Még egyszer összegyűltek kezet fogni, végbúcsút mondani. Még egyszer megtelt a terem, mint nagy parlamenti csaták idején. Megteltek a bíboros székek. Minden miniszter jelen van (Wekerle Sándort kivéve). Ott ült lenge fehér hajával Tisza Kálmán, ki az utolsó, általa választatott országgyűlést látta eltűnni a szárnyas ajtókban.

Sok-sok zsibongó fiatalember, kik csak egy kicsit mennek el. Sok-sok öregúr, ki itt élte le élete javát e teremben s többé sohase fog ide visszatérni.

Péchy Tamás még egyszer fölül az arany kopjára tűzött zöld mennyezet alá, kék kövekkel kirakott aranyos kardja megcsörren, a csöngettyű búsan csilingel a kezében.

Josipovics Géza feláll s felolvassa halk, tompa hangon a király üzenetét a feloszlatásra vonatkozólag.

Minden szó síri hangon csendül.

- Vége van! - sóhajt fel Kubinyi György. - Megint vagyunk csak tekintetes urak.

De Irányi még »nagyságos«. Még egyszer elfújja a nótáját. Valóságos rozsdás kulcs az öreg. Minden országgyűlést vele nyitunk, vele zárunk. Siratja pediglen az öregúr a kúriai bíráskodásról szóló javaslatot, hogy nincs meg, s magas piedesztálról (mintha egy felhőn ülne a villámok között) kötelességévé teszi a kormánynak, hogy őrködjék a választások tisztasága fölött. Aztán egy ünnepélyes pózzal lekuporodik.

Mint a színházban a darab végén, még egyszer előjönnek az ismeretes alakok. Persze, hogy Károlyi Gábor nélkül nem lehet ezt az országgyűlést befejezni. Valaha egy tigris jelképezte az ellenzéket. Ezen az országgyűlésen egy kappan. Károlyi Gábornak okvetlenül elő kellett jönnie még egyszer.

A Kossuth-kép miatt haragszik, melyet a főispán nem engedett Székesfehérvárott a városházán felfüggeszteni. Pedig kétszeresen becses a kép. Mert először ő ajándékozta és másodszor, mert a Kossuthé. Ezért interpellálja a belügyminisztert.

Szapáry Gyula röviden, ügyesen megy át a Kossuth-kérdésen másodszor is, s a Ház zajos helyesléssel veszi a választ tudomásul.

Most feláll az elnök. Máskor ülve szokott beszélni. Arany csatos mentéje áthajlik a bal vállára. Ünnepélyes elátyakozott hangon mondja el búcsúbeszédét, röviden összegezve az országgyűlés működését, hogy aztán toasztszerű jó kívánatokban csucsoródjék ki a beszéde. A Ház éljenez, Irányi fölemelkedik, megdicséri az elnököt, a tanácskozások részrehajlatlan vezetéséért (a szélsőbal éljenez) s kijelenti, hogy az ellenzék azt óhajtaná, hogy a jövő országgyűlésen is Péchyt ültesse a többség az elnöki székbe.

- Más elnök lesz! - kiáltja egy ellenzéki hang.

- Más ellenzék lesz - feleli vissza egy kormánypárti hang.

Wahrmann is elröpíti az ő rendes szójátékát:

- Legyenek nyugodtan! Meg fogjuk bokros érdemeit jutalmazni.

De már erre az Irányi féle felszólalásra a többi ellenzéki vezérek is szükségesnek látták még egyszer megjelenni a dicsőséges deszkákon.

Apponyi Albert meleg szavakkal emlékszik meg az elnök rokonszenves alakjáról és kiváló tulajdonairól. Természetesen Ugron Gábor is. (Hadd bosszankodjék a kormánypárt.)

Több vezér nem lévén, már bevégződött volna az 1887-iki országgyűlés, ha Gajárinak eszébe nem jön, hogy hiszen az öregúr voltaképpen a miénk, valóságos tulajdonunk, mi választottuk, a mi klubbunkban whistezett, köztünk öregedett meg (pedig nagyon), nyilván minket szeretett, mert amazoknak fogta a pártját, egyszóval hozzánk tartozik hát ő is helyezett egy koszorút az elnök fejére, hanem annak a virágai közt a figyelmes szem egy picike szúrós gombostűhegyet is láthatott megcsillanni.

S ezzel lepergett az utolsó homokszem is. Az elnök reszketeg hangon mondá:

- A jelen országgyűlés utolsó ülését bezárom.

Azok, akik azt hiszik, hogy a Ház folyosói most üresek, elhagyottak, csalódnak. Naponta 40-50 »tekintetes úr« (értsd volt képviselő) fordul ott meg éspedig úgy, hogy ott tartózkodása alatt valamennyi - hogy is mondjuk? - nem imádkozik.

Mindenki a Ház pénztárába siet, melynek ajtaja a folyosóra nyílik, s onnan mindannyiszor a következő párbeszéd hallatszik ki:

- Lehetetlen! Hisz ez vérlázító! (Ez a volt képviselő hangja.)

- De fájdalom, úgy van! (Ez a Ház pénztárnokának vigasztalan, síri hangja.)

- Ez botrány! Hát már ebben az országban mindent szabad? Hol van az elnök?

- Ez idő szerint, fájdalom, sehol. Nincs elnök.

- No, már most mi az ördögöt csináljak?

- Szomorú, de nem adhatok útbaigazítást.

Más hangok is hallatszanak. Többnyire dühösek, néha rimánkodók:

- De uram, gondolja meg, hogy nekem ki kell váltanom a zászlóimat!

- Én meg egyszerűen megbukom... De hiszen van Nemezis!

Csatár is megjelenik, rengeteg bundával vállán, báránybőr süveggel fején, táskával kezében. Éppen útra készül a kerületbe. Ő is dühös:

- De ha mondom - kiáltja rekedten -, nem hoztam magammal pénzt, nem utazhatom a kerületembe...

A pénztárnok hamiskásan vág egyet a szemével:

- Nono, nagyságos úr... az a negyvennyolc forint, amivel a választásra szokott menni, bizonyosan a zsebében van!

- Még 48 garas sincs ott. Dohog az öreg és mogorván távozik, hogy visszamenjen Harasztiba alkotmányos költségért.

Haragtól villogó szemek, kipirult arcok mindenütt a folyosón, s e forradalmi hangulatban osztozik nemcsak az ellenzék, hanem (egy kis óvatos körültekintés után) a kormánypárt is.

Oka pedig ennek a t. házi utólagos lázongásnak az, hogy a belügyminisztérium még nem utalványozta ki a Ház pénztárának az 1891-92-i utolsó országgyűlési ciklus második felére januártól júniusig járó lakbért, amiből minden képviselőre 400 forint jut. Így tehát az összeget melyre most égető szükség volna nem is fizetheti ki a Ház pénztárnoka.

A képviselők természetesen sokféleképp értelmezik a belügyminiszter huzavonáját. Némelyek azt hiszik, hogy a miniszter meg akarja várni a választások eredményét, mert azoknak, kiket ujólag megválasztanak, tehát kiknek akkor megint kijárna erre a félévre a lakbér, nem hajlandó kétszer kifizetni az egyszer fölvett lakás árát.

Mások azt hiszik, hogy csak valami formaságon akadt meg a pénz kiutalványozása s pár nap múlva a Ház pénztára megint fluktuálni fog.

A harmadik felekezet pedig arra esküszik, hogy Szapáry ki fogja fizetni mindenkinek a lakbért, de csak a választások után, mert nem hajlandó az ellenzéki jelölteket ily módon részesíteni választási költségben.

A feloszlatott képviselőház tagjait ma jobbára szanaszét az országban találja az az örömhír, hogy a belügyminisztérium mégis folyóvá tette az egész január havi napidíj összegeket s azonfelül az 1892. év első felére járó lakbért is. Eszerint tehát kap minden képviselő a január 31. napra (naponként 5 Ft 25 krajcárjával számítva) 162 Ft 75 kr. napidíjat és 400 Ft félévi lakbért, együtt 562 Ft 75 krt, ami elég szép honorárium egyetlen ülésért s nem megvetendő subsidium a választási költségekre. Ez a dolog pedig valamivel sötétebb képet mutat, ha nem a képviselők, hanem az adófizetők vagyis az állampénztár szempontjából nézegetjük. A t. Háznak ugyanis 453 tagja van s ha ezt az 562 Ft 75 krt 453-szor vesszük, kiderül, hogy az ország a január 4-i rövid ülésért csak a képviselőkre 254.925.- Ft 75 krt költött el úgy, hogyha pl. ez az ülés december 31-ére helyeztetett volna át, ezen a pénzen éppen egy csinos kis palotát lehetett volna építeni valamelyik felsőbb iskola számára. Egyébként biztosak lehetünk benne, hogy emiatt nem fognak interpellálódni az ellenzéki képviselő urak sem, sőt Csatár Zsigmond lesz az első, aki siet fölvenni a »nép véres és verejtékes filléreit« a képviselőház kasszájából.

(Az első ülés)

Eddigelé a t. Házat csak a gróf Kreith szétküldött választási mappáin láttuk, jó darabon megvörösödve, a széleken Neumannal, Jellinekkel, Rosenberggel, amiből az a hazafiatlan ötlete támadhat valamely antiszemita gondolkodású szittyának, hogy nem ártana az országot egy kicsit körülmetélni. Most végre itt hömpölyög a Ház a folyosókon, úgy amint lesz, összes alakjaival; sok régi jó ismerős visszakerült (itt van például Prileszky Tádé), sok derék dalia elesett. De élnek utódaikban. Tömve van a folyosó minden zig-zuga, egész emberáradat torlódik az ajtóknál.

- Mind képviselők ezek? - sóhajt fel elcsodálkozva az öreg Pulszky Ferenc.

- Nem mind, csak a fiatalabbja.

Amire rábólint gróf Tisza Lajos:

- Az apáikról ösmerek rá egyesekre.

Pont tízkor megszólaltak odabent a villanyos csengettyűk és megkezdődött az 1892. országgyűlés.

Mozgalmas képet mutatott a tanácsterem, amint elhelyezkedtek a betóduló képviselők, keresve neveiket, melyek friss nyomdafestékben ragyognak az üvegkockák alatt a padok tetején. Aztán bejöttek a miniszterek. Majd előbicegett Péchy Tamás és leült a Baross háta mögé. Horváth Gyula a Horánszky hajdani vidékére került. Jókai Mikszáth mellé telepedett s vidáman mondá: »Mi oláhok üljünk együtt!«.

Mindenütt ült már valaki, még ott is, ahol üres hely volt, mert ott nyilván az icipici Pap Gézának kellett lennie, aki azonban nem látszott ki a padból, s kiben az ősidők Kubája került vissza de Kuba bátyánkra már csak a korelnökök emlékeznek. Mindenütt ült már, mondom, valaki, csak az elnöki szék tátongott még üresen.

A miniszterelnök felállott, és elkezdte fölhajszolni a korelnököt. Egy országot egy öreg emberért! Soha még ilyen becsben nem voltak az öregeink.

- Tudtom szerint - mondá -, Csanády Sándor és Madarász a legidősebbek.

- A függetlenségiek tovább élnek - hallatszott Károlyi Gábor gróf vékony cérnahangja.

Ez volt az első közbeszólás az 1892. országgyűlésen.

De a csengettyűnek nem volt még gazdája. Ott fénylett a pulpituson árván, tehetetlenül.

- Aki köztük idősebb - folytatta a miniszterelnök -, szíveskedjék az elnöki széket elfoglalni.

Megmozdult erre az öreg Csanády, megrángatván dókáját, majd nagy pátosszal kijelenté a helyéről, hogy ő bizony egy tapodtat se mozdul; ne az országgyűlés menjen a királyhoz, hanem a király jöjjön az országgyűléshez; s még hagyján, ha az a fekete-sárga zászló nem volna. Nem megyek, ha mondom. Nem vállalom a dolgot.

A vén kuruc leült, miután ismét megrángatta a dókáját.

A miniszterelnök megint felkelt: - Nézzünk más elnök után! Most Madarászon a sor.

Madarász apó megrázta ősz szakállát, mintha zúzmarát akarna belőle kirázni, s kevély léptekkel, hátraszegett fejjel lépkedett az emelvényre a mennyezet alá. De apró serétszerű szemeiben a ravaszság démonai vigyorogtak, mintha mondaná: »Fölmegyek, felmegyek, de nem lesz benne köszönet«.

Az ellenzék éljenben tört ki, s a korelnök, aki még ezelőtt két hónappal csak a Ház jegyzője volt (hogy fölviszi némely embernek isten a dolgát), megnyitván az ülést, előszólítá a korjegyzőket, mire hat képviselőnek öltözött udvari apród foglalta el az aranyszakállu Dárdai és az egykori Tibád helyeit. Úgy nézett ki velök az öreg papa, mint Jókai »Arany ember«-ében Fabula uram a csemetéivel. Egytől-egyig szemenszedett csinos ifjak különben, kik közül gróf Csáky István olvasta fel a holnapi trónbeszédre vonatkozó átiratot, kellemes, csengő hangon.

A miniszterelnök megelégedetten hallgatta. Egy nagy kő esett le a szívéről. A jobboldal is könnyebben lélegzett fel. Hála Istennek, mégis van már korelnök. Csakhogy ezen is átestünk.

Ám az öreg papa fejében furfangos terv főtt ezalatt, mint mikor valami nyersanyag rotyog a fazékban, biztatón pislogott balról ülő ügyfeleire: megálljatok csak, megálljatok, majd mindjárt megadom én a módját.

S amint elhangzott az átirat utolsó szava, felállt az öregúr, és kijelenté mennydörgő, pattogó hangon, hogy ő igenis felmegy Budára, de csak azon föltétel alatt, ha a király trónja körül csakis magyar zászlósurak fognak szerepelni.

Szapáry nyugodtan emelkedett fel, pedig váratlanul jött a Madarász szeszélye, azt mondta röviden: »Minden úgy fog történni, mint azelőtt«.

Mire kivágta a mellét Madarász:

- Akkor hát nem megyek Budára, másnak adom át a korelnökséget.

Lett erre roppant éljenzúgás, hogy csak úgy rengett bele az épület. A jobboldal azonban Madarász eljárásában észrevette a rosszhiszemű malíciát, mellyel a miniszterelnököt az előleges megállapodás ellenére zavarba akarta hozni, s ingerülten szakította meg több hang a szélsőbali kortes szpícset, melynek elmondására az elnöki széket felhasználni legalábbis illetlen volt.

A papa, mint aki jól végezte a maga dolgát, méltóságos lassú léptekkel ballagott ki a trónusról.

Szapáry pedig ismét felállt. - Nosza, keressünk más elnököt!

Most már Királyi Pál volt a legidősebb.

- Nincs itt! - kiáltott fel több nemzeti hang.

Kubinyi Gyuri összerezzent, s ijedten hajolt át Matuskához.

- Hogyha ez így megy, barátocskám, félni kezdek, hogy én hozzámig találja eljutni az öregség, s akkor lőttek nekem az asszonyoknál.

A miniszterelnök azonban Janicsáry Sándort nevezte meg!

Mire minden szem a Ház szélső jobboldalára pillantott, hol két hatalmas fölfelé kunkorodó bajusz közé függőlegesen elhelyezett férfias alak emelkedett fel, kissé kopasz, tatár fej, aminőket a trafik boltokon lát az ember lefestve.

Az aga! Az aga! suttogták a környéken. Mert a közszeretetben élő Sándor bácsit ezen a törökös néven szólítják egymásközt.

Az aga megindult. A hazafiúi megrendíthetlen eltökélés megadta neki az erőt, hogy menni tudott. Rettenthetlenül közelgett a veszedelmes helyre. Csak szomorú arca mutatta, hogy örömestebb menne a vérpadra. Nem volna olyan bátortalan.

Egyet sóhajtott még a lépcsőkön, fölfelé menőben a szédítő magaslatra. Ráncos homlokán az izzadtság gyöngyözött.

Az izmos, hatalmas alak meg-megállott habozva: Hátha talán visszafordulna. Hiába biztatta a háznagy: »Semmit se félj, aga! Katona dolog az, agácskám«.

Egy süldő képviselő naivul jegyezé meg:

- Egész Budáig ez se ér el!

Pedig szép diadalmas volt az útja, mert lelkes éljen rivalgás kísérte a jobboldalról, ahol fölötte megörültek a szerencsés fordulatnak, hogy mégis saját emberük lesz az elnök.

Fent volt már Janicsáry az emelvényen, és széttekintett innen a Ház összes vidékein, hol annyi idegen tarkállott, kivált a meghosszabbodott balmezőn, s szemei zöldes tűzkarikákat kezdtek látni a levegőben, amely csoda után (aminőhöz foghatót Bresztovácon sohase látott) egyszerre csak megindultak a teremben levő összes padok és elkezdtek táncolni, forogni, sebesen. Ejh no, miféle bolond bál ez!

Az öregúr nézte, nézte s talán teljesen beleszédül, ha föl nem rázza egy malíciózus szójáték, mellyel a szélsőbal poétája, Meszlényi Lajos tartotta bevonulását az új epochába.

- A janicsárok végnapjai! - süvítette Meszlényi.

Nagy kacagás támadt. A kacagásra magához tért Janicsáry. Úgy tetszett neki e percben, mintha egyszerű baráti kompániában volna, s ez visszaadta lélekerejét.

Az elnöki teendők iránt azonban, minthogy váratlanul érte a korelnöki kenyér, nem volt tájékozva. Nem tudta, mit kell tennie. A balvidék gúnyosan zsibongott, a miniszterelnök segíteni akart rajta, hogy a jövő ülést tűzze ki, de az ellenzék kötekedni kezdett. »Ne avatkozzék bele a miniszterelnök - kiálták Károlyiék -, az a korelnök dolga«. A zaj nőttön-nőtt.

Janicsáry tanácstalanul imbolygott, fészkelődött a helyén, egyre hátrább-hátrább tolva a bíboros elnöki széket, egészen a fal mellé.

- Csöngess! - figyelmeztették a körülállók.

Mire elkezdte idegesen keresni kezeivel a csöngettyűt, míg végre valahogy magától beleakadt a bal kezébe.

Hanem meg is rázta aztán emberül, hogy csak úgy csengett-kongott s kitűzte a jövő ülést halk, tompa, síró hangon hétfőre.

- Mi lesz akkor? - kiálták balról.

Janicsáry halványan, csodálkozva nézett a kérdezőkre. A csengettyű kiesett kezeiből, s csörömpölve hullott alá. Nagy bajsza megmozdult, s széles, hatalmas vállait jámborul vonogatva mormogá:

- A Jézus tudja!

*

Ez volt a mai ülés, vagyis inkább képviselői értekezlet lefolyása. Ilyen volt a ház csecsemő korának első napján. Mulatságos és egy kicsit ügyetlen.

A képviselőház karzatait ma korán okkupálták a hölgyek. Jól is jártak: láttak egy ülést díszmagyarban.

A képviselők ugyanis a várpalotából egyenesen a Házba hajtattak bemutatni a mentét, s déli egy órakor a máskor egyszínű üléstermet a színek igazi pompájával öntötték el.

Már a folyosóra se lehetett ráismerni. Kard csörgött, kócsag libegett mindenfelé, emitt egy cigarettező Petur bán sétált egy monoklis Bocskai karján, amott egypár fiatal vitéz enyelgett egymással a Báthori Zsigmond kíséretéből; legalább kissé kiélt arcuk arra vallott.

A terem a megnyitáskor káprázatos benyomást keltett.

Mindenütt bársonymentés alakok ültek a padokban. Mennyi szín ragyogott, mosolygott a napfényben, az égő haragos vörös mellett a kacagó azúrkék, a sötéten komorodó fekete bársony mente mellett az aranyló sárga. Alig lehet ráismerni a Házra, s ha megcsörren egy kard emitt Rakovszky vagy amott Okolicsányi mellett, az ember önkéntelenül az ónodi gyűlésre képzeli magát, s szinte szorongva suttogja:

- Jaj, most mindjárt mennydörög majd Bercsényi szava: Vágjátok le őket!

Olyan szépen fest a terem ebben a magyar díszben, s oly méltóságosan viseli magát mindenki, hogy szinte odakiáltunk Bánffy Dezsőre (ki legutolsó padból nézi a Péchy örökét, melybe bele fog ülni.)

- Mentét nekik, kardot az oldalukra ez a legjobb szájkosár!

Vagy ha netalán kardra kerülne a dolog: a többséget nem lehetne megint »agyonbeszélni«.

A jobb oldal a »szebbik«. Ott van a legtöbb díszmagyar ruha, s a karzatról a legtüzesebb hazafi szemét is magához csábította. Most az egyszer tán az ellenzék se tagadta meg tőle, hogy »magyar párt«.

Ott ül gazdag aranyzsinórzású meggyszín mentében a halvány arcú Berzeviczy államtitkár, akin igen jól áll az ősi dísz; nagy mozgást kelt, mikor belép Károlyi István gróf fekete bársonyban, vagyont érő gyémántos boglárokkal, ékszerekkel megterhelve. (Ezek tudnak csak szép, el nem mondott beszédet tartani!) A karzat hölgyei végleg rajta vesztenék a szemüket a gyémántos lovagon, ha egy talpig aranyságra vitéz karcsú alakja nem keltene újabb nagy szenzációt: Miklós Gyula ez, aki visszament egészen a honfoglaló ősökhöz és mente helyett sárga párducbőr omlott le a válláról.

A jövendő elnök, Bánffy Dezső báró kék atillát, meggyszín bársony mentét viselt, míg a volt elnök, az öreg Péchy Tamás régi, kissé kopottas magyarjában jelent meg amiben annyiszor vezette a Házat. Rohonczy kék díszt viselt, Gyürky Ábrahám gróf őseredeti alakját meggyszínű mente burkolta, Asbóth János fényesen kitett magáért: a fehér atilla, bíborbársony mente jól mutattak, Baranyi Ödön színe a fekete, Pogányé a rikító kék, Ürményi pedig egy mentévé stilizált szűrben jelent meg, melyet azonmód szegfű, tulipán díszített.

Amoda túl, a szélsőbalon Ugron fekete díszmagyarban volt arany dísszel, kívüle Meszlényi Lajos, Csávolszky, Ónody, Visontay, Kállay Lipót, Chernel Gyula voltak díszmagyarok, többnyire meggyszín mentében, csak az atilla változott. Katonaruha is szép számmal szerepel: lovas tábornoki egyenruha kettő is rikít pirosan a jobboldalon: a Pongrácz és Csáky grófoké, míg a kisebb fajta tartalékos tiszt, lovas, gyalogos annyi volt, hogy bátran elvezethetnének pár ezredet. Csak a korjegyzők közt négy huszártiszti atilla kéklett.

A miniszterek már az ülés előtt levetették a díszruhát Apponyival és Tisza Kálmánnal együtt. Nagy sajnálatára a karzatnak, ahonnan több külföldi is nézte a lenn pompázó ritka parlamenti képet, köztük Waecker Gotter német diplomata, ki egy hölgytársasággal az idegenek karzatán foglalt helyet.

Mikor együtt voltak a képviselők, megjelent az elnöki sátorban impozáns kuruc-kosztümben Janicsáry Sándor korelnök.

Az öregúrnak pompásan állt a magyar dísz, s egyszerre meghódított mindenkit, mikor aztán joviálisan elnézést kért öregségéért erre a »pár napra«, minden oldalról összeömlött a szívélyes, lelkes éljenzés.

Károlyi Gábor odafutott hozzá lelkendezve:

- Bátyám, szólj és téged választunk meg a Péchy utódjának!

- Hess kísértő! - mormogá az öreg. - Két misét szolgáltatok, amint nem innen látlak benneteket.

Janicsáry különben ma már baj nélkül végezte az elnöki teendőket igaz, hogy úgy olvasta le a mondanivalókat jegyzetekből. Fészkelődött is ezért Csanády. Közbeszólt:

- Én nem papirosról vezetném a Házat, ha a király levétetné azt a lobogót!

A szélsőbal nagyon megéljenezte Nánássy Ödön korjegyző elvtársát, aki a jegyzőkönyvet olyan tüzetesen és harsányan szavalta el, hogy a régi jegyzők szinte sápadoztak az irigységtől. (Hja, mikor olyan új az emberben a hang!)

Majd Pálffy-Daun gróf korjegyző olvasta föl a trónbeszédet, váratlanul jó magyar hangsúlyozással.

Egyéb tárgya nem volt az ülésnek, s a képviselők a menték kiállítása után elszéledtek. Kimenet az utcán a tömeg megéljenezte Wekerlét, Barosst, Apponyit.

Délután négy óra körül Janicsáry Sándor letette a töviskoronát és leszállt az elnöki trónusból. (Dózsa György óta nem szenvedett annyit magyar ember trónon, mint ő.)

De mielőtt helyét átadta volna utódjának, még egypár felhőcske tornyosodott elnöksége egére. Az egyiket Károlyi Gábor támasztotta, aki ma korán kelt, mert eszébe jutott, hogy a korelnök napja már hanyatlóban van, és ő még egy megrovást sem fogott tőle. (Mit szólnak ehhez a ceglédiek!)

Bejött lihegve és már a folyosón tudakozódott futtában:

- Megvan-e még a korelnök?

Egy kormánypárti hang maliciózusan felel:

- Az megvan, de siess... mert már itt vannak nemcsak a janicsárok, hanem a Károlyi Gáborok végnapjai is!

Odabenn a gróf mindjárt belekötött Gyöngyössy teremtisztbe, aki a horvátok közt szavazólapokat osztott ki az elnökválasztásra.

- Hivatalosan osztogatják a voksokat, nem járja! - rikácsolá.

Majd felfutott az elnöki emelvényre, s onnan kiabált le:

- Ne korteskedjenek hivatalosan!

Nagy zaj támad. A jobboldal zúg:

- Rendre! Utasítsa rendre az elnök Károlyit!

Az aga azonban hallgatott, gondolván, majd elintézi Károlyi a baját a teremtiszttel nélküle is. Aminthogy úgy is lett.

A másik vihar okozója Fenyvessy Ferenc volt, aki meg nagyon későn kelt föl.

Nála volt az ötödik osztály jegyzőkönyve, mint előadónál, s minthogy nem volt jelen, az osztály elnöke, Bokross Elek tette meg jelentését helyette az osztály határozatairól emlékezetből.

Ebből nagy zenebona támadt. Polónyi, Ugron tiltakoznak, és száz hang förgetege szólítja az elnököt, hogy csináljon rendet.

Az aga azonban megint hallgatott, gondolván, majd elintézi Fenyvessy a baját a világgal nélküle is. Aminthogy úgy is lett.

Mert csakhamar megérkezett ragyogva, csillogva Fenyvessy, boldog mosollyal ajkán, hogy sikerült így megtréfálnia a Házat. A miniszterelnök oh gyönyör! már éppen az ülés fölfüggesztését indítványozta addigra, amíg megérkezik Fenyvessy. Oh be kár, hogy ily hamar megérkezett. Mily szép lett volna, ha Clio ezt jegyzi föl a napról:

»Magyarország törvényhozása kénytelen volt egy negyedóráig szünetelni, mert Fenyvessy Ferenc képviselő kissé sokáig öltözködött«.

Így azonban Fenyvessy egyszerűen megoldotta a kérdést azzal, hogy felolvasta a jegyzőkönyvet.

A harmadik örvény ott nyílt meg Janicsáry lábai előtt, mikor a határozatot kellett kimondani. Az aga is Antoniusszal tart: »Én szónok nem vagyok«. Abba bizony belesült. Megakadt, törülgette izzadt homlokát, rázta fejét keservesen.

Madarász apóban, aki a házszabályokkal fegyverzetten, mint egy poroszló kíséri egyre az elnökutód szavait, fölébredt a lelkiismeret.

- Én vittem a bajba, illő, hogy én húzzam ki belőle gondolta magában. Azután elkezdte nagy komolyan diktálni a mondandókat:

- Tagsági...

Az aga mohón kapott a segítségen. Rámondta:

- Tagsági...

- Jogukat...

- Jogukat ideiglenesen gyakorolandják ugrik át a veszedelmes árkon a korelnök, befejezve a kijelentést.

Ezután következett az elnök-választás, melyről az ellenzék azt hirdette, hogy ez lesz Szapáry Mohácsa.

A karzat szinte roskadásig tele volt kíváncsiakkal, mert az ellenzék azt hirdette, hogy Csaba királyfi eljő seregével megsegíteni a jó Péchy Tamást... De lenn is zsúfolva volt minden pad, jobboldalon, baloldalon. A kormánypárti vidék sűrű fejerdőjét vizsga tekintettel kémlelték a baloldalról keresve-kutatva a malkontenseket.

A szavazás a már nem szokatlan tüntetések közt ment végbe. Éljeneznek, tapsolnak, Apponyinak a baloldal, Szapárynak, Tiszának, Podmaniczkynak a jobboldal. Csak éppen abban különbözött kissé a demonstráció, hogy a mamelukok éljene ma hangzatosabb, elnyúlóbb, kiadóbb volt.

Majd összeszámlálják a voksokat. Minden második ember a szavazatok számát jegyzi a helyén (maga a miniszterelnök megy elül a jó példával).

Bánffy Dezső báró mindjárt eleinte előnyben van, s többsége folyton nő. Csaba vezér serege pedig nem jő. Eleinte egyideig még 10-20 közt váltakozik a többség, de aztán fölemelkedik diadalmas magasságig - 85 szótöbbségig.

Így hirdette ki az elnök a jobboldal viharos éljenzése közt.

Az elnök után megválasztották az alelnököket (Bokross, Andrássy Tivadar gróf), a jegyzőket (Esterházy Kálmán gróf, Széll, Schober, Molnár Antal, Josipovich, Szederkényi) és háznagyot Csávosy Béla személyében.

Janicsáry korelnöksége is véget ért, s az öregúr helyét olyan talpraesett búcsúbeszéd kíséretében hagyta el, hogy Homer istenei is a hasukat fogták tőle.

Nyomban utána fölvonult az elnöki emelvényre fényes díszmagyarban az új elnök s oly tartalmas, higgadt, de erényes hangú beszéd kíséretében vette át a méltóságot úgy, hogy a legturbulensebb elemek is elkomolyodtak tőle.

(A szélsőbali jegyző)

[febr. 28.]

Testvérharc dühöngött ma az ellenzéken, az igaz, hogy az egyik küzdőfél a 48-as párt csak a mostoha testvér szerepét játssza.

A nagy anyapárt, az Irányiéké, féltékenyen nézi a kis hajtást, az Ugron-pártot s amint lehet, agyonhallgatja és agyonnegligálja. De csak a külszín okáért, mert alapjában forr az epe benne.

Egészen tisztességes mulatság megfigyelni az öreg vuklis néni mérges intrikáit a fiatal húg ellen, aki ott szomszédságában kacér mosolyaival meglehetős sikerrel hódít.

Máris összekacérkodta azt a létszámot, mellyel a választási harcba ment. Pedig hejh, sok jó vitéz maradt a csatatéren, többnyire a »testvérek« buzogánya alatt.

A vezér, Ugron Gábor helyzete sem mulatságos. Más marokszámra kapja a babért, neki levelenkint sem adják. Más pártvezér özönnel kapja az éljent és a tapsot amint az ő nevét kiáltja valami szavazásnál a jegyző, egyszerre elnémul a hegy, síri csönd támad, megfagy még a lehelet is az ajkakon. Nyolcvan pár szem néz utána mereven, megüvegesedetten, mintegy azt hirdetve neki a Poe órájával:

- Soha többé. Mindörökké.

Sohasem kap többé úgynevezett tapsvihart, mindörökké le kell mondania erről a táplálékról, mely nélkül az Ugron-féle szónoki temparamentumok elsorvadnak.

Ámde hasztalan negligálják Irányiék Ugronékat, emezek sem estek a fejük lágyára. Ma is kirántották az öregek alul a gyékényt a jegyzőválasztásnál.

Az történt ugyanis, hogy a szabadelvű párt egy jegyzői székkel többet engedett át az ellenzéknek. Eddig két ellenzéki jegyző volt, egy nemzeti párti és egy orthodox függetlenségi. Ezentúl lesz három. A többség rábízta az ellenzékre, egyezzenek ki egymás közt a harmadik jegyző fölött.

Az igazság úgy kívánta, hogy a 48-asok kapják a harmadik jegyzőt, kiknek még egy sem volt. A nemzeti párt készséggel át is testálta a maga részét a jegyzőből Ugronékra, de bezzeg nem az egy alapon álló szélsőbali testvérpárt. Irigyen, kapzsi módon el akarta ragadni a kis mostoha első jóízű falatját születése óta. (Dupla napidíj járván a jegyzőséggel.)

De az nem hagyta magát. Oly ügyesen manőverezett, úgy behálózta a jobboldalt, baloldalt, hogy a mai szavazásnál harmadik ellenzéki jegyzőnek Lits Gyula 48-ast választották meg 201 szavazattal, Hentaller Lajos orthodox szélbali jelölt 75 szavazata ellen.

Emiatt nagy harag dúlt a »hegyen«. A hűtlen szövetségesek felé öklök emelkedtek:

- Ezt megkeserülitek! - sziszegték.

Károlyi Gábor azonnal kitörültette magát a »felirati vita intéző bizottságából« és odakiáltotta a nemzetieknek:

- No, hát legyen Apponyi miniszter nélkülem, ha tud!

...Így tehát ez idő szerint nincs kilátás kormányválságra. Szapáry szerencsésen megmenekül a bukástól annak révén, hogy az ellenzéknek megadta a harmadik jegyzőt.

Hogy mily hosszú életű lenne kabinetje, ha még egy dupla napidíjas falatot... azaz jegyzőséget adna az ellenzéknek, az már kiszámíthatlan.

Egyik vidéki ismerősömmel találkoztam, aki azt kérdezte tőlem, hogy hol vannak a legdrágább virágok (valami szép asszonynak akarta).

Már éppen Szelnárt vagy Seyderhelmet akartam mondani, amikor valami egészen más jutott eszembe:

- Jöjjön, majd elvezetem.

S vittem egyenesen a Sándor utca felé, hol fekete zászló szálldogál az országházon. A szegény Csáky Istvánt gyászolja. Bolond halál, mely a korjegyzőkön kezdi.

Fölvezettem az előcsarnokba, szereztem neki egy karzatjegyet:

- Menjen föl! Itt a legdrágább virágokban gyönyörködhetik.

Valóban egész udvari kertészet volt. A fölirati javaslatok piroslottak, zöldültek gazdag virágpompában. Legelőször a szabadelvű párti virágcserép jött, melyet Bokross Elek öntözött meg tartalmas szép beszéddel.

A karzat és a tanácsterem tele volt. A legfiatalabb képviselők mohó érdeklődéssel szürcsölték az első igazi ülés édességét. Ott volt a legnagyobbtól a legkicsinyebbig, az egész új nemzedék, Prileszky Tádétól kezdve le egész Pap Gézáig, akit azért küldtek föl a lojális svábok az ország rendei közé, hogy azt mondják, »legyen kivel játszaniok a király gyerekeinek«.

Bokross lehetőleg rövid volt, de csak Eötvösnek gazdálkodta meg a drága időt, ki a szélsőbal javaslatát interpretálta. Nagy apparátussal jött. Felhúzta kurta fekete kabátját (ez a beszélő köntöse) s magával hozta Perl öcsénket és a köhögés elleni porokat egy skatulyában. Csak éppen a beszédet nem hozta magával. Extemporizált. Egymásra halmozott szénát, levendulát, rozmaringot, szalmát, ledneket, napraforgót. Beszélt a világon mindenről, a Bokrossék javaslatáról, a valutáról, a főrendiházról, a téli választásokról, úgymond, istentelen ötlet volt Szilágyi Dezsőtől.

- Csupán családi tradíció jegyezte meg egy hang (talán a Thalyé). Hiszen Szilágyi Mihály is télen a duna jegén választatott.

Eötvös egyre terjengett, szélesedett, laposodott és a ragyogó varázs-gyűrűjét, a humorát is otthon hagyta, mely pedig mindig visszaszerzi neki a meglankadt figyelmet, a Házat elővette az unalom, a képviselők kiosontak a büfébe, a folyosóra, ahol Szilágyi Dezső tartotta szóval a fiatal képviselőket:

- Addig ne házasodjatok, míg az új családi jog el nem készül: az sok előnyt nyújt nektek!

- Lesz-e benne próbaházasság? - pajzánkodik Tisza Kálmán.

A terem egyre üresebb lesz kivált a jobboldalon, csak a miniszterek állják a sarat, az Eötvös mögötti hallgató gárda is ásítozni kezd, de a beszéd csak nem akar összeborulni, hanem még mindig ágazik erre-arra, a végtelenbe.

Az óramutató a delet is elhaladta, a fejek lankadtan konyulnak le szerte, csak Bánffy éber fent, s héja szemekkel lesi az első alkalmat, hogy rendreutasíthasson. De Eötvös arra se ad rést. Gondosan, óvatosan jár a parlamenti illem szélső barázdáin. Öreg róka, vigyáz.

A hajdani elnöki udvar ellenzéki bennfentesei, akik unalmas ülések alatt átjárogattak az öreg Péchy bácsihoz egy kis szóbeszédre és egy kis nyalánkságra is, mert Péchy ugyan ebédeket nem adott, de egy kis doboz cukorkát mindig tartogatott fent a kalitkában a kedvencei számára, ma ellátogattak Bánffyhoz is, követelve a tradicionális cukorból.

- Nem vagyok én cukrász - mondá Bánffy.

- De kérlek, azelőtt mindig volt. Ami úzus, az törvény.

- Mutassátok meg a házszabályokban, hogy én cukorkákkal tartozlak benneteket etetni.

Miután cukorkát nem kaptak az unatkozó szittyák, elkezdtek követelni öt percnyi szünetet.

Bánffy szívét meghatották a szívfacsaró »öt perc öt perc« kiáltások, megadta a szünetet, ketté szakítván Eötvös szónoklatát.

De Eötvös még két szónokra osztva is terhes, nyomasztó és hosszadalmas volt. Beszéde a félbeszakított ülés második részét is teljesen betöltötte.

Ha az így megy, félni lehet, hogy hosszú ideig huzódik a felirati vita. Pedig őfelsége már, képzelhetni, milyen türelmetlenül, epekedve várja, oda fent a budai várban, a t. Ház feleletét.

(A mai ülésből)

A mai ülésen kevés megírni való akad. Pár sorban végzünk vele. A karzat és a nézőtér megtelt a zsúfolásig. A jólelkű háznagy Csávosy, barátságos odújában lázas sürgés-forgás volt, egyre nyílott az ajtó: »Még egy jegyet, még két jegyet!«

Jegyeket adott is a háznagy, de helyeket már a vége felé nem adhatott. Igazi tolongás volt a karzaton. Gyönyörű hölgyközönség foglalta el a középet; a Zichy, Széchenyi grófnők, a bájos gróf Károlyi Melinda, balról Rudnay Lenke és sokan. Olimpuszi látvány volt, kivált az ellenzéknek.

Nekik azért szebb, mert a ragyogó, üde női arcok közt dekorációnak, mint a hajdani padisahok sátraiban három levágott ellenséges fej díszelgett, egymás mellett ülvén ott Gajári Ödön, Dárdai Sándor és Almássy Géza.

A karzat természetesen nem Szacsvay Sándorért gyűlt úgy össze. Apponyi volt a mágnes. Apponyi, a divatba jött Apponyi. Ő ma is kielégítette tisztelőit. A ház Pattija teljesen hangjánál van. Több ízben lázas tetszésviharra ragadta hallgatóit.

De ez úgy volt már azelőtt is s így lesz még igen sokáig (talán nagyon is sokáig), még azután is. Százszor leírtuk már, miképpen beszél és mit beszél. De ha ez nekünk nem sikerült volna is, élt egy bizonyos Molière nevű ember, s az is leírta már Apponyit egy bizonyos darabban.

Apponyi természetesen nagyszabású volt, mert mikor nem nagyszabású Apponyi? A diadal is teljes. A nagy szónok megrázott mindenkit. Az ülés után meg volt rázva Kőrösi Sándor (akinek ez nagyon jól eshetett, mert csömörről panaszkodott az öregúr), meg volt rázva Krajtsik, meg vol rázva Beöthy Ákos, meg voltak rázva a gyorsírók, a teremtisztek, csak éppen az épület nem volt megrázva és szerencse, mert valószínűleg ki nem állna egy efféle megrázást, de a mamelukok kiállnak mindent.

Nem történt baja senkinek. Apponyi újra előrehatolt gondviselésszerű nagy útján. Dacára azonban ezen előrehatolásnak, az a távolság az ő és a Szapáry széke között nem lett kisebb. Ami elég különös.

De hagyjuk Apponyit. Ahelyett számoljunk be az új szónokokkal. Szacsvay Sándor Kézdivásárhely érdemes képviselője kezdte meg a vitát, mint időkitöltő előfutárja Apponyinak, amíg a főrangú társaság összegyűlik.

Az új csillag csak egyben hasonlít Tisza Kálmánhoz, hogy kék pápaszemet visel. Egyébiránt derék ember, székelyes körteformájú arccal. Bár nem bírt megmenekedni a közhelyektől, mondott sok megszívelhetőt is, de olyan hangon, mint mikor a vajat köpülik; hivatkozott sűrűn Peel Róbertre, Pitt Vilmosra és sok más ilyen pogány nevű urakra, ami nagy szenzációt keltett az új szélbaliak közt, akik eddig nem is sejtették, hogy e híres egyének mind kézdivásárhelyi lakosok és a Szacsvay ismerősei.

Beszélt a választási visszaélésekről, elmondta gúnyosan, hogy Jókait, Mikszáthot csak az oláhok által tudták megválasztatni. (A két skribler éppen jelen volt és szégyenkezve dugta fejét a pad alá.)

Szacsvay körülbelül negyven éves, igen jól táplált úriember. Még igen sokat fog beszélhetni, ha az isten egészséget ad neki, de nagy szónok nem lesz belőle.

Apponyi után Kovács József, a hajdúnánási képviselő mutatta be magát, akivel a szép szakállak szaporodtak meg a Házban. Igaz, hogy már egy kicsit megcsipkedte a dér, de azért még mindig igen csinos szakáll.

Kovács József voltaképp budai ügyvéd, aki azonban inkább beválnék patikáriusnak, amivel nem akarom kisebbíteni Pantocseket. Azért mondom ezt, mert a patikák külső ajtajain Aeskulap lefestett alakja néz így ki, csakhogy amíg az Aeskulap botján egy kígyó van körültekerőzve, addig Kovács Józsefet egy gilisztával kellene ábrázolni, amivel szintén nem akarom kisebbíteni a gilisztákat csak a beszédjére akar lenni gyönge célzás, mely azonban nem oda ütött, ahová célzott, mert a horvátoknak és szászoknak szerzett véletlenül éljeneket és nem Kovács Józsefnek.

Hogy ez pech nem akarom eldisputálni. Egyszerűen referálom az eredményt.

A két bemutatott szélsőbali szónok vékony termést ígér. Egyébiránt majd meglátjuk a többit.

Addig ne konstatáljuk, hogy »ínség van«.

Végre egy ingyen ülés! A nemzet szülői nem kapnak mára napidíjakat, mert az ülést megelőzőleg felajánlották a szegény inséges tótoknak. Ucsu elégedetten dörzsölte kezeit, Krajtsik pedig nagy számadásokba merült, forgatván elméjében, hogy hány zsák krumplit lehet azon a pénzen venni.

Az ingyen ülésen Szalay Imre volt az első szónok. Az idők rombolólag suhantak el fölötte, eltörpítették. A löllei republikánus ma már úgy tűnik fel pártjában, mint egy kezes bárány. Valaha rúgott, harapott, rettegett veszedelmes volt. A miniszterek elsápadtak, mikor felállott. Az elnök le nem merte venni kezét a csöngettyűről, amíg beszélt.

Felülmúlták. Vége van.

Talán ő maga most is a régi még; ő nem lett puhább. De mit ér, ha a Ház idegei keményedtek meg.

Ma már a lapjaikat veszik elő a képviselők, ha Szalay beszél. Mert az szélcsendet jelent. Olvasnak. Gróf Pongrácz Károly lehajtja fejét és elábrándozik Rexa Pálról, Belicskai Béni a körmeit vagdalja, Jókai regényt komponál, Rakovszky Géza a fiókját rendezi; az elnök a magánleveleinek olvasásába merül; mert lehet hiszen Szalay Imre beszél. A jó, a szelíd, a tapintatos Szalay Imre. Rohonczy a látcsövét veszi elő és a rendes szemléjét tartja a karzat felett. Ma is elég csinos a karzat. Szapáry Gyula fog beszélni. De ha a karzat értéke döntene, akkor már Szapáry mégis meg volna bukva, az Apponyi tegnapi karzatával szemben.

Szalay Imrét Ugron Gábor váltotta fel, kitanítva őfelségét a követendő politikára nézve; csak kisded pártja helyeselt a különben csinos beszédben egyes helyeknél.

Déltájon felállt gróf Szapáry Gyula, s gyorsan benépesültek a padok. Az elnök aggodalmasan pillantott végig a nyüzsgő, mozgó, elhelyezkedő baltáboron, s élénk szemeiben, melyek váltig mosolyogni látszanak, megcsillant egy kis vészjósló fény.

No most! No most!

De a miniszterelnök első szavainál mély, templomi csend terült el a Ház felett, úgyhogy a szóló hangja elhatott mindenüvé.

Szapáry beszéde polemikus volt, eleven és mindvégig érdekes, mindenkit meglepett vele. Ilyen sikerült beszédet Szapáry még sohasem mondott. Az érvek oly sokaságát hozta fel, olyan ügyesen és világosan csoportosítva, s oly elmeéllel kihasítva azokat a támadási anyagból, hogy a mai nappal elsőrendű debattere lett a parlamentnek; de ami Szapáryt igazi államférfivá teszi, az a diszkréció, mellyel gondolatait előadja. Az a művészet, hogy valamit elmondva mit kell abból elhallgatni. Az a bizonyos mesteri színtelenség, mely jéghidegen, a tárgyilagosság puritán pongyolaságával, szürkén hömpölyög. Ha argumentumot hoz fel vagy tényekkel cáfol, egyszerűen odalöki anélkül, hogy azokat kihegyezné.

Érvei ostorok, amelyeknek a végét elnyesi, hogy ne csípjenek, de suhint velök.

Szapárynak egy nagy titka van; úgy tud cáfolni és támadni, hogy nem irritál, hanem csillapít. S ez mostan, éppen mostan, nagy adomány.

A párt mindinkább átmelegedett. A Horánszky arca lassan-lassan egy besavanyított uborkához kezdett hasonlítani, Károlyi Gábor megkísérlett egy-két közbeszólást, de halkan, szinte ildomosan; a zajongást azonban nem bírta föltámasztani.

Bánffy idegesen mozdult meg, de még a csöngettyűjéhez sem nyúlt, dacára, hogy arra figyelmeztették elnöksége első napján:

- Két Bánffynk volt, mind a kettőt elpusztította a rák. A te rossz platentád nem a rák lesz, se a bika, se a skorpió, hanem egy kappan.

Szapáry hangja mintha a sikerrel izmosodott volna, hovatovább élénkebb lett, hajlékonyabb. Szilágyi helyeslőn bólingatott piros székén. Kőrösi lelkesedett, a mamelukok vidáman, pezsgő életkedvvel néztek farkasszemet az ellentáborral. Tisza Kálmán kétszer-háromszor is közbeszólt: »No, ezt jól megmondta«, csak Apponyi ajka körül pajkoskodott még némi gunyorosság, ez a kis ördög, picinyke gnóm.

Mintha észrevette volna a szónok, mert éppen áttért Apponyira, a tegnapi beszédére, mely olyan hangon volt tartva, mintha a nemzeti párt győzött volna.

Apponyi a fejét rázza, s még gúnyosabban mosolyog.

- Pedig saját nevével ellátott kiáltványokon is alkalmam volt látni annak kinyilvánítását, hogy a hatalom az ő kezeibe megy immár át.

- Azt nem mondtam! - pattant fel Apponyi.

- Nem mondta - bizonyítja Hoitsy.

- Mutassa meg! - kiáltja egypár nemzeti hang.

Szapáry készen volt. Belenyúlt a fekete kabátja zsebébe s kivette a mai nap legmérgesebb lövegét egy Apponyi által kibocsátott ilyen értelmű német kiáltványt, melyet a zsibbasztó csöndben felolvasott.

De csak egy fél percig tartott e csönd, mert hatalmas hahota zuhogott fel utána a kormánypadokon.

Apponyi arca halovány lett. Ábrányi Kornélé pedig téglavörös. Istenem, milyen különbözők az emberek, még az egy párton ülők is!

Mindössze egy német levélke, egy kis papírlap, néhány fekete betűvel s egy diadalban úszó pártnak hogy elronthatja a kedvét! Lankadtan, hosszú orral ültek ott (Sághy Gyula legott levette a fekete selyemsapkáját is a fejéről, olyan alázatos lett), többet aztán nem is bírtak magukhoz térni az ülés alatt, és amikor Szapáry valóságos éljenorkánban befejezte a beszédjét, még a köpcös Kolosváry István szónoklata se tudta őket felvidítani; pedig az általános derültséget keltett a Házban. Élénken ment ki a híre a folyosókra a büfébe és mindenüvé:

»Itt a sün! Megkerült a sün!«

A mai ülés az aperuk, malíciák, frappáns ötletek, sziporkázó pikantériák ülése volt, s csendes, keleti színezetű parlamentünk, hol rendszerint nagy frázisok kongnak, mint a szobranyeban és a skupstinában, vagy nehézkes elméleti fejtegetések (ismert és kevésbé ismert tankönyvek után), mint Ausztriában, ma a francia kamara pezsgő szellemét tükrözte. Könnyed, játszi modorban vívtak a szónokok, akár a Dumas képzeletbeli hetyke, virgonc testőrei.

Mert csupa párbajok voltak. Beöthy Ákos a miniszterelnökkel polemizált. Ügyes, elegáns vívó, aki a cselfogásokhoz is ért. Darányi Ignác Apponyira vetette magát, s pompás megjegyzéseivel sebet vágott magán a lovason is de a Rozinantenak (a pártnak) is jutott.

Darányi, akit tréfásan »excellenciásnak« címeznek a pártban (mert hiába, a parlamenté az iniciatíva, a fölség csak megerősíti), a mai nappal se lett még excellenciás, de ami ennél sokkal többet ér, lett belőle excellens szónok.

Verve-vel, lendülettel beszélt, hol gúnyosan, hol szelíden; s bár a zaj többször kitört a balon, bár Károlyi Gábor is próbálkozott néhány kevésbé sikerült közbeszólással, maga az ellenzék is élvezettel hallgatta Darányit, aki azzal is megfenyegette Apponyiékat:

- Sokszor elparentáltak önök bennünket a »Pesti Napló«-ban, de ne nevessenek, mert akinek halálhírét költik, az nagyon soká él.

Mire közbevágott Meszlényi:

- Hosszú betegségnek mégis halál a vége.

A beszéd végeztével öt percnyi szünet következett. S ezzel Darányi Ignác is az »öt perces« szónokok közé emelkedett.

Öt perc! Ennyi a halhatatlanság.

Egy pille egy hónapig él, a tiszavirág egy napig, egy szép beszéd öt percig.

Öt perc múlva rohan a világ odább.

Nedeczky Jenő áll fel. S az ember legott tisztába jön vele, hogy honnan vette a természet a formátumot a gólya megalkotásához.

Hosszú, vékony ember, magasra kinyújtott nyakkal s óriási lábakkal, melyek rögtön a nyaknál látszanak kezdődni. De bár oly lába van, mint a tót mesék óriásainak, kik egy hegyről a másikra lépkedtek, Nedeczky mindamellett lassú járású ember lehet, mert még csak a Szapáry temesvári beszédjénél tart.

Az ülés legélvezetesebb része azonban mégis a Hegedüs Sándor beszéde volt, melyet esemény számba lehet venni.

Mikor felállt, a karzat hölgyei a zsebkendőket keresték elő, mert hogy most mindjárt pityeregni fog kelleni. Szegény asszonyok azon jó hiszemben voltak, hogy a fölemelkedő szónok bizonyosan az Árva megyei ínséget fogja vázolni a t. Ház előtt. Gondolták is talán magukban: ejnye de jól kiválasztotta az a Szapáry!

De gondoltak legyen akármit, azt ugyan nem hihették, hogy az a fiatal, vékony ember verekedni akar.

Hát még azt miképp is találhatták volna el, hogy meg is fogja verni Apponyit!

Pedig megverte, oly ragyogó szín- és ötletgazdag szónoklattal, aminőt ritkán hallottunk a magyar képviselőházban. A gúny csillámlott, a humor pezsgett, szinte bugyborékolt benne.

A nagy fajtájú szónokok minden ingredienciája benne volt a beszédében. Ecsettel festett, előadva, miképpen szokta Apponyi megcsinálni beszédeihez a hatást mesterséges eszközökkel. Valóságos Hogarth-i kép ugrott elénk.

Játszi elevenséggel hozta bele beszédjébe Apponyiék egy öntelt szerb proklamációját, melyet föl is olvasott.

Mikor ezekhez a szavakhoz jutott »Zsivió Kossuth«, fölzúgott a balon az éljen.

- Éljen - szólt Hegedüs gúnyosan tekintve a szélsőbalra -, de ez csak kis betűkkel van.

- Halljuk! Halljuk!

- Zsivió Apponyi! Ez már nagyobb betűkkel áll itt.

- Hát ő is éljen hallatszott néhány vontatott hang a szélről. Mert a szélbal előszeretettel fedezi testével Apponyit egy idő óta. A nemzeti párt hallgatag.

Majd a nemes pátosz érce rezgett végig azokon a szép szavakon, amikor beszédje végén Széchenyivel kezdé összehasonlítani Apponyit.

A miniszterelnöki szék örököse kedvetlenül rágcsálta fényes barna szakállát. De az szerencsére nem kopott, nem fogyott oly gyorsan, mint a diadalmámor, amibe beleringatták magukat mert akkor ma már teljesen szakálltalan lenne Apponyi.

Frenetikus tetszészaj tört ki, taps, éljenzés, mikor beszédét bevégezte. A miniszterek és képviselők tolongtak széke körül, hogy kezet fogjanak vele. Jókai is, ki akkor jött a folyosóról, vidáman rohant feléje de oda nem érhetett, útközben megállították.

- Ej, ej Móric, mért nem zárod el jobban az íróasztalod fiókját?

Jókai ijedten kezdte keresgélni zsebében a kulcsait.

- Hiszen bezártam - mondá zavartan.

- Lehetetlen. Mert a Sándor kivette onnan a te holnapi beszédedet és azt mondta el.

S valóban abban van e kitűnő beszéd találó méltatása; melyhez mi a magunk részéről csak azt a megjegyzést fűzzük, hogy megfordítjuk Hegedüs úrnak ama hasonlatát, mely a milliomosról szól, Apponyi népszerűségére applikálva.

Valakiről azt mondták, hogy milliomos, abban a hírben állt mindenfelé, de Wahrman, az óvatos Wahrman utána akart járni: s elkezdte fürkészni azoknál, akik milliomos voltát hirdették.

- Milliomos, milliomos, könnyű azt mondani, de hát lássuk azt a milliót, lássuk alaposan, hogy mije van.

- Hát van annak tán hatvanezer forintja is.

Ilyen millió az Apponyi népszerűsége.

De a Hegedüs talentumával megfordítva áll a dolog.

Azt hittük, hogy van vagy hatvanezer forintja, s kisült a mai ülésen, hogy milliomos.

A mai ülés nagy eseménye a Tisza Kálmán beszéde. Ma két éve, hogy utoljára beszélt a nagy államférfi, amikor még ott állt a miniszteri székek félkörében, de már féllábbal az egyszerű képviselői padok árnyékában. Azóta hallgatott. De az ő hallgatása is érdem volt.

Amíg miniszterelnök volt, megszerettette a nemzettel az állandóság gondolatát, pénzügyminiszter korában a takarékosság erkölcseit oltotta a parlament vérébe, és most két esztendeig csinált nimbuszt egy harmadik, eddig népszerűtlen nagy erénynek: a hallgatásnak.

Ma végre kilépett a tartózkodásból, fölállott helyén, ott a harmadik pad szélén és szót emelt. Nagy mozgás futott át a termen, a karzaton... A mamelukok arca édesdeden kigömbölyödött, meg föllángolt, csak Prileszky Tádé rázta a fejét, mintha szemére hányná a pártnak:

- Ugyan gyerekek, hogy engedhettétek a generálist a harmadik padba, amíg nem voltam itt!

Bánffy Dezső, az elnök, megragadta a csengettyűit: mert ki tudja, nem kell-e ma megverekednie a »hoch«-hal? A szélsőbal eleinte csakugyan elkezdte a zajongást, de nem sok szerencsével. Mindössze Károlyi Gáborék kiáltottak közbe néhány éretlen megjegyzést, amit azonban könnyűszerrel elnyomott az elnök és az első rendreutasítás után maga a gróf is kiment a folyosóra. »De aztán, ha közbeszólnak, ne őt utasítsák rendre.«

Ezután egyre ritkábban csilingelt a csengettyű, végre egészen levette róla kezét az elnök... Az egész Ház mély, osztatlan figyelemmel kísérte a beszédét, mely ragyogva emelkedett az eddig mondott beszédek fölé, mert benne egy nagy jellem aranya fénylett.

Igazi Tisza-beszéd volt, amilyenre rég éheznek a parlamenti gourmandok. Csak kevesebb volt benne (bár nem életlenebb) a polemikus gúny és dominált az a méltóság, mellyel az önérzetes államférfi múltját, alkotásait, igazát védelmezi s az a másik elem, melyből a nagyszabásúk, maradandó becsű parlamenti beszédeket alkotják: a megdönthetlen igazságok.

Azok a szavak, melyekkel a közjogi alapot, a kiegyezést védelmezte, sokáig emlékezetesek maradnak és a mai rend barátainak örök fegyvereivé válnak.

Mégis legnemesebben ott csendült meg karaktere érce, mikor az ellenzék zajongására kijelentette, hogy nem vágyik a kormányelnöki székre.

- Savanyú a szőlő! - szólt közbe a szélsőbali elméncség (valószínűleg a Polónyié).

- Higyjék el - felel Tisza -, aki annyi időn át volt az ország kormányának tagja és feje, az 15 év után csak arra vágyódik, hogy hazafiúi kötelességét nyugodtan teljesítse.

A jobboldalt elragadja e szavak büszke melankóliája és viharosan éljenez. Ám az ellenzék másképp fogja föl azt. Gúnyosan szól át:

- Hogy örülnek, hogy nem akar többé kormányra jutni!

- Épp úgy, mint önök örülnének, ha vissza szeretnék menni, mert úgy talán megbontanánk a szabadelvű pártot felel finom, de szívig ható gúnnyal Tisza.

S így halad tovább Tisza azon az úton, melyen mindig járt: soha senkitől emberi gyöngeségen nem kapatva. Az ő alakjára az idő nem tudott ezekből a gyöngeségekből egy leheletnyi kormot ejteni.

Neki csekélységek ezek. Másnak óriások, melyekkel nem bírnak, neki semmiségek: mosolyogva halad át rajtuk, mint a nyugodt lelkű tiszta római, aki ősz fürtjein az arany babérkoszorúval, egyenlő komoly nyugalommal néz szemébe a népnek, mely diadalmenetben tolong körülötte és a népnek, mely száműzi.

Rudnay Béla szűzbeszéddel kezdte kihúzni az időt a déli órákig a nagy szónokok föllépési idejéig.

Rudnay Béla csinos ember, a beszédje is csinos volt. A bal arcán egy beforrt kardvágás van ami ezenfelül is érdekessé teszi.

Míg Rudnay beszélt (elég szembeötlő figyelem mellett) s míg a későn kelő honatyák bégyűltek, addig Jókai künn a folyosón bolyongott; nem látott senkit, egyedül járt ott a szivarozgatók között, kezeit hátra téve, azazhogy nem egyedül volt, a múzsák ott táncoltak előtte vidám, pajkos piruetteket. De persze mi meg azokat nem láttuk. Pedig sokért nem adta volna Nopcsa Elek.

Nagy, zsúfolt karzat verődött össze, Júnók, Párkák, Gráciák. Egy egész Olimpusz. Óriási virágvázának látszott a középkarzat.

Apponyi megdöbbenve tekintett föl:

- Mi ez? Hiszen nem én beszélek ma?

Oh, csalfa, állhatatlan, kíváncsi asszonyok!

A kormánypárti Rudnay után egy zömök fekete emberke állott föl a nemzeti mezőn, név szerint Drakulits Pál, akinek az előadása unalmas, de a logikája mulatságos. Ő maga eleven, mint egy kedves kis mókus. Gallyról gallyra ugyan nem ugrál, se gondolatról gondolatra, hanem a fölállított téziseiből olyan távoli konzekvenciákra ugrik át, hogy egy fiók zergének is becsületére válnék. Beszédje nem annyira beszéd volt, mint inkább választási számlának kiegyenlítése. Megköszönte ékes szavakban a szélsőbal támogatását.

A Ház igen jól mulatott Drakulitscsal.

Most aztán behítta a villanyos csengettyű Jókait. Megteltek a padok egy perc alatt.

Új dolog jön. E csodálatos, megúnt és mégis vonzó porondon új dolog. A harcot itt gyakorta vívják fustélyokkal, marcona goromba katonák, vívják nyilakkal, finom sisakú lovagok, vívják galacsinokkal kenyérbélből (ez a legutálatosabb). Hajigálnak egymásra köveket, sarat. Végre itt jön egy szónok, aki virágszirmokkal fog dobálózni.

Jókai csakugyan szólott. (Illő is volt: három nap óta ígérgetik már a wippek.) A politikára már ráúnt az öregúr; a klubban sem diskurál róla. (Nem ér rá az ember amiatt a kutya tarokk miatt.) Újságot otthon nem olvas, bent a tanácsteremben elábrándozik. Amint ül, üldögél, egyszerre csak begurít neki Csávosy egy kis aranyhintót, négy kétfejü sárkány van eléje fogva. Ráül, a négy sárkány ragadja prüszkölve, ismeretlen, még eddig föl nem fedezett világrészekbe; hol bűvös-bájos városok emelkednek, hol minden bizarr, csodálatos; üvegből vannak a fák, felhőből vannak az üvegek, arany körték nőnek az üvegfákon s mikor a szél elkezdi őket rázni, megcsendülnek csilingálnak (lehet azonban, hogy csak Bánffy rázza az ország kolompját) s messze valahol egy tündér tó partján egy fűrészmalom kelepel andalítón. (Lehet azonban, hogy csak Thaly Kálmán beszél.)

Egyszóval az öregúr (a nemzet legnagyobb élő írója) se nem diskurál, se nem olvas, se nem hallgat politikát, hát nincsen is eléggé informálva; ő a napi politikáról csak annyit tud, amennyit Nedeczky Pista bácsi és másik hű partnere, Sváb Károly főrendi bátyánk jónak lát tarokkozás közben elhullajtgatni azt is csak azért teszik, hogy zavarják a kiadásoknál, s ő is csak azért hallgatja, hogy mint ravasz fondorlatot ellenőrizze s abból némi tájékozást nyerjen arra nézve, melyik a rövid, melyik a hosszú, mert a hosszú tarokkokat olvassa, csak a rövid ér rá az effajta hívságos megjegyzésekre.

- Már megint mit főz ez a Polónyi stb.

Ily hézagosan értesülvén a politikai szituációról, Jókai beszédjei nélkülözik most is a biztos alapot. Nem emeli föl egy hatalmas szatírában az egész kérdést, mint hajdanta (pedig most is csak úgy bírná), hanem a NedeczkySváb-féle morzsákból épít fel magának egy talapzatot, amire ráállván, csak úgy egy-egy részletet kikapva, incselkedik ellenfeleivel, nemes humorának édes és szelíd mézével megkenve a töviseket.

Ma a vezérekre utazott, a különböző javaslatok fabrikátoraira. Pajkosan enyelgett Ugronnal. Jóízűen cibálta meg Eötvös Károlyt, (a nagy miniszterölőt) s játszi hangon csipkedte gróf Apponyi Albertet.

- Fog még maga azért imádkozni - jegyezte meg Meszlényi Lajos.

Csuklott fönt Bécsben a király, mert Jókai lelkesen dicsérte őfelségét. Élvezett mind a három vezér, Eötvös arca ragyogott, Apponyi kétszer is hátravetette magát székében nevetve, csak Ugron volt ünnepélyes. Élvezett a mameluk tábor, a karzat, az elnök, minden kacagott, minden mosolygott. Nevettek a padok, a falak. A nagy tintatartó szélesen terpeszkedett el az elnöki emelvényen, mint egy vigyorgó szerecsenfej. Nevettek a gyorsírók, s nevetve táncoltak a ceruzák a nevető papírlapokon.

Csak Jókai maradt komoly, s beszéd közben ráért még elmés dialógokat is folytatni gróf Károlyi Gáborral, aki ma is kapott elnöki rendreutasítást. De meg is érdemelte, mert egyetlen jó közbeszólása se volt!

A rendreutasítás után, mint egy jó fiú elhallgatott, szemeit lesütve. Ejh, szinte félni lehet, hogy hanyatlik. Az elnök aggódva nézegette.

- Kin próbálom én akkor ki azt a bizonyos paragrafust?

Zajos éljenzés és »öt perc« lett a szép beszéd jutalma. Elég tisztességesen honorálták.

Az öt perc után Polónyi Géza »verte agyon« Tisza Kálmánt a hétfői közjogi fejtegetése miatt. Agyonverte, el is temette, el is búcsúztatta. De ezen agyonverés és eltemetés már jól messze belement a délutánba, minélfogva igen kevesen vettek részt a gyászszertartáson. Még maga a halott se volt ott.

Az valahol a kálvinista zsinaton elnökölt ezalatt egészségesen.

A jobboldal nyugtalanul fészkelődve hallgatta a szónokot, aki sok mindenféléről beszélt, hol a fogát vicsorgatta a kormánypártra, mint egy éhező tigris, majd mint egy szerelmes asztaloslegény, ügyetlen kacérsággal nyújtott át egy szóbokrétát Apponyinak (a divatos nagy ember szemérmesen, szemlesütve fogadta), s mikor már eleven legázolni valót nem talált, kísérteties hangon mennydörgé Tiszának a közös ügyekre vonatkozó beszédére célozva:

- Tudom, tisztelt Ház, hogy Deák Ferenc megfordult a sírjában.

Amire azt jegyezte meg egy bölcs fehér fejű aggastyán, aki a Deák háta mögött ült valamikor még fekete hajjal:

- Meglehet, hogy megfordult, de utoljára, mert e beszéd után bizonyosan azzal feküdt vissza: »No, ezentúl már nyugodtan alhatom«.

- Polónyi alatt teljesen megritkult a Ház, bár még nem volt két óra; sőt még utána beszélt is valaki.

De a délutáni órákban sehogy sem bírtam már kinyomozni a jelenlevőktől.

Igen, úgy rémlik, beszélt még valaki, mondták de hogy ki volt és hogy mit beszélt, senki sem bírt rá visszaemlékezni.

A t. Házból

Terényi Lajos kezdte a vitát. Jeles fiatal képviselő, aki megfordítva csinálja pályafutását. A főispánságon kezdte és a képviselőségen folytatja.

A főispánok csak addig kormánypártiak, amíg főispánok, Terényi azóta kormánypárti, ahogy nem főispán. Különben történelmi alak, azon a címen, amin Szent György. Azzal a különbséggel, hogy Szent György csak a sárkányt győzte le, Terényi leteperte Csatárt.

Hiszem, hogy valamikor az ő arcképét is óraláncos pénzekre fogják verni, de hogy addig is ne legyen homályban az ország, magas, karcsú ember, hosszúkás, kissé fanyar arccal, szemeiből az intelligencia villog ki, szavai józan, értelmes politikusra vallanak. S amellett szerény, mint amelyik ember egy pecsenyés tálból a szárnyát veszi ki.

Megelégedett a jó öreg Bánóval, akin nem sok harapni való van. Bánó beszédét, amellyel polemizált, már mindenki elfeledte (bár a pénzügyi programja maradandó beccsel bír).

A nemzeti párt is elöleresztett egy szűzecskét, Márkus Józsefet, aztán Beksics Gusztáv jött becses közjogi fejtegetéssel, vagdalva kissé Apponyit és szerencsés kézzel kiröpítve egy megjegyzést a néhai Sennyei-pártról.

E megjegyzéssel vihart vetett el Beksics. Mert Beksicsnek vannak sikerei.

Megpetyegette ujjait Beöthy Ákos és fölugrott, egy szpíccsel glorifikálva a Sennyei-pártot, aminek az már se nem árt, se nem használ, mint a szentelt víz.

A nemzeti pártnak tetszett az elődökre való visszaemlékezés. Kriptaszag áradt el a Házban. A nemzeti orrok élveztek.

De az elnök ekképpen merengett a székén:

Ez az Ákos jó szónok... Csak az a hangja ne lenne! Hm, tetszik a pártnak! Hanem az asszonykák unják magukat odafent. Türelmetlenül várják már Andrássy Gyula grófot. (Ő volt ugyanis felírva a következő szónoknak.) Ákos derék ember, de egy csöppet se szép. Az asszonyok türelmetlenkednek... Ejh, mit is beszél már olyan sokáig? Voltaképpen mi közünk nekünk a Sennyei-párthoz. De minek is engedtem. Ohó. Hiszen voltaképpen joga se volt felszólalni.

Egy-kettőt fordított az előtte heverő házszabályokon, amelyek mindég arra a bizonyos veszedelmes paragrafusra vannak nyitva s a gonosz dzsinnek, ezek a pajkos fekete betűk gúnyosan nevettek az elnök szeme közé:

Minek is engedted! Minek is engedted!

Valami vonzó, csábító van e betűrengetegben: nógatták, ösztönözték s lőn, hogy mikor Beöthy bevégezte a felszólalását, rácsapott az elnök a tenyerével a házszabályokra s így szólt:

- Végig engedtem szólani a képviselő urat.

- Nem az elnök engedi, de a Ház - kiálták közbe balról.

- Hibát követtem el, midőn megengedtem - folytatta az elnök -, mert a házszabályok nem adnak arra jogot.

Roppant zaj támadt.

- Mi volt az? - kérdezik keresztül-kasul, akik a zajban nem értették meg az elnök szavait.

Az elnök önmagát utasította rendre.

- Öt percre felfüggesztem az ülést - enunciálta az elnök harsányan.

Az egész balmező megmozdult. Csörtettek az elnöki katedra elé.

- Várjon, ne menjen!

De az elnök lelépett trónusáról s a zűrzavaros ingerült kiáltások fergetegében eltűnt a folyosóra vezető szárnyas ajtón.

*

Öt perc múlva lángban volt a Ház.

A jámbor nemzeti pártiak, akik csendesen kérődztek eddig elképzelt választási babéraikon, mogorva harci kedvvel készültek a rohamra. Öt percig tartott a hadi készület. A vezénylet szétosztotta a szerepeket s mire az új ülés megnyílt, megkezdődött az ádáz roham, melyről a következőket jelenti harctéri tudósítónk.

Horváth Gyula adta meg a jelszót. Nagy vehemenciával rontott neki az elnöknek a budai győző, jogtalannak állítván utólagos megjegyzését.

Amit Horváth Gyula elmondott mennydörögve, azt mondta el Horánszky elsavanyodva. Az izgatottság nőttön-nőtt az ellenzéken. Károlyi Gábor elemében volt, hol kiszaladt a folyosóra, hol beszaladt. Mindenki azt hitte, hogy egyszer csak begurítja a guillotint.

Apponyi mélán, ártatlanul tekintett szét a háborgó Házon, olyan megelégedett szemmel, mint egy gazda.

- Jól áll a vetés... elég jól áll.

Az öreg Péchy lehorgasztotta fejét egy lutheránus zsoltárt morogván:

- Dicsőség neked óh uram! Hogy immár letépted bíbor palástomat.

Az elnök csodálkozva hallgatta székén a fergeteg süvítését. Ilyen kis felhőből ekkora zivatar. De nem tesz semmit, át kell esni ezen is.

Ekkora láz egy kis bárányfelhőtől! Olyan ez az ellenzék, mint egy gyerek!

Arca kivörösödött egy kissé, de olyan mozdulatlan volt, mintha márványból lenne.

Andrássy Gyula állt most föl. Ő indokoltnak tartja az elnök kijelentését s indítványozza, hogy a ház helyeselje az elnök eljárását.

Olaj volt ez a tűzre.

- Mit, még helyeslést akarnak? - zúgott fel a nemzeti párt s az ingerültség egyre nagyobb hullámokat kezdett verni az Irányi táborában is, hol pedig nyugalom volt még előbb. Többen a mediumra rohantak. Csávosy nem bírta őket lekérlelni, hogy menjenek békés padjaikba, mert a medium veszélyes hely. Ott ütnek ki a forradalmak.

Eötvös intett, hogy szólni akar. S ez egyszer józan okos volt. Egyet-kettőt csípett az elnökön és a napirendre térést indítványozta, de előbb vonja vissza Andrássy az indítványát.

Már-már bevégződött volna a kiütött háború, ha a Pulszky Ágoston nem fösvénykedik a visszavonással. Azt mondja, »tartaléktalanul« vonassék vissza az indítvány, mert ámbár bízik az Eötvös jószándékában (Pulszky is olyanban bízik, ami nincs), de nem szeretné, ha a visszavonáshoz önkényes magyarázatok fűződnének.

A zaj és Pulszky Ágost sziámi ikrek; volt is lárma, minőt a véderővita óta nem hallottunk. Hasztalan rázta a csengettyűt Bánffy Dezső. Kling klang! Csengett az kísértetiesen, mintha szerte kiáltaná:

- A kísértetek visszatértek.

Két szónok is felállott egyszerre. Horváth Gyula középütt, Polónyi balról, szólni kezdtek. A mameluk tábor pezsgett, készülődött. A fiatalokat csitítani kellett az öregeknek. Azok mindenáron ütközni akartak. De az öregek közbekiáltottak:

- Csitt, csitt! Napirendre térünk.

A miniszterelnök csillapító szavakkal ehhez járult.

De Apponyi még nem engedte. Ebből a hadizsákmányból, amit a jó szerencse nyújtott a mai napra, ő is kiveszi a maga részét s egypár hatásos észrevételt sajtolt ki a meglehetősen sovány vitaanyagból, gúnyos lében megforgatva az Andrássy Gyula egyik megjegyzését.

Ám, ha Apponyi szólott, nem maradhatott el Szilágyi Dezső se, aki végre igaz megvilágításba helyezte a tárgyat a kormánypárt zajos tetszése mellett.

Most már szent a béke. Minden lecsillapodott. Beállt a normális érverés. Az elnök föllélegzett, mint aki kiállta a tengeri betegséget s egypár szóval kezdte megmagyarázni eljárását.

Éktelen rivalgás tört ki errre.

- Nem szabad az elnöki székről véleményt mondani.

- Lépjen le onnan!

- Halljuk, halljuk! - zúgta a jobboldal.

- Midőn elfogadtam az elnöki széket - folytatta az elnök - elhatároztam, hogy a házszabályokat megtartom.

- Helyes, helyes.

- És hogy úgy tartom meg, ahogy én értelmezem.

- Rosszul értelmezi.

- Ohó! Ohó! Úgy kell megtartani, amint a Ház értelmezi.

A zaj valóságos orkánná dagadt, s mikor az elnök Eötvös és Polónyi nevét említé hangja teljesen elveszett a zuhogó kiáltásokban.

- Nem szabad az elnöki székről vitatkozni.

- Menjen le onnan.

Hoitsy Pál egy papirost lobogtatva rohant az emelvényhez.

Az elnök futó tekintetet vetett az iratra s fölállott.

- Tisztelt Ház! Tíz képviselő zárt ülést kér. Ezennel fölszólítom a karzatokat, hogy távozzanak.

Egy perc alatt kiürült a terem. A szép hölgyek suhogva tűntek el mintegy varázsütésre. Az írói karzat népe lomhán, kedvetlenül sompolyodott ki. A gyorsírók elhagyták helyeiket.

Úgy nézett ki a Ház, mint egy lihegő óriás, akinek a szemei ki vannak szúrva. Üresen, kísértetiesen tátongnak a szemüregek.

Ünnepi csönd vonul végig a padokon.

A Ház szőnyegén csendesen lépked be Tisza Kálmán, ki most jön a zsinatról, s csodálkozva néz szét a Ház szokatlan ábrázatán, hogy ugyan mi is hiányzik itt. Mintha valami máshová lenne téve.

Polónyi az első fölszólaló. Megfenyegeti a többséget, hogy jól viselje magát, óvakodjék, nehogy valaki szavazást provokáljon a házszabályokra, mert akkor örökre vége lesz a tanácskozások nyugodtságának.

E vérfagyasztó hadüzenet után azonban megenyhült a félelmetes hatalmú férfiú, s nyájasan mondá, hogy semmit se kíván ezúttal, az elnök feje maradjon a nyakán, ők csak azért kérték a zárt ülést, hogy az elnök kijelentéséről nem lévén tájékozva, azt ha esetleg nem való nyílt ülésbe, zárt ülésben mondhassa el.

Bánffy Dezső kimagyarázza, hogy ő csak azért említette Eötvös és Polónyi neveit, hogy megköszönje nekik, amiért lehetővé tették indítványaikkal a napirendre térést. Polónyi mosolyog. Eötvös megelégedetten dörzsöli a kezeit. A nagy miniszterölő tetszik magának, mint életmentő.

Még Beöthy Ákos dicsekedett el vele, hogy már őneki máskor is volt ilyen esete, s ezzel a zárt ülés bezáratott.

Ezen bezárás után állott fel Tisza Kálmán. Szólni akart.

Az elnök mosolyogva vonogatta a vállait.

- Az lehetetlen többé. Az ülés be van zárva.

A párt egy része zajosan követelte: isten neki, nyissák ki még egyszer a Tisza kedvéért.

De Tisza megadta magát, leült. A sors úgy akarta, hogy az elnöki szigornak ő legyen az első áldozata.

Megint jó napja volt a szabadelvű pártnak. Mintha valami tündérvesszővel illették volna meg, a mamelukok mind elkezdenek szónokolni. S jobbnál jobb orátorok kelnek ki a néma táborból.

Ma Miklós Gyula tartott nagy hatású beszédet. Fiatal gavallér, sárga cipőben jár, de a parlamenti homokon a tudás nehéz csizmáival lépked erőteljesen. Föllépésében férfias erő és bizonyos elan van. Észjárásán a frisseség zománca. Kitűnő politikus lesz belőle. Vagy már az is, és még csak azért nem ösmerik el annak, mert sárga cipőben jár. (Fekete selyemsapka kell ahhoz.)

Utána Hodossy Imre fejtegette Tisza fölfogásával ellentétben a közjogot. A nemzeti párt Werbőczyje azt tartja, hogy a közjogi alap sérthetetlen, de azért fejleszthető.

Elméleti fejtegetések idején pezsg a folyosó, adomázó csoportok gyűlnek össze szerteszét. Még nem veszett ki teljesen a kedélyesség, bár hanyatlóban van.

Itt egy szögletben a Sima Ferenc múltkori párbaját beszélik a szegedi szerkesztővel, Lipcseyvel. Sima megkarcolta egy kicsit Lipcseyt, de a Szentesről jövő tudakozódásokra már ezt így fejezi ki táviratban, erőtől duzzadó, szélsőbaloldali stílusban:

»Lipcseyt varrják, én sörözöm.«

Így lesznek, ha ez igaz, kis sebekből nagy sebek, kis gravamenekből nagy sérelmek.

A szélsőbal elméncei még váltig gróf Andrássy Gyula megakadását emlegetik, pedig hiszen megakadt már a beszédjében Illyés Bálint is, de senki sem emlegette.

Öregurak közt, mintha pásztortűznél ülnének, feléledeznek a régi reminiszcenciák. Mikor tizennyolc évvel ezelőtt idősb Andrássy Gyula akadt meg beszédjében. Hej, az volt még a jó világ.

Bőszavú Simonyi Ernő azt jegyzé meg erre a megakadásra:

- No, ha ez velem történt volna, nem tudom hova lennék szégyenletemben.

Meghallotta az öreg Deák s odaszólt, oroszlánszerű homlokát összevonva:

- Csakhogy ez veled nem történhetik.

- Miért? - kérdé Simonyi Ernő könnyedén.

- Azért, mert Andrássynak két emberre való esze van és csak egy emberre való nyelve, neked pedig csak egy emberre való eszed van, de két emberre való nyelved. Azért nem akadhatsz te meg.

A villanyos csengettyű riadozva hívja be az adomázókat a terembe. A csengettyű azt kiáltozza: »Miniszter beszél idebent!«

A teremszolgák jelentgetik:

Wekerle őexcellenciája beszél.

A legnépszerűbb miniszter, aki gúnyosan szokta mondani magáról »Divatban vagyok, mint a krinolin«, s szinte restelli, hogy annyian dicsérik.

Az egész Házon csendes zsibongás fut keresztül, hűs áram; van egy bizonyos varázs benne, ha azt hallja az ember »Wekerle beszél«.

Az új idők regés alakja. Akit Tisza Kálmán előkapar a homályból, akit beültet a miniszteri székbe, aki mint egy Herkules legyőzi a hétfejű sárkányt, a deficitet, aki aztán egyre nő a plusszal és aki aztán... de ez már a jövő históriája.

Hogy fognak erről mesélni valamikor. Volt egyszer egy miniszterelnök, aki az ő pápaszemén keresztül hetedhét mérföldön túl ellátott, messze túl, fel a magasra, le a mélybe, és minden emberről tudta, hogy mi lakik benne. Hát egyszer a legnagyobb bajában a szemügyébe esett egy fiatalember, akinek nem volt bajusza, holott azon országban, hol a miniszterelnök kormányzott, a bajusz tartaték a férfiasság külső jelének.

Mondá magában a hatalmas miniszter: »Ezen a fiatalemberen nem ütött ki a férfiasság külső jele, bizonyosan a belsőkben kapta a nagyobb adagot a többinél«. S így lőn, hogy beültette őt maga mellé a miniszteri székbe stb. S amit annyi tekintélyes szakáll elrontott, azt a bajusztalan ember helyrehozta. De ki győzné azt még most csak jelezni is, amit a mese a maga fönséges naivitásában ragyogót, a képzeletre vonzót össze fog valaha tudni keresni Wekerle emelkedéséből.

A mai napig is egy lépcsőt jelez hatalmas pályafutásában.

A mi tisztelt barátunk és írótársunk László Mihály abban a szerencsés helyzetben van, hogy kétféle alakban éli át az árnyékvilágot. Az egyik alakját László Mihálynak hívják, a másikat pedig Lukács Bélának.

A derék képviselő ugyanis veszedelmesen hasonlít Lukács Béla kereskedelmi államtitkárhoz és a Házban kevésbé otthonos képviselők minduntalan összecserélik őket. Különösen a horvát delegátusok, akik többnyire László Mihályt szokták informálgatni a hazai ügyekben, aminek azonban foganatja soha sincs, mert László semmit sem intéz el.

Valószínűleg ezért olyan ellenséges a hangulat irányunkban Horvátországban. Az ember nem tudhatja.

De Lászlónak legtöbb baja Bornemisza István szélső baloldali képviselővel van. Ez javíthatlan. A Ház kapusa már födözött föl valami ismertetőt, aminek alapján a Lászlónak szóló üzeneteket nem adja át az államtitkárnak, emez is talált már ki valami arkánumot, hogy ne vele hívassák meg ebédre a László föllátogató választóit, a horvát képviselők is ráakadnak végül az igazi Lukács Bélára, mindenki kezd eligazodni, csak még Bornemisza ragaszkodik rendületlenül ahhoz, hogy László Mihály Lukács Béla.

Nemrég Bornemisza sertéseket akart szállítani és Lukács helyett természetesen Lászlót kérte meg, hogy állapítsa meg a tarifát. Ez meg is tette szívesen, csakhogy aztán a vám egészen másképp ütött ki. Emiatt sokáig orrolt Bornemisza Lukácsra, és a kormányra, míg végre kisült, hogy mily tévedésnek estek áldozatul ő és a sertései.

Ezóta kissé óvatosabb volt, de azért ma mégis megint László Mihályt környékezte meg a folyosón.

- Méltóságos uram, egy fiatal nőt a postához meg távirdához ajánlanék. Tudod, egy előkelő választóm leányáról van szó.

- Igen?

- Kérlek, nagyon érdemes, képzett nő, díszére válik az intézménynek.

- Az szép, csakhogy egy kis bibéje van a dolognak.

- Mi az?

- Hogy én még most sem vagyok Lukács Béla.

Bornemisza elképedt.

- Nem az vagy? - mormogá. - Megfoghatatlan... Igazán csodálatos hasonlóság ez a tietek! De hol lehet az a Lukács Béla?... Hisz épp az előbb mondták, hogy itt van a Házban.

Ezzel útnak eredt a Lukács fölkeresésére. Benézett az ülésterembe, a hírlapszobába, sőt az olyan ismeretlen tartományba is, mint a könyvtár. Végre elfogta szerencsésen az államtitkárt a büfében.

- Csakhogy megvagy, méltóságos uram! - örvendezék Bornemisza. - Képzeld már megint összetévesztettelek azzal a László Miskával!

- Igazán összetévesztettél? Hehehe, ez érdekes. De minthogy ilyen szerencsésen rám akadtál, hát halljuk, mivel szolgálhatok?

- Egy kis kérelmem volna.

- Valami információ?

- Afféle. Egy fiatal hölgyet ajánlanék be a postához. Nagyon érdemes, kvalifikált nő.

- És hogy hívják protezsédet?

Bornemisza földiktálta a nevet és melegen rázogatta az államtitkár kezét.

- Valóban, nagyon lekötelezel, méltóságos uram. Számíthatok ugyebár jóakaratodra?

- E tekintetben egészen nyugodt lehetsz.

Óh, édes nyugalom... Ennek a szónak a jelentőségét csak egy képviselő tudja átérezni, aki a választója ügyét szerencsésen lerázta vállairól, kedvezően intéztetve el azt. Bornemisza is ennek a boldogságnak a tudatában vált el az államtitkártól, elmenőben elmorfondírozva:

- Ha jól megnézem ezt a Lukács Bélát, a hasonlóság nem is olyan nagy közte és László közt. Egyáltalán nem értem, mért tévesztem mindig össze őket!

...Hanem azért az »államtitkár«, akit ilyen kedvezően informált, megint csak László Mihály volt.

A Ház mai ülésén megkezdték a büdzsé-vitát. Beszéltek: Hegedüs előadó, Helfy Ignác, Molnár József, okosan szakszerűen, bár meglehetős figyelmetlenség közt. Egyetlen odaadó hallgatójuk volt csak: Kecskemét új képviselője, Bartók Lajos.

Dúló csaták után végre bejutott a Bolond Istók szerkesztője a Házba és most már nem egy napra, mint öt év előtt, amikor még meg se melegedett a helyén, már becsapták mögötte az ajtót. Most öt esztendő mosolyog eléje. Ámbár a szélsőbalon aggodalmasan suttogták, mikor belépett.

- Jaj nekünk... amilyen pechje van ennek a Bartóknak, egy hét alatt okvetlenül feloszlatják a Házat.

Bartók pedig letelepedett az első padba, s onnan el sem mozdult az ülés végéig. Kellemetezve hagyta, hogy átjárja csontjait a rég nélkülözött t. házi levegő és hallgatta buzgón a szónokokat. Lassan, álmosítón, bugyogtak mellette Helfy ajkairól az ezrek, a milliók, a százmilliók... Már senki se volt kíváncsi a beszédre, mindenki ismerte az előző évekből, csak Bartók figyelt aggodalmasan minden szóra és nyelte gyönyörrel a csörömpölő rengeteg számokat.

- No, szegény Krajtsik - szólt az írói karzaton Náday (aki ott leselkedett képviselő-karikatúrákra). - Ez sem alhatik többé nyugodtan.

De hol is van Krajtsik?

A Bolond Istók által megzaklatott férfiú, akit ebből az élclapból csak alvó állapotban ismer a közönség, ott ült a naplóvezető helyén és szundított. Bóbiskolt is hozzá, hol a jobb, hol a bal tenyerére támasztva fejét. Mintha mit sem változtatott volna a világ során a kecskeméti választás.

Náday erre egy névjegyet menesztett a vakmerő honatyához, rajta e pár szóval:

»Jó éjt! Jó éjt!«

Krajtsik fölrezzent és a karzathoz jött az ismerős üdvözlésére.

- Hogy ízlett a nyugodalom? - kérdé Náday gúnyosan.

- Pompásan. A Helfy beszéde alatt mindig pompásan ízlik.

A képviselő arca oly nyugodt, gondtalan, hangja oly közönyös volt, hogy Náday bámulata nem ismert határt.

- De mikor itt van már a Házban a Bolond Istók. Gondolja meg!

- Éppen azért.

- Hogy-hogy?

- Mert az álom róla ragadt rám.

Az egész karzat a szélsőbal első padjára tekintett, s íme ott ült Bartók a szónokló Helfy oldalán szendén, lehajtott fejjel, mozdulatlanul, mereven bámulva a zöld padra... lehunyt szempillákkal.

Kis fehér papírlap futott kézről kézre a szélsőbalon az Istók szerkesztője felé. Ezt már a diadalmas Krajtsik küldte. Az utolsó kéz fölriasztja a címzettet s az álommámoros szemekkel a következőket olvassa a papírról:

»Van nemezis... Jó reggelt!«

Azon csendes ülések egyike volt, amikor mint verőfényes napokon a méhköpüből a méhek, ki s be rajzottak a képviselők. A teremőrök nem győzték nyitogatni az ajtókat.

Egyébiránt kevés képviselő volt jelen. A mezei hadak otthon lesik a fák rügyeit. Tiszáék zsinatolnak, ami a folyosót teljesen kivetkezteti történelmies külsejéből. Az érdekes alakok kipusztultak. Az öreg Pulszky nem jár már fel vidám adomával, inkább nézegeti otthon a tótokat, akik a múzeumot meszelik. Beöthy Aldzsi öregszik, Csernátonyt a madarai mellett hagyták a választói (ami elég kár a parlamentre), János fejedelem (Kemény János) elunta a folyosó füstjét s csak nagy napokon látogat el a Házba. Régenten még Gyulai Pál is idejárogatott veszekedni mikor még volt kivel. Most elcsenevészedett a folyosó; vége van. A képviselő urak kedélytelenül nyüzsögnek itt, némelykor idegenül, mintha valami indóház várótermében volnának.

Bent is szélcsend van; Károlyi Gábor könyökére támasztja a fejét negédesen s elmereng a nagy napok emlékein. Atzél Péter tülke, mellyel a hangokat fogja, ott hever használatlanul, Fekete Miklós mankói oda vannak támasztva könnyedén a padhoz; milyen jók lettek volna azok hajdan egy kis jóízű dörömbölésre...

A költségvetés részletei vannak napirenden, s Eötvös Károly mesélget.

Miután sikerült neki egy cikkével kiszorítani az udvari ebédeket az ellenzéknek most imígy okoskodik:

- A királyi ebédek már megvolnának, de nincs meg a király. Tudja mit, Perl öcsém, ide kell hozni a királyt állandóan.

Nagy tatár fejét ravaszul mozgatja ide-oda, apró szemeivel szúrósan pislog, »eddig azt mondta a kormány, valahányszor a külön udvartartást sürgették, hogy nincs rá pénz. Most már van pénzünk. De most már azt mondja a kormány, hogy majd akkor beszéljünk erről, ha a királyi lak fölépül. De ez éppen negyven esztendeig fog tartani.«

- Úgy van - bólintgat mélabúsan Bobula.

S miután már a királyi lak környékén őgyeleg az érdemes hazafi, meg nem állhatja, hogy útközben meg ne piszkálja a Hentzi-szobrot is.

Eötvöst fölváltja Bánó József. Ő is a külön udvart akarja s addig nem lesz nyugodt se ő, se pártja, míg keresztül nem viszik. A gyorsírók most bízvást oda jegyezhetnék: (Évekig tartó nyugtalanság a középen).

Sok figyelemre méltót mond el Ugron Gábor: kétségtelenül van jogos panasz is elég. Pázmándy Dénes hetek óta el van pirulva, amiért a Ház elnökét mindenféle apró-cseprő udvari méltóságok után fogadta a király.

Bánffy kedvetlenül feszeng a széken. (Hát még a király milyen ideges lehet most otthon, a bécsi Burgban.) A mameluk tábor ásítozva hallgatja (hiszen a király kibírja), csak a Szőgyén hajszálai kezdenek egyre jobban fölborzolódni, kivált mikor a nagy Dini benyújtja határozati javaslatát, hogy a kormány azonnal intézkedjék az önálló udvartartás létesítéséről.

Ezalatt az öreg mamelukok apránkint a büfébe vonulnak; mert ha királyi konyha nincs, elég jó a Drexeleré is. Az ember átkozottul megéhezik ebben a királyüldözésben. Sok régi történet fölelevenedik ilyenkor, a gránátpiros bor tüzéből kiolvad.

Elkezd egyik is, másik is zsörtölődni. Hogy nem tudják már ledönteni azt a Hentzit? Egyetlen osztrák tábornok se tett bennünk annyi kárt. Ő hozzá jár kosztba az ellenzék már húsz éve. Miből él meg vajon, ha egyszer ledöntik?

Valaki visszaemlékezik a negyvenes évekre, mikor Pest vármegye a nádor elnöklete alatt tartott egyik nevezetes gyűlésén azt a királyhoz intézendő feliratot tárgyalta, hogy jöjjön őfelsége Pestre lakni, mire a sok szónoklat után látván a nádor, hogy Dőry báró még feszeleg, rászól a derék táblabíróra latinul:

- Úgy látom, szintén beszélni akar?

Dőry feláll nagy peckesen.

- Nem bíz én, fenséges uram, szólni nem akartam, csak a mentémet igazgattam. De miután már fölálltam, kijelentem, hogy nem osztom a tekintetes KK. és RR. kívánságát és a felirat küldése ellen szavazok.

- Micsoda indokból? - kiálták közbe a felirat helyeslői.

- Mert már anélkül is elég német vagyon az országban.

Éppen az egykori Dőry lelke szállt ezalatt bent a tanácsteremben Visontai Somába. (Bizony jobb helyet is választhatott volna magának egy báró lelke.)

Mint fürge fiók-tigris, akit tejen tápláltak, de akit most azért eresztenek ki a kalitkából, hogy az igazi tigriseket utánozza igen ügyesen vicsorgatja a fogait. Ő nem akar királyi udvartartást. (Nem, Visontai csak »helyeseket« akar.) Udvartartás mellett nem fejlődött volna a magyar élet demokratikus irányban. Ő csak azt akarja, hogy a király itt lakjék. De persze udvartartás nélkül. (Tartson például takarítónőt.)

Míg őfelségének jövendő sorsa imígy kockán forog vala, hányatva és vettetve különböző szelek által, nagy kevélyen nyújtózkodik el padjában Pázmándy Dini, átkancsalítva irigyen báró Andreánszky Gáborra, s amint így gondolatokba elmerülten ülne a nevezett államférfiú, elkezdé odább szőni, hogy mi lesz ezen általa kieszelt határozati javaslat eredménye, hogy fog odább-odább gurulni a dolog. A javaslatot megszavazza a Ház. Akkor a kormány intézkedni fog. Már most hogy lesz ez? Szapáry egy rendeletet írat, hogy őfelsége azonnal hurcolkodjék át. Igen, mert az »intézkedjék« szó van benne a javaslatban s Szapárynak kötelessége szó szerint teljesíteni a Ház határozatát.

Dini meghökkent. No, már ezt még se akarom megtenni őfelségével, a száz Caesar ivadékával! Jó szíve kezdett egyre puhább, puhább lenni elannyira, hogy mikor Wekerle Sándor fölállott s azon nagyfontossági kijelentést tette, hogy a kormány is foglalkozik az eszmével, kiegyeztetni az udvar külső megjelenését és érintkezését államjogunkkal, Pázmándy elhatározta, hogy kikorrigálja az »intézkedjék« szót, lojálisabb lett percről percre, s Wekerle szavaira már helyeslőleg bólingatta aszalt szilva alakú fejét csak a másik párizsi, Károlyi Gábor kiáltá még mindig makacsul:

- Új libériát kapnak!

A mameluktábor zajos tetszéssel fogadta a pénzügyminiszter szavait, s az ellenzéken nyugtalan hullámzás suhant el.

S így múlt el az udvartartási vita, minden nagyobb baj nélkül. Még Kőrösi Sándor is szerencsésen megmenekült, pedig ő csakugyan fejedelemsértést követett el, mert mikor Visontai az apró balkáni fejedelmeket kezdte emlegetni példák gyanánt, közbedohogott félhangosan:

- Mit hozza őket elő! A mi királyunkkal egy napon.

Sőt annyira vitte a haragja, hogy az egyik kicsinyke uralkodó nevénél felkiáltott:

- Sertéseket szokott lopni!

Péchy Tamás izgatottan riadt fel s egy ijedt, várakozó pillantást vetett Bánffyra.

De Bánffy vállat vont. Talán gondolta magában: Mi közöm hozzá? Hiszen nem a mi sertéseinket lopja!

Déli harangszókor az elnök bezárta a vitát, s az ellenzék név szerinti szavazást kívánván a Pázmándy javaslatára, kihúzták a »V« betűt, amire felhangzott az ilyenkor elmaradhatatlan elmélkedés a kezdőbetűből. »Wien!« Őfelsége Bécsben marad.

Az elnök föltette a kérdést és megtevé szokásos intézkedéseit a nótáriusai közt.

- A nemmel szavazókat jegyzi Molnár Antal, az igennel szavazókat Szederkényi Nándor.

A szavazás megindult.

S jó Molnár Antal jegyzé is a saját nemmel szavazó mamelukjait hűségesen, de a hű és makrancos Szederkényi annyira rá van szokva a »nem«-eket jegyezni, hogy a fülén keresztül át nem bírt hatolni a lelkébe az a tudat, hogy most az egyszer megfordult a szerep s ő a maga megszokott, kinyomkodott barázdáján menvén, az ő jó, becsületes, sokat nem okoskodó ellenzéki plajbászával szintén a »nem«-eket jegyezte.

Lőn tehát csodálatos szemjáték a katedránál, a döntő pillanatban, mikor a megejtett szavazás után kijelenteni készült Bánffy az eredményt.

Az egyik jegyző jelenti halkan:

- Száztíz »nem« van.

A másik jegyző is jelenti:

- Száztíz »nem« van.

Az elnök zavarba jön.

- Hát az igenek hol vannak? Ki jegyezte az igeneket?

A jegyzők vállat vontak.

Az igeneket senki sem jegyezte.

Az elnök idegesen nézegetett jobbra-balra.

Az ellenzék elveszett.

Igen, nyájas olvasók, az ellenzék néhány másodpercig el volt veszve, nem létezett, elsüllyedt, mint Óceánia, csak a mamelukok egzisztáltak. Elvesztek Apponyistól, Horvát Gyulástól, mindenestül.

Szapáry szeme mint a gyíké mindent meglát. A sugdosásból legott észrevette, hogy valami baj van, s sietve hágott fel a lépcsőkön: »Mi történt?«

- Elveszett az ellenzék!

Hiszen arra való Regele, hogy megkeresse. Ő is jegyezett, de míg egypár perc múlva maga Szederkényi is ráakadt a táborára; kieszelték, megtalálták valahogy mind a nyolcvankettőt. Nyolcvankét kuruc volt egy rakáson.

Csakhogy már késő volt, a Hoitsy szeme is olyan, mint a Szapáryé ő is észrevette, hogy valami hiba történt a zöld sátorban.

Fölállt és új szavazást követelt.

Szepegve nézett körül Széll Ákos.

- Új szavazás? Istenem! Istenem! Hiszen az embereink már mind hazamentek ebédelni.

A teremben valóban csak gyéren ültek szavazatok. Itt-ott újságot olvasott egyik-másik. Néhány öt órakor ebédelő mágnás könyökölt egykedvűen a hátulsó padokban. Ucsu édesdeden aludott. Még Linder György is elmenőben volt, pedig neki még élvezet a Ház levegője.

- Hétfőre kell áttenni a szavazást - kiáltá egypár hang.

Egypár kamarás búsan csóválta a fejét:

- Szegény jó királyunk, egész hétfőig bizonytalanságban kell lennie.

Talán e sóhajból jutott el egy leheletnyi a Hoitsy fülébe s meglebbentette a szívét is, mert Szederkényi felszólalása után, miután kijelenté, hogy az ellenzéki szavazatok is megállapíthatóvá váltak, Hoitsy Pál is engedett, elállván az új szavazástól. Ő, aki már egyszer kastélyt akart építtetni Mária Valériának ajándékba, őfelségét a királyt is meghagyta felváltva Budán és Bécsben a két kastélyában.

Utolsó nap a szünetek előtt. A Ház megritkult; a falusi képviselők hazaszállingóztak az ünnepekre esőt várni, csak a disputákhoz szükséges személyzet és a Ház kukacai maradtak itt; a szolgák szinte fumigatíve nézik a jelenlevőket, mintha mondanák: »Önöknek nincsenek falusi kastélyaik«.

A belügyi tárca lévén napirenden, Sima Ferenc beszélt a szentesi ügyről. Ez a szentesi ügy a parlament »hazajáró kísértete«. A szentesi ügy minduntalan előkerül, hol fehér lepedőben, hol korommal befeketítve, hol zöld palástban, borzalmára minden igaz lelkeknek. Sima hosszan beszélt, sokat beszélt, de legalább kibeszélte magát. (Mert ki tudja meddig teheti!)

A Ház figyelme gyorsan fogyott, kezdtek a képviselő urak kiszökdösni a folyosóra, de ez egy csöppet sem riasztotta el Tápé követjét, ő csak verte egyre, verte Zsilinszkyt és akit előtalált.

S minthogy Horváth Gyula szülte Simát, a támadás végszálai Szapáry ellen futottak össze.

A hallgatók egyre fogytak, Sima egyre beszélt és egyre itta a vizet, a víz is fogyott, nem győzték neki hordani a szolgák, de a beszéd csak annál szélesebb medret vájt, órák múltak s még mindig hömpölygött a szóáradat úgy, hogy arra nézve nem volt többé semmi remény a legnagyobb optimistáknál sem, hogy valaha bevégezze, csakis akörül tanakodának immár Bánffyék fent az emelvényen, hogy vajon a hallgatók fogynak-e el hamarabb, vagy pedig a főváros vize?

A jobb mező egyre üresebb lett, úgy nézett ki, mint a szentesi puszták, csak Eitner állt ott hátul a mieinkből, mint valami kútgém a messzeségben, átellenben a kelepelő szélmalommal. A sztenográfusok szemhéjai kezdtek lecsukódni, az elnök bágyadtan ereszkedett el székében, karjait lelógatva. A habarékpárton valóságos tengermorgásba fúlt a figyelem.

Csak két ember hallgatta már délután Sima Ferencet:

Horváth Gyula, aki szülte Sima Ferencet és Balog János, akit szült Sima Ferenc.

De Balog János is csak ember, bár Sima szülte; kifelé vette útját bogár villogású szemeit meglocsolni vízzel.

Nem maradt senki, csak Horváth Gyula. Az utolsó bosbug. Mint hajdan Mikes Kelemen a Márvány-tenger partján. Nagyon morgott a tenger a háta mögött. Elülről pedig ki volt halva minden.

De Sima Ferencet ez nem zavarta. Beszélt, egyre beszélt. Egyenesen Horváth Gyulának beszélt.

S beszélne még most is, mint a háromcsőrű kacsa polgármestere, akit nem lehet a táncolásban megállítani, ha egyszer csak észre nem veszi, hogy a Horváth Gyula megelégedett arca elkezd lassan-lassan hosszabbodni, végre hirtelen széthúzódik és egy óriási ásításban kétfelé válik.

Sima annyira megijedt, hogy az arc el talál szakadni (és a szentesi arckép használhatatlanná válik ezen alakulás következtében), hogy egy hirtelen mondattal bevégezte beszédjét és leült.

***

Gróf Szapáry Gyula nagy ügyességgel felelt rögtön a fölhozottakra, pártjának zajos tetszése közt, melyet minden új felszólalásával melegebben fűz magához.

Tisza Kálmántól egyszer, még a Szapáry miniszterelnöksége kezdetén, azt kérdezte valaki:

- Ugyan mondd meg, kegyelmes uram, miért ajánlottad őfelségének magad után éppen Szapáryt?

A szűkszavú államférfi nem felelt egyenesen. Valami másra fordította el beszédét, s abba szőtte bele ezt a mondatot:

- Kétszer kellett őt mellőznöm, s mind a kétszer korrekt viselte magát.

Ebben volt a felelet.

És senki soha még nem mondott nagyobb dicséretet Szapáryra. Ezzel a mondattal szinte szobrot faragott Szapárynak.

A korrektség jellemezte mindég s ezt a legnehezebb szituációkban sem vesztette el. Mert jó szituációkban könnyű korrektnek lenni. Egy bölcsnek a megfigyelése nyilatkozott meg Tiszának e látszólag pongyola mondásában, mely egy pillanatra szinte kerülő válasznak látszik.

S mert Szapáry mindig megmaradt korrektnek s a talapzat, amelyre állt szolid és masszív, bár nem sok szerencsével vezette eleinte a parlamentet, rossz szituációt örökölvén, az egyik bonyolult helyzet a másikba szövődött, egyénileg ő mégis mindig nőtt, elannyira, hogy ma már senki se kérdezhetné Tiszától: »miért ajánlottad Szapáryt?«

És az ellenzék is, a megcsappant vidámságú örökösök is, kik örökké Szapáry gyengeségét hánytorgatják, gondolkozóba vannak esve, hogy az olyan páciens, aki a kórtünetek ideje alatt is súlyosabb lesz egypár kilóval, nem egyhamar veszi fel a néhai nevet, mert az nem beteg.

Minden új felszólalása mutatja, hogy egyenesen a vezetésre van teremtve, s amellett az egykori pénzügyminiszter, kiben senki sem gyanított parlamenti debattert, s ki eleinte bizonyos szerénységgel tartózkodott a csaták vezetésétől, hagyván a Tisza lecsatolt pengéjét a szegen, hogy egyik-másik miniszter vehesse le onnan, ha viaskodni akar, utóbb belehajtatván a kényszertől, egyszerre olyan erőket kezd kifejteni, melyek nemcsak a parlamentet lepik meg, hanem a kritikusokat is csodálatba ejtik, kik azt tartották, hogy a szónok is születik, mint a poéta. Király szónokokat ki nem nevezhet.

Mai rögtönzése is, s későbbi összecsapása Horváth Gyulával, amellett, hogy gyorsan kiemelte a különben áldatlan vitából azokat a momentumokat, amiket ellenfelei ellen fordíthatott, nem nélkülözhette a koloritot, sem a szónoklati tehetség csillámló eszközeit. Az igazi parlamenti vezérek fénylő ruhája és fegyverzete volt rajta. Itt egy érv, ott egy szellemes fordulat, egy másik mondat és a gúny cikázik keresztül az eszmemeneten. Az indokolás pedig, amellyel az indemnityt bejelentette, egyike volt azoknak a finomságoknak, melyet csak a parlament nagy gourmandjai vehettek észre s élvezhettek eléggé.

A miniszterelnöknek az forrt a fejében:

- Azért nyújtom be egyrészt az indemnity javaslatot ti szószátyárok, rendbontók, időlopók, mert látom a ravasz, kaján viselkedéstekből, hogy obstrukciót akartok csinálni s engem zavarba hozni.

És a miniszterelnök el is mondta ezt, de ebben a stílusban.

- És azért nyújtom be egyrészt az indemnity javaslatot, hogy a mélyen tisztelt ellenzék is nyugodtabban és esetleg terjedelmesebben szólhasson hozzá.

Horváth Gyula, ki valóságos sportot csinál a miniszterelnök személye elleni kirohanásokból, ami sokat levon e nagytehetségű politikus komolyságából, ki némi lelket tudott önteni a habarékpártba, ma a Bethlen Gábor főispáni felmentésének titkait szellőztette, de bár a felszólalásában is kicsattan ragyogó talentuma a vitatkozás mesterségében, a lepelt egy kis ügyetlenségből egypár centiméterrel lejjebb rántotta le a dolgokról, mint kellett volna, mert a t. Ház megtudta, hogy egy kereszten függött az egész. Egy »Kis István« (udvari körökben így hívják a Szent István-rend kis keresztjét) az egész szász paktumot megfestette volna szép nemzeti színűre.

Kint mérges hideg áprilisi szél csavargatja, táncoltatja az ország lobogóját, a lépcsőház szárnyas üvegajtóin belül afrikai hőség van; fűtenek.

De bár fűtenek még, Bánffy Dezső már a nyárias kávészín kabátját vette fel; amire legott megindul az ellenzék nyelve:

- Hát már nem is fekete kabátban jön az elnök?

- Micsoda reform ez megint? Eddig mindig feketében ült az elnök.

- Ejh, hát nem elég nektek, hogy a pápaszeme fekete?

Jó szerencse, hogy a hajdani jó Olay Szilárd nincs most a törvényhozásban, hogy fogná rögtön ezt a dohányszín kabátot interpelláció-anyagnak.

Kicsiny a Ház: a mezei hadak még otthon üldögélnek a húsvéti tojásokon. A tanácsteremben minden padban egy-két honatya ül, a folyosón csak néhány ember lézeng gr. Károlyi István körül, ki epés hangulatban unja magát, s néhány maró megjegyzéssel önti le a politika napi eseményeit. A gúnyos aperukhoz senki nem ért jobban.

- Itt jön a parlamentarizmus atyja! - üdvözli Nopcsa Eleket.

Majd megpillantja Kónyi Manót, aki fel-feljárogat a folyosón:

- No, ez is sok csizmát koptat el, míg megint egy Deák Ferencet talál itt magának.

Valóban unalmasan, vontatottan kezdodik bent a tanácskozás. Pedig kérőkˇvannak a háznál. Kérik Simát, Kubinyi Gézát és Vécseyt. A Ház Kozarekje, Konkoly Thege Sándor, ül az előadói széken, kegyetlen, vérben forgó szemekkel. Ő van hivatva kiadni azokat, mint a mentelmi bizottság előadója, akikért a törvény kopogtat.

Simát ketten is kérik, de Konkoly nem adja ki mind a kettőnek. Még szétszaggatnák a szegény Simát: s akkor aztán mi lenne a szentesi ügyből?

Kubinyi Géza derék, szeretetreméltó ember, itthon is elkel, ő az egyetlen közbeszólónk, nem adjuk, ellenben kiadatik Vécsey Endre.

De Vécseyt meg az ellenzék nem engedheti. Egy kis csetepaté indul meg. Olay szól, Chorin szól, Hoitsy szól, Konkoly szól s a Ház kiadja Simát és Vécseyt.

Az elnök lélekharangja búsan kong:

Istennél a kegyelem! Bírák vigyétek!

Ezen vérfagyasztó jelenet után ott kezdi a Ház, ahol az ünnepek előtt elhagyta, a belügyi költségvetésnél s Endrey Gyula csepűevés helyett (ami e párton különben divatban van) elkezdi az apró erdélyi kerületeket lenyelegetni, Abrudbányát, Sepsiszentgyörgyöt (Beksics kedvetlenül feszeleg a széken, mintha a föld kezdene a lába alól szaladni). Új választási törvényt sürget s új kerületbeosztást.

Majd Szederkényi Nándor veszi át a szót, s ha ő egyszer átveszi, nem ereszti el egyhamar: a húsvéti vidám diskurzusok, kvaterkák és báránypecsenyék közt sok gravámen, sok hazafias ötlet szülemlett, azt most mind elő kell tálalni. Ördögadta sztenográfusai, hadd jegyezzék, úgyis eleget pihentek már!

Szederkényi beszéde alatt megint a folyosó floreszkál, ahol a legújabb események jönnek szóba, Péchy Tamást és Almássy Gézát festetik a Ház számára. Ábrányi Lajos festi. Az, aki a Solymosi Eszter arcképét híven eltalálta a tanúvallomások nyomán. Nagy piktor lehet az!

- Nem ér semmit - morogja egy rosszakaratú sivár mameluk -, azt a szokást kellene behozni, hogy az új elnök és új háznagy maguk fessék le az elődjeiket.

Néhány intrikus azon töri a fejét, hogy kik mennek el Bécsbe a Radetzky-ünnepélyre: mégis küldeni kellene néhányat.

- Nem tudom - feleli gúnyosan Károlyi István -, hogy ő közülök hányan voltak múltkor az aradi hősök ünnepélyénél, mert annyian mi is elmegyünk.

Sikong a csengettyű. Leült Szederkényi odabent. Új szónok kezdődik. Gömbölyű fejű, barna ember nagy diónyi szemekkel; Drakulits Pál.

Különb festő még tán Ábrányinál is, mert amint előpingálja tekintetes nemes Bács vármegyét (nem tudni, olyanforma modell után-e, mint Ábrányi a szegény Esztert), a városi követek hátgerincén végigfut a hideg; Schvarcz Gyula lenge hajszálai égnek merednek, egy-egy volt szolgabíró idegesen rándul meg »Nini ez nálunk is járt«.

A szónok egyre erősebben dolgozik, sőt tégelyeiből néha nagyon is rikító színeket hoz ki a finomságot nélkülöző ecsetén.

- Van már új szentesi ügy - dörmögi megelégedetten Helfy Ignác.

Az elnök izgatottan hallgatja, kezét a csengettyűn tartva. S mohón lapozza a házszabályokban a mennyköveket.

Ezalatt a karzatokon a jámbor vidéki közönség a kiterített helyrajzi mappákon keresi a haza jeleseit; amint tudniillik be vannak jegyezve az ülőhelyekre.

- Igaz ni! Melyik a Tisza Lajos gróf?

Keresik a mappán, mindjárt az első sorban ül. »No most már nézzük ki odalent«.

Ki is nézik.

- Ejnye de nyápic ember! Ez építi, anyjuk, ezt a nagy országházat.

S megismerik helyette a kis Bethlen Balázst.

Tisza Kálmán helyett hazaviszik emlékül a Neumann Ármin vonásait. A nyalka Fenyvessyt az öreg Urbanovszky helyettesíti a vidéki emlékezetekben. »Nagy kuruc lehet őkegyelme Fenyvessy uram, hogy mindig rázza, egyre rázza azt a nagy fejét.« A Jókai Mór helyén gróf Pongrácz Károly könyököl. »Szegény koszorúsunk, hogy megváltozott.«

Megkeresik Pap Gézát, a kolibri honatyát. Hát uramfia, egy óriás ül ott azon a helyen. Oh, ti gézengúz újságírók, hogy rászedtetek bennünket! Persze megfordítva kell hinni a pernahajdereknek.

Pedig hát a szegény újságírók nem tehetnek róla, hogy a Pap Géza helyén ma éppen Prileszky Tádé bátyánk szórta Drakulits beszéde alatt hatalmas »hohó«-it és »nem úgy van«-jait.

Drakulits személyeskedő felszólalására a miniszterelnök helyes, higgadt észrevételei után Drescher, a bajai képviselő pattant fel, néhány megérdemelt megjegyzéssel sújtva az efféle vidéki leleplezéseket, melyek a parlamentet is és az inszcenírozókat is kisebbítik.

Dreschernek Drakulits felelt, Drakulitsnak Drescher felelt, Dreschernek ismét Drakulits felelt, de egyre gyengébben, halványabban. Mint a mesékben azok a vitézek, akik az ólomszérűn birkóznak s végefelé már annyira kimerülnek, kifogynak az erőből, hogy már csak fújnak egymásra.

Károlyi Gábor szétpillantott a horizonton, mintha mondaná:

- Friss bácskaiakat kérek!

S íme előpattant harcias tűzzel Olay Lajos; törökös arca, mely olyan, mint egy kiszívott tajték szipka, minden ízében mozgott az indulatoktól. Szavalatja, mely kacskaringós, mint a kostök cafrangja, oda irányult, hogy de bizony van korrupció Bácskában, és irtja is azt Szapáry. Egy kicsit bömbölve, de okosan beszélt.

Mire a miniszterelnök is, akit különben Olay glorifikált (mert Olay ravasz orátor), beösmerte, hogy néminemű visszaélések csakugyan előfordultak a nevezetes vármegyében, melyet önfiai egészen koromfeketére festettek be ma.

Pedig valószínűleg csak egy kicsit hirtelen barna.

Issekutz Győző legyőzte Dániel Mártont; Dánielnek a szakálla nagyobb, Issekutznak a bajusza, Dániel a nyakában hordja az aranyláncot, Issekutzé a mellénylyukból csüng le a hasára. Dánielnek elől is van haja, Issekutznak csak hátul van. Dániel szerény, hallgatag ember, s neki egy szava volt csak a politikában, hogy »pasz«, Issekutz ellenben a »leplezők« nagy családjához tartozik. Ez a família grasszál most napok óta, leplezett Sima, leplezett Olay, leplezett Balogh, leplezett Drakulits s leplezett ma Issekutz. Leplezte Bethlen Gábor szobrát, láttuk az előadásából, hogy az mekkora nagy ember, s leleplezte az egész Kis-Küküllőt.

Mint sólyom az apróbb szárnyasokra, oly erőteljesen csapott le a nagy leleplező famíliára Szalavszky Gyula; egypár szép, mondhatni remek érvvel megdömöckölte, megcsipdeste de később ő is kénytelen lévén vidéki aprólékosságokkal cáfolni a vidéki aprólékosságokat, állandóan nem bírta lekötni a Ház figyelmét. Ahhoz még Deák Ferenc se elég nagy, hogy a vidéki nótáriusok viselt dolgaival, Varga Pál uramék bedőlt kemencéjével s a Kovács Andrásék ellopott malacaival s több effélékkel országos érdekű hatásokat érjen el.

Szalavszky beszéde alatt egyre nőtt és görbült az Issekutz orra, ólomszínű arca kigyúlni kezdett. Felállt tehát személyes kérdés örve alatt s egy másik, az előbbihez hasonlatos beszédbe fogott.

Hallgatja Bánffy, csak hallgatja, hogy mikor jön már az a személyes kérdés, de minthogy minden egyébről szólott, közbevágott:

- Maradjon a személyes kérdés terén.

Issekutz meg se rezzent. Vidáman folytatta az ő beszédét, mint egykor Háry János.

De az elnök nem tréfált, villámhirtelen csettent az olló, s elmetszette az oráció fonalát.

- A képviselő úrtól ezennel megvonom a szót.

A habarékon összenéztek. Kicsi, múló zaj támadt. Issekutz bágyadtan lekuporodott, mintha egy mennykő ütötte volna hátba.

Örült Balogh János a megnyílt beszélési stallumnak és legott felállott, megjegyzést tenni a csongrádi állapotokra. De a jó deklamáló Baloghot is elvitte messze tájékokra a pegazus, akarom mondani a helyi gebe, amit ketten tartottak árendába Simával.

Az elnök őt is visszaterelte.

- Ne terjeszkedjék túl a személyes kérdésen, vagy pedig kérje ki a Ház engedélyét, hogy hosszabban szólhasson.

Balogh bevallotta, hogy biz hosszasabban szeretne beszélni. Istenem, istenem, hiszen annyi mondanivalója van, hogy a lelkén könnyíthessen!

Erre az elnök föltette a kérdést, hogy megengedi-e a Ház Baloghnak a szólást?

Úgy cseppent a dolog, hogy a Ház többsége nem engedte; pedig voltak jószívű lelkek a kormánypárton is, akik őt nem akarták megfosztani ettől az élvezettől.

Az ellenzék nagy dörmögéssel, zajjal, s hosszas, selejtes házszabály vitával fogadta a szavazás eredményét, mígnem Tisza Lajos gróf helyreállította a békét sikerült házszabály-magyarázatával, melyet gót stílben tartott, mert a magyarázat tetejébe egy finom iróniával kiélezett arabeszket tett, melyet a Ház zajos tetszéssel fogadott, s az ellenzéken is elsimultak a hullámok.

Csak Olay dühöngött vad haragban tajtékozva, de az elnök tőle is megvonta a szót, mire a felingerelt oroszlán megfenyegette Magyarországot, sztentori hangon kiáltva:

- Majd beszélek én még!

Ezzel aztán, miután Pulszky Ágoston megtartotta magvas szép zárbeszédét, véget ért az általános vita. Mindenki hazament ebédelni, csak Balogh volt szomorú.

Pedig voltaképpen még ő is jól járt. Mert egész politikai pályáján még késő évtizedek múlva is tán, mikor már kissé bőbeszédűvé és hiúvá válik az ember, lesz egy vigasztalása, egy dicsekedési tárgya az unokái előtt:

- Haj, ha akkor azt a beszédemet elmondhattam volna gyerekek; másképp fordultak volna meg talán a viszonyok. Ma egészen másformán nézne ki az emberiség! Mert hát ki tudja...

Horváth Gyulának van egy papagája (ámbár van neki több papagálya is). De csak az egyikről beszélek. Ezt a papagályt egy kalitkában tartja otthon a lakásán. (Bár a többieket is kalitkában tartaná.)

A mi papagályunk, az, amelyről szó van, lusta, de elég hiú madár, egész nap borzolja színes zöld-piros tollazatát s arról nevezetes, hogy rikácsolásával egy egész hajó személyzetét elénk állítja.

Igazi stúdium. Kivesszük, hogy a hajón, melyen Brazíliából áthozták, s ahol zsenge ifjúságát töltötte, kik utaztak. A kapitány házsártos ember volt. A papagály gyakran veszekszik az ő hangján a matrózokra. Libák is voltak a hajón, mert a gágogást is jól csinálja. Egy miss is volt bizonyosan az utasok közt kutyával, mert a papagály az ugatásban se járatlan. Egyszóval elénk tárul az egész díszes társaság, melyben ifjúkorát töltötte.

S ez elég szép egy papagálytól. De ez azután minden; egyébre nem képes. Egyebet nem tud produkálni, más benyomást nem vesz be.

De ha egy papagálytól ennyi is elég, a parlamenti szónokoktól többet lehetne várni, kik bár különböző hajókon éltek, de egyebet sohasem lehet tőlük hallani, mint a környezet bemutatását, amelyben mozogtak. S éppen olyan torzított bemutatást, mint a papagályé. Pedig már igazán kezd a Ház nem lenni kíváncsi a csongrádi dolgokra, sem a bácskai botrányokra, sem a Patrubány-féle alapra.

Alighogy elmondták zárbeszédjeiket Ivánka Oszkár (értelmes, jó szónok rokonszenves vékony arccal, de izmos tehetséggel), majd Horváth Gyula (a fentebb említett papagály tulajdonosa) pártjának zajos tetszése közt, eltisztulván a tér, a részleteknél rögtön előpattantak Issekutzék, Olayék és Simáék, hogy a megszokott nótát kezdjék. (Lásd a tegnapi és tegnapelőtti karcolatot.)

A Ház vénei összedugták a fejeiket. Ez csak epidema lehet. Valami csodálatos beszélési bacilus, melyet nem lehet kiölni semmivel.

Ugyanazt mondták el, amit már hallottunk: Szentes borzalmait, Bács megye titkos betegségét (gyógyítja dr. Drakulits) s Erzsébetváros multját és jelenét.

Mind-mind a saját hajóját, fészkét mutogatta, amelyből előkerült, csak éppen Olay Lajos tért ki jó borízű hangon, országos kérdésre is, kifogásolván, hogy az elnök kávészín kabátban ül az elnöki trónon. (Sejtettem én már tegnapelőtt, hogy ez a kávészín kabát még szépen kinövi magát.)

Olaynak ma rossz napja volt, pedig roppant érzékeny a lapszusok iránt.

Egyszer évek előtt adóügyekben szólalván fel, elbotlott a nyelve, mert egy konkrét esetet akarván felhozni, érzékeny hangon kezdé szavalni:

- Ösmerek tisztelt Ház egy szegény özvegy asszonyt, aki a négyemeletes Sugár úti háza után...

Ennél a szónál kitört az általános hahota. Olay elrestellte magát, s két évig nem szólalt fel a Házban utána.

A mai beszédje se volt szerencsés. Öt-hat ilyen »özvegy asszony« volt benne, s ha a tisztelt szónok következetes arányokban gyakorolja az önfegyelmet akkor legalább tíz évig nem fogjuk hallani. Olay már csak az új parlamenti házban fog felszólalni.

De a többi, én istenem! Mi lesz még a többivel? Balogh Jánosba még egy nagy beszéd van befojtva. Issekutz egyre jegyez. Drakulits feszülten figyel s kísértetiesen mereszti egyébként barátságos, barna szemeit a jegyzői táblákra.

Sima ma annyira belejött, hogy még Horváth Gyula se bírta elállítani. Pedig odament hozzá: »Elég volt« - mondá.

- Nem lehet - felelte Sima és tovább beszélt.

Egy fájdalmas rángás zilálttá tette arcvonásait, látszott rajta, hogy szeretné meghozni az áldozatot Horváth Gyulának, de nem lehet, nem lehet.

Csakis azon örök elméletnél fogva, hogy minden véges e földön, lett vége Sima beszédének (azazhogy egyszerűen leült pihenni ideiglenesen hétfőig), s megszakíttatván a tárgyalás, Pázmándy interpellált a Radeczky-ünnepély tárgyában, keserűen panaszkodva a kormányra és a képviselőkre, kikről az hírlik, hogy holnap Bécsbe mennek.

Suttogás keletkezett minden vonalon.

- Hát kik mennek a képviselők közül?

- Titokban tartják - évődtek a mamelukok.

- De hiszen mégis csak ki fog sülni.

- Dehogy. Álarcban lesznek a mieink.

Szapáry megfelelt a sürgős interpellációra, hogy a törvényhozás nem vesz részt hivatalosan az ünnepélyen; egyénileg pedig senkit se lehet megakadályozni, hogy ne menjen, ha kedve tartja.

Károlyi Gábor dühösen és csövestől, mint valami mitrailleuse szórta, okádta a közbeszólásokat. Pázmándy kesernyésen riposztírozott, de a többség tudomásul vette a miniszterelnök válaszát. A kormánypárton csak Károlyi István gróf és Atzél Béla báró maradtak ülve. Két dacos kuruc. Míg ellenben Apponyi Albert egypár hű emberével felállott.

- Radeczkysták! - kiálták a szélbalon fájdalmas csalódással. Lesújtó tekintetek egész kereszttüze szúrta az ellenzéki vezért.

A nemzeti párt nagyobb része nem követte vezérét.

Beöthy Ákos kedvetlenül petyegette az ujjait.

- Vége a népszerűségünknek! (Hozzátehette volna: »pedig nehezen szereztük«. S vígasztalhatná magát: »hiszen úgyse volt nagyon sok«.)

Ezt úgy gyanították az Apponyi szárnysegédei is, mentsünk meg, amit lehet, s elkezdték ketten is kapacitálni a konsternálókat a dolog igazi megmagyarázásával.

Én magam is találkoztam az egyik szárnysegéddel:

- Hát tudod-e, miért állt fel Apponyi? Azért, mert jó barátja Wenckheim Frigyes grófnak. Wenckheim Frigyes gróf pedig unokája Radeczkynak. Hát ezért állt fel Apponyi.

- No, ez egészen más! Így már értem.

Hanem a másik sarkon megint beleütődtem egy másik Apponyi intimusba.

- Hát tudod-e miért állt fel Apponyi? Azért, mert Pázmándy helytelenül szövegezte az interpellációt, mert Apponyi azon az elvi állásponton van.

- Tudom, tudom de most már megint nem értem.

Mindamellett ne firtassuk, miféle magasztos célból állt fel Apponyi. Mert bolond fővel még kitalálnánk és semmi se maradna többé homályban az ő kristálytiszta átlátszó politikájából.

Az ember a következőket nézi meg, ha a tanácsterembe lép.

Fekete kabátban van-e az elnök?

Ott van-e Sima, Balogh?

A karzaton setteng-e Perl öcsénk?

Magával hozta-e a fotográfus-gépét Andreánszky?

Ott vannak-e a mágnás asszonyok?

Jókedvű-e Széll Ákos? Hogy van öltözve Fenyvessy Ferenc?

Ezen, s több efféle jelek után lehet megítélni, nyugodalmas vagy izgatott ülésre van-e kilátás? Lesznek-e nagy beszédek és megrázó jelenetek?

De a véletlen is valami. A véletlen nagy úr. S bár nincsen szavazata az alsó házban, néha kijátssza a legkomolyabb jeleket s olyan szcénákat sző össze, amikre senki sem gondolt volna.

Ma annyira kifogyott volt az ellenzéki éléstár, hogy már a vándor cigányokat akarták megenni. Egyéb már nem akadt. Bujanovics Sándor tartott vándorlásaik megakadályozása mellett egy hosszabb spícset, amibe beleszólt Károlyi Gábor.

- Egy főispánt kell nekik kinevezni.

- Jó lesz Károlyi Gábor - mondá egy hang jobbról.

- Jobb lesz Kőrösi Sándor - kötekedett egy másik hang balról.

Ily derült dévajkodások közben született meg a mai vihar egy picinyke magból, melyet Madarász bátyánk vetett el. Mindég derék jó magvető volt az öregúr.

Madarász bácsi kifogásolta, hogy a csendőrség karszalagján rajta van a fekete-sárga szín, a táskáján pedig az a megutált madár, amelynek azért van két feje, hogy két szájjal ehessen. De már ezt nem Madarász bácsi mondja, hanem mi, ámbátor Madarász bácsi a legilletékesebb a madarakról szólani. Ez a szakmája.

Segítségére érkezvén Thaly is, felvilágosítást kérnek Szapárytól, mire a miniszterelnök előadja, hogy a véderőről szóló törvény megállapította a honvédség jelvényeit, melyek egyenlők a közös hadsereggel. Ugyanez mondatott ki a csendőrökre nézve, a mi ajánlatos is a csendőrök tekintélyére nézve.

Nagy mozgás támadt a szélsőbalon. Valaki ingerülten felkiáltott.

- A kétfejű sas adja meg a tekintélyt?

- Csak azért mondtam ajánlatosnak - folytatta Szapáry -, hogy ne lehessen különbséget tenni ebben, s a csendőrtiszt valódi tisztnek tekintessék.

- Nem restelli ezeket mondani? - pattant fel Hoitsy Pál.

Polónyi fürge vércse, hirtelen lecsapott, ügyesen, ravaszul átgyúrta a Szapáry feleletét támadáshoz alkalmasnak, s az ilyenekben határozottan zseniális a függetlenségiek vezére. (Mert ő a vezér már; Helfy megsavanyodott tej, Irányi pedig megette maga magát, mint a gyertya, mikor elég.) Polónyi mennydörgő hangon frivolitásnak mondja a miniszterelnök szavait, hogy a csendőrtisztek tekintélyének egy rangba helyezéséhez a kétfejű sas szükséges. Magyarországnak megvannak a maga színei.

- Gyalázat! - zúgja a balpárt. Az egész balmező mozogni kezd.

S mikor Polónyi határozati javaslatát nyújtja be a fölháborodás pátoszával, melyben utasíttatik a miniszterelnök, hogy haladéktalanul intézkedjék a fekete-sárga szín és a kétfejű sas eltávolításáról, epés kiáltások kelnek szárnyra:

- Vád alá kell helyezni!

Éktelenné torlódik a zaj. Rikácsolás, tombolás. A Lakatos Miklós mankói megzörrennek. Károlyi Gábor kiugrik a padból, a mediumra csörtet s valamit odadob a Ház asztalára.

László Mihály behunyja a szemeit.

Szent isten, ez egy petárda lesz.

De amint látja, hogy nem röpülünk a levegőbe, kinyitja a szemeit félénken, s íme a Ház asztalának naptól sütött mosolygó zöldjén, egy csendőrtiszti aranyos kardbojt csillámlik, tündöklik vádolón, ingerlőn, vérforralón...

Ez az úgynevezett Pázmándy-féle szemléleti rendszer. A múlt országgyűlésen elhozott egy egész puskát, most egy kardbojtot szerzett valahol, s türelmetlenül várjuk az időt, mikor egy egész cserepárt állít be a Ház asztalára esetleg a szakácsnőjével együtt.

Szapáry nyugodtan nézte a tornyosuló vihart, de a Wippek aggodalmasan számítgatták a képviselőket, pro és kontra. Zizegett ott künn a telefon, egy perc műve volt, robogtak a fiákerek, a lélekszállító szekerek mindenfelé.

A habarék párt titokzatos homályba burkolva terült el eddig a maga medrében, nem tudván, haragudjék-e vagy ne, nem tudva, hogy a vezér melyik arcával jött be ma; azzal-e, amelyik Bécs felé van fordulva, vagy azzal, amelyik Debrecen felé néz?

Végre felállott Apponyi gróf, s elmondta valamivel szebben azt, amit már tisztelt barátja Polónyi elmondott. Plagiosippus méregbe jött volna, ha a karzaton ül vala. Apponyi s a nemes hév aranyával befutatott beszédje, szép hangja, még csak jobban feltüzelte az ellenzéki elemeket s Ugron beszédje alatt észrevévén, hogy a mamelukság bevonására készületek történnek, tüzes hangon kezdték követelni: Szavazzunk, szavazzunk!

Az elnök felfüggeszté az ülést öt percre.

Öt perc is nagy idő. Addig sokan jöhetnek. Most minden szempillanat drága.

Az ellenzék hevesen kiabálta:

- Nem kell az öt perc. Nem kell. Nem kell.

De az elnök gavallér ember; ha egyszer ideadta az öt percet, hát restellné visszavenni többé.

Az egész Ház a folyosóra ömlik. Az ellenzékiek kiveszik az órájukat s érdekfeszülten nézik, milyen lassan cammog a picinyke nyíl.

Lázas zsibongásban van az egész folyosó. Képviselők jönnek a korridor felől, s kitörő öröm fogadja őket, azon párt szerint, amelyhez tartoznak. Bácsika volna most még az öreg Csatár is, ha egzisztálna, s örülnének emitt még Dobránszky Péternek is. A most érkező Zay kezét melegen szorongatják.

De bár éppen dél van, s ilyenkor szoktak jönni legsűrűbben a nagyságos urak, ma mégis lassan szállingózik a hadi erő a megütközéshez.

A galoppinek ijedten össze-vissza beszélnek.

- Kevesen vagyunk. Húzni kell az időt.

Más galoppin megnyugtatón jelenteni:

- Meg van a többség! Mérkőzhetünk.

Az öt perc eközben elmúlik. Az ellenzék robogva keresi az elnököt. Hol az elnök, hol az elnök?

Az öreg Csanády az ökleit rázva, fenyegetőzik:

- Ha nem jön az elnök, mindjárt én nyitom meg az ülést mint korelnök.

- Már harminc másodperc késés van - zúgolódnak -, s az elnök még sincs elő.

- Harminc másodperc! Borzasztó!

- Hallatlan erőszak!

- Keressük meg az elnököt!

Végre előkerül az elnök, lassan fölsétál az emelvényre (s ez is tíz másodperc), megpedergeti a bajuszát (egy másodperc), fölteszi a fekete pápaszemét (egy másodperc), az lecsúszik az orrára, megigazítja (két másodperc). Ezalatt megjönnek az államtitkárok. Az elnök megrázza a csengettyűt (hét másodperc). Aztán int a jegyzőnek, hogy szólítsa fel a következő szónokot...

A jegyző a torkát köszörüli (fél másodperc), aztán vontatottan kiáltja:

Ró-na-y Ja nos! (Itt is egy fél másodpercet sikkasztanak.) Ezalatt megjön Jókai Mór.

Soha még szónokot nem hallgattak türelmetlenebbül, mint János urat. De Rónay János föl se veszi a tengerzúgást köröskörül, ő csak védi, lelkesen védi a kormányt, szinte szeretné, hogy két szája lenne, mint ahogy a kétfejű sasnak van, hadd szólhatna most mind a kettővel.

S János úr csakugyan bebeszél a terembe vagy hat-hét mamelukot, kik azalatt sebbel-lobbal jönnek az élénk, nyüzsgő, kavargó áradatba.

Elnök bezárván most a vitát, Pulszky Ágost, az előadó emelkedik föl orkánszerű »szavazzunk« kiáltások között. Pedig e beszédnek kár lett volna elmaradnia.

Pulszky fejtegetése fölötte hasznos szolgálat volt a szabadelvű pártnak. Az ő érvei sok kételkedőt győztek meg arról, hogy a kormány helyes alapon mozog. Mert hogy a magyar ember nem szereti a sárga-fekete színt, az természetes (nem szavaz arra jó kedvvel senki), a kormány se szereti a sárga-fekete színt, de mint Ucsu mondja: nem lehet minden nap király nyakára menni, hogy ez se kell már, az se kell már.

Pulszky beszéde persze nagy részben a zajba veszett. De kivált azzal az érvével, hogy a csendőrség élén egy honvédtábornagy áll, s a csendőrség honvédségnek tekintendő, némileg lehűtötte a háborgó kedélyeket. Az ördögök garádicsa lefelé menet. A honvédtiszt megkapta a közös tiszt bojtjait, a csendőrtiszt megkapta a honvédtiszt bojtjait. Az egész dolog ott van elhibázva, hogy a közös tiszt minek hord sárga-fekete bojtot? Ezt kellett volna megakadályozni az őseinknek valamikor!

Pulszky nagyon értékes (incidentaliter értékes) beszéde után, végre megkezdődött a szavazás a K. betű kihúzásával.

Egyike volt azoknak az izgatott szavazásoknak, amelyek csak ritkán, izgatott pillanatokban fordulnak elő. A pártok bent maradtak ülve a padjaikban és ingerülten néztek egymással farkasszemet. A levegő foszforos. S a rakéták röpködnek szerte, rakétáknak mondom, de inkább gorombaságok.

A Mikszáth »nem« szavazatánál viharos »Hoch« hangzott fel. Mire a szabadelvű párt éljenzett.

Péchy Tamás »igen«-jénél falrengető éljenben tört ki az ellenzék. Őszül, rohamosan hanyatlik erejében a volt elnök; mert a nagyobb fajtájú öregség jele e szertelen falánkság az éljenekre.

Thaly lelkesen kiáltott fel:

- Az őse is kuruc volt!

Tisza Kálmán is megkapta a »Hoch«-okból a maga részét. A nagy államférfiú mosolygott. Mint mikor valaki valami régi ismerősével találkozik.

Jókai, akit szintén meghocholtak balról s megéljeneztek jobbról, mély meghajlással mondta az ellenzék felé fordulva:

- Köszönöm szépen, uraim!

Így folyt a gúnyolódás, pisszegés, hahota; s a jutalmazó »éljen« (báró Atzél Béla és Zsámbokréthy Emil kormánypártiak igen szavazatainál), míg végre eldőlt a kocka harmincöt szótöbbséggel.

Madarász bácsi dörmögve és sóhajtozva jött ki az ajtón:

- Azt a rusnya madarat csak mégse bírjuk elpusztítani.

A kétfejű sast értette. Ott fog az röpködni a csendőrők táskáin ezentúl is. Úgy döntött a t. Ház, nem a szíve szerint, de az esze szerint.

De ám a Madarász bácsiék elméje se pihen, ők is szövik ellene, egyre szövik az újabb tőröket. Nem az utolsó próba volt ez.

Ma nem szándékoztam az ülésre elmenni; későn keltem fel és az egyik miniszteriumban volt dolgom az államtitkárnál.

Ott elbeszélgettünk egy kicsit a Ház viszonyairól úgyhogy a beszélgetés voltaképpen e leíráshoz tartoznék. Bosszankodtunk, hogy az indemnity vita csak nem akar sehogy véget érni, mikor már befejeződnék, mindég akad valami sületlen felszólaló, s mint a Seherezádé mese láncolata odább nyúlik a másik napra. Pedig nem lehetne mondani, hogy valami vehemensen folyik a vita; sőt inkább vontatottan, unalmasan s mégse normális a Ház... Valami lappangó láz van az idegekben. Észrevenni alig lehet, csak egyes szimptomák jelzik.

Különös jelenség például, hogy Horánszky Nándor, aki elvégre is dzsentleman ember, magánbeszélgetések titkaival lép fel a Házban. Hova leszünk, ha még diskurálni se merünk többé?

Tüzet jósol a nép, mikor a tyúkok kukorékolnak. Mert az csak a kakasok privilégiuma. Igaz, hogy Horánszky, aki per procura tartott programbeszédet a kerületében, most a Linder füle útján hallja a magánbeszélgetéseket.

Szóba jött, hogy egy igen derék vezére az ellenzéknek, aki az ideális nemes fölfogás híve, arra szólíttatván fel a minap, hogy akadályozzon meg valami egészen illetlen dolgot, ami a pártban készül, azt felelte:

- Nem vagyok én konstábler.

Egy másik vezér, egy másik ellenzéki törzsnél, így nyilatkozott: »Az obstrukció mindig a zsebünkben legyen, mint a tűzkő«. Irányit Károlyi Gáborék viszik; Helfy, a hajdani »magyar-magyar«, a Kossuth palatinusságát viseli, de a Polónyi udvarában. Apponyi megittasultan a képzelt népszerűségtől, szövi édes terveit éppen olyan formán, mint ahogy a takács sző, hogy vetélője hol jobbra, hol balra szalad...

Ilyenformákat beszélgettünk, festvén az idők bizonytalanságát, kiemelve Szapáry szívósságát, aki férfiasan áll meg az öröklött bajok közt hát előbb-utóbb le is kell őket győznie. Végre arra a témára térvén, hogy immár képviselők nem is diskurálhatnak egymással, mert nem tudni, mikor jön ki nyilvánosságra a bizalmasan kiejtett szó, egyszerre elhallgattunk, és igazunk volt, mert íme ez a beszélgetés is ki van ide nyomatva.

A miniszterium nagy faliórája túl járt a délen.

Az államtitkár becsengette az inasát. Meg kellene tudnunk - mondá mi van a Házban. Eredj, fiam kérdezd meg a telefonon.

- Az bizony jó lesz. Hátha szavaznak.

A szolga kiment a telefonhoz s néhány perc múlva visszajött jelenteni.

- Az indemnityt tárgyalják, méltóságos uram.

- Azt tudjuk - szólt az államtitkár, mosolyogva azon, hogy az egyszerű legény ilyen parlamentárisan fejezi ki magát.

- Nem kérdezted, ki beszél?

- Az üzenik, hogy egy unalmas professzor, kérem alássan.

- Hiszen mindenik unalmas. De azt kérdezted volna meg, lesz-e a szavazás?

- Majd megkérdezem.

- Azt is kérdezd meg, hogy érdemes-e bemenni?

Kiment s kevés vártatva visszajött ismét.

- Nem lesz szavazás kérem alássan, és nem érdemes bemenni.

*

Később mégis bementem, de csak a farkára értem az ülésnek (a Szilágyi féle interpellációkra).

A terem már meglehetősen üres volt, csak a szállingó rezedaillat jelezte a szélső jobbon az úgynevezett mágnás negyedben, hogy ott nehány perc előtt még elegáns uracsok ültek. Az elnökön fekete kabát volt. Sághy professzor céklaszínű arcával izgatottan futkosott a folyosón összefogdosni a gratulációkat »fényes« beszédjéhez. Kemény Endre gunyoros melankóliával dicsekedett: »Ma megint szerepelt a família«. (Ugyanis Kemény Pál beszélt.) Fabiny vidáman dörzsölte a kezeit. Egy láthatatlan felirat ragyogott izzadó ráncos homlokán: »Megvédelmeztem Dezsőt.«

Minden egyebekben azonban tárgyilagosan és híven referált az ülésről a földmívelési minisztérium szolgája. Nincs nekem ahhoz se elvenni, se hozzátennivalóm.

A szónokok beszéltek, egyre beszéltek (hiszen mindennap csak ez történik), kisebbek-nagyobbak jöttek, mint ahogy a vízben vegyest úsznak a halak, fiók pontyok s nagy kopoltyús öregek. A sok beszédet már megunták. A hallgatókat is, mint a szobrokat, befutja bizonyos idő múlva valamely sajátszerű patina: a közöny. Pattoghatott Kun Miklós és Csanády bátyánk aluszékonyan ingottak a fejek a homályos teremben, melybe benézett az üvegtetőn át, mogorva arcával a borulat. Csak hadd legyen még egy kis májusi eső. Csupán Széll Ákosnak a whipper-inek főmesterének volt lázas napja.

A szokott sablon helyett, hogy leírjuk rendes egymásutánban a szónokokat, azok sikerét, kudarcát, rikító vidám színekben vagy bágyadt, hangulatkeltő világításban fordítsunk most egyet a dolgon, ne törődjünk vele az egyszer, hogy mit csinál a Ház, hanem csak azt nézzük, hogy mit csinál Széll Ákos. Hiszen meglehet, abban is benne lesz az ülés rajza.

Széll Ákos összeolvasta Csanády beszéde alatt a jelenlevőket; 61 ellenzéki, 43 szabadelvű párti.

- Jézus Mária! Tizennyolc többségük van!

Elhalványodott. Homlokát kiverte az izzadtság, szemei elhólyagosodtak, ajka szederjes színt vett fel. Kifutott a folyosóra.

Ott ült Széchenyi Tivadar gróf és Pulszky Ágoston.

- Már csak tizenöt többség gondolta megkönnyebbedve és rágyújtott.

- Ne menjetek el - mondá. - Ne menjetek el az isten szerelméért! (S kezeit összetette.)

Serbán Miklós kijött az ajtón. Serbánon új ruha volt. Csinos öltözet. Mindenki magasztalta. Az új ruha kifelé vonzotta Serbánt a városba, az utcákra, a korzóra.

A ravasz Széll Ákos észrevette:

- El ne menj, fiacskám, mert fontos beszélni valóm van veled.

Eközben Pulszky Ágostont (akin szintén új ruha volt, de senki sem dicsérte) elfogta a keserűség:

- Nem értem azt az én szabómat. Mindig becsap. Az én ruháim senkinek se tetszenek. Pedig egy szabóm van a Fejérváryval s hányszor mondtam már neki, hogy szakasztott olyat varrjon, mint a Fejérváryé. De a mamlasz azt állítja, hogy lehetetlen.

Ezalatt megérkezett Harkányi Frigyes.

- Isten hozott - kiáltá kitörő örömmel Széll Ákos. »Már csak tizennégy többség« motyogta kézdörzsölve.

- Jaj azok az államtitkárok! - s ingerülten emelte fel az ökleit, a levegőt fenyegetve.

Végső reményképpen bepillantott a büffébe. Ott reggelizett Szilágyi Dezső.

- Hollá csak tizenhárman vannak.

A 13-as szerencsétlen szám! - gondolta magában megelégedetten. Ezekből egy meghal egy év alatt. S sietett vissza megmondani az ott dangubáló Éles Henriknek »Ne búsulj, lesz kerület«.

- Hol?

- Azt még nem tudom, de lesz.

Majd eszébe jutott az olvasószoba: oda is bekukkantott, hátha van ott valaki.

S csakugyan ott ült Veszter és levelet írt a választóinak.

Veszter felriadt, meglátván Széllt.

- Talán szavazni fogunk ma?

- Oh dehogy. Hát nem olvastad, hogy Futtaki szerdára teszi a vita bezárását. Bátran hazamehetsz, Imrécském!

- De hiszen az utolsó szónok beszél...

- Ugyan, ugyan! - fedte meg szelíd hangon. - Csak nem akarsz valamit jobban tudni, mint Futtaki?

Amire elszégyenelvén magát Veszter Imre, nyalábra szedte az iratait és csakugyan hazament.

Kisvártatva azonban berregett a csengettyű odabent s híre kerekedett a folyosókon, hogy a vita csakugyan be van zárva. Csanádyt nem merte túllicitálni senki.

Ijedten futott be Széll Ákos s kezdte újra összeolvasni a pártokat. 65 ellenzék s 41 szabadelvű. Két mameluk elveszett azóta.

- Oh hadak, hadak! Oh mezei hadak!

Piros, egészséges arcára a rémület ült ki, »végünk van«. Hegedüshöz futott. (Az mint első zárszónok éppen az imént állott fel az előadói székben.)

- Beszélj, Sándor, beszélj! Minden szavad arany. Jól paprikázd fel az ellenzéki zárszónokokat. Szórd a témákat közéjük.

Össze volt zúzva. A máskor eleven, fürge háznótárius összezsugorodva cammogott a telefonhoz, s tört, tompa hangon osztá intézkedéseit; szeretett volna magának ebben a percben olyan hangot, mely végigsivít, bömbölve az egész város felett:

- Jerrtek, jertek!

Kiállt a kapuba. Sóvár szemekkel lesve a robogó fiákereket. Jöttek is hála istennek. A nap délfelé szépen előbukkant a felhők közül és elkezdett mosolyogni. A nyájas idő majd csak idecsalja a képviselőket.

Jött Jókai, előrobogtak a Miklósok, jött Nákó Kálmán, jött Luppa Péter, egy-kettő a mezei hadakból; bevetődött gróf Teleki Samu, s valami dolga lévén a Sándor utcában az »írói püspökség« alapítójának, Szájbely Gyulának, betért az eső elől.

Percről percre kedvezőbb a szituáció. Ehol döcög ni nyomatékos léptekkel Péchy Tamás.

- Ez is a mienk! - dünnyögi a whipp savanyú képpel.

Ragyogó főuri fogat áll meg, structollas zsinóros kocsissal. Károlyi István gróf pattan le sikkel, ruganyosan.

- Istenem, hova számítsam?

Széll Ákos kedves volt és alázatosan köszön mindenkinek, még Jellinek Artúrt is majdnem megölelte.

Dictum-factum, mire Hegedüs bevégezte a beszédet, volt 70 kormánypárti és 70 ellenzéki.

- Már bízom - sóhajtá Széll Ákos és nagyot lélegzett.

Hegedüs szép, szellemes beszéde után Helfy állt fel, délután egy óra táján. A szokott módon perorált, elég okosan, de nem elég érdekesen.

A beszéd után Széll Ákos megolvasta az embereket. 68 ellenzéki és 70 kormánypárti. Az ellenzékből kettő elveszett.

- Megélünk - szólt hetykén és egy havanna szivarra gyújtott.

Ott benn Apponyi kezdett beszélni. Természetesen »nagyszabású« beszédet mondott. De mit érdekelte ez Széll Ákost? A szavak, csak szavak. Ő most a számoknak él.

Apponyi beszéde után természetesen nagy éljen morajlott fel. Széll Ákos eldobta a szivarát s bement újra megszámolni a képviselőket.

100 kormánypárti és 61 ellenzéki.

- Gyönyörűen fogy az ellenzék - sziszegte kéjjel boldogan.

Eközben már a két órához közelgett az idő, s Wekerle pompásan beszélt a korgó bali gyomrok nem bírtak dacolni tovább. Az éhség erősebb a hazafiságnál.

Széll Ákos besétált nagy gangosan még egyszer, hogy egy végső komputust csináljon. Összeolvasta a képviselőket még egyszer, s íme 100 kormánypárti volt bent s 43 ellenzéki.

- Hallatlan, milyen léhák ezek az ellenzékiek - morogta, amint ismét kijött ragyogó, kigyúlt arccal a folyosóra.

Járása egyenes volt, testtartása kevély, s hangján kiérzett a dölyf.

- Iszonyú többség! Borzasztó többség! - S kis kézi tükrét kereste. Talán meg akarta benne nézni azt az iszonyú többséget.

Belülről fel-felviharzott a helyeslő zúgás a pénzügyminiszter beszédjébe. Ő az utolsó felszólaló.

S e percben (mikor már mindenki várta a szavazásra hívó csengettyűt) lihegve, zihálva törtet a korridor felűl egy elkésett alak szárnyakban úszó kabáttal, előre szalajtott nyakkal.

Krajtsik volt.

- Szervusz, Ákos - mondá mohón elfúlva Széllnek. - Nem késtem el.

Széll Ákos elbiggyesztette az ajkait:

- Nem. De nem kellesz. Az ördög hítt ide lábatlankodni.

*

Ilyen különös hullámzásoknak van a voksoknak értéke, becse kitéve a tisztelt Házban s ilyen különös módon folyik le az ülés, ha a wipper álláspontjából eleveníti meg az ember.

Gróf Bethlen András ravasz ember. A hajával rászedi az egész országot, a terveivel meglepi az egész parlamentet. Nem egy ügyes eszmét vitt már keresztül s azontúl is egész raktára van a tervekből. Hogy jól viszi a reszortját, semmi sem mutatja inkább, mint az, hogy a földművelési vita a legunalmasabb. Nincsenek támadások, nincsenek jelenetek. Negyven-ötven honatya könyököl ott véghetetlen unalomban. Mindenkinek külön pad jut, s mindenkinek jut külön szónok is, mert a fiatal talentumok, szántóvetők és laikusok, különös divatból egymásután megeredtek e tárcánál. Egypár erős tehetség fel is vetődött, mint Bethlen Balázs gróf, aki szép beszédet tartott a vita elején, de még fiatalos modorban, legjobban kivált azonban Miklós Ödön, pompás érvelésű felszólalásával.ˇ(»Ebből a gyerekből államtitkár lesz« mondogatták a Ház öregei.)

Napok múltak, de a vita még mindég tart. Egynek is, másnak is akad valami pepecselni valója, és az ellenzék olyan álnokul csinálja, hogy mire a szónokok elfogynak a táblán, mindig állít valakit, aki az időt agyonbeszélje az ülés bezártáig. S reggelre aztán új orátorok támadnak. Álmodnak valamit reggelig.

Ámbár ravasznak mondtam Bethlen András grófot, ezt a földművelési reszortot mégis ügyesebben vitte valamikor Mátyás király Gömörben, mert így szólott a disputáló urakhoz:

- Nosza, előre urak, próbáljuk meg, hogy megy a dolog. Ki jön velem versenyt kapálni?

Gara uraimék akkoriban, mint a krónika beszéli, megfogták a kapa nyelét, de Helfy uraimék, azt hiszem, elszökdösnének apródonkint, s Bánffy egy óra alatt bezárhatná a vitát.

Így azonban foly, egyre foly. Bent kevesen hallgatják a képviselő urak inkább a folyosót özönlik el, s a Ház különböző helyiségeit.

A folyosón Janicsáry Sándor (az öreg aga) pattog jóízű humorral, hogy ő most milyen bajban van és szidja derűre-borúra a kormányt.

- Mi bajod Sándor bácsi? Mit mérgelődöl?

- Hogyne mérgelődnék, mikor nem tudom, hogy hol lakom?

- Hogyhogy?

- Levelet szeretnék írni az ispánomnak, de őt se tudom, hol lakik.

- Hát Bresztovácon.

- Hiszen persze hogy ott laktunk. Csakhogy Bresztovác már nem létezik. A belügyminiszter átmagyarosította nevét, de elfelejtettem, hogy mire. Most ha haza akarnék menni se tehetném, míg Szalavszkytól meg nem kérdezem az illetőségi helyemet.

Az olvasószobában minden asztalnál ír valaki. A büffében mindenki eszik. Ezek nem érdekes helyek. Hanem kukkantsunk be a háznagyhoz, hol gróf Teleki Géza szokta tartani vidám anekdotákkal a betérőket.

A háznagyi irodában gyűlik össze minden hír, minden pletyka. Betekint Molnár Antal egy kis konyakra, s hirtelen elbeszéli, ami érdekes a tanácsteremben történt. A tisztviselők a Ház környékének eseményeit tartják evidenciában. A jegyeket kérő idegenek a városban történteket csevegik el vidám mártásban.

Egy negyedóra a háznagyi szobában többet ér, mintha az összes lapokat elolvassa az ember.

Bekocog fontoskodó arccal, összeráncolt szemöldökkel Bánó József.

- Mit hozott, Józsi bácsi? Isten hozta!

- Valamire figyelmeztetlek, urak komoly dologról van szó!

- Parancsoljon, Józsi bácsi!

- Ami Párizsban megtörtént, az itt is megtörténhetik. És meg is fog történni! Tapasztalt ember vagyok, én mondom nektek. Emlékezzetek rá.

- Mi történt Párizsban, Józsi bácsi?

- Hiszen tudjátok. De itt is érik. Legyetek szemfülesek, mert bizonyára mondom nektek, hogy gyanús alakokat láttam az imént lemenni a Ház pincehelyiségeibe. Hm, hm! Rosszat érzek, urak.

A háznagyi irodában megnyugtatják az érdemes honatyát, hogy a három munkás nem csempészett le dinamitot maga a háznagy rendelte oda, valami szakadást beépíteni.

- Nono - dünnyögi Bánó Józsi elmenőben és az ajtóból még egyszer visszafordul baljóslatú hangon: - Nono, urak.

Alighogy Bánó elmegy, jön fújva, lihegve Prileszky Tádé.

- Micsoda dolog az, gyerekek, hogy nem nyitjátok ki a teremben a felső ablakot, amúgy félig, mint nyáron szokott lenni, majd megfulladunk a melegtől.

Prileszkyt is elcsitítják.

- Május elején még hideg van, Taddus bácsi. Egyébiránt majd intézkedünk!

Prileszky hatalmas medve léptei még visszhangzanak a távolból, midőn újra megnyílik az ajtó, s belép méltóságteljesen, mereven Irányi Dániel.

- Tisztelt háznagyi hivatal - szól a nevezetes parlamenti férfiú -, méltóztassanak intézkedni a terem befűtése iránt, mert fázunk.

Irányit szintén lecsitítják.

- Májusban már meleg van, Dani bácsi. Egyébiránt intézkedünk.

S ez így megy az egész ülés folyama alatt tarkábbnál tarkább képekben váltakozva mígnem egy riadó csengettyűrengés a tanácsteremből, egyszerre begyűjti a környék minden eleven lelkét a tanácsterembe, s rögtön síri csend honol a büffében, a folyosókon és a háznagyi irodában.

Csak a kapus léptei kongnak künn az előcsarnokban kísértetiesen.

A zordon fönséggel hömpölygő idő parányi hitvány szolgája, az órákat mutató nyíl, amily kérlelhetlenül megérkezett tegnap a XI-re (s Baross kilehelte lelkét) épp olyan ridegen elérte ma a XII-es számot, s Bánffy megnyitotta az ülést.

A képviselők néma csöndben foglaltak helyet padjaikban; fekete kabátokba öltözve. Borongós arccal, redős homlokkal.

Mindenki szeme a miniszteri zsöllyékre tapadt, kivált arra az egyre a középen, arra az üresre.

A csöngettyű fölsírt az elnök kezében szívet tépő hangja átfutott a hátgerinceken s megkezdődött a Baross-legenda utolsó epilógja.

Nem az utolsó. Hiszen holnap ott fognak menni még egyszer mögötte a miniszterek, a honatyák, az egész párt, az egész Ház, harangzúgás közt, meghajtott fekete lobogókkal s aztán vége. Az illavai kripta befogadja csendesen...

És azután lesz még egy nap és azután áttér a t. Ház a napirendre.

Mert mind ennek így kellett történnie. A sárga rém intett, s Barossnak mennie kellett. Akinek a sárga rém int, az követi, az ellen nincsen se immunitás, se indemnity. Mennie kell, akár országot dirigál az illető bársony székből, akár kabátokat foltoz az Akácfa utca egyik pinceszobájában.

Nem, ő éppen úgy nem élhetett tovább egy napig, mint ahogy nem élhetett százezer napig. Az óra letelt. A nyíl elérkezett a XI-esre.

Hiú fecsegés, hogy ha így, ha úgy, ha nem dolgozik annyit, ha jobban vigyáz magára stb. Hát lehetséges lett volna az? Mindennek úgy kellett történnie, amint történt.

Rajta volt a Nessus-ing. A Nessus-ing égett. A Herkules elégett, elemésztődött. Megszűnt.

S az óramutató ridegen, lomhán megy tovább...

Megy s hiába kiáltana oda a miniszterelnök, ki búsan lehajtott fejjel ül megcsonkult kabinetje élén:

- Megállj idő! Egy titánt törtél össze!

Az idő menne, egyre menne s megy is, bár lassan, míg a jegyző olvassa a jelentéseket s a jó öreg Csanády (aki pedig már olvashatta a saját nekrológjait), szittya-makacssággal hallgatja, az elnöki tribün elé állva. Attól a sok protokollum-hallgatástól romlott meg az öregúr stílusa.

Ezután feláll Szapáry. Hangja a kriptaszerű csendben átnyilallik a szíveken. Tompa, mintha fátyolba volna vonva, s valami fájó melankólia reszket rajta.

Egy légy repülését meg lehetne hallani. De egy se repked.

Úgy, úgy, figyeljetek ti parlamenti tagok, ti ország hatalmasai, fojtsátok el a lélegzetet is lássátok meg, hogy egy a hazáért összetört óriásnak mit adhattok.

Adhattok-e neki csak egy napot is?

Nem. Mindössze egy jegyzőkönyvi megörökítést (hat csöpp tinta), egy részvét-iratot a nagy távozó családjához (ez is hat csöpp tinta), egy koszorút (egy nyaláb virág), országos költségre a temetést és egy kíséretet. Mindössze ennyit az utolsó nagy útra.

Felzajlik még egyszer a »helyes, helyes« halkan, csendesen dübörög végig a Ház minden oldalán. Mintha rögök hullanának. Az utolsó »helyeslés« Barossnak. De már ő nem hallja.

Az elnök kissé fölemelkedik helyén:

- Méltóztatnak elfogadni?

- Elfogadjuk.

- Kimondom a határozatot.

S ezzel elhagyja székét, vége az ülésnek, vége e bús akkorddal a Baross-legendának. Átmegy a történelembe, a regékbe...

A képviselők leverten, gondolatokba mélyedve, lehorgasztott fejekkel távoznak az ajtókon, ellenzékiek, kormánypártiak egyformán. S egy halk sóhajban ad hangot szűkebb bánatának, még sebesebben rázva ősz fejét, az öreg Ucsu:

- Hej, sok víz lefolyja a Vágon, míg megint egy ilyen tót találkozza magát.

A nap pedig lángkévékben szórja a maga fényét a folyosóra, a korridorra. Vidáman mosolyognak, nevetnek az ablakok, a falak, künn a Múzeum-kertben a falevelek.

A forintnak, meg a krajcárnak vége. Ezzel az esztendővel ők is kimúlnak a világból. Oda kerülnek, ahová a rézitce (literben válogat már a korcsmárosné lánya, Rézi!), a pandúr, meg a kaloda. A jövő évben már korona meg fillér járja helyettük. A régi Magyarországból már alig marad meg más, mint az akasztófa. (Ehhez nagyon ragaszkodik a főrendiház a forradalmi szagú guillotine ellenében.)

Ma terjesztette be a pénzügyminiszter a pénzügyi téren korszakalkotó valutajavaslatokat.

Ünnepélyes hangulat fogadta az »aranyembert«, mikor a »vasember« rekviemje után ismét összeült a Ház. A karzaton ismert nevű pénzemberek ültek komoly, feszült arckifejezéssel, nagy várakozással. A terem is jócskán megtelt, bár akkor bizonyosan többen lesznek jelen a képviselők, mikor az első napidíj koronákat kell fölvenni a pénztárnál.

Az egész ceremónia rövid ideig tartott. Wekerle nem kedvelője a nagy színpadi szcénáknak.

Egyszerűen felolvasta a javaslatok címeit s az iratcsomót letette a Ház asztalára. És ezzel letette Magyarország új pénzügyi érájának alapjait.

Akik nagy beszédet vártak, csalódtak. A miniszter hallgatott ami hiszen szintén arany. Kivált mikor a tett van mögötte. Őfelsége a tett. Ez az igazi beszéd.

Hosszas éljenzés hangzott fel a miniszter szavai után, lelkes, szívélyes éljenzés.

Az ülés másik kiemelkedő mozzanata a koronázási jubileum ügye volt. A Ház elhatározta a miniszterelnök indítványára, hogy ő is megjelenik a király előtt, üdvözlendő azon alkalommal, hogy Szent István koronája huszonöt év óta nyugszik fölkent fején.

Szép ünnepélyes momentum volt ez. Minden párt egyetértett, Hja, a lojalitásunk a valuta előtt is aranyértékű volt.

Csak Csanády kötötte ahhoz az ő megjelenését, hogy a várlakra nem tűzik ki a fekete-sárga lobogót. Fájdalom, a kormány nem tudta e tekintetben megnyugtatni a vén szittyát s így az ország alighanem kénytelen lesz hozzászokni ahhoz a gondolathoz, hogy június 8-án Csanády sarkantyúi nem pengenek a várpalota padozatán.

Ezután a Ház átment a földmívelési tárcára, s le is őrölte a hátralevő szakaszokat.

A vita, amint illik, unalmas volt, kevesen is figyeltek, sőt Szalay Imre külön dunántúli konferenciát toborzott össze a baloldal egy zugában, melynek szónokait jobban lehetett hallani, mint a vitabelieket. (A helyeslések is viharosabbak voltak emiatt.)

Elálmosító volt a légkör. Egypár képviselő újságot olvasott, mások elterpeszkedve leveleket írtak haza feleségüknek. (Ha ugyan a feleségüknek írták.)

Az emberek mind a folyosókon voltak és nem törődtek vele, hogy mit csináltak azok, akik odabent vannak.

Ha kérdezősködött is valaki, a kifejlett párbeszéd legföllebb így esett ki:

- Mi történik odabenn?

- Semmi... Azazhogy János informál valami szép barna kisasszonyt a karzaton.

- Hát az is csak valami.

Beszéltek az egyes szakaszokhoz: Vietorisz Miklós, Márkus József, Nedeczky Jenő, Szederkényi Nándor és Sághy Gyula. Igen, igen, Sághy Gyula.

A mai ülés olyan volt, mint a mitológiai asszony. Istennő arccal kezdődött és halfarkkal végződött.

A Wekerle korszakalkotó javaslatai képezték az elejét és Sághy beszéde a végét.

Mikor kimentünk a Házból, egy kintorna a közelben a tarnócai bojtár nótáját nyekgette. A mai ülés után a szöveg természetesen már ilyen változatban csapongott fülünkben:

Fizetésem húsz korona negyven fillér...
Megél abból egy bojtár!

A rím nem vág össze, de azért talán megél a bojtár.