(Hasznos tanácsok az új képviselőknek egy öreg képviselőtől)

Bevezetés

Még egészen friss a mandátumotok, gyerekek, egészen hótiszta, ahogy mondani szokták. Még a választási elnökötök porzója is rajta van. Csak közönséges homok, pedig bizony aranypor is lehetne azért a pénzért...

De mindegy, úgyis aranyos papír az, nem csoda, hogy annyian törik magukat érte, mert olyan, mint a wolwichi bűvös kancsó, melyből mindenki olyan nedűt iszik, aminőre a szíve vágyik.

A szegény együgyű ember csak a napidíjakat látja benne. A számító, okos ember elébe tett létrának becsüli, melyen a magasba mehet, ha eresztik. A szónoki temperamentum kevély rá, hogy immár az egész ország színe előtt mennydöröghet, és a sztenográfusok jegyezni fogják szavait az utókor számára. Van olyan species is, aki az udvari estélyekre való meghívást becsüli az egészben a legtöbbre; az ügyvéd a klientelája nagyobbodását, a partihajhász a megnövekedett sanszait látja ebben a papírban.

Sőt nekem magamnak van egy ismerősöm, züllött alak, garázda vén korhely, utcai botrányokat csináló, aki meglátván minap a mandátumomat, elábrándozva sóhajtott fel:

- Nekem de jó volna!

Azt hittem, a napidíjakat áhítja, hát csak úgy a szokás kedvéért kérdeztem a szegény ördögtől:

- Ugyan mit csinálna vele?

- Mit? - kiáltá és a bedűlt szemei lázas fényben csillogtak. - Minden este összetűznék a rendőrséggel és sohasem vihetnének be.

Lám még ennek is becses lenne a mandátum, csakhogy megint más szempontból. Egyszóval, úri dolog az, gyerekek. Csak egy baja van, hogy megszerezni nem nagyon könnyű, de megtartani nagyon nehéz. Mert sok csínja-bínja van. Vagy az ember un rá a választóira bizonyos okoknál fogva, vagy a választók unnak rá az emberre némelykor ok nélkül; de tegyül fel, hogy a választók is szeretik az embert, az ember is a választókat, akkor esetleg a minisztereket nem szereti (ami egyébiránt a mi pártunkon nagy ritkaság) vagy a miniszterek nem szeretik. S ez mind olyan, ami halálos kimenetelű lehet.

Azért hát a legfőbb dolog a fiatal képviselőnek, hogy hosszú életű lehessen, kettőt megtanulni, először:

Hogyan kell bánni a választókkal?

Az asszonyoknak kezet csókol az ember, de egyiknek sem udvarol. A miniszterekről fumigatíve beszél otthon és fenyegetődzik, hogy csak ezt merje tenni egyik vagy másik, ő akkor ellene fog szavazni. Ez örökké imponál a váalsztóknak.

A főemberek nevenapjára üdvözlő sürgönyt küldjön. A választási elnök gyerekeinek egy-egy barackot el ne felejtsen nyomni a fejükre. Egy disznótorra minden évben elmenjen.

A képviselő mindennap korán keljen, hogy a »Budapesti Közlöny«-t átolvassa, s ha van benne valami kerületbeli kinevezés, azonnal értesítse az illetőt táviratilag, hogy az abban a gyanúban legyen holtig, mintha a képviselőnek is köze volna a kinevezésben.

Minden új képviselőnek föl kell állítani otthon tervbe egy leendő minisztert a belső barátjaiból, olyant, akiről meg van győződve, hogy sohasem lesz azzá, s ennek a büdzséjéből építeni a légvárakat a választók számára ilyenformán:

- Most nehéz viszonyok vannak. Elhanyagolnak bennünket. De ez nem sokáig tart, csak míg Tisza a kabinetjét rekonstruálja, amikor az én tisztelt barátom (itt az illető képviselő vezeték- és keresztneve következik) veszi át (itt a tárca neve következik). Már megígérték neki. Bizonyos. Csak az időpontot nem lehet tudni. A t. barátom határozott ígéretét bírom, hogy elsősorban (s itt következik a kerületnek minden kívánsága) ezeket veszi a programjába.

A választók két-három cikluson át rendesen türelmesen megvárják az illető jó pajtás miniszterségét, mely csodálatos konfliktusok miatt mindig a küszöbön van, de mindig elodázódik.

Mert a választó olyan kétlábú tollas lény, akinek a »várakozás« a tápláléka. Más ember akkor nyugtalan, ha valamit vár. A választó akkor kezd nyugtalankodni, mikor már semmit se vár.

De hát ez csak az egyik fele, még azt is tanuljátok meg:

Hogyan kell bánni a miniszterekkel?

No, ehhez aztán sok tapintat és nagy invenció kell, fiatal barátaim. Elmondom nektek példákban a magam praxisát.

A minap kapok kerületemből egy megbízást, megyek is rögtön Fabiny miniszterhez, s előadom neki, hogy X aljegyzőt nevezze ki albírónak, ilyen és olyan fontos érdek követeli stb.

- Hm - mondá a miniszter megnézve a kérvényező iratait -, hiszen ennek még alig van valami szolgálati ideje. Hát azt gondolod te, hogy olyan könnyű bírákat kinevezni! Nem tréfadolog az, barátom. Nem lehet, punktum.

- Jól van, kegyelmes uram - mondám hirtelen feltalálva magamat -, ha nehezedre esik kinevezni egy albírót, paratus sum, van nekem olyan megbízásom is, hogy csapass hát el egyet, Y albírót. Ilyen és olyan fontos érdek követeli stb.

Mire a meglepetés zavarával ugrott fel székéről a miniszter.

- Elcsapni bírót? Hova gondolsz? Hisz az még nehezebb!

- Hja, kegyelmes uram - mondám bánatos panaszló hangon -, ha se kinevezni, se elcsapni nem lehet... akkor...

- Akkor hát - vágott szavamba nagy kegyesen -, akkor mégis inkább kinevezek egyet.

S ki is nevezte a védencemet. Kénytelen volt. Olyan ügyesen állítottam az alternatíva elé.

De ez csak az egyik griffem volt. Van nekem ilyen száz is. Tíz évi képviselősködés alatt az öt ujjamba gyűjtöttem minden praktikus rafinériát.

Ha én valamit ki akarok vinni, egy dolgot, hát addig elő sem adom az illető szakminiszternek, míg én a magam eszétől ki nem gondolok hozzá még egy másik dolgot. Éspedig egy nehezebbet.

Akkor aztán odaállok a miniszter elé nagy bocsánatkérésekkel:

- Engedd meg, kérlek, kegyelmes uram, hogy egyszerre két dologgal rohanlak meg, de a kényszer, a kötelesség stb.

- Mi az? - kérdezi a miniszter rendesen savanyú arccal.

Elmondom először a könnyebb dolgot, az igazit, azután elmondom a nehezebb dolgot, a fikciót. A miniszter arca elborul, kedvetlenül vakarja a fejét. Dörzsöli kezét, morog, izgatottan kalimpál a lábaival.

- ...Bizony barátom, nem tudom én... majd utánanézek, majd meglátom... ez mégis szörnyűség... Hiszen ha csak magad volnál...

Eközben diplomatikus visszavonulással, mintegy megsajnálva, hogy a szegény miniszter milyen nagy zavarban van, nagylelkűen lemondok az egyik kérésemről, a nehezebbről, a kigondoltról.

Erre kiderül a miniszter ábrázata, a kezembe csap, megszorongatja érzékenyen és így szól:

- Te mégis jó ember vagy, Károly. Meglesz a másik kívánságod.

Csalhatatlan metódus, egy kincs, amit én most nektek elárultam, mellyel minden minisztert meg lehet fogni, mellyel mindent el lehet érni s még a miniszter van az embernek lekötelezve - de ezzel a metódussal csak a magamforma malőrös ember élhet.

Mert amilyen szerencséje van némelyiteknek, egyszer a miniszter meg találja tenni mind a két kívánságotokat s akkor jöttök aztán zavarba a nem létező védenccel, és kisül az én nagyra híresztelt befolyásomnak a titka.

Vigyázzatok, kérlek, rá ne jöjjön a kormány még legalább ebben a ciklusban.

Ma volt az első komoly ülés a főrendiházban, mely azúttal megelőzte a képviselőházat, tárgyalásra tűzvén ki a felirati javaslatot.

Csöndesen bóbiskáltak a méltóságos urak székeikben, ami nem is csoda, mert álmosító morcsos őszi idő van odakünn. Brr! Az embernek szinte a hideg fut végig a hátán e barátságtalan teremben. Szinte érezzük, hogy ez a temető előszobája.

Mind a régi alakok. Semmi különös, semmi feltűnő. Csak az elnöki székben ül a halálfejű Sennyei helyett a jóképű aggastyán, báró Vay Miklós.

Gyulai Pál olvassa a felirati javaslatot, olyan keserű hangon, mintha restellne őfelségével szóba állani. Üres, de elég lendületes frázisok.

A felolvasás után néma csend következik.

Az elnök fürkésző tekintettel néz szét:

- Kíván valaki a javaslathoz szólani?

Semmi nesz, semmi mozgás. Dehogy kíván, dehogy.

Vay Miklós kétségbeesve integet a szemöldökeivel a szónokhírben álló méltóságok felé.

»Istenem, istenem, csak legalább egy felszólaló akadna, hogy meg legyen mentve a becsület, hogy nyoma legyen a mai tárgyalásnak az annálékban.«

Zichy Nándor grófra hatott az elnök szemöldökmozgatása és könyörgő tekintete. Felállt és elmondott egy »Pesti Napló«-beli vezércikket. (Értem, nem a »Pesti Napló« hasábjait, hanem az Urváry papírkosarát.)

Hogyan szerezte meg a papírkosárból a nemes gróf e gyöngeségben szenvedő cikket, azt csak az utána következő szónok, Somssich Pál tudná megmondani, aki mint somogyi ember, praxist szerezhetett az effélékben.

Igen, a nagy Somssich is felállt, de ő is, mint Zichy, csak azt mondta el, hogy nem kíván semmit se mondani a javaslatról.

S ezzel az általános vita minden izgatottság nélkül véget ért.

Az elnök ekkor így szólt:

- Akik a javaslatot elfogadják, méltóztassanak felállni.

Mind felálltak. És ebben nem volt semmi érdekes.

De ha az elnök azt mondta volna:

»Akik a javaslatot elfogadják, méltóztassanak prüsszenteni« - mind prüsszentett volna. És az legalább mulatságos intermezzo lett volna.

Ezután a részletes tárgyalás következett, mely idő alatt így morfondírozott magában Hunfalvy Pál:

- Haj jaj, a macska féljen, de nem én! Megvillogtatom ma az eszemet. Megmutatom ezeknek a laikusoknak, hogyan kell tömören magvas eszméket csempészni bele egy üres, kongó irományba.

És felállván, a harmadik kikezdésnél egy közbeszúrást javasolt, hogy a pénzügyek javítását »a kormányzat és igazgatás rendszerének egyszerűsítésével is óhajtjuk elérni«.

De Tisza Kálmán nem az az ember, aki azt megengedné (hogy valaki, pláne olyan valaki, akit Pálnak hívnak), előre megkösse a kezeit, minélfogva kijelentette, hogy az eredeti szöveg sokkal jobb.

Az eredeti szöveg tehát megmaradt úgy, ahogy volt. És ezzel véget ért a vita.

Nyugodt lelkiismerettel ment haza mindenki, mert hiszen megmondta Zichy Nándor, hogy:

»Minek a sok beszéd, bekövetkezett már a tettek kora«.

Ezt a mai tárgyalásnál mondta, ahol beszélni kellett volna.

Félek, hogy ahol majd tenni kell, ott megint mond Zichy Nándor valamit.

Salutem lectoribus stb.

Vagy száz levelet kapott már e rovat írója e nyáron, melyekben az olvasók visszaemlékeznek rá a múlt évekről és kérdezősködnek: »vajon folytatni fogja-e még a rovatot?«

Hát hogyne folytatná, amíg önöknek tetszik? Avagy kihaltak-e már a mamelukok? Avagy nincsenek-e még mulatságos alakok a habarékpárton és szélsőbalon?

Önöket alkalmasin az konfundálja, hogy maga a szerző is mameluk képviselő lett.

Ne tessék amiatt aggódni.

Annyian vagyunk mi hála istennek, hogy bízvást megengedhetjük magunknak azt a luxust, az igazat megírni egymásról.

És ha tán imitt-amott ki is szalad a tollból egy-egy ellenzéki hang, nem veszi azt ott nálunk senki zokon. De miért is vennék?

Hiszen az ellenzéki zsurnalisztika írta össze ilyen rettenetesen nagyra ezt a pártot.

De meg látom én azt, ha csak magunk nem ellenségeskedünk egymással, bizony nem tudom én, kivel fogunk akkor verekedni.

Itt van mindjárt az első ülés...

Azt hittem, csatát fogok leírni. Ellenséges ágyúütegek rombolását, lándzsák villogását, kardok csörgését.

Kerestem Mars asztalfiókjában a színeket, hogy méltón lefesthessem az ádáz küzdelmek első hevét. A rémletes szörnyű pillanatot, mikor a két tábor először csap össze...

S íme mi történt?

Az, hogy Falk Miksa beült az előadói székbe, egypár szóval ismertette a javaslatát, aztán közönyösen behunyta a szemeit, mintha mondaná: »Most pedig menj a világba, szegény magzatom.« (Minden három évben szokott szülni egyet.)

De bizony ott terem Irányi Dániel is méltóságteljesen, s kibontja ő is a fakóvörös pólyákból szülöttjét, melyről azonban előre lehet tudni, hogy sohase lesz »kir. tanácsos«.

A keresztelési beszédet bízvást el is hagyhatta volna az öregúr. Nem hat ma már ez a hang. Kevés a naiv ember, és aki van, az se szófogadó.

Milyen fönségesen mennydörgé a mamelukokra: tegyék le mandátumukat, mert erkölcstelen alapon bírják; - szétnéztem: de egynél sem vettem észre semmi ilyes szándékot. Még Éles Henrik, a »holt lelkek« képviselője is fagyos gúnnyal mosolygott.

Sokkal inkább megfelelt az alkalomnak Apponyi Albert gróf rövid általános kritikája, melynek kapcsában ő is benyújtá a harmadik felirati javaslatot.

Együtt volt már mind a három javaslat. Péchy Tamás hátradőlt székében, jámbor megadással lecsendesíté a napi lármát a csengettyűjével s nagy, mély lélegzetet vett, mint ő hitte a békés levegő legutóljából: »Most aztán hadd jöjjön a viadal!«

Fluger Károly a nagytermetű, daliás szőke levente lépett elő elsőnek, s mint a kormánypárt előőrse, meghajtá a szász lobogót a Falkék javaslasta előtt.

No, most jön már az igazi roham.

A jegyző felolvasta az első tigris nevét:

- Beöthy Ákos!

