I. Egy kis unalmas szemle

[jan. 28.]

Valamelyik nap, egy minisztert keresve, benyit a tanácsterembe Podmaniczky Frigyes, évek óta először, bedugja fejét és hirtelen visszarántja fölszisszenve:

- Rettenetes ez a sok beszéd. Teljes lehetetlenség kiállni.

Pedig az volt tíz év óta az első szónoklati mondat, amit hallott. (Mert a parlamentet ő »csinálja«, de maga nem kér belőle.)

Ha Podmaniczky Frigyes így kiálthatott fel, mit mondjunk mi, szegény halandók, akik tíz-húsz beszédet állunk ki mindennap?

Kivált zsibbasztók ama hosszú beszédek az általános vitákban, melyek monotonná teszik a tanácskozást. A részletes tárgyalás hagyján; itt több a változatosság. Tíz-húsz apró szónok jobban elszórakoztat, mint két nagy szónok. Tíz-húsz szónok közt sok a változatosság. Némelyiknek a beszédje érdekes, másiknak az egyénisége mulattató.

A mostani részletes vita azonban nem jól ütött be. Nincsenek szűzbeszédeink. Pedig az országgyűlések elején ez volna a fő ínyenc cikk. Az új képviselők tartózkodók; vagy nagyon szemérmesek, vagy nagyon számítók, vagy pedig... (de már a harmadik »vagy«-ot mégis elengedem nekik). Szűzbeszéd! Igenis, minél több szűzbeszéd kellene. (Mert örökké Pázmándy Dénest hallgatni, mégis kipróbálja az emberi türelmet.)

Gondolom, Bluntschli mondta vagy Schvarcz Gyula, de meglehet az is, hogy Beöthy Algernon mondta:

- Költségvetési vita szűzbeszédek nélkül éppen olyan, mint egy farsang bakfisok nélkül.

S a szűzek nemigen állnak a sorompók elé. Vagy gyönge az idei termés, vagy pedig még véka alatt van.

Igaz, hogy Miklós Gyula már beszélt (de csak azért, hogy a szegény »generális«-nak egy kis reklámot csináljon), és az is igaz, hogy jó szónok lesz belőle, ha majd elhullatja a »virágait«.

Azt sem lehet tagadni, hogy a habarékpárt erős hadügyi embert liferált Bolgárban, de azt mi teljesen paralizáltuk Pongráczcal. (Annyi most már, mintha egyik se volna.)

Igazi feltűnést azonban az újak közül csak Holló tett.

- Fehér holló! - mondá rá találóan Tisza István (aki mellesleg legyen mondva, a Házba jár kigondolni azokat a szép beszédeket, amiket aztán egyebütt mond el).

Tehát a szélsőbal produkálta az első kiváló talentumot. Nagyon jól van. Az isteni gondviselés ebben is bölcs: kieszeli, hol van a legnagyobb szükség.

Egyébiránt az egész költségvetési vitában kevés volt a fényes siker. Mindössze Láng Lajos és Wekerle ült diadalt s bizonyos fokig Krajtsik Ferenc, akinek nevét a név szerinti szavazás alkalmával elsőnek húzta ki az elnök. (Ez a momentum volt a Krajtsik fénykora.)

II. A mai ülés

Ezen általános bevezetés után áttérhetek a mai ülésre. Szűz szónok ugyan ma sem volt - csak szűz elnök.

Az is valami.

A galambfehér hajú, tisztes gróf Csáky László kormányozta a csöngettyűt.

Péchy távol volt. Micsoda kedvező alkalom ez! Ma egész kényelmesen meg lehetne csinálni az európai háborút, mert nem ül itt az öregúr, aki nem hagyja a potentátokat.

A miniszterelnök sincs helyén; a főrendieknél van elfoglalva: elnököt vitt nekik. (De csak tán nem a mi Péchy Tamásunkat vitte el?) Egészen szabad a vásár.

De mégsem esik semmi baj. Mozdulatlan pihen az elnöki csöngettyű. Az egyes szónokok sűrűn váltogatják egymást, de csak színházi háborút visznek. Aki valaha életében udvarolt egy-egy balerinának, az most mind szakember.

Fenyvessy Ferenc, a habarékpárt »fenegyereke« Vadnai Károlyt paskolja és Jellineket; az elsőt, mert Keglevichet csipkedte meg utólagosan, az utóbbit, mert a múltkor gróf Szapáry Gyulának nem hagyott békét. Egyszóval, az eszményi gentlemant játssza Fenyvessy. Illik neki, a kis gonosznak.

Szapáry egykedvűen hallgatja a Tisza mögötti padban, és eltűnődik rajta, a terem üvegablakjain merengve:

- Valjon mi az ártalmasabb? Az-e hogy Jellinek szidott? Az-e, hogy Fenyvessy védelmez?

Aztán a Nemzeti Színháznak fordul a haragos honatya. (Aha, hát nem ott van alkalmazva a kicsike?) Kígyót-békát rászór a színházra, s még azt is felhozza gravámennek, hogy olyan színészek vannak ott alkalmazva, akik magyarul sem tudnak, hanem a hamisítatlan palóc nyelvet viszik a deszkákra.

(- Hallgasson! - kiáltám közbe dühösen, de az istentelen sztenográfusok úgy írták be a Naplóba, hogy »halljuk«.)

Erre aztán, minthogy már a Kerepesi úton volt a t. képviselő úr, bebotorkált a Népszínházba is, és azt agyba-főbe dicsérte. (Nini, hát ott van alkalmazva a kicsike!)

Sok fiatalkori emlék elevenült fel e beszédek alatt az Andrássy Manó gróf szívében. Hiszen ő se volt mindig vasember. Valaha az ő szíve is vajból volt. Előhozakodott hát ő is a régiekkel, hogy volt, mint volt azelőtt. (Hej, valaha még a balettet is szebben táncolták!) Meleg és okos szavakkal védte az arisztokráciát, amely régebben sokat tett a művészetért.

Míg Andrássy beszélt, előkerült a folyosóról Vadnai Károly, mire megindultak a »személyes kérdés«-ben való felszólalások. A legszellemesebb volt a Horváth Gyula ötlete, aki az öreg Püthagoraszt tette nevetségessé: mert az öreg Püthagorasz valahányszor egy igazságot fölfedezett, mindig száz ökröt áldoztak fel. Hát, hogy minek mindig valakit bemártani, ha egy igazság kimondatik?

(Igaz, igaz, csakhogy a népnek jólesik néha az ökörsütés. A derék görögök is szerették a húst.)

A színházi tételek megszavaztatván, a lelencügyre került a sor; de míg a kedves kis lelencekről csevegett Orbán Balázs, azalatt a Ház tagjai szép csendesen elfogyatkozának.

Midőn újra bejöttek a folyosóról, egy másik »tisztelt Ház«-at találtak ott már, más miniszter büdzséje folyt s más elnök (gróf Bánffy) ült fenn a katedrában.

De ahhoz már nekem semmi közöm. Egy karcolatra elég egy elnök.

Péchy Tamás beteg, a két gróf alelnök fölváltva vezeti a tanácskozásokat.

A múlt alkalommal megírtuk a Csáky gróf elnöklete alatti részt, most a Bánffy gróf uralkodását festjük meg.

Csendesen, egy kicsit savanykás hangulatban ül ott a nemes gróf; szellemes, erősen élezett arcán visszatükröződik a vita minden fázisa. Apró penészszín szemei villogva keresik fel a Ház különböző tájékain a »clamantes«-eket. A csöngettyű még nagy mulatságot szerez neki. Meg-meglóbázza erőteljesen, ha nincs is rá szükség. Éber és gyors. S csodálatos ösztöne van; ha valamely szélsőbali valami nagyon erős dolgokat akar mondani, előre megérzi, s leharangozza, mint faluhelyen a tornyosuló felhőket.

S noha még kevés ideje elnököl, máris reformokat hozott be. Nevezetesen az elnöki bronzóráról levétette a tokot, minélfogva a kis ketyegő jószág most a szélsőbal felé irányítva, úgy néz ki hátulról, mint egy pokolgép, amellyel talán lőni is lehet. Mellette feketedik az »ország gukker«-e, amelybe ma a rövidlátó Kőrösi Sándor (egy igazságügyi bizottsági jelentést írva alá) hiába mártogatta a kalamusát, az sehogy sem akart tintát fogni.

Tisza megint nincs jelen, tehát megint nincs politika. Gyorsan, viharok nélkül folyik le a közlekedésügyi miniszter büdzséje. Baross népszerű miniszter, még az ellenzék is respektussal s bizonyos előszeretettel van iránta. Lukács Bélát sem azért hagyták meg életben gyermekkorában az oláhok, hogy meglett korában a szittya magyarok verjék agyon.

Nem, őket nem bántja senki. Márpedig semmi sem unalmasabb a világon, mint egy szeretett minisztérium. Nincs is bent több harminc embernél. Azok is csendesen szundikálnak. Szitányi Bernát cukkedlit rágcsál, Urbanovszky feje erőtlenül csügg alá, csak az Asbóth szemén csillog élénken a monokli és a Perczel Miklós mutatóujján egy drágaköves pecsétgyűrű.

Két-három ellenzéki szónok küszködik az unalommal, de azok sem támadók, hanem kérők.

Kiss Albert mérsékelt árú vasúti jegyeket kér a professzoroknak és tanítóknak, Orbán Balázs jobb utakért esedezik, Szederkényi Nándor a teherszállításokat óhajtja gyorsabban, valamennyi mérsékelt hangon szónokol, majdnem olyan stílusban, mint Hannibál, aki parlamenti beszédekben per »őnagyméltósága« titulálja a minisztereket. (Bizony lélekemelő az, ha valaki így megbecsüli a felsőséget.)

Egyszerre megváltozik a panoráma. Az utolsó tétel is lecsepeg. Darányi Ignác összecsomagolja az aktáit, s felváltja Gajári Ödön - ami a kérvényeket jelenti.

Kérvények? Mi az? Már hétfőn kezdik a szombati menüt tálalni?

Fészkelődik Eötvös Károly, mint a felszerszámozott harci paripa, s nézi, hogy ott van-e »Perl öcsém« a karzaton, akihez így szólt reggel fölkeléskor:

- Perl öcsém, igazítson el minden irodai dolgot délig. Aztán jöjjön fel a karzatra, ma megint minisztereket ölök.

Most azonban szerencsére nem az összes minisztérium volt előirányozva megevésre, hanem csak Fabiny Teofil.

Eötvösről levén szó, könnyű kitalálni, hogy a somogyi ügy volt szőnyegen. Mert Eötvös a régi prókátorokból való, akik egy ügyből akartak egész életükben megélni.

Somogy mindig sok bajt csinált, Kupától kezdve le egész Szalay Károlyig. De ilyen tengeri kígyója még nem volt, mint a híres somogyi levél, melyről az a hír volt elterjedve a folyosókon, hogy a szélsőbali szónokok egyike eredetiben fogja felmutatni.

Eötvös ezúttal gyöngébb volt a szokottnál, s azon vádakért kért elégtételt, melyekkel a somogyi függetlenségi pártot illette a főispáni levél.

- De hogy van az a levél? - hangzott a kormánypártról. - Mutassák hát!

- Az is megtörténhetik - felelte egy érdes hang átellenben.

Eötvös egy darabig hánykolódott, vagdalt jobbra-balra, de aztán szétnézett, s látván, hogy sem átmelegíteni, sem megharagítani nem tud senkit, és hogy üresek a karzatok és a képviselői padok, egy hirtelen fordulattal odacsapta beszéde végére a punktumot, mintha mondaná:

- Az ördög komédiázik itt tíz-húsz embernek!

Fabiny Teofil a paragrafusok milliárdjaiból összeállított zsardinettóval mutatta ki (vagy legalább elhitette a Házzal, hogy kimutatta), miszerint a kaposvári kérvényezőket sem a belügyminisztertől, sem a Háztól meg nem illeti elégtétel.

- Semmi az - mondá Eötvös Károly egykedvűen a folyosón. - Most majd a huszonnégy szennai választó próbál szerencsét!

- Persze egyenkint? - kérdé valaki.

A múlt hét egyik délelőttjén a Házba gyülekező esernyős alakok között egy alacsony, rokonszenves, közepett borotvált arcú úr is belépett a főajtón a korridorra, és azt csinálta, amit a többiektől látott. A ruhatárban leakasztották a képviselők kabátjukat. Ő is úgy cselekedett. Azután valamelyik tekintélyes alak után menve, a jobb oldali folyosóról belépett egy zöldfüggönyös ajtón át a tanácsterembe.

Éppen a kormánypárton találta magát, szépen, szerényen meghúzódott egy hátulsó padban.

A pad üres volt, de különböző ismeretlen nevek jelezték, hogy minden hely valakié. Izgatottan ült mindenütt; minden egyes alaknak a közeledése megrezzentette; hátha éppen ez az ember az, akinek a helyén ül? Tovább is menne, idébb is jönne, de hátha éppen akkor ülne rá a közeledő helyére? Tűkön volt. Szeme nyugtalanul révedezett ide-oda, hogy honnan jöhet a veszély. Az a tömérdek zöld lyuk elöl, hátul, oldalvást, amelyen ki s bejárnak az emberek, zavarba hozta.

Vizsolyi, kinek gondos szeme szelíd szeretettel csügg a mameluki nyájon, mindjárt feltűnőnek találta az ismeretlen alakot.

- Ki az? - kérdé a szomszédoktól.

Mindenik odanézett, és vállat vont. Senki sem ösmerte.

- Meg kell a wippektől kérdezni.

A wippek se tudták.

- Semmi kétség, idegen ember tévedt be a tanácsterembe!

Súgás-búgás támadt, mindig több és több érdeklődő közt. Az idegen észrevette, hogy róla van szó, a fürkésző tekintetek, a hátraforduló alakok megfagyasztották benne a vért.

- Mit akarnak? - tűnődék.

- Ki lehet ez? - tanakodának ezek. - Hátha talán Szunyogh Szabolcs?

Akadt azonban valaki, aki már látta Szunyogh Szabolcsot, s hit alatt vallotta, hogy nem az.

A kíváncsi fürkészők gyűrűzete egyre szűkült az idegen körül, ő is egyre izgatottabb lett.

Egy adott pillanatban felugrott, és a padsor-patkó mögötti sikátoron menekült folytonosan balra tartva, míg végre egy helyen, ahol egy nagyobb csomó embert talált ülve, szépen meglapult azoknak a háta mögött. Ez a hely éppen a habarékpárton volt.

Ez okozta vesztét. A vizsga tekintetek el nem tévesztették.

- Ni, ott van, ott van! Átment a habarékhoz.

- No, most már biztos, hogy nem jó járatban levő ember.

- Nosza, hamar a teremőröket! Csinálni kell valamit. Hamar, hamar!

- Ugyan minek siessünk! Hadd legyenek a szegény habarékok többen egy percig.

Egy teremtisztet lehívattak a karzatról, s nyomban megindult a tanácskozás, hogy egy idegen tévedt a Házba (veszélyben van a parlamentarizmus), miképp kellene azt most eltávolítani, de úgy, hogy feltűnés ne legyen.

- Én úgy eltávolítom, hogy ő maga se veszi észre.

- Akkor ön a mi emberünk.

Mielőtt ezek történtek volna, hősünk, ki most biztos menhelyre vélt jutni, elfordítá szemeit a tanácsteremről, és a karzatot vizsgálgatta. Ott legalább nem lát ellenséges arcokat. Hanem szebbnél szebb asszonyok mosolyognak lefelé.

Különösen egy tűnt fel neki, egy szikár barna, előkelő tartással, villámló szemekkel. Az, mintha egyenesen őrá mosolyogna. Hősünk visszamosolygott.

Teringette, ez jó fogás lenne. S mi több, a hölgyecske egyedül ül. Csak a háta mögött áll egy fekete atillás ember.

Szemeit le nem vette róla. Egyszer azonban vége lett ennek a látványnak is, a hölgyecske is, a fekete atillás ember is hirtelen eltűnt a karzatról.

De nini, álom-e vagy valóság, egyszer csak előtte terem a fekete atillás ember (mert az volt a teremtiszt, akit lehívattak), és a fülébe súgja:

- Méltóztassék kijönni!

Hősünk szíve nagyot dobbant.

- Minek? - kérdé halkan.

- Hívatja valaki.

(Aha! No, ugyan hamar lángot fogott.)

- Megyek, megyek.

Kiment a folyosóra és szétnézett.

- Hol van? - suttogá.

- Kicsoda? - kérdé a teremtiszt.

- Az a valaki.

- Bocsánat, de az én vagyok.

- Mit akar?

- Bocsánat, hogy is kezdjem csak, melyik ajtón jött ön be a terembe?

- Melyiken? Hát tudom is én.

- És azt tudja-e kérem, hogy a tanácsteremben csak a képviselők lehetnek jelen?

- Természetesen.

- De azt tudja-e ön, hogy a tanácsteremben volt?

- Tudom. De mit akar ön e kérdésekkel? Nem értem.

- El akarom vezetni a karzatra...

- Aha! De hiszen nincsen már ott.

- Kicsoda?

- Ha nem tudja, kicsoda, hát akkor minek akar odavinni?

A teremtiszt mind jobban zavarba jött, az én hősöm sem tudta mire vélni a terembiztos észjárását.

- Azért, mert a nem képviselőknek ott a helye.

- De hisz én képviselő vagyok.

A terembiztos meghökkent.

- Lehetetlen! Mi a becses neve?

- Én Sprinczer János vagyok.

A terembiztos elnevette magát.

- Ugyan, ne tréfáljon kérem! Nincsen ilyen nevű képviselő.

- Szavamra mondom.

A terembiztos beszaladt a terembe a hírrel, hogy az idegen úr képviselőnek állítja magát, és hogy Sprinczer Jánosnak hívják.

- Sprinczer János! Sprinczer János! Ilyen János nincs a Házban. Hamar, hol egy képviselői katalógus?!

Képviselői katalógus nem volt hirtelen kéznél. Be van valahol csukva az elnök fiókjában.

Mármost, hogy kellene segíteni a dolgon?

Holla! Meg kell nézni, künn a ruhatárban a képviselői szögeket az »S« betűben, ha közte van a Sprinczer Jánosé, hát akkor csakugyan képviselő Sprinczer János.

Megnézték; közte volt. A szög teljesen igazolta Sprinczer Jánost. Diadallal tért hát vissza a nagy üldözött, és most már bántatlanul üldögél a jobboldalon, annak bizonyságául, hogy a sok mameluk közt egy olyan mamelukunk is volt, akiről nem tudtuk, hogy van. Hiába, gazdagok vagyunk.

Sprinczer Jánost hosszú betegsége akadályozta a feljövetelben. Ezért volt egészen idegen, s ezért lett híressé egy nap alatt.

Más embernek legalább öt-hat beszédet kell elmondani, hogy emlegessék. Őt, e kis félreértés óta, melyet részint híven, részint dévajul kiszínezve mesélnek el a folyosón, a legnagyobb érdeklődés környezi.

Napok óta senki sem kérdezi, hogy »lesz-e háború?« »Vissza nem tér-e már Széchenyi Pál?« Mindenki azon nyargal: »Melyik az a Sprinczer János?«

Meglehet, a gonoszabbik kiszínezést választottam, de a párt java minden előtt. Legyen elrettentő példa, hogy akik nem járnak az ülésekre, mi minden érheti azokat.

Bevezetés

Semmi sem nehezebb, mint a Házban arra a reputációra szert tenni, hogy valaki okos ember. Azaz van valami nehezebb is: ezt a renomét elveszteni.

Ha valakiről elhíresztelik, hogy okos, hát az aztán okos marad örökké. Se víz, se tűz, se rossz beszédek, se bolond cselekedetek soha róla azt le nem mossák.

De ha valakinek az a híre jár, hogy semmit sem tud, végigeheti magát az egész bibliotékán, mégis »naturalista« marad.

A »nagy öregember« (Gladstone) fölemlegette nehányszor, ha frenetikus tetszészaj zúgott fel egy-egy hatásos mondata után:

- Hiszen mondtam én ezt ezelőtt húsz évvel, de az akkori képviselő urak elaludtak rajta.

Gladstone-t kiásták; az ő közepes mondatai följavultak idővel arany szavakká - de a magyarok nehézkesebbek az angoloknál.

Grünwald Béla például írt egy cikket, gondolom a katonai oskoláskönyvekről. Jön rá szemben egy ismerőse:

- Gratulálok. Olvastam a cikkedet. Osztom a nézetedet. Én is az állami kinevezés mellett vagyok.

