Ne várjatok tőlünk vidám sorokat holnapra olvasók. A mi karácsonyunk elromlott. A legjobb harcos elesett közülünk; mikor a szívünk ilyen nehéz, a tollunk sem lehet könnyű.
Visi halt meg. A legjobb harcos, kinek tollára rá volt írva, mint a finom pengéjű kardokra: »Ok nélkül föl ne emeld, becsülettel tedd le.«
Kiállott a sorból és összeroskadt. Barátjai zokogva állják körül a ravatalt.
- A munka ölte meg - szólanak.
- A munka, mely éltet, öl is. Sokat dolgozott.
- A szíve ölte meg - búsongnak mások. - Nagyon mélyen érzett. Ott volt a viták hevében a Házban, ott volt az íróasztalnál, a másik csatamezőn. Mindig a tűzben. A tűz pedig pusztító elem.
Mind a két résznek igaza lehet. Erős testben erős lélek lakott. Visi Imre foglalkozása, ernyedetlen szorgalma és kötelességérzete mind a kettőt túlfeszítette.
De a gyászt nem csökkentheti az, ha kitaláljuk, hogy a halál melyik fegyverével ejtette meg - mikor egész arzenálisa van. Mit ér, ha azt az egyet ki nem találhatjuk már, hogy ő még visszajöjjön közénk.
A hazafi és kartárs bánatát eltompítja bennem a barát fájdalma. Nem bírom elősorolni e percben, mit vesztett benne a Ház, melynek egyik kiváló szónoka volt, messzire kicsillámló alakja a fiatalabb nemzedéknek; valami sajátságos üdeség volt előadásában, a mélységen és átlátszóságon kívül; nem jutnak zokszavak tollam alá a politikai párt veszteségéről, amelyhez mind a ketten tartozunk. Két szó fejezi ki itt szerepét. »Hű és okos« volt. Tiszához való ragaszkodása meseszerű. Tisza volt eszménye, ábrándja. Annak a régi beszédei közt turkált, mikor pihent, Tiszát tanulmányozta első fiatalsága óta, Tiszával érzett, később aztán vele gondolkozott is.
Sokat tréfáltam vele emiatt, hogy ő voltaképpen a maga dolgai mellett végzi a Tiszáét is, in teoria, a belügyeket és a miniszterelnöki teendőket.
Mert örökre azon járt az esze, mit tesz, mit mond Tisza most ebben vagy amabban az aktuális kérdésben. Miféle baj származhatik abból, hogy ezt teszi, miféle, ha nem ezt teszi. Még éjjel is az efféléken töprengett, s annyira hozzáidomult a lelke a Tisza egyéniségéhez, gondolkozásához, hogy többnyire előre eltalálta.
Mikor Tisza a pénzügyminiszteri tárcát átvette, még inkább évelődtünk e témával:
- Szegény Imre, most már a pénzügyek is rád szakadnak.
S valóban egy-két év alatt offé lett ezekben is. Ezek lettek a kedvencei.
S talán ennek köszönhetjük, hogy megcsinálta az újságírók házát, hogy bele mert vágni a tervbe s szorgalmával, ügyességével sikerre vezette.
Ma már áll a ház; de az első hó, mely fehér karácsony napján a fedelet ellepte, meghozta rá az első fekete zászlót is - éppen az alkotóét.
Nem próbálom elésorolni, mit vesztett a társadalom a fiatal, tevékeny férfiúval, ki mindenütt elöl volt, tele nemes idealizmussal, páratlan igazságérzetével, rajongó szeretettel a liberalizmus iránt, melynek ékesebb szószólói lehetnek az országban, de őszintébbek nem lehetnek.
Hát még milyen az újságírók vesztesége - kiknek a dísz hullott le fejükről ővele. Önérzetesen állt a pozícióján, s mikor odaült az íróasztalához, a lelke azt diktálta neki: »Ez az én váram« (s ez volt aztán az igazi bevehetetlen vár).
Büszke volt tollára; mint egy grand a bemocskolatlan címerére.
Egyszer egy nagyhatalmú excellenciás úr, odavetve mondja:
- Aztán, édes Visi, ezekből, amit itt beszéltem, ne írjon ki kérem semmit.
Imre kevélyen emelte fel bozontos hajú szép fejét.
- Egyet jegyezzen meg ön - felelte nyugodtan -, hogy már sok ember panaszkodott, amiért én valamit meg nem írtam, amit az akart, de azért még soha senki, hogy valami olyat írtam volna meg, amit nem illett megírni.
Ebben a szomorú órában mindezt nem érzem: mindent elnyom a szívfacsaró tudat, hogy sohase látjuk többé egymást, sohasem ülünk többé együtt az asztalnál. A klub emberei ezután is összegyűlnek esténkint, de Imre nem lesz többé köztük. A szeget, ahol a kabátja állt, egy másik kabát foglalja el. A Hangli-kioszkban nem kérdjük ezután a személyzettől: »Nem volt itt Visi képviselő úr?«
És a szekerek ezután is zörögni fognak az utcákon, és a gépek ezután is zakatolnak a gyárakban. A klubban lesznek értekezletek, az értekezletekről lesznek tudósítások, entrefilletek, de Visi Imre nem fog azokról tudni semmit, és nem fog azokhoz hozzászólni többé. Valami rettenetes az elmúlás, ebben a korban, ebben az esetben.
Hiszen már régen tudtuk, hogy beteg, az orvosok nem is titkolták, hogy a baj katasztrófára vezethet, és mégis, míg élt, megenyhíté a lázító, csüggeteg érzést a tudat, hogy megvan még, hogy él, gondolkozik, remél és tervez. Milyen jó volt még tegnap, a múlt héten, a múlt hónapban, hogy naponkint megkérdezhettük valakiről: »Hogy van a szegény Imre? Mit tudsz róla?«
Ősz óta betegeskedett már; együtt használtuk a karlsbadi vízkúrát a szeptemberi napokban Édeskutynál, hosszú sétákat téve az ivás után. De akkor én voltam a betegebb; csak nevettem Imrét, kinek hatalmas atlétatermete, erős, domború mellkasa száz esztendőt ígért. Pedig már csak száz napja volt hátra.
Elevenségét, a közügyek iránti érdeklődését, kötelességérzetét megtartotta az utolsó napokig: sőt még a kedélyét is. Még három nap előtt írt hozzám levelet, melyből borongós hangulata dacára is kiérzik a kedély és a törhetetlen elevenség. Ez a levél mutatja, hogy féllábával a sírban is, még dolgozott, s kedves Nemzetét szerkesztette.
Kedves Kálmánom!
Te bizonyosan azt hiszed, hogy az én csöndes nyavalyámból meglesz az a hasznod, hogy az idei karácsonyra, a Nemzet részéről minden zaklatástól mentes maradsz.
Önző számításod szenvedjen íme máris kegyetlen cáfolatot, egy beteg ember szekántságával teszlek felelőssé, hogy egy kitűnő Mikszáth-novella legyen, mi, ha be nem teljesülne, a te lelkeden száradna az a méreg, amit azért barátod szenvedne, kinek pedig orvosi rendeletre minden méregtől tartózkodni kell.
Válaszodat várva, maradtam igaz híved
Visi Imre.
Éppen a kívánt novella írásában voltam már reggel elmerülve, egy kacagtató jelenetet rajzolgatva. Néha magam is el mosolyodtam egy-egy rossz ötleten...
Ha nekem akkor valaki megjósolja:
- Te nem fogod ezt a novellát bevégezni.
- Miért? Hiszen csak egy lap hiányzik már belőle.
- Visi Imre fog benne megakadályozni!
Úgy történt. A Nemzet szolgája, aki a kéziratot jött sürgetni, azzal a szomorú hírrel toppant be, hogy a »szerkesztő« úr meghalt ma reggel.
Kiesett a toll a kezemből. Lelkem összetört. Víg gondolataim szétfutottak. Nem látok egyebet, nem tudok elképzelni mást egész nap, csak azt a ravatalt, ahol ő fekszik mozdulatlanul, megdermedve.
Állj meg, Pegazus! Idekötlek a fűzfához. S magam betekintek a tepsik, lábasok és bögrék közé a konyhába. Eleget hallgattuk már együtt fülemilék dalát, prücskök ciripelését. A pecsenye-sistergés sem a legutolsó. Az szóljon most.
Az író is lehet őszinte. Ha az asszonyokról firkáltam, míg azokat szerettem jobban, mért ne írhassak most a konyha produktumairól, mikor ezekre gondolok szívesebben?
De nem is olyan apró dolog az. Ha beáll egykor a rideg közöny, melyet a kozmopolitizmus előtologat, ha minden érzés megszűnik a rög iránt, az idealizmus roncsai közt még mindig ott lesz varázsnak a magyar konyha. Lehet elfásult, kiégett a szív, lehet mindenféle ferde okoskodással szaturálva az elme, de a gyomor makacs és őszinte, a gyomor azt fogja kiáltani: »magyar vagyok, magyar maradok!«
Nem szabad tehát a magyar konyhát pusztulni hagyni. Dőljön, omoljék minden a nagy reformok és divatok mániájában, pusztuljon a vármegye (ámbár ott egészséges, jó gyomrok vannak), pusztuljon a dzsentri, a szűzdohány, de az ősételek maradjanak. Azokat ne engedjük!
Pedig múlnak ám erősen. Sok nagytekintélyű comedentia végképp elveszett. Hol van például a »levelensült«, e finom lepény, melyből, az igaz, két szolgáló sütött hajnaltól délig egy emberre való adagot. A levelensült úgy eltűnt a magyar konyhából, mint erdeinkből a bölény. Hol van a kürtőskalács? A mai generációból ki evett barabolyt?... De százával említhetném az elenyészett ételeket, ha nagyon meg akarnám szomorítani a nemzeti érzésű gourmandokat.
Jövevény-ételek egész invázióját énekelhetem. Hogy szorította ki a jó fagyos szalonnát a kávé. Hogy hódított a beefsteak óriás területeket, skülönböző nemzetiségre szakadva, majd mint filet de boeuf, majd mint ramsteak, vagy entrecőte vergődött uralomra. A becsületes öreg rostélyosok és borjúszeletek szerényen kucorognak valahol hátul az étlapokon. Szegény, lejárt nagyságok! A galuskák, fánkok, marcipánok még állanak, de ingadozva. A parfait-k tábora már megfújta a haditrombitát, s jönnek különböző színnel, ízzel, hogy leverjék az évszázados bennszülötteket. Kicicomázott, előkelő külsejük könnyűszerrel ejti hálóba az ínyeket is.
De ki az oka e szomorú múlási processzusnak? Önök, uraim! Önök panaszkodnak minduntalan: »Gyenge a gyomrom!«
És ez az a nyitott kapu, melyen az ellenség beözönlik. »Nehéz emésztésű a magyar koszt« nyöszörgi más szavakkal a kákabélű generáció.
Ejh, ez csak szokás dolga. A régi emberek jobban ellen tudtak állni az új áramlatoknak. Ott van például egynek Keglevich, a híres »szilvási gróf«, aki előtt fiatal korában Bécsben nagyon dicsérték a francia követ szakácsát:
»Úgy főz a fickó, hogy még Ferenc császár is szereti száját a követ asztalához törülni.«
Éppen csak ez kellett Keglevichnek, hogy kedvet kapjon a szakácshoz. Addig járt utána, üzengetett neki, míg rávette kettős bérért, hogy szökjék meg vele.
A szakács ráállott, de a követ nagy lármát csapott az esetből, fölment panaszra a császárhoz, mozgásba jött az egész rendőri apparátus, s kisütötték, hogy hol van.
Nosza (akkor éppen békeidő volt, ráértek foglalkozni e kérdéssel), megindult az akció, maga a császár írt József nádorhoz levelet, hogy valami szépszerrel kerítse vissza a szakácsot. Mert hát az ördög akar most Franciaországgal háborút.
A nádor egy ügyes, jó modorú hivatalnokot, Barkóczy Ferencet küldötte a grófhoz Szilvásra, azzal az instrukcióval: csalja vissza bármi áldozatok árán a szakácsot.
Barkóczy uram otthon találta Keglevichet, de mint óvatos diplomata, nem hozakodott elő a kemény dióval, majd csak ebéd után, a feketekávénál. A nap huszonnégy órájából az a legszebb pillanat, mikor a csibukot behozzák. Mert az ebéd is, bármilyen jó, voltaképpen csak egy küzdelem a feketekávéhoz.
Barkóczy Ferenc uram azonban nagyot ámult-bámult az ebédnél, hogy a jó csigaleves után babfőzeléket hoz be az inas füstölt oldalassal, szép ropogós malac követi ezt nyomban, hogy aztán helyet engedjen a kurcinás kapros túrósmetéltnek.
- Ejnye, de jó szakácsa van méltóságodnak!
- Egy közönséges béresasszony főz most nálam.
- Talán beteg a szakács?
- Nem beteg biz az - pattant fel a gróf -, de nem tud semmit a mamlasz, pedig Bécsből hoztam.
- Nem tud?
- Mindig olyan ebédeket főzött, hogy egy óra múlva már megint éhes voltam.
Barkóczy mosolygott a sajátságos panaszon, a gróf ellenben a béresnét dicsérte: »Ez az asszony, ez érti, mondhatom, kiadósak az ételei.«
- A szakácsot tehát elcsapta méltóságod?
- Hiszen elcsapnám én, ha menne, de míg a szerződése letelik, kénytelen vagyok itt tűrni. Kukoricát kapáltatok most a gazemberrel.
Íme, elámulhat a mai satnya kor gyermeke, hogy milyen fölséges gyomrok voltak azelőtt. Mitől romolhattak el oly gyorsan két emberöltő alatt?
Hát azoktól a finom, idegen pancsoktól, amiknek se íze, se bűze, se sava, se borsa.
Mert gyönyörű dolog az, kedves olvasóm, ahogy most a vendéglői étlapok készülnek.
Mikor nyári időben délben vagy este megered a szapora zápor, s künn a vendéglői asztaloknál megázik a sok kifli, zsemlye (a lótó-futó pincérek nem győzik mind behurcolni), akkor másnap majdnem az egész városban az étlapokon megjelenik egy régi ismerősünk, a »kifli-schmarn«, aki, ha egy kicsit inkognitó akar lenni, a »császár-morzsolya« nevet is szokta használni.
Az aktuális étlap mindig hű fotográfiája az előző nap időjárásának. Ha almásrétes vicsorgatja rád a fogát júliusban, akkor tudd meg, hogy a környéken tegnap vihar volt, és az éretlen almákat lerázta a gallyakról.
De nem... nem akarok leleplezéseket tenni (az én megfigyeléseim rémületesek), csupán egy kedvencüket álcázom le egy kissé. Ez a piréleves.
Önöknek fájni fog ez, mert a leves már különben is előkelő perszóna az ételek közt. Gyakran lelhetni embereket, akik büszkék rá, hogy sok levest esznek, s épp olyan kevély hangon dicsekszenek, hogy: »no, ma két levest ettem«, mint mi újságírók: »no, ma két cikket írtam«.
Mindegy, meg kell mondanom, hogy az az alakosdi, amit a piréleves véghez visz, egészen galád dolog. Egy aggszűznek is szégyenére válnék.
Első föllépésénél, mint marhahús egészen őszintén viseli magát. »Marhahús céklával.« Hiszen elég szép, tisztességes titulus ez! Sőt, oda lehet még tenni, hogy »körítve«, ha nagyon bántja a rangvágy.
De ha el nem fogyott, másnap már mint »gőzön sült rostélyos« figurál az étlapon. Ha így sem akad szerencséje, harmadnap fölvagdalva savanyú szószban »Vadász-szelet«-nek áll ki a piacra.
Végre negyednapra, annyi viszontagság után célját éri a ravasz stréber, mint piréleves.
Hiszen elég épületes példa ez, hogy az erős akarat előbb-utóbb sikert arat (s a szakácsoknál is éppoly szép az erős akarat, mint más mesterségű embernél), sőt azt is elismerem, hogy a francia konyhában van könnyedség, szellem, ötlet, lelemény, pikantéria, de hiányzik belőle az a masszív alaposság, amit a magyar gasztronómia felmutat. A századok által kinyomkodott alaptörvények, hogy a töltött káposzta, az ételek királya (Le a kalappal őfelsége előtt!) mit kíván: »Egy sor füle, egy sor orja, egy sor kövérje, egy sor töltelék.« A francia konyha experimentál, a magyar konyha a maga biztos vágányából egy vonalnyival se térhet ki.
Az öreg szegedi halász, mikor híres halpaprikását főzi, kóstolgatás közben elrecitálja a regulát: »Habet, saporem, oderem et colorem.« (Van íze, bűze és színe.)
Törvényeinknél sokkal tökéletesebb a gasztronómus kódex, mely minden esetben diktál:
"Caseus et panis sunt optima fercula sanis!"
Az ősök igazságos és okos emberek voltak, akik nemcsak megalkották a főzési pragmatikát, de szigorú kritikát is gyakoroltak az egyes ételek fölött. A retek szerintök »délben méreg, este étek«. A sajtnak szigorú vizsgát kellett kiállania (amint azt már egyszer valahol közöltem):
Non Argus cygnus, non Magdalena Mathusal
Non Habakuk, Lazarus, caseus ille bonus.
(Ne legyen lyikacsos, százszemű, mint Árgus, ne könnyezzen, mint Magdalena, ne legyen öreg, mint Matuzsálem, ne legyen könnyű, mint Habakuk és ne legyen Lázár módjára beteg.)
De a szigorú kritika mellett aztán jutalmazni is tudtak őkegyelmeik. A kedvenc falatjaik sokszor mindenféle hivatalokba jutottak. (Hja, akkor még voltak üresedések.) A Márton lúdjának a csontja mint a házi időjós lett alkalmazva. Ott állott az almárium tetején, s mutatta a tél keménységét, erejét. A csirke lerágott sarkantyúcsontja, ha ketten szakították szét, megmondta, hogy »melyikök él tovább«. Azt is csak jó volna tudni. A malacpecsenye mint a házi kisasszony tolmácsa szerepelt a kérők előtt. A különböző kásák és mártások mind úgy álltak és füstölögtek ott az asztalon, mint különféle kijelentések és mondatok, amiket azonfelül meg is lehetett enni. Az ember jól lakott a háznép bókjaival vagy gorombaságaival.
Mindez elmúlt... először odalett a poézis, mely az ételeket körüllengte, most meg már az ételek is indulóban vannak. Lassankint történik az átmenet úgy, hogy mi itthon észre se vesszük. Hanem mikor aztán hosszabb időre elutazik az ember az országból - és tessék elhinni, érdemes elutazni azért a kellemes érzésért, hogy aztán hazajöhessünk - akkor tör ki csak rajtunk a »furor hungaricus«, a rettenetes »etyepetye« (ahogy ezelőtt az étvágyat nevezték), midőn a paprikás pörkölt illata újra megcsapja orrodat, s a túrós csusza haván pirosló tepertyűk nevetve megszólítanak. A kemence mályában sült pecsenyék szaga megbódít, az ősi mártások íze bizsergésbe hozza véredet.
Biz isten, érdemes elutazni otthonról. Mi megtehetjük. Az unokáink nehezen. Azok már itt is a külföldön lesznek.
Mintha egy érdekfeszítő könyvet becsap az ember és ki nem nyitja két hétig.
Hol is hagytuk csak el?
Igen, emlékszem már, mikor katonai kordon volt vonva a Sándor utcán, mikor emlékezetes sétáját tette Péchy Tamás. A szélbal dühös üvöltései fülembe csengnek. Ott künn a tömeg hullámzott, zajgott ingerülten. Valaki azt indítványozta az egyik miniszternek a folyosón:
- Nehány lövés, kegyelmes uram, s beáll a csend.
A miniszter a fejét rázta.
Pedig igaza volt az illetőnek. Nem is kellett nehány lövés. Elég volt egy. Az is messze Meyerlingben dördült el, s beállt a csönd. Hallgatag lett az utca, a kaszinó és prímási aula. Felső és alsó régiók. A vörös posztót elfedte a fekete posztó.
De ma megint kinyitottuk a félbeszakított könyvet. A Ház előtt az utcán nemzetiszín karszalagos detektívek jelezték, mint a könyvekben a fülek, hogy hol hagytuk el a kedélyderítő olvasmányt. Egy mérges fejezetnél. A detektívek kezében vesszők voltak, rakoncátlan suhancok ellen való fegyver, s ez a semmibevevése a tüntetőknek volt a legjobb csillapítószer. Gyéren mutatkoztak az utcán, s akik ott őgyelegtek, azokba is befagyott a múltkori virtus. Vékonyan és inkább csak úgy a suba alatt abcúgoltak.
Bent a Házban a régi nótát kezdte az ellenzék. Mindjárt a Péchy jelentésénél, mely a fölségnél tett részvétlátogatásról szólt, kezdődtek az idétlen ingerkedő közbeszólások: »Hát ön sírt-e?« Majd fölállt Ugron Gábor, s az ő bősz hangján, s paprikás szavaival dörgött a kormány ellen, mely a király gyászával korteskedik; érté ezalatt a király tegnapi válaszának befejező sorait.
Az elnök tiltakozólag rázta a csöngettyűjét:
- Ne tessék a király személyét a vitába vonni. Kivált ily szomorú eset után.
- Ez is szomorú eset - csattant közbe egy banális hang.
Ugron folytatta az ő útját, egyre izzóbban, merészebben, mint a viaszkkal ragasztott szárnyú Ikarus. A kormánypártról tömött »eláll« kiáltások vegyültek bele szavaiba, a habarékpárton nyugtalan fészkelődés volt észrevehető, Apponyi lesütötte a fejét mogorván, csak a Károlyi Gábor szeme csillámlott élénken és Ábrányi Emilé, kit trón hajolni nem lát.
Ugron után, kit másodízben is rendreutasított az elnök, Tisza Kálmán jelenté ki rövid, eleven beszédben, hogy őfelségének az ilynemű válaszaira a kormány nem folyik be.
- Megszoktuk már önnek nem hinni! - kottyant bele Polónyi.
A jobboldalról nagy méltatlankodó zaj támadt, s egyre több-több ember kezdett ébredezni, élénk helyeslés, tetszésmoraj, váltakozva lelkes éljenzés szakította meg a generális mondatait.
A szabadelvű párt mint a mesebeli koldus megrázkódott, s kezdte eldobni apródonkint fásultságának jelvényeit, először az ősz parókáját, az elaggottság álarcát tépte le, aztán a mankóit hányta el, kinyújtotta a lábát, levette szemeiről a hamis hályogot, felgyűrte nagy kezét, mely már kiaszottnak látszott, s mutatta hatalmas izmait. Mikor Szederkényi arról kezdett historizálni, hogy vegyék le a javaslatot a napirendről, míg az ostromállapot el nem múlik, fergetegszerű zaj támadt.
- Eláll! Napirendre! Hogy lehet ilyeneket beszélni?
Pázmándy felugrott ingerülten, s valamit beszélni próbált a mindent elnyelő roppant lármában.
- Eret kell rajta vágni! - Ordítá egy maliciózus mameluk.
Szederkényi halványan állt ott, néha egy percig se bírva beszédjéből a következő szót kinyögni, s mindenik szavánál megújult a folyton növekvő ingerültség tomboló szilajsággal.
Ekkor lépett be a terembe a nagy közbeszóló Hoitsy. Szétnézett, észlelte egy kis ideig a jelenetet és sóbálvánnyá meredve állt meg a mediumon.
- Hát mi történt itt? A Ház ugyanaz, ami volt. A javaslat is ugyanaz. A miniszterelnök is ugyanaz. De a párt, amelyik a háta mögött ül, az egy egészen másik párt. És hol van a múltkori szélsőbal? Hát odaát van az is! Csakhogy ott Almássy Sándort Almásy Gézának hívják. (Ni, milyen vörös a dühtől.) Polónyi bömbölő hangja a Körösi Sándor torkából ömlik, s Ugron ingerült gesztusait Szlávy Olivér csinálja. Csak éppen Károlyi Gábornak nincsen párja.
Minthogy a jobboldal zajong most, a balvidék merül el morogva hallgatagságba. Szederkényi végre is rimánkodásra fogja a dolgot az elnöknél, hogy csináljon csendet. Az elnök csakugyan elkezdi rázni a csengettyűjét, de hasztalan. A mamelukoknak tetszik a mulatság, hogy most ők a »vásott gyerekek« s a zaj, toporzékolás nemhogy szűnnék, hanem átragad a legkomolyabb elemekre is; még Ucsu is a padot veri a tenyerével.
Már-már Szederkényiben rekedne a beszéd talán örökre, ha híre nem fut, hogy a szélsőbal név szerinti szavazást fog kérni kötekedésből, s a mai nap megint munka nélkül telik le - inkább kihallgatták hát Szederkényit, s gyorsan, felállással dőljön el, hogy a javaslatot folytatni fogják.