Mély temetői csönd támadt a teremben. Hátakat borsóztató hideg szél lebbent meg a kormánypárti oldalon. Olyan volt ez a név, mintha egy éles kardpengét húznak ki a hüvelyből, mely hosszú éveket ír le suhogva-villogva a levegőben.

Fölállt Beöthy Ákos, hátravetette a fejét délcegen s mondá:

- Tisztelt Ház! Én ugyan kész vagyok támadni, de csak holnap. Ma még nem lehet. Ma még semmi rosszat nem mondhatok a kormányról, se a javaslatról. Hanem majd holnap.

A mosoly derűje egyszerre démoni rútakká festé a kormánypárti arcokat. Oh, hogy csillogtak, vigyorogtak ördögi szemeikben azok a gonosz apró gnómok.

Az elnök zavartan nézett szét a Ház összes vidékein: hogy ki akar hát szólani.

Senki, senki!

A jegyzők kíváncsian fordították befelé az elnöki katedra két fekete táblácskáját, ahová a szónokok neveit jegyzé a Szathmáry Györgybe bújt Klió.

Olyan fekete volt a tábla, mint az ében. Egyetlen név sem fehérlett rajta.

Az ellenzék összes nagy szónokai röstelkedve húzogatták fejüket a váll-lapockáik közé, mintha mentegetőznék mindenik: »Non sum paratus.«

Tisza maga is meghökkent, és így tűnődött magában:

- Ezeknek az én ellenfeleimnek vagy a puskaporuk kevés, vagy a támadási anyagjuk nem elég. Puskaport nem adhatok nekik, mert azt is adnék, ha lehetne, de támadási anyagot, azt miért ne adnék? Adok is nekik. Ha semmit sem tudnak megtámadni ma, hadd támadják meg holnap legalább a mai beszédemet.

S ezzel fölkelt, és egy nagy hatású polemikus beszédet mondott, cáfolva főleg Irányi túlzott vádjait.

Megteltek a padok és a karzat. A miniszteri szék valamennyi.

Sőt hogy semmi híja ne legyen a parlamentarizmusnak, elkészült Beöthy Ákos is. Egy átvirrasztott éj nyomai látszottak meg tüskés arcán.

Noha valóságos beszédínség ütött be a tisztelt Házba, mégis bizonyos ellenséges indulattal hallgatott meg ma minden beszédet.

Pedig Beöthy Ákos olyan kedves volt, őszintén diskurált, mintha a Hangl-asztalnál ülne. Elnevezte Tiszát varázslónak, aki a mesebeli kisasszonyt, a közvéleményt, megbabonázta. Elpanaszolta, hogy nincs számbavehető befolyásos ellenzék. (Helyeslés a jobboldalon.) Lefaragott egyet-mást Tisza Kálmánról, kiegészítette Deák Ferenc egyik mondását. (Hm, most már teljes az öreg Deák.) Kimondta a történelem verdiktjét... s felhozott rapszodikus előadásában sok mindenfélét, olyant is, ami pártjának sem tetszett... De őneki magának minden nagyon tetszett, amit mondott.

A Ház már elunta a beszédje közepén, bekövetkeztek hát azok a rémítő ásítások, amelyekbe minden hatás belepottyan. Fel-feltört az emberi keblekből az önző óhaj:

- Bár csak bevégezné már.

- Nem lehet az - mondá a tapasztalt Csernátony -, még hátra van a hidrafej.

Hát csakugyan elő is csillant egy negyedóra múlva a körmondatok és hasonlatok tömkelegében a hidrafej... a hadsereg.

- No de most már csak vége lesz.

- Nem lehet az - mondá újólag Csernátony -, mert még hátra van a főnixmadár.

De már a főnixet kevesen várták meg, a folyosókra tódultak ki a képviselők, mígnem új szónokot jelentett az elnöki harangszó.

- Ki az? Ki beszél?

- Asbóth János.

- Micsoda? Asbóth János! Szűzszónok. A Ház angolja. De már azt meg kell hallgatni.

Sok jó alak van az új képviselők közt, sok érdekes arc, köztük igazi báli szépségek, mint Pap Samu, a bájos doktor. Annak talán még a körme is rózsaszínű. Aztán ott van Kiszely Vendel. Csak a mézeskalácsos szíveken láthatni olyan arcokat. Szép délceg levente Földváry Elemér; székelyben, noha mindnyájunk előtt Tibád a minta, mégis valljuk be, jobban veszi ki magát Mikó Árpád. Sugár termetével ékesen magaslik ki, mint a libanusi cédrus, Koczkár Zsigmond. Szendén kéklenek a Hock János szemei, mint a damaszkuszi halastavak... Egyszóval, múlnak az évek... Istenem, hol van az az idő, mikor még Krajtsikot is »szép Krajtsik«-nak nevezték...

De ha még százszorta szebb legények ülnék a honatyai székeket, egynek se volna olyan okos, sokat ígérő ábrázata, mint az Asbóth Jánosé.

Az pedig szörnyű szerencsétlenség.

Mert vegyük például, hogy egy embernek ostoba arca van, az már egy elővélelmet teremt, hogyha megszólal, nagy esztelenségeket fog mondani, s ha csak valami meglehetőset mond, mindenki elbámul rajta: ninini, nem olyan bolond ember ez.

De jaj az okos arcú embernek. Beszélhet az ékesen, mint Démoszthenész, csöppentett színméz logikával, mint Deák Ferenc, szellemesen, mint Fenyvessy Ferenc, annak mégis vége van - mert az ábrázata még magasabb skálát mutogat.

Én mindjárt gondoltam, hogy Asbóth János nem felel meg a várakozásoknak. Lehetetlen az arca miatt.

Beszédjét úgy kezdte, hogy ő sincs elkészülve.

Pedig jobb lett volna, ha azzal kezdi, hogy el van készülve - és el is lett volna készülve.

De mint gentleman, hiába, csak igazat mondhatott.

Ki is világlott kifogástalan gentlemansége - noha, kivált a beszéd második része, nemcsak magvas volt, hanem néhol lendületes is. Csak azzal a szerencsétlen tarokkal ne személyeskedett volna.

Utána Eötvös Károly emelt szót. Igazi pihent ész. Öntötte, ami három évig meggyűlt benne.

Jóízű hangja, tőrül metszett kiszólamlásai a régi céhbeli atyamesterekre emlékeztetnek. Vagdalkozott jobbra-balra, hátra, előre, köröskörül, felöklelte a habarékpártot, nekiment a kormánypártnak, a minisztereknek, megcsipkedte Asbóth Jánost, de megkegyelmezett Falk Miksának, hasonlítván őt jó Toldy Miklóshoz, aki mindig eljött, ha az ország címere veszélyben volt, a címert megmenteni.

Beszélt, beszélt... az óra lassan mászott a zöld mennyezet felett, a percmutató bejárta egyszer körbe az egész mezőt, s Eötvös még mindig beszélt.

A képviselők fejei lankadtan ereszkedtek le a padokra. Krajtsik elaludt, a miniszterek kiszöktek, a szélsőbaliak kényelmetlenül feszengtek székeiken - Eötvös azonban még mindig beszélt. Már vége felé nem volt témája se, hanem azért mégis beszélt.

De mert a természetben semmi sem örök, minden megszűnik, végre Eötvös is megszűnt beszélni.

S milyen szerencsétlenség! Nem lévén több szónok, Tisza hosszabb polemikus felszólalása és az előadók rövid beszédjei után be kellett rekeszteni a felirati vitát.

No, erre meg aztán én nem voltam elkészülve - aki gyönyörűen elterveltem magamban, hogy fogom bemutatni az olvasóknak rendre a vita folyamán az érdekesebbnél érdekesebb új embereket. Most pedig be kell érnem, hogy mint egy hirtelen bevégződött vadászat után szokás, sovány jelentést tegyek a mai eredményről.

- Elesett, uraim, egy hidra, egy főnix, két ellenjavaslat, megsebesült egy hajtó és egy szűzszónok.

Sok tarka jelenete volt a mai ülésnek. Eötvös, aki tegnap vehemensen kergette a habarékokat az üres fazekak mellől a húsosfazekakhoz, ma az Apponyi tegnapi lendületes visszavágására válaszolt, új pótvitát provokálva. Az előadók apró-cseprő dolgokról jelentéseket tettek. Általában nagy nyüzsgés-mozgás észlelhető a földszinten. Haluska Jánosok, szép asszonyok és érdeklődő fiatalság tömte meg a kakasülőket. Nehány főispán kis eljött, mert hiszen éppen főispánakasztásra folyik a készülődés.

De még addig sok cigarette fogy el a folyosókon, hol mosolyogva nézegetik a szerencsétlenül járt Gosztonyi kiragasztott kiáltványát: melyben szomorodott szívvel jelenti, hogy ötszáz osztrák forintokat elvesztett a Ház helyiségeiben, s kéri a megtalálót, adja vissza nevének titokban tartása mellett, az összeg felét.

E manifesztumban sok a humor. Mert az az eset, amit Gosztonyi képzel, éppenséggel lehetetlen. Miután csak kétféle megtaláló van.

A becsületes, aki visszaadja az egészet.

Van aztán a nem becsületes megtaláló, aki vissza nem ad egy garast sem.

Hanem olyan megtaláló, aki becsületes is legyen, de csak kétszázötven forint erejéig, és aki gazember is legyen, de szinte csak kétszázötven forint erejéig, olyan naiv megtaláló ma már nincs.

Csak olyan naiv vesztő van még.

Eközben bent a teremben megválasztották a delegátusokat, Fenyvessy Ferenc interpellált, elmaradt bíráló bizottsági tagok esküt tettek, kivévén a magyar Bradlaughot, Baranyi Ödönt. Azt sehogy se tudja megkapni Péchy Tamás, s még őneki áll feljebb, hogy micsoda - hát nem bíznak őbenne, vagy mi?

Végre elérkezett az ünnepélyes pillanat.

Felállott halovány arcával báró Orczy Béla, a belügyminiszter, e nemes tisztes alak, Wenckheim Bélára emlékeztető. Gentleman tetőtől-talpig, akit tisztességtelen dolognak még az árnyéka sem érhet.

- Helyre, helyre! - Kiáltják mindenünnen. Úgy ül ott a többség, mint egy sötét erdő. Maga a kormánypárt is komor és aggodalmas. Nehéz a felelet ebben a dologban. A főispán kétségkívül hosszabbra írta a levelet, mint kellett volna. Egypár sor innen-onnan bízvást elmaradhatott volna. De olyan derék ember, annyira szükséges azon a pozíción, hogy nagy kár volna érte.

- Halljuk, halljuk!

Megremeg a csöngettyű a Péchy kezében.

Ez a lélekharang egy főispánnak szól.

- Nem az - mondják a beavatottak -, nem fogja elejteni a főispánt.

- De hát akkor kit fog elejteni? Valakit okvetlenül kell.

- Úgy van, mert akörül forog a kérdés, hogy valódi-e a levél, s mihelyt valódi, lehetetlen rá ki nem mondani az anatémát.

De már nincs idő viatkozni. Síri csönd támad a teremben. Orczy már olvassa a kérdést, s így adja meg rá a választ:

- Tisztelt Ház! Az interpellálók azt kérdezik tőlem, valódi-e ama közlemény, mely az »Egyetértés«-ben jelent meg?

- Halljuk! Halljuk!

- Ezt, tisztelt Ház, csak akkor tudnám megmondani, ha az eredeti levél megvolna, hogy azzal összehasonlítsam, de nem vagyok abban a helyzetben, mert az, sajnálatomra, eltűnt.

Huh! Micsoda tombolás lett erre. Az ellenzék mozogni kezdett, mint a viharcsapkodta nádas. Vegyítve kitört a derültség és a taps. Percekig zúgott, morajlott a helyeslés a kormánypárti patkós vonalon. Gúnyos sziszegés hangjai hasadtak bele túlfelől.

- Ez nem válasz! - kiálták a szélsők. - Ez egy tréfa! Igent vagy nemet tessék mondani!

- Majd ha az eredeti megkerül - feleselték vissza jobbról.

A meglepetés frappáns hatása nyilvánult mindenfelől. Erre nem volt senki sem elkészülve.

Sorba ugráltak fel: Eötvös, ki szellemesen, pompásan beszélt a maga álláspontjából, majd Szalay Imre, de a csatát már akkor megnyerték a mieink, Orczy, mint a kísértetek elől szokás, egy bűvkört csinált maga körül ezzel az ötlettel, s noha még belekényszerítették egy felszólalásba, nagy óvatosan nem hagyta magát onnan kicsalogatni.

Igaz, hogy csak egy ötlet volt. Majdnem furcsa fegyver egy miniszter kezében.

De hát ki mondhatja, hogy oly fegyver ellen, mely gyalázatos módon éppen az illető miniszter fiókjából lett elcsenve, nem-e elég jó minden fegyver?

Egy rossz tréfát kiparíroztak egy jó tréfával... Ez volt a mai nap története.

Azért nem titulálom ezt a karcolatot »A t. Házból«, mert noha a Háznak ma volt tulajdonképpen a legfontosabb ülése, a karcolatok szempontjából mégis a legsoványabb.

Mert csak egyetlen beszéd volt s az is humor nélkül való. Ámbár aranyos napfény játszott rajta.

Tisza tartotta az első expozéját.

Egy expozé pedig tudvalevlőleg, akárki tartja is, olyan száraz szokott lenni, hogy szinte bele lehet csiholni.

A padok szépen megteltek. A fővárosban maradt képviselők teljes számmal megjelentek. A karzatokon egypár börze-ember lázas kíváncsisággal leste szavait.

A Ház pénzügyi kapacitásai éldelegve könyököltek padjaikban. Helfy ajkain szatirikus mosoly lebegett, Gaál Jenő fontoskodva izgett-mozgott, Horánszky Nándor a szakállát rágcsálta, a kimaradt Enyedi Lukács az írói karzatról csillogtatta a pápaszemét - melyen át a számok gyomrába lát.

A nemzetgazdászati könyveken hízott elmék tulajdonosai jelentőségteljesen pislongattak egymásra, a szemeikkel diskurálva.

»Most lesz, ami lesz« - kiáltá az egyik pénzügyi tudós szeme a másiknak.

»Miket fog ez most összebeszélni« - felelte vissza a doktrinéri szem.

»De milyen vakmerőség is az, hogy egy ember, aki nem ennek a szakmának élt, ebben a szakmában akarja vezetni az országot« - kancsalított a harmadik szem.

»Felsül az első állításnál...« hadarta szaporán egy gúnyolódó szempilla. De hogyisne! Egy ember, aki nyilván nem olvasta se Leroy-Beaulieut, se Steint, se Rocbert, se Careyt, de a »Neue Freie Presse« közgazdasági cikkeit sem, mellyekkel mi szoktunk feszíteni. Elolvassuk szerdán, s bámultatjuk magunkat csütörtökön a belőlük szítt tudománnyal, a folyosói triccs-traccs közt. És elfelejtjük őket pénteken.

»Megfogjuk, megfogjuk!« - hunyorgatta az ötödik szem.

