg a válaszokban excellál.)

Természetesen ezekkel telt ki a nap, küldöttségek fogadtatása, a város megnézése, a jótékony intézetek látogatása, »a fejedelmeknek ebből a keserű kenyeréből« bőven kijutott az ünnepelt vendégnek, ki annyi szívélyességgel, oly szeretetreméltó nyíltsággal társalgott mindenkivel, mintha örökké köztünk élt volna. Valami figyelemre méltó eset nem történt, csak a betegápoldában, hol egy hetvenéves beteg nőt szólított meg a grófnő:

- Hogy érzi magát?

A vénasszony, aki már egy éve tehetetlenül fekszik kórágyán, nyájasan felelt a szelíd kérdésre:

- Hát csak megvagyok, galambom.

(Ide kell jönni tanulni, urak, megelégedést!)

Este nagy hangverseny volt; a pompás színház olyan fényes képet nyújtott báliasan öltözött közönségével, gyönyörű asszonyaival és leányaival (mert több megye előkelő hölgye sereglett össze), akár egy udvari előadás. A hangverseny már gyengébb volt a közönségnél, de csak egyes részeiben. Valaki szavalt (egy csinos költeményt Pósától), másvalaki hegedült (többet produkált mint vártunk), egy harmadik valaki... de az aztán igazi valaki volt. Találják ki no, ki lehetett? Ejh, hát valamennyi valaki közt a legkedvesebb valaki: a Blaháné. Eljátszta nekünk a »Paraszt kisasszony« egy felvonását, melyben Bercziknek azt a bájos ötletét, a Póli néni feletti bánkódást oly művészettel állította elénk, hogy én egész éjszaka nem tudtam elaludni afeletti bánatomban, hogy »istenem, istenem, még ez a páratlan asszony is megöregszik valamikor, sőt tán meg is hal«.

Előadás után nagy bankett volt a Tisza-szállóban, hol száz asszony és száz férfi ült együtt, s hol Fehér Ipoly mondott szép tósztot Tisza Kálmánnéra, ki helyett Tisza Lajos gróf válaszolt a bankett végén, akinek mindig van valami pompás ötlete, valami lekötelező megjegyzése, amivel felvillanyozza a szegedieket.

Közben, majd elfelejtettem mondani, volt egy kis politika is (persze politika nélkül nem lehet el a magyar ember, ahol száz van együtt).

A szegedi választók tisztelegtek még a bankett előtt Tisza grófnál, megkérve őt, hogy a jelöltséget újból fogadja el, azazhogy mikor majd egy recepiszes levélben el fogják neki küldeni nehány hét múlva a mandátumot, ne írja valahogy rá a borítékra a levélhordó, hogy »címzett nem fogadja el«, mire a gróf körülbelül ezt mondta:

- Nemcsak elfogadom Szegedtől a mandátumot, de csakis innen fogadom azt el. Csak addig leszek képviselő, amíg Szeged megválaszt.

(Megvallom, szeretnék ilyenforma bizonytalanságokat, mint a grófé.)

No, de térjünk át az ünnepély legkomolyabb részére, keljünk fel a bankettasztaltól, hagyjuk ott a hirtelen széthordott asztalok helyén víg táncra kerekedni a közönséget és ugorjuk át az éjszakát. (Mert az ember, fájdalom, úgysem tud tárcaírás közben aludni. Olvasás közben hamarább.)

Ugorjuk át az éjszakát és nézzünk be a nőipar-kiállításba, melyet a fővédasszony vasárnap tíz órakor nyitott meg az egybegyűlt fényes közönség előtt. Hogy hát milyen is az a kiállítás, fogják kérdezni. Nos, elég csinos és igen ügyesen van rendezve a városház nagytermében. Többnyire olyan, mint az efféle kiállítások szoktak lenni. Kisebb, mint a kolozsvári volt, de csinosabb és ízlésesebb. Gyönyörű torontáli szőnyegek, pompás hímzések lepik be a falakat, kellemes tarkaságban. Ott vannak, természetesen, hogy ott vannak a Gyarmathi Zsigmondné kalotaszegi varrottasai és ott van, természetes, hogy ott van gróf Zichy Jenő is, de nem mint kiállított tárgy, hanem mint néző és mint vevő. Éppen most alkuszik a Zrínyi Ilona sáfrányszínű aranyhímzetű vánkosaira, s éppen most ajándékoz egy újmódi szövőgépet a nőegyletnek. De az Olay Lászlóné porcelánfestései sem tréfadolog. Hát még az a szép két függönyszárny finom apró hímzett virágaival.

Egyébiránt ki győzné azt mind elszámlálni, és minek is bajlódjam én azzal. Aki már látott ilyet, az úgyis tudja, hogy néz az ki, aki pedig nem látott, nézze meg Szegeden.

Csatlakozzunk inkább Zichy Jenőhöz, aki a déjeuner-re indul és alighogy megvette a Zrínyi Ilona egykori vánkosait, ez értékes antikvitásokat, mindjárt azon töpreng, hogy kinek ajándékozza:

- Odaadom a múzeumnak - morogja gondterhelt homlokkal.

- A múzeumnak? Hogy az öreg Pulszky háljon rajtok?

- Igaz, igaz. Nem a múzeumnak adom. Odaajándékozom Jékelfalussynak.

- Igen, de majd célzásnak veszi, hogy a rendőrség alszik.

- Igaz, igaz... de hát kinek adjam?

Azalatt, míg ezt Zichy kifundálja, egész kényelmesen odaérünk a Tisza-szálló kistermében rendezett villásreggelire, melyre csak egy szűkebb kör volt hivatalos. Itt Szabados emelt poharat, egy igazán költői hangon tartott meleg tósztban emelve ki, mi nekünk az a hölgy, aki Magyarország miniszterelnökének az otthonát vezeti, azt az otthont, amelyből erejét meríti a küzdelmekhez.

Bizonyos pietással tekintettem oda magam is »a mi vendégünk« rokonszenves, nemes arcába, a barna szemekbe, melyekből a nyájasság és a jóság néz ki szelíden. »Ez hát az az asszony, aki a mi generálisunknak is parancsol.«

A déjeuner vidám hangulatban folyt le: Tisza Lajos gróf Wőber Györgynét, a nőegylet derék elnökét köszöntötte fel, aki ma kapta az érdemkeresztet a fejedelemtől; Zsótér Andor tekintélyes polgár pedig egyszerű, de őszinte meghatottságtól rezgő hangon köszönte meg a grófnő látogatását és kérte, jöjjön el megint mielőbb.

Ezzel a grófnő visszavonult útiruhát váltani, s egy fél óra múlva már ismét száz fogat kígyózott végig az indóházhoz vezető fellobogózott hosszú úton, a sokaság búcsúéljenei közt.

Alighogy eltávoztak a vendégek, még tán el sem oszlott a fölvert por az utakon, midőn megindult az a bizonyos csendes májusi eső, amely az Alföldön többet ér Bécs összes kincseinél.

Ezt pedig csak azért hozom fel, mert a múltkor, midőn a miniszterelnök volt nálunk látogatóba, alighogy elment, kiütött a kolera.

Az ellenzék persze legott sietett kötekedni: »No, azt Tisza hozta.«

Most pedig beütött a forrón epedve várt eső: »No, ezt meg hát Tiszáné hozta.«

Sokat cikkeznek Erdély és kivált a székelység anyagi bajairól. Különösen Horváth Gyula és Beksics éleszti és elaludni nem hagyja ezt a kérdést. Azzal ébrednek, azt feszegetik napközben és rajta alusznak.

Pedig nem is valami komplikált a diagnózis megállapíthatása. Hiszen mindjárt első pillanatban rá lehet jönni, kivált a székelyeknél, mi a baj.

A tavasz elején utaztam egy székely faluban; kérdem az útitársamtól, aki odavaló lakos volt:

- Hány lélek van a községben?

- Ezer.

- Hány hold a község határja?

- Az is van vagy ezer.

No, hát itt a baj. Másfél holdon kell megélni egy léleknek, az pedig teljes lehetetlenség, mert közbe nyolcvan és száz holdas birtokosok is vannak. Itt nincs egyéb segítség, mint kereseti forrásokat teremteni, mert földet hozni nem lehet (nem fér el oda), el kell hát hozni az ipart. Különösen a nagyipar még talpra állíthatná a székelységet, mely most saját földjén nem élhetvén, kénytelen rajokat ereszteni vagy Oláhország, vagy Magyarország felé.