Apponyiék is a szélsőballal álltak fel a javaslat levételére. Gúnyos taps hangzott fel a kormánypadokról. Sokan a fejeiket csóválták Apponyi felé, mintha mondanák: »Hát ön is, ön is?«
Erre aztán megindult a részletes tárgyalás, de már egészen parlamentáris modorban, ingerültség, zaj, közbeszólások nélkül, szelíden, csendesen.
Az elnöki csengettyű, tudom, csodálkozott, hogy nem nyúlnak hozzá. Péchy megelégedetten húnyta le szempilláit, s álmodozva könyökölt trónján, a béke áldásait élvezve, miközben édesdeden merengett el magában:
- Istenem, de mégis nagyon erős ember vagyok én.
Vagy öt napja nem írtam már karcolatot. (Egy másik kollégám vette fel azt az öreg pennát, melyet a parlament üléseinek leírásában elkoptattam.)
- Csinálja ő - mondám -, mert nekem nem hivatásom. Nem szerződtem én harctéri tudósítónak.
Azalatt egy kis dolgom is akadt; a házmesteremet, Klopka Vincét kellett kiszabadítani Török Jánostól, akit, mint tüntetőt, befogtak a múlt napokban.
Közbevetettem a kormánypárti befolyásomat, s kieresztették a vén fickót.
Mikor kilépett a börtönből s megpillantott, egy önkéntelen »abcúg« szaladt ki a szájából.
- No, szépen vagyunk, öreg! Hát maga miért jutott be?
- Haragszom Tiszára! - mondá zordonan.
- De miért haragszik?
- A 25. § miatt - szólt az ökleit megrázva.
- Az önkéntesség miatt? De hiszen maga magtalan, öreg. Nincsenek gyermekei.
- A nyelv miatt haragszom.
De hisz maga egy szót sem tud magyarul.
A vén morva habozott egy percig, mialatt vadul forgatta vérbe borult szemeit.
- Mindegy... mégis haragszom.
No, az már más. Megnyugodtam benne. Klopka Vencel haragszik. Klopka Vencelnek minden mindegy, ő azért mégis haragszik. Derék jó Klopka, hát csak gyere haza és haragudj tovább.
Hanem mikor aztán azt láttam a laptudósításokból, hogy az egész Ház tele van Klopka Vencelekkel, s hogy a Házbeli Klopka Vencelek gyárilag készítik az utcabeli Klopka Venceleket - mégiscsak elgondolkoztam, hogy nem érdemes ezt a komédiát, ami a Házban folyik, csatának nevezni. Visszamegyek én oda, s újra tréfálok felette.
Hát nem is valami olyan vérlázító dolog az, ami ottan folyik. Nem igazi csaták ezek. Nyíl pattan, golyó hull, de senki sem hal bele, hiszen csak egy sebesült van örökre: »a Ház méltósága«.
Kavarog a két tábor, elkeseredetten, izgalommal. Az ellenzék sokféle fegyverrel dolgozik; dobbal, síppal, sárral. Csak ritkán rengeti meg a Tisza páncélját komoly buzogányütés.
A híres 14. §-t tárgyalják, melynek a régi szövegét állította helyre Tisza. (Ejh, be sok jó ellenzéki beszédet tett vele semmivé!)
Azt hinné az ember, hogy ez a § most már »éljen«-nel megy körösztül. De a Klopka Vencelek kiszámíthatlanok.
Az ellenzékiek csak vérszemet kaptak:
- Ha a 14-ben engedett, engedni fog a 25-ben is.
A kormánypárti vakondokok sincsenek megelégedve a fejleményekkel.
- Az a baj - mondják -, hogy a generális Tisza Lajosra hallgatott, mikor Horváth Gyulára kellett volna hallgatnia; mikor meg aztán Tisza Lajosra kellett volna hallgatnia, Horváth Gyulára hallgatott.
Persze mindenik azt szeretné, hogy őrá hallgasson, akkor is, ha Tisza Lajosra, akkor is, ha Horváth Gyulára akar hallgatni.
Ennélfogva éppen olyan izgatottsággal folyik a 14. § az új szöveggel, mintha még meglenne a régi szövege. Sőt még azonfelül gúnyanyagot találnak az oratorok a szövegcserében.
A terem padjai népesek, a karzat zsúfolásig tömve van. Harcias hangulat lengi át a hármas tábort. A kedélyek irritációja meglátszik az arcokon és a gesztusok hevességén.
Az indulatosság magasra veti fel hullámait, néha összecsapnak a Ház felett, s e habok tarajos hátán egy fonnyadt bokréta úszik: a parlamenti illem.
Egy gyenge elnök tartja a kormányt; keze puha, erőtlen, elméje lassú, judíciuma gyermeteg, szíve jó, szeme homályos; kínos vergődéssel evickél ki egy-egy forgatagból, de néha éppen beleevez.
...Hiszen ha az a csengettyű olyan volna, mint a Dagobert királyé (ez az egyetlen monarcha, akit a szélbal is respektál, tőle kölcsönözgetvén anekdotákat), melyet csak meg kellett rázni, s kiugrott belőle egy szellem, aki azt mondta: »Most ezt tedd, most ezt mondd, fölséges uram!«
De a szegény elnöki csengettyűnek csak egy gyámoltalan picike nyelve van, mely mint a lutheránus harangé, vékonyan ketyegi: »se ide, se oda - se ide, se oda.«
A lutheránusokról jut eszembe, hogy a mai ülést a szászok kezdték. Filtsch József és a »nagy sebesült«, Zay Adolf akik persze mind különb magyar emberek Tiszánál, s védték az alkotmányt, hogy még a nyakuk is beleizzadt.
Az ellenzék éljenezte őket, ők pedig, mikor leültek, hamiskásan hunyorítgattak egymásra. Közbül Orbán Balázs beszélt, aki sokban hasonlít Démoszthenészhez, de persze abból az időből, mikor még kavics volt a nyelve alatt.
Majd Tisza István állott fel, egy okos, átgondolt beszéddel - mire megindult a színielőadás odaát. Károlyi elővette a kellékes kosarát, s a tegnap betanult népies közmondásokat vette elő »tojás tanítja a tyúkot«, »rugdalózik a ló, mikor abrakot érez« stb. (amik mint valami nagy elme szikrái, ritkított betűkkel fognak megjelenni a »Pesti Napló«-ban). Lukáts Gyula szellemi nemzetiszín pántlikákat eregetett a szájából. Justh Gyula rázta a pléhet (a színpadi mennydörgést), Polónyi ellenben méltóságteljesen csak néha csapott egyet a nagy dobra: »drum, brum«, mikor már látta, hogy (ügyvédi stílusban szólva) lármafolytonossági hiány mutatkozik. Meszlényi Lajos a cintányérral dolgozott. Sőt, ma hozzájuk csatlakozott Gulácsy Gyula is. Ha netalán ezekkel a fegyverekkel csakugyan sikerülne megbuktatni Tiszát, hadd jusson be ő is a történelembe. Hoitsy, a közbeszólások atyja pedig nagy megelégedetten nézte az ő csemetéit, s csak néha bólintott a fejével: »derék gyerekek vagytok«.
Míg a miniszterölők különféle kiáltásokkal köszörülték az elméjüket, addig az ellenzéknek a parlamentarizmust tisztelő része mesterkélt triccs-traccsba ereszkedett; igazi tengermorgás volt, mint mikor a bálban szünóra van, s millió gardedám nyelve cseveg, csacsog.
A jobboldal nem győzte kiáltozni: »Halljuk, halljuk!« Csend! Alszik az elnök? Csendet! Csendet!
A pártot hatalmasan tudta átmelegíteni a fiatal szónok. Egy ideig fázékony és közömbös volt. A nagy test mindig lomha.
Zajos helyeslésekben tört ki, mikor Tisza István azt fejtegette, hogy miért nem lehetett a 14. § szövegét régebben megváltoztatni.
Meszlényi közbevágott:
- Andrássy Gyula csinálta az engedményt, nem a kormány. (Fenyvessy Ferenc, aki bennfentes az udvari titkokban, jóváhagyólag bólintott a fejével.)
Tisza István alatt fölvillanyozódott, föléledt a párt, csak éppen Körösi Sándort nyomta el a buzgóság a fülledt, ernyesztő légben, s bekeverőzvén szenderébe a szélsőbali akciók, odaálmodta magát a jó öreg a debreceni nagy piacra, ahol a túloldali hangok tarka zűrzavarba öntődve, ama bizonyos sátrak alól jövének.
Mire Körösi fölébredt, már akkor illedelmes csend volt a Házban. Apponyi Albert beszélt. Apponyi mindig elementáris erővel hat. Ma pedig a »Pesti Napló« szerint »úgy lőtt Tisza ellen, mint Carver«. A golyót ugyan nem látta senki, de a füst az csakugyan nagy volt, és ott kóválygott szédítve és újra átláthatlan felhővé tömörödve.
Tisza rögtön felelt neki, persze nagy zaj közt, a Hoitsy és Károlyi sztereotíp sürgetései mellett, hogy »mondjon le«. Mai beszéde is dialóggá lett. Óriási lárma, tombolás tört ki majd minden mondatánál. Minél jobban kért csöndet az elnök, annál több lármát fejtettek ki az ellenzékiek. Rimánkodó szavai elmosódtak. Egy-egy üvöltés tarkította meg néha az idegbántó közbeszólásokat: »Éljen Apponyi«.
Hanem erre aztán felforrt a méreg a kormánypártban, s mikor nyomban a kormányelnök után Apponyi emelkedett fel személyes kérdésben szólani, felviharzott lelkesen az »éljen Tisza«. A jobbpárt egy része kivonult. A bennmaradtak pedig a jobb ajtó mögött zajongtak, nem engedvén Apponyit szóhoz jutni:
- Nem hallgatjuk! Majd holnap!
Percekig állt ott a bántó termetű ellenzéki vezér, félszegen, nem tudva, mit csináljon nagy kezeivel, hajladozó derekával, mozgékony arcizmaival, ziháló orrlyukaival a szokatlan helyzetben... hogy őt, az elkényeztetett szónokot, akinek beszédjei után, mikor feláll, a frázisfukar Tisza is ősidőktől fogva egy szóbokrétát nyújt át (»az előttem hangzott ékességekkel gazdag beszéd« s több effélét) most nem akarják meghallgatni.
Beöthy Ákos kétségbeesetten próbálkozott az ő vékony »halljuk«-jaival, amelyekkel mellényeket nagyon jól lehetne varrni, de szózivatart elállítani nehéz.
A szélsőbaliak lázas dühvel ugráltak ki a mediumra.
- No, jól van - hörgék -, de a miniszterelnök sem fog többé szólani. Megmutatjuk.
Már most úgy volt, hogy Tiszát nem fogjuk többé hallani az életben, örökös szilenciumra lévén ítélve a szólásszabadság bajnokai által, ha az elnök észre nem veszi a zajongó mamelukokat. Egyszerre dühre lobbant.
Micsoda, hát még ti is lármázni mertek? Örüljetek, hogy éltek! És legott elkezdett izgatottan keresgélni a fiókjában. Alkalmasint azt a skatulyát kereste, amelyben ama sokat emlegetett, de soha senki által nem látott »szigorúbb eszközöket« tartogatja.
Mérgesen rárivallt a mieinkre:
- Méltóztassanak kihallgatni a szónokot, ha mondom.
Mire a jólelkű mamelukok megadták magukat jámborul, eképpen gondolkozván:
- Szegény elnök. Úgyse engedelmeskedik neki senki. Hiszen a mienk. Hát legalább mi engedelmeskedjünk.
A vita nem volt ment az izgalmaktól. Noha bizonyos fokig megcsappant a szenvedélyesség, úgyhogy ma már valami vita nélkül fogadtatott el: ti. a napidíjak, a Ház februári költségvetése.
A közbeszólók később sem működtek oly vehemensen, de olyan incidens ma is előfordult, amelynek jó lett volna elmaradnia. Az elnök egyébiránt ma bal lábbal kelt fel, minélfogva a jobb lábára állt, s erélyesen csapott szét a rakoncátlankodó elemek közt. A gyeplőt folyton megfeszülve tartotta a kezében, nem olyan lazán, mint egyébkor.
A karzat és az ülésterem zsúfolva volt; a kormánypárt tömött sorokban barnállott, pedig már közeleg a zátony, a 25. §, amelynek küszöbén az ellenzéki jósok szerint, meggyérül a mamelukhad; csodás betegségek keletkeznek, epidemia, mely ahelyett, hogy respektálná az immunitást, éppen a képviselőket fogja meglepni: ez is, az is elmarad betegség ürügye alatt.
Eddig azonban még elég friss egészségben van a párt. Egyetlen ember jelentette magát betegnek: Éles Henrik. Éppen az, aki legkevésbé tarthat a választóktól - mert jobbadán holtakat szavaztatott le magára. Már pedig a holtak nem igen apprehendálnak a 25. §-ra.
De még előbb a 14. §-nak kell lemúlnia a napirendről, míg rákerülhetne a sor a 25-ikre, ama szerencsétlen országos vádlottra, kinek nélkülöznie kell az igazságos bírákat.
Kaas Ivor a legtürelmetlenebb, ő már be nem várhatta. Pedig jelzi a fekete tábla, mint valami érkező szörnyeteget vagy híres énekesnőt, »már jön«, »már közeledik«. Kaas Ivor már ma meglebbentette a nyelvi kérdést, felhozva a derék bosnyákokat, akik zengzetes anyanyelvükön tehetik le a tiszti vizsgát. Elmondta, hogy ő egy morva vasas német ezredben szolgált, mint egy idegen származású katonatiszt fia, s mégis megtanult magyarul. (Még pedig milyen lendületesen, szépen.)
Azután Hegedüs Sándor állt fel, egy hosszú polemikus beszédet csempészve be az ellenzéki fülekbe.
Végtelen ravaszsággal és ügyességgel simogatta meg a hajukat, hogy közben imitt-amott meghúzogathassa, hízelkedett a gyengéiknek, hogy egyet csíphessen rajtok. Ő volt az egyetlen, aki a vita alatt egész erővel síkra kelt a kormánypárti szempont mellett, s a közvéleményt informálta arról a »másik meggyőződésről« is. Soha még Hegedüs olyan sikert nem aratott, mint ma. Percekig éljenezte a jobboldal a folyton eleven, fordulatokban gazdag, s elmélkedésektől tarka beszéd után.
De az ellenzéknek is jó napja volt. Térdig gázolt a szóvirágokban. Horvát Boldizsár mondott az ülés végén hatásos beszédet a parlamentarizmusról, kihegyezve azt a Tisza-rezsim ellen.
Szilágyi Dezső beszélt. A nagy Dezső, akit sokan bámulnak, de kevesen szeretnek. Egy »fénylő csillag«, mint egy lap nevezte, aki azonban nem tud eligazodni az égitestek közt, hogy a mennybolt melyik tájékán helyezkedjék el. Hol a Göncöl szekere előtt bukkan föl, hol mögötte (de sohasem rajta).
Az anyatermészet is beszélésre alkotta.
Egy nagy elméjű ember, akinek az a célja: beszélni, és azután megint beszélni, majd újra meg újra beszélni, agya mozog, mint a perpetuum mobile, s őrli gondolatokká a benyomásokat, ha másokkal beszél, hallgatja azokat, egy-egy megjegyzést, megfigyelést megragad:
- Ez jó lesz egy beszédbe.
Minden, amit lát, ami a nagy mindenségben eléje tárul, csak annyiban létezik, ha egy beszédhez anyagul szolgál. Az utcák koldusa, lapcikk, a szaladó fiáker, ácsorgó hordár, rikító plakát az utcasarkon, garázdálkodó rendőr, sétáló gavallér, a kardcsörtető katonatiszt, mind csak úgy érdekli, ha észlelődés útján valami olyan morzsát lehet róla lekaparni, ami az épülőfélben levő beszédjébe behelyezhető valahova vagy a fundamentumba, vagy a vértelekbe, vagy a padlásra, vagy a pillérek közé.
Mindig épít, lázzal emésztő szenvedéllyel, hangya szorgalommal.
Előbb az anyagot gyűjti össze. Az oszlopokat, a gerendákat, a köveket.
Olvas egész éjszakákon át. Nagy államférfiak, hatalmas gondolkodó elmék emlőit szopja, jegyzeteket csinál, s mikor elalszik, odaálmodja magát a parlamentbe, s zajos, izgató tapsok között tart fellegverő szpícseket.
Reggel kel, behozzák reggelijét, elolvassa a lapokat. Van-e bennök valami anyag?
Aztán kimegy, magányos sétára a Dunapartra, hallgatva a nagy folyam csendes morgását: hátha az is súgna neki valami gondolatot.
Megáll. Egy ötlet jutott eszébe. Hopp! Ebből egy fordulat lesz az elmondandó beszédbe! Megcsinálja hozzá a gesztust...
Gyakran lehet őt látni így gesztikulálva, egyedül. Dehogy egyedül - az összes anyagával.
Magával hordja, s az egyre gyűl. Itt is, ott is hall valamit. A kaszinó elejtett triccs-traccsából, a vendéglői társaságok disputáiból értékes megfigyeléseket gyúr össze. A régi alkimisták a fűzfából is tudtak aranyat csinálni: Szilágyi Dezső egy tökfilkó gondolataiból is le tud szűrni egy figyelemre méltó igazságot. Nagy nyomozótehetsége gyorsan vájkál a sok limlom közt, s egyszerre kikapja abból, aminek őhasznát veheti.
Mikor aztán össze van hordva az anyag, hozzáfog a beszéd megépítéséhez. Napokig vajúdik ezen.
Bemegy a Házba, felíratja magát a táblára.
Most már híre fut, hogy beszélni fog. A jegyzői tábla kilocsogja, s ő sem tart titkot többé.
De hasztalan is lenne. Elárulja minden. Arca sötétebb, ónszínű lesz, mintha egy felleg vonná be, a szemei csillognak, a halántékaira dagadt, kék erek ülnek ki. Mintha az egész koponyát feszítené bent az a beszéd, amellyel terhes.
Dezső hát beszélni fog. Közli bizalmas embereivel, hírek szivárognak ki az egyes részletekről. Csak egyet nem lehet tudni előre. Ellene beszél-e a javaslatnak vagy mellette?
E bizonytalanság mint egy vércse ott kóvályog a pártok felett, borzalmasan.
Ha kérdezik, démoni titokzatos mosollyal feleli, szemöldjeit felhúzva:
- Ezt még nem tudom.
Ott ül a középen, az ülések alatt, hallgatja a szónokokat, gúnyosan nevetve egyes mondatoknál. Nagy szemei kerekre nyitva, rejtett villámokat látszanak kisugárzani, hatalmas tenyerét fumigálva forgatja, mintha mondaná:
- Beszélj csak, beszélj. Majd én mondom meg az igazit.
S építi tovább emeletről emeletre, kacskaringós cirádákkal, vaskos arányokban, az orációt. Nagy bőrkötésű könyvek, vén bachantokkal jár a hóna alatt, az embereket kerüli, szemei alatt kék patkók jelennek meg, álmatlan éjek barázdái. S minél több barázda, annál hosszabb beszéd.
S íme, mikor már mindenki várja s óriás karzatok zarándokolnak be napokon át - egyszerre csak letűnik a név a fekete tábláról:
- Szilágyi nem fog beszélni.
A parlamenti alakok összedugott fejekkel súgnak-búgnak: »Mi történt? Szilágyi letörültette magát.« Mesék, legendák keletkeznek: Ez az oka, az az oka!
A szó mesterét valóban habozás fogja el, meglepi egy gyermeteg érzés, bizonyos félelem, mint az asszonyt a szülés előtt. Látni rajta a tépelődést, hogy mintegy a gombjain találgatja: »Beszéljek, ne beszéljek?«
- Beszélni fogok - határozza el -, de ezt, meg azt kihagyom a beszédből. E helyett az argumentum helyett másikat teszek. Ezt meg azt a pontot így hegyezem ki, a beszéd közepéből kilökök egy csomót, a farkát megtoldom, az elejét összevonom.
S most következik a lélekroncsoló feladat. A Szilágyi jellemző férfias arca igazi fájdalmat lehel. Egy apagyilkos minden kínját átérzi, mikor szerette gyermekiből egy csomót feláldoz. Minden gondolatán, argumentumán nagy szeretettel csügg. Atyai lelke folyton az eltaszított szellemi kölykökkel vesződik, s gyakran visszavesz, megkegyelmez egynek-egynek, hogy újra elhajítsa.
E rettentő helyzetben találja a végzetes perc, midőn a jegyző elkiáltja: »Szilágyi Dezső«, s beáll a fenséges csönd, minden koszorúnál erősebb hódolat az orátoroknak.
Szilágyi felkel, szíve megdobban, s megindul belőle az eszmetábor lassan, méltóságteljesen hömpölyögve, mintha egy nehéz gályán jönne.
Előbb az orra látszik, aztán a bordák villannak ki, majd mintha egy hullám visszahajtaná, újra elkanyarodik hátrafelé, nagyot farol most s egy lökéssel sebesen siklik kijjebb, de még a zászló most se tűnik ki: ellenzéki-e vagy a kormánypárt lobogója? Szél lengeti, csavargatja messze a távolban a rúdja körül, éles szemek kíváncsian találgatják, kinek a színe lesz? Melyik parton köt ki?
S felhangzik közbe mindkét pártról a »hurrá«. Mind a két párt népe reménykedik.
És biz az igen sokszor megesik, hogy csak akkor sül ki, midőn a szónok az utolsó mondatot kiejti: »Elfogadom vagy nem fogadom el a javaslatot.«
Akár így, akár úgy, a bámulat ittasító zajgása morajlik át a Házon, mikor végre kifáradva leül.
Csodálatos látvány az neki. Álmatagul néz szét, hogy áll-e még a világ?
A száz meg száz fej nagy gombolyagba mozog az ajtó felé. »Öt perc!« hangzik viharosan. Kusza kiáltások verődnek füleihez: »Nagyszerű volt! Pompás volt! Ez oszt a szónok!«
Igen, igen a világ áll még. A nyomasztó levegőből tele tüdővel szív be annyit, amennyit lehet. Homlokát megtörli kendőjével, s újra szétnéz.
Ott ül az öreg Péchy Tamás, mint egyébkor, ott a csengettyű, ott mosolyog az ország címere a háta mögött, a hármas fedélablakon besüt a nap. Valaki odaszól Krajtsiknak: »Gyerünk ebédelni, Mohai fiam.«
Szilágyi összerázkódik. Hát csakugyan áll még a világ, dacára annak, hogy megtörtént. Megtörtént a dolog. Elmondta. Kiadta, ami benne volt. S a föld nem esett ki a küllőiből, a természet össze nem morzsolódott, a miniszteri padok vidáman piroslanak, s Krajtsik ebédelni készül. Rettenetes ez.
Fojtó keserűség fogja el:
- Hát érdemes ebben az országban beszélni?
Kimegy a folyosóra, hol tömjénfüst veszi körül. Mindenki el van ragadtatva. A varázslat bilincseiben nyög az egész Ház. Üdvözlik, magasztalják, de ez neki nem elég: mert semmi sem tört össze; minden áll és él.
Átszalad a folyosón, a gyorsiroda felé, s bekukkant az olvasóterembe, hol lapot olvasnak néhányan.
Mintha egy kést szúrnának a szívébe.
- E nyomorultak olvasnak. Most! Mikor én beszéltem!
Siető léptekkel, világgyűlölettel rohan az irodába, s ott megint más ember ő. Itt a magzat pólyákban úgy, ahogy meg van alkotva. Ezt most meg kell a világ számára fésülni, hogy tetszetős legyen, hogy hódítson. Széles, olajbarna arcán a szeretet meleg lehe ömlik el. Szemeiből életkedv, lázas érdeklődés sugárzik. Mohón szalad át az egész beszéden. Egyszerre összeszorítja a szívét egy sajgó fájdalom. Valamit kihagyott. Majd hamar utána felváltja a bosszúság érzése: valami olyat mondott, amit jobb lett volna elhallgatni.
Mikor elvégezte a korrektúrát, a szükséges körülmetéléseket, lehorgasztott fővel, kedvetlenül megy el. Hiába állítják meg újra a folyosón a gratulánsok, hiába harsogja minden ember: »Nagy voltál Dezső, kolosszális voltál«, bánatosan rázza a fejét, és mint az űzött vad, eltávozik a Házból.