A generális pedig fölállt azzal a bámulatos nonchalanceszal, mintha a legközönyösebb ügyben szólalna fel. Semmin se látszott a nagy beszédeket még a nagy embereknél is megelőző láz és készülődés. Csak az a különbség volt, hogy most még a cilinderének belseje is tele volt rakva mindenféle számjegyzetekkel. Hanem aztán egyéb nem is volt. Még Wekerlét is otthon hagyta. (Ez a vonás tetszett nekem a legjobban.)

Elkezdett beszélni ünnepélyes csöndben. Egy negyedóráig csak hallgatták, hallgatták a kritikus tudósok, de bizony nem csinált az semmi lapszust, hanem mondott olyanokat az ő józan eszével és mély judíciumával, hogy Leroy-Beaulieu is »helyest« kiáltott volna neki.

A mamelukok is féltették most az egyszer a vezért, hanem amint túl volt a kezdeten, egyszerre észrevették átmelegedve, hogy ezt a lovat is csak úgy üli ő meg, mint a többit.

Fölhangzott gyakran a »helyeslés« és tetszészaj.

Csak az ellenzék hallgatta még mogorván. De amint a jövő perspektíváját tárta elő, áttetsző színekben, az igazság cifraság nélküli ruhájában, őszinte nemes egyszerűséggel, elősorolva, hogy az egyes miniszteriumokban már az idén sem lesz túlkiadás, még az öreg Helfy is elkezdett a fejével bólintgatni.

Ilyen világos, meggyőző expozét még magyar pénzügyminiszter nem adott.

De sem ilyen megnyugtatót.

Valóságos öröm csillogott a szemekben, midőn vázolá, hogy a »deficit« mint fog megszűnni.

Esztendőre már kisebb lesz, két esztendő múlva már csak akkora lesz, mint az öklöm, három év múlva pedig lesz hárommillió - plussz!

Plussz! Hárommillió és plussz. Elég! Elég!

Rohantam ki a teremből.

- Hova szaladsz? - kérdezték az ajtóban álló képviselők.

- Futok azzal a hárommillióval. Eresszetek! Félek, hogy visszavonja.

De nem vonta vissza. Nehány perc múlva felhangzott a viharos éljen-zaj.

Az expozénak vége volt.

A képviselők kitódultak:

- Hatalmas volt! - kiáltá egy maliciózus kormánypárti. - De attól félek, el fogja rontani a háború... Biztos!

- Meg kell adni - szólt kedvetlenül egy habarékpárti. - Mert már hallottam vagy négy pénzügyi expozét életemben. De valahányszor végighallgattam egyet, mindig kevesebbet tudtam az állam pénzügyi helyzetéről, mint annak előtte. Ez az első expozé, amelyből megértettem a dolgainkat.

- Ilyet csak olyan okos ember mondhatott, akinek eszét még meg nem zavarták a pénzügyi könyvek, s fejében nem kóvályognak zűrzavaros teóriák.

- Nekem csak az a kifogásom ellene - vette fel ismét a szót az elébbi habaréki ember -, hogy a nagy taktikus ezzel a beszéddel is egy taktikai húzást tett. Olyan programot adott, hogy három évig lehetetlen a pénzügyi politikáját támadni.

- Az ám!

- De hát akkor, mire valók vagyunk mi itt?

- Hiszen ha azt valaki tudná!

- Hej hej! - rikkantott fel egy szélsőbaloldali képviselő a korridoron. - Ha én erről a beszédről tegnapelőtt tudtam volna!

- Hát mit csináltál volna?

- Vettem volna vagy tizenötezer forintnyi magyar rentét.

Mindenki megelégedetten ment haza, kivévén a könyveken hízott elmék gazdái, a doktrinérek, akik búsan tűnődhetnek rajta, hogy a nagy emberek születnek - és nem puskáznak se Leroy-Beaulieuből, s Steinből, se Say Léonból, hanem ha nekik úgy tetszik, még Wekerlét is otthon hagyják.

Bevezetés

Sokféle szakember ül az országgyűlésen, mióta uralkodó divattá lett, hogy csak egy dologhoz kell érteni. Azóta mindenki eltagadja a tudománya többi részét. Horváth Gyula katonatisztekről beszél történeteket, Grünwald Béla Berlinről, Ugron Gábor megmaradt a keleti regék mellett, gróf Bánffy Béla régi erdélyi krónikákat melegít föl, báró Wasmer Adolf tarokk-esetekkel tartja magát közkedveltségben, Krajtsik Ferenc szerelmi históriákkal grasszál, Darányi Ignác Kulisszatitkaival okoz feltűnést, Zalay István borászati sérelmekkel jajgat, Beöthy Algernon szellemes aperçuket gyárt. Egyszóval valami szakmája mindenkinek van, még Szomjas Józsefnek is, aki örökös háborúban áll a fináncokkal. Amennyi violencia a mi kedves bátyánkkal történik folyton-folyvást s mindég a pénzügyminiszteri közegek részéről, az valami hallatlan. Az csak úgy lehetséges, hogy Tisza külön titkos rendeletben kiadja: »Vigyázzatok legkivált erre a Szomjas Józsira, mert az nagy macher.«

Ezer meg ezer esetről tud ő (de nem is beszél másról sohasem). Köteteket lehetne írni azokról az istentelenségekről, amiket a fináncok elkövettek rajta. De ezek mind vérlázító tragédiák. Nem is lehet azokat bolygatnom kormánypárti állásomnál fogva. De különben sem szeretem a szomorú történeteket.

Szorítkozom csupán azokra, ahol a fináncok húzták a »rövidebbet«.

Mert ezek az igazi kedves történetek.

Úgy adom hát azokat elő a Múzsa segítségével, mintha a sokat szenvedett honatya maga beszélné.

I. Csodálatos metamorfózis

A múlt tavasszal egy borjút vágattam otthon, és minap egy frisling sertést ölettem.

Minthogy kétfelé lakik a família, a velem született méltányosságnál fogva a két néhai állat felerészét otthon hagytam, felerészét pedig magammal hoztam Pestre.

Az állomásnál megcsíp egy finánc, kibontja a két állat földi maradványait, s arcára kiül a mogorvaság.

- Tudja-e kérem, hogy állatokat csak egészben szabad szállítani?

- Nem tudom.

- Tehát tudja meg!

- Miféle bolond szabály ez?

- Azért van, hogy a mészárosok ne károsodjanak.

- Úgy? Értem.

- De már most mi az ördögöt csináljak? - vakarta fejét a finánc.

- Hát vegyük egy egész állatnak - mondám nyájasan.

- Jól van, vegyük - szólt a finánc kissé megkönnyebbülve -, csakhogy milyen állatnak vegyük, mikor az egyik fele borjú, a másik fele sertés?

- Hát vegyük az egészet borjúnak.

- Nem lehet. Nem engedhetem. Mit szólna ahhoz a sertés? Mert az más tarifa alá jön. Hanem vegyük akkor az egészet sertésnek.

- Azt meg én nem engedhetem - kiáltám, tudva, hogy a sertés több akcist fizet. - Mit szólna ahhoz a borjú?

Egy darabig így kötekedtünk egymással, szilárdan állva mindenik a maga propzíciója mellett, miközben megkínáltam a fináncot egy jó szivarral, miközben ő ismét megkínált a dohányzacskójából szűz gálócsi dohánnyal. (De fölséges dohány volt, de nagy bánata lehetett, akitől elvette!) A sok huzavona közt megbarátkoztunk, megkérdeztem, hova való fi, ő is visszakérdezett, mire aztán odáig jöttünk a diskurzusban, hogy kár két eleven magyar embernek indulatba jönni két holt állatnak a mineműsége iránt.

- Bánom is én! - szólt.

- Nos, én se bánom. Ön is enged, én is engedek, hogy valami dűlőre jussunk.

- Tessék hát megmondani, mi legyen?

- Tudja mit? Vegyük a két féloldalt egy egész báránynak. A bárány úgyis szelíd állat. Nem lesz semmi kifogása ellene.

- Üsse meg a kő! Legyen hát bárány.

S bejegyezte legott ebben a minőségben.

...Így lett hivatalosan a sertés és a Manci borjú ártatlan bárány a holta után.

II. A jószívűség skálája

Az meg éppen tegnapelőtt történt velem, hogy egypár kiló húst küldettem fel magamnak a tisztemmel, meghagyván neki, írja fel a feladási vevényre: tartalma »hal«, mert így sürgősebben szállítják a házhoz. Szavamra mondom, nem az az indok vezetett, hogy a haltól nem jár fogyasztási adó.

De természetesen kiszagolták, hogy nem hal. Nem volt halszaga. Felbontották, s megbírságoltak hatvan forintig.

De már ez dühbe hozott. Hatvan forint sok pénz! Tizenkét napig kell nekem ennyi pénzért hallgatnom a Házban. Hát már most beszédre fogom a dolgot, s hatvan forint árát veszekszem a fináncokra. Legott elmentem a vámházba, s találomra benyitottam az első ajtón.

Egy szőke nyurga emberke írdogált ott az asztalnál: előtte adtam ki az első mérgemet, elmondván neki, hogy miképp jártam s milyen lázító skandalum ez, úgy bánni a becsületes állampolgárokkal. Maholnap kénytelen az ember kiköltözködni ebből az országból.

A fiatalember végighallgatott szelíden, majd így szólt:

- Igen sajnálom a dolgot, de én csak a fogalmazó vagyok, én a bírságnak csak a tizedrészét engedhetem el. Hanem méltóztassék bemenni a Nr. 23-ba, ott van a titkár, az elengedheti a harmadrészét.

Nem voltam rest, bementem a 23-ba, ott egy barna, csinos külsejű gentleman fogadott.

- Mi tetszik?

Rágyújtottam az előbbi kitörésemre:

- Hallják az urak! Mit akarnak az urak velünk, becsületes állampolgárokkal? Hát járja ez? Tessék, itt ez a vérlázító végzés. Egypár font nyomorult húsért 60 forint bírság stb.

A Nr. 23 ura udvarisan dörzsölte a kezeit:

- Igaz, igaz, de én csak a harmadrészét engedhetem el, mert én csak a titkár vagyok. Hanem méltóztassék bemenni a Nr. 9-be, ott van az osztálytanácsos, az elengedheti a felét.

A következő percben már ott voltam a Nr. 9-ben. Egy pohos úr piszkálta bent a pipaszárát. Sehogy se akart neki szelelni.

- Mit akarnak az urak velünk, becsületes állampolgárokkal? Hát járja ez? Tessék itt az a végzés stb.

A pohos úr barátságosan mosolygott.

- Ne is tessék folytatni. Én szívesen elengedem a bírság felét, hanem ha a minisztertanácsos úrhoz méltóztatik fáradni, az elengedheti a kilenctized részét.

Gondoltam magamban: »Ma jó napom van! Így még nem jártam a fináncokkal. Mégis van ezek közt sok jóravaló, becsületes ember, s minél följebb, annál jobban vannak megválogatva. Mégiscsak nagyeszű ember ez a mi generálisunk!

Régi haragom irántuk, mint a napfény sütötte jég megolvadni kezdett, amint a miniszteri tanácsosnál bekopogtam.

Elmondtam neki az ügyállást, azt is, hogy hozzá utasítottak, mint akinek joga van a bírság kilenctized részét elengedni.

- Igen, igen. És el is engedem önnek. De már az az egytized nem tőlem függ.

Nagy megelégedéssel hagytam ott a jószívű miniszteri tanácsost.

»Teringette! - Dörmögtem magamban künn az ajtó előtt. - Ezt ugyan szépecskén lefaragtuk. Egytizedrész! Mi az? Az csak hat forint.«

De holla! S tűnődve álltam meg a lépcsőknél. Eszembe jutott a fogalmazó, akinél először voltam. A fogalmazó azt mondta, hogy ő a bírság tizedrészét van jogosítva elengedni.

Hátha most mennék el hozzá: hogy engedje el azt az ő tizedrészét - akkor aztán nem fizetnék egy garast sem.

Vagy tán... ötlet ötletet keregetett fejemben. Nini, nini! Meg kellett volna kérdezni a miniszteri tanácsostól, hogy van-e még sok fokozat fölfelé?

Mert ha még van vagy három-négy, akkor az utolsónál nyilván nekem fizetnének valamit.

Visszamegyek, megkérdezem őméltóságától.

Ejh, nem megyek biz én.

Legyünk egyszer nagylelkűek. Kiszúrom azt a hat forintot. Mert végre is hadd tartsa be a »generális«, ha már megígérte egyszer, azt a bizonyos hárommillió pluszt.

A képviselőház első számú mellékterme egy kis négyszögletű szoba, középen egy szintén négyszögletű zöld asztallal. Rendszerint itt verik el a port a megtámadott mandátumokon - azaz a mandátumok megtámadóin. Ma is itt törvénykeztek a hírhedt kaposvári választás fölött.

Nem kell hinni, hogy ez valami félelmetes módon megy végbe. A főszerepet a négyszögletű zöld asztal játssza. Az asztal egyik végében ül a bíráló bizottság, az asztal két oldalán a támadó és védő ügyvédek, a még fennmaradt helyeken - körben és szerteszét - ülnek vegyesen reporterek, képviselők, kíváncsiak.

A bíráló bizottságnak - a 3-ik - ma hat tagja vett részt az ülésen. Vargits Imre, az elnök (akit ismernek az olvasók a Scarron karcolataiból), Hannibal József, az előadó, ki az elnök jobbján ült, míg balról Jellinek Artúr alakja pirult, nem a somogyi választás, hanem szakállának színe miatt. Egyik szélről Rácz Athanáz unatkozott, rettentően, ahogy csak egy petrifikált mameluk tud, másik szélről pedig Horánszky jegyezgetett. A hatodik volt Eötvös Károly, aki folyton járt-kelt, hol eltűnt egy órára, hol visszajött, tette magát, mintha nem törődnék az egész históriával, s végül mégis ő csípte meg a Széchenyi prókátorát egy olyan fogas kérdéssel, amibe az belezavarodott. A régi képviselők, akik már hozzá vannak szokva az efféle dolgokhoz, közönyösen veszik a tárgyalást, nekik mindegy, akármit beszélnek az ügyvédek, ellenben az újak még nagy érdeklődéssel kísérik azt; s mikor az egyik védő azzal aposztrofálta a bíráló bizottság tagjait, van-e közöttük egy is, aki elmondhatná, hogy a választás egy krajcárjába se került? - Jellinek meghökkenve mondá: »Ugyan kérem, ne tréfáljon.«

Az érdeklődő képviselők közül ott láttuk reggeltől estig Urbanovszkyt, az öreg Madarászt, Szalay Károlyt, Polónyit, Benedek Eleket, a közönségben pedig Ivánka Zsigmondot. A jó öregúr az egész tárgyalás alatt édesen aludt - de mindegy, azért mgis szitt egy kis honti levegőt.