Máskor egy esztétikai tanulmányt közölt a »Budapesti Szemlé«-ben a »humor«-ról. Jön rá szembe egy ismerőse:

- Olvastam a cikkedet. Oh de jó! Alaposan meggyőztél. Itt csak a centralizáció segíthet.

Persze, úgy az egyik, mint a másik dolgozatban egyetlen szó sem volt ezekről, s Grünwald maga panaszkodott azután:

- Ha az oroszlánokról vagy a denevérekről írnék egy természettudományi rajzot, arra is azt mondanák, hogy szépen ki van benne fejtve az »államosítási« teóriám.

És ezért nagy feladat ebben a lusta észjárású országban a »szüzek«-ről írni.

Mert azt a nyomdafestéket, amit a szüzek jellemzésére fordít a sajtó, nehéz azután lemosni róluk.

A mai ülés

Ezen bevezetés után, mely magyarázója akar lenni mai óvatos stílusomnak, áttérek az ülés leírására, amiben mindig az igazságra törekedtem.

Egyetlenegyszer tántorodtam csak el, bevallom, régen volt.

Egyik miniszter megígérte, hogy unokaöcsémet kinevezi valamely jelentéktelen állásra, amit azzal az érvvel támogattam, hogy miután a másik unokaöcsém úgyis bent van, hadd legyen bent mind a kettő. (Vétek az unokatestvéreket szétválasztani.)

A miniszter megígérte, egy idő múlva elfelejtette, minélfogva azt írtam róla a karcolatban:

»Jó szónok, de rossz emlékezőtehetsége van«.

Azt hittem, ez emlékeztetni fogja ígéretére.

Azonban nem úgy történt, a miniszter megharagudott ezért, és egy adott alkalommal a hivatalban levő unokaöcsém szűrét is kitette.

Erre írtam róla a legközelebbi beszédjénél:

»Rossz szónok, de jó emlékezőtehetsége van«.

Ez volt eddig egyetlen bosszúállásom. Azt is megbántam. S megtisztult lelkiismerettel fogok a mai szűz débat-k leírásához.

Már tíz óra előtt beléptem a terembe, nehogy valahogy elszalasszam Tisza Istvánt.

Nem volt a Házban senki, csak az öreg Madarász és báró Jeszenszky ültek a szélsőbalon. Mind a kettő köhögött, s lehelte ki az utcán beszedett hideget.

Én beültem egy jobboldali padba. A végtelen hosszú mameluk-vidék egészen néptelen volt. Egyedül voltam, s mereven, megüvegesedett szemekkel néztem a távolból farkasszemet a két magyar ruhás hazafival.

Az óramutató lassan cammogott, de még mindig csak hárman voltunk, végre elhagyta a tíz órát is, mégsem jött senki.

Nyugtalan érzés vett rajtam erőt. Valami vérfagyasztó volt abban a tudatban, hogy most az ellenzék többségben van.

- Ezek most engem leszavazhatnának.

Egyszerre léptek csoszogását hallom. Hátrafordulok. Bejött Rezey Szilviusz. Egy görög pap. Ez nem jót jelent.

Elkezdtem Rezey Szilviuszról gondolkozni. Jó fiú. Velünk érez. Talán mindenben? Nem. Egyet sohasem fog nekünk elhinni, hogy a Szűz Mária szőke volt. Őszerinte mindig barna lesz - mert ő először barnának látta lefestve.

S ez juttatta voltaképpen eszembe, amiről a bevezetésben írok, hogy az első benyomás kitörülhetetlen.

Ezalatt apródonkint gyűlt a Ház, Csáky gróf meglóbázta a harangot, a jegyzők, e nagy »mondat-evők«, elmorogták a szükségeseket, s megindult a kereskedelemügyi tárca költségvetése, nyitányul Gaál Jenővel, ki szokott »egyórás« beszédjét tartotta; ügyesen beszélt, mint egy professzor, de ügyetlenül gesztikulált, mint egy krampusz, aki a láncait csörgeti.

A Gaál beszédje alatt mindenki a Tisza István beszédjéről csevegett.

- Mit fog vajon mondani?

- Kritikus szerepe van. Az előleges nimbusz nehéz kolonc.

- Ha kis beszédet mond, nem elégszenek meg vele, ha nagy beszédet mond, nem veszik jó néven.

- Ha megkritizálja a kormányt, egy kicsit furcsa lesz, ha dicséri a kormányt, az is furcsa lesz egy kicsit.

Ezek az észrevételek folytak a hátam mögött, mikor a jegyző végre felszólítá:

- Tisza István!

Sugár termetű, piros arcú, barna ifjú állott fel, élénk szemekkel, tüskés fekete hajjal.

A miniszterelnök felállt helyéről, és elhagyni látszott a termet, de az ajtónál meggondolta magát, és leült észrevétlenül a jobboldal legszélén valahol a Krajtsik helyére. (A finom érzésű mameluk, tudom, táblát csináltat oda: »Itt ült valaha Tisza Kálmán és Krajtsik Ferenc«.)

A parlamenti csaták nagy harcosa, aki minden vihart bevárt azon a piros széken, aki sok dicsőséget és keserűséget végigkóstolt ott és végigkóstoltatott onnan, az apai érzés édességével elrejtőzött.

Tisza István nyugodtan, minden izgatottság nélkül, kellemesen csengő hangon kezdé meg beszédjét, mely éppen olyan volt, aminőt a Ház várt, sem nem volt kis felszólalás, sem nem volt nagy beszéd, sem nem kritizálta a kormányt, sem nem magasztalta. El volt találva a középút. Néhány hasznos törlést és gazdasági intézkedést hozott javaslatba. Mint szónok elegáns és kellemes. Inkább emlékeztet Tisza grófra, mint az apjára.

Fejtegetései és az irány, amelyből kiindult, zajos helyeslésekre ragadta a Házat.

- Egész fiú - mondák a hölgyek a karzaton.

- Egész államférfiú - szóltak idelenn a mamelukok.

Sőt az ellenzék is feltűnő rokonszenvvel hallgatta a fiatal szónokot; találgatván, jósolgatván: lesz-e vajon olyan nagy ember, mint az apja?

Tisza István után Perlaky Elek beszélt, persze kevesebb figyelem mellett. Pedig ő is megállta a sarat derekasan. Erdélyi dolgokat mozgatott. Tagosítást akar, legelőrendezést, vásárok leszállítását.

Aztán kisarjadt a »hitelszövetkezeti vita«, melynek magvát a múlt ülésről Károlyi Sándor vetette el. Takarékpénztárak, bankok jutottak szellőzés alá. A Ház pártjai felbomlottak adósokra és nem adósokra, s egyszerre zúgtak egy-egy szónoknak a »helyes«-ek vagy »nem úgy van«-ok a terem minden tájékáról.

Ebben a kérdésben állt ki a síkra Arany László (a harmadik szűz szónok). A »nagy debatter« fia után a »nagy költő« fia.

Szép, megnyerő külsejű férfi ez is; már a Szalontán mondott választási beszédei is kedvező feltűnést keltettek.

Mai felszólalásával, bár rögtönzés volt, mégis kimutatta a »sárkányfogak«-at. Mély, az egész termet átható hangja van s olyan rutinja, mintha »veterán szónok« lenne. Meggyőző érvekkel ellenzi a földbirtokok tutéláját.

Beszélt még Prónay Dezső, Dessewffy Aurél - de hisz ezek már tegnap is okos emberek hírében voltak -, mi csak azokra szorítkozunk, akik ma lettek beiktatva a parlamentben az »okos«-ak közé.

Egyszerre három! Egy napra elég. De az ilyen napokból nem volt még elég.

Mogorva hangulatban járnak a Ház folyosóin a »külügyi« emberek: ott bent a teremben csak a belügyi kapacitások tudnak most megmaradni.

Nagy csoportokba verődve körülfognak egy-egy »éleslátású« elmét, s hallgatják a kombinációit. Csak Zalay István tipeg-topog egyedül.

- Megyünk a muszka ellen, István - szólítják a mellette menők.

- Tartom szerencsémnek! - dohogja rendes szójárását zemplén gömbölyű követe.

Beöthy Algernonban fölülkerekedett huszár volta, minden okos és nem okos embert megfog, és kikérdezi a véleményét.

Ő maga is vet oda egy-egy megvilágító észrevételt:

- Lesz, ami lesz. De semmi bajunk sem eshetik.

- Hogyhogy?

- Őfelsége az egész ármádia életét bebiztosította a Greshamnál.

A folyosó lázban van. Annyira megnyugtatta az embereket a »megnyugtatás céljából« közölt szövetségi szerződés.

Horváth Gyula, aki mindig a háborút jósolta, megelégedetten nézi a »béke emberei«-t legyűrve.

Mert még mindig vannak ilyenek. Bánffy Béla gróf még mellette érvel.

- A szövetség közlése nem egyéb, mint mikor valaki a tarokkban kontrát kap, de olyan erős tizenkét tarokkja van »tous les trois«-val, hogy kiteríti a kártyáját. Itt van ni! Tessék hát játszani!

Valaki meghozza hírét az Andrássy Gyula gróf véleményének (persze ki lehet már az nagyon vetkőztetve az eredeti formájából).

- Andrássy azt mondja, hogy a közlés a cár kívánságára is történhetett, hogy az orosz harci pártot lehűtse, és történhetett a Bismarck kívánságára is, ki Franciaországot akarja azzal megnyugtatni, hogy a szövetség elsősorban nem ellene van kötve.

Szemfüles reporterek lábujjhegyen settenkednek az oszlopos emberek körül. Ott jár Csernátony Lajos is, de kedvetlenül, mert beteges. Az sokat mondhatna, ha akarna, gondolják, annak Tisza mindent megmond.

De ha meginterjúvolják, ügyesen elcsavarodik a fő kérdés elől.

- Hm. Elolvastam. Bizony, remek stílus! Becsületére válik Andrássynak. Gyönyörűen van begöngyölgetve a szövegbe Franciaország, mint azokon a képeken »Wo ist die Katze?« A macska el van rejtve, az ágak között...

- Most láthatjátok - mondja Tisza gróf -, hogy mégis ért nekünk az az Andrássy Gyula valamit.

- Bizony ha érett közvélemény volna - vág közbe egy ellenzéki vezér -, most neki kellene adni Eötvös helyett a fáklyászenét.

A jobboldali folyosón Apponyi gróf észrevételeit hallgatják a »hívek«. A szélsőbalon biztosra veszik a háborút:

- Nem jöhet már itt egyéb, csak az a bizonyos falragasz »Népeimhez«. Az utolsó szó, amely után már csak egy szó következik: az ágyúszó.

Maga a »generális« szótalan. Arcán, szavaiban keresik a háborús jeleket, de ő éppen olyan érdeklődéssel hallgatja ott bent a vitát, mintha örökkön tartó béke lenne. Mulattatja Steinacker, aki Herman Ottóval polemizál, integetve, gesztikulálva a hajdani, most már hűlt helye felé. Sőt jóízűen el is neveti magát, amint a hevesi kérvénynél, Gajári pompás beszéde alatt, egy hölgy a karzatról önfeledten leszól.

- Aha! Nevet a generális! Mégsem aggasztó hát a helyzet.

De azért Wekerlét mégis megcsípik az ellenzékiek:

- Nagy szerencsétek van! Most már könnyű lesz betartani a pénzügyi programotokat.

Míg a béke és a háború esélyei így váltakoznak a folyosón, aszerint, amint egy-egy erősebb talentum a maga nézetét belenyomja a lágyabb viaszkú fejekbe, egyszerre megjelenik a korridoron egy veres hajtókás, fehér köpönyeges, tányérsipkás legény.

- Egy kozák! Egy kozák! Hamar, hamar! Hol vannak a népfelkelőink?

Nosza, nagy riadalom támad. Ki az? Mi az? Mit akar?

- Nyáry bárót keresi.

Nyáry báró aztán (aki egyébiránt télen is báró) felvilágosítja a magyar hadakat, hogy ez csak a Majthényi László inasa, akit különös passzióból öltöztet orosz tisztnek.

Két óra felé, midőn körülbelül minden kapacitás elmondta a maga véleményét, még Fenyvessy Ferenc is, már-már teljesen lecsillapodtak a kedélyek, és voltaképpen a gyomrok kezdtek háborogni, a béke győztesen gomolyodott ki a folyosói füstből.

A balvégzet azonban úgy akarta, hogy akkor vetődött oda Dániel Márton, és mindent halomra döntött.

- Hát te mit gondolsz, Márton? - kérdik tőle.

Dániel Márton elgondolkozott, aztán így szólt:

- Én a békét hiszem.

Szavaai vészjóslón csengtek, mintha éles kard meghajló pengéje süvítene a levegőben.

A békét hiszi? Végünk van! Mert Dániel Márton még húsz év óta sohase talált el semmit.

Ma végre elhatároztam, hogy beszélek, s megkértem egyik barátomat, írja meg helyettem a karcolatot. Mert csak nem lehetek egyszerre író és téma.

Fölvettem reggel a fekete kabátomat, megfésülködtem 2 la Fenyvessy, és bementem a Házba.

- Ne beszélj ma - mondták a barátaim -, mert most rossz idő jár a lutheránusokra.

- Azért is beszélni fogok. Engem nem lehet elijeszteni.

S egypárszor megpróbáltam a jobboldali folyosón, ahol egy lélek sem jár, a gesztusokat s hogy fogom tartani az egyik kezemben a keszkenőt, a másikban kecsteljesen a ceruzát; elhatároztam, hogy beszéd közben, öreg mamelukok tanácsa szerint, Gosztonyi Sándorra fogok nézni, sehová egyebüvé; mert ha azt hiszi az ember, hogy Gosztonyinak beszél, lehetetlen, hogy megzavarodjék. Hanem, ha Apponyira talál rátévedni a szűz szónok szeme, legott megijed attól, amit eddig mondott, szeme zöld szikrát hány, a padsorok elkezdenek őrülten forogni, az elnöki emelvény Csáky gróffal együtt felszalad a teremboltozatra, s ott a levegőben himbálóznak, mint láthatatlan szövetükön a pókok, Tibád és Dárdai Sándor.

Amint így elmélkedém, egyszerre elém bukkan valahol az olvasóteremből Neiszidler Károly.

- Jó reggelt!

- Jó reggelt!

- Voltál a tegnapi konferencián? - hörgi rekedten, hogy szinte a fülemet reszelte. (Ejnye, de gyilkos hangja van ennek a szegény Neiszidlernek.)

- Nem voltam.

- Hm. Akkor hát semmit sem tudsz. Hanem mit csinálsz te ember? Mért nem mégy te Emsbe?

- Emsbe? Minek? - kérdém kíváncsian.

- Ezzel a hanggal! - folytatja ő. - Látod, nekem is ilyen gyalázatos hangom volt tavaly, de ott voltam a nyáron már, s íme, micsoda hangom van most.

»No, szépen vagyunk, gondoltam magamban. Ez a maga hangját jobbnak tartja az enyimnél! Istenem, milyen képzelődők az emberek!«

De hohó! Ha képzelődők az emberek, hát miért ne lehetnék én is képzelődő? Hátha csakugyan jobb a Neiszidler hangja, amely pedig nekem olyan rossznak látszik, hogy ahhoz még a Gosztonyi feje is zavarólag hat. Eh, mindegy, mégis beszélni fogok. Semmi sem rémít meg! Bemegyek és feliratkozom, punktum. Ez az én tárgyam. A pénzügyminiszter büdzséje. Az igaz, hogy ehhez érték a legkevesebbet, de a hallgatók is ehhez értenek legkevesebbet. Minélfogva éppen csak ez a tárca az, ahol egy rossz beszéd is sikert arathat. De iszen tudom én, mit csinálok.

Benyitok a terembe, látom, kevesen vannak. Annál jobb; végre is itt van az öreg Rácz Athanáz, majd zúg az nekem »helyes«-eket. Hát Kőrösi itt van-e vajon? Eléje ülök. Az ő »halljuk« kiáltásai üdítőleg hatnak majd idegeimre.

Ej, ej csak legalább ez a Szilágyi Dezső itt ne lenne, rettenetes gúnyos nézése van. Pedig amott ül Fröhlich Gusztáv mellett. Persze nem látta a klubkönyvet, nem tudja Fröhlichről, hogy már beíratkozott a mamelukok közé; abban a hitben húzódik melléje, hogy még pártonkívüli. Csenesen ülnek együtt kettecskén: egyik a pártvezér, másik a párt. (De a párt még mostani szerény külalakjában is csak képzeletbeli.)

No, de most már figyeljünk a tárgyalás menetére, hogy megkapjam valamelyik szónok beszédéből azt a matériát, melyet esetleg polémia alakjában az otthon előre elkészített beszédem elejéhez ragasztok, hogy ez megadja neki a rögtönzés ízét és zamatját. Mert ami divat, az divat. Ez a tournure okvetlenül szükséges, hogy »sikk«-es legyen az oráció.

Linder Györgyöt szólította a jegyző.

Linder György olyan a habarékpárton, mint egy párizsi eleganciával öltözött cilinderes uracson a babos nyakkendő; az egyetlen népies motívum. Hogy miképp keveredett a nagyurak közé, azt unalmas volna megírni nekünk, de hogy miképp fog kikeveredni onnan, azt még unalmasabb bevárni nekik.

Most denique ott van, és igen jól érzi magát; hála istennek egészséges, és igen gyakran beszél.

Ma is felállott, és a bevételekről kezdett beszélni.

- Hja, erre csak egy hét múlva kerül a sor - mondák a jobboldalon.

- Ez a 11. címnél lesz - hangzott újra. - Majd a jövő héten tessék beszélni!

Az elnök is közbeszólt:

- A képviselő úr a bevételekről beszél, pedig még csak a kiadások tételénél vagyunk.

De Linder György olyan rimánkodó arcot vágott, szemeiben annyi esdeklés volt, hogy a szelíd elnök kiolvasta azokból a következő kérelmet:

»Ugyan hagyjanak, kérem alássan. Ha már belekezdtem, ne ültessenek le. Ne tegyék nekem azt a szégyent.«

Végre is hagyták beszélni, de az én természetemmel össze nem fért, hogy egy olyan beszédet hallgassak meg ma, amiért csak egy hét múlva jár napidíj.

Nem, azt már nem cselekszem. Ez egy korai szülött! És végre is ebből nem kaphatom meg a szükséges matériát, amivel polemizálhatok, mert én a mai tárgyakhoz akarok szólani.

Kimentem tehát a folyosóra. Ott szivarozgattam vagy egy óra hosszat, s hallgattam az ellenzéki csoportokat, amint a Károlyi István és a Bismarck beszédét dicsérgették. (Talán még most is azon vitatkoznak, hogy melyik volt szebb.)

- Értelmes öregúr - szól közbe csillámló szemekkel Tulok Béni -, de volna csak nekem is hárommillió katonám a hátam mögött!

Csakhamar ráuntam a nagy politikára (hiába, mikor beszéddel terhes az ember, tűkön ül), s újra bementem a tanácsterembe: hátha megérkezett már a kedvező pillanat.

Éppen Mikecz János szűz szónok kezdett beszélni. Csinos szőke fej. Ejnye, de ismerős valahonnan. Aha! A borbélyműhelyeken láttam ilyenformát lefestve, csakhogy egy nagy fehér lepedő szokott a nyakában lenni.

Most lepedő nélkül beszél, igen kellemes, szerény modorban a dohányjövedékről.

Alig mond azonban néhány észrevételt, egyszerre felhangzik mindenfelől:

- Nincs napirenden!

- Hetek előtt tetszett volna beszélni, a dohányjavaslatnál.

- Elavult! - kiáltá egy hang.

De ez a szónok is olyan kérő arcot vágott, mintha mondaná:

»Hagyjanak, kérem alássan! Ne ültessenek le. Ne tegyék rajtam azt a szégyent. Ha már megtanultam a beszédemet, engedjék azt elmondani!«

A Háznak jó szíve van. Megengedte. A képviselők türelemmel tűrték a posztumusz szónoklatot.

Hanem én ugyan bent nem maradok. Minek hallgassak én meg egy olyan beszédet, amelyért már hetek előtt vettem fel a napidíjat? És végre ebből sem kaphatom meg a matériát a polémiához.

Azazhogy - talán nem is kell már.

Mert ami nem megy, nem megy. A két orátor sorsa megdöbbentett.

Az egyiknek azt mondják, hogy »beszéljen majd későbben«; a másiknak azt mondják: »mért nem beszélt korábban?«

Hja, tisztelt képviselőház, ha önöknek semmi sem jó, akkor nekem harmadiknak már csak azt mondhatnák: »Ne beszéljen semmikor.«

- Jegyző úr, méltóztassék engem letörülni!

