A NAGY HABOZÓ

A »Pesti Hírlap«-on esett az meg, hogy egy alarmhír folytán évekkel ezelőtt közölte a Ghyczy Kálmán halálát.

A mi lapunk hasábjain kétszer halt ő meg - noha azok közé tartozik, akik sohasem halnak meg. Igaz, hogy ez már meglehetős banális frázis a halhatatlanságra, de hisz a temetői fejfák többnyire egyforma alakban, egyforma kőből vannak faragva.

Nálunk ilyenek a nekrológok. Nincsenek Macaulay-k, akik tolluknak hatalmával nehány vonásban elevenekké tegyék a meghalt... vagyis jobban mondva a halál által működésükben feltartóztatott nagy embereket.

Nagy ember volt-e vajon Ghyczy Kálmán - vagy csak a viszonyok és konstellációk magyarázói azon nagy szerepnek, melyet vitt - azt majd a történelem deríti ki. Azok, kik a kulisszák mögött álltak, honnan e hazának sorsa intézteték a legközelebbi negyven év alatt, különbözőképp ítélnek Ghyczyről.

Egy bizonyos, hogy nagymértékben élt a közügyeknek, föl volt ékesítve a legnemesebb polgárerényekkel, s alakja, noha 1833-tól a mai napig (leszámítva a fátyolos esztendőket) a nemzeti napi kérdések ezer harcában ő is ott áll, hófehéren maradt. De a harcokban, bár többnyire elöl volt, sem őt nem ütötték, sem ő nem ütött. Ghyczy nem született a cselekvésre. Hiányzott belőle a nagy emberek bátorsága.

Megvolt-e benne valjon a szellemi erő, és csak nem érzé?

Vagy azért nem érzé, mert nem volt meg?

Ez a nagy kérdés.

A hízelgő szavak, melyek koszorú gyanánt hullanak e nagy szerepet vitt, kétségtelenül derék férfiú koporsójára, egypár nap alatt elhervadnak, e szavar mindenkor úgy tekintendők, mint a friss bánat konvencionális szóvirágai, ezek sohasem döntenek el semmit.

XIV. Lajosról beszélik, hogy határozatlan volt; ha a komornyikja négyféle mellényt tett eléje reggeli öltözködésekor, egész délutánig nem bírt elkészülni toalettjével a habozásban: melyiket húzza fel?

Hasonló volt Ghyczy. Előtte minden dolog egy-egy ilyen mellény volt. Pénzügyminisztersége is javarészben ezért maradt meddő.

Az örök tépelődés borongott érdekes, hosszúkás magyaros arcán, hol a homlokára tolta fel pápaszemét, hol egészen az orra hegyére húzta le, s ezalatt hol erre, hol arra határozta magát.

A habozás és a szkepszis voltak jellemének alapvonásai.

Midőn Deák Ferenc megszerkesztette a »diploma inaugurál«-et, megmutatta többi közt Tiszának és Ghyczynek is: ha meg vannak-e vele elégedve?

Ghyczy kétségbeesett arcot vágott, mint mindig, mikor véleményt kellett mondania, s aztán így szólt:

- Nekem nagy aggályaim vannak. Ez roppant fontos dolog. Ennek nagy következményei lehetnek.

- Természetesen - mondá az öreg Deák -, azért kérem a te véleményedet is.

- Édes barátom, azt így egyszeribe nem lehet. Hanem majd gondolkozom felette.

Egész éjjel nem aludt. Fel s alá járt a szobájában tépelődve.

Reggeli szürkületkor végre maga fogalmazott meg egy szöveget.

Lefeküdt. De nem bírt aludni. Nehány óra múlva felkelt újra, és egy másik szöveget koncipiált. Sietett vele a Deák lakására.

- Meggondolkoztál? - kérdi az öregúr.

- Édes barátom - kezdé Ghyczy -, az én hazafiúi kételyeim olyan nagyok, hogy nem merem teljesen aláírni a te szövegedet, ne vedd kérlek rossz néven, egy másik szöveget készítettem, amelyik jobban látszik az én saját egyéni nézetemnek megfelelni. Elhoztam, méltóztassál kérlek megtekinteni.

Deák elolvasta, és mosolyogva mondá:

- Hiszen ez egészen jól van. Elfogadom. Legyen hát a te szöveged.

Ghyczy merengve távozott, de egy jó óra múlva újra visszatért.

- Ides barátom, visszajöttem.

- Mit parancsolsz?

Megtört csendes hangon rebegé, mint egy meghasonlott lélek:

- Visszajöttem, kérlek alássan, hogy talán mégis jobb lesz a te szöveged.

Ilyen volt Ghyczy Kálmán! De valjon nem lesz-e kénytelen a jövő történetírója beismerni, hogy e habozás korántsem nevetséges?

Egy gyengeség volt ugyan, de egy tiszteletreméltó gyengeség, abban a korban, amidőn a felületesség, a könnyelműség és az elhamarkodás játszották a főszerepet.

Ghyczy Kálmán fénykora a parlamenti működésére esik, midőn Tiszával karöltve oppozíciót csináltak a Deák-pártnak, s oly magasan állottak a nemzet népszerűségében, mint még eddig sem előttük, sem utánuk senki, amióta parlamentünk van.




MOLNÁR ÉS SÁRKÁNY KERESKEDÉSE

Ne higgye az olvasó, hogy hiba történt, hogy a lap legutolsó oldaláról valami a lap első oldalára tévedt.

Nem esett semmi baj, minden rendben van, öntudatosan hoztuk át ide ezt a két nevet, melyet a hirdetések közt szokott meg már a szem. Ott előkelően festenek, itt szokatlanul. Pedig most mégis rászolgáltak, hogy idekerüljenek.

Régi jó firma a »Molnár és Sárkány«, s az üzletvilágban legalábbis hangzik úgy, mint a politikában hangzott egykor »Apponyi és Szilágyi«, vagy mint a balladák világában »Szilágyi és Hagymássy«.

- Mi történt velök? - fogják kérdeni a vevők, akik járatosak voltak az ő boltjukba, és ismerték a két derék kereskedőt.

Hála istennek, semmi rossz: élnek és uralkodnak, csakhogy elváltak egymástól.

No, az bizony megtörténik férj és feleség között is. Egy darabig kellemetlen a dolog, de aztán az asszony is vigasztalódik, a férj is. Noha én voltaképpen igazságtalannak találom a házastársak elválását, mert nem egyenlők a sanszok; a férfi könnyen kap másik feleséget, az asszony pedig csak szeretőt kap könnyen.

A kereskedőknél kritikusabb a válás. A házastársaknál visszaadják egymásnak a karikagyűrűt, egy terítékkel kevesebb jut az asztalra, s egy ágy üresen marad a szobában; ennyi az egész. De a kereskedőknél kettészakad a címer: a cégtábla, az együvé tartozó névnek fele marad az egyiknél, felét magával viszi a másik.

De a nevekkel még hagyján. A neveken meg lehet még osztozkodni; végre is mindenik emlékszik a magáéra, s azt veszi el. De mi történjék a közösen szerzett üzleti renoméval?

Pedig ez néha nagy vagyon. Sok ezer forintot jövedelmezhet.

Nagy vagyon, de csak amíg együtt van. Mert olyan különös természetű, hogy amint kétfelé osztják, egyiknek sem marad belőle.

Ezen hát meg nem osztozkodhatott Molnár és Sárkány.

Sárkány a válás után új boltot nyitott a Váci utcában, Molnár megmaradt a Dorottya utcai boltban. Mert az üzleti renomé részben a névhez, részben a helyhez is van kötve.

Mindenik búsult a másik után. Molnárnak megnyilamlott a szíve valahányszor a Sárkány nevét hallotta, Sárkánynak pedig a Molnár név rezegtette meg az idegeit. De végre is abban volt valami megnyugtató, hogy mind a ketten egyformán szenvednek.

Egyszer azonban egy sajátságos hírt hallott Molnár Sárkány felől. Suttogva hozta meg a sötétben ólálkodó pletyka:

- Tudja-e, kedves Molnár úr, mi az újság?

- Ugyan mi?

- A furfangos Sárkány egy Molnár nevű embert keres, és azt beveszi rendes compagnonnak, kiíratja a cégtáblára: »Molnár és Sárkány«, s minden a régiben lesz.

Ez pokoli idea volt; Molnárt megdöbbentette, de csak egy percre.

- Csak tessék neki. Nem tesz semmit. Majd én is keresek egy »Sárkány« nevű társat, s én is kiíratom a cégtáblára »Molnár és Sárkány«.

- Igen, csakhogy Molnárt könnyebb találni, mint Sárkányt. Molnár van sok ezer az országban, de a Sárkányok kevesen vannak.

Ez már igaz. És ezen nagyon elszomorodott Molnár. Most már csakugyan látta, hogy hátrányban van. S ez, csakis ez volt elviselhetlen lelkének. Semmi kétség, ha Sárkány elindul Molnárokat keresni, hát annyit talál, amennyit akar. De a Sárkányok nagyon megfogytak, és igen ritkák. Istenem, istenem! De boldog ember lehet az, akinek az elvált compagnonját példának okáért Kohnnak hívják!

Mindegy, meg kell próbálni, hátha találna egy Sárkányt, ha mindjárt hétfejű lenne is.

Megindult hát a lázas kereslet nagy titokban. Nem tudom, megálmodták-e az országban lakó különféle Molnárok és Sárkányok, hogy micsoda értékes nevet viselnek, de annyi tény, hogy Molnár nem bírt Sárkányt találni.

Már-már a lemondás küszöbén volt, midőn véletlenül egy ügyvédtől kér még tanácsot.

- Uram, hol vehetnék én egy Sárkányt?

- Miféle sárkányt? Amivel a pisztolyt elsütik?

- Egy Sárkányt, akit csendestársnak vennék be az üzletbe.

- Ahá, értem. Az a legkönnyebb!

- Mit beszél ön? Az egész országban kerestem, de hasztalan.

- Hát mért ragaszkodik ön ahhoz, hogy az valódi Sárkány legyen?

Molnár a homlokára ütött, s örömtelten kiáltá:

- Igaz! Ez eszembe se jutott.

- Egy valódi Sárkány ritka dolog, de egy nem valódi mindössze ötven krajcárba kerül. Tetszik önnek talán egy Zrínyi Miklós vagy egy Hunyadi János, mert az is csak ötven krajcár?

Molnár vidáman hagyta oda az ügyvédi irodát, s egy óra múlva talált magának csendestársat, aki beállt melléje, megcsinálták a szerződést, s megírta a folyamodványt a belügyminisztériumhoz, melyben Sárkányra kéri magyarosítani a nevét.

A kérvény elment, s Molnár boldogan álmodozott az új cégtábláról, mely a bolt fölött a régi fényben, a régi nevekkel fog tündökölni. Lelki szemeivel látta, és éldelegve olvasgatta.

Hanem ember tervez, a miniszter végez.

A minisztereknek sajátságos finom érzékük van néha. Igaz, hogy nagyon néha.

De nem, nem... a miniszterekben nem lehet annyi humor; ez a gondviselés sugallata volt. A gondviselésben is van kedélyesség.

Mert kellett ahhoz valami égi motor, hogy mikor a miniszter azt a sok száz sablon névváltoztatási engedélyt aláírta lágyan zizegő pennájával, egyszerre megakadjon a szeme ennél az egyiknél, s ezt dörmögje magában:

- Sárkány! Már megint Sárkány! Ezek az emberek valamennyien egyforma nevet választanak úgy, hogy aztán lassankint rájok nem lehet akadni. Ejh, tegyünk az S helyett egy B betűt - legyen Bárkány.

Nehány nap múlva lejött a kérvény, s elhalványodva nézték mind a ketten. Valóságos mennykőcsapás volt.

A csendes compagnon neve »Bárkány« lett törvényes maradékaival egyetemben. S a százszor megálmodott Dorottya utcai új firma most a következő nevet viseli: »Molnár és Bárkány«.

Az üzleti fülnek talán még így is édesebb, mint a »Molnár« név egyedül, de mégsem az igazi, az egykori, melynek csak bánatos melódiája csendül meg benne.

Az egész történet elég mulatságos (ha úgy igaz, ahogy mi hallottuk s elbeszéltük). Tanulság belőle csak az, hogy a valódi Sárkány mégis biztosabb Sárkány, mint a nem valódi, s hogy a miniszter is csinálhat okos dolgokat, néha - a tudtán kívül.




LATKÓCZINÉ

A színházjáró embernek megvannak az ő hasznos tapasztalatai. Ezek szerint osztja be a teátrális napokat. Ha mulatni akarok, akkor megyek színházba, mikor Péchy Tamásnak, az Erényegylet elnökének az inasát látom a színházi kasszánál jegyet váltani ura számára, mert akkor bizonyos, hogy valami erénytelen darabot adnak. Ha ellenben unatkozni akarok (erre is ráfanyalodik olykor az ember), Beöthy Ákos színházi napjait lesem ki, mert az csak olyan helyre jár, ahol ásítanak.

Rettenetes, milyen jól mulat a derék honatya »Edit«-en s a hasonszőrű darabokon. Az egész ház ásít, csak az az egy arc csillog. (Ilyenkor lehet csak megérteni, mért érzi magát olyan jól a mérsékelt ellenzéken.)

Ha régi darabokat, Kisfaludy-, Fáy-, Szigligeti-féle ósdi vígjátékokat adnak, ez Andrássy Gyula nemzeti színházi napja. A nemes gróf hűséges közönsége minden régi nagypipás darabnak, mintha csak visszavágyódnék ebbe a korba.

Ha azonban Apponyi Albert alakja sötétlik elő gukkerral az oldalán a Kerepesi úton, akkor revolúció, izgalom, Francillon, Fedora, minden szolid fogalomnak felfordulása járja a színpadon.

Mármost tessék megérteni a két államférfit a színházban!

Az ember éppen megfordítva azt várná, hogy Apponyi Albert hódol a régi szolid, erkölcsös, unalmas színjátékoknak, és Andrássy a forrongó jelennek.

De végre az Apponyi színházi politikája mégis érthetőbb, mint a pártpolitikája.

Andrássy Gyula rendszerének is megvan az előnye.

Mert azokban a régi, kopott színdarabokban látható igazi természetességében, alakításai legjobbjaiban Szathmáryné.

S ezekért az alakításokért megszereti az ember újra a régi naiv darabokat s a régi Magyarországot.

*

Szathmáryné isten kegyelméből művésznő. A Nemzeti Színház legragyogóbb napja, aki ha letűnik a színpad egéről, haj, be sötétségbe borul a deszkák világa! A legigazabb kedély ki lesz szakítva a komédiából, s anélkül mily lélekkel fog megjelenni? Öltözőjére rá lehet írni: itt tartózkodott egykor az örökké pótolhatatlan.

De mit tépelődöm ily sötét dolgokon? Az a lesújtó esély szerencsére még messze van, s én nem a jövőből, hanem a múltból akarok írni.

Nem is Szathmárynéról, hanem Latkóczinéról.

*

A legjobb »Mama« valamikor a legszebb menyecske és a leghiúbb asszonyka volt.

És hiú volt (régi jó idők!) a - férjére. A derék Latkóczira.

Az igaz, hogy szép fiú volt a férjecske. Az osztrák ármádiától hódította, miatta tette le a hadnagyi rangját, és lépett a házasság áristomába. Nem csoda, ha büszke volt a »hódítmányra«.

És neki férjével tervei voltak. Nagy tervei. Babérral díszítve szerette volna látni a férji fejet.

Színészt akart faragni belőle.

A kvietált hadnagy, úgy látszik, alaposan meg volt hódoltatva, mert ráadta a fejét a plánumra, és bemagolta vitézül Szász Móric szerepét Lecouvreur Adrienne-ből.

Kolozsvár volt az első début színhelye.

Zsúfolt ház. Roppant kassza. Kíváncsi közönség. Végre megjelenik a daliás Szász Móric a színen.

Viharos taps zúg föl a nézőtérről. A deli levente megtetszett, pompás jelmezében fölötte imponált.

Haj, de a kurlandi hős előtt elsötétedett a világ, amint a közönséggel szemben állt. A szerep egyszerre elpárolgott a paróka alul. Hiába ordított a súgó, hiába tördelte kezeit a színfalak mögött a feleség, Móric gróf úgy állt ott a színpad közepén, mint egy kőbálvány, aki se tudója, se látója annak, ami körülötte történik.

A kínos jelenet sokáig húzódott, anélkül, hogy Móric csak meg is mukkant volna.

A jelenet kezdett átkozottul veszedelmes lenni. De a végveszély percében előlépett a feleség, ki éppen Adrienne-t játszotta, s új életet öntött a tökéletesen megfagyott hősbe. Móric úr ugyan ezután se volt hajlandó beszélni, de a hű feleség úgy intézte a dolgot, hogy a kérdést is ő tette, a választ is ő adta meg. »Ah, kérlek, ne is szólj, kitalálom a gondolataidat«, »ugye, ezt gondolod?« »ugye, te is ebben a véleményben van?« - s hasonló társalgás mellett lefolyt szépen a kettős, miközben a kurlandi hős egyre a fejét bicegtette nagy mogorván, sőt ha Adrienne titokban nagyot csípett a karján, még meg is hajtotta magát teljes beleegyezés jeléül.

Haj, de Adriennek nemsokára távoznia kellett. Móric ismét egyedül maradt. Móric ismét a kétség martaléka lett. Egy darabig még kiállta a farkasszemet a közönséggel, aztán megfordult, s vesd el magad, rohant ki a színpadról, a teátrumból, meg se állt hazáig, ott bezárkózott a szobájába, s agyonlövéssel fenyegetett mindenkit, aki őt vissza akarja vinni a színpadra.

Úgy kellett fölhajszolni valami kurta kocsmából a régi Szász Móricot, aki aztán eljátszotta a szerep hátralevő részét.

Latkóczi színészpályája evvel be volt fejezve. Hivatalba állt. És miatta - lelépett a színpadról a felesége is.

A feleség szerelménél azonban erősebb volt, szerencsére, az első szerelem. És ez a színpadé volt, melyre vissza is vitte ismét Szathmáryné Latkóczinét.




A KŐBÁNYAI TITOK

A férfiú, akit én itt leírok, nem képzelem szülötte. Ismeri őt mindenki abban a nagy alföldi városban, melyben lakik. Művész, a szó teljes értelmében, éspedig orgonista. Él, mint a madár, azonban mint egy olyan madár, aki sört iszik. (Nem tudom, benne lesz-e ez a madárfaj a Herman Ottó új könyvében?) Ez utóbbi tekintetben még nagyobb művészetre vitte, mint az orgonálás fönséges mesterségében. Nincsen egyéb dolga, mint hogy vasárnap az úri misén eljátssza az offertóriumot vagy a graduálet, amiért tisztes fizetést húz a várostól. Hanem ezt aztán pompásan csinálja.

Ő azonban az isteni költészet, a Hypocrene poharát csakhamar fölcseréli Gambrinus serlegével, melyben a sör habzik. És ennek mély szenvedelemmel áldoz. Reggel beül a vendéglőbe s onnan nem mozdul ki éjfélnek előtte. Ott ül egy sötét szögletben, egy asztal benső sarkán, félig lecsukott szemekkel, félig felhőzött homlokkal, csurgóra álló bajusszal s pohár, krigli, csizma, papucs s minden egyéb néven nevezett árpalétartály bámulatos gyorsasággal ürül, tűnik s váltakozik előtte. Alig jön az új pohár, máris távozik, alig csillan meg sárgasága az új italnak, máris eltűnik. S eközben tőle dőlhetnek trónok, omolhatnak koronák, koncertezhetnek orgonisták, zongoristák, nem törődik vele. Az egész világ egy szörnyű nagy ostobaság. Punktum. Proszit!

Az egy, ami iránt érdeklődik, amin gondolkozik, amit nagy szenvedéllyel tanulmányoz, amiben már jelentékeny vívmányokat ért el, az okszerű sörivás gazdasági és pénzügyi titkainak kifürkészése. E tekintetben óriási kísérleteket tett. Megpróálta már, mi jutányosabb: pohárral, kriglivel vagy csizmával inni a sört, kísérletet tett felesen korsócskával és úgynevezett tréfa-pohárral vegyíteni a programot, kipróbálta annak előnyeit, ha egy külön hordócskát csapoltatunk, meglesi mindenkor a kellemes »döglött poharakat«, melyek friss csapolásokkor keletkeznek, midőn a törzsvendégek félig teli poharai kicseréltetnek... mi a diplomaták minden furfangja ahhoz képest, amit egy okszerű sörivó ki tud fejteni a nyomorult provincián? Egy okszerű sörivó és orgonista? Egy okszerű sörivó és vidéki művész, szellemi cigány?