A tárgyalás avval kezdődött, hogy a Széchenyi-párt ügyvédei még 33 bizonyítványt terjesztettek be, melyekből az a meglepő eredmény tűnt ki, hogy Széchenyinek a mandátum nem került semmibe. Ellenben a Körmendyek borzasztóan vesztegettek, sőt maga Körmendy osztogatta a pénzt a falukban.

A bizonyítványok azoktól száramznak, kiket a Körmendyek avval vádoltak, hogy megvesztegették. Nem voltak híjával a humornak se a levelek.

A németládiak avval védekeznek, hogy éppen az ő falujuk csupa Körmendy-szavazatot adott, s ha pénz lett volna, »annak nagyobb láttatja lenne«. (A kis hamisak!)

Egy odvaló elöljáró pedig azt mondja, hogy tréfáltak, mikor azt hirdették, hogy van pénz, »a balpártiak is tréfálhattak volna«.

Gécen állítólag azt mondta volna Körmendy, hogy »Széchenyinek köszönhetik a vásárt, de van is köszönet benne, mert esik a vásár napján az eső s kívánja, hogy mindenkit, aki Széchenyire szavaz, leljen ki a hideg a választás napján«.

Egy Tauffer Sámuel nevű polgártárs hit alatt bizonyítja, hogy Körmendy egyszerre 60 krajcárt fizetett el zsemlére. (Nagy megdöbbenés).

Egy Francz József nevű hazafi bevallja, hogy őt Körmendy megvesztegette - negyven krajcárért.

Sokkal erősebb váddal lépett fel Czompó József uram Magyarládról. Ez a derék férfiú azt vallja, hogy Körmendy avval térítette el a népet Széchenyi pártjáról, hogy Széchenyi Pesten építtetett egy palotát s egy pallérnak 50 ezer forint borravalót adott, hogy az építési költségből 600 000 forintot a zsebébe csúsztathasson.

A szentjakabi bíró azon panaszkodik bizonyítványában, hogy őt a balpárt »úgynevezett illetlen kitüntetésben, macskazenében részesítette«.

És aztán persze a vádak fele arról szólt, hogy Körmendy avval fenyegetődzött: ha a balpárt győz, elengedik az adót, ha a jobbpárt, visszajön a robot.

Hanem a legnagyobb ágyút Márffy Emil somogyi földbirtokos, Széchenyi főkortese sütötte el.

Úgy látszik, ez a válasz a »somogyi levélre«.

Körmendy állítólag négyszemközt bevallá neki, hogy ő Somogyból és Szlavónia egy részéből püspökséget akar csinálni s a képviselőség csak gradus ad Parnassum neki - a somogyi püspökséghez.

Volt még egy másik (ennél komolyabb természetű) vád, mely szerint Körmendy előbb 5 000 forintért vissza akart lépni a jelölségtől, majd a választás után 6 000 forintért a kérvényezéstől.

...Ezzel a harsogó fináléval végződött a bizonylat olvasás.

Ezután átvették a tért az ügyvédek.

A verifikáló tárgyalás nem egyéb, mint nehány fogas prókátor vitája. Az egyik nyakon csípi az ellenzéki jelöltet és fojtogatja, a másik a kormánypártit. Puffognak a frázisok meg az argumentumok. Az avatatlan hallgató azt hiszi, hogy rajtuk dől a választás sorsa, pedig tényleg egyetlen egy mandátumvita se volt még, amelynek eredményét előre ne tudták volna még az újságírók is.

A mai tárgyalás ügyvédei kivétel nélkül abba a hibába estek, hogy túlságos pátoszt használtak. Pedig hát azokat a petrifikált mamelukokat, akik e választásban döntenek, nem lehet se agyonbeszélni, se megindítani.

Arculcsapott morál... hozsannát üvöltő értelmetlen intelligencia... politikai jellemtelenség... szervilizmus... árúba bocsátott alkotmány... pártfegyelem mint kísértet... különböző fokozatú gazemberek... Lázadás, terrorizmus... megvásárolható jelölt...

Ezek voltak alaphangjai a felszólalásoknak mindkét oldalról.

A kérvényezők részéről dr. Preyer Hugó budapesti és Matolcsy kaposvári ügyvédek voltak jelen, a mandátumot ifj. Csorba Ede kaposvári és dr. Darvai Fülöp budapesti ügyvédek védték.

Preyer Hugó hevesen, szaggatottan beszélt, néhol vervevel és hatással (ti. ránk újságírókra), de sokszor egészen a gyönge frázisok birodalmába tévedt.

Egy ízben az elnök meg is akasztá beszédében, amikor javában ostorozá vala a szervilizmust, mely nem pirul, hanem ujjong bűne fölött.

Volt azonban a délutáni beszédében egy passzus, mely bizonyára kibékíté vele az elnököt is. Ez így hangzik:

»A képviselő olyan, mint egy Vénusz, akármilyen piszkos habokból kel ki, ha kikelt, olyan tiszta, mint a gyöngy.«

No már, ez aztán szép volt. Ivánka Zsiga irigykedve nézett az ő vizaví Vénuszára, Madarász papára, aki sajnos már csak a nagymamákká élemedett Vénuszok közt foglalhatna helyet.

Szerencséjére Preyernek ellenfelei se voltak különbek. A híres ifjú Csorba, aki nemrég még szélbali apostol volt Somogyban, izmos, tagbaszakadt alak, öblös hanggal, de a fogásai nem a legfifikusabbak, így midőn a főérve az volt, hogy az ellenzék tanúi érdekelt felek, akik nem vehetők figyelembe, mert - választók.

Azt mondám, szerencséjére Preyernek, pedig hát több itt a szerencséje Csorbának...

No, de ne vágjunk a holnap elébe, amikor kihirdetik az eredményt.

Darvai Fülöp, a választás másik védője, szintén két beszédet tartott, s annyira feltüzelte magát, hogy az elnök őt is mérsékletre inté két ízben.

A tárgyalás, mely délelőtt 11 órakor keződött, megszakításokkal, esti 8-ig húzódott. Ekkor az elnök felfüggesztette holnap délelőtti 11-ig, 12 órakor pedig kihirdetik a htározatot.

Nincs már egyéb hátra a határozatnál.

A határozatnál... de hát mi lesz a határozat?

Holnap délig ezen a kérdésen töpreng lázasan a kétegyhaza és a - somogyi püspökség.

Mi lesz, mi lesz?

Preyer úr számos hasonlatai közt ezeket mondá: Mint kísérteteket látom elvonulni azon választásokat, melyeket a pártfegyelem igazolt... de én nem hiszek a kísértetekben.

Ej, ej, Preyer úr, ön elfeledte, hogy holnap van halottak napja... a kísértetek napja...

Megint eseményteljes nap volt. Eldőlt a Széchenyi Pál miniszter mandátumügye, melyből az egész nyáron éltünk. A közvélemény fejős tehene volt. Szinte kár érte. Hátráltatta is a végmegoldást a III-ik bizottság, amennyire csak lehetett.

Egy ellenzéki tag tegnapelőtt, hogy mint az elalvó mécsben még egy darabig tarthassa az olajat, azt indítványozta, el kellene kérni a belügyminiszteriumtól az ott levő mandátumpéldányt is átnézés végett.

- Írjunk a miniszteriumnak.

- Nem lehet - vágott közbe haragosan Vargits Imre, az elnök, aki már úgyis felette bosszankodott azon, hogy ilyen soká húzódik, s nem mehet haza Buziásra.

- Nem lehet? Miért?

- Azért - szólt az öregúr humorral -, mert a belügyminiszterium iratai eredetiben az »Egyetértés«-nél kaphatók.

Ezen aztán nevetett az ellenzéki és meg valamennyi mameluk is, és nem kérték el összehasonlítás végett a belügyminiszternél levő jegyzőkönyv-példányt.

Minek is az? Hisz a bizottság már akkor is tisztában volt azzal, hogy Széchenyit igazolják.

Ma végre megtörtént.

A Pálok szerencsések voltak. Széchenyi Pál éppúgy, mint Hoitsy Pál.

Az egyik különös ügyben győzőtt az ellenzék, a másik különös ügyben győzőtt a szabadelvű párt.

S noha mindkét esetben más egyén, más párt győzött, mégis mindkét esetben egy győzetett le: az igazság.

*

Szentesen régi sebek újultak ki. Zajos, elmérgesedett ülése volt Károlyi Tibor gróf elnöklete alatt a Körös-Tisza-Maros ármentesítő társulatnak még szerdán, de amelyről csak ma kaptunk tudósításokat.

A makóiak nagy haddal jövén fel, éles támadásokkal ostromolták Horváth Gyulát, illetőleg nem az ő személyét, hanem a kormánybizottság volt közegeit s ezeknek gazdálkodását.

Valamint akkoriban a kis tiszai zsilipen a víz, úgy tört ki most a panasz, a szóáradat az érdekeltekből.

Azt persze elfelejtették azóta, hogy Horváth Gyula hősies elszántsága és szívóssága mentette meg őket annak idején a veszedelemből.

Akkor lefestették az arcképét, ünnepelték, tömjénezték. Hja! Donec eris felix...

Most beszakadt a kis tiszai zsilip, s elmosta a víz nemcsak a hullámzó vetéseket, hanem a Horváth Gyula tagadhatatlan érdemeit is.

Barátai megkevesedtek. S a gyűlésen kétszer is leszavazták.

Legfontosabb volt, hogy az eddigi ezer forint védelmi összeg helyett egy kilométernyi gátra csak százötven forintot szavaztak meg akképpen gondolkozván: ha ezer forint sem volt elég egy kilométerre, akkor bizonyosan százötven forint sem lesz elég. Hát a két »nem elég« közül az olcsóbbikat választják.

Horváth Gyula férfiasan küzdött e badar határozat ellen - mely védetlenül hagyja a gátakat -, de hiába, hiszen a Petőfi juhásza is úgy volt elkeseredve, hogy a saját szamarát ütötte agyon a botjával.

*

Ugorjunk át Pozsonyba. Ott ma folyt a képviselőválasztás a Baross helyére.

A nagy Szilágyi Dezső zászlait lengette a szél. Szegény Szilágyi végre révpartra jutott.

Csakhogy a dolog nem ment egészen simán. Mert ott volt - hogyne lett volna ott - Molecz Dani. Csodálatos egy név ez a Molecz Dani.

Senki sem látta, de mindenki ismeri. Molecz Dani minden harmadik évben hallat magáról.

Föllép és leszavaztatik.

Nem is azért lép fel, hogy meglegyen. Oh, dehogy. Molecz Dani nem akar feljönni. Dani csak a forma miatt van. Mert ha Molecz Dani feljönne, akkor Molecz Dani nem maradhatna otthon.

Pedig Molecz Daninak mindég otthon kell maradnia, hogy a város nagy nevű követeit mindig legyen kivel ijesztgetni.

Azért ma is egész délutáni két óráig tartó voks-ingadozás után végre meglett Szilágyi Dezső - és otthon maradt Molecz Dani.

A képviselőház mai ülésén egy különös jelenet játszódott le, melyet avval a kérdéssel kell kezdenünk is, végeznünk is, ami e sorok elébe van írva.

Éppen Neppel beszélt a dohányjavaslat mellett. Dohányszagú volt már az egész Ház e nagy vitától, és egy aluszékony képviselő, aki még a Hegedüs beszéde alatt szunnyadt el, a Neppel beszéde alatt már arról álmodott, hogy angyalok röpködnek a Házban dohánylevelekből készült szárnyakon, magyar trafikot szívnak és egy csempészt az elnöki asztalon ünnepélyesen leguillotínoznak egy dohányvágó késsel.

Tehát éppen Neppel beszélt, midőn belépett a terembe Unger Alajos, leült a helyére, kivette a zsebéből a »Pikáns Lapok«-at, s belemerült az olvasásába.

Egyszerre elmosolyodott (valahol a közepe felé olvashatott), hunyorított a szemével, s elvitte a lapot az első padsorba, Irányi Dánielnek, rámutatván annak egyik oldalára, hogy olvassa el az is.

Irányi Dániel elolvasta a kérdéses közleményt, és arca elborult. Azután végigolvasta az egész lapot, és arca még jobban elborult. Végül fölkelt, és a lappal egyenesen Fabiny igazságügy-miniszter elébe járult, aki az egész ülés alatt módfölött unatkozott, és éppen nem várta, hogy Irányi a »Pikáns Lapok«-at hozza oda neki mulattatóul.

A szélsőbal vezére megmutatta Fabinynak is a kérdéses passzust, amit az igazságügy-miniszter elolvasott, megrázta utána a fejét és egyes részeit lejegyezte magának egy darab papirosra.

Pár perc múlva az egész karzat azon törte a fejét: vajon mi lehetett az?

S vajon Fabiny Kozma főügyész számára készítette-e a jegyzeteket, vagy pedig... saját használatára?

Unalmasan szövődik a dohányvita. Sohasem láttam én ilyen Házat. Se beszélni nem akar, se hallgatni. Türelmetlenül viseli magát a szónokok iránt. Ma valaki belekiáltotta a Madarász beszédébe »Halljuk«, s ez derültséget okozott. Ki ne nevetne azon, hogy Madarász Józsefet hallani akarja valaki...

Ilyenkor az okos ember kimenekül a folyosóra. Ni, éppen ott ül az egyik széken a »Kossuth palatinusa«, Helfy Ignác: azzal most jó lesz szóba állni, mert tele van olaszországi élményekkel.

- Beszélj valamit, kedves Náci bátyám. Hogy van Kossuth?

- Jól. Köszönöm.

- De az nem elég, nekem több kell.

- Hát nagyon jól van.

- De nekem egy egész tárcára való kell róla.

- Hát pompásan van, jó étvággyal eszik, reggel kel, este fekszik és közben dolgozik.

- Ebből bajos egy tárcát megírni.

- Én pedig ennél többet most se tudok - mondja Helfy, s csökönyös hallgatagságba merül.

Hanem iszen majd kiugratom én belőle a kétheti élményeit.

- Igaz-e - mondom -, hogy az öregúr nagyon meg van elégedve a politikai viszonyainkkal?

- Nem igaz - pattant fel Helfy -, ki mondta neked azt a bolondot?

- Azt hallom, Somssich járt nála a nyáron, és az meggyőzte a szabadelvű párt politikájának helyességéről. Hogy, azt mondják, ingadozik az öregúr.

De már erre méregbe jött a palatinus; ebbe a »csapdába« beleugrott:

- Olyan szilárd az, mint a szikla - mondja hévvel. - Annyi igaz, hogy ott járt Somssich a múlt nyáron, s ez jól is esett Kossuthnak. De politikáról nem beszélgettek.

- A derék Somssich! Hogy eljut ő szépen mindenüvé!

- Az öregúr különösen azért örül neki, mert legkivált kortársai iránt érdeklődik: most is elkérdezte Ghyczy Kálmánt, Andrássy Gyulát, az öreg Pulszkyt, hanem azért ismeri ám a fiatalokat is. Beksicsről tudakozódott és dicsérte. Hermant nagyon szereti. Általában él-hal a természettudományokért: »Ezeknek köszönöm - mondja - minden életkedvemet«. Nincs az az apró mozzanat közügyeinkben, amit ne tudna. Most, hogy levétettük magunkat...