Használjuk a hajdani regényírók taktikáját, akik ha ellustultak a mese továbbszövésében, rendesen azzal lódítottak nagyot a cselekvényen: »most pedig ugorjunk át három napot«, s a közönség mit tehetett egyebet, ugrott velök.

Méltóztassanak hát velem is átugrani három napot. Nem sokat vesztünk vele. Az igaz, érdemes lett volna időzni néhány sornyit a Benedek Elek szűzbeszédénél, mert ez volt a mai vitának szülőanyja. És a tehetséges fiatal író egyébként is megérdemli.

Beszélt azóta Hock is nagy sikerrel, és szólott másodszor Holló, de most már siker nélkül. Furcsa benyomást tesz a hallgatóra mélyen üregeikben ülő szemeivel. Egy beszélő fej, amelynek nincsen szeme...

De ez mind tegnap és tegnapelőtt történt.

Térjünk át a mai vitára, mely javarészben a Benedek beszédéből keletkezett, aki a tekintetes Akadémiát idézte a Ház elé, és rápörkölt, hogy a tagjai nem tudnak írni.

Hogy írni tudnak-e az akademikusok, azt nem állítom, de hogy olvasni tudnak, az már bizonyos, mert elolvasván a Benedek Elek beszédét, borzasztó dühre lobbantak, s ma a képviselő akademikusok egyenkint siettek lándzsát törni.

Első volt Thaly, aki tüzesen védelmezte a magyar tudományok melegágyát, állítva, hogy biz abban léteznek olyanok is, akik jól tudnak írni.

- Igaz! Úgy van! - bólingat Wekerle, mire nekibátorodik Thaly, s merész fordulattal egy határozati javaslatot ad be, hogy a pénzügyminiszter törvényjavaslat benyújtására hívassék fel az akadémiai épületek adómentességéről.

A jó öreg Trefort előtt, aki csendesen, megtörve üldögél székében, hóval borított szép fejét folyton rázva vagy ellenzőn vagy igenlőn, megcsillámlott ez a tetszetős idea, s nyomban felállt.

- No, az bizony jó lesz; én a magam részéről hozzájárulok e javaslathoz.

- Helyes, helyes! - kiálták az ellenzéken és kormánypárton.

Ámde, mintha valami hideg borzadály hasítaná végig a mélázgató Wekerle hátát, hirtelen felocsúdott.

Mi az? Miről van szó? Az Akadémia adójáról. Micsoda? Ki mer itt nem fizetni? Ninini, ha nem vigyázok, hát szépen kivesznek a zsebünkből ezek az ellenzékiek vagy háromezer forintot.

Nosza, hirtelen felugrik, és kifejti, hogy a fölvetett kérdés nem a kormány, de a pénzügyi bíróság elé tartozik, s kéri a Házat, ne fogadja el a Thaly javaslatát.

Nagy zűrzavar állt be erre. Az elnök elképedve rázta a csöngettyűt. A főemberek tanácstalanul bámultak egymásra.

- Mit tegyünk? Hogy meneküljünk a hínárból? Trefort azt mondja, meg kell szavazni a Thaly javaslatát, Wekerle azt mondja, nem kell megszavazni. Hát mit szavazzunk mármost meg?

Voltak, akik így szóltak:

- Elég az Akadémiának, ha elismerjük, hogy írni tud.

Thalyék ellenben így okoskodtak:

- Inkább nem tud hát írni, de engedjétek el az adóját.

Percekig tartott a kínos bizonytalanság, míg végre eszébe jutott valakinek:

- Menjetek Tiszáért. Hamar! Hamar!

Tisza a főrendiházban volt elfoglalva, midőn hírnök érkezett a Házból, s lihegve szól:

- Kegyelmes uram! Nagy baj van.

- Mi történt?

- Hiba történt - kerülgeté a hírnök. - Treforttal szembe állt Wekerle, az egyiket le kell szavaznunk. Válassz közülök!

- Egyiket sem fogjátok leszavazni.

De míg a miniszterelnök elbúcsúzhatott a főrendektől, s felhúzta a kabátját, azt az időközt ki kellett töltenie Schvarcz Gyulának.

Schvarcz Gyula is az Akadémiát védte, de biz azt most nem hallgatták szokott figyelemmel; a mamelukok, kiket remegésbe hozott a közelgő szavazási dilemma, kimenekültek a folyosóra, Urbanovszky a kezeit tördelte, Rácz Athanáz s Hannibal behunyt szemekkel futottak a ruhatár felé, hogy itt ne legyenek amaz irtóztató pillanatban, amidőn vagy egy miniszter, vagy egy államtitkár kisebbségben fog maradni.

Csak Beöthy Algernon tartotta meg jó kedélyét, s sebbel-lobbal kereste a háznagyot:

- Mit akarsz? - kérdé az előkerült visontai Kovách.

Beöthy kihúzta zsebéből az udvari bálra szóló meghívóját:

- Kérlek, tudasd valahogy kíméletesen őfelségével, hogy a holnapi bálra nem mehetek el.

Erre jelent meg az első mosoly az elkomorodott arcokon.

Azután nemsokára megjelent a miniszterelnök is. S ezer mosoly vele.

De most már végig kellett élvezni csordultig Schvarcz Gyulát, aki szíves volt hízelgő szavakban e karcolatok stílusát is megemlíteni: hogy azt mondja, ebben a stílusban én se tudnék tudományos műveket írni.

(Nem tudnék én, t. Ház, semmilyen stílusban sem!)

Schvarcz Gyula beszéde után síri csönben felállt a generális, és egy közvetítő, végtelen ügyes felszólalással tíz perc alatt lecsönedesítette az egész »felfordulást«.

Wekerlének jólesett, hogy neki van igaza, mert előbb a pénzügyi bírósághoz megy a dolog, Trefortnak jólesett, hogy mégis meglesz az akarata, Thalynak pedig jólesett, hogy végre sikerült neki valami.

De legjobban járt a tudós Akadémia. Mert elengedték neki először a jó stílust, aztán az adót.

(Akkor járna csak jobban, ha még a tudományt is elengednék neki!)

Egyszerre lecsendesült Thaly, mosolygott Wekerle, és helybenhagyólag integetett fejével Trefort.

Csak Kőrösi Sándor vágott baljóslatú arcokat.

- Végünk van. Elpusztulunk. Ez nem jót jelent.

- Miért?

- Aki már az Akadémiának kezd ajándékozgatni, az már testál. Annak meg vannak számlálva a napjai.

Ugron Gábortól északra és Eötvös Károlytól északnyugatra egészen a »hegy« csúcsán él mogorván az öreg Csatár.

A helyzet megvilágítására le kell írnunk a hegyet. Alján, az első padsorban ülnek a virágos szavú szónokok, aranyszájú Irányi Dániel, Kossuth barátja, Helfy Ignác, Rákóczi bámulója, Thaly Kálmán, önmaga bámulója, Meszlényi Lajos, az örökké kedélyes Madarász apó. Ez a szóvirágok padja, ezek a hegy »zengő fái«.

A második padsor a prókátoroké. Itt ülnek Eötvös, Polónyi, Czirer, a többi jogász. Ezek a szélsőbal tölgyei, már csak azért is, mert árnyékukban makkal álmodnak - a klienseik.

A harmadik padsor a viharok fészke, a fenyvek hazája: itt vannak Ugron Gábor, a Szalayak, Orbán Balázs, Szentkirályi.

A többi padsorban az apró bokrok merengnek s húzódnak fölfelé.

Egyhangú, kopár vidék - mondaná róluk egy tájleíró.

Hátuk mögött néhány üres pad tátong örökösen és csak az utolsónak van lakója, ott ül magában egyedül, mogorván, összehúzódzkodva, mint egy sün, az öreg Csatár Zsiga.

Ott ül már hetek óta s onnan néz alá keselyű szemekkel, búsharagosan elvtársaira, akik őt észre se veszik.

Mellette járnak-kelnek az emberek, a szőnyegen léptek nesze suhog, s háta mögött tereferélnek, de őt soha senki meg nem szólítja, mintha csak ott se lenne.

Pedig hasztalan nem akarják látni, köztük van, s kellemetezve ringatózik abban a gyönyörben, amint átjárja ruházatát, csontjait a Ház levegője, neki éltető eleme, s olyan édes érzet ömlik el széles ábrázatán, mikor a kinyíló ajtó meglibegteti torzonborz ősz hajszálait, mintha a talpát vakarnák.

- Majd észrevesztek! - gondolta magában ravaszul az öreg s feliratkozott ma szólásra.

A jegyző az ülés végén Csatár nevét szólítá.

Egyszerre, mint villámütésre megmozdult az egész baloldal s fölállt helyéről.

Csatár látva az általános cihelődést, holnapra kívánta halasztani beszédét.

- Nem vagyunk önre kíváncsiak! - kiáltotta feléje Polónyi.

(Ez volt az első »adjon isten« megválasztása óta.)

- Akkor tessék kimenni! - rikácsolta vissza mérgesen az öreg.

De bizony ezt már nem kiáltotta vissza a vén sün, hanem utána, mégpedig az egész pártja után, mely az ajtó felé tartott.

Egymás után keltek föl a padok, ajtó nyílott, ajtó csattant, alakot alak után nyelt el a folyosó, s nemsokára az egész baloldal üres volt, mint a walesi tartomány.

Csak egy alak tűnődött még egy középső padban, menjen-e, maradjon-e? Ónody Géza. Végre az is a tüntetők után tartott.

A jobboldal gúnyosan mosolygott a pompás jeleneten.

Csatárt azonban nem konfundálta az elvtársak tüntetése, és kegyetlenül elpörlekedett az üres padokkal ama kilencszáz ceglédi voks nevében, akiket a szuronyok alkotmányos jogaik gyakorlásában megakadályoztak.

Az üres padokkal... de bizony azokkal nem lehet beszélni, mert olyan kegyetlen lélekdermesztő gúnnyal ásítottak a szemei közé, hogy szinte nyelvén ragadt a szó.

Maradt hát a helyzet régi. Ezután is fönn fog ülni Ugron Gábortól északra és Eötvös Károlytól északnyugatra egészen a hegy csúcsán, egymagában elhagyatva az öreg Csatár, keselyű szemeket vetve elvtársaira, akik őt észre nem veszik.

Az Olaszországgal kötött szerződést tárgyalta a Ház a délelőtti órákban.

Két szónok szerezte itt meg magának azt a mulatságot, hogy éles kritikát hallasson. Pécskai Gaál Jenő azt állította, hogy ez a szerződés sokkal rosszabb, mint az előbbi volt, mint ahogy valószínűleg ez is jobb lesz annak idején, az ellenzék szemében, az utánavalónál.

Mudrony Soma is hosszan beszélt, részben az én »Nemzetes uraimék« című regényemről, részben a vámpolitikáról. Azt mondta, hogy rossz. De azt már nem bírtam tisztán kivenni, hogy mi rossz: a regényem-e vagy a vámpolitikánk?

Utána György Endre szólott, és megvédelmezte a szerződést, majd Andrássy Manó emelkedett fel. Biztosra vettem, hogy ő meg a regényemet fogja megvédelmezni. De a »vasember« ma nem adott szikrákat, és egy körömfeketényi derültséget sem keltett.

***

Míg ez a két beszéd folyt, a szélsőbal fiatal vezére, Ugron átment beszélgetni a habarékpárt vezéréhez, Apponyihoz.

»A fejedelmi találkozás«-t áhítatteljes szemekkel nézték az apró csillagok.

Amennyire a diskurzusból kiszivárogtak egyes részletek - hogy a félhivatalos kommünikék stílusát használjuk - kiváló hitelességű kútfőknek kételyt kizáró közlései alapján, nem vélünk messze járni a teljes valótól, ha a következőkben állítjuk össze a diskurzus részeteit:

- Okos ember az a Gaál Jenő - szólt Apponyi. - A ti pártotokon nincs olyan.

- Hogyne volna? Ott van Mudrony Soma.

- Az igaz. De Horánszkytok nincsen.

- Hát Helfy?

- Az is igaz. De hol vesztek egy Fenyvessy Ferencet?

- Hát Meszlényi Lajos!

- Jól van, jól, de látod, ti mégis, hogy úgy mondjam, meglehetősen vegyesek vagytok; ám nézz szét rajtunk, milyen egyforma párt ez!

Ugron a fél szemének a felével végigpislantott az egész párton.

- Hm, az igaz. Mert mi olyanok vagyunk, mint egy természetes fogsor, amiben van zápfog, ferdén nőtt fog, odvas fog - de ti olyanok vagytok, mint a műfogsor, amelybe szépen sorakoznak az egyforma csinált fogak.

- Ez gonosz ötlet, Gábor! - szisszent fel Apponyi.

- Csak demonstrálni akartam, hogy a természetes fogakkal jobban lehet harapni, mint a műfogakkal.

- Meglehet - jegyzé meg Apponyi keserű humorral -, de hisz úgyis csak csikorgatásra használjuk.

Csikorgatni persze egyformán lehet mind a kettőt.

***

Ezen állítólagos önkritikáért elvállalván a felelősséget (de csak a sajtótörvényekkel szemben), érzékeny szívvel veszünk búcsút egy olyan ügytől, amelyet »örök«-nek hittünk. De hiába, a politikai életben az ember folytonos csalódásoknak van kitéve: minden mulandó.

Gajári Ödönt, a kérvények jeles előadóját, mikor a hevesi kérvényt valamikor egy szombati napon tárgyalni kezdték, azzal biztatták a barátai:

- A te jövőd most már meg van állapítva. Te örökre szereplő egyén leszel. Ezt a kérvényt még az unokáidra is ráhagyhatod.

S valóban szombatról szombatra ment a kérvény. A Ház már úgy hozzászokott, mint némely polgári család a »lencsé«-hez, hogy szombaton konfektnek mindig a hevesi kérvény legyen.

De oly szépen, oly kedvesen is ment!

Pont délben minden szombaton megjelent a karzaton Keglevich Béla (eleinte szöszke hajjal, később egyre fehérebben), Gajári beült az előadói székbe, a két Almássy (Sándor és Géza) a Ház két ellenkező oldaláról tüzes pillantásokat váltottak, Szederkényi izgatottan sürgött-forgott, s megindult a hevesi vita, eltartván pont kettőig.

Kettőkor megéhezett az elnök, és így szólt:

- A vita folytatását elhalasztjuk jövő szombatra.

Jövő szombatig aztán egy csomó szélsőbali megint ráért elkészülni pompásnál pompásabb szónoklatokra - és ez gyönyörűen így tartott volna hétről hétre, évről évre, az ellenzéknek is lett volna, amin gyakorolhatják az eszüket, egy örökös témájuk, a mamelukoknak is lett volna minden héten egy kis örömük: »egy szorongatott főispán«, akit ők oltalmaznak, mert majd minden mameluk volt már »szorongatott képviselőjelölt«, akit a főispán oltalmazott. Ez a kis szerepcsere igazán hétről hétre felderíteni volt hivatva a sivár mameluk kedélyeket.

S íme, valamelyik ellenzéki diplomata egy elme-nyilamlattal benézett a Tisza taktikájának legmélyére. Akárki mit mondjon, vannak ott éles szemek!

- Hohó! Hátha szándékosan hagyja Tisza ezt a hevesi kérvényt folytonosan a szőnyegen, hogy a többi kérvények sohase jöhessenek elő. Pedig hátha éppen azok közt van valami »ölő« dolog!

Minthogy ez nem nagyon valószínű, hát éppen ezt hitték el az ellenzéken, s ma gőzerővel siettek befejezni a hevesi vitát. Szegények, nem tudják, mit vesztettek!... Ha most egy kis malőrbe esnek, és a szennai tizenkét választó kérvénye nem talál időre bejönni, hát akkor nem lesz az idén politika...

Amit még el kellett röviden mondani, elmondta hosszasan Ugron Ákos, majd beleszólt vádoló hangon a nap tányérjához hasonlatos arcú Bernáth Dezső, bölény hangjával odavágta a törvénysértést a miniszternek a hatalmas nyakú Uray, hadviselő Perczel is kihúzta lándzsáját az »eleven« főispán ellen, szavának édes árnyalatú zenéjét hallatta a nemes palóc: Ivády Béla, sőt, hogy az öt lyukon kieresztett vihar még tombolóbb legyen, maga Ugron Gábor is kibontotta szilajon csapkodó szóostorát.

Tisza csendesen összehúzódott a széken, Orczy bánatos szemekkel merengett a Fabiny kövér megelégedett arcán, Keglevich fent a karzaton szelíden rázogatta a fejét.

A gonosz Beöthy Algernon átült a szélsőjobboldal legfelső padjába, s rémülést színlelő tekintettel hallgatta Ugront, fogai vacogni látszottak, s kezét esdeklőn kulcsolván össze, halkan rebegé:

- Ne haragudj, kérlek! Beszélj, de ne haragudj! Oh, ne haragudj... ne haragudj... Gáborkám, kérlek, ne haragudj.

De Ugron csak tovább haragudott, mégpedig elég érdekesen, lendülettel; lángolt, csattogott és mennydörgött. Míg végre kirázván összes mennyköveit, Tisza állott fel, s rövid, hatásos beszédben megvédte a hevesi főispánt. (Nagy gyűjteménye lehet már az ilyen megvédelmezett főispánokból.)

Az elnök körülnézett, azután csodálkozva még egyszer körülnézett, azután megtörülte zsebkendőjével a szemeit, és még egyszer körülnézett, végre gyengéden megdöfte Tibád Antalt, hogy hát ő nem lát-e, nem hall-e semmit!

Valóban semmi sem volt látható vagy hallható a lát- és fülhatáron.

Az elnök tehát csengetett, és így szólt félénk, reszketeg hangon:

- Úgy látszik, senki sem akar szólani.

Síri csönd honolt a teremben.

- Szavazzunk! - hangzott balról egy hóhéri hang.

Az elnök csengetett, s tompán kezdé:

- A vita folyta... Akarom mondani, akik a kérvény bizottság javaslatát elfogadják, méltóztassanak felállni.

A többség felállt, de a megtört fényű szemekben mindenfelé látszott a méla bánat, hogy most egy megszokott jó ismerőstől váltunk el örökre.

Szombatok talán még lesznek ezentúl is a péntekek után, de a hevesi vitának vége van.

Az ellenzék szokatlanul eleven vitát provokált a romániai határrendezés ügyében. Két napig tartott a harc, sőt benyúlt a harmadikba is.

Az ellenzék sokat akart, nem vívott hát ki keveset sem. Majd minden ágyúját belevitte az ütközetbe. Beszélt az erdélyi Pitt, Orbán Balázs, beszélt a magyar Machiavelli, Beöthy Ákos, sőt maga Apponyi Albert is tartott egy szép szónoklatot. Síkraszállt könyves Grünwald, a bősz Szederkényi Nándor és az élesre köszörült Madarász. Csak az isten őrzötte, hogy Fenyvessy Ferenc nem beszélt. Ő most csak közbebeszélt a kormánypárti szónokok előadásába.

E kemény vitának egy érdekes mellékepizódja is volt.

Tisza levert játszva minden rohamot, de a kormány érezte, hogy tennie kell valamit a megvadult ellenzék csillapítására.

Legjobb ilyenkor egy mamelukot feláldozni.

Itt is az történt. Feláldoztak egy mamelukot, de csak olyat, aki még a tojásban van: Krausz Lajost.

Szentendre egykor hírhedt követe ugyanis megint rálépett a tettek mezejére.

Egy darabig csendes megadással vette a saját kimaradását. Csak néha-néha tévedt be az írói karzatra. Ott is olyan joggal ült, mint egykor alant. Élvezte a beszédeket, s gyakorta sóhajtott fel mélabúsan:

- Mégiscsak olcsóbb ez a mulatság innen!

Tegnap már vidáman ült ott duzzadó remények csalképeivel játszadozva, s hetykén jegyzé meg a körülülőknek a népes képviselői padokra mutatva:

- Mégiscsak kellemesebb ez a mulatság onnan!

De az idők méhe már telítve volt villámmal. Egy félóra múlva lecsapott az Orczy válaszában. S amit kortesek és pénz ki bírtak vinni nagy nehezen, azt egy szó könnyedén elfújta.

Ez volt az első eset, hogy egy képviselőválasztás magában a Házban dőlt el - a választás napja előtt.

A mai ülés már csak rövid rezüméje volt a kétnapos vitának; még egyszer felszólalt az előadó és a határozati javaslatok benyújtói.

A Ház már türelmetlenül várta a szavazást.