A nagy férfiú azonban, akit én itt leírok, nem volt megelégedve az elért apró sikerekkel. Még nagyobb tökélyre, még nagyobb eredményre vágyott.

Végre egy napon kipattant fejéből az isteni szikra, a zseniális ötlet... a »kőbányai titok«.

Ez egy valóságos pénzügyi expozé volt... melynek megalkotásában kezet fogott a művész a fiancierrel.

A nagy férfiú azonban, akit én itt leírok, napjában átlag negyven pohár sört ivott meg. A vasárnapi művészeti felbuzdulások után ötvennel is, sőt némely zeneszerzői ábrándok édes-bús hatása alatt még többel... Egy pohár ára tíz krajcár, ami napjában átlag négy forintot teszen... bocsánat e száraz számolásért, de én istenem, ha egy orgonista, egy cigány, egy sörivó számolni kezd, a krónikás lantján mért ne csendülhetne meg az egyszeregy?

A nagy férfiú tehát, akit én leírok, kiszámította, hogyha ő ugyanazt a sörmennyiséget, melyet otthon tüntet el: a forrásnál, Kőbányán fogyasztja el, ahol sokkal olcsóbb az árpalé, a pihenésre szánt hat-hat napon át nemcsak a vasúti költséget takarítja meg a különbözetből, de vagy két forint plusza is támad. (Állt ez is olyan szilárd alapon, mint a pénzügyminiszter expozéjának plusza.)

És azóta a vonaton folyton látható egy állandó utas, aki hat napra Kőbányára utazik, a hetediken pedig vissza a pátriájába, hogy részt vegyen a vasárnapi misén.

Úgy jár-kel, mint egy élő titok.

A vasúti kalauzok összesúgnak, ha meglátják a kupéban a rejtélyes utazót.

A vidéki város kíváncsi közönségét lázas izgalomban tartja a rejtély, mit művel a derék orgonista a hét hat napján Kőbányán?

A rejtély hőse pedig mosolyogva csörteti zsebében a két forint pluszt s a vonat prüszkölve repíti át síkon, mezőn, berken a kőbányai titkot, az egyedüli jövedelmi alapot, melyre nem lehet adót kivetni.

Oh, te furfangos vén o1rgonista, ki csak egy vidéki cigány vagy, ki élsz gondtalanul, napról napra, ábrándok, furfangos tények és ázsiai kényelemszeretet közt... te valószínűleg nem tudod, mennyi tükrözik vissza benned ebből a mi nem kevésbé zseniális és nem kevésbé korhely Magyarországunkból, mely a tiédhez hasonló gazdasági plánumokat szőve, azt hiszi, hogy takarékoskodik!




A RÁK

(Külügyi csevegés)

Ha Mackenzie lenne a cinkotai kántor, s ha Kálnoky lenne Mátyás király, és azt kérdezné Mackenzie-től: »Mit gondolok én?«, hát bízvást azt felelhetné Mackenzie, föltéve, hogy őszinte akar lenni:

- Fölséged azt gondolja, hogy én egy angol doktor vagyok, pedig itt egy angol ügynököt lát maga előtt.

A napvilágra kiszivárgott részletekből, egyes, a nyilvánosságra dobott szálakból ma már bizonyos bepillantást vethetni ama politikai játékba, mely egy beteg gége körül forgott.

Nem szükséges, hogy az időt visszavarázsoljuk (úgysem tudnánk), és még inkább fölösleges, hogy az angol királyné belső szobájának kulcslyukához lapítsuk fülünket, mégis hallani véljük a párbeszédet azon a napon, midőn a királyné először referáltatott magának a veje hogylétéről.

- Nos, mi a baj doktor?

- A legrosszabb, felség. Rák.

- Ki fog gyógyulni?

- Belehal. Nincs mentség.

- De meddig élhet még?

- Pontosan nem lehet meghatározni, de még egy évig is elhúzhatja.

A királyné közölte a dolgot bizalmas embereivel, az angol államférfiakkal. S a politikusok, e hollók, mindent a haszon szempontjából tekintenek. Nekik minden mozzanat, legyen az fájdalmas vagy örvendetes, csak anyag, melyből pót természetükkel rafinírozott hálóikat szövik.

Egy évig élhet - gondolta magában (mondjuk) Salisbury. Egy év nagy idő. Egy év alatt meghalhat Vilmos császár, és akkor Frigyes lesz császárrá, s a mi Viktóriánk császárné. S ez az angoloknak megér valamit. Még akkor is, ha majdan »özvegy császárné« lesz. Csakhogy attól lehet félni, hogy az ördöngős Bismarck megtudja, hogy rák a trónörökös baja, s megcsináltatja az öreg császárral a régensséget. Ennélfogva ne legyen hát a trónörökös baja »rák«.

Körülbelül így történt, s belevonatott a politikai intrikába Mackenzie is.

- Isten neki - mondá a híres orvos -, ha így van a dolog; Anglia kedvéért feláldozom a tudományos reputációmat.

Az angolok jól számítottak a Bismarck ravaszságára.

A nagy vaskancellár is észrevette, hogy az a »beteg gége« mire jó. Nyomban hívatta az előkelő német orvosokat, s küldötte San-Remóba az udvar nevében.

Lehet, hogy instrukcióik is voltak a derék doktoroknak:

- Keressétek meg abban a gégében azt a rákot. Aztán semmi tartózkodás. Ki kell jelenteni határozottan. Még, ha nem volna is biztosan megállapítható. Nem olyan baj, ha a legrosszabbtól félünk és egy kevésbé rossz következik be (ezt könnyen megbocsátja az ember), mintha váratlanul kell a legrosszabbra ébrednünk, anélkül, hogy a szükséges intézkedéseket megtegyük. (A régensségre fájt a foga őfőméltóságának.)

Így kezdődött aztán a humorisztikus hajhúzás a német doktorok és az angol doktor közt.

- Nem rák - bizonyítgatta Mackenzie, pedig tudta, hogy rák.

- De bizony rák - erősködtek a német Aeskulapok, pedig talán nem is tudták, hogy rák-e?

Rák! Nem rák! Ez a két állítás kergetőzött szünetlenül a világ összes lapjainak hasábjain, famózusabbnál famózusabb indokolásokkal. Végre már a vidéki felcserek is nevetni kezdték Európa legnagyobb szaktekintélyeit: meg vannak-e valjon bolondulva, hogy annyi ideig fel nem ismernek egy egészen határozott alakban jelentkezni szokott bajt?

Még tán ma is tartana a sajátságos vita, ha közbe nem jön a »kaszás ember«.

A kaszás ember volt hivatva eldönteni véglegesen, mi hát a trónörökös baja.

A Bismarck kevély mondása »nem félünk senkitől a világon, csak az istentől«, hamar beigazolódott egyrészről.

Az isten látogatta meg Németországot. Az öreg Vilmost magához szólította, s Mackenzie rögtön aláírta a német doktorok orvosi véleményét, hogy a trónörökös baja »rák«.

Most már Frigyes és Viktória a trónon ül, nem árthat a »rák« az angol politikának semmit, hát szabad neki ráknak lenni.

S így lett ebből a rákból egy olyan rák, amit Bismarcknak nem sikerült saját céljaira kihalászni.




A DERÉK HETTYEY

Valaki felpanaszolta nemrég, hogy ma nem teremnek sem a sajtóban, sem a közélet zöld asztalánál olyan »szilárd politikai meggyőződések«, mint azelőtt.

Kivált a publicistákra fordult kiélezve ez a panasz.

Persze, mikor még lúdtollal írták a vezércikkeket, vasból volt a meggyőződés, most vastollal írják, s pehelyből van.

De nem csoda az, ha utánanézünk, miként nevelődik a mai kor publicistája, hogy lesz gubóból lepe, majd denevér.

Ezek a jó fiúk, akik itt dolgoznak a mellettem levő szobában, a »legkülsőben«, igazán nagyon »be vannak fogva«, ahogy mondani szokták. Majd mindenik dolgozik múzsának sugallatából is, meg a szerkesztő sugallatából is. Otthon, ihletett óráikban, Apolló lantját pengetik, vágyván eljutni egykor a Parnasszusra, de minthogy nem kevésbé vágynak a Kis Pipába is eljutni (mégpedig napjában kétszer), kénytelenek a komor órákban a szerkesztői asztaloknál görnyedni, s elővenni a rosszabbik eszüket (a szebbik helyett); írni a rövid híreket, a reportokat, lefordítani a külföldi lapok érdekes közleményeit, felhajszolni izgató helyi események apró részleteit, s föltálalni azokat jóízű szószban.

Sőt, mert a Parnasszuson és a »Kis Pipá«-n kívül még kvártélyos asszony, mosóné és szabó is van, s ezek is komoly faktorok a társadalomban, a költészet nagy birodalma és a napi érdekű kéziratokat pusztító Moloch mellett, még egy »provinciá«-val is kell bírniok.

Némelyiknek kettő is van. X. bírja Aradot, Y. uralja Szegedet, Z. Kassát, B. Győrt. Azaz tudósítója és levelezője valamely aradi, szegedi, kassai vagy győri lapnak. Ő küldi a nevezetes világeseményekről a sürgönyöket, s hetenkint egy levelet firkant, melyben kitelhetőleg igyekszik elmés és ügyes lenni. Nem ritkán a vezércikk is a pesti redakciókból kerül ki. A vidéki lapok a fiatal kezdő embereket szerződtetik e célra, kik aztán élénk polemiákat folytatnak a »Hiripi Kürt«-ben vagy a »Nagybajomi Híradó«-ban a »Times«-szal. De denique itt tanulnak ki, itt válnak »publicistákká«.

Egy nap, van annak vagy három éve, levelet kapok a megyémbeli szerkesztőtől, akit a »nagy véresszájú«-nak neveznek. A másik neve, mondjuk, Hettyey.

»Tisztelt barátom - írja -, legyen szíves egy fiatal írót szerződtetni lapomhoz; fizetség negyven forint, kötelezettség hetenkint csütörtökre egy fővárosi levél, vasárnapra egy vezércikk. Lapom, amint méltóztatik tudni, épppúgy mint én, határozott szélsőbali.«

Elővettem a levelet, s legelőször is beszólítottam Várhidyt.

- Kedves barátom, volna-e kedve egy vidéki lap levelezőségét elfogadni. Egy tárca és egy vezércikk hetenkint.

- Egy kicsit sok. Mit fizet?

- Negyven forintot.

- Egy kicsit kevés. A mostani lapom ötvenet fizet.

- Tehát két provinciája lesz. Ötven meg negyven, kilencven.

- És milyen a lap politikája?

- Szélsőbali.

- Akkor elvállalom. Mert a mostani lapom kormánypárti, tehát legyen egy szélsőbali orgánumom is, abba különben is könnyebb cikkeket írni. Nem kell gondolkozni rajtuk.

- S témát sem kell keresni. Mert csak egy témát dolgoz fel hetenkint. Ír például egy cikket a büdzséről és elküldi az egyik provinciának, aztán ír egy másik cikket, amelyben a saját előbb megírt cikkét kifogásolja, megcsúfolja, nevetségessé teszi, s küldi a másik provinciának.

- Igaz, igaz, emellett gyakorlom magam.

- Természetesen, mert ön politikusnak készül; arra van tehetsége.

Nagybátyám, aki régimódi ember, s lelkes híve Hettyeynek, a szerkesztőnek, éppen ott pipázott a dívánomon, mikor a párbeszéd lefolyt.

Homlokát a kínos izzadtság verte ki, s mihelyt Várhidy kiment szobámból, kitört belőle az elkeseredés:

- De hisz ez erkölcstelenség, amit ez a fiatalember készül elkövetni. Irtóztató, irtóztató! S te még rábeszélted. Nem szégyenled magad ilyen szentségtelen kéztől eredő cikkeket csempészni be annak a jeles hazafinak (a Hettyeynek) lapjába, melyet úgy olvasnak a mi megyénkben, mintha biblia volna minden sora.

- Nem érted te azt! Ez csak egyszerű mesterség. Az ember csizmát varr, egynek hegyes orrút, másiknak kajlát, kinek-kinek az ő gusztusa szerint.

Egy évig tartotta Várhidy a provinciát, anélkül hogy valami emlékezetes eset történt volna. Pontosan mentek a cikkek, s jött a honorárium.

A gyerek igen jól írt, roppant értette a dörgedelmes frázisokat, s népszerű lett a sifreje (V-y) vidékünkön. Rajongtak cikkeiért a szélsőbalok, s Hettyey is igen meg volt elégedve. Egypár hónappal a választások előtt, egy hétfőn megint levelet kaptam Hettyeytől.

- Tisztelt barátom - írja -, a politikai viszonyok e vidéken úgy alakultak, hogy én és lapom a jövő vasránaptól kezdve a kormánypártra megyünk át. Utasítsa kérem Várhidyt ilyen irányban.

Rögtön elküldtem a szerkesztőségi szolgát nagybátyámért, aki a Hettyey vidékéről való.

- Kedves bácsi, azért kérettem ide, hogy egy kis meglepetést akarok önnek okozni.

- Talán szűzdohányra tettél szert?

- Nem biz én. Hanem Várhidyval akarok megint konferálni. Kedves Várhidy úr, jöjjön csak be!

- Tessék!

- Levelet kaptam a vidéki principálisától.

- Mit ír?

- Hát úgy állnak odalent a dolgok, hogy a nagy Hettyey szombaton éjjel, mikor a toronyóra elüti a tizenkettőt, egyszerre megszereti a közösügyeket, s meggyőződik, hogy csak azok teszik boldoggá a mi hazánkat - a jövő vasárnapi vezércikket tehát már ebben az irányban tessék megírni.

- No, az egészen jó lesz - szólt örvendezve Várhidy -, most már csak egy cikket kell koncipiálnom mind a két provinciámnak; mindössze kétszer írom le.

A nagybácsi toporzékolt, ugrált mérgében.

- Ez már gyalázat, ez már istentelenség.

Alig egy hónapra új levelet írt Hettyey.

»Tisztelt uram. Kilátásom van, hogy az x-i kerületben mérsékelt ellenzéki programmal jelöltnek léptetnek fel. Figyelmeztesse kérem Várhidyt, hogy a cikkeibe ne sajnáljon egy-egy oldaldöfést mérni a kormánynak, s egypár cukkedlit odadobni a katolikus papoknak.«

Mutatom a levelet a nagybátyámnak.

- No, ez a Hettyey, az egy példátlan gazember! - mondja elszörnyülködve.

- Dehogy. Csak hű gyermeke a kornak.

- Én csak azt a szegény fiút, a Várhidyt sajnálom.

- Miért?

- Hogy elesett az állásától. Csak tán nem vállalta a habarékpártiságot?

- Sőt inkább örült neki. Mert ez még valami új előtte.

- No, már nagy gézengúzok vagytok - fakadt ki végre az öregúr fejcsóválva -, sok mindenfélére be van az eszetek rendezve.




MESE AZ ÁRVÍZRŐL

Egy alföldi városból kapjuk e sorokat. A nép ajkán most a következő kis mese van elterjedve az árvízről:

A kis-tiszai zsilipszakadás után összegyülekeztek az alföldi emberek tanácskozásra, s elhatározták, hogy deputációt küldenek a Tisza folyóhoz, megkérni őt, hogy a jövő esztendőben ne öntsön ki.

A deputáció elment Mármarosba, az oláhok közé, ott lakik egy barlangban a Tisza, ebből önti ki a folyót, mely a barlang szájánál csak olyan keskeny, mint egy garasos pántlika. (Bezzel meghízik, mire Szegedhez ér.)

A Tiszát ott találták éppen munkában.

- Mi jót hoztatok alföldi emberek? - kérdi félvállról, se hidegen, se melegen.

A deputáció szónoka elöljárult.

- Megkövetjük alássan kegyelmedet, kérjük szívesen gráciáját, elég volt már nekünk a vízből, ígérje meg, hogy a jövő esztendőben nem önt ki az Alföldön.

A Tisza kevélyen félrerántotta a dolmányát, megcsördítette a sarkantyúit (mert tudják kendtek, magyar lenne ő is, magyar a gúnyája is), és így felelt:

- Bizony nem ígérem meg alföldi emberek, mert én a jövő esztendőben ki akarok önteni.

De már erre méregbe jött a nagytermészetű Börcsök János Vásárhelyről, és rárivallt nagy vörösen:

- No, ha kend nem ígéri meg, hát akkor én lekapom a kalapom, megfogom vele ezt a hitvány kis csurgót, és egy esztendeig nem mozdulok innen... kend lássa, ha a jövő esztendeig nem lesz víz a Tiszában!

Megijedt erre a Tisza, még önteni is elfelejtett - bezzeg lehet most apadás mindenütt! - és nagy hirtelen beleegyezett az alföldiek kívánságába.

Meglett az egyezség. Parolát is adtak, maga Börcsök János csapta el.

Nagy volt az öröm az egész Alföldön, mikor a deputáció hazaért és elújságolta, hogy a Tisza megígérte, nem önt ki jövő esztendőben. Mármost vígan szánthat őszi alá a gazda.

Nagy volt az öröm, csak egy ember maradt komoly, az öreg Böhő Ferenc Szentesen, aki ész dolgában tíz prókátorral is fölveszi.

- Megálljunk, emberek! - szólt az öreg. - Hát azt megígérte-e a Tisza, hogy a főispánjai se csinálnak galibát?

- Hát az minek? Biz azt nem ígérte meg.

- Nohát akkor hiába koptatták kendtek a csizmát. Mert én mindig azt tapasztalom, hogy az a másik Tisza is megígér mindent, ő meg is tartja a szavát - hanem a főispánjai mindig kijátsszák az ígéretét.

...Így történt, hogy az idén a Tisza nem áradt ki, hanem a mellékfolyói - a főispánjai -, azok bizony kiöntöttek. Be kár, hogy az öreg Böhő Ferenc nem volt a deputációban!




A KÚRIA ÉS GYÁSZA

Egy idegen, nevezetességeket nézegető utassal történt, hogy Szegeden megnézve a börtönöket, e mindenféle komforttal berendezett szellős termeket, Budapesten belátogatott a Kúriához, ahol ocsmány, homályos cellákban sínylődnek a hivatalnokok, s leírásaiban összetévesztette a két helyet. Azt hitte, ebben ülnek a rabok, amabban a bírák. Valóban az épület, melynek homlokzatán ott áll aranybetűkkel »Iusticia regnorum fundamentum«, olyan kopott, olyan elhagyatott, mint az »igazság«. Pedig ez épületben székel az ország két legmagasabb ítélő fóruma.

E két fórumból csak az egyik áll európai nívón: a Kúria, hol a jogászvilág összes jelességei együtt vannak. Több jó bíróságra már nem telik az emberanyagból. Hiába lamentálunk, hiába szidjuk az igazságügy-minisztert, hogy rossz az igazságszolgáltatás, a jó igazságszolgáltatáshoz mindenekelőtt jó bírók kellenek. S az nincs. Hiába gyújtaná meg Fabiny a Diogenész lámpását.

Büszkeséggel lehet említeni a Kúriát, de a királyi tábla még sok kívánnivalót hagy fenn. Sokat dolgozik, gyorsan és rosszul.

Egész adomakör nyílzáporával lehetne sújtani a ferde ítéleteket, melyek onnan kikerülnek. A magyar ügyvédek a vacsoráiknál egyébről sem beszélnek, ha jól akarnak mulatni egymás közt, mint a tábla ítéleteiről, mellyel az is megesett, hogy az első bírósági ítéletet indokainál fogva hagyta helyben - pedig éppen azon a címen fellebezett a fél, hogy az első fokú bíró elfelejtette indokolni.

De nem most az ideje humorizálni az ódon ház lakói fölött, midőn fekete lobogó leng a homlokzaton, mely a Kúria elnökének, Perczel Bélának halálát jelenti.

Egyike tűnik el vele a legrokonszenvesebb alakoknak. A gőgös, feudális érzelmű Mailáth György után jött. Szelíd, jó ember volt. Éppen alkalmas egy ilyen testületet vezetni, mert a Kúria elnökének nem szabad hatalmasnak lennie, sem erőszakoskodónak. Az ő szerepe a lehető legszubtilisabb kormányzás.