Be sem jön napokig. Nincsen megelégedve. Dörmög. A barátjaihoz hozzá nem szól, kerüli őket. Többet el sem olvassa a lapokban a beszédét. Dühös rá. Lankasztó zsibbadtság nehezedik tagjaira. Egész napokon át zúgnak fejében azok a beszédrészek, amiket elmondott, s amiket nem kellett volna, s mint kísértetek jelennek meg álmatlan éjjelen előtte azok a passzusok, amiket kihajigált, s amik kétségtelenül monumentálissá tették volna a beszédét. Emberalakot öltenek ez argumentumok és megjegyzések, s óriás kalapácsokkal verik a mellét: »Miért nem mondtál el engem?«
De ez is csak napokig tart, míg a bánkódás ködén keresztül a politikai élet lüktetésének új benyomásai keresztül nem verik magukat, le nem tiporják, el nem temetik a régieket.
Az izzó fejben megfogamzik egy másik beszéd. Megy, jár-kel, olvas, szemlélődik s hordja össze ismét az új anyagot egy új beszédhez.
S ez így megy örökkön-örökké, hosszú esztendők óta és így fog menni mindig; a lángelmék soha sarkallni nem szűnő ösztöne űzi, hajtja, hogy beszéljen, megint beszéljen és azután is beszéljen, soha nem szabadulva az édes kíntól, mely fogva tartja s mely alkalmasint soha el sem ereszti azok közé, akiknek osztályrészük tenni és mindig csak tenni valamit.
Így képzelem én Szilágyit, akiből egész életében nem lesz egyéb, csak Magyarország legnagyobb szónoka... Hát iszen az is valami.
Tegnap majd megbuktatta a javaslatot az elnök, aki tévedésből a katonai testalkat magasságát egy méterrel többre mondta ki a határozatban. Szerencsére hirtelen kijavította nyelvbotlását, mert nagy baj támad vala. Őfelsége nem kapott volna tíz esztendeig egy katonát sem; olyan magas fickók nem teremnek sem a rónákon, sem a hegyekben. A hadsereg feloszlott volna apródonkint. S ha kiüt ezalatt a háború, Polónyinak kellett volna elvernie határainkról a muszkát, élén a tüntetőknek.
A háborgó szélbali folyam már tegnap visszaereszkedett a régi medrébe; szélcsend volt, csak egy-egy elevenebb hal evickélt virgoncabban néha, apró buborékokat csapva fel a farkával. Még a kedélyeskedés is megjött, mikor Pulszky Ágoston felállott, Kaas Ivor kiszaladt Fenyvessy Ferencet keresni: »Hol van, merre van? Jöjjön hamar közbekiáltozni«. De Fenyvessy nem volt sehol, ennélfogva csendben hallgatták Pulszkyt. Ez már csak elég jele a teljesen helyreállt békének.
Ma aztán valóságos nyugalom honolt. A zajt csak az öregurak koronkinti köhögése okozta. A vita a Görgey Béla módosítása körül forgott, mely azt célozza, hogy az újoncjutalék arányában képeztessenek tisztekké a fiatalok a monarchia két államának apródiskoláiban.
Tetszett a módosítás kivált az ellenzéken, hol zajos helyeseket kiáltottak Görgeynek (Görgeyök hát már van, még csak Kossuthjok hiányzik). Prónay Dezső és Apponyi Albert szólottak mellette jó érvekkel. Fejérváry meg is ígérte, hogy mindent el fog követni a jövőben, de a mostani javaslat szövegébe nem kívánja bevenni.
Itt egy kicsit élénkebben lüktetett a vita, de minden animozitás nélkül. Károlyi Gábor és Fenyvessy mindössze egyszer szólottak közbe - hogy ki ne jöjjenek a gyakorlatból. De a szélsőbal egészében egyszer se morajlott, minden erejüket a 25. §-ra gyűjtik.
- Elhatároztuk - fenyegetőznek -, hogy március tizenötödikéig kihúzzuk a vitát, hogy akkor legyen a szavazás; a nagy nemzeti ünnepre essék a nagy nemzeti megalázás.
- No, már pedig mégsem akkor lesz a szavazás - kötekednek a kormánypártiak.
- Hogyhogy?
- Mert tizenötödikén aztán mi húzzuk ki még egész napig.
Déli harangszókor bezárták a vitát, a név szerinti szavazás döntött a Görgey módosítványa felett.
A mamelukok »nem«-mel szavaztak s 58 többséggel került ki az eredeti szöveg az urnából.
Azt hallottam, valamelyik elmés mameluk kiírta a tüntetések idején az utcai ablakára: »Ezen ablak beverendő.«
Hát íme, mi is eljutottunk a beverendő ablakunkhoz. A híres 25. § van szőnyegen, melynek idősebb testvére a 14. § olyan szerencsés metamorfózison ment keresztül.
Nagy Ház gyűlt össze. A karzaton gyönyörű asszonyok várták a heves harc kezdődését, hogy mozdul meg lassan a három tábor és hogy rohan össze.
Ma azonban csak a nyitány volt, de hatvan szónok neve jelzi a fekete táblán, hogy a vízözön óta nem volt még ilyen szóözön.
Münnich előadó kezdte meg a vitát. A jó Münnich, aki úgy járt, mint hajdanában Thurzó püspök, hogy egy egész évig tartván a lakodalma, még ugyanott a menyegzői népnek bemutathatta az újszülött fiát. Münnichhel is sok történt azóta, apa lett a vita közepén, s a vita végén, ha jól csinálja az ellenzék, már akkorára nőhet a gyerek, hogy eljár a Ház elé abcúgolni. Münnich azért volt ma ügyes, mert: nem arról beszélt, ami a javaslatban van, hanem arról, ami az egyetemi ifjúság kérvényében nincs. Ti, a nyelvi sérelemről nincs benne egy szó se.
Kedvetlen mozgás keletkezett az ellenzéki tájakon s száz szemrehányó tekintet villogott Polónyi felé, mintha kérdenék: »micsoda renonsz az?«
Most aztán nagy csönd támadt. Mindenki tudta, mi következik, jönnek az ajándékkal meghalmozott szekerek, s ki fognak rakodni az elégedetlenek lábainál.
Gajári volt az első; hozta a határozati javaslatot, egy pompás beszéd kíséretében. Első részében egy kis tömjént gyújtott s mirhát szórt eleibök. Úgy formailag, mint tartalmában egyike volt a legsikerültebb beszédeknek e vita alatt. Gajári Ödön nyugodt szónok, világos tiszta ész, tömören, néhol lendülettel tud szólani, s ami a legfőbb és a legritkább tulajdonság, teljesen uralkodik az anyag fölött, melyből beszédét gyúrja.
A jobboldal zajosan helyeselt, kivált a középen, ahol melegebb a hangulat. Mert e nagy hatalmas párt is ki van téve a természeti törvényeknek. A Tisza háta mögött, Deák széke körül ülnek a lelkes elemek, a »bőszek«, kiknek »halljukjai« és »helyesei« a szív mélyéből fakadnak, kik dühbe jönnek az ellenzéki ingerkedésekre s vérvörösre kikelt arcokkal, kidagadt szemekkel, lüktető halántékokkal süvítik vissza a kölcsönt. Lent a jobb ajtó körül is hű népek tanyáznak, tűzbe, vízbe, szótusába belerohanni készek, csakhogy ezeket már biztatni kell, ezeknek már azt kell mondani:
- Ne hagyjuk a mieinket! Hiszen azokat sem a gólya költötte.
Ám följebb a hegyen mindinkább közömbösebbek az emberek; ásítva nézik a viharokat, rideg, szenvtelen arccal merengnek a semmiségbe. Csöndes, aludttejvérű mamelukok ezek, akik miatt bizvást dirib-darabra össze lehetne törni a miniszteri székeket, csak másnap mondogatnák sajnálkozva:
- Kár, nagy kár!... Hiszen ha hallottuk volna a recsegésüket.
De a leghidegebbek ott ülnek a határszéleken, hol a kormánypárt szabálytalan geográfiai alakzatokban szögellik be az ellenzékbe, hol Ziskay, Fröhlich és Görgey Béla székel s onnan, mint egy vékony hegylánc, behúzódik a mameluki vonal Ivánkovics Jánosig, éppen a szélsőbal hátához.
Az ellenzékkel való gyakori érintkezés, a különböző éghajlat és az ellenzéki levegő, amit közelről szívnak, mintegy átváltoztatta a határszéli lakókat. Ezek ritkán zajongnak velünk. Annyira messze esnek, hogy el is feledik egy pillanatra, hová tartoznak. (Szerencsére a szavazáskor mindég eszükbe jut.) Aztán a szomszédság iránti figyelem is lassankint átalakította őket, szelíd erkölcsökhöz szoktatta; a »granicsárok« nem csak dühbe nem jönnek, de jóízűeket nevetnek az ellenzéki közbeszólásokra. Vérük soha föl nem kavarog, szemük haragra meg nem csillan, szájuk »helyesre« meg nem mozdul.
E geográfiai fekvést végre is ösmernie kell az olvasónak, hogy megértse, mikor viharokat rajzolok, mikor mamelukok haragját festem s felháborodásukat vagy aluszékonyságukat egy-egy vonással vetem papírra.
Hát mondom, fölzúgott a zajos helyeslés a Gajári beszéde után, a felolvasott határozati javaslatra bólingattak a fejeikkel ifjak és vének a jobboldalon, de a szélsőbal gúnyosan kiáltá:
Hoch! Dreimal Hoch!
(Íme, mégis hallunk már egyszer valami egészen újat.) Sokan kezet sietnek szorítani a szónokkal. Elnök kijelenti, hogy a határozati javaslatot holnapra kinyomatja.
Nagy zaj az ellenzéken, gúnyos felkiáltások:
- Nem érdemes kinyomatni!
Most Fejérváry Géza állott fel s szokatlan csönd támadt.
Mondjunk már egyszer valamit Fejérváryról. A kiegyezkedés idejében történt, az öreg Pulszky egy szép deli katonatiszttel találkozott a bécsi Burgban, aki megszólította:
- Ön, nemde Pulszky?
- És ön?
- Én rokona vagyok: báró Fejérváry Géza.
Kissé beszélgettek együtt, Pulszkyt meglepte a fiatal tiszt egészséges, logikus észjárása s egy hirtelen ötlettől megkapatva kérdé:
- Tudsz magyarul?
- Nem.
- No, hát tanulj meg, mert ha megtanulsz, belőled magyar miniszter lesz.
Fejérváry hitetlenül mosolygott az öregúr jóslatának. És igaza volt.
Mert Pulszkynak ez a jóslata se teljesedett be, mert Fejérváry nem tanult meg magyarul, és mégis magyar miniszter lett.
Első felszólalásai alkalmával még Matuska Péter is azt mondta: »Derík, okozs ember, de nem bírja a nyelvet.«
A vasszorgalmú, szívós katona azonban legyőzte rövid idő alatt a leghatalmasabb ellenséget, a grammatikát, s ma már úgy vagdalkozik az ellenzékkel, mintha a zöld asztalnál nőtt volna fel; észjárása friss, ötletei gazdagon bugyognak, s annyi őserő és humor van benne, hogy sokszor élvezettel lehet hallgatni.
Ott ül a szélsőbal közvetlen szomszédságában (alig egy rőfnyire Thalytól), ahonnan minden remarque-t, minden közbeszólást meghall, még azokat a maliciózus megjegyzéseket is, melyek a hangos gondolkodás elejtett morzsái. Persze arzenikum morzsák. S a miniszter nem képes lenyelni közülök egyet sem. Üt, vág, paríroz folytonosan, s néha egészen elmegy a kitűzött témájától.
Ma is elfogadván a Gajári határozati javaslatát, apró rohamok és bosszantások visszaverésében ügyeskedett. Közbe zajosan potyogtak a »Hoch«-ok a »magyar párton«.
Fejérváry után Csáky állt föl.
- Hoch! Hoch! Hoch! - zúgott percekig.
De Csáky nem törődött vele. Fagyasztó hidegséggel bontotta ki a kosarat, melyben az ő engedményei voltak az ifjúság számára.
- Hát csak ennyi? - Zajgott az ellenzék, mely telhetetlenségében azt szerette volna hallani Csákytól, hogy a kiszolgált önkéntes már ott találja bornyújában a diplomát.
Csáky beszéde után öt percnyi szünetet adott az elnök: s a mindenféle szépítőszerekkel kimeszelt 25. § voltaképpeni tárgyalása most kezdődött.
Az első harcos a habaréki faköpenyegből bújt elő: Bolgár Ferenc s kissé terebélyesen és homályosan érvelt a határozati javaslat ellen, amelyet nem fogad el.
Kevesen és figyelmetlenül hallgatták. Nem is csoda az, ha tudja az ember, hogy még ötvenkilenc beszéd van mögötte.
Mikor gróf Tisza Lajos még fiatal volt, egy szép lovat neveltek alája: a »Gúnárt«; az vitte volna a háborúba, amelyikre akkor fiatal nagyurak titokban készültek. Gondolom, Türrnek kellett volna hozni hozzá a puskát... Abból a háborúból hála istennek semmi sem lett, s Tisza Lajos rá nem ülhetett a Gúnárra.
Azóta sok év múlt el, Tisza Lajos belevetette magát a közélet hullámaiba, küzdött, fáradott, hol gáncsot aratott, hol elismerést, de az édes, kínos szomjúságot a népszerűség után sohasem érezte, pedig neki is eszébe juthatott volna kényes pillanatokban: »Van nekem egy Gúnár nevű lovam, de sok bolond éljent kapnék, ha én arra most felülnék.«
A Gúnár persze öreg lett azóta, az is lehet, hogy már nincs is meg, vagy valami szárazmalmot hajt, ha megvan, de az mindegy, azért, ha a szükség kívánná, nehéz nagy napokban, én mindig úgy képzelem Tisza Lajost, egyszer csak felkiáltana zordonan:
- No, de most már vezessétek elő azt a Gúnárt.
És a Gúnár előkerülne ; vagy az, vagy egy másik.
Hogy látjuk-e valamikor Tisza grófot a Gúnáron vagy nem, az az eseményektől függ, melyek a haza sorsába szövődnek (bár ne látnók soha) - annyi tény, hogy most nem a Gúnáron ül, s népszerűtlen ember az ellenzék előtt.
Ma ő volt az első szónok, mintegy alkalmas megmérni, mekkora nagy még az idegesség a túlsó táborban.
De csodálatos dolog, nyugodtan hallgatták meg. Igaz, hogy tárgyilagosan beszélt, mintha csillapítószereket adna be a láz ellen. Valóságos antifebrint. Okos, világos, tömör és őszinte előadása van; hangja kellemes s sajátságos magyaros zamatú, de a tartása túl büszke, s ezért nem alkalmas elragadni tömegeket. Pedig Tisza grófnak sok van meg abból, ami a nagy szónokoknak szükséges. Szellemes, de ezt cum grano salis használja, szubtilis, könnyed, gyorsan találja meg a jellemzőt, a nyelvet ő kezeli a legszebben a Ház szónokai közül, s annyi ízléssel tud abba finomságokat vegyíteni, mint egy angol diplomata. De az úgynevezett »nagyszabású beszédekre« nem törekszik. Anyagát nem nyújtja ki terjedelmével imponáló szónoklatra, csak annyit mond, amennyi mondanivalója van.
A kormánypárton zajos tetszést aratott a mai beszéd; némely érvelése, mint az: »ha Magyarország maga bírná kiállítani évenként a 103 ezer újoncot, önmagától oldódnék meg a magyar hadsereg kérdése« zúzó erővel hatott az ellenzékre is, mely nyugtalanul mozdult meg egy-egy ilyen nyomatékos lövegre. Nem kevésbé imponált az a világosan odavetett kép, mely Magyarország mostani külbefolyását állítja szembe azon kis államokéval, akik önálló hadsereget tartanak.
Az ellenzék csak a végén zsibongott idétlen felkapott »Hoch«-jával.
Egyébként nyugodt volt a Ház képe egész az ülés végéig. Teljesen beállt a normális állapot. A lezajlott viharokból semmi sem maradt, csak az izgatottan várakozó karzat. Mára már a gróf Károlyi szája is befagyott.
Tisza Lajost Irányi Dániel váltotta fel. Törvényben kívánja kimondatni a magyar nyelvűséget. Mert az országgyűlések hivatva vannak befolyást gyakorolni a felségjogokra is.
A szélsőbal e tisztes, nemes alakja (aki most rosszul érezheti magát népe között) szépen, pátosszal beszélt, de önkéntelenül eszébe juttatta a hallgatónak: hogy a tüntetések napján nyilván az öregúr is láthatta valahonnan lobogni a budai vár ablakán azt a bizonyos fehér kendőt...
Utána megint kormánypárti szónok állt fel. Gróf Teleki József. Nyugtalan élénk temperamentum, teste minden porcikájával beszélt. Beszédje szűz volt bár, de érett. Rokonszenves arca és csengő-bongó hangja van. Amellett egy csöpp lámpaláz sem látszott rajta. Higgadtan, tárgyilagosan érvelt, mint akármelyik öreg szónok. Néhol kihasadt előadásából a melegség és a retori zománc is. Az egész Ház biztató csöndben, nagy figyelemmel hallgatta, pártja pedig nem egyszer adott tetszésének zajos kifejezést.
Egyszóval ma kormánypárti nap volt. (Rossz nap, mert nincs kit csipkedni.) Azért szorítkoztam egyszerű rezümére, melynek végén fölemlítem Beöthy Ákost, a habarékpárt rangban második nagy szónokát, ki a Szilágyi Dezső által fölvert útiportól belepve, szintén közjogi portyázásokra indul (ő igazán a Gúnár hátán), s hosszú, tagadhatatlanul érdekes fejtegetések után, pártja hatalmas éljenei közt szállt le egy módosításnál; hogy a magyar önkénteseknek szabadságában álljon az elméleti tiszti vizsgát magyarul is letenni.
Az első szónok Jónás Ödön volt. A Ház legsoványabb mamelukja, aki a húsosfazekak mellett is csak ennyire vitte. Olyan sovány, mint egy igazi tudós, de olyan praktikus és óvatos, mint egy igazi filiszter. Ügyes, józan beszédet tartott ellenzéki szószban. Aggodalmakról beszélt, de azokat legott lenyomta, mint az öndoktor, aki a saját hátából önmaga dömöcköli ki a csömört.
Fejérváry báró nyomban utána iramlott, s Thaly összecsavarodó hajcsigáktól körülvett ráncos, alacsony homloka kiderült, mert Fejérváryt senki sem élvezi annyira, mint Thaly és Thalyt senki annyira, mint Fejérváry. Ez a két ember úgy illik össze, mint a borotva és a köszörűkő. Mikor Fejérváry beszél, akkor Thaly a köszörűkő, ha Thaly beszél, akkor Fejérváry az. A Ház csak azon veszi észre néha magát, hogy eleresztve a vita kantárját, együtt diskurálnak több-kevésbé elmés dialógokban.
Az ellenzék ma gyér számmal jelent meg, tehát nem voltak »jelenetek«. Úgy látszik, vidéki tüntetőknek mentek szét az igaz hazafiak. Vagy az is meglehet, hogy csak bizonyos kalendáriumi napokon fejtenek ki politikai erőt, mint a II. Rákóczi Ferenc őfelsége seregei, akik a kassai naptárhoz igazodtak, s ha meglátták ott a »C. V.« betűt, ami azt jelentette, »Curutz Vincit« megütközének, míg ellenben - ahogy azt Thaly leírja - az »S. S.« betűknél (Superat Soldat) csöndesen húzódtak meg az erdőségekben.
Ma ilyen szélcsöndes nap volt megint. A Ház korifeusai künn őgyelegtek a folyosón. Az öreg Pulszky Ferenc átjött a Múzeumból és adomázott. Maga a miniszterelnök is ott üldögélt egy sarokban, s vígan, jókedvűen beszélt el régi emlékeket, csak a ki- s bejáróktól értesülve egy-egy mozzanatról az ülésteremből.
A folyosó valóban élénk képet nyújtott; egypár főispán ott járt-kelt képviselőiktől környezve a büfé tájékán, köztük az »Alföld Kubiczája«, Hertelendy is; Károlyi Gábor gondterhelten sétált a könyvesszekrények magányos keresztútján, feje főtt, mint egy Edisoné: hogy mit kellene kitalálni. Valaki a »kri-krit« ajánlotta neki. (Az csakugyan nem rossz gondolat.)
Benn a büfében ellenzéki jogászférfiak Horvát Boldizsárt dicsérgették:
- Ha a derék öreg még nehány évig megmarad miniszternek, az elejtett zsebkendőt sem lehetett volna fölemelni a földről két ügyvéd és egy bíró közbenjötte nélkül.
Fejérváry után báró Prónay Dezső állott fel. A szélsőbali Herbert, aki nem egy pozíciót, hanem kétmillió lutheránus lelket örökölt az apjától. Haviár Dani szeme örömében úszott, Veres József arca a gyönyörtől ragyogott, Ivánka Imre marcona vonásai kisimultak, Péchy Tamás ájtatosan függeszté szemeit a szólóra. »Csönd, csönd«, kiáltá Hoitsy, mint az elölfutó fejedelmi herold, aki az utat tisztítja. Az öreg Pulszky egy csodálatos ösztöntől vezéreltetve, mint a Bethlehembe utazó három királyok, bekukkant a karzatra. »Halljuk, halljuk«, rivalgták Győry és a Justhok. »Pszt!« - szisszent közbe Beniczky Árpád és Matuska Péter. »Helyre, helyre!« - zajongott Kubinyi György: »Hallgassátok őtet, kérlek alássan.«
Prónay Dezső incifinci vézna ember, nagy fekete hajerdővel, halovány sápadt arcából csak két fekete szeme világít, mint két mécs. Politikai egyéniségnek rokonszenves. Elvek embere. Vékony nyaka dacos nyak. Sokat tanult, sokat tud, de ma nem volt szerencsés napja. Némely megállható argumentum mellett mondott egypár elcsavart naivságot is, kivált ahol a bírói vizsgát párhuzamba hozta a tiszti vizsgával, a fölségjogok fejtegetésénél.
Utána Kazy János, ismét kormánypárti szónok következik. Kazy arról nevezetes, hogy neki van a Házban a legszebb lába: (Nem érdektelen megjegyzés ez most, mikor a Házban nagyobb szerepet kezdenek játszani a lábak, mint a fejek.) Kazy Jánosnak tehát gyönyörű keskeny lába van, következésképp igen szép cipői is, és soha senkinek sem jutott eszébe, aki Kazy Jánossal megismerkedett, azt kérdezni, hogy »min dolgozik«, hanem hogy »hol dolgoztat?« Azt sem tudakolják: »honnan jön és hova megy?« Úgy néz ki, mint aki a kaszinóból jön és megint mindjárt a kaszinóba fog menni.
Mai beszédjével azonban megmutatta, hogy van iránya, tudja, hova megy és mit akar. Ügyes, okos; higgadtan szólott, erős liberális és demokratikus színezettel. Az ellenzék is rokonszenves figyelemmel hallgatta, pártja pedig sűrűn fakadt ki tetszésnyilatkozatokra.
Az idő már egy óra felé járt, mindőn Thaly vette át a szót, s majdnem egy óra hosszáig csevegett mindenféléről. Mint a csóka, aki szereti a fényeset, összehordott mindenféle tarkabarkaságot, öreg közmondást, ócska adomát, élményeket, kalandokat, elavult epigrammokat és epitáfiumokat, saját és a mások ötleteit (ezek az utóbbiak voltak a jobbak), s amíg beszélt, szerető szemekkel sandított Fejérváryra: ha vajon jól mulat-e őexcellenciája?
Némelykor maga is elmosolyodott, vastag bajusza alól, majd fesztelen melankóliával turkált kezével bozontos haja között, máskor haragosan rázta meg magát, egy-egy dühös slágvortnál s az óraláncára aggatott Rákóczi-garasok és tallérok vészjóslón csörögtek közbe.
De hát azért senkinek sem esett semmi baja. Sem Fejérvárynak, sem a 25. paragrafusnak, sem őneki magának.
Kiss Albert beszéde nyitotta meg a vitát. A tiszteletes úr különösen a Csáky-rendeletet ostorozta erős szavakkal, felizgatva előbb a kedélyeket, aztán minden mondatával rőzsét rakva a tűzre.
A beszéd vége felé lépett a terembe Tisza Kálmán.
- Itt van a mumus! - kiáltott fel Károlyi Gábor.
- Hoch! Hoch! - zúgtak az ellenzéki félkörön percekig. De Tisza föl sem vette. Mérséklet illeti az erőt és nyugalom. Csöndes flegmával ereszkedett be székébe.
E gyerekes jelenettel, azt lehetett hinni, jóllakott mára a kri-kri párt, de nem úgy történt, a felszólaló Csáky minisztert minduntalan ingerkedő közbeszólásokkal szakították félbe.
- Menjen ön Csaszlauba! Ön rossz hazafi.
De Csáky sem maradt adós.
- Én nem tartom - úgy mond - rossz hazafinak, aki a javaslatot meg nem szavazza.