Egészen eltalálták, mi a teendő, az »erdélyi bazár« megnyitásával, mely arra van hivatva, hogy az erdélyi iparcikkeknek nagy Magyarországon hírt és keletet biztosítson.

Ma délután 2 órakor nyílt meg a bazár a városligeti Iparcsarnokban, előkelő közönség jelenlétében, Dessewffy Aurél beszéde mellett. Szép és biztató kép tárul ki a néző elé: Erdély ipara és szorgalma.

A szem nem tudja, hová tekintsen előbb. A nagy iparcsarnok teliden tele van a kies haza kincseivel, azok közt sok érdekes specialitással. »Mégsem olyan nagyon szegény ország ez - kiált fel az ember megelégedetten -, és semmi esetre sem hátramaradott, mert ami itt van, az valóságosan erdélyi dolog, nem úgy mint a mi kiállításunkon volt két év előtt.«

A rendezés is kiválóan sikerült, ízlés, csín nyilatkozik benne, ami főleg Binder Lajos erdélyi ipari felügyelő érdeme (ki azonban mégsem tette ki emiatt a saját mellszobrát a tárgyak közé).

A bazárban különösen a szőnyegipar foglalja el a főhelyet és a kalotaszegi varrottas, gyönyörűek a selyki arany és ezüst hímzések. Hát még az özvegy Csereyné régi hímzései! Pompás asztalneműeket mutat be a sepsiszentgyörgyi szövőgyár (s emellett milyen bámulatosan olcsó minden). Disznód hatalmas pokrócokat produkál, Fogaras ízléses szíjgyártó munkát, Bánfihunyad és Gyergyószentmiklós a legpraktikusabb iparral áll ki, a legleleményesebb gyermekjátékokkal. Azért nevezem ezt a legpraktikusabb iparnak, mert minden kijöhet a divatból, még a kalotaszegi varrottas is, de a gyermekeknél örökké kelendő lesz a játékszer. Van itt minden de minden, amiből pénzt lehet csinálni. Torda és Kolozsvár a fazekasmunkáival excellál, Brassó a posztójával, Zsobok a márvány dísztárgyaival.

De nemcsak ruházkodik az ember, hanem a test belső része is megkívánja a magáét. No, ebben is elég a válogatni való. A szegény embernek ott van a csikszeredai fenyővíz, az ínyencnek a tordai pogácsa, a gyergyószentmiklósi sajt, a Székely Miklós-féle kolozsvári konyak, mely messze leveri a Keglevichét.

De lehetetlenség az, amiben én fáradok, hogy ti. csak halovány képét is nyújthassam a rendkívüli érdekes kiállításnak. Uraim és hölgyeim, nézzék meg önök magok s egy-két óra alatt éppen annyi, mintha a szép Erdélyországot egészen beutazták volna.

S hogy semmi se hiányozzék belőle egyéb a falvakon, városokon és mezőkön kívül, még egypár fiatal erdélyi hölgyet is láthatni a bazárban, akik kalotaszegi varrottasba öltözve sürögnek-forognak ott, nagy elragadtatására a férfinemű fiatalságnak, pedig hátha úgy gondolkoznak a kedves erdélyi leányok is, mint az erdélyi kerületek: »hogy nem kell magyarországi ember«.

A bazár azon tíz nap alatt, amíg látható lesz, rendkívül olcsó belépődíj (20 kr) mellett nemcsak élvezetes szórakozást fog szerezni a közönségnek, hanem egyszersmind megállapítja az erdélyi ipar hírét. Kivált a kereskedelmi körökben a nagyobb megrendelők közt, kik egy olcsó forrásra bukkantak most, melyről nem is álmodtak... Hiszen Erdély eddig olyan messze feküdt, hogy isten csodája, ha valahára, miután már a Kongó államokról írt kimerítő ismertetéseket is végigolvastuk, nagy kegyesen rátalálunk.

Az egyedüli nemzetközi hely nálunk az Opera és a Hangl kioszk. Csakhogy a Hangl kioszk élvezetesebb. Hanem ez persze nem tartozik ide, mert az olvasóra nézve mindegy, akár a Hangl-ban, akár az Operában találkoztam is Mr. Mubleyvel, aki azért jött ide a szokott turistai szezon előtt olyan korán, hogy magyar képviselőválasztásokat lásson, amelyekről sokat hallott odahaza. Mr. Mubley maga is tagja az angol parlamentnek s mint ilyen, Gladstone-nak »a nagy öreg ember«-nek szívós párthíve.

Mr. Mubleyvel a Hangl kioszkban találkoztunk a reggelinél. Mohón kapott rajtam, hogy angolul tudok, s legott a kérdéseknek egész özöne alá vett.

- Nos, mikor lesznek a választások?

- Körülbelül június 15-én kezdődnek és tartanak tíz napig.

- És az itatás, korteskedés mikor kezdődik?

- Máris folyik.

- Hogyan? A jelöltek már fel vannak állítva?

- Mindenütt.

- És a régi országgyűlés még tart?

- Igen. Még nem is tudjuk, mikor oszlatják szét.

- No, ez elég furcsa. És mit gondol ön, milyenek lesznek a pártarányok?

- Olyanok, mint most.

- Miből gondolja?

- Miből? Tudom is én miből? De tudom, megint így lesz.

- Miért, miért? Az indokot, uram...

- Miért? Mert mindig így volt, hát mindig így lesz.

- Ejh, de hát akkor mi az ördögnek tartanak maguk választásokat?

Vállat vontam:

- Tudom is én minek.

- De most már térjünk át a személyi dolgokra. Tisza hol lép fel?

- Biharban, Nagyváradon.

- Hát Mr. Vámbéry? A mi nemes barátunk?

- Hol lépne fel Vámbéry. Azt itt nem ismeri a közönség.

- No, ez csodálatos. Hát Mr. Eötvös, az a nagyeszű védő, akit az eszlári pörből ismerünk.

- Azt éppen most próbálja elhelyezni a szélsőbal párt valamelyik vidéki kerületbe, de aligha sikerül. Sehol sem akarják.

- Teringette - kiáltott fel az ánglius. - Önöknek ugyancsak hatalmas parlamentjük lehet, ha két ilyen hatalmas egyén kiesik még a jelölési rostán is, aki nálunk a jelesebbek közt lenne.

- Bizony van - mondám, a mellemet kifeszítve.

- Ismertessen meg, kérem, főbb vonásokban a főváros jelöltjeivel. Most már türelmetlenül kíváncsi vagyok a fővárosi jelöltekre. Szinte képzelem, mekkora nagy emberek lehetnek azok!

- No, tudja, hát a belvárosban van Trefort, az Akadémia elnöke, a legrégibb miniszter és igazi széles látókörű ember.

- Ismerem Trefort urat a híréből.

- A Józsefvárosban is tisztességesen állunk, ott két kiváló újságíró áll szemben egymással. Visi és Kaas Ivor. Mind a kettő derék ember.

- No, az elég dicséretes. Lám, ez már ausztriai újságírókkal nem történhetnék meg. De hát a többi kerületek?

- Ami a többi kerületeket illeti - mondám lehangoltan -, az egyikben Busbach a jelölt, a mostani képviselő, egy jóravaló polgár, ellenjelöltje pedig egy Bobula nevű építész.

- Melyik a kormánypárt jelöltje?

- Mind a kettő.

- Hogyan? Két kormánypárti? A Bobula hihetőleg valami lángeszű műépítész lesz.

- Nem az, eddig csak bérházakat épített.

- Hát hogy lehet akkor szemben Busbachhal?

- Az is középszerű tehetség.

- Megfoghatatlan. Hát a főváros ennyire elhagyja magát, ahelyett, hogy elvi harcokat vívna meg, példát adva az országnak, személyi csatákat küzd?

- A másik kerületben is éppen úgy van. Matlekovits kormánypártival egy Morzsányi nevű kormánypárti áll szemben.

- Skandalum. Ki az a Morzsányi?

- Tudja az isten.

Az ánglius a fejét csóválta. Hadd csóválja még jobban - gondoltam magamban, s megtoldtam még egy esettel:

- A harmadik kerületben, a ferencvárosiban is az az ügyállás, hogy Tolnay kormánypárti ellen egy másik kormánypártit, Prückler nevű pezsgőgyárost, akarnak fölléptetni.

- Ej, ej, hát az önök országában nem az elvekért lelkesednek az emberek?

- De igen. Künn a vidéken - a műveletlenebb elemek.

- És a nagy embereket hol választják meg?

- Szanaszét a »hivatalos« kerületekben.