- Egy képre?

- Igen, egy képre; hát amint ott vagyunk a fotográfusnál, azt mondja nekem: »hogy vígabban vegye ki magát, beszéljen valamit«. De mit? - kérdem. »Mondjon nekem például egy beszédet a dohányjavaslat ellen«. Úgy is lett. A dohányjavaslat elleni beszédemet még Turinban kezdtem. Úgy vagyok levéve. Mutatta is aztán az öregúr a képet Ruttkaynénak: »Nézd meg Helfyt, és szagold meg, mert olyan híven van eltalálva, hogy még a dohányszagnak is meg kell érződni rajta.«

- Ruttkayné eszerint vele lakik?

- Kettecskén élnek. Egy szakácsnéjuk van és egy inasuk, tehát négyen vannak. Ruttkayné virgonc asszony, aki egészen beleélte magát a turini társaságba, vizitekre jár, s látogatásokat fogad. Kis szalonja valóságos zsongó fészek. Ott ki- s bejárnak a látogatók. Míg a Kossuth dolgozószobája, melyet egy ajtó választ el amattól, csendes remeteszoba. Mondta is az öregúr a Ruttkayné lakosztályára mutatva: »Az ott a nagyvilág, - de ez a zug itt Magyarország«. És az; mert magyar folyóiratok, könyvek hevernek az asztalokon. Magyarország mappája a falon, s minden egyes tárgy Magyarországra emlékeztető.

- Hát a fiai?

- Azok sűrűn látogatják. Minden két-három hétben ott van az egyik vagy a másik.

- Képzelem, sokat politizáltatok két hétig.

- Természetesen. A kis turini szobában is eleget hangzott »Tisza így, Tisza úgy«.

- Mit tart Tiszáról az öregúr?

- Nagyra becsüli - mondá Helfy. - Rendkívüli tehetségesnek tartja, bámulja szívósságát, nagy szorgalmát és éles ítélőtehetségét, aminő ritka államférfiúnak jut osztályrészül - de kifogásolja a diktatúrát, amit gyakorol.

- Ej, kérlek, azt kellene tudnia, hogy itt most mindenki diktandó szeret cselekedni, míg a Kossuth idejében mindenki diktálni akart.

- Bocsásd meg - szólt eközben Helfy -, de csengetnek odabenn. Most már itt hagylak. Ki tudja, milyen okos ember beszél.

Ott bent Szendrey Gerzson szónokolt.

A javaslatnak nem ártott szegény ember semmit, de az én tárcámat alaposan tönkretette, mert csak az isten a megmondhatója, hogy az én tisztelt bátyám milyen érdekes dolgokat vallott volna még Kossuthról.

Kapom a szemrehányó leveleket régi olvasóimtól: mi annak az oka - kérdik -, hogy ezelőtt hat esztendővel a karcolatokban olyan okosan beszéltek az ellenzéki képviselők, hogy csak úgy sziporkázott az elméjük, a mamelukok ellenben obskúrusan együgyűek valának, mostan azonban a mamelukok beszélnek okosan, s az ellenzékiek elmebeli ereje van megrokkanva.

Hát felelhetnék a bibliával: hogy bent a paradicsomban az utolsók látszanak elsőknek, de mondhatnám azt is, hogy hiszen ez már azóta a harmadik Ház: a gyenge eszű mamelukok kipusztulhattak azóta, az okos ellenzékiekkel együtt.

De nem mentegetőzöm, csak protestálok ellene, mert a gyanú analóg azzal, amivel a szegény öreg Pulszkyt sújtották, hogy kicserélte a drágaköveket - hát hogy én is kicseréltem volna a pártok eszét.

Vizsgálatot kérek magam ellen!

Ott van mindjárt a tegnapi nap. Jó Eötvös Károly már napok óta rémíti a kormánypártot, hogy egy iszonyatos interpellációt fog beadni megint a somogyi madátum ügyében; hanem ha Károlyi Gáborral enyhén bánnának, hát akkor azt mndja, az ő rettenetes haragja is kiengedne.

De nem enged ki haragja, megtartja, valljuk meg, rendkívül szellemes interpellációját, mellyel még Széchenyit is megnevettette.

Thaly közbekiált: »Nekem ilyen madátum nem kellene.« (De kellene ám Eötvösnek a Károlyi Gábor számára.)

Az egyik orátoruk felzokog: hogy mi lesz az ősi szerszámból, a dohányvágóból? - és azért nem fogadja el a javaslatot.

A másik szónokuk, Polónyi, egy kíméletlen pletykát hurcol a Ház színe elé. Az izgalom a tetőpontra hág. A méltatlanságtól sápadtan jár a folyosókon a közügyek egy öreg harcosa, ki ott őszült meg azon a porondon, ahol most erkölcsileg le akarják fejezni.

S még bömbölve beszél a derék Polónyi; nem jut eszébe az a pillanat évek előtt, mikor ugyanezen a helyen, egy ilyen utcai pletykával az ő fejére sújtott Füzesséry Géza.

Az akkor fájt neki... Nem jut-e eszébe, hogy ez most másnak fog fájni?

Mennyi tárgy csak egy ülés alatt a szatíra szónak! Milyen kedvem lett volna odakiáltani: »Uraim, mielőtt az általános lefejezés kezdődik, gondoljátok meg, hogy mindnyájatoknak van feje s mindeniteknek csak egy!«

De erőt vett rajtam a szelídség! Ejh, nem írok egy sort sem erről a napról. Elengedem az ellenzéknek. Hiszen szeretem őket, jók, csak egy kicsit ügyetlenek. Úgy vannak, mint némely ember a társaságban, váltig nem tudják, mit csináljanak a kezükkel és a lábukkal, hol leütnek, hol eltaposnak valamit, amit nem kellett volna. S erről a csörömpölésről, ha törik valami, azt hiszik, »akció« volt.

De mindegy, mint csöndes kontempláló lélek, egyszerűen átugrom a zivatart, s áttérek a szelíd polgárias dohányvitára, ahol olyan sovány beszédek mondatnak vala, mintha már egy évig benn hevertek volna a dohányszárító pajtában. Csak a Gulneré volt másforma: akár a nyirkos kapadohány.

Pedig milyen szép téma ez. A tótok költője, Sladkovics, pompásan énekelte a pipáról:

»Kis pipácskám nem érsz többet két-három garasnál,
Mégis reád veti szemét az Uralkodó.«

A pipa! Ez van hát szóban. A pipa, ahova az ősi virtusok utolsó szusszanatja szorult, s most ezt a pipát bolygatja Tisza Kálmán.

És mi történik? Nemhogy forradalom ütne ki, nemhogy a pipát védelmezné az ellenzék, hanem elindul cserkészni emberekre.

Búsan jár a folyosón szegény Szomjas József, keserűen bámul ki a büfé ablakán a futó felhőkbe Vargits Imre, lehorgasztott fővel üldögél a folyosón Rónay János. Bezzeg megszólalnának a nagy dohányzók, ha mernének. De így csak a cigarette-szívó Helfy és a bockszírozó Neppel küzd elkeseredetten.

Vontatottan megy a részletes tárgyalás, s hogy olyan kínos ne legyen a szekírozás, közbül veszik az indemnity-javaslatot pihenőnek.

Az idő lassan telik, az elnök csendesen szunyókál székén, de az ő szíve is vérzik: hogy mit pipázunk már ezután.

Ott künn a folyosón azalatt pezsgő élet van; a tegnapi nap kínos eseményein rágcsálnak. Hanem dicséretére legyen mondva a folyosónak, senki sem hiszi, hogy a hitvány pletykának csak egy körömfeketényi alapja is lehessen.

A kérdés most már csak az: ki csinálhatta vajon a pletykát? Hol a rejtélyes forrás, amelyből kiindult?

Végre egy ellenzéki képviselő süti ki:

- Én Széchenyi Pálra gyanakszom.

- Hogyhogy?

- Mert neki állott érdekében, hogy az Eötvös interpellációját egészen agyonnyomja egy még izgatóbb epizód.

Ez ellenzéki ötlet, tisztelt olvasók. Hát ne tessék engem vádolni azzal, hogy nem oly szellemesek, mint azelőtt.

- Perl öcsém - mondá reggel Eötvös a segédjének -, ma bal lábbal keltem fel. Ma dühös vagyok. Végezze el a pörös ügyeket, Perl öcsém, aztán jöjjön fel a karzatra és nézze meg, hogy mit csinálok. Ma fogom megbuktatni a negyedik kormányt.

Így fölpaprikázva ment a Házba, kacéran lógázva köpcös termetét. Nagy kopasz gömbölyű fejéből zöld fényben csillámlott apró gyíkszeme.

Bent a parlament épületében méla csönd honolt, a bélyeg- és illetékről szóló javslat folydogált. Kelletlenül, hullámtalanul, mint a réti víz. Egy-két követ dobott bele majd Apponyi, majd Horánszky, de azok nem nagy gyűrűket csináltak.

Ám bármily sima volt is a Ház képe, bizonyos jelekből észre lehetett venni, hogy lesz »valami«. Mert, mint a kártyajósnő, ha végignéz a kártyákon, el tudja találni hozzávetőleg a jövőt, még jobban eltalálhatja a szakértő az egyes alakokról a történendőket.

Ha Podmaniczky a folyosón van: akkor szavazás lesz.

Ha Dőry Jankó a büfében üldögél: az akkor fizetésfölvételi nap.

Ha Fenyvessy Ferencen fekete kabát díszeleg, akkor sok asszony van a karzaton.

Ha a karzaton sok asszony van, akkor Fenyvessy Ferenc fog beszélni.

De nemcsak sok hölgy volt a karzaton, nemcsak fekete »bon-jour« kabát fedte a Fenyvessy karcsú testét, de még Károlyi Gábor gróf is mejelent, farkasszemet nézve gróf Károlyi Istvánnal.

Hogy Károly Gábor ott van, az csak azt jelentheti, hogy már megint találtak Eötvösék egy elégett várost, ahol a lisztákban (amelyek persze szintén elhamvadtak szerencsétlenül) benne volt a gróf mint szavazó, vagy azt jelentheti, hogy Eötvös nagy támadásra készül; ha pedig Károlyi István gróf is itt van, no akkor bizonyos az, hogy valami kaszinói csemegét is találnak.

Így aztán ki lehetett találni, hogy Eötvös és Fenyvessyé a mai nap.

Eötvös meg akarja buktatni Tiszát.

Fenyvessy meg akarja buktatni Keglevichet.

De a két levente napjai viszontagságteljesen folyt le.

Ezt beszélem most el a Múzsa segítésgével. Cserbe ne hagyj lantom!...

Alighogy megnyílt az ülés, bedöcögött Eötvös, szétnézett szúrós szemeivel és így szólt:

- Hol van Tisza?

- Beteg.

- Lehetetlen az! Nem szokása.

- De bizony beteg - mondják a szomszédjai. - Az elnök bejelentette, hogy nem jő be.

Eötvös dühösen csapta le jegyzeteit a padra.

- Milyen taktika! Milyen orr! Megérezte.

- Hát minek neked Tisza?

- Meg akartam enni.

- De ha nincs itt.

- Mindegy. Az én fogam már ki van élesítve. Valakit mégiscsak meg kell harapnom. Ki a helyettese?

- Wekerle.

- Wekerle? No, az nekem csak a félfogamra való. Hanem ha mellé veszem Hegedüs Sándort nyomtatéknak, akkor talán kitelik egy porció.

És Eötvös most már megnyugodott a konstellációkban.

Ám a szép Fenyvessy is hamisan kacsingatott szét a karzatokra, viruló arcán bizonyos titokzatosság ömlött el, mintha mondaná, »csak türelem hölgyeim, türelem, majd az ülés végén!«

S azzal odasétált a jegyzői pulpitus elé (ahol mindig az Olay Szilárd síri árnyát látom lebegni lelki szemeimmel), bejegyezte magát, hogy az intendáns-ügyben akar interpellálni.

- Mit akarsz az intendánssal? - kérdi a jegyző.

- Meg akarom buktatni.

- Az lehetetlen!

- Nekem is?

- Neked is. Mert már lemondott.

Fenyvessy Ferenc elhalványodék.

- Lemondott? - hebegte. - Kitől hallottad?

- Maga Orczy mondta az imént.

- Malheurben vagyok - mormogta Fenyvessy szomorúan. - Nincs a politikában szerencsém. Ez mégis gyalázat tőle.

- Hogy lemondott?

- Hogy ma mondott le, mielőtt elmondottam a nagy beszédemet ellene.

- Hát már most mit szándékozol tenni? Kitörüljem az interpellációt, vagy bent hagyjam az Olay-könyvben?

- Nem lehet. Várj egy kicsit. Okvetlenül interpellálnom kell, mert idecsődítettem egy csomó asszonyt a karzatra. Annyi asszonyt el nem bolondíthatok egyszerre. Várj egy kicsit, míg valamit kigondolok.

Hamleti tűnődés repesztgette agyát a fél ülés alatt, míg a szónokok pro és kontra kardoskodtak a bélyegjavaslat körül.

Már most hát mit csináljak? Miről interpelláljak? Kit támadjak meg? (Homloka gyöngyözni kezdett a nagy fejtörésben.) Lássuk csak, ki van itt még? A Pulszkyakra már rátette a kezét Polónyi, csinálván Pestnek is egy Wilson-ügyet. Múzeum, képtár, opera - ez már ki van aknázva. Micsoda közintézetek vannak még? A kórház? De mit lehet mondani a kórházról. A betegeket senki sem lopja el. Fegyvergyár? Hm! Ez új falat! De ezt még csak ezután fogják kezelni. Közkönyvtárak? Teringette, hátha ki lehetne sütni az öreg Szilágyi Sándorra, hogy az aranyos kötésekről levakargatja az aranyport és eladja dekaszámra Wahrmannak. Csinos kis affér lenne! Nem, nem... ez egy sem alkalmas most. De hohó, van egy államférfiúi ötletem! Megmaradok a témámnál. Hisz így legalább biztosra megyek. Elmondom a dikciómat Keglevich ellen, mire a miniszter kijelenti, hogy már vége van, hogy már lemondott. És az egész világ azt fogja hinni, hogy az én interpellációmnak az előszele fújta el. Ez igazán pompás lesz.

És most már Fenyvessy Ferenc is belenyugodott a konstellációkba.

Így alakult át a helyzet a két nagy támadóra nézve.

A Ház órája az egy felé járt. Az elnök fáradtan köhécselt emelvényén. A folyosó oszladozni kezdett, a terem népesedni. Csak egypár szélbali ült búsan egy szögben, szíve mélyéből sajnálkozva, hogy az ország kincsei el nem vesztek. De kár, de kár!

Orczy csendesen húzódott meg miniszteri székén. Tisza Kálmán helye siváran tátongott, láthatóvá téve Wekerlének az ifjúság hamvától ragyogó bajusztalan arcát, midőn felállott Eötvös Károly, s jóízű humorjával megkezdte az ostromot.