- No, még az kellene - zúgta az elégedetlenek kara. Majd Thaly egy történelmi reminiszcenciájára azt vágta vissza, hogy ha gróf Csáky Mihály, aki Rákóczit bujdosásába kísérte, ma élne, bizonyosan a kormánypárton ülne. S ezzel szétnézett a jobboldalon, mintha helyet keresne neki, ahova leüljön. Éppen volt egy üres hely Móricz Pál mellett.
Roppant zaj támadt erre. Micsoda! Még a Rákóczi holt generálisaiból is eleven mamelukokat szeretnének ezek csinálni! Thaly felugrott. Meglehet, hogy személyes ügyben akart szót kérni. A kuruc generálisokkal ő diszponál. Hagyjanak azoknak békét.
- Megfordul sírjában! - zúgta Fenyvessy Ferenc.
A zaj nőttön nőtt. »Ohó! Hoch!« vegyültek tarkán a felkiáltások. Alig lehetett lecsöndesíteni. Az elnöki csöngettyű hiába kongott-bongott. Csak éppen egyetlen egy szónak van az a varázsa, hogy mind a két táborban vihar közepette beáll a mélységes csönd. Ez egy név: a Horváth Gyuláé.
A kormánypárton nem akarják elfelejteni, hogy az övék volt, a baloldalon váltig reménykednek, hogy az övék lesz. Felhangzott hát mind a két felől rokonszenvesen, élénken »halljuk, halljuk«. S látszott a két párton, hogy úgy vannak, mint Aranynál a szomszédok: mindenik abban a hitben van, hogy neki fütyül a fülemile.
De csakhamar kiábrándult az ellenzék. Horváth Gyula mintegy igazolván eddigi eljárását, érdekesen fejtette ki a saját álláspontját, mely most már összevág a szabadelvűpárttal e §-ra nézve is. Eddig még csak nyugodtan és rokonszenvvel hallgatta az ellenzék, de midőn aztán Horváth Gyula beszédje másik részében az ellenzéknek a parlament méltóságát aláásó modora ellen fordult, férfiasan, erőteljesen; ideges fészkelődés támadt a bal padokon. Minden pillanatban zaj keletkezett. Szúrós, csípős észrevételek röpködtek. Majd Eötvös kotyogott bele, majd Kovács Albert, majd Horánszky. Még a jámbor Linder György is közbeszólt.
Egyszerre csak azon vette észre magát a Ház, hogy mindenki beszél - még Horváth Gyula is.
Csöndet kérünk! - kiáltozá a kormánypárt. - Csináljon rendet az elnök!
Az elnök, aki már megszokta a szónokoknál a zavarókat mint rendszeres járulékot, felriadt merengéseiből.
- Hol? Mi? Ki?
Aztán csodálkozva nézett szét a terem vidékein. Majd a fejét csóválta, mintha mondaná:
»Hát nem elég csönd ez Horváth Gyulának? A miniszterelnöknek ilyen se szokott lenni.«
S ezzel újra álmodozásba merült.
- Elnök! Elnök! - hangzott fel ismét ingerülten a jobboldalról.
Az öregúr szemrehányólag nézett a figyelmeztetőkre, szinte rá volt írva a homlokára:
- Hiszen csak fel nem akaszthatom őket.
- Rendre Csatárt! - ordítá vagy tíz mameluk hang. Az elnök arca kigömbölyödött.
- Csatárt? Az öreg Csatárt? Ez már más.
Kapott Csatáron. Ez jó falat. Ezért senki se haragszik meg. Kipróbálhatom rajta a szigorúságomat. Ezen megmutathatom micsoda erő lakik bennem. Ezt az embert egyenesen az ég küldte számomra.
S hatalmas szigorú hangon rivallt rá Csatárra.
- Kérem Csatár Zsigmond képviselő urat...
A vén sün, aki most is ott ült szokott helyén a hegyen, hű fegyvernöke, a szarkaképű Szendrey Gerzson mellett, saját nevét hallva, felugrott, mint a sebzett vad.
- Hát nekem nincs jogom szólani?
- Ne vágjon közbe az elnöknek!
- Rendre Csatárt!
Csatár dühbe jön, s egy előtte heverő vöröskötésű könyvvel kezdi a padot verni.
- Miért bánnak éppen velem így?
- Ki vele! - mennydörgi száz és száz hang.
Az elnöki csöngettyű sikongat, a mamelukok az emelvény elé csörtetnek:
- A 204-ik paragrafust a nyakába!
Végre szóhoz jut az elnök, s rideg, szigorú hangon feddi meg
- Ha még egyet szól, a 204. §-t fogom alkalmazni.
Az öreg Csatár erre ijedten kuporodik le a padba, nagy, szőrös tenyerét a szájára tapasztva.
Horváth Gyula megint folytathatja a beszédét. De csak egy percig. Idébb, a szélbali völgyben ingerült zsongás-zúgás kél ismét.
Csatár méltatlankodva ugrik fel, s egyik tenyerét még mindig a száján tartva, a másik kezével az üres padban futkosva, mutogat a zajongókra.
Az egész Ház nagy hahotában tör ki.
Hangja a tenyér alól tompán huhog, mint a bagolyüvöltés. Csak a közelülők vehetik ki.
- Őket is! Őket is! Ne csak engem!
Még a karzat is kacag. A gyorsírók kezeiből kiesik a ceruza. Maga a félbeszakított szónok is mosolyog, kiben pedig még ott forr egy csomó keserű igazság. A miniszterelnök a cilinderjét teszi arca elé, hogy jóízű nevetését ne lássák.
És Csatár még egyre ott futkosott a betapasztott szájával, integetett, hadonászott a levegőben. Mint a háromcsőrű kacsa ugráló polgármesterét, úgyszólván lehetetlenség volt megállítani.
A komolyságot alig lehetett többet fenntartani, s Horváth is gyorsan bevégzé beszédét, mely a szabadelvű pártra nagy átmelegítő hatást tett. De az ellenzékről a »Hoch«-ok sem maradtak el. Horváth Gyulának úgyis elég jutott ki az »éljenzésből«, mióta nincs a mamelukokkal egy són és egy kenyeren: most szinte jól esett belekóstolnia az ő kenyerükbe is.
Utána Polónyi pattant fel, ki az obstrukció vádat akarta visszautasítani a párt nevében.
De amint azt a szót kiejté, hogy személyes kérdésben a »párt nevében« akar szólani, szenvedélyes kiáltások törtek ki jobbról:
- Nem szólhat! Nincs joga! Ön a pártvezér?
- T. Ház! - kiáltozza Polónyi, makacsul folytatni kívánván szavait.
- Eláll! Nem lehet! Üljön le!
- A házszabályok szerint nincs joga szólani - dönti el az elnök -, mert a képviselő úr nem volt személyesen megnevezve.
- Az esetre kérek szót, ha a Ház megengedi.
- Jó, felteszem a kérdést. Kérem, azon képviselő urakat, akik megengedik, álljanak fel.
A szélsőbal és a mérsékelt ellenzék felállnak.
- Többség! - kiáltják magukról ők maguk.
- Most azon képviselők méltóztassanak felállni, kik nem kívánják, hogy Polónyi képviselő úr szóljon.
Suhogva emelkedik föl a híres kormánypárti erdő.
- Kisebbség! - kiáltják az ellenzékiek a jobboldaliakról.
Az elnök szétnéz a csillagvizsgáló tornyából, s a következő salamoni ítéletet hozza:
- Minthogy a többség kétes, méltóztassék tehát a szónokot meghallgatni.
Éljen-rivalgásban tör ki az ellenzék, a kormánypártiak ellenben ingerülten tódulnak ki a teremből a folyosókra, elkeseredett kifakadásokkal az elnök ellen.
Ami az újságban a laptöltelék, a Fenyvessy Ferenc kabátjaiban a vatta, az reggelenként az első szónok. Egy szerencsétlen áldozat az első szónok, aki hivatva van kitölteni az időt, míg a Ház összegyűlik. E páriák odadobják magukat a figyelmetlenség örvényébe. Néha kénytelenségből, máskor a zászló kedvéért, hogy a következő nagy szónok jó időben beszélhessen.
Az első szónok tíz-húsz ember előtt kezd beszélni. Lassan szállingóznak a többiek, s keresztül-kasul átlépegetve a Ház mezőin, beülnek helyeikre, kikrákogják a csípős reggeli levegőt, aztán csattogva nyitogatják ki a fiókjaikat, előszedve azokból a gukkert, a ceruzát, a tollkést, a bajuszkefét, előkeresik zsebeikből a postán átvett leveleket, lapokat, nagy sustorgással kibontják, átfutják, megvizsgálják a női karzatot, odatipegnek a jegyzői pulpitushoz, hogy mi a menü: kik a legközelebbi szónokok, útközben megkérdik egy a mediumon álló előbb érkezettől: »Lesz-e ma valami szcena?« aztán megint visszamennek a helyükre, belemerülnek a lapolvasásba s mikor végre egész odáig eljutottak, hogy felelős szerkesztő: Visi Imre, kidörzsölik szemeikből az álmosságot, s a tegnapi napról, melynek története kóvályog a fejükben, nagy ásítozva áteszmélnek a mai napra, végighordják tekintetüket a termen, s oldalba bökik a szomszédjukat: »Ki az, aki beszél?«
- Ziskay Antal.
Ez az első szónok sorsa. Annak rendesen gonosz publikuma van. Úgy, hogy szinte isten ellen való vétek valami jó beszédet e lankasztó tengermorgásba süllyeszteni.
Hanem iszen Ziskay nem követte el ezt a vétket. Ziskay a gyengébb erők (lucus a non lucendo) közé tartozik a kormánypárton. Kétféle szónokok vannak ott. Azok, akik az esti lapra beszélnek és azok, akikről a »Nemzet« azt írja: »Beszédjére reggeli lapunkban visszatérünk«. Ziskay hát mindenféleképpen reggeli szónok.
Hanem iszen Helfynek sem kedveznek a mostoha idők. Most a francia iskola uralkodik Károlyi Gábor gróf és Pázmándy Dénes égisze alatt. Övék a vezénylet. Irányi, Helfy a sutba került, tartozván mindketten a »hálósipkás« ellenzékhez, hogy az Apponyi gróf gúnyos kifejezését használjam, a komoly magatartású ellenzék megjelölésére.
Ziskay után (akinek beszédére én már vissza nem térek) a »Kossuth palatinusa« beszélt meglehetősen kedvetlenül, a felségjogokat fejtegetve és az osztrákokkal bizonyítva. Nagyon megöregedett; a hangja is gyengébb, mint volt, de nem csoda - mert mióta Apponyi felé szít a párt, felejteni kezdi Kossuthot. Rossz úton vannak azzal a szép fehér zászlóval. Nem érdektelen jel (s félni lehet, hogy ez csak a kezdet) a Deákhoz való átpártolás. Máris őt emlegetik, őrá hivatkoznak, mint orakulumra. A »haza bölcse« ott él, ott mozog hatalmas elméjével a vitában. Kossuth ellenben távol van.
Idézik Andrássyt, Széchenyit, sőt a fürge Fenyvessy Ferenc még Bittónak is fogni akart egy citatumot, melyet múltkor Tisza hozott fel gazdátlanul: »Ezt Bittó mondta!« kiáltott fel Fenyvessy. De miután a mondás alapos megfigyelésen alapult és nem az elgyengült férfierőre vonatkozott, senki sem hitte Bittót a szerzőjéül. Hát mondom, már majdnem Bittót is idézték a vita folyamán, csak Kossuthot nem. Ez méltán okozhat a palatinusnak keserűséget. Mert a szélsőbal eddig csak arról volt nevezetes, hogy se nem tanul, se nem felejt - most már megváltozott: nem tanul, de felejt.
Dél táján összegyűlt a Ház, megteltek a padok, pezsgett a folyosó, csillogott, villogott a női karzat. A vita is élénkebben kezdett lüktetni. Báró Fejérváry sziporkázó ötletekkel polemizált, pattogott, sustorgott, a vágásra visszavágott, aki pajkoskodott, annak pajkosan felelt ő is, élcre élcet, gúnyra gúnyt, argumentumra argumentumot.
Az ellenzék, mihelyt felállott, mindjárt nekifogott a csípős észrevételeknek. Hajrá! Mintha vásott gyerekek dobálnák hólabdákkal a katona bácsit.
Péchy ma borzasztó akart lenni. Összevonta a szemöldjeit. Egy haragos tekintetet lövellt előbb arra a helyre, ahol
Csatár ülne, ha benn volna, aztán szemérmesen leereszté a szempilláit s így szólt:
- Ne méltóztassék fennhangon észrevételeket tenni, képviselő urak, mert aki ezt teszi, néven fogom szólítani.
- Már hat hete méltóztatik ígérni - felelt fel valahonnan a középről Hegedüs Sándor.
Fejérváry kiküzdte magát rövid idő alatt a Ház legkedveltebb beszélőjének: gyors, mint a villanó kardpenge, kedélyes, eredeti és többnyire igen magvas. Persze, a formával még nincs tisztában s mint egy igazi katona, csak verekedésre termett. A közjogi fejtegetések (tudósnak való dolog az) kevésbé sikerültek, mint a polemikus és a hadsereg gyakorlati ismeretei köréből vett részletek, de még a legjobban az apró oldalvágások, hátrafelé.
Előadási modora egyszerű és oly természetes, hogy a műszónokok erre törekvő raffinementjai eltörpülnek mögötte.
- Aki ezt meg akarja - úgymond fejtegetése közben - érteni, az megérti, aki nem akarja, azon nem segíthetek. Károlyi Gábor felugrik s jobbfelé mutogat a hosszú, kalimpáló kezeivel, mintha egy barikádon át beszélne.
- Ott ülnek azok, akik mindent megértenek.
- Önök pedig semmit sem - vág vissza Fejérváry.
- Politikai csizmadia - kiált rá csúfondárosan Hoitsy.
- Van politikai csillagász is - zúdítja legott ellene a maga ötletét.
S ez így megy végtől-végig. Beszéde nyomtatásban úgy néz ki, mint egy golyókkal kilyuggatott katona-köpenyeg; de a lyukakat rögtön befódja a játszi elme élénk, tarka színű szövetdarabkáival.
Folytonos zaj, folytonos fészkelődés, nyüzsgés, mozgás, ellentmondás a balon, s sűrű, szakadatlan tetszés jobbról: egyszóval az egész Ház ébren van minden idegével.
De a legmérgesebb balvidéki nyugtalanságot mégis a beszéd vége keltette, melyben Apponyit támadja meg, hogy ő vetette oda a szenvedélyek közé az üszköt és hogy nyelvi tekintetek miatt kockáztatja a hadsereg harcképességét.
Apponyi roppant hatású rögtönzéssel felelt; kápráztató szóerejének teljes pompájával csapott ismét a kabinet fejére egyet. »Megint úgy lőtt mint Carver« - de csodálatos, mégsincs sebesült. A kabinet áll és egészséges.
Voltak zajos éljenek, s lett Fenyvessy Ferenc gőgös és víg. Minduntalan közbeszólt: »Ez oszt a lecke!« »Ilyet tudjanak önök mondani!« »De gyönyörű!«
Majd annyira magánkívül lett, hogy elkezdte egy-egy mondásnál a sztenográfokat sugalmazni belekiáltva:
- Helyeslés a baloldalon!
Mire aztán kitört a derültség a jobboldalon. Apponyi után Bolgárt nem lehet hallgatni.
Apponyi után kitódul a Ház a folyosóra, s még egy ideig beszél Apponyiról; ki dicsérőleg, ki csípősen, de mint szónokról csak egy a nézet, hogy büszke lehet rá a parlament.
Előhozzák, milyen volt mai szerepében. Valami gonosz lélek elfecsegi: hogy egy régi fotográfián látta a Don Quijote jelmezében, mögötte Sancho Panzának Bernáth Dezsőt.
Mások ismét azon tanakodnak, hogy nyert-e e javaslat tárgyalása óta súlyban a közvélemény előtt?
- Kétségkívül nyert - feleli egy filozófus mameluk. De mennyit?
- Hiszen éppen ez a kérdés.
- Nem is kérdés: Apponyi olyan, mint egy gyapjús zsák: ha nedves helyen áll, valamivel többet nyom, ha száraz helyen áll, valamivel kevesebbet. De a súlydifferenciák legfeljebb néhány fontra szorítkozhatnak.
Eközben nagyban riadozik a csöngettyű odabenn.
- Ki beszél?
- Szentiványi.
- Melyik? A »sebesült«?
- Nem. A gömöri. Az elnök szombati afférját hozta szóba.
Rögtön beözönlött az egész folyosó. Szentiványi Árpád beszélt, jó rimaszombati ízzel, ami majdnem olyan szép dialektus, mint a palócoké.
Kedves, rokonszenves alak, akit mindenki szeret, de hiába, neki is mennie kell a karavánnal. Még csak tűrhető, ameddig a meghamisított közvéleményről és a korrupcióról beszél, de aztán áttér csakhamar arra, hogy a szabadelvű párt szombaton ököllel fenyegette a pártatlanságot tanúsító elnököt.
- Ez nem igaz - kiáltja Ivánka Imre.
- Egyikünk sem fenyegette - szólt bele e sorok írója, kit egy lap tévesen szintén azok közt sorol fel, akik ily tiszteletlenségre engedték volna magukat ragadtatni.
- Láttuk! - kiálták az ellenzékiek.
A kormánypárton nagy zaj támad.
- Ki tette? Tessék megnevezni.
Szentiványi zavartan keresgél a nevek közt, míg végre eszébe jut az egyik.
- Tisza István és...
- És? Halljuk a többit is!
Kínos csönd. A szónok gondolkozik.
- És a Török Szultán - nyögi ki végre nehézkesen.
Az elnök összerezzen. Istenem, istenem, hát ezért állok én a monarchákkal jó lábon, hogy most ököllel fenyeget a szultán?
Az egész Ház derültségre fakadt. Szentiványi Árpád Török Zoltán helyett gyanúsítá a jó Abdul Hamid őfelségét, hogy a magyar képviselőház elnökét megfenyegette. (De mindjárt valószínűtlennek látszott. Nincsen annak annyi bátorsága.)
Tisza István nyomban felelt, s nehány férfias szóval megcáfolta maga személyére nézve a vádat: elég helytelen volt, hogy most aztán vissza nem vonta Szentiványi. Mire azt vágta oda Tisza István:
- Káprázott a szeme!
Török Zoltán nem volt jelen, mert különben kisült volna, hogy az ellenzéki lapok által kiszínezett szombati szcéna igazán egy látomány volt, aminő a budai várablak lobogó fehér kendője. »Víziós« idők ezek.
A mediumon át kivonuló képviselők gesztusait nyilván lehetett látni, de a gesztus nagyon kétes fundamentum. Ugyanolyan gesztussal kiáltja az ember, hogy: »Okosan tette, kegyelmes uram!« mint azt, hogy »Elsöpörjük a föld színéről«.
De ez csak példaképpen legyen mondva, mert jót merek érte állani, hogy sem az egyiket, sem a másikat nem kiáltotta a jobboldalon senki.
Híres, nevezetes Gyöngyös városát visontai Kovách László képviseli, aki - mint sajnosan tudjuk - annyira beteg, hogy nem járhat sem a gyűlésre, sem nem végezheti azokat az apró személyi szívességeket, melyeket a választók megszoktak képviselőjüktől. Hanem iszen arra valók a szomszéd kerületbeli képviselők, hogy a »Laci bácsi« egy-egy választójának a dolgában ne röstelkedjenek egy-két lépést tenni, ha az hozzájuk fordul. Ilyen jó ember Almásy Géza, a kápolnai kerület derék fiatal szabadelvű párti képviselője, aki nem vágott savanyú képet, ha egy kis dohányengedély kellett, vagy valamely más közbenjárás a gyöngyösieknek. Persze nem gondolta, hogy ebből még mi nőheti ki magát idővel.
Egészen jól folytak így a dolgok mindaddig, míg a választóknak csak kellett valami. Egyet fordult azonban az idő, és a választók azon kezdtek évelődni, hogy mi nem kell nekik. Hát persze a 25-ik §.
Az országos ingerültséget és aggodalmat meghozta a posta Gyöngyösre is. Az édes maszlagot mohón szítták be a hazafiak, népgyűlést tartottak, meglatolgatván a közjogi sérelmeket, elhatározták a jelenlevők (persze az odavaló intelligencia), hogy a törvényhozást ők is irányítani fogják, s ahogy a többi népgyűlések cselekszik, ráírnak a képviselőjükre, hogy ama gonosz 25. § ellen szavazzon.
Igen, de azért volt intelligencia a népgyűlési intelligencia, hogy rögtön átlássa a helyzet nehézségeit. A képviselő úr őnagysága olyan beteg, hogy az nem mehet szavazni. Határozatot hozhatnak, de egy beteg embert talpra nem állíthatnak, még egyhangú határozattal sem.
Mit kelljen tehát cselekedni?
De iszen nem volt ott eszmékben hiány. Dictum-factum, határozatba ment, hogy miután az ő képviselőjük beteg, a szomszéd kápolnai kerület képviselője, Almásy Géza szavazzon a 25. § ellen.
Annyira mulatságos a határozat, hogy egész terjedelmében közöljük gyöngyösi tudósítónk egy hiteles másolata után:
Nagyságos Almásy Géza úrnak,
országgyűlési képviselő
Budapesten.
Gyöngyösön 1889. évi március hó 3-án, a március 15-iki ünnepély rendezése tárgyában a városházán tartott nagygyűlés jegyzőkönyvének részes kiírása.
Deutsch Adolf elérkezettnek látja az időt arra, hogy Gyöngyös város hazafias polgársága is kövesse azon mozgalmat, mely az egész hazában tért hódított, a mely a jelenleg tárgyalás alatt levő véderőtörvényjavaslat sérelmes 25. §-a elleni tiltakozásban talál kifejezést. Minthogy pedig a jelen nagygyűlésen - tekintve, hogy a város polgársága pártkülönbség nélkül oly nagy számban van jelen, mint az előző években soha -, tekintve, hogy azon szent ügyhöz, mely a tanácskozás tárgyát képezte, hozzá kapcsolható és tárgyalható azon másik szent ügy, édes magyar nyelvünk ügye, mely a véderőtörvényjavaslat által veszélyeztetve van, melyet sietnünk kell megvédelmezni; mindezeket tekintve meg van adva az alkalom, hogy Gyöngyös város polgársága is felemelje tiltakozó szavát: egy határozati javaslatot terjeszt be, melyet elfogadni kér.
Klimó Pál teljesen magáévá teszi a határozati javaslat kívánságait, de formai tekintetből nem járulhat hozzá, hanem beterjeszti a következő indítványt, melyet elfogadásra ajánl:
»A véderőről szóló e most tárgyalás alatt levő törvényjavaslat 25. §-a a kormány által beterjesztett alakjában a gyöngyösi országgyűlési képviselő-választó közönség hazafias érzületét is mélyen sérti s annak jelen alakjában, valamint a Gajári orsz. gy. képviselő határozati javaslata értelmében keresztülvitele ellen a jelen nagygyűlés tiltakozik. Minthogy pedig ezen választókerület országgyűlési képviselője betegsége miatt e törvényjavaslat hivatkozott §-ára tartandó szavazásnál jelen nem lehet, e § elleni szavazásra a nagygyűlés Heves megye kápolnai választókerületének országgyűlési képviselőjét: Almásy Géza urat keresi meg és kéri fel.«
Többek felszólalása után az indítvány egyhangúlag elfogadtatik s ahhoz képest határozattá emeltetik, hogy a jelen nagygyűlés tiltakozik a véderőtörvényjavaslat 25. §-a s annak a Gajári orsz. gy. képviselő határozati javaslata értelmében leendő keresztülvitele ellen. S minthogy országgyűlési képviselőnk betegsége miatt a törvényjavaslat hivatkozott §-ának szavazásakor jelen nem lehet, ezennel felkéri Almásy Géza urat, mint a Heves megye kápolnai választókerület orsz. gy. képviselőjét, hogy az idézett 25. § ellen szavazni szíveskedjék.
Miről Almásy Géza országgyűlési képviselő úr jkönyvi kiíraton értesíttetik.
Kmfent. Látta:
Hanusz Imre,
elnök.
Jegyzette:
Himfy József,
jegyző.
Mint halljuk, Almásy Géza képviselő úr ma kapta meg a folyosón a határozatot s mosolyogva citálta az ócska mondást:
- Mit keressek én Gyöngyösön?
De aztán, mint jó szomszédhoz illik, mégis meggondolta, hogy kár volna a gyöngyösi hazafias intelligenciát cserben hagyni, s átadta a határozatot a harmadik szomszédnak Almássy Sándor képviselőnek, aki mostmár olyan harsány »nem«-et fog kiáltani a szavazáskor, hogy benne lesz a gyöngyösi választók mérge is.
Nyugalmas, csöndes nap volt. Az is igaz, hogy ezelőtt egy évvel az ilyen ülésről vezércikkeket írtak volna az összes lapok azzal a címmel: »Botrányos szcénák a parlamentben«; de ma már ez nyugodalmas nap, karcolatot sem érdemes róla írni, mert »nem történt semmi«.
Maga a t. Ház a voltaképpeni pigra massa, meg se mozdult. Olyan az ma már, mint a roué, akinek erős izgatószerekre van szüksége.
Szóval egy megszokott ülés volt. A sablon szerint. Semmi új szerepbeosztás, semmi meglepő fordulat. A Károlyi Gábor vékony kappanhangját hallottuk egyszer-kétszer, a habarékpárt szarkája, Fenyvessy is belecsörgött a beszédekbe, Thaly Kálmán szintén felmordult nehányszor, a lendületes »Hoch« természetesen nem maradt el, s mert Fabiny megint felszólalt, sűrűn hangzott a felkiáltás: »Bach-huszár!«
A miniszterelnök, mint már napok óta rendesen, a folyosón tartózkodott. Az ország hatalmas államférfia, ki évtizedek óta vív szócsatákat a legerősebb szónokokkal, golyózáporban megöregedve, kitér a bolhacsípések elől: »Miattam ne legyenek zivatarok, inkább künn maradok.«
Általában semmi sem mutatja benne annyira a nagy embert, mint az a bámulatos mérséklet, melyet a tüntetések idején tanúsított. Egy ember, aki még akkor se nyúl a hatalmához, mikor már az egész párt követeli, megérdemli, hogy a hatalom örökké nála legyen.
Sok keserűséget, sok izgalmat keltett a vita. Barát baráttól elhidegült. A pajtások közt, kik nem kérdezték azelőtt egymástól, »melyik párton ülsz?« űr tátong. A folyosón, hol meleg barátságban csengett össze a három tábor, most elkülönözve súgnak-búgnak, teljesen idegenek egymásra e csoportok. Sőt, nem ritkán látni, mikor gyűlöletteljes tekinteteket váltanak. Az epe forr. A kedélyek hullámzanak. A kellemetlen összeszólalkozások gyakoriak, mindenki haragszik, mindenki mérges, csak egy ember nyugodt a forrongó tömegek között. Ez a miniszterelnök.
Úgy ül ott, úgy nézi csöndes kontemplálásban bosszankodás és félelem nélkül az egyes ellenzéki tüneteket, mint egy doktor, aki már sokat tapasztalt, sokat látott és tudja, hogy most negyven fokos láz következik, a beteg elkezd félrebeszélni (éppen most van benne a legjobban), aztán jönnek a mirigydaganatok, ebben valamit amputálni kell, amabban maga a természet segít, csak hagyni kell a természetes lefolyást s megint beáll a rendes vérkeringés.
A folyosó általában érdekesebb és komolyabb, mint a tanácsterem. A miniszterelnök körül egész csoportok gyűlnek s a vita egyes fázisairól folyik a szó. Apró fiók-viták indulnak meg egy-egy bent felhozott argumentum felett. A teremből folyton jönnek ki mamelukok s referálnak a történtekről: ki mit mondott, mi történt. »Megint új skandalum!«
Szörnyűlködnek, dohognak, csak a miniszterelnök von szelíden vállat: »Ez se tart mindég.«
De hogy a gyűlésről is szóljunk valamit - az első szónok Goda Béla volt. Kurtanyakú, kevélyfejű ember, hasonlít a megboldogult Mailáth Györgyhöz. Asbóthtal polemizált, nagy harci fölszereléssel - az Asbóth saját puskaporával.
Tőle Kricsfalussy Vilmos vette át a szót, az első disszidens. Noha a kormánypárt tagja, régen híre szárnyalt, hogy a 25. §-t nem szavazza meg. Vonzó, eszes szónok, aki az ellenzék zajos tetszészúgása közt támadta meg a Gajári-féle határozati javaslatot s mivel - úgymond - a »saját fejével kell immár gondolkoznia« (és nem a Tisza fejével, mint eddig - kiáltá közbe valaki) egy módosítást ad be, mely szerint a törvényben lenne kifejezve, hogy a katonai utasítást miképp adja ki a nyelvre nézve a király.
Az ellenzék ragyogott, tombolt örömében:
- Ez aztán a derék ember - zengték szirén hangokon a szélsőbaliak.
A kormánypárt mogorván hallgatta. Némelyek elégikus hangulatban mint a fiók verebek, félénken összebújva, mikor az egyik közülök kiesik a fészekből.
Kricsfalussy módosítványa volt a nap eseménye. Majd Horánszky indított meg egy napóleoni hadjáratot - mindenki ellen. Az koronákat tördelt, ez miniszteri székeket döngetett. Polemizált Horváth Gyulával, Fabinyval, Fejérváryval, Tisza Lajossal és Gajárival, s aki ezalatt útjába esett, azt az ércbárdú Botond összezúzta, vagy legalábbis egy szellemi barackot nyomott a fejére, végre megfenyegette a Tisza Kálmán üresen ott álló székét, amelybe édes merengéssel tudja már beleképzelni »Albert kegyelmes urat«.
- Hiába lesz vége a 25. §-nak, addig a mi haragunk nem ér véget, amíg a mi vígságunk el nem kezdődik.
Szenvedélyes patetikus hangjából, sajátságos tüzű szeméből, ziháló orrlyukaiból szinte bőgött a farkas éhség a hatalom után.
Horánszky beszéde roppant termékenyítő hatással volt. Egész raj felszólalást kölykezett.
Egymás után álltak fel nyilatkozni Fabiny, Fejérváry, Horváth Gyula, Baross; kivált ez utóbbi pompás rögtönzésben felelt a tiszti akadémiára vonatkozólag.
Akárki mit mond, már rosszul állott a kormánypárt szénája. A leginkarnátusabb mamelukok már úgy beszéltek Tiszáról (persze még könnyes szemekkel) mint egy összetört majolika-edényről
- Istenem, de szép volt, de becses volt...de kár volt érte...hátha még össze lehetne valahogy ragasztani. Szilágyi Dezső a régi Kazinczy-féle epigrammát szavalgatta a kabinetre, mintha diskurzust folytatna Tiszával, a hexameter sorait szétszedve mondatokra.
- Tűzbe felét! (Tehát négy minisztert.)
- Ím.
- Újra felét! (a másik négyből kettőt kíván elejtetni.)
- Nos.
- Most vár az olympi sereg.
Nem lehetett tudni, mi lesz ebből. A királyi palotából fehér kendő lobogott a tüntetőknek. De ez is hagyján. Ráth főpolgármesternek mind a két hegyes bajusza balra kezdett kunkorodni. Még ez se nagy baj. Hanem egyszerre csak híre támadt, hogy Kubicza haragszik a 25. §-ra. Kubicza azt mondta a treneséni kaszinóban, hogy ő azt meg nem szavazza a herkó páternak sem!
Ez már nagy eset - szívébe nyilallott a megdöbbentő hír minden igaz mameluknak. A miniszteri székek elkezdtek ropogni, recsegni. A trencséni követek reszkettek, mint a kocsonya.
- Kubicza haragszik a 25. §-ra. Jézus Mária! Nem is lesz hát abból törvény!
De a mennyei gondviselés leleményes. Támadt egy másik apró ember, aki egyszer csak a legádázabb harc hevében, mikor a pajzsok javában döngtek, a sisakok horpadozva recsegtek, a golyó süvöltött, előcsörtetett sovány lapockájú, patkós pegazuson, s az óriási harckiáltásokba egy lant szelíd pengése vegyült.
Ez volt Gyulai Pál, aki már nem nézhette a 25. § hosszú vitáját. »Van hát valami - kiáltá - ami lassabban születik Romhányinál.«
S csodálatos dolog: azóta jóra kezd fordulni minden. Még egy ilyen vers - s az ellenzék tönkre lesz verve. Ha a fülemüle megszólal, a verebek abbahagyják a csiripolást.
A dalnok megfordítá a végzetet.
Azóta minden a kormánypárt javára dől.
Az ellenzék elálmosodott ettől a verstől és alszik. Kubicza nyilatkozott, hogy nem a 25. §-ra haragszik, hanem az ellenzékre. Eszerint az ellenzékből nem lesz semmi.
A mai ülés már úgy nézett ki, mintha a szemcsés köthártyalobról tanácskozának.
Elnök azon kezdte, hogy egy lemondást jelentett be, de nem a Tisza Kálmánét, csak a Kovács Lászlóét a háznagyságról. Aztán egy póthadjárat rügyezett ki a szombati vitából; az Eötvös által megöklelt Ziskay és Asbóth védték magukat. A mai nap szónokai jó beosztással beszéltek: Kovács Albert pedagógiai szempontból polemizált Berzeviczyvel, Hodossy Imre a felségjogokat fejtegette, nagy hatással, szép szónoklatban, a szépirodalmi elemet pedig az ősz Perczel Miklós képviselte. Az ő beszédéhez éppen mint a Horvát Boldizsáréhoz, mindig szükséges odatenni »az ősz« epithetont, nehogy azt higgye a közönség, hogy az unokáik beszéltek.
Csodálatos a világ forgandósága. Azok között, akik most tapsolnak Horvát Boldizsárnak, nem egy dúdolta annak idején: »Igazságügyér Horvát Bódi - Kár hogy olyan bécsi módi«, akkor ez a vers volt divatban. (Hanem hát ebben az országban könnyű bécsi emberré lenni; az igaz, hogy aztán debrecenivé is.)
Perczel sok mindenféléről beszélt és sokakkal polemizált elég élénken. Az összhatás az nála: hogy ügyes politikus és jó szónok lesz, ha majd kiforrja magát.
Egy kifejezését meg is rótta az elnök: a »hörcsögös államtitkárt«.
Ilyesmit csak a miniszterekről szabad mondani.
Mameluk beszéd ma nem volt, ami nagyban zavarta Károlyi Gábort és társait. Kinek beszéljenek ők most közbe? Hanem mameluk ott is terem, ahova nem vetnek. Gróf Pongrácz Károly szokott vállalkozni néha-néha, kisegíteni a többséget. Azért is nem áll a nagylelkű gróf egy párthoz sem, hogy nehéz pillanatokban odaajándékozhassa magát. Beállít ide-oda vendégnek. Ezért aztán ott, ahol van, mindnyájan a tenyerükön hordják.
Ma felbuzdult benne a katonai lélek s igen talpraesetten, komoly férfias szavakkal utasította rendre azt a közbeszólást, mely Eötvös beszédje alatt: hogy a magyar fiúk eldobják a fegyvert az ütközetben, könnyelműen siklott ki valakinek a szájából: »Ezentúl is úgy lesz.« Ennek a kapcsán egypár vitézi kalandot is elmondott, amit a Ház olyan szívesen hallgatott, mintha az elnöki katedra helyén barátságos csaták elbeszéléséhez való tűz lobogna a kandallóban, s pajkos sziporkái vígan pattognának.
Az utolsó szónok Hevessy Benedek volt; az aki álmában Deák Ferenccel szokott konferálni. De az éjjel rosszul inspirálta az »öregúr« Benedek urat, mert mai beszédjében nem hozzá, hanem egyenesen az istenhez fordul, hogy az küldjön a szavazáskor a hazának segítséget az égből, mely zengésével összedöntse a Házat és temesse romjai alá azokat, akik a szakaszra szavaznak.
A szónok átkozódásra terjeszti ki a karját. A szélsőbal zajos tetszésben tör ki.
Az elnök ingerülten csenget:
- Nem hiszem ugyan, hogy az isten ilyen segítséget megengedne, de az efféle átkozódás szokatlan.
- Szodoma és Gomorra korát éljük! - kiáltja Károlyi Gábor.
- Ne csináljatok az istenből szélsőbaloldali embert - dohogja Körösi Sándor rosszalló fejcsóválással.
Van nehány gonosz barátom, aki még a történelemnek sem hágy békét. Az egyik élceket farag II. Rákóczi Ferenc rézgarasaira; III. Napóleon - egy másik szerint - azért csinálta december 2-án az államcsínyt, hogy elsején még fölvehesse az elnöki fizetését (élelmes ember lévén, mint az Almássy Sándor mamelukja). Vak Bottyánt kívánatos tarokkpartnernek tartja Dániel Márton, mert az egyik szemével legalább bele nem láthatott a szomszédja kártyáiba. A híres pozsonyi jelenetnél azért sírt a kis II. József, mert az édesanyja megcsipkedte a lapockáját. IX. Károly elrontotta a gyomrát, ezért lett a Bertalan-éj; I. Napóleonnak náthája volt - állítja Tolsztoj gróf - azért veszett el a borodinoi csata.
A humor mindenkor szép és becses dolog (dacára annak, hogy Ziskay nem tartja a parlamentbe valónak), könnyű azonban hátrafelé humorizálni, mulatságos kombinációkat csinálni olyan dolgokról, amik a mellékszálaikban is kidomborodtak s teljes megvilágításban láthatók, de azt tessék előre eltalálni, hogy egy jövő századbeli kérdésnek hol a magva. Ez oszt a virtus.
Nagy baj van t. olvasó közönség. Ne tessék megijedni, a 25. §-nak semmi baja, az meglesz, annak csak az az egy esély állhatja útját, amit Hevessy Benedek kontemplál (az épület ledőlése a szavazás perceiben), a 25. § tehát biztos (pláne már csak 44 szónok van hátra), de nagyobb baj az, amit Thaly csinált, hogy belevegyítette a vitába egy elhamarkodott közbeszólással a tótokat.
Hajrá, vérszemet kaptak erre a tótok. Már tegnap fölpattant gróf Pongrácz, Krajtsikban forrt a méreg, Matuskát elöntötte a paprikapirosság; a Rakovszkyak farkasszemet néztek Thalyval, Ucsu elkeseredetten dohogta: »Dobre szhogyiv zse zomrev.« »jól járt, hogy meghalt.« (Szegény »Urunkra« értette.) Vietórísz és a rájeci Smialovszky búsan szegte meg nyakát a padban, Kubinyi György szemrehányó szemekkel emlegette a fehér lovat és veres kantárt.
Bizony, ha volna tót flotta és ha volna Debrecen alatt tenger, ma már ott horgonyozna kiszegzett ágyúkkal fenyegetőn a »péterfia« öbölben...
De mivel hogy nincsen, csak a tót vita indult meg;... Isten tudja, hol fog megállni... Tarnóczy Gusztáv szállt a síkra. Szvatopluk haragos lelke viharzott ki belőle. Tarnóczy nagy bozontos ember, látszik, hogy a hegyek közt nőtt, hegyi szellőn, bölcsőjét kecskék ringatták, se tüsző nincs rajta, se bocskor, de csigákban válláig omló gesztenyeszín fürtjei elárulják a telivér tótot.
Pártfogásba veszi a tótokat »nasu krv«, akik többnyire jó magyarok. Szól az elfogult parlamenti modor ellen. Beszéde oda csucsorodik ki, hogy nem nagyon lelkesedik a 25. §-ért, de azért megszavazza.
- Boldog újévet kívánok - szól rá gúnyosan ama bizonyos elmaradhatatlan kappanhang.
Most a kuruc »bosbug« emelkedik fel, örömét fejezi ki, hogy a tótok most már jó barátjai a magyar állameszmének, de ez nem mindig volt így.
- Hát a Rákóczi vojnában nem od voltunk? - kiáltja rá egy keserű hang.
Előbbről Almássy Sándor mondott egy ingerült beszédet. A rokonszenves, kedves modorú, szelíd lelkű képviselő igazán olyan, ha beszél, mint egy hörcsög. Szemeit elönti a vér, kurta nyaka elkékül a dühtől, ellenállhatlan erővel ragadják a fékevesztett indulatok.
Egy képzeletbeli mamelukot rajzolt, aki így szólt: »Tisza megélhet nálam nélkül, de én nélküle nem, tehát megszavazom a javaslatot.«
Benne egy szélsőbalit lehetne rajzolni, aki így szólhatna: »A javaslat akkor is megél, ha én beszélek, de én nem élek meg a kerületemben ha nem beszélek, tehát beszélek.«
Egypár mérges floskulusért elnöki megrovás zúdult a nyakára - de mi az napjainkban? A szélsőbali folyosón a beszédek ereje különös szempontból esik megítélés alá.
- Én két elnöki figyelmeztetést kaptam.
- Én három figyelmeztetést és egy rendreutasítást.
- No én öt közbeszólásért kaptam négyszeri figyelmeztetést - dicsekedik egy harmadik.
- Névvel vagy anélkül? - kérdi kicsinylő hangon a negyedik.
- Az egyik névvel volt!
- No, az már valami.
Mert a hatvanas években nem is volt hazafi, ha nem »ült«. Most meg nem is szónok, ha az elnök meg nem »állítja«.
Az ülés négy órájának többi részeit, ide nem számítva a Berzeviczy és Perezel Miklós közötti vitézi tornát a szerénység aranyrózsájáért, Horváth Lajos tette élvezetessé. E tiszteletreméltó alakja a régi Deák-párti időknek, ma is megtartotta azt a nimbuszt, mely a független, szereplési viszketegben nem szenvedő karaktereket körülszövi. Nem igaz tehát, hogy a mi politikusaink gyorsan kopnak. Ha kopnak, a folytonos mosásban kopnak, mert örökké az asztalon vannak s az asztalkendőkhöz mindenki hozzátörli a száját. De akik nincsenek örökké az asztalon használatban, azok tisztán maradnak és nem kopnak.
Horváth Lajos a felségjogokat fejtegette, erős szónoki művészettel, a Ház lankadatlan figyelme közt. Zajos tetszésrivalgás tört ki a baloldalon beszéde után.
Horváth Lajos előtt gróf Zichy Jenő tartott egy igen ügyes beszédet a 25. szakasz ellen, a megelégedettség boldog mosolyával.
A nemes gróf végre feltalálta a leányzót, aki után sok-sok esztendeig futkosott hasztalan.
Csakhogy a szép szőke hölgyecske, a nemes ideál, mire ő feltalálta s keblére ölelhette, már akkor az utcán járkált, s Török Jánossal volt bajba keveredve.
Hony soit qui mal y pense. Én a kis szöszke alatt a népszerűséget értem.
Most is oly nagy éljenzés, tetszés kísérte a gróf egyszerű kijelentéseit, hogyha van benne egy kis elbizakodottság (s aligha nincs), teljes joggal hiheti magáról:
- Addig kalapáltak rajtam, hogy végre belőlem is kalapács lett.
Közvetlen Zichy után Lipthay Károly beszélt.
Ha az ember azt tudja róla, hogy szép simára szokott fésülködni gondos választékkal - már azzal is sokkal többet tud, mint amennyire kíváncsi lesz az utókor.
I. A háznagy és a háznagyság
Az ülés elején új háznagy került ki a szavazó urnából: gróf Teleki Géza - a Ház összes szavazataival. A Ház valóságos ternót csinált vele, mert poeta et major domus nascitur. De maga Teleki is jól járt. Mintha egy templombúvó pietistát tennének meg sekrestyésnek.
Eddig is mindig ott ült a háznagyi hivatalban, mesélt anekdotákat és bonmot-kat, amiknek egy részét ő maga gyártja, mert minden Teleki ivott valamennyit a Hypocrene forrásából. (Némelyek csak egy félpohárkával.) Ha szavazni kellett, onnan hítták elő, aki kereste, oda utasították. Teleki Géza sohasem volt elveszve, mert ott mindig meg lehetett találni. Utolsónak ment ki az irodából (talán a kulcsokat is ő hordta már magával), elsőnek jött be s leült a puha pamlagra, s míg a fiúk jönnek (Dessewffy, Orczy), hosszan elmerengett az egyetlen képen a falon: a visontai Kovách Lászlóén. »Itt jó levegő van, itt sokáig élnek az emberek«! Bezzeg a túlsó szárnyon, az elnöki irodában már hat tiszteletreméltó ős tekint alá Péchyre: a nyomottképű, halavány Pázmándy Dénes, a köpcös Szentiványi Károly, a vitézies üstökű Szlávy József, az ijedt tekintetű Bittó István, a szakállkoszorús Somssich Pál és a gémnyakú Ghyczy Kálmán. Megannyi tipikus, jellemző arc.
Emitt azonban egy negyedszázadig uralkodott Kovách László. Sok érdekes dolog tapad hozzá. Ő vezette be a főrendiház jegyzőit kardosan, ő hordta Deáknak a napidíjait s mindig egy-egy hatos »borravalót« kapott a fáradságáért a kedélyes öregúrtól.
Most a somkúti gróf váltja fel - a Ház »legnépszerűbb grófja«. Megnyerő, kedves alak. Arca olyan sötétpiros, mint a vérbélű barack, ragyog a vidámságtól, jóságos kék szemeibe, miknek fehérjét vékony piros erek szeldelik keresztül, az anyatermészet úgyszólván lángbetűkkel írta be azt a kérdést: »kinek kell karzatjegy?«
A háznagyság nem nehéz hivatal, de bizonyos fokú diplomácia mégis kell hozzá. Kivált az utóbbi napokban tűnt ez ki, mikor olyan volt a helyzet - mint a Pesti Hírlap írta -, hogy »többet ért egy karzati jegy, mint egy kormánypárti mandátum«. Egész ütközetek folytak jegyekért.
A hivatal tanácskozni kezdett s a redukciót hozták. Aki három jegyet kért, kapott kettőt, aki ötöt kért, kapott hármat.
Hanem iszen hamar eltanulták ezt a képviselők: (kormánypárti, szélsőbali, egy húron pendül az ilyenekben), akinek két jegy kellett a családja részére, hármat kért, akinek három kellett, ötre aspirált.
Erre megint összeült a háznagyi hivatal tanácskozni, Teleki grófot is bevonták, mitevők legyenek s ekkor született meg a »radikális eszköz«.
Kitették az asztalra a Dessewffy Arisztid Stammbuchját, s ha valamelyik képviselő jegyet jött kérni, szép udvariasan körülfogta a furfangos Dessewffy:
- Jól van, nagyon szívesen, hanem írj be, kérlek, valami jeles mondatot a Stammbuchomba; jeles emberek autogramját gyűjtöm.
Az illető képviselőnek persze hogy nem igen volt kész jeles mondatja; ritka holló az; akinek van is, rögtön felhasználja beszédben, vagy közbeszólás gyanánt adja ki.
- Majd kigondolok valamit.
- Az is jó, ha a jegyekért jössz, beírod.
- Nagyon jól van.
Az illető képviselőknek, akiknek megígértetett a jegy, rögtön az első nap elmaradt a fele; beszélhetett azoknak otthon a família, a tájékára se mentek a háznagyi irodának. Sőt azontúl se. »Nincs jegy, punktum«.
Az egész Házban híre támadt a veszedelmes Stammbuchnak, aki jegyet akart kérni, legott megijesztették:
- Kaphatsz, de van-e valami jeles mondatod?
Napokig csupa gondolkodó, töprengő fejek terpeszkedtek az emberek könyökein, látszott, hogy az egész parlament jeles mondatokon töri az eszét.
Az öreg Pulszkyt, ha úgy felvetődött a folyosóra, húszan is szorongatták: mondjon valami Stammbuchba való ötletet.
- Stammbuch? - fakadt ki az öregúr. - Kiment az már a divatból. Deák után egyetlenegy efféle eszmemorzsa se maradt. Azazhogy mégis...
- Tehát mégis maradt?
- Egyszer meglátogatták Vörösmartyval Bónis Samut; az odavaló papnak szöget ütött fejébe a két nagynevű vendég, hóna alá vette a Stammbuchját s megvárta Bónisnál, míg a vadászatról hazajönnek. Nagy alázatossággal ment be Deákhoz, hogy egy-két emléksort szeretne tőle. Deák átvette a könyvet kedvetlenül s a következőket írta bele: »Én alulírott tekintetes Zala vármegye táblabírája hitelesen bizonyítom, hogy tekintetes Vörösmarty Mihály a mai napon egy lövésre két foglyot lőtt.« A tiszteletes úr elégedetlenül csóválta a fejét. »Bizony csúffá tett ez a nagy ember - gondolta magában -, de majd annál szebbet ír be a másik.« Átadta a könyvet Vörösmartynak. Az se volt rest, azt írta a másik lapra: »Alulírott elismeri a túllapon levőket, azzal a hozzáadással, hogy nem egy lövésre lőtt két foglyot, hanem két lövésre egy foglyot.« Ez az egy Stammbuch-história maradt Deák után.
A Pulszky anekdotája meglehetősen megvigasztalta a folyosó modern nagy embereit, de azért a háznagyi iroda megszabadult a túlnagy ostromtól; a jegyek kereslete megcsappant.
II. A vita
A választás után a regáleigények határidejének meghosszabbításáról szóló javaslat került tárgyalás alá, s majdnem vita nélkül fogadtatott el Holló és Hegedüs jelentéktelen módosításaival, miután ezekbe Tisza is beleegyezett.
- Halljuk a néma minisztert! - kiáltozták Tisza felé a szélsőbal fenegyerekei, mikor pedig szólni kezdett, Károlyi is ott termett a maga szellemességével.
Úgy látszik, felvágták a nyelvét!
Péchy sietett emiatt megróni a talmi barikadőrt, aki most már teljesen megelégedve dörzsölgette kezeit Titus császárral: »Ez a nap sem veszett el.«
Most aztán megint a »mindennapi kenyérre« került a sor. A 25. § jött elé, Pap Elek elmésségeivel. Rettentő kezdet. Utána Hannibal József szállt síkra a szeretetreméltó kacs mellett.
A régi pozsonyi dieták karcolatírójával lehetne mondani: Külön-külön Hannibal is történelmi név, József is történelmi név - de együtt a kettő nem igen lesz valaha történelmi. Bajos elhatározni, hol okozott nagyobb örömet a beszéde: az ellenzéken-e, vagy a kormánypárton?
Nagy zaj és izgatottság közt beszélt azután Kaas Ivor, régi dolgokkal hozakodva elő, hogy milyen önzetlen ember volt Lónyay (azazhogy ez az önzetlenség tulajdonképpen új dolog). Elmeséli többi közt Tisza Lajosról, hogy az Deák-párti miniszter korában azt mondta volna egy független kormánypárti képviselőnek, aki »nem kért semmit«: »Nekünk nem kellenek az olyan képviselők, akiknek semmi sem kell.«
Az ellenzék kacagott, a kormánypárt zsibongott, zajlott, míg végre megjelent Tisza Lajos is a teremben, s nehány férfias szóval a kormánypárt nagy tetszése közt dementálta e léha mondást, melyet komoly miniszter különben sem mondhat, ha csak nem feketekávénál tréfálkozva.
Kaas Ivor epésen felelt vissza.
- Én egy főrendiházi tagtól hallottam, akivel ez megtörtént.
Ingerült felkiáltások harsogtak fel jobbról:
- Ki volt az?
Kaas Ivor nem nevezte meg; de sejteni lehet, hogy az Almássy Sándor tegnapi képviselőjének édestestvére.
Van már olyan képviselő is, aki a 25. § első napján megházasodott, elindult a feleségével nászútra, bejárta az összes európai nagyvárosokat, útközben ráunt a feleségére, meglepte a honvágy, hazajött és azt találta, hogy még mindig azt a §-t tárgyalják, amelyiknél elutazott. Mintha csak a folyosóra ment volna ki egy cigarettet elszíni. Nem mulasztott el semmit. Sőt még kicsit korán jött.
Kivált ma nagyon áldatlan ülés volt.
Az ellenzék úgy tesz, mint akik olyan ház előtt adnak macskamuzsikát, ahonnan már a lakók kiköltözködtek. Senki sem figyel, senki sem haragszik. A vita megszűnt vita lenni, mert a vitához két fél kell. És most csak egy fél van: az ellenzék. A kormánypárt a feléje dobott kendőket föl nem veszi többé, hogy újra visszahajítsa »haragszom rád«. A kormánypárt már nem haragszik.
Szép beszédek vagy rossz beszédek egy számba mennek. Károlyi Gábor közbeszólásai nem hatnak, most már csak az volna a derék dolog, ha afféle szónokot szerezhetne magának az ellenzék, mint M'Chire képviselő úr, aki a brit-kolumbiai parlamentben a múlt héten - a távirati tudósítások szerint teljes huszonhét órán keresztül beszélt. Ez volna a kincs!
Szederkényi Nándor kezdte meg az ostromot vagy húsz hallgató előtt.
Szederkényi Nándor okos ember, szétnézett köztük s gondolta magában: »Nem érdemes ennyi embernek valami újat mondani.« És nem mondott.
Grecsák en passant beszélt.
Zsongítólag hatott, mint a timsó. Azonban a saját idegeit is kár izgatni afféle reményekkel, hogy Tisza nemsokára le fog mondani. Ámbár boldogok a hívők. S miért ne lehetne boldog Grecsák is? Kimennydörögte magát egy kicsit a német nyelv ellen, s aztán hazament német lapot szerkeszteni.
Most a legnagyobb magyar, Polónyi Géza állott fel. Két óra hosszáig beszélt. Nekiment mindenkinek, mint a darázs, röpködött a téma felett, zümmögött, dongott és kieresztgette a fullánkját, mintha csak az lett volna célja, megmozgósítani a kormánypártot. Kipécézett néhány képviselőt, à la Eötvös, a jelenlevőkből s azokon csípett egyet. Hogy valami kulisszatitkot is elmondjon, felolvassa egy tartalékos ezredes levelét, melyet az Fejérváryhoz intézett s melyben sérelmesnek találja a nemzet ellen a javaslatot.
- Éljen Elek Gusztáv! - siettek elárulni balról az ezredest. A nemzet jogait eddig, úgymond, csak Lustkandel tagadta, utána következett Tisza és Fabiny...
- Jó firmák! - véli gróf Károlyi Gábor.
- Lustkandl a Pulszky Guszti sógora - elméskedik Fenyvessy Ferenc.
Erős és kíméletlen volt, tele személyeskedéssel, mindenkit megmart, csak Szilágyi Dezső előtt vágott ki egy pukedlit. Egész gyűjteménye állott fel a személyes megtámadottaknak: Asbóth (akiről azt mondta, hogy szubvenciót húzott), Gajári (aki úgy tett, szerinte, a határozati javaslattal, mint a nagyurak vadásza, elveszi ideáljaikat s törvényesíti gyermekeiket). Dániel Gábor (akire ráförmedt, hogy vallja be, mennyibe került a választása), Tisza István (aki mint szónok a családi tanácskozás telefonja) és Hannibal (ki a hiperlojalitásban a saját fejét is kész megenni csemegének).
Ilyen elmés és hatalmas volt ma Polónyi, bámulta és éljenzé a pártja rettentőképpen. Míg a kormánypárt bosszankodott.
De idegessé csak Fejérváryt tette a felolvasott ezredesi levél: ki is fejezte nyomban, hogy nagyon szeretné tudni, mily úton jutott Polónyi az okmány birtokába?
- Egy kis madár hozta! - felelte Hazafy-Meszlényi Lajos.
Már régen híre járt, hogy a szélsőbalnak vannak ám »erősebb eszközei« is. Seréttel lövöldöz, de az arzenálban golyóbisok is vannak.
Az ülés alatt suttogtak, hogy ma fog elsülni az öreg ágyú - melyre az egész kártyavár összeomlik.
Eötvös azt mondta reggel a segédjének:
- Perl öcsém, jöjjön el a karzatra, ma fogom Tiszát megenni.
A szélsőbali konventikulumnak (melyben a különböző halálnemekről és kínzóeszközökről szoktak tanácskozni) összes tagjai lázban voltak, mint az éhes farkasok s alig várták, míg az Eötvös sürgősnek bejegyzett interpellációjára (a bihari vasutakról) kerül sor, ha majd a közönséges szónokok kibeszélik magukat.
Madarász Imre papolt öblösen Csáky és Berzeviczy ellen, majd Vadnay Andor, e rokonszenves fiatal képviselő állott fel, mire a függetlenségi párt tömegesen vonult ki a teremből: »Beszéljen a falaknak!«
Okosan, meglepő éleselműséggel beszélt, megkérdezve beszédje végén Kaas Ivort: kit félt az elnémetesedéstől? Az ifjúságnak azt a részét, mely nem lesz önkéntes? Vagy azt a részét, mely a német nyelv nem tudása miatt nem képes letenni a tiszti vizsgát?
Utána Hoitsy Pál vette át a szót, mérgesen, szokott indulatos gesztusaival ostorozta a miniszterelnököt s pártja zajos tetszése közt kezdte felolvasni, amit egykor Tisza mondott az obstrukcióról.
- Hozzák be a miniszterelnököt! - rikkantott fel Károlyi Gábor.
- Hallgassa meg, amit ő maga mondott - szekundáltak neki a szélsőbal víg legényei.
- Ez a zaj nem való a parlamentbe - szól az elnök a csöngettyűjét rázva.
Visszafelesel Károlyi Gábor.
- Tisza nem való ide.
Hoitsy felolvasása igazi komédia volt; ő felolvasott egy pontot, s a kar megint rázúgta a refrént: »Éppen mint most« s ez így ismétlődött hatszor-hétszer.
A kormánypárt nyugtalanul zajgott, morajlott.
- Akkor még másképp beszélt! - szólt mélabúsan egy habaréki hang.
- Akkor még igazat beszélt! - duplázott rá Polónyi.
Hoitsy egyre dühösebb lett, a vér arcába tódult, szemei vadul forogtak. A tüntetésekről beszélve arra példálózik, hogy a Metternichekkel szemben hivatása van az utcának; le kell őket húzni az út sarába kocsijukból.
Az elnök kétségbeesetten rázza a csöngettyűt, s rendre igyekszik utasítani a szónokot.
- Hisz Metternichről beszél! - kiáltozták ártatlan képpel az ellenzék báránykái.
A zaj nőttön nőtt, és nagy hullámokat vert. Az elnök minduntalan fölemelte szavát, de hasztalan.
Legjobban festi le az ülés képét ő maga (ti. az elnök), midőn Thaly közbekiáltására: hogy íme a túloldalon is lárma van, miért nem rója meg azokat is, türelmet vesztve, felkiált:
- Ha én azokat mind rendreutasítanám, akik zajongnak, folyton szónokolnom kellene! (A derültségből ez az egy jóízű morzsa vegyült a mai izgatott ülésbe.)
Hoitsy most arra kezdte kérni a miniszterelnököt, hogy mondjon le. Hangjának behízelgő, rábeszélő csengése lett: mondjon le, amíg nem késő.
Éppen ebben a percben lépett be Tisza a terembe.
- Itt a halálmadár! - sivítja Orbán.
- Rendre! Rendre! - hangzott fel jobbról.
- Hoch! Hoch! - hangzott harsányan balról.
A miniszterelnök hidegen ült le székébe. Mintha márványból volna az egész ember. Egy vonás el nem árulja izgatottságát. Pedig tudja, hogy kellemetlen óra vár rá. De Tisza Kálmán nem szokott félni.
Egyetlen egyszer történt, talán egy évtizeddel ezelőtt, Németh Alberttel esett valami parlamenti összeszólalkozása. Németh Berci rabiatus ember volt, néhány képviselő előtt azzal fenyegetődzött, hogy a miniszterelnököt nyílt utcán veri meg.
Nosza siettek az illető képviselők rögtön Budára figyelmeztetni Tiszát:
- Jó volna, kegyelmes uram, ha egy huszárt is hordanál magaddal a kocsis mellett; mert Németh Berci amilyen bolond, megteszi.
Tisza pedig azt tette, hogy nemcsak huszárt nem ültetett a kocsis mellé, hanem a rendes fiákerosát is hazaküldé:
- Most egypár napig gyalog járok a Házba és a klubba; jót tesz az egészségemnek.
Alig hagyta abba Hoitsy pártjának ropogós éljenei közt, Győry Elek következett a szólásra. Tíz Sükey is támadt az ellenzéken, aki azt gondolta magában: »Nem kell most az okos ember.« Fáztak a Győry beszédjétől; a »kaviár« kellett nekik. »Halljuk az interpellációt! Halljuk! Halljuk!«
De bizony a keserű pohár el nem múlt. Még csak egy óra volt. Meg kellett hallgatni Győryt, aki valóban csupa okos dolgokat beszélt egész két óráig.
Ekkor állt ki Eötvös a nagy doronggal. Gyanúsítá a miniszterelnököt, hogy egy vicinális vasút engedélyezésénél a saját anyagi hasznára aknázta ki állását.
Roppant izgatottság támadt erre. Nyomasztó síri csönd. A mérsékelt ellenzék, sőt a szélsőbal tagjainak egy része is fagyasztó tekintettel nézte a szónokot. Az idősebb tigrisek lesütötték a szemeiket. Trányi kezeibe temette arcát.
Leírhatatlan jelenet volt ez. A kormánypárt zsibbadtan ült ott. Mintha egy kalapácsütés érte volna mindenki szívét. Tompa elkábultság tartotta lefogva az érzékeket; a saját fülüknek se hittek. Hát igazán lehetséges az, hogy ilyen gyanúval merjék piszkolni a tisztes ősz hajakat?
Mindenki Tiszát nézte.
Az most is nyugodtan ült ott. Érezte elsurranni maga fölött száz meg száz szemnek lágy símogatását.
Felállt s egy nagy emberhez méltó egyszerűséggel és lélekjelenléttel mutatta ki Eötvös állításainak alaptalanságát. Mintha egy láthatatlan meszelőt tartott volna a kezében, s minden mondatnál egyet-egyet fent volna Eötvös arcán, úgy lett az egyre halványabb, fehérebb, végre egészen olyan, mint a fal. (Perl öcsémnek nem sok gyönyörűsége telt benne a karzatról.)
Majd Baross szólalt fel izgatott hangon, képéből kikelve, éppen e felindulásban jöttek ajkára szívhez szóló nemes szavak:
»Szégyen volna e Házra - mondá többi közt - szégyen az ellenzékre is, ha Tisza Kálmánt oly vádak ellen még csak egy szóval is védelmezni kellene.«
Mintha a tenger jönne hullámzásba. A sok száz fej és kéz mozogni kezdett. A fergeteg süvítéséhez hasonló kiáltások reszkettették meg a falakat:
- Vonja vissza! Kérjen bocsánatot!
Eötvös behúzta nagy fejét a váll-lapockái közé, mint jéghulláskor. Az asszisztensek megsemmisülve párologtak el a padjából, vagy dugták fejeiket, mint a struccok, vaskos képviselői hátak mögé.
Végre felállt Eötvös. Nagy erkölcsi vesszőfutás volt. Ő is érezhette elsurranni maga fölött száz meg száz szemnek bántó szúrását.
Zavartan, kedvetlenül nyilvánította ki, hogy a Tisza elleni gyanúsítást ő sem tekintette komolynak, csak mint szabálytalanságot hozta fel.
- Tehát vonja vissza! Kérjen bocsánatot! - Követelte majdnem az egész Ház.
Nem kell ezt a parlamentet félteni. Magyar a magyar, tud lenni gyerekes, szeszélyes, könnyelmű, rakoncátlan, - de a szíve soha sem romlik meg, érzéke világít komoly órában s vele mindig megtalálja a jobbik eszét.
Ismételve szólott még Baross, majd felállással szavazott a Ház, hogy tudomásul veszi-e a Tisza válaszát.
Egy pillanat alatt roppant suhogással, mintha két nagy szárny rebbenne, állt fel mind a két oldal, köröskörül az egész patkó, a szélsőbal komoly tagjai is; csak a nagy közbeszólók maradtak ülve.
Az elnök fölemelkedett helyéről, s morogni kezdte a szokásos »az ülést bezárom« (túl is volt már a három órán), midőn gróf Károlyi István szónokolni kezd.
T. Ház!...
Mindenki odanézett. Mi lelte a grófot? Tréfál? Vagy igazán beszélni akar?
- Halljuk! Halljuk!
S erre Károlyi István mondott egy olyan beszédet, mely minden eddigi toasztját jóvá teszi. Elmondta, hogy lehetünk ellenfelek a vitában, ő maga is az Tiszával szemben, de a személyes gyanúsításokkal szemben csak megbotránkozást érezhet. Ha feltesszük a kérdést, hogy becsületes-e Tisza Kálmán, az egész ország igennel felel. Indítványozza tehát, hogy az egész Ház egyhangúlag utasítsa vissza a gyanúsítást.
Leírhatatlan lelkesedés tört ki erre.
- Igaz! Úgy van! Úgy van! Mondjuk ki a határozatot!
Az ellenzék élt a gyanúpörrel és sietni akart ki a teremből.
- Vissza, vissza! - hangzott mennydörögve.
Az elnök, aki megint morogni kezdte már az »ülést bezárom«, újra visszaült a helyére. (Az idő már félnégyre járt.)
- Hamar, hamar! Írásba kell tenni az indítványt!
Károlyi István sietve készítette a szöveget. Az ellenzék nyugtalanul fészkelődött. Érezte, hogy csatát vesztett s Tiszának olyan fényes diadalt csinált, aminőt e javaslat tárgyalása alatt a legvérmesebb fantázia sem tudott volna jósolni számára.
De arra való Polónyi, hogy kihúzza a pártot a hínárból. Hivatkozott a házszabályokra, hogy az indítványok nem szoktak mindjárt tárgyaltatni s kérte a miniszterelnököt, hogy most se kívánja.
Tisza nem ragaszkodott hozzá, minélfogva négy órakor végre csakugyan bezárta Péchy az ülést, leszállt a katedráról, de az ajtóból még egyszer visszanézett: hátha még bekívánják egyszer.
- Éljen Tisza! - harsogtak az ajtókon kitóduló tömegek. De e pillanatban egy lövés döreje hangzott a folyosón, s egyszerre elnémult minden. Ki volt az? Mi volt az?
A képviselők nagy kavargással hömpölyögtek, egymást majdnem letaposva, a korridor felé, ahonnan a lövés hallatszott, s hol már nagy tömeg állta körül Rohonczyt, ki izgatottan beszélte egy csoportnak:
- Belelőttem.
Künn messze az utcán a tenger morgásához hasonlóan, ingerült hangzavar vegyült az izgató jelenetbe.
Száz hang kérdé ott benn: Kibe? Mikor? Hogyan? Száz más hang ordítozá kívülről:
- Ott bent megöltek valakit.
Az utcákon ismét ott a múltkori dekoráció. Cirkáló lovasrendőrök, villogó-szuronyos katonák a Sándor utca torkolatánál s a Múzeum háta mögött.
Ami a meyerlingi lövéstől elaludt, az a korridori lövéstől újra föléledt. Megint ott a jogászok, ante portas az új kucsmával, de a régi abcúggal.
A tegnapi lövés felizgatta a képviselők kedélyét. Rossz hangulatban gyülekeztek tíz óra felé a folyosóra. Még Krajtsik is kedélytelen volt, aki pedig csak álmos szokott lenni. Thalynak a tótokra vonatkozó közbeszólása óta feltűnően ideges.
Jobb lábbal kelt fel, rosszul reggelizett, elolvasta a »Pesti Napló« reggeli lapját s teljesen fölpaprikázva ment a Házba, letette kabátját a szokott helyére a »K« betűben, aztán nagy kezeit lógatva, ment keresztül a bal folyosón, melynek hátsó részében, a miniszteri szoba környékén már akkor ott talált egy szélsőbali csoportot, akik nyilván főpróbát tartottak a mai előadáshoz.
Krajtsik megállt ott, mint egyébkor szokás, egy kis kötekedés céljából. Hiszen békés időben a szórakozásnak egyik legkedveltebb neme, a tigrisekkel való disputa.
Polónyi is ott volt, és talán éppen a közbeszólásokat osztogatta ki a pártfelek közt, mert a Krajtsik ottléte feszélyezni látszott őt.
- Eredj el innen - mondá Krajtsiknak -, mert nagyon izgatottak vagyunk.
Krajtsik úgy fogta föl e szenvedélyes hangon kiejtett szavakat, mintha őt kémnek tartanák, a vér fejébe tódult, s ingerült hangon kiáltá Polónyira, hogy az egész folyosó összeszaladt:
- Nyomorult bitang!
Polónyi csodálkozva nézett rá:
- Mi lelt?
Nehány kormánypárti képviselő odacsörtetett Krajtsikot csillapítani, de az már elrohant a könyvtár irányában, csak a halálra sápadt Polónyi maradt ott, magyarázgatva a sajnos incidenst a folyvást növekvő csoportnak, mely csak nagy nehezen fogyott le, a jegyzőitől, mint liktoroktól körülvett elnöknek a terembe való bevonulása után.
A hívogató csöngettyű végre összehozott bent egy kis hallgatóságot s megnyílt az ülés. De nem soká volt kis közönség. A lövés-ügy tárgyalására tíz perc alatt megtelt a Ház. Hát még a karzatok? Egy Patti hangversenyjegy nem ér fel egy karzati üléssel.
Hogyne, hogyne, mikor a »szép Gida« van szóban. Rohonczy Gedeon érdekes alak a publikum szemében.
Egy név, mely gyakran bukkan föl a napi események rovatában, s mindig bizonyos pikáns szószban. Egyszer nagy karfiolokat termeszt, máskor a jégcsaládot vezeti, majd korcsolyaszíjakat talál fel, hogy a fiatalság lábait megmentse a kitöréstől. Most aztán az egyik fiatalembernek belelő a lábába. Igen, de hány lábat mentett már meg a talpszíjával?
Elfogyván a közönséges bejelenteni valók, az elnök mint haditudósító referált nagy templomi csöndben a tegnapi esetről. Elmondá, hogy szükséges lesz intézkedéseket hozni, hogy a folyosón csak képviselők lehessenek jelen és a hírlapok képviselői. Felolvastatja Rohonczy levelét, aki mentelmi jogát felfüggesztetni kéri s addig is hazavonul Törökbecsére, nehogy jelenléte fokozza az izgatottságot.
Az elnöki emelvény előtt számos kormánypárti képviselő állva hallgatta Péchyt.
- Helyre! Helyre! - Követelték a szélsőbalról.
- Ne legyen ott senki, aki bennünket fenyegessen - kiáltá egy indulatos hang.
Majd Irányi állott fel, aki azt kívánja kimondatni, hogy a bíróság haladék nélkül törvény és igazság szerint hozzon ítéletet, az azonkívül szükséges intézkedések javaslatba hozatalára pedig kilenc tagú bizottság választassék.
Tisza Kálmán veszedelmes precedensnek találná, hogy a bíróságnak instrukciót adjon a Ház; a második pontra nézve pedig a mentelmi bizottságot találná helyesebbnek. (Először beszélt az idén félbeszakítások nélkül.)
Most Orbán Balázs adta jelét nagy leíró képességének. Jókai Mór irigyen hallgatta: »Istenem, mekkora fantázia!« Orbán Balázs nagyra volt ma a tapasztalataival. Nyilván vizitkártyákat is nyomatott: »Orbán Balázs fül- és szemtanú«. Látta - úgymond -, mikor az ülésből hazafelé ment, hogy Ivánka egy rendőr segítségével vonszol egy ifjút. Beöthy Algernon ugyanazt bokszolja, Boncza Miklós pedig bottal üti...
Az elnök megszakítja:
- Ne mondjon olyanokat a képviselő úr, amik a valóságnak meg nem felelnek.
Roppant zaj támad a balvidéken, ahol pedig az elnök népszerű.
Almássy Sándor mérgesen fölfortyan:
- Mondjon igazat az elnök!
Megbizsereg erre a mamelukok vére is.
- Rendre kell utasítani Almássyt! Rendre! Rendre!
Polónyi fölemelkedik a padból fél testével, a hangját kieresztve, mint egy hirtelen kerekedett szélroham, süvíti:
- Én is láttam, hogy kormánypárti képviselők verték az ifjút s ezt esküvel is kész vagyok bebizonyítani.
A zaj óriásira dagad. Húszan is beszélnek, de hallani senkit sem lehet.
Beöthy Algernon is szót kér. Elismeri, hogy bokszert hord, de az ifjút nem bántotta.
- Hálát adok az istennek, hogy egy szerencsétlen megzavarodottnak hittem az ifjút és hogy nem ütöttem meg, mert bizony egy bokszerütés tőlem veszedelmesebb, mint annak a kis revolvernek a golyója. (Derültség balfelől.)
Majd Vécsey Endre beszéli el mit látott, s hogy őt is revolverrel fenyegette Rohonczy. (Ne, legalább megtudja az ország, hogy ő is létezik). Gróf Károlyi Gábor szintén látta a kínos szcénát. De, hogy is ne látta volna. Fenyvessy a Rohonczy képében beszélt, dementálva azt, mintha képviselőket is fenyegetett volna a revolverrel. Meglehet, hogy izgatottságában hadonászott feléjök a fegyverrel s ez tűnhetett fel olyannak. De a legfamózusabb volt a Polónyi elégikus hangulata, ki saját állítása szerint hosszú időkre utoljára szólal fel. (Tetszés a jobboldalon.) Annyira erőt vett rajta a folyosói jelenet.
Arca komor volt, szemei elfátyolozottak, hangjának rezgése bús. Úgy nézett ki, mint egy olyan ember, aki a testamentumát diktálja. De amellett élénken, kolorittal festette le a folyosói jelenetet. A sötét színek közé odacsapott egy-egy szürke ecsetvonást is.
Nagy, nyugtalan mozgás támadt, amint leírta, hogy egy kormánypárti képviselő már lövés után még kétszer vagy háromszor ütötte fejbe az ifjút.
- Ki volt az? - hangzott türelmetlenül a Ház minden tájékáról.
- Majd megmondom a bíróság előtt.
Még Apponyi szólott röviden, körülbelül a Tisza felszólalása értelmében, mire a Ház egyhangúlag elfogadta Irányi indítványát - már amivé az Irányi indítványa lett egy óra alatt, mert az első részét elejtette, a második részét pedig megváltoztatta.
Most következett volna a fegyver-letétel.
Thaly (a harcias Thaly), felszólítja az elnököt, hogy intézkedjék, nehogy ezentúl is fegyverrel jöjjenek a képviselők a Házba.
Általánosnak látszott a helyeslés és az elnöknek tetszett az idea, lefegyverezni a Házat. Hiszen mindig ezt óhajtotta. Enunciálta is legott: »Ne méltóztassék többé ide fegyvert hozni!«
- Hát itt tartsuk a fiókokban? - kérdé egy pajkos szózat a középről.
- A bicskát is otthon hagyjuk? - ingerkedék egy másik balról.
A figyelmeztetés már ki volt mondva. No de nem azért nevezte ma Polónyi »római«-nak az elnököt, hogy ne lehessen vele alkudozni.
Az ősz Perczel Miklós igen helyesen utal arra, milyen állapotokat enged sejtetni egy ilyen elnöki intelem. Mit szólnak külföldön a magyar viszonyokhoz. A Beöthy bokszere (bármennyire is földicsérte azt tulajdonosa) és a Rohonczy revolvere s legfeljebb még a Szomjas József dohányvágó bicskája nem érdemlik meg a Naplóban való megörökítést. Ilyen értelemben szólt Szilágyi Dezső is - mire az elnöki intézkedés a homályba veszett, mint a hindu regék hősei.
Tarka, eleven nap volt ez a mai. Még a 25. § hátralevő szónokai közül is lemorzsolódott egy: Tóth Ernő. Olyan kevesen vannak már, hogy gazdálkodni kell velük.
Sőt még a vén sün Csatár is a színre lépett ma, interpellálván Barosst a soroksári Dunaágra nézve, némely visszásságok orvoslását kérve.
Baross rögtön felelt; a rendes sablonok szerint, hogy éppen abban fő a kormány feje is.
A vén sün meg volt elégedve, ingatta nagy fejét jóváhagyón.
- Csak azt kérem még - végezé -, ami a miatyánkban van: »Add meg mindennapi kenyerünket, de mindjárt.«
- Az ugyan nincsen benne a miatyánkban! - Kiálták minden oldalról s olyan rengő hahota támadt ezen a szomorú napon, mikor utoljára hallottuk Polónyit, hogy szinte illetlen volt.
A nagy nevetésbe belecsilingelt most élesen az elnök csengettyűje:
A karzatok közönsége szíveskedjék helyét elhagyni!
Egy perc múlva idegenszerűen, majdnem kísértetiesen tátongtak ránk az üres karzatok.
Kezdődött a zárt ülés.
Mint a mécs, mikor már kevés benne az olaj, bágyadtan kezd pislogni: megérzik a vitán is, hogy a maradék-szónokok szpícselnek kevés olajjal.
A kormánypárt rég elhallgatott, később a habarékpárt is kidőlt, ma már csak függetlenségi szónokok voltak. Úgy nézett ki az ülés, nem mint egy vitézi torna a középkorból, hanem mint egy gimnaziális vizsga. Egymásután jöttek elő a discipulusok, elszavalván a mondókájukat. S a Ház, éppen mint egy vizsgai közönség, ügyesen tetette magát, hogy élvez. Némelykor nem is tetette.
Különben csöndesre fordult az idő. Békés hangulatban könyököltek padjaikban a képviselők. Az ellenzék is kedvetlen volt. Tisza Kálmán se volt a Házban. Egyszóval ma nem volt előadás.
Gosztonyi Sándor kezdte meg a vitát. A negyvennyolcadiki törvények helyreállítását sürgeti és a Rákóczi hamvait szeretné hazahozni. Majthényi Ádám a független mamelukokhoz fordul, hogy szavazzanak az ellenzékkel. (De már ennél mégis könnyebb hazahozni a hamvakat.)
Most az öreg Csatár állt fel s originális kiszólásaival több ízben megnevetette, de személyeskedéseivel ugyanannyi ízben megbosszantotta a Házat. Megpiszkolja György Endrét, akinek hivatala van a vasutaknál s e hivatalt a szavazásért kapta.
- Ilyen dolgokat ne állítson - vág közbe az elnök.
Munkásságáért kapta a hivatalát.
- Innen kapta, kérem alássan - bizonykodik Csatár.
- Ne mondjon ilyet, mert ez nem áll! - korholja az elnök.
A vén sün farizeus alázatossággal kulcsolja össze kezeit mellén s szemét az égre fordítván, éneklő hangon nyöszörgi:
- Meghalnék, ha ki nem mondanám.
Percekig tartó hahota tör ki: Csatár mentegeti magát, nagy fejét búsan ingatva: »Ilyen alkotás vagyok én.«
Aztán Asbóth ellen fordul, aki megsértette a függetlenségi pártot, amelyikhez ő is tartozik.
- Nem kell nekünk! - vág közbe Thaly Kálmán, s megint kiújul az előbbi kacaj.
Végül a miniszterelnöknek ad tanácsot s a becsületes jószívűség látszik szájából kicsurogni, hogy úgy a maga, mint úri családja érdekében hagyja ott a bársonyszéket, melyre nem szorult, mert adott neki az isten eleget; szerezzen vissza még egyet: a népszerűséget. (Nagy derültség.)
A sercika almákról nevezetes város követje, Horváth Ádám következett ezután; gyengébb valamivel mint egy közönséges professzor, de éppen ezért nem olyan nagyon unalmas.
Megtámadja a katonai tankönyveket, s olvas fel belőlük és a szolgálati utasításokból részleteket németül, egy kicsit magyaros akcentussal; ami úgyis illik Tuhutum-féle pufók arcához és tömött, hosszú bajszához.
- Mikor még én tanultam németül - hozza fel mentségére -, a Thun-korszak már lejárt, a Csáky-korszak pedig még nem kezdődött el.
Ez volt a legjobb megjegyzése. Az értelmetlen műszavakkal megspékelt tankönyvek csodabogár-gyűjteményére odaszólt Fejérváry:
- Tudatlanok vannak az Akadémiában is.
Sértődve szisszen fel Thaly.
- Kikérem magamnak. Az Akadémiában nincsen tudatlan. (Ezt igazán szükség volt már egyszer az ország színe előtt kijelenteni.)
Szalay Imre nagy eszmékkel jött be a Házba. Hogy így fogja megszólítani: »Geehrtes Haus.« De ettől elállott. Minek tegye örök irigyévé Károlyi Gábort? A másik politikai megfigyelése, hogy a miniszterelnök kénytelen volt a lovait is kicserélni, hogy a kocsijára rá ne ösmerjenek.
- Nem igaz! - förmedt fel Fejérváry, amire nagy zaj, nyugtalan fészkelődés támadt a balpadokban.
- De úgy van; tessék megnézni! - bizonyítá Szalay és több közbeszóló.
(Hát talán egyszerűen kidőlt valamelyik szürke és Schneider más lovat fogott be helyette. Mert ha a miniszterelnök felismerhetlenné akarta volna tenni a fogatját, akkor Schneidert kell vala kicserélnie.)
Szemére veti a többségnek, hogy az is felhasználta 1872-ben az ifjúságot, pedig az nem is volt vele egy nézeten. A mostani úgynevezett méltatlan harcban is a többség a kezdeményező: tőlük származik egy névtelen röpirat, mely az ellenzéket pellengérre igyekszik állítani.
- Pulszky Guszti írta! - kiáltja Fenyvessy.
- Nem ő írta - feleli egy hang jobbfelől.
- Még azt se? Hát mit írt? - elméskedik a habarékpárt fenegyereke, nagy derültséget keltve.
Nyugalmas napra nyílt kilátás. Hét szónokra volt elkészülve a képviselők füle. A hét utolsó hazafira, akik ellentétben az Ábrányi Emil Abbé-Sieyèsjével: nem azt mondják, hogy »halál a 25. §-ra frázis nélkül«, hanem azt mondják: »no, még egynehány frázis, mielőtt törvénnyé válnék a kis gonosztevő«. Egyedül Ugron várt beszéde bíztatta a Házat egy kis elevenebb pezsgéssel.
S íme váratlanul ismét ingerült, zajos ülés lett. Felhőtlen égből villámok cikkáztak - ahogy az ócska vezércikkezők szokták mondani. És ami egész természetellenes, az ülés eleje volt ingerült, a fölkorbácsolt szenvedélyek torkába jutván az illem és a tanácskozás komolysága, míg az ülés vége szelíd, lelohadt vérű emberek délelőtti sziesztájának látszott.
Orbán Balázs a tegnap esti zavargásokat hozza fel napirend előtt, s mindjárt »jó reggelt kívánok« helyett egy indulatos kitörésre ragadtatja magát.
- Úgy látom, az az ember (a miniszterelnök) vérre szomjuhozik, amit apja Biharban bőven ontott.
Roppant zaj támad. Jobboldali képviselők az elnöki emelvény felé csörtetnek, haragos kiáltásokkal:
- Rendre kell utasítani
Az elnök rendre is utasítja, de ez csak tüzeli Szejke fürdő urát, Karaffának, Bastának nevezi Tiszát, de nem a rendőrség, inkább vezetői a hibásak: a főnök, aki kereskedőből lett főkapitánnyá.
- Demokraták! - kiáltja közbe gúnyosan Láng Lajos... (Ami egyébiránt nem is igaz, mert a főkapitány, akinél humánusabb rendőrfőnökünk még nem igen volt, aljegyzőből lett polgármester, a polgármesterből főkapitány.)
Ebből a stílusból beszélt a csontbáró... »a rendőrök mint veszett ördögök rohanták meg a járókelőket«... és ez mind a miniszterelnökért történik.
- Szóljon a tárgyhoz - figyelmezteti az elnök.
- Az ily kormányt vád alá kellene helyezni - folytatá Orbán.
- Az ország vád alá helyezi! - jelenti a prisztaldús Károlyi Gábor.
- A lázítókat kell vád alá helyezni - kiáltja Gajári.
S míg a dolog így folyik, az egész Ház mozog, fészkelődik, forrong, az elnöki csengettyű élesen sír, rí, a gyorsírók idegesen kapkodnak fejeikkel, amint a keresztbe röpködő gorombaságok közül tíz-húsz is egyszerre ragad meg fejükben, hogy melyiket örökítsék meg, melyiket eresszék ki a másik fülükön az örök homályba.
De ezer szerencse, még egy-két karmazsin körmondat s a csontbáró leül, egy nagyot fújva, a megelégedettség mosolyával arcán:
- Valami volt ez! Háromszor utasított rendre az elnök!
Most Kaas Ivor eresztette fel színes léggolyóit. Ő is a tegnapi rendőri eseményekről beszélt, miként folyik a hajtóvadászat emberekre. Belebonyolódik aztán a 25. §-ba, szemrehányást tesz Tiszának, hogy midőn Eötvös kompromisszummal kínálta meg az ellenzék részéről, arra egy szót sem felelt. Mert azt tartotta, amit Windischgrätz: »Mit Rebellen unterhandle ich nicht.«
Péchy ezalatt kétségbeesve csenget, egy igazi csősz éberségével, aki látja, hogy valaki a lóherébe szabadult. Tereli kifelé:
- Jaj, ne beszéljen kérem a képviselő úr a 25. §-ról, mert most nem az van a napirenden, aztán a képviselő úr már beszélt róla annak idején.
Tisza áll most föl s nagy zaj közt, talpraesetten vág egy-kettőt ide-oda, hogy hol a rendőrséget, hol a bíróságot akarják innen terrorizálni a szónok urak. A felajánlott kompromisszumra is felel:
- Azért nem fogadtam el, mert az nem kompromisszum volt, amit önök akartak, de hogy én is a Windischgrätz mondatát idézzem: »Unbedingte Unterwerfung.«
- Hoch! Hoch! - kiáltá a »Geehrtes Haus« szélső része, míg a jobboldal lelkes éljenekben fújta ki tetszését.
Tisza után Almássy Sándor ugrott fel.
- Eláll! Eláll! - viharzik jobbról.
Győry Elek is fölemelkedik. Annak is egy bömbölő »eláll« jut. Két szónok van már egy helyett. (Hagyni kellene beszélni egyszerre mind a kettőt; gyorsabban elfogynának.)
Hol az egyik, hol a másik próbál beszélni, a fergetegszerű zaj elnyelte a szavakat, csak ajkaikat látni mozogni.
Majd Győry néhány szava veri ki magát a felszínre, majd az Almássyé, ki azt parancsolja vérbe forgó szemekkel, lázas fúriával, hogy a rendőrök tegnap felkiáltottak a függetlenségi körbe: hogy »csukjuk be az ablakokat, mert különben fellőnek«.
- Nincs tudomásom róla - mondta az elnök.
Tíz ingerült hang is erősíti:
- De megtörtént! Nekünk kiáltották!
- Ez nem személyes megtámadtatás. - Szakítja félbe Péchy a szónokot. - Tessék belőle interpellációt csinálni
- Halljuk Almássyt!
- Eláll Almássy!
Ez a két jelszó sivít percekig a Házban. Komoly öreg emberek rekedtre kiáltják magokat, némelyiknek a szeme is kidülled, másiknak a nyaka vörösödik meg. Mintha egész Európa sorsa azon függne: hogy el lehetne állítani jó bátyánkat vagy nem?
Végre is szavazásra megy a dolog. A többség nem kívánja hallani Almássyt.
Elnök megvonja a szót Almássytól. S a vén torzonborz tigris leül szelíden, mint egy kezes bárány.
De az ingerültség le nem csillapszik, növekvőben a zaj, a szélsőbali képviselők a mediumra rohannak s morgással, zajgással jelzik elégedetlenségüket az elnökkel.
S mialatt Győry Elek kérdést intéz a belügyminiszterhez a januári tüntetésekre vonatkozólag, hogy a rend megbontóinak bűnhödéséről értesült, de hát a szabadság meggyalázóival történt-e valami? - Hoitsynak fejébe szállt a vér, s karját indulatosan fölemelve kiált oda vadul a miniszterelnöknek:
- Ha engem rendőr érint, én a miniszterelnököt vonom felelősségre.
A jobboldali képviselők elhalványodnak a megütközéstől, »Tiszát fenyegeti!« kiáltják. A rend végképpen felbomlik. Karzat, földszint morog, mint egy megbolygatott méhköpű. Elnök a csengettyűt rázza. A fékvesztett indulatok átveszik az uralmat, mintha egy forradalom lenne kitörőben.
Az iszonyú zajban morogja el Isaák Dezső a Ház márciusi költségvetését. Elnök leszáll a katedráról, felfüggeszti az ülést s önmagának mondja a fülsüketítő, tomboló, rakoncátlan zajban: Öt percre az ülést felfüggesztem.
*
Öt perc múlva egy másik, jó szelíd Ház jön össze, mely a 25. §-t kezdi tárgyalni. Tisztességes, hallgatag, unatkozó gentlemanek.
Szarkaképű Gerzson az első szónok; sok mindenfélét előhord, de a legjobb ötlet tőle, hogy a horvátokat aposztrofálván, elkezd horvátul beszélni. Mondogatták is a képviselők:
- De iszen, érti magát a mi Gerzsonunk! Van ott ész bőven.
Illyés Bálint csupa új dolgokat mondott: »a vihar zúg a villám cikkázik... a patak csörög... a virág nyílik«. És a méhecske zümmög, nemde?
Sokkal csinosabb beszéd volt a másik poétáé, Ábrányi Emilé. Nem nélkülözte az attikai sót, de a szegedi paprikát sem. Egy kicsit sok volt az idézet. A Foxok, Pittek, Sheridánok, Bonaparték, Carlyle-ok miatt alig volt látható maga a szónok, akinek szűzbeszédétől azonban nem lehet megtagadni a nagyobb szónoki hivatottságot.
Zajos helyeslések közt szólott még Reviczky Károly, jóízű, okos és huszáros argumentumokkal érvelve a 25. § ellen, még hat szónokot hagyván maga után holnapra.
Huszonegy ülés kellett egyetlen paragrafusra. Valami ez! Mi minden történt azóta! Az első beszédekre már senki sem emlékszik, azokat még egyszer el lehetne mondani. Mint egy rég letűnt őskor, úgy villog elénk a múlt ködéből az első két-három nap. Azokról már írja a naplót Podmaniczky. A Ház külső arca is megváltozott azóta, legalább egy két vonás az arcon. Bejött Péch, Zsámbokréthy, Ábrányi, aki még a § derekán »jó nevű fiatal poéta« volt, most pedig már ismert parlamenti szónok. Szathmáry Miklós bátyánk a vita elején tüntető volt, most pedig aki ellen tüntetnek. - Münnichnek fia született. A jó báró Jeszenszky Sándor felett, aki az első szónokok egyike volt a vitában, már begyepesedett volna a sír, ha nyár lenne. Fabiny kifáradt, elment, mintha mondaná: »az ördög magyarázza nektek felségjogotokat tovább«. Jókai két regényt kezdett meg, mind a kettőt be is fejezte azóta, összes hőseit különböző halállal elpusztítván - de a 25. § még mindig megvan. Milán lemondott a trónjáról, innen-onnan a fiút is elcsapták, de a § még mindig vita alatt van. Még Teleki Samu gróf is közelebb jött egypár ezer kilométerrel Kolozsvárhoz - csak a magyar parlament ott áll még mindig a 25. §-nál.
Igen, mert olyan már a vita, mint az elaggott szűz, egy másli elől, egy másli hátul. Leleményes agyak mindennap kitalálnak efféle cifraságokat és nevezik »napirend előtt«, »napirend után«.
Ma is volt egy kis toldalék-vita, hogy nyilvános legyen-e a mentelmi bizottság tárgyalása a Rohonczy-ügyben? Öt-hat felszólalás után győzött az ellenzék, aki nyilvános tárgyalást óhajt.
E sok időt elemésztő incidens után következtek csak a napirend szónokai. Az ember szinte csodálkozik: hogy hol veszik még magukat? S pláne jó szónokok egész sora jött. Kellemes, fübemászó szavával Veres József, tárgyilagos modern érvelésével Holló Lajos.
Majd a Meszlényi Lajos »megrovási kalandjai« mulattatták a Házat. Szakadatlan derültség fakadozott lazán összehalmozott ötletei felett. Némelyike meglehetősen sikerült, mint pl.: »Volt Magyarországnak egy igazságügy-minisztere, akinek sohasem volt igazsága.« A nagyobb része azonban kántoros természetű élc, aminek csak az eklézsiabeliek nevettek.
Utolsó szónoknak volt preliminálva Ugron Gábor - a szélsőbal Blahánéja. A pièce resistance csattanós, kerekded beszéd volt, tele illusztris gondolatokkal.
Elmondta, hogy a Ház kisebbsége fogja a §-t megszavazni, mert csak a többség többsége akarja, mely a klubban a többség kisebbségét leszavazta. Azután Tisza felé fordul a vitriolos üveggel - az ellenzéket felbőszítve, megtüzesítve izzóra, mint a kovács a vasat.
- Szavazzunk! - zúgott fel a balvidék, mely az Ugron hatása alatt akarta vinni az urna elé a Házat.
Uray Imre feláll. Még ő fel van írva.
- Szavazzunk! - Hangzik fel újra.
Némelyek odasietnek Urayhoz.
- Ülj le! Nem láttad, hogy Tisza jegyezett Ugron alatt. Ne hagyjuk már beszélni.
Uray enged, leül.
- Öt perc! Öt perc - követeli száz meg száz hang.
Az öt percnyi szünetet megadja az elnök. Jószívű ember; ritkán szokta megtagadni a Háztól ezt a benefíciumot. Voltaképpen ez van a szokásos elnöki ebédek helyett.
A padok kiürülnek, a képviselők mind a középre gyűlnek s a végtelen lármából ritkán bontakoznak ki egyes hangok:
- Szavazzunk!
- Ne hallgassuk Tiszát.
- Mondjon le Tisza!
- Kedden - kiáltják jobbról (hogy ti. kedden legyen a szavazás.)
- Jó, mondjon le kedden! - kiáltják balról.
Az öt perc elmúlik valahogy, da capo kezdődik a lárma, Uray újra feláll. Újra lebeszélik. Újra leül.
Most Fejérváry áll fel; ő kíván szólni.
Uray felugrik:
- Mihelyt valaki beszél, én se állok el.
Fejérváry kész elállani. Uray ennélfogva megint leül. Most Hoitsy emelkedik fel.
Uray felugrik.
- Mihelyt valaki beszél, én sem állok el.
- Én beszélni szándékozom - mondja dacosan Hoitsy, aki a beadott indítványa folytán bír még szólásjoggal.
- Háromnegyed kettőre! - hangzik minden oldalról harsányan. - Ma már késő van!
Uray tehát megint leül. Az elnök az órára pislant:
- Tisztelt ház, a vita keddre halasztatik.
Uray megint feláll - de most már csak azért, hogy hazamenjen.
Szép tavaszi napfény mosolygott ezen a »gyásznapon«. Csak egy óra táján kezdett permetezni egy kis eső. A magyarok istene könnyezett. Ekkor vette kezdetét a szavazás.
A Sándor utca és a hozzá vezető utcák, ellenzéki kifejezéssel élve, meg voltak fertőztetve rendőrökkel. A Múzeum háta mögött lovas darabontok ficánkoltatták a lovaikat. Jogász kucsmáknak se híre, se hamva a láthatáron.
Fogat fogat után robogott a parlamenti palota elé, féltizenegyre a szorongásig telt meg a tanácsterem. Szunyogh Szabolcsok és Bartha Miklósok egész sora volt látható. Imitt-amott ült egy-egy ismerős képviselő. A karzaton fej fej mellett. A levegő mindjárt az ülés elején lankasztó lett s nehéz ködszerű miazmákkal telítve kavargott fent úgy, hogy az emberi hang szinte nem bírt áthatolni rajta, mint valamely láthatlan falon.
Az ülés elején Fabiny lemondását jelentette be az elnök s Baross ideiglenes belügyminiszterségét. Zajosan éljenzett a jobboldal Barossnak, akit azonban az ellenzék is respektál. Aztán a hátralevő beszédek következtek. A Ház türelmetlen volt. Se gorombaság, se orátori szépség fölfrissíteni nem volt képes. Minden egyes szónok után fölzúgott a »szavazzunk!«
Hiába szórta a roncsoló lövegeket Uray Imre; az egy madzagra fűzött különböző anekdoták (mint ahogy a mogyorót szokták a tótok) nem csinálták meg a kellő hatást. A Károlyi Gábor szellemes idézetei, amiket nagy kínnal kapkodva olvasott le egy papirosról, szintén nem szukcedáltak: a barikádhang elveszett a szavazásra éhes tömeg zsibongásában.
Az elnök megrázta csöngettyűjét s szólt:
- Szólásra senki sem lévén följegyezve, a vitát bezárom.
De hátra voltak még a »hivatalos szólók«. A szegény Münnich, aki már vagy negyedszer csinál »másfél óráig tartó« beszédet, de tíz sornak az elmondásánál még sohasem vihette többre. És azt is úgy mondja el, mint valami árverési kikiáltó.
Ma is így volt - ami csak azért baj, mert félni lehet, hogy Münnich, amilyen praktikus ember, ezentúl sohasem készült el többre, mint három, legfeljebb negyedfél körmondatra s akkor talál megesni rajta az a bolondság, hogy síri csöndben a Ház mind a három oldalán véges-végig hallani akarják.
Még Bolgár beszélt hosszadalmasan, fölöslegesen, majd Gajári igen szubtilis érveléssel; rövid felszólalása valóságos cizellírozott ötvösmunka volt. Mintha csalánnal simogatta volna meg az ellenzéket, izgatottan fészkelődtek és zajongtak. Illetlen gúnykiáltások röpködtek a szónok felé. Károlyi Gábor, a szélbali mitrailleuse, megeresztett egy-két löveget.
Percekig tartó ingerült zaj támadt: Abcúg! Nieder! Hoch! Abtreten! (Az ellenzéki, parlamenti szótár gyönyörűen gyarapszik.)
Fenyvessy azután személyes kérdésben mondott egy gorombaságot Gajárinak, Hoitsy Pál pedig ingerült hangon jelenté ki, hogy miután Gajári őket az utolsó percben is feldühösítette, dühösek maradnak a többi jó szakaszoknál is.