Ilyen elszomorító külseje van a mi választási harcainknak a fővárosból tekintve, melyet külsejében olyan fényesre emelt fel a nemzet szakadatlan áldozatkészsége.

Egy francia író sírkövére ezt írták:

»Nem volt semmi, még akadémikus sem.«

Nálunk pedig sok akadémikus sírkövére lehet majd ráírni:

»Nem volt semmi, még jó író sem.«

(De igen, valaminek mégis lennie kellett, legalább kálvinistának.)

Az Akadémia veszedelmes úton jár; azon hogy teljesen eljátssza a tekintélyét és hitelét. Úgy is van: pénze mindig több-több, nimbusza egyre kevesebb.

Maholnap nem is lesz egyéb, mint egy holt tőkének a kezelő személyzete. De ezt aztán egészen jól kezeli. Ért a seftekhez. S offé van a világeseményekkel. Mikor nehány hó előtt az orosz háború veszélye fenyegette a monarchiát s abban leginkább a mi édes hazánkat, az Akadémia volt az első, aki a magyar aranyjáradék-papírjain sietett túladni. Ő volt az első, aki ezzel bizalmatlanságot árult el a nemzet egzisztenciája iránt. Szegény Széchenyi hiába hagyta hátra a jóslatot, hogy Magyarország nem volt, de lesz - az Akadémia hitte el legelőbb, hogy hátha nem lesz.

(Hej pedig, urak, mi az ördögnek maradjon meg az az Akadémia, ha a magyar nemzet nem marad meg.)

De mindegy, az Akadémia elseftelte a magyar papírokat, a kálvinista zsidók eszélyesek és hamar kibékülnek egy, a nemzeténél hosszabb élet eszméjével. Ez hihetőleg egy magasabb szempont, mint amit mi prózai emberek megértünk. E nagy szellemek azokból a könyvekből meríthették a bölcs előrelátást, melyeket mi nem olvastunk, mert ők elfelejtették megírni.

Lám a Kisfaludy Társaság másképp járt el. Ez éppen e nehéz bizalmatlansági napokban fektette be tőkéje egy nagy részét magyar rentébe. Hanem hát ezek hóbortos fejű poéták. Mit értenek ezek a »savoir vivre«-hez.

Még ezt meg lehetne bocsátani az úgynevezett tudományos Akadémiának, mert az efféle dolgok csak a közönyt vagy hidegséget terjesztik iránta s annyi most már a pénze, hogy anélkül is megélhet - ha többé senki sem hal meg a javára. Mert divatba jött egy ideig az Akadémiára testálni.

A közöny már meg nem öli a derék pénzintézetet, sőt semmi kétség, floreszkálni fog a jövőben is; kivált ha egyet gondol és az uzsorára adja magát... hanem más veszély fenyegeti az életét: a nevetségessé válás, ami tudvalevőleg öl.

Ugyanis a tagválasztásokhoz akarunk szólni egypár sorban. Nem azt akarjuk ezúttal felpanaszolni, hogy a szépirodalmi írókat, akik egyedül tesznek valamit, szándékosan mellőzi, úgyhogy már hosszú évek óta, noha egy egész sor szépíró elhalt, egyetlen egyet sem választottak be azok helyére. Úgy látszik, derogál nekik a szépirodalom, amelyben gyakran terem pedig olyan munka, amely a külföldi irodalmi termékekkel is kiállja a versenyt. Tudományos munka ugyan vajmi kevés terem, de ami terem, az éppen nem állja ki a versenyt a külföldiekkel, noha elég közel áll azokhoz: lévén az többnyire azoknak a kompilációja.

Néha ugyan cseppen egy-egy okos derék könyv, de ezt nem az akadémikusok írják.

Lukács Béla írt egy nagyobb munkát, amelynek az Akadémia kiadta a nagyjutalmat.

Mi történt?

Az, hogy tagnak ajánlották Lukács Bélát és meg nem választatott.

Azután Marczali Henrik írt egy kitűnő művet. Mi történt vele?

Az, hogy tagnak ajánlották, és meg nem választatott.

Alexander Bernát is írt egy nagy munkát, amelyet az Akadémia megkoszorúzott.

Mi történt Alexander Bernáttal?

Az, hogy tagnak volt ajánlva és meg nem választották. Volt aztán még néhány ajánlott, akik még semmit sem írtak.

Hát azokkal mi történt?

Az, hogy megválasztották őket.

Hát nem komikus állapotok ezek, uraim, akadémikusok? Önökről eddig azt hitték, hogy a vaskalap illeti meg önöket. Milyen csalódás! Önöket a csörgő sapka illeti meg.

Csak folytassák, kérem. Önöknek végre is igazuk van. Sokkal nagyobb a választékjuk, ha azokból frissítik fel magukat, akik még eddig nem írtak okos dolgokat (mert többen vagyunk ilyenek), mintha azokból, akik nagyszabású műveket alkottak.

Hanem azért találkozzam csak valami haldoklóval, aki önöknek testálni akar, de bizony lebeszélem a halálozási szándékáról.

Éppen e napokban jutott eszembe olvasván a választási híreket, hol száz meg száz új és ritka név vetődik fel, elfelejtett politikusok nevei és még ismeretleneké, hogy »nini, hát Németh Albertet nem jelölik sehol. Ejnye, beh könnyen feled ez a világ!«

Hiszen még a múlt választásoknál ő volt a legkapósabb jelölt - s ma már senki sem gondolna rá?

Pedig bizony már akkor ki volt ő jelölve. Azóta el is vitte a halál angyala, és oda is jutott abba az alig egy ölnyi nagyságú kerületbe, amelyről igazán el lehet mondani, hogy nyugalmas egy kerület és hogy mindenkinek több mint bizonyos.

Nem diadalmas bulletin, hanem gyászkeretű lap tudatja Németh Albert örökös kimaradását a t. Házból, amelynek ő volt egykor a legjobb ízű és legszeretetreméltóbb alakja.

Nem közönséges tehetség pezsgett benne, de ő azt nem szerette soha komolyan érvényesíteni. Ritka fürge elméje, sziporkázó szellemessége és harapós természete előkelő helyet biztosított nemcsak az ő pártjában, hanem általában a parlamentben, félték és szerették egyszerre. Egész lelki habitusa olyan volt, mintha Beöthy Aldzsitól, Pulszky Ferenctől és Eötvös Károlytól kéregette volna össze.

Nagy műveltséggel is bírt (de persze amolyan latinos műveltséggel, amely ma már kezd a divatból kimenni), de különösen bámulatos memóriáját szerette csillogtatni, mert az talán még a Szontagh Pálénál is nagyobb volt. Millió adomát tudott s valamennyi adomája mindég rendelkezésére állott.

Választások idején valóságos zarándokolás volt Berci bátyánk lakására. Jöttek a jelöltek az egész országból, s mikor már eligazították a dolgukat a végrehajtó bizottságnál, a földhitelintézetnél, a zászlógyárban, még Berci bátyánkhoz is bekukkantottak, lévén neki az egész ország »uramöcsém«.

- No, mi baj, uramöcsém?

- Kérni jöttem urambátyámhoz.

- Mit?

- Egypár adomát, a programbeszédembe.

- Jó van, no. Hát miről akarsz beszélni?

- A pénzügyekről, meg a hadügyekről, meg a közigazgatás reformjáról.

- Jól van, no. Mindjárt mondok. Hanem hát milyen párti vagy?

Ha a jelölt azt vallotta, hogy ellenzéki, hát ellenzéki adomákat adott neki, ha azonban kormánypárti volt a jelölt, azért nem eresztette el üres kézzel, mondott annak is egypár »slágert« - Irányiék ellen. Hadd legyen egy kis elevenség a választási tusákban. Tele volt ötlettel, fortéllyal, stratégiákkal, frappáns cselszövényekkel, úgyhogy neki gyerekség volt valamely kerületet meghódítani ármánnyal, furfanggal, ügyesebbnél ügyesebb hadi mozdulatokkal. Ez volt az eleme. Nem is vágyott soha a nagyképű vezérkedésre, pedig talán azt is elérhette volna a pártjában. (Hiszen úgyis mindegy, egy-két vezérrel többet megbír a szélsőbaloldal.) De neki több örömet okozott az államférfiúi nevezetnél, ha azt mondták róla: »Szeretetreméltó gonosz csont ez a Berci.«

Erre a titulusra igyekezett mindenütt; mint honvéd 1849-ben ő volt a legpajkosabb, legvígabb fiú, de egyszersmind egyike a legvitézebbeknek. Róla írta meg Jókai a »Fránya hadnagy«-ot. De a fránya hadnagy ott is egész az őrnagyságig vitte. A forradalom után ő volt a legkedélyesebb konspirátor, az alkotmányos éra után pedig a legkedélyesebb elégedetlen. Egész természete a kormánypárthoz utalta, de azért az ellenzékhez tartozott, mert a hatalom nyújtja a bővebb anyagot a kötekedésre és a szatírára.

