Az elkeresztelési vita még egyre foly de Irányi javaslatának elfogadása és Apponyi gróf beszédje óta kisebb érdeklődés mellett, kivált hogy a nagy meleg is beütött, amit csak kevéssé enyhít a Ház üvegfedelére húzott fehér vászon.

Már-már azon voltak az izzadó üstökű türelmetlenebb honatyák, hogy legjobb volna kikerülni a vita egyes fázisait; össze kellene csukni valami árnyékos helyre Tódor kanonokot és Thaly Kálmánt (a pólusokat), és amiben ők ketten megegyeznek, azt vakon elfogadná az egész Ház.

De ma még egyszer fölvillanyozta a parlamentet Tisza István.

Tisza István már eddig is kimagaslott nemcsak kortársai között, hanem az egész szabadelvű pártban.

A jövő reménye, éppúgy mint Apponyi. Két csillag, mely két ellenkező sarkon fénylik. Apponyi már kibontakozott, a másik csak most gyulladozik, de még szebb fényben.

Találkoznak-e valaha vagy soha, ki tudja? Ezt a csillagászok dolga megjósolni, mert előre látni nem lehet.

Tisza István mai nagyszabású beszédjét a vezércikkírók feladata méltányolni, kik most talán már harmadszor kiálthatnak fel magukban Jakab angol királlyal: »Fejlődik már a kéz a gyeplőkhöz«.

Mi csak némi külsőséget jegyzünk föl a mai ülésről. Tisza István beszédjét mély csöndességben hallgatták; az ellenzéki padok is megteltek. Azon tiszteletteljes figyelem fogadta, mely csak a nagyobbfajta parlamenti alakoknak jut ki.

Csöndes, de érces tiszta hangon beszélt, szinte érzik rajta, hogy undorodik minden pátosztul. A lendületes helyeknél is csak alig észrevehetőleg emeli föl a hangját. Egész modora, magatartása azt látszik mondani: »Nem kell a hatás«. Egyetlen percre se olvad meg, mint Apponyi. Szónoklata inkább a Szilágyiéhoz hasonlít, mert némi szarkazmus és gúny megcsillan néha szavaiban; de a dialektikája egészen más. Szilágyi szónoklati művészetével mesterséges csapdákat állít és hurkokat köt az ellenfelek szavaiból azok nyakára, míg ellenben a Tisza István szónoklata puritán egyszerűséggel kerül el minden »művészi« fogást. Szilágyi le akarja teperni ellenfeleit, kifárasztani, összetörni. Apponyi fel akarja őket izgatni, lelkesíteni, Tisza, a senior, ki akar siklani előlük s elsiklás közben elöl-hátul üt rajtuk egyet, ahol éppen éri, Tisza István egyszerűen el akarja velök hitetni, hogy neki van igaza.

Persze akkor is, ha nincs igaza. Mert makacs államférfi lesz belőle. Erős meggyőződések és erős szenvedélyek vezetik. Világos feje van, de merev dereka. Ezzel a fejjel nehéz nem jutni fel a hatalom legtetejére, de ezzel a derékkal könnyű ott összetörni.

Nyelve magyaros, zamatos, a családi »hogy«-ok gondosan ki vannak belőle gyomlálva. Gondolatai szabatosan, símán folynak, s bizonyos üdeség van rajtok. Valóságos harmat. Ötletei nem frappánsok. Szilágyi hatalmas gondolatgazdagságát utól nem éri; ennek meglepő merész fordulatai hiányzanak Tisza Istvánnál, de kivált az érvelésnél némely tulajdonságai emlékeztetnek Szilágyira, noha bágyadtabb színekben, mint a tanítvány vásznán a mester griffjei.

De Tisza Istvánnak oly tulajdonai is vannak, amikben ő nem hasonlít, mint szónok, senkihez. A nagy lélekjelenlét, bizonyos kellem az előadásban s oly közvetlenség, melyből lassan ellenállhatatlan, jóleső melegség árad.

Mai beszéde a legnemesebb liberalizmust lehelte, tárgyilagos volt, úgyszólván a felekezetek felett álló, s mégis mintha benne zúgna a hajdani protestáns harcok egy mélabús akkordja. Ami meg is hatotta a kálvinista atyafiakat, még a túlsó mezőkön is. A Kiss Albert arca ragyogott, Csanády bácsi felkiáltott egy párszor:

- De igaza van! Igaza van!

S hatalmas felhorkanásai belekeverőztek testvériesen a szabadelvű párt katolikusainak zajos, viharos helyesléseibe.

Madarász apró szemei is villogtak s vörös fejét egyre bólingatta, hajtogatta, mint valami vén zászlót.

Csak Horváth Gyuláék szisszentek fel egy-két allúziónál:

- Apponyi is azt akarja, amit ön!

- Örvendek, ha nézeteink találkoznak - felelte Tisza István.

- Száz esztendő múlva - kiáltotta vissza Ábrányi Kornél.

E kis feleselésből hát mégis megtudtuk, mikorra várható a fúzió.

De elég is volt ennyi Tisza Istvánról... Sokszor, sokan és sokat fognak még ő róla írni.

Klapka nem pihenhet. Fölkeltik, előszedik a sírjából minden kegyelet nélkül. Mintha azt mondanák az elhantolt vezérnek: »Gyere, kelj fel még egyszer. Csináljunk még egy kis kravált. Ha a halottas házból visszajöttél még a városba, mért ne jöhetnél vissza a sírból is?«

Klapka tehát megint visszatért. Ki idézte fel? Ki volt az oka? Pázmándy-e vagy Tisza László? Talán mind a ketten, talán egyik sem.

Egy bizonyos, hogy Tisza László öregszik, s hogy Pázmándy Dénes nem öregszik. Tisza László kezd már gyengülni, bőbeszédű lenni, Pázmándy pedig még mindig nem kezd megkomolyodni.

Tisza Lászlót elfogta tegnap a honvéd gyűlésen az a sajátságos nyavalya, mely abban nyilatkozik, hogy valaki mindenütt szép akar lenni, tetszeni a közvéleménynek és a miniszterelnöknek. Ez a nyavalya általános a mi politikusainknál. S ezek a politikusok hiúbbak az asszonyoknál. Mert az asszony is szép akar lenni mindenik, de megelégszik, ha barnában szép, vagy szőkében. Míg a mi politikusaink egyszerre szeretnek lenni szép barnák és szép szőkék. És ez megy olyan nehezen.

Az ellenzék vezérei, kiket első ízben hívott össze a miniszterelnök a Klapka-tanácskozásra, gyönyörűen belenyugodtak mindenbe, a halottas kamrába való elvitelbe is, a miniszterelnökkel szemben, s játszották a szép szőkét, mire aztán visszatértek pártjaikba, ott is szépek akartak lenni, s játszották a szép barnát.

Ez volt a dolog genezise.

E sorok írója szemére vetette akkoriban az ellenzéknek a folyosón, mikor a holttest elszállítása miatt az első parlamenti vihar támadt:

- Hisz a ti vezéreitek csinálták a megállapodást.

- Hagyd el - felelték kesernyésen a kurucok -, a mi vezéreink is csak addig vezérek, míg a miniszteri szobára nem viszik.

Mindenki szép akart maradni, tehát minden szeplő az ártatlan Tisza Lászlón és a miniszterelnökön száradt. Így szokott az lenni közönségesen.

Tisza László restellte a maga szeplőit és a honvédgyűlésen lemosta. A vén bajtársak megéljenezték. A jelentés átment a lapokba. Horváth Gyula, aki mind a két ellenzéket kosztolja, preventív eszközökről gondoskodott, és a jelentést, mely a miniszterelnök parlamenti válaszaitól finoman szólva »némi« eltérést mutat, magával Tisza Lászlóval korrigáltatta ki tegnap este. A korrektúra természetesen a Pázmándy zsebében volt mert Pázmándyról nem lehet azt mondani, hogy nem tartalmas szónok. Ha beszél, mindig van valami tartalom a zsebeiben. Egyszer egy szurony, egyszer egy kardbojt, most egy közönséges korrektúra. Ma ez volt a nagy ágyú.

A képviselők ellágyulva, pihegve üldögéltek a rettentő hőségben, zsebkendőikkel legyezve eszméket termő homlokaikat, mikor a »nagy zsonglőr« elpattantotta ádáz nyilát Szapáry ellen. Szent volt a hit az egész balon, hogy a nyíl, melyhez többen összerakosgatták a nádat és a mérget, mély sebet üt Szapáryn.

De a miniszterelnök, aki ha valamit elhibázott, az volt, hogy az ellenzéki vezérekkel tanácskozott és azokban hitt, s hogy nem a saját fejétől rendelte el rögtön az országos temetést, ismételte, amit már előbbi válaszában hallott a Ház, s nem hagyta magát kicsalogatni a süppedékes részletekbe.

Válaszát helyesléssel vette a többség tudomásul. Az ellenzék morajlott, zúgott.

Tisza László szólásra emelkedett fel. Az elnök közbeszólt:

- A szólás joga az interpellálót illeti.

Szapáry azonban arra kérte a Házat, engedje beszélni Tisza Lászlót.

- Halljuk, halljuk! - kavargott minden oldalról.

Tisza László már nem volt olyan óvatos, mint Szapáry, belevágott katonásan az eset elhistorizálásába, per longum et latum, amivel magára szabadította a közbeszólók nagy raját, kik már napok óta ki vannak éheztetve, s falánkan vetették rá magukat, különösen Károlyi Gábor és Thaly. Régen volt ilyen kövér falatjuk.

Elmondta, hogy az Akadémiát nem kérte a holttest számára.

- Elég hiba - süvíté Thaly.

- Majd mikor a képviselő úr rendez ilyen dolgot - szólt vissza Tisza László.

- Már Rákóczit megtaláltam. Elég az tőlem - dicsekedett Thaly.

Majd a Múzeumra tért át, s megjegyzé, hogy a múzeumi igazgató ellenvetéseket tett.

Eredeti jelenet fejlődött ki.

Az öreg Pulszky ott ült az írói karzaton s hatalmas ősz fejét megrázta tagadólag. Az öregúr is szép akart maradni.

Thaly felkiáltott.

- Pulszky azt mondja, nem igaz. Pulszky a fejét rázza.

Az egész Ház, mintha vezényszóra tenné, megfordult az írói karzat felé.

Károlyi Gábor odakiáltott Pulszkynak:

- Mondja meg, hogy nem igaz! Szólaljon meg!

De Pulszky csak a fejét rázta, egyre rázta.

Nehéz helyzete volt Tisza Lászlónak. A közbeszólók valóságosan kergették, űzték, mint a vadászok a szarvast, ingoványokba, árkokba. S az öregúr tényleg megbotlott egy-kétszer, némi ellentmondásokba keveredve, amit többnyire csak a kifejezések kellő meg nem válogatása okozott, de amit az ellenzék kihasznált, gúnyos hahotában fakadva ki. Végre kigázolt nagy nehezen és leült.

Most Horváth Gyula jött a balszárnyon s rohammal mért egy-két csapást Tisza Lászlóra akinek az volt a tragikuma, hogy szép akart lenni.

Aztán Pázmándy konstatálta még egyszer, hogy eltérés van a miniszterelnök előadása és a Tisza László jelentése közt. Az ellenzék dőzsölt, tobzódott a jó kedvben.

Végre felállt Helfy (a nevezett első konferencia egyik tagja), hogy ő ugyan beleegyezett, »de«... Tudjuk már,mi az a »de«. Helfy is szép akart lenni.

Ezzel valahára véget ért a Klapka-ügy. Legalább egyelőre. A bosszankodó többség, melynek idejét ilyen kegyeletlen dolgokkal rabolják, tudomásul vette a miniszterelnök válaszát, és a viharos incidens véget ért csak még az elnök jelenté ki, nagy csengettyűszó mellett, hogy a kérdés tárgyalása nem volt szabályszerű.

Ház tagjai meglepetve néztek oda. Szilágyi Dezső szatirkusan jegyzé meg kimenőben:

- Mért nem egy fél esztendővel később jelenti ezt ki az elnök?

Némelyek a fejüket csóválták tünődve:

Mit akar ezzel Bánffy?

Hát amit a többiek. Ő is szép akar lenni.

A szeplőket, ráncokat nem vállalja itt senki. Még maga Szapáry volt a legférfiasabb az egész Klapka-afférban, mert ami ódium neki járt, azt szépen elvállalta.

Sőt még a másokéból is valamelyest.

De nem folytatom bővebben a különböző képmutatások s gyerekes ingerkedések kidomborítását. Keveset, csak nagyon keveset az igazságokból mert mi tagadás én magam is szép akarok maradni.

XVI. Lajos udvaroncai, mikor a Palais Royal ablakaiban Párizs vészharangjait hallgatták, és a nép az este kivételesen nem volt hajlandó fölzendülni, gúnyolódva mondogatták: »A tehén nem adott«. A mi parlamentünkben is félreverik mindennap a harangokat avatott kezek, ürügy mindig van kéznél botrányra, s nálunk is arra kíváncsiak naponta a Ház látogatói: »ad-e ma a tehén?« Lesz-e botrány?

A tehén nem mindig ad. A Klapka-interpellációkban »kétszer adott«, harmadszor megbicsakolta magát és »nem adott«, ellenben a Hamburger Nachrichten dolga jól beütött. Ma Lobkovitz herceg hadtestparancsnok egy rendelete miatt zengtek-bongtak az ülés elején a nagy bádog kolompok a baloldalon, és viharról beszéltek de a tehén nem adott.

Igen békésen és csendesen folydogált le az egész ülés napirendje, mely a Csáky tárcájának utolsó részleteit tárgyalta. A vita alig állott egyébből, mint Zichy Jenő gróf, Thaly Kálmán és Csáky gróf hármasban folytatott társalgásából. Csaknem valamennyi tételnél, a múzeumnál, a képtáraknál, a festőiskolánál, a műemlékeknél olyan egyforma volt a vita, mint két tojás.

Felugrott Zichy, beszélt egy keveset, ki tudja mit,
Ekkor fölkelt Thaly, az is beszélt, ki tudja mit,
A t. Ház jobbra-balra dőlt szunyókálva...
Végül fölállt Csáky s megdicsérte a szép érdeklődést.
Ekkor új strófa kezdődék. Thaly volt szóláson.
Utána jött Zichy, s bús hangon énekelt egy darabig.
A t. Ház jobbra-balra dőlt szunyókálva...
Végül fölállt Csáky s megdicsérte a szép érdeklődést.

Azaz, az Andrássy Tivadar gróf csinos, tartalmas beszédét, mely a jobb oldalon nagy tetszést keltett, még ki kell emelnünk. De a közoktatási vita is véget ért. Csákyt megéljenezték jobbról is, balról is, a pomázi Gül Baba, Luppa Péter pedig ezalatt úgy fölrózsázta megint a Házat, hogy szinte képtelenség volt ezt ma viharosnak elképzelni.

Végre jött az indemnitás ügye. Wekerle válaszolt Horánszkynak az interpellációjára, bizonyítva, hogy a törvény hatálya június elsejétől kezdődik. Horánszky erre nekirontott Szapárynak, aki viszont Keserű Nándorral váltott néhány szót.

Eddig minden rendben van. Máskor is így szokott ez lenni. Ámde most a kormánypártnak eszébe jutott, hogy kireparálja a szerdai vereségét egy név szerinti szavazással.

Az ellenzék fölmordult. Ezt nem engedi. Károlyi Gábor kivett fiókjából egy húsz képviselő által aláírt (készletben álló) iratot, melyben az aláírók a szavazásnak a következő ülésre halasztását kérik.

Igen ám, de tegnap már elhatározta a Ház, hogy holnaptól kezdve nem tart ülést. A szabadelvű párt erre meghátrál és nem kér név szerinti szavazást. Már most nincs értelme az ellenzéki kérvénynek (de hiszen azelőtt se volt), és mindenki azt várja, hogy visszaveszi.

Hm, de nem veszi vissza, mert úgy tetszik hogy a tehén akar adni!

A jobboldal zúg és méltatlankodik.

- Halljuk az aláírt neveket!

Lázár Árpád jegyző olvassa:

- Károlyi Gábor, Csanády Sándor...

A jegyző megakad, nem tudja kibetűzni a következő nevet. Kun Miklós a szélsőbalról rámordul:

- A jegyzőnek olvasni is kell tudni!

- Ellenzéki jegyző! - hahotáz a jobboldal harsogón. (Jólesik a bosszúságra ez a kis csemege.)

A jegyző végre kisilabizálja a nevet és megmenti a történelem számára: Pogrányi József.

- Hol van? - rivall a mameluktábor.

Pogrányi nincs sehol. Lázár Árpád pedig akármilyen kétségbeejtő arcot csinál, nem tudja elővarázsolni. Folytatja az olvasást:

Thaly Kálmán, Vajay István...

- Hol van? - tör ki ismét a fergeteg. Óriási zaj támad. Emitt is, amott is emelkednek föl a padokban »házszabályszónokok«, akik mint a cölöpök, mereven állnak a hullámzó tengerben, farkasszemet nézve egymással. Polónyi fölront az elnökhöz és rá akarja vétetni a nevét az ívre... Az elnök megtagadja. A csöngettyű egyre perlekedik és rimánkodik a zajban. A tehén csakugyan ad!

Horváth Gyula megrezgeti mindig lázas hangját. Csendet követel az elnöktől vagy oszlassa föl a Házat. Bokross a házszabályokból azt magyarázza ki, hogy a szavazást e jelen körülmények közt másnapra kell kitűzni. A Ház változtassa meg előbbi határozatát és tartson holnap is ülést.

De ez nem tetszik a hegyen. Polónyi azt bizonygatja, hogy a szünet utánra kell halasztani a szavazást. Ez így szebb lenne. Fenyegetőzik egy kicsit Lobkovitz-cal is.

Végre fölkel Ugron Gábor és férfiasan felszólítja az indítvány aláíróit, hogy tekintettel a koronázási ünnepre, vonják vissza kérelmüket.

Ni, és ez az okos beszéd tetszik. A higgadtabb elemek a hegy aljából rászólnak Károlyi Gáborra, az indítvány benyújtójára:

- Vedd vissza a kérvényt!

Az azonban köti magát. Ő nem veszi vissza. Szerencsére éppen Szapáry beszél, s ezalatt a korifeusok körülcirógatják a grófot. Vegye vissza azt a papirost... Ámde nem használ ez sem. Károlyi nem tágít. A miniszterelnök már befejezte szavait és az ország tanácstalanul áll abban a dilemmában: tartson-e holnap országgyűlést, vagy várja meg, amíg Károlyi Gábort megpuhítják.

Mert a radikális grófot ott puhítja Apponyi, Irányi, Ábrányi, Bartók, Bánó a szögletben és Bánffy izgatottan várja az eredményt... De az Apponyi »szirén-hangja« is kevés Károlyinak. Az elnök nem tudja, mit tegyen. Időt, időt! Valaki fölkiáltja hozzá:

- Kérünk öt percet!

Ez jó eszme. Az elnök megadja az öt percet és ezalatt az aláírók nagy része visszavonta aláírását az ívről.

Erre aztán a Ház egyszerű felállással tudomásul vette a miniszter válaszát.

A tehén eszerint adott de nagyon keveset.

Valami misztikus homály födi a laikusok szemében. Köd ül az óriás sárkány fölött, melynek nem hét, de kétszáznál is több feje van. Ezen töpreng ezer meg ezer agy. Az újságírók, kivált az ellenzékiek, nagyító-üvegen figyelik a diagnózisát. Ha ásít, azt mondják unatkozik, bizonyosan rászánja magát valamire. Ha lomhán sütkérezik a napfénynél, ráfogják, hogy már elaggott. Ha lélegzetet vesz, felriadnak, hogy ébredezik. Ha megmozdul, ujjonganak, hogy immár lázadozik. Ha nő, gúnyolódnak vele, hogy könnyű híznia a húsos fazekak mellett. Ha fogy, összenéznek: »Ez bizony hektikában van«.

Pedig nincs semmi baja. Egészen normális életet él s egészségesebb test, mint valaha volt, dacára, hogy a szertelen kíváncsiság, mely körülötte ólálkodik, mindennap új és új szimptómákat fedez fel: lázat, végelgyengülést, de ez csak szóbeszéd, fantom. Nem a többség a beteg, hanem a kisebbség. A kisebbséget, a reménybeli örökösöket gyötri a türelmetlenségi láz, amiből a beteges képzelődés származik.

A többség nyugodt, csendes és összetart jobban, mint valaha. Valóságosan öntöttvasból van. Darabokra össze se tagolható, mert csak egy vezére van: Szapáry. Palotaforradalmak elvetett magváról, intrikákról, klubbeli cselszövényekről fecsegnek az ellenzéki lapok, hogy magukat érdekesekké tegyék. Nevetséges! Ki intrikálhatna ebben a szürke egyformaságban?

A hatalmas Tisza, kihez hogy jellemben hasonlót találjunk, Deákot kivéve, vissza kell mennünk a történelemben egészen Hunyadi Jánosig, csendesen húzza meg magát képviselőtársai közt, még csak köhögni is restell, nehogy azt is valamire magyarázzák. Ő, aki arra volna hivatva, hogy első képviselő legyen, voltaképpen a kilencedik miniszter. Tudja isten, ez tán hibája is. Nem annyira a képviselői kívánságok felé húz, mint inkább a kabinet tanácsadója, a minisztereknek segít gondolkozni, nem a képviselőknek s azt is azzal a szerénységgel, mely nem akar befolyásolni, hanem csak segíteni.

Szűkszavú, színtelen kevésnek akar látszani. Ha mond is nagy nehezen valami véleményt, olyan igénytelenül teszi, hogy egy-egy lapos, szokásos mondásnak, vagy éppenséggel diplomatikus kitörésnek látszik, s ezzel el is ámít sokakat akik még ki nem ösmerték, hogy az ő szavaiban nagy tapasztalás és valóságos patriarchai bölcsesség rejtőzik, mélyen a gyenge tekintetek elől. Megjegyzései hasonlatosak azon rézgarasokhoz, amelyekkel a múlt században a barátok kártyáztak a kolostorokban a gvardián szeme láttára; mindenik ilyen garasban belül egy körmöci arany volt elhelyezve.

Azt kérdezte miniszterelnök korában egy ízben a parlamenti folyosón egy ismerős főúr:

- Zavarban vagyok a búzámmal az idén. Nem tudom eladjam-e vagy ne? Persze attól függ, lesz-e háború. Mit gondolsz, kegyelmes uram?

A hatalmas kormányelnök, aki akkoriban a Sándor utcai házból proklamálgatta Európának a monarchia külügyi magatartását, csendesen lesütötte a fejét és azt dörmögte a bajusza közt:

- Hm. Én már eladtam a magamét!

Mikor az öreg Péchy Tamás interjúját közölték a lapok közvetlenül az elnökválasztás előtt, a szabadelvű pártban sokan említették fel rosszallólag:

- Megfoghatatlan - mondák -, hogy tehetett ilyet Péchy? Egy volt elnök!

Tisza lecsitította őket szelíden.

- Bismarck még nagyobb ember, mint Péchy, s még nagyobb hibába esett, mint Péchy.