Szép magas szál ősz ember volt, vékony, értelmes arccal, nyájas, de mégis tiszteletet parancsoló tekintettel. A közügyekben mindig nagy szerepet játszott. Elnöke volt a képviselőháznak, Bittó után pedig az igazságügy-miniszteri tárcát viselte.

Mindez el van mondva róla egyebütt is, de kár volna elfelejteni igazságügy-miniszter korából, hogy midőn Wagner László a saját fiát lőtte le a párbajban, a megszomorodott szívű atya igazi római módon cselekedett: kegyelemre ajánlá Wagnert a fölségnek, mert az igazság a Wagner részén látszott lenni.

Azokhoz a régimódi emberekhez tartozott, kiknek lelkülete örökre üde marad. Még öreg korában is szerette a költészetet - de nem úgy, mint nehány »nagy« emberünk, kiknek a »melle« kívánja meg a poézist, és ők maguk kezdenek vén korukra szerelmes verseket irkálni.

Igen gyakran eljárt az irodalmi társaságok gyűléseire, s ott olyan figyelemmel kísérte a novelláket és verseket, mint egy gyermek, aki a mesehallgatás gyönyöreinek úgyszólván önfeledten adja oda magát.

Nemegyszer történt meg, hogy felolvasás után odalépett valamely fiatal íróhoz, és bemutatta magát.

- Én Perczel vagyok. Nagyon szép volt. Írjon ilyet minél többet.

Mint emberről elragadtatva lehet beszélni; hogy milyen volt mint elnök, annak megítélése más lapra esik.

De egyet ki lehet mondani, hogy szerencsés elnök volt, mert akár van benne része, akár nem, az ő elnöksége alatt a Kúria folyton erősbödött tehetségekben, s elérte azt a magas színvonalat, amelyen ma áll.

Hogy ki lesz az utóda, máris találgatják a bírói körökben. Vagy Szabó, a mostani alelnök, vagy pedig maga Fabiny, aki hír szerint helyet adna Szilágyi Dezsőnek.

De az talán e percben közönyös is.




AZ ALKONYAT

[A karcolat szövege megjelent a Krk 40. kötetében, az »Elbeszélések« című ciklus XIV. kötetében, a 144-146. lapon, Bisztray Gyula jegyzetei a jelzett kötet 278-279. lapjain olvashatók. A pontos keletkezési idő megállapítása és a keletkezési körülmények összefoglalása szükségessé tette, hogy a jelen kötet jegyzetapparátusában ismételten szóljunk erről az írásról a 240-242. lapokon.]




ELLENZÉK AZ AKADÉMIÁNÁL

(Csevegés)

Tavaszkor nemcsak a föld frissül fel, aki termékeny elem, hanem a terméketlen elemek is ekkor frissülnek fel. Még a Tudományos Akadémia is most egészíti ki magát.

Mert nemcsak az Akadémiának halnak, hanem ő maga is hal és ritkul. Ez idén van nehány üres hely, s a tagajánlások e napokban történtek meg.

Schvarcz Gyula Tisza Kálmánt ajánlotta tiszteleti tagnak. Ez az idea, mikor a levelében elolvasták, úgy esett be oda, mint a sistergő istennyila.

- Tisza Kálmánt? - sziszegték.

- Schvarcz Gyula! - szörnyülközének.

- Mit írt Tisza Kálmán?

- Miért nem ajánlotta inkább Tallián Bélát, mert az legalább írt egy levelet?

Nyíltan is, de főleg titokban nagy zúgás, morgás keletkezett a vaskalaposok közt. Még csak ez a hely volt, ahova a hatalmas kormányelnök keze el nem ért. Eddig a vaskalap uralkodott: most idejön a »magyar vasember« (a vasember, aki csupa szívből van). És ha az egyszer idejön a mediocritások közé, itt is ő lesz az úr, mihelyest beteszi a lábát.

Öreg Pulszky Ferenc szereti a zavarokat; mihelyt meghallotta az ajánlás hírét, egyszerre úgy tett, mintha semmit sem hallott volna: szaladt haza az íróasztalához, megírván Fraknóinak, hogy az üresedésben levő két tiszteleti tagsági helyre ajánlja Kállay Bénit (aki történelmet írt) és gróf Andrássy Gyulát (aki történelmet csinált) ajánlja, ő Pulszky Ferenc, aki teljes életében konfliktusokat csinált.

No, erre támadt még csak igazi ijedelem. Három nagyember és csak két hely. Rettentő helyzet! Egy nagyúrnak el kell buknia.

De melyiknek?

- Az aktivitásban levő minisztereknek előnyük van - vélték némelyek -, Andrássy már csak volt miniszter.

- Igen, de még lehet.

- Ez is igaz.

- De hát akkor kit mellőzzünk? Mellőzzük Kállayt.

- Kállayt lehetetlen, mert nagy tudós.

- Mellőzzük Tiszát.

- Bajos, mert kálvinista.

- S azonfelül az Akadémia adómentességéről sem szabad megfeledkeznünk.

- Igaz, igaz!

Az ellenzéki akadémikusok azonban ez ellen jó kortesfogást találtak fel.

- Nem ösmeritek Tiszát. Ha meglesz tiszteleti tag, meglehet, megadja az adómentességet, de ha megbukik, akkor bizonyosan megadja, nehogy bosszúállásnak látszassék.

- Ez is igaz!

Ilyen bizonytalanságban lebegett az ügy, s hovatovább mind mozgalmasabb lázongási hírek érkeztek Schvarcz Gyulához: hogy Tisza ellen nagy az áramlat az Akadémiánál; különösen a mindenható Fraknói és az izgékony öregúr, Pulszky Ferenc duzzognak és szervezkednek.

Schvarcz Gyula meghökkent.

- Csakugyan olyan nagy az ellenzék?

- Ez a két ember szítja a tüzet. Baj lehet belőle.

Nosza, ezen segíteni kell. Rohan a hű mameluk Fraknóihoz; hogy argumentumokkal, kapacitációval megpuhítsa a lázadozót.

- Hallom, hogy ön nincs megelégedve az én ajánlatommal?

- Ki mondta? - kérdé Fraknói.

- Beszélik mindenfelé.

- Nos, igen - szólt finom diplomatikus mosollyal Fraknói -, az ajánlat engem nem elégít ki.

- Miért, uram?

- Mert ön nem írta meg elég melegen. Tisza Kálmán sokkal magasztalóbb ajánlást érdemel. Én lelkesedem az eszméért, hanem Pulszky Ferencen azt vettem észre, mintha idegenkednék.

- Akkor hát megyek Pulszkyhoz.

S rohant a Múzeumba:

- Azt hallom, bátyám, nem helyesled, hogy Tiszát ajánlottam.

- Ki mondta azt?

- Beszélik.

- Hát tudod, van benne valami. Így, ahogy az ajánlás történt, nem egészen tapintatos. Az ilyesforma dolgokkal nem szabad csak úgy ajtóstul berohanni az Akadémiába.

- De mégis mi a kifogásod?

- Hm..., négyszemközt legyen mondva, én azt szerettem volna, ha inkább nem ajánlod.

- Miért?

- Hogy akkor a Guszti fiam ajánlhatta volna.

***

Schvarcz Gyula vígan ugrándozva ment haza: látta, hogy az akadémiai ellenzék nem komolyabb a házbelinél.

Kicirkalmazták circumspectus módon, hogy Kállay Bénit egyelőre rendes tagnak választják (szerencsére van egy hely üresedésben, mert különben amerikai párbajt kellett volna inszcenírozni két akadémikus közt), s így a két tiszteleti tagsági szék közül Tisza Kálmánnak jut az egyik.

S akit tizenkét évi kormányzás nem bírt se népszerűtlenné, se savanyúvá tenni, hihetőleg ezt a megválasztást is kiheveri valahogy, mint ahogy Kossuth és Petőfi ki tudta heverni a meg nem választást.




AZ ÁR

Hiszen szép, szép ez a tavasz, az első ibolyával, az első fecskével, a megenyhült égnek első mosolyával, de vannak árnyoldalai is. Az első fecskével várjuk a muszkát, a nap első mosolyával várjuk a vizet. S ez így van évről évre.

A muszka nem jön (visszatartja Bismarck, tavasztól új tavaszig), de a vizet nem bírják visszatartani, minden évben kiönt valahol.

Télen egész komikus, mikor egy-egy fennhéjázó névjegy kerül kezünkbe: »X. Imre a Madzag kormánybiztosa«, vagy »Y. János a Bige miniszteri biztosa«. Szájunk mosolyra ferdül: Hát ez miféle állás? Folyamok ezek? De hol? Nézzük a térképen, bár hasztalan. Ilyen nevű vizek még tán az olümposzbeli Neptun úr lajstromában is csak a »stb.« alatt fordulnak elő.

De tavasszal aztán, mikor a nap sugárnyelvecskéivel megnyalja a hóborított hegyek gerincét, fölveszik magukat a kis erecskék, s beszéltetnek magukról a lapokban, némelykor kövér ciceró betűkkel. Nekidühödnek a Madzagok és Bigék, megdagasztják a nagy folyamokat, szilaj nyargalásra késztetik a méltóságteljes Dunát, melyet nagy szakállas öregember képében ábrázolnak a szobrászok és piktorok, s őrült dühbe hozzák a Tiszát, akit magyaros ingvállban rajzolnak, szép leány képében; hanem ilyenkor valóságos fúria.

Láttak már egy igazi árvizet? Nem még? No, én már láttam, és elbeszélem, milyen. Hát kérem, az árvízhez három dolog szükséges mai napság. Egy folyam a csordulton túl teli vízzel, egy terület, amit elöntsön és egy kormánybiztos, aki erről jelentést írjon.

»Fekete éjszaká«-nak nevezik azt a hajnalt a szegediek, amikor az ár betört a városba.

Éjfél után két óra felé jött az első jelentés a gátszakadásról. Az emberek nagy része otthon pihent félébren, félálomban várva a vészharangszót. Mert üres alarmhír már az éj folytán több ízben verte fel a lakosságot. Az történt, ami a mesében, hogy az »igazi farkas«-nak már senki sem hitt. A városházára hozták az első vészhírt, ahol a vészbizottság virrasztott. Egy polgárember rohant be egész valójából kikelve:

- Jön a víz! A gát elszakadt. Egyenes onnan futok.

A szenátorok egész flegmával tanakodának maguk közt.

- Lehet-e ezt hivatalos jelentésnek venni? Nem lehet. Mert ki bízta meg önt a jelentéssel? Magától jött ön ide? Nos tehát, nem lehet hivatalos jelentésnek venni; márpedig csak a hivatalos jelentés a hiteles. Ennélfogva nem is szakadhatott el a gát. Ergo nem kell a harangot meghúzatni.

Talán csak én magam vettem a civis jelentését komolyan, s tüstént lementünk egy barátommal az utcára.

Halotti csönd terült el a város fölött, csak a szél süvítette szörnyű danáit. Itt-ott egy alak suhant el batyuval a hátán, egy-egy eb vonított valahol messze. A kakasok ma nem szólottak.

Egyszerre közelgő lódobogás hangzott fel a néma éjben a budai országút felől.

- Egy hírnök! - találgatta barátom.

- Menjünk arrafelé.

Egy honvédkapitány (Károsy nevű) jött sebes vágtatva, lováról csurgott a víz, maga a kapitány is csupa lucsok volt.

- Minden elveszett! - kiáltá a kapitány.

- Csakugyan elszakadt a gát?

- Már hasig úszott lovam a vízben - mondá sötéten. - Zajongva ömlik be a gátréseken a víz.

- Menjünk haza - sürgetett a lakótársam. - Menjünk, menjünk!

- Ej, hát te is olyan sült paraszt vagy, aki a tudományra semmit sem adsz. Hiszen, ha elszakadt is a gát, kiszámították a mérnökök, hogy csak tíz óra alatt jöhet be ide a töltéstől az ár, az pedig valamikor délben lesz. Menjünk be még egy teára a »Hétválasztó«-ba; ott még világosságot látok.

A »Hétválasztó« kávéházban nehány gányó ült egy petróleumlámpával világított asztalnál, és az árvíz bejövetelének esélyeiről vitatkoztak. (Még ezek nem tudtak semmit.)

- Elfogják! - vélte Barka Gergely uram. - A kormánybiztos erélyes ember. Aztán annyi zsák még a tengert is megállítja, komámuram!

A komának szólított alacsony, zömök emberke a fejét rázta:

- Én csak azt mondom, hogy bejön, bejön komám, okvetlenül bejön. Mert nagyon rossz álma volt az éjjel a feleségemnek.

- Bolond kend, koma. Hát többet ad egy asszonyi álomra, mint a mérnökök eszére, akik kiszámították, hogy ekkora vízben, ekkora hullámverés mellett megáll a töltés.

Én közbe akartam kiáltani: »Bolondok, ne disputáljatok, hisz itt van már a víz a nyakunkon«, hanem a barátomban volt annyi humor, hogy ő is a disputálók közé keveredett, s annak az állítását támogatta érvekkel, aki nem hitt a víz bejövetelében.

A két koma párbeszéde mindinkább elmérgesedett, itták a borocskát, csapkodtak a tenyereikkel az asztalra.

- Bejön, ha mondom.

- De bizony nem jön.

- Felteszem a szürke lovamat egy malac ellen, ha bejön.

- Én pedig felteszem a házamat egy kukoricacső ellen, ha be nem jön.

- Hagyjuk itt őket - szóltam -, álmos kezdek lenni.

- Megmondjam nekik?

- Minek rontanád a mulatságukat? Hadd kvaterkázzanak még egy darabig. Hisz ráérnek.

Künn az előbbi csönd honolt. A harang még mindig nem kondult meg. Az utcák teljesen néptelenek voltak. Semmi nyüzsgés, mozgás. Az egész város aludni látszott.

- Az emberek nem készülődnek.

- Ez furcsa!

Csak az egyik keresztutcában találtunk egy mennykő nagy hordót kigurítva a járdára, amelyből nehány parányi tűzszirka pattant fel.

- Mi az ördög lehet az?

- Ég benne valami... most gyulladozik.

Közelébe érve jól megrúgtam, mire a hordó tompa, síri kongást hallatott, s utána nyomban egy vastag bariton hang mordult meg a hordóban.

- No, ki az? Mi az?

- Ki van a hordóban?

- Én vagyok itt, a Kopori Gyurka.

- Mit keres itt, bácsi?

- Hát itt lakom.

Benéztünk, s csakugyan a Kopori Gyurka, a furfangos szabó ült a nagy hordóban, vánkosok, sonkák, szalámirudak és cipók között, nagy kedélyesen pipázgatva. A jó vízréti dohány vígan dagadozott, sziporkázott a jól szelelő szerszámban.

- Micsoda bolond gondolat ez, Gyuri bácsi?

- Csak azt teszem, édes fiam, mait Noé: azzal a különbséggel, hogy én csak holt állatokat hoztam be; három sült csirkét, egy töltött bárányt meg egy borjúcomot. Egypár napig csak megélek valahogy. Míg megjön a galamb a zöld ággal.

- De hisz a hordó elúszik a vízben, felfordul.

- Dehogy úszik el, dehogy, hát nem látjátok, hogy egy nagy hosszú lánccal ide van erősítve az akácfához?

- No, de még korán ült be. A víz csak reggel jöhet be.

- Soká szeretek aludni. Minek tegyek magamnak alkalmatlanságot? Elalszom szépen a hordóban, s semmi gondom többé a jövőre. Amikor tetszik, akkor jöhet a víz. Az emeletes házamat, meglehet, ledönti, de hát az új lakhelyemet legfeljebb fölemeli, s úgy fogja ringatni, mint egy bölcsőt. Csak már jönne az ebugatta - tette hozzá keserű humorral.

De ideje volt, hogy mi a lakásunkra menjünk, mely egy nagy erős kőház második emeletén volt, éppen átellenben a Kopori Gyurka házával.

Lakótársam, aki már ki volt merülve (hiszen tíz éjszakát virrasztottunk egyvégben) lefeküdt, én pedig kinyitottam az ablakot, s lebámultam a csendes utcára.

A szél elállt. De a csillagok nem ragyogtak az égbolton, barna felhők úszkáltak a nagy űrben, csak lent pislogtak szórványosan a gázlángok.

Egyszerre megkondult ünnepélyesen, rémletesen a rókusi toronyban a harang. Néha egy-egy futó ember léptei koppantak meg a kövezeten, s aztán megint elhalt minden.

Majd mintha selyem nőruha suhogna. Valami rejtélyes csodálatos nesz támadt odalent. Papucsban lépeget valaki.

A Tisza volt. Az a szép leány, ahogy a piktorok festik.

Lassan, csendesen, mintegy osonva töltötte meg a mélyedéseket, hágta meg a domborulatokat, se nem csobogott, se nem hullámzott, csak nőtt.

Én csak azt vettem észre az ablakból, hogy a föld elkezd csillogni, s hogy mindig közelebb jön a második emelethez.

E pillanatban egyszerre kialudt a városban minden gázláng. Száz apró csillag, mintha egyetlen koppantóval volna eloltva. (A víz akkor ért volt a gazométerhez.) Szuroksötét lett. Mármost semmit sem láttam. Csak néha hangzott egy-egy csattanás messziről, majd délről, majd nyugatról. Találgattam: mi lehet? El sem bírtam gondolni, hogy ez mindig egy ház összedőltét jelenti.

A rettenetes sötétben Kopori Gyuri pipájából szállt fel egy-egy szikra. Az öreg még mindig ott pipázott a hordójában csendesen.

De a gondviselés talál magának gyertyát. Két helyen gyúlt ki a város. S e vérvörös magasra csapkodó lángok borzasztó képet világítottak meg.

Az emelkedő ár állati és emberi hullákat hömpölygetett lomhán, méltóságteljesen. (Ott úszott már a »Hétválasztó«-beli koma szürke lova is.) Házi bútorokat cipeltek a hullámok: szegényes festett ágyat, üveges almáriumot, dunyhát, bölcsőt, ezer szomorú esetnek tanújeleit.

Megdermedve tekintettem végig a kigyúlt fény mellett a városon.

De a város már nem volt sehol.

Csak a házfedelek látszottak ki a vízből; mint száz meg száz egymás mellé rakott koporsó.




EGY KIRÁLYFI REGÉNYE

(A svéd királyfi és Munck Ebba)

Az a regény, mely a ködös északon Stockholm királyi palotájában múlt hó 15-én nyert befejezést, méltó egész Európa rokonszenvére, s bizonysága annak, hogy még a mai reális korban sem tűnt el minden idealizmus a föld színéről. Mint ahogy ma mesél a dajka a figyelő gyermekseregnek régi királylányokról, kik szegény vitézekkel osztották meg hatalmuk fényét, s királyfiakról, kik árva pásztorlányokat emeltek magukhoz fel a trónra, úgy fog mesélni a késő ivadék arról a megható történetről, melyről talán akkor már azt fogják hinni, hogy csupa mese, de ma tudjuk, hogy megtörtént valóság.

Volt egyszer - így fog szólni a mese - egy király és egy királyné, kik Svédország felett uralkodtak. A királyt untatták parlamentjeinek huzalkodásai, mert kettő volt neki: Stockholmban és Krisztiániában (és ebben a tekintetben nem is állt egyedül a többi uralkodók közt); a királyné beteg volt, de vigasztalást találtak mindketten négy fiukban, kik közül az első, a trónörökös, Gusztáv 1858-ban született, s egy bádeni hercegnőt, a német császár unokáját vette nőül, kitől két kis hercege született, kövér és pozsgás, mint minden svéd gyermek; a többi: Oszkár herceg tengerésztiszt, Károly herceg, kit kék hercegnek neveztek el kék és fehér testőregyenruhájáról, melyet mindig viselt, és Jenő herceg, azaz a vörös herceg, szintén egyenruhájáról, de ez később búcsút mondott az egyenruhának és Párizsba ment festészetet tanulni.

Volt pedig a királyi hercegnőnek egy udvarhölgye, Munck Ebba, egy svéd ezredes lánya. Nem volt valami rendkívüli szépség, de kedvessége mindenkit elbájolt; nagy kék szemei, karcsú termete, halvány arcbőre voltak. Régi finnlandi családból származott, mely ha nem is tartozott az ország legelőkelőbbjei közé, de egyike volt a legtiszteletreméltóbbaknak. Rokonságban állott a Cederström családdal, mely sok művészt adott Skandináviának, s az egész udvar rokonszenvvel vonzódott feléje. Ő volt különösen megbízva a királyi alamizsnák kiosztásával, s e feladata gyakorlatában mindig olyan benyomást tett, mint egy istenfélő apáca.