Jóízű élcei, mindig talpraesett és sohasem ízléstelen felszólalásaival a parlamentben nagy népszerűségre tett szert, nemcsak bent a Házban, hanem az egész országban.

Annyi kerülete volt őneki mindig, hogy még a jó barátjainak is osztogathatott. S éppen erre volt büszke: a bravúrhódításokra a nép között.

Három év előtt is tömérdek kerület jelölte ki s ezek közt egy szepességi is.

Németh Albert egyet gondolt, visszautasította valamennyit, és elfogadta a szepességit.

- Berci, Berci, nem jó lesz! - figyelmeztették a kollegái.

- Biztos az nekem. Fogadjunk, hogy megválasztanak.

- Sok pénz kell hozzá.

- Egy garas sem. Van énnekem olyan ötletem, amely egyhangúvá teszi a választásomat.

- Egyhangúvá? Ott? Abban a mameluk fészekben? Ugyan ne bolondozz.

Pedig Berci bátyánknak csakugyan volt egy ötlete. Hozatott magának a kerületből két héttel a programbeszéd előtt egy cipszer-embert, és megtanulta tőle két hét alatt a cipszer dialektust.

Hanem a dolog véletlenül nem jól szuperált, mert a becsületes cipszerek azt hitték, mikor megszólalt, hogy ki akarja őket csúfolni, s megbotránkozva hagyták ott a programbeszédét.

Így maradt ki Berci bátyánk a tisztelt Házból, ahova úgyszólván oda volt nőve.

Mindjárt akkor jósoltuk, hogy vagy a Ház nem lehet el Németh Albert nélkül, vagy Németh Albert nem lehet el a Ház nélkül.

A Ház tovább állta ki, Berci bátyánk nem állhatta tovább. Május 28-án csendesen behunyta szemeit éppen a választási mozgalmak idején.

Még előtte való nap is a választásokról diskurált rokonaival és barátaival, akik Pusztacsászon, kastélyában gyakran látogatták meg a beteget.

- Hogy áll Tolnay a Ferencvárosban? - kérdezte egyik barátjától, aki éppen Pestről jött.

- Meglehetős gyengén - felelte az -, mert attól félnek a választók, úgy hallom, hogyha megválasztják, majd átcsap az ellenzékhez.

- Micsoda! - pattant fel Németh Albert. - Hát így változhatott meg a világ! Az én időmben attól féltek a választók, hogy kormánypártivá lesz az ember. Nem... nem érdemes tovább élni.

És másnap valóban itt hagyta ezt az egész mameluk világot, könnyet sajtolva ezzel a lépésével nemcsak azoknak szemeiben, akikkel egy sorban harcolt, hanem azoknak is, akiket csípős humorával megöklelt, megcsiklandott és összeszurkált.

Emlékezete tovább fog élni mint sok úgynevezett nagy államférfié, kedves ötletei élni és forogni fognak generációkról generációkra s kedves alakja vidáman fog rámosolyogni a késő utódokra e nem éppen dicstelen korból, mikor még olyan kevés pénz és olyan sok kedélyesség volt.

A nagyméltóságú Kúriánál az a neve réges-régtől Ocsvay Ferencnek: »A professzor«.

Egyike a legkitűnőbb bíráknak, akinek annyi a tudománya, hogy még kölcsön is ad belőle a többinek. Azért nevezik professzornak. Ha valakinek nem jut eszébe, hogy valamit melyik könyvben olvasott, hogy melyik paragrafust hol kell előkeresni, nem hánytorgatja össze az egész bibliotékát, hanem egyenesen megkérdezi »Feri bácsitól«. A »professzor« bizonyosan tudja azt a paragrafust. Ha valakinek skrupulusai vannak valamely kimondandó ítélet tökéletessége iránt, az is a professzorhoz fordul: »Mit gondol, Feri bácsi?« És amit Feri bácsi gondol, az rendesen alá nem billenti a Themis istenasszony serpenyőjét, mely az ő kezében mindig egyenesen áll.

S íme mi történt egy napon a professzorral?

Levelet kap az igazságügy-minisztertől, Fabinytól. Elolvassa négyszer is egymásután, nézi újra meg újra, de bizony csak az áll abban, hogy adja be a lemondását.

»Én? A lemondásomat? Hát miért? Lehetetlen az.«

De a kegyetlen levél váltig csak azt mondja: »tekintettel gyengülő egészségére«.

»De hisz az én egészségem nem gyengül. Micsoda bolond doktor vezette tévútra őexcellenciáját?«

Szalad a professzor panaszkodni a kollegákhoz: »Képzeljétek mi történt velem, milyen levelet kaptam.«

A kollegák mind elhűlnek. Nem akarják hinni, csak mikor elolvassák.

- Hallatlan ez! Éppen a legtevékenyebb embert küldik nyugalomba.

- Természetes - veti oda keserű humorral egy másik -, mert aki legtöbbet dolgozik, annak kell legjobban a nyugalom.

De nem mindenik veszi ily kedélyesen a »selyemzsinór«-t. Faggatják, kérdezgetik:

- Ennek valami nagy okának kell lenni, Feri bácsi. Gondoljon csak vissza, nem szolgált rá valamivel?

A professzor elgondolkozik, de nem bír kisütni semmit.

- Nem én, semmit sem követtem el.

- És lássa, mégis kell valami bűnének lennie.

- Hm - fakad ki végre az öregúr. - Tudom már. Igen, igen. A Bach-szisztem alatt ott ültem Josefstadtban.

- No lássa.

Így találják ki a Kúrián azok a derék, nagyeszű bírák minden dolognak az igazi okát és a száraz bírói akták közt harapós megjegyzésekkel kedélyeskednek a megnehezült idők kellemetlen szárnycsattogásaival.

»A szabadelvű párt vagy még helyesebben a Tisza Kálmán politikai irányának vagyok híve, ki már tizenegy év óta kormányozza Magyarországot. Nagy csodák nem estek azóta, de minden lehető megtörtént. A mesék országában minden nap egy esztendőt számított, a valóságos országokban minden tíz esztendő csak egy napot számít. S mit lehet tenni egy nap alatt! (Igaz, úgy van!) Az életerő, a vér, melyet Tisza e tizenegy év alatt a nemzettestbe eresztett és pezsgésbe hozott, csak talán lassan és későbben terjed szét a végtagokba, így a Székelyföldre is, de biztos, hogy előbb-utóbb érezhetővé válik.«

Miután humoros vonásokban festette, mi volt 11 év előtt, s mi van most tizenegy év után, áttér az ellenzéki pártokra:

»Nálunk, úgymond, egyetlen pártot sem lehet gyűlölni, mert mindeniknek a haza boldogítása a végcélja, tehát mindenik párt tiszteletreméltó. (Közbekiáltások: Úgy van! Amíg magát megbecsüli.) Ebben az országban mi magyarok, mind egy párton vagyunk.

Hanem aztán a részletekbe belemenve, sok szó fér a pártokhoz. Itt van például a mérsékelt ellenzék, melynek egyedüli programja a Tisza Kálmán megbuktatása. Tegyük fel azt az esetet, mit különben a gondviselés minél későbbre tartogasson, hogy Tisza Kálmán visszavonul vagy meghal (Hosszas, zajos éljenzés), akkor aztán mit fog csinálni a mérsékelt ellenzék, betöltvén összes programját? Otthagyja talán az országgyűlést és megszűnik, nem lévén immár semmi feladata ezen az árnyékvilágon, ahol eleven korában is árnyék volt? (Derültség.) No, már nem tudom, mit fog tenni, de azt az egyet mégis gondolom, tekintve ezt a hosszú mandátumot és azt, hogy a haza örökéletű kell hogy legyen, mégis valamilyen programmal indulhatna meg a mérsékelt ellenzék a második évezred felé.

Különben eddig is kevés hasznát vette ennek a pártnak az ország s amellett, hogy néha egy-egy kirohanást tett a kormány ellen, Tisza állandóan, hogy úgy mondjam, faiskolának használta. (Derültség.) Innen pótolván a hiányokat, az alkalmasabb elemeket gyakran átültette a saját pártjába.