Arra a kérdésre, miért ajánlotta maga után miniszterelnöknek éppen Szapáryt, így felelt Tisza kitérőleg (de ezt talán már meg is írtam valahol).

- Az én kormányzásom alatt kétszer kellett őt mellőznöm, s mind a kétszer korrektül viselte magát.

Mennyi filozófia, mennyi emberismeret e néhány szóban.

Tisza nem akar semmit. Minden utógondolat nélkül ül a képviselői padokban, kétségtelen. S akik ezt a nevet viselik, mind érzik, hogy ezzel egy nagy kötelezettség jár a szituációval szemben. Hamarabb kezdhet a szabadelvű párt kötelékén lazítani Urbanovszky vagy a legbárányabb mameluk, mint sem egy Tisza. Tisza Istvánban forr bár a tettvágy, de a födőt soha szét nem veti. A fiatal sast csak röpülni tanította meg az apja, de ragadozni nem. Ami pedig Tisza grófot illeti, az meg éppen a harmóniára dolgozik. Vérében van. Igazi típusa egy főúrnak, nem amilyenek vannak, de aminőket óhajtunk. Osztozik a munkában a legerősebbekkel, de a dicsőségből, hatalomból elszalad a maga része elől a leggyengébbek közé. Mégse népszerű. Csak hasznos.

Nagy rémálom tehát ez a sokat hangoztatott Tisza-klikk. Született a Linder Gyurka elméjében s mint kacsa hízott, egyre hízott az Apponyiék udvarán. Ezenkívül pedig nincsen a pártban senki, aki az anyaméh szerepét vihetné, aki köré a raj összegyűlhetne. Még csak akadékoskodó alvezérek sincsenek. Horváth Gyula volt az utolsó bölény. Elment, odavan ő is.

Annyira egyforma a párt, hogy szinte konsternációt okozott egy pótkerületből most megválasztott képviselő, aki egy régi képviselőtársát arra kérte a klubban:

- Légy szíves, mutass be a korifeusoknak!

- A korifeusoknak? - szólt emez csodálkozva. - Hát kik azok?

- Nem tudom, kérlek. Csak úgy gondoltam.

- Nincs itt, barátom, más fényesség, csak a Demkó Pál óralánca.

Ami természetesen csak a vezérkedésekre értendő, mert hiszen vannak kiváló férfiaink, meg ugyanazon egy fának is másfélék a gyümölcsei. Vannak rajta nagyobb-kisebb almák. Hát itt is vannak nagyobbak, kisebbek, de mind egy fán csüngnek. Az öreg Kemény János csendes rezignációval nézi az idők folyását. Dörmög, dörmög, mert szokása, de a hibákat is bizonyos atyai szeretettel korholja. Falk Miksa csak úgy a tempó kedvéért tesz néha egy-egy bíráló megjegyzést. De amikor nagyobb hiba esik, nem sajnálja sokszor a nimbuszát is elhozni, hogy azzal, mint valami palásttal betakarja. Bokross Elek, ez a nyílt eszű okos politikus, a Szapáry bizalmas tanácsadói közt van. Széll Kálmán szakított Politika asszonysággal. Tibád megcsóválja néha a fejét, de a csóválásnál tovább nem jut el sohasem. Kőrösi Sándor szívében megnyilallik némi revolucionális elem, de csak akkor, ha a rabruhájára gondol, amelyik a szekrényében lóg, de amit már nagyon összerágtak az egerek. Hegedüs hű Szapáryhoz s Hegedüshöz hű Jókai. Darányi nem született forradalom csinálásokra. Huszár Károly bárót se tudnám elképzelni a barrikádokon. Sehogy sem bírom hát elképzelni, kik azok a »lázadozó kitűnőségek«, akiket az ellenzéki sajtó emleget. Csak tán nem gyanakszanak Podmaniczky Frigyesre?

Nincs a többségben semmi baj, tisztelt ellenzéki urak, akik egy napig a »kisebbik többség« név alatt néztétek magatokat a tükörben a többség kompakt, s meg van teljesen elégedve Szapáry gróffal. A többség hangulata sohase volt jobb, mióta én (aki újságíró létemre sokat megfordulok köztük) figyelem. S ez onnan van, mert Szapáry jobban respektálja a pártot, mint Tisza. Tisza erős volt s az erő diktátorságra csábította. Az emberek aprókká, tehetetlenekké váltak egyéniségével szemben. Úgy, hogy egyszer már Szitányi Bernát is kifakadt a klubban: »Legalább a klubszolgát választanánk mi magunk«.

Szapáry, aki azzal a nemes akarattal lépett a bíborszékbe, hogy a nemzetet a hasznos reformok terén előre vezeti kiváló minisztertársaival valóságosan a közvélemény üterén tartja örökké a tenyerét. Gondosan számba veszi, mit akar a párt, mit akar a közvélemény. S ez az ő gyengesége, ha gyengeségnek lehet nevezni. Lehet egyrészt, mert a közvéleménynek eleget tenni s nagy reformokat kivinni nem lehet egyszerre. Mert a világ, fájdalom, úgy van berendezve, hogy nem az okos emberek vannak benne többségben. Márpedig az okos emberek akaratát kell mégis körösztülvinni. Ebből áll a kormányzás mestersége.

Szapáry összes eddigi hibái erős alkotmányos érzületéből eredtek. Hibák, amik az erényekből sarjadzanak. Enged a sajtó nyomása alatt, enged a párt nyomása alatt, enged az ellenzék nyomása alatt. Egy valóságos higany ember; minden nyomást, minden áramlatot megérez. Abban a képzelődésben él, hogy gyenge, pedig egy hipochondrikus Herkules, majdnem olyan erős, mint akár Tisza volt, még a saját pártjára is ránehezedhet, mert a párt érzi, hogy az egyetlen alkalmas államférfiú a mostani viszonyok közt a kormány élén. A párt érzi, hogy a fúzió esélyei közelednek s hogy ő az utolsó kő, amiben Apponyi megbotlott.

Azazhogy még ma van nehány kő, de ha a parlamenti viszonyok nem változnak, a nyugodt tanácskozás hiánya, mint egyetlen kisegítő expedienst hozza előtérbe a fiatal parlamentarizmus megmentésére a fúziót, a rakoncátlan ellenzék egy részének bevonását. Nem tudni, elég jó-e ez az út Horánszky úréknak a Lloyd-épületben? (Cukorral nem igen lesz ez behintve.)

Ilyen viszonyok közt Szapáry ereje képezi a többség egyetlen reményét. A vezér öntudatára jut-e ennek? Nagy kérdés ez. Láthatta, hová viszik az engedékenységek. Ott van legújabban a Klapka-ügy. Mindennap engedett valamit, az ellenzékiek mindennap többet kértek, s ha még egy-két napig tovább politizálhatnak a holttesttel, még tán arra is perszvadeálták volna a miniszterelnököt, hogy a nagyobb pompa kedvéért ő is temettesse el magát Klapkával. Az engedékenység nem jó politika. Az engedő természetű ember nem tudja, hol áll meg a végén. S azok, akiknek enged, soha sincsenek megelégedve, mert örökké azt hiszik, hogy: »Hátha még engedett volna valamit!«

Ezek egyébiránt apró hibák. A nemes jóakarat és igyekezet kinyomata van rajta Szapáry minden dolgain, s el lehet mondani, hogy nincs Európában becsületesebb kormány a mienknél s szabadabb levegő, mint a mi országunkban.

Mit panaszkodnak az örökké zsörtölődő nénikék?

Nincsenek megelégedve a parlament hatalmával? Hát erősebb-e valahol a parlament, mint minálunk? Tesznek itt valamit a parlament akarata ellen? Szinte azt lehetne mondani, hogy túlontúl becézgeti a közvéleményt a kormány.

Felnyögnek az arisztokrácia térfoglalása miatt. Ugyan, ugyan uraim! Hát hol van az az arisztokrácia? Hiszen ott ül a temető előszobájában, a főrendiházban, de nincsen semmi tekintélye. (Önöknek az esze persze váltig a kaszinó uracsain jár, akik úri jukszokat csinálnak.)

Legszebben jellemezte a Szapáry-kormány tisztaságát egetlen szóval egy mameluk, akitől azt kérdezték X úrnak a mandátumáról, meg lesz-e semmisítve vagy nem?

- Nem hallottál valamit a beavatottaktól?

Itt nincsenek beavatottak. A mi pártunkban mindenki egyenlő. Valaha azért voltunk egyenlők, mert egyikünk sem tudott semmit. Most azért vagyunk egyenlők, mert mindnyájan mindent tudunk, ha az igazságot eltaláljuk.

Az igazság van a Szapáry címerpajzsán. Ezzel a bekötött szemű szép istenasszonnyal lépett szövetségre. De hogy annak a pallosát kezelhesse, ahhoz erő kell. S ezt megadja neki a többség, mely rendületlenül áll mellette. Csakhogy a szép istenasszony is csak asszony, sok apró szeszélyei vannak.

S lát a kötelék dacára is szemeivel.

Látja, hogy a miniszterelnök nyugtalanul kel fel néha piros székéből a Házban s ringó, könnyed léptekkel átmegy a baloldalra. Túl az első padon, túl a másodikon s lekuporodik Polónyi mellé: suttognak, tárgyalnak nagy bizalmasan. A többség padjain lassú, óvatos suttogás kél.

- Nézd csak... nézd csak!

Lassan-lassan észreveszik a többi mezőkön is. Irányi megfordul irígykedve. Apponyi szemérmetesen lesüti a szemeit.

A nap erősen süt be az üvegablakon, s aranyos sziporkái táncolni kezdenek a terem közepén.

A mamelukok szeme káprázik a vakító fényben, s amint mereven nézik a két tanácskozó alakot, egyszerre összefoly előttük, s szinte alig tudják már kitalálni: melyik közülük a miniszterelnök.

Majd csodálkozva mélabúsan kérdik egymástól:

- Mi lelte ezt a mi vezérünket, hogy olyan gyengének képzeli magát?

De hát Polónyi? Az volna még az érdekes, hogy minek képzeli magát ilyenkor Polónyi?

*

Ezért mondom én, hogy Szapáry egy hipochondrikus Herkules.

Rázza meg magát, ne mutassa a gyengeség jeleit, képzelje el, hogy nagyon erős és igazán nagyon erős lesz.

Minden poézis elfogy. Az arany varázslatos csengése is közönségessé válik, amint mindenkinek a mellénye zsebében fog csörögni, nemcsak az Akadémia babérkoszorús pályanyerteseiében. Pedig kis idő múlva már nemcsak Szász Károlyt és Vargha Gyulát fizetik arannyal, hanem a csizmadiákat meg a szabókat is. Apolló hasztalan zokog a magyar Helikon berkeiben ezen a profanizáláson.

Az »arany ember« ma terjesztette a Ház elé a valutajavaslatokat, melyek a nagy határköveket jelentik pénzügyi és gazdasági viszonyainkban, s melyeket örömmel üdvözöl minden párt. De mielőtt a javaslatokra került volna a sor, a Ház Wekerlével megkóstoltatta egy kicsit a leszavaztatás gyönyöreit.

No, de ezt is merő szeretetből tette. Bizonyosan eszébe jutott a Ganz-gyár dísz utazókocsija, melyet Wekerle ebben a szellemes formában utasított vissza:

- Köszönöm... nem akarom, hogy hozzászokjam ehhez a nagy kényelemhez és nehezemre essék majd lemondani róla.

A Ház sem akarta, hogy a miniszter hozzászokjék ahhoz a nagy kényelemhez, mellyel valutajavaslatait fogadják és valamely adóemelésnél nehezére essék lemondani róla.

A kérdés, melyben a pénzügyminiszter megbotlott, egészen intim természetű háziügy volt: a ház tisztviselőinek szolgálati szabályzata. Apponyi indítványára levették a napirendről; a Kossuth-album aláírása céljából sok ellenzéki képviselő időzik a fővárosban s így többségben voltak a szavazásnál. Aztán meg kormánypártiak is szavaztak velük. Az elnök ugyan meg akarta menteni a javaslatot, mely inkább az ő ügye, mint a kormányé, de nem ment. A Ház makacskodott. Minek tart üléseket ilyen melegben?... Érezze ő is az izzadó oroszlán haragját.

A kis csetepaté után rákerült a sor a valutára, arra a dologra, melyhez sokan fognak beszélni, de amelyet a pénzügyminiszteren és államtitkárján kívül csak öt-hat ember ért igazán a Házban: Hieronymi, Hegedüs, Tisza István, Horánszky.

Ezzel be is zárul a sor. Azazhogy még Molnár Józsiás is érti, de nem a Wekerle lim-lom javaslatait, hanem az ő saját külön önálló valutaterveit, melyekkel nemrég a Házban megkezdte az üdvös versenyt a pénzügyminiszterrel.

Hegedüs Sándor átvette az előadói széket és a Ház elé tárta a javaslatokat. (Valószínüleg ugyanakkor mormolta le a maga előterjesztését a bécsi előadó is.) A padok nem voltak nagyon sűrűn belepve, az érdeklődés inkább a karzaton égett nagyobb lánggal, ahol sok, erősen fináncszagú úriember nyelte a szavakat. Ott csillogott az írói karzaton Enyedi Lukács, mint tanácsos szemüvege is, aki a tárgyalásokhoz a szélsőbali olajcseppeket szolgáltatta. (Neki sok része van a szerződések közjogi előnyeinek kivívásában.)

Az ülés derekán felállt Wekerle pénzügyminiszter és egy hosszú beszédben, melyet valósággal templomi csöndben hallgatott a Ház, kibontotta a nagy reform egész szövevényét. Tisztán, világosan beszélt, mely lebilincselt és beszéde nagyszabású voltával ráhintette a napra az ünnepélyes színezetet.

És amíg beszélt, amíg festegette a jövő pénzügyi helyzetet és öntötte az arany garmadákat a Ház elé, a sok arany elkezdett görögni, csörögni, az aranyak után megmozdultak a fantázia szárnyai... Épültek, emelkedtek magas gyárak, s azokban nem idegenek voltak, hanem magyarok, jöttek-mentek büszke gályák, hasítva a tenger hullámait és hordva a nemzeti munka termékeit. Egyszóval egy új kor hasadását láttuk.

Mikor a miniszter befejezte beszédét, általános ováció volt a felelet a Ház minden oldaláról. A pénzügyminiszter nagy népszerűsége hangzott ebben. De hiszen, jó lesz elhozni neki azt a díszkocsit, nehogy könnyű legyen neki a lemondás!

Szólt Gaál Jenő és végül Szapáry László gróf, a főudvarmester fia, aki egy csinos, sikerült szűzbeszédben kijelentette, hogy bizalommal viseltetik a bácsi kormányának politikája iránt.

Ez a kijelentés persze nagy meglepetést keltett. Molnár Józsiás, Wekerle versenytársa is oly megtörten emelte e kijelentés után szemeit a fiatal grófra, mintha ezt mondaná:

- Vége... Még csak abban bíztam, hogy ön nem viseltetik bizalommal a kormány iránt... Ez az egy reményem is odavan!

A gróf igen rokonszenves külsejű ifjú s csengő hangon beszél. Hogy szereti a munkát a nehéz végénél megkezdeni, azt azzal bizonyította be, hogy a legnehezebb kérdésnél tartotta meg a szűzbeszédét.

Egy nyár ismét elsuhant észrevétlenül a Ház együtt van megint. Nem észrevétlenül, visszavonom a szót. Már ti. a nyárra nézve. Hisz a föld ott künn egy terméssel többet hozott, s a fákon megnőttek és megértek egyszer a gyümölcsök azóta. De a Ház felett csak úgy észrevétlenül suhant el egy ülésszak. Együtt van újra, hogy valami dologba kezdjen. Pirosabb, üdébb, egészségesebb arcok, de a régiek s egy-egy vonással öregebbek.

Népes minden zug. Népes, mert első ülés van, mert az újdonság ingerével bír. Az első őszi ülés mindig a háznagy bemutatója. A háznagy produkálja magát. Míg a Ház szünetel, a háznagy dolgozik. Valami ötletet minden őszre megkíván tőlük a Ház. Ez már tradíció. Bezerédy csinálta a kandallókat, Teleki csinálta a trafikot, Almássy megcsinálta az elnöki katedra elé a sorompót. Minden alkotás nagy szenzációt csinált a maga idejében s azóta úgy tűnik fel a háznagy, mint egy nagy tyúk, amelyik minden évben egy tojást tojik.

S mennyi jellemző a háznagyok műveiben. A kandallók, e nyájas kedves rokokó tárgyak a kedélyesség idejéből, mikor még együtt adomázott az ellenzék a kormánypárttal a folyosókon, a sorompók már a véderői harcok tanulságán meghízott gondolat határt vont az ellenséges táborok közé. A trafik a Szapáry-kor békés kezdetét mutatja. Kéklő, alig átlátszó nehéz füst borítja már ezt az időt.

Tizenegykor betódulnak a képviselők élénken, vidám robajjal. Száz felől hallik a nyájas udvariasság frázisa. »De jó színben vagy! Ember, meghíztál!«

De akiket a levegő meghízlalt még hagyján. Sokkal szívesebben veszik körül azokat, akiket a király tett súlyban nagyobbakká. Itt Láng Lajosnak gratulálnak a rendjeléért, ott Lukács Béla felé siet egy csoport, ki lassú léptekkel halad székéig, amelybe ma ül először, tompa nyugalommal törökös arcán (csak egy csibukot kellene elébe tenni és egy sorbetes csészét), s nagy lélegzetet véve néz szét: Milyen egészen más innen a kilátás!

A kabinet karéja teljes, csak Bethlen András hiányzik. Fejérváry arca kipirosodott a fenyvesek közt, s fényét visszanyert szürke szeme Thalyt keresi. Szilágyi karcsúbb, mint volt testi súlyban is vesztett. Wekerle arca szinte tündöklik, szellemi súlyban azóta is sokat nyert. Szögyény is előjött még egyszer szétnézni ide talán utoljára. Elég csendes, jó ember volt és némi hasznot is tett az országnak szaporítván a személyforgalmat a magyar államvasutak bécsi vonalán.

Mellette feltűnik ezerráncu homlokával Csáky, ez idő szerint a legérdekesebb miniszter. Mert ő áll most a mázsáló ládán s kiderül mennyit nyom.

A vezérek is mind itt vannak. Szapáry nyugodtan ül le helyére, végignézve hatalmas pártján, mely kedvteléssel tekint a téli hadjárat elé. Vele szemben Apponyi a jászberényi beszédtől ki nem fáradva, hihetőleg magyarországi »erkölcsi birtokain« mereng, míg az ispánok, számtartók, a háta mögül gratulálnak neki a tegnapi őszi vetéshez. Ugron erőtől duzzad, csak az öreg Irányi, szegény, van rossz színben.

De ím megszólal a régen nem hallott csengettyű, az elnök föllépett katedrájába, minden szem odatekint s egyszerre felötlik a Csávosy háznagy új alkotása.

A katedre kiterpeszkedett, megnyúlt, még egyszer olyan magas, mint volt s a zöldes aranykopjára tűzött szövetsátor eltűnt körüle.

Nyitott az egész mező. Az elnöki szem a magasból lát jobbra-balra. Fent ül elérhetetlenül, nagy távolságban, szédítőn a Ház felett. Az emberek apróknak látszanak alul, csak a szózatjuk hallik fel.

A jó öreg mosolygós országcímer is odavan a háta mögül; hanem az új Futtaki-féle címer került helyére: két fehér, angolos szabású szoknyába öltözött női alak, egyik szőke, másik barnább (a barna a kormánypárti), szárnyakkal, formás csinos lábakkal, tartja a címerpajzsot.

A címer alatt egy koszorú nyúlik el, ismerős rézkrajcárosokról, de az »1 krajcár« felirat helyett e négy szó került oda: »Bizalmam az ősi erényben«. (Ezt természetesen a címertartó hölgyek mondják.)

Az egész dekoráció nincs elég jól kigondolva s ez aztán menti azt is, hogy elég rosszul van megfestve.

Hanem az elnöki állás emelése, habár csak az ülőhely emelésével kezdődik is, igen jó ötlet és csak az a kár, hogyha már benne voltak az asztalos munkában, nem radikálisabb reformot vittek keresztül.

Miért ne lehetett volna például csináltatni az ellenzéki padok alá egy süllyesztőt?

Bánffy megnyomna egy gombot, s az ellenzék tetszés szerint eltűnnék a mélységben. Megnyomna másik gombot és újra előjönne. Milyen gyönyörű lenne! Sőt lehetnének parciális süllyesztők is. Egy gomb és csak Károlyi Gábort nyelné el a talaj...

De ez csak az én privát ideám. S az idea magában semmi. Ahhoz egy háznagy is kell. Sőt a háznagyhoz egy új nyár is kell, lévén a nyár nélküli háznagyok olyan meddők, mint a háznagy nélküli ideák.

Olyan ülés, amelyről nem lehet karcolatot írni.

És ebben van a helyzet rajza.

Azelőtt a pénzügyminiszterek expozéja volt a kóbor élc meg a keserű humor melegágya; most pedig mindenki komolyan hallgatja és senkinek sincs eszében élcelődni rajta.

Mikor Wekerle az ülés elején fölkelt, hogy előterjessze az expozét, a Ház a legérdekesebb képek egyikét mutatta.

Sűrűn benépesedett padok, telt karzat és agyonzsúfolt hírlapírói páholyok. (Ide járnak a pénzügyi szakértők is ilyenkor.)

A miniszter beszédét mindenki figyelemmel és látható megelégedettséggel hallgatja. Ünnepi csend az egész Házban. Nem mozog senki helyén idegesen, nem fintorgatja az arcát senki gúnyosan, nem szövődnek a homlokra ráncok, a Helfy helye pláne üres. (Minek is számítgassa Wekerle után a milliókat, mikor abban Kossuth is bízik!)

Csak olykor-olykor hangzik egy-egy kötekedő megjegyzés a nemzeti pártról, efféle:

- Mézes madzag! (Beöthy Ákos tartja annak azt a százezer forintot, amivel a 48-as honvédeknek adnak a jövőben többet.)

- Helyes, csak úgy legyen! (Ez meg a Horányszky megjegyzése az igazságosabb adóreformra nézve.)

A miniszter minden közbeszólásra gyors választ ad, s ezzel a támadás le van fegyverezve, a hatás pedig fokozódik.

Egyes részeknél, mint a konverzióra és valutaszabályozásra vonatkozó kijelentéseknél, általános volt a tetszés. Mikor a fölösleget jelentette be, mely 14,047 forint dévaj mosoly futott át a termen, mintha ezt mondaná mindenki:

- Nini, hisz ez a tavalyi gyerek! Egy cseppet sem nőtt azóta.

Nem bizony, sőt egy kicsit meg is fogyott: 678 forinttal. Ennyivel volt több a tavalyi expozéban a fölösleg-egyenleg.

No, de a fő az, hogy megvan a kicsike, él és jólesően gagyog; ha az isten segít, ember lesz belőle. Meg is éljenezték urbi et orbi.