Igaz, hogy Munck kisasszony fiatalsága dacára (mert 1858-ban született) súlyos megpróbáltatásokon ment keresztül. Világba léptekor, 1875-ben, egyike Stockholm legelegánsabb férfiainak, Rosen gróf, a trónörökös herceg segédtisztje beleszeretett az ifjú lánykába. Megkérte a kezét és el is nyerte. Nehány hónappal később a viszony felbomlott. Miért, nem lehet tudni. Kétféleképp beszélik a dolgot; némelyek azt mondják, hogy a szakítást az öreg Rosen gróf idézte elő, ki rossz szemmel nézte a tervezett házasságot, s a Munckokat igen alantas származásúaknak tartotta; mások ellenben igen kényes természetű bonyodalmakról beszélnek, bizonyos vallomásokról, melyeket a férfi volt kénytelen tenni Munck kisasszonynak, kinek érzelmei fellázadtak ez ellen. Akármint legyen is, a viszony megszakadt, s Munck kisasszony szerényebben, szótlanabbul, mint valaha, újra elfoglalta régi helyét az udvarnál, talán belátva nagy honfitársa, a költő Ibsen egyik drámája hősének szavai igazságát, hogy: »Csak aki egyedül van, az erős.«

Itt látta és szerette meg Oszkár herceg, a királynak 1859-ben született második fia. Oszkár herceg korán lépett a tengerészeti pályára, s így ő is megtanulta szeretni a magányt és a csendet. Munck Ebba önkéntelenül vonzotta őt. Nem a poéták hirtelen támadó szerelme volt ez, hanem a mindennapi érintkezésből lassan kifejlődött igaz barátság, mely utoljára szerelemnek engedett helyet. Ők magok legkésőbb vették ezt észre. Az udvarnál mindenki a herceg szenvedélyéről beszélt, sőt a királyi hercegnő kissé igen hangosan is beszélt felőle, s úgy látszott, mintha gyanúba vette volna Munck kisasszony szándékait. Lekötelező barátok megsúgták ezt a fiatal lánynak, ki rögtön elhagyta az udvart. Másnap Oszkár herceg fölkereste királyi atyját. Úgy látszik, hogy atya és fiú közt élénk szóváltásra adott az eset okot, melynek folyamán Oszkár király kijelentette, hogy soha az ő családjából való herceg nem fog mást nőül venni, mint királyi vért. Két nap múlva a herceg engedélyt kért és kapott, hogy az »Edda« hajóra szállhasson, mely a világ körüli útra indult.

De mielőtt elutazott volna, a herceg meglátogatta anyját, s tudta, hogy ügyét pártfogásába fogja venni az, akit a nép »szent«-nek nevezett el. A svédek nem sokat tudtak arról, ami a királyi palota falai közt végbement. A küzdelem erős volt; a király nem akart engedni. De egy év múlva a királyné mégis kinyerte, hogy visszahívhassa Munck kisasszonyt az udvarhoz. Személye körül alkalmazta őt, és igyekezett megismertetni a királlyal. De sehogyse ment; a király nem akart tudomást venni róla. November havában Oszkár herceg visszatért utazásából. A király az első találkozásnál ismét kijelentette, hogy sohasem fogja megengedni, hogy nőül vegye Munck kisasszonyt, s ha még mindig ez a szándéka, úgy jobb, ha ismét hajóra száll.

Mi történt ekkor a király lelkében? Megígérte-e a királyné, mint némelyek vélik, hogy feledni fog mindent, amit szenvedett, ha enged fia óhajának? Valószínűleg sohasem fogjuk megtudni. Annyi bizonyos, hogy egy nap egy bizalmas estélyen a királynénál Munck Ebba kisasszony egy dalt énekelt, amelyet Ejens szerzett a király e versére: »Oh szent részvét! Oh szent vigasztalás! Ti egyedül emelitek fel a szívet.«

O Milda Röst!
O Ljüva tröst,
Bönhörsle ditt hjärta vinner!

A király egy pillanatig némán maradt, aztán fölemelkedve székéből, megfogta fia kezét, azt a Munck kisasszonyéba tette, és szó nélkül távozott a teremből, erősen becsapva az ajtót. A jelenlevőket bámulat fogta el. De az események gyorsan követték egymást; a király egy óra múlva határozott beleegyezését adta, s nehány nap múlva a hivatalos eljegyzés is megtörtént.

A királyi család beleegyezése, melyet a svéd alkotmány okvetlen megkíván, nem könnyen volt kinyerhető; a herceg fivéreinek egyike határozottan ellene szegült a házasságnak, mely szerinte a családra gyalázatot hoz. Ellenben valódi lelkesedést idézett elő a házasság híre a két királyság demokratikus köreiben. A hírlapok pártkülönbség nélkül támogatták Oszkár herceget a királyi családdal szemben, emlékeztetvén, hogy a Bernadotte-ok, akiktől a család származott, szintén alacsony eredetűek voltak. És különösen, a kamara, mely egy évvel előbb megtagadta a Gothlandi herceg számára kért évdíjt, mert Gothlandi herceg a hivatalos címe Oszkár hercegnek, megadta azt Bernadotte-nak, mivel tudniillik a herceg, házassága következtében, nemcsak esetleges trónörökösödéséről, de hercegi és fenséges címéről is lemondott. Mert így rendeli ezt a svéd alkotmány.

Ami Oszkár királyt illeti, úgy látszik, hogy ő is becsülni kezdi jövendőbeli menye erényeit. Ő festtette számára bútorait, s mikor nemrég távozott Munck kisasszony Stockholmból, a király kocsiján ment a pályaudvarba, a népség tüntető éljenzése közepett. Egész lelkesedéssé fokozódott az ováció, mikor a király búcsút véve a fiatal leánytól, megölelte őt.

Az egybekelés márc. 15-én történt Bornemouthban az egész királyi család jelenlétében. Azt megelőzőleg Munck kisasszony néhány hetet Angliában töltött Zsófia királynéval. Oszkár herceg, vagy jobban mondva most már csak Bernadotte, ifjú nejét messze északra, egy kis kikötőbe fogja vinni, ahol kis birtokot vásárolt. Itt fog élni szerényen, elfeledve a világtól, de boldogan.




NEPTUN ÚR ÉS A VIZEK

(A szabályozás előtt.) A magyar vizek elmentek volt valamikor régen a szabályozás előtt panaszra Neptunhoz.

- Végünk van, Isten!

- Nos, mi bajotok?

- Szabályoznak bennünket.

- Hát aztán? - szólt Neptun nagy flegmával, megsimogatva hullámzó ősz szakállát.

- Széchenyi elhozatta Paleocapat, az pedig roppant okos ember.

- No, ha okos ember, akkor sebaj, mert a magyarok nem szoktak hallgatni az okos emberekre.

- Mégis odalesz a szabadságunk, hidd el, jó Neptun. A mérnökök elzárják utunkat töltésekkel.

- Ostobaság! Majd találtok ti magatoknak utat...

- Ágyunkat szűkebbre szabják.

- Nevetséges. Két icce vizet bele nem szoríthatnak egy iccébe.

- Mind igaz, Neptun, de lásd, azért mi mégsem futkározhatunk olyan szabadon, mint eddig a lapályokon. Ha szétjátszottuk magunkat tavasszal, kétszázezer holdon hömpölyögtünk, zúgtunk, bőgtünk, törtünk, zúztunk.

- Kutya bajotok sem lesz, jó folyóim. Menjetek szépen haza, és ne féljetek semmitől.

- Hát igazán semmit sem szándékozol tenni, jó Neptun, érdekünkben a mérnöki tudomány ellen?

- De igen; valamit majd csak kigondolok ellene. Legyetek nyugton addig is!

***

(A szabályozás után.) Neptun úr lejött a napokban szemleútra a folyamokhoz; nagy zajgással, dagadozással fogadták.

- Nos, hogy vagytok? Látom vígan és hatalmasan. Az egész ország reszket tőletek.

- Megvagyunk, Naptun.

- Elhiszem kópék. Háromszázezer holdon jól érezhetitek magatokat.

- Nem panaszkodunk, uram.

- Jól tollasodtok, he! A szabályozás előtt csak kétszázezer holdotok volt. S az is olyan terület, amibe semmi élvezet nincs, mert az emberek úgyis nektek hagyták üresen, még csak egy kis házikó vagy egy jóravaló vetés se volt rajta.

- Bizony igaz.

- Lám, mindjárt akkor mondtam nektek, hogy nem kell a mérnöki tudománytól félni.

- Mivel tetted ártalmatlanná a mérnököket?

- Rávettem az intéző földi hatalmakat, hogy ellensúlyozzák őket...

- Mivel, oh bölcs Neptun?

- A vízi kormánybiztosokkal.




ALAKOK A LÉPCSŐHÁZBÓL

A varróleány

Még nincs »fölfedezve«. Még vígan szökell föl a lépcsőkön a harmadik emeletre, ahol egy mérges arcú vénasszonynál varrogat. Még oly ártatlan, hogy félretört sarkú cipőkben jár, s a kabátkája a könyökén, igaz, hogy alig látszón, ki van szakadva.

Még nincs fölfedezve, pedig csinos kis lépcsőházi vadrózsa. Pompás nagy fekete szeme van s pajkosan mosolygó szája. De még most valószínűleg azon mosolyog, hogy milyen nagy élvezet lesz odafönn elszürcsölni azt a kávét, amit egy kis barna bögrében visz az emeletre.

Mert tíz esetben kilencszer ilyen barna kávésbögrével kezében látod a lépcsőházban.

Amint fölsurran a sötét lépcsőházban, olyan, mint a napsugár, mely végiglejt a lépcsőkön, s igaz, hogy már megfordulnak az emberek, amint elhalad mellettük.

Az is kétségtelen, hogy nemsokára »fölfedezik«. S ő is megjárja a »lépcsők útját«, mint többnyire pályatársai.

Az az út igen rövid. A harmadik emeleti lakásból a második emelet szobáiba vezet, azután a második emeletről az elsőre. S végül egy napon levisz egész - a földszintig.

Hanem ezt az utat ismét a harmadik emeletről kezdi... s összezúzva ér le a földszint kövezetére.

Ezt a sorsot alig kerüli ki (hacsak a földszintnél is mélyebbre nem esik), mert nagyon szép s nagyon ingerlőn tud tipegni a lépcsőkön félretört sarkú cipőiben.

Első fölfedezője

a huszár.

Jövetét kardcsörgés, sarkantyúpöngés hirdeti, melytől visszhangzik az egész lépcsőház. Közben halk fütty: Oh, ezt a szerelem tevé...

Egyéves önkéntes és csinos fiú. A második emeleten lakik egy vén uzsorás, ennél szokta tiszteletét tenni bizonyos időközökben. Hogy olyan sűrűn jár oda, azt is a szerelem tevé.

E percben is szerelmes. De most egyelőre - az új csizmájába.

Mert az gyönyörű csizma. Amíg lehalad a lépcsőfokokon, egyebet se tesz, mint a csizmáját nézegeti. Lábait kifordítja kaszálóra, majd kirugasztja egyenesre, azután a napsugarakat villogtatja a csizma fényében, roppantja, csikorgatja s eközben lágy, megindult tekintetet vet a kedves jószágra.

Amíg leér a lépcsőn, lehetetlen egyébben gyönyörködnie, mint a kedves csizmákban.

Odalenn azonban észreveszi a kis varróleányt, s a csizma elhalaványul. Helyét átengedi szívében a nagy fekete szemeknek, kávés bögrének és félretört cipősarkaknak.

A többi huszárosan megy. Amíg végül a kis varróleány helyét ismét elfoglalja szívében egy új csizma, egy másik lépcsőház, egy másik varrólány.

A piktor

Vannak a mi lépcsőházunkban rossz nyelvek is. Íme a derék piktor, aki nagy kalabrázi kalapjában mindig reggel topog föl a harmadik emeletre, ahol az atelier-je van, állandó megszólás tárgya a lépcsőházban.

A szegény piktor arca halvány, sápadt, mint a művészeké rendesen, szemei álmatagok, egész valóján látszik, hogy az éjet az atelier-ben töltötte egy pemzlivel a kezében, amivel festett, sőt kissé piros orra is azt bizonyítja, hogy eközben nagyon közel ért az a karmin festékhez, és íme, a lépcsőházbeli rossz nyelvek tüstént más értelmet tulajdonítanak a művészileg halvány arcnak, a költőileg álmos szemeknek, a festőileg piros orrnak.

Még az atelier-jét is belevonják a csúnya megszólásba. Pedig az pompás atelier lehet. Ő maga mindennap szokott valami érdekeset referálni az ismerőseinek róla, akikkel a lépcsőházban találkozik.

- Ma atelier-met rózsaszín szatinnal vonattam be. A napsugarak előnyösebben világítanak a rózsaszín környezetben.

- Ma atelier-mben egy új szerkezetű festőállványt hozattam. E tekintetben is haladunk.

- Ma atalier-met áttettem a másik szobába a világítás miatt. Valóban most már meg vagyok elégedve a világítással.

A rossz nyelvek pedig azt híresztelik, hogy ez az atelier nem egyéb, mint egy lábbelikészítő műhely, a piktor lakásadó gazdájának műhelye, kivel ő e helyiségen megosztozik, nem lévén több szoba a lakásban. Az új szerkezetű festőállvány pedig egy háromlábú szék, melyen a piktor szabad óráiban működik, és pedig akképp, hogy egy sebesült cipő van a kezében, továbbá egy cipésztű, s ő e tűvel a cipő sebének kerületén csiriztől fénylő fonalat húz át, igen nagy eréllyel húzogatva azt egyszerre jobbra-balra. Szóval, hogy ő, a művész, a fényes szellem, nagy tehetség, mikor éhes - cipőket foltoz!

Sőt még evvel a rágalommal sem elégszenek meg abban a mi lépcsőházunkban. Egész kis történetet kolportálnak a piktor cipőiről.

Gyanútlan házbeliek az idők viszontagságai folytán megrongált lábbelijüket a piktor gazdájához vitték orvoslásra. De hiába várták vissza a cipőpárokat, nem kerültek többé haza, hanem ehelyett egy ízben egészen az övékéhez hasonló cipőt láttak - a piktor lábán.

A gyanútlan házbeliek erre gyanút fogtak, és ezentúl csak félpár cipőt, azaz csak egy árva sebes lábbelit mertek küldeni javításra a piktor házigazdájának atelier jelleget viselő műhelyébe.

És íme nemsokára a piktor felemás cipőkben jelent meg a lépcsőházban s kocogott le a lépcsőkön művészien halvány arccal, álmatag szemekkel, kissé piros orral.

Mondom, a rossz nyelveknek sem imponál semmi nagy, semmi dicső.

Korán reggel

Adok egy jó tanácsot jámbor felebarátom. Ne kelj fel korán reggel.

Ne, különösen akkor, ha ideálod van a házban.

Irtóztató látványt tár eléd egy fővárosi nagy ház korán reggel.

Ami napközben csinos, rendes, sima, tiszta, kellemes, az korán reggel lompos, borzas, kusza, maszatos, vérlázító.

A gangokon kimondhatlan ruházatok fityegnek, a konyhák ajtajaiban condrás alakok látszanak, a lépcsőkön borzas fejű Megaerák szaladoznak föl-alá, a szobák ablakaiból most ébredező gyerekek sivítása hangzik ki mindenfelől... zúg, mormog, porzik, sivít az egész ház pokoli harmóniában.

Egy tekintetet vetsz ideálod ajtajára. És azon épp akkor lép ki az álmos cseléd, kezeiben nem tudom én, miféle görögkorabeli furcsa áldozó edényekkel s halad velük a gangon, nem tudom én, hova.

Mikor megrémülve a látványoktól rohansz el hazulról, a lépcsőházban elkaszálja a lábadat egy söprővel a bedagadt szemű tisztogató házmester.

A kapuban pedig rád önti ijedtében a tejesbögrét valamelyik Nancsi, akivel a nagy porban látatlanul összeölelkeztél.

Ne kelj föl nagyon korán, jámbor felebarátom.

A futólagos lakó

Ez olyan lakó, akinek a házmester nem világít a lépcsőkön.

A legnagyobb pszichológok a városban kétségkívül a derék Janicsek Nep. Jánosok, a mi kapunyitogató barátaink.

Nekik elég egy tekintet s azonnal megmondják, kiből lesz szolid törzsökös lakó, kiből csak afféle vándorló vadlúd.

Mikor János a lépcső alján magasra tartja a lámpát, mint egy Minerva a fáklyát, s addig le nem bocsátja karját, amíg az emeletedre nem érsz, sőt ha még kegyes figyelmeztetni arra is, hogy az első emeletnél van egy ma odahelyezett oszlop, amibe bele fogod ütni a fejedet, akkor bizonyos lehetsz abban, hogy te egy tisztes polgár, egy kitűnő parti, szóval valami jeles férfiú vagy.

Ha János félúton dörmögve otthagy a lépcsőknek és sötétségnek közepette, akkor méltán megdöbbenhetsz jelened és jövőd kietlensége fölött, nem is számítva, hogy kitörheted a lábadat.

Ha pedig János egyáltalán nem világít, akkor nem vagy más, mint egy boldogtalan futólagos lakó, akinek előbb-utóbb kiteszik a szűrét a házból.

A futólagos lakó későn kel és korán fekszik (ti. a reggeli órákban).

A lépcsőházban rendesen csak igen korlátolt ideig van hozzá szerencsénk, mert rendszerint gyorsan bekövetkezik a röppenés boldogabb tájakra, ismeretlenebb házakba, újabb lépcsőházak felé.

De amíg szerencsénk van hozzá, gyorsan ismerkezik. Igen szeretetreméltó úr. A lépcső alján összeakadsz vele, az első emeleten pedig már meg vagy szivattyúzva.

Egyszer aztán találkozol vele a lépcsőházban, mikor lefelé baktat. Kezeiben két kis bugyor, zsebkendőbe kötve, arcán keserűség.

- Hova, hova? - kérdezed.

- Költözködöm.

- Ilyen gyorsan. És hónap közepén?

A futólagos lakó keserűen szól:

- Itthagyom ezt a házat. Itt méltatlanul bánnak az emberrel. Nem érdemes itt lakni.

- Hogyhogy?

- Képzelje, amint ma reggel, azazhogy most tíz perce hazatértem, az ajtót zárva találtam, a kilincsre pedig ki volt akasztva az összes poggyászom. Ehen van, a kezemben. Ez már mégis méltatlanság! Igaz-e?

Aki hiányzik

Van a lépcsőháznak vidámsága is. Szép napokon nagy raj pufók és sápadt képű gyermek heverész a lépcsőfokokon, a kacaj, csevegés tölti be a levegőt.

Összegyülekszik sokszor az egész ház apró népe a lépcső egy-egy pontján, s van nagy csirip-szkupcsina. Aztán egyet gondolnak, s az egész raj felömlik az emeletre valamelyik kis pajtásért.

Van azonban a lépcsőháznak bánata is. Mikor a vidám gyerekcsapatból valakit elragad a fekete ember, a rettenetes »bobo«.

Egypár napig szinte érzi a lépcsőház, hogy valaki hiányzik belőle.

A piros pántlikás kutya, az elhunyt hű pajtása nyugtalanul szaladgál hol az ajtóhoz, hol a lépcsőkhöz, keresve játszótársát s mérgesen vicsorítja fogait a doktorra, aki az utolsó részvétlátogatást teszi a házban.

A gyerekek még egyszer fölrohannak lármásan az emeletre, hogy lehívják a kis pajtást, de félúton hirtelen megállnak, eszükbe jut, hogy hasztalan hívnák, s lefutnak ismét az udvarra, hogy többé sohase jöjjenek vissza.

A gyermekét vesztett anya összeszorult szívvel halad el a gyermekcsoport mellett, amelyből hiányzik az az egy.

S mindebben annyi a szomorú.

Valami űrt a még oly parányi lény is hagy maga után a nagy házak örökké változó életében.

S a többi

És a többi alak, aki a lépcsőházban megfordul.

A lépcsőház sűrűn látható flegmatikus és bizonyos diplomataérzékkel dicsekvő vendégétől, a kontós inastól... egészen a morózus indiszkrét tárcaíróig - akitől az isten mentsen meg minden becsületes házat.