De ha élhetetlen és amellett visszataszít a mérsékelt ellenzék programja, annál hódítóbb és rokonszenvesebb a függetlenségi párté. Mert ki ne akarná Magyarország függetlenségét. Ez a ragyogó álom ott lebeg előttünk is, hogy még egyszer nagyok, hatalmasok és függetlenek legyünk, amint egykor voltunk. Csakhogy akkor még Nagy Lajos kardja szabta Európának a mappákat és nem a Bismarck ceruzája. Mindegy, ha álom lehetett abból, ami valóság volt régente, mért ne lehetne az álomból is valóság?

De hogy mikor, azt én se tudom, sőt még Helfy Ignácék sem tudják. Azt csak az Isten tudja, aki ugyan sokat hagyott tudni a jövőre nézve a providenciális államférfiaknak, de mindent mégsem árult el nekik, valamit magának is megtartott.

Ám, ha nem tudjuk a jövendőt, tudjuk a múltat, s látjuk, mennyire óvatosaknak kell lennünk a 67-iki közjogi kapcsaink feszegetésében. A legbölcsebb politika a lassú fejlesztés. Mindennek a végét kell előbb elgondolni és csak azután az elejét.

Hiszen eleget tanulhattunk a történelemből. Századok óta ezen a földön zajlottak a függetlenségi harcok, a Rákócziak Bocskayak alatt, s mi lett mindig a végük? Az, hogy még szomorúbb korszak következett utánok. Egy szakadatlan életemésztő mozgalom akadályozta e nemzetet a haladásban. Mikor békében voltunk Ausztriával, a háborút óhajtottuk vele, mikor háborúban voltunk vele, a békét óhajtottuk.

A múlt egy jól mutató tükör, s higgyék meg tisztelt választóim, simább annak a feje, aki tükörből fésülködik. (Nagy tetszés.)

A mi édes hazánk függetlensége érdekében igen sok ember beszél az országban és nevezi magát 48-as[nak] vagy függetlenséginek, de a függetlenség érdekében csak egy ember dolgozik és nevezi magát Tisza Kálmánnak.

Mert ez az ország csak akkor lehet független és önálló, mikor sokkal erősebb lesz, mikor aki benne lakik, mind magyar lesz érzésben és talán nyelvben is. Akkor lehet aztán a szélsőbal fényes álmait fontolóra venni és ha a viszony ok kedveznek, talán meg is valósítani. Márpedig ki tett többet Tisza Kálmánnál a magyar faj és magyar állameszme erősítésére? (Szűnni nem akaró éljenek.)

Ekkoráig a háborúra volt berendezve a székely. Minden emberöltőben elvitték a háborúk a fölösleges népességet, mely a kis területen meg nem élhetett volna. Fölöslegest mondtam, de lehet-e a székelyből fölösleges?

Nos, ennek a népnek a békére kell magát berendeznie s az ipar fegyverével vívni meg az életfenntartás küzdelmeit. Az ördöngős debreceni professzor kicsiny szobája egyre bővült, minél több ember gyűlt bele, mert volt egy bűvös amulettje, amivel ezt cselekedte. A székelyek kicsiny hazája is kitágul, befogadja önnön fiát és eltartja, ha azok is a bűvös amulettjeikhez nyúlnak, a gyaluhoz, a kalapácshoz és vésőhöz.«

A képviselő ezután hosszasabban foglalkozik még az egyes reformkérdésekkel, érinti a helyi érdekeket és azzal végzi beszédét:

»Eddig az volt a dolgom, hogy a karzatról figyeltem a tisztelt Házat, ezentúl az lesz a dolgom, hogy a Házból fogom figyelni a karzatot - a népet s különösen a székely népet; azoknak hangulatát, szívdobogását, hogy abból tanuljam a képviselői kötelességemet felismerni.«

A képviselőház matadorjai közül tudvalevőleg mindeniknek van egy kedvenc városa. Tisza Kálmáné Nagyvárad, Barossé Pozsony, Tisza Lajosé Szeged, Falké Arad, Irányié Békés (szegény Szilágyinak egy falu is jó volna), Apponyi Albert grófé Jászberény. És az jól van így. Mert a kunok már voltak divatban IV. László királyunk idejében, hát egész joggal maradhat fel egyszer a jászokra, csakhogy ahhoz még az kell előbb, hogy Apponyi legyen a miniszterelnök. Akkor a Lehel kürtje, mely ma csak különböző programok szócsöve, egyszerre bőségszaruvá válik.

Ezen reménység fejében választja meg Jászberény hűségesen gróf Apponyi Albertet, akit immár az ő »kedves Bácskája« is cserbenhagyott.

Az idén is feljött a mandátumot felajánló deputáció. A gróf nagy szívességgel fogadta őket.

- Aztán elvárom az urakat egy kis barátságos ebédre - mondta a hivatalos dikciók berekesztése után. - Csak egy kis barátságos kör lesz. Nehány barátomat is meghívom, hogy vígabban legyünk. Hányan is vagyunk itt együtt, hogy valahogy elkerüljük a tizenhármas számot?

- Hatan vagyunk, méltóságos uram, de csak azért, mert Kónya Máté uram lekésett a vasútról. Különben heten volnánk, mint ahány nap egy hétben.

- No, az derék, akkor éppen tizenkettőre egészíthetjük ki magunkat.

Mire fogta magát a gróf s legott összekerítette még öt párthívét. Hodossyt, Horánszkyt, Grünwaldot és a párt többi nagyjából még, kettőt. Mind megígérték, hogy eljönnek az ebédre. Éppen tizenketten lesznek, mint ahány hónap van egy esztendőben.

Ezalatt nagyban sürögtek-forogtak a szakácsok, rotyogott a sok étel, hűlt a pezsgő, pohárköszöntőkön törte fejét a tizenkét vendég s amellett folyton jártak a város összes óráin az óramutatók, míg végre valamennyien a nagy habaréki ebéd időpontját mutatták.

A gróf megindult a Hatvan utca felé, hogy már előbb ott legyen mint házigazda, midőn egyszerre csak eléje toppan az egyik küldöttségi tag.

- Bravó, éppen összetalálkozunk. Menjünk együtt. Azóta már nyilván puha a leves. Hát hol jártak délelőtt?

- A Múzeumot néztük meg egy kicsit, méltóságos uram, a Kónya Máté komámmal.

- Micsoda? Hát megjött Kónya uram? - kérdé ijedten a gróf.

- Meg az. Ő is ott lesz az ebédnél. Makacs, szívós hazafi az öreg és nagy apponyista, amint látta, hogy lekésett a vonatról, befogatta otthon a két csikaját és bekocogott kocsin. De iszen az én komám hazafiságát meg nem akadályozza a vasút.

Apponyi Albert megrezzent... Tizenhárman lesznek az asztalnál. Ez rossz jel, nagyon rossz jel!

Kedvetlenül ballagott az izzó aszfalton és felsóhajtott magában, hogy minek is nagy apponyista az a Kónya Máté. Lám, mily veszedelmet hoz most a pártra. Nem tudott inkább otthon maradni.

De amint így búslakodik, egyszerre nyájasra, mosolygóra vált a képe, amint megpillantá szemben egyik ismerősét, Neuhoffer János urat.

Nagy államférfiaknak sokszor vannak nagy ötletei. Egy ilyen nagy ötlet villant meg az Apponyi gróf fejében s repeső örömmel rohant Neuhoffer úr felé:

- Kedves barátom, éppen önt kerestem - kiáltá -, az isten hozza előmbe.

S karját legott a Neuhofferéba fűzte.

Neuhoffer úr arca hasonlóan ragyogott s valószínűleg így szólott:

- Itt vagyok. Parancsoljon velem, kapitány uram.

- Egy kis barátságos pártebédre akarom meghívni.

- Ezer örömmel. Mikor lesz?

- Ebben a percben. Jöjjön, jöjjön.

Neuhoffer úr, aki végre is hű pártember, hagyta magát vitetni s Apponyi Albert gróf föllélegzett: »Hála istennek, most már tizennégyen leszünk.«

De alighogy beléptek az étterembe, ott várta már a grófot levéllel egy hordár.

Feltöri a levelet és elsápad.

- Az isten szerelméért, mi van abban a levélben? - kérdik ijedten a párthívek észrevevén a gróf elhalványodását.

- Semmi különös, azazhogy egy nagyon kellemetlen dolog, Grünwald Béla kimenté magát, hogy nem jöhet el.