Izsák Dezső a szélsőbal nevében név szerinti szavazást kért, s benyújtotta a húsz aláírással ellátott kérvényt az elnökhöz.

Azaz be akarta nyújtani - mert voltaképpen az előre elkészített kérvény helyett egy magánlevelet nyújtott be tévedésből, amelyben egy választója arra kéri, hogy protezsálja Fabinynál.

Lett nagy hahota.

- Róth Pál! Új Róth Pál! - kiálták minden oldalról.

S ekként frissült fel négy év múlva újra e teremben ama nevezetes férfiú emléke, aki nevét halhatatlanná tette.

Az okmány-bonyodalom eligazíttatván, az elnök kihúzta az I betűt, amiből egy kis jóslói tehetséggel mindjárt arra lehetett következtetni, hogy az »igen« lesz többségben.

Úgy is lett.

Éppen kilencvenkilenc szavazat volt a többség.

A századik voks lett volna a Krausz Lajosé, ha a minap megválasztották volna.

Nagy nyüzsgés, zsibongás volt a folyosókon. Annyian jöttek, mintha szavazás lenne. S valamennyien fekete kabátokba öltözve, mintha valamennyi beszélni akarna.

Pedig dehogy... ma nem is lesz vita. (A halállal nem lehet polemizálni.)

A képviselők a hangulathoz mért komoly arcot vágnak, de legkiváltképp Bánffy Béla, akin rendesen a legjobban tükröződnek vissza az európai konstellációk. (Persze a legnagyobb bánat mégis a Haynald kardinálisé.)

Csak a napfény mosolyog be derülten (annyi hónap óta először), s csak Jókai zsörtöl vidáman a tegnapi darab, a »Constantin abbé« ellen:

- Némely darabot azért szidnak, hogy nem lehet belevinni a tizennyolc éven alóli nemzedéket. No, hát van most már olyan darab is, amelybe a tizennyolc éven felülieket nem lehet elvinni.

A folyosó népe egyre gyűlik, s amint a terembeli szárnyas ajtók meg-megnyílnak, látszik, hogy a karzat is tömve van. A főrendiek rekeszéből az Andrássy Gyula gróf feje barnállik mindjárt a gróf Szapáry Istvánné mellett. Közepütt előkelő asszonyok sötét színekbe öltözve, a diplomaták karzatán néhány idegen várja az ülés megnyitását.

Végre megérkezik ünnepélyes arccal Péchy Tamás. Nyomában, mint a raj, tódulnak be a képviselők.

- Helyre! Helyre! - zúg át a termen csendesen.

Péchy messze eltolja a csengettyűt magától, hogy valahogy szórakozottságból meg ne csilingeltesse.

Majd a jegyző kezd morogni halkan, siralmas hangon. Az ember azt hinné, hogy a meghalt császár lelki üdvéért imádkozik. Pedig csak a múlt jegyzőkönyvét olvassa.

Az elnök fölemelkedik.

Feje fölött az arany kopjára feltűzött barnazöld mennyezet most a »Pompes fun1bres« dekorációjának látszik.

- Tisztelt Ház! - kezdi reszketeg, méla hangon.

Szárnyrebbenéshez hasonlatos suhogás támad. Egy szempillanatban felállnak a miniszterek, felállnak a képviselők, s feláll a karzat. (A karzat elfelejtkezett róla, hogy neki itt nincs joga politikát csinálni.)

Péchy az alkalomnak megfelelő méltóságteljes szavakban adott kifejezést a Ház részvétének a nagy császár halála fölött.

Oly halotti csönd volt, hogy egy leejtett papírdarab is zörejt okozott volna.

Egész lehallatszott, amint valaki a karzaton a szomszédjának súgta:

- Ezt a mai ülést már láttam egyszer.

- Hogyhogy?

- Tegnap Bécsben.

- A mai ülésnek van ugyan tárgya - végzé az elnök -, de e nagy csapás folytán méltóztatik beleegyezni, hogy a Ház ma ne foglalkozzék más tárggyal.

- Helyes, helyes! - zúgott fel mindenfelől, mire az elnök leszállt emelvényéről, berekesztvén a mai ülést, amely voltaképpen nem nevezhető ülésnek, mert mindenki állva maradt, csak Madarász József ült és Károlyi Gábor.

A két csökönyös magyar csak annál szembeötlőbben terpeszkedett el a padban, a könyökét is szétterítve.

- Állj fel! - nógatták Károlyi Gábort.

- Nem örököltem utána semmit - ellenveté az egykedvűen.

- Hát maga, Józsi bácsi, mért maradt ülve? - interjúvolták az ülés után Madarászt.

- A mi királyunk eránti tekéntetből.

- Hogyan?

- Mert a magunk királyának sem állok én fel. 1848-ban is ülve maradtam, mikor István nádor a király nevében nyitotta meg az országgyűlést. Hát most nem sérthetem meg azzal őfelségét, hogy idegen királynak meg felálljak.

Ebben már teljesen igaza van Madarász apónak, akit különben szintén majdnem a könnyekig meghatott a Péchy szép parentációja, mely valószínűleg azért volt olyan nagyon elérzékenyítő, mert mindenki érezte, hogy talán nemsokára megint el lehet mondani.

- Perl öcsém - mondá Eötvös reggel a segédjének -, ma megint minisztereket ölök. Végezzen el minden ügyvédi funkciót, aztán jöjjön fel a karzatra.

Valóban, megint az Eötvös témája volt napirenden. Az eset tökéletesen hasonlít a litkei parasztok dolgához, akik bizonyos ügyben hatszor kérvényeztek már őfelségénél, s mindig elutasító választ kaptak. Végre a kabinetirodának is föltűnt a sok alkalmatlankodás, s tudtukra adták, hogy többet ne jöjjenek.

A litkeiek tanácskozván, abban állapodának meg, hogy de bizony azért is beadnak még egy kérvényt. Ha be nem eresztik őket a királyhoz, mint litkeieket, kiadják magukat zegernyegieknek. (Zegernye a szomszéd község.)

Így is lett, őfelsége elé járultak, s miután átadták az instanciát, így szólt a vezetőjük:

- Ami pedig a dolog mibenlétét illeti, alázatosan jelentjük felségednek, hogy mi voltaképpen Litkéről valók vagyunk.

S ezzel, vesd el magad, rohantak ki az ajtón, le a lépcsőn, lóhalálban, maguk is megrestellve a gyerekes csínyt.

Gajári Ödön egy nagy nyaláb írást vitt fel az előadói székre, hogy abban a szennai választók járulnak petícióval a Ház színe elé.

- A szennai választók? - tűnődtek a naivabb képviselők. - Vajon mit akarnak?

Csak miután Gajári kifejtette, hogy mit akarnak, akkor ömlött be minden résen a világosság.

- Hiszen ez a régi kaposvári ügy! Nem a szennai választók ezek, hanem Eötvös Károly és Polónyiék.

A litkeiek legalább elrestellték magukat, mikor a zegernyegieket játszották, a mi ellenzékünk abban a hitben volt, hogy valami nagy virtust csinál; a litkeiek azonfelül együgyűségből kérvényeztek egy olyan ügyben, amely már eldőlt, a mi ellenzékünk malíciából kérvényeztet.

Ez a bolondság (melytől valóságos dégoűt-t kap a jó ízlésű ember) majdnem az egész ülést igénybe vette.

Hiszen az igazat megvallva, talán volt némi szabálytalanság Kaposvárott. Végre is a mandátum olyan, mint a ló; nemcsak azért, mert sok abrakot eszik, hanem mert ritka benne a tökéletesen hibátlan. Majd mindeniket lehetne kifogásolni. S hogy az ellenzék egy kis zajt csinált érte eleinte, egészen rendén való volt. Hadd éljenek ők is szegények.

Hogy a másik két mandátum miatt, ahol a házszabályok ellenére igazolt a bíráló bizottság két ellenzéket, mély hallgatásba burkolóztak, isten neki, még az is rendén való volt. Hiszen a közerkölcsiség fölött őrködő éber honatyai szemek is behunyódhatnak néha-néha.

De hogy unos-untalan bohókás kötekedést játszanak, jukszokat inszceníroznak a törvényhozás komoly termében, az már ízléstelenség.

Ma különben kisegítő hadakkal jövének a küzdelemre, Apponyi tábora képezte a jobbszárnyat.

Bernáth Dezső ugrott be elsőnek a harci tűzbe; Gajári irattárba kívánta elhelyeztetni a szennaiak kérvényét örök emlékül. (Hiszen már jobban nem lehet megbecsülni.) Bernáth Dezső ellenben az illetékes hatósághoz akarja áttétetni.

Felugrik erre Orbán Balázs, s élesen ront rá Széchenyi miniszterre, ki a folyton tüzesedő vitát szelíden hallgatta, mint egy áldozatra szánt húsvéti bárány. Sőt néha mosolygott is. Meglehet, jól esett neki, hogy hosszas betegsége alatt sem felejtették el.

Vissza is vágott derekasan; utána az ékes szavú Hock János tört lándzsát Somogy megye címeréért, majd Horánszky Nándor szavalt el egy prózában írt tankölteményt a közmorálról, s azt ajánlotta Széchenyinek, hogy mondjon le!

- Ohó! - kiáltá közbe a jobboldal. (De legjobban volt kivehető e kiáltásban a Krausz hangja.)

A vita medre egyre szélesbedni kedzett, zajos ingerült zúgás szakította meg a szónokok szavait koronkint. Ekkor állott fel gróf Tisza Lajos (akinek az esze mindig helyén van), s a fölzavart vizeket szépen lecsurgatta a házszabályok csatornáiba. Már-már bevégződni látszott a szélsőbal ezen tápláló témája, midőn abban egy újabb rákos kinövés képződött a Szalay Károly beszédjével.

Eközben új gondolata támad Apponyi Albertnek, hogy miután itt csakugyan bűntény forog fenn, jól van, ne legyen igaza Bernáth Dezsőnek, ne menjen a kérvény a hatósághoz, de ne menjen az irattárba sem, hanem adassék ki az igazságügyi bizottságnak. Így legalább tovább eltart.

Fölcsillogtak erre az Eötvös Károly szemei, s intett a jegyzőnek, hogy ő is szólni fog a szennai választók érdekében. Úgyis e derék emberek vannak hivatva arra, hogy azt az ódiumot szépen lekapargassák róla, amit a szegény néhai Solymosi Eszter reá kent.

A miniszterelnök rövid polemikus felszólalása után felállt hát Eötvös Károly, s erőteljes színekkel festette a szerencsétlen szennaiakon ejtett sérelmet. Hogy mit érezhetnek azok most!

- Ha ugyan tudnak róla - szólt közbe gúnyosan Vizsolyi.

De a jószívű Eötvös azért mégis olyan szépen le tudta festeni őkegyelmeik nehéz bánatát, hogy (a Vay koronaőr stílusát használva) szívszakadtig meghatotta az ellenzék kebleinek érző húrjait. Többen a zsebkendőikhez nyúltak. (Kivált akiknek náthájuk van.) A karzat szép hölgyeinek szemeiben könnyek látszottak csillogni.

- Végre is - mondá önnön tüzétől gyullasztva a szennai szóvivő -, ha sehol semmiképpen sem nyer elégtételt a nép, beáll az ősjog, az önbíráskodás ősjoga...

Az elnök összerezzent. A csöngettyű élesen sírt fel kezében.

- Tiltakozom, hogy e teremből ilyen elv hangoztassék.

- Petróleum! - kiálta egy hang a kormánypártról.

- Nem petróleum az. Tiszta bort öntünk a pohárba - feleselt egy szélsőbali hang.

- Mi az az önbíráskodási ősjog? - zúgtak a középről. - Az anarchia?

- Az, ami negyvennyolcban volt - magyarázta Almássy Sándor, akinekszeme tűzszikrákat hány ilyenkor.

Az idő már ekkor meglehetősen előhaladott, közelgett a két óra, de hogy szónoklat hiányban múljon ki a kaposvári ügy, azt nem engedhette meg a honfiúi kegyelet. Eötvöstől Polónyi vette át a szót, s folytatta azon modorban, olyan veszedelmes rábeszélő képességgel és olyan hatással, hogy már-már azon a ponton volt Széchenyi: »Ej, legyen hát igazuk, lemondok arról a mandátumról; ha már Polónyi is azt tartja.«

De éppen, amint lassan-lassan érlelné magában ez elhatározást, abbahagyta Polónyi a beszédét, s az elnök nagy hirtelen bezárta az ülést.

- Principális úr! - mondja ma reggel Perl öcsém, az Eötvös segédje. - Rossz álmom volt az éjjel. Balsejtelmeim vannak. Ne tessék ma bemenni a Házba.

Caesar nem hallgatott az intésre, Eötvös Károly ellenben hallgatott. Mert Eötvös okosabb ember Caesarnál.

- Jó, tehát nem megyek, és nem ölök ma minisztereket.

Eötvös Károly otthon maradt, és csodálatos ösztönből otthon maradt gróf Széchenyi Pál is.

Az elunta a beszélést, ez elunta a hallgatást. A tizenkét jámbor szennai meglehetősen árván maradt.

Nem is igen érdekeltek már e jó emberek senkit, legfeljebb Gajári Ödönt, aki nem tud ettől a témától megszabadulni.

Pedig azóta sok víz lefolyt a Dunán, őmaga nemesember lett, a német császár meghalt, Bismarck kancellársága megingott, a bolgár kérdés új alakzatot vett föl, csak a szennai választók nem tágítottak, azok még most is ott dörömbölnek az országház kapuján.

Minthogy már régen nem volt hosszabb ülés, a karzatok a zsúfolásig megteltek, s a tanácsterem is benépesedett. Ragyogó tavaszi verőfény aranyozta be a padokat, s a napfénynél csak a Gromon Dezső arany karperece csillogott élénkebben.

Minthogy Eötvös nem volt jelen, a vezéri szerep Szalay Károlyra szállott volna át, de minthogy Szalay Károly sem volt jelen, Szalay Imre örökölte a szennaiak hazafias felháborodását.

Jól vette ki magát a vezéri szerepben, szép kockás kabátján száz női szem csüggött éldelegve. Ezalatt azonban egy nagy gorombaságot zsugorgatott Uray Károly; egy olyan ötletet, ami egyszerre naggyá teszi, ha elsül. Izgett, mozgolódott, fészkelődött, várta az ajtók nyílását, hogy mikor lép be Széchenyi Pál. Mert az ő diadalához két dolog kellett: az egyik maga az elmésség (de az már megvolt), a másik dolog Széchenyi Pál, és az nem jött.

Mindegy, már csak mégis el kell mondania, mert valószínű ugyan, hogy a szennai választók után még előjönnek a taszári választók is, de hátha addig valami Jókai-féle Lándory ki találja olvasni afejéből ezt a fényes gondolatot.

Elmondta hát imígyen: »- Széchenyi Pál hasonlít, t. Ház, a burgonyához, amelynek java a földben van.«

E krumpli-ötlet (melyet senki sem nevetett meg) arra bátorította fel Farkas Imrét, hogy egy nagy beszédet vágjon ki, belészőve Budai Ézsaiást és a mohácsi veszedelmet.

Olyan kimerítő beszéd volt ez, hogy már csak a népvándorlásról lehetett volna beszélni utána. Mire beadta a kulcsot, a szennai ügy is kimúlt szép csenesen végelgyengülésben.

A holt tetemet még Fabiny szentelte be, és Gajári búcsúztatta el ékesen, már-már rácsattant a koporsófedél, ragyogó aranybetűs »Itt nyugszik a megölt választási jog«, midőn a temetési ceremónia felett vita kerekedett.

Péchy Tamás vérszemet kapván, hogy az egyik fáklyavivő, Bernáth Dezső elállott a szótól, kijelenté, hogy Apponyit sem illeti meg a szólás, noha ő is adott be a vita elején (valamikor húsvét előtt) egy elodázó természetű indítványt, mely azonban nem tekinthető ellenindítványnak, s így a házszabályok szerint nem szólhat.

Apponyi Albertnek esze ágában sem volt beszélni, hanem erre az elnöki kijelentésre felriadt:

- Mit, hogy én nem szólhatok?

- A Ház engedelmével igenis - szól az elnök.

- Én nem fogadok el a Háztól kegyelmet; nekem jogom van szólni.

- Joga van! - kiálták az ellenzéken.

Tisza felállt és az elnök házszabály-magyarázatát támogatta, de kérte a Házat, hogy engedje szólani Apponyit.

- Nem beszélek. Vagy nincs jogom, vagy van.

Az ellenzék zajongni kezdett ingerülten az elnök ellen, míg a többség rábeszélő szíves hangon kérlelte Apponyit:

- Ugyan beszéljen! Halljuk!

Egész mulatságos volt, hogy a kormánypárt maga csábítja az ellenzéki vezért a támadásra.

De az nem beszélt (mert valószínűleg nem is volt semmi mondanivalója), sőt inkább még ráadásul elszenvedett egy kis leckét Horváth Gyulától, ki gyors elmével veszi észre a legfinomabb szubtilitásokat.

Megjegyzé, hogy a Háztól senkinek sem derogálhat a koncesszió. S hogy a Ház e nembeli szívességét már igen sokan vették igénybe (még tán grófok is). Kár most ezeket megszégyeníteni.

Most aztán megtörtént a szavazás, s a tizenkét »szennai« az irattárba került örök nyugalomra.

Az óra már egy felé járt, Rácz Athanáz a déli álmát aludta, Szitányi Bernát a hetedik cukorkát szopogatta, Bossányi Lászlónak (ki a bock szivarok ajándékozgatásával lett népszerűvé) a szivartárcája teljesen kiürült - minden mutatta már, hogy vége az ülésnek, csak még a karzat hölgyei vártak makacsul, s ez mindig jelent valamit.

E jel most sem csalt. Fenyvessy Ferencben duzzadozott még egy interpelláció.

Fenyvessy Ferenc a habarékpárt stréberje.

Persze hogy sovány konyhán sovány pálya a stréberség, de mégis valami. Itt is csak haladhat az ember.

Fenyvessy Ferenc először csak megyei és községi ügyekben interpellált. Ez volt a bronzkor. Később a színházakig vergődött. Azután országos ügyeket bíztak rá. Lassan-lassan annyira vitte isten a sorsát, hogy ma már a külügyekben dolgozik.

Ezúttal kikezdte a derék, becsületes Reuss herceget, aki VII. Henrik a családjában (de azt mondják, minden húsz Henrik után újra kezdi numerizálni a család a Henrikjeit).

Karminpiros száját bájosan összecsucsorítva leperegtette gyorsan forgó nyelvecskéjével a közjogi gravament, hogy VII. Henrik úr a Ház részvételét köszönő iratában nem jelölte meg külön a magyar állam törvényhozását, s ezáltal sértést követett el ellenünk.

Tisza rögtön felállt:

- Felolvasom feleletnek az eredeti okmányt németül.

Madarász József szeme vérbe borult. Felugrott, mint egy hörcsög.

- Micsoda? Németül írnak a magyar minszterelnöknek?

Mire visszavágott a miniszter:

- Már a német nagykövet csakugyan nem írhat senkinek magyarul.

Lőn nagy hahota, alig bírt lecsendesedni; Tisza vette a német szöveget, és hangosan felolvasta... Hát úgy volt biz az megírva, hogyha Madarász bácsi koncipiálja, se lehetett volna jobban, világosabban megjelölni a monarchiabeli két állam parlamentjeinek különállását.

Az ellenzék is nevető kedvre szottyant az interpelláló felsülésén. Általános derültség ragyogott a képviselők arcán. Mindenki nevetett, a karzat, a teremtisztek, az elnök, a jegyzők, a gyorsírók, még a lelkileg jelenlevő tizenkét szennai is kacagott volna, ha még nem lett volna betéve a levéltárba. Csak a habarékok sütötték le a szemeiket röstelkedve. Ábrányi Kornélt pedig konvulzív köhögési rohamok fogták elő.

A diadalmas Tisza nem akarta megvillogtatni most a gúny fegyverét, és csak azt jegyzé meg szelíden:

- Jó volna, ha az interpelláló urak előbb meggyőződnének valamely dologról, mielőtt a Házba hoznák.

A letepert közjogi bajnok visszaszólt dacosan:

- Nem antichambrírozok a minisztereknél.

- Csak mikor egy kis dohányengedély kell! - kiáltá egy rossznyelvű szélsőbali.

Az utolsó érdemleges ülés óta észrevétlenül egy nagy belső átalakuláson ment át a főrendiház, mely arculatát megváltoztatta, pártviszonyait egészen más alapokra fektette, szóval a Házat epochális módon átalakította.