Csengő kacajba zörgött össze a balvidék egy-egy sikerült élce fölött. Sőt a mamelukarcokon is lopva játszadozék a mosolygás, de Eötvös egyre élesebb, durvább lett, mire idegesen fészkelődni kezdett a Ház patkója három részén megtelepült, hatalmas tábor.

- A vezér betegen fekszik! Jaj, mi lesz most velünk?

De Wekerle még mindig csak mosolygott.

Az ádáz támadás marólúgja szertefröccsent. Eötvös kiszatirizálta a pénzügyi törvényeket, megcsipkedte Wekerle Sándort, megszúrta csípősen az előadót, Dárdai Sándort, útközben egy nagyot ütött a jó öreg Kőrösi Sándorra, s megmarta a vérig Hegedüs Sándort.

Aztán körülnézvén, de több Sándort nem találván, leült az ellenzék helyeslő morajával koszorúzva.

- Erre tessék kadenciát mondani - kiáltották a szélsőbalról.

Maga Eötvös kevélyen vetette magát hátra székén, mintha mondaná:

- Hadd hallom, no, azt a replikát, »szógám«!

Hát bizony akár vakmerőség, akár nem, mégiscsak felállott Wekerle Sándor, a »miniszteri megbízott« (amint később nevezte Eötvös) és szót kért.

- Halljuk! - kiabálta szánakozó gyöngédséggel Eötvös, mint a jó öreg Toldy Miklós, mikor egy ifjonc leventécske állt ki a sorompóba, hogy a lándzsáját a vén bajvívóval összemérje.

Igazán érdekes kép volt. Nyomasztó csönd nehezedett a Házra. Mindenki Wekerlét nézte, csak Rohonczy Gida nem, akinek a szeme örökösen az Eötvös nagy fejére volt szegezve: váltig azon töprenkedett, hogy az ő idei karfioljai voltak-e nagyobbak vagy ez a fej?

A »miniszteri megbízott« beszélni kezdett... Állításról állításra visszavágott Eötvösnek, s egyszerre minden fej megmozdult, a meglepetés sziszegése rezgett végig a Házon. A nagy debatter odakölcsönözte a tehetségét is mára Wekerlének.

Egy fényes beszédet csapott oda a »generális metódusában« és ragyogó sikerrel. A megtámadott támadó lett, s a Ház felzúgó harsány helyeslései közt kezdte döngetni Eötvöst, csípősen, meggyőzően s mégse durván.

Az ellenzéki vezér arcáról apródonkint eltűnt a gúnyos vigyorgás, egy-egy vágásra idegesen kapkodott a fejével, míg végre izgatottan felugrott:

- Micsoda minőségben szól most a képviselő úr?

S ezzel a felkiáltással elvesztette a csatát... Beismerte, hogy ő a gyöngébb. Segítségért kiáltott a házszabályokhoz.

A segítség nem jött meg, mert Péchy Tamás szereti fenntartani a békét a külföldi potentátokkal, de ha itthon az ő terrénumán esik egy kis apró háború, ahol az ellenzéket verik - mint igazi lutheránus ember -, annak még örülni is tud. Nyomban megmagyarázta tehát, hogy Wekerle igaz alapon beszél, hát csak beszéljen.

Könnyű volt Wekerlének most, rátérdepelhetett a ledömöckölt Eötvösre egészen, s üthette tetszés szerint, míg végre a többség éljenzése közt, diadallal ült helyére.

Eötvös sajnálatosan vergődött aztán a Hegedüs felszólalására adott válaszban.

Mennyivel szerencsésebb volt Fenyvessy Ferenc! Neki végre sikerült legyűrnie a rettenetes sárkányt, aki, mint a mesékben mondják a sárkányról, hét fejjel uralkodott, tüzet lehelt és mindennap fölebédelt egy szüzet.

Fenyvessy interpellált és győzött.

Orczy kijelentette, hogy az intendáns beadta lemondását és most már kész a lemondását elfogadni. (Már ti. most, miután Fenyvessy interpellált.)

- Éljen! - hangzott föl erre a teremben.

S ez az »Éljen« volt a szegény Keglevich temetésén a legszomorúbb zsolozsma.

A legrokonszenvesebb a szélsőbalpárt lenne, ha tudna rokonszenves lenni.

Az ő zászlója a legtetszetősebb, de nem jól fogja a kezében.

- Nincs vezér! - panaszkodnak már ők magok is.

Irányi a felhők között jár - Ugron meg a saját szántóföldjein. Mocsáry kiérdemülvén bejutott nem a főrendiházba (ahova az elavult mamelukok kerülnek), hanem a főrendi karzatra a képviselőházban. Onnan nézi búsan az idők szomorú folyását.

Helfy? A derék jó Helfy minden esztendőben kizarándokol Kossuthhoz, szerény, nem akar több szerepet, mint amennyit eddig vitt, beelégszik azzal, ha tőle tudakolják: »Kossuth Lajos mit üzent?«

De hát az öregeket kár csipkedni. Azok már meg nem változnak az én kedvemért, pedig igazán nem ártana egy egészen rokonszenves szélsőbal.

Azért hát az Ugron Gábor nyakába kell sózni, ha nem jól mennek a dolgok. Ő az oka. Ő kezeli rosszul a vezérséget - csak úgy mellékfoglalkozásképp, pedig úgy neve, mint fényes talentuma, természetszerűleg őt állítja a párt élére.

Éppen a tegnapi ülés alatt gondolkoztam ezen, s összekombináltam a motívumokat, amik Ugron Gábor egyes föllépéseit eredményezik.

Nem lesz egészen érdektelen, ha lerajzolom.

Udvarhelyen például esős idő van. Nagy felhők gyülekeznek. A gazdatiszt beállít Ugronhoz.

- Milyen az idő odakünn? - kérdezi Ugron Gábor.

- Ölbe kell vinni maholnap a kutyát, hogy ugasson.

- Mit gondol, meddig esik?

- Ez bizony országos eső, ahogy nézem. Eltarthat az egy hétig is. A kalendárium is azt mondja.

- Akkor hát semmi munka?

- Éppen semmi.

- Akkor hát leszaladok egy kicsit Pestre.

És leszalad.

Útközben az állomásokon összeszedi az összes kapható lapokat. Mert most már ő nem gazda, de politikus. Megveszi még a tegnapi, tegnapelőttieket is, ha megkapja, mert otthon rá nem ért elolvasni, minthogy ő otthon gazda és nem politikus.

Az út hosszú, a kupé kellemes, útközben tehát »offé« lesz az eseményekkel - kivévén azt az esetet, ha valamelyik napról nincsenek lapjai. Ha a hiányzó számokban nagy esemény történt, biz az el van veszve a fiatal vezérre nézve. No de a nagy eseményeket mindig ki lehet találni a következményeikből. S így Ugron Gábor mégis mindent tud.

Amit a Ház két hétig tárgyalt, azt ő egyszerre kapja. Kolozsvártól Váradig mind átéli. Néha ugyan megesik, hogy valamelyik párttagja után tudakozódik: »ejnye, mért nem jár most ez a Pali vagy Feri az ülésekbe?«

- Hiszen meghalt - mondják neki.

- Lehetetlen! Mikor?

- Már egy féléve. Hát nem tudod?

- Nem én. Bizonyosan nem bontottam fel aznap az újságomat.

Hát Váradig, amint mondom, elolvassa a lapokat, a politikai híreket, a pletykát, az országgyűlési tárgyalásokat, egyszóval mindent. Akkor elkezdi magát unni és végignézegeti a kupékat: ismerősöket keres.

Talál is rendesen. Az Alföldön nagy a forgalom, örökké járnak-kelnek az emberek. Megszólítja őket, s ki ne beszélne Ugronnak szívesen?

Megindul a diskurzus, a magyar ember mind egyforma, mind ellenzéki a vasúti kupéban s mind kormánypárti odahaza, mikor magában gondolkozik.

Az is jellemző sajátsága a magyarnak, hogy örökké a gravámeneket keresi, s mindnek van valami fontos panasza és a kormánynak valami különös turpisságára mindnyája rájön.

Természetesen telebeszélik az Ugron fejét. Ilyenkor megnyílik a magyar szív, s kicsordul belőle, ami a fenekén van. Szó szót szül. És e szavak nem nélkülözik a nemzeti sujtást.

A vonat eközben begurul a pesti indóházba.

Ugron kocsiba ül, és a Házba siet. Hadd lássa a párt, hogy itt van.

Mire az országház kapujához ér, a nap aranyos sugarakban mosolyog. Az égbolt tiszta, felhőtlen.

- Teringette! - morogja. - Kiderült, haza kellene mennem. Megyek is holnap okvetetlen. Föl kell használni ezt a szép időt.

De azután így okoskodik tovább:

- De ha már eljöttem, hát ne legyek itt hiába. Hadd lássa az ország, hogy itt voltam. Valamit csinálni kell, mert elfelejtik az embert, ha nem beszél.

Elgondolkozik.

- Mit is fecsegtek csak azok az én útitársaim? Igaz! A Pallavicini-dolgot szellőztették a kataszterrel. Hát ez éppen jó lesz, Tiszát dühbe hozom vele, s pártomat fölvillanyozom. Jobb volna ugyan más nagyobb beszédet mondani a tárgyalandó javaslatokról, de nincs időm hozzá, csak nem leshetem itt hetekig.

Ugron tehát bemegy a terembe, s bevárván míg az éppen beszélő szónok abbahagyja, feláll és a vasúti kupéban hallott témát, sziporkázó elméjével, mérgezett tőrré idomítva, beledöfi a kormány szívébe.

A témáról aztán kisül, hogy egészen a légből van kapva; Ugron fejet csóvál: »Ej, ej, hogy felültettek azok a becsületes képű derék utasok!... Csak már legalább arra emlékezném, hogy melyik mondta!«

De nem sokáig bánkódik, mert egypár perc múlva úgyis vége az ülésnek s ő már akkor nem politikus többé, de gazda; re bene gesta rohan az indóházba - hazafelé.

...Azért nem lehet az Ugron Gábor dolgait rossz néven venni; nem csoda, ha elhamarkodja, abban a rettenetes sietségben...

Mozgalmas, tarka ülés volt. Hol a folyosó volt tele, hol a tancsterem.

Eötvös Károly...

- Menjünk be!

Eötvös ma igen sima volt, amiért a pártja előtt sem volt hatása.

- Már most hát mit csináljak? - sopánkodék a ravasz státusférfiú. - A múltkor goromba voltam és ezért megharagudtak rám a jobboldaliak, ma finom voltam és ezért megharagudtak rám a saját pártfeleim, anélkül, hogy a mamelukok kiengesztelődtek volna.

Eötvös után »Perlaky Elek«-et kiáltotta a jegyző.

- Menjünk ki!

Pedig kár volt kimenni, mert Perlaky igen okosan szólott, s útnak indítá a tisztelt Házat Anglián keresztül Franciaországba és Amerikába.

Frankhon területén Sadi Carnot pertu pajtása, Pázmándy Dénes volt a cicerone, az ő túlságos fantáziájával ecsetelve a francia munkások állapotát, amely persze jobb, mint a magyarországiaké. Olyan kényesen berzenkedve kukorikolt egy félóra hosszat, mintha ő maga volna a gall kakas.

A galambősz Perczel, kit Baranya küldött, amerikai élményeiről festett képet, ellenzéki rámában. A karzat azt hihette, hogy maga az öreg Kolumbus beszél.

A Házban majd minden embernek van valami tartománya, amihez csak neki van jussa. Helfyé Itália, Csernátonyé Anglia, báró Kemény Jánosé Erdély, Zichy Jenőé Szerbia, György Endréé volna Bulgária, ha György Endre megvolna, a Grünwald Béláé Németország, Jókaié a Tündérország. Mindenik a maga országából bizonyít.

Hanem Amerikát oda nem engedhette Madarász József. Micsoda? Ki mer itt Amerikáról beszélni? Amerikáról csak ő beszélhet, mert neki egy testvérbátyja lakik ott, hát ő csak jobban tudhatja, mint az olyan emberek, akiknek nincs is testvérbátyjuk.

Madarász apa is azt bizonyítja, hogy Amerikában tejben-vajban úsznak a munkások, míg itthon az éhhalál környékezi őket. Szederkényi Nándor gyönyörűen festi le, amint hallani kínos nyögéseiket a lészák alatt; haldokolnak, vonagló ajkaikon az utolsó szó: »Tisza az oka a halálomnak«.

Csodálatosnál csodálatosabb képek váltják fel egymást a daráló szónokok ajkain: Thaly már kecskékkel szántatja az országot, de legjobban kibontakozik a ködből a verébképű Szendrey Gerzson. (Szegény Csanády Sándor, megfakult öreg oszlop, most már nem érezzük többé hiányodat.)

Az igaz, hogy két hangon beszél az »új csillag«, de okosan. Micsoda pompás ideái vannak! Hogy azt mondja, az olyan zsidó, aki történelmi magyar nevet vesz fel, száz forintos bélyeget tegyen a kérvényére. (Ej, ej, Gerzson! Mennyi sok szép pénzecskét összehozhatna a kormány a régi palatinusok és országnagyok áruba bocsátott neveiért.)

Ott künn borús, morcsos az ég, a tanácsterem hármas ablakán alig szűrődik be annyi világosság is, amennyi az orációkból. Altató szürke félhomály van. S a félhomályhoz olyan jól illenek az ellenzéki dajkamesék.

A folyosón mozgalmas élet van ezalatt. Visi Imre a háborút hirdeti, nagy trémába hozva a népfölkelőket. Jókai a javaslat 7-ik paragrafusát várja, mert ahhoz ő módosítványt szándékozik beadni, s mint igazi mameluk, rendkívül izgatott ilyen vakmerő cselekmény küszöbén; Fáy László jóízű vadászeseteket beszél el; egy képviselő, aki most jött haza Rómából, szomorú arccal panaszolja, hogy az ájtatos zarándokok sok pénzét nyerték el útközben a makaón...

Egyszerre felhangzik a csengettyű belülről, reszketegen, hívogatólag.

Szavazás!

Nem, nem! Még Tisza beszél előbb.

Szép csendes, nyugodt hangjával, tiszta, egyszerű logikájával szétszedi a sok apró szónokot, kit leteper, kit meglegyint, az egyiket megcibálja, a másikat csak félrelöki, a harmadikat megmosolygja...

S aztán?

Aztán feláll az a nagy erdő a háta mögött és a javaslat el van fogadva.

Mindenekelőtt kijelentem, hadd tudja az olvasó, kivel van dolga, hogy a vizsgáló bizottság egyik parlamenti tagja vagyok.

Magam sem tudom, hogy jutottam bele, mert a műdolgokhoz abszolute nem értek. Hosszú évek óta nem láttam egyéb képeket, mint amik a gyufadobozokon vannak és a boltok cégtábláin, s egyéb ritkaságokat, mint egy »pro libertate« garast az Olay Lajos óraláncán.