Fejérváry a Zathureczky-ügyet tisztázta pompás, egészséges logikával mondva el, hogy negyven évig szolgált és emelkedett a hadseregben, de azon negyven év alatt, amíg emelkedett, sohase állította, hogy ott üldözik a magyart. Most azonban megöregedett Zathureczky s olyas valami történt vele, ami negyven év alatt sohasem, hogy alkalmatlan lett feladatának betöltésére s intést kapott a visszavonulásra, tehát ő maga is olyat tett, amit negyven évig sohasem...
Nagy gúnyos hahota tört ki a balvidéken - de a miniszter a következő félmondattal, mint egy ügyes vívó, újra felül volt:
- Ti. az iránt panaszkodott, hogy a magyart elnyomják.
- Még a holtakat is meggyalázzák! - Kiáltá egy szentimentális hang.
Most aztán igazán a szavazás következett. Vagyis inkább egész gyűjteménye a szavazásoknak a Hoitsy indítványára, a különvélemény két pontjára, s Kircsfalussy módosítására, Gajári Ödön határozati javaslatára stb.
A Ház ezekben felállással döntött, csak a különvélemény második pontjára és a két paragrafusra volt név szerinti szavazás.
Az elsőnél az L betűt húzta ki az elnök.
- El! - kiálták az ellenzékiek, kik sohase mulasztják el a kihúzott jámbor betűkből is fegyvereket kovácsolni.
A kormánypárt szavazott »nem«-mel, az ellenzék »igen«-nel.
Nagy izgatottságban folyt a szavazás, mert ez volt próbálja a következőnek. Már itt kitűnik, milyen a kormány ereje.
Nemcsak a jegyzők, hanem a képviselők magok is érdekfeszülten jegyezték a számarányokat. De az első szavaknál alig történt valami feljegyezni való, kivévén, hogy Szilágyi Dezső az ellenzékkel szavazott.
- Mi ez? Hát nem fogadja el a miniszteri tárcát? Rakovszky István »igen«-jét szinte nagy éljenzéssel fogadták az ellenzéken, Tisza Kálmán »nem«-jének ellenben a »Hoch« jutott ki, mire a kormánypárt harsogó éljen kiáltása felelt.
Két óra felé kihirdeti az elnök az eredményt: 145 igen, 254 nem. A kormánynak százkilenc többsége lett.
- Gyalázat! Sírásók! - kiálták ingerülten a szélsőbalon.
Majd a második szavazás következett. Ez volt a nap eseménye. A huszonkét napig ostromlott pont.
- Helyre! Helyre!
Mindenki beült a padba s mély csöndben húzta ki az elnök a »B« betűt.
- Bécs! - morajlott fel gúnyosan az ellenzék.
Sok képviselő papírt vett maga elé, jegyezni a szavazatokat. Janicsáry Sándor a ceruzáját faragta, de olyan szerencsétlenül, hogy belevágott éles tollkésével az ujjába. Jó ódon vére megindult. S így teljesedtek be a szélsőbali jövendölések, hogy ennél a szavazásnál vér fog folyni.
Más szavazásoknál künn kóvályog a Ház a folyosókon, a büfében, csak azok vannak bent, akik közel járnak a lajstromban. Most bent ül az ellenzék marconán, kihívó negédességgel. Ingerült kifakadásai, gúnyos ötletei és hatásvadászó szólamai elevenné és izgalmassá tették e máskor unalmas aktust.
Jókai »igen«-jét pisszegik és azt kiáltják: »Lássuk«. Jókai visszatér az ajtóból és meghajtja magát. »Hoch« ordítja negyven-ötven hang.
B. Kaas Ivor e szavakkal szavaz:
- Hazám ellen nem!
Lehoczky Egyednél, aki nincs jelen, pajkos felkiáltások hangzanak:
- Levelet kapott.
A négy Károlyi szűnni nem akaró éljenben fürdik. Kricsfalussy szintén. Mikszáth Kálmán igenjénél nagy morgás keletkezik:
- Nem restelli?
Polónyi Géza szintén nem veti szavazatját az urnába »teketória« nélkül:
- Árulásra nem!
Az elnök közbe csenget:
- Kérem, itt a szavazást nincs megengedve indokolni.
Szilágyi megint arat egy éljent. Pulszky Ágoston a rendes »Hoch«-ot kapja meg. Thaly háromszor kiált fel: »Nem, nem, nem!« Még Boér Béla és gróf Zay Albert szavaztak a kormánypártról nemmel.
Három órakor lett a szavazásnak vége.
- Halljuk a halálos ítéletet!
Az elnök kihirdette:
Az ellenzék 109 szavazattal maradt kisebbségben.
Hát érdemes volt ezért 22 napig beszélni?
A 25. § nagy csatája óta kicserélték a t. Házat. Csöndes fészek az most. Temetői némaság honol a nagy vihar után. A mezei hadak leadták a voksot, aztán újra szétszaladtak. Csak úgy kong az a néhány megmaradt ember a teremben és a folyosón, melynek üvegajtaját kijjebb tolatta az új háznagy. A miniszteri székek üresen, siváran meredeznek, mint a kiürült lakások, amelyekbe még be nem költöztek az új lakók. A közbeszólók nem tartják érdemesnek a szájukat kinyitni ilyen kis hallgatóság kedvéért. Az elnök újra »erős« lett, úgyhogy senki sem mer vele kikötni. A csengettyűt belepte három nap óta a por; Münnich jóízűen szendereg az előadói széken; Fejérváry egész órákon át a karzat hölgyeit nézegeti, mintha Thalynak keresgélne ott feleséget. Tisza mintegy idegenül érzi magát, mikor belép s nem hallja fölzajlani a »Hoch«-okat. Szinte összerezzen, kivált amint egy csomó alvó embert pillant meg hátul a padokban: »Teringette, én tán az Akadémiába találtam benyitni.«
De ez a szélcsend gyümölcsöző. A véderőjavaslat paragrafusai gyorsan peregnek le. Már a hatvankettediknél jár a Ház. A mai ülésnek alig volt érdekes mozzanata: a Ház hol kivonult, hol bevonult. Egy csomó ember vitatkozott. A többi képviselő pedig azt se tudta, miről van szó. Némely §-nál felszólalás sem történt, csak az elnök szokott morgása »elfogadtatik« jelezte, hogy 58., 59. és 60. § is van a világon. Fejérváry különben is úgy őrzi a §-ait, mint egy sárkány, azokhoz teljességgel lehetetlen férni, még stiláris módosítással sem.
Az ülés elején Eötvös Károly beszélt, jóízűen, Pongráczcal polemizálva, miközben a statisztikát humorizálta ki, mint igen csekély értékű tudományt.
- Láng Lajos kiszámította - úgymond -, hogy vasutaink mennyire emelik a föld értékét amerre mennek, s ezt 80 millió holdnak számította fel, de mivel nekünk csak 50 millió holdunk van, ezzel az értékemelkedéssel most már nekünk nyilván a szomszéd államok tartoznak.
Nagy derültség támadt erre és legott divatba jött a statisztika kigúnyolása.
Künn a folyosón mesélte egy aljegyzőből lett mameluk képviselő:
- A földmívelési miniszter rendeletet bocsátott ki nehány év előtt, hogy a selyemtenyésztés szempontjából írja össze a megye a területén található eperfákat. Engem bízott meg vele az alispán. Kibocsátottam a rendeletet a községeknek s lassan beérkeztek az adatok. Rettentő unalmas számítási munka volt, hetek óta küszködtem vele és még hetekre volt kilátás, midőn benyitott hozzám a főjegyző: »Gyere vadászni, öcsém.« Nem lehet kedves bátyám, - feleltem - hosszú és sürgős munkám van. »Micsoda?« - Statisztikát kell csinálnom az összes megyei eperfákról a minisztérium számára. - »Mutasd, csak öcsém«. Odamutattam neki a halom aktát, a beküldött kimutatásokat. A főjegyző betekintett vagy kettőbe, aztán így szólt: »Írjad hamar, lediktálom. Van ugyanis a megye területén 785,903 eperfa punktum«. - Hogy tudja? - kérdem elcsodálkozva. Mosolyogva felelte: »Hja, öcsém, a hivatalos praxis! De most már vedd a puskádat, menjünk!«
Eötvös ezalatt bent a tanácsteremben egyre gúnyolódott, hol Tisza, hol Fejérváry ellen, szokása szerint újra meg újra visszatérve Lánghoz, mert mindennapra egy megenni való embert választ.
A királyról szólva Kaas Ivor felkiáltott:
- A miniszterelnök mint erős kártyát kijátssza a királyt (amire némi csekély mozgás támadt a jobboldalon; nagyobb mozgásra nem képes most a párt).
- Azért haragszanak önök, mert erős - felelte Fejérváry.
- De nem a miniszter úr kezében - vélte Beöthy Ákos.
Ez a kis kötekedés volt az egyetlen az egész ülés alatt. A többi paragrafusnál nyájasan, barátságosan ment a vita, még Almássy Sándor is monoton aluszékony hangon beszélt.
Teleki Géza gróf búsan hallgatta ezeket s elkeseredve mormogá:
- Ha ez így megy, maholnap a kutya se kér tőlem karzatjegyeket!
A Hippokrene forrásából minden Teleki ivott. Némelyik csak egy félpohárkával.
Teleki Géza gróf is poéta-féle ember, aki fiatalabb korában novellákat írt, nemrég pedig egy színművet csupa ismeretes magyar népdalokból, úgy hordozván össze azokat, hogy mese és drámai cselekmény képződött. A darab mint specialitás ritka a maga nemében, mindenkinek tetszett; csak egy bökkenője volt - hogy az anyatermészet még nem alkotott olyan tüdőt, amivel az egyes szerepeket el lehetett volna énekelni.
A somkuti gróf a Ház összes mágnásai közt a legnépszerűbb ember, semmit sem kicsinyel és semmit sem tart nagyra. Senkit se néz le, de viszont bálványt sem csinál senkiből.
A Ház egyhangúlag választotta meg »háznagy«-nak. Éppen neki való hivatal. Eddig is örökké ott szeretett ülni a háznagyi irodában, adomázgatva, élcelgetve. Mintha valami nagy templombúvó pietistát sekrestyésnek választanának meg.
Derült arca olyan színű mint a vérbelű barack. S jóságos, vékony veres erekkel keresztül-kasul szeldelt kék szemei szinte azt látszanak mondani: »Kinek kell karzatjegy?«
*
A volt háznagy, visontai Kovách László, szép olajbarna arcszínű daliás férfi, mintegy negyedszázadig viselte a major domus tisztet.
Kedves embere volt Deáknak, kitől sok »borravalót« kapott.
Az öregúrnak ugyanis mindig Kovách László hozta el a napidíjait s akkor a kedélyes nagy ember rendesen egy hatost csúsztatott a háznagy tenyerébe: »Te is gazdagodj mellettem.«
Kovách László Gyöngyös városát képviseli. Valaha honvéd-kapitány volt. Nagy patrónusa az öreg honvédeknek.
Ha az ember azt akarja tudni, merre van legközelebb a tenger, nem szükség az egész geografiát ösmerni, legcélszerűbb lemenni a völgybe és az első patakot megnézni, mely irányba folyik, arra kell a tengernek lennie.
A politikában sem kell járatosnak lenned, hogy megtudd, melyik a legszabadelvűbb párt. Nézd meg a zsidókat, hogy mennek? Mert mint a folyó szükségképpen a tenger felé veszi útját, úgy a zsidó sem lehet egyéb, mint szabadelvű.
Chorin Ferenc ugyan már kanyargott ide-oda, de azért végre is csak oda tért, ahol a többiek vannak: a Tisza táborába.
Ügyes ember, európailag művelt fő; mint jogász elsőrangú a parlamentben, kinek megvan az érzéke a szubtilitások iránt, s a tertium comparationis is rendelkezésére áll.
*
- Úgy fan! - süvít végig a termen némelykor, ha Tisza beszél, egy idegenszerű hang.
Az emberek hátrafordulnak s látják, hogy Fluger Károly kiáltoz a lelkesedéstől kivörösödve. A szomszédok kíváncsian hajolnak hozzá megkérdezni:
- Mit mondott a miniszterelnök?
- Nem tudom - feleli Fluger ártatlanul.
A hű szász mameluk úgy néz ki sárgás-fehér hajával és szakállával, mint egy vén kanári. Fent ül a kormánypárti hegyen, elszigetelve a szászoktól, a magyarok háta mögött. Voltaképpeni szereplése azonban nem a Házban, de a klubban van.
Ő billiárdozik esténkint a párt hatalmasaival: Tisza gróffal, Csernátonyval stb. amikor is hazafiúi kötelességből meg hagyja magát veretni.
E tekintetben rátartó Fluger; apró-cseprő néppel, holmi Gyulai Andrásokkal nem áll szóba. Ezért mondják aztán, hogy a kormánypárti szerencse háromféle.
*
Nagy sikerek után vagy a pénzügyi bizottságba jut az ember, vagy a delegációba, vagy pedig a Fluger partnerévé lesz.
A marosújvári kerületet Kemény Endre képviseli. Alaptulajdonságai ellentmondanak egymásnak.
Báró és okos ember - okos ember és poéta - poéta és kormánypárti.
Hasonlít azokhoz a durva külsejű rézgarasokhoz (amelyekkel hajdan a barátok kártyáztak a klastromokban), amelyekben arany volt elrejtve.
*
A székely ész inkarnációja Tibád Antal. Azt mondják, hogy a székelynek két esze van, Tibádnak csak egy van, de elég volna négy embernek.
A Házban mint közigazgatási kapacitás szerepel, mert másnemű ügyekhez nem szól hozzá, legfeljebb a folyosón dörmög, mormog.
Egyenes, szókimondó ember - tehát rossz modora van; azért is nem lett még eddig államtitkár. Na meg azért, mert az okos emberekre rossz idők jártak.
Már huszonhat éves korában alkirálybírónak választották Udvarhely megyében, melynek egyik kerületét képviseli most, és amellett a Ház jegyzője. Külsejét illetően úgy néz ki, mint egy nagyobb fajta székely üst.
*
A battonyai kerületnek Wasmer Adolf báró a képviselője. Még a régi szeretetreméltó bárókból való, akik már fogytán vannak; az egész Ház »Adolf bácsi«-nak nevezi, kivévén a nálánál öregebbeket.
Valaha vitéz katona volt, most hű mameluk.
Egyszer se beszélt még a Házban, pedig okos, gyakorlati ember, de annyira mély tisztelője a magyar közélet két nagy alakjának, Tiszának és a »skíz«-nek, hogy mást a szájábul már szinte nem is vár az ember, ha megszólalna, mint amit a tarokknál szokott mondani:
- Jöhet, mehet!
*
Kőrösi Sándor Kecskeméten született hatvanöt esztendővel ezelőtt. Már az is különös (tekintve Kőrös és Kecskemét viszonyát), hogy kecskeméti ember Kőrösi név alatt annyi ideig tudjon egzisztálni.
Jóízű, kellemes öregúr. Sok mindenféle hivatalt viselt. Mielőtt Debrecen képviselőjének választotta volna, jogtanár volt, azelőtt ügyvéd, azelőtt Komárom város főjegyzője, és azelőtt politikai rab Josefstadtban.
E legutolsó állásában (ha ugyan nem inkább nevezhető ülésnek) volt a legkiválóbb.
Mint a szabadelvű párt tagja többnyire jogi kérdésekben szólal fel, de beszédjeinél nevezetesebbek rettentő »halljuk« és »úgy van«-jai, melyek megrázzák a tanácsterem falazatát. Hangját, mint hajdan a jó Besze, kieresztheti tetszés szerint ezer - usque húszezer fül erejéig.
A legutóbbi időkben, midőn vékony hangjaikon »abcúg«-ot kiáltottak utána a jogászok, megfordult mosolyogva a kedélyes honatya, s így szólt:
- Nem úgy kell azt fiúk! Hanem ide hallgassatok rám. S ezzel olyan orkánszerű »abcúg«-ot kiáltott, hogy az utcabeli borbély-boltokon a tányérok kezdtek táncolni az iszonyú hangrezgéstől.
*
Talán az egyetlen demokrata a parlamentben Horvát Boldizsár; csakhogy az ő nemes-levele is hol elvész, hol előkerül.
Gyönyörű ezüst csöngésű hangja van, minden modulációra képes. Nem korbácsol fel ádáz szenvedélyeket, de elandalít édes, lágy szavaival, a régi klasszikus iskola oratora, aki még a »csergedező patakok«-kal dolgozik.
Horvát Boldizsár szereti a francia konyhát, a bock szivarokat, a pezsgőt és az éljeneket. Nem is rossz négy dolog az. Mint igazságügyi miniszterről azt mondta róla Lónyay:
- Ha Bódi sokáig miniszterkedik, az utcán elejtett zsebkendőnk fölemeléséhez is két prókátorra és egy bíróra lesz szükségünk.
Azelőtt Vas megyét képviselte és nagy előszeretettel szokta mondani a választók előtt tartott beszédeiben: »Én Vas megyei ember vagyok!« Most másodízben képviseli Temesvárt és most már azt mondja a beszédei végén: »Én temesvári polgár vagyok!«
*
Szentkirályi Albert egyike a legképzettebb, legtehetségesebb politikusainknak (fia a híres Szentkirályi Mórnak).
1884-ben lett először képviselő s három álló évig ült habozva a szélsőbal és a habarék-párt közt. Mint az óra-inga lengett ideoda; »tik-tak, tik-tak«, de nem állapodott meg sehol.
A mostani országgyűlés elején kimaradt s nagy nyavalyájából, a habozásból, kigyógyult.
- A dolog világos - gondolta magában. - Oda megyek, ahol az első üresedés lesz.
S úgy tett, amiként gondolta. Most a szélsőbalon ül, ahol sok derekas talentum került össze az első ötéves országgyűlésre.
*
Grecsák Károly sok jó cikket írt, okos beszédeket is mondott, s még lapot is szerkesztett, de azért a neve ismeretlen maradt.
Egyszer aztán »pertu« találta szólítani gróf Károlyi Pistát s egyszerre híres ember lett belőle.
Sohse lehet tudni, mitől hízik meg az ember.
*
Komjáthy Bélát például a pisztolyai tették nevezetessé; pedig ügyes szónok, pezsgő kedély, eleven humor van benne. De ez mind nem annyira attikai só, mint inkább attikai paprika.
Hosszú évek előtt e sorok írója arra fogadott vele, hogy kölcsönösen leírják az egymás biográfiáját s egy napon jelentetik meg a lapokban; a gorombább lesz a nyertes. A finomabb fizet tíz személyre való vacsorát.
Komjáthy így okoskodott:
- Mért nyomorítsam meg ezt a vékony erszényű újságírót? Én fizetem inkább a vacsorát. Finom leszek és sima.
Én pedig így okoskodtam:
- De már ez egyszer erőt veszek a természetemen. Olyan goromba leszek mint a pokróc.
Következő vasárnap megjelent a két tárca, az övé a »Szegedi Híradó«-ban, az enyim a »Szegedi Napló«-ban - s íme az volt az eredmény, hogy még így is Komjáthy volt a gorombább.
Ötletei úgy hatnak néha, mint a maró lug, de mint igazi gentleman mindig tudja, hogy meddig mehet velök.
Érdekes kuruc feje van, simán borotválva, kifent bajusz, kurta lábak, nagy táblabírói has.
*
Horváth Lajos és Hodossy Imre annyira komoly emberek, hogy nehéz róluk humorizálni; ellenben Olay és Almássy Sándor olyan jó téma, hogy érdemes lesz visszatérni alkalmilag a róluk elmondandókra.
Ma volt tulajdonképpen az első ülés s ez se ülés, mert ez csak egy monológ, amibe a kórus »helyeseket« kiabál. (S még Horánszky se rázza a fejét.)
Csendes minden, mint a pihenő tó. Semmi mozgalom. Csak az öregurak köhögnek egy-egy nagy szám után. Csengnek-bongnak a milliók fülből-fülbe. A mameluk arcokon, noha eső csepereg odakünn, ragyogó verőfény süt.
De kezdjük mégis az elején, ahogy szokás. Mondjuk el, hogy tizenegy órára felgyűltek a honatyák. Mondjuk el, hogy a régi fészek nagyon megváltozott; aki az elnököt keresi, a büfébe téved és viszont. Elfogadó szobájuk nemcsak a minisztereknek van, hanem a képviselőknek is, a jobb oldali folyosón, az igaz, hogy nem valami különös. (Ilyenben lehetett valamikor befalazva a szegény Ubrik Borbála.)
A folyosó már korán benépesedett, pedig most az idegenek nem jöhetnek oda. Pont tizenegyre megjelent a nap hőse, Wekerle miniszter is, szürke mentsikoffjában, Giegerl módra kissé félre hajló cilinderrel, amiből mindjárt láthatták a jószaglású mamelukok és a kaján szándékú tigrisek, hogy igen kicsiny a deficit. És hogy körülbelül az is csak azért van még bennhagyva a költségvetésben, mert már nagyon megszokta a Ház és rázkódtatással járna egy régi pajtásától olyan hirtelen elválasztani.
A fiatal daliás miniszter ajkai körül vidám mosollyal haladt végig a sorok közt, a miniszteri szoba felé, köszöntgetve jobbra-balra, de amint odaért, s szemben rá két kolléga jött ki onnan, egyszerre komollyá vált az arca, s kalapját sietve igazítá egyenesre:
- Hm! Ezek előtt nem jó mutatni, hogy pénzünk van!
Persze, hogy nem jó. Mihelyt megnyílt az ülés, ott ültek valamennyien. Egy piros szék sem maradt üresen, még a balra eső utolsó szék sem (melyben pedig emberemlékezet óta senki sem ült). Teleki Géza foglalta el; szokása már, hogy közel szeret ülni a muzsikához; rokonszenves, piros arca jól veszi ki magát a kuruc tábor élén.
A jó Bedekovich helyén (ki egy interpellációra adandó válasz elől halt meg) új alak ül; kissé kopasz, szőke úriember, világos kék szemekkel, szelíd arc, de egy kissé savanyú. Szilágyi papírokat gyömöszöl egy nagy tárcába. Tisza Kálmán előtt egy óriási könyv áll, fekete táblás, arany szegélyű.
Az ellenzékiek találgatják, mi lehet. Talán az ótestamentum?
Talán valami öreg fóliáns, amit Vámbéry fedezett föl Konstantinápolyban s amiből most fényesen fog előkerülni a monori dolog, lévén a sárgafekete szín a Mátyás király hollójából kombinálva: mert annak a tolla fekete volt, s csőre sárga. Eötvös nem adta volna egy jó kliensért, ha kieszelheti vala, hogy a különös testalkotású könyvben mi rejlik.
Hanem (rettentő szemfényvesztők ezek a miniszterek) még az a könyv se volt könyv, hanem csak egy közönséges doboz, amiben a tavalyi zárszámadások lappangnak. Abban se hihet már az ember, amit lát.
Hogy higgyen hát annak, amit nem lát, csak hall - a büdzsé-beszédnek?
Pedig szépen, vonzón és világosan beszél a miniszter. Hatalmas elméjével uralkodik a tárgyon. Egészen a Tisza nyomán jár, ki első száműzte a budzsé-beszédekből a régi mesterek szokott segédeszközeit; a ködöt, a fátyolt és a mesterséges lilaszínt.
Az óra megy, megy az elnök feje fölött, jóval elhagyja a delet is, s a Ház nem türelmetlen, a figyelem nem lankad. Persze a budzsé-beszédeket különféle érzelmekkel hallgatják a Ház tagjai, amik monológokba szedve körülbelül így vennék ki magukat:
Kőrösi Sándor: Pszt! Csend! (Magában.) Valahogy el ne szalasszam a helyeket, ahol »helyest« kell kiáltani. Horánszky Nádor: Ejnye, hát hol jönnek már azok a »gyenge részek«, amikre nekem van szükségem.
Hegedüs Sándor: Lássuk csak, melyik részét domborítsam ki a holnapi vezércikkben.
Miniszterek kara: Eszeljük ki, hogy mennyit kérhetünk a kollegától.
Széll Kálmán: (a négyszázezer forintnyi deficit említésénél.) Ezek az emberek kincset találtak!
A mesésen leolvadt deficitnél zajos, lelkes éljenzés harsogott fel. Azontúl aztán szakadatlan tetszészaj kísérte a pénzügyminiszter másfél óráig tartó beszédjét, melynek végső részében a valutarendezés mellett több szükséges teendőt hangsúlyozott a jövőre nézve.
E »csoda« után (mert a Tisza harmadévi ígéretére még azt jegyezte meg több közbeszóló: »ha csoda történik«) sokan siettek gratulálni a szónoknak. Ezek közt gróf Szapáry Gyula is, ami igazán nobilis úri vonás volt tőle, mert az imént hallott beszédből elővillant egy kis elítélő kritika is a korábbi pénzügyi politikára.