- Hogyhogy? - kérdi bizonyára csodálkozva az olvasó. - Hiszen nem hallottunk semmiféle mágnás-forrongásról vagy Múzeum kerti államcsínyekről.

Legyen nyugodt a tisztelt olvasó, hiszen éppen abban van a komikum, hogy ezt a nagy átalakulását maga a főrendiház se látszott észrevenni.

Pedig az átalakulás megtörtént. És hozzá megdöbbentő módon. A főrendiház a mai ülésre úgy jött össze, hogy tökéletesen ki volt halva belőle az ellenzék.

Mármost tessék nekünk mutatni a föld hátán még egy parlamentet, amelyben lehetséges, hogy 1-ször néhány hét alatt kihaljon az egész ellenzék, 2-szor, hogy ilyen módon engedje át a tért az oppozíció a kormánypártnak.

Ilyen nincs több! Ilyen csak a Múzeum kerti parlamentben lehetséges, amióta meg van fejelve.

Azazhogy volt egy parlament, ahol hasonló dolog történt. A derék Izmail basa egyiptomi törvényhozása, amelybe az alkirálynak erőszakosan kellett kinevezni ellenzéket, hogy legyenek, akik néha napján meggyúrják őfensége kormányát.

De Egyiptom egzotikus ország. A magyar főrendiház pedig Európa kellő közepén van.

És... Tisza se járt másképp a főrendiházzal, mint az afrikai vicekirály.

A reform után ő is megdöbbenve vette észre, hogy minden megvan a reformált főrendiházban, ami kívántatik egy modern parlamenthez, csak egy hiányzik, egy nélkülözhetlen kellék: az ellenzék.

Pedig a nélkül mit ér?

A megszeppent Tisza tehát szintén úgy segített magán, hogy kinevezett a főrendiházba ellenzéket: Ghyczyt és Somssichot.

Tiszának azonban nem volt szerencséje. Balsors üldözi. Mikor már minden a legszebben ment, kapja magát az ellenzék és kihal a főrendiházból.

Most már csupa kormánypárti ül a főrendiházban. Most már senki se fogja Tiszát megtámadni a Múzeumban.

Még az egy Zichy Nándor lenne, de az se jött el a mai ülésre.

Öt törvényjavaslatot fogadott el egymás után a Ház, éspedig egyhangúlag, síri csöndben.

Csak Gyulai Pál emelt kifogást a »petróleumhordók« ellen, mert - úgymond - van vashordó, rézhordó, fahordó, de petróleumhordó nincs, nem is volt. Hanem van petróleumos hordó.

És még ezt az egy ellenzéki »os« szótagot is leszavazta a Ház.

Szóltak még a Lloyd-szerződésnél Hunfalvy, Zichy Henrik, de azok is inkább pártolóan.

Idegborzongató kormánypárti hangulat uralgott az ülésen. Tisza is fázékonyan húzódott zsöllyéjébe, s azokon az időkön merengett, mikor itt még ellenzéki beszédek hangzottak.

Nem is állta ki sokáig a miniszterelnök ezt a sima hangulatot, és lassan, gondba borultan kiment a teremből.

Valószínűleg azon gondolkozott, honnan szerezzen magának megint olyan erős ellenzéket, mint voltak az istenben boldogult Somssich Pál és Ghyczy Kálmán.

Nehéz dolog, nagyon nehéz. Sok utánjárás van vele. És ki tudja, hogy üt be?

Mert - szó ami szó - furcsa parlament ez a mi főrendiházunk.

Azt a kedélyes, nagyeszű ellenzéki vezért, akit egy szűkebb baráti kör úgy nevez tréfásan, hogy »szóga«, a vidék úgy nevez haragosan, hogy »saktervédő«, gyakran keresik fel kliensei a kávéházban, ahol tarokkozni szokott némely délutánokon, ha ráér. És többnyire ráér, még amikor rá nem ér is, mert a huszonnégy szennainál is jobban szereti a huszonkét tarokkot.

Bezzeg nem olyan rettenetes ember ő itt, mint a Házban; csak akkor kontráz, ha skartja van. (A Házban anélkül is kontráz.)

Kedves, szeretetreméltó (kivált, ha jó kártyája jár), szájából bőven ömlenek a csurom méz kifejezések, vidám ötletek, jóízű élmények. Magam is gyakran merítek anyagot őtőle. A pénzemet ő nyeri el, az ideáit én írom meg.

Különben mindennap úgy tesz, mintha utoljára játszanék, szidja erősen a kártyát, mely annyi tömérdek idejét elrabolja:

- A nyáron is agyontarokkoztam ennél az asztalnál egy csomó kerületet! Ha lementem volna nehány helyre, ahova nem mentem, beh másképp állanánk!

(Végre is kisül, miért maradt a kormány többségben.)

Egy nap, amint a »szóga« megint »utoljára« tarokkoznék velünk, beállít oda egy kék mándlis, értelmes arcú, alföldi kaliberű parasztember s mereven megáll a háta mögött.

- Engem keres? - kérdi ez felriadva, miután előbb az ütéseket megolvasta.

- Kegyelmed az a saktervédő?

- Én volnék - feleli mosolyogva.

- Látni akartam kegyelmedet, ha már itt vagyok Pesten, mert nagyon meg vagyok kegyelmeddel elégedve.

S ezzel odanyújtotta a kérges kezét és megrázta emberül a »szógáét«.

- Mondhatom, meg vagyok elégedve - ismétlé. - Nagyon haragudtam kegyelmedre azelőtt, de olvastam ezt a legutolsó beszédét és azt mondom, hogy az már valami.

- Hát voltaképpen kicsoda kegyelmed?

- Szücs Mátyás a becsületes nevem.

- Miféle párton van?

Szücs Mátyás nyílt szeme elborult egy percre és mélyen felsóhajtott:

- A Tisza Kálmán pártján voltam valamikor. Úgy hittem benne, mint az Istenben, de megcsalódtam.

- Igaz, igaz, de most milyen párton van?

- Hát negyvennyolcas volnék vagy mi... - felelte vontatott hangon, kelletlenül.

- És hol szavaz kegyelmed?

- Abonyban kellenék szavaznom, de nem szoktam.

Elbiggyesztette a száját, s az egyik vállát leeresztette.

- Nem, nem szavazok én sehova.

- Na és vajon miért nem?

- Miért, miért? Mert hát, ugyan mondja meg nekem kegyelmed, melyikőjüknek higgyek én Tisza Kálmánnál jobban, mikor neki hittem a legjobban?

Mélabúsan rázta meg fejét.

- No, ugye nem lehet? Igaz-e vagy nem? De megyek is már, mert az anyjuk vár odakünn. No, az isten áldja meg! Amit mondtam, mondtam. Nagyon meg vagyok kegyelmeddel elégedve.

A »szóga« mosolyogva fogadta a legfelsőbb elismerést és nagy fejcsóválással osztott tovább, mert voltaképpen Szücs Mátyás uram magyarázta meg nagy igazán, hogy miért lett a kormány olyan rettenetes nagy többségben.

A Ház meg van ijedve. Nincsen dolga. S mint nagy szárazságban az eső után, egy bizonyos epedés fakad ki a szívekből erőteljes ellenzék után, amelyik dolgot adjon.

Ha nem csurran, hát csöppen néha egy-egy javaslat, s ilyenkor a sok kiéhezett szónok megrohanja a prédát.

Ma a halak napja volt. Egy bolgár képviselő, aki az idegenek karzatán ült, mikor értesült róla, hogy miről tanácskoznak, irigykedve mondá:

- De boldog ország, ahol már annyira elintéztek mindent, hogy a halakra jutott a sor.

Csak Madarász zsörtölődött.

- Nem lesz már többé szabad úszó! Még ezeket a szegény víz alatt lakó állatkákat is megzabolázza a kormány. Ezek is paragrafus alatt nyögjenek.

A halak katolikus eledel lévén, tömegesen foglalták el a karzatot a klerikusok, s a papi képviselők is szép számmal jelentek meg az ülésre.

Igazi böjtös ülés volt.

Emich adta elő a javaslatot, természetesen elfogadásra ajánlva. Utána néma csend állt be, összenéztek az ellenzékiek, hogy ki akar beszélni? De semmi mozgás sem volt észrevehető. Pedig beszélni okvetlenül kell valakinek, mert Sprincer Jánoson ünnepi bársonykabát látható; s hogy Sprincer beszélhessen, támadási anyagra van előbb szüksége. Hm, jó volna most Herman Ottó, ha itt volna. Az is de furcsa ember! Mikor képviselő volt, nem kellett, most, mikor kellene, nem képviselő!

Hanem iszen arra való Eötvös Károly, hogy ahol valami hézag van, legott betömje.

Feláll, vagdalkozik, fogat csikorgat egy darabig a javaslat ellen, de látván, hogy a halakat már meg nem mentheti a kormányi beavatkozástól, mint okos ember elejti őket, és csak a rákokat veszi pártolása alá, amire beleegyező jóakarattal bólingat fejével Péchy Tamás, arra gondolván, hogy rákja van a német császárnak is, akivel pedig barátságos viszonyban állunk.

Eötvös ellenzéki szempontból beszélt a halakról, de látta, hogy ez a szempont nem hat. »Próbáljuk hát a rákokat - gondolta magában - cigány szempontból tárgyalni«.

Nézzék meg, tisztelt Ház, hogy mivé lesz a cigány ezen javaslat folytán.

Elhívatom például egy szép falusi reggelen.

- Te more, hozz egy hatosért rákot, mert azt szeretnék ma vacsorálni.

A cigány fogja magát erre és beballag a székvárosba a vicispánhoz, ahol engedélyt vált a halászatra. Erre rátesz egy 50 krajcáros bélyeget. Az engedéllyel elmegy a hetedik faluba, megkeresi a szolgabírót, akivel az engedélyt láttamoztatja, a láttamozással felkeresi a községi bírót, és annak is bemutatja, most aztán kimegy az árokhoz, összefogdossa a rákot, és elhozza negyednapra.

Hát mennyibe fog ez a hatos ára rák a cigánynak kerülni?

- Ne féltse - kiáltja egy jobboldali hang -, mert egypár malacot is lop útközben.

Az ellenzék erősen felháborodott arra a gondolatra, hogy Eötvös csak negyednapra vacsorálhat rákot ezen javaslat szerint. Nagy zúgás támadt: »Micsoda, minket éheztetni akar a kormány?« Szendrey Gerzson fenyegető gesztusokkal magyarázta a társainak, hogy ezen javaslat nem annyira a rákok és halak elszaporítására, mint inkább a cigányok kipusztítására irányul. »Nem szabad engedni a cigányokat!«

Eötvös után Fenyvessy Ferenc próbál szerencsét, s most mint »stiliszta« mutatja be magát. Ő a 26. § ellen tör, amelyben azt a furcsaságot fedezi föl, hogy a vidrát, a csonttörő sast, a gémeket és a rucákat, ha azok nem bírnak vadászati jogosítvánnyal (nemigen szoktak pedig váltani a derék állatok), szabad elpusztítaniok a halászatra jogosultaknak, de csak lőfegyver használata nélkül.

De ne féljenek e szövegezéstől a sasok és gémek, mert sokkal nehezebb őket pusztítani lőfegyver nélkül, mint elmésségeket mondani attikai só nélkül. (Amiben nagy talentum Fenyvessy Ferenc.)

Utána Pulszky Károly védte a javaslat rákászati részét ügyesen, Széchenyi is a rákokért szállott síkra. Minél fogva a rákok jövője már-már megállapítottnak látszott (a Ház változatlanul fogadván el általánosságban a javaslatot), midőn a részleteknél Hoitsy Pál, dacára az előtte szólók hiábavaló harcának, szerencsét próbált a rákok immunitása ellen, és sikerrel.

Eötvös kedvetlenül vakargatta a fejét:

- Nono. Mi az már? Hát többet ér akkor az én szavam, ha a Hoitsy szájából hallják?

Forradalmi időket élünk. Erre most némi jelek vannak. Egy az, hogy a múlt héten negyvennyolc többségünk volt, más az, hogy már Görgeynk is van. Illetőleg, hogy már nincs, mert elvándorolt. De ennek hiányát nem érezzük, mert megjött Szunyogh Szabolcs, és egész délelőtt láthattuk, mert ma megint az a ritka élvezet érte a képviselőket, hogy ülésük volt.

A Baross tizenhatmilliós vasúti prioritási javaslatát tárgyalták.

Az utolsó ülés óta sok történt, Tisza Kálmán tudós lett, Kazy János méltóságos úr lett, Grünwald Béla szintén bejutott »kálvinistá«-nak, Fenyvessy Ferenc szerkesztőnek csapott fel, és kéziratot kéreget a Ház poétáitól a »Jó szív«-be. (Bezzeg jó volna most egy kis kézirat, ha mindjárt Reuss Henrik hercegtől is.)

Az előadói székben Darányi Ignác ül olyan nyugodtan, boldogan, mintha a »Normafa« árnyékában pihenne. Magvas, okos beszédben ajánlja a javaslatot.

Utána a habarékpárt »pénzügyi lumenje«, Horánszky Nándor emelkedik fel, kinek háta mögött elkeseredett arcokat vág Tomcsányi László.

Bámulatos arc az! Mintha minden epe, minden bánat és sóvárgás, amit a habarékpárt átérez, ebbe az egy arcba volna összegyűlve. S még csak tűrhető, ha haragszik, ha ingerülten morog, de vérfagyasztó, ha az a sajátságos savanyú mosoly ül ki az ajkaira.

Horánszky Nándor »misztifikáció«-nak mondja a javaslatot, melynek hadászati célja mögött ott lappang a négymillió forint előleg, melyet a kormány vissza akar magának fizettetni. Ez csak egy új jogcím az adósságcsinálásra.

Baross ma kissé rekedt és ideges volt. Simán, de férfiasan utasította vissza a misztifikáció kifejezést. Pedig kár annyira érzékenykedni, ebben már Horánszkyt kell menteni: mert őneki ez az egyéni stílusa.

Horánszky után beszéltek Helfy, majd Orbán Balázs, ugyanazt variálva, amit Horánszky. Orbán Balázs éppen most tért haza turini zarándokútjából, s igen zokon esett a szívének, hogy Kossuth Tisza államférfiúi tulajdonairól nagy elismeréssel szólott. (»Gyengül az öregúr« - sopánkodik a nagy elégedetlen.)

Azután Apponyi fejtette ki a habarékpárt álláspontját. Hát biz az odavág, ahogy kivettük: a habarékpárt szeretné megszavazni a javaslatot (hogy lássák Bécsben, milyen lojális a hadászati szükségekkel szemben), de a dörgedelmes beszédeket sem engedheti el (hogy lássák Jászberényben, milyen harapós).

Ezalatt búsan és unatkozva ült piros székében Tisza Kálmán, sűrűn cserélgette a pápaszemét, sóvárogva nézegetett szerte az ellenzéki lapályon, kedvetlenül dobolt a ceruzájával az előtte levő üres papírlapra, s arcán a türelmetlenség tükröződött vissza:

- Hát mi lesz már? Hát engem senki sem támad?

Egy-egy irigy pillantást vetett Barossra, kit éppen most szurkált meg Apponyi, hogy ne bízza el magát az ellenzék kényeztetése miatt.

Fürkészőn vizsgálgatta Thalyt, hátha abból ki lehetne csiholni valami mérges közbeszólást, sokáig merengett Beöthy Ákoson, Madarászon, sorba a híres »clamantesek«-en, de ezek ma mind csöndesek voltak, és szelíden lógatták fejeiket.

Végre nem állhatta, felállt és beszélt vagy kétszer, incselkedett, agit adott, de sikertelenül. A nagy debattert senki sem akarta aposztrofálni.

De ki is merne kikötni egy újdonatúj akadémiai taggal?

I. A Madarászék nyara

Egyszer már az is megtörtént, hogy a tokaji hegyen kétszer volt egy évben szüret. 1801-ben ugyanis olyan korán beállott a tél, hogy már októberben öles hó lepte be a szőlőtőkét úgy, hogy meg kellett várni a tavaszt, hogy leszüretelhessék a termést.

Nem is volt valami nagy dolog, hogy az 1801-iki termést 1802-ben adta oda a tokaji hegy, sokkal nagyobb csoda lett volna, ha 1801-ben szüretelhették volna le az 1802-iki termést.

És ekkor ez a nevezetes csoda sokkal inkább hasonlított volna akkor a küszöbön levő eseményhez, hogy a delegációkat megint összehítták, holott azoknak egy ülésszakban csak egyszer lehet összeülni, mint ahogy csak egyszer szül az anya egy évben és egyszer hoz gyümölcsöt a körtefa.

Mindegy: a körtefa is megtenné ugyanazt, amit a delegáció, ha egy rendelettel őszkor kimondaná az anyatermészet: »Kedvelt híveim, fák és növények! Ezennel bezárom a nyarat és megnyitom az új nyarat.«

Hát a delegáció összeülhet; abban semmi sincs. Az ülésszakot bezárják május végén, s ugyanazon az ülésen királyi leirat megnyitja az új ülésszakot, mely megválasztja a delegációt. Az új delegáció aztán dologhoz láthat.

Hanem itt áll be aztán egy érdekes kérdés, melyről most sokat diskurálnak parlamenti körökben - de persze csak a feketekávé mellett.

Az a kérdés áll be ugyanis, hogy mi lesz akkor az országgyűléssel?

Az országgyűlés nyáron át nyitva marad-e?

- Nyitva nem maradhat - mondják némely körök (talán a katonai körök) -, mert az országgyűlés együttléte bizonyos bekövetkezhető események idején kényelmetlen lehetne.

- Hát hiszen úgyis el szokta magát napolni a delegációk idejére - ellenvetik mások.

- Igen, de ha az országgyűlés csak maga napolja el önmagát, húsz képviselő kívánságára bármikor kénytelen ülést hívni össze az elnök. S hogy efféle meglepetés ne történhessék, azért szokták a Házat az egyik ülésszaktól a másikig királyi leirattal elnapolni.

- Hát akkor az idén legokosabb lesz megnyitni az új ülésszakot, megalakulni, megválasztani a delegátusokat, összehívni egy királyi leirattal a delegációt s ugyancsak a királyi leiratban elnapolni a Ház üléseit szeptember végéig.

- Éppen itt a zátony. Mert a királyi elnapolás megdermesztő. A parlament tökéletesen megszűnik a kijelölt ideig, életre addig nem kelthető. S ha parlament nincs, delegációja sem lehet. A parlament nem kígyó, hogy mikor agyonölik, még mindig mozogjon a farka.

Ekörül folyik a diskurzus képviselői körökben. Sőt úgy látszik, a kormány is keresi a modus vivendit ebben a kérdésben.

Mert a delegációra szükség van, a parlamentre pedig nincsen szükség. De minthogy az egyik a másik nélkül nem lehet, aligha nem az lesz a dologból, hogy a parlament maga magát fogja elnapolni, s ez akkor a Madarászék nyara lesz.

Mert Madarász uraimék tudom, megteszik a legnagyobb kánikulában, mikor minden miniszter fürdőn hűsöl, minden mameluk otthon csépeltet, hogy huszadmagukkal összekurjantják valami hebehurgya ügyben a dietát, s megüzenik a háborút vagy a muszkának, vagy a németnek.

II. Katona az alkotmányban

Akik nem értenek a közös ügyes törvényhez, amelyről már Bluntschli is, akit nálunk Schvarcz Gyula tett híressé, azt mondta, mikor megalkotása idején a véleményét kérdezték: »Na, ez olyan bolond, hogy sikerülhet« mondom, azoknak is, akik nem értenek a közös ügyekhez, van most egy témájuk.

Egy fiatal képviselő egyszersmind tartalékos hadnagy a közös hadseregben. Nehány nap előtt behívták Budapesten fekvő ezredéhez, nem tudom, hány heti gyakorlatra, s az ezredes így szólt hozzá:

- Eszembe jut, hadnagy úr, úgy rémlik olvastam valahol, hogy ön képviselő is.

- Igen, ezredes úr.

- Nincs semmi kifogásom ellene - szólt az ezredes kegyteljesen -, de figyelmeztetem, hogy az ülésekre el ne menjen a fegyvergyakorlat ideje alatt. Politikával nem szabad foglalkoznia!

A fiatal hadnagy nem jött azóta az ülésekre, de az eset élénk megbeszélés tárgyát képezi a Ház tagjai közt.