KI ADOTT LEGTÖBBET A »JÓ SZÍV«-NEK?

Talán az esztergomi érsek? Talán valamelyik Eszterházy? Ámbár minek azt feszegetni, elég volt nekem egyszer megjárni azokban az időkben, mikor Zichy Jenő a Huszár Adolf-féle Vénusz-szobrot ajándékozta a fővárosnak.

A képviselőház folyosóján is fölemlegették akkor ezt a hírt a napi pletyka között, s különösen Jókai dicsérte a szobrot, s elismerőleg szólott Zichy grófról.

- Mégiscsak derék ember az, tesz, áldoz.

- Ejh, mit - vetettem oda magyar szokás szerint fitymálólag. - Nagy dolog is az? Éppen csak annyi, mintha én egy kabanosz szivart adnék...

- Nos - mondja Jókai nagy hirtelen -, hát adtál te valaha a városnak egy kabanosz szivart?

Ez a váratlan kérdés megzavart, mert én csakugyan sohasem adtam a városnak egy veres krajcárt sem, s röstelkedve oldalogtam el a folyosóról, belátván milyen ízléstelenség, ha azok fitymálnak valakit, hogy keveset tesz, akik éppen semmit sem tesznek.

Ezért nem feszegetem most sem, ki mit adott. Megbékülök a prímás adakozásaival, bámulom Andrássy Manót, aki egy ezrest kivágott, tisztelem Milán királyt, aki kétezer frankkal beállott magyar embernek, s dicsérem a volt pénzügyminisztert, minthogy húsz forintjával fizette poharankint a vizet. Irtóztató ár ez olyan időben, mikor ingyen is odaadtunk volna egypár milliárd akót a folyamainkból.

Eszem ágában sincs tehát rápirítani azokra, akik nem eleget adtak (elég volt egyszer röstelkednem emiatt).

Nem, senkit sem akarok sem megszúrni, sem kiemelni, hanem egyszerűen megyek a pénzem után.

Mert én is ott voltam tegnap a bazárban, mely elementárisabb erővel tudott pusztítani az árvizeknél. A vizeket csak Neptun vezette, de a bazárt az összes istennők, nimfák és najádok. A Khariszok, Antiope, Aphrodité és a többiek.

Az egyik így szólt hozzám egy olimpuszi sátor alól:

- Vegyen még valamit!

- De hiszen mindent vettem már.

- Mindent?

- Nos igen, abból, amit árulnak.

- Aha, ön valami olyat szeretne, amit nem árulunk.

- Természetesen.

- Például? - kérdé gúnyolódó pajkossággal. - Jaj, de ne is mondja!

- Hogyan, a vevőnek nem szabad megmondani, mit akar? De bizony, megmondom...

Elpirult és beszaladt a sátor belsejébe.

- Én egy cikktémát szeretnék venni.

- Csak. No, azt talán adhatok is. Hadd gondolkozzam. De lássuk előbb, hogy mit ad érte? Mert esetleg inkább magam írom meg.

- Isten ments attól. Olvastam a Fenyvessy lapját.

- Milyen legyen a téma?

- Mindenesetre alkalmi. Valamely pikáns, lélekemelő vagy eredeti részlet a háromnapi élményeiből.

- Pikáns? Lélekemelő? Ilyesmi ugyan nem történt. Hanem eredeti... Megálljon csak. Hát igen. Szerdán egy csomó napszámosnőt fogadtam, akik a sátramat rendbe hozták. Mikor fizetni akarom őket, mind a markát tartja, csak egy ráncos képű öregasszony szedi magára a gúnyáját, s pénz nélkül akar elmenni.

»Hát a napszámját nem veszi fel, öreg néni?«

»Igenis nem, kérem alássan. Odaadom azoknak a szegény embereknek, akiket az isten meglátogatott.«

»No, ez szép magától«.

»Mert én tudom, kérem alássan, mit tesz az, ha az isten ellátogat valahova, én azt jobban tudom, mint más.«

»Ugyan, mért tudná jobban?«

»Mert engem nemcsak meglátogat, de folytonosan nálam lakik.«

»Az isten lakik magánál?«

»Nálam bizony, pedig csak pincében lakom. De rám talál. A harmadik kenyérkereső gyermekem halt meg egy év óta.«

Az öreg anyóka könnyezve bicegett ki a sátramból. Ön ebből pompás tárcát írhat, ha akar. Hanem hát, mit fizet érte?

- Egy forinttal többet, mint az, aki a legtöbbet adta a »Jó szív«-nek. Áll az alku?

A menyecske pénzsóvár szeme felcsillogott:

- Áll. Csakhogy gondolja meg, mit ígér. Mert nálam sok ember megfordult, bankárok, grófok.

- Nem törődöm én azzal. Hiszen csak az a kérdés, hogy mennyi volt annak a szegény asszonynak a napszámja, mert bizonyos vagyok benne, hogy az adott legtöbbet.

- Ejnye, de nagy ravasz maga. Hisz az csak ötven krajcár volt.

- Hát akkor itt van egy forint ötven krajcár. Tessék.

Így vettem meg ezt a cikket másfél forinton, de biz az annyit sem ér.

Tekintettel azonban a bazárbeli nagy drágaságra, még elég szerencsés akvizíció.




A KISDIÁKOK PATRÓNUSA

Néhány nap előtt olvastam a lapokban, hogy Grabovszky Szilárd meghalt. Rövid két sor volt csak. Pedig az öreg Grabovszkyval ismét egy eredeti típus veszett el. Ez a genre nem lesz többé.

Egy régi nyárspolgár (előkelő patrícius pesti családból) szögletes, de jószívű, aki vagyoni helyzeténél fogva (egypár nagy háza volt a fővárosban) agglegényi életet élvén, szeretett a nagyurakhoz dörgölőzni, de a polgári tulajdonságok minduntalan kiütöttek rajta, s közmondásossá váltak a nyájaskodásai: »Jó reggelt, jó reggelt, excellenciás uram, ejnye de pompásan néz ki, olyan kövér, mint egy szopós malac.«

Hanem a nyárspolgáriasságból nemcsak a rosszat tartotta meg: a modortalanságot, de a jókat is; szívesen adott jó célra (persze a maga módja szerint), s szűkebb világában játszotta a pénzszóró nábobot, de csak kicsiben. Gonosz elméncek »hatosos nábob«-nak nevezték el ezért.

Legnagyobb kedvtelése és specialitása volt: a kisdiákokat portálni. Annyira polgár volt, hogy még a pazarlás sportjában is a legolcsóbb minőséget kereste ki.

Az iskolai esztendők kezdetén bejárta az egyes tanintézeteket, s kikérte a tanároktól a legszegényebb diákok lajstromát.

Ezeket ő aztán felosztotta falanxokra, divíziókra, csoportokra, s hatosával meginvitálta ebédre.

Mindennap hat diák ebédelt nála, némelykor csak öt. Mert a hatodik mindig precarius volt.

A hatra felosztott ebédlő csoportok mindenikének volt egy feje: »a menücsinálók«. Ez tisztség volt, de veszedelmes. Könnyen lett a diák »fekete macská«-vá.

Mert a menücsináló tartozott az ebédnap kora reggelén beállítani az öregúrhoz, egy saját fantáziája szerint elkészített menüvel. (Így biztosította magának Grabovszky, hogy a konyhája folyton pezsgett a változatosságtól.)

A menüs diákot oly prozopopeiával fogadta, mint egy fejedelem a miniszterét, akivel referáltat.

- Nos, amice, mit eszünk? Lássuk a medvét!

Mire a diák benyújtotta nagy félénken a javaslatot.

Az öreg föltette a pápaszemét, összeráncolta a homlokát, s úgy nézte át az egyes ételek neveit, mindeniknél megállva és elgondolkozva.

- Hm, nem lesz rossz - mondá egy-egy sikerült ételideára, mosolyogva. - Valde bene. Ember vagy!

Ráírta az étlapra »Vidi«, mire a kisdiáknak ki kellett vinni az iratot, további intézkedés céljából a szakácsnénak, aki mint alkotmányos végrehajtó közeg sokszor tett arra diffikultásokat, s még egyszer megföllebbezte Grabovszkyhoz. Az öregúr valóságos salamoni ítéletet hozott ilyenkor; sokszor azonban drákóit is, ragaszkodván az étlap pontjaihoz.

De ha rossz menüt állított össze a diák, az öreg gúnyosan nevetett, s összeszakította a céduláját. Habes stultum caput, amice. Nem érdemled meg a jó ételt. Itt van öt hatos. Ebédelj meg rajta a »Fekete macská«-ban.

Így nevelt Grabovszky bácsi mesterségesen a szegény kisdiákokból gourmandokat. Úgy is halt meg az iskolai év végeztével, mikor már hazaszaladtak a kisdiákok.

Bizony megérdemel a szegény jó öreg egypár nyomtatott sort a sok jó ebédjeiért. Azért mondom nyomtatott sort, mert nyomtatatlanul rengeteg hexameter-pentameter himnusz, óda és epigramm őrzi emlékét a diákok világában.




A TABI BESZÁMOLÓ

Egy nyár sem biztos. Pulszky Károly megkezdte (s azon tapasztalatnál fogva, hogy egy szónok százat csinál), ijedten konstatáljuk, hogy az első beszámoló beszéd elcsattant Tabon.

Hiába csinálta meg Tisza az ötéves ciklust azon gyakorlati szempontból, hogy egy, legalább két évig pihenjen meg a szegény nép, Pulszky Károly máris beszámolót tartott múlt vasárnap. Erre még a legnagyobb beszélők is, mint Gaál Jenő és Polónyi csóválják a fejüket: »Kutya teringette, megelőzött!«

A kis Pulszky sokféléről beszélt, és sok okosat mondott. Beszélt a Széchenyi mandátumáról (mint helyi tárgyról), természetesen mindent »rendben talált«; csak az ellenzék a hibás, aki nem látja be, hogy minden úgy van jól, ahogy van.

Felhozta a francia kiállítást, s most a szituáció úgy hozta magával, hogy ő is elejtse a derék franciákat. Egészen más volt harmadéve, mikor még ő vezetgette őket végig az országon, s minden embert agyonhurrogatott, aki nem akart a franciákért lelkesülni.

Ej, ej, pedig francia rendjele is van Pulszky Károlynak. És pedig nem olyan, amit Caffareltől vett volna.

A francia kiállítástól való elmaradásunk okának sok plauzibilist hozott fel, de az igazat talán mégsem mondta meg.

Az igazat eddigelé Széchenyi Pál mondta, hogy »lojalitásból maradunk itthon«.

S éppen ez a becsülésre méltó Tiszában, hogy még arra is volt benne bátoság: összeveszni Franciaországgal, de arra nem vitte a lelke, hogy a forradalom ünneplését hozza fel okul.

- Mindent inkább - mondá -, csak azt nem.

Beszélt a saját afférjáról, mely ez ülésszakban volt napirenden, s melyben végre is megkapta a teljes szatiszfakciót.

Sőt a Pulszkyak, hogy úgy mondjam, burleszk őszinteségével még az uzsorásainak is szentelt nehány kikezdést.

- Mi tagadás benne - szólt -, biz én anyagi zavarokba jutottam (ilyesmit nem árt már kimondani a választások után), de nem olyanokba, hogy mint egy lap írta, azok miatt le kellene a mandátumról mondanom. Ha Magyarországon mindazok, akik kisebb-nagyobb időre pénzzavarokba jutnak, visszalépnének a közügyektől, furcsán nézne ki kulturális életünk.

A választóknak tetszett a beszéd. Lelkesedetten éljenezték fiatal képviselőjüket.

Hogyne, egy embert, akit az uzsorások lefőztek.

Mire való volna a somogyi szív, ha nem hajlanék feléje?

Polónyi népszerűvé tette Pulszky Károlyt.

Polónyi népszerűvé fogja tenni még Széchenyi Pált is.

Polónyi nagyon veszedelmes ember.




TEOFIL, AZ IGAZSÁGOS

Mátyás, az igazságos meghalt, s vele az igazság is. Eddigelé így hangzik a közmondás. S többnyire egy sóhajtás kíséri a magyarok ajkán.

Ej, ej, hát nem jut eszetekbe, gyerekek, hogy ez a közmondás is csak volt, de nem lesz többé. Ne legyetek, no, hálátlanok. Jusson eszetekbe Fabiny Teofil.

Fabiny Teofil óta Mátyás király ki van pótolva. Szakasztott mása ő annak.

Pompásan van imitálva az ő felséges személye, mely a múltak ködéből átragyog.

Mátyás király álruhában járta be az országot, Fabiny is azt teszi.

Mátyás királynak is megvolt az az apró hiúsága, hogy ahol a krónika szerint a hat lágy tojást inkognitó megette, otthagyta a cédulát a tányér alatt:

Hic fuit Mathias rex
Comedit ova sex.

Fabinyban is megvan ez, csakhogy most a XIX. században az effélét már nem a tányér alá teszik, hanem gondoskodnak róla, hogy a lapok közzétegyék, s apró kalandok kíséretében népszerűsítsék őexcellenciája nevét. No, de meg is érdemli.

Ah, önök kedves Tisza, kedves Baross és kedves Trefort, nem értenek ahhoz, hogy kell egy miniszteri állást kiélvezni. Azt csak a vidéken lehet. A Házban nem.

Micsoda gyönyör lehet az, mikor a miniszter úgy tesz, mint a napokban Fabiny.

Beállít Gyulafehérvárra (ahol soha eleven miniszter nem járt), beül nagy szerényen az omnibuszba, és elviteti magát a Hungária hotelbe, egy kucséber, három szakácsné, egy facér kellner és a városi bába közé préselve, a hotelben csenget, s így szól a megjelenő pincérnek és szobaleánynak alázatos sima hangon (mert csak a képviselőkkel lehet a kifejezések simaságában hiányzó folytonosságot éreztetni):

- Kérek szépen egy szobát.

A pincér megnézi, és így szól:

- Milyen szobát?

- Mondjuk, hogy egy elsőrendűt.

A szobalány megnézi, és átadja a másodrendű, viceszobalánynak:

- Borcsa, vigyen be a vendégnek a vizet!

- Nem lesz az elsőrendű szoba drága? - kérdi óvatosan a pincér.

- Majd csak úgy gazdálkodom, hogy kifizessem valahogy - feleli fejedelmi mosollyal.

Így írja ezt ma a Pester Lloyd a miniszter útjáról apróságnak. Ilyen kalandjai voltak Fabinynak tavaly is.

Hát nem ösmernek önök erről legott Mátyás királyra?

A miniszter úr beszáll a hotelba és lefekszik. Az éj ráveti sötét fátyolát a fejedelmi ős székvárosra. Gyulafehérvár polgárai mélyen alusznak. És nem sejti senki, senki, senki (még tán Mohai Sándor sem), hogy ki fekszik abban a szerény vendéglői szobában.

Oh, ha tudnátok, jámbor halandók! A kutyák egész éjjel ugatnak, a kakasok kukurékolnak, a részeg emberek énekelnek éjfélkor, a felhők keresztül-kasul száguldnak az égen, a fák lombjai rejtélyesen susognak, és semmi, de semmi sem árulja el a természetben, hogy »itt van Fabiny Teofil«.

Végre pont fél tízre beállít a törvényszékhez egy potrohos, jól táplált öregúr és az elnököt keresi.

- Várjon sorjára - mondja a szolga -, őnagyságának dolga van.

- Felek vannak bent?

- Mi köze hozzá? - feleli a szolga (tegyük fel, hogy ezt feleli).

- Valami kis közöm van hozzá - erősítgeti őexcellenciája, és leül türelmesen a várakozók közé. Természetesen, mert így lesz nagyobb az effektus.

S ma mindenki az effektusokra dolgozik. Boulanger is, Polónyi is. Miért ne Fabiny is?

Végre bemegy a szolga, s a többi felek közt megjelenti az elnöknek: hogy egy örmény is van még a várakozók között.

Úgy tizenkét óra tájban végre rákerül a sor az »örmény«-re.

- Mi tetszik - kérdi az elnök a belépőtől hidegen.

- Erre utazván, meg akartam önt látogatni.

- Úgy? - szól az elnök gúnyos mosollyal. - És milyen ügyben?

- Mondjuk, hogy hivatalos ügyben.

- Jöjjön délután. Most már nem érek rá. Haza kell mennem.

Fabiny megdörzsöli a kezét, s e dörzsölés által kezd előbontakozni belőle a miniszter.

- Hm, de délután meg én nem érek rá.

- Az nekem mindegy.

- De én kívánom, hogy maradjon - szól ekkor keményebb hangon.

- Ön elfelejti, hogy kivel beszél - pattan fel az elnök.

- Ön pedig még nem tudja, hogy kivel beszél - riposztíroz vissza a látogató.

- No, ugyan kivel?

- Én vagyok Fabiny Teofil, Magyarország igazságügyminisztere.

Erre természetesen elsápad az elnök, zöld, kék és lila színeket váltva, dadog, zavartan kér bocsánatot - s ez mind roppant gyönyörűséget okoz őexcellenciájának.

Amerre csak jár-kel az országban, mindenütt maradnak utána efféle adomák, aminők már nem voltak Mátyás király, az »igazságos« óta.

De ha csak az adomák maradnának meg, jó volna, de - attól tartunk - ami a bírósági restanciákat illeti, hogy azok is maradnak.




KUKORICASZELELÉS

Nagyon megbámulta az ánglius ember a kendertilót, hogy milyen egyszerű bolondság ez, s mégis teljesen pótolja az ő gépüket. Még egyszerűbb ennél a kukoricamorzsoló. Beütnek egy késpengét (vén, kiszolgált kést, melynek a nyele lekívánkozott volt már) a faragószék tarajába; Mihály bá ráül a székre, s miközben a háborút meséli a szájtatva hallgatóknak (mert ott volt őkegyelme is a Bem csatáiban), ezalatt a kukoricacsöveket sebesen lereszeli a késpengén. Ripsz-ropsz... szaporán hullanak szerte a földön a kihasadt szemek, egész garmadává növekedve; kímélete csak a veres csőnek vagyon, mert az a kis Jánoskát meg a Böskét illeti ősi szokás szerint.

A gyerekek egy ilyen zsákmánnyal elmulatnak egy félóráig is, s abbahagyják a rendetlenkedést, amiben kivált Jánoska a nagy mester, aki kiáll a szoba közepére, szétnéz a különféle tárgyakon, s tűnődve kérdi mintegy önmagától:

- Mit kéne még elrontani?

- Ejnye, akasztófáravaló - vág közbe haragos édes hangon az »édes«, ti. az anyjuk. Mihály bátyó bajusza alatt jóízű mosoly sarjadzik: »bizony katona lesz ebből a gyerekből«.

S megint a csatákra téved az öreg: és ahol az ellenség megverését beszéli, ott néha-néha úgy odanyomja a kukoricacsövet a késpengéhez, hogy a csutkából is lehámlik egy csomó, s fehér lágy pihékben szállong s bevegyül polyvának.

Hanem iszen mindegy... majd kirostálja azt az öcsémasszony!

A lúdnak meg a hízóknak így is jó, de a zsidó már sokkal finnyásabb. Az eladásra valót hát meg kell előbb tiszítani. Hiszen csak lenne aztán valami jó ára!

Ezt az idilli munkát végzi képünkön (a Szobonya Mihály sikerült rajzán) kinn az udvaron a menyecske, átrostálva a kukoricát, s a szél irányában leperegtetve a szakajtóba. A rostán átesik az összeaszott, idétlen szem (bezzel lesik is már ott a falánk kiscsirkék), a szél pedig a leperegtetésnél kifújja belőle a polyvát. Ami a szakajtóba jut, az olyan, mint a szemen szedett gyöngy.

Bözsike, Jánoska tátott szájjal nézték egy darabig a nagy mulatságot. Ott settenkedtek, sürögtek, míg az anyjok rájok nem mordult:

- Elmenjetek innen, mert itt rátok megy a polyva, s csípni fogja a nyakatokat.

Így kerültek a gyerekek az »édes«-nek a háta mögé, az ólakhoz, ahol Jánoska hasmánt fekve tanácskozik: hogyan kellene levenni a sövénykaróról egy köcsögöt? Mert nagyon szép zöld füle van; jó volna lónak!

Bözsike ezt nem bánja, hanem egyben nemigen enged a testvéri rábeszélésnek. Egy piciny tányéron főtt kukoricája van, s a vásott ravasz Jancsika (aki már a magáét előbb megette) váltig biztatgatja:

- Játszunk »tömősdi«-t, te Böske.