Hanem van egy antik melltű a nyakkendőmbe szúrva; nyilván az szúrt szemet a miniszternek, s kinevezett a bizottságba.

Föltettem azonban magamban, hogy lelkiismeretesen végzem a rám mért feladatot, kérlelhetetlen szigorú bíró leszek s felkutatom, mi igaz a vádból.

Mert abból a föltevésből indultam ki, hogy nem zörög a haraszt hiába. Valami reális alapnak csak kell lenni.

Lehetetlen, hogy csak úgy a semmiért indult volna meg, s öltött volna oly nagy arányokat a gyanú.

Kikérdeztük Komlóssyt. Nem tud semmit. Kikérdeztük Polónyit is. Ravasz úriember őkelme. Ő nem úgy tett, mint egykor Füzesséry ővele. A szegény Füzesséry jóhiszeműleg beugrott a vádba s egész határozottan lépett fel, Polónyi saját magán tanult s enyhe kifejezések és egy csomó »azt mondják« mögé húzta meg magát. De mindegy; hátha mégis tud valamit. Faggattuk, semmit sem árult el. Én még négyszemközt is elővettem, hogy valami vezérszálat kicsikarhassak tőle.

Egy körömfeketényi világosság sem derengett sehonnan.

Azután elővettük az egyes reportereket és azokat az urakat, akiktől ők hallották a hírlelést.

Mondhatom, hangulatkeltő szcénák fejlődtek ki.

Zápolyák, Zrínyiek, Hunyadiak, Báthoryak, Balassák állottak a kutató bizottság előtt. Természetesen a Szendrey Gerzson Zápolyái és Balassái.

De nekem ez akkor nem jutott eszembe. Engem csak az a mometnum hatott meg, hogy a Zápolyák, Hunyadiak, Báthoriak kincsei lettek elcserélve, s ím maguk a Zápolyák, Hunyadiak és Báthoryak járulnak elénk tanúskodni.

S amint elnéztem ezeket az urakat, felsóhajtottam magamban:

- Teringette! Ki a bűnösebb? Pulszky-e, aki kicserélte a drágaköveket hamisakkal, vagy a belügyminiszter, aki kicserélte az igazi Báthoryakat és Rákóczyakat ezekkel?

Hanem sem a reporterek, sem a Zápolyák nem tudtak semmit. Sehogy sem ment a dolog. Mindenki azt mondta, hogy valaki mástól hallotta, s az a valaki is mind azt mondta, hogy szinte mástól értesült.

A végén egészen a humor mezejére csapott át a vizsgálat. Amint lihegve, komoly arcokkal kergetjük nyomról-nyomra a nagy semmit.

Az első nap még csak megvoltunk, mert akkor még legalább a Pulszky papa volt haragos, s ez némi ünnepélyes színt adott nekünk; de már másnap, harmadnap ő is kacagott - s egész szánalmasan néztünk ki.

- No mondod-e még - kötekedett velem Grünwald Béla -, hogy van a dologban valami reális alap?

- Hát ha akarod, mondom.

- De nem mernél rá fogadni?

Dühbe jöttem, hogy az én ítélőtehetségemet mosolyogják.

- Hát fogadjunk! - mondom.

Egyszerre négyen is nyújtották a kezüket.

- Száz bock.

- Száz bock!

- De neked kell kikutatni, mert mi, úgy látszik, képtelenek vagyunk.

- Jó. Utánalátok.

S valóban utánaláttam, és ki is kutattam a reális alapot. Megvan.

Hanem hát az nem ment könnyen. Bizottság! Gondoltam magamban. Bizottsággal akartok ti titkokat felturkálni! Nevetséges! Ha egy ügyet bizottságra bíznak, az annyit tesz, hogy azzal semmi se történjék. A bűnhöz nem bizottság kell, hanem detektív.

Fogtam magam, felöltöttem a legócskább ruháimat, és a Múzeum legbelsőbb szolgáival adtam magam cimboraságba, együtt mentem velük borozni, megösmerkedtem az Esterházy-képtár szolgájával, pertu lettem vele, s azután környékeztem meg ebben az ügyben.

De hasztalan. Semmit sem tudtak. A reális alapnak sehol sem akadtam a nyomára.

Már-már végképpen csüggedni kedztem, midőn egy nap (gondolom a hó elsején), egy hírlap-szerkesztőségbe léptem, hogy egy elburkolt ügyes hirdetést tegyek a lapba ugyancsak e vizsgálat érdekében.

- Bent van a szerkesztő úr?

- Igen.

- Ki van bent nála?

- A reporter. Éppen számolnak. Tessék talán egy kicsikét várni.

Megálltam az ajtónál, s hallottam a nyitott ajtón át, amint számolnak.

- Tehát sorját négy krajcárjával száímtva - szólt egy vastag uralkodó hang, nyilván a szerkesztőé.

- Igen - felelte hihetőleg a reporter.

- Tessék specifikálni - szólt az előbbeni hang.

- »Kettős gyilkosság a Józsefvárosban« - zengé az utóbbi vékonyabb hang - száz sor = 4 frt.

- Igen, négy forint. Lássuk a következő tételt.

- A »Megőrült csirke«; 40 sor = egy forint hatvan krajcár.

- Ostobaság! - mond a szerkesztő. - Annyiért egypár épeszű csirkét lehetne venni. No, mondja csak...

- A Pulszky-ügy - referálja monoton hangon a reporter - 24 sor, kilencvenhat krajcár...

- No, ezt ugyan megehette volna! - rivallt rá mérgesen a szerkesztő. - Menjünk tovább!

De ne menjünk. A világért se menjünk. Hohó! Hiszen megvan, amit keresek. Heuréka! Megtaláltam.

Ez a kilencvenhat krajcár volt az egyedüli reális alap az egész Pulszky-ügyben.

A szegény jóhiszemű reporter, aki ott künn a hírek szabad mezején a nagy semmiben böngészget, megtalálta a veszedelmes hírecskét, mely úgy szálldogált ott gazdátlanul, mint a dunyhából kirázott pehely.

Ő megírta, a lapban kiadták.

Huszonnégy sor lett belőle; ennek az ára, ha a Pulszkyak bűnösöknek találtatnak, 96 krajcár és egypár dicsérő szó; ha ellenben a Pulszkyak ártatlanokká válnak, 96 krajcár és egypár pirongató szó.

A dicséret vagy az ócsárlás szerencse és esélyek dolga, de a kilencvenhat krajcár, az egész biztos, reális alap.

...Elő hát azzal a száz bockkal!

Ma egy órára volt összehíva az ülés, ami annyit jelent a Péchy Tamás virágnyelve szerint: »Ma nem történik semmi. Ha bejöttök, itt lesztek, ha be nem jöttök, itt nem lesztek.«

Nem is ígérkezett semmi különös. Josipovich Géza felolvasta a cukor-, hús- és sör-javaslatot oly vékonyka hangon, hogy Thaly, a nagy közbeszóló, kénytelen volt a fullánkját kiölteni:

- Ki olvas ott! Tán Szunyog Szabolcs?

És ez ráillett a jegyzői hangra és Szunyogh Szabolcsra is, akit az új parlament még nem látott. (Lehet, hogy csak a Josipovich hangjában él.)

Azután a kérvények következtek. A kérvények olyanok, mint egy bálban a négyes előtt a táncosnők: mindeniknek megvan a maga angazsírozott táncosa. Azok nem is hagyták cserben. Thaly az iparosok kérvényét pártolta, Kőrösi Sándor egy öreg postaszolga nyugdíját szeretné fölemelni, Tisza Lajos gróf pedig a szegedi bírósági segédszemélyzet fizetésemelési kérvényét támogatta melegen.

Most már ki is lett volna merítve a napirend, amidőn felszólalt Ugron Gábor, interpellálván Fejérváryt, hogy miért lett egyszerre nyugdíjazva a honvédség négy legmagyarabb érzésű tábornoka, mellyel a honvédség mintegy le van fejezve, hogy ily tömeges nyugdíjazásnak oka csak politikai lehet. Felhozta azt is panaszképp, hogy honvédtábornok miért nem lehet táborszernagy?

- Graef! - kiáltá egy hang a jobboldalról.

- Az csak zsandár! - viszonzá valaki balról.

Fejérváry rögtön feállt, s azon melegiben megfelelt az interpellációra; a nyugdíjazások tömegessége véletlenség, mert az illető tábornokok egytől-egyig maguk kérték a nyugdíjazást, minthogy valamennyien öregek.

- Albrecht főherceg még öregebb! - zúgta bele a nagy emberölő Polónyi.

- Az más - folytatá a hadügyminiszter zavartalanul -, mert a hadtestparancsnoknak nem kell örökké lovon ülni; ott a testi erő hiánya nem számít, ha megvan a szellemi.

(Albrecht főhercegnél pedig megvan, mert aki még olyan jóízű toasztokat tud mondani, mint őfensége, az még beválik - de már ezt nem Fejérváry mondta, hanem én mondom.)

Egy hasonlatot is mondott a miniszter, ami egy katonától nem tréfadolog. Elösmeri, hogy a nyugdíjazott tábornokok díszei voltak a honvdségnek, s aztán így folytatja: »Igaz, a fa dísze a levelekből áll, de ha ezek lehullanak, a törzs megmarad, s újra kihajt.« Az ezutáni főtisztek is csak magyarok lesznek.

És ebben igaza volt Fejérvárynak.

Mert biz az szomorú, hogy a fényes negyvennyolcadiki nevek rendre eltűnnek a honvédség lajstromából, de hát ez a természet változhatlan törvénye: eltűnnek azok nemsokára a föld színéről is... Hiszen már negyven éve lesz innen-onnan, ahogy a háromszínű zászló utoljára lengett csatába rohanó huszárok hadoszlopa élén. Amelyik csemetét elültették akkor, öreg korhadt fa lett azóta...

Ugron, sok verve-vel, szellemesen felelt meg a hadügyminiszter férfias, nyílt válaszára. Hogy maguk kérték nyugdíjazásukat? Olyan az, mint a török pasáknak küldött selyemzsinór, mely annyiban nem egészen akasztás, mert megengedi nekik azt az élvezetet, hogy önkezükkel végezzék ki magukat. Lehetetlennek tartja, hogy ezek az öreg tábornokok egyszerre kapták volna meg lábukba a köszvényt, s egyszerre untak volna rá a hadiszolgálatra.

No, ebben bizony van is valami különös.

Hanem hát a természet csodái végre is ki nem fürkészhetők.

De annál kifürkészhetőbb a többség, mely meghajolt a bevégzett tények előtt, és tudomásul vette a választ.

Miért ne? Hiszen vannak népfajok, ahol az öregeket egy bizonyos koron túl agyonütik és megeszik.

Már ennél mégis csak többet ér a »nyugdíj«.

- A »nyugalmazott generális«-okat hogy sajnálja ez az ellenzék - tünődött magában Tisza Lajos gróf -, s az én szegedi írnokaimat az ördög sem sajnálja, pedig azok szívesen volnának »nyugalmazott tábornokok«.

A képviselők lassan gyülekeztek, az ülés kezdetén csak a mérsékelt ellenzék volt jelen teljes számmal.

Nagy esemény készült e pártban: szűzbeszéd. Ez olyan, mikor egy meddő és megvénhedett családban váratlanul gyereksírás hangzik föl. Nagy az öröm, édes pír játszik a szülők arcain, becézgetve fogják körül a nagyreményű csecsemőt, s andagolva hallgatják a rég nem hallott hangokat.

Más, boldogabb pártokon ez mindennapos esemény. De a mérsékelt ellenzéken fehér holló. Meddő párt, melynek nincs ifjúsága, s mely csak örömtelen emlékeken rágódik.

A mai szűzbeszédet Bolgár Ferenc, a különben ismert katonai író tartotta. Előtte azonban Thaly beszélt. Az újoncjutalék megajánlása volt szőnyegen.

Thaly ma higgadtan beszélt, bár a nyugalmazott honvédtábornokokat is szóba hozta újólag. Ma azonban inkább a szemrehányás moll hangján szólt Fejérváryhoz, hogy mért nem nevezték ki a honvédtábornokok valamelyikét ezredtulajdonosnak vagy a testőrség főkapitányának.

Utána Bolgár Ferenc nevét szólítá a jegyző. Bolgár rokonszenves külsejű ember, értelmesen, szakavatottan, bár még a kezdet nehézségeivel küzdve beszélt. Neve először egy párbajgyben lőn ismeretes, midőn alezredes ellenfelét agyonlőtte. Az a lövés jó protektora volt. Magyarországban egyáltalán a pénz, asszonyok, rokonság és Tisza Kálmán mellett jó protektor a mandátumhoz a pisztolycső is. Az mindegy, akár meglövik az embert (csak úgy ne, mint Literatyt), akáőr ő lő meg másokat. Egész csapat meglőtt ember van a Házban, akik hálára vannak kötelezve a pisztolycső iránt.

Bolgár e nélkül is megérdemelte helyét a parlamentben. Higgadtan, okosan beszélt, a törvényjavaslatot elfogadta, de sürgette a véderőtörvény revizióját. Statisztikai adatokkal bizonyította, hogy nálunk a katonát a mai hadszolgálat elsatnyítja, s derültséget keltett azzal a kimutatással, hogy hadseregünk 267 718 főnyi állományából évente 281 634 a beteg, ami persze úgy értendő, hogy egy katona többször is maródit jelent. Ő ennek okát a hiányos élelmezésben látja.

Fejérváry báró ma is kicsiholt egypár ügyes élcszikrát, mellyel megnevettette a Házat. A miniszter jól tudja, hogy a tréfa a legjobb fegyver a mi parlamentünkben, és ezt a fegyvert ügyesen forgatja. Nem ismerte el, hogy igaz az, amit Bolgár állított hadseregünkről, mert akkor az csupa rokkantakból állana, márpedig hiszi, hogy a Monarchia lakossága, de különösen a Monarchia szép neme ezt el nem ismeri. Ami pedig a beszállásolást illeti, Bolgár azt állítá, hogy azon ezredekben legjobb a katonák egészségi állapota, melyek saját hadkiegészítő kerületeikben, otthon fekszenek, mert hazulról is kapnak élelmet, mire Fejérváry báró sietett megjegyezni, hogy a territoriális rendszer el van fogadva, de hogy minden katona mamájánál maradjon, az lehetetlen. (Képzelhetni, micsoda kaviár lesz ez a vicc holnap a Stibli-hadnagyoknak.)

Thalynak azt felelte a miniszter, hogy Máriássy szolgálati ideje alatt sok kitüntetésben részesült, hogy véletlenül nem abban, amit Thaly szánt neki, arról nem tehet.

- Amelyben Fejérváry részesül - csördítette közbe Thaly.

- Legyen Thaly a miniszter - felelt Fejérváry -, akkor ő fog tenni javaslatot.

E szavakat is nagy derültség követé a jobboldalon.

Volt még néhány személyes felszólalás az ellenzék részéről, ahol ma zokon vették a miniszter tréfáit, az elnököt is megrótták, amiért jogát néha átengedi Fejérvárynak, s a javaslatot úgy általánosságban, mint részleteiben elfogadták.