Denique sehogyse lehetett megakadályozni, hogy ne tizenhárman ebédeljenek.

S ez az ebéd és a tizenhármas szám valóban végzetessé lett a pártra nézve.

Mert éppen tizenhárman buktak ki a párt kipróbált, hű emberei közül.

A végzet ellen nincs apelláta.

Az ominózus halálesetektől meg nem menthette a pártot se Neuhoffer úr, se a demokrata program.

Beállt a síri csönd. Az utolsó ponton, Marosvásárhelyen is megvívatott tegnap a csata mamelukok győzedelmével. Az utolsó beszéd is elhangzott tegnap Jászberényben az Apponyi Albert gróf szájából: ez volt az utolsó fegyvercsörrenés. Mert a fegyver is csörren, ha lerakják.

Száz és egynehány halott van. Többé-kevésbé érdekes emberek. Beniczky államtitkár nyitja meg a sort annak bizonyságául, hogy a választásoknál semmi sem lehetetlen, még egy államtitkár is elbukhat, holott a kerületek java része éppen az államtitkárokba van beleszeretve. Különben Beniczky csak tetszhalott, aki az egyik pótkerületben okvetlenül fel fog támadni. Komolyabb eleste lőn Szilágyi Dezsőnek, mert siratlanul maradt elterülve a bús csatatéren és ott is hagyták temetetlenül. Annál jobban el van temetve Mocsáry Koriolán, s magyar kéz még csak egy szomorúfűzfát sem ültet a fejfája mellé. Göndöcs is otthon fogja hallgatni öt évig méhecskéinek szelíd dünnyögését, Prileszky Tádé zöld sipkája és vastag aranylánca nem lesz látható többé a folyosókon, Keglevich István, ki ezideig a balerinák és a haza közt oszlott meg, szintén megszűnik a hazáé lenni, hacsak az egyik kerületét át nem engedi neki Komjáthy Béla. Addig kereste a bolgár trónt a jó Hunyady László, hogy a képviselői szék is falborult alatta. Megbukott Esztergomban Polónyi, nem lett belőle, amint hitte »botcsinálta képviselő«. (Ti. ő csináltatta a prímás jubileumára a drágaköves pásztorbotot.) Enyedi Lukácsot, a számok emberét, a számok ölték meg Tápén (ti. azok a számok, amik a bankóra vannak nyomtatva), vérében fetreng a győzhetetlen Lyka. (S milyen kéz által lőn halála!) Immár nem átkozza az átkos közügyeket Csanády Sándor, hanem a saját fészkét. És örülnének a Ház jegyzői, ha egyáltaljában volna már Ház és jegyzői kar, hogy ezentúl senki sem akadékoskodik majd a protokollumok stílusában. Bezzeg sima lett mind a nyolc miniszternek a feje, hogy ím elpusztult Olay Szilárd, a nagy egzaminátor. Megpihen ebben az öt évben az interpellációs könyv. Ujjong Kemény Endre a György Endre kimaradásának, mert most már ő lett a legnagyobb dandy a Házban. Az eddigi Házakat mindig azzal kifogásolták az öregek és kopaszok, hogy nagyon sok haj jutott be. Ezen is segítve lett. Mert ezúttal nagyon sok haj maradt ki Herman Ottóban.

Nagy kár az öreg Szatmáry Miklósért. Mit fog csinálni nélküle gróf Dagonfeld Lajos? Mi lesz a büféből Odescalchy Gyula nélkül? Az antiszemiták fejéről is lehullott a hétágú korona: odavan Andreánszky Gábor!

De ki győzné egyenkint elsiratni az elesett daliákat, a haza gyermekét Rácz Gézát, a folyosó Pry Pálját Margittayt, Trefort kalapácsát Zimándyt, Ferenc József és Kossuth Lajos unokaöccsét Dobránszkyt, Mandel Pált és Nendtvichet, akik egymás mellett vagy szembe állottak a Ház csatáiban, most pedig egy közös sírba feküsznek valamennyien. Kihulltak punktum. Legyen nekik könnyű a várakozás a föltámadásig.

Egyenkint, mondom, szinte lehetetlen konstatálni a sok »haláleset«-et és ezzel a sok csorbát és űrt: csakis nagyjában fecseghetünk egyet-mást a Ház megváltozott formájáról.

A legnagyobb űr mindenesetre a habarékon van, mely körülbelül huszonnégy emberét vesztette, köztük sok rokonszenves alakot, például Hevessy Bertalant, Ernuszt Kelement, Eszterházy Andort, Ketzer Miklóst, és ami fő, elvesztette a contenance-át. Vannak olyan veszteségei is, amelyeket a nyereségek lapjára vezethet be. Otthon maradt Lázár Mihály és Kovács Károly. Pantocsek Rezső sem veszteség, mert az mint hadifogoly ki lett cserélve Róth Pállal. Ha odaát nincs patikárius, hát itt se legyen. (De kontó azért mégiscsak van.)

Biz a habarékpárt arra jutott, hogy most már ki nem tölthet egy egész pad-szakaszt, legfeljebb egy két padsort. A hátulsó padokba a megszaporodott mamelukok kerülnek, akik az Apponyi háta mögül fognak kiáltozni jóízű »helyes«-eket és »úgy van«-okat Széchenyi Pálnak.

A kormánypárt nem nagyon tombol a megszaporodása felett, sőt bizonyos kedvetlenséggel veszi, mint az olyan ember, aki rohamosan hízni kezd, félvén a szélhűdéstől, de a függetlenségi párt hetykén csapja félre a kalapját, hogy a küzdelemben nemcsak hogy nem vesztett, hanem a hadizsákmányból még jutott is neki egy-két kerület. Ha Barthát, Enyedit, Hermant és Bartókot be tudja hozni (pedig be tudja, mert négy pótkerülete van), akkor vígan lengetheti a zászlóját, mert annyira nincsen semmi híja, hogy még a kimaradt Rigó helyét is legott pótolta a gondviselés Hollóval.

Ami az osztályokat illeti, a Ház majdnem egészen hasonlít a régihez. Nagy többségben van most is a földbirtokos elem, zsidó talán eggyel jutott be több, mint azelőtt, a többi szolgabíró és prókátor, csak néhol virít egy-egy szakember. Hanem az írói világ örvendetesen megnövekedett. A régiekből egy sem bukott ki, s még új is sok került be. Ami pedig a választási kampányt illeti, majd minden idősebb író a sorompóba állott kisebb-nagyobb szerencsével. Csak Beöthy Zsolt, Csiky és Rákosi képezik a kivételt, pedig mindannyian hasznos szerepet vihetnének a t. Házban. Az írók és újságírók közül bejutott Asbóth, Arany László, Mikszáth, Benedek Elek, Bolgár Ferenc, Illyés Bálint, László Mihály, Schvarcz Gyula - a föltűnő szaporulat, ha hozzáadjuk a többihez.

Egyszóval sok mindenféle változás történt a részletekben, de azért ez mind semmit sem alakít a tisztelt Házon, mert szerencsére bejutott Tisza Kálmán is, minélfogva minden marad úgy, amint volt. Az ő kezében ócskává lesz minden új ember s lehetetlenné minden új helyzet.

És végre is, miből állott a tavalyi Ház?

Tiszából, hét miniszterből, egy elnökből, egy csengettyűből és négyszáz egynehány képviselőből.

Nos, ez mind megvan. Mi változott hát? - A jövő parlamentben is Boér Antal lesz a legöregebb ember és Beöthy Algernon a legfiatalabb.

Ilyenkor a választási harc után rendesen marad egy csomó halott, egy még nagyobb csomó kontó és egypár adoma.

A halottakat elsirattuk tegnap, a kontókat valószínűleg megsiratják mások, azokhoz semmi közünk, hanem a választási epizódokat, aperçuiket fülön csípjük. Hadd élje túl a lezajlott küzdelmek keserű részét a mulatságos része.

Minden képviselőjelölttel történt valami. Természetesen. Aki megbukott, az hallatlan pressziókról, jogtalanságokról beszél, hogy a vereségét még érthetőbbé tegye, aki meglett, az is az elnyomatást és az ellene kifej tett ármányokat festi, hogy győzedelmét még szebb színbe öltöztesse. Tehát mindenkivel történtek érdekes »vérlázító esetek«, de én nem akarom senkinek lázítani a vérét, hát csak az ártatlan tréfákat mesélem el.

A panaszok közül a legtöbb a választási elnökök ellen fordul. Ezek az urak kétségkívül nagy matadorok, s amelyik jól érti a mesterségét, testvérek közt is megér száz voksot, hát még ellenjelöltek közt!