- Tömősdit? Hogy kell azt?

- Hát úgy, hogy én a liba leszek, te meg a szolgáló, aki tömöd.

Böske szeretné is... de nem, mégse... mert akkor vége lenne a mákos kukoricának. Tányérját két kezével őrizgetve, szöszke, varkocsos fejecskéjét tagadóan rázza.




A MI DEMOKRATÁINK

(Grünwald és Vajda János)

Két igen kellemetes emberről énekelek most, akiket sokan szeretnek (s mind a kettőt e sorok írója is), de az ember végre is ott veszi a komikumot, ahol van.

Demokratákról szól e kis cikk, s két nevet említ a zárjelben; majdnem az összes demokratáink betűrendbe szedett névsora ez. Ha még Beksicset is közéjük tenném, akkor nem jutna már máskorra senki.

Bizony kevesen vannak. Igaz, hogy még kívülök is akadnak demokraták: a zsidók. De ezek is talán csak azért, mert kénytelenek azok lenni.

Ámbár nem veszem most bonckés alá a zsidókat (azoknak nagyon érzékeny bőrük van), hanem veszem bonckés alá a demokrataság két zászlóvivőjét, Grünwald Bélát és Vajda Jánost, akik fényes tolluk hatalmával elöl járnak a harcban. Ha ugyan járhatnak elöl azok, akiknek a háta mögött nem megy senki.

A tábortalan vezérekről följegyzek két furcsaságot.

Grünwald Béla megírta nagy demokratikus tendenciájú munkáját, mely az országban roppant feltűnést keltett, s mely új babérokat hozott szellemes szerzőjének.

S azt hiszitek talán, tisztelt olvasók, hogy az új babérokra pihenni dől a híres szerző?

Nem. A híres szerző ekkor így szólt:

- A demokráciának megcsináltam a nimbuszt. Ezt a hazáért tettem. Most már magamért teszek valamit.

- Ugyan mit?

- Kikeresem a régi nemességemet.

S diktum-faktum beadta a minisztériumhoz a dokumentumait, hogy a Grünwaldok voltaképpen bírták egykoron, kétszáz év előtt a kutyabőrt, de publikálva nem voltak, tehát kéri e nemesség elismertetését.

A folyamodvány már azóta ott fekszik a király asztalán, s őfelsége amilyen jó ember, alkalmasint visszaadja predikátumostól, címerestől, mindenestől (a donációt nem értvén ide) Grünwald Bélának a család régi elhányódott nemeslevelét, melynek híre, egykori létezése firól-fira szállott húsz generáción keresztül, de amelyet idők folytán át a húsz Grünwaldból egy sem tartott érdemesnek újra kiszorgalmazni a királynál.

Míg végre megszületett a huszonegyedik Grünwald. Az, aki azt a nagy demokrata munkát írta.

A huszonegyedik Grünwald, az, aki azt a nagy demokrata munkát írta, utánavetette magát a lélekemelő feladatnak, s a jövő országgyűlési szesszióban már ott fog csillogni az ősi címer a pecsétgyűrűjén, a vizitkártyáján és a zsebkendő csücskében.

S a táborába sorakozó demokrata hívek irigyen fognak szólani, látván e kellemetes csecsebecséket:

- Ni, itt megy Grünwald Béla. Az, aki azt a nagy demokrata munkát írta.

***

No, most ugyan Grünwald Bélára szerencsésen rázúdítottam a demokraták haragját... amire úgy fog felkiáltani az olvasó:

- Hisz akkor senki sem haragszik rá!

Senki. Hát Vajda János, a másik demokrata?

- Az ám!

Ejh, ne tessék megijedni, Vajda sem olyan rettenetes, amilyennek teszi magát.

Ma egy szép tárcacikket ír az egyik lapban.

Már korán reggel hallom a kávéházban emlegettetni: »Vajda hatalmas cikket vágott ki a demokrácia mellett.«

Elkezdem olvasni; kritikusi szemekkel, mert Grünwald Béla óta már Beksicsnek sem hiszek, sőt Schvarcz Gyulára is gyanakszom (egyszer majd ő is »székesfehérvári Fekete Gyulá«-nak talál előcsörtetni a Budapesti Közlönyből). Mondom, kritikusi szemmel kezdém olvasni a Vajda cikkét.

De eleinte sehogy sem megy: megkap a velős, erőteljes stílus, a gondolatmenet logikája és a nagy költő elméjének frissesége, s nem tudok Gyula Pál-i magaslatra emelkedni, hanem csak élvezem teljes odaadással.

Ám a másodszori olvasásnál, mindjárt az elején, ez a sor villan meg:

»Nekem is volt egy főúri születésű barátom.«

- Aha, tehát dicsekszünk a mágnás barátsággal?

»Persze végzett volt - folytatja tovább -, de nekem csak ilyen juthatott.«

A mélabús hang megütötte a fülemet.

Elég! Itt minden megszűnt... Ha már Vajdának is az fáj, hogy neki nem jutott a húszezer holdas mágnásokból pertu pajtás.




AZ EGYETLEN BÖGRE

(Kulisszatitkok)

Nem illik ugyan kifecsegni az ilyeneket; de úgyis mindenki tudja, hogy a kormánypárti képviselők a húsosfazekak mellett vidáman élik napjaikat. El tudom képzelni, hogy a jámbor vidékiek milyen nagy kondér mellett képzelik letelepedve például Boros Bálintot, és milyen kicsiny mellett Jónás Ödönt.

De egészen másról akarok én most beszélni, illetőleg egy pillantást vetni a messze jövőbe, s feltárni az olvasó szeme előtt, hogyan lesz valamikor, ha majd az ellenzék jut kormányra.

Az egész rendszert még nem látom tisztán, hanem egyes vonások máris kidomborodnak.

Valamit tehát elárulhatok. Hogy miképpen lesznek szervezve és betöltve az államhivatalok, azt már kisütöttem. S ez sem egészen érdektelen dolog.

Sőt, nem hiszek tévedni, ha azt mondom, hogy az ellenzéki közönséget ez a rész kiválóan érdekli. Hiszen mindnyájan emberek és magyarok vagyunk.

De hogy megértessem magamat, szükséges mindenekelőtt elmondani, hogy amíg a kormánypárton ezer és ezer húsosfazék hányódik, minden ember számára öt-hat, addig az egész ellenzéknek csak egyetlen kis bögrécskéje van.

Azaz egyetlen fizetéses hivatal, amit a párt a saját kénye-kedve szerint tölthet be.

Erre a bögrére sok szem kacsint epedve, de (Maróthy szerint) csak egyé lehet.

X. képviselőé volt eddig. Igen jó kézben volt.

Hanem egy nap beállít hozzá Y. képviselő.

- Kedves barátom! Egy bizalmas kérésem van.

- Parancsolj, kérlek.

- Azért jöttem hozzád, hogy mondj le a javamra arról a bögréről.

- Én? - kérdi ez meglepetve. - Tréfálsz?

- Nem; de látod, nekem nagyobb szükségem van rá.

- Az kérdés.

- Ám lássuk. Tárd fel anyagi helyzetedet bizalmasan.

X. képviselő feltárja: Y. nagyot bólingat neki.

- Biz ez szomorú. Hanem most már én mondom el az enyimet.

- Halljuk!

Y. képviselő sötét színekkel ecseteli állapotját.

- Igazad van - kiált fel X. -, a tied a szomorúbb helyzet. Lemondok a javadra.

- Köszönöm.

A párt tudomásul veszi a lemondást, és Y. képviselőt jelöli ki a bögréhez.

De ez még csak a jelölés. A választás majd csak később történik.

Ez idő alatt sok minden eshetik, s egy nép napon X. képviselő állít be Y-hoz, az új jelölthöz.

- Kedves barátom. Egy bizalmas kérésem van.

- Parancsolj, kérlek.

- Azért jöttem hozzád, hogy mondj le a javamra arról a jelölésről.

- Én? - kérdi ez meglepetve. - Tréfálsz?

- Nem; de azóta sok történt. A gazdasági épületeim elégtek, a vetéseimet elverte a jég. Beláthatod most már, én vagyok a szegényebb.

Y. képviselő ötölt-hatolt, míg végre így szólt vállat vonva:

- Hja, barátom! Az anyagi javak nem lehetnek egyformán megosztva az emberek között.

Ez az egyetlen bögre története.

Egy bögre csak, de ez is elég bepillantásnak a jövendő századok méhébe, amikor a szegények, a mennyek országa helyett (melyet eddig nagylelkűen nekik engedtek át a gazdagok) már itt, a földi országban vagyoni hiányok arányában foglalják el a hivatalokat.

Így virágzik hát még egyszer föl a dzsentri... kvalifikációhoz jut.




A KECSKEMÉTI »KÍNOS ÜGY«

(Aktuális elbeszélés két szakaszban)

A kioszk árnyékos fái közt egy táblabíró kinézésű öregúr és egy fiatalember politizáltak. Beszéltek az új császárról, II. Vilmosról, tűnődtek rajta, mi lesz alatta Európából. Majd találgatták, hogy mi lesz Podmaniczky Frigyesből a Rémi-korszak alatt? Aztán áttértek a »háború esélyei«-re, és szóba került a katonaság és a polgárság közti kutya-macska barátság.

A fiatalember így szólt:

- Hiába minden szép frázis és hivatalos enyv, mely együvé akarja ragasztani a kettőt (amikor szüksége van valamelyiknek a másikra).

- Valóban hasztalan - felelte az öregúr -, régi nóta az már. Így lesz mindég, mert így volt mindég... Elmondok önnek egy történetet.

I. szakasz. Az öregúr elbeszélése

Földváry kecskeméti szolgabírósága alatt I. Ferenc volt a császár Bécsben. Földváry idejére esik a francia háború is. Egy osztrák csapat ment keresztül Kecskeméten, s a kapitány, valami Roller nevű, olyast követelt a legényei számára, amit a szolgabíró nem tartott teljesíthetőnek.

Visszaüzente, hogy »nem lehet«, mert nincs rá megyei statútum.

A kapitány dühbe jött:

- No, ha nincs rá megyei statútum, majd szabatok én egyet a szolgabíróra tizenkét kikezdésben.

Körülvétette csapatával éjnek idején a lakását, kihurcoltatta a szobájából (ahol éppen máriást játszott az esküdtjével), az udvaron úgyis ott állott készen a deres, csak éppen rá kellett feküdni.

Nos, megtörtént. Mégpedig fáklyafénynél. Ráhegedülték a tizenkettőt.

A szolgabíró nem protestált, megadta magát a kikerülhetlennek, s mikor a kapitány azt mondta a tizenkettedik pálcaütésnél, hogy »elég«, föltápászkodott egész flegmával.

- Biz ez keserves volt. Hanem most már legalább az esküdtemet is csapassa meg, hogy a hivatalos tekintélyem megmaradjon előtte, és hogy ki ne beszélhesse.

A kapitányt, aki pedig nemigen szokta meg a civilek kívánságát teljesíteni, ez egyszer megszállta az engedékenység.

- Ön okos ember. Igaza van. Belátom.

S megcsapatta az esküdtet is, de az már csak hat pálcát kapott, mert az csak esküdt; félannyi rangban van. (A hajdú szerencséjére részegen aludt valahol a kocsiszínben. Nem látott semmit, de nem is kapott semmit.)

Ezen győzedelem után továbbvonult a derék csapat. A szolgabíróék éppen nem panaszkodtak a dologért, s amennyiben kiszávorgott a híre, erősen tagadták. (Még akkor nem volt annyira kifejlődve az emberekben a mártíromság vágya.)

A kapitány se dicsekedett. Elszármazott valahova pokolba, Mailandba, s ott feküdt a csapatjával vagy tizenöt esztendeig.

Mint öregember került vissza újra az országba. Még akkor is kapitány volt, de a szolgabíróból híres viceispán lett azóta, aki értesülvén visszatértéről, meghívatta ebédre.

Kitűnő ebéd volt; kifogástalan humorával és szeretetreméltóságával egészen elbájolta vendégét a gazda.

- Szinte nem akaródzik hazamennem - szólt az udvariasan, felkelve helyéről estefelé, már talán a negyedik csibuk és a huszadik kvaterka után.

- Nem is eresztem - vágott közbe a házigazda -, mert még egy kis számadásunk lesz előbb.

- Ah, ugyan mi? - kérdé a kapitány mosolyogva.

- Ejh, hát nem emlékszik? Én vagyok az a szolgabíró, akit ön ezelőtt tizenöt évvel Kecskeméten megcsapatott.

A kapitány ajkán megfagyott a mosoly. Egyszerre visszaemlékezett a szcénára, s a régen elmosódott arcra. Riadtan kapott kardjához, azaz csak kapott volna, ha a kardja az oldalán lett volna. Eltették azt már a szögletből is, ahova támasztotta, még ebéd előtt. Aztán hiábavaló is lenne: kivont kardú megyei huszárok pengették künn a másik szobában a sarkantyúikat.

- Nincs itt menekülés, kedves kapitány - szólt nyájasan a gazda -, szívjunk még el talán egy csibukot előbb, aztán lefekszik ide a pamlagra. Nem is lesz valami nagyon kellemetlen...

A fogait csikorgatta, de mit tehetett egyebet, lefeküdt. A hajdú rávágta a tizenkettőt.

- Ez az, az enyim, amit én kaptam - magyarázta szelíden az alispán. - Most még hátravan az a hat, amit az esküdtem nem kapott, amit ön levont.

- Remélem, hallgatni fog - nyöszörgött a kapitány, mikor már ki volt elégítve.

- Itt a szavam rá - ígérte az alispán.

S ezzel ért véget a kínos ügy, mely száz évvel történt ezelőtt.

Higgye meg, kedves öcsém, egy csöppet sem változtak az idők. Semmi javulást nem látok e tekintetben. Mindez ma is megtörténhetnék.

II. szakasz. A fiatalember elbeszélése

Csakhogy másképpen - vágott közbe a fiatal úriember. - Elmondom én, miképp történnék ma.

Roller kapitány alkalmasint meg nem botoztatná Földváryt, hanem csak megkardlapozná dühében, amiért valamit megtagadott a csapatjától, amire Roller kapitány igényt tart.

Erre a következő entrefilet jelenne meg másnap az »Egyetértés«-ben:

»Hallatlan brutalitás.« Kecskemétről sürgönyzik nekünk, lapzárta előtt, a következő vérlázító esetet, mely nagy fölháborodást és izgatottságot szült városszerte. Ma estefelé Koller, az ott tartózkodó ezred magyarfaló századosa, jogtalan követelésekkel fordult Földváry szolgabíróhoz, ki a törvényre való hivatkozás mellett azokat férfiasan megtagadta, mire a kapitány kihúzta kardját és össze-vissza szabdalta Földváryt. A vér patakként folyt belőle. A néptömegek ingerülten gyülekeznek az általánosan tisztelt és szeretett áldozat lakása felé. A harangokat félreverik.

A »Nemzet« másnap a következő kommünikét közli:

Az »Egyetértés« mai számában közölt kecskeméti hír hitelessége iránt már tegnap is gyanút tápláltunk, s még fenntartással sem tartottuk szükségesnek közölni esti lapunkban, mindaddig, míg a ténykörülmények mibenlétéről megbízható forrásból nem értesülünk. Ezen óvatosság a legnagyobb mértékben igazolva lett, mert a mi információink szerint Koller nevű százados nem is létezik az ott állomásozó tisztek között, de annyi csakugyan valónak bizonyul, hogy némi privát jellegű összeszólalkozás történt az ottani szolgabíró és egy állítólag a katonasághoz tartozó egyén között, de a vérengzés azon mértéke, aminőnek tisztelt laptársunk kürtöli, egyszerűen koholmány. A lakosság csendes és nyugodt, sőt a harangok félreverése is oda redukálandó, hogy a sajnálatos incidensnek idején éppen vecsernyére harangoztak. Halljuk, hogy a Ház holnapi ülésén bizonyos urak interpelláció tárgyául is kizsákmányolják az esetet.

Az interpelláció csakugyan megtörténik, mégpedig »sürgősen« az ülés előtt, fél tizenegykor.

Polónyi Géza: Tisztelt Ház! (Másfél órai beszéd után)...s kérdem mindezek után az összminisztériumot, mely az ország, az alkotmány és a törvények integritásáért felelősséggel tartozik; de kérdem különösen a honvédelmi minisztert is mint a katonai ügyekben az országnak egyetlen felelős közegét:

1.Igaz-e, hogy egy Roller vagy Koller Arnold nevezetű cs. kir. százados a kecskeméti főszolgabírót vérlázító kegyetlenséggel, a hadsereg hatalmával visszaélve és tiszti bojtját beszennyezve, nyilvánosan, az egész város színe előtt, élesre kifent karddal halálosan összeszurkálta? S ha igaz:

2.Szándékozik-e a kormány és különösen a honv. miniszter e vérengző cs. kir. vadállatot azonnal és minden kímélet nélkül megfenyíttetni, esetleg az alkotmány és törvény megsértése és hazaárulás miatt a legnagyobb büntetéssel sújtani? Továbbá:

3.Szándékozik-e a katonai kiváltságokat és külön törvényeket megszüntetni?

4.Szándékozik-e a magyar nyelvet a hadsereg egyedüli vezérlő és vezénylő nyelvévé tétetni?

5.Szándékozik-e a külön nemzeti hadseregről szóló törvényeket mihamar a Ház elé terjeszteni?

6.S végül szándékozik-e a hadsereget az alkotmányra és törvényekre föleskettetni?

Itt állok; nem tehetek másképp! (Percekig tartó viharos taps és éljenzés a szélsőbaloldalon. Lukáts Gyula tüntetőleg kezet szorít a szónokkal.)

Tisza Kálmán miniszterelnök: Tisztelt képviselőház! Méltóztassék megengedni, hogy az interpelláló képviselő úrnak imént tett interpellációjára addig is, míg a panaszolt ügy minden oldalról megvilágíttatnék, mert eddig még csak a hírlapok közlései feküsznek előttünk, s hogy ezek sokban ellentétesek, sokban pedig hézagosak, ezt, azt hiszem, a képviselő urak közül senki sem fogja tagadni (Úgy van! jobb felől), hogy mondom addig is, amíg teljesen hiteles adatok beszerzését eszközölhetném a ténykörülményre nézve, egy tekintetben nyilatkozhassam, s ez az, hogy ha csakugyan történt jogtalanság és erőszak, bármelyik részről legyen is az, biztosíthatom a Házat, annak súlyos következményei nem fognak elmaradni. (Általános helyeslés.)

De ezzel kapcsolatosan megjegyzem, amint azt már több ízben hangsúlyoztam hasonló eseteknél, hogy egyes embereknek ténye, habár azok a hadsereg kötelékébe tartoznak is, nem identifikálható az egész hadsereggel, melynek legfőbb hadura a koronázott király, egyszersmind az alkotmány legfőbb őre. (Zajos éljenzés a jobboldalon.)

...Körülbelül így folyik le a múlt századbeli kecskeméti kínos ügy napjainkban.

Nagy hát a különbség, kedves bátyám, a hajdan és a »ma« közt. Különösen, ami az elégtételt illeti. Egészen más a forma. S ha csak az volna, de más a lényeg is.

Az ön történetében Roller kapitány tizenöt év múlva is kapitány maradt.

Most Roller kapitány megkapná egy hónap alatt az őrnagyi gallért.

Az ön történetében Földváryból viceispán lett.

Az én történetemben Földváryt a következő tisztújításon kihagyná a kandidációból a főispán.





1888
PARLAMENTI KARCOLATOK




A »PERTU« SZÓNOKLATOK

Hexameterbe volna méltó szedni, mamelukok tegnapi felvonulását Budára.

Mind összegyűltek a piros terembe, a hívek leghívebbjei, meghallani: ha béke lesz-e vagy háború?

A gőzsiklónál, ahol leszálltak fogataikról, hogy vasúton mehessenek fel az Olimpuszra (a rezidenciába), éppen egy szélsőbali honatya jött le.

- Hova mentek? - kérdé.

- Tiszához - mondá örömragyogó arccal Kőrösi Sándor.

- Ti boldogok vagytok - viszonzá a szélsőbali -, tinektek mégis jut valami szerep néha-néha, de nekünk nincs kit még csak meggratulálni sem.