Jó hatást keltettek a miniszternek a pénzügyi adminisztráció rendezéséről és adóreformról mondott szavai.

A beszédet végül hosszan, lelkesen éljenezte a szabadelvű párt.

Azután megválasztották az állami számvevőszékre az elnökjelölteket. Beadtak 176 szavazatot: Hieronymi Károly 165-öt, Miksics Kálmán 98-at s Hosszú József 91-et nyert. Mindhárman jelöltettek.

Horvát jegyzőül Josipovich Gézát választották meg.

A Ház október 17-ig érdemleges ülést nem tart.

»Történetírói fejjel« elgondolva a mai ülést, szinte fel lehet kiáltani: Oh gyerekek, oh nagy gyerekek! Ti, ti, akik a haza apáinak neveztettek.

Egy lehelet s el van fújva a keresztelési kérdés, szinte észre se veszik, hogy a Csáky és Szilágyi keze rajta van már a kilincsen, s hogy Wekerle is mozog. A »fekete asszony« se olyan rémítő már. Senki sem agyarkodik többé a Gerlóczyra, se Gebhardtra. Előjött a szokott kísértet, a mi speciális nemzeti Mikulásunk, mely olyan, mint a fiumei cápa, hogy nagy unalom idején okvetlenül kibukkan: előjött az öreg Hentzi, s egyszerre felpezsdül az ásítozó tábor. Azok az urak, akik hangulatcsinálásban utaznak, megelevenednek, felgyűrik ökleiket, rázzák fejeiket és verik félre a harangokat:

- Itt van az öreg Hentzi. No, csakhogy eljött. Nem hagyja ő cserben az embereit, akik belőle táplálkoznak. Itt van megint.

Csak az a megfoghatatlan, hogy miképpen jutott be a Házba.

De bejutott. Behurcolták a hajánál fogva. A budai szobor-meghívó ügyét tárgyalják. Két koszorúról van szó: egyet Lobkovitzék tesznek a honvédek szobrára, egyet Ivánkáék a Hentzi szoborra. Valaki azt mondta rá:

- Hiszen jó gondolat az egész. Mintha én megcsókolnám a te feleségedet, hogy te azért megcsókold az én feleségemet.

S ez a kis csókolódzás csapja a nagy zajt. Sőt nem is ez a Háznak semmi köze hozzá, a Ház csak egy meghívót kap ehhez a szertartáshoz. A Házban csak ekörül forog a szó.

Azaz forog ott mindenről. Ünnepélyes hangulat ömlik el a tömött sorokon, mint nagy ülések idején; mind a kilenc miniszter ott ül a helyén, még Bethlen is eljött, botjára támaszkodva. Fent a magasban a nevető tigrisfej (a Bánffyé) nyugtalanul mozog ide-oda. Köröskörül a karzatok félkarikája zsúfolva van szép asszonyokkal: még Jászai Mari is eljött egy kis színészetet tanulni. Katonatisztek és jól táplált arcú delegátusok élénken tarkállanak ki, a selyemköpenykék és a csillámló tollas kalapkák közé elültetve.

Miniszterölő Eötvöst küldik elsőnek a támadási rohamba. Mély csönd terül el a Ház fölött, csak az öreg Pulszky mély lélegzetvétele hallatszik a hírlapírói karzatról. A Károlyi Gábor szemei gyűlöletes, pirosló fényt szórnak, mintha két ametiszt lenne. »Az én témám ez« gondolja magában, s mint egy ugrásra készülő leopárd, könyököl végig a padon.

Eötvös ezalatt beszél. Szépen beszél. Elméje hasonlatos ahhoz a fényhez, mely a mocsarakból gyúlik ki s mely eltéveszti azokat az utasokat, akik követik, akik azt hiszik, hogy az egy lámpásos ember. De e fény bár csalóka, mégis szép és gyönyörködtető.

A jobboldal is szívesen hallgatja Eötvöst... A fordulatokat beszédjében, a plasztikát, a humort, az ötletbőséget, a nyelvének bűbájos édességét. Hozzá hasonló szónokunk nincsen.

Föl is pendülnek a szélsők egy-egy játszi mondatnál vagy egy szép képnél; végighömpölyög a tetszésmoraj, de az Apponyi gránicnál megáll. Odát még nem tudják, mint mond majd a vezér, ki némán és bizonyos kacér szendeséggel ül törzstisztjei, Ábrányi és Horváth Gyula mellett.

Eötvös egy határozati javaslatban csucsorodik ki. Elfogadja a program egyik részét és helyesli. Azt, hogy Lobkovitzék koszorúzzák meg a honvédszobrot. A Hentzi szobrát is megkoszorúzhatják, de csak Lobkovitzék.

Zajos helyeslés viharzik fel a balon. Az elnök csendért csenget. A megfigyelő szemek két dolgot kezdenek észrevenni, hogy az ország címeréről az elnök háta mögül eltűnt a koszorú (Micsoda? Hát azt akarják elvinni Hentzinek), és a felirat a »bizalmam az ősi erényben« és hogy a szélsőbali padokon hiányzik Polónyi. Mint a futótűz kezd terjedni mindenfelé a nagy férfiú távolléte, különféle kombinációkra adván alkalmas anyagot.

- Polónyi nincs itt.

Fölfedezi a dolgot Krajtsik, s tovább súgja a feljebb ülő szomszédjának a becses leletet.

- Polónyi nincs itt.

A tovább ülő szomszéd (ezúttal Luppa Péter) még hátrább súgja egy paddal:

- Polónyi elment. (Mert bizonyosan azért nincs itt, hogy elment.)

Lévai Antal is jó ember: szívesen közvetíti a politikai megfigyeléseket.

- Polónyi megharagudott. (Mert bizonyosan azért ment el, hogy megharagudott.)

A negyedik ember mohón terjeszti a szomszédoknál.

- Polónyi összetűzött a pártjával.

S így húzódik a hír feljebb-feljebb örökké módosulva, észak felé a Ház patkóján; a középnél már »Polónyi velünk van ebben a kérdésben«. A kormánytömb vége felé meg már bizonyosan ő lenne kiszemelve belügyi államtitkárnak, de...

Feláll Szapáry Gyula gróf, s újra csend lesz, csak a Károlyi közbeszólásai zavarják meg koronkint. Tárgyilagosan fejti ki a kérdést arról az oldalról, amint ez a Házban prezentálja magát s Eötvös beszédjére, ki egy fél óráig festette felháborodott hangon, hogy a honvédeket nem tekintették hadviselő félnek a császári katonák, visszavágta, hogy hiszen éppen azért lesz az a koszorú nagyjelentőségű. Negyvennégy esztendő múlva meghajolnak a közös tisztek a rebellerek szobránál.

Hiába zajgott Károlyi Gábor. Hiába ugrándozott Zichy Hermann (ismeretes név, de csak a forradalom utánról), hiába rázta fejét az eleven Hentaller magyar szívvel van az átérezve, amit Szapáry mondott, ajánlván aztán a Háznak az egyszerű »tudomásul vételt«.

Most Apponyi kelt fel, felriadó tapsok közt. Az egész Ház hullámzani kezdett.

Ama nagy megfigyelők, kik előbb észrevették Polónyi távollétét, eddig éppen nem tudták, hogyan vág be Apponyinak a gardrobjába ez a koszorúkérdés. A Horánszky arca, amit olyannak tartanak a Házban, mint a Márton lúdjának a csontjait, hogy jóslásra alkalmas, jelzi a rossz időt, esőt, havat és a jó időt, ma szokatlanul semmitmondó volt. Tehát minden a találgatásra volt fektetve.

Apponyi azonban ha néha-néha dülöng is a nyeregben, nem mindig szokott róla leesni. Most se lett semmi baja. Lefektette a kérdést maga elé és körülszimatolta.

Még arról az oldalról is belekukkantott, hogy erősíti-e a kormányt vagy gyengíti. Tapogatta a kormány pulzusát, de az érverésen nem tudott eligazodni.

Ennek folytán a közvélemény se fog tudni eligazodni, hogy mit akar ebben Apponyi, hanem az idő nem veszett kárba, mert az emberiség két nagy mondattal gazdagodott.

»A szobrok közt nincsenek reciprocitások.«

»Érzelmeket nem lehet szavazással elnémítani.«

És e két mondathoz még egy tapasztalattal is okosabbak lettünk: hogy ti. nagy beszédeket nem lehet puszta frázisokból építeni.

Ezúttal tehát Apponyi nem mondott nagy beszédet. Azt sem döntötte el, hogy a két koszorúval mi történjék. Csak az arcán látszott az a tudat, hogy az egyik legalább őt illeti meg. Egy parlamenti bizottságot javasolt, amely a dolgokat megbeszélje. S így lőn, hogy megmaradt neki a szélsőbal barátsága továbbra is és a korona se neheztelhet.

A folyosóra kitódult mamelukok fejcsóválva mondagatták egymásnak:

- Megint kimászott!

Némelyek bámulták ügyességét, dicsérték taktikáját, de egy őszfejű honatya haragosan dörmögte:

- Kimászni... és örökké csak kimászni és bemászni. Gyenge mulatság egy életen át...

Bent a teremben Vadnai Károly kezdett szólani:

- Egy bélyegtelen folyamodvány jegyzé meg egy malíciózus nyelv a Budapesti Közlönyre.

De amint aztán beszélni kezdett okosan, nemes érvekkel, átmelegítve még az ellenzéket is, elementáris erővel hatolt át a tetszés minden rétegbe. Az öreg honvéd alakja megnőtt egy perc alatt, s apáink nyugodt, okos észjárását, vaskapcsú bölcsességét véltük hallani ebben az egy szózatban.

Frenetikus tetszészaj és tapsok követték a beszédet. De az előbbi maliciózus száj most se pihent.

- Gyöngyös helyett Miskolcig szaladt. Hisz ez olyan nagy szónoknak bizonyult, hogy halálos vétek elereszteni közlöny-szerkesztőnek.

S ezzel a remarkkal a mai ülés véget ért: összes csodálatos epizódjaival egyetemben, de miután történetírói fejjel kell megírni még hozzá kell tennem, hogy Károlyi Gábort kétszer utasította az elnök rendre s hogy ez elnökbe az egész ülés alatt senki sem kötött bele. Úgy látszik, újabban valami talizmánja van.

A két koszorúval volt a Háznak dolga ma is. Tépdelték, szaggatták; a szólók nagy része a frazeológia virágindái között botorkált, a közbeszólók dévajkodtak, a jobboldal ásítozott.

A Kossuth palatinusa, Helfy, Szapáryval polemizált. Olyan ő már a pártban, mint a vén óra, örökké ketyegnie kell, mert amint egyszer megszűnik ketyegni, rögtön leakasztják a falról.

Hát ketyegett Helfy vagy félórát utána a szabadelvű párt elnöke, Podmaniczky Frigyes tartott csinos beszédet, s volt egy kis virgács is a szavai közt az éretlenkedők számára. Mély tisztelettel hallgatták az öreg honvédet, már a másodikat tegnap óta. De hol van ilyenkor jó Kőrösi Sándor, hadd öltené fel a kopott rabruháját, melyben nehéz láncon ült a várfogságban, hadd állna mostan fel mennydörgő hangjával. »Velem vitatkozzatok, ti tacskók!«

De Kőrösi nincs itt, s Károlyi Gábor vígan rikkant közbe:

- Menjen vissza intendánsnak!

Az ősz dzsentleman akit a »közügyek hófehér liliomának« nevezett el valaki, csak mosolyog a vásott incselkedésre. Annál jobban feszeng, riadozik, bosszankodásában a jobb tábor, mely hosszan és szélesen terül el a jobb ajtótól le egész Bottlik Lajosig. Egy erdő emberfejekből mondaná, aki felületesen nézi meg, de az ismerős szem sok nüanszát látja.

A jobb ajtó körül van a »mágnás negyed«. Itt ül nagyobb számban a fiatal arisztokrácia s finom Eau de Russie szaga árad szét. Ah, milyen pikáns egy illatocska! A feltaláló egy szép leány levetett ingvállát szagolta meg, mely az üde friss test kipárolgását szítta be, ezt igyekezett híven visszaadni. A naturalizmus már a parfümbe is becsempészte magát...

A nagy tekintélyű statusférfiak a Deák-padot és környékét lepik el. Ezen a területen majd mindenki excellenciás.

Volt miniszterek letelepedési helye Falk körül van, valahol a középen. Ez a legalkalmasabb égalj nekik. Itt ütött tanyát Tisza Kálmán, ott üldögél Széll Kálmán sőt ott szeretne ülni Fabiny is. A patkány természetek a nemzeti párti határszélekre húzódnak. Egy ugrás és künn vannak a másik világban. A stréberek a miniszteri hátak árnyékában tenyésznek. Mennyi unalmas üres fecsegést kell végighallgatniok kereszttűzben a szegény minisztereknek. Szemben az ellenzéki szónok titáni gesztusaival a miniszteri padokat átfúró vad tekintetével, mérgezett hegyű szavaival hátul a fecsegők, akik harapófogóval húznák maguk felé a miniszter figyelmét.

Egy odaállított sztenográf körülbelül a következő megjegyzéseket fogdoshatná össze egy-egy ellenzéki beszéd alatt:

- Hiszi a piszi... Ohó! Nem úgy van!... Nem érti! Oh, oh! Hallottad, kegyelmes uram? Hallatlan!... Nincs igaza!... Mi volt azelőtt ez az ember?... No, ez mégis szörnyűség. Lesz-e ma este konferencia?... Ej ha!... Hiszen ezt meg kellene kötözni... Mi ez már megint! Talán elaludt Bánffy? Stb.

S ez így megy in infinitum a miniszteri hátak mögött. Távolabb a szürkék ülnek, kik mulatságból képviselők. A legvégső padokban a penzionátusok akik már átestek mindenen s most egy befutott karrier után öreg napjaikra ide vonultak. Ezeknek legjobb az utolsó pad; verőfény oda nem süt, ott árnyék van de legalább kényelmesen lehet elnyújtózkodni.

Csak most veszem észre, hogy míg az olvasónak a szabadelvű pártot ültében mutattam be ezalatt elszalasztották Ernuszt Kelemen, sőt Szalay, sőt mondjuk, hogy a Visontai beszédét is. De ők talán sejtették azt, hogy elszalasztjuk őket, mert semmi újat se mondtak.

A legfontosabb jelenete az ülésnek azon nyilvános dialóg volt, mely Szapáry és Apponyi közt folyt le. Szapáry kijelentette, kivált Ernuszt felszólalása miatt, hogy az Apponyi által beadott javaslathoz azért nem járulhat, mert abban semmi konkrét indítvány nincsen.

- Öt perc szünet! - szólott az elnök és lejött a lépcsőkön.

A ház a folyosókra vonult ki. Apponyi sietett Szapáry után:

- Kérlek nehány szóra!

- Reggelizni megyek! Majd aztán.

Szalay és Visontai összenéztek:

- Reggelizni megy? És van étvágya hozzá? A mi szavaink után? Rosszabb ez Tiszánál is. Nem lehet ezt a nyugalmából kihozni.

Szapáry megreggelizett; mire bejött, már újra megnyílt az ülés, s Apponyi felállt, arra kérte, fogadja el az indítványát. Olyan szépen kérte, hogy az ember szinte megsajnálta, igazán szívre ható volt. Ígért módozatokat többfélét (azokból bő választék van a vegyeskereskedésben), mindent ígért, de a kőszívű ember csak nem fogadta el azt az indítványt. Mire aztán Apponyi is megrázta magát, szépen összekulcsolt nőies, szépen ápolt kezeit eleresztette lankadtan, majd felemelte hosszú karját fenyegetőleg:

- Én megtettem kötelességemet a kiegyenlítés tekintetében, most már meg fogom tenni más irányban.

S volt valami borzalmas, kísérteties a hangjában. Mint kiszabadult széláram, úgy sipított ez a szó. A félénkebb mamelukok fázósan, dideregve gombolták be kabátjaikat; a rémletes szózat tovaröppent a fejek felett s lassú hullámzást keltett a sorokban.

- A háború meg van üzenve!

A kormány azonban hozzá van szokva az Apponyi hadüzeneteihez. Hiszen két év óta járja a vidéki városokat és »hadat üzen« onnan. A kormányelnök rámosolygott e hadüzenetre is, mint valami régi jó ártatlan ismerősre.

S ezt látván a mamelukság, megszűnt az ijedelem. Egész nyugodtan hallgatták Horváth Gyulát, aki szellemesen s néhol maró gúnnyal, talpraesett ötletekkel, más helyen ismét lendülettel védte álláspontját s nagy hatást ért el az ellenzéki oldalon. De még intenzívebb lett volna beszédjének hatása, ha ki nem vigyorog abból a Szapáry személye elleni irritáció; Horváth Gyula táskája tele van nyilakkal de ezeknek mindenikére az van írva »Szapárynak« még arra is, amelyikkel másfelé kellene célozni.

Amily komolyan kezdődött az ülés, épp oly mulatságos volt a vége. Károlyi Gábort nem akarta a Ház kihallgatni. A jobboldal zsibongott, »Hoch«-okat kiáltozva feléje. A maga pártja se akarta hallani, mert az idő már előrehaladott volt, s étvágyát hatalmasan felköltötte Horváth Gyula a megsütött Dózsa György elmesélésével, akiből a kiéhezett székelyek annak idején ettek is.

- Hoch! Hoch! Eláll! Eláll!

Károlyi savanyú képeket vágott. »A saját iskolám öl meg« dörmögé.

S szemeivel kérőn fordult a jobboldal felé mire egy pajkos mameluk megszólalt kappan vékonyan:

- Halljuk, halljuk!

Nagy hahota támadt. Károlyi Gábor zavartan nézett körül. Ki beszél itt az én hangommal?

Végre az elnök jött segítségére, hirtelen felfüggesztve az ülést öt percre. Az elnökbe egyébiránt ma sem kötött bele senki. Úgy látszik, újabban valami talizmánja van.

Károlyi Gábor grófnak is van már egy »el nem mondott beszéde«. Az az oráció ez, melyet tegnap az ülés végén a pártja ádázul elnyomott. Most aztán ez végleg a grófban rekedt. Le is töröltette magát a tábláról. A családi kincsek száma veszedelmesen szaporodik.

Ellenben volt a grófnak egy elmondott közbeszólása, amit viszont mi nem mondhatunk el. (Majd a körmünkre koppintana Morál asszonyság a napernyője nyelével!) De a kölcsönösség elvének elég van téve. Egy el nem mondott beszédért egy reprodukálhatlan közbeszólás. Kvitt.

Az ülés első részén egyenesen átgázolhatnánk az Ugron beszédéig. Ez volt ma a fő pièce, s minden mást elhomályosító villamos lámpa, mely magához igézte a lepkéket és szúnyogokat. A könnyű szárnyú és könnyű testű ítéleteket és impressziókat.

De az ülés elején volt egy kis csetepaté. Vadnai Károly tűzött össze a szélsőballal, puskaport szagolt a honvéd, hát nem elégedett meg az egyszeri sikerrel, hanem újra kiállt a síkra. Szavai elcsavarásáért szólalt fel, de alig jutott szóhoz, mert mint valami leskelődő gerillacsapat ugrott rá a sok közbeszólás.

- Prókátora Hentzinek!

- Szégyellje magát!

- Második gyerekkorában van!

Ilyen s ehhez hasonló kedveskedések röpdöstek az érdemes író feje körül, s morgott, zúgott a hegy, amíg csak el nem nyelte Vadnait a köd azaz a Sághy beszéde.

Sághy unalmas volt, de nem is lehetett más, oly gyorsan elkopott az a kis anyag, ami fölött három napja vitatkoznak. Összetapogatták, kicsavarták minden részecskéjét, s már-már ki kellene függeszteni, tekintettel a kolerára, ezt a figyelmeztetést:

- Ne tessék sok kézen átment eszméket adni táplálékul a Háznak!

Szerencsére nagyon kevesen élvezték a Sághy szónoki zsemlyéit, a Ház jó része a folyosón zsibongott. Gróf Zichy Hermann, a szélsőbal másik grófja, szintén kis auditórium előtt beszélt. Új dolgot ő sem mondott, sőt a régieket is a legjobban berozsdásodott fiókokból szedte ki, de folyékonyan, verve-vel mondta ezt el.

Védelmezte atyja emlékét, amit nem vettek tőle zokon. Kijelentette, hogy Szapáry nem ravasz ember, amit nagyon jó ötletnek találtak. És konstatálta, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele és ebben az összes pártok megható módon egyetértettek vele.

Ezután bevonultak a képviselők az ülésterembe, hogy meghallgassák Ugron Gábort, aki ma nagy sikerrel beszélt. Lázító, igaztalan, erőszakos beszéd ez, de tele fénylő költőiséggel és ragyogó képpel.

A história minden tekercsét fölbontotta, hogy azokból hozzon mérget a lelkekbe és azokból dobáljon tűzcsóvát a kedélyekre.

Elhozta a Pontius Pilátus katonáinak véres dárdáit s odavetette a Ház elé, azt kérdezve:

- Kinek jut eszébe nagypénteken Pilátus katonáit ünnepelni?

Elhozta a római császárság korának képét, mikor a Brutusok ivadékai, mint operett buffók mulattatják a cézárokat és keresztül-kasul száguldva történeten, igazságon és logikán, megállt Buda váránál s mint a haragos förgeteg kavargott Hentzi, meg a 49-i események fölött.

A baloldalon folyton tomboltak, tapsoltak, éljeneztek, ami a következő szónokot, Beöthy Ákost arra indította, hogy ő is egy kísérteties történettel hozakodjék elő a históriából. (Ezeknek most fölmegy a kurzusok.)

A szegény Carracciola márkiról van szó. Ferdinánd nápolyi király tengernagyáról, akit Nelson puszta gyanúból, hogy a franciákkal trafikál, az árbócra akasztatott.

Rettenetes történet. Az egész Ház borzadozva hallgatta a nemzeti párti mesemondót, s szinte látta, mint húzzák föl az admirálist arra az árbócra, mint emelkedik a test a légbe, s aztán mint lökik a tengerbe halak táplálékául.

Nemsokára Ferdinánd király kiment csónakázni a tengerre. Csöndesen siklik a királyi bárka a hullámokon, mosolygó olasz ég alatt. Egyszerre egy sápadt fej merül föl a bárka mellett, ősz fürtökkel, üveges szemekkel... A meggyilkolt tengernagy ez... A holt szemek egyenesen a királyra szegződnek. A kíséret megrémülve néz a borzalmas látványra. A király megindulva kérdi:

- Mit akar ez a halott?

- Felséges uram, ez a halott keresztény végtisztességet akar.

- Én azt tartom, hogy a mi halottaink számára is keresztény végtisztesség kell fejezte be Beöthy a képet az ellenzék tapsai közt.

Szegény Carracciola márki! A király megadta a végtisztességet neki, de nyugodtan nem alhatott sírjában; elhozták a magyar képviselőházba, hogy megrémítsék vele a mamelukokat.

Pedig bizony azok sokkal jobban megijedtek Illyés Bálinttól és Babó Emiltől, a szélsőbal következő szónokaitól, mint az üveges szemű márkitól. Ezektől megugrottak.