De a választási elnökök közül senki sem vitte nagyobb hírre, mint a mostani szabadkai képviselő, Horváth Mór, annak idején. Olyan választási elnök volt ő, hogy a tisztelői arra biztatták, költözzék fel Pestre és nyisson tanfolyamot a választási elnökök számára.

Egyszer elnök korában benyit a szavazóhelyiségbe egy szabadkai úr, rangjára nézve ellenpárti.

- Hogy hívják? - kérdi a választási elnök.

- Nagy János.

Felüti a lajstromot Horváth Mór, lapozgat benne nagy figyelmesen, s aztán így szól:

- Nagy János? Itt az áll, hogy Nagy János időközben meghalt. A halottak nem szavaznak. Punktum.

- De hisz én a másik Nagy János vagyok, az aki él.

- Mivel tudja azt bizonyítani?

- De Móric, Móric, az isten szerelméért... hiszen ismersz, hiszen barátom vagy. Hát tudod, hogy Nagy János vagyok és hogy élek.

- Én most választási elnök vagyok és csak azt tudom, ami a lajstromban van. Nagy János meghalt, tehát nem szavaz, punktum.

Ez nehány év előtt történt. A véletlen az idén úgy akarta, hogy maga Horváth Mór küzdött meg a szabadkai második kerületben a fiatal Mukits Károllyal s miután nem lehetett a saját választási elnöke (azonban Mamuzsits se ábécés gyerek ebben a szakmában), a győzelem mérlege jó hosszú ideig ingott ide-oda úgy, hogy minden voksnak rohamosan emelkedett az értéke. Bezzeg szaladt Horváth Mór Nagy Jánoshoz is (kit különben csak az egyszerűség kedvéért nevezünk így), hogy jöjjön, szavazzon le ő is.

- Nem én, Mórickám - felelte Nagy János úr nagy flegmával. - Én ugyan a te pártodon vagyok, de nem szavazok, mert amint visszaemlékezhetsz rá, én már meghaltam.

Horváth Mór mindamellett meglett képviselő, de mint a fáma mondja - nagy kisebbséggel.

*

Hiába, mégis legokosabbak az erdélyi emberek. Onnan támad minden jó ötlet. Ott nem a volt jelöltek panaszkodnak a nép ellen, hanem a nép a jelöltek ellen. Az egyik kerületben azt a furfangot eszelte ki a nép megrontására a két ellenjelölt, hogy: mi az ördögnek költsünk mi, pajtás. Nekem van egy eszmém.

- Mi az?

- Ne korteskedjünk.

- Hát aztán?

- Ne költsünk semmit. Mert lásd, te is hatezer forintot szántál a kerületre, én is. Azt bizonyosan elköltjük mind a ketten.

- Biz az elfogy.

- Elköltjük a pénzünket mind a ketten, de képviselő csak egyikünk lehet.

- Az már igaz.

- De nézzük, ha már most szabadjára hagyjuk a népet és nem költünk egy garast sem, mi lesz az eredmény? Akkor is éppen úgy meglesz képviselő egyikünk és megbukik a másik.

- No, az már igaz.

- Látod. Ugyanaz az eredmény tizenkétezer forint nélkül, ami tizenkétezer forinttal.

- Csodálatos, de teljesen igazad van.

- Ám okoskodjunk most már ezen a fonalon tovább. Ha mind a ketten költünk és én bukom el, akkor nekem nem lesz se pénzem, se mandátumom.

- Természetesen.

- És ha te találsz megbukni, akkor neked se lesz se pénzed, se mandátumod.

- Fájdalom, úgy van.

- Amelyikünk azonban meglesz, annak lesz mandátuma, de pénze nem.

- No, az világos.

- Ha azonban egy kontraktust csinálnánk magunk közt, hogy egy garast se költünk, hanem amelyik meglesz, odaadja a 6 ezer forintját annak, aki megbukott, akkor mi következnék be?

- Az, hogy az egyiknek okvetlenül lesz egy mandátuma, amelyik megért tizenkétezer forintot, a másiknak pedig lesz tizenkétezer forintja, amelyik megér egy mandátumot.

Imigyen okoskodának és imigyen paktáltak. Nem tréfadolog ez. Mert e metódussal, ha divatba jönne, örökre megszűnnének a választási utókeserűségek.

Csak az a kár, hogy a három jelöltes kerületekre nincs még kitalálva semmi.

De amennyire a választási tudomány egyre szélesbedik, gyarapszik, öt év múlva már erre is lesz arkánum.

Ki van adva a röpke jelszó, hogy »koplalunk«. E körül forog a politikusok és nemzetgazdák esze. A nagy koplalók közé, kik most olyan sűrű versenyre kelnek egymással, beáll Magyarország is.

Ezt zakatolja az államgépezet ezer meg ezer kenetlen kereke, ez pöfög az egykori húsosfazekakból, ahol most lúgot főznek... Ez a melódia csendül ki a szőnyegen levő témából: »koplalunk, koplalunk«.

Nono, nem kell megijedni: Prileszky Tádé nem fog azért lesoványodni, se Wahrmann Mór; Szerb György embonpointje is hihetőleg megmarad. Nem lesz az olyan istentelen dolog.

Tegnap beszélte valaki egy társaságban, hogy a hírhedt Boulanger, a francia hadügyminiszter is takarékoskodni kezd, mégpedig a hadseregnél. (Azt tessék indítványozni nálunk valakinek.)

Ugyanis Boulanger most nemrég elrendelte, hogy a tábori macskák (mert ott ilyen hivatal is van a tábori egerek kiirtása céljából, akik sok kárt tesznek ruhában, munícióban) ezentúl két sou helyett csak egy sout kapjanak naponkint.

Hát itt is olyanforma koplalás lesz. Bizonyosan a néptanítókon fog kezdődni. És ez sokkal praktikusabb, igazságosabb a Boulanger macskáinál. Mert a néptanítók már akkor is koplaltak, mikor még mindenki tejben-vajban úszott, mennyivel illőbb most koplalniok, mikor már elfogyott a vaj és tej.

És noha tudjuk, hogy nem kell valami nagyon szigorúan venni, mégis szívfacsaró dolog ezt éppen Hegedüs Sándortól hallani: »Koplalni fogunk.« (El is volt érzékenyedve az egész karzat.)

Hanem a földszinten az ellenzék gyakran szakítá félbe közbeszólásokkal a jeles szónokot, kinek alakja annyira hangulatkeltő volt e szomorú témához. Különben mindent megtett, amit lehetett. Olyan ártatlan közömbös arcot vágott, midőn a deficit megszüntetéséről beszélt, mintha csak a szerbtövis kiirtásáról volna szó.

Az ellenzékről két szónok jajgatott. Helfy a szélsőbal nevében nyújtott be határozati javaslatot, hogy a Ház ne fogadja el a költségvetést általánosságban sem. Horánszky még tovább ment, az ő határozati javaslata azonfelül a kormány pénzügyi politikájának helytelenítését is kívánja.

Mind a két ellenzéki szónok főképp Szapáry ellen fordult. A »gróf«-okra rossz idő jár. Helfy egy kicsit rekedt volt és túlságos sötét színeket használt a helyzet lefestésére. Meglehet, hogy ez összefügg a rekedtséggel. Mert egy náthás ember mindent komorabbnak lát.

Horánszky nem volt náthás, csak hosszadalmas; valahol megkapta az Orbán Balázs ismeretes számait a státus financiáinak állásáról (melyeket ő a kerületbeli falvakban szokott elmondani, számos variációkkal nyarankint, téli időben pedig szétszedegeti és a lutriba rakja). E számok ugráltak, csattogtak és bugyborákoltak egy óra hosszat a beszédében.

Délután fél kettőre a miniszterelnök vette át a szót, s ügyes polemikus beszédben vagdalta Horánszkyt.

Ez a mai ülés históriája dióhéjban. Színtelen szürke volt. A karzat néptelenül tátongott. A képviselői padok is csak felerészben teltek meg. Szapáry nem volt nagyon bús, az ellenzék se volt nagyon ideges, a mamelukok sem voltak nagyon kevélyek.

Képviselői kevélység! Rossz világ kezd most arra járni. A ruhatárban három egy megyebeli képviselő szedte magára, nagy sietséggel a felsőkabátokat déltájban:

- Micsoda, hát nem várjátok meg a Tisza beszédét?

- Lehetetlen - mondá az egyik.

- Hát hova mentek?

- Sietünk ki a vasúthoz - szólt a másik.

