Napok előtt egy külföldi vendég érkezett Budapestre, akit egyik előkelő képviselőnk bevezetett a klubba, hol most zivataros konferenciák folynak, felhőt verő roppant füstben, hasonlók az angol parlamenti ülésekhez a XVI. században. Felül ül rövidre nyírt, tüskés ősz hajával Vargits elnök, mellette jobbról Tisza Kálmán, előtte egy giesshüblis üveg, melyből koronkint fölfrissíti magát. Távolabb a honvédelmi miniszter. A mediumon állnak vagy össze vissza tolt karosszékeken ülnek a parlamenti tagok.

Idegenek természetesen nem maradhatnak a nagy teremben, hol a tanácskozás folyik, hanem a szomszéd termek üvegfalán át beláthatnak, s ha nem hallják is miről van szó, észrevehetik a gesztusokról, a zajról, a pezsgésről, a hullámzásról, az álmélkodásról, az idegfeszítő csendességről, mely néha beáll, hogy egy erős ellenzék viaskodik nagy harci kedvvel, hevesen, izgatottan.

- Ez az alsóház? - kérdé érdeklődve a mi idegenünk, ki kíváncsian szemlélte őket az üvegfalon át.

- Igen, ezek alsóházi tagok.

- Dühös emberek. Melyik része ellenzék? Mert mind úgy néz ki.

- Ezek mind a Tisza pártja.

- Micsoda? Ezek a Tisza úr pártja? Lehetetlen. Hát kire haragusznak olyan nagyon?

- Arra a javaslatra, mit most nyújtott be a kormány.

- No, ez szép szituáció.

- Hja, már mi ilyen ménkő legények vagyunk!

Másnap már egy másik képviselő fogta gondozás alá előkelő vendégünket s vitte fel a képviselőház karzatára.

Ott nagy figyelmesen hallgatott, nézegetett, s kérdezősködött a viszonyok iránt.

- Mit tárgyalnak most?

- A véderőjavaslatot.

- Csak nem azt, amit tegnap tárgyaltak ott a dunaparti házban?

- De éppen azt.

- És hol ül a kormánypárt?

- Ott az a roppant tömeg a bal ajtótól kezdve, belenyúlva a patkó másik részébe.

- Az a sok csendes, mosolygó, jámbor, nevetgélő alak?

- Igen azok.

- Valóságos megelégedettség látszik rajtok.

- Oh igen. Csendes emberek. Jó ezeknek minden. Megszavaznak mindent.

Az idegen úr csodálkozva rázogatta fejét, s amint hazaért az »Angol királynő«-i lakására, rögtön beírta naplójába az észleletét:

»Ebben az exotikus országban két pártot tart magának a kormányelnök: egy reggeli és egy estéli pártot. A reggeli-párt, mely külön épületben tanácskozik, szelíd, békülékeny elemekből áll, hanem az esteli párt a régi kurucok ivadékából fennmaradt nyughatatlan elemek gyüledéke.«

Jegyzetben aztán odateszi: »Úgy vélem érteni, hogy a reggeli párt a pairek házának többsége, mely kinevezett gentlemanekből áll, míg az esteli-párt a puszták fiainak választottjaiból alakult.«

»Postskriptum: Tudakozódtam a két párt felől, melynek tanácskozásán részt vettem.

Azt mondják, hogy ez a két párt voltaképpen csak egy párt és hogy ugyanazon emberekből áll.

Ez lehetetlen. Valószínűleg felültetett az a gentleman, akitől kérdezősködtem.«

Péchy Tamás, kinek már szinte hozzáidomult arca a funerátorsághoz (majd mindennap jelentvén halálhírt), ma a bokrétás vőfélybottal jöhetett volna be a terembe, mert lakodalmi hírnek lett tudatója. »Ős Budavárának tavasszal született piruló rózsája«, Mária Valéria főhercegkisasszony eljegyeztetett Ferenc Salvator főherceggel.

- Helyes! - bólintgatott fejével Nopcsa Elek. A Ház minden részéből »éljen« hangzott.

Ez ünnepélyes bekezdés után újra minden a próza vágányába zökkent.

Gróf Pongrácz kezdte meg a vitát. Kiszolgált katona és mégis jó magyarember. Pártonkívüli és mégis a javaslat mellett szólt. Azt mondják, jobb katona volt, mint aminő politikus.

Ez a nap különben a szélsőbaliaké, mint ahogy a habarékiaké a tegnapi. Ugron Gábor mondott tüzes beszédet, majd Lits Gyula csinált nagy hatást, nevezve Fejérváryt a »bécsi hadügyér budapesti helytartójának«. Thaly Kálmán Csáky ellen fordult. Hejh, mennyivel különb ember volt Bercsényi, aki a diákokat meghagyta a könyv mellett!

De bármennyire hányta-vetette magát az ellenzék, kijjebb eresztvén politikai ágaskodásainak nadrágszíját egy-két likkal (hogy az ő stílusukban beszéljek), mégis a kormánypárti padokon csüggött érdeklődéssel a zsúfolással telt karzat, s a hírlapírói padok szemfüles kíváncsi népe.

Most végre megjött az idő, mikor a mamelukok az érdekesek.

Azok, akik a konferenciák leírását olvasták, ezektől várják a csattanós dolgokat. Valami titokzatosságot sejtenek s lappangó forrongást, mely egyszerre fog kitörni, mint a Vezúv.

Ha két mameluk suttogva beszél, találgatják:

- Pszt! Miről beszélhetnek ezek?

A jegyzői táblák is, mintha rejtelmes ákom-bákomokkal lennének teleírva. Híre kerekedik, hogy lázadozók idegen nevek alatt lappangnak a táblán.

- De hát mikor lép már ki az első?

Az egész ülés alatt valóságos tanulmánytárgyak a mameluk-arcok, s a jó megfigyelő csakugyan észrevehet bizonyos lehangoltságot a jobb padokon.

Nem jönnek dühbe az ellenzéki kifakadásokon. Nincs »zaj«, nincs türelmetlenség. Sőt azt se írták még le napok óta a sztenográfok, hogy »mozgás a jobboldalon«. Ellenzéki szónoklatba bele nem potyog a »nem áll«, »nem úgy van«; javaslatvédő szónok szomjan epedhet egy kis »helyes« után. Hallgatagon, komoran üldögélnek. A jó megfigyelő, ha akarja, leolvashatja egy kis fantáziával azokat a sokat emlegetett »aggályokat« a homlokokról.

Hanem ezekből az aggályokból szinte csak egy kis fantázia mellett lehet kiolvasni a párt dekompozicionális hajlamait. Mert ezekben az aggályokban csak egy uncia dinamit sincs, pedig még humor is van bennök.

X. kormánypárti képviselő meg van elégedve a javaslattal, csak a két évi önkéntesség aggasztja. (Két kamasz fia van a nagyságos úrnak.)

Y. kormánypárti képviselő nagyon meg van elégedve a két évi önkéntességgel (bár három évre tették volna, hogy egyforma lenne úr és paraszt), hanem a nyelvi kérdés aggasztja.

Z. kormánypárti képviselő meg lenne nyugtatva a nyelvi kérdésben, de a 14-ik §-t nem veszi a lelkére.

B. képviselőnek nincs kifogása se a 14-ik §, se a nyelvi kérdés, se a kétévi önkéntesség ellen, hanem azt az egyet megkövetelné, hogyha mi folyton adunk, szavazunk a hadseregnek egyet-mást, adjon már egyszer nekünk is valamit a hadsereg.

B. urat aztán kapacitálják:

- Ugyan, mi az ördögöt adjon nekünk a hadsereg? Hiszen az a mi közegünk, akit mi tartunk.

De B. úr makacs hazafi. Fejét rázza, morog. Játssza az önálló politikust, addig ameddig (amíg Péchy Tamás föl nem teszi a kérdést).

L. képviselő ellenben maga sem tudja, mit akar, s csak azért feszeleg, hogy »hátha le lehetne még valamit alkudni a németből«. Neki gyönyörűséget okoz az alkudozás. Hiába mondják: »Ez nem regále-javaslat!«

A kormánypárti ellenzék tehát olyan tábor, mely maga magát veri meg. Mert ha a 14-ik §-nak van például tíz ellensége, ez már mind barátja (ha nem is pertu barátja) a kétévi önkéntességnek, míg viszont a kétévi önkéntességet ostromló csoport védelmezője a 14. §-nak.

Bárányfelhők ezek. A párt olyan szilárd, aminő volt. Hanem persze, persze... messziről másképp tetszik. A közvélemény nyugtalan. Hogyne! Nagy dolog az, mikor Éles Henrik is opponál! Egészen jogos a prófécia: »No, most már mindennek vége«.

De bármilyen kedvetlen a párt, ma mégis megmelegítette néhányszor a Tisza beszéde, ki az ülés végén ügyesen polemizált Thalyval, védve a Csáky rendeletét, s állását magyarázva a nyelvkérdésben.

A szélsőbalon sajátos ingerültség vett erőt. A párt nagy közbeszólói folyton csacsogtak.

- Csűr-csavar! - kiáltá közbe egy érdes fülhasító hang, amint beszélni kezdett.

Tisza méltatlankodva mondá:

- Én mindenkit meghallgatok és nem sértegetek senkit.

Hoitsy ingerülten felelt:

- Még csak az kellene, hogy sértegessen is egy ilyen javaslat mellett!

Majd Szalay Imre, Eötvös Károly kottyantották el magukat. Thaly minden mondatnál kieresztett egy röppentyűt. Hol elsült, hol el nem sült. Az elnöknek tetszett ez a mulatság s megjegyzé:

- Úgy látszik, minden embernek van egy jó élce.

Ebben ugyan tévedett az elnök, (mert ezekhez az élcekhez mindenekelőtt rossz ízlés kívántatik), hanem az bizonyos, hogy a közbeszólások megadták Tiszának az anyagot, aki egy rövid felszólalás helyett most már egy hosszú, érdekes s a párt zajos helyesléseitől kísért beszédet mondott, vitetve hatalmas rögtönző tehetségével, a sok idétlen közbeszólás által.

Nagy adakozó kedvében volt ma Hoitsy Pál. Az ülés elején a »lányunk« lakodalmáról lévén szó, Hoitsy Pál azon volt: »adjunk neki valami nászajándékot, például egy kastélyt«. (Jószívű emberek ezek a szélsőbaliak.)

Az ülés közepén a »fiúnk« beszélt, s a szélsőbal volt a legjobban elámulva. Hoitsy Pál fejcsóválva morogta: »Valóságos kész miniszter.« Kevés híja, hogy nem indítványozta: »Adjunk neki egy piros széket.«

A mi fiúnk beszélt, azazhogy a generálisé. Ő maga elszólta magát egy kicsit, mondván egy közbeszólásra: »sajnálja, hogy a miniszterelnök fia, de nem tehet róla«.

Pedig éppen szerencséje, hogy nem másnak a fia, (ti. annak a másnak szerencséje), mert úgy venné ki magát más fiául, mintha az illetőnek az apja volna.

Egy a közpályán megöregedett politikus érettségével beszélt; kerülve minden színt, minden zománcot, minden hímport. Csak az érveit mondta el, azokat is cicoma nélkül, egyszerűen. Hangját leeresztette, ne csengjen. A kiélezett helyeknél gyorsan siklott el, mintha megrettenne tőle, hogy hatást talál elérni. Gesztust nem használt, fejét föl nem vetette negédesen, mint a modern szónokok, ceruzájával nem kalimpált, nem volt a kezében csak a »Pesti Napló« egy esti lapja: abba fogódzott, azt suhogtatta meg néha; az volt a fegyvere.

Apponyi ellen polemizált belőle, idézve beszédjét és cáfolva, majd Thalyra mért egy oldalvágást, közbe Bolgár Ferencet szurkálta meg, s Horánszky se maradt megsebzetlenül.

Amint Fejérváry után (ki ma szerencsésen jóízű humorral dolgozott), Tisza István nevét hangoztatta a jegyző, mély csönd lett a Házban. A medium megtelt. A zsúfolt karzatokon ideges hullámzás suhogása vonult el. A kis Tisza Lajos édesanyja mellett ott fönn a karzaton kíváncsian hajlott alá dús hajú, lányos fejecskéjével, míg a nagy Tisza Lajos idelent valóságos lámpalázban nézte Tisza István első útra indulását.

Mert az igaz, hogy Tisza István beszélt már egyszer a Házban, de akkor olyan szerény témát választott, amivel Sprinczer János is restellne bíbelődni.

Ma pedig olyan nehéz témát választott, amivel régi vén szónokok sem mernének megbirkózni.

Maga a miniszterelnök az első alkalomnál szépen hátraült a képviselők háta mögé; mert akkor az apa hallgatta szárnypróbálgató fiát (s nem volt benne biztos, tud-e a szívén uralkodni); de ma már a vezér figyelte a katonáját, aki erősen ostromlott pozíciókról ver vissza hatalmas ellenfeleket, s ezt már a hadoszlop éléről nézhette a vezér.

Szép sugár magas alak Tisza István; rövidre nyírt fekete haj, kis bajusz, nyílt kékes szemek s az ifjúság hamva, pirossága az arcon.

A karzaton, mely tele volt köröskörül amerre a szem látott, szép asszonyokkal, lányokkal, tudom, sokan gondolták:

»De kár, hogy már házas ember.«

Csendesen, szinte szaggatottan indult meg a beszéd, egymáshoz lazán rakott, polemikus észrevételekkel. Néha hangzott fel bágyadt helyeslés. Gyakrabban egy-egy ellenzéki közbeszólás. (Polónyinak volt ma nagyon pihent az esze.) Egypár Beöthy Ákos-féle »halljuk halljuk« (mely képes volna egy Bismarck-féle beszéd alatt is nevetést előidézni) fülsértően hasogatta a levegőt.

A mamelukok csendesen, tartózkodva viselték magukat. Mert senki sem szeret abba a gyanúba keveredni, hogy valakinek azért kiált »helyeslés«-t, mert az egy hatalmas embernek a fia.

Hanem a hideg modorú fiatal szónok, míg maga egy percig sem melegedett meg, lassankint átmelegítette az egész pártot. Érv érvre csattant, itt egy logikátlanságra mutatott rá, ott egy homályt oszlatott el, s annyi ízléssel, olyan okosan, hogy lassankint mindenki elfelejté benne a Tisza Kálmán fiát.

Maga Tisza István ez!

Zajos, harsogó helyesekben tört ki a párt. Az ellenzék elnémulva hallgatta. A szélsőbal öreg fejei bánatosan himbálóztak:

- Vége van; sohasem szabadulunk meg. Meg van már a miniszterelnöknek a »folytatása« is.

S valóban egy-két remarque, az absztrahálás és a komprehenzív erő a miniszterelnökre emlékeztetett, de kiegészítve a Tisza Lajos gróf kifejezési szabatosságával és előkelő gúnyjával.

A mamelukok lelkesedése most már megeredt szélesen.

- Ez aztán a legény - lihegte Jókai.

Kőrösi Sándor és Darányi Ignác úgy néztek ki, mintha pezsgőznének. Az öreg Boér szemeiből könnyek csergedeztek, mintha mondaná: »Lesz már nekem vezérem öreg napjaimra is.« A bihari képviselők összeverődtek egy padba és dicsérték a megyéjüket. Csak Fluger Károly vakarta a fejét kedvetlenül. »Most már megint több egy nagy emberrel, kivel nekem biliárdoznom kell.« (Mert esténkint a klubban Fluger biliárdozik Tisza Lajossal és Csernátonyval, újabban Wekerlével is.)

Ezalatt Tisza István egyre beszélt s egyre nőtt... rohamosan nőtt a Ház szemeiben.

A vége felé már nem is látszott fiatalnak.

Hófehér gödrös homlokára csalóka ráncokat rakott a képzelet, s a behunyt szem hófehér szálakat vegyített a hajába.

Minden mondatánál kitört a tetszészaj.

De a legszebb volt a beszédje vége: tömör és magvas az a lecke, amit az ellenzéknek adott. Még ezt senki sem mondta el ily őszintén és bátran.

S még csak egy szisszenés sem hallatszott, ellentmondási zaj, visszatetsző morgás. Pedig nagyon fiatal ember mondta - két öreg kisebbségnek (mely valószínűleg matuzsálemi éveket él még mint kisebbség), de annyira minden pretenzió nélkül mondta, azon a szürke, fennhéjazás nélküli hangon (mely a legbecsesebb tulajdona az apának és fiúnak), hogy még Tomcsányi Lászlónak se jutott eszébe haragudni: pedig azt már úgy alkotta az anyatermészet, hogy örökké duzzogjon, haragudjék.

Éljen s taps viharzott fel, mikor a fiatal szónok végre leült.

Azazhogy már akkor nem volt fiatal szónok. Úgy kelt fel még az igaz, de már úgy ült le, mint meglett politikus, hogy azt ne mondjam, államférfi.

A Ház zsibongva omlott ki a folyosóra. Még Horvát Boldizsár neve sem állította meg a kitódulókat. A felkelő napnál kisebb varázsa van a lehunyónak.

Ott künn aztán a gratulációk özöne várta a miniszterelnököt, aki jobban el tudja viselni azokat a szavakat, amik neki keserűek, mint azokat, amik édesek: ki is tért előlük egyszeribe:

- Mind nem ér a ti kritikátok semmit. Majd a kis Lajos fiam mondja meg, milyen volt a Pista beszédje. A pénteki ülést is jól megbírálta: »Olyan az, édesapám, mint a színház.«

- Mi is volt csak pénteken? - keresgélte az emlékezetében valaki.

- Hát az Apponyi beszédje - akadt rá hirtelen a szomszédja, meglehet, hogy a kis Tisza Lajos észrevételéből.

Cifrán néz ki a szónokok táblája. Egyetlenegy név, nagyritkán kettő a »Mellette« oldalon, beláthatatlan névsor az »Ellene« jelző alatt. Micsoda rettenetes szóáradatot jelent ez!

Ma mindössze négy ellenzéki szónok adta ki a mérgét, de újak is szállinkóztak be, úgyhogy mennél többen beszélnek, annál többen maradnak. Egymást szülik. Máris arról van szó, hogy péntektől kezdve délutáni három óráig tartsanak az ülések, s így tér vissza a rákosi országgyűlések négyszázados taktikája; kiéheztetni a duzzogó elemeket.

Az ellenzéki szónokok, a szélső padokból valók, mind a magyar hadsereget követelik, a szelídebb ellenzékiek Apponyi határozati javaslatával elégednek meg.

Hát a kormánypártiak?

Azok úgy vannak a javaslattal, mint (egy krónika szerint) Horvát Boldizsár volt miniszter korában az ismerőseivel, mikor leveleket íratott nekik a titkárjával.

A titkár rendesen megkérdezte:

- Hogy van az illetővel, excellenciád?

- Ki nem állhatjuk egymást. De miért kérdezi?

- A címzés végett, kegyelmes uram.

- Írja neki, hogy »kedves barátom«.

A javaslatnak kevés olyan barátja van, amelyik a háta mögött ne mondana róla rosszat. Szidják, gáncsolják, de meg fogják szavazni, mert ha úgy állna a kérdés, hogy vagy Tisza, vagy a javaslat, akkor bizonyosan egyhangúlag Tiszát választaná a párt; ha pedig úgy volna felállítva a kérdés, hogy Tisza megmarad, ha a javaslat nem marad is, akkor is tudnánk, mit csináljunk - de mikor úgy áll, hogyha leszavazzák a javaslatot, Tisza menne el és a javaslat még akkor is megmaradna: ez alaposan elöli az ellenzéki gerjedelmeket, úgyhogy a javaslat legnagyobb ellenségei is mellette izgatnak.

Dániel Gábor azzal ijesztett meg egy kormánypárti papképviselőt, ki élénk támadásokat fejt ki a folyosón az önkéntesség ellen:

- Vigyázz, tisztelendő atyám, nehogy gyanúba keverd magadat.

- Hogyhogy?

- Mert ezt a paragrafust csak azok nem fogadják el, akiknek fiaik vannak.

- Apage satanas - sompolygott el szégyenlősen a pap, és valószínűleg meg fogja szavazni a két évet.

Egyébiránt a hangulat enyhébb, mint volt. A vita kezd unalmas lenni, a Ház figyelme kimerült. A csúcspont az Apponyi pénteki beszéde volt, s azontúl szemlátomást hanyatlik az érdeklődés. Egy-egy eleven szituáció még fölfrissíti a fáradt idegeket, lendületet csinál, de múlót.

Ilyen volt a hétfői ülés; midőn Tisza István és Horvát Boldizsár beszéde esett össze. Mind a kettő szép volt - s még egyre tart felettük a kritika, áthömpölyögve a parlamenti körökből a közönség messzebb rétegeibe.

Persze, egy kis hiba csakugyan történt. De az újságok könnyűszerrel segíthettek volna rajta. A neveket kellett volna csak elcserélni a két beszéd szövege felett: Horvát Boldizsárnak adni a Tisza István orációját és Tisza Istvánnak a Horvát Boldizsárét. Mind a kettő jól járt volna.

A mai napról szólva, legkiválóbb szónok Pulszky Ágost.

Önök, akik a lapok tudósítását olvassák, azt fogják erre mondani:

- Hiszen ma Pulszky nem is beszélt.

Ez igaz. De Pulszky Ágost mindig a következő nap szónoka; az ő beszédjei »hallhatatlanok«. Agyonkiabáltatnak a születési napjukon. Az ellenzék zümmög, zsong, kopog, krákog, köhög, kiabál, huhog, förmedezik, fészkelődik, újságlapokat suhogtat, ceruzával dobol, a csizmatalpakat csoszogtatja. Egyszóval a Pulszky Ágost beszédjét csak a lapokból lehet kivenni másnap. Azoknak, akik ott bent hallgatják, fogalmuk sincs róla, hogy mit beszélt.

Tegnap csak az ellenzéki bonmot-t hallottuk, hogy »szarkatojással etették csecsemőkorában«, de ma aztán kiviláglott, hogy igen szép, igen okos dolgokat mondott, s férfias őszinteséggel. Az ülés elején agyba-főbe gratulálták a folyosón, míg bent a tanácsteremben Orbán Balázs kezdé meg a vitát csekély számú földszint és karzat előtt.

A pártja sem igen hallgatta. Még a hű tigris Uray is kifordult egyet szivarozni:

- Mit hallgassam? Balázs olyan már, mint a miskolci csizmadia, mindig egy kaptára dolgozik.

A szép magyaros fejű, nagybajuszú szittya beteges egy idő óta, halovány, bágyadt. (Csak a méreg tartja - mondta rá a folyosón valaki.)

Most is dühös volt, követelvén a magyar hadsereget.

Utána Vadnai Károly szólott, egyikét tartván legszebb, legtartalmasabb beszédjeinek, nagy figyelem és lankadatlan tetszészaj közt.

Vadnai Károlyt kétféleképpen kell megítélni mint szónokot; mikor a lába fáj és mikor a lába nem fáj.

Ha a lába nem fáj, akkor maliciózus, éles és ingerkedő, ha ellenben fáj a lába, akkor szelíd, enyelgő és melankólikus. De minthogy bizonyos fokig mindig fáj a lába (hisz ez a forradalom óta fájó láb adja meg neki a jogcímet, hogy mint szakember szóljon a javaslathoz), bizonyos fokig mindig szelíd s gyöngéd stílusban karmolja az ellenzéket.

Vadnai után két ellenzéki szónok jött:

Justh Gyula Tiszára olvasott rá egyet-mást a régi beszédjeiből; de voltak felszólalásának jelentős tartalmas részei is. Komjáthy Béla Tisza Istvánnal polemizált túl erősen.

A jobboldalról még Asbóth szólott érdekesen, csinosan, azzal a bevezetéssel, hogy ő nem demokrata. (No, ezt igazán nem tudtuk.)

Végül pécskai Gaál Jenő emelkedett fel, akinek olyan bámulatos szeszadó hangja van, hogy egyszeribe mindenki elfelejtette a szőnyegen levő javaslat izgalmas voltát. Karzat és Ház gyorsan ürültek. A karzaton egyetlen öreg anyóka maradt és hallgatta.

A gyorsírók felpislantottak a téli wiklerbe öltözött makacs alakra, és önkéntelenül sóhajtották:

- Szegény asszony

I. Az örök derű

[jan. 18.]

Mély síri csönd honolt a folyosókon, mikor délfelé az országházba léptem. Egy árva lélek nem ült künn. A falak valóságos echóban adták vissza a lépéseimet.

Tán nincs ülés? Vagy valami nagy státusférfiú beszél?

Kérdem a teremszolgától:

- Mi történik odabent? Talán Tisza beszél?

- Nem; Beöthy képviselő úr.

- Úgy? Beöthy Ákos

- Nem; az Algernon.

Az Algernon? Úgy vágtam földhöz a szivaromat, hogy millió darabban hulltak szét a tüzes sziporkák.

Hát nem Tisza, se nem Apponyi, hanem Beöthy Algernon. S az érdeklődés mégis ugyanaz. Természetes. Hisz maga Beöthy mondja: »Tisza vezeti ebben az országban a komoly ügyeket, én meg a bolond ügyeket vezetem.«

Beléptem a terembe. Tömött padok, a karzaton ember ember hátán, főrendek, szép asszonyok, Haluska Jánosok, katonák, önkéntes palánták az ifjúsági rekeszben, az írói páholyok tömve, a mediumon fej fej mellett. A Deák Ferenc utolsó beszéde alatt sem nézett ki a Ház másképpen. Még tán a soha nem létezett néhai gróf Kozsibrovszky is ott ült valahol a kakasülő egyik sarkában.

Szétnéztem; csakugyan a mi »Aldzsink« beszélt, akiről azt fogja megírni a jövendő kor valamelyik krónikaírója, hogy »tetőtől talpig szeretetreméltó vén fiú volt«.

De mi az? Aldzsi beszél s az arcok nincsenek kigömbölyödve! Komoly »helyesek« zúgnak a teremben. Tisza a fejével bólingat, ahelyett, hogy hátradőlne piros székében a kacagástól. Az ellenzék mogorván hallgatja.

Ejh, micsoda degradálás az! A »nevető bölcs« egyszerű politikussá változott át.

Valóban úgy néz ki egészen. Jegyzékes papírszeletek állnak előtte. Ceruza a kezében. Cvikkerét hol leteszi, hol felteszi. S közben egy-egy okos argumentumot zúdít az ellenzék fejére, melyről még Szathmáry György is azt gondolja: »Ejnye, de kár, hogy nem nekem jutott eszembe.«

A túlsó oldalról bámulva hallgatja a »cousin«. Csak akkor kezdi fejét csóválni s pattogtatni az ujját, mikor Apponyi ellen indul meg a polémia.

Krajtsik áhítattal legelteti rajta szemét: »Mondtam én mindig, mondtam.«

Matuska Péter csalódva indul a teremből kifelé:

- Hisz ez egy tökéletes okos ember. S ha én okos embert akarok hallgatni, hát hazamegyek és beszélek a Széll Kálmánnal.

Erős fundamentumra van a Beöthy beszéde fölépítve: az egyik az a játszi érv a 14-ik §-nál, hogy amihez a mostani ellenzék ragaszkodik, a régi szöveg is rossz volt a régi ellenzék idejében, ennélfogva ez a szöveg is, melyet most nem akar az ellenzék elfogadni, ragaszkodás tárgyává nőheti ki magát valamikor a jövőben a kis Tisza Lajos miniszterelnöksége alatt. A kis Horváth Tamás (a Gyula fia) gyönyörű szpícseket fog tartani mellette a klubban.

Majd a kétévi önkéntességet védelmezi, objektív modorban, sikerült indokokkal, lankadatlan, csalódással vegyes tetszés mellett, s már-már egészen bevonul a száraz kedélyű parlamenti alakok szürke sorába. A szellemalak Kozsibrovszky elégedetlenül rázza fejét, s mintha suttogna a ködként gömörödő párák közül a magasból:

- Ne szállj le, Aldzsi! Ne okoskodj! Minek akarsz te kevesebb lenni. Hiszen megállható javaslat-argumentumok ebből a négyszáznegyven fejből mindnyájában megteremhetnek, de a fejedből tüzes szikrák pattoghatnának. Ne keverd őket a hamu alá.

Nemcsak Kozsibrovszky, de Schvarcz Gyula is hüledezik:

- Jézus Mária! Ez mindjárt Bluntschlit fogja idézni.

Úgy is végződött volna a beszéd, mint ahogy jónevelésű, magasra törekvő, közönséges okos ember beszéde szokott, ha a szónokból egy közbeszólás hirtelen ki nem hámozza az igazi, hamisítatlan Aldzsit.

Beszéd közbe őexcellenciájának nevezte Andrássy Gyulát, mire zúgás támadt az ellenzéken:

- Itt nincsenek címek!

Beöthy nem hallotta meg jól, s államférfiúi szerepéből kizökkenvén, kötekedve tudakozódék:

- Mit mond a »tisztelt zúgás«?

- Az »őexcellenciáját« helyteleníti - felelte egy hang.

- Bocsánatot kérek, visszavonom.

Nagy derültség támadt erre. S azontúl megtört a varázs. A Ház zseniális kedvence visszaadatott önmagának. Elkezdett humorosan beszélni - de már nem olyan folyékonyan.

Míg a hahota tartott, eszébe jutott, hogy ő most a Házban van, tehát a fején nincsen kalap, s ha a fején kalap nincs, akkor bizonyosan látják rajta a karzatról a kopaszságot.

Felpillantott félénken. Huh, mennyi szép asszony! Szörnyűség!

Megzavarodott kissé; az is lehet, hogy nem tudta a beszédje másik részét olyan jól, folyton a jegyzeteihez kellett fordulni, s onnan olvasni.

Justh Gyula közbeszólt:

- Csak a trónbeszédet szokás olvasni.

- Csak a jegyzeteimet nézem, tisztelt képviselő úr - felelte szelíd hangon. (Persze, hogy szelíd az ember, ha nem tudja a beszédét.)

De jaj annak, akiről az ellenzék észreveszi, hogy szelíddé vált, most már sűrűn kezdtek vele ingerkedni.

Egyik talpraesett, de az ellenzék előtt kellemetlen argumentumnál követelőn dördült meg a Komjáthy szava:

- Vonja vissza ezt is!

De azért ügyesen folytatta véges-végig, s hatalmas helyeslési zaj közt ült le.

- Szép beszéd volt - dicsérték a feléje tóduló mamelukok.

- Vonja vissza az egészet! - kiáltá kedélyesen gróf Károlyi Gábor.

Ezzel ért véget a mai ülés kétségkívül legkellemesebb félórája.

Tisza csak annyit mondott hozzá a folyosón:

- Már most csak azt szeretném tőled tudni, Aldzsi, hogy miután visszavontad, excellenciás-e még Andrássy Gyula vagy nem?

II. Az örök homály

Erre az interpellációra nem adott Beöthy feleletet. Hát nem is tudtuk meg, hogy excellenciás-e még Andrássy Gyula? De megtudtuk azt, hogy Fenyvessy »a magyar Cassagnac« (így nevezi el a Pesti Napló a mai beszédje miatt), mert ifjabb Andrássy Gyula után (aki megint nagy sikert aratott) a Margitok, Malvinok kedvence és a legszebb selyem mellények tulajdonosa ragyogtatta elmésségét. A szabadelvű párt humoristája után a habarékpárt humoristája. Fenyvessynek Tisza felelt, aki ha ötlete van, mindjárt a síkra áll (ez talán hiba is a »generálisnál«), s az aránytalanul gyenge ellenfél legyűrését is jó munkának tartja. Hagyhatná az ilyet például Münnich Aurélnak.

De mindegy, nem erről van most szó, nagyobb témán énekelek most.

Ugyanis, kedves olvasóim, önök gyakorta olvasnak a hírlapi közlemények alatt két nagy betűt: »O. É.«

Ez az »Országgyűlési Értesítőt« jelenti, hanem külön az »O« jelenti a gömbölyű Maszákot, az »É« jelenti a karcsú Egyesit. Mind a ketten járulékai a parlamentnek, s igazgatói a »magyar távirati irodának«.

Igazgatói? De két kard egy hüvelybe hogy férhetne meg? Egy bizonyosan főnök köztük. Mert ha egyik se főnök, akkor vége logikailag az összes államrendszereknek és az összes egyiptomi piramisoknak, melyek mind egy csúcsban csavarodnak ki. Csak egyetlenegy institúció lenne hát a világon, amely két csúcsban végződik?

Lehetetlen az. Valamelyik okvetlen főnök közöttük.

Igen, de melyik?

Élőlény arra rá nem jöhetett, pedig egy évtized óta foglalkozik ezzel a kérdéssel a folyosó, a klub és cohaerentiája.

Politikai egünkön régóta ez az egy homály kóvályog eloszlathatlan köd gyanánt.

Éleslátó emberek egy-egy Stanley makacsságával láttak hozzá fölfedezni a valót, de nem sikerült.

Ők maguk, ha kérdik, mosolyogva hallgatnak róla. A mosolyban benne van: »a főnök én vagyok«.

De a fürkészők is ravasz emberek voltak. Kieszelték jól a dolgot. Egyszer közös szállást rendeltek valahol vidéken a két igazgatónak, s úgy csinálták ki, hogy csak egy ágy legyen, a másiknak a dívány a hálóhelye. Most minden kisül. Aki az ágyban fog feküdni: az a főnök.

Rájuk nyitottak: az ágyban Egyesi feküdt. Tehát Egyesi a főnök.

Már-már kétségtelen volt, mikor egy váratlan dolog sült ki; az, hogy Egyesi is próbált a díványon hálni, de a dívány kurta volt neki.

Valóban, a dívány is kurta, Maszák is kurta - tehát a díványon kellett aludnia Maszáknak, még ha ő is volt a főnök.

Maszák nemsokára egy villát vett a Svábhegyen:

- Maszák a főnök - mondák -, mert Maszáknak villája van.

Erre méregbe jött Egyesi és építtetett egy még szebb villát Rákospalotán.

Legott minden kombináció összedőlt. Megint nem lehetett tudni, melyik a főnök.

Évekig kellett várni, míg Szegedre jött a király, amikor a távirati iroda is tisztelkedni ment, ekképpen iratva be magát a ceremóniás lajstromba:

»A távirati iroda küldöttsége; két tag: Egyesi igazgató és Maszák igazgató. Vezető: Maszák igazgató.«

- Hát mégis Maszák a főnök!

Igen, ha a következő héten egy másik királylátogatásnál valahol Miskolcon, nem megfordítva játszódik le a dolog: »A távirati iroda küldöttsége két tag: Maszák igazgató és Egyesi igazgató; vezeti Egyesi igazgató.«

- Teringette, ott vagyunk, ahol voltunk!

Végre, úgy látszik, őfelsége is érdeklődni kezdett a dolog iránt, kíváncsi lett, melyik a főnök, s minthogy kifürkészni sehogy se lehetett, elhatározta, hogy eldönti, és Maszákot megtette nemesembernek.

- Íme, tehát Maszák a főnök

Hiú remény. Másnap Egyesi is »y«-nal kezdte írni a nevét.

- Ez egy kijátszott kártya Maszák ellen! Ezt nem merné tenni Egyesi, ha nem ő volna a főnök.

Denique nem lehetett megtudni. Úgy hittük, örök homály marad már. A földteke forog majd tovább is összes bolygóival egyetemben a nap körül, s a nap bevilágítja fényével minden rétegét, de egy pont az idők végtelenségén túl is sötétben marad, hogy ki a főnök: Maszák-e vagy Egyesi?

A nyomozó történelem kisüti, miért haragszik a javaslatra Éles Henrik, miért van Fenyvessy minden nap benne az újságokban, miért demokrata Horvát Boldizsár, és hogy honnan idéz Beöthy Ákos - de ez az egy nem fog kisülni.

S íme, ma megtörtént a lehetetlen.

Tiszának, aki napok óta azon gondolkozik, miképp oszlassa el a homályt, mely a 14. § szövegezésére nehezül, Fenyvessyvel való mai polémiájában végre sikerült eloszlatni a homályt (de nem a 14. §-ról) az Egyesi-Maszák-viszonyról, mert Maszákot vévén védelmébe egy vélt támadás ellen, azt a távirati iroda főnökének címezte.

Az egész Ház föllélegzett.

Valahára! Mosoly villant meg száz ajkon. S a tudás fénye a homlokokon.

Egy hang közbeszólt:

- Hát Egyesi?

De a miniszterelnök zavartalanul folytatta Fenyvessyt ütő beszédjét, anélkül, hogy a közbeszólásra reflektált volna. Parlamenti életünk egy sok derültséget, sok tréfát keltő kérdése lett ezzel végleg megoldva ma; most már kétségtelen, hogy Maszák a főnök.

...Ámbár, uraim, még nem lehetünk egész biztosak.

Mert ha most egypár nap alatt például Bismarck a német birodalmi gyűlés előtt Egyesit találná nevezni a magyar távirati iroda főnökének, megint ott lennénk, ahol voltunk.

[jan. 20.]

Szilágyi Dezső, mint a hold, hol előbukkan, hol elbúvik. Valaha népszerűségével volt félelmetes, most a bizonytalanságával érdekes.

Híre kerekedik: »beszélni fog«. Egy óra múlva már azt suttogják az értesültek: »nem fog beszélni«.

Maga is kitérő feleleteket ad.

- Mikor beszélsz Dezső?

- Nem tudom.

- De beszélsz?

- Meglehet.

Ravasz, diplomatikus mosoly játszik ajkai körül.

Itt is, ott is előveszik a mamelukok és faggatják:

- Tetszik neked a javaslat?

- Szavazzátok meg Tiszának, mert azt mondja Perier Kázmér: Akkor van szükségem a barátaim támogatására, mikor nincs igazam, mikor igazam van, akkor az ellenségeim is velem szavaznak.

Ma az ő beszédére számított a karzat (a földszint már nem számít semmire), de Szilágyi cserben hagyta az asszonyokat. Eötvös is kilátásban volt és Kaas Ivor. Mindnyája abszentálta magát.

A csömör első jelei kezdtek mutatkozni. A Ház künn a folyosón füstölődött, tarka gruppokra osztva. Maga a miniszterelnök is leült egy sarokba, és adomázott a környezetének, mint valamikor csendes, ködös napokon az öreg Deák.

Tisza Kálmán mint elbeszélő se utolsó. A Tisza László tegnapi ügyes beszédéről volt szó. Valaki fölemlítette, hogy hízik.

- Mindig kövér volt - mondá a miniszterelnök. - Mikor Debrecenben az első honvéd zászlóaljat felállították, a feleségem volt a zászlóanya. Nagy lelkesedéssel fogadtak. A kocsinkból kifogták a lovakat. Egy markos legény László bátyámhoz ugrott és fölemelte. De le is tette mindjárt, nagyot nyögve: »No, én se emelek ma többet.«

Majd a jó néhai Patay István jött valahogy szóba. Arról is volt egy története a miniszterelnöknek.

- Balközépi korunkban (szép idők voltak azok - tette hozzá kissé ellágyulva) Patay Istvánhoz egész közel szokott ülni Podmaniczky, aki nagyon finnyás ember. Kellemetlen szag üti meg az orrát, s bosszúsan tudakozódik: »Mitől van ez a szag?«

»Bizony nem tudom én édes öcsém - feleli Patay István - magam is azon töprenkedem.«

»Nem ettél rostélyost, Pista bácsi?«

Az öreg szittya fájdalmasan sóhajtott fel:

»Hogy képzelhetsz olyat, beteg vagyok én, édes öcsém. Két hete élek már köménymagos levesen; ma se tudtam volna az ágyból fölkelni, ha a házmesterném meg nem ken egy kis fokhagymás pálinkával.«

Míg a generálisnak olyan jó kedve van idekünn, azalatt az ellenzék egész kedvére dőzsölhet a hazafias frázisokban bent a tanácstetemben.

A kormánypárti padok, kivált a Győry Elek beszéde után (szépen megcsiszolt szónoklat volt) végképp elnéptelenednek. Győry után csak a szélsőbali Gyulai Andrások mernnydörögtek.

Néha-néha megnyíltak a szárnyas ajtók, kijött valaki, és hírt hozott.

- Kun Miklós tartja szűzbeszédét.

Kun Miklós magas, marciális, fekete alak, a kuruc hadakból való fizonómia. A buzogányt oda lehet képzelni a kezébe.

- Mit beszél?

- Azon kesereg, hogyha a Habsburg-Lotharingi ház kihal s a királyválasztás joga a pragmatica sanctio szerint átszáll reánk, miképp érvényesítjük azt, ha nem lesz kezünkben a hadsereg?

(Hm! Erre csakugyan senki se gondolt.)

Kun Miklóst a szóban Horváth Ádám előzte meg. Jól táplált, nagy bajuszú, csinos fiatalember. Valóságos szélsőbali Vámos. Figyelmesen hallgattam és azt gondolom, hogy Katona szobra ezután is csak egymaga marad a kecskeméti promenádon.

Majd jó kálvinista hangon megkondult a harmadik Madarász, akit Karcag küldött. Sokáig harsogott, hányta magát, csapkodott az eszével jobbra balra, de csak a sztenográfok hallgatták és Péchy Tamás, aki éppen megfordítva él és gondolkozik, mint a többi emberek.

Ő a nagy szónokok beszédei alatt sziesztázik, mert azok úgyse mondanak bolondot, vagy ha mondanak is, azt észreveszi az egész Ház, s közbezúdul, a nagybeszédek alatt elkalandozik képzelete, szeme bejárja a karzatokat, figyelmét a pihenés vánkosára bocsátja; de azokat a beszédeket, amiket senki sem hallgat, bámulatos éberséggel, feszülten vigyázza, s közbeszólási hatalmának éles ollójával mindjárt elmetszi a fonatukat, mihelyt a tilosba kezdenek kunkorodni.

Ma bő alkalma volt. Félbeszakította Horváth Ádámot, aki azon panaszkodott, hogy a beszédjét nem hallgatják (ezt már csak rá nem lehet parancsolni a nemzeti képviseletre), rendreutasította Madarászt, aki az osztrák parlament alárendeltjének mondta a mienket, megfeddte Lukáts Gyulát, aki az interpellációjában gúnyosan drága testvéreknek nevezte a horvátokat.

Micsoda dolog is az éppen most, a szavazás előtt!

Dacára, hogy a vita tizennegyedik napja van, megteltek a karzatok zsúfolásig, s benépesültek a képviselői padok. Egy csöpp lankadtság sem vett erőt a Házon, pedig Szentkirályi Albert kezdte az előadást, aki okos ember, de valóságos pesztonka hangja van, elaltató, olyan, mint a lúgzó kád csepegése.

Máskor a vita tizedik napja felé már türelmetlenül hangzik minden szónoknál a »Szavazzunk, szavazzunk« (most még üdén cseng a »halljuk, halljuk«), Podmaniczky Frigyes ott ólálkodik a folyosón (most még a színét se láttuk), Molnár Viktor robogva futkos százfelé. (Most még csendesen kontemplál.)

A Ház egyre eleven, pezsgő, s nem azt kérdezgeti, »mikor fogunk szavazni«, hanem »ki fog még beszélni?«

És azzal senki sem törődik, hogy a szegény Münnich Aurél ott hervadozik ezalatt, az előadói székén, sóhajtozva: »Itt fogok már én kitelelni«.

A szélsőbaliak napok óta kérdezgetik: »Lesz-e többsége a 25. §-nak?«

- Nem lehet tudni - felelik titokzatos hangon a rémeket látó mamelukok.

A statisztika-kedvelők számításokat csinálnak azokról, akik »nem«-mel szavaznak, és azokról, akik abszentálják magokat a szavazás elől.

Ábrányi Kornél kedélyesen izgatja a fiatal kormánypárti képviselőket.

- Buktassátok meg Tiszát és a 14-ik paragrafust, aztán állítsátok újra vissza Tiszát, és nevessetek ki bennünket. Ez legyen a programotok.

De a kis csirkék is tudnak már reposztírozni:

- Csak az utolsó pontra vállalkozunk

A tapasztalt, előrelátó Helfy azonban nem hisz a rózsás reményeknek, amiket a túlsó oldalon rémlátásoknak neveznek.

- Addig nincs - úgymond - semmi baj, míg Jókai meg nem szólal.

Ma aztán egyszerre híre kerekedik déli harangszókor, hogy Jókai fog beszélni.

- Baj van a kormánypárton - súgják-búgják szerte az egész épületben. Csak Molnár Viktor, a »Wipp« neveti csendesen; az ő számítása az igazi, a hiteles, hivatalos:

- Skandalózus többség lesz... de skandalózus!

Jókai felszólalásának híre felvillanyozza a Házat. Régen beszélt már az öreg. Egy idő óta végképp szegre akasztotta a politikát.

Majd mindennap feljön a Házba, és kiosztogatja az írói karzaton az illető lapok munkatársainak a regényfolytatásokat, megkérdezi: »Nem volt-e itt Nagy Miklós?« s ezzel hazamegy, aminthogy Nagy Miklós is (akire azt a bonmot-t csinálták, hogy »a lábával szerkeszti a lapot«) bekukkan mindennap, hogy megkérdezze »Volt itt Jókai?«...

Mindig keresik egymást, de még arra nincs élő tanú, hogy valaha találkoztak volna.

Az elnöki csengettyű hívogatóan megrezdül.

- Menjünk. Menjünk. Jókai beszélni kezd.

Mindenki rohan be, hol élesen hangzik: »Helyre, helyre!«

Egy pillanat alatt néptelen, csöndes a folyosó, mint egy kripta. Csak az elhajigált szivardarabok füstölögnek szerteszét.

*

E napokban történt, hogy egy vidéki öregúr jött fel a folyosóra, s szóba hozta a Jókai legújabb regényét, a »Márvány kisasszony«-t.

- Nem jól van leírva - mondá. - Nem úgy történt az a »március 15-dike«.

- A költőnek szabad szépíteni - kapacitálta Gajári.

- Hiszen ha szebbre írta volna, de csúnyábbra írta. Nem azt a beszédet tartotta ő a néphez, amit leír. Egészen mást mondott. Még ma is emlékszem minden szavára.

- Hát mit mondott?

- Eső eredt meg, mikor szónokolt. A hallgatók erre előszedegették az esernyőiket, Jókai rájuk kiáltott izgató forradalmi hangon: »Le az esernyőkkel! Aki az esernyőjét felkapcsolja, az félti a ruháját, aki ruháját félti, az félti a bőrét is, aki pedig a bőrét félti, az menjen haza!« Ezt mondta Jókai.

Nekem akkor nagyon megtetszett ez a mondás, s ma is, mikor Jókai beszélni kezdett, folyton eszemben járt.

Nagy élvezettel hallgattam. Szelíd arcához, tiszta hamuszín parókájához pompásan illik hangjának lírikus, lágy csengése. Az a zamat, az a melódiaszerű édesség, mely az ő fenséges szórakásában a mi nyelvünkből előcsilingel; erdőzúgás, pataknak csevegése, országcímerünknek szivárványos színei játszanak összekeveredve a nap verőfényével. S abból a napfényből imitt-amott szétpattan egy-egy szilánk bohókás, játszi ötletnek.

Tele volt a beszéd ilyenekkel. Derültség ömlött el az arcokon, majd harsogó kacaj.

Egy ideig el is feledtem, hol vagyok. Beleringattam magamat falusi idillbe. Mintha ez csak egy kukoricafosztó lenne, (ahol ni, a piros cső is, a Szathmáry Károly orra), s egy öreg ember meséket mondana, fölséges urunkról, Rákócziról, vitéz Bercsényi hadakozásáról. Majd átugrik hirtelen vagy kétszáz esztendőt Mészáros Lázárig, aki szeretett volna a pincéből felbeszélni. (De kár a pincét így ledehonesztálni. Mert az sokunk szólásjogának a fundamentuma.)

Eszembe se jutott, hogy itt most politika van, csak mikor az ellenzék zajos, viharos »helyesben« tört ki.

Akkor rázkódtam meg, mint az ébredező.

- Ni, hiszen Jókai beszél a véderő-javaslatról. De mért helyesli az ellenzék?

Elkezdtem figyelni - hát csupa ellenzéki dolgot mondott az öregúr.

- Teringette, hisz ez a javaslat ellen mennydörög. A nemzet nagy költője elpártolt tőlünk. Végünk van. A fülemile után a verebek is fölszedik a sátorfát.

Ugron, Justh Gyula és a nagy közbeszóló, gróf Károlyi Gábor, örömben úsztak. Polónyi tele torokkal harsogta: »Mienk már!« Még a vén sün Csatár is úgy tartotta két nagy szőrös kezét, hogy az egyiket rögtön belecsapja a másikba tapsra. De csak mégsem tette; van benne ösztön.

Mert a következő mondatnál már a kormánypárton gyúlt ki a tetszészaj - s komoran elhallgatott a balvidék. Jókai most a javaslat mellett mondott valamit.

Aha, értem már. Megvilágosodott az elmém. S kedvem lett volna közbekiáltani az ő március 15-i beszédjéből:

- Aha, költő-király! Fölséged félti ruháját, a hermelines palástját, a népszerűség drágakövével kirakott dolmányát, és felkapcsolta a szélsőbaloldali esernyőt. Csakhogy aki a ruháját félti, az a bőrét is félti, aki pedig a bőrét félti, az menjen haza és ne beszéljen. Az nem háborúba való. Le azzal az esernyővel!

De éppen nem fogadott szót, mert alighogy észrevette, miként morcsosodik el az ellentábor, hogy vonja össze haragosra szemöldjeit Hoitsy Pál, s rázza fejét Szentiványi Árpád, hogy omlik végig arcról arcra a csalódás borongós homályossága odaát, megint egyszerre pezsgésbe hozta őket egy ellenzéki mondattal:

- Miért legyek én németebb Taaffe grófnál?

Erre megint a kormánypárt kezdett csodálkozni.

Jókai ezt is észrevette, s megint mondott egy kormánypárti argumentumot.

Mint egy nagy órainga, úgy himbálózott a két párt közt. »Tik-tak! tik-tak!«

A »tikre« mindig Irányi bólintott és Fejérváry rázta a fejét, a »takra« Fejérváry bólintott és Irányi rázta a fejét.

- Mi lelte Jókait? - kérdezték a kormánypártiak.

Ugyanazt kérdezte az ellenzék is: »Mi lelte?«

Senki sem tudott rá megfelelni, pedig igen egyszerű a magyarázatja.

A nagy író tegnap este otthon az íróasztalánál elhatározta, hogy ma beszélni fog.

Fogta bűvös tollát, s megírt egy beszédet a lelke szerint. Mikor megvolt, felolvasta fennhangon.

- Hm, ha én ezt elmondanám, akkor nekem adná az ifjúság a fáklyászenét, és nem Ugronnak vagy Horváth Gyulának. De mit szólna hozzá a pártom? Mit szólna a trónörökös? Nem, nem! (a háta végigborsózott.) Másikat írok.

Újra leült vén zsöllyéjébe, maga elé képzelte klubbeli partnereit, a Kőrösi Sándor bömbölő helyeseit, a Szathmáry György dallamos »Úgy van«-jait, s megírt egy másik beszédet. Mikor megvolt, felolvasta fennhangon.

- Hm, ha én ezt elmondanám, akkor nekem beverné ablakaimat az ifjúság. S ha még csak ez volna, de mit szólna a közönség, az ezer nyelvű szörnyeteg, aki annyi ideig hordott a tenyere legközepén, a közvélemény. Nem, nem, ezt se mondom el. Hanem heuréka! Elmondom mind a kettőt. Akkor se fáklyászenét nem adnak, sem az ablakaimat nem verik be.

Így okoskodott a költő, s elmondta mindkét beszédét egybe.

Nem is valami új ez tőle.

Van egy olyan regénye, amelyiknek két különböző véget adott.

Ma pedig elmondott két különböző beszédet, amelyeknek egy vége lesz.

A vége ti. az lesz, hogy megszavazza az összes paragrafusokat, csakhogy két indokolással; azért mert jók, és azért, mert nem jók.

Mióta tart és meddig tart még a vita! Az első beszédekre már a legnagyobb memóriájú képviselők sem emlékeznek. Bátran lehetne őket kezdeni elülről... Mindamellett éppen olyan animóval folyt a mai ülés, mint az első nap. A kedv egy csöppet sem csappant meg... A puskapor sem fogyott még el, de teljesen elfogytak a kormánypárti szónokok, mára már nem akadt senki. Egyedül maradtak az ostromlók. Szelíden indult meg a szóözön. Törs Kálmán rendszerint okosan beszél, de a kedélyeket nem zavarja fel. Utána Uray Imre eregetett el egy csomó adomát igen jóízűen, nagy tetszés mellett, midőn végre felállt a szélsőbali faltörő kos, Eötvös Károly. Népes Ház, zsúfolt karzat várta (a karzaton persze ott volt a híres »Perl öcsém« is, feketébe öltözve).

De ha a Ház népes volt is, a nyolc miniszteri piros szék üresen tátongott.

Valaki a szélsőbalról felkiáltott:

- Nincs kormány!

- Hol a kormány? - kérdé vagy húsz hang egyszerre.

Óriási zsivaj keletkezett. Eötvös nem bírt szóhoz jutni. Zagyva felkiáltások keresztezték egymást: »Küldjenek egy minisztert«. »A minisztérium leköszönt!« »Elhagyta helyét!« »A székek megürültek!«

Polónyinak az az ötlete támadt, hogy ez most jó alkalom beleülni az egyikbe, és kikiáltani belőle a respublikát. Odaszaladt a legszélsőhöz, mely a honvédelmi miniszteré. Már éppen azon volt, hogy beleereszkedik, midőn előtoppant Fejérváry, s meghökkenve, zavartan állt meg egy percig. Zajos derültség tört ki. Polónyi elvonult. Fejérváry leült helyére, s Eötvös elkezdé szónoklatát az ő jóízű, zamatos hangján.

Eötvösnek nagy, széles feje van, erős koponya, hatalmasan kidomborodott homlokkal; inkább rút, mint szép arc, a halántékcsontok kiállnak szögletesen, a vonások durvák és érzékiesek, a szürke és a fej arányaihoz képest apró szemek feltűnően nagy távolságban vannak egymástól, de amikor beszélni kezd, lassankint széppé válik. A lélek elönti arcvonásait, s finomságokat vegyít közéjük.

Általában ajánlom a mélyen tisztelt karzatnak, ha meg akarja a szónokok tehetségét mérni anélkül, hogy beszédjük tartalmát bírálná, egyet vigyázzon meg. A nagy tehetségű ember megszépül, mikor beszél, mert agya, amint a szikrákat fölveti, gyönyörben úszik, s ennek kisugárzó fényéből juttat a homloknak, a szemnek, az ajknak, de a tehetségtelen ember eltorzul a beszéd alatt, mert annak az agya kínlódik.

Sokszor láttam már rúttá válni beszélő szép embereket. És még György Endre is szép, ha beszél. De azért persze mégsem éri utol a szépségben Fenyvessy Ferencet - ha az hallgat.

Így szépült meg, mondom, lassankint Eötvös. Beszédje első része egy kissé lapos volt, csak a hangja tartotta benne a lelket, nem is hang az, de harang; később azután egyre jobban belemelegedett, s Tisza Istvánt, Andrássy Gyulát aposztrofálva megeredt humora, gúnyja, zajos derültség csattant meg sűrűn az ellenzéki padokon.

Ő maga, mint a vívó, féltesttel állt a plénumnak, imitálva Deák modorát; a természetesség azon közvetlenségével beszélt, mely csak ritka emberek tulajdona, s mintha mindez csak most beszéd közben jutna eszébe, önmaga is mulatni látszott, a saját előadásán.

Mikor Andrássy Gyula, egykori miniszterelnök beszélgetését említette a királlyal, aki így szólt: »Fődolog a nemzet megnyugtatása«, lojális éljen harsogott fel a szélsőbalon.

- Milyen jóízűen beszélteti a királyt - jegyzé meg egy, az idézetekben tamáskodó kormánypárti.

- Éppen úgy hangzik az ő szájában, mintha egy Árpádházi király mondaná - jegyzé meg egy másik.

- Igen, a varázs a hangjában van, éppen mint Apponyinál. Csakhogy az Apponyi hangja megint más.

- Természetesen. Ha ő idézné ezt a mondatot, Anjou-házbelinek látszanék a király.

A kormánypárt tiszteletreméltó higgadtsággal hallgatta Eötvös gúnyolódásait mindvégig, csak egyetlen egyszer hangzott zajos ellentmondás, mikor kereken kijelentette, hogyha nem hagyják meg az ország nemzetiségét, mindegy neki a muszka vagy az osztrák.

- Doda Traján! - dördült bele egy vádoló hang.

Eötvös egyébiránt hivatkozott mindenkire, akinek valami hitele van: előhozta Kossuthot (az a szélsőbalnak tetszett), idézte Deákot (a Horvát Boldizsárék kedvéért), hivatkozott Andrássyra, a királyra és végül az öreg Hunyadi Jánost megtette szélsőbali embernek.

A szélsőbal zajosan éljenzett, mikor leült, s hatalmas zúgással követelte az elnöktől:

- Öt perc! Öt perc!

Az »öt perc« annyit jelent, hogy öt percre az ülést felfüggesztik, s ez a parlament egyetlen koszorúja, amivel egy szónoklatot megjutalmazhat; öt percig kivonul a foyerbe és fecseg róla.

A parlamenti halhatatlanság öt percig tart.

Öt perc múlva azt kiáltotta a jegyző: »Szilágyi Dezső!« S többé senki sem beszél az Eötvös Károly beszédjéről.

Szilágyi egyikét tartotta nagy boncoló beszédeinek, amelyekről azt szokta mondani Ugron Gábor: »a pókhálókon táncol«.

Az egész Ház benn ült két álló óráig, s lélegzet elfojtva hallgatta. Csak néhány habaréki járkált odakünn zordonan, tépelődve.

Némelykor kihangzott a falrengető éljenzés, az ellenzék tomboló tetszészaja.

- Hát ti mért nem hallgatjátok? - kérdé egy későn érkező a künn levőket.

- Félünk bemenni. Nehogy megint beleszeressünk - feleltek a későn jövőknek.

Azazhogy későn jövők nem is voltak, mert a Szilágyi beszédeinek éppen az a természete, hogy nem lehet rájuk későn érkezni. A nagy orátor minden újonnan érkező kedvéért újra visszacsavarodik arra, amit már egyszer elmondott.

Csöndesen kezdődött az ülés. Apró emberek beszéltek a szó szoros értelmében szellemesen. Detrich Péter kezdte, aki azt tartja, amit Kubinyi György, hogy a »szellem« rossz a hadseregben, Hevessy Benedeknek pedig a múlt éjjel (hihetőleg a gyomrát terhelte meg a t. képviselő úr) megjelent az öreg Deák szelleme. (Ugyan tudott hová menni!) Hevessy meginterjuvolta: »milyen ítélet fog várni azokra, akik a javaslatot megszavazzák?« Deák meghozta a decíziót:

- Az utókor gyászmagyaroknak fogja őket nevezni.

Eötvös hátán hideg borzongás futott végig.

- Az öreg feljár éjjelenkint a szélsőbaloldaliakhoz? Még egyszer hozzám is el talál jönni, és megrázza az üstökömet azért a sok citátumért, amit holta után a szájába adtam.

Péchy Tamás szintén nem szereti a kísérteteket. Önkéntelenül szólt közbe:

- Ne keverjen ilyeneket a beszédjébe.

- A szellem mondta! - igazolta magát kenetesen Hevessy. (Nagy derültség.)

- Azt senki sem hiszi el, hogy szellemek így társalogjanak - makacskodott Péchy Tamás.

Hevessy elbeszélvén álmát, báró Roszner Ervin a fiatal, nagytehetségű politikus lépett először síkra Szilágyi ellen. Tárgyilagosan, világos logikával, a kormánypárt meg-megifjuló tetszése mellett cáfolja Szilágyi egyes érveit, majd báró Kaas Ivor veszi át a szót, s minden jel odamutat, hogy egy rendes lefolyású ülés lesz, aminő ezer meg ezer van a Ház naplóiban, s ma elfogy minden név a fekete tábláról.

De egy non putarem közbejött. Különben is délfelé kezd megéhezni az ellenzék. S akkor lesz ingerültebb.

Zichy Jenő gróf kezdett beszélni, mégpedig ellenzéki szellemben; a karzatról nagy érdeklődéssel hallgatta Rossi: a színész, a színészt. Drámai pátosszal szólott.

- Nem jó úton haladunk t. Ház, ha így haladunk - (s ezzel fölnézett a karzatbeli hölgyekre).

A póz, amiben beszél, a prepotens hang felingerelte a kormánypártot.

Az ellenzék éljenzett, a jobboldal zúgott.

- Halljuk Gelléri Mórt! - süvített végig a termen egy ingerkedő hang (ami nyilván azt akarta jelenteni, hogy Gelléri fabrikálja a Zichy beszédeit.) Nagy hahota támadt, s Zichy is ideges és piros lett, mint a paprika.

De még okvetlenül el kellett mondania Deák egy megjegyzését, amit őneki mondott (Gellérinek-e vagy Zichynek, nem tudni), hogy a nemzet azt a jogot, amit tőle elvesznek, még visszaszerezheti, de amit ő maga felad, az örökre elveszett. Elmondta ezt - úgymond - Deák a Házban is, azon helyről, ahol most Tisza Lajos gróf ül...

Ezzel volt elvetve a vihar magja.

De hiszen igaz ember Hevessy Benedek, s nemhiába jelent meg előtte a Deák szelleme az éjjel. A szellem már hihetőleg sejtette, hogy az ő széke fog ma egy szcénát csinálni.

Ott áll az a szék az első sorban, a miniszterelnök zsöllyéjétől balra, azazhogy nem áll ott, mert egyszer bele talált ülni valaki, aki nem jól vette ott ki magát, mire Kovách László kifűrészeltette a széket, csak a könyöklő maradt ott, melyen ezüst táblácskára van bevésve a »Deák Ferenc« neve, mintha még mindig köztünk volna, mintha még mindig oda várnák.

Ez a szék, mely az új országház fölépülése után hihetőleg a múzeumba fog kerülni a többi Deák-ereklyék közé, már másodszor szerepel. Egyszer a jó néhai Éber Nándor akart beleülni, s mivelhogy a szék voltaképpen nincsen meg, hanyatterült a földön, mire babonás ijedtség futotta át a Ház csontjait.

Ma is ezen kezdődött az ingerültség.

- Hiszen nem a Deák helyén ül Tisza Lajos! - hangzott a jobb oldalról.

- Zichy szeretne ott ülni! - kiálták mások gúnyosan.

Tisza gróf észre sem látszott venni a nagy fraseur clownszerű rugamait, csak az a szokott ironikus mosoly játszott az ajkán, ami sokaknak nem tetszik. Kevés vártatva fölkelt székéről, mely közvetlenül a Deákéval van szomszédságban, s kifelé indult a teremből.

- Jobban is teszi, ha kimegy - szólt Zichy feléje mutatva a kiterjesztett szónokló kezeivel.

Ez már világos bosszantás volt. A Ház felzajlott, mint egy háborgó tenger.

Tisza gróf visszafordult, s néhány lépést tett Zichy felé, arca elhalványodott, s ingerült hangon mondá:

- Én azt teszem, ami nekem tetszik.

Leírhatatlan jelenet következett. Az ellenzékről száz meg száz hang ordítá: »Menjen ki«. A szélsőbaliak felugráltak helyeikről bőszülten és a kezeikkel fenyegetőztek. A kormánypárt az elnököt keresgélve kiáltozott: »Rendre, rendre!« Az elnök kétségbeesetten rázta a csöngettyűt. Fejét, hangját veszté. Később azonban megtalálta mind a kettőt.

Rettentő képe volt a Háznak. Mintha egy nagy ököltusára készülne a két vérig sértett tábor. Az arcok kidagadtak a kiáltásoktól, a halántékok lüktettek, az arcok kivörösödtek a bőszültségtől. A Szalay Imre szemei vérben forogtak, Ugron szilaj mozdulatai feltüzelték az egész környéket. Csatár nagy öblös szája tajtékzott, »éljen Zichy«-t harsogtatva, csak Polónyi úszott gyönyörben, mintha mondaná: »minden jól megy«.

Maga Tisza Lajos most már dacosan szállt szembe a fergeteggel; megállt mint egy szobor, és nem mozdult; mereven, ridegen várta, mi fog történni. Ha édesség a közönség éljeneit hallgatni, abban is van valami csiklandozó, kéjes érzés, egy nagy fenekedő tömeggel farkasszemet nézni, (kivált, ha nem annak van igaza).

Percekig tartott az orkánszerű lárma, mely még az utcára is kihangzott, mint valami földalatti morgás, dübörgés. A szolgák a foyerból rémülten rohantak az ajtókhoz. A karzatok ideggyenge hölgyei nyakra-főre menekültek.

- Az ónodi országgyűlésen vagyunk! - kiáltá Thaly egy Marat vérszagú hanglejtésével.

A kormánypárt is lázba gyúlt az izzó atmoszférában.

Baranyi az ökleit emelgette: »Ne hagyjuk Tisza Lajost.« Ember ember hátán hömpölygött a medium felé. Minden élő lélek mozgott, fészkelődött, zajgott, még Hagara is, csak Zichy állt ott szónokképpen, megdicsőült arccal, elérzékenyedve, mint egy hős, és rakta zsebre az éljeneket. (Hogy csuklik most otthon Gelléri!)

Végre, mikor már mindenki elrekedt, szóhoz juthatott az elnök. A kis csengettyű hangja erőt vett a bősz üvöltéseken, lenyomta őket mindig jobban-jobban, végre végképp lecsukta a szájakat, csend lett, ünnepélyes, minő a vihar után szokott lenni.

- Méltóztassék folytatni - szólt az elnök vitéz hangon Zichy felé fordulva.

Erre aztán rohant ki Tisza Lajos, s becsapódott utána a szárnyas ajtó. A tömeg haragját kiállta, hanem a Zichy frázisai elől futva futott.

Pedig már nem sok volt hátra, a zajos éljenzés, a nagy dicsőség megzavarta a derék grófot, és csak annyit tudott már kirebegni, hogy »nem fogadom el a javaslatot«. Leszállt Rosinantéról.

Lett erre megint velőket hasogató éljenzés, tombolás, dörömbölés. Ezer kéz nyúlt Zichy felé gratulálni.

Thaly Kálmán odarohant hozzá, és átfogta gyöngéd szeretettel a derekát, mintha mondaná:

- »Jer, nagy férfiú! Átveszlek a történelemnek«.

Az elnök most öt percnyi fegyverszünetet adott az ellenzéknek. Azok egy része a büfébe rohant tojássárgáját inni, mely a következő beszédekre is megedzi hangjukat a kiabálásokra, a másik része pedig ott künn a folyosón folytatta a gyerekes komédiát, éltetve Zichy Jenőt.

A szünet után Lipthay Károly szólalt fel - de már nem mertem bemenni.

Mert okos ember nem szívesen megy be olyan helyre a maga akaratából, ahonnan aztán ki nem jöhet a mások akarata miatt.

Még mindig tart a vita; de már szépirodalmi folyást kezd venni. A zöldséges kertek helyett jönnek a virágos kertek, tulipánokkal, rezedákkal és pipacsokkal. A 60-as évek versidézetei előcsillannak. Sőt, arra is van kilátás, hogy holnap Meszlényi Lajos rigmusokban mondja el beszédét a törvényjavaslat ellen. Péchy Tamás, hír szerint, már tanulja is a prozódiát és költészettant, hogy esetleg ő is kádenciákban utasíthassa rendre, ha nagyon borsos talál lenni.

Meszlényi versei tetszenek az ellenzéken, pedig meglehetősen hasonlítanak az igali kántor híres búcsúztatójához:

Búcsúzom, búcsúzom felső, alsó szomszédimtől,
Nagy István sógortól, Kis Mihály komámtól.

- Istenem, hogy bírta kigondolni! - mondá az eklézsia elámulva.

A Meszlényi eklézsiája is hálás. Semmi kétség, hogy nagy sikert fog aratni.

Ma különben ki is taposta némileg az ösvényt báró Jeszenszky Sándor. Ő volt az első szónok. Csinos, rokonszenves alak, aki atillában, nagy karneol gombos bundában jár; szakálla, haja őszbe csavarodik, de a szeme fiatalosan csillog.

Az a híre volt, hogy le fogja tenni a Ház plénuma előtt a mandátumot, és elszavalja egyik versét.

Nagy figyelemmel hallgatták. Kemény legény. Erős dolgokat mondott Tiszának, s nem egy helyütt verve-vel, és lapidárisan vágta ki a »ritkított« mondatot.

- Budán van a király helye.

Harsány tetszészaj viharzott fel utána, s hömpölygött végig az ellenzéki padokon.

Jogfeladással vádolta a parlamentet, s megfenyegette, hogyha így jár el a többség, minden jó képviselő leteszi a mandátumát, mert nem akar ilyen háznak a tagja lenni. (Zajos tetszés.)

Majd elszavalta önszerzette versét, igen gyöngécske, úgyhogy sokkal nagyobb hatást ér el, ha a verset tartja meg magának és a mandátumot teszi le; de ő inkább a mandátumot tartotta meg és a verset tette ki prédává.

Így is fülsiketítő »éljen« lett osztályrésze.

Az elnök közbeszólt:

- Nem tartom helyesnek, hogy valaki leckét tartson egy egész pártnak a hazafiságból.

- A lelkünkből beszélt - kiálták a szélsőbalon. - Mindnyájan magunkévá tesszük.

- Többet szenvedtem én a hazáért. - felelte vissza Péchy -, mint bárki az ellenzéken.

- Mi is szenvedtünk - rivalgtak az ellenzékiek. (Különösen Fenyvessy Ferenc hányta-vetette magát halcsík módjára.)

- Forniszek többet szenvedett - licitált Thaly Kálmán.

- Kőrösi Sándor még többet - dicsekedtek a jobboldalról.

Nagy zaj keletkezett erre, tombolás, dörömbölés; a tegnapi démon megint elszabadult a láncával, s csörömpölve robogott végig a Házon. A hegyen ülő képviselők felugráltak helyeikről, ingerült mozdulatokkal fenyegetve az elnököt.

- Ne leckéztessen! Szálljon le a katedráról, ha polemizálni akar velünk.

- Joga van felelik viharosan jobbról.

Többen az emelvény elé rohantak. Marcona leventék, innen is, túlról is; mintha egy középkori torna készülődnék, csak a lándzsák hiányoznak és a pajzsok.

Szederkényi feláll: »A házszabályokhoz kérek szót.«

- Halljuk Szederkényit!

- Halljuk az elnököt!

Szederkényi aztán elmond néhány szót nagy zajban, hogy az elnök nem vitatkozás végett ül székén, ha vitatkozni akar, szálljon le, s adja át helyét ideiglenesen az alelnöknek, mert aki vitatkozik, azzal vitatkozhatnak is.

- Igaza van!

- Nincs igaza.

Újra megindul a pokoli rivalgás, falrengető tompa moraj, melyből elmosódva bontakoznak ki élesebb kiáltások: »Éljen Jeszenszky!« »Éljen az elnök!«

Péchy türelmetlenül rázza a csengettyűjét, míg végre szóhoz jut, s békülékeny hangjától csoda módon helyreigazodik annyira amennyire a csend.

E bizonytalan csendben Udvary Ferencet szólítja a jegyző. Ezt úgy készletben tartotta magának az elnök.

Egy apró emberke ez, lekonyult, szomorúfűzfa-bajusszal, a homlokára lelógó, katlan színű üstökkel, nyomott körtearccal, prototípusa egy vidéki csizmadiának.

Hanem a hangja az aztán olyan, hogy szembenálló hadseregeket képes volna elaltatni. Lett is olyan béke a két párt közt, hogy öröm volt elnézni. Ugron vörösre gyulladt arca visszanyerte nyugodt, hamvas színét, Hoitsy szempillái leereszkedtek bágyadtan, Polónyi gyönyörködve merült el a kabátjára tűzött nemzetiszín kokárda nézésében, csak Fenyvessy fészkelődött még és hadonászott, mert ő a békében való vitézséget sem veti meg.

Udvary után reszelős, ordító hangon megszólalt Csatár, és prédikált a morálról.

- Semmi közöm a közös hadsereghez - kezdé -, mert nincs róla szó a pusztaszeri vérszerződésben.

- Igaz! Úgy van! - bólintott Szendrey Gerzson. Élénk derültséget keltett a jó Gerzson bólingatása. Még hát Csatárnak is vannak mamelukjai.

Fűt-fát összehordott a becsületes jó öreg, a keresztény erények mintaképe, elítélte a Csáky rendeletét, korholta a kormányt, de megkegyelmezett a »derék, jóravaló királynak«. Aztán így folytatta beszédét:

- Most pedig átmegyek...

- Ide ne jöjjön - kiáltá ijedten egy hang jobbról, roppant hahotát keltve.

- Átmegyek a Tisza beszédjére.

- Az más.

Átment a Tisza beszédjére, s mint a hernyó, leevett mindent, amerre ment, s elpotyogtatta karakterének tojásait. Vádolta rikácsoló, bősz hangján Országh Sándort, hogy hatezer forintot húz évenkint, semmiért az új országház építésénél, s hogy más képviselők is nyolcvanhárom ezer forintot húznak.

Elnök közbevág:

- Ne szóljon a szenvedély hangján.

- Kérem, ez nekem természetes hangom - s tovább folytatja a vádaskodást.

- Eláll! Eláll! - zúg a jobb mező felháborodva.

- Dehogy állok el - feleli cinizmussal a vén sün, majd cigányos furfanggal sandít az elnök felé. - Ha azonban az elnök úr kijelenti, hogy a közvagyon elprédálásáról nem szabad beszélni, akkor elállok.

Ezzel a prókátoros megjegyzéssel kierőszakolta, hogy nyugodtan hagyták beszélni egy darabig, míg ismét el nem fogyott a Ház türelme, s újból, felhangzott »eláll, eláll«.

Erre a »jó arcú« öreg kaján tekintettel rázta meg rettentő bikafejét, s húsos, kurta ujjával vészjóslóan fenyegette meg a parlamentet.

- Ha hallgatnak, rövid leszek, de ha nem hallgatnak, három óráig beszélek.

- Apage! - hangzott fel nagy derültség közt, s azontúl a »Ház kedvence« szabadon beszélhetett.

*

Egy csillagot teszek Károlyi Gábor gróf és Csatár közé - hogy a nyomtatott papíron se keverődjenek össze.

Károlyi Gábor egy igazi »jó fiú«, könnyed, kedélyes, impraktikus. Annyira impraktikus, hogy még a Károlyi névnek se tudja hasznát venni.

A Károlyiak közt ő a legmagyarabb, de a legmagyarabb részt örökölte a Károlyi-hagyatékból is. A többiek uradalmakat, ő egy pört.

Ezt a pörét Eötvös vitte. Eötvös elveszítette a pört, de megnyerte Károlyi Gábort - a pártnak. Eötvös is úgy tesz, mint spanyol Ferdinánd, aki először szegényekké, aztán katolikusokká tette az embereit.

Károlyi Gábor ott ül most a szélsőbalon, kedves, népszerű alakja a folyosónak, aki nem sok vizet zavar, hanem ahelyett megkínálja néha szelencéjéből a párttagokat finom cukorkákkal, s azonfelül elszórja köztük azokat a francia bonmot-kat, amiket Pázmándy Dénes nem tud. Ketten tesznek ki egy franciát.

Ma szűzbeszédét tartotta. Élénk figyelemmel hallgatta a Ház, bizonyos rokonszenvvel a jobboldal. S beszédéből valóban nem hiányzott sem az elmeél, sem a szellemesség.

Előadása szaggatott, temperamentuma nem szónoki, de van benne valami kellemetes csacskaság, s vékony hangjában megnyerő lágyság. Mindvégig eleven volt, s színekben váltakozó.

Egy-két ügyes adomát melegített fel, à la Uray, csakhogy francia szószban, volt egy villogó ötlete az Eötvös »serdülő államférfiairól«, kiket »kis Herberteknek« nevezett zajos tetszés mellett.

De beletévedt egy zátonyba is, mondván, hogy Tisza Kálmán egy kapituláció felé vezeti a nemzetet.

- Volt egy - úgymond - a Görgeyé Világosnál, és újra lesz egy, a Tisza Kálmáné...

- Ohó! - Szólt közbe valaki jobbról. - Volt egy harmadik is.

- Hol? - kérdék a baloldalról nagyhirtelen.

- A majtényi síkon; a Károlyié! - felelte az előbbi mamelukhang.

Mindamellett roppant hatást ért el a szónok. A szélsőbal és a habarékpárt percekig éljenzett az ügyes fordulat után, mellyel beszédét bezárta, sokan siettek hozzá gratulálni, Eötvös utat vert magának odáig, s megölelte: »Jó volt, szógám«. Perl öcsém pedig örömkönnyeket hullatott a karzaton.

A mai nap a Károlyiaké volt, mert az utolsó szónok (Gulácsy Dezső után) gróf Károlyi István. Az ő beszéde volt a »pièce de résistance«. Korgó gyomorral, kiéhezve, de szerves egészben várták meg a képviselők a Pista gróf kirohanását.

Mély csöndben szólhatott népes Ház, népes karzatok előtt. Pista gróf udvara, a kaszinó, benépesíté a kakasülőt.

A Ház fiatal mágnásai: Nopcsa, Haller, lázban voltak. Fenyvessy kitátotta a száját, hogy a méltóságos mondatok oda is beröpüljenek, ne csak a füleibe, és szopogathassa, mint a medvecukrot.

Szép, előkelő, halvány fej ez a Károlyié. Az egész alak imponáló. Gesztusai kimértek, finomak, hangja bágyadt, de egy kis melodikus zengése van.

Beszédje nem volt jobb toasztjainál, de rosszabb se volt. Néhol jól eltalálta a húrt, hogy az megrezegtesse a szíveket, amelyek most vajból vannak azon a környéken.

Néhol ismét erősen megvillanó műérzékkel gruppírozta érveit; ott, hol az alkotmánynak Tisza Kálmán kedvéért való csorbításáról szólott. Lett is riadalom, zajos tetszés. Még tán Grecsák is közbekiáltá: »Méltóztassék élni!«

Ami igaz, igaz - pompásan volt megépítve beszédének Csáky rendeletéről szóló része is, midőn a tapintatot prédikálta (ami különösen jól áll neki). Finom volt iróniájában Fejérváryval szemben, élénk, cikornyátlan és üde volt véges-végig, nyelve zománcos, csillámló, úgy nézett ki az egész beszéd, mint egy szépen megnyesett díszbokor, melyen szentjánosbogarak mászkálnak, s Károlyi István kétségkívül jelentékeny szónoki tehetség, de a beszéd politikai értéke nem állott magasabban egy kávéházi politikusénál.

Mindegy. A felharsogó lázas »éljenek« kielégíthettek volna egy Bismarckot is.

S végre is ez a fődolog!

Még Tisza Kálmán állt fel utána a tetszészaj lecsillapultával.

- Le akar mondani? - Kérdék rakoncátlan, pajkos hangok a szélsőbalról.

De Tisza ezúttal csak egy rövid nyilatkozatot tett ingerült lárma, szüntelen közbeszólások közt, hogy egy gróf Csáky Lászlónak tulajdonított mondást (melyre Károlyi Pista a beszédjét építé) dezavuáljon.

Valami elmés ember, aki látta délelőtt a viaskodást a háznagyi irodában a jegyekért, így fejezte ki a helyzetet:

- Ma többet ér egy karzati jegy, mint holnap egy szabadelvű párti mandátum. (Ti. holnap lesz a szavazás.)

Már az épület előtt roppant tömeg állt. Tanulók, asszonyok, öregek, akik be nem juthattak, sóváron nézegetve a lengő trikolórt a homlokzaton s a Ház bejáratát, melyen már tíz órakor özönleni kezdtek a képviselők.

A kíváncsiság óriási volt, aminőre még Boér Antal sem emlékezik. Bent a karzatokon ember ember hátán ült; szinte úgy látszott, mintha minden percben lerogyni készülne a karzat, a rettenetes teher alatt. Bent szédítő volt a levegő, oly forró gőz fejlett ki, mint a kemencéből, a sütés után. A képviselői padok teliden tele, sőt a medium is megrakva emberfejekkel, soha nem látott arcok tűntek fel a földszinten, a mezei hadak legmakacsabbjai, kik a nagy riadalom hírére összeröffentek. Még a betegek is eljöttek. Visontai Kovách László ott ült a helyén. Előtoppant Erdélyből Tibád Antal. Gróf Károlyi Sándor Tirolból utazott haza szavazni.

Odakünn csípős szél fújdogált, ott bent mintha augusztusi nap izzó heve sütne, sokan zsebkendőikkel törlik az izzadtságot halántékaikról, s amellett a hangulat szintén telve van robbantó anyagokkal. Úgy ül szemben a két tábor, mintha minden percben összecsapásra kerülne. A szemek villognak, a gesztusok ingerültek.

Münnich Aurél előadói zárbeszéd helyett csak párbeszédet tarthat. Münnich Aurél mond egy mondatot, aztán, mint a dialogizált művekben, a lázongók kara zúg egy mondatot. Megint Münnich szól. Közbe Hoitsy. Megint Münnich. Közbe Thaly. Megint Münnich. Közbe Károlyi. Újra Münnich s újra a lázongók kara. És ez így megy in infinitum.

- Hagyja el az előadói széket!

- Naiv baba!

- Cudar, aki megszavazza a javaslatot, azt mondja Kossuth. (Gróf Károlyi Gábor szerint.)

- Szégyelljék magukat!

Ez a tónus. Ezek a sziporkák. Egészen a Starcsevics stílusa.

Szerencsére Münnich bevégzi beszédjét, s Apponyi nagy, valóban nagy szónoklata következik, melyet sűrűn szakít meg fergetegszerű tetszés, morajlás színpadi tapsok kíséretében. Vérszemet kap még a karzat is (ahol a kisebbség van többségben), s ott is elkezdődik a tapsolás. Dobránszky Péter lelkesedéstől nagyra dagadt szemekkel veri össze a tenyereit.

Apponyi beszédje majdnem harmadfél óráig tartott, s dacára az ellenzék folytonos ingerkedéseinek, a jobboldal illendő nagyrabecsüléssel hallgatta az oppozíció legnagyobb szónokát.

Tisztázta útját mindenfelé, a korona felé, lefelé, a szélsőbal felé, csak az a tíz-húsz arasznyi távolság maradt meg süppedékes, homályos, bizonytalan - a támlányok felé.

Öt percig tartó szünet alatt megtelt a folyosó a képviselők nagy tömegével; egészen új kép ez a szokotthoz képest, mindenki mérges, mogorva. A kormánypártiak méltatlankodva panaszkodnak a gyerekes modorra, melybe az ellenzék belelovalta magát; az ellenzékiek ott künn is folytatták a gerillaharcot. A jó kedélyből már csak Beöthy Algernonban maradt meg valami kevés. A Fejérváry lábainál leejt suttyomban egy ifjúsági kokárdát, aztán lehajol érte nagy ravaszul.

- Nini, kegyelmes uram, leejtettél valamit.

Fejérváry odanéz, utána nyúl, de csakhamar ijedten kapja el a kezét.

- Eredj! Mindig ilyeneken jár az eszed. (De azért egy mosolyt mégis kierőszakol a miniszter marcona arcára.)

A szünet után Tisza Kálmán szólalt fel, a Hoitsy rendes kérdezősködése mellett: »Le akar mondani?«

Tisza Kálmán azzal a higgadtsággal beszélt most is, mintha a legnagyobb béke uralkodnék a túloldalon. Ő az egyetlen, akit legkevésbé bosszant az ellenzék rendszerré vált hajszája. »Ennek is vége lesz!« - szokta mondani, mikor a hívei sopánkodnak:

- Hagyjátok őket haragudni!

Ma sem hozták ki sodrából a minduntalan közbehangzó, bosszantó aperçuk, maliciózus megjegyzések; hatalmas talentuma bámulatos elevenségével vágott és parírozott ide-oda.

Ezalatt az ellenzéki tájékra azt a hírt hozta valaki, hogy a karzaton detektívek vannak.

Eleinte vállat vontak rá: »Hát jó, ha vannak. Hisz a színházak karzatain is vannak detektívek.«

Majd mégis nézegetni kezdték a karzatot, s minthogy nálunk a detektíveket mindenki ismeri, legott ráismertek nehányra. Némi fészkelődés támadt. Szájról-szájra ment a hír, míg egyszer egy olyan forró szájba ért, amelyik beleharsogta a Tisza beszédjébe:

- Detektívek vannak a karzaton

Mintha förgeteg szabadult volna el és egyszerre meglóbázná a fák gallyait, az egész Ház megmozdult.

- Detektívek vannak a karzaton - bömbölte most már száz torok.

Az elnök kezéből kiesett a csöngettyű, a gyorsírók kezeiből a ceruza, Tisza megállt a beszédjében. A karzaton ijedt mozgás keletkezett. S lent a pokol tomboló lármája üvöltött.

- Ki velük! Ki velük! - Percekig tartott ez így. Az elnök idegesen tologatta a pápaszemét hol fölfelé, hol lefelé, Tisza maga is a karzatot kémlelte, s szólni próbált.

- T. Ház!

De hangját elseperte a lázas indulatok fölkorbácsolt rohama.

- Botrány! Gyalázat! Ki rendelte ide a detektíveket?

A falak reszketni látszottak az ordítástól. Az ellenzéki honatyák májfoltos arca száz színben játszott. A kormánypártiak a mediumra tolongtak, hogy lássák a detektíveket.

Végre nagy sokára szóhoz jutott az elnök, aki elmondta, hogy a detektíveket nem ő rendelte, hanem e percben hallja, hogy ott vannak, s máris kiparancsolta őket. Valóban látni lehetett a karzat tömegei közt lopva kiosonó alakokat.

E sajátszerű és gyerekes incidens után Tisza gyorsan fejezte be beszédét, pártjának percekig tartó éljenzése közt.

Korán reggel megcsókoltam otthon a két kisfiamat (»Viszlek gyerekek« - mondom nekik; azok nem értettek, nevettek, tapsoltak a kezecskéikkel), azzal elmentem a belvárosi plébánia templomba, meggyóntam, s minthogy már az idő túl járt a tíz órán, nagy sietve hajtattam a Házba szavazni.

Egy sovány fehér ló (de nem volt rajta vörös kantár) húzta a kocsit s elég szapora léptekkel. Merengve ültem a kocsi hátában. Gyorsan tűntek el az utcák, s jöttek újak, csöndesek, néptelenek után vásári zajtól zsibongók, majd újra csöndesek. Hát egyszer csak valami távoli zsolozsma üti meg a füleimet. »Miféle processzió lehet az?«

Egyre közelebb jöttek a hangok, azaz mi érkeztünk közelebb a hangokhoz, mígnem kibontakozott a szózat ezer torokból: »Itt élned, halnod kell.«

Kihajoltam az ablakon. A Sándor utca szögletén voltunk, s be egészen az országházig, még azon is túl, fej fej mellett tarkállott. Szerte lovas őrjáratok cirkáltak. Az ifjúság nagy áhítattal énekelte a magyar zsoltárt, melynek szívet rezegtető melódiájából csak néha rikoltott ki egy-egy bömbölő »abcug« vagy lelkes »éljen«. Aszerint, amint az érkező képviselőkben mamelukot vagy ellenzékit ismertek fel a tüntetők.

A Ház ruhatárában tele volt minden fogas.

A folyosó tömve képviselőkkel és idegenekkel, kik valóságos inváziót csináltak. A foyerben gyönyörű asszonykoszorú ácsorgott, ismerős képviselőket lesve, kiktől jegyet kérhessenek.

Gyakran lehetett hallani a nyájas magyarázatot:

- Egy alma nem sok, de az sem férne már el a karzaton.

Az ellenzéki képviselők arcán bizonyos ünnepélyes dac ült. »Kellett ez nektek?« - mondogatták gúnyosan vigyorogva. A kormánypártiak inkább kíváncsian, mint megilletődve beszélgettek a demonstrálókról. Maga a miniszterelnök is künn járkált barátaival, nyugodtan érvelgetve az aggályos §-ok mellett. Kívülről tompa morajként hangzott be egyre a szózat. Az ablaküvegeken át üdítő napfény lopta be sugarait. Ez igazán mosolygó forradalom.

Néha egy-egy riadás fölvert nesze zúdult be. Lovak patkóinak csattogása. Most a rendőr lova ficánkol egy kicsit a tömeg közt. Majd zajos éljenzés harsan. Ugron jött vagy Irányi. Majd inzultáló hujantások hasogatják meg a levegőt. Bizonyosan Pulszky Ágoston érkezik.

Benn a teremben Szentkirályi Albert folytatja a tegnapi gyerekséget: a detektíveket. Úgy tetszik, le se feküdött az éjjel, mert ha aludt volna rá egyet, elő se hozná. Élvezettel szürcsöli szavait az óriási karzat, de az ellenzéki padok gyérek, mert az ellenzék most áttette a hadi operációit az utcára, ott benn csak segélycsapatok vannak Papp Elek vezénylete alatt, aki szellemes közbeszólásokkal fűszerezi a Szentkirályi beszédét.

A szónok fölemlíti a halállal fenyegető névtelen leveleket, amelyekről tegnap Tisza szólott.

- Ő maga írta - zúg közbe Papp Elek.

- A miniszterelnök is magyar - folytatja Szentkirályi.

- Dehogy az - rázta a fejét újra Papp Elek, s az ellenzék harsogó kacaja kíséri az ízetlen ingerkedéseket.

Miután a detektívekről kisült, hogy azok körülbelül az Apponyi beszédjét mentek a karzatra hallgatni, az ellenzék lecsendesült, de csak percekre, mert Ugron szép, gyújtó zárbeszéde ismét felforralta a vért az erekben. Percekig tartó éljenzúgások zajlottak fel. Az ifjúsággal megtömött óriási ketrecben, az elnöki mennyezet fölött, konvulzív mozgás volt észrevehető, minden tetszetős mondatnál, ahova Ugron a poént csapta.

Addig szórta a hazafias rakétákat, míg végre tüzet fogtak, addig éljeneztek alul, míg végre, mintha ennek lenne a visszhangja, falrázó éljenzúgás vegyült bele felülről. Egy tenger omlott bele a folyamba.

Mi ez? Mindenki fölnézett.

Az ifjúság tapsolt, dörömbölt, tombolt, rázta a kalapokat, kendőket lobogtatott le.

- A karzat összeomlik! - kiáltott fel egy ijedt hang.

- Ohó! Meg akarják ijeszteni a karzatot! - zúdultak bele baloldali kiáltások.

- A karzatnak nem szabad véleményét nyilvánítani!

- Elnök! Elnök! - fohászkodék hozzá száz hang.

Az elnök a csengettyűt rázta, de a csengettyű nem ért semmit, halovány arca kivörösödött az ingerültségtől, méltóságteljesen csapott kezével a házszabályokra, majd fölemelte a füzetet és meglóbázta a kezében.

Erre aztán lecsendesedett a háborgó tenger. Az elnök harsány hangon kijelenté:

- Elrendeltem a karzat kiürítését.

Teremtisztek csörtetve rohantak. Regele, Gyöngyössy harcba indulának.

Pedig egy kicsit nehéz volt a feladat. Mert se pallos, se fringia nem volt a kezükben. A jogászokat pedig nehéz lesz megijeszteni azzal: »hogy a jegyzőkönyvben meg fognak rovatni«.

A képviselők izgatottan fészkelődtek: Mi fog történni? Micsoda dulakodás lesz ott mindjárt! Tízen is rohantak az emelvényhez: »Föl kell az ülést oszlatni.« Nem akarunk csataképet látni!

A szélsőbal tombolt, ordított, a pokoli zsivajból csak ritkán gomolyodott ki egy-egy érthető mondat:

- Előbb figyelmeztetnem kell a közönséget. Így szól a házszabály. Csak azután jöhet a kiürítés.

Péchy habozva ingott egy percig: Tegyem, ne tegyem? Talán a kabátgombján is számolgatta.

Körülbelül így gondolkozhatott magában: Ejh, ha eddig megoltalmaztam a támadások, inszinuációk ellen mindenkit vér nélkül, még a Bourbonokat is, csak éppen Tiszát nem, minek nyúljak most is erőszakhoz? Szegény gyerekek!

S legott kijelentette, hogy csakugyan az ellenzéknek van igaza a házszabály szerint, tehát visszaveszi a rendeletet.

Sebbel-lobbal rohant a staféta Regele, Gyöngyössy után; fehér kendős parlamenter.

- Kegyelem, kegyelem! Maradhat a karzat.

Most már helyreállt a béke, Ugron befejezhette beszédét egy odalökött égő zsarátnokkal: »Vigyázzanak, nehogy a nemzet felöltözzék rémületbe, győzelembe.«

Percekig tartó »Éljen Ugron Gábor« hömpölygött a balvidéken, a mező egyik szélétől föl egész Horvát Boldizsárig és onnan vissza.

- Öt percet kérünk! - követelte harsányan az ellenzék.

- Legyen! - mondá az elnök.

- Nem kell! - bömbölt közbe Hevessy Benedek (aki most már nappal is álmodni szokott) - ha meg kell halnunk, haljunk meg hamarabb.

- Öt perc után a szavazás következik - szólt most az elnök, s benyúlt a dobozba, ahonnan a »V« betűt húzta ki.

- Oh weh! - kiáltá Wahrmann, kinek minden betűre van egy kész megjegyzése. (A Csáky rendelete óta németül.)

Sok éve már annak, hogy ilyen szavazást nem láttak e falak. Talán sohasem. A szavazás alatt rendszerint csak egy betű van odabent, az, amely éppen a szavazó prés alatt áll. Az ábécé többi részei a büfében lakmároznak, vagy a folyosón szivaroznak. Ma minden képviselő benn ült a helyén, s mély, síri csöndben kiáltotta ki Beöthy Algernon a neveket: Igazi szellemi vesszőfutás volt.

Az első név a Vadnay Andoré. Függetlenségi képviselő, aki »igent« mondott.

- Júdás! Áruló! - hangzott a szélsőbalon.

- Ez a véleményszabadság? - fakadt ki túlról Gajári Ödön.

De rögtön kihasadt a zajos éljenzés: Wenckheim Frigyes »nem«-je kiköszörülte a csorbát.

És valamennyi »nem«-nek, mely váratlan helyről jött, és valamennyi grófnak, aki nemet mondott, kijutott kóstolóba a népszerűség piskótájából egy morzsányi. Megéljenezték gróf Zay Albertet, gróf Zichy Jenőt és Kudlovich Imrét, nemmel szavazó kormánypártikat, a négy Károlyi gróf egymásután következő nemje nagy hatást keltett, kivált a köztük legnagyobb tehetségű »Pista grófé«, aki komótsipkában ült ott a teremben, mint egy keleti dinaszta. De legjobban járt Horváth Gyula, akit a kormánypártiak azért éljeneztek, mert dacára annak, hogy a kormánypártból kilépett, »igen«-nel szavazott, az ellenzékiek pedig azért, mert dacára, hogy igennel szavazott, kilépett a kormánypártból.

Arany László szavazatánál gúnyosan hangzott fel: »Ez az Arany János fia!«

Pulszky Ágostnál pisszegtek. Jókai »igen«-jét lassú, kedvetlen morgás kísérte. Némely halk, szégyenlős igennél azt követelte az ellenzék: »Mutassa magát!«

Az egész szavazás így folyt le izgatott, gúnyos morgások, ezerszájú bosszantások közt.

A kormánypárt csendesen viselte magát, csak a T betűnél harsogott végig a jobboldalon tüntető lelkes éljenzés, mikor Tisza Kálmán lépett be a terembe, hogy leszavazzon.

Kevéssel egy óra után kihirdette az elnök az eredményt. Százhuszonhat szótöbbséggel győzött a javaslat.

Óriási üvöltés kerekedett erre a baloldalon.

- Gyalázat! Cudarság!

A szabad karzatról az echó felelt:

- Abcug! Abcug!

Ott künn a kapuk előtt ezalatt nagy tömeg verődött össze.

Mire e sorok írója kilépett, maga is egy kedélyes abcugban részesülve, már akkor javában pezsgett bennök a hazaszeretet, melynek élő szimbólumait, gróf Károlyi Gábort és Madarász Józsefet a vállaikon vitték. Egypár lelkes ifjú epekedve kacsingatott Komjáthy Béla felé is, méregették, nézegették - de csak mégsem mertek vele megpróbálkozni.

Deiszen, van ám meggondolás a mai fiatalságban.

Még most a Csáky rendelete óta is nehéz az embernek bevallani az egész ország színe előtt, leszámítván az aradi hölgyeket, ^[5] hogy az apja német ember volt.

Nem tudom, de talán még a német apa is jobb, mint a semmilyen. Én pedig abban a hitben éltem sokáig, hogy magamtól termettem apa és anya nélkül. Míg végre, mint az érzelmes regényekben szokás, egymásra akadtunk.

Úgy jöttünk pedig össze, hogy valamelyik olvasóm beküldte postán az öreget, ócska vászonkötésben, megrepítgetve, össze-vissza fülezve. Mihelyt belepillantottam, rám mosolygott, rövid mondataival, ritkítva szedett poénjaival, mintha mondaná: »Mein Sohn, mein Sohn!«

Nézem, forgatom (mert már ekkoráig mindenki eltalálhatta, hogy valami könyvről van szó), hát amint átfutok nehány lapot, önkéntelenül, tör ki belőlem a fiúi érzés.

- Teringette! Hiszen maga voltaképpen az én apám. De hol a pokolban volt ön elbújva annyi ideig?

- Hm, fiam - morogta az öreg könyv, elsárgult lapjain száz meg száz megnyálazott ujj nyomaival. - Valaha engem is mohón forgattak, én is divatban voltam. De látod, az emberek, akik itt jellemezve vannak, mind kihaltak, nekem is a homályba kellett vonulnom. A karcolatíró és alakjai olyanok, mint az olló; együtt a két ág csattog, nyír, vág, külön egyik sem. A te alakjaid is elpusztulnak, édes fiam, s akkor a te irkafirkád sem fog érni semmit. Makulatúra lesz belőle.

- Biz az meglehet. Hanem legalább mi becsüljük meg egymást. Gyere öreg, fölelevenítlek és bemutatlak. Hátha egy félszázad múlva, valamikor 1940-ben engem is megismertet valaki az akkori t. Házzal. Ne félj semmit azért, hogy német vagy. Ki tudja, nem lesz-e az én utódom is megint az. Aztán nem voltál te egészen bolond ember; erős judícium, sok elevenség van benned; jól belátsz a vesékbe és nem nélkülözöd az attikai sót.

Hogy hítták az én öregemet, ki volt, mi volt, milyen társadalmi állással bírt, nem tudom; azokból az érdemes dietai követekből, akikről ő írt, s akik őt sokszor láthatták a harmincas évek végén és a negyvenesek elején a karzaton üldögélni, a mai országgyűlésen már egy sem ül. Csöndes kriptákban pihennek immár a pozsonyi országgyűlések nagy urai, akik egyidőben »fölséges diatának« szerették magukat titulálni, mit nevetségessé tett akkoriban a palatinusnak egy (valószínűleg csak ráfogott) bonmotja, midőn állítólag megállította kocsiját, látván szembe jönni a veszekedett pozsonyi sárban egy csomó követet: »Csak gyalog, gyalog méltóztatnak hazasétálni, fölségtek?« kérdezé gúnyos csípősséggel.

Az általa »megkarcolt« karokból és rendekből Fejérváry Miklóson kívül, ki most Amerikában Davenportban lakik, már tán csak egy kar van életben, Pulszky Ferenc, - ő még megírhatná (és jól is tenné, ha megírná), ki volt a t. dieta írója; mert maga a könyv, melyet 1844-ben Lipcsében nyomtak s melynek »Neue Croquis aus Ungarn« a címe, névtelenül jelent meg. A »neue« szó mutatja, hogy már korábban is jöttek a szerzőtől Croquis-k és hogy igen kapósak lehettek. Az meg az időket jellemzi, hogy az effélékhez Lipcsében kellett keresni nyomdát. Jaj lett volna a skriblernek is, a nyomdának is, ha itthon mer a tekintetes urakkal kikezdeni.

Pedig milyen szelíd, kíméletes és objektív megjegyzések! Ma már ezekhez viszonyítva a szelíd Törs Kálmán is szúrós, harapós. Én pedig valóságos emberevőnek tartom magam.

De ha úgy tűnnek is fel e könyv némelykor enyelgő portréi, mint egy temetőben az epitáfiumok, rég porladó emberek fölött; ha megcsiklandozza is orrodat a doh és a penészszag: mégis gyönyörködtető olvasni az ismeretlen író kritikáját a közélet ósdi katonáiról azon pályák kezdetén vagy közepén, amelyeknek végét mi most már tudjuk, de amelyeket neki el kellett találnia.

Somssich Pál somogyi követ még fiatalember, akiről azt írja: »Nem republikánus, nem jakobinus, nem royalista, nem liberális és nem konzervatív, hanem valamennyiből egy kevés, nagy egoizmussal.«

Lónyay Menyhértnek »szép jövőt« jósol, mert sok szorgalom és értelem van benne. Pitt már 21 éves korában volt miniszter, miért ne lehetne Mármaros követje, Lónyay Menyhért 22 évvel? Nem sokba veszi azonban Deák későbbi kedvencét, a szabolcsi Bónis Samut: »Kevés műveltsége, kevés ismerete van, de elég természetes esze és bőbeszédűsége, egy adag nyerseséggel vegyítve.«

Szinte megelevenül a dieta. Ott látjuk a fiatal nyalka piperkőcöt, Csernovics Pétert. (»Sardanapal, Nero, Don Juan, mind csak Kismiska hozzá képest.«) A nagy »kánkán táncost«, Semsey Bélát, az »első magyar kvékert«, Bezerédy Istvánt. Ott ül Zsedényi Eduárd, úgy látszik, jó ruhában, mert semmi észrevételt nem tesz e tekintetben a mindent látó szerző. Ghyczy Kálmánból még elő nem csillog, az ő szemeiben, a leendő pártvezér és miniszter, de már nagy tekintélyben áll.

Az elnöki csöngettyűt Szerenesy, a perszonális kezeli. Vaskos, marcona alak, de bizonyos kedélyességgel és jovialitással. Mérgesen látszik ott ülni, de csak ameddig meg nem szólal. Hangja most csendül, szelíd és finom. Kifejezési formája delikát, ellentétben a külsejével, dialektikája gondosabb mint a toalettje, kecses, vonzó, mint egy grizett.

De nehéz állása is van: »Szent Patrick a Szentháromságot egy háromlevelű lóherén magyarázta meg az írlandiaknak:

Szerencsy Istvánnak, midőn a kormány intencióiról beszél, sokszor ez a lóheréje sincsen meg.«

A dieta egyik notariusa Vukovics Sebő: »Mielőtt követté választották, sokat várt a hír az ő zseniálitásától. Vukovics azóta is beszél, de a hír azóta hallgat.«

Pompásan jellemzi az akkori nagy embereket: »Klauzál egy Mirabeau, annak bűnei és bátorsága nélkül, és tegyük hozzá, a francia monarchia nélkül«. Hampdenhez hasonlítja a kemény karakterű Palóczyt »aki fél a vasúttól és gőzhajótól«. Szemere Bertalan nagy szerepét látnoki szemmel hirdeti, Beöthy Ödön, a magyar liberalizmus Dantonja »mint szónok cinikus és naiv, közönséges és magas, jó és rossz tulajdonai csodálatosan vegyülnek össze: megérdemel füttyöt és apoteózist, halhatatlansági koszorút vagy egy marék szénát, egy páholyt a bolondok házában vagy egy szobrot valamely nyilvános téren«. Szentkirályi Móric »egy római a köztársaság korából«. Kubinyi Ferenc, a nógrádi követ torz vonásai ráillenek egy-egy mai szélsőbalira: »Kubinyi egy anakronizmus a törvényhozó testben. Az ő mélysége üresség, értelme közhely, s mindkettő beleömlik egy frázisóceánba. Az ő hamilkari gyűlölete a kormány ellen monoton színt ad minden beszédének. De Maistre megverte szolgáját, ha az Voltaire-t olvasta, Kubinyi üti a kormányt, valahányszor a megye korrupciójáról van szó.«

Könnyed kontúrokban festi az egyes megyéket is egy füst alatt, midőn követjeiket említi. »Nógrádban - úgymond még most is nagy felekezeti torzsalkodás van; mindenik azt kérdezi a másik felől, lutheránus-e, vagy katolikus?« »Hontban a gentlemanok egyszerűen intézik el egymás közt becsületbeli ügyeiket: minduntalan pofozkodnak.« (Hontban már hát akkor is megvolt a mostani hercehurca!)

A mi öregünk virgonc, elmés néhol és lakonikus. Szabó Kálmánról csak annyit ír: »Klauzálnak mamelukja« (Micsoda? Hát már akkor is voltak mamelukok!) Az Esztergom megyei Kruplanitz Simont egy versezettel örökíti meg, melyet nyilván az akkori idők Meszlényije faragott.

Ohne Geist und ohne Witz
Ist der Graner Kruplanitz.

Bár a követek táblájának tagjai közül ma egy sem ül a képviselőházban, de mégiscsak a nagy alakok, a Szemerék, Szentkirályiak, Palóczyak és Klauzálok vesztek ki, a Kruplanitzok élnek folytatásaikban. E mulatságos típusok kipusztíthatlanok.

Avagy rá nem ösmerünk némely akademikus képviselőnkben Zsoldos Ignácra? »Egy 'könyvet írt a szolgabírói hivatalok használatára. Az Akadémia pályadíjjal tüntette ki e művét. Talán azért, mert egyetlen szolgabíró sem használhatta az országban?«

Hát Liptó vármegye Szentiványi Ödönje hány példányban van meg?

»Szentiványi Ödön ugyanis zseni - a biliárdban, zseni - a piquetben, zseni - a whistben, zseni - a tarokkban és egyéb semmi.«

Íme a mai stréberekből is egy példány:

Szegheő Józsefról írja a szerző: »Az asztrológusok azt hiszik, hogy azon planéták, akik közel keringenek a naphoz, egykor az ő helyét foglalják el. Én ezt nem hiszem.«

Abafy Aristidest azzal vágja meg: »Vezeték- és keresztneve külön-külön történelmi, de együtt, úgy amint van, sohasem lesz történelmi.« (Gubó legyek, ha ez nem a mi Hannibal Józsefünk.)

Egy szó mint száz, a pozsonyi karcolatíró okos, jóízű ember volt, akinek megvoltak a maga stichblattjai (a sárosi Piller László, a szolnoki Szluha Imre) és a kedvencei, Deák, Szentkirályi, Klauzál (bár az első nincs jelen az akkori dietán), de a nagy emberek mellett szerette a kicsinyeket is, (nem úgy, mint később a maró tollú Kecskeméthy Aurél, aki, hogy Kaas Ivorral szóljunk, oroszlánokra vadászott és a szalonkákat nem vette észre). Az én németem, akárki volt is, szívből szerette a magyarokat, éles, átható tekintetével belátott a táblabírói gyomrokba, elnézőn, némelykor mosolyogva tekint el hibáik felett, van érzéke virtusaik iránt, nagy gourmand a parlamenti szócsaták élvezésében, melegíti az igazság s gyönyörködteti az esprit.

Biz isten, megérdemelte volna, hogy megélje a »Hoch«okat és a Károlyi Gábor közbeszólásait.

Ide a vonal alá teszem, mert sok abban a tréfás elementum.

Hogy nemzetiségi politikát csinálhassunk kicsiben, ahhoz három dolog szükséges: először egy város vagy megye, ahol nem laknak magyarok (az van elég), egy tekintélyes nemes ember és egy bohemien. Ez is van elég. És végre szükséges egy negyedik dolog is: egy miniszter.

A miniszter fogja a tekintélyes embert és megteszi az illető nemzetiségi megyébe, vagy városba főispánnak, a bohemienből pedig csinál lapszerkesztőt.

A nemzetiségi főispán sajátszerű species. Egy se hal se hús ember, akinek valami pereputtya vérségi kötelékben van az illető nemzetiséggel, amelyet kormányozni hivatott. Vagy az anyja volt rác, vagy a felesége az, ha rác vidéken regnál. De ennek meg kell lenni. Mert a nemzetiségi főispánnak olyan kinézésre van szüksége, hogy alulról rácnak tartsák, felülről pedig magyarnak. E Janus-arccal csibukozik aztán a »szeretve tisztelt« főispán mindaddig, míg életfonalát el nem metszik a párkák vagy Baross főispánságának tartama alatt odairányul a politikája, hogy e Jánus-arcot megtarthassa; néha suttyomban magyar, nyíltan rác, máskor nyíltan magyar és suttyomban rác. Lavíroz és mosakszik. Magatartása óvatos, homloka redős, jelentései vidámak és megnyugtatók. Ha meghal vagy elmegy ti. a »saját kérelmére« (mert egy főispán meghalni is valószínűleg a saját kérelmére szokott), kétféle nekrológot kap: a rác lapokban mint nagy rác hazafit siratják, a magyarokban mint nagy magyar hazafit, az »állameszme rendíthetlen bajnokát«. Egy szóval a világ még holta után sincsen vele tisztában.

Annál átlátszóbb firma képződik a bohemienből.

Ez a fiatalúr legelőbb is kigondol egy lapcímet (nem is valami nehéz dolog), az újszülött címnek megszerzi dajkául a kormányt, azzal leutazik működési helyére, a nemzetiségi városba (maradjunk amellett, hogy az is egy rác város), ahol olyan mély csönd uralkodik, mint a »Budapesti Közlöny« szerint a Fiume melletti tengeren.

Ez a csönd vagy igazi, vagy mesterséges, valószínűleg igazi. De mindegy, akármilyen. A méltóságos főispán úrnak az az elve: »Quieta non movere«. Nem mozdul tehát semmi. Az emberek esznek, pipáznak, dolgoznak és fizetik az adót: a két előbbit szívesen teszik, a két utóbbit kedvetlenül. Ennyi már megragadt a magyar nemzeti géniuszból a rácokban is.

A fiatal szerkesztő, a magyar ügy nagyra hivatott apostola, szétnéz az idegen városban, szerkesztői irodát fogad, beállítja a nagy fekete kalamárist, nyomdával szerződik, mire megkezdi működését, az úgynevezett »küzdelmet«.

A cél igen szép, igen hazafias s a szubvenció is elég kerek összegecske.

A Hírkürt rajta van, hogy megérdemelje. Megjelenik és harcol. Igenis harcol. Üt, vág előre-hátra, balra (a »jobbra« nem nyomdahibából maradt ki). Szikrázik a toll, frecseg a tinta, maró mint a lúg, mert én istenem, hiszen a Hírkürtnek is meg kell érdemelnie a kenyeret. Akár van ellenség, akár nincs. Ha verekedni küldték, hát verekszik.

Egy nem magyar feliratú cégtábla elég ok, Kukovics kereskedő ledorongoltatik, Knezics gyáros szerb nótát húzat a majálison - ki kell pécézni a hazaárulót! Bertics városi tanácsos hajadon leányzói a szerb színekbe öltözve sétáltak a promenádon. Nyaktiló a Berticseknek!

A »Hírkürt« minden száma párolog a haza levagdalt ellenségeitől. (Mind kövér, ritkított betűkkel vannak levágva.) A szerkesztő megelégedetten dörzsöli a kezeit vasárnap.

- Ez aztán szám!

S legott küldi keresztkötés alatt Bereziknek, a sajtóiroda főnökének.

Kék ceruza keretek jelölik a figyelemreméltó helyeket, mintha mondanák:

- Látja méltóságos uram, hogy küzdök én!

És e hatalmas Toldy Miklós (kit azonban gyakran hívnak, vagy tán csak azelőtt híttak Stern Móricnak), néhol kettős keretet is csinál a támadásnak, susogván ezzel virágnyelven:

»Bizony megérdemelném a szubvenció fölemelését.«

A jó Berezik Árpád vagy olvassa a támadásokat, vagy nem olvassa, de azt mindenesetre látja, a krikszkrakszok hangosan kiáltják, hogy ő küzd... rémítően küzd, tehát hasznos ember és helyén van ott.

Foly hát az ádáz harc s minél jobban vastagszanak a »Hírkürt« kötetei, annál több Kukovics és Bertics kerül a hurokra.

A jámbor Kukovicsok eddig ugyan nem gondoltak a politikára, nem feszelegtek se ide se oda, maradtak egyszerűen a rőfnél, hanem a »Hírkürt« »belebőszítette« őket. Csinált belőlük nagy szerb hazafiakat, magyarfalókat - s aki egyszer a magyarba belekóstol, annak megjön ahhoz az étvágya.

Nehány évi szerkesztői működés éppen elegendő, hogy az egykori csendes város lázas dühbe legyen, a folytonos ingerkedések megtermik az ódiumot. Immár a főispáni jelentések se oly vígak és megnyugtatók, bevallják szép szavakban:

»A hangulat, fájdalom, ellenséges tünetekben nem szenved hiányt a magyar állameszme iránt.«

Mire a kormánykörökben beáll az aggodalmas töprengés:

- Mit kellene ott csinálni? Ejh, átidomítjuk a »Hírkürt«-öt napilappá.

- Mire készül az ellenzék?

Ezt kérdi egymástól ahol három ember összejön: lesz-e skandalum, lesz-e sok »Hoch« megint?

S mikor ezt apróra megbeszélték, kiszínezve gazdag fantáziával Polónyi jövendő akcióit, megemlítvén, hogy »Horánszky arca nagyon zordon«, áttérnek a másik kérdésre:

- Hát a szegény mamelukok vajon hogy érzik magukat?

- A mamelukok? Jól. Köszönöm.

A mamelukoknak sohasem volt jobb dolguk.

Azaz mit beszélek... volt, de csak egyetlen egyszer. Sok viszontagságon mentek keresztül szegények, de voltak arany napjaik is. Persze régen, még a boszniai okkupáció idején, mikor a kormánynak csak hét többsége volt.

Hét többség! Milyen csodálatos ez! (Talán csak mese!)

Tüneményes korszak, érdemes róla megemlékezni, s mostani ésszel elképzelni, hogyan is lehetett.

A »Wippek« jegyzéket vittek a mamelukokról, s minden szavazás előtt halálos verejtéket izzadtak félelmükben, hogy együtt van-e az egész nyáj. Egész elaboratumuk volt, hogy a mameluk a nap minden órájában hol található. Vigyáztak minden lépésére, mint a két szemük világára.

Maga a hét ember borzasztó hatalom volt, s mindenik mameluk a hét egyikének tarthatta magát.

Ha egy kormánypárti képviselő álmosan, bágyadtan jött a folyosóra, három miniszter ugrott oda kérdezősködni:

- Mi bajod? Rosszul érzed magad? Ne okoskodj! Hadd lám az üteredet.

A derék Krajtsik akkor volt virágjában dédelgetve, mert ő mindig álmosan jött fel.

Hátha még haragos arcot mutatott valaki. Erre lett csak riadalom. A kormány összesúgott a »piros szobában«.

A pénzügyminiszter: Nem vettétek észre, hogy Móricz Pál haragszik.

A közlekedési miniszter: Pál? Haragszik? Ki bántotta Pált?

A király oldala melletti miniszter (szemrehányóan): Talán ki nem neveztétek valakijét?

Igazságügyi miniszter: Mindenkije hivatalban van.

Honvédelmi miniszter: De hát akkor miért haragszik?

Kereskedelmi miniszter: Ne kutassuk miért, elég, hogy haragszik, menjünk hát, és kérleljük meg a jó öreget. Ilyen nagy urak voltak a mamelukok.

Ha valami jó szónok perorált bent a teremben, s a tetszészajba és viharos tapsokba egy-egy köhécselés belehangzott, a jobboldali padokról egyszerre odafordult a párt figyelme. Suttogó moraj hömpölygött végig:

- Ki köhögött?

A párt oszlopai elhalványodva gondoltak a szomorú eshetőségre:

- Hátha hatra találunk leolvadni.

A miniszterek fölkeltek piros székeikről, háta mögé hurcolkodván a köhögőnek:

- Hol fáztál meg, az isten szerelméért? Miért nem vigyázol az egészségedre? Eredj haza, de rögtön, feküdj le, és igyál egy kis marmancs herbateát.

Szép, meleg élet volt az, ha ilyen volt, pedig ilyenformának kellett lennie azokban a kritikus időkben.

Persze nem tartott soká. A párt elkezdett nőni és gyarapodni. Minden országgyűlésre több-több mamelukot küldött fel az ország. Lassan-lassan a tanácsterem patkójának a balhajlását is elérte a Tisza-párt.

A hajdani »hét többség« csak mint rege élt a mamelukok ajkain, s mikor felemlegették az öregek néha-néha esténként a »fehér asztalnál«, még a szájukat is megnyalták utána: »Hej, mikor még mi csak heten voltunk.«

Nagyot változott a világ azóta. Nem olyan becses többé a mameluk.

A miniszterek alig is ismerik őket mindnyájukat. Az ördög se törődik velük. Duzzoghat már Boros Bálint kedvére, senki sem kérdezi: »Mért haragszol, bátya?« Köhöghet Rácz Athanáz: senki se javasol neki medicinát. Emich Gusztáv odáig jutott a rezignációban: »Hej, ha legalább a klubszolgát mi magunk választanánk.«

A párt nagy, hatalmas, hű és tömör - egy igazi nagy erdő, ahol senki sem ügyel az egyes fákra, hanem holdakra méri.

Nemcsak a miniszterek nem törődnek többé egyes apró emberekkel, de a Wippek se tartják többé számon. Kivált mióta szegény Vizsolyi meghalt, kinek az volt az ambíciója, hogy mindig száz legyen a többség. A »Wippek« megelégednek kilencvennel is. Aki jön, szavaz, aki nem jön, maradjon otthon. Hadd legyen valami a »távollevők« rovatában is. Telegramok nem mennek többé a »mezei hadak« után. Nyugton csibukozhatnak falusi kastélyaikban a »bujkálók«. Sőt, a folyosó csendes zugaiban is szemügy nélkül veszhet el szavazáskor egy-egy tépelődő.

Nem ijed meg már senki, ha valamelyik mameluk megbetegszik. Sőt, a haláleset inkább a kellemes események közé sorozható.

Legalább ürül egy kis hely.

Az »egy kis helyre« sokan várnak már. S mikor a fekete zászló meglebben a palota homlokzatán, közömbös arccal kérdik: nem azt, hogy »ki halt meg«, hanem »hol lesz megint új választás?«

* * *

Ez volt a mamelukok helyzete, s te jámbor hazánkfia, ki soha be nem pillantottál a kulisszák mögé, s csupán az ellenzéki ecsetek után ösmered a mamelukot, aki hited szerint egy húsosfazék mellé telepedve éjjel-nappal azon töpreng, miféle új adókat lehet még behozni, lásd be most e rajz után, hogy a mameluk egy meglehetős szürke lény, akinek se alulról, se felülről nem jut ki a tömjénfüstből, aki nem sütkérezik a hatalom fényénél, nem arat tapsokat. Ha mégis mameluk, bizonyosan a saját kedvéből és meggyőződéséből az.

Persze a régi verőfényes napok emlékén felsóhajt néha. De, hogy e verőfény visszatérjen, az immár lehetetlennek látszott. Csak mint kuriózumot emlegették fel néha tavaly:

- Vajon leszünk-e még valaha becsben?

- Nem. Soha többé.

Egy-egy disszidens támadt néha. Ilyenkor némi derű ült ki a mameluk homlokokra:

- Eggyel megint kevesebben vagyunk, hála istennek!

De mi az! Egy csöpp a tengerből! Még a nagy véderő vita is csak két csöppet bírt fölszívni!

Már a reményről is lemondtak, mikor egyszerre négy hasadékon kezd derengeni a verőfény...

Tisza megcsinálta a nagy emberek kabinetjét.

Hatalmas államférfiak ülik a piros székeket, erőtől duzzadó kezek fogják a gyeplőket, tele munkakedvvel, tele ambícióval.

Hogy egy ilyen kabinet sok jót csinálhat, ha a munkához hozzáfog, az valószínűnek látszott, de hogy mi jó származhat ebből a szegény mamelukokra, azt senki sem gyaníthatta.

Pedig megtörtént: a mamelukoknak virradni kezd.

Az új miniszterek közt természetszerűen beállott a vetélkedés, hogy ki lesz a »második«.

Ki lesz? Ez a kérdések kérdése, mely a legközelebbi ülésszakban eldől. Baross imponáló ereje, Wekerle sikerei, Szilágyi nagy talentuma, Szapáry Gyula szerencsés pozíciója vívják-e ki Tisza kabinetjében a »második« helyet.

Az összes mamelukok természetesen a Tiszáé - de ez nem zárja ki, hogy mellékszereplésekre is ne vállalkozhassanak, amikor üres idejük van.

A »második« hely azé, akinek több ereje lesz a pártban. És e hatalmas kabinetben a második hely is nagy dolog. Visszafelé fordult tehát a világ. A miniszterek nyájas arccal jönnek megint a klubba - mint valaha régen azelőtt. Krajtsiktól ismét megkérdik:

- Egy kicsit sápadt vagy ma. Talán nem aludtad ki magad az éjjel.

Boros Bálintnak, ha egyet köhög, javasolják a marmancs-teát.

Nyájasak és szelídek, karonfogva sétálnak az apró emberekkel és igen gyakran megkérdik:

- Mi ebben a kérdésben a te véleményed?

És a mameluki arcok e harmattól kezdenek kigömbölyödni, mint az elszáradt plánták. Az egész szabadelvű klub csupa megelégedés, csupa mosoly, csupa derű.

Tetterő pezseg a kormányban, életkedv a pártban; és legfeljebb kíváncsiságból töpreng rajta az unatkozó párttag, mikor már végigolvasta a klub bársonyos olvasójában az összes lapokat, átszólván ásítozva a szomszédjához:

- Mire készül vajon az ellenzék?

- Szily vagy Beöthy?

Ez a kérdés. Két olyan derék, tekintélyes, kedves ember áll szemben egymással, hogy nehéz napja lesz az Akadémiának a jövő hétfőn.

Egy hajdani alispánválasztás sem verhetett volna nagyobb port - mint most a főtitkáré.

Fölkerekedének az összes fegyverfogható elemek: jó öreg Salamon, a »vasszorgalmú«, ki a »Budapesti Közlöny« szerkesztése mellett még az egyetemi tanárkodásra is ráér. Pulszky, az öreg »csataló«, ki minden csatában ott terem. Ott volt a lírai kedélyű Zichy Antal, a mézszavú Szász Károly, a jámbor arcú Hunfalvy, a száraz, vézna Szarvas Gábor, a fakó Than, a klopstockképű Schvarcz Gyula és a többi helybeliek. Még a levelező tagok is berukkoltak. S ádáz harci tűz égett valamennyiben.

- Itt ma nagy ütközet lesz

Gyulai Pál fölpaprikázva ült az elnöki asztalnál, farkasszemet nézve a kis termetű Szabóval. Mindketten úgy tűnnek fel, mint elaggott apródjai az elnöklő Eötvös Lorándnak, kinek rokonszenves barna arcára hat gyertya lángja vetette fényét.

A mennyezetről ragyogó csillárok világoltak a kopasz tudósok fejére, kik közül kirítt a Wlassics és a Hampel dús hajzata és az Acsády szép választéka.

Természetesen az elnök nyitotta meg az új ülésszakot egy olyan meglepetéssel, ami testvérek közt megért egyiknek-másiknak vagy tízezer forintot.

Bemutatta ugyanis Semsey Andor levelét, melyben az százezer forintot ajánl fel tudományos célokra.

Éljen-zaj tört ki a teremben, mely több ízben megújult, amint az elnök részletezte a tíz-tízezer forintos pályadíjat. Ünnepélyes hangulat ömlött el a tekintetes Akadémián.

Széchenyi István óta nem hangzott itt ilyen frappáns szó. Százezer forint! Tíz tudományos munkára! Királyi bőkezűség.

A fiatal elnök eltalálta az alkalomhoz méltó formát:

- Felállással fejezzük ki köszönetünket, t. Akadémia. (És ő maga is felállott.)

Az akadémikusok mind fölemelkedtek, s még egyszer fölhangzott a terem boltíveit megrázó éljen. Csak egyetlen alak maradt ülve, aki Schvarcz Gyula és egy újdonsült levelező tag közt ült; egy fakószínű kopasz ember, szelíd kék szemekkel, egyszerű közömbös arccal.

- Miért nem állt fel? - mordult rá szomszédja, az újdonsült levelező tag.

- Nem illik - felelte az szerényen.

- Hogyhogy, uram? - szólt emez ingerülten.

- Mert hát én vagyok az a Semsey.

Valóban ő volt, ott ült csendesen, összehúzódva, majdnem röstelkedve a tudomány lelkes barátja, kit e közömbös kor szült annak jeléül, hogy az igazi hazafiság még nem vesztette el termőerejét, csak ugaron van.

* * *

E megható, de mégis egyszerű jelenet után (mely valaha történelmivé lesz) Munkácsi Bernát vitt el bennünket a vogulok és osztjákok közé.

Munkácsi Bernátról nem tudom, nagy tudós-e, de hogy okos ember, állíthatom, mert terjedelmesen leírt útjában villámvonaton cipelt, átugorván imitt-amott tíz-húsz lapot; minthogy a százezer forint furkálta a tudósok fejét, és senki sem törődött a vogulokkal.

Annyit azonban mégis megtudtunk az értekezésből, hogy az orosz cár igen tekintélyes úriember, s miután Munkácsi Bernátot erősen a pártfogásába vette, az Ural vidéki hatóságok roppant reverenciával viseltettek iránta, és a voguloknak ekképpen parancsolgatott:

- Mondjátok el népmeséiteket a cár nevében!

A kis Gyulai büszkén nyújtogatta a nyakát kifelé fehér puha inggallérjából arra a tudatra, hogy a fehér cárnak is imponál a magyar Akadémia.

A tudományos kirándulás után jött a kedélyes kortesvilág. A mai ülés harmadik felvonása.

Az Akadémia zárt ülése volt ez.

A hölgyek és reporterek eltávoztak, s kezdődött a választási erőpróba annyi rafineriával, hogy szinte megcsodálja az ember. A Szily-párt az inkompatibilitás kérdését vetette föl, ravaszul megkerülvén a kérdés személyi oldalát.

Szily ugyanis hajlandó elhagyni tanári székét, ha megválasztják; Beöthy ellenben bele van szeretve az egyetemi katedrába, melynek kiváló dísze, s nem szándékozik azt elhagyni.

Nosza fogja magát a Szily-párt, s megindítványoztatja a kiküldött bizottsággal, hogy a főtitkári állás minden más hivatallal inkompatíbilis legyen, minélfogva az állás javadalma is háromezer forintra emeltessék.

A Beöthy-párt összesúgott: Zichy Antal halasztást kér az indítvány tárgyalására, mert hát nincsenek itt a vidéki tagok. A szegény jó vidéki tagok! Csakhogy valahára őket is szóba hozták! A Beöthy-párt gazdag fantáziával látja őket, amint a hívó szóra jönnek kopott kofferjaikkal a zónatarifával... s pár napi halasztást kér.

Mert rettenetes dolog volna, hogy a vidéki tagok joga meg legyen csorbítva. Mit szólnának ahhoz a becsületes vidékiek, e jámbor tudósok, kik csak akkor jönnek tapétára háborútlan időkben, ha a fekete lobogó nevükben leng a palota homlokzatán.

A Szily-párt vezére nem engedi a halasztást. A kérdés egyszerű, mindenki megértheti, minek azt tanulmányozni. E mellett szól Pulszky Ferenc és Gyulai Pál is.

Szász Károly a higgadtság nyergére ülve tör lándzsát a halasztás mellett. Schvarcz Gyula vehemensen lép a sorompóba, Szász segítségére rohanva, de az ellenzék ingerülten zúgja: »Szavazzunk!«

Eötvös fölteszi a kérdést:

- Elhalasszuk-e az ügyet vagy nem?

- Titkos szavazást kérünk! - kiáltja Schvarcz Gyula.

A parlamenti viharokban és a 25. § megszavazásában megedzett Vadnai gúnyosan vág közbe:

- Még erre se mernek nyíltan szavazni?

Csakugyan titkos lett a szavazás. Tizennyolc igen döntötte el a dolgot, hogy most kívánja tárgyalni az Akadémia az indítványt.

- Ez a Beöthy-párt veresége!

Ettől a perctől mind nagyobb-nagyobb erőre kaptak Szilyék. Than igen ügyesen fejtette ki - a választási finesz taligáját tolva -, hogy az Akadémiának »egész ember« kell (ez volt a Szilyék főérve), mire az inkompatibilitás és a háromezer forintnyi főtitkári fizetés már egyhangúlag ment keresztül, de ami különös, mind a két pont dühös elkeseredett vita után, mely hol részletessé, hol általánossá vált - amint a filozófusok vagy történettudósok beszéltek.

Pulszky Károly meg is oktatta őket, hogy a »Házban« ez sorba szokott menni, mégpedig előbb jön az általános vita, aztán a részletes.

De nem volt igaza, mert a tekintetes Akadémia nem tanulhat a tisztelt Háztól semmit, míg ellenben a tisztelt Ház megtanulhatja a tekintetes Akadémiától, hogy egy kis jó taktika mellett személyi dolgokat elviekkel lehet eldönteni.

Hát nem elég simaság ez ilyen kálvinista atmoszférában. Az ülés 5 órától 9-ig tartott, ami nagy dolog, ha meggondoljuk, hogy Thaly nincs is idehaza.

Ma őt ünnepli az egész sajtó, ma őróla beszélnek mindenütt. Az alacsony füstös kávéházakban, sőt még tán a Nemzeti Kaszinóban is. Még ott is imponált a százezer forint.

A nagy gavallérok, kik húszezer forintot szoktak egy-egy kártyalapra tenni, s akik most kerültek vissza Tatáról, megrökönyödve dugják össze a fejeiket:

- Hogy lehet annyi pénzt kidobni!

És ha eddig talán ösmerték is, tudom, gúnyosan kérdezik most egymástól:

- És ki voltaképpen az a »jókedvű« adakozó? (Ha ugyan szabad olyan mondatot adnom a szájukra, amiben »r« nincs.) Meglehet, kérdezték azt egyebütt is sok helyen, mert Semsey már régen mecénás ugyan, de oly zajtalanul teszi, hogy csak a tudós világ tud felőle. De az aztán egész adomakört fűzött össze róla.

Nem is olyan rossz, ha »jókedvű adakozónak« mondjuk, ami ritkaság a magyarországi adakozók közt.

Mert a magyarországi adakozók kétfélék.

Olyanok, akik testálnak (mint Rökk) s ezek nehezen teszik azt jókedvvel.

És olyanok, akik gálaruhában, ünnepélyes éclat-val vágnak ki egy nagy összeget. Ez is inkább hiúság, mint jókedv. Természetesen nemes hiúság.

De Semseynek az a természete, hogy adjon, hogy megszabaduljon a pénztől, mikor az sokra gyűlik. Nyugtalanul, gondolatokba mélyedve jár-kel ilyenkor. Helyét nem találja. Úgy van vele, mint az olyan ember, aki rászokott a köpölyözésre, hogy a fölösleges vérétől megszabaduljon.

Fiatal korában meglehetős szerény körülmények közt élt, míg végre roppant terjedelmű birtokot örökölt Balmazújváros vidékén, de annyi adóssággal, hogy alig volt megtartható.

Tanácskozott ügyvédekkel, s ezek kieszeltek egy »modus vivendi«-t, ha az új földesúr szigorú életet él, nem költ, csak a legszükségesebbekre, akkor bizonyos idő múlva tiszta lesz a birtok.

- És mennyit szabad költenem?

- Évenkint tizenötezer forintot.

- Én csak ezerötszáz forintot szándékozom költeni.

Az ügyvédek persze mosolyogtak rajta; tudták már, mennyit érnek a fiatal dzsentri örökösök jószándékú fogadkozásai. Nem ismerték Semsey férfias karakterét, hogy amit egyszer elhatároz - az »vas«.

Semsey olyan élethez látott e naptól fogva, mely közel áll a nélkülözéshez. Egy kis szobában lakott, olcsó ruhában járt, olcsó vendéglőkben étkezett, legfeljebb könyvekre költött valamit. »Ezek a legolcsóbb társaság« - mondá. Évek múlva hozzátette még: »és a legkedvesebb társaság«.

Hajlama a természettudományi könyvekhez vonzotta. Ezekkel élt. Később azután ezeknek.

Sok-sok év kellett még így is, míg végre tiszta lett a birtok. Ő maga észre sem vette, úgy elröpült az idő, csak akkor hökkent meg, mikor a tiszttartója egy napon azt jelentette:

Elhoztam az első negyvenezer forintot, ami már a nagyságod jövedelme erre az esztendőre.

Semsey megijedt ettől a tengernyi összegtől.

- Hát mit csináljak én ennyi pénzzel?

- Költse el nagyságod, mert esztendőre még több lesz.

- De ugyan mire költeném?

- Hagyja itt ezt a diákos szobát és vegyen ki egy emeletet.

- Én? Hogy én a kedves kis szobámat itt hagyjam? Soha!

- Járjon nagyságod a Nemzeti Kaszinóba. Ott majd megjön a jó idea, hogy mit lehet negyvenezer forinttal csinálni.

- Hogy én a könyveimet elhagyjam? Azt ugyan nem cselekszem.

Nem is hagyta el. Inkább még többet vett hozzájok. A szegény életmód második természetévé vált. Undorodott a fölösleges kiadásoktól. Megtartotta kopott kabátjait, olcsó vendéglőjét, régi barátjait - a könyveket. És szerzett hozzájuk újakat is. Gyorsan nőtt most a könyvtár, volt rá pénz elég. Sőt a pénz több volt a könyveknél. Minden természettudományi munkát megvett, ami megjelent a kontinensen. Folyton vette, hozatta az újdonságokat, de azért a negyvenezer forint mégse fogyott el. A könyvek ellenben egyszer csak elfogytak és Semseynek nem volt mit olvasnia többé, a pénz pedig nemhogy elfogyott volna, de egyre nőtt, kölykezett, s egészen kétségbe ejtette, hogy őneki most azt őriznie kell.

Vagy a pénz lenne kevesebb, vagy a megveendő könyv lenne több.

Hanem, nini, hiszen ezen segíteni is lehetne.

Ha például ő is íratna néha egy jó könyvet, mindjárt több lenne a könyv, és kevesebb lenne a pénz. Azonfelül volna új olvasnivalója is.

Így fogta meg Herman Ottót, kit úgy becsül, mint a két szeme fényét, rásegítette, beleösztökélte a gyönyörű halászati könyv megírásába, most meg újabban a madarakról szóló munkába ugratta be.

De a pénz még mindig nőtt, nőtt, bolondul nőtt. Mert hiszen Herman Ottó is csak egy van, s az is csak egy könyvet írhat egyszerre. És az kevés, nagyon kevés.

Elhatározta, hogy új Herman Ottókat fog keresni, s így született meg fejében a nemes elhatározás: tíz könyvet íratni egyszerre, s tízezer forintot adni a könyvírók mindenikének.

A tekintetes Akadémia megörült a dolognak (tudom, szép álma volt Tóth Lőrincnek az éjjel), pedig a dolog, amilyen szépen kezdődik, még kellemetlenül is végződhetik az Akadémiára nézve.

Először kisül, hogy ott tíz Herman Ottó nincs. Másodszor kisül, hogy Semsey ezzel a százezer forintos furfanggal (valóságos fehér holló a különféle jelzőjű furfangok közt), derekasan megkölteti az Akadémiát, kifogván közmondásos zsugoriságán.

Mert a tíz díjazott munka a legkisebb számítás szerint is legalább ezer ív lesz, s ezer ív kinyomatása, tisztességes díjazása legalább százezer forintot fog kirántani az Akadémia jól begombolt kabátjának belső zsebéből. Lesz ott talán még sírás is.

De lesz, ami lesz, egy bizonyos, hogy Semsey a nevét tiszteltté tette minden időkre. A tegnapi adomány minden magyar szívet átmelegített éppúgy, mint egykor a gróf Széchenyi Istváné. S egy reményt ébresztett a pesszimisták folyton növekvő táborában.

Magyarországon ugyanis, bár kevesen, de eddig voltak olyan emberek, akik tudományos könyveket írtak (mert a piszkebokrok olyan vidéken is vadon megtermik a bogyóikat, ahol nem eszik a piszkelekvárt), de az olyanok kihaltak még Corvin Mátyás királyban, akik tudományos könyveket írattak.

Ha ez a csoda megtörtént Semseyben, nem lehetetlen, akadnak majd egykor olyanok is (ne tessék haragudni, ha valami nagyon bolondot mondok), akik a tudományos könyveket olvasni is fogják. Mert ahol már a piszkét ültetni kezdik, ott már nemsokára enni is fogják.

Olyan tanyát, ahol a választók lakmároznak, eleget pingált már toll és ecset. Sok festékkel jár, mondhatom.

Lássunk most egyszer - az Ábrányi Lajos képén olyat, ahol a választottak vacsorálnak. A haza atyái ülnek ott sorban, többnyire mameluk képviselők.

Ohó, hát hol vannak azok a híres húsos fazekak! Miféle szegénység ez? Az asztalon alig van valami innivaló, sőt még szék sem jut mindenik nagyságos úrnak. Hát ilyen nyomorban élnek idefent a képviselő urak?

Nem volna jogosult a sajnálkozás. A képviselő urak jól esznek-isznak, csak a piktor a hibás, aki irigyen abban a pillanatban állítja elibénk jól sikerült arcképekben, mikor már a konyaknál vannak, amit »schlaftrunk«-nak nevez Krajtsik Ferenc. Ilyenkor már ki-kiütögeti magát az ellenzéki szellem a kormánypárti elmék pórusain, s aki hallgatja őket, azt hinné: a mérges öreg Kont vacsorál ott harminc társával.

Persze másképp volt délelőtt a szavazásnál... No de hagyjuk ezt! Tartsunk szorosan a kép magyarázatához. A színhely a Szikszay rotunda szobája. A mameluk sokadalomból imitt-amott egy-egy ellenzéki arc is kibukkan mint búzakalász a rozs között, sőt egy-két nem-képviselő is kellemesen enyhíti a szürke egyhangúságot. De a nem-képviselők is elmaradhatlan járulékai a Háznak. Ott ül Lukács Béla mellett a szép szakállú Farkas László, a képviselői párbajok doktora, s hallgatván a melegedő vitákat, gyakorlott elmével méregeti, melyikből kerekedhetik duellum. Tibád háta mögül Náday Ferenc lesi ki magának az alkalmas embert, akit a Csíky legújabb darabjában a színpadra vigyen, mert így szól a Csíky-féle recept: »továbbá végy egy komikus képviselőt s utánozd három felvonáson át«. Bartók Lajos finom szatirikus arca is ott fehérlik s gunyoros mosollyal kísérve ömlik belőle a sok maró aperçu, míg ugyanoly szaporasággal gyűlik bele a »Bolond Istók« jövő száma. Kiss Ignác nemes Pest vármegyét képviseli, a »volt« vármegyét, míg ellenben dr. Turóczy Kálmán a leendő országgyűlést. Az új országházból a fundamentum és Turóczy Kálmán már készen vannak.

Valami fontos kérdés lehetett ma a Házban, mert nagy hullámokat vet a vacsorai diskurzus. Egy elbeszélő nem bírja lebilincselni a társaságot, mint egyébkor; szanaszét beszélnek. Horváth Gyula Ábrányi Kornéllal csinálja a partikularizmust, báró Kemény Endre Tibádot tartja szóval. Csak úgy nyeli a báró kuriális stílusát az odahajló tanulékony Lőrinczi György, »a Krausz igazolója« és Münnich Aurél, az »aranyszájú«. Mert, ha ő nyitja ki a száját mint hadügyi előadó, az mindig sok zsák aranyába kerül az országnak.

Még nincs későn este, mert még nem álmos Krajtsik, kinek árnyéka művészien vetődik a harmadik sorba... ha ugyan nem Mohai Sándor az. Azazhogy mégis későn este lehet, ha Beöthy Algernon már fölcihelődött az asztaltól. A Ház nagy juxmestere egy kissé megvedlett már. Még nemrég hajjal és szakállal ellátva láthatta a közönség, most íme se haj, se szakáll. Az egyik magától hullott ki, a másikat ő maga borotváltatja, dacolván az időkkel - mert nagy logikátlanság az a természetben, hogy a haj hiánya a fejen öregít, az állon fiatalít.

A zöld asztal kultusza nagyon összefér a fehér asztaléval. Sőt kölcsönös hatással vannak egymásra a mi közéletünkben. Amit a fehér asztalnál összefecsegnek, azt sokszor tálalják fel a zöld asztalnál és viszont.

S kivált a vacsorák bírnak különösebb jelentőséggel. Hiszen valamikor komoly ellenzék viselte a »vacsora« pártnevezetet: a Lónyay-frakció. A franciák reggeliznek egymással, az angolok értekeznek, a németek sétálnak, a magyarok pedig vacsorálnak együtt.

Ha két képviselő találkozik, s némi udvariasságot akarnak kifejezni, elmaradhatatlan a kérdés elváláskor:

- Hol vacsorálsz ma?

Ki hol lakik, hogy él, miképp él, az maradhat homályban, de hogy ki hol vacsorál, az örökös evidenciában van tartva. Vacsorálni szükséges a politikusnak, hogy ösmerje társai hangulatát, szükséges a strébernek, hogy nexusokat szerezzen. Akitől a doktor eltiltja esténkint a fehér asztalt - az már maradjon el a zöld asztaltól is. A vacsoránál nyílik meg a magyar szív, itt szövődnek a barátságok, s alakulnak a klikkek, melyek nem ritkán nagy befolyást ragadnak magukhoz. (Egy ilyen vacsoráló klikk, a »Sasok« uralják a fővárost is.)

A legismertebb képviselői tanyák a »Hungáriá«-ban, a »Vadászkürt«-ben, a »Szikszay«-ban és az »Angol királynő«-ben székelnek. Ez utóbbi helyen vacsorálnak a nagyurak, az excellenciások, fent az emeleten, a Deák egykori asztalánál. Maga Tisza Kálmán is ide tér be nyár elején és végén, ha egy-két napig szalmaözvegy.

Különféle vonzerők és tradíciók. A »Hungáriá«-ban a keddi vacsorán gyűlnek össze a fiatal kormánypártiak. (»Mamelukdedó«-nak is nevezik a kompániát.) Az anyaméh Láng Lajos. E köpűből rövid idő óta egy miniszter (Wekerle), egy államtitkár (Láng Lajos) és számtalan főispán került ki. A »Vadászkürt« Teleki Gézát adta. Csak a »Szikszay« volt meddő s vegyes alkatelemeinél fogva csupán disszidenseket produkált, míg végre megerőltette magát, szülvén Tibád Antalt, az államtitkárok legnépszerűbbikét. Most már a Szikszaynak is megvan a termelő rangja. Az is a Bektas kertje immár, ahonnan tulipánokat is lehet tépni.

Itt volna-e egyébként Fenyvessy Ferenc? Mennydörgős csinos fiú, kivált így György Endre mellé állítva! Persze a jeunesse dorée e szögletéhez csatlakozik Takács Lajos, a nagy »adomázó«, kit (bankhivatalnoki minőségére célozva) azzal csipkednek, hogy »nappal zsidó, este dzsentri«.

Bezzeg mennyivel komolyabb a sor másik széle, melyet nemes, nemzetes és vitézlő Grünwald Béla nyit meg nagy homlokával, mint ékes kezdőbetű. Folytatódik Pogányban, kinek ifjonti fejét hó köríti, főtisztelendő Firczák Gyula Beöthy Algernonhoz húzódik, pedig az dévajul ijesztgeti, hogy ennek a képnek, ha elkészül, az lesz a címe: »Indulás az Orpheumba«. Odébb Urányi Imrével néz barátságos farkasszemet Dárdai Sándor, a tisztelt Ház jeles pennája. Nini, Lukács Bélát is eleresztette ma Baross vacsorálni. Figyelemmel szívja magába a viták mézét, mérgét Torma Miklós; nem úgy Boros Bálint, a vén mameluk, aki a szózáport eleresztve a füle mellett, emészt, s egykedvűen mereng maga elé, mintha mondaná: »Mire való az a sok okoskodás! Úgyis az történik, amit a "generális" akar!«

Ekképpen vált halhatatlanná a Beles János pogácsa-arca is. Hajdani jó Vámos Béla szintén fölbukkan még egyszer a láthatáron. Visszajáró lélek. Kende Mihály egyetlen mondatából élődik, melyet a legutóbbi részleges miniszterválság alatt hangoztatott: »Új talentumokat kérünk.« A göndörhajú Lázár Árpád egészen kihajlik a sorból. Kevesen kérdezik: »ki a pártvezére?« - sokan tudakolják: »ki a borbélya?« Pirospozsgás arca ragyog a megelégedéstől. Egy ellenzékié tehát a legmamelukabb ábrázat az egész képen.

Egypár Teleki-tragédia hevert az asztalomon az Almanachba szánt rajzok és novellák mellett.

Egy este, ki hitte volna, beszélgetni kezdtek a kéziratok egymás közt, vagy hogy csak álmodtam én azt.

- Hol vagyunk? - szólalt meg egy sárga téka.

- A bírálónál - felelte egy másik tragédia.

- Új bíró, rossz bíró. De hogy jutott be ez az ember az Akadémiába?

A kéziratok elkezdtek kacagni. S olyan bántó, ízetlen az, mikor a komor, méltóságteljes tragédiák röhögnek.

- Hogyan jutott be? Hahaha! Nehéz beteg volt, azt hitték az akadémikusok: »No, ez ugyan nem fog már többé írni«, tehát beválasztották.

Sértődve izegtem-mozogtam ágyamban, midőn közbevág szerény hangon egy novella:

- Jó estét, színdarab urak, jó estét!

- Szervusz, fráter! - szólt oda fumigatíve egy zöld vászonkötetű Teleki-darab. - Mit kerestek itt, jámbor teremtmények?

- Mi az idei Almanach novellái vagyunk.

- Úgy? - dünnyögte gőgösen az előbbi. - Almanach - Papírkosár az, vagy könyv? Ami különben egyre megy.

- Ne olyan hetykén, színdarab urak! Mi mind a legjobb családokból származunk, köztünk van Jókai is.

- Kár dicsekednetek Jókaival, amice, mert Jókai, úgy van éppenséggel, mint az én első felvonásomban szereplő király, kinek azt jósolta az egyik bölcs: »Rossz sor vár reád, oh király, minden rokonod szemed láttára pusztul el«. Mire a király dühbe jött, leüttette a bölcs fejét, mondván: »Egy okosabb bölcset kérek.« Az okosabb bölcs ugyanazt jövendölte, de okosabb formában: »Szerencse vár reád, oh király, minden rokonod túléled.« Ez már bezzeg tetszett a királynak, de mi azért mégsem tudjuk, azért élte-e túl a rokonait, mert ő ugyan nagyon erős, vagy azok voltak nagyon gyengék.

- Kuthy, Jósika rég a feledésbe merültek, s ő negyven év óta uralkodik a szíveken.

- Elég egészségtelen állapot. Nálatok azt is mondhatná Jókai: »Az idén semmit sem írok, az idén tehát nem lesznek új könyvek.«

- Eddig valóban így volt, de most új éra jön. Eddig egy fenyő magaslott ki, de most többen vannak. Kisebb fák, de egy egész erdő.

- Mi az mind Jókaihoz képest!

- Együttvéve mégis legalább egy másik Jókai. Az öreget nem bírtuk legyőzni, hát felosztottuk. - Tóth Bélában megvan színgazdag, ragyogó nyelve, Beniczkynében leleményes meseszövése, Muraiban vidámsága, Peteleiben gyöngédsége, Bársonyban leíró ereje.

Rikácsoló, epés hangon förmedt most fel egy barna kötésű tragédia, mely e jeligét viseli homlokán: »Győzni és meghalni.« (Ami a Teleki-pályaműveken gyakran éppen ilyen sorrendben esik meg.)

- Ugyan, ugyan, hogy nem restellsz fecsegni, csacsogni, mint valami szalonvígjáték, s pláne ilyen alacsony lényekkel. - Kikérjük ezt a hangot! - kiáltoztak ingerülten az Almanach kéziratai.

- Ha én novellagyűjtemény volnék, gúnyolódék a »Győzni és meghalni« jeligéjű darab, mostani jeligém helyett ezt íratnám fel a címlapra:

Non Argus cignus, non Magdalena Mathusal
Non Habakuk, Lazarus, Caseus ille bonus.^[6]

- Milyen ostoba élc ez!

A tragédiák vihogtak, a novellák türelmetlenül fészkelődtek.

- Nem annyira élc ez - folytatá az elménckedő tragédia -, mint inkább gyakorlati útmutatás. Mert mikor a magyar novellagyűjtemény végre a sajtostól a közönség kezébe jut, legalább rajta legyenek a jó sajt főkellékei.

Nagy csapkodás, suhogás támadt erre; vagy egy ablak van kinyitva valahol és a széláramlat pajkoskodik a kéziratokkal, vagy pedig összeverekedtek.

- Piff, paff! - hangzik élénken. - Rúgd meg! Rúgd meg!

- Vigyázz! - sikolt vékonyka hangon egy rajzocska. - Hátha egy apának vagyunk a gyermekei.-

Zűrzavaros kiáltások keletkeznek:

- Ne hagyjuk magunkat!

- Ti, szemtelenek! Hát illik hozzátok ilyen neveletlenség? Hozzátok, akik jambusokban beszéltek?

Az egyik színmű elkezdett szpícselni nagy pátosszal:

- Mi előkelő perszónák vagyunk, ránk pályadíjakat tűznek ki. Mivelünk, születésünktől kezdve halálunkig, érdeklődéssel foglalkoznak, a sajtó megírja minden életmozzanatunkat; a közönség riadó tapssal üdvözöl, ha győztünk, s ha elesünk, még ez a bukás is sokkal fényesebb, mint a ti diadalaitok; száz fütty hangzik, vérfagyasztó hidegség ül az arcokon, s másnap hasábokon írják meg a lapok a temetésünket, de ti születtek és meghaltok anélkül, hogy éltetek volna. Létezésteket egyetlen szó jelzi a sajtóban, amit az »Irodalom rovat« vezetője kedvetlenül odafirkant, hogy »megjelent«.

A novellák és rajzok szerényen meglapultak e beszédre, mintha mondanák: »ami igaz, igaz«.

Már-már maguk is belenyugodtak volna alárendelt szerepükbe, ha véletlenül meg nem szólal egy kopott táblájú tragédia ezzel a jeligével: »Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik«.

- Csitt, gyerekek! Ne bolondozzatok! Legyen közöttünk béke és egyetértés. Tény, hogy testvérek vagyunk, mi a kedvencek, ti pedig a hamupipőkék. De ez csak a kor léha divatja. A mi előkelőbb rangunk, a sajtó indolenciáján, igazságtalanságán alapszik, mely míg udvarol az egyik irodalmi ágnak, közömbösen veszi a másikat. A sajtó emberei ekképpen szólnak: »Sokat írunk a darabról, mert a közönséget érdekli.« A közönség így szól: »Érdekes darab lehet, mert a sajtó sokat ír róla.« Ha veletek is így bánna a sajtó, bizonnyal virágoznátok.

Nagy zúgás támadt erre a színművek közt, de annál zajosabban kiáltottak »helyest« az Almanachbeli kéziratok.

- Le vele! Nem hallhatjuk! Eláll! Hoch!

- De csak hadd beszéljen, halljuk, halljuk!

- Nem állok el - folytatá az ócska tragédia dühösen. - Sok évi tapasztalás van a hátam mögött, ti mind csak tacskók vagytok hozzám képest. Húsz éve járok már a Teleki-pályázatokra különféle címek alatt, míg végre fölvirradhat az a nap, hogy én leszek aránylag a legjobb társaim közt. Pedig rossz darab vagyok, még egy bíráló sem olvasott végig soha. Mindössze egyszer részesültem némi figyelemben, mikor a gazdám vígjáték gyanánt nyújtott be. Sok embernél megfordultam, de mind azt dünnyögte rólam néhány lap elolvasása után: »Ejnye de nagy szamárság!« (Általános derültség.) Pedig uraim, fiatal koromban spanyol novella voltam, szép kerek, klasszikus munka, tele üdeséggel és költészettel. Aki olvasta, mind el volt ragadtatva: »Milyen kedves, milyen bájos.« Hogy kevélykedjem hát én most a színdarab voltommal?

- Úgy van! Igaza van.

- Azért ne egyenetlenkedjünk, atyafiak. Mert valamint a novellákból lehetnek még egykor színdarabok, azonképpen mibelőlünk is lehetnek még valamikor novellák. A jövőbe bele nem láthat az ember. Bátor leszek tehát, tisztelt urak, egy indítványt benyújtani.

- Halljuk, halljuk!

- Egy, a magyar sajtóhoz együttesen intézendő kérelemre vonatkozólag: részesítsen minket ezentúl egyenlő pártfogásban.

Ahol tizenhárman ülnek egy asztalnál, ott is az a szólásmondás, »egy esztendő alatt meghal egy közülök« - de hát még ahol ötödfélszázan ülnek egy asztal körül. A t. Ház asztalát értjük.

Gyakorta jő hát a halál, kinek minden immunitás semmi; az országház homlokzatán nem vendég, majdnem gazda a fekete zászló.

Csak nehány nap óta három a halott. Huszár István, Zalay István, Apáthy István. (Szinte szepegni kezdenek már a Ház többi Istvánai.)

Apáthy Istvánról, a letenyei kerület nagyérdemű képviselőjéről, jogtudományunk egyik kiváló munkásáról, már bővebben megemlékeztünk lapunk múlt heti számában. Az öregurat a mostani országgyűlés új tagjai már csak a híréből ösmerik, de e hír aztán maradandó lesz a jövő nemzedékek előtt is. A Ház üléseire újabban nem járt, s mikor a szavazásoknál a jegyző a nevét olvasta, már évek óta hangzott a monoton tompa közbeszólás innen-onnan: »beteg«.

Míg végre aztán megjött a »beteg« szócskának a rendszerinti folytatása az elnök szomorú jelentésében, hogy »meghalt«.

Nemes arcvonásai hadd álljanak itt. Sokan hasonlatot találtak arca és a Werbőczy ránk maradt arcképe közt. Magas, daliás ember volt, míg a dereka meg nem hajlott; szép, nyílt tekintete nagy figyelemmel csüggött a szónokokon, bár a politikával kevesebbet törődött, mint a jogi élet szubtilitásaival. Míg az ülésekre járt, mindig bent ült, s a legselejtesebb beszédeket is végighallgatta.

Mikor emiatt gúnyolódtak vele, rendesen azt szokta felelni:

- A rossz beszédekből tanulom megbecsülni a jó beszédeket.

De a nagyszabású rakétás »Leistungok« iránt sem volt valami nagy elragadtatással:

- A beszéd még nem tett. Egy fa elültetése többet használhat az országnak, mint a legragyogóbb oráció.

*

Zalay Istvánban a magyar közélet egyik tiszteletreméltó, kedvelt típusa jutott kifejezésre.

Igazi telivér mameluk volt, abból a fajból, mely nem akar lenni semmi. Akinek az az összes jutalma, ha néha kezet szorít vele a »generális« vagy kedélyesen hátba üti: »Hogy vagy, Pista?«

Tehetős úr volt, önzetlenül szolgálta a közügyet abban a szűk keretben, amely neki jutott. Mint tokaji nagy bortermelő, roppant ellensége volt a műbor gyártásnak. Csakis ebben a kérdésben pezsdült fel benne a »zempléni vér«, melyben csak mégis kell lenni egy kis kuruc élességnek. Bármilyen viharos, országot rázkódtató ügyeket tárgyaltak is a Házban, ő csak mindig a műbor ellen fenekedett, s kereste gróf Andrássy Manót és Vadnai Károlyt, a műbor elleni oppozíció vezéreit. Ha ezekkel összebújhatott a folyosón, titokzatos összeesküvői borongás sötétíté el homlokát.

Kedves, barátságos, kedélyes ember volt a hajdani táblabírák jellemző tulajdonaival. Gavallér volt sok tekintetben, szívesen segítette a szegényeket, de könyvet nem szeretett venni.

Egy ízben egy képviselőkkel foglalkozó könyv jelent meg az irodalmi piacon. Kecskeméthy Aurél modorában írva, gúnyosan, némi elmésséggel. Zalay torzrajza is benne volt. Néhány sorból állott az egész: hogy milyen inkarnátus mameluk, aki semmi karriert nem csinált; most is ott van, ahol a mádi zsidó (nota bene: Zalay a mádi kerületet képviselte), egy kis ártatlan élc volt a vaskorona rendre (amit Zalay a múlt országgyűlés alatt kapott), s egy félreérthetetlen célzás a Zalay göndör hajára és kissé meghajlott sasorrára, melyből az olvasónak a szemita eredetet lehetett volna kiolvasni.

Meglehet, hogy egykor talán az ősapa... ki tudja... az ember már senkiben se biztos. Elég az hozzá, hogy nem mertem Zalaynak elmondani, midőn egy este megkérdezte:

- Olvastad, mi van rólam a könyvben?

- Olvastam, de nem mondom meg.

- Ne gyötörj, kérlek, egész éjszaka nem fogok tudni aludni.

- Hiszen nem is olvastam voltaképpen.

Restelltem neki elmondani, mert azt hittem, kellemetlenül érintené.

Másnap érzékeny hangon szólít meg a folyosón:

- Hiába mondod nekem, hogy nem olvastad azt a könyvet, látom a szemedből, hogy van benne valami rossz rólam. Pedig látod, soha életemben nem vétettem senkinek. (Lágy lett a hangja és töredezett, mert olyan jó, puhaszívű ember volt, hogy kenyérre lehetett volna kenni.) Ha tudnád, mit szenvedek olyankor, ha bántanak... Ne hagyj a bizonytalanságban, pajtás, mondd meg, mi van rólam a könyvben.

- Mondtam már, hogy nem tudom, de ha tudnám se mondanám meg.

- Istenem, istenem, hát mit csináljak?

- Vedd meg a könyvet.

- Az isten úgyse! - kiáltott fel örömmel, mint aki egy olyan eszméhez jutott, amelyről fogalma se volt. - És hol lehet azt megkapni?

- Minden könyvkereskedésben.

- Ne ültess fel, kérlek. És hogy árulják?

- Egy forint.

(Körülbelül ennyit szokott kiosztogatni a vacsoránál borravalónak a pincérek közt.)

Most már meg voltam győződve, hogy mindjárt az ülés után rohan valami könyvkereskedésbe; képzelhetni tehát meglepetésemet, midőn három-négy nap múlva találkozunk újra a Házban, s újra faggatni kezd Zalay István:

- Egészen lesoványodtam, annyira bánt az a dolog. Mondd el, kérlek, ha istent ösmersz.

Elnevettem magam. Volt ebben valami fölséges komikum.

- Jól van, megmondom. Bátran megmondhatom már; azt írja rólad a könyv, hogy zsidó származású vagy. Bátran mondhatom meg, mert bizonyítja a könyv vételtől való iszony, hogy tiszta ős szittya vér foly ereidben.

Az is folyt. Magyar nemes volt minden ízében, tele a faj szeretetreméltóságával. Nyílt, egyenes, kicsiségekben fontoskodó, nagy dolgokban bátor.

Senki se kérhetett tőle baráti szolgálatot, hogy azt ne mondta volna: »Tartom szerencsémnek.« Ismeretes szavajárása volt ez.

A klubban ott ült minden nap vagy a tarokknál vagy a kalabriásznál: kedélyesen kötekedve partnereivel.

Zalay István nem volt nagy politikus, szembetűnő hézagot nem hagyott a közéletben, de annál nagyobbat a szívekben. Többen szerették, mint a nagy embereket, s ha minden igaz könny csakúgy el nem száradna a koporsón, mint a hamis könnyek, az ő koporsója messzire csillogott, ragyogott volna szemvakító fényben.

Még csak most hagyta el az ötven évet. Javabeli korban kapta meg a rákot, mely az országgyűlésnek immár a negyedik tagját vitte sírba; kívüle Vizsolyit és a két Bánffyt.

[A karcolat szövegét Bisztray Gyula a Krk »Elbeszélések« ciklusában, a 40. kötetben a 65-70. lapon már közölte, így ennek szövege a jelzett helyen megtalálható!]

A múlt nyáron Gleichenbergből jövet megszálltam éjszaka Szombathelyen, a híres »Sabáriá«-ban. Véletlenül éppen ott mulatott egy külön szobában több megyei nagyúr, köztük Udvary Ferenc képviselő is, akit azonban nem ismertem.

A pincér, aki az italokat hordta az »extrába«, úgy éjfél után elújságolja:

- Itt, a harmadik szobában egy képviselő alszik.

- Hogy hívják?

- Biz én nem is tudom, csak a keresztnevét: Kálmán.

Persze legott találgatták, Nákó Kálmán-e, vagy Markovics Kálmán?

- Ejh, szaladjon, nézze meg hamar a vendégkönyvben.

Minderről természetesen semmit se tudtam, az én szerepem csak ott kezdődik, mikor hajnalhasadáskor egy türelmetlen kéz ütögeti az ajtómat.

- Hopp hó! Ki az?

- Én vagyok Udvary Ferenc.

- Ki az az Udvary Ferenc?

- Hát nem ismersz?

- Nem!

Egy szemrehányó hang visszafelel:

- Udvary képviselőtársadat ne ismernéd?

Nem emlékeztem a névre se, de már mindegy, bosszúsan dörmögtem, szédülve az álmosságtól:

- Hát mit akarsz?

- A hétórai vonattal haza kell mennem Körmendre - mondá sajnálkozva.

- Hát eredj!

- El akarok tőled búcsúzni... Eressz be!

- Mit? Elbúcsúzni? Ohó barátom! Hiszen ahhoz előbb találkoznunk kellett volna.

Akarva nem akarva szét kellett szednem édes hajnali álmomat, s be kellett eresztenem t. barátomat, aki törvényhozó voltánál fogva megfordította a társadalmi sorrendet, hogy előbb találkoznak az emberek, aztán búcsúznak el egymástól; mi előbb búcsúztunk, csak azután, később találkoztunk.