Mint mikor gyík surran el a füvek között s azok összerezzennek, úgy jött a hír reggel s úgy suhogott végig a tömött folyosókon, még az ülés megnyílta előtt:

- Megjött az Ivánka levele.

Volt fejcsóválás, gúnyos mosolygás, bosszankodás, harag. Levelet nem egyet, százat is kap a Ház naponta. Írja némelyiket a király pennája de nagyobb hatása még nem volt levélnek.

Megfordította teljesen a tegnapi tisztelt Házat. Tegnap balról ültek bús arcú szittyák, ma jobbról. Káröröm, démoni vigyorgás a szemekben amott, megütődés és sopánkodás emitt: »Mily szép eszme ért silány véget«.

Némelyek csípősen jegyzék meg:

- Gondnokság alá kellene venni az összes öreg honvédeket!

Károlyi Gábor, aki a Cukor utcában látta meg a napvilágot (ámbátor inkább hinné el az ember, hogy a Gyöngytyúk utcában született), olyan léptekkel mérte végig a folyosót, mint Napoleon Marengo után.

- Jó napot, jó napot, szegény fiúk! Nos, hogy érzitek magatokat?

Bent megkondult az elnök kezében a lélekharang. A hazajáró Hentzit temetik el még egyszer, talán utoljára, mint ahogy a Rákóczi korszak legendás kísértetét, a felvidéki Kaspareket. S azalatt, amíg temették, ő maga Bél Mátyás szerint, egy ház fedeléről nézte.

Betódul az egész folyosó dübörögve; egy perc alatt megtelik a terem.

Ünnepélyes templomi csendben jelenti be az elnök Hieronymi kinevezését. Csernátony megválasztását. Jó öreg név a parlamentben mind a kettő; egyik a távozó, másik az érkező, éljen zúg fel mindenikre. Majd átveszi Josipovich jegyző az Ivánka levelét és felolvassa.

Szapáry közömbös arccal hallgatja, s aztán előkelő nyugalommal áll fel a tárgytalanná vált kérdést levenni a napirendről.

Helyeslés morajlik végig a párton. A kormánypadokon csak Szilágyi ül sötét arccal, leszegett fejjel. Fehérváry Gödöllőre utazott, Wekerle az új koronákat olvassa odahaza. Később érkezik meg gróf Csáky Albin.

De már akkor Eötvös beszél. Mérséklettel, a diadalmosoly, mely ajkai körül jár, csak ritkán csúszik be a szavaiba. Nem szúr, csak csiklandoz, piszkál. Rossz néven se lehet venni hogy taktikából kihasználja a szituációt a kormány feje ellen. Orkánszerű éljenzés támad, amikor a tegnapi honvédeknek hálát mond, amiért a szoborbizottságot leszavazták s megmozdul a véderő-vita betanított színpadi kara, amint a konzekvenciák levonását felhozza.

- Vonja le!

Károlyi Gábor közbekiált: »Mehet haza!«. Az elnök mosolyog a trónuson. A jobboldal nyugtalanul feszeleg.

Majd Apponyi veszi át a szót s könyörtelen, majdnem sivár gúnnyal megy neki a miniszterelnöknek. Dózsa Györgybe is belaharaptak a kiéhezett székelyek, de már akkor Dózsa György meg volt sülve. Szapáry ellenben még él és egészséges.

A két ellenzék tapsol, dörömböl, tombol a kiélezett helyeknél. A delírium fogja el az embereket. A mamelukság zordonan, hallgatagon ül vezére mögött, akit teljesen félreértettek.

Mikor Leakos a bűvös üvegrózsát vitte Athénbe, mellyel az istenek kegye együtt járt, az athéni suhancok megkövezték.

Egy kővel éppen a rózsát találták, összetört. Az athéniek azzal vigasztalták magukat, hogy a rózsa szirmai közt méreg volt.

Ám jöhetnek még idők...

Ejh, inkább ne jöjjenek. Jó magyarom, hidd inkább örökké, hogy most az egyszer okos voltál.

Szapáry nem érzékenykedett, hideg márványarcán egy izom se mozdult meg. Mintha valami idegen nyelven szavalna valamit Apponyi.

Mindössze néhány szóval felelt. Elmondta, hogy azért nem fogadta el az Apponyi határozati javaslatát, mert az nem volt őszinte, jobbra-balra is kacsingató.

S valóban a nemzeti párt vezére izmos lábaival nagyokat, meglepőket lépeget ide-oda de óvatosságból visszájára vereti csizmáin a patkót, hogy amikor ő maga közeledni látszik, legalább a lábnyomai a távolodást mutassák! Így aztán sohasem tudhatjuk meg igazán, hogy hol van.

Szapáry beszéde után föltette az elnök a kérdést:

- Akik a napirendről való levételt óhajtják, álljanak föl.

Az egész Ház suhogva emelkedett fel, az utolsó emberig mindenki.

- Íme, végre a teljes béke.

Még egyet kondul az elnök csengője. A szolgák illatos tömjénfüstöt eresztenek be a fülledt levegőjű terembe.

Gyászszertartás ez. Egy jó szándékot temetnek. Nem bírt megélni. Úgyszólván csecsemő korában pusztult el de nem kell őt szégyenelni. Nemes szülőktől származott.

S csak kongassa tovább is azt a kis csengettyűt Bánffy kegyelmes uram. Talán elüldözi sivító tiszta hangja Hentzit.

- Kling, klang! Menj, gonosz lélek, ki e teremben annnyit kísértesz. Szállj, szállj alá, ahova tartozol és ne hagyd magadat többé ide idézni.

A kis parlament az ő tömérdek titkos fiókjaival, azaz albizottságaival és sablonszerű üléseivel, nem képes a nagy közönség érdeklődését felkölteni.

Előre el lehet képzelni a magyar delegácionális teljes ülést. Tudja mindenki, hogy Ugron fog egy kicsit dörögni, Apponyi csillogni, Bolgár (nem kicsit, hanem jó hosszan) szót ontani; a túlsó oldalról megereszti valamelyik előadó a bizottsági felfogás zsilipjeit, melyekből a tapintatos honfiúi bizodalom és aggodalom keveréke folyik. Pulszky Ágost pörlekedni fog az ellenzékkel, valamelyik magyar miniszter is szót emel, ezalatt pedig a három közös miniszter automata mozdulatlansággal ül helyén: Kállay felhős komoran maga elé bámulva, Kálnoky gróf elegánsan kivasalva, Bauer báró pedig kényelmesen elömölve, mint valósággal az a Moloch, amilyennek a hadügyminisztereket ábrázolni szokták.

Időközönként pedig fölkel vagy a külügyi osztályfőnök, vagy egy magasabb rangú katona és tolmácsolja magyarul a külügyi vagy a hadügyminiszter véleményét. A helyettesek rendesen igen jól elmondják ezeket a felvilágosításokat; de nem polemizálnak, nem keresnek hatást, csak állítanak és cáfolnak, s ezt is oly csodálatos óvatossággal és simasággal cselekszik meg, hogy az már valóságos mesterség. Az ember szinte látja az aranygalléros szónok arcán a nagy megkönnyebbülést, mikor leül; mintha ezt mondaná:

- Ezer bomba és gránát, csakhogy baj nélkül átcsúsztam a sok törvény Szküllán és érzékenységi Kharübdiszen!

Azután jő, aminek jönni kell; a négy-öt tagú tisztelt ellenzék agyonnyomatása és a milliók megszavazása.

Nem csoda, hogy a delegáció teljes üléseinek csak igen kis karzati közönsége van. A közönséget nem villanyozta az sem föl, hogy Ugron Gábor mézes heteit éli a delegációban, s ennél fogva a szárnyai még nincsenek megkuszálva. Ámbár már ő is kezdi elhullatni legtarkább tollait. A delegációban ő is politikusabb.

Ma a hadügyi költségvetést tárgyalta a delegáció teljes ülésben, s ennélfogva a katonai egyenruha sűrűn volt képviselve. A háttérben egész csapat vezérkari tiszt ült, irományokkal telt nagy táskákat tartva készen, hogy szükség esetén a miniszteri széken ülő katonai mindenhatónak átnyújtsák a bizonyítékokat. Bauer báró is körül volt bástyázva törzskari és tengerész-tisztekkel, az információkat azonban rendesen egy deli vezérkari őrnagy, Nyíri Sándor adta meg neki. (Az őrnagy az ismert fővárosi Nyíri-család tagja.)

Mind a három közös miniszter jelen volt, mögöttük a mieink közül Fejérváry és Szapáry. A kormányszékek egyikén foglalt helyet a sugár Cziráky osztályfőnök is, aki Kálnoki képviseletében mondott beszédének babérain pihen. A miniszterekkel szemben a püspökök helyén (mert hiszen a főrendiház üléstermében vagyunk) az ellenzék: Apponyi, Ábrányi, Bolgár s a legszélsőbb jobbon Ugron. A delegációban a szélsőbal legszélsőbb embere Wahrmann.

A vitát Ugron Gábor kezdte meg, aki kibontotta az önálló magyar hadsereg lobogóját, most először ebben a testületben. Szépen lengett a zászló, szépen zengett hozzá az Ugron kürthangja, de a három merev diplomata arcán ott a miniszteri széksorban egy vonás sem változott. Csak akkor kezdett a hadügyminiszter érdeklődni, mikor elhallgattak a Rákóczi-induló utolsó tárogatói is az Ugron beszédében, és áttért az apróbb bajokra, valamint az ő saját stratégiai reformjaira.

A második szónok Apponyi Albert gróf volt, aki az ujoncjutalék dolgában szólt. Belement a harcba Pulszky is, válaszolt a szónokoknak Rakovszky, s a hadügyminiszter képviseletében Nyíri Sándor őrnagy.

Ez a vezérkari tiszt határozottan jó parlamenti szónoknak bizonyult. Mindent világosan, szabatosan adott elő és kellő szónoki avatottsággal, ami nem kis dolog, ha látjuk, mennyire megfontolva kell kiejtenie minden szavát. Bauer báró is megelégedetten bólintgatott a fejével, mintha azt mondaná.

- Helyes... én is ezt akartam mondani... mintha a nyelvem hegyéről vette volna le...

Pedig egy szót sem értett belőle. (Azaz, hm. hátha suttyomban megtanult magyarul.)

A részletes vitában nagyobb feltűnést csak egy kis összekoccanás keltett.

Apponyi egy felszólalása alatt a jobb... azaz itt a baloldalon a különféle excellenciás urak nagy és hangos diskurzusba eredtek. Hja, itt nem kell félni a t. házi viharoktól, könnyen átengedhetik magukat egy kis röpke tereferének. A háromtagú ellenzéki hallgatóság dúlt-fúlt tehetetlensége érzetében, de nem tehetett semmit ellene. (Bezzeg, ha itt lenne a Károlyi Gábor serege!) Csak Ábrányi Kornél kiáltotta át.

- Ne beszéljenek Hentziről olyan hangosan!

A csevegés azonban tovább csörgött, zúgott a közös miniszterek között, úgy, hogy mikor Ábrányira került a szólás sora, az szinte magából kikelve tiltakozott az ellen, hogy az ellenzéki szónokok ellen ilyen tervszerű diskurzusokkal tüntessenek.

Az elnök, Tisza Lajos gróf, félbeszakította a szónokot és figyelmeztette, hogy egyedül ő illetékes a tanácskozás rendjének ellenőrzésére.

Egyéb baj nem történt, csak az, hogy az ellenzék apprehendál s Apponyi Albert gróf magánbeszélgetésben kijelentette, hogy többé nem szólal fel (ezt az ígéretét meg is tartotta), hanem mondandóit majd a Házban adja ki.

Azaz, Tisza Kálmánnal is csaknem megesett az a malőr, hogy az ellenzékkel szavazott. Mikor ugyanis Ábrányi indítványa felett szavaztak, a volt miniszterelnök épp a terem szabad helyén állt, s már nem volt ideje, hogy a padba siessen s leüljön. Úgy segített hát magán hirtelen leguggolt a földre. Az ősz államférfiú ebben a helyzetben nem közönséges példányát nyújtotta annak, mint kell szolgálni a meggyőződést.

A hírhedt Orlice professzorhoz, aki a lutri kilencven számát olyan különféle kombinációkban tudta összerakni, hogy a ternó biztos volt, csak a mi lapjaink (főképp az ellenzékiek) értek közel a válságról szóló híreikben és kombinációikban, ki lévén zárva annak a lehetősége, hogy végre is valamelyik ne teljesedjék.

E famózus hírek, e kis majmok, amiket a kávéházi és klubpletyka szül s a kőnyomatosak mint pesztonkák kezelnek, vígan, tetszetősen vickándoznak a fekete betűerdőkben.

Gondoljunk csak vissza, mi mindent olvastunk össze-vissza.

Az első kommüniké az volt, hogy a kormány kebelében teljes egyetértés van. Ábrányi Lajos, a Ház festője erre legott belekezdett a »szeretet« című kép festésébe ha igaz: kilenc galamb iszik egy vályúból: turbékolnak, csókolóznak.

Azt is olvastuk, hogy nincs egyetértés a kabinetben: Csáky, Wekerle, Szilágyi kiválnak; Szilágyi már a könyveit is csomagolja. (Ez volt az első beismerés, hogy Szilágyi csinál valamit.)

Ez a verzió aztán különféle alrészletekre szakadt:

Nem igaz, hogy Wekerle is menne csak Csáky és Szilágyi mennek.

Sőt kirepült az a sötét gyanú is a napfényre, hogy Szilágyi is marad. Nem megy el más, csak Csáky.

Nem lehetetlen azonban, hogy Csáky se távozik.

Boldogtalan lapok, napról napra fölfalták egyenkint a saját szülötte kölykeiket. De meg kell adni, hogy fiadztak helyettük másokat:

Hogy a király fog dönteni az elkeresztelési kérdésben; s attól függ a kabinet sorsa. A kabinetben egyetértés van, de csak az előterjesztésre. A királynak a maximumot mindenki akarja (tehát mindenki liberális), de a király bizonyosan csak a minimumba megy bele, s azzal is megelégszenek néhányan és megmaradnak (tehát mégse mindenki liberális).

Új hír jött, hogy mégis az egész kabinet le fog köszönni. »No, ez már valami« gondolták Apponyiék.

Megint új hír: Igaz, hogy le fog az egész kabinet köszönni, de megint Szapáryt bízza meg a felség kormányalakítással. »No, ez megint semmi« - gondolták Apponyiék.

Holnap is nap, s holnapra megint új értesülés van. A felség elfogadja a kormány összes liberális propozícióit. »Csak tán nem« hüledeztek Apponyiék.

S e hírek, mint valami világító testek körül ott keringett Vaszary Kolos, majd mint jellemző, majd mint kiegészítő részletül, hol jár, kivel tanácskozott, itt-ott mit mondott, néhol kibukkant a Zichy Nándor középkori alakja (glóriával a feje körül), sőt előkullogott Fabiny is. Hogy azt mondják, Fabiny nem akarja a polgári házasságot.

Oh, ah, oh! susogtak a hullongó rothadt falevelek. Fabiny nem akarja a polgári házasságot.

A lapok értesülései fogyni kezdtek. Minden ki volt merítve. A hírek nem omlottak többé. Minden táplálék elfogyott, mindent megettek. Hogy Fabiny nem akarja a polgári házasságot, az volt az utolsó morzsa. Olyan kombinációt, ami még nem lett volna fölvetve a »biztos forrás« vignettájával újságírói agy nem bírt kifundálni többé.

De hogy hát mégis mi történik senki sem tudta. Maguk a miniszterek fent a klubban mély hallgatagságba burkolóztak s ha szólt valamelyik valamit, az még csak jobban félrevezette a lapok entrefilet-in elkínzott elméket. László Mihály sötét gondolatokba mélyedve járt fel s alá (ez rossz jel), de Fenyvessy vidáman ugrándozott (ez jó jel). Köd, nagy köd, beláthatatlan köd takart el mindent. Ez a káosz.

S ehhez a káoszhoz jött ekkor egy másik káosz. De a káosznak külön egyszeregye van. Ha egy káoszhoz hozzáadunk még egy káoszt azért mégiscsak egy káosz marad.

A közbejött koszorúügy nem változtatott a káoszon de az entrefilet-ék eldugott zsilipjeit kinyitotta a koszorúzási ügy levétele a Ház napirendjéről.

Szapáry lemond, Szapáry megbukott. Öles vezércikkek demonstrálták. Mert az nem is lehet másképp.

Majd helyet adott ennek egy frissebb információ, hogy Szapáry mégse mond le mint parlamenti férfiú nem teheti, hogy a kisebbség akaratából távozzék.

Hát ezt a témát is eleresztették de hiszen van elég más anyag belőle, s jön a komor hír, röpül mint a holló:

»A király haragszik!«

S két nap kell hozzá, míg a lapokból elpárolog ez a téves értesülés is. De már ilyenkor makacsok, megrögzöttek az újságíró kollégák. Nekik most már szükséges, hogy valaki haragudjék.

»Hát akkor Josipovich haragszik.«

Az országon keresztül-kasul fut a hír: Josipovich haragszik. De mért haragszik a puhaszívű szelíd Josipovich?

- Hát azért haragszik, mert nem Vucsetics lesz a zágrábi érsek. Haragszik és megválik az állásától. Lemondása bevégzett tény.

Én istenem, hiszen valakinek mégiscsak mennie kell. Ennyi tinta csak megérdemli.

De nem; ezt se koronázta siker, Josipovich kijelentette, hogy az egész hírlelés alaptalan ő nem megy.

Hát ebbe is meg kellett nyugodni egészen a következő reggelig, amikor az a hír jön, hogy a kabinet tagjai intrikálnak Szapáry ellen.

Ez se használt.

Hanem iszen van még ott golyóbis, ahol ez volt, s jön szórt betűkkel zordonan: hogy a párt bomladozik s messzemenő titokzatossággal hozzáteszik, hogy Péchy Tamás ennélfogva sietve Pestre érkezett. (Úgy értik, hogy átvegye a vezérséget.)

Végre post tot discrimina rerum sikerült valami igazat kisütniök: hogy Péchy Tamás Budapestre érkezett. A kormány megdöbbent, s aznap minisztertanácsot tartott, de ezt a kérdést, úgy halljuk, nem is szellőztették, mert hiszen a megtörténtet nem lehet meg nem történtté tenni. Péchy Tamás csakugyan meg van érkezve és ott whistezik esténkint a szabadelvű körben.

Az összes hírekből ez bizonyára a legigazabb. De ez a végső atout. Ez a végelgyengülés. Több már nem jöhet, az ijesztő fenevadak után a legvégén ránk bocsátották a házi cirmost is.

Tehát most már azzal a reménnyel hajthatjuk le vánkosainkra este a hírektől kóválygó fejünket, hogy reggelre már semmi sem lesz fántáziák e szörnyszülötteiből a lapokban.

Ami eddig volt, felejtsük el. Hiszen az egészben csak az a borzasztó, hogy mialatt e részint naiv, okvetetlenkedő, részint vipera nyálba mártott hírek jöttek, a ravasz papírlepedők azt hirdették a homlokukon: »A lap fertőtlenítve van!«

***

Az ördögre könnyebb dolgot bízott rá a mese, visszaválogatni egy köböl kölessel összekevert mákból külön a kölest és a mákot de rám nehezebbet bízott a szerkesztő: megírni könnyed tárcastílusban, mi hát az igaz azokból a kósza hírekből? A mák szürke, a köles sárga, az ördög könnyen ráismert, de a hírek társadalmában a hamisak is szakasztott olyan ruhába szeretnek öltözködni, mint az igazak. Hanem iszen az csak ördög volt. Egy újságírótól több telhetik.

A legelső feladat, elválasztani a szoborkoszorúzást az elkeresztelési kérdéstől. Mert a koszorúzási kérdés nem okozhat válságot. Szapáry a legnemesebb intenciókból indult ki, s bizonyára azért ment bele, hogy nemzetének tegyen vele szolgálatot.

Ki hitte volna, ha valaki azzal lép az ország elé: »A németek el akarják ösmerni a ti 48-as honvédeiteket egyenrangú hadfeleknek, akikkel egyenlő jogos alapon küzdöttek«, hogy erre zúgás, háborodás következzék, a másik koszorú végett.

A dolog elejtetett. De ez nem jelenthette a Szapáry bukását. Szapáry alól csak a lovat lőtték ki. Azért őt nem lehetett a halottak közé vinni, mert nem esett el még meg sem sebesült, csak pillanatnyira lett harcképtelen, míg újra lóra ül. (Abrakoltatnak, nyergelnek már alája friss lovakat a kodifikátorok.)

Az elkeresztelési konfliktus, illetőleg az egyházpolitikai kérdések képezik egyedül azt a témát, amelyben a válság mozog. S egyelőre azon nyilatkozat szövege, mely nélkül a kormány a költségvetési vitánál nem léphet a Ház elé. A király is érzi ezt, s mert meg akarja tartani a kormányt, minden valószínűség szerint találni fognak modus vivendit, hogy az egyház se durcáskodjék és a kormány is maradhasson. Ámbátor ez nem könnyű dolog.

Jó forrásból vett hírek szerint a képviselőház előtt teendő nyilatkozatok szövegét közölte már Szapáry a királlyal (s ezzel volt egyszersmind megadva az alkalom őfelségének, hogy a kabinetet kellemes alakban elbocsáthassa), de a király nyájas volt... nem haragszik. Helyesli a nyilatkozatot, csak egyes részei ellen vannak még kifogásai s azok se jelentékenyek.

... Az én lelkem rajta, ha most én is abba a hibába estem, amit fentebb humorizálok.

Egy azonban bizonyos. Hogy az eredmény nem lesz olyan nagy, mely a kabinet minden tagját és a liberalizmus minden hívét kielégítse, de nem lesz oly csekély sem, hogy az egész kabinet visszalépését vonná maga után.

Szapáry maradni fog. Ő rá szükség van. Olyanok a körülmények, hogy Szapárynál jobb, magyarabb miniszterelnököt ma nem lehetne találni.

A szabadelvű párt, mely egy kicsit ellomhult, elálmosodott (nagyon öreg már, és sok fogát kihúzták), Szapáryban azt az államférfiút látja, most még jobban, mint azelőtt, aki lépten-nyomon a nemzet vonzalmát keresi s ha mégis a duzzogásával találkozik, az egyszerű pech.

Minden jel oda mutat, hogy a válság lassan-lassan elvonul s hogy Csákyt s talán Szilágyit is elveszítjük ami természetesen azt jelenti, hogy az egyházi reform nem lesz teljes.

De a megmaradottak egyéb reformokkal könnyen kiheverhetik ezt. S mindig ott lesz nekik az a vigasztaló tudat, hogy

»Hiszen Fabiny sem akarta a polgári házasságot«.

Harmadfél esztendő vonult el a Tisza-kabinet nagy válsága óta, s ma már ismét a házban terpeszkedik az új krízis. A múlt képei megelevenülnek. Nagy csoportosulások a folyosón, rejtélyes arcok, surranó hírek. A mamelukok kevélyen feszítenek, dicsekednek az ellenzékiek közt:

- No, fiúk, mit szóltok a válságunkhoz? Az öreg Toldi Miklós megrázta ugye magát?