Ezután a marhaegészségügy rendezéséről szóló szakaszt vették elő. Ezt a törvényjavaslatot minden párt a magáévá tette, sőt az ellenzékiek meg is dicsérték a kormányt érte. Hosszúra nyúlt a részletes tárgyalás, a Ház gazdái mind fölszólaltak, ki a saját állatgyógyász tapasztalatait, ki az apjáét beszélte, vég nélkül döcögtek át a vitán a gebék, ökrök, juhok árnyai a múltból, régmúltból, jelenből és jövőből, míg végre a 14-ik szakasznál megszakíttatott a tárgyalás s a holnapi ülésre halasztatott.

Tisza Kálmán ma válaszolt Eötvösnek a kaposvári mandátum ügyében az összminisztériumhoz intézett interpellációjára.

A válasz előre látható volt. Tisza Kálmán ma ismét abba a nem irigylendő helyzetbe került, midőn barátjai rossz ügyét az ő erős, hatalmas egyéniségével kellett megvédenie.

Ez az egyéniség rideg, egyenes, puritán. Mint egyed, megközelíthetlen. Szikla nem áll szilárdabban gránitalapján, mint ő áll a liberalizmus és alkotmány talapzatán. Ő Magyarország premierje, és minden érdek billentyűinek birtokosa, megbukhatik Debrecenben, Ugrán, de Széchenyi Pál, a minisztertárs nem bukhatik meg Kaposvárott. Ővele megküzdhetett egykor győzelmesen, saját birtokán egy huszonnégy éves, ismeretlen nevű fiatalember, de Széchenyit (és a többi hívét) megvédi akár egy ország közvéleményének viharával, akár a mélységes poklok haragjával szemben.

A képviselők tíz órára nagy számmal foglalták el a padokat. A hangulat, mint a kaposvári kérdésnél mindig, izgatott volt. Egyik oldalon az ellenzék örökké hullámzó két árnyalata, másik oldalon a kormánypárt csöndes, hallgatag nagy tábora.

Az Eötvös által aposztrofált miniszterek, Széchenyi kivételével (ki beteg), egymás után adták meg a választ, ami már magában is különös érdekességet kölcsönzött az ülésnek. Tisza válasza abban kulminált, hogy sem a központi választmánynak, se a miniszternek nem szabad beleavatkozni a szabály és törvény szerint kiadott mandátum érvényességébe; hogy nem tartja a fölség jogai közé azt, hogy egy, a képviselőház által végrehajtott verifikáció fölött ítéljen. (Eötvös ugyanis azt kérdezte interpellációjában, milyen jelentést tesz Széchenyi mandátumáról őfelségének?) És végül, hogy az nem férne össze a tisztességgel, ha Széchenyi lemondással a mandátumról megbélyegezné a bíráló bizottság többségét.

Orczy és Fabiny válaszai ugyanazon tenorban voltak tartva, mint a miniszterelnöké: a beavatkozás a Ház jogkörének korlátozása lett volna.

Eötvös hosszasabban polemizált a miniszterekkel. Beszéde, mint rendesen, most is humoros részekben bővelkedett, melyekkel megnevettette a háborgó ellenzéket. Fullánkjait kivált a bíráló bizottság kormánypárti tagjaival éreztette, no meg Fabinyval, akit ma keményen szorongatott úgy, hogy az másodszor is szót emelt védelmére. Tisza Kálmánt azzal bosszantotta, hogy nagyon megdicsérte Deák Ferencet, mint akinek befolyása alatt ilyen eset nem történhetett volna.

Tisza Kálmán se maradt adósa. Viszontválaszában ő meg azt hangsúlyozta, hogy a Ház megrovást nem fogad el senkitől - és e senki között ott van Eötvös Károly képviselő is.

Csakhogy e senki között ott van az egész közvélemény is. Ez a legnagyobb Senki minden senkik között.

A többség persze elfogadta a válaszokat.

Csak ma olvastam a Helfy Ignác képviselő úr cikkét a »Népzászló«-jában, mely lap arról nevezetes demokrata organum, hogy mágnás ruhákban, kardosan, kalpagosan mutogatja be pártja nagyjait.

Csak ma olvastam, mondom, a Helfy cikkét, melyben megírja, hogy Kossuth Lajos nagy hazánkfia mit csinál. Szívesen olvassa azt minden magyar - én is. És örül rajta, hogy az öregúr még mindig fiatal, friss kedélyű.

De annál jobban megsavanyodott Helfy képviselő úr, aki énvelem polemizál a cikkben, és úgy fest le a demokrata organum olvasói elé, mint aki elferdítve adtam elő azt, amit Kossuth Lajos felől ő közlött velem s különösen tagadja, mintha Kossuth Tisza államférfiúi bölcsességét hangsúlyozta volna. És persze nem igaz az sem, mintha Kossuthot Somssich a múlt nyáron tett látogatása alkalmával átvitte volna a mi pártunkra.

Hiszen persze, hogy nem igaz - s így Helfy Ignác képviselő úrnak teljes igaza van. Annál is inkább, mert az meg teljesen igaz, hogy ezt a nem igazat én mind így írtam meg, csakhogy (s ezen a »csakhogyon« van a súly) az én cikkem a következőképpen hangzott:

Ma az unalmas dohányvita alatt megszólítottam Helfy Ignácot a folyosón.

- Beszélj valamit, kedves Náci bátyám, hogy van Kossuth?

- Jól. Köszönöm.

- De nekem ez nem elég, nekem egy egész tárcára való kell.

- Nem tudok én semmit. Hagyj békét.

Hanem iszen gondoltam magamban, majd kiugratom én belőle a két heti élményeit, hiába merül el csökönyös hallgatagságba.

- Igaz-e - mondom -, hogy az öregúr meg van elégedve a politikai viszonyokkal?

- Nem igaz - pattant fel Helfy -, ki mondta neked ezt a bolondot?

- Azt hallom, Somssich járt nála a nyáron és meggyőzte a szabadelvű párt politikájának helyességéről. Hogy, azt mondják, ingadozik az öreg.

De már erre méregbe jött a »palatinus« stb.

No, aki az ilyen hangon írt cikkből ki nem érzi, hogy tréfa, az már aztán kemény szélsőbaloldali ember.

Kivált Helfy képviselő úron csodálkozom, aki fiatalkorában ugyancsak ebben a »mesterségben« dolgozott, mikor a Magyar-Magyart szerkesztette, s a humoros »Giardinetto« kedvelt olvasmány volt.

Mennyit kellett az én tisztelt bátyámnak öregednie, hogy már a saját hangját sem ösmeri meg.

De képzelem én, körülbelül miben lehet az indító ok. A t. képviselő úrtól ugyanakkor azt kérdeztem: »mit tart Kossuth Tiszáról« - mire ő megjegyezte, ahogy azt le is írtam, »becsüli szorgalmát s elösmeri tehetségét, de rosszalja a diktatúrát, melyet gyakorol«. (Az »államférfiúi bölcsességről«, amit Helfy úr polemikus cikkében említ, egy szót se írtam.)

Ez a rész nem tetszett a szélsőbaloldali uraknak, s ezek aztán nekironthattak Helfynek: »Micsoda, hát ilyen üzeneteket hozol te nekünk Turinból? Tiszának csinálsz te reklámokat? Ezt meg kell okvetlenül cáfolni!«

Így jött létre ez a kedélyes polémia, s így volt kénytelen Helfy képviselő úr az én cikkem tréfás tenorját komolyan venni s egyik kifejezésemet átidomítani másformára, hogy a cáfolatot jó szívvel megtehesse. Én csak azzal zárom be e különben enyelgő módon tartott kis vitát: hogy én abban semmi veszedelmet nem látok a szélsőbaloldalra nézve, ha a Tisza nagy tehetségeit Kossuth elösmeri.

Mert mi, akik a kormánypárton vagyunk, mindnyájan elismerjük a Kossuth Lajos nagy tehetségeit s még sincs, hála istennek, semmi bajunk.

Éppen délre harangoztak, mikor Zách Felicián... vagy hova beszélek, Polónyi Géza belépett a tanácsterembe.

Ott ültek már mindnyájan, a mai darab személyzetéből. Trefort megszegett nyakkal, fejének hava pompásan illik a támlásszék bíborához. Mögötte a méltóság komolyságával az érdekes, halovány arcú államtitkár Berzeviczy. A szélsőbal első padjában Irányi Dániel merengett; hátul a »habarék saraglyában« Komlóssy Ferenc fészkelődik.

Mosolygó képpel, kis bajuszkáját pödörgetve, ott könyököl Irányival csaknem átellenben Pulszky Károly.

Minden megvan, amit csak kívánni lehet.

Fegyvessynek megvan a nagy karzat, a nagy karzatnak megvan a nagymosás, Pulszkynak mindjárt meglesz az elégtétel. Polónyinak pedig megvan a reklám és a dicsőség, hogy olyan figyelemmel hallgatják - mintha legalább is Eötvös Károly lenne.

Csak még valami hiányzik.

A triposzt be kellett volna hozatni a Múzeumból a Ház mediumára s beleültetni Polónyit, hogy azon ülve hallgassa a részletes hosszú jelentést, melyet az apró-cseprő házbeli ügyek elintézése után Trefort mintegy válasz gyanánt felolvasott - illetőleg felolvastatott.

Annyira benne van a kormány a kölcsönzésben, hogy a miniszter még a hangot is kölcsönkéri - erőtlen levén a magáé.

A jelentést Berzeviczy olvasta fel helyette.

Érdekfeszülten figyelt a Ház. Maga a miniszterelnök is otthagyta ismeretes székét (melyhez az ellenzék szerint oly makacs szívóssággal ragaszkodik), s átült a Treforték tájékára.

A padok majdnem egészen megteltek. Fej fej mellett barnállott. A Múzeumba bezzeg nem járnak ennyien. A hiányzó ásványok és érmek vonzóbbak, mint a meglevők.

A bizottság jelentése után, mely a Pulszkyak magánjellemét hótisztára mossa, mintegy szabadabban lélegzett fel a Ház, s midőn Trefort kijelenté, hogy ami pedig a kezelési hiányokat illeti, azok iránt is intézkedni fog, zajos helyeslés morajlott végig a terem minden részében.

Most állott fel Polónyi, a restaurátor.

- Kérjen bocsánatot! - kiáltá a jobboldalról Miklós Gyula.

- Öntől, t. képviselő úr? - kérdé Polónyi szétnézve, hogy ki szólt közbe, de meg nem találta a sok ismeretlen új fej közül.

Azután nekiindult járatlan utakon a »mea culpa« vezeklő hangján, hogy a Pulszkyakat restaurálja. De talán nem azért, mert erre a Pulszkyaknak van szükségük, hanem őneki volt főleg szüksége a restaurálásra. Csakhogy sokkal könnyebb a müncheni restaurátornak (aki ma bizonyosan sokszor csuklott) Szent Sebestyént csinálni Szent Jánosból, mint őneki magából gyöngéd embert.

Pedig lágy és gyöngéd volt. Elösmerte, hogy a vádaknak az a része, mely a vezető egyéniségek magánjellemébe vágott, teljesen alaptalan.

- Helyes, helyes! - zúgott fel a Ház viharosan. (Sohasem kóstolt még Polónyi ilyen tömött helyeslést.)

Ha itt megállott volna, akkor... akkor egészen másféle karcolatot írnék most róla.

De hiába, Napóleon is abban hibázta el, hogy nem tudta, mikor kell megállani.

Polónyi is úgy járt, mint Napóleon. De Napóleon alkalmasint nem járt volna úgy, ha már előtte lebegett volna a Polónyi esete.

Mindegy, ne keresgessük a hasonlatokat e két férfiú között, mert nem olyan könnyű ezeket megtalálni, mint a múzeumi érmeket.

Elég az hozzá, hogy Polónyi e helyen, ahol a nobilis követelményeknek eleget tett, nem állott meg, hanem az a gonosz dzsinn, mely »veszélyes népszónoki talentumának« billentyűit veregeti, csak nem hagyta békén, piszkálta, ösztökélte:

»No, mondd el hát, amit tapasztaltál. Hadd lássák, milyen legény vagy te. Mennyire beletanultál a képzőművészeti dolgokba. Hogy fognak bámulni Hajdunánáson: ménkő gyerek a mi követünk, tud az mindenhez a világon. Megtáncoltatja az, ha nekigyürekezik, a szakembereket is.«

És Polónyi nem restellt unalmas részletességgel felhurcolni minden apró, kicsinyes hibát és rendetlenséget, amit a Múzeumban és az Esterházy-képtárban észrevett, nyers, zsíros nyelve nehezen bicsaklott meg a sok műszavakban, a spanyol maestrók nevei, a képek idegen nyelvű címei meggyötörték a szegény jó lelket, de csak mégis mindent elmondott, amit tudott és nem tudott, hogy hazafiúi lelkiismeretét megnyugtassa. Egypárszor meg is nevettette a Házat, mely elég figyelmesen hallgatta e tereferét.

Csak a miniszterelnök hagyta ott a Polónyi elcsavarodásánál a termet s a képviselői padok előtt elhaladván, kezet szorított Pulszky Károllyal.

- Helyes! - kiáltá egy mameluk, aki látta a kézszorítást. Neki úgy tetszett szórakozottságában ez az egyszerű kézszorítás, mintha ezzel a »generális« hozzászólt volna a dologhoz. És meglehet, el is találta... Az igazi szónok így is tud beszélni.

Polónyi után Komlóssy szólalt fel. Ő is tudomásul veszi a miniszter válaszát, de azt az egyet nem ösmeri el, hogy az ultramontánok csinálták volna a Pulszky-pletykát. Ő maga »ultramontán«-nak vallja magát.

- Csak tessék! - kiáltottak közbe a kálvinisták.

- Mert aki a vallásához ragaszkodik - folytatta Komlóssy -, mind ultramontánnak nevezheti magát.

- Ohó! Ohó! - zúgtak a katolikusok.

Majd Pulszky Károly állott fel.

- Személyes kérdésben kérek szót.

- Nem lehet! - hangzott a baloldalról.

- Halljuk! Halljuk! - tombolt a kormánypárt.

Pulszky tehát beszélhetett. Arca halvány volt, hangjából kirezgett az izgatottság.

Nagy csend támadt.

No, most kezdődik a kínos jelenet. Kár is volt ráereszteni Polónyira, mert ebből most nagy »szcéna« lesz.

De Pulszky Károly nyugodtan szólott s egyszerűen visszautasítván a Polónyi által most felhozottakat, talán enyhébb is volt, mint kellett volna.

Erre még egyszer felelt Polónyi, de mindég csendesebb, szelídebb hangon. Közbe békítőn beleszólt Trefort. Ekkor már két óra volt.

A padok ürülni kezdtek.

- Ejh, menjünk haza! - mondák a képviselők. - Mit várjunk még itt? Hiszen már barátságosan beszélgetnek!