- Egy választó érkezik - magyarázta ki a harmadik.

Boldog isten, milyen világ ez! Valaha, mikor egy képviselő érkezett, ezer választó ment elibe, most pedig, mikor egy választó érkezik, három képviselőből álló deputáció fogad a peronon.

És az ellenzék mégis szeretné elhitetni, hogy a nép el van hanyagolva.

A Ház maga jár elöl jó példával a gazdálkodásban: nem fűtteti a folyosókat. Rideg, kietlen világ van odakünn. A törött ablakokon besüvít a szél. A képviselők télikabátokban sétálnak fel s alá, kivált amelyiknek »mikádó« kabátja van.

A rétorok különben is kellemetlenül érzik magukat. A flosculusokra rossz idő jár. Ott bent a tanácsteremben az »egyszeregy« az úr, s ez rosszul esik a rétoroknak. Az egyszereggyel nem lehet vitatkozni.

Egyszeregy úr nem valami népszerű ember nálunk, nincs is neki semmi rendszeres állása, csak úgy az év elején veszi be magát ide, s akkor is szeretnek belőle csúfot űzni. Eddig igen lenézett szerepe volt szegénynek, hanem most már kezdik »kegyelmes uram«-nak szólítgatni.

A vitát Herman Ottó, a Ház sárkánya indítá meg, aki tüzet okád és mindig meg szokott enni früstökre egy embert, ha jó étvágya van többet is, de egyet mindenesetre. Ma Keglevich István gróf lett föltálalva.

Különben sok igazat és szépet is mondott Herman, különösen a dzsentrire vonatkozólag: hogy abból kellett volna teremteni azt a középosztályt, amelyre szükség van. De ez még nem múlta idejét.

Herman szokás szerint ugrált ide-oda, hol itthon volt, hol a delegációban volt, hol a kontinensen és onnan recsegtette, hogy ma egész Európának reszketnie kell egy a trónon ülő, de talán nem egészen józan ésszel bíró ember szeszélye előtt...

Péchy Tamás kezében tiltakozólag kondult meg a harang...

De 'iszen okos ember a mi elnökünk! Ha Herman nem nevezte is meg, ő mindjárt kitalálta, hogy ki az a nem egészen józan ésszel bíró úriember és sietett kijelenteni, hogy azt ne hántsa Herman, mert mi azzal békés viszonyban állunk.

Ezalatt ott künn a folyosón híre ment, hogy Prileszky Tádé szólal föl Herman után, és hogy nagyszabású beszédet fog mondani.

Az apróbb finánckapacitások összedugták a fejeiket... Hm, az ördög nem alszik! Hátha ő volna kiszemelve pénzügyérnek! Hátha ez lesz a programbeszéde. Hiszen semmi se lehetetlen többé.

Ehhez járult, hogy a pozsonyi képviselők Szalay Ödön és Schnellszieder Károly roppant kevélyen sétálgattak a korridoron.

A hír tartotta magát néhány percig s a Tisza bennfentes emberei általános faggatásnak voltak kitéve. Míg végre az egyik jól értesült főmameluk el nem oszlatta a ködöt.

- Nem Prileszky lesz - mondá -, egészen más valaki.

- És már csakugyan ki van szemelve?

- Igen, Tisza már kiszemelte.

- A parlamentből való?

- Nem.

- Ösmerem?

- Meglehet, hogy láttad már.

- Hát ki lesz?

- Ha titokban tartod, megmondom.

- Itt a kezem rá.

- Hát barátom - kezdé a szellemes főmameluk -, ha valamikor jártál a Dorottya utcán, láthattál ott a Szenes kirakatában egy embert csupa spongyából összerakva. Láttad?

- Láttam.

- No hát az a spongya-ember lesz az új pénzügyminiszter.

Valóban Prileszky Tádé kezdett szólani Herman után nagy csendben.

Természetesen zsebredugta a kezeit, csak néha lóbázta meg velük a nagy aranyláncát, mert a gesztikulációra a vállait szokta használni. Soha olyan beszédes vállakat! Ki lehet azokkal minden érzelmet fejezni.

Az öreg körülbelül ilyenformán beszélt:

- Tisztelt Ház! Hát biz' itt nagy a baj, s ilyen frázisokkal, mint a Hermané, nem lehet a pénzügyi bajokat orvosolni. Hanem majd elmondom én, mivel lehet. De jól ide hallgassanak. Beszélnek pénztári hiányról... no igen, de megvan helyette, teszem azt, az Európa-épület. Ha nincs pénz, van ház.

Egy hang a baloldalon:

- Hiszen azt úgy vettük, hogy csak negyven év alatt fizetjük ki...

- No, az is igaz - szólt megzavarodva Prileszky. - Hát rosszul mondtam, de nem tesz semmit.

- Sok kéz jár a zsebben - kiált közbe Szathmáry-Király László, aki ezen szűz közbeszólással nagy derültséget aratott.

- Ne tessék a komoly tanácskozásokból nevetséget csinálni - replikázott vissza Prileszky.

- Az ilyen felett kell nevetni - viszonozza az ősz Tiborc.

- A nép kívánja, hogy komolyan vegyük ezt a témát.

- Úgy van! Helyes! - kiáltják a mamelukok.

- Ha komolyan veszi az ember, meg kell bolondulnia - vág közbe Szathmáry-Király.

Úgy van! Helyes! - kiáltják az ellenzékiek.

Utoljára is az elnöknek kellett közbeszólni, hogy az ilyen dialógokat nem tűri meg. Mert szép a szellemes párbeszéd a színdarabban, de a »Napló«-ban nagyon rosszul veszi ki magát.

Most aztán hozzákezdhetett Prileszky a hazaszabadító beszédjéhez: mély figyelemmel hallgatta Neiszidler és Szalay Ödön. Ragyogott a szemük, fészkelődtek, vakarództak s egyre sziszegtek előre-hátra: »Pszt! Pszt! Halljuk! Halljuk!«

- Hát kérem szeretettel, megmondom én. Legelőször is a valutát kellene rendezni... persze, persze (s itt az orrára tette kezét a szónok), csakhogy az lehetetlen, hát attól magam is elállok. Az se volna bolondság, t. Ház, hogy a hadügyi kiadásokat szorítsuk meg, de lehet-e azt ilyen veszedelmes időben? Nem lehet. Nos, hát mi a teendő? No bizony. Külön fogyasztási területet csináljunk. Az lenne a jó dolog! Úgy ám, de azt a minisztérium nem akarja. A dohányjövedelem is emelhető... Hja, de azt meg a választók nem akarják. A progresszív adókról szóljak?... Az se rossz. Hm, csakhogy azokat meg senki sem akarja. Még én sem.

- Mik azok a progresszív adók? - szólt közbe a tanulékony Olay Szilárd, amire Prileszky másodszor is megzavarodott.

Hanem azért mégis feltalálta magát, és ilyenformán végzé az ő jóízű bonhómiájával:

- Ezt sem lehet, azt sem lehet, belátom, hanem azért a pénzügyeket tisztességesen rendezni csak így lehet, akárki legyen is a miniszter. (Ezt több ízben hangsúlyozta az öreg, hogy értsék meg a gyöngébbek.)

Zajos derültség követte beszédjét, mely annyira a karcolatokba való, hogy egész terjedelmében kellett adnom.

Szalay és Neiszidler búsan kullogtak ki a folyosóra.

Az ülést fel kellett volna függeszteni öt percre, Prileszky beszédje oly jótékony hatást tett. Hiszen nem lehet itt komoly veszedelem, ha a zárszámadási bizottság elnöke még humorizál... A nem-szakemberek gúnyosan összemosolyogtak künn a csendes titoktartó fülkében.

Pedig nem lett volna az ő beszédjének semmi baja. A jövendő kor történetírója tisztelettel lapozgatta volna végig, mint egy nagy elme lerakott útmutogató cölöpeit, ha egy félórával később fel nem áll Szapáry Gyula gróf, aki egyikét sem választotta azon utaknak, amelyeket Prileszky Tádé kijelölt, hanem egy általa nem említett úton, a konverzióval akarja rendbe hozni a pénzügyeket.

Szapáry beszédjét és ügyesen kifejtett tervét a Ház feltűnő rokonszenvvel hallgatta, s a többség néhányszor tört ki zajos helyeslésekben.

- Ejnye, ejnye - mondá Prileszky Tádé fejvakarva -, ezt az átkozott konverziót elfelejtettem beleszőni a beszédembe, a tisztességes rendezési módok közé.