A mai ülés különben még nem volt formális válságos ülés, csak bevezető hozzá. Az ellenzék ki akarta kopogtatni a kormányból a titkot, amelyet mindenki tud, s a kormány olyan féltékenyen őrzi azt, mint a sárkány a tojását. A szélsőbali stréberek a bukó minisztereken akarták letenni a képesítő vizsgát a pártelnökségre és valóságos elmetornát vittek véghez, hogy kicsikarják belőlük az »igent«:

- Igen, van válság! Igen, igen!

A miniszterek hallgattak. A kérdések elől hol elcsúsztak, hol elenyelegték a dolgot. A bukó miniszter lába könnyű, a terű nagy részét már letette, könnyen illan, játszva.

A miniszterek kergetősdije mulatságos volt a maga nemében. Eötvös kezdte. Neki van a legtöbb sansza a Dani bácsi örökére, hát elsőnek is ő kelt szólásra, nagy ravasz arccal fordulva a miniszterek felé.

Ezek közül csak hárman voltak jelen. Lukács, (szegény, ily fiatal és máris válságba keveredett!) Wekerle, az örökké derült pénzügyminiszter, meg Szilágyi Dezső, aki már búcsúzik a bársonyszéktől. A szék nagyon meg lehet elégedve a viszonyokkal.

Eötvös ezúttal az Irányi hangját vette föl. Ünnepélyes és komoly volt. Azt szeretné tudni, miniszteri nyilatkozattal megpecsételve, van-e válság.

Azután azt indítványozta, hogy egy kivételével vegyék le a napirendről a javaslatokat, amíg a válság elmúlik. Akár az egyikre felel a kormány, akár a másikra, egy kis vallomás csak megakad rajta.

A kormány részéről Lukács Béla felelt. Az ellenzéken derültség hullámzott át. Ez volt az új miniszter nagyobb debutje s nagyon tetszett a tigriseknek, hogy mindjárt a minisztersége halálát kell bejelenteni.

- Halljuk, halljuk! Legalább egyszer kibeszélheti magát.

A miniszter röviden felelt. Természetesen azt mondta, hogy ilyen kijelentéseket csak a miniszterelnök van hivatva tenni. Azt nem ellenezte, hogy az ő napirenden levő javaslata elhalasztassék néhány napig.

Eötvösnek tehát nem sikerült kivenni a vallomást a miniszterből. Polónyi széles arcán elégültség csillámlott. No, majd kiveszi ő Szilágyi Dezsőből. Fölugrott helyéről.

- Ha válság van, nincs kabinet, ha nincs kabinet, nincs miniszteri meghatalmazás és akkor nem lehet tárgyalni a tulajdonjog telekkönyvbe jegyzéséről szóló törvényjavaslatot. Van-e hát válság?

Szilágyi fölkelt s egy percig mintha ezen tűnődnék: mondjam-e, ne mondjam-e meg? Talán meg is mondaná, ha nem néznének oly esdőleg rá Helfy, meg Justh Gyula:

- Meg ne mondd neki, kegyelmes uram! Ne tedd tönkre elnöki reményeinket!

A nagy cséplőgép megszánta őket s nem vallott. Ehelyett tréfára fogta a dolgot. Azt mondja, nem függ össze a kabinetkérdéssel, hogy a telekkönyvi bejegyzésnél a családi értesítések bélyegmentesek legyenek-e?

A felhőn átönt egy percre a napfény. A jobboldal elmosolyodik.

Egy darabig még elvitáznak. Polónyi és az igazságügyminiszter, de még be sem fejezik utolsó szavukat, már új lovag áll a torna porondján harckészen: Helfy Ignác. Az öreg szintén meg akar vívni a pártelnökségért. Ő arról az oldalról támadta meg a kormányt, hogy a pártklubban jelenti be először a lemondást.

Végre is Ugron Gábor vágta ketté a vitát:

- Ne tagadjuk meg a miniszterektől az utolsó kérésüket!

Ezzel a Vaskapuról szóló javaslatot levették a napirendről és belementek a Szilágyié tárgyalásába.

Ez röviden tartott, de azért az ellenzék nem eresztette ki a minisztereket karmaiból. Újra fölhangzott hol csábosan, hol epésen a biztatás:

- Beszéljetek, beszéljetek!

Kezdte megint Eötvös, folytatta Madarász apó (én is élek ám még kedves pártom!), Horváth Gyula egyenesen miniszterelnöknek címezte Szilágyit.

- Jövendőbeli! - röpül föl a gúny egy mérgezett hegyű nyila az ellenzékről.

Most azt akarták, hogy a szerdai ülés napirendjére vegyék föl a miniszterelnök nyilatkozatait. Szilágyi ezt ellenezte, mert nem lehet tudni, miről akar nyilatkozni a kabinet?

Ezt azonban Hentaller már tudja.

- Arról, hogy lemond! - kiáltja.

- Hasztalan, nem lehet belőlem kicsiklandozni a várt nyilatkozatot! - szólt oda az ellenzéknek Szilágyi nagy vígan.

Kicsiklandozni? Ez a szó annyira jellemzi a mai ülést, hogy szinte kár tovább festeni a képét. A miniszterek csiklandoztattak, de a csiklandozás nem fogott rajtuk.

Apponyi az egész ülés alatt hallgatott. Ajkai mintha még morzsolgatták volna a múltkor világba röpített frázist.

- Én meg vagyok elégedve szerepemmel... Úgy van, meg vagyok elégedve...

És mogorván, epésen hajtotta le a fejét.

A szabadelvű párt végre megemberelte magát s ma legalább is új huszonöt évre restaurálta a tekintélyét. Már-már azt kellett volna hinni, hogy a termekből kivonult a liberalizmus utolsó árnyéka is és eltűnt az ajtók mögött. Már csak Beksics és Schvarcz Gyula pengettek az utolsó években némely olyan dolgokat, melyek itt valaha ismerősen hangzottak a füleknek, mikor még Deák üldögélt itt a bőrpamlagon s Eötvös és Csengery sétálgattak karöltve a hosszú szobasoron.

De a liberalizmus csak aludt. Csak éppen egy-két embernek kellett elkiáltani: ébredj fel és felébredt.

A klub tele van. Élet és elevenség rajzik benne s bizonyos lendület fog el mindenkit. A hazaszeretet szinte virágzik. (Csak ne legyen Tisza-virág.) Minden ember magasabb egy fejjel, a szívek úgyszólván feszülnek. Mindenki ajkán a liberalizmus van.

- Egy morzsát sem engedünk belőle!

Csodálatos világ ez. Csáky Albin gróf áll egy csoportban s csillogó szemekkel, ifjú hévvel fejtegeti, hogy a kötelező polgári házasságból nem lehet engedni.

Az Andrássy grófok fölvillanyozva járnak körös-körül. Fényes nevüket érzik most s ahhoz méltón is viselkednek.

Hová tűntek el a stréberek, kik eddig a kegyelmes urak körül sürögtek? Egy sincs többé. Kurucok lettek már azokból is. S azok is tovább adják a jelszót:

- A zászlónkat nem adjuk!

Szilágyi Dezső, kit eddig egyedül hagytak, mint valami kolerás beteget, ma ismét elemében van: vígan lép ide-oda, megveregetve ismerősei vállát:

- Most beszéljetek már, pupákok!

S büszkén feszíti ki széles mellét.

Bethlen András is itt van, ki ezekkel a szavakkal írta alá a lemondási okmányt.

»Az életben nem voltunk, legyünk legalább a halálban szolidárisak.«

Csak Fejérváry nincs itt, aki pedig szintén derekasan viselte magát és az őfelsége személyes elnöklete alatti miniszteri tanácsban e szavakkal szavazott:

»Bocsánat fölség, de én is a kötelező polgári házasságra szavazok.«

Maga Szapáry könnyebbülten támasztja hátát a zöld asztalhoz, s kedélyesen főúri nonchalance-szal beszéli el a lemondás elfogadását. Nyugodt is lehet, mert férfiasan állta meg helyét, s legjobb emberei jönnek hozzá e szavakkal:

- Gratulálok, kegyelmes uram a bukásodhoz.

S igazán boldog miniszter, akinek megadatott, hogy így távozzék. Bukásával megpecsételte azt a hitet, hogy ahol ilyen férfiak kormányoznak, az egészséges ország lehet.

... Az egyes beszélgető csoportokban, melyek megtöltik a nagy termet (mert a mezei hadak is bevonultak a nagy események hírére), általános a nézet, hogy őfelsége nem zárkózhatik el a nemzet többségének akarata elől, kivált, mert a polgári házasság egyszerű háziügye az országnak. Nem olyan kérdés ez, mellyel a monarchia valamely kényes érdekei jönnének összeütközésbe. Igazán megfoghatatlan, hogy a jó király miért nem enged?

Hogy mi van azt most minden ember tudja; de hogy mi lesz, ez a kérdések kérdése. Egy-két suttogó korifeus itt is, ott is elvonul egy-egy zugba s komoly ráncos homlokkal szövik vagy azokat a finom pókhálókat, amik csak akkor láthatók szabadszemmel, mikor már széttépetnek, vagy pedig csupán a színes terveket szövik.

A fiatalság ezalatt nagy zajjal proklamálja az új miniszterelnököket, s ha keresztül vered magad a sűrű sorokon, tízszer is, húszszor is hallod hangoztatni, hol Csákyt, hol Wekerlét.

Bánffy fel s alá járkálva gondolkodik, hogy mit tanácsoljon holnapután a királynak. Az öreg Tisza ma abbahagyta a tarokkpartiját, s vígan siet kezet fogni a miniszterelnökkel, ki most a legnagyobb mikor már alámerült.

S valóban, a generális megelégedéssel dörzsölheti kezeit, mert nem csalódott Szapáryban, mikor így jellemezte:

- Kétszer kellett őt a kabinetemben mellőzni, s mindig korrektül viselte magát.

Ez a harmadik eset. Ez volt a legkorrektebb, a miniszteri mandátumot ott hagyta Bécsben, de a liberális zászlót hazahozta olyan hófehéren, amilyen tiszta sohasem volt.

Így bontakozik ki lélekemelőn ez a szép kép. Valóságos ifjú Magyarország. Pezseg, forr benne a tettvágy, a friss forró vér, üde balzsamos légáram suhan el a fejek felett, s aki teleszívja vele a tüdejét megerősödik, bátrabb, elevenebb lesz. A klub tányérnyalói szétszaladtak, mintha valami lángpallos űzte volna ki őket. Beksics arca sugárzik, Schvarcz Gyula csókolózni szeretne mindenkivel. »Most jöjjenek ide a papok« lihegik diadalittasan.

Pszt! Hiszen éppen erre tart Bende püspök, a kör szeretett »Imre bácsija«. A mi saját külön püspökünk. Szelíd mosoly játszik ajkai körül. Bizony egy csepp harag se látszik galamb nyájas szemeiben az események miatt, s igen jól érzi magát a nekitüzesedett eretnekek között ezen a mai napon is, csak néha-néha csóválja meg fejét, mintha azt mondaná: »Álmodom-e?«.

Valóban, nem álom-e ez? Igazán a szabadelvű körben vagyunk?

S ha ott vagyunk, vajon ki eszközölte ily rövid idő alatt ezt a csodát? Ki eresztette szabadon ezeket a mélyen elaludt szellemeket a skatulyából.

Akárki. Mindegy. Hanem azt a skatulyát, ahol voltak, egyszerűen el kellene hajtani valahová mélyen a Duna fenekére, mert félni lehet, hogyha akadt bűvész, aki oly gyorsan kieresztette a skatulyából, akadhat olyan bűvész is, aki vissza is tudja őket csukni a skatulyába.

Zsúfolt ház, zsúfolt karzat, még az utcán is csoportosulás van mint a nagy temetéseknél szokás.

Éppen délre harangoznak a kálvinista anyaszentegyház templomában, de a harangszó ide nem hallatszik, csak a Bánffy Dezső lélekharangja szól.

Mindenki betódul a folyosókról. Bent a tanácsteremben ünnepélyes hangulat ömlik el. A karzaton szép asszonyok ülnek s részvéttel nézik a minisztereket, akik díszes feketébe ülnek ott, úgy lehet utóljára.

A szép asszonyok koszorújából kifeketéllik a Gajári feje, ásítozva nézi a mai végtisztességet, unja magát; ilyenkor nincs miről írnia a »Nemzet«-nek.

Lent ember ember hátán. Podmaniczky Frigyes bosszankodva korholja őket:

- Hát mit akartok itt? Minek jöttetek annyian? Hát lesz most szavazás? De a telegramjaimra bezzeg nem szoktatok eljönni!

A folyosón a miniszteri listát csinálják minden pártbeliek. Ki Tisza Kálmánt óhajtja, ki Wekerlét. Ez a Széll Kálmán híve, amaz a Tisza Lajosé. Némelyek Csáky grófot szeretnék elnöknek. De a nagy triccs-traccsban megcsinálják gyorsan a resszort minisztereket is. Zajos hahotát kelt az Ábrányi Kornél ötlete:

- Szilágyi Dezső legyen a király személye körüli miniszter, de azzal a klauzulával, hogy örökké Bécsben köteles tartózkodni.

- Mire való lenne az?

- Mert akkor a király állandóan átjönne Budára lakni.

De félre a tréfával mindenki komoly arcot vág. A csengettyű jelenti, hogy a Ház átesett az apró-cseprő jelentéseken s gróf Szapáry Gyula állott fel.

Hangja, mintha csengőbb volna. Hullámos, szép tömött haja, mintha a szokottnál is gondosabban volna megfésülve.

Néhány rövid szóval jelenti be a kabinet lemondását, olyan közömbös hangon, mintha csak arról volna szó, hogy Bécsben tegnap óta nagy köd van. S hangja csak akkor lesz szelíddé, lággyá, mikor arra kéri a Házat, hogy az új kormányig napolja el az üléseit.

Hát ezt az utolsó kérelmet miért nem teljesítené? Zajos helyeslés moraja fut át a gazdátlan többségen, mely között csak Rezei Szilviusz feszíti ki büszkén a mellét; ő most a helyzet ura a 160 aláírással a zsebében a napidíj fölemelésre. Dupla lenung, nincs kormány.

Eötvös Károly emelkedik fel Szapáry után. Új seprő, rosszul seper. Régen nem mondott olyan gyenge beszédet. Annál tapintatosabb és ügyesebb volt ma Apponyi, ki több részletet óhajtana a válságról. Néhány helyen a szabadelvű párt is zajosan helyeselte, mert mintegy megcsókolta a lobogót, amelynek védelmében a kormány elesett.

Ugron (mert minden vezérnek nyilatkoznia kellett) nagy derültséget keltett azzal a kijelentésével, hogy ő csak olyan kormányt kész támogatni, mely az ő pártjából kerül ki.

A derék Madarász búsan rázogatta a fejét:

- No, ezt már én sem élem meg.

Jókai irigykedve nézett rá:

- Nagyobb fantáziája van nálamnál.

Még néhány szót szólott Szapáry a részletekről, amiből azonban az ellenzékiek nem sokkal lettek okosabbak. S ezzel az ülés véget ért. Szapáry fölkelt piros támlányáról s szokott ringó lépteivel, végigment a termen. Az ajtó bezáródott utána. Ide már csak Temesvár képviselője tér vissza. Utána megindultak a többi miniszterek is. Mert nekik kétszer kell meghalniok. Először itt, másodszor a főrendiházban. Ott legott megkezdődik az ülés.

Keleties lassúsággal döcögött kollégái után Lukács Béla, csendes humorral dörmögve:

- Nekem a legkellemetlenebb, mert még nem voltam a főrendiházban. Bemutatom magamat, hogy kineveztek, tehát vagyok, és bejelentem, hogy már lemondtam, tehát nem vagyok.

És a kegyelmes urak megindultak az egyik temetőből a másikba. Mentek mendegéltek végig a folyosón, a korridoron, majd a Múzeum kerten s talán látták is lelki szemeikkel a temetők szokott feliratait: »Feltámadunk«.

A főrendiház ülése csak halvány árnyéka a képviselőházinak.

A karzatok ugyan itt is telvék, de a lázas érdeklődés, a hullámzás, a zsongás, mely a Sándor utca másik oldalán tükröződött és morajlott csak az imént, itt teljesen hiányzik.

Hiszen már lejátszódott a dráma nagy jelenete. A fegyverletétel megtörtént. Az a magas alak, aki most halad át a Múzeum kerten, ahol a rendőrök sorfalat vernek neki az ácsorgók közt nem miniszterelnök többé.

Déli egy óra.

A képviselőház kapujából ömlik ki a képviselők és újságírók tömege, a karzati bejáratokban hölgykalapok tarkállnak. A kapus kiabál s integet nagy cigányvajda-botjával a kocsisoknak, s fogat fogat után gördül a Ház elé. A Szapáry-kabinet immár a múlté.

A főrendek veres padjai, ott a komolykodó vén Múzeumban, még üresek. Jó negyedóra eltelik, amíg megcsörren Szlávy koronaőr kardja az ajtóban, s az előteremből behúzódnak a méltóságos Ház tagjai (igen kis számmal) és a miniszterek (teljes számmal).

A karzat melynek két baloldali páholyában a képviselők fejei szorongnak mormogni kezd:

- Ha nincs is polgári házasság, van polgári temetés.

- Hogyhogy?

- Nem látjátok, hogy az egyház elmaradt a minisztérium temetéséről?

Csakugyan nincs egyetlen katolikus püspök sem jelen. Még a mindig jelenvaló Schuster sem izeg-mozog a miniszterek mögött.

A miniszterek elfoglalják helyüket a székekben. Szlávy érdekes ősz feje megjelenik az elnöki trónusban, az ülés meg van nyitva, s mély csendben fölemelkedik Szapáry gróf.

Halkan, rezignált hangon beszél. Bejelenti a kabinet reformjavaslatát, a korona ellentmondását, a lemondást... A hírlapírók páholyából egy nagy fotografus masina üvegszeme szívja magába az ülés és lemondó kormány képét.

Szilágyi Dezső, aki eddig merengve ült a Wekerle szomszédságában, észreveszi a merényletet, a ráncok hirtelen elsimulnak homlokáról, arca mosolygóvá válik, és a derült, vidám arc teljes szélességében a fényképező üveg felé fordul.

Az utókor ebből a képből megtudja, milyen vidáman buktak meg 1892-ben a magyar miniszterek.

Szapáry beszél. Körülbelül ugyanazt mondja, amit a képviselőházban. A méltóságos Ház hallgat, s a nagy csöndben szinte áthallatszik a fényképezőgép csattogása.

Majd visszaül helyére a volt miniszterelnök. Szlávy veszi át a szót. A főrendiház tudomásul veszi a kormány lemondását, nem tart ülést.

Szilágyi mosolyog... Csitt, csatt... (a fotografus most csapja be utoljára a gépjét), az elnök kimondja a határozatot, főrendek s a karzat népe fölemelkednek... Az ülésnek vége.

A szerdai történeti nevezetességű konferencián, midőn Szapáry utolsó beszédét tartotta a liberális eksztázisban levő párthoz, távol a főhelyektől, hol a párt nagyjai foglalnak helyet, bent mélyen, ismeretlen neveket viselő képviselők között állt egy fiatal ember, kinek üde arcán kíváncsiság, mosoly ragyogott. Aki nem ösmerte volna, egyszerű hallgatónak vélné, aki roppant kíváncsi rá, mit mond a miniszterelnök. Egy szót sem akar belőle elveszíteni, hogy otthon valahol a vidéki kaszinóban aztán ő tudja legjobban a nagy dolgot elmondani.

De aki ösmerte, sem hitte volna, hogy ez a leendő miniszterelnök.

Pedig nagy ember, fényes sikerek tapadnak nevéhez, mely bár idegenszerű, ismerősen, rokonszenvesen csendül minden magyar fülben. Wekerle Sándor, Magyarország nagy pénzügyminisztere ez. De éppen mert Magyarországé, éppen azért látszott volna lehetetlennek, hogy miniszterelnök legyen. Ebben az országban, ahol mindig egy nagy úr állott a kormány élén.

És mégis rögtön e konferencia alatt (midőn teljesen bizonyossá vált, hogy Szapáry vissza nem tér) egyszerre önkéntelenül is ez a név fakadt ki minden ajkon. Először csak mint egy ösztönszerű belső óhajtás: »legjobb volna Wekerle«. Aki először kimondta félénken, talán nem is hitt még benne, de amint ajkról ajkra repült a név, mintegy erősödni látszott a használat által, s mikor már visszakerül a kombináció másoktól, már akkorra annyi magasztaló okadatoló megjegyzést fűztek ahhoz útközben, hogy »Hiszen nem is lehet más, mint Wekerle«, »Wekerle a helyzet ura«.

S íme, csakugyan Wekerlét bízta meg a király a kabinetalakítással. S így lőn, hogy ez egyszer épp úgy, mint Tisza Kálmánnal történt, úgyszólván a nemzet választott magának miniszterelnököt.

A koronánál járt államférfiak ez egyszer valóban hű tükröt tárhattak a király elé és az igazi férfit nevezték meg, aki e nehéz helyzetben (mert nehéz helyzetet talál) meg fogja helyét állani.

S a király szívesen mehetett bele, mert éppen maga a felség mondta kevés hetek előtt Wekerléről Pápaynak:

»Mekkora talentum és mily szerénység! Előadása világos és kellemetes!«

Most négy esztendeje, ahogy először jelent meg a házban a fiatal államtitkár (akkor is már mindenki bámulta Tiszát, hogy elég vakmerő ilyen kísérleteket csinálni).

A Ház akkori stréberei kesernyésen fürkésző szemekkel nézték a szerencsés jövevényt. Mert hiszen hallatlan dolog ez!

De azért mindenki szívesen fogadta. Sok jó hír előzte már meg. S arca nagyon rokonszenves volt.

Csak az öreg Helfynek volt kifogása:

- Nem tudom, meg fogja-e állani a helyét?

Majd hozzátette aggodalmasan:

- Nem lesz-e hátrányára, hogy nincs bajusza?

Nem volt hátrányára, ha csak azt nem vesszük, hogy Szilágyi az ő arany napjaiban (mert volt ám ő is egy párszor helyzet ura) »püspöknek« nevezte emiatt a legszerényebb kollégát.

Bezzeg a püspök »prímás« lett, és most Szilágyi is alatta fog szolgálni (mert hiába szidják Szilágyit, mégis ő indította meg minden vonalon a reformokat, s ő az eredete ennek a liberális levegőnek, melyben köhögni kezdenek a papok). Hát igen, négy rövid esztendő múlt el csak, s Wekerlét mint Magyarország miniszterelnökét hozza haza a mai bécsi vonat. Örömben úsznak a pártklubok, az utca és a mágnás kaszinó. A kevély grófok is azt mondják szokott orrhangukon:

- Ez márr derrék dolog.