Szerencsére a hadnagy úr nem ellenzéki ember (de meg Olay Szilárd sincs már meg), s így nyilván nem lesznek belőle interpellációk a Házban, ámbár sok szó férne ahhoz, hogy azt a sarkalatos jogot, melyet alkotmányunk különösen véd, hogy a törvényhozók ne legyenek a szavazás alól mesterségesen elvonhatók, íme a katonatiszt urak egyszerű Dienstreglementtel tönkreteszik.

A közjog a legfőbb jog az államban, mellyel azonban mindig más jognak meg kell gyengülnie s csak annak a határain belül mozoghat. Rendezze be magát úgy a katonai státus, hogy vele ne jöjjön ellentétbe. Hanem hát a mi armádiánk csökönyös. És rendszerint nem a közjog az, amely előtt meg szokott hátrálni.

Csak egy kis fantázia kell hozzá, hogy az ember egy lélekemelő képet állíthasson össze a jövőből.

Mondjuk, hogy a Fenyvessy-Bolgár minisztérium idejében, csupa hadnagyokat választat meg a két katonaviselt miniszter.

Négyszáz rezervista hadnagy fog bent ülni a Házban.

Erre egy napon az akkori Péchy Tamás kitűz egy érdekes ülést.

Mire megharagszik előtte való nap a generalkommandó és azt mondja:

- Azért sem lesz holnap ülés. - S mind behívja a rezervistákat.

Péchy Tamás elszomorodik a dolog miatt, s egy folyamodványt intéz a generalkommandóhoz (ötven krajcáros bélyeggel), hogy kegyeskedjék egy ülést engedélyezni, mert ilyen meg olyan fontos tárgyak várnak elintézésre.

A generalkommandó azt az indorsátát írja rá a folyamodványra, hogy »Schmarn!«

S az akkori Péchy Tamás búsan fogja csóválni fejét: »Ej, ej gyengéllem egy kicsinkét ezt a mi alkotmányunkat.«

I. Az utolsó magyarok

[máj. 25.]

A kormánypárti többség oly nagy már, hogy a wippekre sincs többé szükség. Sürgönyök többé nem mennek a »mezei hadak« után. Az most a kedvelt perszóna, aki nem lábatlankodik itt örökké.

Hogy a szavazásoknál lesz-e többség és mekkora, erre nem gondol senki, hisz az bizonyos, s a mekkoraság legföljebb Vizsolyinak fekszik a szívén, akinek az az ambíciója, hogy egyszer kerek számban száz többség legyen. El is mentünk eddig a kilencvenötig, sőt egyszer a kilencvenhétig is, de százra még nem bírtuk fölvinni. (De nem is volna jó, ha a szabadelvű párt jeles elnöke mindjárt elérhetné az összes életcélját, csak kell, hogy betöltetlenül maradjon valami éltető törekvése.)

De ahogy szaporodik a párt numerice, éppen olyan megdöbbentőn fogy magyarságban.

A jelen országgyűlés kezdetén már csak három magyar nadrág volt látható a kormánypárton.

Az egyiket Boér, a Ház nesztora viseli, a másik Luppa Péteren feszül rangosan, csak még a selyemkeszkenő hiányzik az ellenzőből és a fehérvári bicsak a csizmaszárból.

A harmadik magyar nadrág Gulácsyn ékeskedett.

Ők hárman voltak az utolsó magyarok. E különállás tette őket nevezetesekké.

S most íme fogja magát Gulácsy, és ő is leveti a magyar nadrágot. Ma nagy csodálkozásra már német pantallóban lépett be a Ház helyiségeibe.

Legott felmerült az a skrupulus, hogy ilyenkor összeférhető-e a lelkiismerettel a mandátumot megtartani, mert akit magyar nadrágban választottak meg, kérdés, ha megválasztanak-e pantallóban?

A régi pantallók megvetőleg néztek a parvenüre, az új nadrágra, mely otthontalanul lötyögött a Gulácsy lábszárain.

- Hát teveled mi történt? - kérdék Gulácsytól.

- Levetettem - szólt mélabúsan -, pedig fájdalmasan esett.

- Minek vetetted le akkor?

- Mert folyton zavart a pártállásomban.

- Hogyhogy?

- Ha kávéházba mentem, mindig a »Függetlenség«-et, majd a »Budapest«-et hozta a pincér a »Nemzet« helyett, szilvóriumot a kávé helyett, ha valakivel szóba álltam, az jól megnézett, és elkezdte szidni a kormányt, a miniszteri előszobákban a várakozók közt mindig legutoljára került rám a sor. Magában a pártban is sanda szemekkel néztek rám az ismeretlen pártfeleim, mintha valami »idetévedt« ember volnék, sőt még az ismerősök is gyanakodva mondogatták: »Ezt az embert előbb-utóbb renegáttá teszi a nadrágja.« Gondoltam magamban: »Ugyan, hát érdemes-e ennyit szenvedni egy nadrágért?«

Valóban, a derék Gulácsy számára nem maradt fenn egyéb, mint vagy a nadrágtól válni meg, vagy a párttól.

Ő a nehezebbet választotta.

II. A vita

Napirenden az Irányi árvizes indítványa volt s Baross vízszabályozási politikája.

Miután igen kevés ember van, aki még nem volt vízi kormánybiztos, vagy legalább nem írt a »Jó szív«-be, tehát csupa szakemberek voltak jelen, s miután az ülés egy nagy szerencsétlenséggel kezdődött (Radocza a Csatár igazolását jelentette be), Irányi festői beszéde, melyben eleven színekkel ecsetelte az árvizes vidékek szerencsétlenségeit, nem tett már olyan hatást, mint különben.

Utána Melczer Gyula hozakodott elő a terveivel. Egy olyan hajózható csatornát kellene építeni az Alföldön keresztül, mely a vizeket egyesítené, nagy földterületeket öntözhetőkké tenne, s az Alföld termékeinek olcsó szállítására is jó volna.

- Biz az jó volna - sóhajtott Baross Gábor.

A pénzügyminiszter komoran nézett maga elé, csak Wekerle csörgetett a zsebében néhány hatost.

Majd Baross állt fel, s hosszú, nagyszabású beszédben, mely folyékonyan és az egyszerűség meggyőző erejével ömlött ajkain, fejtette ki az árvizek okait s követendő programját. Ma a szokottnál is jobban volt diszponálva, s mindenkit, még az ellenzéket is meggyőzte, hogy e nagy, életbe vágó feladat higgadt, erős és avatott kezekben van.

Gyakori »helyeslés« szakította félbe előadását, s az elnök öt percre függesztette fel az ülést beszéde után. A Ház kivonult a folyosóra.

- Ezen öt perc alatt beszéljen Szederkényi! - kiáltá egy maliciózus kormánypárti, mert Szederkényi volt följegyezve következő szónoknak.

Mit mondott Szederkényi? Hát mit mondott volna! Ő is, a jó lélek, mint Irányi, more patrio, egy kis tanácskozást szeretne előbb, úgy okoskodván, hogy az ha nem használ, hát semmi esetre sem árthat az árvizeknek.

Szederkényit nyomban követte egy »szűz« szónok: gróf Szapáry Gyula.

Hogyan, Szapáry Gyula?

Nos igen - éppen ez a parlament csodaereje, hogy az ember újra átalakulhat benne szűzzé. Két különböző atmoszférába jut. Szűz volt egykor a miniszteri széken innen, és szűzzé lett ismét a miniszteri széken túl.

Első beszédjét tartotta, amióta nem miniszter.

Ingerlő kíváncsisággal lesték szavait »kombináció anyag«-nak, hogy ragasztóerő akar-e lenni a pártban, vagy bontóerő?

A rokonszenves kormányférfi meg tudott maradni beszédje után is »érdekes«-nek, nem hagyott egészen benézni a kártyáiba.

A folyosói »konok cigarettezők« mohón kérdezgették a kijövőktől:

- Mit beszél Szapáry?

- Ugyanazt, amit Baross - szóltak a kormánypártiak.

- Barossal polemizál - felelték az ellenzékiek.

S ez a teljes bizonyíték rá, hogy kiválóan sikerült a beszéde.

I. A bécsi kuvik

[máj. 26.]

Nem ankét kell Barossnak, mert jól megmondta Horváth Gyula, ha komoly szakértőket hínának össze, azoknak évekig tanulmányozniok kellene előbb a Tisza folyamot, hogy véleményt mondhassanak, a mondott véleményeket aztán évekig tanulmányoznia kellene Barossnak, hogy valamelyiket elfogadja, egyszóval annak a végét Irányiék meg nem élhetnék, hanem csodálatos, hogy a sok javasember között nem ajánlta valaki a »bécsi kuvik«-ot.

A bécsi kuvik egy Stefanovics nevű úriember, aki szenvedélyből figyeli a magyar folyamokat, s ha baj van a küszöbön, hónapokkal előbb jósol és irkál a Tisza menti városok polgármestereinek, hogy itt és ott, ekkor és akkor minőre duzzad fel a víz.

A polgármesterek rendesen megmutatják a mérnököknek:

- Megszólalt a kuvik.

A mérnökök rendesen félrecsapják szánó mosollyal a papírkosárba.

- Nem ért ahhoz a kuvik!

De a víz is beállít rendesen a gátakhoz úgy, ahogy a kuvik megjósolta, arra a napra, abban a magasságban, tarajos habokkal, haragosan locsogva.

- Hát nem megüzentem nektek a kuviktól, hogy jövök?

Stefanovics lovagról ma sem beszélt senki. Hanem Paleocapat, Vásárhelyit sok szónok emlegette, mert ezeknek a neve tudományos ízt ád az előadásnak.

Báró Kemény Endrének van egy jó mondása (a vak tyúk is talál szemet), hogy a jubileum nem egyéb, mint próbatemetés, hát ebben a mai ülésben is meghallhatták Irányiék, hogy milyen lenne a kívánságuk valóságban. Igazi próbaankét volt. Többnyire apró-cseprő helyi dolgokat csurgattak le az orátorok s kötöttek a miniszter lelkére. Ember legyen, aki e fölkavart káoszban eligazodik. Tömérdek tarka eszmét vetettek fel, az igaz, s ezek közt nehány figyelemre méltót, de a legjobbat mégis Novák József mondta (de persze csak a folyosón) arra a kérdésre, hogy »mi kellene«.

- Több pénz és kevesebb beszéd.

II. A szónokok

Ha Neptun isten ott lett volna a karzaton, sokat gyönyörködött volna a mai beszédekben, melyek mind a folyamainak viselt dolgait festették, de csak néhány vízi tündér, nimfa és najád mosolygott le felülről.

Hallottuk susogni Károlyi Sándort, a melankolikus Tiszát, mely simán siklott el a füzesek közt, felszólalt Enyedi megölő betűje (mennykő nagy kezdőbetű) Madarász Imre, hallottuk Papp Eleket (a bömbölő Tiszát), közbevágott az igazi Tisza is (a miniszterelnök) magyar józansággal, egyszerűen, tudományosnak affektált allűrök nélkül. De éppen azért csinált nagy hatást.

Mert a szegedi közgyűlésen történt egyszer éppen ennél a témánál, hogy a szónokot sehogy sem akarták hallgatni, minden szava elveszett a nagy zajban, mire az egyet fordított a beszéd rúdján.

- Méltóztassanak kérem meghallgatni, hiszen nem vagyok én sem mérnök, sem szakember.

Ez az indok hatott. Mély figyelemmel, síri csöndben hallgatták azontúl.

Beszélt még Horváth Gyula (a kanyargó Tisza) általánosságban, emelkedett álláspontból fejtegetve a tiszai bajok orvoslását, utána Törs Kálmán (a lassú Tisza) folydogált csendesen és Rohonczy Gedeon (a leapadt Tisza).

Közben hallottuk Domahidy Istvánt is, aki átcsapott a Szamosra, s a Szapáry Gyula gróf tegnapi kitűnő beszédjének azon pontjaival polemizált, amelyek abban nem voltak.

III. Wiltné és a halcsikok

Hogy kerül ide Wiltné? - fogja kérdezni az olvasó.

Úgy, ahogy a vízi szakemberek közé Domahidy.

Egészen véletlenül.

Hogy az olvasó el ne unja magát, kivezetjük egy kicsit a folyosóra, ahol Andrássy Manó gróf nagy rohamra készül, panaszkodva, hogy őt a rossz vízszabályozás tönkreteszi. Persze mindenki sajnálkozik rajta: »Miből él meg szegény jó lélek!«

Nehány felvidéki ember azalatt, míg az alföldiek sopánkodó arccal sétálgatnak fel s alá, Domahidy István egy eredeti kalandját meséli, mely sokkal tovább fogja fenntartani nevét, mint a mai beszéde.

A Pannónia szállodában Wiltnével volt szomszédos szobája. Domahidy gyakran hallotta éjszakánkint éneklését, mikor az a szerepét tanulta. Bosszantotta nagyon, nem tudott miatta aludni. Ki is kelt erősen a szállodaszemélyzet előtt.

- Ez a szomszédasszony itt kornyikál éjszakánként! Váltig a torkát gargarizálja. Én azt tovább ki nem állom. Mondják meg neki.

A szolgák szót fogadtak, és jöttek jelenteni, hogy az asszonyság nagyon megbotránkozott ugyan a kívánságán, de kész más lakosztályba költözni.

- Hát kicsoda voltaképpen az az asszonyság?

- Wiltné az Operától.

Wiltné? Szeppent meg Domahidy. Lehetetlen! No, szépen vagyunk. De ki az ördög gyaníthatta volna, hogy én tulajdonképp az Operában vagyok éjszakánkint, s ingyen hallgatom a világremekeket. Óh, én szerencsétlen, megsértettem a nagy művésznőt, akinek köszönettel tartozom, mert amit gyötrelemnek vettem, az voltaképpen élvezet volt. De már ezt nem hagyhatod úgy, Pista! Ha színházi habitué voltál a tudtodon kívül egy évig, kérj bocsánatot, engeszteld ki a csalogányt.

Felvette frakkját, klakkját, s gavallér emberhez illendőn bekopogtatott Wiltnéhez, és egypár mézesmázos bókkal kibékítette; azontúl is megmaradtak szomszédok s jó barátok. Sokszor beszélgettek együtt nyájasan a folyosón vagy a lépcsőkön, ha találkoztak, s estenkint elandalogva hallgatta a vékony falon keresztül a csodálatos csengő hangokat.

Már-már egészen ki volt képezve hősünk füle az énekhallgatásban, midőn haza kellett utaznia, s ott az az ötlete támad, hogy egy kis ajándékkal lepi meg a csalogányt.

De mivel?

Hát ugyan mi van a világon jobb és becsesebb a szatmári ember előtt, mint a halcsik.

Nosza, hamar egy hordó halcsikot kell összefogdosni, s felküldeni Budapestre Wiltné címére. Hogy fog az az asszony örülni!

Domahidy éldelegve színezte ki képzeletében a nyájas mosolyt, amellyel megköszöni, ha majd otthon találkoznak.

De másképp történt.

Egy estefelé kapta meg a küldeményt Wiltné, s mikor felbontotta a takaros kis hordócskát, s abban ezernyi és ezernyi piócaszerű apró szörnyeteg kezdett ugrálni, hánykolódni: »Viperák! Viperák!« sikoltott fel, s ájultan összeesett.

Aznap éppen előadás lett volna az Operában, Wiltné megbetegedett az ijedtségtől, és nem lehetett játszania.

Podmaniczky, az intendáns, hüledezve rohant fel szállására, hogy mi baja, s mikor megérté az egész drámát, elszörnyűködve kiáltott fel:

- Az a Pista, az a Pista! Egészen tönkreteszi a művészetet. Istenem, istenem... ilyen gondolat! Rettenetes az! Hogy mer ez az ember halcsikot küldeni valakinek, aki kaméliákhoz van szokva?... Borzasztó ez kérem... Nem, ezt nem lehet annyiban hagyni. Ezt nem szabad többé megválasztani...

De Podmaniczky nem bosszúálló ember, s Domahidy újra bekerült a parlamentbe. Szerencse is, mert különben ki világosította volna fel ma Szapáryt a tévedései felől?...

Egy cigarette éppen elfogyott ezalatt... térjünk tehát újra vissza a tanácsterembe a szónokokhoz, kik közt határozottan Rohonczy aratta a legnagyobb sikert.

Beszédjének Canossa része, amelyben szánja hat év előtti híres támadását, olyan nobilis hangon volt tartva, hogy a Ház rokonszenvét egyszerre megnyerte.

Aztán áttért a vízszabályozásra, s bár rapszodice, de olyan szerény és kellemes behízelgő modorban beszélt, s annyi okos figyelemre méltó észrevételt vetett fel, hogy a Ház fokozódó figyelemmel és szokatlan érdeklődéssel hallgatta.

A mamelukok elámulva mondogatták:

- De iszen tud ez egyebet is, nemcsak a jégcsaládot vezetni.

Nem elég gyakorlott szónok, s gyakran kellett írásból olvasnia egyes helyeket.

De mi ez ahhoz képest, mikor Csernovics Péter a karlovici gyűlésen felállt és szót kért:

- Halljuk! Halljuk! - kiálták a rácok.

Mire hátraszólt Csernovics a titkárjához, átnyújtván a kész beszédet:

- Olvassa fel nekik, amice!

Zajos helyeslés morajlott fel a beszéd után (már tudniillik a Rohonczyé után), s minthogy nem voltak többen feliratkozva, az elnök bezárta a vitát.

Ekkor csörtetett be a büféből Eötvös Károly, és integetett a jegyzőknek, hogy őbenne még van egy beszéd.

De már késő volt, a vitára már akkor ráfordította a kulcsot Péchy Tamás. Eötvös holnap sem mondhatja el, amit akar, minélfogva több mint bizonyos, hogy a tiszai munkálatok megint el lesznek hibázva.

A vitát még tegnap bezárta az elnök, de biz azt félig még ma is kinyitották. Voltaképpen csak Irányi beszélhetett és Baross. Mind a ketten éltek jogukkal, s kivált Baross beszélt zajos tetszés mellett. Aztán a »félremagyarázott szavaim« jogcíme jött. Károlyi Sándor gróf, Szapáry Gyula gróf és Rohonczy Gedeon vették igénybe.

Az elnök ekkor feltette a kérdést, és az ankét eszméje elbukott. Csak a szélsőbaliak álltak fel mellette.

Éppen délre harangoztak, a Ház most már elintézvén a vízszabályozást, re bene gesta szétoszlott volna ebédelni, ha a szélsőbaliak egy új rohamot nem inszceníroznak vala.

Gonosz lelkű kurucok megirigyelték az egyik miniszter nyugalmát.

- Milyen jó színben van ez a Széchenyi! Hogy fölvette magát!

- Hízik!

- Nagy pihenése van. Senki sem bántja. Csinálni kellene megint valamit.

- De mit?

Addig-addig gondolkoztak, míg végre kisütötték a párizsi világkiállítást, amlyre nézve úgy nyilatkozott Széchenyi, hogy abban a részvételt illojálisnak tartja, s mindent elkövet a magyar osztály létrejöttének meggátlására.

- No, ez jó téma. Hol van Eötvös?

- Eötvös a belügyeket vezeti; Helfy a külügyér.

Helfy mondta el tehát az interpellációt.

A szélsőbali mezőkön »a minden lében kanál Polónyi« mellett egyszerre kidomborodott a nagy »gascogne-i«, Pázmándy Dénes. Ő szervírozta Helfy beszédjéhez a mimikát. Kalimpált kézzel-lábbal. Keskeny, olajbarna arca mérgesen rángatódzott, s fenyegető gesztusai feltüzelték a párthíveket. A kis Meszlényi Lajos úgy nézett ki, mint a gall kakas, amikor odavágta Széchenyi felé:

- Ebből tessék kimászni!

Tisza Kálmán állott fel, mert őhozzá volt az interpelláció intézve. Egyikét tartá a legérdekesebb és legveszélyesebb rögtönzéseknek, melyben elméjének hajlékonysága excellált. Ingerült, gúnyos közbeszólásokat csendes flegmával, de mégis maró csípősséggel vert vissza.

Érintette egyik oknak, amiért a kiállításban részt nem vesz az állam, a politikai viszonyok kényes alakulását.

- Mindig háborúval ijesztenek! - kiáltá közbe valaki. Nyilván Lukáts Gyula, a »magyar Katkov«.

- Kedélyháború már úgyis van a képviselő uraknál - felelte a kormányelnök.

Utalt rá, hogy a kiállítás még csak egy év múlva nyílik meg, s addig isten tudja, hogy lesz, mint lesz, s mi történhetnék ott esetleg bizonyos izgatott hangulatban, úgy az iparosok vagyonával, mint a magyar színekkel...

- Az lehetetlenség! - protestált Pázmándy a párt... azaz Franciaország nevében.

- Akkor többért tud jótállni, mint amennyiért Franciaország kormánya tehetné.

- Jótállok - kiáltá Thiers, Boulanger, Grévy, Madame Adam és Floquet puszi pajtása.

Nagy hahota viharzott fel a jobboldalon.

- Csak nevessenek - vágott közbe egy ellenzéki bariton. - Bismarck parancsol Magyarországon!

Beszédét olyanformán zárta be Tisza, mint ahogy a székelyek szoktak argumentálni: »ha megyünk, mind megyünk, de egyenkint nem érdemes elmenni«.

Ezt variálta aztán Széchenyi Pál is, mondván, hogy semmi különös dicsőség nem volna abban, ha egypár fotográfus és néhány porcelán tányér reprezentálná ott Magyarországot. Akkor inkább semmi.

Ezalatt Helfy Ignác elképzelte magában, hogy immár viszi a drót Párizsba a minszterelnök beszédét, melyben a magyar barátság fel van mondva, a villongások első üszkét ő kaparta ki interpellációjával a hamu alól... ebből még háború is lehet... s akkor ő lesz a történelem előtt felelős a sok kiontott vérért.

De már annyira mégse tigris, meglágyult a jó szíve, felállt, s noha tagadta, hogy a miniszterelnöknek igaza van (mert hiszen »nega!« a jelszó), egyszersmind érzékenyen kijelenté:

- »Ha tudtam volna, hogy felszólalásomnak mi lesz a következménye, semmit sem szóltam volna.«

Az elnök elhalványodva tartotta kezét a csöngettyűn, szája izgatottan mozgott, szeme mereven csüggött Helfyn, mintha kérdené:

- Hát mi lesz?

Tisza még egyszer fölemelkedett, s mintegy kiegészíté előbbi beszédjét azzal, ami soha nem pihenő elméjében azóta felötlött. Nem éppen a háborút helyezte ő kilátásba Franciaországgal esztendőre. (Az elnök nagyot sóhajtott. Békeszerető szívéről egy kő esett le.) Amilyen ott a hangulat, háború nélkül is bekövetkezhetnek bizonyos kellemetlen események.

- Úgy van! - kiáltá Sprinczer János.

Legsikerültebb volt a Bismarck-intermezzó.

A kormányelnök felhozta, hogy Helfy utalt Németországra, mint aki nem ellenzi a kiállításban a résztvételt. Egy másik képviselő pedig közbeszólt, hogy Bismarck parancsol Magyarországon.

- Mert nagyobb államférfi, mint önök - kiáltotta Polónyi.

- Nagyobb bizony még önöknél is.

- Nono - morogta Polónyi sértődve.

- Hát igen - kérdé Tisza, játszi elevenségével (istennek e nagy adományával) -, mi már most az igaz? Mert vagy parancsol nekünk Bismarck, vagy nem parancsol. Ha ő parancsol, akkor miért mondja Helfy, hogy az ellenkezőjét tesszük annak, amit Németország? Ha pedig az ellenkezőjét tesszük annak, amit Németország, akkor miért kiáltják közbe, hogy itt Bismarck parancsol?

...Csakugyan jó lett volna, ha erre nézve az ellenzék előlegesen megállapodott volna a konferenciáján, mert a két szemrehányás közül igaz csak az egyik lehet.

Catty! Ez a név is maradandó lesz. Még csak néhány óra, s minden Kati közt ő lesz a leghíresebb Catty. Amire bizonyos fokig szükség van, mert éppen nemrég olvastuk egy lapban panaszképp, most a háború előestéjén, hogy az osztrák ármádiának egy híres generálisa sincs.

Hát itt van most már Catty...

Éppen jókor jött a zászlósértéssel.

Mintha csak kötekedő felelet volna a Tisza szombati beszédjére, melyben azon óvatosságnak adott kifejezést, hogy nem akarja kitenni megsértésnek a magyar színeket Párizsban; mintha csak ezt mondaná a gondviselés, az ellenzéki padokra ülvén:

- Védd meg előbb a magyar színeket itthon!

Catty táborszernagy, mint már röviden említettük lapunkban, múlt pénteken délben Trencsénbe érkezett, s itt megszemlélvén az ezredet, egyszersmind laktanya-vizitációt is tartott.

A laktanyán eddig szokásban volt, ha katonai celebritás jött (mint csak nemrég is, Frigyes főherceg látogatásakor), kitűzték a sárga-fekete zászló mellett a magyar nemzeti zászlót is. Mos is úgy volt; de báró Catty táborszernagy a nemzeti zászlót levétette.

Ez a távirati hír érkezett szombaton este Trencsénből, s nehány lapban megjelent.

Ma a Ház ülést tartott, s képviselői körökben nagy méltatlankodást okozott az eset, mely a Jansky-ügy második évfordulójára üt be, nem valami jól megválasztott pillanatban, mert éppen akkor, midőn a nemzet és hadsereg közt még a jó viszony is kevés; valódi melegségre volna szükség.

Lehet, hogy Catty hadtestparancsnok úr csak előlépésre törekszik, s ebben őneki (mert minden ember tudja a maga dolgát) tökéletes igaza lehet, ámbár (magunk közt legyen mondva) várhatott volna még egy kicsit, mert (amint a jelek mutatják) nemsokára másnemű alkalom is nyílik a generálisoknak a kitűnhetésre. (Jansky menthető - ő a béke unalmai közt lépegetett fölfelé a bajtársi kegyelet lajtorjáján.)

Az eset kínos hatást tett a Házban, különösen a szabadelvű párt soraiban, hol a hadsereg részére teljes odaadással raknak nagy terheket a nemzet vállaira, s Visi Imre, a Józsefváros független szellemű képviselője, még az ülés alatt bejegyeztette magát az interpellációs könyvbe. Utána csakhamar Madarász József is interpellációt jelentett be e tárgyban.

De lehetséges az is, hogy csak egyszerű túlbuzgóságból eredő tapintatlanság történt, s nem báró Catty a hibás benne, mert a táborszernagy nyilatkozata - mint biztos forrásból halljuk - már a kormány kezei közt van. S ez a nyilatkozat egy teljes exkuzáció.

A táborszernagy látván a felzászlózott kaszárnyát, csak azt jegyezte volna meg:

- Minek a zászlók a kaszárnyán? Azokat fölösleges kitenni akkor, midőn valaki szolgálati ügyben jön.

S erre valamelyik helybeli tiszt a 71. gyalogezredből levétette a lobogót, amit báró Catty említett nyilatkozatában maga is »Dummheit«-nak minősít, s aminek az illető tiszt nem fog örülni.

Ez volna a Catty excuse-jének veleje, és ez nekünk, magyaroknak elegendő elégtételnek is látszanék (mert elvégre is egy táborszernagyot nem lehet mindjárt nyársra húzatni, ha valami intézkedése rosszul sül el), s talán egy csöpp keserűség sem maradna a szívünkben, ha megint az a véletlenség nem történik a zászlólevételnél, hogy amikor a magyar zászlót levonták a kaszárnya tetejéről, a sárga-feketét ott találták felejteni.

Ez egy kicsit (szintén magunk közt legyen mondva) gyanússá teszi a dolgot.

Úgy látszik, azon a nézeten van a kormány is, hogy a sajnálatraméltó eset nem domborodik még ki elég tisztán és világosan az eddigi részletekből, s úgy hallottuk, hogy mielőtt a kilátásba helyezett interpellációkra megadnák az alkotmányos válaszokat, be fogják várni a Trencsén megyei főispán hivatalos jelentését.

De bármiként dőljön is el ez ügy, ideje volna e címer- és zászlókonfliktusoknak, melyek minduntalan előjönnek (most is van egy másik Horvátországban), s melyek a legalkalmasabb vörös posztó a kölcsönös súrlódásokra, már egyszer véget vetni.

Mert hát valóságos káosz van a címerek és zászlók dolgában, s nem csoda, ha minduntalan történnek kellemetlenségek.

Itt van például mindjárt a sárga-fekete zászló. Hol azt mondják, hogy ezek a »császári ház« színei, hol azt mondják, hogy ezek az osztrák színek. Hogy kinek a zászlaja a sárga-fekete, azt bizonyosan senki sem tudja. A főhadúri zászló középen a fekete kétfejű sassal. (Ennek volna hát helye a kaszárnyán.) Igen, de ha a sasos címer a főhadúri zászló, akkor miért lobog a főhadúr hajóin a magyar és osztrák címerrel összekombinált piros-fehér zászló? Vagy külön vízi és külön szárazföldi zászlói vannak a főhadúrnak?

Nincs az az ember, aki ebben eligazodjék. Hát még abban, hogy mikor melyiket kell kitűzni? Nagy stúdium az, s ezer születendő viszálynak a méhe...

Pedig véglegesen segítene egy egyszerű szabályzat vagy királyi parancs, amelyben kimondatnék, melyik szín és címer kié, mit jelent, melyiket mikor kell használni - de hogy tiszteletben kell tartani valamennyit.

Végre bevallom töredelmesen, hogy Apponyi Albert nemcsak nagy talentum (mert az ő, ha nem vallom is be), hanem nagy emberismerő is.

Ugyanis a folyosón beszélgetés közben azt mondá egyszer:

- Tisza és köztem az a különbség, hogy Tisza a nemzet rossz tulajdonaiból meríti erejét, én pedig a jó tulajdonaira apellálok.

Én ezt akkor nem hittem el, hanem most gondolkozóba kezdek esni.

Mert íme itt van ez a szesz. Ez a folyadék, amely annyi rosszat művelt, s mégis vele akarja Tisza megmenteni az országot.

S ez valószínűleg sikerül is neki. Mindössze egy gyanús körülmény van. Az, hogy az ellenzék is bízik a szeszadó üdvös hatásában.

A vita panorámája nagyot változott. A vízi kormánybiztosok, akik grasszáltak a múlt héten mint szakemberek, letűntek a divat színpadáról, s új alakok lépnek az előtérbe.

Fontos, hogy a kis incifinci Sigmond Dezső rázza-e a fejét, vagy pedig bólingat vele a szónoknak. Neumann Ármin, aki amúgy is túlságos okos ember, felülkerekedett a tudományával, sőt még Krausz Lajos is beilleni látszik a Házba két nap óta. Tibád Antal, akit gyermekkorában egy székely üstben ringattak, búsan megszegett fejjel ül a jegyzői pulpituson, s mereng a távoli padokon a Jókai nyári fején, melyben annyi az élc, hogy elég volt Széchenyi miniszternek ránéznie a minap, s legott egy földmívelési élc ötlött az ő fejébe is: »Most már nem kell a fagytól félnünk, mert Jókai levetette a parókáját.«

De úgy is van: igazi nyár ütött be, amint már nem vehet erőt a hideg. Forrón süt be a nap az üvegbúrán át, s a terem atmoszférája valóban olyan fülledt, mintha pálinkagőz is vegyülne bele.

A javaslat ellen Szentkirályi Albert beszél, és szidja a milliomosokat. Amibe ingerülten kiabál közbe Beöthy Algernon, mintha magára venné.

Aztán Roszner báró kezd szólani, aki már elvesztette egykor a szüzességét mint főrend, de itt ismét új: szép hangú, kellemes modorú szónok, s értelmesen, okosan polemizál. Nagy pietással hallgatja Kazy János, Szegedy Béla, tűnődve rajta:

- Hol szedhet össze efféléket egy valóságos kamarás?

Pécskai Gaál Jenő beszédje alatt megnépesül a folyosó.

Izgatottan futkároznak szerte a trencséni követek, s ha összejönnek, suttogva, titokzatosan váltanak nehány tót szót:

- Tu je us piszmo? (Itt van már az írás?)

- Estye nyi. (Még nem!)

Végre az öröm sugara dereng fel a Szmialovszky Valér vékony arcán, s mint a futótűz terjed el Urbanovszky füléből a Kubinyi Györgyébe, Kubinyi Györgyéből Kiszely Lehelébe:

- Itt van, megvan, megérkezett!

Szitányi Bernát, amikor jelen van, cukorkákat osztogat a jó ismerősöknek, sőt a miniszterelnöknek is átnyújt hódolattal egy-egy bonbont, s az már egészen rá van szokva erre az egyetlen édességre, amit a politikai pálya nyújt. Ha nincs jelen Szitányi, hogy az ország dolga mégse akadjon fel, s Tisza ne nélkülözzön, Urbanovszkyra bízza a szelencét: ő a helyettes. Nagy kitüntetés ez a Ház kedves Ucsujára (egyéb hivatalt nem is vállalt soha az öregúr).

Ma is Ucsunál volt a szelence, kevélyen pattogtatta a nadrágzsebében, de a nagy izgatottságban a jó ismerősöknek cukorka helyett azt súgta a fülébe boldog szemhunyorítással:

- Nincs már semmi baj. Megérkezett.

- De mi érkezett meg?

- Hát a Kubicza távirata.

Igen, ez volt a nap eseménye, mert a kormány nagy szepegésben volt. A Visi Imre interpellációja nyugtalanítá.

Tisza és Fejérváry halványan tanácskoztak az ülés elején a miniszteri szobában.

- Ki hitte volna erről a Visiről, hogy ez meg akar bennünket enni?

- Baráti kéztől kell-e elesnem? - töprenkedett Tisza.

- Hátha le lehetne beszélni? - villant meg a Fejérváry fejében.

- Hisz akkor is megmarad még Madarász. Ejh, menjünk neki a veszélynek!

Visi ezalatt bent ült a tanácsteremben, s tanulmányozta Gaál Jenőt (hogy miképpen nem kell beszélni), miközben villámló mérges tekinteteket vetett a vörös székek felé.

Végre (akár hiszik, akár nem) vége lett a »nagy pécskai« szónoklatának, a folyosó betódult, az elnök felébredett csendes szundikálásából, és megrázta a csengettyűt.

Törs rányomta ujját a villamos gombra, mely ezt a hangot látszott most sivítani a folyosókra, a lépcsőházba a büfébe: »Catty! Catty!«

Polónyi vérszomjas arccal rohant a mediumra, Madarász hátraszegte a fejét negédesen, Helfy fitymálólag mosolygott, mintha mondaná:

- Elég volt már nekem erre a hétre a francia háborút megcsinálni. A belháborút csináljátok ti.

Visi fölemelkedett, s a síri csöndben csengő hangon kezdé interpellációját. Ügyesen, bizonyos lendülettel beszélt. Előadásában volt valami kellemes frisseség, amely jólesett.

A Ház gyakran szakítá félbe zajos helyeslésekkel.

Egy ilyen kitörő »úgy van«-nál hirtelen megrezzenni látszott:

- Hohó, hátha csakugyan meg találom buktatni a kormányt.

S legott ijedten ereszté lejjebb hangját egy skálával.

De a kormány már akkor semmitől sem félt, mert időközben (mint azt az olvasó kiérthette e hű leírás elejéből) megérkezett a Kubicza sürgönye, s amire Kubicza egyszer ráteszi a kezét, az okvetetlen diadal.

Madarász után (aki rárepetált Cattyra) Tiszának elég volt nehány szót szólnia, s felolvasni a Kubicza sürgönyét (mely Cattyt olyan ártatlannak nyilvánítja, mint a ma született gyereket) és a Ház viharos helyeslésbe tört ki, sőt még a morajló ellenzék is lecsendesedett szelíden. (Ilyen nagy tekintélye van Kubiczának.)

A trencséni követek szeme a kevélységtől csillogott, csak Polónyi sóhajtott fel megcsalódva:

- Hát már sose legyen egy kis népgyűlés?

I. A szélsőbal nagykövete

A képviselőház karzatának látogatói méltán csodálkoznak azon, hogy kerül a szemérmes öregurak, magyar nadrágok és sarkantyús csizmák padsoraiba Pázmándy Dénes, ez a minden ízében párizsi világfi? Pázmándy élénk, mint a gall kakas, a szélsőbal nehézkes, mint a túzok. Pázmándy világpolgár, a szélsőbal vármegyei kurta nemes. Pázmándy extravagáns, a szélsőbal skrupulózus.

Mit keres hát ő a szélsőbalon, s mi hasznát veszi neki a párt?

Meg is interpellálták egyszer Helfy Ignácot, a szélsőbal külügyérét:

- Mire jó nektek Pázmándy Dénes?

- A Dini? Az a mi külön párizsi nagykövetünk.

No, de ha volt kétség az iránt, mi szerepe van Pázmándynak a szélsőbalon, bezzeg jól esett, hogy kéznél volt a múlt napokban. Most volt megbecsülhetlen Pázmándy: Sadi Carnot, Napóleon Viktor, Floquet, Boulanger és Michel Lujza barátja! Mindjárt könnyebben ment a világpolitika.

Annyira könnyen, hogy alig csattant el Tisza válasza, másfél napra rá már megszületett a szélsőbal ismert manifesztuma a franciákhoz, mely bölcsesség dolgában eddig még nem ismert határokat ért el, s hivatva volt egy csapással kireperálni Tisza hibáját.

Mikor a nagy mű készen volt, Irányi Dániel odahaza becsöngette szolgáját:

- János! Három napig nem olvasok újságot. Harmadnapra hozza be a »Temps«-t és a »République Franaise«-t. Gyönyörködni akarok a diadalunkon.

Ámde napok múltak, napok jöttek, de a francia lapok egyetlenegy szóval sem említették Irányiék manifesztumát. A szélsőbalon nagy lőn az izgatottság.

- Mi történt? Hova lett a mi manifesztumunk? Megint csak Tiszával vannak tele a párizsi lapok, rólunk egy szó sincs!

- Ma sincs? Vérlázító! Micsoda hírlapírók ezek a franciák?

- Ez már mégis sok! Megint üresek a lapok. De hol is marad Pázmándy? Hogy éppen most nincs kéznél az a Pázmándy!

Pázmándy persze nem lehetett kéznél, mert ő ezalatt Bécsben járta be a párizsi lapok levelezőit, arra kapacitálva őket, hogy pártja manifesztumát az ég szerelmére valahogy el ne küldjék Párizsba, azután villámvasutazott egyenesen Párizsba, s ott is rábírta a szerkesztőségeket, hogy abból a manifesztumból egy sort se közöljenek

S miután a szélsőbal nagykövete hivatalos kötelességeinek ily módon eleget tett, jött ismét haza - ahol még most is azon évődik a párt, mért nem írtak a párizsi lapok egy kukkot az ő nyilatkozatáról?

II. A hínárpolitika

Tehát Pázmándy hazaérkezett. Hogy mit csinált ezalatt, amíg el volt tűnve, nem tudni határozottan, annyi bizonyos - ő maga sejtette a Házzal -, hogy jelen volt, amikor Decrais konferált Kálnokyval, látta, mikor Goblet elolvasta Tisza beszédének a Ház naplója után készített fordítását, megkötötte újra a magyar-francia testvériséget, s valószínűleg együtt kiáltotta a készülő Eiffel-torony tetejéről a világ négy tája felé: Vive la grande nation des Tsiganes!

Denique újra itthon termett, s azon úti porosan beállított a szélsőbali klubba, ahol éppen megint a világpolitikát csinálták.

- Min tanácskoztok?

- Ássuk a vermet Tiszának.

- No, hála istennek. Csakhogy csinálunk már valamit. Hát mit tegyünk?

- Azt tesszük, hogy semmit sem csinálunk.

- Há! Hein! És ez elég lesz Tiszának?

- Te azt nem érted! A politika tudományát nem Párizsban szopjuk. Ez Cavour-rendszer. Úgy hívják, hogy: hínárpolitika.

- Hm. Ez érdekes. És mi a terv?

- A vadat becsaljuk a hínárba, azután a vadászok meglapulnak, s hagyják a vadat mind mélyebbre süllyedni az iszapba, amíg végképp elmerül.

- Hát miről van tulajdonképpen szó?

- Arról van szó, hogy nem nyújtunk segédkezet Tiszának. Nem interpellálunk. Magára hagyjuk. Ezt kívánja a hínárpolitika.

- Helyes. Az én szegény fejem ezt sose fundálta volna ki. Persze, hogy én is hozzájárulok a javaslathoz.

A klub tehát elhatározta, hogy nem interpellál a Goblet beszéde ügyében.

Boldogan, a biztos siker tudatában tértek nyugalomra a szélsőbaliak, s álmodoztak egy borzalmas hínárról, melynek közepén keservesen vergődik egy Tiszához hasonló csontos alak, s merül mind jobban alá a békák és kígyók közé, míg a közeli bürökleveleken kárörömmel lapulnak meg a szélsőbal korifeusai.

