MIKSZÁTH KÁLMÁN LEVELEZÉSE




1.

MK - GAJDÁCS PÁLNAK

[Selmecbánya, 1865. szeptember 19.]

Fiam, Pál!

Szombaton a következő párbeszéd fejlődött ki a Liszték boltjában Etelka és a Macskaszemű közt háromnegyed tízre.

Macskaszemű: Ez a Mikszáth azzal a Gajdáccsal mindig ott mászkálnak a mi ablakaink alatt.

Etelka: Annak csak örülhetsz.

Macskaszemű: Nem az én kedvemért járnak, hanem a Málcsi kedvéért.

Etelka: Furcsa! Mind a ketten egy után! És Málcsi melyiket szereti jobban?

Macskaszemű: (habozva): Nem tudom... de úgy hiszem, hogy Gajdácsot, mert mindig felőle beszél.

Etelka meg erre persze azt mondta, hogy ha ő lenne Málcsi, már ő csak engem szeretne.

És ezt kész vagyok az utolsó ponton kívül - be is bizonyítani.

M. K.




2.

MK - TERSZTYÁNSZKY MIHÁLYNAK

[Szklabonya, 1869. december]

Kedves Miska barátom!

Sajnálom, hogy első találkozásunk mindjárt azon kezdődik, hogy a more reszkető kezeiből kiveszed a búoszlató vonókat. A Tettes szolgabíró és plébános úr parancsa előtt, kiket véghetetlenül tisztelek, meghajlom, amennyiben az egyház épületében húzattam én és Kaszner barátom. De válaszomra, hogy én hazaviszem a cigányt, s ott húzatok - a vonó elkobzását visszautasítom -, már csak azért is, mert

Először: Az advent engem nem kötelez saját meggyőződésem szerint.

Másodszor: Mert a Horváth-féle vallástörvény XII-ik cikkelye a protestánsokat más felekezetek irányában semmiféle megszorításokra nem kötelezheti.

Negyedszer [!]: Mert alkotmányos törvény egyéni akaratunknak teljesítésében soha meg nem gátolhat - legfeljebb mint megtörtént tény fölött ítélhet...

Ezen és egyéb más okok kényszerítenek arra, hogy eljárásod felett kimondjam nézeteimet - s bár az erőszak ellen mit sem tehetek -, polgári kötelességemnél fogva protestáljak

mindig tisztelő barátod

Mikszáth Kálmán

A vonó kiváltásának árát üzend meg, hogy kifizethessem. -

[Címzés:] Tekintetes Tersztyánszky Mihály

esküdt úrnak

Szklabonya




3.

MK - TERSZTYÁNSZKY MIHÁLYNAK

[Szklabonya, 1870. január 13.]

Kedves öcsém Miska!

A gyarmati »pomádés fejű« fiatalság négy reunion bált rendez. A megyei »zsíros« arisztokrácia múlt szombaton tartott báljából őket kirekesztvén, azzal a »revánge«-al akarják megbosszulni, hogy a vármegyét ők sem hívják meg, amit persze rettentő köszönettel fognak fogadni lányos táblabíró urambátyáimék, kiknek inkább kvótára marad az a telegrafon járó keserves harminc forintocska, amit elnyelne a szűk rokolya, meg a selyem kacabajka.

Hát mondom, a gyarmatiak senkit sem hínak meg aki ki nem bírja mutatni, hogy Gyarmaton született (és hogy Imády keresztelte); s hogy az ellenkező meg ne történhessék, meghívó jegyeket sem nyomattak.

No, hanem én okos ember létemre kicsináltam valahogy, hogy Minket mégis megtűrnek, miután előbb Náci kezeskedett Értünk, hogy nem fogunk garázdaságot csinálni, s hogy békét hagyunk minden krinolinos és krinolintalan keresztény léleknek, még Hámorynak is, kinek mellesleg legyen mondva vasárnap volt meg a lakadalma.

Miután erre szavamat. adtam, Magamra vállaltam egyszersmind azon kötelességet, miszerint értesítselek arról, hogy meghívó jegy nincs azért, mert nincs, hanem minden bizottmányi tagnak jogában áll szóval vagy írásban ismerőseit meghíni, kik aztán azon bizottmányi tagot - ha magokat bálba menni elhatározzák -, a bál előtt legalább huszonnégy órával avégett értesítsék, miszerint az számukra a bilétet megszerezhesse.

A Téged meghívó bizottmányi tag Hamar Sándor.

A bálok január 15, 22, 29 és február 5-én fognak tartatni. Miután ilyeténképpen nekik tett ígéretem szerint ezennel értesítlek, egyszersmind azt is megmondom, hogy ne menj el egyikre sem.

Hogy mért?...

Azt megérted, ha ide penderítem a más oldalra Hanke Leóvali párbeszédemet.

(Terem Mezei Nácinál. Az asztalon üres palackok búsulnak Az asztal körül Gyíkos, Való, Hamar, Szabó, Braidsver és Én ülünk).

(Hanke a szomszéd asztalnál a fogát piszkálja.)

Hanke: Ebatta büdös arisztokráciája! Ha ők nem híttak meg, mi sem híjjuk meg őket...

Én: S ezáltal éppen olyan túlságba mennek, mint ők; Önök nem a megye arisztokráciáját, hanem a megy e összes fiatalságát zárják ki. Teszem azt, én sem arisztokrata, sem gyarmati fiatalember nem vagyok, amit éppen nem sajnálok, de tegyük fel, kedvem van mulatni s pedig a m e g y e nélkül, nem tudom, m e g y - e valamire a gyarmati céhbeli nemes fiatalság...

Hanke: Micsoda?... A Krisztussát! a sok neveletlen hétszilvafás megyei neveletlen [!] betyár hadnak! Mi volna az? Nézze csak a lajstromot. Mi vagyunk, amik vagyunk (dühösen kiveszi a lajstromot, s megmutatja a 116 gyarmati részvényest).

Én: Eh, mit! Önök numerantur, sed non ponderantur...

Hanke: (dühösen kirúgja maga alól a széket; egy keserveset köp a saját 19 forintos csizmájára, amely hivatva van fényessé tenni a négy gyarmati reuniont, nagyot bámul rám birka szemeivel, és azt kiáltja Nácinak:)

Adjon egy borotvát kölcsön, Mezey úr!

Tyhű! Az angyalát, ilyen életveszedelemben sem forogtam még, gondoltam magamban. Édes Hanke úr! ne bántson kérem, inkább elmegyek mind a négy reunionba, inkább örökös ügyvéd-gyakornok leszek önnél, - akartam mondani, midőn szerencsémre, Náci báránypörkölt ízű hangon kérdé:

- Minek lesz az a borotva?

- A tyúkszememet akarom vele kivágni otthon: reggel majd hazahozom.

Képzelheted, mily nagy volt örömem, midőn a bizonyos veszedelemből olyan fainul kimenekedtem: No, hanem nem is disputáltam többet, ámbár egészen nekem volt igazságom. E perctől azonban másutt kezdtem az igazságot keresni; a római poéta szerint in vino veritas, tehát én is a borban kerestem Gyíkos Miskával egyetemben, de minthogy ezúttal nem találtuk meg, azon határozatban állapodtunk meg, hogy ha a bálban összejövünk, még jobban fogjuk keresni.

Az igazságért sokat megtesz az ember...

Ez az az ok, amelyért tanácsolom, hogy ne menj te sem a bálba, hacsak valami szeretőd nincs, aki szinte ott lesz. Mert a szerelemnek minden meghódol, nemcsak a vármegyei esküdt, hanem maga a vármegye is, nemcsak a vármegye, hanem még Én is.

Szklabonyán, Január 13. 1870.

Őszinte barátod -th -n

Richtig! Egy kis útban hallott friss pletykával szolgálok:

a) Hegyesi Irma férjhez ment férj nélkül; ami olyan szövevényes, mulatságos história, hogy ha nyomtatásban volna, még az apám is praenumerálna rá, aki pedig kalendáriumon kívül semmi más élő betűért nem ad egy pipa dohányt sem.

b) Milka pedig már nem Hrk Jánossal, hanem Osztroluczky Károllyal jár jegyben. Szegény tatár! (Értem Kari barátunkat).

c) Piry Sándortól levelet kaptam, melynek humorisztikus oldalait élő szóval fogom fejtegetni. Fáintos ötlete kerekedett a gyereknek.

Még tovább nyújtanám ezt a levelet, hanem a tiszteletes úr két pejcsikajának víg kedvű abrakolója éppen most hozza a Borsszem Jankót, márpedig a Borsszem Jankó látására egyszerre olyan ostoba marad az ember, mint az Auersperg taktikája, amelynek az a históriája van, mint a Szent-Iványi Laci preferansz partijának.

[Címzés:] T. Tersztyánszky Mihály Úrnak

Ebecken




4.

MK - TERSZTYÁNSZKY MIHÁLYNAK

[Szklabonya, 1870. január 29.]

Kedves Sanyi pajtás!

Itt küldöm a »Szellemi konfortáblit«! Szörnyű rossz viccek! Mintha csak te csináltad volna Sanyi pajtás... Az »Egy vicespányt« küldd haza, ha azt akarod, hogy más könyvet hozassak, persze a »TE« számodra, mert »ÉN« megfogadtam, hogy a Corpus Jurison kívül semmiféle könyvet sem olvasok többé.

Üssön bele a guta abba a sok nyomtatott betűbe; nem szalonnát evő magyar embernek való az.

A »Corpus Jurist« is csak azért fogom olvasni, hogy azt az átkozott jobboldalt »lepélpázhassam« belőle, ... te helyetted is.

Most pedig beszéljünk okosabb dolgokról, tudniillik arról, amit mán csütörtökön is elő akartam rántanyi a szűröm ujjából.

...Te Sanyi!!! Nem adnám egy mázsa Döbrecenyi Sunkáért, ha az a Bende Gyula felsűlne azzal a Milkával... (csókolom a .......)

Nekem már van egy »zsíros« gondolatom, amely tökéletesen plűre ejti. Fáin gondolat! Aztán meg ki is vihető.

Te is gondolj holnapig valami okosat (szokásod ellen), akkor oszt tartunk ketten diétát, kitűzzük ezt a tárgyat napirendre, s megvetjük-meghányjuk derekasan.... már tudniillik, ha mellém állasz.

Addig bele sem fussolok azzal, hogy a levelemben kifecsegjem, mert scripta manent... (Ejnye! kár hogy nincs itt a plébános úr a hátam mögött, hadd javítana ki, ha rosszul mondtam).

Egyébiránt annyit mondhatok, hogy a terv nemes és nyílt; rangunkhoz illő: aztán nem is jár nagy nehézséggel a kivitele. Egyszóval finom höhere politika.......

(Tyhű! de jó, hogy nem hallja ezt a mondatomat a nyényei pap, mert tartana mindjárt egy »tizenkilenc rőfös« dikciót, Ausztráliából, Kínából, Amerikából és Felső-Pribelyről hozott »gründlisch« hasonlatokval.)

Most pedig megint másról beszéljünk:

Azt mondja valami marha német tudós (fene egye meg), hogy sem a természetben, sem semmiben nincs »ugrás«.

Coki német!! Azért Patay Están és Csiky Sanyi a mi nevünk, hogy nem parancsol NEKÜNK a német.

Éppen azért is ugrunk.

Mégpedig a Milka-ügyről egyenesen Arendorfferre ugrom át.

»..... Les extrèmes se touchent« (a szélsőségek metszik egymást. )

Látod Sanyi! tud ám Estók cimborád franciául is, mióta brudersaftot ivott a Kutya-Bagosi csárdában Napóleon hercegvel. (Hasonlítunk egymáshoz; mind a kettőnknek veres az orra; neki még a neve is "veres herceg".)«

Hát mondom Arendorfferre ugrom át; mégpedig azért, hogy megmutassam NEKED, miszerint van még NÁLUNKNÁL okosabb ember is a világon. Az igaz, hogy ritkaság, de hát van mégis.

Íme ide másolom le neked Arendorffer mai napon kelt, s az eredetben is felmutatható legmagasabb kéziratát:

»Orvossághi Bizonitván

Palovics Számuel Pezerini és Szklabona határ köztt fexik Karát, bele eset kocsival és befúlta; de erőszakgos sebeg nomai nem vannak rajta, chát eltemetchető. Kelt Szklabonán Jan: 29. 1870. Arendorffer György körileti orvos.«

Most pedig, miután előbb egyet iszom az egészségedre, azzal fejezem be soraimat, hogy

Huncut a német!

szerető barátod

Están

Döbrecen város országgyűlési szája és a (haza sebeit szívén) hordó csapja.

[Címzés:] Ezen levelem adassék az én kedves Sanyi cimborámnak atyafiságos szeretötvel

Lajthán innen

Ebecken




5.

MK - TERSZTYÁNSZKY MIHÁLYNAK

[Szklabonya,] 1870. február 16.

Pajtás, Sanyi!

Mióta nevünket a »Marseillesse« [!] keresztnevű francia lapban olvastam (oh, milyen szépen hangzik Etienne Patay, Alexandre Csiky!) nem volt nagyobb örömem, mint tegnap.

Kossuthúgyseg... nem adom azért a száz »milaresse« szivarért, amit még meg nem nyertem tőled.

Hát tegnap hozzám jött Schönfeld:

- Tudja-e, mi az újság? - kérdé tőlem.

- Sose tudom én; hiszen láthatja, hogy nem lakom Ebecken.

- Pedig nagy újság van. Milkának már negyedik van darab kérője. Egy magasrendű miniszteri hivatalnok Budáról.

- Quel diable! - mondám csodálkozva. Hogy hívják?

- Valami Vitbaum [Vithalm] Guszti.

- Nem ösmerem - válaszoltam kurtán.

- Tersztyánszkynak jó barát. Ü csinálta ki ütet kérőnek.

- Mi a fene? Hát olyan kuruc gyerek az a Miska? Kitől hallotta ön ezt a dolgot?

- Az Benda Jula beszélte Trnovszkynál: voltung ott pénteken »Apolonniá« napkor. Fenyegetőgyzött Miskára....

E napokban szintén nálam volt Mikolay urambátyám:

Még ez a jámbor ember is ezzel a pletykával volt »kibélelve«. »No fékomadta! Milkának megint új kérője van; valami gazdag úr«: kérődzött is a nevén jó félóra hosszat, de mégsem bírt eszébe jutni a dolog.

Pénteken az alsóesztergályi jegyző is ilyenfélét mondott: Azon véleményét nyilatkoztatva ki, hogy hihetőleg »Kari« nyeri meg az »Éris almáját«.

Tehát a legszükségesebbet már elértük:

Vezettük egy darabon a sorsot, egy pakli »cukerlit« nyújtottunk a vidéki pletykának, amin bízvást szopogathat vagy két hétig; csináltunk egy kis zavart nekik, s egy kis mulatságot és »időt« magunknak.

(Qui habet tempus, habet vitam) »Akinek ideje van, élete van«. Milka most már zicher nem fogja sonica rámondani az »igent« Bendének, hanem az általad támasztott diplomatikus zavar következtében várni fog nehány napig: nehány nap múlva meg Guszti már tehet lépést.

Ebadta kölyke, csak élőszóval beszélhetnénk vele. Már bosszant, hogy oly sokáig hallgat.

Egyébiránt, hogy tudja Bende Gyula a Guszti színpadra léptét? Bizonyosan Milka mondta neki. De hátha Milka már levelet is kapott Gusztitól? Mert az mégis nagy könnyelműség lenne tőle, hogy a te egyszerű szavaid s célzataid nyomán dicsekedjék ez új szerencsével.....

Szegény Guszti! Míg ő flegmatice szíjja a potya szivart az »aufschreiben« kapuciner mellett a budai lánchíd kávéházban, addig itthon formaliter megcsináljuk vőlegénynek.

Már azt is tudják róla egész pontosan, hogy mennyi fizetése van, hol vesz fel lakást Milkának: milyen értékű menyasszonyi ajándékot küld Milicának, s milyen színű kaputrokkban fog billeg-ballagni az esküvőre.

Ejtsük el ezt a tárgyat.

Itt küldöm vissza a »Nefelejtset«. Köszönd meg nevemben Etelka kisasszonynak: de szépen köszönd a nyüstyit, mert különben......

Igaz, Sanyikám! Múltkor valaki megkért, hogy eszközöljem ki tőled számára elolvasás végett a Pitavalt és a Rendőr kém titkait. Megígértem, s a jó Etelka kisasszonyt már kétszer kértem meg, hogy küldje el. Etelka kisasszony pedig hétszer megígérte, hogy elküldi, de még egyszer sem küldhette el, ennek következtében küldd el te. A »valakit« fölöslegesnek tartom megnevezni.

Hogy személyesen nem látogatlak meg, számos elfoglaltságomnak tulajdonítsd: a »magánjogot« magolom: rettentő nehézkes irálya van: azután még egy hosszú értekezést írok a »Reform« tárcájába, melyet okvetlenül minél rövidebb idő alatt be kell fejeznem, mert »alkalomszerű« tárgya lévén, azt könnyen vesztheti.

A címe nevetséges, ha engemet gondolsz melléje szerzőül:

»Egy vén gazda jogi nézetei a cseléd-rendszer tárgyában«.

Fáin szamárságok vannak benne: ha akarod, az első részét átküldöm.

Hát mondom, ezért nem látogathatlak meg: ámbár semmit sem óhajtanék jobban, mint azt.

Este ugyan valószínűleg elmegyek Ebeckre, a Kalmár Júlia nevenapjára; de minthogy anyámmal megyek, aligha lesz alkalmam veled beszélhetni.

Szerdán, vagy csütörtökön azonban bizonyosan.

Miután röviden mindenről értesítettelek, meg nem állhatom, hogy azon múltkori panaszoddal szemben, miszerint te már lejártad magad, meg ne dicsérjem becses personámat, mint olyat, mely ménkő módon keresetté, becsessé kezd lenni.

Ejnye a nyüstyit! hogy lehet ez?! - fogsz felkiáltani.

E bizon pajtás nincs másképp. Hanem fájdalom nem magamnak, hanem Kasznernek köszönhetem.

De még erre legjobban csodálkozol el...... No, megmagyarázom.

Hát, ha én valamely lánynak elkezdek udvarolni, Kaszner ezt meghallja, s hogy ellenemre tehessen, felkerekedik minden rendű és rangú segédeivel, s kurizál halálig annak a hölgyecskének, akinek én: csak azért, hogy kiüthessen a nyeregből, s hogy ezáltal bosszúját tölthesse rajtam.

A selyemfürtű delnők ezt persze már tudják, s nagyon keresik társalgásomat, örülnek, ha rájok pillantok, mert tudják, hogy a futó mérnök-had utánam indul, s csak azért is kurizálni fog nekik, s tán el is veszi, csak hogy nekem ne jusson belőlük.

Hanem nekem is van annyi eszem, hogy sohasem annak udvarlok, aki tetszik.

Nem lehet Están bácsit rászedni...

Öreg polityikusok vagyunk mi már, Sanyi pajtás!...




6.

MK - TERSZTYÁNSZKY MIHÁLYNAK

[Szklabonya, 1870. február 16. és 23. között]

Kedves Sanyi pajtás!

Kaptam a »Szent Földről« írt leveledet: nem is levél volt az, hanem recept, mely tökéletesen kigyógyított a kétségbeesésből, mert éppen aznap hallottam Ebecken, hogy már zicher a házasság »M« [ilka] és »Gy« [ula] közt.

Azt fölösleges mondanom, hogy nyomban írtam Gusztinak egy recepisses levelet, mely azonban későn jutott Gyarmatra, mert az a marha [...] postás sohasem szól be, mikor Gyarmatra megy. (A nyüstyit! annak a huncut Gorovénak, majd meginterpellálom érte...)

Gusztitól még semmi választ sem kaptam első levelemre, amit különben jó jelnek veszek: hátha maga jön.

Most azt megírtam, hogyha körülményei végképp nem engedik meg az idejövetelt, legalább levél útján tegyen rögtön határozott lépést.

Hanem barátom Sanyi, valamire mégis nem gondoltunk; ti. arra, hogy az az átkozott Guszti sem nem »báró«, sem nem »nemes ember«, sem nem »lutheránus«, tehát nincs rangja.

Mert ha Windisgrätz, jobboldali urambátyánk azt tartotta, hogy csak a bárón kezdődik az ember, az öreg Kubányi szerint bizonyosan a lutheránuson »végződik« az. (Ami azontúl jön, az már nem számíttatik embernek.)

Eh bien! Ha másképp nem lehet, a Guszti ki fog térni. Vagy a gyermekeket átengedi cakumpak az egyedül üdvezítő tót anyaszentegyháznak, azaz »unsere leutnak«. Egyébiránt bízzuk a csomó kioldását a sorsra.

Annyi azonban áll, hogy M[ilka] nem lesz a B[ende] Gyuláé; már ezt csak nem engedhetjük meg.

És vajon történhetik-e az meg »másképp«, amire mi azt határozzuk, hogy »így kell lenni«?...

Nem.

És bizonyára mondom neked, hogyha azt határoznók ma, miszerint megbuktatjuk a török birodalmat, holnap már Abdul Aziz szultán csibukja rosszabbul szelelne, mint szokott...

Nagy emberek vagyunk mi, Sanyi, csak az idő, a tizenkilencedik század kicsi hozzánk......

Most pedig, miután élőszóval elmondom, miként mulattam múlt csütörtökön a tisztelendő úrnál, pénteken Ebecken Mikolayéknál, vasárnap pedig Kürtösön (a két utóbbi helyen tökéletesen plűre estem), bezárom levelemet, azon kéréssel, hogy minél előbb értesíts kalandos körutadról, s azon szent ígérettel, hogy találkozásunkkor iszunk egyet, a nyüstit!

Huncut a német!

Barátod

Están




7.

MK - TERSZTYÁNSZKY MIHÁLYNAK

[Szklabonya,] 1870. február 23.

Szeretetre méltó Szent öcsém!

Hogy miért teszem levelemben nemes titulusodhoz a »szent« szót, azt fölösleges magyarázni.

Bizony, édes szent ötsém, furcsa gyerek vagy.

Ha a szklabonyai Mózest (a Khónt) meg a kürtösi Mózest (a Streiszingert, vagy mi a fenének hívják...!) tiszteled, azt értem, mert bő anyagot nyújtanak az egzekúcióra, de hogy az ótestamentumi Mózesnek olyan nagy barátja vagy, az megfoghatatlan.

Hol a pokolba szívtad magadba azt a Lonkay és Török János-féle szellemet? Bizony nem ismerek rád. Egyébiránt kár erről tovább disputálni, azon leszek, hogy minél előbb »eldőljön«.

Most is olyan kedélyhangulatban vagyok, hogy hoznék ötven érvet is fel állításom mellett, hanem az neked mind haszontalanság.

Hát mi kell?

- Száz milaresse - mondaná plebánosunk.

Pedig igen rosszul fogja fel a dolgot: nem a száz miláresséről van itt szó, hanem arról, kinek van igaza.

Annyit nevettél már rajtam (ami pedig igen illoyalis disputálási mód), hogy most kénytelen vagyok addig ordítozni erről a témáról, míg egészen odáig nem jutok, ahol én nevethetek rajtad utoljára.

Mert barátom, illetőleg szent ötsém, nincsen nagyobb potentát előttem a humornál, s mérgesebb sértés a nevetésnél... Ez igazán dühbe hoz....

Te pedig ezt a fegyvert választottad.... meglásd hová jutsz vele.

Azonban ejtsük el ezt a tárgyat:

Tegnap nagyobbrészt azért mentem Ebeckre, hogy egy megbízatásnak eleget tegyek: de biz én elfeledtem.

A sztracini tanító komám megkért tegnapelőtt egy levélkében, hogy tudakozódjam nálatok alkalomszerűleg, hogy mi lett abból az ő ügyéből? Én nem tudom, milyen az egész ügy - hanem mégis nagyon kérlek, légy szíves legalább körvonalakban értesíteni róla, legalább annyira, hogy mikor pénteken Sz. Péterre megyek - hol a lutheránus gyűlésen ő is jelen lesz -, valamit mondhassak neki, annak bizonyítékául, hogy kérését mégsem ignoráltam egészen.

A »Kisfaludy« köpenyegben tegnap nagyon átfáztam, s ma igen rosszul érzem magam; iszom én is hársfa teát. No már ennél igazán jobb a tokaji.

Bálbamenetelem ellen heves ellenzéket képez a két öreg, s minthogy itt nálunk az ellenzék ül a kormányon, aligha le nem szavaznak; amit a kollegialitás szempontjából igen sajnálnék: de csakis ebből a szempontból.

Egyébiránt isten veled, szeretetreméltó szent ötsém! Kelt irodalmi székvárosunkban, Szklabonyán, Mózes után kétezer évvel, Télutó havának huszonharmadik napján.

I-ső Están m. k.

Ha egyszer sok üres időd lesz.... légy szíves szedd össze a »Vasárnapi Újság« tavalyi számait, bizonyos okokból szeretném olvasni. A »Böjtben« majd én is küldök neked néhány jogi könyvet, amitől, tudom, megsavanyodik a gyomrod. Sülyülyülü bülyülyü Hollán ezüst kanalat lopott.

[Címzés:] Tekintetes és főtisztelendő Tersztyánszky Mihály úrnak tisztelettel

Ebecken




8.

MK - TERSZTYÁNSZKY MIHÁLYNAK

[Szklabonya, 1870. február vége]

Arendorffer levelei Csiky Sanyihoz [I]

Kedvesh Sanyi barátomkám!

Nadjon phorcsa dolog az, hodj minket lefőzte fatum aval a Benda Jula féle historiával. Vie gevaltige malőr! Tutsz-e mit? Ne hagyjuk úgy dolgot, míg van nekünk szusz. Csag cshopán egyedől az a kérdizs, hodj hodjan csinályunk exordium. Én nem vadjom diplomat, csak csopán te vadj diplomat és a Frigyeczki, amin megvót ojdonat új frakk bálban, akit csinálta neki hitelbe az én sogorom a Geschait. És merd te vadj diplomat, te ki gondolj valami okost.

Vadj richtig! Megvan nekem egyj ismerőzs okozs oraság, a tekintetőzs Paday Están ór. Nádjon bölcs kapitalizs ediniség, amelnek van csopán csag edjedől edj hiba, hodj szereti edj kicsit inni. (Notabene: sokat innyi még joban szeretyi!) Hát ez a gevaltige oraság monta nekem, hodj est modus in rebus, amit lefordítotam dictionariumból és ami jelenti, hodj divatban van a rebus. Hát - aszongya - csináljunk neki iten rebuszt, már todni ilik a Bendá Julának.

Vie hajszt? Rébosz?

Micshoda phorcsa álat az - montam az oraságnak, amire ő monta, hodj az olan külömös költői figura, amibe megvan poskapor.

Juj figora! iszen ha csopán csag edjedül figura kell, ottand van a Benda Jula, elégnagy figura az maga is - de hát puskapor!

Oh, vaj mir! Oh, Gott! Én fílek a poskaportól, én sohasem nem szoktam olan retenetes port praescribalnyi, én csak szoktam Seiliczport, amitől kapja az ember olan purgationt, hodj elmegy kedve házaságtól.

A bölcs oraság mosologta, és megsimogata engem, és monta:

- Nem értelsz maga engem barátomkám: nem fogónk lőnyi, hanem olan kunst féle dolgot csinályunk, edj kicsit háborúsagot.

Hodj hodj? - montam én okozs abrazatomot csinalodva.

Kedvesch Sanyi barátomkam, fox cshodálni azt a nagy talentom, amit a ritka ferfiónak van. Jaj ha az a talentom enyim meg volna, sohase nem tranchéroznam töbé embert, hanem csag csupán edjedől libákat, az se döglött libakat, hanem eleven libakat, olanokat, minő a Paday oraságnak van,, amit údj hinak, hodj Marka.

De hat el se megmontam, hodj mit tanácholta a gevaltige hazaphi; hat azt tanácsolt:

- Menjen el maga baratomkám Pestre, hol meg van nekem városi törvinsziknél kenerezs puszi pajtás, a Djürki Miklózs, ami megteszi magának ázt a dolgot, hodj fogalmaza azt a hamizs hírt az »A Hon« Zejtungba, hodj:

»Edj terezvároschi fiatal anya panaszt emelte ma törvinszéknél, hodj edj bizomos B.... Gy... nevezető Nókrádi fiatal ember, aki ot jokászkotta Pesten, őtet elcsabitota - s most megvan gyerek -, s az apa, phene tugya hol van - pedig csinalta ígéretet, hodj veszi gemálinnak. A tekintetezs törvinszek bizonosan utána fog járnyi rosz fránya gavellernak«......

Ez volna a hír, amit beküldene a Djürke. Az »A Hont« asztán elküldenénk incognito Esztergályra; megjedezve fatalizs sorokat.

Pap olvazsná, és támadná szíviben gyanú, Papné olvasná, és mondana: Majner zél, ez bizon phorcsa: Milka olvasna, és mondana, hodj neki nem kel ilen gyüvöt gyűrő, es dobna a trágya dombra. Trágya dombon volna csókamadar, és elvinné jegygyűröt csőribe fára, feszkibe. A Jula keresne jűröt, keresne embert, ki megcsinalta Honba hamizs újsagot, denem megtalálhatná, mert iszen nem írták ki nevit, csak csopan edjedől B. Gy. literákat, olan literákra megvan sog ember; aztán az ő igazi literai az »I. A.« - Az egisz valami ártatlan tevedizs, amijért nem érdemes szót vesztegetnyi.

Ez az a »est modus in rebus«; amit a jeles oraság megmagyarázot. Isten éltezsse!

Megígértem neki, hodj ha szüksege lesz, ingyen, vagom neki eret, es a halála utan ingyen boncolom fel őtet, mit a bölcsch oraság háladatosan megköszönte. Edjebiránt leb vol kedvesch baratomkám!

Vadjok a te

Gyorgy Arendorffer

Nókrád medjei arcz

U. I. Te Sanyi! (De már azt igazán hallgasd meg)

Szerdán meglátogatlak, de azon reménben, hodj elmegyünk valahova, mert nadj kóborlási kedv szállott meg: hanem azt előre kikötöm, hodj lutheranus emberhez menjünk, mert másutt nem eszünk húst, hát menjünk példának okáért... Laucsikhoz.

A régi Vasárnapi Ojságot küld el.

Az Etelka kisasszonynak néz meg pulsusát és mondjál meg neki, hodj zsírosat ne egyen, melegtől hidegtől ovakodja, mert tegnap nadjon fajt a feje, ami retenetes nagy baj, mert tutomra csopan csak edjedől edj feje van; hanem a Paday oraságnak, annak volt kettő, edjik üres, másik tele, de azt az üreset neked kölcsönözte.

Én bizom az mondom, hodj kár attul procentet fizetni, nem ér semmi.

Ezen levél viteléért fizettem két garast fránya fiúnak, aki viszi, azt nekem küld vissza.

A te

György

Nadj kár, hodj nincs több placz a papíruson,

le akarnám neked valamit rajzolnyi




9.

MK - TERSZTYÁNSZKY MIHÁLYNAK

[Szklabonya, 1870. március eleje]

Arendorffer levelei Csiky Sanyihoz. [II.]

Tisztelt ház!... akarom mondani Kedvesek barátom édesch Misko lében!

Az én felséges druszám a IV. György anglus királyné (mer anglusoknál királyné a király) volt nadjon inkadozó phorcsa határozatlan természetű ember, akinek mikor reggel kitet[t]e fránya komornyik öltözködéskor asztalra két lajbit, nem tutta egész délig felöltözkönnyi, ab[b]an határozatlanságban, hodj melyiket vegye fel lajblikok közül.

Én iss údj vadjok.

Soká se nem tuttam felöltözkönnyi elhatározásba, mint felsíges druszám uram, és végre is úgy öltöztem phel; hodj a kék lajblit vettem magamra, és mentem Szen-Péterre.

Ha netalán talán tán tudnyi akarnát, hodj mért választottam kék lajblit, tudniillik Szen-Péterre menetelt, és nem edjebet, chát meg madjarázom:

Hát van nékem az apámmal kettőnknek csopán csak edjedöl edj ekvipázs, aki nekünk közös ügy, mint németnek madjarnak megvan.

Az apám német, én vadjom madjar...

Edj esztendőben, ahodj tesztelt Barátom uram, VII. Gergely pápa megcsinálta Kalendariomban vadjon háromszáz hatvanöt nap, abban a háromszáz hatvanöt napban apám használja ekvipázst, paritás szempontjából csopán háromszáz hatvan napik, és adja nekem belőle öt nap (hanem azért ekvipázs egyenlőn közös).

Hát ab[b]ól az enyim öt napból ma van az edjik.

Hát hodj kívánhatnál tőlem kedves Miskcho lében hodj én ma »djalog« menjek Ebeckre a plébánozs úr[r]al...

Én djalog! A kinek mai nap vadjon kocsija és szaladgálhatyja össze-vissza világban!...

Ösmersz természetemet.

Ha olan nap volna a kin két kocsival rendelkezek, bizomosan mondom neked, hodj »két kocsin« mennék Szent-Péterre s mint hodj mind a kettőn ülni lehetetlenség, hát a másikon legaláb csopán a pipaszáramat vitetnék.

Olan phorcsa ember vadjok.

A mi pedig il[l]eti elhatározást, - azt se nem lehet keresztül vinni, öregek nem akarták adnyi »indemnÿtÿt«!

Hanem mondom én Neked okosat.

Tudolsz mit? Én ma elküldöm kocsit vissza Szent Péterről és maradom ottan edj kis lutheranos levegőt (luftot) színyi egész szombat reg[g]elig; te megnézelsz ot[t]hon ócska protokolumot, melbe fekete betűkkel be szokot[t] lenni írva dolog nap, ha nem lesz dolog pénteken vadj szombaton, reg[g]el (nyolcig ott találsz) elgyüsz kocsin, ottand mulatunk edj kicsit, oztand én is haza gyüvök Veled (a kocsi bérnek felét én fizetem - szénát pedig ad vadj az pap, vadj a híres baloldali férfió, a Lehoczky, - amiről bizomosan meg vadjok bizomosodva ).

Chát kedves Miscko lében csak jöj[j]el bizomosan. Várnyi foglak.

Tegyél megh nekem azt a gyhönyörűségh khérlek alázatosan. Szeretném már veled kibeszélgetnyi magamat.

Edjébiránt még edjszer kérlek tigodat, s vadjok

Djördj Arendorffer

Nókrád medjei Arcz

U. i. Igazán jőjj el. Még ha dolgod van is, én több diplomátiai tehetséget ösmerek benned, sem hogy ne tudnád dologtalansággá változtatni. Quod erat, demonstrandum...




10.

MK - TERSZTYÁNSZKY MIHÁLYNAK

[Szklabonya, 1870. tavasz elején]

Kedves barátom!

Esküszöm a sárga nyakkendőmre - hogy soha se kurizálok senkinek, sohasem teszek vizitet senkinél.

A sors a Bende Gyula bőrébe bújt és olyan »giri gárét« osztogat, hogy mindég odavesz a »visim«.

Tegnap hat órakor elhatároztuk, hogy meglátogatjuk Polgárfinál Petőfi Julcsát, és íme mi nem történik... midőn hazamentem, apám elbeszélte, hogy a Julcsa ma délután körülbelül négy óra táján ment haza Bodonyba, s Szklabonyán, illetőleg nálunk megállt meg akarván Mari testvérem sírját látni.......

Ebből az a tanúság, hogy »most már« minek mennénk Kis-kürtösre?

Bizony csak ménkő pechvogelek vagyunk mi.

Ha ma elhatározzuk, hogy Gyarmatra megyünk, az éjjel zicher elviszi a nagy hidat az Ipoly vize... s mához egy hétig bizonyosan Győrt is elsüllyeszti a föld színéről valami »non putarem« elemi csapás.

Hanem ez azért bennünket nem confundál.

Egyébiránt, kedves Sanyikám! elvárlak délután hozzánk, neked sem fog ártani egy kis séta - aztán megint egész házatok ajtajáig, illetőleg ablakáig kísérlek.

De eljöjj, mert másképp nem megyek Gyarmatra...

Van ám nekem sok dióm, meg mogyoróm... neked is adok belőle.

Aztán kalácsom is van... Friss Borsszem Jankóm, amin vannak gyönyörű képek... régi magyar kártyám, amin ki vannak festve ékes ábrázatú alsók és felsők...

Azért számoltam össze mind a jókat, mert attól félek, hogy nem jössz el blindre.

Hanem én akkor aztán látva sem megyek veled Gyarmatra, s a világ nem fogja látni, hogy a mi »nadrágunk« egyforma.

Eljöjj, mert különben én »nadrágollak« el.

Huncut a német!

Kulacsos pajtásod

Patay Están

[Címzés:] Tekintetes Tersztyánszky Mihály úrnak,

Ebecken




11.

MK - TERSZTYÁNSZKY MIHÁLYNAK

[Szklabonya, 1870. március 25.]

Édes barátom!

Tapasztaltam, hogy a tegnapelőtt neked mondottakat a háziak előtt is elbeszélted, s engem emiatt kellemetlen eshetőségekbe kevertél. Lássuk, mik lehetnek ezen eshetőségek.

a) Ha sikerül tervem Vilmával (ti. kosarat ad kérőjének), akkor ő van blamírozva, mert olyan ostoba, bolond leány, aki értem elutasította jámbor szándékú kérőjét, értem, aki soha el nem veszem. Pedig ez nem lehet szándékomban, ezt nem szabad akarnom, mert Vilma egyszersmind rokonom is, kinek becsületét kötelességem védeni még magam irányában is.

b) Ha nem sikerül tervem Vilmával, akkor én vagyok blamírozva, aki oly ostoba, hiú és könnyelmű tudtam lenni, - hogy egy ártatlan lányt fogtam magamnak, hogy hagyományos szimpátiájából gúnyt űzzek, hogy vonzalmát piszkos fegyvernek használjam saját magam ellen, aki hála istennek felsültem.

De még egy harmadik eshetőség is beállhat: mégpedig a következő: Frenyóék nemsokára - amint említették is - hozzátok jönnek látogatóba, s akkor megtudhatnak mindent előre, mert hát az asszonyok nagyon közlékenyek. Te magad mondottad, hogy amit egy asszony tud, az már nem titok.

Ezek azok az eshetőségek, melyekre te bizonyosan nem gondoltál, midőn a dolgot elbeszélted - mert hogy szántszándékosan tetted volna, azt még eddig feltennem sem lehet.

Ezek az eshetőségek pedig olyan »circulus vitiosus«, olyan logikai kikerülhetetlenség, hogy okvetlenül fel kell valamelyik pontján akadnom.

Hanem mikor az ember ilyen utakra jön, ahonnan nem lehet besározás nélkül kimászni, még mindig felmarad egy mód, ami semmi egyéb, mint az, hogy tanuljon meg repülni.

Légy oly jó, hallgass erről ezentúl, s amit már elmondtál, azt olyan kvázi kibővítő, magyarázó, meghazudtoló politikus észrevételek által olyan semmivé igyekezz devalválni, amin a herkópáter se igazodhassék el: Nem volnál Tersztyánszky Miska - ha ez neked nem sikerülne: csak elő kell keresni a régi diplomáciai talentumot.......

Ösmerve kritikus hajlamaidat azt is felteszem, miszerint azon véleményben leszel soraim olvastakor: »Hja édes ötsém, minek vágsz olyan dologba, amiből aligha derülhet rád a magad állítása szerint fény: mert ha győzöl, akkor Vilmát blamírozod, amit nem akarsz, ha pedig felsülsz, magadat blamírozod, amit szinte nem akarsz. Hát akkor mi a menydörgős ménykő kell hát?«...

Ha ezen véleményre találnál jönni, akkor megfelelek: ... Nekem Nádassy ellenségem, akit a legutolsó embernek tartok a földszínén, s aki - amint többször hallottam itt-ott - elég vakmerő volt mondani, hogy nem adom ezer forintért, hogy azt az inci-finci jogászkát elütöttem Vilmától...... Azonfelül a Vilmát szeretem egy kicsit..... Ez elég felelet arra, azt hiszem, hogy miért teszem azt... Nem én volnék én, ha a kereskedőt nem igyekezném lefőzni. Akkor meg kellett volna változni makacs természetemnek, mely szomjúhozik a bosszú után, s mely akkor érzi magát legjobban, mikor millió ellensége van.

Hanem a millió ellenséggel szemben téged mindig rosszul esne nem látnom mellettem: reménylem, az most sem történik meg. Én legalább egész életemben minden körülmények között melletted, a te részeden leszek, még akkor is, amikor ellenem vétesz, csak akkor nem, mikor politikáról van szó.

Ezen levelem tartalmának tulajdonítsd azt is, hogy a tegnapi levelet, melyet feledékenységből el sem küldtem, nem akartam megmutatni. Bocsásd meg, barátom, ha az ilyen apróságokban nem bírok benned eléggé bízni.

Nekünk körülbelül olyan természetünk van mindkettőnknek, hogy szeretjük egymás gyenge oldalait nevetségessé tenni, különösen te, akinek ez gyakran sikerül is - ennélfogva oda nem adhattam a Vilmának szóló levelet, melynek mesterkélt gyengédségét, melankolikus hangját, metsző humorát, itt-ott vidor könnyelműségét, másutt pedig szomorkodó tónusát bizonyosan kiviccelted volna; pedig tudhattad, hogy inkább akármi más szeretek lenni, csak nevetséges ember nem.

Bizony édes ötsém, az az én levelem egy valóságos trónbeszéd tulajdonságával bír, néhol azt mutatja, hogy megreped a szívem bele, ha Nádassyhoz megy, másutt pedig, hogy fel sem veszem, sat. - Az ilyen jobban szokott hatni, mint akármilyen sanguinicus szerelmes levél.

Most pedig még arra kérlek, tedd magad szolidaritásba a plebános úrral, hogy keddig (tudniillik míg üres időd tart, még kedden is, gondolom) okvetlenül elmenjünk Szentpéterre. Írj neki, hogy e napok közül válasszon valamelyiket, ha a lova beteg - az nem baj, megy a miénk az ő kocsijában, vagy megfogadjuk Rákóczyt.

Ha azonban úgy szombat féle lenne üres időd, még jobban szeretném, mert e napokat tanulással akarom tölteni. Egyébiránt, ahogy csinálod, úgy lesz - én megnyugszom -, a plebánost mindenesetre elvisszük. Az eredményről értesíts: mikor és hogyan megyünk?

Maradtam Szklabonyán mártius 25. 1870.

Őszinte barátod

Mikszáth Kálmán

Ma délután én részemről nem megyek át.

Vasárnap talán..... A Vasárnapi Újság két legutolsó számát, ha teheted, küldd el kérlek....

Ezen pongyola levelemet tépd össze.




12.

MK - TERSZTYÁNSZKY MIHÁLYNAK

[Szklabonya, 1870. március vége, április eleje]

Miska pajtás!

Küldd el kérlek a »Borsszem Jankót« és a két legutóbbi számát a Vasárnapi Újságnak. A tegnap[i] napló-história után, csak egyikünknek szabad életben maradni, ennélfogva a legelső alkalommal megvívunk. Helyet és időt! Addig is adjon az Isten friss egészséget, hogy aztán életeddel együtt azt is elvehessem.

Ejnye.... pedig restellem, legalább már a Vilma-féle tervet keresztül vihettük volna együtt: most már csak egyikünk érheti meg a végét. Dixi. Egyébiránt, ha én esem el, egész barátságosan felkérlek, hogy siess utánam, mert nagyon nehezen foglak várni a másvilágon, ahol reménylem, kalandosabb napjaink lesznek: ami ugyan ohne Etelka, ohne Milka, Vilma, Marka nélkül nem képzelhető - de mégis lehetséges. Ott még az a csoda is megtörténhetik velünk, hogy a Mózes lányának fogunk udvarolni - hát ott ugyan ki felé hajlik a mérleg?

Egyébiránt maradok, mint mindig

őszinte barátod

M. Kálmán

A vívást a világon a legkomolyabban értem. - Okaimat rest vagyok leírni, különben magad is tudod: Szervusz kedves Miskám! <Délután> Holnap látogass meg bennünket: én az említett okból, ti. hogy nem merek benned bízni, többször nem látogatlak meg Ebecken: tudod természetemet, hogy engem megölne egy olyan megérdemelt gúnyos tekintet, mint amilyet joggal várhatok a serpenyű tartótól - megőrülnék bosszúságomban. Hanem hát sic fata tulere.... utique?

T. Tersztyánszky Mihály úrnak ő ex

Ebecken




13.

MK - TERSZTYÁNSZKY MIHÁLYNAK

[Szklabonya, 1870. húsvét után]

Kedves Sanyikám!

Az egész Európa lángba borult..... akarom mondani egészen lángba borultam... le vagyok főzve.... meghaltam..... Agyon vagyok ütve.....

Tegnap azt kérdezted, hogy mi történt azon két hét alatt, mióta nem láttuk egymást; azt mondtam: »semmi«, ha ma kérdeznéd, azt mondanám, hogy »minden megtörtént!«

Tegnap és ma! Mily különbség!

Spanyol Izabella bukása, Miksa császár élete és szenvedései, Ubrik Biri kisasszony, az ő sanyargatásainak szomorú, tanulságos története mind csak suvix az én bukásom, az én halálom, az én sanyarúságomhoz képest.

»Alsópéteren húsvét keddjén megtörtént az ünnepélyes szent eljegyzés«.

Ostoba, marha papír, hogy el nem halaványodsz jobban, mikor ezt a borzasztó dolgot rád írom, mely úgy hatott rám ma reggel, mikor hallottam, mint midőn a Kabanosz szivart a tüzes végével dugom a számba.

Még most is köpködöm tőle....

Mondják, hogyha a fájdalmat közli valakivel az ember, tehát megosztja azt az illetővel - íme neked adom a felét, édes Sanyikám! <...>

Különben a tényállás a következő:

Hétfőre meghítt a V[ilma], hogy jöjjek hozzájuk, én meg is ígértem stark: azonban nem mentem el.

Hétfőn reggel eljött N[ádasy], és sürgette a gyűrűváltást: a Vilma azt mondta, hogy »várjunk délutánig«; délután pedig azt mondta »várjunk estig«, s így lőn azután kedden az eljegyzés.

Hogy jegyezze meg a hóhér őt...! (ti. N[ádas]yt)

Bizony, édes öcsém, az igaz, hogy én sem képzelem magam valami nagy kártyának: hanem mégis csak vagyok legalább »kilences«, s az a malőr mégis bosszant, hogy a »hetes« üt el.

A fene látott ilyen játékot: az még a Klopiczkinél is Klopiczkibb.

Ich hab s[ch]on kajne remény?; hast du noch remény?

Egyébiránt remény inde remény unde, én azt hiszem, hogy csak »előre«.

Most még interes[s]antabb a dolog.

Emlékszem, hogy egyszer Gyarmaton rossz kártyára jött meg a »dreimálod«.

Aztán ha már beadtuk a »vizit« meg a »besszert«, hát sose nézzük, hogy az utolsó kártya m i t   k ó s t á l.

Az eshetőségekre pedig fölösleges gondolni: nem vagyok én német a nyüstyit, hogy meggondolt ostobaságokat kövessek el: hadd legyen az ostobaság meggondolatlan.

Maradok szomorú szívű, szerencsétlen

Estvánod

Délután talán átballagok.

A levelemet fel ne olvasd hangosan, mint szokásod, tépd össze, legfeljebb a plebános úrnak mutathatod meg. Csak mi, fiatalemberek tudjuk az ilyen keserveseket ki nem nevetni.

[Címzés:] T. Tersztyánszky M. úrnak.

Ebecken




14.

MK - TERSZTYÁNSZKY MIHÁLYNAK

Kelt Alsópéteren [1870] april 24. Hétfőn

Kedves Sanyikám.

Itt vagyok Alsópéteren: segítek a kis Gizellának ruhát varrni. Még jobban agyon vagyok ütve. - A Becs-levelet készítsd el. Szerdán Gyarmatra megyek a közgyűlésre, találkozunk, s meglátogatjuk »Katyit«; valamint a szép zsidó lányt is útba ejtjük. A plüre esés nagy ugyan, de mégsem oly nagy, minőnek hittem.... majd kiheverem.

A Milka ügyről bővebben semmit sem hallottam... A láthatár még mindig igen ködös.... s már az a gondolat is megfordult a fejünkben: hogy a dologból könnyen lehet baj...

Szervusz Sanyikám, a nyüstyit. Üdvözöllek ebből a tót országból: estére hazamegyek én is.

Huncut a német!

Testvéred a kulacsban

Estány

Bocsásd meg, hogy a Vilma privát hivatalos pecsétjével zárom le a levelet.

[Címzés:] T. Tersztyánszky Mihály úrnak,

Ebeck




15.

MK - TERSZTYÁNSZKY MIHÁLYNAK

[Szklabonya, 1870. május]

Kedves Barátom, Miska!

Itt köldöm a Hont, Bolond Miskát, Üstököst. Itt küldöm kívánságod szerint az »Igazmondót« is, mely a legjobb lap egész Európában, mióta »Én« és Tisza Kálmán írunk bele. (Podmaniczki Fricit nem is említem. Az balek! Még nem forrta ki magát.)

Megolvashatod benne Branyiszkó bevételének igaz históriáját. Nagyon épületes történet! Különösen ajánlható az újonnan kinevezett honvéd tiszteknek, hogy tanuljanak egy kis magasabb »stratégiát«.

Hogy a »Dobsa« beszédjét miért nem küldöm el, arra éppen harminchárom okom van:

Az első ok; hogy Gyula öcsém sárkányt csinált belőle... (No úgye, hogy beösmered, miszerint magasan szárnyaló gondolatok vannak benne.)

A második ok már fontosabb: Nem akarlak eltéríteni (pedig ez a beszéd eltérítene) a pecsovics útról: mert maholnap nyerni találunk, s akkor mint »jó érzelmű hazafi« te ülsz be orrom előtt a »vicespányi« székbe.

...Csak maradj te, édes barátom, Miska pecsovicsnak! Szép pálya az!! Aztán mi a fenének is volna - ha nyerünk - az a sok »jó hazafi«. Ezeknek is nehéz lesz »hivatalt« adni mindnyájának, akik vannak.

Ad vocem .... pecsovics!

A legközelebbi Üstökösben megkezdem »A Híres pecsovicsok arcképcsarnokát«. Téged is halhatatlanná teszlek... ott fogsz figurálni te is.

A fotográfiád körülbelül ilyen lesz:

Prsztyánszky Miska

A »Haza bölcsének«, Bolond Miskának druszája... híres toasztírozó... nagy államgazdász (mit a zsélyi fürdőben Janchy úrral történt nyílt konferencia alkalmával eléggé kifejtett).

Ha Lónyai úr lojális akarna lenni, leköszönne javára. Hiába, nagyon ért a numerusokhoz! Hiszen ő maga is egy numerus:... Numerat sed non ponderat.... Aztán büróját is a legnépszerűbb elemekkel töltené be, nem úgy, mint Lónyai úr morvákkal. Államtitkár lenne Bunkó; miniszteri tanácsos Sztregályi Puka Pál; fogalmazó Fáy Ferkó a jeles statisztikus, ki valamennyi kocsmát ösmeri Magyarországon és az öt ujjában van az a tudomány, hogy mi különbség van a víz és »bor« között...

Miska barátunk ezenfelül még nagy művészet barát is.

Két álló esztendeig mászkált, fáradozott - semmi költséget nem kímélve - egy csínos fotográf-képecskéért, melyet nagy nehezen elnyerve agya fölé akasztott.

Ajánlom őt Eötvösnek a festmény bíráló bizottságba. A muzsika szónak, ami ilyen fiatal embernél nagy erény, rettenetes ellensége: különösen a »Revolutions Liedeknek«.

Múltkor egy »Úri« társaság a »Rákóczit« húzatván magának, a cigány vonóját »elveinkcheimbéláztatta«, minek az lőn következése, hogy az elkobzott szerszámmal egy »Új különös zenét« talált fel, tudniillik, mindenre kiható buzgalmával egy házimacskát csodálatos módon már rég megszelidítvén, azt minap a nyírettyűvel addig verte, hogy az magasztos költői ihletében »hangot« adott, melyhez Miska barátunk kontrázván azon vették észre, hogy ez a dallam a »Gotterhalte«.

Ezenfelül még igen számosak az ő gyakorlati találmányai.

»Kolumbus« Amerikát födözte fel; »Andrássy« azzal főzte le, hogy még hihetetlenebb dolgot talált fel, tudniillik »boldogságot a közös ügyekben«. Miska pedig lefőzte mind a kettőjüket, mert felfedezte a »legisleghihetetlenebbet«, hogy a trafik üdvös intézmény, mivel aki trafikot szí, sohasem halhat meg »éhen«, mert a szájában mindig »füstölt nyelv« van.

Tehát adassék minden parasztnak egy mázsa trafik egy esztendőre, többi élelme pedig foglaltassék le az »Aerárium« számára, miután az úgyis »fölösleges.«

......Lónyai úr! Monumentumot ennek a mi Miskánknak!......

Hanem előre megmondom, hogy ne legyen »veres« márványból, mert a veres színt ki nem állhatja. Az rebellis szín.

Lelkesedik a »zöldért« (a la Muzslay...)

Talán azért használja a »zöldeket« beszédjében is.

A veres szint annyira gyűlöli, hogy azelőtt, míg a »vereshasú« Erzsike bankók existáltak, látni sem akarta a pénzt.

Ezen aztán a törvényhozás úgy segített, hogy: »zöldhasú« bankót nyomatott a kedvéért stb.

***

Elég ennyi a bolondériából, mely félórai unalmamat meglehetősen elűzte. Komolyan beszéljünk most már....

Jössz a majálisra?

Ejh! azért sem beszéljünk komolyan. Ördög tudja!... én csak »komoly« embereknek tudok »komoly« levelet írni.

Most pedig még azoknak se tudnék, olyan humorisztikus hangulatba ejtett az a három levél, amit ma kaptam.

Az egyiket Csemiczky Edus írja; hogy ki van csapva az önkéntes honvédségből.

A másikat Rafanidesz Károly küldi, hogy »be van csapva« színésznek.

...Les extrèmes se touchent...!

A harmadik szerelmes levél a - - suszteremtől, melyben tartozásomat megfizetni kéri.

(Kedvem volna az országgyűlési kérvényezési bizottsághoz utasítani, úgy eltennék az ügyét - ad akta, hogy annak a csizmadiának a hetvenhetedik unokája sem látna egy garast abból a pénzből.)

Ez még mind semmi, hanem az humorisztikus, hogy a levelet így végzi: »Alázatos kérelmem teljesítéséről meggyőződve lévén, tisztelettel maradtam.....« s. a. t.

...Már hogy lehet valakinek ilyen bolond természetellenes meggyőződése?... Mikor azt tudhatná minden ember, hogy én hatalmas monarchiánkkal, a dicső Ausztriával tartok, ki adósságot csinál, de sohasem fizeti meg.

A papírom fogy. Szervusz.

Holnap Ebeckre megyek. Ha otthon leszel, csinálj az ablakra egy »keresztet« krétával, vagy valamivel.

Ha a keresztet látni fogom, úgy betekintek hozzád. Egyébiránt elég »kereszt« vagy te az emberiségen magad is.

M. K.




16.

MK - TERSZTYÁNSZKY MIHÁLYNAK

[Szklabonya, 1870. június 19.]

Kedves nászuram!

Amennyiben annyiban (Bobok stylusa), mégis talán valóban igaza van következő módon szóló Habakuk prófétának, hogy a nehézség gyűjjön rá: »Ne múljék el a nap anélkül, hogy valamit tegyél«.

Osztáng megintelen az árva hony-haza is megkévánja, hogy tegyünk Érte valamit, ha mán megkapjuk a havi gázsit.

Hát én bion annak a mondója vagyok, aki megmarkolta! hogy jó lesz, ha dél utáng elgyüsz kalábriásozni (A nehézség gyűjön rá a nimetyire: alig tudtam leírnya ezt a ostoba szavát: nem tudja elnevezni duráknak, hogy a becsületes ember is megérthesse a maga szavát).

Ha kalábriásozunk, akkor sem az irígység, sem a választók nem foghatják ránk, hogy »semmit sem csinálunk«.

HANEM ELGYÜJJ ÁM, AKI ÁRGYÉLUSA VAN!

Ezt a fentebbi sort azért írtam olyan nagy öreg betűkkel, mert tudom, hogy »nagyot hallasz« egy kicsit.

Harmadik ember is lesz - úgy látszik.

Szklabonyán Június 19. 1870. anno az Úrban

hív nászod

Patay Están de Szőllős

[Címzés:] ezen levelemet ajánlom az én hívséges

jámbor Nászuramnak, az Csiky Sanyinak

kegyelmének

Ebecken




17.

MK - TERSZTYÁNSZKY MIHÁLYNAK

[Szklabonya, 1871. január?]

Sanyi pajtás!

Mióta az árva hony szent fájdalma helyett a fél berzencei élet alkotmányos hon hű bástyái mögé vonultál, azóta sok megváltozott: nem szolnokolsz, hanem cselekszel, nem vagy Giczysta, hanem Geczysta, nem preferánszozol, hanem kuglizol. A kulacsot, mely címered vala, előszobádba akasztottad, s ha iszol is belőle, csak a feleséged egészségéért iszol egy quaterkát.

Denique - igaza volt kedvenc tanulmányodnak, a Kassai Kalendáriumnak, mely ezelőtt húsz esztendővel ilyeténképpen jövendölte meg a »mostant«:

Ezer nyolcszáz hetven egyben
Lészen a   fegyver   nagy kegyben
A   bor   rongyos   vízzé   válik
Ítélet nap is elválik.

A harmadik sorban világosan téged ért a lángelmű naptár csináló próféta.

»A bor vízzé válik«

Igen, óh igen....

Aki megmarkolta Sanyó!... Ezt már nem állhatom meg tovább. Ez már túlmegy a sokon is. A szent természet is könnyeket sírt tegnap egész nap afeletti búbánatában, hogy Están és Sanyi letértek az »igaz« útról.

Csodák, égi jelek történnek, amik mind bizonyítják, hogy az ég rosszul vélekedik felőlünk, azon tény felett, hogy a magasztos eszméjű kompánia (értem kettőnket) alapelemeiben megingattatott.

Igen, oh igen, csodák történnek:

...Tegnap a makk királyt veres felsőnek néztem. Mit jelenthet ez?... Ma elővettem Paul Kock egyik regényét, s midőn olvasni kezdtem, akkor vettem csak észre, hogy az nem is Kok Palkó regénye, hanem egy - [...] biblia, hogy üssön bele Munkai!

.... Kedden Mohorán egy öregúr fülem hallatára »józan« fiatalembernek nevezett. Szörnyűség! Mi lesz belőlünk!

Igaza van a költőnek:

.....elpusztulunk[!], veszünk

Mint oldott kéve......

És ennek csupán te vagy az oka.

Napóleon, Granville sat. tiltakoznak Páris bombázása ellen, én pedig tiltakozom a te életed ellen, mely a XX-ik zsoltár V-ik verse szerint

»Csendben szalad le, mint a juhászbundán a tetű«.

Oh Sanyó, Sanyó!

Szíved legtitkosabb rejtekéhez beszélek!

Hallgass rám és térj meg!

Hát azért raklak én téged a Borsszem Jankóba, azért készít nekünk az árva hony haza mennykő nagy monumentumot, hogy otthon üljünk a sutyban.

Nem lehet az.

Nekünk eszméket kell cserélni:

Nekünk kevernyi kell az árva hony haza kártyáit. Elosztani a fájdalmakat, kiadni a mérgünket a németre, ütést adni a miniszterjom hazájaáruló homlokára, sat...

(Nincs időm tovább írni, mert a szolgáló, aki a levelet viszi, már indul - tehát röviden a dolog oda megy ki, hogy látogass meg már egyszer..... s a t.)

Végzem pedig a levelemet azzal, mint a jogászok a saját báljukat megkezdik ti. hogy:

»Gott erhalte der Están und "die" Sanyó«.

Estány

Még valamit hirtelenében.

Az ismerősök közül Mohorán Jankovich Béla, Kacskovics Feri és Iván volt jelen: jól mulattunk.

Están bátyád meg nem írt.

Jöjj hamar.




18.

MK - TERSZTYÁNSZKY MIHÁLYNAK

[Szklabonya, 1871. február 4.]

Kedves Sanyi pajtás!

Tekintetes fél Akadémia!

Az nyüstyit az világnak, nagyon unom magamat. A »tavali« rossz bortermés egészen elrontja az »idei« széles kedvemet. Osztég ez még nem elég, az a kutya burkus meg Bordeaux-t is elpusztította. Pedig ott jó bor terem, ecsém... úgy hogy az a falu bízvást megérdemelné azt a nagy tisztességet, hogy a »B« betű helyett »H« betűvel kezdjék a nevét: Akkor azután lenne: Hordó.

Nem mondom, hogy azon esetben nem hagynám itt ezt a pecsovics világot, s átköltöznék oda: Milyen pompásan hangzana, mikor hozzám írott leveled címzetén ez állana: Tekintetes Patay István úrnak. Hordóban.

Meg is interpellálom legközelebb azt a kutya miniszterjomot, hogy van-e tudomása róla, hogy jobban passzolna a »H« mint a »B« betű Bordónak?

Hm! Hm! Aki keserűségét! ennek a huncut vármegyének... éppen most bötűzgetem a Naplóbul, hogy azt a taknyos kis Pulszkit 144 voksnyi többséggel megválasztották követnek Szontagh Samu ellenében.

Most már csakugyan Pulszky-vármegye vagyunk.

Micsoda honatya lesz abbú? Mikor se pélpáznyi, se innya nem tud....

Egyébiránt hagyjuk az világ politikáját folynya a maga medribe... Semmi gondom most a hony-haza véres sebeire, hogy kötözze be Andrássy, ha ő a miniszterelnyök.

Hanem mondtam ugye, hogy hazaáruló a kormány, nyakunkra hozza a különbféle nemzetiségeket: Tóth lett a belügyminiszter.

No, de nem akarok sokat föcsegnyi; mert megvagyon írva egy »csapó utcai« választóm ötödévi kalendáriomában, »hogy ebben az hónapban legkevesebbet fecsegnek az asszonyok« - miután te vagy a bölcsészettudományi osztály, nem szükség magyaráznom, hogy azért, »mert ez a legrövidebb hónap« -, és miután az asszonyok legkevesebbet fecsegnek, illő, hogy én se sokat beszéljek, hanem áttérvén levelem tulajdonképpeni tárgyára, megkérjelek, miszerint légy szíves kedves kis feleségedtől elkérni számomra a »Divat« szépirodalmi részét, s elküldeni ezen levelem átadójától. Az igaz, hogy nagyon sovány olvasmány, de hát az unalom ellen az is jó. Mártius elejéig már csak meg kell ölnöm valahogy az időt. (A tavali utolsó évnegyedi számokat is kérem. )

Pesta bátyád még nem írt és alkalmasint nem is fog - minélfogva csak azt restellem, hogy én írtam neki.

Fiat aplicatio!......

Édesanyám azt mondja, hogy írjam be a levélbe: miszerint vasárnap elvár benneteket!

Én azonban nem igen kötök valami vérmes reményeket eljöveteletekhez, minélfogva alkalmasint én baktatok át a plebános úrral hozzátok, ha ti. neki is kedve lesz.

Hanem azért akár lesz kedve, akár nem - mégis huncut a német.

Hűved

Están

Kelt (b)irodalmi székhelyünkön, Szklabonyán

Kossuth Lajos születése után 69-ik évben. Február 4.




19.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Balassagyarmat, 1871 őszén]

Legyen szíves Nagysád két ócska selyemkendőt, vagy akármiféle tárgyat (csak nagy ne legyen) selyemből kölcsönküldeni egy fél órára.

Mikszáth Kálmán




20.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Balassagyarmat, 1871 őszén]

Legelőször is kívánok »jó reggelt«, azután pedig itt küldöm a könyvet is meg a tegnapi diskurzust is. Reggel nem küldhettem el, mert nagyon sokáig aludtam. Kérem a Lehoczkyné ékes párbeszédjét elszállíttatni. Nagysádnak csakugyan igaza volt tegnap, - a kocsit, mely korán reggel jött értem, csakugyan hazaküldtem. Nem akaródzott elmenni. Ezentúl minden jövendölésének föltétlenül hinni fogok. Csakugyan beteljesedik az szórul-szóra.

A Herceg szelleme lebegjen utainkon!

Ha a Borsszem Jankó két száma, amit egyszer oda küldtem, ott van, tessék kérem elküldeni.




21.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Balassagyarmat, 1871. november elején?]

Jó. A Fővárosi Lapok szerkesztői irodája Zöldfa utca 24. sz.

Itt küldöm Bobok levelét meg a baljóslatú gombostűt. Még csak egy napja hordom, és már üldöznek a malőrök. Könyvet is akarnék küldeni, de nem találom...

Jóétvágyat kíván

a jegyző

Vadnaynak a levelet megírom, s délután elviszem megmutatni.




22.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Balassagyarmat, 1872. március 16.]

Tisztelt Elnöknő!

Híven tegnapi ígéretemhez, megszomorodott szívvel értesítem, hogy még élek, milyen kedves apropos lett volna, ha ma agyonvagdal az Ipoly szerkesztője, és én könnyű szívvel megszabadulhattam volna a Jeszenszky-féle dolog elbeszélésétől, most már semmi segítség, cudarul beleugrottam.

- Pajtás, én úgy észlelvén a dolgot, hogy ti Mauks Ilonával szerelmesek lévén egymásba, őt el akarod venni, ennélfogva én az aljegyzőségről javadra lemondok. -

- Fene találékony fickó vagy, hazárd észleleteid vannak, hát honnan gondolod?

- Hát csak tudom.

- No, ha tudod, hát akkor nem kell a leköszönésed, micsoda bolond idea az tőled, hát mi köze az aljegyzőségnek ahhoz, ha én szerelmes vagyok Mauks Ilonába.

- Sohasem szégyenkezz, nyíltan beszélj, és engedd megtennem az áldozatot értetek.

- No, hát akkor nyíltan beszélek: az életben sohasem fog előfordulni az a dolog, hogy én valakitől áldozatot elfogadjak, ahhoz legalább annyi kell, hogy az ember magát nullának tartsa, nekem az az életcélom van, hogy ezen az egész nagy darab földkerekségen sohasem találkozzon egyetlen ember sem, akiről én azt higgyem, hogy ez előtt az ember előtt kalapot tartozom emelni. Gondolom, megértettél? Ami pedig észleleteidet illeti, azokra azt mondom, hogy semmit sem mondok.

Szóról-szóra azt beszéltem [Jeszenszky] Józsival, amit ezenfelől szóltam, azt fölösleges felírni, az vagy nem tartozik a dologra, vagy egész fölösleges elbeszélni, mint ahogy fölösleges volt egy kicsit ezt is elmondanom. Egyébiránt tárgy hiányában diskurzusnak elég jó. Aztán nagysádtól nem lehet semmit sem megtagadni, mindennek nagysád az oka, éppen most írok egy igazolási keresetet, beadom indokainkat, hogy miért nem jelentem meg múltkor a tárgyaláson, amiért aztán kliensünket makacsságért elmarasztalták, hát fejtegetve és gondolkozva a dolgon, kifőztem, hogy ennek is nagysád volt az oka, ti. az egész napot ott töltöttem elfelejtkezve mindenféle terminusról, csak egy terminust tartva meg, amelynek elmulasztásáért talán nem is marasztalt volna el senki.... Nagysád azon ígérete folytán, hogy [a] levelet, melyet J[eszenszky] Józsi igazolására írok, [ki] a megválasztás óta is vérig bosszantott ezen indokból származó lemondásával, összetépje, én arra kérem, hogy ne tépje össze, hanem küldje vissza és jegyezze alája, kiengesztelődött-e Jeszenszky iránt?

Én megnehezteltem legalább, s tegnap mérgesen összeszidtam: te szamár, hiszen engemet nem reguláz az aljegyzőség, ha valami nagyon forszírozom, hát akkor beállítok hozzátok, s felemelem otthonról a fizetésemet 1000 ft-ra, aztán lefekszem január 1-én a Rozsnyai káptalan szobájába és felkelek december 31-én, mégis mindig jár a fizetésem. De már többet csakugyan nem írok ma... holnap úgyis nagygyűlést tartunk, s akkor talán bővebben elbeszélem a mai nap fantasztikus történetét.

M. K.

U.i. Küldjön nagysád, kérem, titokban a Nelli k[isasszony] novelláiból egyet, akkor kitöltöm a fehér albát, s megküldöm a másolatot.

872. B. Gyarmat, márc. 16.-án.




23.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Szklabonya, 1872. március 19.]

Bájos elnökünk.

Itt küldöm az albát. Hogy nagyobb dolgot nem írtam bele, annak éppen négy oka van. Az egyik az, hogy éppen most olvasom az »És mégis mozog [a] föld« című könyvet. Hát hadd mozogjon. Én nem mozdulok vele. Nekem ez már örök természetem. Elannyira, hogy ha Amerikába mennék, és azt kérdezné valami ostoba földfeletti szellem, miként óhajtanék odautazni - azt felelném, hogy úgy: - miszerint »Amerika jöjjön ide helyembe.« És én tudom, hogy az abszurdum, és mégis azt hiszem, hogy nekem van igazam. Amiért pedig ezt hiszem, arra is van vagy négy okom.

Nem a nagy úttól és a nagy fáradalmaktól ijednék meg Amerikáig, hanem attól, hogy beleléphetnék valami pocsolyába, márpedig amilyen nem sokat törődöm az igazi sáros csizmákkal, éppen olyan kimondhatatlanul félek a szellemi sáros csizmáktól. Isten mentsen, hogy valaha olyanokat pillantsak meg a lábamon. Reménylem, hogy nagysád megértett! Azután van nekem egy gyenge oldalam - a kinevettetés. Ha valaki nagyon mélyen megsértene, ha »gazembernek« szólítana, még talán akkor is meg tudnék neki idők múltával bocsátani, de ha valaki énfelettem nevetne egyszer, azt nem tudnám annak megbocsátani soha többé. Attól a fegyvertől félek legjobban, amelyikkel legjobban tudok bánni. Talán azért félek tőle legjobban, mert legtöbb helyen vagyok vele sebezhető. Az különben egészen mindegy. Akármiért. Csak az igaz, hogy félek. A félelem pedig rossz tanácsadó.

...Vannak ihletett perceim, amikor érzem, hogy egy fejjel magasabb vagyok a többi embernél, amikor meglep egy-egy büszke, merész gondolat, lenézni azt a kis környezetet, ahol mozgok, s kilépni három lépéssel előre - közülük, de ez csak egy fél pillanatig tart, azt a földöntúli erőt, mellyel összeropogtatni vélem a félvilágot, azt az erőt, mely talán hazudott, képzelt erő, de mely azért nekem őrületes gyönyör - oszlani érzem a másik percben ama másik érzelem terhe alatt, melynek a kinevettetéstőli félelem <az oka> a neve... és visszalépek két lépéssel hátra.

Ez egészen így van. Én ismerem magamat. És ha nagysád, amit óhajtok, figyelemmel fogja kísérni életem ezutáni lefolyását, ennek a félelemnek az árnyalata mindenütt ott fog sötétíteni.

De ez a félelem nem gyávaság.

Ha valaki azt kérdezné tőlem: mire vagyok magamban a legbüszkébb, nem azt felelném, hogy erre az én ezüst tollamra, mellyel ezt a levelet írom s melyet ezekkel a sorokkal küldtek nekem: »Vegye ön úgy, mintha az a múzsa küldené önnek, amelyik homlokon csókolta.« Nem ezt mondanám. Mit nekem a múzsa! Nem ösmerem azt a kisasszonyt. Sohase fogok neki udvarolni. Minek festik azok az ostoba piktorok szőkének. Nálam ugyan elrontották azzal a renoméját. Hanem felelném azt, hogy:

»arra a félelemre vagyok legbüszkébb.«

Nem adnám egy mázsa hajkócért, ha most engem nagysád megértene. De hát tudom, nem ért meg! Nem lehet. Pedig nem merek világosabb lenni.

Nem merem hinni, hogy nagysád nekem jóbarátném. Pedig tudom, hogy az.

Tovább nem magyarázom. Nem szabad tovább boncolgatni, hogy mit akartam mondani. Legfeljebb arról beszélhetek, hogy mit   n e m   akartam.

Nem azt, hogy én semmire se vágyom. Mert akkor nem szólnék igazat.

Szeretnék én talán nagyságot és boldogságot is. Hanem nem merek utánok nyúlni. Visszatart az a bizonyos félelem és a büszkeség. Hátha nem érném el? Hátha egy röhögő arccal találkoznám valahol. És akkor azt kellene mondanom magamnak: »hiszen én nem vagyok senki.«

Ennek pedig nem szabad bekövetkezni sohasem. Hadd keressen fel a nagyság és boldogság magától, ha akar. Ha pedig nem akar, hát akkor menjen a maga útján mind a kettő. Én úgy veszem őket, mint két kedves arcú idegent, akik nincsenek nekem bemutatva. Nem tartoztam velök egy kompániába s - punktum. Legfeljebb azt fogom mondani életem végén a sorsnak: »no, hanem az úr mégis fene goromba ember ám.«

A sors pedig olyan türelmes öreg ember, mint Tornyos Zsiga, még csak nyakon sem üt érte - hanem visszafeleli vállvonítva, hogy »én ugyan nem tehetek róla«.

Hát bizony én sem tehetek róla, hogy ilyen vagyok. De már ez nekem természetem, amiből ki nem vetkőzöm sohasem.

...Tehát ez az egyik ok, amiért nem azt írtam bele az albába, amit akartam hanem azt, amit nem akartam.

Különben is az egész alba csak tréfa.

Nagyobb alba nekem ezerszer a nagysád rokonszenve. Hanem abba sem írok semmit. Meglehet, nem is férne már oda semmi. Teleírta már azt valaki, talán egészen.... Büszke vagyok rá, hogy talán a »margón« jutna egy parányi hely az én kérésemnek is. Ezt sem tudom bizonyosan, hanem csak hiszem. És nekem »elég« ez a hit. Boldog vagyok én azzal úgy »félig«.

Az igaz, hogy a félboldogság olyan, mint az összetépett bankónak a fele; nem adnak érte semmit. Hanem hát nekem a fél bankó is pénz akkor, mikor tudom, hogy ha egész lenne is, még akkor sem hagyná felváltani az, aki adta.

No, hanem hát adok én ahelyett nagysádnak egy egész bankót. Egy egészen üres albát - az én őszinte rokonszenvemet. Oda már elfér minden. Tudom, hogy nagysád sem ír bele semmit. Nem szeret írni. Pedig én megbocsátanám az ortográfiáját is, csak írna bele. Nem is azért teszem azt, mintha gondolnám, hogy az »kell« nagysádnak. Tudom, hogy nincs rá szüksége. De mégis, ha valaha az életben eszébe jutna rendelkezni vele. Jegyezze fel arra akaratát. Az mindig parancs lesz nekem. Az a lap mindig »nyitva« és »fehér« lesz önnek. Ha pedig valaha teleírná is azt valaki, tudni fogom azt az ön számára letörülni.

Fogadja tiszteletem és meleg rokonszenvem kinyilvánítását.

Mikszáth Kálmán.

U.i.

Mikor ezt a levelet írom, vasárnap délelőtt van. Rettentőn únom magam. Délután Zsélybe megyek. Nincs semmi pletyka. Szerdán visszamegyek Gyarmatra, s megnézem új frizuráját. Nem tudok aludni a kíváncsiságtól, hogy milyen lesz. Levelem egész a végtelenségig terjedne, ha időm lenne írni. Írjon nagysád is valamit, ha van újság! Ne gondoljon ön az »etikett«-el! Miért ne beszélgethetnénk mi együtt papiroson? Kedden beküldök valakit postára, aki a nagysád levelét fogja kihozni. Jó?




24.

MK ÉS MAUKS ILONA - BOBOK FERENCNEK

[Balassagyarmat, 1872. március 20]

Kedves Bobok Öcsénk!

Leveledben mindent írtál, csak azt nem: mint vagy. Humoros rugaszkodásaidat nemigen értettük. Egy sziráki szolgálóval beszéltünk ugyan sorsod felől, de az is csak annyit mondott, hogy nem tudja hogylétedet, - hogy odajöveteled elején udvaroltál neki, de hogy később kiütött a nyeregből a Bozó kocsisa.

Ne bolondságokat írj nekünk (mert azt teszünk magunk is magunknak), hanem gondold meg, hogy a klub elnökét és titkárát megöli a kíváncsiság afeletti kétségben, ki volt azon délceg férfiú, ki - contra opinione[m] mundi - olyan szépen tudakozódott felőlök. Ezt a raritást kitömetjük. Írd meg a nevét. De gyorsan, posta fordultával. Ha magát a fiatal embert küldöd is el: - nem lesz baj, szívesen fogadjuk. Azaz hogy én moso[m] a kezemet.

Szervusz

Mikszáth Kálmán

[Mauks] Ilona elnök

[Mauks Kor]nélia titkár.

[A levélpapír második és harmadik lapján, Mauks Ilona írásával: ]

»Az elnök«

Önt ezennel kinevezem a KH [Kiházasító] Egylett [!]) ügynökének. A napokban az alap szabályokat is megküldöm, mit a jegyző megírt, kötelességül szabom önnek, tagokat az egylet javára szerezni.

Magány sorok.

A szécsenyi bálban én igen jól mulattam és Okolicsányi az igaz, hogy elég csinos i[fjú], de azért én ott valakit még csino[sabbnak] talaltam. Különben komisz farsa[ng......] ... még csak szerelmes sem lettem. Kérem, hogy írja meg nek[em, hogy] kitől hallotta [hogy a far]sangon Nelkát csinosnak [...]

Jöjjön fel már egyszer, mi már nem sokára Mohorára menünk ki lakni, de van reményünk, hogy télre megint csak visszavándorlunk a kedves Gyarmatra. Ha Nellikét meglátja, meg sem fogja ismerni, oly jól néz ki, már semmi baja, mérges, hogy Mohorára kell menni lakni.

Csentzigné[?] Pesten van.

A Balasa még most is létezik. [Más] semmi újságot sem tudok.

[1872.] márc. 20. B.gyarmat.

Isten önnel

Mauks [Ilona]

[A kipontozott részek elszakadtak.]




25.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Szklabonya, 1872. április 3.]

Legelőször is jelentem, hogy az albát megváltoztattam arra, miszerint nagysád kötelezi magát becsületszavára engem ezután keresztnevemen szólítani s nekem viszont megengedni, hogy a következőképp hívhassam[:]

»Kedves Ilonka!«

Ez már csak elég generosus megsemmisítése volt az »albának«. Azonban én mégis képzelem, hogyan rágódik felette, s hogyan hozza elő megint az »etiquette«-et - de mostmár nem engedek többet, s a jogos megszólítás gyakorlati használatába azonnal behelyezem magam. Örülhet rajta, hogy tovább nem megyek, s oda nem ragasztom a megszólítás végéhez még az »m« betűt is. Módomban állna az is. Hanem azzal úgy vagyok, hogy nem szeretem »elméletben« bírni, ami valóságban »még« nem az enyém.

Ha most érdekes levelet akarnék írni, hát a »még« szóról elmélkednék. Az természetes, önként kínálkozó téma volna... Ezer ember közül 999 erről folytatná jelen levelet »helyzetemben«. De én azért sem írok erről.

Térjünk át kedves levelére, melyet tegnap visszakért, amelyet idemellékelve küldök.

Hát természetes... egészen igaza van... nem értett meg engem.

Amit én elmondtam az én múltkori levelemben, az mind csak okadatolása volt annak, hogy az albába miért nem írok »nagyobb dolgot«, mert éppen az albáról volt szó, s hogy amit mondtam, az »igaz«, mert a következés igazolta modoromat és föltevéseimet. Hát akarta-e teljesíteni a kisebb dolgot is? Hogyan gondolhatnám ezekután, hogy a nagyobbakat teljesíti?

Önmaga írja levelében, hogy én ismerem nagysádat... azaz, hogy én magát, kedves Ilonka, ismerem (nem tudok beleszokni az új megszólításba). Eddig csakugyan én is azt hittem. De most már azt hiszem, hogy nem ismerem. Nagysádat megragadóan széppé tette az a kedves hősiesség, melyet a világgal szemben használt. Mikor arculütötte azt, amit mások bálványoztak, mikor szelíd volt, ha haragudnia kellett, mikor haragos volt, ha mosolyognia kellett, mikor megvetően bánt a közvéleménnyel, mintha az a félelmes dicső közvélemény, mely előtt letérdel az emberiség, önnek csak a szobalánya volna.... aztán az a nagy erkölcsi erő, mely ott festekezett szavaiban, arcán, tetteiben, az a kemény határozottság, mely nem ismer akadályt, mely azt a véleményt ébresztette: »egy valaki, akinek a szava nem levegő«.

Én úgy ismertem.

Hanem ez csak phantom volt, »füst« és »köd«, mely eloszlott. Az akkori napok szeszélye volt az. S én újra meggyőződtem róla, hogy a nagy, bevégzett alakok csak a költők agyának szüleményei, a költők holdkóros ábrándja teremti őket. És ott halnak meg a regényekben. Ami idelenn a földön van, az mind egyforma. Halavány utánzása az ideálnak.

Padig de jól esett azt hinni, hogy itt is van olyan. Nagysád is kilépett a fél lábával a prózába, és kezd hasonlítani Albergi Idához, Nagy Bellához és Jeszenszky Arankához satekhez, kik rabjai az illemnek, a divatnak, a szerelemnek, a rangkórságnak, meg annak az ezer meg ezer bolondságnak, mely megöli a »léleknagyságot«.

Az igaz, hogy a nagysád modorára 100 közül 99 ember azt mondta, hogy rossz, hogy excentrikus. Hanem, hát mikor annak a 99 ripőknek nem volt igaza. Mert annak a többi kilencmillió leánynak volt rossz modora, s csak a nagysádé volt az »igazi«, a fölséges. És lássa, abban áll az erő, azt tudni, hogy 99 ember ítél el azért, és csak egy magasztal, és mégis azt tenni, amiért a 99 ember elítéli.

...Ez az erő mozgatta Zrínyi Ilona kardját Munkácsnál, ez az erő lüktetett Konova Ágnes kezében, mikor V. Lászlónak a méregserleget nyújtotta, és akihez nagysád legjobban hasonlít a világon, ez ösztönözte rá a kis Lola Montezt, hogy lovagkorbácsával nyilvánosan arculvágja az angol királyt.

De mikor aztán nagysád azt mondja, hogy nem megyek Szklabonyára azért, mert hát mit szólna ehhez Pilichné, meg Lujza néni, meg Vajdáné, és azt mondja, teszi mindenütt, ami ellenkezik elveivel, természetével, más dolgokban is, egy idő óta, ott már azt kell mondanom, hogy nem ösmerek rá M. Ilonára Mauks Ilonában. Elvártam volna, hogy azt mondja mindenütt: »ezt azért nem teszem, mert nem akarom« -, »ezt meg azért teszem, mert én akarom«. Ott aztán nagy úr az »én«.

Különben ezt nem szemrehányásképpen beszélem, mert ahhoz jogom sincs, sőt nem is jön rá gusztusom - nem a jogra, hanem a szemrehányásra -, csak úgy vegye, mintha erről beszélgettünk volna, s én azt konstatálnám, hogy nagysádat nem lehet eléggé ismerni soha.

Maga, kedves Ilonka, hasonlít Osszián homályos költeményeihez, mikben az ember századszori elolvasásra is talál új, meglepő dolgokat.

No de elég ebből ennyi. Menjünk át levele többi részére, mert én azt ígértem, hogy a jelen levél arra felelet lesz.

Ami azon kifejezést illeti, hogy azok a sorok úgysem fognak engem érdekelni, amiket nekem ír - az nem áll, mert láthatja, hogy a legkisebb dolog is, mely nagysáddal van összeköttetésben, felette érdekel. Avagy írnék-e most ekkora hosszú levelet valamennyi európai potentát kedvéért valakinek, mikor semmi írnivalóm sincs - ha az a valaki nem nagysád volna. S ami teher volna másképp, az most mulatság... ha el se küldöm a levelet, még akkor is megírom... úgysem mulathatnék jobban ebben a bolond faluban, mint gondolkozással. A gondolkozás legkellemesebb oldala pedig a nagysádróli gondolkozás.

Ebből láthatja azt is, hogy nem azért írom levelemet, mert megígértem, nem azért, hogy nagysádot mulattassam velük (már ti. ha olyan képzelgő volnék, hogy azt hinném, miszerint azok mulattatják), hanem írom azért, hogy én »mulassak rajtok«. Nem tanultam még színlelni. Meglehet, hogy »valakitől« még rám ragadhat ez a tudomány!

Nagysád azt is említi, hogy én albát ígértem levelemben. Ebből látszik, hogy nem értette meg. Hogy pedig nem értette, abból az látszik, hogy csak futólag olvasta át. Mert én nem ígértem albát. Hanem azt mondtam, hogy már megvan az én izé... rokonszenvemben... (maradjunk ennél a kifejezésnél).

Egyszóval maga, kedves Ilonka, úgy tesz, hogy mikor én tréfából beszélek, akkor még azt is megérti, amit nem mondok; egy mérföldnyivel túlszárnyal gondolatmenetben, mikor meg komolyan szólok, három mérföldnyire marad el mellettem. Oh, maga Lola Montez!

Az igaz, hogy az a nagy dolog: kettőnk beszélgetése közül kitalálni, hogy melyik a komoly szó, melyik a tréfás szó. Nehezebb dolog, mint a szuezi kanális megépítése. Könnyítés céljából tehát azonnal ki is jelentem, hogy nálam ezentúl a tréfát vegye komolynak. Így legalább talán meg fog érteni.

Van még abban a nagysád levelében egypár erőltetett udvariasság is, mint minő az a »sajnálom, hogy nem láthattam«. - S amikre alkalmasint akkor gondolt, mikor a levelet visszakérte. Higgye meg, hogy azoknak eszemágába sem volt nagyobb fontosságot tulajdonítani, mint amennyit a társadalmi szabályok simasága megenged. Annak vettem, amik valóban. Üres mondatoknak, külső udvariasságnak. Mint mikor az ember összetalálkozik a hitelezőjével az utcán, s aztán a hitelező azt mondja az embernek: »kerestem odahaza«, az meg visszamondja: »felette sajnálom«. Pedig örül rajta, hogy nem találkoztak.

Most aztán áttérhetünk a legnagyobb hibájára: a levélvisszakérés kérdésére.

Nagyon örülök, hogy nagysád ebben az egy dologban megint »jellem« volt.

Más azt mondta volna nekem: »... maga olyan könnyelmű gyerek... magának, lássa, kiesik az a levél a zsebéből... valaki megtalálja... engem kompromittálni fog... tépje össze, kérem, azt a levelet énelőttem«.

Az ilyen udvarias bizalmatlankodásért megharagudtam volna.

Hanem nagysád őszintén mondta el, hogy attól fél, miszerint valaha kompromittálni fognám. Tehát adjam vissza a levelét. Nem csinált udvarias mézédes alakot a gorombaságnak.

És ezt érdemül rovom fel nagysádnak, akármilyen rosszul esik is másrészről ez a história.

Hanem hát akkor én is őszintén mondom el, hogy a legnagyobb hiba volt a levelet megírni, s arra kérem, hogy addig ne írjon nekem többet levelet, míg nagysád szemei előtt a jellemes emberek olyan »niveau«-jára nem jutok, hogy velem »gyökeres veszedelem« nélkül lehet korrespondeálni.

***

Áttérek az apróságokra. Tegnap beteg voltam, s addig is, míg nagysádéknál mulattam, folytonos hideglázam volt, melyet azonban jelenléte miatt alig vettem észre. Persze ma délelőtt nagysád nem volt itt, minélfogva erősebb lázam volt, úgyhogy annak következtében az öregeim ma még nem eresztenek be Gyarmatra. Holnap talán bemegyek. Föltéve, ha semmi bajom nem lesz délelőtt.

A levélen látható zsírfoltok azt jelentik, hogy mikor egyik kezemmel írom a levelet, addig a másik kezemmel <dispu...> uzsonnálok. Bocsássa meg nagysád szerfelett lomhaságomnak, hogy <kedve...> másodszor tisztára írni nincs kedvem. Most pedig, miután leveleinkben kölcsönösen gorombáskodtunk egymásnak, annak kijelentése mellett zárom be soraimat, hogy »azért se haragszom«.

Maradtam

Szklabonyán, ápril. 3. 872.

őszinte tisztelője

Mikszáth Kálmán




26.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Balassagyarmat, 1872. április 29.]

Kedves Ilonka!

Éppen egy hosszú levelet írtam meg, mikor délelőtt a postára menet találkoztam Nelli testvérével, aki többek közt említette azt is, hogy nagyon haragszik rám. Az okot nem akarta elmondani. Még azt is mondta, hogy folytonosan szid engem... már ti. maga.

Tempora mutantur, et nos mutamur in illis. <egy hét nagy> az idő... sokat változtathatott a maga természetén is... hát én bizony Nelli k. a. beszédje után azt gondoltam ki, hogy nem adom postára a nálam hallgató levelet, mert hátha kellemetlen volna annak olvasása; - jól tudva, hogy nem lehet semmi sem imelygősebb a világon, mint mikor valaki »post festa« pengeti meg a barátság elszakadni készülő idegein a melodrámai hangokat. Semmi se szeretek kevésbé lenni, mint Tinódy [!] Sebestyén - hogy az isten nyugosztolja meg a szegényt. - Azután pedig ön olyan nagyon jó, túlságosan jó volt irántam mindig, hogy még azon esetben is, ha örökösen megneheztel rám, örökösen barátja maradok, s nem akarom azt, hogy önnek valaha alkalmatlan legyek. Higgye meg, hogy soha ez életben egyetlen hajszálnyival sem követelek több jogot, több konfidenskedést sem tanúsítok ezen viszonyunkból, mint amennyit első találkozásunk alkalmával követeltem és tanúsítottam. Attól félek, hogy ön emiatt nyugtalan. Az a gondolat nem hangol le annyira, hogy haragszik rám, hogy elvesztettem szerelmét, mert én szeretem a szenvedéseket meg a csapásokat... Legalább azzal vígasztalom és legyezgetem hiúságomat, hogy a »magas fákat éri a vihar, az alacsony bokrokat nem«. Aztán az már a fátum dolga. Nekem se inasom a boldogság, hogy szüntelen utánam sétáljon. Én a boldogság iránt se vagyok követelő. Megelégszem a kenyér morzsáival. Hanem az a hit, az a tudat, hogy maga, akinek sokkal gyöngédebb lelkülete van, szerencsétlen, az már nagyon, nagyon rosszul esik. Ha csak haragszik rám és meggyűlölt, az még nem nagy baj... akkor legfeljebb is megvet és nyugodtan alszik. <Hanem azt restellném, ha ön most amiatt nyugtalankodnék és fél, hogy én kompromittálni fogom, mert Nelka húgától körülbelül ilyenfélét sikerült kivenni; hogy szeretné, ha a múlt meg nem történt volna.>

Tehát jelen levelemet <miután úgyis megígértem, hogy én írok először>, egyúttal arra használom fel, hogy ünnepélyes, férfias ígéretet tegyek önnek, miszerint soha sem egy szavammal, sem egyetlen egy tettemmel, sem egyetlen vonásommal nem fogom mutatni, hogy valaha egypár hétig több volt előttem, mint pusztán - egy szép leány, aki mindenkinek tetszik, ha úgy kívánja.

Hogy mostani levelemben még mindig azt a bizalmas megszólítást használom, melyre felhatalmazott, azt azzal indokolom, hogy én sohasem teszem azt, miszerint kezdeményezőleg én magam romboljam le saját boldogságomat. Én még most is szeretem, s úgy őrizem meg képét lelkemben, mint ahogy az az utolsó napokban abba vésődött. Én még sokáig az én kedves Ilonám marad elméletben, míg az idő, vagy más arc el nem mossa. De erről nem fog tudni senki, még maga sem - még én magam is megtiltom magamnak, hogy higgadtan emlékezzem rá. Egy kedves álom ködös emléke lesz az... ahol az álom tárgyára, alakjára, szavaira vissza nem akarunk emlékezni - csak az összes jelenet gyönyörködtető »utóíze« marad meg.

Kedvem volna ugyan megkérni önt, hogy írja meg, miért haragszik, s hogy bocsássa meg, ha valamit hibáztam ön ellen, mire tudtommal nem emlékszem. De nem teszem. Ha haragszik, arra bizonyosan van fontos oka, s úgyis hasztalanul kérném. Aztán én annyira tisztelem, bálványozom a véleményét, hogy még majd úgy informálna saját magamat saját magam ellen, miszerint még én magam is megvetném magamat. Attól pedig isten mentsen meg, hogy a legjobb barátommal, saját magammal fachéba jöjjek. Még ilyen bolondság nem történne ám minden emberrel!

De egy kérésem mégis van, ha igazán haragszik is, sohase szidjon össze, sohase vessen a szememre semmit, és sohase mutassa azt, hogy haragszik, - mert ezt megint én nem bírnám elviselni.

Hadd maradjak én abban a folytonos illúzióban, hogy »mi jó barátok vagyunk«, hogy még most is szeret egy »kicsit«. '

Őszinte tisztelője

Mikszáth Kálmán

[Balassagyarmat] Április 29. 872.




27.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Balassagyarmat, 1872. május elején]

Ezt az üres ívet azért csatolom levelemhez takarónak, hogy ablakon keresztül el ne olvashassák és fel ne ismerhessék az írásomat.

- - -

Richtig! Néhány nap múlva letelik a két hét, s az alba szerint, mely alól fel nem mentett, Mohorára kell mennem. Ha csakugyan haragszik rám, akkor elgondolhatja, mennyire kínos lesz mind a kettőnknek e találkozás: magánál kétszer nagyobbra éleszti a haragot és bosszúságot, nálam pedig még százszor fájdalmasabbá teszi a lemondást. Kérem tehát, magamat a saját érdekében felmenteni az alba alól. A hallgatást felmentésnek fogom venni.

- - -

Hanem az 1000 Ft.-ot azt megveszem magán.

.   .   .   .   .   .   .   .   .   .   .

Ugye megijedt? Ne féljen kedves Ilonkám, még erre is alkuba bocsátkozom. Visszaküldöm egy félév múlva a kötelezőjét azon feltétel alatt, ha egy félesztendeig sem tettel, sem szóval el nem árulja, hogy haragszik, hanem egészen hideg, közönyös lesz irántam, a világ előtt... mintha sohase vesztünk volna össze, mintha sohasem lett volna köztünk egyéb viszony, mint aminő van két ember között, akik régen ismerik egymást, és egynéhányszor már beszélgettek együtt az - időjárásról.

Nekem szükségem van arra, hogy ezt így higgye a világ.

- - -

Fogadja őszinte tiszteletemet, melyet ön olyan nagyon-nagyon megérdemel tőlem, s mely soha[nem] változhatik meg irányában.

Lássa, a szerelem, az csak ideiglenes - hanem a tisztelet, az örök.

Ha csakugyan elvesztettem szerelmét - megvigasztalom magam, ha valaha megnyerem helyette tiszteletét.

Igyekezni fogok rá.

M. K.




28.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Balassagyarmat, 1872. május 5.]

Imádott kedves Ilonkám!

Őszintén nyugtalanít betegsége. Annál is inkább, mert holnap még ha akarna sem értesíthetne állapotáról, mivel a postásné holnap nem jön be. Kedden pedig nem leszek itthon. Bobokkal megyek Szirákra. Szerdán onnan úgy intézem utamat, hogy Mohorára érjek, mindjárt délután, s aztán ott lehessek este 9 óráig.

Ha azonban éjszaka kellene mennem Mohorán át, ha ti. úgy fogynék ki az időből, azon esetben csütörtökön vagy legrosszabb esetben pénteken, még ha törik-szakad is, Mohorán leszek.

Hosszabb levelet nincs időm írni. Ezt a legkedvesebb mulatságomat holnapra hagyom, úgyhogy maga kedden kapja meg, amikor én Szirákon leszek.

Isten önnel, kedves Ilonkám!

Roppant sajnálom, hogy tegnap elfelejtettem valamit mondani és valamit kérni.

Igaz! Mire lesz a rózsa, mit a postásné visz magának?

Fogadja őszinte kinyilatkoztatását soha meg nem szűnő szerelmemnek

1872. május

Mikszáth Kálmán




29.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[B. Gyarmat Május 8. 872.]

Kedves Ilonka!

Tegnap Szirákon voltam Bobokkal, kit csak azért vittem Szirákra, hogy onnan együtt menjünk Nézsára, hol neki velem együtt hivatalos dolga volt. Szirákon azonban nagyon meglepett a vágy önt láthatni, s ez egyszer annyira nem bírtam azon uralkodni, hogy midőn a vendéglőben felültettem Bobokot és Divényi végrehajtót a kocsira azon tervvel, miszerint Nézsára megyünk, egyszerre valami szilaj akaratosság, valami gonosz szellem bújt belém, úgy hogy egész határozottan odafordultam Divényihez:

- Szálljon le, bátyám,... mert én nem megyek Nézsára... Miska, hajts Mohora felé...

- De az isten szerelméért, hova gondol? Csak nem bolondult meg?

- De bizony megbolondultam... mert én oda megyek.

- De hát mi lesz ebből? Minket, ennyi embert, így bolonddá tenni.

Aztán a terminus elmulasztása. Ennek rossz következményei lehetnek.

- Nem bánom én, bátyám, ha az egész vármegye belehal is velem együtt, de én mégis Mohorán leszek ma.

Képzelheti, kedves Ilonkám, milyen dühös volt Bobok, kit félig betegen hurcoltam meg Szirákra az égető nézsai terminus megtartása végett.

Szidott is az egész úton, mint a bokrot. Minden hibámat szememre hányta. Elmondta, hogy ez a legnagyobb könnyelműség volt, amit csak képzelhet. S megesküdött becsületére, hogy éppen azért sem jön most Mohorára.

Először én is heveskedtem, de aztán beláttam, hogy a kis Bibi lassanként sápadni kezd - valami láz vett rajta erőt... mire Halápig értem, már kékülni kezdett, úgyhogy én komolyan megijedtem, miszerint halva hozom haza a kir. végrehajtót.

Kivel fogok ezután kuglizni a Schiffnél?

Mohoránál, midőn a faluba betértünk, s a kocsis közbevágott a két szelíd állatnak, a kis Bibi felállt nagy bámulatomra, s apja nevére esküdött, hogyha még egy lépést megyünk Mohora felé, rögtön kiugrik a kocsiból, s gyalog támolyog el, íly betegen is, Szügyig.

Megsokalltam a sok parádét, nagy dühösen visszafordultam, s többé egy hangot se szóltam Bobokhoz, ki azóta már, mint hallom, megint rosszabbul van, és otthon fekszik a bájos Csergeő Renáta gyengéd ápolása mellett.

Így semmisült meg a tegnapi tervem, melyért annyit áldoztam Boboknak ostoba capricai miatt.

Ehelyett azonban ma szándékoztam kimenni Podluzsányival, azonban egy fontos dolog itthon tartóztat.

Holnap ünnep lesz: minélfogva megint itthon maradok, mert az ünnepi viziteket ki nem állhatom. Pénteken azonban okvetlen kimegyek - hacsak megint közbe nem jön valami - amit nem hiszek.

Hát még miről írjak? Nincs téma. Merthogy arról írjak, mennyire szeretem, az, azt hiszem, már kissé unalmas dolog, annál is inkább, mert ez köztünk meghaladott álláspont. Ámbár én, ha százezerszer írja is, hogy szeret, még milliomodszor is gyönyörrel olvasom leveleiben, és semmiért nem tudnék úgy megapprehendálni, mintha egyszer olyan levelet írna, melyben más személyekkel foglalkozik és nem sajátmagával. Mert nekem semmi újság sem meglepő, sem nem kellemes, akármilyen nagyszerű is, ha nem magáról szól, és semmi kis dolog sem unalmas, mihelyt magát érinti.

Mióta távol van tőlem, azóta még jobban növekedik szerelmem. Ez a növekedés megijeszt és megdöbbent. Jobban szeretném az ellenkezőt. És a természet rendje is az lenne.

No, de nem panaszkodom.

Amennyi kellemetlen a szerelemben, éppen annyi a kellemes benne. A szerelmes ember egészen »kvitt« a sorssal.

Csakhogy maga nekem sokkal több, mint csupán a szeretett lány szokott lenni - mert még azonfelül jó barátom is, maga nekem olyan... ejnye no... nem jut eszembe hasonlat.

Igaz! A hasonlatról jut eszembe az ostoba Egry mondása, midőn szombaton este nagy kimerülten a sok járkálástól azzal a szokott stílusomban elmondott mondattal törtem haza:

- Az istenit, bácsi! Itt volt Mauks Ilonka!

- Az a maga lelkének a flastromja... mondá az öreg.

Persze, hogy ezen az eredeti ócska mondaton két óráig nevettünk Dezsőffivel [Dessewffy], ki azóta el is nevezte magát »flastrom«-nak - amiért, reményem, nem haragszik - mert nem voltam vele köteles megírni. Vegye annyiba, mintha nem tudná.

- - -

Itt küldöm az »Ipoly«-t, melyet szombaton ígértem, benne van a Pajor levele, melyre most küldtem nyomdába a »feleletet«.

Kedden lesz a katolikus majális. Hacsak lehet, jöjjenek ki. Én ugyan jobban szeretnék úgy tölteni egy délutánt magával, hogy ne lenne ott száz kíváncsi szem, hogy bizalmasan beszélgethetnénk - de utoljára megelégszem a fél boldogsággal is. Szombaton rettenetesen mérgeskedtem Jeszenszky Jóskánéra, aki egy percre sem hagyott beszélgetni, a közönyös tárgyakon kívül semmiről. Az aztán igazán született garde des dames. Mennyiért nem adtam volna, ha már mindjárt gyermekkorában süket-vaknak születik.

Szombaton is lesz egy majális. Tudniillik a lutheránus. De az úgysem szokott jó lenni... Aztán azért sem szeretném, ha bejönne, mert én nem leszek Gyarmaton... Márpedig örökké vigasztalhatlan lennék, ha úgy jönne be, hogy ne lássam.

- - -

Jövő levelemben, ha nyugodtabb állapotban leszek - mert most egy kis malőr nagyon haragít, melyet majd élőszóval mondok el - bővebben írok; mert már itt az ideje, hogy a dolog komoly oldaláról is beszélgessünk.

Isten áldja meg, kedves Ilonkám!

M. K.




30.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Balassagyarmat, 1872. május vége]

Kedves Ilonám!

Ma már végére jártam annak a csodálatos dolognak, hogy ki lehetett az, aki az én leveleimet, vagyis inkább a maga leveleit recitálta Plachyéknál.

Igaza volt - Desewffi[!] Elek volt az a bűnös ember. Hanem annak örülök, hogy rossz szándék mégsem volt benne. Mert én nem is kérdeztem - mégis elmondta.

Ma reggel ugyanis emlegetve, hogy tegnap Mohorán voltunk, elkezdtem káromkodni, hogy valami gazember azt [a] hallatlan hazugságot koholta, hogy mi szerelmes leveleket írtunk egymásnak.

- Hm... bocsáss meg... az bizony éppen én voltam.

- Te? Ejnye, nem hittem volna! Tegnap Ilonkával fogadni akartam rád! Hát honnan csaptad te azt?

- Bagatell!... Én csak tréfából mondtam. Malatinszky Mari kérdezte, hogy mi újság Gyarmaton? Hogy mondjak neki valamit - ő is mond valamit. Ő aztán azt mondta, hogy Mohorán az az újság, miszerint megérkeztek a Mauks lányok, de még sehol sem voltak, otthon ábrándoznak a szerelemről; erre én meg azt az újságot mondtam: de én meg azt is tudom, hogy kivel ábrándoznak... kivel írogatnak egymásnak szerelmes leveleket... tréfa volt az egész.

- De hát honnan gyanítod te azt, hogy mi levelezünk Mauks Nellivel - kérdeztem Dessewffyt, hogy a névcsere által tévútra vezessem.

- Sehonnan sem gyanítom. Nekem Hámoryné mondta legelőször, hanem ő azt mondta, hogy Ilonkát szereted és annak írogatsz.

- - -

Többet nem írok addig, míg maga sem ír.

Holnap elmegyek Mohorára megint - azon esetre azonban, ha nem találnék elmenni, elvárom, hogy eljön szombaton Gyarmatra, ámbár tudom, hogy hiába várom, mert egy idő óta szeret dacos lenni. Ha azt írnám, hogy ne próbáljon Gyarmatra bejönni, ziherre számíthatnék, hogy bejön.

Ezentúl már úgy fogok beszélni, mint ahogy szoktak az olyan keményfejű szeszélyes gyerekekkel, mint maga.

Au revoir.

[Aláírás nélkül]




31.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Balassagyarmat, 1872. június elején]

[Levéltöredék ]

...Mióta Szklabonyán vagyok, azóta sokkal nyugodtabban szeretem, nem vágyom olyan epedve látni, hanem megelégszem azzal a tudattal, hogy szeret és hogy én is szeretem. Mohorára azért félek elmenni, hogy ismét felszítom a parazsat szívemben, s olyan emésztő lángban fog lobogni (hogy ím ékesen fejezzem ki magamat), hogy azután eltemethetem azt az én jó flegmatikus nyugalmamat, s ott ülök örökösen Mohorán, folytonos lelki izgatottságban. Attól félek, hogy megszűnök boldog ember lenni, ha egyszer Mohorára elmegyek, mert a kis szerelem boldogság, nemes és igazságos, a nagy szerelem pedig zsarnok, gyanakodó, kegyetlen, igazságtalan, mondhatnám nyomorult. Én tudom azt jól tapasztalásból, ne kívánja az én szerelmemet nagyobbra nevelni, kérem. Én érzem azt, hogy a többszöri találkozás ezt okozná. De én óvakodom attól.




32.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Balassagyarmat, 1872. június 22.]

[Fejléc:]

Balás József

köz és váltóügyvéd

Balassagyarmaton

Kedves Ilonkám!

(Engedje meg, hogy mégegyszer így szólítsam meg, mert az egyszer elfoglalt tért nagyon nehéz elhagyni.)

Tegnapi modorát, mely meglehetősen hideg volt, tekintetbe véve, sajátszerű kérdése mellé, hogy nyilatkozzam, vajon nincsenek-e terhemre ezek a mi viselt dolgaink, miután direkt szárazsággal meghagyta előbb minden kommentár nélkül, hogy a leveleit küldjem vissza, kétségtelenné teszi azt, hogy kegyednek már minden bizalmát elvesztettem, hogy szokott finom tapintatával, melyet valóban el is vártam nemes jellemétől, adja tudtomra., miszerint kegyednek vannak azok terhére.

Azért nem adtam egyenes választ rögtön, mert gondolkozni kívántam, mit akart ezzel mondani. Most már tudom. Meghányva a körülményeket, a széles világon csak a fennebbi magyarázat passzol tegnapi eljárására.

Őszinte köszönettel tartozom kíméletességéért, de annyi sokat mégsem vártam, hogy olyan alakban fogja a szakítást velem tudatni, mely még úgy is tűnhetett volna fel, mintha én akartam volna szakítani. Nagy áldozat volt ez kegyedtől a női hiúság rovására, de meg is termette gyümölcseit, mert ha őszintén, forrón szerettem addig, míg enyémnek tarthattam, most, mikor haragudnom kellene kegyedre, lehetetlenné válik az, ezen tettével elárult szellemi fensősége miatt, mely kegyedet - esküszöm - előttem a világ legnemesebb lelkű hölgyévé emelte.

Nekem ugyan nyíltan is elmondhatta volna... én minden szemrehányás nélkül fogadtam volna szavait, mért tudom azt, hogy az érzelmeket nem lehet erőszakolni... megszűntek... nem léteznek, az nem kortes bor, hogy utalványt lehetne kérni belőlük még egy akóra... Egyedül az isten a hibás, aki elfelejtette tőlem megkérdezni, hogy a Mauks Ilona szívét hogy alkossa meg »extra«. Én persze tudtam volna neki instrukciót adni...

Kegyed úgy cselekedett, amint kellett. Kövesse nemes jó szívét, melynek szerelmére oly büszke voltam, s ne vegye el tőlem azon hitet, hogy abban nekem ezentúl is jut egy kis hely, úgy mint barátjának.

Tömérdeket kellene még írni, hogy előtörő eszméimet s szomorú elragadtatásomat nemes viselete felett közöljem, s hogy másrészt leírjam a leverő hatást, mely egész súlyával ért, de az indító ok, amiért leírnám, jelen levelemmel megszűnvén, az nem lenne egyéb, mint émelygős líra, miben nem akarom utánozni a boldogtalan szerelem ripőkjeit, kik mégegyszer leborulnak a kedves lábaihoz esedezni egy körömfeketényi szerelemért... mert különben beleugranak a Duna borzalmas habjaiba.

Én nem ugrom a Dunába, és nem kérek olyat, amit nem adhat... Sőt magának joga is van elvárni tőlem, hogy féléves barátságunkat és komoly szerelmünket (már ti. ha a kegyedé is komoly volt), mely azért volt szép, mert nem volt benne egy parányi hazugság sem, egy parányi önzés sem, mely csak félig volna szerelem... félig kegyelet, félig imádság (már értem a magamét), mondom, joga van elvárni, hogy azt a végén ne tegyem nevetségessé holmi ízetlen jeremiádokkal.

Milyen nagy gondolat az... hogy... szerettük egymást... azután elfelejtettük egymást, de azért mindig nagyobbak lettünk egymás szemében!

Én szeretem az ilyen nagy gondolatokat beleírni a világ folyásának lapjaira. Ne kívánja hát tőlem, hogy áldozatul hozzam büszkeségemet...

Ezentúl bezáródtak szíveink, s amelyikében bánat, fájdalom maradt... hadd legyen az ott. Minek azzal előrukkolni a másik mulattatására? Ne tudjon arról a másik. A lehetetlenségeket nem lágyítja meg semmi.

Hanem arról az egyről biztosítom, hogy keserűség egy cseppnyi sem maradt meg szívemben kegyed iránt, kivel sohasem szűnik meg rokonszenvezni, s kit folytonosan a sírig tisztelni fog

Mikszáth Kálmán

B.Gyarmaton, 872. jún. 22.

Leveleit nem küldhetem ma, mivel Balásnál maradtam éjszakára, s csak a Bánk bán előadása után készülök hazamenni este, vagy meglehet, <vasárnap> holnap reggel. Egy pár nap múlva, illetve hétfőig ziher elküldöm, mert nem akarom viszszaérkeztemig minduntalan kitenni ama alaptalan félelmeknek, miket ezen levelek végett táplál.




33.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Szklabonyán, 1872. június 23.]

Kedves Ilonka Nagysád!

Azon desperátus helyzetben vagyok, hogy a kérdéses levelek utolsóját nem tudom megtalálni: valahol elhányódott otthon, az íróasztalomról. Nem tagadom, hogy végtelen nagy bennem a kegyelet e levelek iránt, hogy legdrágább ereklyéim közé számítanám az ilyet... de még milliószor nagyobb a kötelességérzet, hogy azokból egyetlen egy betűt is visszatartani nyomorult becstelenség lenne.

Tegyen engem boldoggá azzal, hogy ez egyszer feltétlenül elhiszi mentségemet, s nem tételezi fel <...> az említett aljasságot arról, kinek imádság minden gondolata, mely nagysádra vonatkozik.

Őszinte üdvözletem mellett, maradtam

<őszinte> mély tisztelője

Mikszáth Kálmán




34.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Szklabonya, 1872. június 25.]

Imádott, kedves Ilonám!

Maga rosszul tud a szívekben olvasni.

Hát miféle indokból merítette azt, hogy az én szerelmem »talán tettetés«, vagy hogy szerelm<i viszonyunk> terhemre van, miféle körülmény teremtette magában azt a, habár csak halovány gyanút is, hogy én tréfát űzök szerelméből, hogy nem szeretem őszintén - mikor a világon minden arra bizonyít, hogy szeretem. És minek adott annak a gyanújának olyan élénk kifejezést, melyben nem annyira a szemrehányás volt a túlnyomó, hanem a hideg bizalmatlanság? Hisz az igaz, hogy egy szóval sem mondta, hogy nem szeret, de volt a modorában egy kevés a közönyből, egy kevés a bizalmatlanságból, valami kevés a megvetésből, egy parányi a sajnálatból - mit én összesen annak vettem, annak kellett venni - hogy már elhidegült irántam.

Magától minden szó jelentékeny előttem... Azt hiszi, hogy az nekem nem is fáj, ha a leveleit visszakéri minden magyarázat nélkül, azt gondolja, hogy az nekem nem okoz bánatot, mikor egészen közönyös arccal elém áll, hogy »talán most jobb volna szakítani, mint később«: még a gondolat is bánatot okoz, hogy magában megszületett a szakadás eszméje... és azután mondott ön még valamit, amit eszembe sem akarok idézni; meglehet, kegyed nem is emlékezik, de éppen azért jelentékeny, mert önkéntelenül mondta... mert nem is hozzám beszélt, amikor mondta, hanem másokhoz, mintha nem is számított volna arra, hogy meghallom; azt hiszi, hogy az én szívem kőből van, hogy azt nem lehet megsebezni semmivel. Biztosíthatom, hogy csalódik. Mikor legjobban humorizálok... a derült gondolatok háta mögött komoly gondok forrnak agyamban. Az a mosoly, amit kegyed könnyelműségnek hisz, gyakran, nagyon gyakran a legsötétebb gondolatok álarca. Ne ítéljen kegyed a külsőségek után.

Ami »hideg modoráról« tett említésemet illeti... nem azért hoztam azt fel, mintha az elszomorított volna, s mintha talán követelni akarnám, hogy mikor én ott vagyok, vígabb legyen. Nem azért hoztam fel azt - mert hiszen kegyed, mióta szeretjük egymást, sohasem volt valami olvadozó kedvében, igaz, hogy szomorú kedélyhangulata mindég nyomasztólag hatott rám, de ez is csak a szerelem önzése volt, mert én csak akkor érezem magam jól, ha látom, hogy kegyed is jól érzi magát - azonban idővel megszoktam, hogy az arcát úgy lássam mindég, hogy egy egész bánat-felleg ül rajta - tehát a legkevésbé sem tűnt volna fel hidegsége, ha az említett körülmények és kifejezések erre ezúttal különösen figyelmessé nem tettek volna: úgyhogy csak hosszas visszaemlékezés után jutott eszembe, midőn nyilatkozatain tűnődtem, hogy »ezekhez járult« még az is, hogy hidegebb volt hozzám a szokottnál.

Ne értsen, kérem, félre. Azt akarom mondani, hogy ha mindezeket a nyilatkozatokat megtette volna, ha visszakéri a leveleket, ha felszólít is a szakításra, de nyájas marad irántam: természetesen, hogy nem jövök arra a szomorú gondolatra, melyet szombati levelemben lát körülírva... vagy ha akármilyen hideg lett volna is... csak ne szólt volna semmit!

De kegyed újra téved a mostani levelében. Hagyjon békét kedves Ilonám az olyan erőltetett udvariasságnak. Minek az? Ne fogja fel megint rosszul. Nem kívánom én kegyedtől azt a majomszeretetet, mely lehetetlen... <Nem kívánom én, hogy az én kezem után kérdezősködjék.> Csak azt óhajtom, hogy higgyen és szeressen. Az igaz, hogy mindég bánt »rejtélyes« szomorúsága, de azt elvégre is az én gondom lesz eloszlatni homlokáról az életben.

Kegyed nem tud olvasni a szívekben!

Nem ok nélkül írtam ezt levelem elején. Mert ha olvasni tudna, akkor látná, hogy az a legnagyobb bizonyítéka szerelmemnek, amit kegyed úgy jelez, hogy: »felmondtam szerelmemet, barátságomat«. Ebből a felmondásból olvashatta volna ki a lemondás fájdalmát!

Ha tréfa volna szerelmem, miért érzékenykedném annyira, miért latolgatnám annyira minden szavát, minden mozdulatát? venném a dolgot egész közönyösen addig, míg rá nem unnám. Mégpedig keresztül vinném azt minden mulatságos fázisán. Ha ön megharagudna rám, kérlelném, engesztelném, ékes, hangzatos bókokkal hízelegnék... ellesném minden gondolatát: de én nem teszem azt, nem akarok rabszolgája lenni, nem akarom, hogy a mi szerelmünket bók, hízelgés, udvariasság tartsa össze, mint valami enyv: én értek a hízelgéshez is, de magával szemben nem.

Vagy az kell magának, hogy ilyen hangon írjak önnek: »kedves, bálványozott, angyali szép Ilonám! Lelkem üdvössége sat.«

Nem... én nem írok úgy. Ön tudja, hogy az nekem nem kerül fáradságomba, hogy hatalmamban van oly ragyogó irállyal írni önnek, mely mellett még Sappho szerelmes dalai is elhalványodnak. Minden, más nőnek így írnék... de magának, kedves Ilonám, nem lehet, abból az egyszerű okból, mert őszintén szeretem. Ha bolondítani akartam volna, akkor persze ilyen hangon írok, ez vezetett volna legjobban célhoz, nem az az egyszerű hang, melyben nincs hangzatos, ékes szó, hanem van benne melegség, érzés... s több ilyen haszontalanságok, amiknek kegyed fölébe helyezi a »frázisokat«.

Igazán rosszul ismeri a szerelmet. -

Ahol így kezdődik a levél, hogy »lelkemnek fényes, ragyogó csillaga« - ott bízvást el lehet mondani, hogy vége a szerelemnek.

Én tudom, mert benne élek a szerelemben. És tudtam, mikor még nem is éltem benne: mert én ösmerem az istent. Én tudtam, hogy a szerelemnek olyan nagyszerű, nemes érzelemnek kell lenni, mely olyan, mintha halál volna... és olyan, mintha föltámadás lenne... mely akkor beszél, amikor hallgat... mely akkor lát, amikor behúnyja a szemeit... mely olyan büszke, mint a felhő, és olyan szerény, mint a sóhajtás... olyan rossz, mint a kárhozat, és olyan jó, mint az isten.

Itt sem értsen kegyed félre. Nem az »író« beszél belőlem, aki fantasztikus színeket szed össze, hogy a lángész fényével világítsa be a kérdést, amelyről ír, sem az az egyszerű, gunyoros kedélyű ember, ki a királyi koronát is éppen olyan nevetségesnek szereti alárántani, mint a Peleskei nótárius tarsolyát - hanem beszél belőlem az ön által alkotott szerelmes ember, aki ez egyszer megparancsolja magának, miszerint felejtse el, hogy az »ideáljával« beszél.

Lássa, most <ezt a szót> e szó helyett »ideáljával«, azt akartam írni, hogy »imádottjával«, de mielőtt leírtam volna, már elpirultam. Erről ösmeri meg a szerelmes embert!

Ha valahol emlegetik, pusztán nevének hallattára elpirulok, ha dicsérik, bosszankodom, mert féltem, ha szidják, örülök rajta és szánom azt az illetőt, hogy ilyen téves véleményben van.

»Ösmernéd úgy, mint én«!

Bobokot azért szeretem, mert kegyedről beszél sokat... de azért sose merek tőle ön felől kérdezősködni... azt hiszem, hogy leolvassa arcomról, hogy szeretem. De ha már egyszer leolvassa... eltalálja... akkor aztán két napig egyfolytában elbeszélnék kegyed felől; de még akkor sem dicsérem ám, mert attól félek, hogy az a sok ragyogó tulajdon, amit én kegyedre halmozok, mind igazsággá válik, ha én kimondom, mások is észreveszik... elszeretik előlem... Önnel szemben is így vagyok, nem dicsérem meg a világért sem... mert azt hiszem, hogy elbízza magát és rám sem néz... Azt akarnám, hogy nagyon nagyon szegény lenne... szinte gyönyörködöm rajta, ha kedvezőtlen dolgot hallok vagyoni viszonyaik tekintetében... <s soha nem volt nagyobb örömem, mint mikor H[ámory] azt mondta önről egy bál után: »Rosszul nézett ki, rá sem nézett senki«.> Láthatta, milyen nehezen szoktam ahhoz (amit száz fiatal ember, aki kevésbé szereti, két kézzel ragadott volna meg), hogy beszéd közt »Ilonkának« vagy pláne »Te«-nek szólítsam. Ön, tudom, megengedné, de én nem merem... mindannyiszor belepirulok... Tenne csak nekem másvalaki ilyen engedményeket, hogy vissza tudnék velök élni!

Ez a valódi, igaz szerelem.

És az a másik, gunyoros természetű ember azt nagyon jól tudja, hogy mindez bolondság, hogy ez a fiatal évek poézise, és siet ellensúlyozni azt a poézist, de a gúnyoros ember alakja minden nap fogy a szerelmes emberé mellett, míg végképp elenyészik.

Nem tudom, ön is úgy szeret-e engem, mint én kegyedet. Ha igen, akkor elértette azt, hogy mit tesz igazán szeretni. És hogy a szív megfejthetetlen, csodás eszmejárását írtam le a fennebbi sorok vázlataiban. Nincs azokban egy betű hazugság sem.

Írhattam volna még százszor többet. Az én érzelmeim kegyed iránt soha ki nem meríthető téma éppen úgy, mint ahogy »örökké« érdekesek nekem a kegyed levelei, habár az »örökkét« egy »k«-val írja is. Hiszen százszor olvasom el mindenikét, még a betűk vonalait is megnézem, aztán találgatom, hogy milyen kedélyhangulatban lehetett, mikor a »K«-nak olyan nagy cifrát kanyarított: a Kálmán szó fölé elfelejtett akcentust csinálni, jele, hogy meg nem állt ennél a szónál, mint én, ki az »Ilona« szót, ha valaki vizsgálná, mindig »gyöngédebb« vonásokkal írom, mint a többit sat.

És ezer meg ezer bolondság, ami mind kedves nekem, a Spitczer tréfájától kezdve, ki azt szokta mutogatni, hogy köszön az utcán kegyed - egészen Erzsi szolgálónk paraszt tempójáig, ki egyszer Gyarmaton velem sétálni látta s azóta kifogyhatatlan utánozásában.

Oh, Ilonkám, minek kételkedett bennem?

Minek kellett ezt magának egészen megtudni! Minek kellett ezt nekem így megírni!

Nem hagytam még a világon senkinek ilyen tág pillantást a szívembe. Sokkal boldogabbnak éreztem magam addig, míg ön nem tudta, hogy milyen nagyon szeretem.

De most kénytelen voltam vele. Kényszerített rá ez az utolsó levele, mert most »félig« elhiszem, hogy szeret, ámbár nekem sok okom van az ellenkezőre, de azért korántsem akarok szemrehányást tenni. Nem szokásom. Aztán maga nagyon érzékeny. Egész a túlságig. Hát még milyen képzelődő!!!

<Arról ábrándozik, hogy megőrül meg meghal. Higgye meg, senki sem halt még meg szerelemből. Kigyógyul ebből a nyavalyából mindenki.>

Különben biztosítom, hogy én sohasem fogom előidézni a szakadást. S ha kegyed megelégszik azzal, hogy egy szerény ügyvéd neje lesz, aki önnek nem adhat palotát, sem fényt, sem magas rangot - én örökké hálával fogom csókolni azt a kezet, melyet oly határozottan nyújtott nekem.

És ezt vegye ünnepélyes, megmásíthatatlan nyilatkozatul, melyhez örökké hű maradok. Ezt különösen azért szükség így »idő előtt« elmondanom, hogy kerüljük jövőre a mostanihoz hasonló jeleneteket, melyek mindkettőnknek annyira fájdalmasak.

Vessük el egymástól a bizalmatlan hangot ezután. A történtek után parányi értelme sincs többé, miért hagynánk magunk közt válaszfalnak a hideg tartózkodást - mert ez legkönnyebben távolít el egymástól. Én részemről az egész világ <nyílt> előtt nyíltan be merem vallani, hogy <kegyed> egyedül önt szeretem - akarom, hogy maga <is> se rejtegesse.

Utunkban semmi akadály sem áll többé, csupán némileg az »idő«. Ez nagy akadály ugyan, de mert bízvást legyőzhető, tehát nem is akadály.

De a közvetlenül most mondottakkal nem azt akarom elérni, hogy magát erkölcsileg előre is magamhoz kössem. Ez nem lehet az én célom, ki még a szerelemben sem tudok, sem akarok önző lenni.

Figyelemmel tanulmányoztam magát, kedves Ilonka, s azt vettem észre hogy maga értékemen túl becsül engem; tudom, hogy vannak jótulajdonságaim, mik meglehet fölibe emelnek a többi embernek, s miket maga tízszeresen nagyított alakban lát bennem, míg ellenben árnyoldalaimat, mik szinte nagyszámban vannak, észre sem látszik venni.

Igyekezzen tisztábban látni, mert nincs keserűbb dolog a világon, mint jóvá nem tehető csalódás.

Az ne nyugtalanítsa nemes lelkét, hogy ha más valakit fog szeretni, az engem tönkretesz. Én ösmerem magamat. Elég erős vagyok. Egy férfinak sok életcélja van. Ha az egyiket eltéveszti, kétszeres erővel halad a másik felé. Tudok lemondani. Esküszöm Önnek, hogy most Bérczi Mari egészen háttérbe szorult előttem, s rámnézve minden csábítása merő hiábavalóság magával szemben, esküszöm, hogy mikor pénteken este azt a levelet írtam magának, melyben örök istenhozzádot mondok, komolyan és határozottan csak azért, mert azt gondoltam, hogy kissé restelli azt a viszonyt, melybe lassanként saját magától bebonyolódott - teljes tudatával bírtam annak, hogy nagyon-nagyon szeretem, s hogy ez a lépés hosszú időre boldogtalanná tesz.

De azért mégis megtettem azt a lépést, mert »kegyelem« gyanánt nem kell semmi: sem a barátság, sem a szerelem.

Szombaton Varsányba voltam [Horváth] Valéréknál. [Horváth] Ilonának, midőn magáról kérdezősködött, megmondtam, hogy »már nem levelezünk - az egész dolognak vége szakadt, holmi apró súrlódások miatt«.

- Most hát már nem lesz felesége Ilona? - kérdezte a Puntyus.

- Most már nem. Legfeljebb egy esetben.

- Milyenben?

- Ha senkihez sem megy férjhez. Ha magától megmarad nekem. És ezt igazán így gondoltam. Tehát egészen mégsem mondtam le magáról.

Most pedig Isten áldja meg, kedves Ilonkám. Ne legyen többé olyan szomorú és bizalmatlan, mert én örökké szeretni fogom, olyan valódi, mély szerelemmel, mint eddig. Higgye meg, hogy a világ legocsmányabb emberénél is alávalóbbnak tartanám magam, ha hazug, tettetett érzelmekkel elég szentségtelen<nek tartanám> volnék elámítani.

Mikszáth Kálmán

Apám beteg. A mezei munka miatt, míg jobban nem lesz, itthon kell lennem, úgyhogy Mohorára e héten semmi esetre sem mehetek, a jövő héten pedig szinte nem találkozhatunk, mert ha jobban lesz, anyámmal Hajdúszoboszlóra megyünk, hová már ma kellett volna különben indulnunk; pedig nagyon szeretnék egy személyes találkozást, mert levélben nem győzök mindent megírni, amit elmondanom kellene. Eszközölje ki édesanyjánál, hogy szombaton kijöjjenek Zsélybe. Azért, hogy mindent megírtam, legyen ön olyan jó, olyan engedelmes, szófogadó, mint eddig. Még úgysem tett meg a kedvemért semmit. Ha lehet, jöjjenek ki oda ebédre, hogy soká együtt lehessünk. Én is ott ebédelek, ha előre megírja. Ha nem - hát legalább ebéd után.

Horváth Ilona is ott lesz.

Kálmán




35.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Besztercebánya, 1872. júl. 2. este]

Kedves Ilonám!

Fölösleges megírnom, hogy gyakran megújuló fejszaggatásai engem is kedvetlenítnek, mert ámbár Laky szerint minden dolognak két része van, ennél az egy dolognál mégiscsak Tompával tartok, ki azt mondja, hogy »mindegy, akár virraszd a kedves beteget, akár távolban légy, ha tudod, hogy beteg«. Dehát mi baja is lehet? Hiszen Gyarmaton sohasem volt fejszaggatása!

Szombaton, nagyon lehangolt az a körülmény, hogy nem jött Zsélybe, annál is inkább, mert én 8 mérföldet jöttem a zsélyi randevú kedvéért. Ebből láthatja azt is, hogy nem mulattam jól, rossz kedvem volt, jóllehet tettettem a jókedvet, mert a lányok minduntalan mondták: »Ugye, vár valakit? Tudjuk, kit.« Hát persze, hogy azt mondtam rá: Ugyan már kit várnék én - ha csak nem Dezsőfi[!] Eleket, hogy legyen kivel »innya«. Egyáltalában a vidéken már mindennemű rétegekbe átszivárgott a hír, hogy én magát szeretem (nem tudom, ki által) - Sebastiáni Jozefinától kezdve, de egész Pongrácz Mariig mindenki tudja... A lányos mamák számításán már kívül esem, maguk a lányok pedig végtelenül nyájasak hozzám, annak jeléül, hogy nem »érdekelem« őket, hogy már nem látnak benne kompromittáló helyzetet, ha nyájasságukkal elhalmoznak. A zsélyi fürdőben a szeles idő miatt Gyarmatról és a maga ismerősei közül, az egy Hámorynét kivéve, ki állandóan Zsélyben lakik most, senki sem volt. Még Horváth Ilona sem tartotta meg ígéretét. Fiatalember sem volt olyan senki, akiről gyanítanám, hogy érdekli, sem Beke, sem Okolicsányi... Egyszóval senki a zsélyi gazdatiszteken kívül. (Itt eszembe jön, hogy Gellén ismét sokat beszélt kegyedről, komolyan szerelmes magába.)

Már lányokban sok szép volt kint, Nagy Izabella, a telivér, a hetyke Algöver Etelka, a nógrádi Tallérosy Zebulon első csemetéje, a »Milka« lányom, aki testvérek között is megér annyit, mint a néhai Kubányi Milka, továbbá Gozsdu Panna, Nováknénak testvére is, aki szépségre mindezek felett áll, egyik rokonom, a Szentpéteri pap lánya, »Gizella«.

E négy-öt lány, akit a sok közül megemlítettem, igazán a szépség minden faját, nemét képviselte, mintha az egész öt világrész kiküldte volna a maga delegált hölgyét, annyira képviselve volt minden éghajlat, minden ízlés. És ennyi szépség láttán győződtem meg valódilag, hogy csak magát szeretem, mert őszintén mondhatom, hogy valamennyi hidegen hagyott, s habár Hámoryné által alkalmasint fülébe fog jönni, hogy Gizellának nagyon »hevesen udvaroltam« (mert megesküdött rá, hogy így üzeni meg), legyen meggyőződve, hogy az inkább juxból, mint igazán volt.

Hogy ezen levelet Besztercéről írom, az is ezen juxnak következménye. A kis Gizella anyja rémítően hiú leánya szépségére, különösen amióta Beniczky udvarol neki - tehát meg nem elégli azt, hogy az ő szép csemetéjét csak Teins. Nógrád vármegye bámulgassa. Zólyom megye sem kutya! Hadd lásson belőle valamit az is! Ki tudja, hol virít ki a szerencséje! Fogta tehát magát, s a szegény kis lányt ide cipelte a »Szliácsi fürdőbe«. Én pedig azt a hallatlan ostobaságot követtem el, hogy tegnapelőtt reggel idekísértem. Itt persze a fene se hederít rájuk, mert mindenkinek megvannak a maga ismerősei, tehát sehogy sem akarnak engem, egyetlen ismerősüket hazabocsátani - hanem holnap éjjel formálisan megszököm, mert nagyon sokba kerül kocsival, lóval itt lenni. Ez lesz az igazi jó jux.

A hajdúszoboszlói utat bizonytalan időre felfüggesztettük. A maga legutóbbi levelét csodálatosan kaptam meg. Ugyanis szombaton meghagytam hűséges Miska nevű mindenesünknek (akiről éppen múlt héten írtam egy verset a »Magyarország és a Nagyvilág«-ban, melyet mikor felolvastam előtte, sírva fakadt -), hogy ha érkezik egy nagypecsétű kis levél, azt holnap hajnalban hozza el utánam Szentpéterre; azonban a levél nem jött, s mi reggel elindultunk Szentpéterről. - Nagy csodálkozásomra azonban ma reggel ide utánamhozta a szentpéteri pap egy fogadott embere, mivel a bolondos Miska a maga levelét e szavakkal vitte még tegnap Szentpéterre, hogy nincs-e már itt az ő ura... ő felkeresi a pokolban is, mert most olyan levelet visz neki, amelyikben az »ország dolga« van megírva...

A jó öreg pap a sok esküdözésre csakugyan elhitte, hogy a levél okvetlen sürgős s fontos, s rögtön küldte ember által... úgy hogy én alig bírtam bámulatomból felocsúdni, mikor kedves vonásait az adresszén megpillantottam. El is határoztam, Miskát, amiért engem ezen kellemes meglepetésben részesített, egy font »bagóval« megjutalmazni, mihelyt hazaérek.

Ami Gyarmaton leendő, kilátásba helyezett találkozásunkat illeti, annak idejét maga határozza meg - én mindenesetre pontosabban fogom megtartani az időt, melyet kitűzni szíves lesz, márcsak azért is, mert sokkal függetlenebb vagyok, mint maga.

Tehát két hét múlva!

Kívánok jó egészséget. Csókolom és maradok mindig a régi, magát igazán szerető

Mikszáth Kálmán




36.

MK - MAUKS ILONÁNK

[Szklabonyán, 1872. július 11.]

Kedves Ilonám!

Megint érzékenykedik. Én nem tudom, mit beszéltek H[orváthék], de akármit mondtak is mihelyt kegyed nem törődik vele, én sem törődöm. Teljes életemben a nyilvános közélet embere akartam lenni, és az is leszek. Tudom jól, hogy igen sokat és sokféleképpen beszéltek is már talán rólam, és fognak ezután. Ez a fátum dolga, hogy rólam sokat beszéljenek. Éppen, mint magáról, mert aránylag ahhoz, amennyi kevés tért foglal el, roppant sokat beszélnek kegyedről. Például az anyámnak valaki azt beszélte (azaz tudom is, hogy ki), hogy az utcán folytonosan szivarozik, aztán grimaszt vág mindenkire. Egy másik asszony pedig azt mondta: eljár a lutheránus templomba, aztán közbeszól a prédikációba, úgyhogy egyszer a pap, illetőleg a káplán kénytelen volt megállani, hogy ön folytassa a prédikációt. Biz én már nem tudom, hogy az illető asszonynéném elbeszélése szerint folytatta vagy nem azután a szent beszédet. A harmadik asszony azt beszélte, hogy egyszer addig táncolt a gyarmati majálison, míg formáliter elájult.

Egyszóval, mindenki tud magáról mondani valami újat, valami meglepőt, valami nem igazat. No de hát ez mind nem tesz semmit, mert én tudom, hogy nem így van, az anyám előszeretetét pedig (mellesleg legyen mondva, mert az nem is lényeges dolog, hogy az anyám szereti-e vagy sem?) régen meg tudtam nyerni így, ismeretlenül is, a maga számára; úgyhogy már most is nagyon szereti, s olyan gyönyörrel nézem, mint haragszik meg, ha magát szidják az itteni asszonykák, mint például a Kürtösi papné, F.né. N. M.né.

Azonban ez nem is tartozik a dologra, csupán annak illusztrációjául mondom el, hogy mennyi mindenféle bolondot beszélhetnek még rólam is, akiket imitt-amott megsértettem, ha még a tisztelt M[auks] atyafiság is, akiknek még soha egy hajszálát sem görbítettem meg, s kiket sokkal ostobább firmáknak ismerek, mintsem hogy valaha szóba álljak velök, hacsak azért nem, hogy egyet nevethessek a paraszt úrhatnámság ezen drasztikus torzalakjain, mert mellesleg mondom, majd agyon kacagom néha magamat azon a jeleneten, mikor egyszer V[eres] J[ános] maguknál magyarázta a magas állami politikát és, hogy milyen nagyszerű volt a Jókai beszéde.

- Hát mit mondott? - kérdezte tőle valaki.

- Nem lehetett abból, édes pajtáskám, egy szót sem meghallani, olyan nagy lárma volt, felelte a nagyra hívatott férfiú.

Hát még mikor P[lachy] Zs[igmond] tagja volt az összeíró bizottságnak, aztán elkezdte a kaszinóban magyarázni az 1848. I. t. c. értelmezését: no, ha még akkor sem ájultam el a nevetéstől, most már vértezve vagyok mindenféle kacagógörcsök ellen.

Istenem, hát lehet annál komikusabb dolog a világon, mikor ez a két ember mégis azt hiszi magáról, hogy ők »okos emberek«. Ha, mondom, ez a tisztelt atyafiság is, annak dacára, hogy semmit se csinálok nekik, folytonosan ellenem beszél maga előtt, hogyne beszélne a többi ember. Sőt a M[auks] hazafiak odább is mennek. Azt beszélték valahol, hogy én illetlenül viselem magamat irányukban, tehát ők is fel vannak jogosítva magukat illetlenül viselni irányomban. Az már tökéletesen igaz. Én nem is kívánom, hogy nekem pukedlizzenek, többet mondok, ha egész életükön keresztül illetlenül viselik magukat irántam, én azt még csak észre sem veszem, mert nekem kisebb dolgom is nagyobb, mint hogy azt vizsgáljam, hogy ugyan milyen fizionomiát vág tekintetes V[eres] J[ános] úr, mikor az utcán velem találkozik.

De még azért sem haragszom, ha rólam beszélnek, ámbár az kissé mégis bosszant, hogy a »Cica« agárról egyenesen rám ugrik a beszéd.

Miért nem is maradnak inkább az agár mellett? Ahhoz már meglehet, ők is értenek egy kicsit.

Még azt sem kívánom tőlük, hogy a novelláimat olvassák, nem olyan ostoba népnek írom én azt, mint ők. Az olyan publikumnak ezelőtt háromszáz esztendővel írkálgatott Balassa Bálint, meg a jó öreg Gvadányi. El is határoztam, hogy a legújabb novellámat, a »Főispáni ebédek«-et lefordíttatom Vithalm G.[uszti]-val franciára, s közlöm a Journal Amusant-ban azokon se tanulhasson <Veres János> silabizálni.

Egyebekre nézve pedig maradok nekik őszinte tisztelőjük.

Ami H[orváthék]-at illeti... itt már tisztelet, becsület... ezek ellen nincs semmi kifogásom. Mintha hallanám, hogy mit beszéltek: 1. elmondták, hogy én magát gúnyolom, 2. hogy sokkal könnyelműbb vagyok, hogysem bennem bízni lehessen, aztán nem is vagyok én arra elég komoly ember, hogy valakit szeressek. 3. hogy őszinte nyilatkozataimból kivették, miszerint fel sem veszem magát, inkább terhemre van ez a viszony, s azt sajnálom, hogy szóról-szóra nem tudom mindazt, amit mondtak, mert szóról-szóra mind lemagyaráznám, amit beszéltek.

Igaz, hogy nekik joguk van ezt feltenni rólam, mert én csakugyan <gyakran> vicceltem magát; arra a kérdésre pedig, hogy szeretem-e? azt feleltem: »Talán nem, talán igen«. Én azt hiszem, hogy csak úgy belejukkoltam magam abba a gondolatba, hogy szeretem.

Sok ilyet mondtam, amit unalmasnak s kissé hosszasnak találok itt elsorolni. De hát ezt mind azért mondtam, hogy a titkaimat nem szeretem az ilyen locsogó asszonyi nyelvekre bízni. Annyi kombinációja van magának, hogyha csakugyan úgy éreznék, de magát mégis bolondítani akarnám - azt a tapintatlanságot nem teszem, hogy H[orváth] Ilona előtt őszintéskedjem azzal, hogy nem szeretem, mert tudnivaló dolog előttem, hogy az kegyednek általa ziher tudomására fog jutni.

Aztán, mikor én nálok voltam, éppen úgy állott a dolog, hogy azt hittem, miszerint maga félbeszakította a mi viszonyunkat, tehát olyan irányban kellett beszélnem, hogy »bánom is én«, majd csak elfelejtem valahogy.

Ha még egyebet is beszéltek, s emiatt kegyed nyughatatlan, annak csak kegyed az oka, mert nem őszinte, mert ha az lenne, pozitív tudom, hogy eloszlathatnám aggodalmait. Annyira számot tudok adni minden tettemről, hogy ön mindeniknek megpillantja a rugóját és indítóokát. És ez az indítóok mindenütt olyan, hogy magát megnyugtatja, mihelyt látja.

Pedig már kértem egyszer, hogy legyen őszinte egészen. Semmit sem kívánok magától, annyi parányi kedvezményt sem, mint a hajszál, s én megteszek érte mindent, csak őszinte legyen. S most veszem észre, hogy most legkevésbé az.

Én az egész életen át ezt az egyet kérem. Beszéljen a világnak, amit tetszik, azt nem bánom, hanem nekem mondjon el mindent. Mint ahogy én beszélek mindenfélét másoknak, de magának mindig őszintén.

Nem azt értem ezalatt, hogy a D[essewffy] féle históriát beszélje el. Én tudom, hogy az nem igaz. Hazudott, aki mondta. D[essewffy] g[róf] nem szereti magát. Egyszer nekem félóráig tartott prelekciót, hogy milyen ostobaság az tőlem, hogy én magának udvarlok - de sohasem mondott egy kisebbítő szót sem. Én ösmerem D[essewffy] g[rófot], jótállok érte. Higgye meg, hogy H[orváth] I[lka] a hibás.

Én már régóta bosszankodom rajta, hogy maga olyan nagyon szereti Ilonát. Pedig az ugyancsak nem érdemli meg azt a szeretetet. Nekem sok okom van nemcsak gyanítani ezt, hanem meggyőződve is lenni róla. Természetesen egy nő őszinteségének tartozom azon kötelezettséggel, hogy el nem árulom, »miért«. Az a nő pedig éppen ő maga. Hogy egyszer őszinte volt irántam kegyedet illetőleg, nem viszonozhatom azzal, hogy most azért megfosztani törekedjem barátságától. Hanem csak így elvontan mondom, mint gyanítást, hogy ő meg korántsem szereti ám magát, hát én fel nem foghatom, hogy maga miért van olyan nagyon utána?

Ezt sem azért mondom, mintha én akarnám válogatni barátnéit, mert nekem mindegy, akárkivel barátkozik. Nekem akárki beszélhet maga felől, amit akar - az mindegy. Én tudom, milyen. Meglehet, hogy nem olyan, mint aminőnek ismerem és tartom. De nekem mégis olyan, aminőnek »én ismerem és gondolom«, mert bennem is megvan az a tulajdonság, hogy mindig a magam fejével gondolkozom, és a saját eszmém és elhatározásom mellett semmiféle embernek meg nem tűröm a véleményét, ha mindjárt Deák Ferencnek hívják is, ha az enyémmel ellenkezik.

Nekem senki sem elég nagy arra, hogy imponáljon és senki sem olyan kicsiny, hogy én akarjak neki imponálni. De én nem is fogok csalódni magában soha, arról jótállok, abból az egyszerű okból, mert nem tartok magára sokat.

Például én nem tartom valami rendkívüli szépségnek, inkább úgy rémlik néha, hogy nekem nem is tetszik - hanem csak szeretem. Szeretem, magam sem tudom miért, és érzem, hogy akkor is szeretném, ha most nagyon csúnya lenne egyszerre.

Nem tartom okosnak sem... sőt néha elszomorít az a gondolat, hogy mi nem fogjuk egymást megérteni - nekünk elütő életnézeteink, ábrándjaink vannak. Ön a földön szeret fényleni, én a föld felett. Ön nem fogja az én lelkemnek röptét követni tudni. Ez meglehet, hogy nem igaz, meglehet, maga túl fog engem szárnyalni.

Mint ahogy kedves, élénk esze uralkodik felettem most, úgy fog felettem uralkodni mindig. Én csak hiszem ezt így, és nem fog meglepni, ha így lesz...

Tudom azt is, hogy maga nagyon arisztokratikus hajlamú, kevély, hogy az igazi szót, a gőgöst ne használjam, hogy mindent fitymál a világon, és ez az, amit én legkevésbé szeretek önben: meg vagyok győződve, hogy emiatt sok bajunk lesz... de én számot vetettem már azzal is... Isten neki. Ott a korponai kerület. A maga boldogságáért megteszem azt a bolondságot, hogy elordíttatom a nevemet egyszer a nagybátyám munkásai által, mint képviselőjelöltét. Már gondolkodtam róla. Aztán elköltöm a vagyonom felét magának azért az öröméért, hogy egyszer a zászlóra stikkelhesse nevemet pecsovics színekkel. Az igaz, hogy megbukom, de megmarad arisztokratikus jellegnek a sok bevert fej Zólyom tubákszínű virányain. A szegénység aztán jó tanító a demokráciára.

Azt is tudom, hogy rossz, nagyon rossz, mindig kedvetlen, haragos, ami nekem mind nem tetsző dolog.

Aztán ösmerem még egy egész csomó hibáját. Ha összeszámítom, hát semmi jót nem találok magában, kivévén azt az egyet, amit milliószor jobban becsülök, mint ragyogó szépséget, fényes lángelmét, kedves szendeséget, szerénységet - tudom, hogy van magában jellem.

És ezt a tudatomat meg nem bírja ingatni soha senki. Ezt egyedül önmaga képes megingatni.

Ez feleletem arra az érzékenykedésre, hogy én talán sajnálom, miszerint a lányos mamák semmibe sem vesznek.

Törődöm is én a lányos mamákkal. Nagyobb dolgom az annál, hogy minden nap kétszer alszom el a büntetőjog mellett, s most, mikor száraz dolgokat kell olvasgatnom, folytonosan novellaírásra van kedvem, míg Gyarmaton, mikor novellát lehetett írnom, állandóan arra volt kedvem, hogy magával fűzzük mindig tovább-tovább ezt a mi életnovellánkat, amelynek most már legegyszerűbb helyein is nagy bonyodalmat látunk.

Különösen maga.

Én is óhajtanék magával már egyszer sokat beszélni, mert sokat írni elvégre is nem akaródzik, hanem az majdnem lehetetlen kívánság, mert otthon nem lehet, sokan vannak. Nincs is egyátaljában kedvem Mohorára menni sok okokból. A zsélyi fürdőben szinte keveset beszélhetünk. Legfeljebb Gyarmaton majd, ha bejön, csak siessen kérem, minél előbb bejönni.

Önt őszintén szerető

Mikszáth K[álmán]

Még azt akarom mondani, hogy minél gyakrabban írjon, nekem rendesen nagy örömet okoznak levelei, mondhatni, hogy itt, Szklabonyán, unalmas óráimban egyedüli élvezetemet az képezi, hogy kegyedre gondolok, hogy emlékezem szavaira. »Frisitcse« ön fel ezt az emlékezetet minél gyakrabban levelei által.

Lächerlich.

Először elhatároztam, hogy csak egy lapot írok: azután elhatároztam, hogy »no hát karmolok még egy lapot«, most meg már a harmadik lapot veszem elő, annyira nem tudok elválni a magával való beszélgetéstől.

Most különösen azért is, mert esik az eső. Ilyenkor nagyon egészséges dolog idebenn elmélkedni a szobában - maga felől.

Le nem írom ugyan minden gondolatomat maga felől, ami eszembe tolul, hadd jusson máskorra is - hanem mert még egy egész tiszta lapom van, hát leírom pontosan a H[orváth] I[lká]-vali beszélgetést.

- Mikor volt Mohorán - kérdezte H[orváth]né.

- Nagyon régen. (Pedig előtte való nap voltam.)

- Hát Ilonkát hol látta utoljára?

- Itt.

- Hát mért nem megy?

- Nem vagyok kíváncsi őt látni.

I[lka] még egyszer szántszándékosan beleintrikált egy magános sétába, és ott megkérdezte:

- No, ugyan vallja meg, hogy maga nem szereti Ilonkát... és hogy sohasem udvarolt neki?

- Hogy tudja?

- De hát minek bolondítja?

- No, mert kénytelen vagyok vele. Az első lépés maga után vonja a többit.

- Igaz! De hát miért nem igyekezik végét szakítani.

- Hát nem bánom, nekem elég mulatságos, node különben is jelenthetem, hogy máris vége van.

- Ah! Mindjárt sejtettem, mert Ilona élénken tudakozódik utolsó levelében a szécsényiek felől. Randevút ad nekik általam vasárnap a zsélyi fürdőbe. Mindjárt gondoltam, mert különben nem járnának eszébe a szécsényiek.

(Igaz, maga hűtlen!! Még ezért meg se szidtam!)

Erre aztán H[orváth] I[lka], amint meggyőződött róla, hogy köztünk csakugyan szakadás van, vérszemet kapott, és elkezdte rágalmazni magát, hogy okosan teszem sat, mért olyan maga, hogy mindent elhisz, sőt kezdeményez is... úgy kell... legalább tanul ebből a jövőre.

És mindennek indító oka az volt, hogy így félrevezettem a nemes családot, miután már előbb aláírattam velük egy váltót, amelyről erőnek-erejével azt akarta H[orváth] V[alér], hogy én fizessem ki (s amiatt a derék ember mai napig haragszik rám), mondom, az indító ok az volt, hogy a végén megkérdezhessem:

- Ugyan mondja meg nagysád: mostmár úgyis mindegy... szeretett az az Ilonka valaha? Igazán szeretett az engem?

Erre H[orváth] I[lka ] így válaszolt:

- Biz azt nehéz meghatározni. Én azt hiszem, hogy vannak percei, mikor nagyon szereti magát, s viszont vannak percei, mikor egészen közönyös ön irányában. Roppant szeszélyes szegény.

Azután még egyszer említette H[orváth]né, mikor én valamelyik mondására kegyednek nem emlékeztem:

- Istenem, szegény Ilona, hogy tudja minden szavát, amit mondott, míg ellenben ön nem emlékezik az övére...

Azonkívül még egyszer jöttek szóba.

Azt mondtam, hogy a Sramkó fiskálist acélmetszetekkel közöltetem, magát lerajzoltatom olyan búbos schinonnal, meg olyan soványnak, mint Kottlik Zirzabella. Nellit pedig gombolyagnak, egy kört s annak tetejébe egy főt.

És ebből került ki alkalmasint magának az a szemrehányása, hogy »én gúnyolom magát«!

Most már tehát körülményesen megírtam, hogy mit beszéltem H[orváth] V[alérék]-kal. Ha e tárgy körül forog a felőlem mondott véleményük, akkor maga könnyen meg fogja azt magyarázni.

Most olvasom, hogy a Miskolci Kiházasítási Egylet igazgatósága mind elsikkasztotta a pénzeket. Milyen jó, hogy maga nincsen biztosítva: mostmár megint malőrje volna.

Legújabb novellámat, amennyiben az tán a legjobb, amit eddig írtam, elküldeném Nelkának, de nem bírom bepakkolni, bele nem fér a levélbe.

Nelkáról jut az eszembe az a dolog, hogy maga mindig odaadja neki olvasni a leveleimet, mert észrevettem szavaiból, hogy olyan dolgokat tud, amit csak mi ketten tudhatunk. Ezt csak abból a szempontból nem szeretem, mert Nelka előtt restellem magam az olyan pongyola levelekért, mint aminőket magának írok. Az egész világnak okos levelet írok, csak a szüleimnek ostobát és rosszat, meg magának. Mert magának az is jó.

Ezért a gorombaságért bocsásson meg, inkább megmagyarázom mindjárt.

Mert vagy szeret - vagy nem.

Ha szeret, akkor bizonyosan kedvesek lesznek soraim, akármilyen pongyolák is, mint ahogy kedvesek nekem a magáéi egész pongyolaságukban, sokkal kedvesebbek, mintha gonddal volnának írva: mert akkor látnám, hogy az irály mesterkélt, művészi, átgondolt - míg így úgy jelennek meg kedves sorai, amint azok csiszolatlanul tollára jönnek egyenesen lelkéből: meg nem hamisítva az irály mesterkéltsége által. És ebben rejlik kettőnk között leveleinknek becse: hanem egy harmadik személy, az már egészen más, ott már illő toalettbe kell a gondolatokat öltöztetni.

Vagy pedig nem szeret, de nekem ezt az esetet a filozófía szerint sohasem szabad feltennem... mert ha fölteszem, akkor nagy szamár vagyok, ha szerelmes levelet írok mégis.

De most már a harmadik lap is kifogyott. Negyedik lapot meg már nincs időm leírni - mert a postás már indulófélben van.

B[érczy]ék itteni vizitjéről jövő levelemben írok, ti. mikor maga ír, mert én azt szeretném, ha mindennap kétszer írna.




37.

MK - MAUKS KORNÉLIÁNAK

[Szklabonya, 1872. július 17.]

A m. kir. tudományos akadémia egyik felétől.

A tekintetes tudományos akadémia másik felének

Mohorán

Tisztelt féltudós társaság!

Ma Elek napja van. Persze az idén ez is csak olyan nap, mint a többi, hanem tavaly megtartottuk emberül, s mikor már jól el voltunk ázva, a néhai emlékezetű Tersztyánszky Tóni a dohányzacskójából elővett egy gyűrött papirost, s erővel azt kezdte vitatni berugott állapotában, hogy az »százforintos« bankó. Még hajlandó voltam is hinni, hogy az - mert hát csak nem őrzené, gondoltam, a legbecsesebb helyen, a dohányzacskójában, ha nem lenne banknóta.

Pedig mégsem volt banknóta, hanem a nagysád verse, az »első vers«, mely annyira meghatott, hogy mai napig is eszemben maradt a címe: »Szerelmesek sétái«.

No hát ennek a fényes monumentális dolognak éppen ma van évfordulója. Ma van írói pályájának »egy éves jubileuma«, mely tisztességes alkalomból meg nem volt szabad feledkeznem magáról, hogy szerencsekívánatommal üdvözöljem, annak dacára, hogy nekünk, tudósoknak szokás szerint talán inkább irigykedni illenék egymásra. Én azonban alkalmazkodom Hugó Viktor írótársunk mondatához, ki ezt mondja: »legalább látszólag éljünk jó egyetértésben«.

Ah istenem, az a látszat! Az a boldogító, édes nagy »semmi«! A »tettetés« a legmagasztosabb, legművészibb tulajdonsága az embernek!

Különben az »emberisme« már a maga szakmája; tehát nem írok róla. Nekem semmi közöm hozzá. Elég bajom van a magam szaktudományaival.

Azt hiszem, legméltóbban is töltöm be ezen levelemet úgy, ha rövid jelentést teszek negyedévi működésemről az illető tudományágakban.

I. A nyelvészet: Hm! Ez csak a mesterség! Aztán hogy értem én azt! Mennyire haladtam benne! Valami tizenkét nap előtt egy arcképet küldtem Mikszáth Miklósnénak Szliácsra, aki egy betűt sem tud magyarul, mert tősgyökeres olasz lány. Természetesen kénytelen voltam neki németül írni. Nagyszerű levél volt. Én ugyan nem tudom milyen, mert magam sem értem egészen, hanem némelyek le is írták magoknak. Egyébiránt annyi példányban kering már, hogy magának is ideírom másolatban. Hadd lássa, hogy mennyire sikerült Goethét máris utólérnem. Íme:

»Lieber Juliette!

Hier schikke dir meine photographie. Ich bin freilich nicht gut getroffen, weil meine frizura war dann schöne. Du erkansz mich von diesen bild nicht. Aber in diese briefe photographire ich meine rede, und das wird sein gröszere "Andenk" für dich, als meine fizionomie.

"Das stil ist selbst der mentsch" - sagt eine dumme francözische Dichter... also meine deutsche stil bin - "ich".

Da hast "mich".

Grüsz der grosze János, und der kleine Kálmán« stb. No, ebben hála istennek sokra vittem! - most már átmehetünk.

II. A politikára. Hanem ebben már aztán igazán otthon vagyok. Ámbár kutya erős tudomány ez is. Egy negyedévig (Januáriustól Áprilisig) tanultam a »baloldaliságot«, most meg ebben a másik évnegyedben tanulom a »jobboldaliságot«. Egyszóval állhatatos vagyok az állhatatlanságban.

III. A füvészet. Ebben sem maradtam hátra. A füvek közül különösen a dohányt vettem vizsgálódásaim tárgyául. Csak azt restellem, hogy a nemes állam nem ingyen adja az anyagot tudományos vizsgálódásaimhoz. Más füvek iránt ellenszenvvel viseltetem. Ezt a szakmát szerettem volna kegyednek beosztani, de természetesen nagysád sem vállalhatta azt el, mert egy bizonyos fűtől, a »petrezselyem«-től nagyon undorodik. Pedig az mégsem olyan bosszantó, mint a dohány; mert legalább »olcsón« árulják.

IV. A régészet. Ez kedvenc tudományom. A régészeti tárgyak közül különös előszeretettel foglalkoztam Gyarmaton »Marival« - itt meg a »Freilein Cilkával«. Mindakettő imádandó teremtés - különösen ez az utóbbi. Arról nevezetes, hogy csak »egy« foga van. Isten ments, hogy ezt meghallja Imády. Mert még ezt az egy fogat is ellopatja »mammuth lapockának«. 63 éves, már nem soká él. Holta után azt az egy ép »fogát« végrendeletileg nekem hagyja. Én meg rávésetek. Hadd olvassák le onnan az aggszűzek - az eroberung listájukat. A nyelvét is szeretném - hanem az élni fog még holta után is: ha csak »külön« agyon nem ütik. Pedig azt is ideadja, mert megígértem, hogy nem »spirituszba«, hanem »kávéba« tartom a kedves jószágot.

No, hanem most már elég volt magamról ennyi. Nem akarok hosszasan dicsekedni. Ebből is láthatja, hogy az időt nem vertem el hiába. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy kegyed, az akadémia másik fele, mennyire haladott a saját fakkjában [fach]? Szépirodalmi téren »Az egy szép leány története« kiváló jelenség, amennyiben új dolog, hogy a már egyszer meghalt embereket újra feltámasztja. Haladunk... Most már nincs egyéb hátra, mint hogy még egy ilyen című művet írjon: »A nők a világteremtés előtt«. Erre a művére én is kíváncsi leszek. A szépirodalommal, úgy mellesleg, én is kezdek foglalkozni, s egy olyan jeles művet írtam e napokban, hogy már a címe is elbájolja az egész vármegyét: mert »Főispáni ebéd« a címe.

Egy éves írói jubileumának tiszteletére itt küldöm ajándékba az arcképemet. A csizmákat azért vágtam le mert az én Sándor barátom egyenesen a budai hegyekről jött magát levétetni sáros csizmával, midőn én távozó félben voltam Pestről - s ő egész életében meg nem bocsátaná, ha »dámák« előtt sáros csizmával mutatnám be. Arcképem csizmás részét majd elküldöm neki Pestre: miután ez éppen hatalmas anyag lesz egy jó »élcre« - melyről majd élőszóval valamikor.

A pletyka terén semmi új. Ha csak »Galgóczi« agyonlövetését nem vesszük eseménynek, mert minket poétákat érdekelnek az olyan bolondságok, amiket szerelmi hóbortból követ el a gyarló mindkét nembeli ifjúság. Szeretjük az ilyen nemes érzelmeket, de utána nem csináljuk. És ebbe[n] rejlik az igazi filozófia. Nagysád nagyobb filozóf, mint én - hát nem prédikálok sokat... Én éppen tegnap sütöttem ki, »hogy a szerelem csak szokás«. És erről egy nagyobb bölcsészeti értekezést fogok írni.

E napokban olvastam el másodszor »Sramkó« nevű beszélyemet. Nagysádnak igaza van; én csakugyan nem írtam ott le »rangjához« illőn. Holtig sajnálni fogom. Bocsásson meg! Különösen restellem azt a plágiumot, hogy a kegyed fekete szemeit odaadtam Ilonka kisasszonynak. Ezt már nem bocsáthatom meg magamnak, még magam sem. Hát mért nem reklamálta, mikor még kézirat volt? Most már nagysád lesz »A kékszemű«, nem Ilonka k. a.

Egyebekre nézve, hála Istennek, egészséges vagyok... kissé unom magamat... ma azonban roppant revolucionális szellem szállott meg; az anyám libáit, amiket hizlalt, ellopták mind az éjjel, csak a kacsákat hagyták meg: no, hanem ki is ütött nyomban a forradalom. S mikor ezt a levelet ezen a helyen írom, javában dühöng a veszedelem: a deli Örzsinek és a kövér Marcsának halálbüntetés terhe alatt meghagyatott, hogy ezentúl éjjel nem szabad a szerelmes lovagoknak az udvarba bejárniok, mert a XIX. század uralkodó eszméi nyomán könnyen megbocsátható tévedésből »lány szív« helyett »lopnak« »libát«. Az bizony sokkal megtörténik, hogy »libára« talál, ahol »lányt« keres.

A két szerény hölgy szomorúan pityereg az udvaron, én pedig rettenetesen elkezdek káromkodni - mert most veszem észre, hogy a túlsó lapot belemártottam az asztalon kiömlött fekete kávéba.

De bontakozzunk ki e - tragédiából!

Éljen a komédia!!!

Ilonka kisasszonyt tiszteltetem, s ajánlom, ha már tudós akadémián tag nem lehet is, legalább »levelező« tagnak válasszuk be - s azzal maradok

Szklabonyán jul. 17. 1872.

A tekintetes félakadémiának

hűséges másik fele

M. K.

U. I. A kávé-satirungot bocsássa meg; ha olyan hosszú nem volna az átkozott akadémikusi levél, másodszor írnám le. No de azt hiszem, mi tudósok nem sokat adhatunk az etikettre. Ha az etikettet szem előtt akartam volna tartani - akkor higgye el, meg sem születtem volna. Aztán mi ketten vagyunk a »kultúra« terjesztői az országban. Miért ne hoznánk divatba mi a kávéval leöntött levelezést? Legyen az, ezentúl, »nóbel«!




Kezdőlap Előre