Hát nem legenda ez? Egy Wekerle-legenda, melyet hosszú időkig fognak mesélni az anyák a fiaiknak, az egyszerű udvaraházak fedele alatt, mikor szorgalomra, tanulásra buzdítják őket: »Volt egyszer egy gazdatiszt, annak volt egy fia...«

Csak az a kár, hogy ezt a legendát most még csak idáig tudjuk.

Van már vezére az országnak... Mert miniszterelnököt kinevezhet a király, de vezérnek csak maga teheti meg magát a miniszterelnök.

Ma az lett Wekerle Sándor. A második visszavágása emelte azzá.

Éles szeme van a királynak. Jól választott.

De menjünk sorjában. Déli tizenkét órakor nyílott meg az ülés. Megelevenedett a Sándor utca. Nyüzsgött az országház kapuja előtt a sok bámészkodó kíváncsi s egy-egy megérkező népszerű képviselő megkapta a maga »éljenjeit«. Természetesen Wekerle és Apponyi a legtöbbet.

A Ház zsibongott, zúgott, rajzott, mint egy tele méhkas. Mind összejöttek a képviselők. Mert mint Harkányi Frigyes mondja (minden régi hasonlat őnála akad meg), olyan a kormány is, mint a villa: kétszer örül neki az ember; mikor új, és mikor túlad rajta.

Harangszóláskor belépett az elnök nagy ünnepélyesen, összes Molnárjaival és Széll Ákosaival és megnyitotta az ülést.

A képviselők hallgatagon foglaltak helyet padjaikban; csupa fekete kabátban, csak Tisza Kálmán volt szürke. A »titkos hatalom« csendesen, szelíden nézte a pápaszeme alól az események folyását. Jönnek, mennek kérlelhetetlenül, mint a tovasiető folyamok.

A jegyzők érdektelen jelentéseiket dünnyögték, midőn egyszerre fölharsant a lelkesült éljenzés.

A jobb szárnyas ajtón belépett Wekerle Sándor szerényen, de mégis emelt fejjel, vidám mosollyal az arcán, fiatal tűztől ragyogó szemekkel.

A csillogó, villogó karzaton, mely az opál minden színében játszott, halk moraj futott át.

- Ejnye, de csinos ember!

Nem is úgy néz ez ki, mint aki sárkányokkal jön birkózni, hogy a kötelező polgári házasságot behozza másoknak, inkább úgy néz ki, mintha ő maga akarna megházasodni, mintha a királyfi jönne álruhában az udvari kíséretével, hogy (mint a mesékben szokás) válasszon magának egy hölgyet, a karzaton levő paradicsomból. Szinte nyújtja is már feléje a látcsövét Széll Ákos.

Utána gnsemarschban jönnek az egyes reszort-miniszterek; Tisza Lajos gróf nyalkán, könnyed léptekkel; kidüllesztett mellel dübörög mögötte Szilágyi, szinte a föld is reng nagy talpai alatt; lassú flegmával lépeget a sorban Lukács Béla, lomhán aláeresztve kezeit, mint két letört szárnyat; előrenyújtott nyakkal lejt be Fejérváry, a terem közepén megáll s vércse szemmel Thalyt keresi. Mert Thaly nélkül nincs csata. Lassan, szinte észrevétlen suhan helyére Bethlen András. Panaszosan recseg a Josipovich új cipője. De Hieronymi Károly bizony csak a hétköznapi szürkés nadrágját vette fel, mintha mondaná: »nem fényleni jöttem én ide, hanem dolgozni«.

Wekerle föláll, mélységes csöndben. Belső zsebébe nyúl s kivesz onnan egy levelet. Csinos írása, finom a hajtása, nagy tenyérnyi pecsét van rajta: a király pecsétje.

Viszi sebbel-lobbal a teremtiszt az elnöki székhez és felnyújtja.

Bánffy Dezső kezében megvillan valami gyilkos eszköz. Egy tőr az, vagy mi? Nem, biz az egy olló, az ország ollója. Remegő kezekkel nagy óvatosan nyírja körül a pecsétet, aztán átadja Molnárnak, ki mint valami herold, olvasás helyett harsogó hangon hirdeti ki tartalmát, de már az első szavába, hogy »kelt Bécsben«, belekurjant Károlyi Gábor:

- Elég hiba!

Szűnni nem akaró orkánszerű éljen zúg fel annál a sornál: »kedvelt hívünket Wekerle Sándort nevezem ki miniszterelnöknek«.

Aztán jön a régi miniszterek felmentő okmánya. A Ház ásítva hallgatja. A Ház kegyetlen. A temetésekhez nincs részvevő könnye, csak a születésekhez van keresztelési örömmosolya.

Majd elér a derék Molnár a harmadik levélhez; szegény király, de sokat levelez. Ez a legérdekesebb. Ebben van az egyes miniszterek kinevezése; akik most egyenként föltétetnek a népszerűségi mázsálóra, mely nyíltan kitárja, mennyit hoznak magukkal e tőkéből, hány font, hány lat. Falrengető éljen zúdul föl a Csáky névnél, kisebb Fejérvárynál, Tiszánál, Lukács Bélánál, s elég élénk, lelkes a Hieronymié, de a Szilágyi éljenei közé belezuhog az ellenzék éles, gúnyos kacagása.

Mindezen formaságok után felállott végre Wekerle, s elmondta azt a hatalmas programbeszédet, amelyből egy esztendeig lesz a vezércikkíróknak témájuk. Én nem avatkozom bele, hozzá sem nyúlok.

Letette a Bécsből hozott hadizsákmányt a Ház elé. S a Ház el volt ámulva. A szabadelvű párt ujjongott. S úgy képzelte, hogy egy csomó drágakő tündöklik előtte. A bal mezőkön is nyomasztó hullámzás futott végig.

- Ez afféle tizenöt esztendős ember!

Legelsőnek Eötvös Károly állt fel, s ravasz, közömbös arccal kezdett turkálni a nemes kövek között, s csűrte, forgatta szerette volna is ráfogni némelyekre, hogy hamis, de csak mégse tette; higgadt volt és vezérhez méltó.

Ezalatt minden ember Apponyit nézte. S elképzelték magukban, hogyha csakugyan tizenöt éves ember Wekerle, hogy fog Apponyi kinézni tizenöt év múlva. Látták ősz hajjal, alakja meggörnyedve, a kezei meghosszabbodnak (de nem annyira, hogy a miniszteri széket elérjék), a szeméből kialszik a tűz...

De csitt! Feláll beszélni. Elég egy-két akkord, és látszik, hogy ezúttal nem hozta magával azt a jóakaratot, melyet a Szapáry-minisztérium első napján. Tehát semmi kilátás. Nincs remény. A vezér hadat üzen.

Tagadhatatlanul ügyes rögtönzéssel tette meg ellenvetéseit a program ellen, annak homályosabb részeit megostromolva, de mindeddig helyes talajon mozgott, míg ki nem jelentette, hogy ő voltaképpen sohase mondotta, mintha a kötelező polgári házasságnak lenne híve.

Lett erre konsternáció. A mameluk-tábor közbekiáltott:

- Hát iszen mindég azt beszélte!

- No, szépen vagyunk!

- Rá nem ösmerünk Apponyira!

Csak az öregebb mamelukok ingatták a fejeiket:

- De éppen hogy ráismerünk. Ez egészen ő. Tudtuk, hogy így lesz.

A csiga kinyújtotta szarvacskáit. E szarvacskákból látjuk, mi lesz a legközelebbi stratégia. E beszéd végén pedig elpattantotta a nagy bombát, mely a szabadelvű pártnak volt irányozva, hogy nem bízik Wekerlében, mert mögötte felelősség nélküli titkos befolyások érvényesülnek.

- A Tisza-klikk! - zúgtak balról.

Eközben a Ház órája elhagyta a kettőt, odaát a főrendek már egy félórája türelmetlenül vártak az új miniszterekre.

Hírnökök érkeznek mind sűrűbben:

- Jön-e már a kormány?

- Még nem mehet, még nincsen egészen bemutatva.

Új hírnök jött:

- A született mágnások kezdenek elszökdösni.

- Annál jobb felelte az egyik polgárminiszter. Elment-e már Zichy Nándor?

- Az még ott van.

- No, hát nem lehet. Még Ugronnal kell megbirkóznunk. Az se hagyja a maga vezéri voltát.

Ugron beszélni kezdett, egy elégedetlen chria bevezetésében járt, midőn újból jövének híradással:

- A hercegprímás nagyon éhes.

A Ház jószívű. A liberalizmus hívei sajnálkozásba estek.

- Szegény főrendek. Mégis borzasztó így kiéheztetni!

De valamelyik demokrata közbevágott:

- De már hiszem, hogy győztünk. Egypár száz évig éheztünk mi őmiattuk, most végre ők éheznek, mimiattunk.

De mégis fölmerült az az udvarias eszme, hogy talán tudomására kellene hozni Ugronnak a prímás éhességét, hadd sülne ki, nagyobb katolikus-e avagy nagyobb hazafi amint egyszerre vagy abbahagyja, vagy tovább is folytatja beszédét?

De nem is Ugron az egyedüli akadály. A kormány csakugyan nincs még bemutatva vagyis legalább Wekerle még csak azután mutatta meg, hogy mi lakik benne, egy hatalmas, nagy elánnal, nemes hévvel mondott beszédben rávetve magát a támadó Apponyira, kinek kezében idegesen táncolt a ceruza. A fiatal vezér egész testével ment bele az ütközetbe a meglapult, mindig féloldalt álló ellenféllel szemben, ki csak amolyan kisebb fajta rapier vívónak látszott a nagy, erős, izmos Góliáth-alakkal szemben.

- Úgy rémlik nekem - mondá jellemzően valaki a jobboldalon -, mikor beszélni hallom, mintha mi volnánk az ellenzék.

Hangjának meggyőződéstől csengő érce, belevegyülvén a lendületből és a pátoszból is egy-egy adag, valami sajátos meleget terjeszt, amit a mamelukok nem szoktak meg, nem csoda, ha efféle csalódásokba esnek szegények.

A mai nap szép napja volt Wekerlének és a szabadelvű pártnak. Minden más kormánynak is mézes napja, örömnapja volt az első nap. De ez a kormány szerencsésebb a többinél mert az ő első napja győzelmi nap is. Vagy szerencsétlenebb a többinél ahogy vesszük, mert már az első napon is megrohanták; csatát kellett kivívnia.

A tárgyalás elején Helfy ülte meg sablonos indemnity-beszédjének tízéves jubileumát. Tízszer mondta már el ugyanezt a beszédet s mindig más-más ruhában. A híres Kean óta nem volt hasonló alakító. Hanem ezúttal mégis volt valami új a beszédében a Szent Atya illetéktelen beavatkozásáról.

De meg is szúrta az Tódor Józsefet, a kormánypárt szép, piros arcú, fiatal papját; szinte fölszisszent.

S mivel nem volt ott Péchy Tamás az elnöki széken, aki őrködött a pápa fölött is, maga pattant föl a Vatikán védelmére Tódor József.

- Óvást emelek ez ellen!

- Ohó! - csattogtattak balról. Thaly hahotázva rázta nagy, bozontos fejét.

- Óvást emelek - folytatta Tódor József.

- Azt mi nem bánjuk - kiálták újra túlról, a Kiss Albert környékéről.

- Úgy is, mint katolikus, úgy is, mint pap...

- Itt nincs pap - szakíták félbe mérgesen. - Itt csak képviselő van!

Tódor József erre fejtegetni kezdte álláspontját, de a jobboldalon is izgatott mozgás kelt nyomában. Már-már gyúlni kezdtek a szemekben a vallási tüzek, midőn suhogó derültség hirtelen eloltotta. Tódornak arra a szavára, hogy »a házasság szentsége«, közbekiáltotta Károlyi Gábor:

- Ha szentség, hát akkor miért nem él ön is vele?

Pompás közbeszólás volt. Néha a bogáncs közt is találni virágot.

De ügyes volt a Tódor visszavágása is. (Neki persze könnyebb, mert neki a szentlélek sugallja.)

- Hét szentségünk van - mondá -, de mindeniket mindenkinek fölvenni nem szükséges.

(Vagyis csak azért hét, hogy bő választék legyen.)

A HelfyTódor viszály után, mivel a szélsőbal a vicevezért küldte az ütközetbe, Apponyi is házi káplánját, Horánszkyt ereszté rá az indemnity javaslatra.

A nemzeti párt saját külön viperája értelmes kis jószág, félelmesen sziszeg, hatalmasan tud körültekerőzni és gyönyörűen mar.

Ma is jól működött, Apponyi gyönyörködve hallgatta; szótlanul visszahúzódva, szemlélődve mert a nagy ellenzéki vezér úgy tesz, mint egykor Bright John mondá John Russelre:

- Te nem szólsz. Bevárod előbb, hogy a kurjantásra, mely a házban hangzott, milyen visszhang érkezik kívülről.

Igen. Apponyi figyel. A »szent elvek nevében« leteszi könyökét a padra, a fülét nyitva hagyván, várja, figyeli azt a visszhangot. (Eddig még csak három bagoly huhogása hallatszott odaátról de lesz ott még elég.)

Majdnem egy óráig pajzánkodott, csintalankodék Horánszky, csipkedve Szilágyit, Csákyt, Tiszát, mindent és mindenkit, aki útjába akadt; mire fölkelt Wekerle Sándor s egy hatalmas polemikus beszéddel nemcsak fölvillanyozta pártját, hanem valóságos csodálkozásba ejtette. Horánszky pedig rángatózott, vonaglott, mint egy megsózott békacomb.

Ez volt a vívás. A hadoszlop élén még ilyen penge nem villogott. Nem pontok szakították félbe a Wekerle mondatait, hanem rengő tapsviharok. Az emelkedett helyeknél még az ellenzék is elfeledte a leckéjét. Kiült a tetszés ragyogó színárnyalata a kuruc arcokra. Még Horváth Gyula is egyre ingatta helyeslően makacs, megszürkült fejét.

Megvédelmezte Szilágyit (a nagy hajdani Szilágyit, a hajdani kis »püspök«), majd a »titkos hatalmat«, mire felsüvített egy hang balról:

- Hiszen ott ül a háta mögött az öreg!

(Tiszát értette alatta.)

Wekerle zavartalanul vágott vissza:

- Éppen az a megnyugtató rám nézve, hogy itt ül és nem szemben velem.

A hátulsó padokban ezalatt újdonatúj »Atzél-csoport« néhány tagja suttogott összebújva, miként kellene megtörni a pártban a Tiszáék befolyását?

Mire közbevágott az egyik, a leghiggadtabb köztük:

- Csak egyetlen módja van.

- Mi?

- Határozzátok el máskor Atzél Bélánál, hogy a Tiszáéknak kevesebb eszök legyen.

- A miniszterelnök közvetlen háta mögött újra azok ülnek, kik meghalnak, ha szeretnek. S kik csodálatos módon mindig a miniszterelnököt szeretik s csodálatos módon sohase halnak ki. Szapáry elmult de hátának környéke megmaradt.

Ezek mintegy csodálkozva néznek szét a frenetikus tetszészajban fulladozó jobb táborra, ösztönszerű megütközéssel:

- Nini ezek az emberek!

Eddig a tetszészaj is speciális privilégium volt. A miniszterelnök mögötti pad privilégiuma. Most ez is megszűnt. Tombol az egész jobb mező. Egy-egy lelkesedett ember hangosan hirdeti véleményét:

- Most már én is hiszem, hogy meglesz a polgári házasság.

Csak Tibád Antal mondogatja még messzelátó ésszel:

- Biztos vagy benne?

- Meg vagyok győződve.

- No, hát mondok neked valamit, öcsém. Eredj el holnap a fotográfushoz és vetesd le magadat. Aztán mikor a polgári házasság meglesz, akkor is eredj el a fotográfushoz és akkor is vetesd le magadat.

- Aztán mitől lesz az jó?

- Hát csak azért, fiam, hogy meglásd a differenciát a mostani és az akkori ábrázatod között.

Wekerle leült. Óriási sikeréből kedvet kapott a párt Toldija, Szilágyi Dezső is, kihúzta hadverő fringiáját (melyet már régen esz a rozsda a tokjában) s egypár éles vágást osztott vele ide, oda. Az ellenzék ma is megpróbálta a gúnyolódást. Kivált gróf Károlyi Istvánnak volt ügyes aperu, amint Szilágyi azon kérdésére »hol voltam én a veszély napjaiban?« hirtelen felelt:

- A büffében.

Lett is derültség de ez lassanként lecsillapult s helyreállt a komolyság. Az erő, a nagy elmék kipárolgása olyan temperatúrát csinál, melyből azok a kicsinyes kis gnómok, incselkedő irigy apró manók elfüstölögnek, szétfoszlanak.

Érdekes volt a szabadelvű párt két nagy szónokát egyszerre egymásután hallani.

Szilágyit, aki rárohan ellenfelére, megszúrja, megfojtja, dömöcköli, gyomrozza, megforgatja a tőrt szívében, lehasogatja a körmeit, leskalpírozza a fejbőrét, szurkot önt a füleibe, barackot nyom a fejére, vitriolt önt a szeme közé, kitépi a szemöldökeit, begyógyíthatatlan sebet hagy és gyűlöletet gerjeszt s Wekerlét, aki birkózásban leteperi ellenfelét, harag nélkül s mosollyal otthagyja, ha egyszer leteperte.

A mamelukok a tegnapi diadalok hatása alatt jókedvvel jöttek a Házba. Szinte felfrissültek.

Már ők is megismerték a népszerűséget. A kis kokottal tegnap este karonfogva sétáltak az utcán, érezték részegítő illatát, sőt túl vannak az első csókon akárhogy csinálja Atzél Béla báró a »park-klubot« az ilyen könnyelműségek ellen.

Komjáthy Béla ma az első szónok az indemnity-vitában. Csinosan beszélt, de már kissé elvénülten. Csak egy adoma került ki a tarisznyájából, mellyel azt akarta jellemezni, hogy sürgeti a közvélemény a polgári házasságot.

Állítólag Fejérváryval történt. Megkérdezett egy szabolcsi dzsentrit, hogy gondolkoznak ott a polgári házasságról?

- Nem tudom - felelt a földbirtokos -, mert nálunk nem beszélnek róla.

A szabolcsi aztán visszafordította a kérdést:

- Hát kegyelmes uram, odafönn hogy gondolkoznak róla?

Fejérváry elgondolkozott.

- Csodálatos - mormogá - ... hiszen nálunk sem beszélnek róla.

Persze, hajdanában jobb anekdotákkal rukkolt ki Komjáthy. Hja, öregszik.

A szélsőbal azonban ezen is mulatott. Öregszik az is. (Kivált mióta Irányi behunyta a szemeit.)

Komjáthy Béla ma az első matador az indemnity-vitában. Csinosan beszélt, de már elvénülten. Semmi élc, semmi új ötlet, és még mindig a Tisza Kálmán közösügyes politikája ellen pattogott. Ah, valóban öregszünk...

Utána Kovács József szólt a szélsőbalról, aki hosszas kutatgatással szerencsésen fölfedezte a »sárgafekete hínárt«, melyből ez a kormány kikelt. Ha egy kissé várakozik, mindjárt látott volna egy kis fekete ultramontant kikelni a szélsőbali tiszta liberális vizekből.

Mosolygó, széles, borotvált arc. Vajay tisztelendő úré, aki most kel szólásra. Ez is hadat üzen az »erkölcs nevében« a liberalizmusnak, a polgári házasságnak. Különben nem veszedelmes; a Zimándyak és Komlóssyak tüze csak elvétve csillan meg szemeiben. A Ház mosolyog klerikális perpatvarán, s mikor a kormánypárt családi örömeiről szólva, azt említette, hogy az apai örömök nem nemtelenek, Károlyi Gábor gróf dicsekedve kiáltott át a jobboldalra:

- Szakértő benne!

Óriási hahota rengette meg a Házat. A karzat asszonyai a legyező mögé rejtették arcukat s onnan néztek duzzogva a grófra, akinek tehát ma megint jól beütött a közbeszólása.

Azonban Vajay agyon volt csapva. Már ezután beszélhetett akármit (pedig még a Wekerle pénzügyi politikáját is lecsépelte), mindig csintalan mosoly ült ki az ajkakra.

- Hohó, tisztelendő úr, az ember nem lehet mindenben szakértő!

A nap Polónyié volt. Hosszú, nagy beszédben az új kormány valamennyi tagját »kikezdte«, s látni lehetett, mint harapózik a harcias hangulat miniszterről miniszterre. Hieronymi rendesen nyugodt homlokán egy bosszús ránc futott át (akkor édelgett Polónyi az ő élettörténetén), Lukács Béla ajkai körül kiült egy vonás a Barosséiból (persze a Szilágyival való hajdani összekoccanás történetét ásta ki a por alul), az igazságügy-miniszter pedig állandóan mosolygott. Ha ő mosolyog akkor bizonyára ugrásra kész.

Leszólta a nagy erkölcsbíró az egész kormánypártot feléjük kiáltva:

- A fazék! A fazék!

Csak egynek kegyelmezett meg: a volt miniszterelnöknek, aki azért bukott meg, mert naivitásból a korrupciót meg akarta szüntetni. (Az ellenzéki nekrológok bezzeg másképp hangzottak.)

Sokat foglalkozott a Tiszákkal is, akik Magyarországot a családjuk közt osztják ki, az egyik a protestánsok mentora lett, a másik az anyagi téren gyűjt össze minden hatalmat, míg a harmadik őfelsége első tanácsadója.

A teljesülés küszöbén álló liberális óhajokkal szemben a régi praktikát folytatta. Szeretné kicsavarni a nyakukat de persze csak, mert kevesli őket.

A nagy rabulisztikus azonban mégis elérte azt, hogy az egész kormány megmozdult ellene. Azazhogy először az »öt percet« csikarták ki számára jó emberei.

A szünet után az egész Ház beözönlött a folyosókról. Harcias hangulat lengett a Házban, az elnöki pódium előtt ismét ott nyüzsgött a képviselők tömege.

Hieronymi beszélt elsőnek a kormány padjairól. Nyugodtan, hidegen felelt Polónyinak, ki az ő képességeit vonta kétségbe. És fontos kijelentéseket tett felszólalása kapcsán a közigazgatási reformról és a garanciális törvényekről.

Új miniszter lép a sorompóba: Lukács Béla. Ő is polónyinak válaszól, s kissé fölmordul a baloldal, mikor a »fazekat«jellemzőnek mondja Polónyi gondolkozására.

Majd általános mozgás támad: Tisza István kel föl szólásra személyes kérdésben. Ő tudja mostanság legjobban fölharagítani az ellenzéket, mindjárt azzal kezdi:

- Nem szoktam ugyan megengedni magamnak azt a luxust, hogy Polónyi beszédeit hallgassam...

Nagy morgás támadt erre a felségsértésre. Dühös kiáltások:

- Grófnak képzeli magát!

- Mi se hallgassuk meg a Tiszákat!

- Luxus őket is meghallgatni!

De azért is megteszik ezt a luxust, hát végre is mivel táplálkoznának a következő szónokaik. Csak hébe-hóba mordulnak közbe:

- Ne, ne beszéljen per »mi Tiszák!« Dinasztia önök?

Vajay már egyebet is kiált közbe:

- Bérencek!