Annál nagyobb volt a szépen kieszelt terv után az ámulás, midőn másnap felütötték a Házban az interpellációs könyvet, s a legelső ami szemükbe tűnt, volt: Pázmándy Dénes bejelentett interpellációja.

Vége az ülésszaknak (a mandátum ötödrészének), melynek csattanója a szeszadójavaslat volt. Ma végleg letárgyalták részleteiben is minden baj nélkül, hacsak még holnap nem érvényesül valahogy az Apponyiék különös taktikája, mely a »harmadszori felolvasásokra« dolgozik. Ezzel emlékeztetik a bámulástól elszokott emberiséget egyetlen győzelmükre, a szolnokira, s marcona képpel fenyegetőznek:

- Megálljatok! Majd a harmadszori felolvasásnál!

Kár, hogy negyedszeri és ötödszöri vagy mondjuk százhatodszori felolvasások nincsenek, hadd lenne több ellenállási alkalmuk, ha már több ellenállási erejük úgysem lehet.

A Házban kegyetlen atmoszféra volt; arábiai forróság. A szenvedélyes stiláris módosítók kávébarna színre pörkölve várták a saját paragrafusaikat. A kopasz homlokokon izzadságcsöppek gyöngyöztek, némely öreg fej bágyadtan hanyatlott alá csendes szenderbe. A derék Csatár, mint egy szűz lány, hófehér ruhában ült a baloldal legtetején, a gavallér képviselők sárga turistacipői, az elnök elmarjult tekintete, a kövér emberek kínos lihegése, mind a gyilkos forróságot jelezte.

Boldogok azok, kikben valamely módosítvány lappang, mert azok nem érzik a meleget, csak a dicsőségszomjat.

Künn a folyosón sokkal jobb a temperamentum. Hűs levegő enyhén suhan be a nyitott ablakokon.

Míg bent a szélbalok részletekben szidják a javaslatot, Helfy a szeszadó folytonos emelkedését jósolja, az ő galíciai ismerőse révén.

A Helfy embere ugyanis, mikor még Galíciában lakott, mindennap megivott egy messzely pálinkát, annak az ára volt hat krajcár.

Nyáron lejött Magyarországra, itt már egy messzely pálinka tizenkét krajcárba került. De annyira hozzászokott a messzelyhez, hogy nem bírta elhagyni.

Télen visszament Galíciába, de ekkor már megszokta a tizenkét krajcár napi költséget, s igazi öröme volt benne, hogy most két messzely pálinkát kap érte.

A következő nyáron újra visszajött Magyarországra, amikor már a két messzely pálinkát szokta meg annyira, hogy a huszonnégy krajcárt sem sajnálta érte.

Ha már nagyon öreg a Helfy ismerőse ebben a metódusban, ugyancsak sokra vihette azóta...

De sokra vitte ma a Ház is. Majdnem száz paragrafust őrölt le.

Csak úgy röpködtek a módosítványok. Az ülésszak utolsó napja lévén, mint a színdarabokban a szereplők az ötödik felvonás legvégén, még egyszer mindnyájan előjönnek és szavalnak valamit.

Hanem siker és szerencse csak a kormánypárti módosítókat kísérte. Ki is tört emiatt bosszúsan Szentkirályi Albert:

- Micsoda ez? Hát az ellenzéki ember eszébe nem is juthat okos dolog? Hát az már ne tehessen a hazának semmit?

Addig lázongott, míg végre valamelyik bennfentes megmagyarázta neki:

- Hiszen ezek a módosítványok voltaképpen nem is a módosítók módosítványai. Azokat maga a kormány téteti meg aszerint, ahogy az osztrák javaslat módosult. Wekerle kéri fel az illetőket.

Szentkirályi lecsendesült erre és szelíden mondá:

- Hm, ez már más.

De a nagyratörő fiatal mamelukok közt futótűzként terjedt el a hír, s nemsokára egész tolongás kerekedett a Ház mediumán, s megindult a kérdezősködés:

- Nem tudod, kérlek alássan, hol osztogatják azokat a módosítványokat?

Mindenik szeretett volna kapni egyet, de az átkozott osztrákok nem módosítottak eleget; s így csak különös protekcióval jutott keveseknek egy-egy: a szerencsésebbeknek életbe vágók, másoknak csupán stilárisok.

I. Az ábécé

[jún. 9.]

Ma alakultak meg az osztályok, ami már az ülés megnyílta előtt nagy zsibongást, életet keltett a Ház különböző termeiben.

Legkevesebb küzdelembe kerül meglenni elnöknek vagy jegyzőnek az osztályokban, mert ezeknek alig van valami funkciójuk.

Ámbár sose tudja az ember, minek veszi hasznát.

Valamikor nagy becsben tartották választói Lánczy Gyulát, így okoskodván:

- Mégsem tréfa, hogy az első osztályba sorozták; príma klasszis ember a mi Lánczynk.

Az osztályátalakulás után megnyílt az ülés, melynek egyedüli tárgya a delegátusok választása volt.

Egy választóülés még sohasem volt leírva, mert azt tartják, beszédek nélkül nincs leírni való anyag. Pedig a Ház így is érdekes, s a hölgykarzatra ilyenkor volna a legérdemesebb eljönni, mikor kétszáz nagyember mutatódik be.

A jegyző harsányan kiáltja a nevet, mire az illető név viselője a Ház asztalához lép, és odanyújtja a fehér cédulát, melyet méltóságteljes arccal vesz át Regele, a Ház irodájának igazgatója, és egy papendekli skatulyába nyom.

E skatulyából kerülnek ki az országos tekintélyek, a haza nagyjai. Ez a bölcsőjük.

Az elnök figyelve üldögél székén, s valahányszor hiába kiált ki egy-egy nevet a jegyző, fájdalmas rángás mutatkozik arcán: »Íme egy abszens«.

A padokban alig ül valaki, künn a mediumon hullámzanak a képviselők, összekeverten.

Egy eleven ábécé most a Ház, semmi egyéb.

Vegyük, hogy az M betűn van a sor, az L, K, F, I, B, A már azóta valahol a Váci utcán sétál, az N, P, O befelé tódul az ajtókon, míg az S, V, Z még vígan cigarettázik a folyosón.

A választás eredményére senki sem kíváncsi, mert a fehér lapok nem engednek soha semmi meglepetést. A Ház papírjai jó papírok. Akinek egyszer ki van oda nyomatva a neve, az megmarad, azon nem vehet erőt semmi rossz szándék.

Csak a delegáció póttagjainak választásánál nyílik bizonyos önálló cselekvési kör. Ha a szavazó képviselő kitörül egy-két nevet, nagyot változtathat a jelöltek sorsán, mert csak az számíthat a behívatásra, aki elsőnek jön ki az urnából, vagy legfeljebb még a második, harmadik. A negyedik póttag már ritkán látja meg a Szent István tornyát ezen a réven.

Ma is dolgozott a ceruza, s így jutott ki első póttagnak Kiss Pál (a Ház egyik legrokonszenvesebb fiatal tagja), s másodiknak báró Nopcsa, akit pedig eleget ijesztgettek:

- Bizony hátul maradsz, mert az a gyanú van rólad elterjedve, hogy a demokráciához szítasz.

Utolsó lett a jó Iszákovics Milán.

A múlt országgyűlésen híres ember volt, s ezen a címen mutogatták: »Polit leverője«.

Ezzel a címmel jutott be a póttagok közé is.

De az idén már csak utolsónak érkezett be a »Polit leverője«. Íme, mennyire megkopott azóta a Milán nimb... akarom mondani a Polit népszerűtlensége.

II. A vörös könyv

Míg ott benn a delegáció szülemlik, azalatt künn a folyosón és a büfében a Meszlényi Lajos »vörös könyv«-ét olvasták, mely a »Nem igen tisztelt Házból« címet viseli. Még a Károlyi Pista zsebéből is ez mosolygott ki.

A könyvben e sorok írója van megénekelve, de mert e sorok írója eddig is tárgyilagosan írt minden mozzanatról, mely a Ház életében jelentkezett, nem hallgatja el tehát a rossz fordulatot sem, hogy az idők méhe végre meghozta azt az embert, aki bosszút álljon sok gonosz megjegyzéseiért.

A szélsőbalra folytonosan egy államférfiút vártunk, s ahelyett egy költő termett. (Hiszen ha én ezt tudtam volna.)

Mikor elolvastam a vörös könyvet, megadtam magam a sorsnak:

- Olyan ez, mintha Kozareket akasztanák. Tudom, senki sem sajnál.

Csupa sátáni gúnymosoly villogott felém mindenünnét. No, de nem is kívánom a sajnálatot; már a biblia mondja, aki kardot ránt, kard által lészen kimúlása. Hiszen már csakugyan nem lehetett tűrni a garázdálkodásaimat.

De e nagy katasztrófában is van egy vigasztalásom, hogy most már maradandóvá lett a nevem a Meszlényi versei által. Az ő neve el fog enyészni (mert nem tette ki a címlapra), de én örökké élni fogok, a jövő századok Gyulai Páljai tudni fogják, hogy voltam, s ha a Károlyi István gróf utódai megtalálják ezt a könyvet a családi bibliotékában, mint alkalmasint az egyedüli magyar könyvet ez időszakból, így fognak szólni:

- Ez abban az időben nagy költő lehetett. S a tárgy is milyen sikerülten van megválasztva!

És az irodalomtörténet szimatolni kezd utánok, de hiába lohol, kutat, egyet sohasem süthetne ki, azt, hogy miként pattant ki az isteni szikra a »Nemíró« homlokából.

Erről magamnak kell számot adnom.

Úgy történt a dolog, hogy ülésszak elején Meszlényinek Schvarcz Gyulával folytatott polemiájáról szólva, a karcolatokban ezt találtam írni, hogy e polemiát ki lehetne adni egy kötetben azon címen: »A clown és a tudós«.

Meszlényinek szemet szúrt a megjegyzés, s másnap felpanaszolta tréfásan:

- Minek írsz te rólam ilyeneket?

- Hiszen kérlek - jegyzém meg ártatlanul -, én nem mondtam meg, hogy melyitek a tudós, melyitek a clown.

Erre elgondolkozott Meszlényi, arca kigyúlt, szeme megvillant, nyilván akkor született meg benne az ötlet:

»Hát miért is ne lehetnék én tudós? Hiszen nem kell ahhoz más, csak egy könyvet írni.«

S megvan, megírta a könyvet (s most már mindenkit tévedésbe ejthet, hogy clown-e vagy tudós?), de ha az ő sebe, melyet rajta ejtettem, immár behegedt, nekem kijutott a keserű fátum, hogy az irodalmat kétféleképp szolgáljam: úgy is, mint író, aki megír valamit, úgy is mint téma, akit megírnak.

A szélsőbal szemlátomást örül e könyvnek (szándékosan nem nevezem »füzet«-nek, mivelhogy benne van a fűz szó).

De hogyne örülne... hiszen ez az első komoly akciójuk az idén.

A habarékpártnak is van egy Gaál Jenője, a kormánypártnak is, de míg a habarékpárti Gaál Jenő nevezetes, híres a hosszú beszédeiről (neki mondta Beöthy Aldzsi: »Az a különbség kettőnk közt, hogy én elkezdeni nem tudom a beszédeimet, te meg bevégezni nem tudod a tieidet«), addig a kormánypárti Gaál kellemes, csöndes ember, aki a viták élénkítésére elégnek tartja maga részéről a »halljuk«-ot, de azt is ritkán.

De minek is beszélne a felvinci Gaál? Untig elég mind a kettőjüknek, amit a világosi Gaál összebeszél. A felvinci Gaál választói úgyis azt hiszik, hogy ő eregeti azokat a hosszú orációkat, duzzognak értük, s mindig drágábban választják meg: »Hja, ha annyit akar beszélni a mi nevünkben, hát fizesse meg.«

Ám, ha a választók beszédesnek hiszik a felvinci Gaált, ő maga érzi hallgatag voltát, s egy idő óta elégedetlen önmagával.

Mert a szabadelvű párton sok olyan ember akad, aki meg van elégedve a közviszonyokkal, de nincs megelégedve önmagával, míg ellenben a habarékpárton mindenki meg van elégedve önmagával, de a közviszonyokkal egyik sem.

Könnyű ezeknek akciót kezdeni, de nehéz a mamelukoknak: önmaguk ellen.

Felvinci Gaál Jenő elhatározta:

- Okvetetlen csinálni kell már valamit. De mit?

A jó szerencse vele volt, s csakhamar rést nyitott előtte.

Ugyanis az történt, hogy hosszú politikai pálya után végre Csernátony is megkívánt valamit.

(- Aha! - vág közbe az olvasó - kibúvik a szög a zsákból.)

Nos igen, neki is támadt egy óhajtása.

(Hm, egy miniszteri tárca? Vagy tán egy rendjel?)

Nem, csak egy fülemilére fájt a foga. Még éppen ez hiányzik a röpdéjéből. Milyen boldogság volna egy fülemile. (Még akkor nem szólalt volt meg a szélsőbal énekese, Meszlényi Lajos, mert talán rögtön kiábrándult volna a fülemilékből.)

A madarakat és a virágokat csak a jó ember szeretheti. Ez a költői vonás aranyozza meg Csernátonyt. Tollának maró mérgébe mézcsepp gyanánt vegyül. Ki félne tőle? Ki ne szeretné?... Hiszen mondják, talán igaz is, hogy sok politikai ellenfélnek törte be a fejét, de ő amputálta meg egy beteg csíznek az eltört lábát is. (Ahogy én ezt már valahol egyebütt megírtam.)

Csernátony elmondta a képviselőházi folyosón, hogy nagyon szeretne egy fülemilét szerezni.

Valamelyik ott ácsorgó élménc még azt a rossz ötletet csinálta rá:

- Micsoda divatja ez a madaraknak! Tisza egy vörös sast kapott, Csernátony egy fülemilét keres.

S mi volna lehetetlen a Tisza barátjának?

Ösmerek egy urat, akinek azt szokták a neve mellé tenni a bemutatásnál: »X úr, Tisza volt választási elnöke«, s ezzel a címmel (hogy egyszer valamikor, valahol egy óráig elnökölt valami falusi deszkabódéban, míg künn az atyafiak Tiszát képviselőnek kiáltották ki), naggyá lett, még tán olyan ember is akad, aki a koponyája alkotását nézegeti, mint az I. Napóleonét. Mert nem tréfadolog a Tisza választási elnökének lenni.

Hát még a Tisza benső barátjának? Ez az igazi titulus.

Nagy, merész elhatározás szállta meg felvinci Gaál Jenőt.

- Én azt a madarat megkerítem neki.

Nosza vasútra ült hirtelen, s meg sem állt hazáig, híres pogácsájú Torda városáig.

Hívatja legott a tordai tanácsot:

- Nemes magisztrátus! Vitézlő uraim! Ki mondja meg nekem, vannak-e a tordai erdőkben fülemilék?

- Vannak, uram.

- Akkor rajta, nagy érdem háramlik Torda városára. Fogni kell egyet sebtében Csernátony Lajosnak.

A tordai kapitány arca kigyúl a feladat nagy fontosságától, s rendeli izében a következő rendben:

- Négy hajdú, tíz zsandár gyorsan lóra üljön, dúlják fel az erdőt, s haza ne térjenek fülemile nélkül.

Erre a legények mindjárt útra kelnek, járják az erdőt, minden fát megnéznek, minden sűrű bokrot lihegve kutatnak, minden csicsergésre reményre élednek. Kiáltásaiktól megreszket az erdő.

Végre harmadnapra fülemilét fognak, s diadallal hozzák.

Van öröm Tordában. Gaál Jenő sürgönyöz Csernátonynak:

»Egy fülemilét fogtam. Elszállításáról gondoskodom.«

A kis szürke fickót nagy gonddal őrizik addig is.

Az egyik tanácsnok azt indítványozza:

- Be kellene csukni a városi wertheimszekrénybe, ahol az árvák pénze van.

- Ott nem biztos - véli a másik tanácsos tréfás malíciával.

- De meg is fúlhatna - mondja a harmadik. - Hanem tegyük be kalitkába, s éjjel-nappal egy huszár őrizze kivont karddal a kalitkát.

Ezt a metódust fogadták el. Ott ült a kis madár szomorú fogságban, míg Gaál Jenő az útitervet komponálta. Mikor induljon? Ki vigye?

S amint ezen töprengett odahaza Tordán, azalatt Csernátony is gondterhelten sétálgatott itt a klub termeiben.

Az ő borús homloka pedig valóságos csalétek az újságíróknak és a kíváncsi politikusoknak.

- Min búsulsz, Lajos bácsi?

- Aggódom.

- Baj van? - kérdezik félénken.

- Hm.

- Goblet, Decrais, Kálnoky? Vagy valami új konfliktus?

- Ejh, egy madárról van szó. Valami baja eshetik útközben. Egy fülemilét fogott nekem Gaál Jenő, és ezt most hazaszállítják, de énekes madarakat nem szabad fogni, elkobozzák a vasúton. Szabályzat van rá.

Neszét veszi ennek Jekelfalussy Lajos.

- Micsoda, a Csernátony madarát koboznák el? No, csak ez kellene még ebben az országban, ahol én csinálom a rendet.

S megereszti rögtön a távirda-drótot végig a vonalon fél Magyarországon és fél Erdélyen át, hogy egy madár fog jönni a vasúton, valahogy ne essék semmi bántódása, mert különben...

Neszét veszi ennek jó Darányi Ignác:

- Mit, a Csernátony madarát érje valami baj az úton? No, már ezt nem lehet engedni. Elmegyek, elhozom, etetem, itatom, macskától, embertől útközben megvédem.

Mire becsomagolt Darányi, megtömte a zsebét kendermaggal, hangyatojással, s elindult Tordára a fülemiléért.

Torda városában villámként híre terjedt:

- Itt van! Megjött a fülemile-kormánybiztos.

Ünnepélyesen fogadták Darányit, s átadták neki a madarat, melyhez a vasútnál a következő beszédet intézte a szabadelvű párt elnöke:

Kedves fülemile! Mélyen tisztelt hazánkfia!

Te itt növekedtél erdőnkben s most odamégy, ahol az események teremnek. Ott fogsz ugrálni a Csernátony röpdéjében, s bele fogsz csicseregni a tolla percegésébe, mikor a »rovás«-t írja. Légy közbejárónk, légy második képviselőnk; egyszóval énekelj neki szépen mirólunk!

E beszéd után, melyre harsogó éljen szakadt fel, a fülemile kényesen biggyesztgette a tollait, s csőrével hármat koppantott a zöld posztóval bevont kalitka rácsán annak jeléül, hogy a mandátumot elfogadja.

Ekkor szólat meg a körültekintő, óvatos Darányi.

- Igen, de a madárnak immunitás is kell.

- Miféle immunitás?

- Egy városi bizonyítvány, hogy jó járatban van; majd én diktálom.

S lediktálta, hogy az e kalitkában levő fülemile tudományos vizsgálódás céljából küldetik Budapestre Csernátony Lajos számára.

Így fogatott el, s így érkezett meg pecsétes attesztátummal a Csernátony röpdéjének új lakója, Darányi Ignác kíséretében. Útközben a rendőrök szalutáltak neki, a budapesti indóháznál pedig valószínűleg Török kir. Tanácsos főkapitány és Pekáry fogadták.

Másnap vidáman jelent meg a folyosón Csernátony, eldicsekedve az ismerősöknek:

- Megszaporodtunk! Megérkezett a szürke fickó! Itt van! Megvan! Jó egészségben jött. Friss, mint a halcsik, s a két apró szeme úgy villog, mint a gránát.

Aki hallotta volna idegen, azt hihette, hogy valami kedves családtag jött meg messze földről, annak örül olyan nagyon.

De hogy milyen módon fogták, s milyen cári pompával hozták, arról fogalma sincs. Ő maga az, aki a saját hatalmáról semmit sem tud.

Praktikus ember létemre kinéztem, hogy ez lesz a legkedvezőbb pillanat a protekcióját kikérni egy fiatalember számára.

- Én tegyem be a minisztériumba? - szólt őszinte csodálkozással. - Nincs nekem semmi befolyásom.

- Dehogy nincs. Hisz az egész világ tudja.

- Ejh, a világ semmit sem tud. Hát nem azt beszélik rólam, hogy nekem Tisza mindent megmond? Éppen ma tettem neki szemrehányást, látván, hogy a szivarok ára felment: »legalább már ezt az egyet sugalmaztad volna meg tegnap: hadd vettem volna egypár százat«.

Olyan meggyőző hangon tudja mondani, hogy az ember utoljára is elhiszi: »Úgy van; nincs neki szegénynek semmi befolyása«.