S valóban fekete hálátlanság panaszkodni a szabadelvű pártnak, hogy Tisza hatalmas egyénisége mindent lenyom, hogy immár az egyes tekintélyes embereknek nem akad semmi tennivalójuk.

Hát nem szép az, ha valaki annyira viszi, mint Bánffy Béla, hogy ő tarthatja az ünnepi beszédet Tiszának, s hozzá intézve csendül meg a generális ajkán a válasz, melyet a villamos drót zúgva visz szerte a világ minden részébe?

Bismarck íróasztalán már ott van a feketekávé idejére: az orosz cárén uzsonna táján. S ha e nagy világmozgató hatalmasságok elmélyednek benne, meghányják, meglatolják, finom szószövetében a láthatatlan színeket keresik elméjük nagyítóüvegével, nem kell-e eszükbe jutni, hogy hiszen ez csak válasz volt a Bánffy beszédére...

Félkaréjban álltak a képviselők.

- Ez a tizenharmadik újév! - mondá Hegedüs Sándor.

- Szerencsés szám! - jegyzé meg Krajtsik.

- Én már tizenhatodszor vagyok itt - szólt Urbanovszky Ernő ideges fejrázással.

Ekkor lépett ki Tisza a belső termekből, minisztertársaitól kísérve, s megharsant az éljen.

A miniszterelnök fekete szalonkabátot viselt, fehér haja kuszáltan lengett fején, s egy tiszteletreméltó megtört aggastyán kinézését kölcsönzé az erőteljes, szívós, nagy államférfiúnak. A fürge Trefort valóságos ifjoncnak látszik mellette. Barosst is erősen megkopaszította a tárca.

Az »éljenzés« után elkezdé beszédjét Bánffy, mely ízlésesen ütött el az eddigi tartalmatlan újévi beszédektől. A képviselőkben általánosan nagy rombolást tett a derék, becsületes Szilveszter. Az átvirrasztott éj bágyadtsága halaványakra festé a honatyai arcokat. De mikor mindenki álmos, akkor Krajtsik van ébren, s élénken kiabálta:

- Helyes, helyes!

Mire közbezúdított Fluger Károly is:

- Úgy fan! Úgy fan!

Bánffy beszéde után lassú hangon mondá el nevezetes beszédjét, melytől se Urbanovszky, se Hanzély László nem lett okosabb a külügyi helyzetet illetőleg, de melynek könnyed, átlátszó és mégis mindent eltakaró szerkezete a legügyesebb diplomatának is becsületére válnék.

Egy beszéd, amelyből minden mameluk azt magyarázta ki, amit szíve mélyéből óhajtott.

- Béke lesz - susogta Neuman Ármin.

- Hm - szólt Ivánka Imre (s ő eltalálta).

- Szegény Koburg Ferdi - sajnálkozott Baranyi Ödön.

- Háború lesz - krákogta Luppa Péter hófehér kesztyűjét lehúzogatva bütykös nagy ujjairól. (Illett neki rettenetesen.)

S amint Tisza közeledett a beszédje befejezéséhez, mind általánosabbá vált a kesztyűhúzogatás.

Mert hát most jön a mamelukok jutalmazása. A »hazaárulás« díja.

Tisza odamegy a csoportokhoz, s minden hívével kezet szorít.

*

Szép ez a patriarkális szokás. A bizalmas meleg »pertu« újév napján.

Valaha a Deák-párti idők est-alkonyában Molnár Ferenc zalai követ átcsapott a Deák-zászló alól a konzervatívokhoz.

A barátjai roppant elcsodálkoztak ezen, mert Molnárt nagyon szerette az öreg Deák, s ő is rendületlen híve volt.

- Ej, ej, mit cselekedtél? - pirongatták.

- Hát átmentem.

- De miért.

- Csak úgy - felelte vállvonogatva Molnár.

- Igazán semmi okod se volt?

- Annyi sem, mint a körmöm feketéje, hanem gondoltam magamban, az »öregúr« már úgyis beteg, úgyse bánja, hát átmegyek.

- No de minden indok nélkül.

- Az volt az egyetlen motor, ha éppen tudni akarjátok, hogy már egyszer kedvemre pertu legyek ezzel a rettentő gőgös Sennyeivel.

A jó naiv Molnárról jut eszébe az embernek, hogy ez az a nap, amikor kedvére lehet pertu a mameluk a nagyokkal. Még szónoklatban is »pertu« lehet. Hát nem ér az meg valamit!

Egész dobzódás a szónoklatokban!

A Szent György téri palotától megindult a mameluki kocsisor (megszaporodva a miniszteri fogatokkal) Péchy Tamás Múzeum körúti lakásán hódolni a népszuverenitás kedvenc elvének.

Most Falk Miksa volt a szónok, akinek nem könnyű minden újesztendőre valami újat kigondolni. De itt már szó sem volt se a háborúról, se a békéről. A Ház elnöke tudvalevőleg békés lábon áll valamennyi potentáttal.

Miniszterek, képviselők oly nagy számmal jelentek meg, hogy egy szobába be sem fértek. A fele az innenső szobában rekedt, s nem hallotta a Falk beszédjét és nem látta az elnök elérzékenyedését, hanem zsibongott és vidám élceket faragott.

Ez egyszer könnyű volt zavarogni. Péchynek nem volt keze ügyében a csengettyűje.

Most még Vizsolyi következett volna. Hanem Vizsolyival megjárta Horváth Gyula.

Mikor már a beszédje ki volt gondolva, be volt tanulva, fogta magát Vizsolyi, és elmenekült előle haza, Tolna megyébe.

Hanem Horváth Gyulával megjárta Vizsolyi.

Horváth kinyomtatta a beszédjét a »Nemzet«-be, és utána küldte Tolnába. S így lett adós Vizsolyi a pártnak egy nagy »válasz oráció«-val.




NAGYPOLITIKA A T. HÁZBAN

Ma kegyetlen, vérszomjas jelenetek színhelye volt a Ház.

Mindjárt az ülés elején deposszedálták Doda Trajánt, aki nem nyújtá be megbízólevelét. A Ház kimondta, hogy a mandátum megszűnt. Punktum.

Aztán kiadták Ugron Gábort és Bokros Eleket, egy kormánypártit és egy ellenzékit.

A többinek megkegyelmeztek; vita csak Szabó Lajosnál támadt, aki a legkapósabb ember. (Neki vannak a legtöbb kérői.) Polónyi abban adta az okost: hogy aki nincs igazolva, az még nincs bevéve, tehát nem is lehet kiadni, mert úgyis künn van.

De egy csomó irigy ember (aki már megsokallta a Polónyi parlamenti sikereit) nekigyürekezett, és kiforgatta álláspontjából a derék hazafit: mivelhogy az immunitás egy ikergyerek a mandátummal, egy percben születik vele.

Így menekült meg Szabó Lajos; azzal, hogy Polónyi akarta kiadni.

A Ház teljesen le volt hangolva; okvetlenül kellett neki valami örömet okozni.

Előállt hát Beksics, hogy a kormánynak sikerült Uruguay állammal megkötni a közönséges bűntettesek kiadatása tárgyában a szerződést.

- Istenem, milyen hosszú keze van annak a Tiszának! - dörmögte Rácz Athanáz, elmerengve távoli világrészek csodálatos népfajai és országa felett.

A nemes Uruguay állam teljesen meg lehet elégedve a mai nappal. A szerződést változatlanul, egyhangúlag fogadta el a parlament. Péchy boldogan mosolygott: »Íme, megint egy jó barát.«

Ezzel be is végződött volna az ülés, ha nincs ott Helfy, aki meginterpellálta a miniszterelnököt az orosz hadikészülődések tárgyában. A kíváncsiság nagy motor. A miniszterelnök elmondta ugyan újév napján, amennyit elmondhatott, de azóta megint járt Bécsben. Ki kell hát megint vallatni.

Tisza nem volt bent a teremben, és csak Hanzély László jegyzett lázasan. E derék honatya csodálatos gondot fordít a közügyekre. Mindig figyel, mindig jegyez, ha valami szót meg nem hallott valamely beszédből (például a Szendrey Gerzsonéból) mohón kérdezi a szomszédoktól:

- Mi volt az? Mit mondott?

Ha aztán kielégítik kíváncsiságát, a megelégedés jupiteri nyugalmával követi elméjével tovább a szónokokat.

Úgy tesz, mintha mindenre neki kellene megfelelnie, mintha az ő vállain nyugodnék az államépület, melyet minden kiejtett szó meglóbáz s vagy fájdalmat, vagy enyhülést okoz neki.

- Mit jegyez? Miért jegyez? - törik fejüket a szomszédjai már hónapok óta.

Úgy lesz az talán, hogy képzeletben mindent ő végez a kormány helyett. Magam is észrevettem, hogy amelyik napon Tisza nagy beszédet tart, Hanzély akkor izzadt homlokkal, teljesen kimerülve hanyatlik hátra támlányára.

Hát mondom, Helfy beszédje alatt csak Hanzély László jegyezett. Éppen a végére jött be a miniszterelnök, s hozták eleibe rögtön az interpelláció szövegét.

Amíg pislogva betűzgette a Helfy gömbölyű betűit, melyek egyenes glédában sorakoztak, mint mozgósított hadcsapatok, azalatt felállt idősb Perczel Miklós, szép daliás öregúr, nemes oval fejjel, melyet az öregség fehér hava fed be.

Nagy csöndben hallgatták. Szép okos szemei, tisztes alakja, kellemes magatartása rokonszenvessé teszik a szemnek, s a szem még a fület is megcsalja. Amikor hogy. Mert néha meg a fül csalja meg a szemet.

Hanem mindjárt az interpelláció szövegében volt valami, ami nem annyira a kormánynak, mint inkább a vezetőidegeknek szólt:

»Szándékozik-e a kormány olyan külpolitikát kezdeni, mely Oroszország békezavaró politikájának véget vessen?«

Erre kitört a derültség a Ház minden tájékán.

- Nem idősb Perczel ez - kiáltá egy hang a pulpitus felől -, nagyon is fiatal.

Valóban minél tovább beszélt, annál fiatalabbnak látszott az idős Perczel. Ősz haja, mintha eltűnnék a frázisok ködében; termete kiegyenesedett, szeme villogott. A pécsi kaszinóban érezte magát, ahol nem latolgatják a szavakat, s vármegyei ésszel kiböffentik az igaz keblű hazafiak, ami a nyelvük hegyére jön.

Prüszkölt, toporzékolt az öregúr, megüzente a háborút a muszkának (egy kis híja, hogy egyszeriben meg nem is verte), döfött, szúrt, vágott mindenfelé, mintha a negyvennyolcadiki fringiája volna kezében.

Tisza behúzódott a bársonyszékbe, s kedvetlenül hallgatta, amint aztán a nagy golyóbisokat kezdte dobálni, epithetonok képében. Gondolta magában a generális:

- Ej, hol volt az eszem, hogy fölmentettem a főispáni állásától! A megye békéjét az igaz, megmentettem, de most megcsinálja ahelyett az európai háborút.

Cvikkerjét hol fölvette, hol levette, s minden ilyen levétel- és fölvételnél lepogonyított a nagy orosz birodalomban, ahol kedvére dúlt, egy-egy kasztot.

A jószívű Péchy csak hagyta, engedte, hanem mikor aztán nekiment az orosz klérusnak és összebutázta, mégis meglóbázta a haza ércnyelvét.

Most hát minek is bántja azokat a becsületes orosz pópákat, akik a légynek sem ártanak, csak vutkit isznak, és amikor nem tántorognak, hát jó lábon állnak velünk. Az orosz papok közt is vannak barátok. Márpedig a barátokat nem hagyja Péchy Tamás.

Ez a csengetés és megrovás lecsillapította a tüzes aggastyánt, s kezdett a beszéde, mint a káposztapalánta, egy kerek egészbe összeborulni.

- Teendőnk - végzé - annak nyílt kimondásában áll: »Russiam esse restringendam.«

Hanzély László ijedten kapta el fejét. A sztenografusok izgatottan álltak meg őrülten szaladgáló ceruzáikkal, hogy leírják-e ezt a vakmerő szót? - Péchy elhalványodott.

Innnen-onnan elfojtott kacaj sziszegése hangzott.

- Nem is Perczel ez, hanem Csanády! - kiáltá az előbbi hang a pulpitus felől, s ezzel a bírálattal véget ért a mai politika.




A T. HÁZBÓL [jan. 17.]

- No, ezek az államférfiak ugyancsak felültetik a szegény karzatot - sóhajtottam fel az ülés végén, szétnézve a népes karzat figyelő tömegein -, hiszen ezeket a beszédeket már mind hallottuk tavaly, harmadéve és negyedéve. Csak éppen a számokat igazítják be a tavalyi szövegbe.

Hanem ha a karzatot félre lehet vezetni, én ugyan nem hagyom magam. Én is a tavalyi karcolatot nyomatom le a tavalyi beszédekről. Ez pedig (lenyomatva a »Pesti Hírlap« 1887. január 16-i számából) így hangzik szóról szóra:

»Az ellenzékről két szónok jajgatott. Helfy a szélsőbal nevében nyújtott be határozati javaslatot, hogy a Ház ne fogadja el a költségvetést általánosságban sem, Horánszky lehetetlennek mondta a kibontakozást és illúziónak a kormány terveit.

Helfy egy kicsit rekedt volt, és túlságosan sötét színeket használt a helyzet festésére. Meglehet, hogy ez összefügg a rekedtséggel. Mert egy náthás ember mindent komorabbnak lát.

Horánszky nem volt náthás, csak hosszadalmas: valahol megkapta az Orbán Balázs számait a státus financiáinak állásáról. (Melyeket ő a kerületbeli falvakban szokott elmondani nyarankint, téli időben pedig szétszedegeti és a lutriba rakja.) E számok ugráltak, csattogtak és bugyborékoltak egy óra hosszat a beszédében.

Délután fél kettőre Tisza Kálmán vette át a szót, s ügyes polemikus beszédben vagdalta Horánszkyt.

Ez a mai ülés históriája dióhéjban...

Sőt még a maié is - azzal a különbséggel, hogy az idén már nem Helfy volt rekedt, hanem Horánszky, és hogy az idén nem Horánszkyt vagdalta Tisza, hanem Helfyt. (De esztendőre már megint Helfy lesz rekedt, és Horánszkyt fogja vagdalni Tisza.)

Igazán vigasztaló tudat az, hogy vannak képviselőházi ülések, amelyek visszatérnek - persze csak úgy, mint a halottak, kísérteni.

S még szebb, hogy egy-egy beszéd ennyire örök lehet, mégpedig az esztétika ama követelménye nélkül is, hogy »ami igaz, az örök«.

Amennyiben mégis elütő volt az ülés - azt én is ideillesztem utólagosan.

Hegedüs reményteljesebb képet festett, s önérzetesebb hangot használt, mint tavaly. A siránkozó »koplalunk« helyett a biztató »talpra állunk« csengett ki szavaiból. Hanem a talpat, amelyre állunk, nem mutatta meg a közönségnek. (Mert amin most állunk, az még eddig csak a Tisza talpa.)

Tisza mai beszéde nagyobb hatást tett a tavalyinál. A szabadelvűségről szóló része átmelegítette pártját, s frenetikus tetszésre ragadta.

Mindössze egy új beszéd volt, a Miklós Gyuláé, de annak nem Miklós Gyula az oka, mert ő tavaly is beszélt volna, ha tagja a Háznak, sem a beszéd nem oka, mert a beszéd lehetne húszéves is, úgy a hangjánál, mint a parlamenti szónoklat tavaszára emlékeztető virágainál fogva.

De e virágok jól veszik ki magukat a »szűz« beszédekben. Nem szabad kigúnyolni. A fiatalsághoz jól illenek azok.

Miklós Gyula pedig még fiatal. S jutott neki mind a három ingredienciából, ami a parlamenti szerepléshez kell. Van bátorsága, tehetsége és tudása. Az elsőből persze több, mint az utolsóból.

Igaz ugyan, hogy a flosculusokra éppen ennél a témánál rossz idő jár. Most az »egyszeregy« az úr a tanácsteremben.

Egyszeregy úr nem valami népszerű nálunk, nincs is neki rendszeres állása, csak úgy az év elején veszi be magát ide.

Így múlt el a büdzse-vitából unalmasan a sablonos rész. Holnap már kezdődnek az eredeti beszédek, a mulatságosabbak, szónokok, akik egy adott ötletre beugranak, új emberek, akik odaállnak a parlamenti mérték alá, jön Apponyi (de előbb bevárja, míg a számszerű adatokat előkaparják mások), talán Szilágyi is beleszól, Hanzély Lászlóról megtudjuk, mit jegyezett, és lehetetlen, hogy Szendrey Gerzsonnak is ne legyenek eszméi.

De ne bizakodjanak el a kicsinyek közt a nagyok, mert mondjuk ki a lesújtó igazságot, ma már több vonzerővel bír a Házban egy bolond beszéd, mint egy okos beszéd.

S az emberek elég szűk elméjűek ezt arra magyarázni, hogy a parlament süllyed.

Ellenkezőleg. A parlamenti nívó emelkedése ez.

Hajdan az okos beszédek voltak ritkák, s azokat hallgatta a Ház nagy élvezettel.

Most már a bolond beszédek a ritkák, s azok képeznek eseményt. Hiába, az emberiség idegeit mindig a »ritka dolgok« csiklandozzák.




A T. HÁZBÓL [jan. 18.]

Nehéz a beszédek hatását megfigyelni.

Vége van a »mérték«-nek. A folyosót rosszul fűtik, a szél beszűrt a törött ablakokon, kietlen, rideg künn az atmoszféra, minélfogva a képviselő urak, akár tetszik nekik a beszéd, akár nem, ott bent hallgatják gubbaszkodva.

Nézzünk hát szét a teremben. Ez az egyetlen hely, ahonnan meríteni lehet önök számára olvasnivalót holnapra.

A szem hirtelen összekeresheti az érdekes alakokat. Tisza ott ül a maga helyén, csendesen olvasgatva valami iratot, Apponyi Albert a ceruzájával dobol a padon, Irányi Dániel méltóságteljesen kinyújtott nyakkal a többiek feje fölött mereng el. Jól jellemezte valaki, hogy mikor a derék államférfiú reggel felébred, és a tükörbe néz, nyilván ekképp üdvözli önmagát: »Jó reggelt, tisztelt képviselő úr!«

A Ház patkójának belső szélein, miként az Olimpuszon különböző berkekben, mind föllelhetők a Ház istenei. Ott van Beöthy Ákos is, nem messze Apponyitól. Arca tündöklik az örömtől, s vígan petyeget ujjaival. Boldogsága teljes lehet. Mert jobbról, balról, elöl, hátul egy-egy gróf ül mellette.

Egy félpillantással odább az ősz Perczel Miklós nemes feje fehérlik. Az ember el sem hinné, hogy még itthon van az öregúr.

De hát hiába, mások az idők! 1848-ban Perczel Mór egy harcias beszédet mondott a rácok ellen. Mikor elvégezte, Kossuth hozzálépett, és így szólt:

- Eredj hát, verd meg őket!

Perczel Mór elment, és megverte a rácokat.

Most Perczel Miklós éppen olyan beszédet mondott az oroszok ellen, s Tisza nem ragadta meg a kellő pillanatot, hogy így szólt volna:

- Eredj hát, verd meg őket!

Ennélfogva Perczel itthon maradt, s a muszka bántatlanul gyülekezik a galíciai határra.

Marstól nem messze a Vulkán nagy feje feketedik izmos vállai között. Nini, hiszen a Szilágyi Dezső! Démoni mosoly ül az arcán. Ő maga pedig ül a centrumban, a legmegrögzöttebb mamelukok között.

Istenem, hogy forog... nono, nem ő - hanem a világ!

Pedig meg merem jósolni, ezen a helyen sem marad sokáig.

Nono, nem azért..., hanem csak abból az egyszerű okból, mert ide le nem lehet látni a hölgykarzatról.

Nos, utazzunk-e még tovább a tisztelt Ház patkója körül? Átugorjunk inkább a Tisza Lajos vidékére? Vagy a karzat hölgyeit gukkerezzük? Fájdalom, azokat nem lehet megcsipkedni, mint a képviselőket. Ámbár a Ház régi szavazó materiájából a karzaton is találunk őspéldányokat. Mert ott ül Mocsáry Lajos és Ivánka Zsigmond egy csomó erdélyi főispán közt.

Erdélyi főispánok! Mit jelenthet, hogy oly csapatosan vannak! Csak nem azért jöttek talán, hogy élőben hallják az Orbán Balázs beszédét, aki ma kezdte beszédeinek ciklusából a »hetedik kötet«-et.

Vagy azt kívánják önök, tisztelt olvasók, hogy a Ház patkójának a külső széleit is járjuk be?

Huh! Ne menjünk arra! Éppen most hömpölygött be egy sikátoros ajtón az öreg Csatár Zsigmond, s szépen meghúzódott az utolsó padban. A vén sün szétnéz apró szemeivel, nagy szőrös kezével görcsösen megkapaszkodik a pad hátába, s hosszú, mély lélegzeteket szed be a soká nélkülözött levegőből.

A téli napfény éppen most lopja be magát felülről a hármas ablakon, s nevetve táncol az ország címerén. A reszkető fényözön címert és más előtte levő tárgyakat szeszélyesen összeolvaszt, hogy a Péchy hosszúkás feje úgy látszik, mintha a címerhez tartoznék, trófea gyanánt.

Ejh, ne fészkelődjünk, hallgassuk inkább a beszédeket.

Meltzl Oszkár, szász szónok beszél, elég ügyesen és okosan. Szűz szónok, de egy szász sohase szűz. Olyan rafinírozott óvatossággal sorolja elő a szász gravámeneket, hogy némelyeket tévútra visz, s törzsökös kálvinista emberek is meg-megbólintják nyakas fejeiket helyeslőleg.

A mi tegnapi szűz szónokunk olyan volt, mint egy fiatal pacsirta, aki gondtalanul, megelégedetten fütyörész a magasban; a mai szász szűz szónok olyan volt, mint egy vén holló, aki kerülő utakon, óvatosan csap le, nesztelen szárnnyal.

Meltzl a mérsékelt szász párthoz tartozik. Nem tudni, mekkora kiterjedésű az a »mérsékeltség«, de a szász deszkákon csakis két alak volt kivehető, akik Meltzlhöz látszottak tartozni. Az egyik fekete kabátban volt a háta mögött, a másik szürkében, a többi szászok duzzogó arcot csináltak (de meglehet, csupa cirkumspektusságból).

A fiatal szónoknak vékony, savanyú képe van (szinte rászületett a panaszkodásra), szépen, folyékonyan ecsetelte a szászok politikai törekvéseit, jelenüket, múltjukat, Hollósy Mátyás idejéből.

De nem ez az »y« betű volt az egyedüli fölösleges a Meltzl Oszkár beszédjében; sok minden egyéb.

A szürke kabát meg a fekete kabát felváltva kiabálták:

- Úgy fan! Úgy fan!

Tisza folytonosan jegyezett, mígnem egyszerre meghökkenve állt meg a ceruza a kezében.

A szónok ajkairól ez a vád hangzott:

- A kormány az oka, hogy nem szaporodik a szász faj.

A kormány! Ohó! A kormány! A miniszterek egymásra néztek vádoló szemekkel. Bedekovics szemérmetesen sütötte le a fejét.

Fabiny Teofil megbotránkozva nézett a szászra, mintha mondaná:

- Még mit kívánnak tőlünk?

Kemény Gábor, a volt miniszter, bánatosan morogta:

- Persze, persze.

A szürke és a fekete kabát egyszerre kiáltá:

- Úgy fan! Úgy fan!

Ezen epizód után csakhamar bevégzé beszédét a szász, mire megkezdődött az Orbán Balázs mennydörgése (amelyről már fentebb volt szó). Utolsó szónoknak maradt Jellinek Artúr (de Kaposvár).

Beszélt ugyan, de nem volt kinek, mert Orbán már előbb szétszalasztotta a tisztelt Házat, karzatostól - a karcolatíróval együtt.




A T. HÁZBÓL [jan. 20.]

Az a mondat függött ma fekete táblán a parlamenti épület bejáratánál, melyet az operaház szeretne állandó feliratnak: »Jegyek már nem kaphatók«.

Nemcsak a földszint népesült be soha nem látott képviselőkkel, a karzaton valóságos helyszűke volt. Hátha még a krinolinos szoknyák világa el nem múlt volna.

A szoknyákról jut eszembe, hogy ezek is két válfajban voltak képviselve. A középen tömérdek hölgy ült, volt dolga a fiatal grófok és öreg nemesek gukkereinek. (Mert leginkább e két elemből áll a Ház.) A karzat baloldali részét ellenben klerikusok raja lepte el.

Kit jöttek ezek meghallgatni? Talán Apponyit? Nézzük meg az okát a jegyzői táblán.

A fekete tábla ilyenforma vízállást mutat:

Beöthy Ákos

Schvarcz Gyula

Komlóssy Ferenc...

Aha, Komlóssy! Ne is menjünk tovább. Megvan a nemes hittanuló ifjúság érdeklődésének nyitja. Jó minta, jó irány! Csak ezen az úton tessék haladni.

A klerikusokat most hát már tudjuk, miért gyülekeztek össze, de hogy a hölgyek miért jöttek nagy számmal, ez olyan titok, ami ebben a leírásban nem fog kisülni.

Mert Beöthy Ákos nem nagyon csinos ember. A hangja sem mondható egészen szépnek. Kíváncsi emberek rég törik a fejüket, hogy mi kedvezőbb: hallani őt, és nem látni, vagy pedig látni, és nem hallani?

Persze a kormány pénzügyi politikáját kritizálta. Éles volt, mint a borotva és tüzes volt, mint a hajfodorító vas. Fodorította pedig a Horánszkytól már hallott kritikai anyagot. Egy szónak is száz a vége, Beöthy Ákos nagyon okos ember, és ha annyi szellem volna benne, mint Algernonban, s ha Beöthy Algernonnak annyi tudása lenne, mint Ákosnak, mind a kettő kiváló államférfi volna.

Így azonban nem a Beöthy Ákos beszédje lett a nap eseménye, hanem a Tisza Kálmáné, ki nagy hatással, pártjának zajos tetszésnyilatkozatai között felelt Beöthynek, nemkülönben Meltzl fülein keresztül a szászoknak.

A »generális« talán egyszer sem volt tizenhárom év óta oly lednületes, mint ma, szellemének ruganyossága, amint hirtelen vissza-visszavágott a sűrű közbeszólásokra, bámulatos erővel nyilatkozott; csak a hangja lett összefolyóbb, halkabb egy idő óta.

Mert hiába, a miniszter is kissé ember; s ha jól össze tudja is tartani párthíveit, a fogai mégis elhagyogatják apródonkint. Ezek nem soká bírják a mamelukságot.

Fogai ritkulása gyengíté meg hangja erejét. De azért mégsem rakat új fogakat: ne legyen a szájában semmi hamis.

Amíg Tisza beszél, temetői csönd van a folyosókon. De bezzeg megnépesülnek, mihelyt abbahagyja, s a percekig tartó éljenzaj, mely a beszéd nyomában fölviharzik a teremben, vásári zsongássá csillapodik a folyosón.

A folyosó csemegéje most a »Szabó-ügy«. Mindenki a bíráló bizottságot bírálja. A habarékpárt meg van ijedve, hogy hátha mégis ki találják adni a mandátumot Sághynak.

- Ez lenne aztán az érdekes eset - véli egy jogász híráben álló képviselő. - Olyan jegyzőkönyvet találna rendben a bíráló bizottság, amelyik nem is létezik.

- S egy olyan mandátumot adna Sághynak, amelyik kizárja a peticionálás veszedelmét.

- Kezdenek átcsapni ezek a mi bíráló bizottságaink a humorba - sopánkodik egy öregúr.

- A Szomjasé olyan, mint a Mannlicher-puska, amibe sehogy sem tudják beigazítani a golyót.

- A Vargitsé pedig olyan, mint a Komjáthy pisztolyai. Aki ez elé kerül, annak nem történik semmi baja.

Ezalatt bent a teremben Schvarcz Gyula beszélt a demokráciáról. Csinos beszéd volt, s nagy hatást tett. De nem a Házra (mely nem sokat törődik a demokráciával), hanem a klerikusokra, kik a Komlóssy fölléptét várták.

- Apage, Satanas!

Csakhamar szétszéledeztek kedvetlenül, s bennök a szegény jó Komlóssy összes hallgatóságát elvesztette.




AZ ÖTÖDIK NAP

(A t. Házból)

Az ülés elején egy kis vitézi tornajáték volt Meszlényi Lajos és Schvarcz Gyula között, amelynek címe, ha valaki vígjátéknak kidolgozná, ez lehetne: »A tudós és a clown«.

Aztán... brr... valami végtelenül kísérteties következett.

Felállott Éles Henrik.

A padok néptelenül tátongtak. A zöld függönyös ajtókon át sajátságos túlvilági szag tódult be a terembe. Az elnök megüvegesedett szemekkel mereven nézett a végtelen semmibe. A bent maradt képviselők hátát hideg borzongatás hasította át, hűs temetői szellő lengett végig a különben fülledt levegőjű teremben.

Kipp-kopp! Kipp-kopp! - hangzott a falból, Josipovich Géza önkéntelenül keresztet vetett magára. Ivankovics, a szegedi képviselő, egy kört rajzolt maga körül.

A karzaton megjelent egy fehér asszony.

Valami láthatatlan erő lefogott mindent. Éles beszélt, a szája mozgott, de a hangja zavarosan összefolyt. Csodálatos dermedés szállta meg az érző idegeket. Igézet volt ez. Mély szenderbe esett minden élő, aki el nem futott a folyosóra. Szerencsére majd mindenki kiment. Valami ösztönszerű előérzet tuszkolta a képviselőket kifelé.

Éles Henrik beszélni kezdett.

A gyorsírói ceruzák lázasan percegtek a fehér papírlapokon. Egyszerre megálltak azok is. A gyorsírók kezéből kiesett a ceruza, ők is elszunnyadtak.

Idegbántó rémséges csend állott be; csak a szónok állt ott haloványan, és petyegtette a mondókáját hol az egyik, hol a másik oldal felé fordulva, s hevesen gesztikulálva az ürességnek; neki úgy látszott, hogy egy népes gyülekezet hallgatja.

Homlokán hideg verejték gyöngyözött.

Hol-hol kizökkent beszédjéből, mintha valami közbeszólásra felelne, majd ingerülten megbotránkozva, majd egy-egy fölényt kifejező jéghideg mosollyal.

Egyszer valami suhogás támadt a levegőben.

Káprázat-e ez? Egy fehér lepedő látszott úszni fent a terem boltozata alatt.

Máskor misztikus zörej keletkezett. Csontok zörögnek ilyenformán. Doh és retekszag áradt a szőnyeg fölvert porából.

Ez a varázslat így tartott több mint egy félóráig.

Egyszerre kipp-kopp melódiaszerű zsongás lágyan, egyre elhalóbban rezgett, mint ezer elpattant húr, mire felocsúdtak elnök, jegyzők, képviselők és sztenográfusok.

- Huh! Átaludtam valamit - riadt fel ijedten az elnök.

A fölébredt jegyzők egymásra néztek.

- Mi volt ez?

A sztenográfusok hirtelen utánakaptak a félbehagyott irataiknak: »No, mi lesz most, elmulasztottuk az Éles beszédét leírni.«

De amint odanéznek, látják, hogy az egész beszéd oda van teremtve, az első mondattól az urolsóig: Éles Henrik pedig már nyugodtan ül a maga helyén.

- Mi volt ez? - kérdik ők is csodálkozva.

Míg végre megfejtette Vadnay Andor (aki már egszer volt a túlvilágon).

- Hát az volt - mondá -, hogy Éles a holt választóinak beszélt.

Úgy kellett annak történnie... Ők jöttek el. Őket látta a padokban. Nekik beszélt, az ő közbeszólásaikra felelgetett. S az a zörgés sem lehetett egyéb, mint hogy a csontkezeiket verték össze tapsra. A sztenografiát is a láthatatlan szellemkezek végezték.

Nini, még itt is maradt egyik a kísértetekből és most ő beszél. Csakhogy nem lepedőben van, hanem magyar nadrágban. Ejnye, de jóízű jász alak!

Hanem amint tovább hallgatja az ember a »holt lelket«, egyszerre szétfoszlik a kísérteti nimbusza.

Nem, nem - csak egy eleven szélbali beszélhet így.

És csakugyan kisült, hogy nem az Éles Henrik egyik holt választója, hanem báró Jeszenszky Sándor volt a következő szónok.

***

Ami azonban ezután következik, az már nem tréfa.

Két hatalmas beszéd hirtelen előkelő nívóra emelte a vitát.

E két beszédből csak az egyik esemény, a Láng Lajosé, ki a mai felszólalásával a Ház legelső szónokai közé emelkedett.

Dacára, hogy egy óráig vette igénybe a Házat, mindvégig lekötötte hallgatóságát, mely gyakran tört ki zúgó helyeslésekben.

Láng beszéde azért esemény az Apponyiéval szemben is, mert Láng beszéde nagyobb volt, mint eddigi beszédei, míg ellenben az Apponyié csak olyan volt, mint az eddigiek. (Hanem persze az a »csak« - magasan van.)

Nemcsak a kormányra fér rá a takarékosság, hanem ráférne a sajtóra is, mely pazarul bánik az epithetonokkal.

Gyakran olvassuk egy közönséges disszertációról: »X. vagy Y. nagyszabású beszédet tartott.« Ha valaki egy csomó számot vegyít lapos előadásba: akkor az mindjárt »kiváló szakbeszéd«-et mond. Az országgyűlési rovatvezetők tolla alatt gyorsan és könnyedén születnek a Pittek. A sajtó vetélkedve népesíti be velök a parlamentet. Nem baj az, mert e Pittek a végén mégiscsak Fenyvessy Ferencek maradnak.

Hanem baj az, hogy ilyenkor aztán nincs egyetlen epitheton sem, amellyel a Láng és Apponyi beszédeit méltányolni lehetne.

Láng nem annyira a büdzsét védelmezte, mint inkább a Horánszky kritikáját kritizálta, találóan, mégis finoman, a parlamenti simaság művészi kecsességével. Hangja nem gazdag színben, és nem tölti be az egész termet, de midőn beszédje utolsó részében az antiliberalizmus ellen fordult, megcsillant hangjában is a szónoki hév és melegség. A Ház zajosan megéljenezte.

Apponyi! Mit mondjak róla, akinek nagy sikereit százszor leírtam már?

Azt mondom: örülök neki. Szeretem, hogy egy ilyen nagy emberünk van. Hiszen az ellenzék is a mienk. S mi lenne abból az ő ragyogó talentuma nélkül! Maradjon ő mindig ott!

Gyönyörködve hallgatom beszédeit. A mai is szép volt, igen szép volt.

De némelyeket bátran elhagyhatott volna. Péládul a miniszteri penziókat, a főispáni titkárokat s több effélét.

Hagyjon valami témát az apróbb legénykéknek is.

Mert ezek aztán tárgy hiányában arról lesznek a jövő héten kénytelenek szónokolni, hogy mért fogyaszt a kormány annyi sok spanyolviaszkot?




A MAI ÜLÉS [jan. 22.]

A vita immár a hatodik napon dúl.

Sok beszéd merült el a feledésbe, köztük jó is, rossz is.

Az idő, mint a folyam, magával ragadja nemcsak a szemetet, de a virágot is.

Némelyik azonban akár virág, akár szalmaszál, megakad valami kihajló ágban, s míg a nagy gerendát továbbhömpölygetik a tarajos habok, a kis szalmaszál ott úszkál untalan.

Asbóth és Schvarcz Gyula maradtak meg a hét elejéről. S alig van ülés, hogy ne őket ütnék. Sőt a Schvarcz Gyula beszéde olyan anyagból volt, hogy körös-körül megfestette a vizeket.

Utána majd minden szónok cseveg arról a szépséges kisasszonyról, akinek a neve Demokrácia, s akinek ez idő szerint csak Schvarcz Gyula udvarol itt minálunk és Beksics. (Horvát Boldizsár nem jár az ülésekre.)

Előttünk, magyarok előtt teljesen ismeretlen a kis fruska, mi csak az anyjával voltunk benső viszonyban, a Liberalizmussal.

Hanem már ez a szerelem is jócskán kihűlt. Madame kijött a divatból teljesen.

De hogy még ér valamit, a mostani vita mutatja.

Majd minden szónok, még Apponyi is azt vallotta szemérmesen, hogy szereti. Az ellenkezőt nem meri mondani senki.

Pedig mi, kik a vesékbe látunk, jól tudjuk, hogy a tisztelt szónokok kivétel nélkül egyebüvé kokettíroznak.

De ne beszéljünk komoly dolgokról (mert még státusférfiú hírébe találnánk keveredni), egyszerűen konstatáljuk, hogy a mai ülés is Schvarcz Gyulával kezdődött, ki az Apponyi tegnapi beszédére felelt személyes kérdésben, utána Horváth Gyula a Ház legrokonszenvesebb szónoka vette át a szót.

Horváth Gyula azokhoz a kivételes egyénekhez tartozik, akik nem lesznek politikusokká tanulmány és tapasztalás által, hanem akik azzá születtek a lángelmének bizonyos fényével; de a sors megtagadta tőle az átlátszó kifejezési képességet, amit pedig megadott mindenféle bolond embernek, akinek nincs mit kifejeznie.

Zavarosan beszél; küzd a nyelvvel és a formával. Gondolatai olyanok, mint a hutákban a szállításra előkészített üvegek, amik szalmába vannak begöngyölgetve úgy, hogy szinte nehéz őket kihámozni.

Eötvös Károly eljött az írói karzathoz, s velünk elbeszélgetve hallgatta Horváth Gyulát.

- Ez egy 1861-ből való beszéd - mondá a beszédje elején.

Később a büdzséről szólott, majd áttért Meltzl Oszkárra, s nagy figyelem mellett felelt meg a szászoknak, leckézve, biztatva és békítve őket.

Azután áttért a liberalizmusra, s a legeszményibb felfogás magaslatáról vetett fel néhány nemes gondolatot.

- Ez egy 1966-ból való beszéd - mondá a kritizáló Eötvös Károly.

S teljesen igaza volt. Maga a szónok politikai egyénisége is egy csodálatos összetétele a múltnak és a jövőnek. Részben ilyenek voltak a mi őseink, s ilyenek lesznek részben a maradékaink.

- Kár, hogy ez a Horváth Gyula nem tanult - jegyzé meg valaki a karzaton - legalábbis annyit, mint Chorin vagy Apáthy. Micsoda államférfi lenne abból most!

- Nem úgy van az, szógám - veté oda Eötvös. - Bizonyos dolgokat sohasem lehet megtanulni. Vegyük például Fenyvessy Ferit. Már csak elég ügyes ember, ugye? És ha gyerekkorától elkezdi vala gyakorolni az egérfogás titkait, hát bizonyosan viszi valamire ebben is, de egy született macska gyakorlatlanul is sokkal hamarabb fogná el az egeret nálánál.

Ebben aztán megnyugodott az egész karzat, s én megörültem rajta, hogy a Horváth Gyula feletti kritikát egy szélsőbali ember végezte el helyettem.

A beszéd hatása a folyosón is különösen nyilatkozott.

A liberálisok így szóltak:

- Gyula a mi emberünk.

Az arisztokraták összemosolyogtak:

- Brávó! Jól odamondogatott Gyula a demokratáknak.

- Gyula az ellenzékhez szít - dicsekedtek az ellenzékiek.

- Gyula ma nagyon határozottan beszélt - vélekedének a kormánypártiak.

Horváth Gyula és a Wekerle igazán pompás beszéde közé (mely a mai nap kimagasló pontja volt) a szerencsétlen Pázmándy ékelődött be; támadta meglehetős ízetlenül Schvarcz Gyulát és Asbóth Jánost mint apostolokat, akik elhagyták pártjukat.

Beszélt, kalimpált kézzel-lábbal, míg végre egy kormánypárti hang megszólalt:

- Nini! Hiszen ön is a habarékpárton volt azelőtt!

Ez a kilőtt golyó talált.

Nem Pázmándyt találta (mert azt elég volt a golyónak, tekintettel sovány voltára, egyszer megcselekedni), de találta a pártot.

A helyeslést kiáltó hazafiak a háta mögött gúnyos mosolygásra fanyalodtak, s kelletlen morgással fejcsóválva kísérték a politikai erkölcsök bírájának ádáz kirohanását. Pedig úgy volt az ezelőtt is; szegénylegényből lett a pandúr; bűnösök üldözője.




Hátra Kezdőlap Előre