Szerencsére nem veszik komolyan a tisztelendő urat, s csak egy rendreutasítást fog.

Tisza István dajkameséknek nyilvánította mindazt, amit Polónyi róla mondott.

Végezetül az igazságügy-miniszter beszélt. Elmésen, jó humorral mutatta ki, mi van abban a fazékban, mely a Polónyi vádjait rejtette magában, s végül azt ajánlotta neki, hogy vágja földhöz a fazekat, mert üres. Polónyi egész bizonyítási rendszerét Arany János két verssorával jellemezte:

»Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak. Egyszer nagyot koppan, azután elhallgat!«

Ezzel a koppanással s a nyomában keletkező nagy derültséggel végződött a mai ülés.

A Ház ma megint népes, élénk, virgonc volt. A folyosót főispánok lepték el, kik a belügyminiszterre leskelődnek. A szegény főispánok, az új kor páriái, akik kerülnek gazdától gazdához s minden ódium rájok tapad. Valaha hatalmas dinasztiák, méltóságok voltak, most a főispán mindenkinek a törülköző kendője. Amit a főispán tesz, akármit tesz, az mind gáncsolni való. A kinevezéstől egészen a lemondásáig örökös hajtóvadászat van ellene, fent a kormánynál s lent a megyében, a klubban, a parlamentben. Ha traktákat ad, akkor azt gúnyolják, ha nem ad ebédeket, akkor azt. Ha fényes installációt tart, megszólják azért, ha bevonul a székhelyére szerényen, mint Zsilinszky Mihály, akkor meg abból faragtatnak szatírát.

- Úgy jött be, mint egy francia préfet, aki egy esernyőt hoz a hóna alatt s a megyeház kapujában pofon üti a rá várakozó szolgát s ezzel a csattanással veszi át ünnepélyesen a közhatalom gyakorlását.

A szegény főispánok most is itt járnak fel s alá, türelmetlen léptekkel várva egyik-másik, mikor jő ki a belügyminiszter.

De a belügyminiszter nem jő ki. Érdekes szónoklatok folynak odabenn. Beöthy beszédje után, mellyel az új kormány iránti bizalmatlanságát indokolja, gróf Csáky Albin pattant fel, akinek beszédjében, bármily rövid is az, mindig van valami becses mag.

- Olyan adóst perelnek önök - mondá az ellenzéknek -, aki többet fizet, mint amennyivel tartozik.

Tetszett a hasonlat a jobbpártnak, de az ellenzék zajgott: »Hiszen még semmit sem fizetett!«

Csáky mint rendesen, tömören, világosan fejtegette és védelmezte a kormány egyházpolitikáját. Mikor pedig a saját személyét említette, tomboló éljenviharral tüntetett a többség kedvenc minisztere mellett.

Azután Apponyi emelkedett fel s egyikét mondta el a legszebb beszédeinek.

Valóban e beszéd a század legnagyobb szónokainak a gyűjteményében helyet foglalhatna, oly remek volt, de ha valaha napvilágot lát, amiben nem kételkedhetni (mert amíg Apponyiak lesznek, addig Kónyi Manók is találkoznak), nem képzelünk neki olyan prózai címet, hogy »Indemnity beszéd 1892-ben«, hanem ahelyett inkább ezt:

»Óda Wekerle Sándorhoz.«

A lant nem képes oly szelíd, behízelgő módon megpendülni, mint a jászberényi kürt. Volt ott abban az aeol hárfákból is valami csodálatos vegyülék, de a furulyából is. Itt egy kacsintás, majd egy lebilincselő mosoly. Lágyan rezgett benne a simulékony szerelem ösztöne. Oh, oh! Hát azok a lábikrák! Azok az ingerlő idomok. (Vajon mi ebben az igazi?)

Ami azonban a beszédnek a papokhoz szóló részét illeti, az egy nemes államférfiú gondolkozásának fennkölt része, az ékesszólás fönséges ruhájába öltözve. Ez a rész nagy hatást tett még a szabadelvű párt tagjai közt is. Hiszen annak a lelkéből látszott beszélni. S ebből láthatta Apponyi, hogy nem személyének szól az animozitás a szabadelvű pártban, hanem ingadozásának. Mikor az igazi hangot üti meg, a magyar értelemhez szólót, átellenben is kigyúl a szemekben a tetszés fénye.

Wekerlét nem lágyította el a furulyaszó. Egy lépést se közeledett, bár elösmerte Apponyi beszédjének szépségét, hatalmas lendületes szavakban ecsetelte a szabadelvű párt érdemeit és a kormány álláspontját; mire szűnni nem akaró éljenriadás közt ért véget a mai ülés. A teremajtók kitárultak s a Ház szétoszlott, pihenni, erőt gyűjteni a holnapi csatához.

Az ülés elején elsiratták a derék Wahrmann Mórt, aki végre is szépen, mert könnyen halt meg. Még az utolsó szava is szombaton a folyosón egy tréfa volt, mikor a KrajtsikKobek-párt dolgai felett sopánkodának.

- Az Atzél-féle mozgalmaktól nem féltelek benneteket. Sokkal nagyobb baj az a pártra, gyerekek, hogy Wekerle egy rossz szakácsot fogadott, aki hajdanában nálam szolgált.

A nekrológok után Szalay Imre állott fel az indemnity ellen. Természetesen a műbor benne volt a beszédjében. A műbor az örök seb. Kipusztultak már mellőle az összes harcosok, Zalay István, majd Andrássy Manó gróf, most már Vadnai Károly is lóg. Ő egyedül tartja még a zászlót.

A folyosó zajos, harcias képet mutat. A Niebelungok harca se volt különb, mint ahogy itt gomolyog a két szabadelvű tábor. Három-négy ortodox mameluk veté rá magát egy-egy nekrológra, hogy kapacitálja, lekérlelje, megszelídítse.

- Ugyan mit okoskodtok? Ne bolondozzatok, gyerekek. Hallatlan ez, éppen most, mikor ilyen kedvünkre való kormányunk van!

Minden forr, hullámzik és sistereg; mindenki véd valamit. A KrajtsikKobek-párt Wekerlét védi, a Wekerle-párt ellen. Némelyek a Tiszáékat védik Krajtsik és Kobek ellen s hogy tarkább legyen a kép, még Szilágyit is védik egyesek a közvélemény ellen.

Csak a jó öreg Ucsu ül csendesen a kaotikus zűrzavarban. Ő nyugodt. A kisebbség kimegy a klubból. Ő azoknál lesz, akik a klubban maradnak. Hiszen csak marad ott valaki azokban a szép szobákban.

Bent a teremben Eötvös szónokol. Ekkor érkezik a hír s villámgyorsan terjed:

- Krajtsik átpártolt!

- Krajtsik újra a mienk!

S elkezdenek az egész vonalon örülni Krajtsiknak, mintha aranyból volna. Krajtsik mosolyog, érzi, hogy becses. »Hiszen csak meg akartalak ijeszteni.« De tromfért tromf. Új hír kelt rémületet.

- Tízzel megint megszaporodnak a függetlenek!

- Nincs semmi jövőjük mondják vigasztalásul a tapasztaltabb, vénebb honatyák. Nincs köztül egyetlen zsidó se. Nagyon rossz jel. Borzasztó rossz jel. A zsidó megérzi a boldogulás útját.

S míg így keveredik, zavarog a folyosó, addig különös dolgok történnek a teremben is, a galopinnek jelentik a nyüzsgő folyosónak:

- Eötvös felmondta Apponyinak a fegyverbarátságot!

- Lehetséges-e?

- Jézus Mária! Mit mond ehhez Polónyi?

A folyosó egy perc alatt eltűnik, mindenki a terembe siet. Eötvös éppen most végzi szavait, élénk éljenzés, taps porzik fel utánuk.

- Öt perc szünet! - kiáltják harsányan.

Apponyiék búsan dünnyögik magukban:

- Egy szövetséges elveszett!

Öt perc után pikáns jelenet következett. Apponyi Eötvös ellen szólalt fel s egy kis oldaldöféssel állt bosszút, annak a nézetének adván kifejezést, hogy a nemzeti jogok védelmében bizony vele lesz a szélsőbal, elhagyva Eötvös Károlyt, ha az nem lenne vele.

De Eötvöst sem a gólya költötte nem állja a csiklandozást. Felpattant még egyszer, s most finom gúnnyal, nagyon erősen csipkelődött Apponyival. Itt-ott egy vércsepp is kibuggyant a tövisszúrások alatt.

A jobboldal élvezett, folytonos derültségben hallgatván a kedélyes csetepatét, melyet megtetézett Thaly Kálmán, ki meg Eötvös ellen lőtt ki (alkalmasint akaratlanul) egy röpke nyilat.

S így lett, hogy a kormány és a szabadelvű párt csak mint néző szerepelt a mai csatában ha csak a Hegedüs szép, tartalmas zárbeszédjét nem vesszük, amibe Vajay (az új felbukkanó csillag) egypár szemináriumi magot szórt bele közbeszólások alakjában, s mely után végre megszavaztatott az indemnity, felállván az egész kormánypárt, a KobekKrajtsik árnyalattal együtt. Mert szép úrias dolog az, hogy Wekerlének két pártja legyen (a hajdani jámbor miniszterelnökök a primitív mamelukkorban eggyel is beérték). A mai ülésen Szapáry Gyula is megjelent s a Tisza Lajos helyét foglalta el.

A mai ülést legokosabb a tegnapin kezdeni, amelyiknek éppúgy, mint a hétfőinek az volt a speciális karaktere, hogy a két hadat viselő fél (a mérsékelt ellenzék és a jobboldal) soha meg nem szűnő ádáz csatája idegen területre csapott át, s nem is maguk a hadakozó felek verekedtek, hanem csak per prokúra, idegen sisakjukon színeiket viselő lovagok, Eötvös Károly és Polónyi által vívtak a szélsőbali porondon.

Érdekes kis csata volt. A két pihenő ellenség összetett kezekkel nézte, mindenik a maga páholyából, kivált nagy mulatságot okozott a nemzeti párt nemtője, Polónyi, ki többi közt azért is támogatja Apponyiéket, mert azok a választások tisztaságáért küzdenek a többi közt.

- Hanem - mondja aztán fenyegető szónoki gesztussal - nehogy máskor is úgy legyenek Apponyiék, mint most Békésen, hogy a szélsőbali jelölt ellen fölléptetik Kaas Ivort.

Lett nagy kacagás. A nemzeti párt prókátorának leesett ezzel a szóval a sisakforgója.

A választások tisztasága, hahaha. Kacagott, vigyorgott minden a teremben, hahaha, hahaha. A közjogi alapon álló voksokat felhasználni a közjogot ellenző mandátumokhoz. Hahaha. Hát ez az a választások tisztasága? Még az angyalok is nevettek a Bánffy háta mögött.

Eötvös nem volt jelen, azt hittük, a jobboldal prókátora ma fog felelni, de sem ő, sem Perl nem mutatkozott a horizonton, minélfogva csendesen folydogált a Vaskapu javaslat, melynek eleje még I. Lukács Béla idejében lett tárgyalva, a Szapáry-kormány idejében.

Lukács Béla azóta II. Lukács Béla lett, de a javaslat (ámbár aVaskapu csatornájának lemélyítése nem tréfa dolog), azért nem lett érdekesebb. Csekély részvétel mutatkozott. Alig üldögéltek bent százan elszórva a padokban. Csak néhány konok szakértő csillogtatta tudását, miután Bokross Elek egy szép előadói beszéddel ráeresztette őket a javaslatra.

Pécskai Gaál Jenő, akinek giliszta hosszú beszédjei félelmetesek voltak hajdanában, pihent ésszel rontott a tervnek.

Hanem iszen megvédelmezte azt Lukács Béla tömör, világos, laikus által is megérthető előadásában, melyet zajosan helyeselt a párt.

Majd a szünet után Pap Eleket szállotta meg a szentlélek, s ő is Pécskai Gaál felé hajítá kelevézét (pártolva a javaslatot) s már-már szégyenben marad Pécska nagy fia, ha szamaritánus szívű Horváth Gyula, az árvák és ügyefogyottak gyámolítója, nem siet segítségére, mely művelet alatt ugyancsak bemártotta a magyar szakértőket pedig, de strigis, quae non sunt stb.

Ilyenféle nem a karzatnak való dolgokban harácsolódott el az egész ülés, melynek azonban mégis volt egy figyelemreméltó momentuma. A Miklós Ödön sikere, ki ma tartotta a második beszédjét a Házban. Jobbat az elsőnél. Pedig Miklósnak az első beszédje is úgy nézett ki, mint más embereknél az utolsó. Érettség látszik a beszédjén s széles látkör a beszédje mögött.

A meleg kandallók vidám pattogó tüzükkel, sem a tiszta téli levegő, oly fehér, üde, mint a frissen szűrt kecsketej, nem csalogatott a folyosókra nagyobb csoportokat. Alig szivarozott ott néhány ember kíváncsi szemeket vetve a miniszteri szoba felé, amelynek üvegajtaján a miniszterelnököt látták eltűnni Apponyival.

Istenem, istenem miről beszélhetnek. Talán a fúziót szövik? Monár Antal nem adná száz forintért, ha most egy olyan ici-pici kis egérré változhatnék, aki az ajtó mögött bebújhat és kihallgathassa. De persze azt aztán ő is úgy gondolja, hogy másnap megint visszaváltoznék Ház jegyzőjének, mert a kis egérnek nincsenek dupla napidíjai sőt tiszta búzaszemet is vajmi keveset talál itt a Ház környékén.

Molnár Antal azonban nem változott át kis egérnek (hja neki se minden sikerül), amit különben észrevehet az olvasó, mert akkor entrefilet volna a »Pesti Hírlapban« a Wekerle és Apponyi közti beszélgetésről, így azonban kénytelenek vagyunk csupán a Vajay-interpellációról referálni, s az nem bolondság. Vajay kezdi magát kinőni. De az szükséges is. A kormánypártnak is van saját házi papja: Tódor; a nemzeti pártnak is megvan a maga Hockja (a temetésekhez szükséges), hát mért ne legyen a szélsőbalnak is saját papja. Sőt valamikor az Ugron párt is szert tehet ilyenre de persze előbb az eklézsia legyen nagyobb.

Vajay különben is kedves szónok. Öblös hangja van, s széles, kerek arcán előre hánykolódnak az ajkán kiröpülendő mondások.

Ő volt ma a pièce resistance. Az ásítozó képviselő urak, miután a pártviszály kígyóját tegnap elaltatta a klubban a kígyóbűvölő Wekerle, ma nem vártak semmi eseményeket és szcénákat. Mi történhetnék most már? Az ellenzéki lapok szép szivárványos bugyborékai, melyeket nagyrészt a fantázia szalmaszálain eregettek, szétpattantak. Nyoma sincs.

Krajtsik azt mondja:

- Ejh bolondság: egy álom volt.

Krajtsik fölébredett.

Bessenyei azt mondja:

- Én azért mentem bele, mert azzal biztattak, hogy az új pártban mi ketten Bobulával leszünk a legokosabbak.

Kubinyi György azt mondja:

- Engem a »fekete sipkások« elleni gyűlölet vitt az új pártba bele.

Amit meghallott Darányi Ignác, szintén egyike a nagy tekintélyű fekete sipkásoknak, s rögtön elküldte Kubinyinak a saját selyemsapkáját ajándékba.

Kubinyi persze erre legottan visszalépett a régi pártba mondván:

- Már csak vagyok ravasz tót; lefőztem a barátocskámat, a Darányit. A kopasz fejről is tudja aratni egy szegény tót. Megkaptam a sapkát, de most már nem volt meg hozzá a fejem. Mert azt meg akkor vesztettem el, mikor az Atzélékhoz beléptem magamat. Hát mit csináljak? Kilépek magamból.

Kisült egyszóval, hogy mindenki véletlenül jutott be. S miért ne? A véletlen, mely Shakespeare színműveiben és a Jókai regényeiben oly nagy szerepet játszik, a politikában is fontos faktor. A véletlen maga a tizedik miniszter. A láthatatlan, de némelykor a leghatalmasabb. Sokszor segít, de sokszor ront is a többi kollégáin.

De az ördög vigye el most az egyszer őexcellenciáját. Elég az hozzá, hogy a pártviszály elmúlt, Szilágyi és a Tiszák össze nem törettek (mert Tisza Kálmán ép egészségben két óra táján víg szivarszóval jött a kálvinista zsinatról), az is igaz, hogy a fúzió nem jött létre, de az is mind csak véletlen; sőt érdekes, majdnem csodálatos dolgok kezdenek történni, Eötvös üti Apponyit, Polónyi üti emiatt Eötvöst (de ez meglehet, nem véletlen), Pap Elek védi a Lukács Béla javaslatát, a bécsi német Kronavetter védi Magyarországot, s Ugron gyűjt egy osztrák képviselő üdvözlésére aláírásokat a folyosón. Bolond szcénákat sző össze az a pajkos csintalan véletlen.

De a véletlenül rügyező Kobek-klikk véletlenül meg is szűnt, mint mikor a csiga kijön a kagylójából és megint bemegy. És meglehet, hogy ezt a természetbúvárok úgy fejezik ki: »A csiga akciót csinál«.

Meglehet, hogy nagy szerencse vagy nagy szerencsétlenség ez, a földgolyóbis jövendő alakulására nézve.

A mai ülésre nézve csak annyiban fontos, mert csakis a beállott szélcsend, a kitombolt viharok utáni lankasztó csend magyarázza meg, hogy az összes érdeklődést mára a Vajay interpellációja foglalta el.

Mikor a derék pap képviselő felállott, kezében a »Magyar Állam«-ot lobogtatva, minden szemből kiment az álom.

- Halljuk, halljuk!

- Sajnálattal szemlélem, t. Ház, a közoktatási miniszter távollétét...

Zajos derültség öntötte el az arcokat.

Vajay aztán a komáromi apátplébános esetét beszéli el, folytonos közbeszólásokkal, elnöki csengettyűvel spékelve. A közbeszólások, mint valami litania refrénje, potyognak bele a szavaiba.

Vajay mindjobban veszti a continance-ot. Nyelve mindenféle kifejezésekre rácsúszik.

Thaly Kálmán valami kálvinista mondást ereszt meg, ami annyit akar jelenteni, mintha nem sokat törődnék a komáromi plébános esetével.

Vajay ingerülten szól rá:

- Sajnálom, hogy éppen Thaly Kálmán veszi ezt oly könnyen.

- Éljen Thaly Kálmán! - kiáltják erre jobbról a kötekedők.

Mire lázba gurul a szelíd, jámbor Bolgár Ferenc.

- A katolikusokat itt kigúnyolják!

A hangulat mindinkább pattogóbb, haragosabb, s midőn Vajay a szegedi plébános apát Ivánkovics kinevezése ellen kezd piszkálódni, felzúg jobbról az ellentmondások harcias mormogása, majd rákerül a sor Szivákra, a »nagy szakadár«-ra, de bizony annak is jó lesz egy oldalvágást adni (az ember nem tudhassa, melyiktől lesz hamarabb püspök) mondván, hogy Szivák diszkvalifikálva van, hogy az egyház fiának tartassék.

- Anathema! - zúgják jobbról.

Károlyi Gábor közbeszól:

- Én is exkommunikálva vagyok.

- Nagyon sajnálom - feleli Vajay.

- Én pedig nagyon örülök neki - bizonykodik gr. Károlyi.

Vajay égnek fordítja a szemeit.

- Imádkozunk majd a bűnösökért.

- Nem szorulok senki imádságára.

S ez így ment végtől végig. Utoljára már az egész Ház beszélt, s Vajay a sok, minden oldalról zuhanó közbeszólás miatt csak néha juthatott egy-egy fél mondathoz. A csengettyű rikoltozott. A sztenografok letették ceruzájukat, már nem lehetett jegyezni, fogták magukat, inkább ők is közbebeszéltek.

A tanácsteremből. Egy ülésszak ismét elröpült, de a törvénykönyv nem sokkal lett vastagabb; ma nyílott meg a második ülésszaka ezen hidegben született országgyűlésnek.

Milyen lesz az új ülésszak, nehéz előre megjósolni. Egy bizonyos, hogy mikor odabent a király tegnapi levelét újra elolvasták, künn a vihar rázta a falakat süvítve, s hópelyhek szállongtak alá.

A képviselők közül kevesen jöttek el, részint a rossz idő miatt, részint mert a tárgytalan ülés semmi érdekeset sem ígért. A karzaton nem ült egy lélek sem. Bár csak ilyen csendes maradna ez az ülésszak véges végig.

Nem is történt semmi említésre méltó, kivévén, hogy az elnök bejelentette Gróf Andrássy Gyula lemondását a mandátumáról és most már a Terézvárosban is kitörhet a heje-huja; föltéve, hogy nekik is akad három jelöltjük.

Aztán a miniszterelnök ajándékozta meg a Házat még két jegyzői stallummal. Az eddigi hat jegyző képtelen volt az óriási munkát végezni.

- Ebből a mienk egy - szólt hátra diadalmasan Eötvös Károly.

S e picinyke bögrének is vidáman mosolyogtak a zordon arcú szittyák, kik örökké szidják a kormánypártot az úgynevezett húsos fazekak miatt.

***

A folyosóról. Ugyan miről beszélhetnének most másról a folyosón, mint a fúzióról. A kolera szűnőfélben van, a fúzió hírek keletkezőben vannak. Az természetes. Új kormány, új fúzió hírek.

Egész csoportok vitatják, lesz-e, nem lesz-e? Interpretálják a dzsentri-bankett toasztjait, s mindenféle apróságot serpenyőbe vetnek pro és kontra:

- Nem lesz fúzió, mert Wekerle nem akarja... - véli az egyik.

- Nem lehet, mert Apponyi se akarja bizonyítja a másik. Meg kell lennie, mert a közvélemény akarja, és végre is ez az úr állítja a harmadik. Súlyos kezével egymáshoz tolja őket.

- Apponyi nem léphet be a szabadelvű pártba valamely vívmányok nélkül.

- Hiszen miniszteri tárcát kap.

- De ő nem magának akar...

- Hanem?

- A nemzetnek akar valamit. Egyszerűen megosztakozni a hatalmon, nem valami épületes eredmény lenne annyi harc után!

- Mindegy, a fúziónak mégis létre kell jönnie. A parlamenti béke megköveteli ezt az áldozatot a parlamenti béke nélkül nem bírunk csinálni semmit; tehát a parlamenti béke kedvéért meg kell csinálni mindent.

Ebben lyukadt ki ma a folyosói terefere. Ez volt a magja.

De némelyek kételkedtek:

- Ki tudja, meg lenne-e ezzel a parlamenti béke csinálva?

- Hiszen persze! ez az, amit nem lehet tudni.

Most már ebben az irányban fajzott el a disputa, mikor odaért apró húsos lábaival az öreg Feri bácsi, akinek józan észjárása már sok vitát döntött el.

Az öreg dohogott, morgott valamit, aztán leült a régi képviselőtársai közé mert ő most főrendiházi tag.

- Hát hogy én mit gondolok? Hogy lenne-e béke fúzió esetén? Értek is én az effélékhez! Aztán álmos, törődött vagyok én ma gondolkozni is. Nagyon rossz éjszakám volt.

- Mi bajod esett?

- Tegnap jöttem este az erdélyi vonattal s új, ismeretlen vendéglőbe szálltam. Képzeljétek, egy rossz, poloskás szobát kaptam, a csintalan vérszopók veszettül csíptek...

- De mi köze ehhez a fúziónak!

- Semmi. Csak úgy ok nélkül mondom el. Hánykolódtam, bosszankodtam, tűrtem éjfélig, végre gyertyát kellett gyújtanom, amikor is statárialiter kivégeztem az apró gonosztevőkből vagy negyvenet. Azután újra lefeküdtem de hasztalan; még mindig maradt belőlük néhány darab, s e megmaradottak miatt, akár hiszitek, akár nem, éppen úgy nem tudtam aludni, mint mikor még mindnyája megvolt. Becsületemre megtörtént velem.

S ezzel fölkerekedett Feri bácsi s vidám, ravasz mosolygással topogott el a jobb folyosóra, hogy ott is elmondja egy-egy véleményét ilyenforma módon.

A Ház két óriása mérte ma össze a lándzsáját, de szépen, gyöngéden, lovag módra: vigyázott mindenik, hogy a másikon sebet ne üssön.

De a vezérek mérkőzése előtt (mert Apponyi nem beszél előbb délnél, míg a karzat szép hölgyei mind össze nem gyűlnek) is ki kellett húzni az időt, s ez időt húzó izgoncok (ad captam: hólyaghúzó izgonc) Molnár Józsiás és Hortoványi József valának.

Hortoványi József egy kopasz szeladon benyomását teszi. Független lélek, aki egyetlen nyájhoz sem tartozik de szíve a papok... akarom mondani, Apponyiékhoz húz. A költségvetést nem fogadja el. (Általános ijedség a szabadelvű párton.)

Utána Molnár Józsiás állott fel. De bizony kár volt fölállni. Mert az efféle politikai diskurzust otthon, Kézdivásárhelyen a kukoricafosztogatóban ülve szokás tartani, a komáék és a sógorék előtt, akik helybehagyón ingatják a fejeiket. A Házban nem nagyon tetszett.

Annál jobban lebilincselte a figyelmet az Apponyi Albert szónoklata, ki szintén nem fogadta el a költségvetést, amit már előre lehetett tudni, de éppen ennek indoklására volt a Ház kíváncsi. Apponyi nem bírálta a költségvetést mint ilyet, hanem a kormány politikáját nagyban és egészében, melyben, úgymond, a múlt tapasztalatainál fogva bizalmatlan. Sok szép gyújtó része volt mai szónoklatának, melyet pártja zajosan megtapsolt, voltak azonban érvelésének gyenge részei is, péládul az, hogy a kormányban és programjában azért nem mer bízni, mert nem tudja, milyen kormány jön utána. (Persze, ha bizonyosan tudná, hogy az Apponyi-kormány jön, az neki sokkal kényelmesebb lenne.) Wekerle személyének most is odadobott egy kis rezedaszegfűt de már nem hozott akkora vőlegényi bokrétát udvarlásul, mint az indemnity-vitánál.

A több mint egy óráig tartó beszéd után, melyben újra kibontotta a nemzeti párt zászlóját, irányát, célját, törekvéseit, »öt perc« szünetet követelt a baloldal amit meg is adott a Bánffy távollétében két nap óta elnöklő Bokross Elek.

Szünet után Wekerle miniszterelnök ecsetelte polemikus modorban az ország pénzügyi politikáját, olyan eleven modorban, világosan, tömören és népszerűen, amint csak ő teheti, ki tárgyát öt ujjában úgy bírja. A Ház csendesen, úgyszólván pietással csüggött a fiatal vezér ajkain, ki máris a nemzet hálájára tette magát érdemessé, csak a szerencsétlen Józsiás szólt közbe nagy jámborul egyszer, amire aztán Wekerle szeretetreméltóan paskolta el a jámbor Józsiást.

Csak mikor a miniszterelnök beszéde második részében áttért a politikai helyzetre, csak ekkor vette észre a Ház, hogy a beszéd első fele voltaképpen a száraz része volt a második rész, mely rögtönzés, jobbadán az Apponyi imént elmondott beszédére, olyan debatternek mutatta be Wekerlét, minő még magyar miniszterelnöki székben nem ült. A legkényesebb kérdések közt, amelyeket úgyszólván csapdául állított eléje Apponyi egy nemes gondolkozású államférfiú magas fölényével és méltóságos lépteivel haladt el. Inkább elrúgta a tőrt az útból, mintsem átlépte volna, vagy elsiklanék mellette. A párt lelkesedése ki-kitört viharosan. De az ellenzéken is megrázó hatást tett a mai rögtönzése. »Ez aztán igazán miniszterelnöknek született.«

»Hát a fúzió?« Kérdezgették egymástól, tűnődve a két beszéd után.

Biz arra még aludni kell egyet gondolták magukban a fúzió barátai.

És meglehet, hogy ez az alvás még tíz esztendeig is eltarthat.

Ki tudja?

Bokross Elek bejelentette Szalavszky lemondását, ki főispánnak megy el, megválván államtitkári állásától. Az államtitkár egész idáig túlélte gazdáját, volt miniszterét. Mint a meglőtt ember zsebében még egy ideig ketyeg és jár az óra... míg végre az is megáll.

A büdzsé vitát Márkus József kezdte. A történetbúvár sohase fogja keresni a beszédét, hát mi is felejtsük el.

Gróf Csáky Kálmán azzal a kijelentéssel lepte meg a Házat, hogy a polgári házasságnak nem híve. Ki is derült erre a Vajay arca. »Éljen!«, harsogta tele torokkal. Gróf Csáky katonásan, tömören beszél és jóízű logikával. Sok igazat mondott.

Utána Bánó József állt fel. Öregúr, nagyon öregúr meglátszott az észjárásán. Beszédjéből tudtuk meg, mikor virágzik az almafa s nála láttuk, mi lesz az almafából, mikor már semmi sem terem rajta.

Azután Morzsányi mutatta be magát szűzbeszéddel. Nagy Mahomed-ember, nagy fejjel, elefánt lábakkal. A külvárosi kapacitás tipikus alakja jelent meg vele az országház deszkáin.

Tele jóakarattal, eszményekkel, álmokkal, amiket az ő romlatlan, jámbor városrésze bankettjeiről hozott ide.

Ah, milyen üde illat és levegő. E jó emberekben mennyi hit, mennyi önérzet és erő. Vajon hisz-e ő ezekben?

Tény, hogy nagyon is fiatalnak tette magát. Senki sem nézhetné ki belőle, hogy már tízhónapos mameluk.

A Ház többi megmaradt ideje ezután a Hock János körmei közé került, de nem is eresztette ki két óráig; több-kevesebb szellemmel, de folyton élénkséggel, a Ház figyelmét lekötve beszélt; különösen a Tisza-klikkről tartott csapongó jókedvvel tarka-barka triccs-traccsot a nemzeti párt sajátságos atyuskája. Egy-egy ötlete, anekdotája valóban sziporkázott. A Ház szakadatlan derültségbe olvadt fel. De kegyetlenül maró volt a sakkjáték ötlete, mely főleg Szilágyi Dezső ellen volt irányítva s melyet a szabadelvű pártnak nem lehet eléggé rosszallni, némán, szinte rosszakaratú közönnyel hallgatott végig, pedig már-már azon a mezsgyén járt az atyuska, ahol a parlamenti illem határa megszűnik, csak az egy Miklós Gyula mozdult meg ingerülten:

- Hát az elnök úrnak nincs szava?

De az elnök igazán nem volt hibás, mert a veszedelmes pap olyan ügyes, ravasz alakban röpítette ki a nyilakat, hogy nem lehetett kifogást tenni.

Szilágyi nem volt jelen az ülésen de a miniszterelnökre láthatón rossz benyomást tett az a modor, mely miután immár nem szórványosan jelentkezik, megállapított, átgondolt üldözési rendszernek mondható az ország ezen kimagasló államférfia ellen.

Szilágyi végre is ámbár e sorok írója nem tartozik Szilágyi udvarához (Hej puszta udvar az!) nagy tehetség, amit eddig tett, az csak használt a hazájának, nem ártott.

Egyetlen bűne van, hogy nem elég nyájas ember.

De az ilyenekért még I. László korában (amikor pedig legszigorúbbak voltak a törvényeink) sem volt szokás valakit agyonütni.

Hanem iszen nagy baj az; régi szokás, hogy mikor a magyar ember disputál, s veri az asztalt a kezével mindig az arany pecsétgyűrűjét üti.

I. Egy nagy ember, akit kicsinnyé akarnak tenni

Egy hamis teória csúszott be az emberi elmékbe: nem is teória, hanem csak egy felületes frázis, hogy minden kor meghozza a maga nagy embereit.

Hogy meghozza, éppen úgy hozza meg, mint a rózsabokor a maga bimbóit, virágait. S mi következik ebből?

Az, hogy nincs hát ezeknek a nagy embereknek semmi különösebb értékük hiszen minden kor meghozza őket, ingyen hozza és biztosan hozza, mit kíméljük: koptassuk el, együk meg őket, mint ahogy a barackot megesszük a maga idejében mert esztendőre úgyis új barack terem.

Csakhogy ez nem igaz.

Nem minden kor hozza meg a maga nagy embereit. Néha nagyon csökönyösek az anyák és nem szülnek. Nékem az a nézetem, hogyha nem volna még jelen a vezér, a tábor a sátrak alatt pihenne...

S ha megindulunk a történelemben hátrafelé, ahol valami dolgot találunk nézzetek körül nem messze, odább lesz ott valaki (csak keressétek, jól keressétek), aki azért a nagy dologért először küzdött és szenvedett.

Azért szomorú látvány az a hajsza, úgyszólván sport, melyet Szilágyi Dezső ellen folytatnak úgy bent, mint künn.

Inszcenírozva van-e ez vagy önkéntelen, az mindegy a kérdés csak az, hogy indokolt-e?

Hiszen régóta ez a nagy emberek sorsa. Görögország is száműzte nagy embereit de annyi magához való esze volt legalább, hogy bevárta, míg tehetségüket kihasználja. Görögország csak hálátlan volt, de nem ostoba.

Ám nálunk is egyre tart még az izgalom, a sok mindenféle befeketítési manőver Tisza ellen; az se szép dolog de legalább az országnak nem árt, mert Tisza már a történelemé ő már igaz bírája előtt áll, s e bíróhoz el nem hat a csőcselék moraja. S Tisza egyébként se veszi fel a dolgot úgy, hogy mikor a minap Bécsben egy interjúvoló újságíró felháborodva beszélte el neki, mi mindenfélét írnak róla a lapok, az ősz államférfiú semmit sem felelt.

- S excellenciád ezt fel sem veszi? - kérdé az meglepetve.

Tisza szelíden vont vállat:

- Hát nem vagyok én annak dacára is elég egészséges?

Az istenek megadták neki a léleknyugalomnak azt a vértjét, min egy ágyúgolyó se tör keresztül.

De itt van ez a szegény Szilágyi. Forró gondolatokkal a fejében, felgyűrt kezekkel a munkában. Halántékáról erő feszeng, karjain a Vulkán izmai domborodnak, orrlyukain a bőszültség gőze lövell ki; szívét az indulatok marcangolják, agyvelejét hatalmas eszmék fűtik, nyargalva, dübörögve fönséges hullámzásban s e nagy agyvelőben még mindig jut egy kis hely a démon számára is mert az ott lakik, ott él őbenne.

De mit tesz az, hogy a nagy embernek minden hibáját bírja, ha bírja a nagyok nem egy erényét.

»Keveset dolgozik« - mondjátok.

Természetesen, mert az elefánt is csak hosszú évek során vet ki egy kölyköt de ahhoz aztán dada kell, aki emelgesse.

- Nincs szíve - mondjátok.

Szíve? Hát egy elefántnak vagy egy tigrisnek lehet olyan szíve, mint egy fülemilének?

Ha szívet kerestek, ott van nektek Rónay János.

- De intrikál, zúz, ront, bont - felelitek.

Hát persze, hiszen azért kergetik egymást szilajan, szívében, fejében a szenvedélyek és indulatok, mert lángelme, és e láng forró gőze emelgeti a fedőket. Ha csak csendes embert kerestek, ott van Urbanovszky Ernő, az már csak elég csendes.

Megindul mindenünnen a vádak, szemrehányások, a gúny a szúrkálás kígyója-békája Szilágyi ellen, s megbénítja működésében, elveszi kedvét, idegenné teszi számára a talajt, amelyen áll.

Egy Sámson, aki össze van kötözve a népszerűtlenség madzagaival és nem bír azokból menekülni.

S ezalatt egyre szövik, egyre fonják az új köteleket.

Sámson összeszisszen, toporzékol, de tehetetlen. A tömeg gúnyosan vigyorog, ujjong, kiáltozza:

- Sámson bősz. Feszítsd meg Sámsont!

Pokoli élvezet a tömegnek, hogy Sámson bősz, hogy szája habzik s hogy Sámson, a nagy Sámson erőtelen. Hahaha, a Sámson erőtelen!

De hát mit szól ehhez a nemzet lelkiismerete: hogy az isten ritka jókedvében ajándékozott a nemzetnek egy nagy elmét, s hogy ezt némelyek el akarják hajítani a lomtárba a hasznavehetetlen holmik közé?

Hát olyan gazdagok vagyunk-e?

S vajon mi a bűne Szilágyinak, hogy így bánhatnak vele, aki nemrég a nemzet egyik büszkesége volt?

Nos, a legfőbb gravamenek ilyenformán néznek ki:

- Intraktábilis ember. Nem nevezte ki a járásbírómat.

- Borzasztó ember. Nem viszonozta a köszönésemet.

A harmadik csak ennyit mond:

- Nem miniszternek való, punktum.

Sámson ott mozog, »pártja közt«, jár-kel s hallja is háta mögött a megjegyzéseket és a hahotát:

- Ni, ott megy az elgyengült Sámson. Hej meddig hagyjuk még!?

...Pedig ha ez a vezérférfi nem jön, ki tudja, tán a tábor még most is pihenne lomhán a sátrak alatt.

II. Egy kis ember, aki naggyá lett

Előre bocsátván a fentebbi kis kirohanást Szilágyi mellett mert bizony rút dolog, amely országban megeszik az öregeket (van ilyen szokás a Fidzsi-szigeteken), mikor nem tudnak dolgozni és már csak fecsegnek haszontalan dolgokat, hanem olyan buta ország sehol nincs, ahol a legerősebbeket egyék meg, akik legjobban tudnak dolgozni.

Reménylem, itt se eszik meg Szilágyit ennélfogva egész nyugodtan áttérhetek a mai ülésre, melyet Smialovszky Valér nyitott meg csinos szónoklattal a Rajec fürdő... akarom mondani a büdzsé mellett. (Hogy botlik az ember nyelve!)

Azután a »nevető ember« (Sághy Gyula) tartott egy kollokviumot a politikai helyzetről. Különösen azt hangsúlyozza, hogy a kormányválságok ne a kulisszák mögött, hanem a legnagyobb nyilvánosság előtt folyjanak le.

Ezt bizonyosan úgy képzeli Sághy, hogy az István téri piacon folyjon le a kormányválság, mint az oberamergaui passiójáték. Csak az a kérdés, hogy zeneszóval-e, vagy anélkül? No, meglátjuk annak idején, hogy bukik meg majd Apponyi.

E két szónok után bontakozott ki végre a nap eseménye: a Péchy Tamás beszéde.

Mint felhő lógott már, napok óta ez a beszéd.

- Péchy megszólal - hirdették a folyosókon. - Az öreg sok titkot tud, azokat most mind előrántja.

Hanem bizony csak egy titkot árult el az öregúr: hogy milyen gyenge politikus. Pedig megírta róla Móricz Pál az egykori Ellenőrben életrajz gyanánt, hogy »jó házi nevelésben részesült«. (Több nem történt volt még akkor vele.) Igazán jó nevelés volt, tartós, kiadós, miniszterré lett vele s házelnökké, és mindenütt kitartott: elegendő volt ezeken a magas polcokon ám a közlegénykedés nehezebb; ahhoz egy kicsit többet kell tudni.

De ohó! Nem vagyunk a Fidzsi-szigeteken beszéljünk udvariasan az öregúrról. Hiszen csakugyan voltak a beszédben szép lendületes helyek is, melyek a zsúfolt padokon tetszésben részesültek.

Különösen a balmezőn mutatkozott nagy jóakarat. Az öregúr egy idő óta szívesen viseli, mint a gyermekek kihímezve a bartlikon, apa vagy mama kedvence, e titulust: »Az ellenzék kedvence«.

Péchynek, a nagy gyermeknek is örömet okoz ez. Szíve vidáman ugrál és repes a tapsokra, az éljenekre, szelíd, jó arca kigyullad, szemei fénylenek. Ah, milyen gyengeség. De nem tud ellenállni. A cukorkák édesek.

Valóban oly őszinte volt, mint egy gyermek.

Előadását a közvetlenség friss léhe öntötte el, s ez sajátságosan vonzó és kellemes volt. Valami otthonosság, vidámság terjedt el a teremben, minő egy fészeknek a melege.

Mintha mindannyian otthon ülnének egy nagy búbos kemence körül a házi lámpa nyájas világa mellett, s nagyapó élményeit mesélné.

De a vásott, csintalan családtagok hol bólintgatnak a fejeikkel, hol összenevetgélnek egymásra kacsintgatva, mintha mondanák:

- A nagyapónak gyenge már a szeme... Bizony nem jól látta a dolgokat.

Voltak azonban pompás helyek is, mikor az udvarról beszélt, amely megkapó szavaknál őszintén tört fel a tetszésvihar.

Kemény János báró elérzékenyülten bólingatott a fejével.

- Tamás a szivivel beszél... Én értem őt.

S valóban, mintha memoárjait mondaná el az ő unokáinak, az ő szemüvegén át látottakat. És amit látott, az mind igaz is volt, csak az volt ferde, amit a látottakból kiokoskodott.

Régi szenvedélye, az európai potentátok megvédelmezése is kiütött rajta, de most már nagyobb mértékben, mert most már a holt királyok megvédelmezésén töri a fejét, mondván, hogy ha erősebb departmentok lettek volna Franciaországban, XVI. Lajos feje nem hullt volna le. Amire fölförmedt gróf Károlyi Gábor:

- Kár lett volna!

Azután egyre beszélt, lankadtan, de csak beszélt. A balmező nevetgélt, tapsolt, helyeselt, éljenzett s gúnyosan nézdegélt a jobb partra.

- Igazat mond!

Tisza Kálmán kiment a folyosóra a beszéd közepén és szomorúan morogta:

- Tamás megöregedett... nagyon megöregedett.

Egy kormánypárti képviselő, meglehet a Pesti Napló által ma fölfedezett szélsőjobb oldalról (irigyeljük a Naplótól ezt a leletet) gúnyosan súgott össze:

- Mindig fájt a szívem - mondá egyikük -, hogy igazságtalanok voltunk iránta. Ah, végre rehabilitált bennünket...

De mindegy. Így vagy úgy beszéltek nem tesz semmit. Azért ez szép nap volt. A jó aggastyán kiöntötte a szívét. Az ő házában, ahol élt, ahol dolgozott, az ő ismerősei előtt. Itt élt, itt sütött rá a verőfény, itt érte az alkony. S ezen a hosszú úton elfáradva, élvezvén a politika édességét és csalódásait, itt mondja el a panaszait. Joga van hozzá.

Hát csodálkoztok-e, ha a kiöntött szívében volt epe is.

Hiszen ő is csak ember. Hát azt akarnátok-e, hogy Péchy erősebb legyen Bismarcknál hiszen mindig gyengébbnek tartottuk valamivel.

Nem. Ő olyan, amilyen... Tisztelet illeti szeszélyeit. Ne akarjatok más Péchy Tamást, mint ahogy ne akarjatok másforma Szilágyi Dezsőt. A gondviselésnek ne adjatok receptet, milyen lángészre van szükségtek, vagy milyen Péchy Tamásra mert a gondviselés nem dolgozik megrendelésre.

Péchyt kicsinnyé alkotta a gondviselés, a viszonyok naggyá tették, de a gondviselés végre is a lábával toppantott:

- Csak olyan ő, amilyennek én szántam.

És újra kicsiny lett bár »jó házi nevelésben részesült«, míg ellenben Szilágyi (akiről a cikk első részében fecsegtünk) nagynak született, hát minden lelapítási erőlködés dacára is nagy marad bár talán nem is részesült »jó házi nevelésben«.

Zichy Jenő gr. hasznos ember, apró hiúságait meg lehet bocsátani. Mert végre is csak jót tesz és sokszor mond okosat. Mai felszólalása oda irányult, hogy nem mindent a kormánytól kell várni, hanem a társadalomtól is.

Utána Vajay István beszélt, aki itt káplánra játssza magát, pedig itt képviselő, az egyetemen pedig képviselőre játssza magát, pedig ott csak joghallgató. Valóban kényelmes dolog egyszerre tanulni a törvényeket mint diák és ugyanazon időben hozni azokat mint képviselő.

De Vajay leleményes fej sőt még azonfelül a papi kötelmeit is elvégzi, amennyiben ahányszor csak alkalma van, kilép az ultramontánizmus zászlajával, ha ugyan zászlónak lehet nevezni egy lengő kapcát. A Ház természetesen kacag, a pártja is kacag. De ez nem zsenírozza Vajayt, aki egy reverendás Csatárrá kezdi magát kinőni.

Ma is összeboronált hetet-havat, még a nagyváradi asszonygyűlést is előhozva, Tisza Kálmánnéra célozgatván, akit per »Tisza mama« emlegetett.

Egy Vajay-féle beszéd már teljesen ismeretes a Házban. Annak egy bizonyos kinyomkodott karaktere van. Vajay fecseg-locsog, Károlyi Gábor és az öreg Madarász pedig ministrál neki sűrű, sokszor jóízű közbeszólásokkal. A kormánypárt pedig hallgatja, mint valami maskarad szerepet az Orfeumban.

A Tiszáné-féle célzások után mind Károlyi Gábor, mind a vén Madarász egyszerre elhallgattak. Konsternáció látszott az arcukon, amit mindenki észrevett, csak maga Vajay István nem. És ez természetes is, mindig a harcoló veszi észre legkésőbb, hogy meg van sebesítve.

Aztán Busbach beszélt, aki sohase szól hiába, mindig vet valami értékes anyagot a vitába, hol többet, hol kevesebbet de ő sohase áll fel üres kézzel. Tartalmas felszólalása ezúttal egy lendületes nyilatkozatra adott alkalmat Apponyinak. Busbach szemrehányó hangulatában volt, sok mindent odamondogatott a nemzeti pártnak, többi közt felpanaszolta a Szilágyi üldözését is. (Ez most a divatos téma.)

És mert divatos a téma, gyorsan szivárgott ki a folyosóra is, ahol eszmetársulás útján, a künn üldögélő báró Kemény János a következő jóízű történetet mesélte: